G. I. Gurdj ieff

G. I. Gurdjieff

TALÁLKOZÁSOK

RENDKÍVÜLI EMBEREKKEL

Sophúriá

TARTALOM

Előszó 7

A fordítók előszava 15

I. Bevezetés 19

II. Apám 49

III. Első mesterem 67

IV. Bogacsevszkij 77

V. X úr, vagy Pogoszián kapitány 97

VI. Abram Jelov 129

VII. Jurij Ljubovedszkij herceg 139

VIII. Ekim bej 199

IX. Pjotr Karpenkó 221

X. Skridlov professzor 247

Az anyagi kérdés 271

E L Ő S Z Ó

Georg Ivanovics Gurdjieff 1877-ben, a régi orosz kalendá­rium szerint január 1-én született Alexandropolban, Kars tartományban, mely mindaddig török kézen volt, és melyet a cári csapatok éppen akkor foglaltak el. Apja görög, anyja örmény származású volt, és ő maga az orosz ortodox vallás valamint az ősi tradíciók befolyása alatt nevelkedett a civili­zációk, vallások és nemzetek azon keresztútján, ami a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger között terül el.

Szüleit, gyermekkorát, s a nevelést amit kapott, e könyv első fejezetei mutatják be legjobban.

Az azt követő időszakban - mintegy húsz évre - Gurdjieff eltűnt.

Csak azt tudjuk, hogy távoli vidékeken utazott, nevezete­sen Közép-Ázsiában. Ezeknek az éveknek, szelleme kialaku­lásában nagy jelentőségük volt. Ő maga mondja*:

- Én nem voltam egyedül. Mindenféle specialista volt kö­zöttünk. Mindenki saját speciális tantárgyát tanulta. Aztán amikor összejöttünk, mindent összeraktunk, amit találtunk.

Ezzel az „Igazság keresők" csoportjára utalt. Mindeddig nem tudtuk, kik voltak Gurdjieff ezen fiatalkori

társai, ám a Találkozások rendkívüli emberekkel néhányukat bemutatja, és sok részletet ad kalandos utazásikról is. Ám az olvasónak nem szabad elfelejtenie, hogy bár ez a könyv ön­életrajz, de biztos hogy nem a szó közönséges értelmében. Nem szabad benne mindent szó szerint venni (és ugyanakkor szimbolikusan sem), sem pedig megpróbálni a tudás forrását a Piandzse folyó völgyének vagy Kafirisztán hegységeinek szisztematikus átkutatásával megtalálni. Habár ezek az elbe­szélések kétséget kizáróan hitelesek, nyilvánvalónak tűnik, hogy Gurdjieffnek nem volt szándékában az ösvényeket felfedni...

1913-ban Oroszországban találunk ismét Gurdjieffre. Uszpenszkij - akinek tudományos képzettsége van és

1909-ben a negyedik dimenzióról publikált könyvet - 1915-ben Moszkvában találkozik vele.

* Egy ismeretlen tanítás töredékei

7

Egy nagy, Indián és Ceylonon keresztüli utazásba fogott abban a reményben, hogy Keleten választ talál azokra a kér­désekre, amelyekre szerinte a Nyugat tudománya képtelen. Azzal a meggyőződéssel tért vissza, hogy kutatása nem volt meddő, és hogy Keleten valóban létezik valami, de hogy „a titok sokkal mélyebben és sokkal jobban el van rejtve mint­sem azt várta volna". Már éppen egy újabb utazás előkészí­tésével foglalatoskodik, ezúttal az orosz Közép-Ázsia és Perzsia felé, amikor tudomást szerez egy meglepő személyi­ségről, aki nemrég tűnt fel Moszkvában.

Első találkozása Gurdjieffel minden tervét megváltoztatta.* „Nagyon jól emlékszem erre a találkozásra. Az egyik kávé­

zóban találkoztunk egy zajos, de nem központi utcában. Egy keleti típusú embert láttam, már nem fiatalt, fekete bajusz-szal, átható szemekkel; először úgy nézett ki, mint aki álcáz­za magát. Én még telítve voltam Kelet benyomásaival. És ez az ember egy indiai rádzsa vagy egy arab sejk arcával, akit akár fehér burnuszban vagy hímzett turbánban láthatnék, itt ül ebben a kis kávézóban, ahol kis üzletemberek vagy pénz­ügynökök találkoznak; fekete felsőkabátban, bársony gallér­ral és fekete kemény kalapban; egy rosszul álcázott ember váratlan, különös, szinte nyugtalanító benyomását keltette."

Uszpenszkij egyetlen kérdése sem hozta zavarba Gurdjleffet. Bizonyos volt abban, hogy ez az ember lehetne számára ama tudás felé vezető út, amit ő Keleten hiába ke­resett, így Gurdjieff tanítványa lett. Később megkapó őszinte­séggel, pontosan leírta a mestere mellett eltöltött hét év te­vékenységét, mindannak megértésére és gyakorlatba vitelére, amibe első moszkvai beszélgetésük alkalmával be­pillantást nyújtott.

Gurdjieff a háború folyamán sok más tanítványt vonzott magához. Például Thomas de Hartmann zeneszerzőt**, aki Oroszországban már ismert ember volt. Az ő tudásának és Gurdjieff rendelkezésére bocsátott munkájának köszönhetjük Gurdjieff zenei munkájának gyűjteményét.

* Egy ismeretlen tanítás töredékei ** született 1885-ben Ukrajnában, meghalt 1956-ban New York­

ban

8

A Forradalom Gurdjieffet tanítványaival a Kaukázus északi felén, Esszentukiban találta. Ott hozta létre először az első „Intézet az ember harmonikus fejlődéséért" alapjait. Amikor a polgárháború a legjobban dühöngött, sikeres expedíciót hajtott végre néhány tanítványával a Kaukázus hágóin keresz­tül. Ezen a váratlanul adódott úton, érkezett meg a még ide­iglenesen megkímélt Tifliszbe, ahol újra megnyitotta az Inté­zetet. Amikor a forradalom a Dél-Kaukázust is elérte, tanítványaival Konstantinápolyba menekült, ahol az Intézetet ismét meg tudták nyitni.

Az út egyre csak nyugat felé tartott, egészen Fontainebleau-ig, ahol Gurdjieff tanítványaival végre megta­lálta az Intézet megnyitásához megkívánt alapvető körülmé­nyeket.

Az angolok közül, akik köré gyűltek, leginkább Orage alak­ja emelkedik ki. Azért, hogy a Prieurébe tudjon jönni eladta New Age című folyóiratát, amelyben tizennégy éven keresztül - Bemard Shaw szavaival élve - „a kor legbriliánsabb esszé­istájáéként szerepelt. Később ő segített Gurdjieffnek a mun­kát Amerikában is meghonosítani.

Katherine Mansfieldet, aki már nagyon beteg volt, amikor kérte, hogy vegyék fel a Prieurébe, súlyos állapotát tekintve, Gurdjieff először visszautasította.

Végül is engedett Orage és mások kérésének, hogy adja meg neki ezt az utolsó örömet... Katherine Mansfield a Prieurébe érkezésekor így ír:

egy régi, nagyon szép kastély, amit egy csodálatos park vesz körül... Állatokat látunk el, kertészkedünk, zenélünk... az embernek rá kell ébrednie a dolgokra ahelyett, hogy fecsegjen róla".

És később: három hét után úgy érzem, hogy éveket töltöttem Indiában, Arábiában, Afganisztánban, Perzsiában... egészen biztos, hogy az egész földön nincs egy olyan hely sem, ahol meg lehetne tanulni azt, amit az ember itt tanul".

Néhány hónapra rá Katherine Mansfied a Prieurében halt meg.

Ezekben az első években ritkaság számba mentek azok a franciák, akik Gurdjieffhez közelebb kerültek.

9

Egy felejthetetlen ember, Alexandre de Saltzmann, festő és színházi díszlettervező Tifliszben csatlakozott hozzá. A fele­sége francia volt. Ő volt az, aki a továbbiakban Franciaország­ban Gurdjieff ideáit ismertté tette, csoportokat létesített kö­rülötte, akiknek a Prieuré bezárása után Párizsban átadta a tanítását.

Gurdjieff tanítványaival 1923-ban Párizsban, a Théâtre des Champs Elysées-ben nyilvános bemutatót rendezett, az úgynevezett „mozgási gyakorlatokról", amelyek fontos szere­pet játszanak tanításában. Ezek a gyakorlatok, restitúciói azoknak a dervis táncoknak és a szakrális szertartások tán­cainak, amelyeknek Közép-Ázsiában volt szemtanúja. A pári­zsi közönség nemigen volt felkészülve arra, hogy a szakrális táncokban mást is keressen, mint látványosságot. Ha a tánc egy nyelvezet, a kulcsát szerették volna rögvest megkapni. Azután Gurdjieff vagy negyven tanítványát kitette egy még en­nél is nehezebb próbának: 1924-ben Amerikába ment, hogy a „mozgási gyakorlatokat" ott is bemutassa, és az ott meg­alakított csoportok munkáját megalapozza.

Franciaországba visszatérte után néhány héttel súlyos au­tóbaleset éri, és csak lassan nyeri vissza erejét. Látva, hogy kevés ideje marad hátra a magának kiszabott feladat betel­jesítésére, az Intézetet részben bezárja, és írásnak adja ma­gát, hogy ideáit mindenki számára érthető formában adja to­vább.

Attól kezdve sok éven át az írás elengedhetetlen kötele­zettségévé vált. Ugyanakkor sohasem szűnt meg zenét kom­ponálni, minden nap himnuszokat, imákat, kurd, örmény vagy afgán inspirációjú dallamokat improvizált kis harmóniu-mán, amelyeket azután Thomas de Hartmann jegyzett fel és írt át. Ez az egyszerű és mély zene művének egyik legmegle­pőbb részét képviseli.

Az írói mesterséghez ugyanazzal a kézművesi ügyességgel állt, amelynek segítségével fiatal korában oly sok más mes­terséget el tudott sajátítani.

Ő maga beszéli el a Belzebub mesél unokájának első fe­jezetében, milyen nehézségekkel szembesült. Végül is úgy határozott, hogy oroszul fog írni. Anyanyelve a görögön kívül az örmény és a török volt. Perzsa nyelven gondolkodott.

10

Oroszul viccelt. Történeteket angolul mesélt „keleties egy­szerűséggel", melynek látszólagos naivitása félrevezető volt. A nyelvtani konvenciók iránti megvetését nem rejtette véka alá, ugyanakkor a népi bölcsesség kifejezésmódja mélyen ér­dekelte, és nagy jártassággal használt közmondásokat (és szentenciákat), amelyeket akkor is a legendás Mullah Nasszr Eddinnek tulajdonított, ha az egészet ő találta ki.

Akik ebben az időszakban látogatták a Prieurében, sokszor késő éjjelig látták írni, utazás közben a vidéki városok kávé­házaiban, és természetesen a Café de la Paix-ban, ami mon­dása szerint, az „irodája" volt. Hozzátette, hogy ha nagy kon­centrációra volt szüksége ösztönöző hatást gyakorolt munkájára a körülötte lévő emberi lények járkálása.

Amint elkészült egy fejezet, gyorsan lefordították, és felol­vasták tanítványainak, miközben figyelte hogyan reagálnak. Ebből okulva módosította a szöveget. Ezt újra és újra kezdte, ameddig csak szükséges volt.

Körülbelül tíz évig dolgozott így. Nem egy könyvet írt, ha­nem három vaskos művet a „MINDEN A MINDENRŐL' cím­mel, amelyek látszólagos különfélesége azt a szándékát mu­tatja, hogy ideáit három szakaszban, három különböző formában adja át. Az első címe: „BELZEBUB MESÉL UNOKÁ­JÁNAK, AVAGY AZ EMBEREK ÉLETÉNEK EGY OBJEKTÍVEN PÁRTATLAN KRITIKÁJA', a célja pedig, mint írja, hogy „az em­berek pszichizmusából kiirtsa a benne meggyökerezett hie­delmeket és véleményeket mindennel kapcsolatban, ami csak létezik a világon".

Azoknak az olvasóknak, akik elfogadták, hogy önmaguk­ban kételkedjenek, a második könyvét szánja: „TALÁLKOZÁ­SOK RENDKÍVÜLI EMBEREKKEL', amely révén szándékozik „megismertetni az emberi élet újjáépítésére szükséges anya­gokat, és tanúsítani azok minőségét és szilárdságát".

A harmadik címe „A VILÁG CSAK AKKOR VALÓSÁGOS AMI­KOR «ÉN VAGYOK»", és célja, hogy „az olvasó gondolatában és érzelmében a valóságos világ hiteles, nem képzeletbeli ábrázolásának kibontakozását elősegítse". Annak a kis szá­mú tanítványnak írta, akik a munkájába valóban bekapcso­lódtak.

11

Gurdjieff halálakor a „BELZEBUB MESÉL UNOKÁJÁNAK" már kiadás alatt állt az Egyesült-Államokban. Sorban megje­lent New Yorkban*, Londonban*, Bécsben** és végül 1956-ban Párizsban***. Azóta sok új kiadásra volt igény, és több más nyelvre is lefordították.

A TALÁLKOZÁSOK RENDKÍVÜLI EMBEREKKEL - mely tíz évvel írója halála után jelent meg -, azért is érdekes, mert először tár fel bizonyos részleteket Gurdjieff életének mindad­dig legrejtélyesebben maradt szakaszáról. A könyv legmegka-póbb részeit Péter Brook 1977-ben Jeanne de Saltzmann irányítása alatt film formájában is megelevenítette.

Miután az írást befejezte, és véglegesen bezárta a Prieurét, Párizsba költözött.

Életének főleg Párizsban töltött további részét, rendkívül intenzív tevékenység jellemzi, ami ismét életreszóló benyo­mást gyakorolt az őt körülvevő számos, mindenféle nemzeti­ségű tanítványára.

Tanításában ott már nem jutott olyan jelentős szerep az ideáknak, mint Moszkvában és Szentpétervárott; szellemi be­folyásának ereje gyakran legegyszerűbb tettein, szavain, vagy kis harmóniumán improvizált zenéjén keresztül nyilvánult meg, és mégis ezen keresztül tudta rendkívül élő formában a jelenlévők előtt feltárni a megmagyarázhatatlan valóságnak az ismereten felül álló dimenzióit. Ez kitűnik abból a számos, ma könyv formájában megjelent leírásból, amelyekben sok tanítványa feladatának érezte, hogy erről a maga módján ta­núskodjon, így, ezek alapján lehetségessé válik nemcsak Gurdjieff különleges, magában az életben lejátszódó, tanítá­si módszerének külső formáját megismerni, hanem - ami sokkal lényegesebb - meg lehet érezni Gurdjieff célját.

Gurdjieff 1949 októberében halt meg Párizsban. Akaratá­nak megfelelően a körülötte megalakult csoportok munkája Jeanne de Salzmann irányítása alatt folytatódott, aki egészen

* All and Everything ** All und Ailes *** Récit de Bélzébuth à son Petit-Fils

12

13

százegy éves korában bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul dolgozott Gurdjieff tanításának továbbadásán, „mozgási gya­korlatainak" eredeti tisztaságukban való megőrzésén, és egész irodalmi művén.

A FORDÍTÓK ELŐSZAVA*

Gurdjieff életműve sokoldalú. De bármi legyen is kifejezé­si formája, az ő hangja mindig egy hívás.

Hív, mert szenved a belső káosztól, amiben élünk. Hív, hogy szemünket kinyissa. Kérdez minket: miért vagyunk itt, mit akarunk, milyen

erőknek engedelmeskedünk. Főleg azt kérdezi tőlünk, értjük-e, hogy voltaképp mik is vagyunk.

Annak tudatára akar minket ráébreszteni, hogy minden mögött egy valódi kérdés rejlik.

És mivel nem hagy nyugton, és állhatatossága válaszra késztet, kialakul közte és köztünk egy kapcsolat, mely művé­nek szerves részét alkotja.

Oly erővel visszhangzik ez a hívás immár negyven éve, hogy az összes kontinensről jöttek hozzá az emberek.

De őt megközelíteni mindig egy próbára tétel volt. Előtte minden magatartás mesterkéltnek tűnt, bármilyen volt is. Akár túlzottan mély tisztelet, vagy ellenkezőleg, nagyravá­gyás, ő azt már az első percekben darabokra zúzta. Mikor a magatartás eltűnt, semmi más nem maradt csak az álarcá­tól megfosztott, egy pillanatra a saját valóságában meglepett emberi lény.

* Madame de Saltzmann, Henri Tracol, akik 1960-ban oroszból for­dították franciára.

A magyar fordítók megjegyzése az első kiadáshoz: Gudjieff munkájáról magyar nyelven eddig csak Uszpenszkij: Egy is­

meretlen tanítás töredékei című könyve jelent meg. Noha ez a könyv, a „Találkozások rendkívüli emberekkel", Gurdjieff

írott művének második sorozatát képezi, mégis ez kerül először ki­adásra. Az első sorozat, „Belzebub mesél unokájának, avagy az em­berek életének egy objektíven pártatlan kritikája", mivel lényegesen hosszabb és szokatlan, nem könnyen megközelíthető formában író­dott, fordítása komoly munkát igényel és jelenleg is folyik.

Az első könyv olvasása nélkül a szerző „Bevezetésiének egyes ré­szei és sajátos stílusa nehezen követhető, annak alaposabb megér­tését az olvasó elhalaszthatja.

15

Kegyetlen, és egyesek számára elviselhetetlen tapasztalat volt; soha többé nem bocsátották meg neki, hogy egyszer le­leplezte őket, és amint biztonságban voltak, minden lehetsé­ges módon megpróbálták igazolni magukat. így születtek meg róla a legextravagánsabb legendák.

Maga Gurdjieff mulatott ezeken a históriákon. Ha kellett, még ki is provokálta azokat, hogy legalább megszabaduljon a kíváncsiskodóktól, akik képtelenek munkája értelmét megér­teni.

Ami pedig azokat illeti, akik megtudták közelíteni, és akik­nek ez a találkozás döntő esemény volt, ennek leírása min­dig hiábavaló próbálkozásnak tűnt. Ezért olyan ritka a közvet­len tanúságtétel*.

Ugyanakkor Gurdjieff személyét nem lehet az általa szün­telenül gyakorolt befolyástól elkülöníteni. Tehát jogos kíván­ság az életét legalább nagy vonalakban megismerni.

Ezért Gurdjieff tanítványai szükségesnek vélték publikálni ezeket az elbeszéléseket, amelyeket először arra szánt, hogy tanítványai és a meghívottak szűk körében olvassák fel. Ben­nük Gurdjieff életének legkevésbé ismert időszakáról beszél: gyermek- és ifjúkoráról, keresése első szakaszairól.

De ha Gurdjieff önmagáról mesél, azt igazi célja szolgála­tában teszi. Tisztán láthatjuk, hogy itt nem a szó szoros értel­mében vett önéletrajzról van szó. Számára a múltról csak ak­kor érdemes beszélni, ha az „példaadó". Ezekben a kalandokban nem a leírt példák külsődleges utánzását su­gallja, hanem egy beállítottságot az élethez, amely minket közvetlenül érint és egy más rendű valóságot sejtet meg ve­lünk.

Mert Gurdjieff nem volt, és nem is lehetett csak egy író - más volt a szerepe.

Gurdjieff egy „mester" volt.

* 1960 óta, amikor ezt írták, mégis többen megpróbáltak tanús­kodni Gurdjieffel való személyes találkozásaikról.

16

Ezt a keleten olyan gyakori kifejezést, nyugaton általában rosszul értelmezik. Nem idéz fel semmi konkrétat, és tartal­ma meghatározatlan, hacsak nem gyanús.

Mondhatjuk azt, hogy a hagyományokhoz hű nézet szerint egy igazi mester szerepe nem korlátozódik egy tan oktatásá­ra, hanem egyben neki magának kell képviselnie a tudásnak egy valóságos megtestesítését is, és ennek segítségével a puszta jelenlétével tudja segíteni tanítványait annak valódi megértésében. A mester azért van jelen, hogy egy gyakorlat, egy „életpraxis" körülményeit teremtse meg, melyen keresz­tül a tudás - a lehető legteljesebben - „átélhetővé" válik.

Ez lehet Gurdjieff egész művének, és az ahhoz oly szoro­san fűződő életének kulcsa.

Amint visszatért nyugatra, Gurdjieff szüntelenül azon dol­gozott, hogy olyan embereket gyűjtsön maga köré, akik el­szánták magukat, hogy egy teljesen a tudat kifejlesztésére fordított életet osszanak meg vele. Kifejti előttük az ideáit, életben tartja kutatásukat, és arra a meggyőződésre vezeti őket, hogy a teljességhez munkájuknak az emberi lény ösz-szes oldalára egyidejűleg kell irányulnia: ez maga az „Ember Harmonikus Fejlődésé"-nek ideája, ami alapjául szol­gált annak az „lntézet"-nek, amelyet ő sok éven át igyekezett lábra állítani és fenntartani.

Ennek a célnak elérésére Gurdjieffnek ádázul kellett küz­denie a háború, a forradalom, a száműzöttség, egyesek kö­zömbössége és mások ellenségeskedése ellenében.

Hogy az olvasónak képet adjunk erről a küzdelemről és az ő fáradhatatlan leleményességéről, beiktattunk a könyv végé­re egy szöveget, amelyet eredetileg nem ide szánt. Gurdjieff mindezeket egyszer az „Intézet" anyagi helyzetére irányuló, látszólag indiszkrét kérdésre mondta el válaszként.

Ez az „Anyagi kérdés" címen közölt meglepő elbeszélés segít jobban megérteni azt, hogy egy mester élete és egész viselkedése miként van hivatása beteljesítésének alárendel­ve.

17

I. B E V E Z E T É S

Egy hónap telt el azóta, hogy műveim első sorozatát befejeztem, egy egész hónap, melyet „általános jelen­létemben" a tiszta értelmemnek alárendelt részek

pihenésére szándékoztam szentelni. Mint már említettem az első sorozat utolsó fejezetében, szavamat adtam ön­magamnak, hogy ez idő alatt egy sort sem írok, és hogy fent említett arra legérdemesebb részeim jólétére semmi egyebet nem teszek, csak lassan és lelkiismeretesen ízlelgetve kiürítem az összes üveg öreg calvadost, melyek a sors akara­tából Prieuré pincéjében rendelkezésemre állnak, s amelye­ket egy évszázaddal ezelőtt nagy gonddal helyeztek oda olyan emberek, akik értették az élet igazi értelmét.

Ma arra az elhatározásra jutottam, hogy írásnak állok, mégpedig minden kényszer nélkül, sőt a legnagyobb öröm­mel - természetesen mindazon erők által támogatva, melyek már eddig is segítségemre voltak, de ezenkívül ezúttal a törvényeknek megfelelő azon kozmikus eredmények által is, melyek mindenfelől felém árasztják az első könyvsorozatom olvasói által gondolatban nekem szánt jókívánságokat.

Azt tűzöm ki magamnak, hogy az előkészített anyagoknak egy minden emberi gondolat számára érthető formát adjak annak reményében, hogy ezek az ideák konstruktív alkotóele­mek szerepét játsszák azért, hogy előkészítsék a hozzám hasonló teremtmények tudatát egy új világ felépítésére - egy szerintem valódi világéra, ami minden emberi gondolat számára a legkisebb kétség impulziója nélkül felismerhető, -ahelyett az illuzórikus világ helyett, melyet kortársaink elkép­zelnek.

Valóban, egy jelenkori ember gondolkodása, - bármilyen legyen is értelmi színvonala - a világról csak mindenféle fantasztikus impulziókat kiváltó adatok alapján nyer tudo­mást, és ezek az impulziók a benne szüntelenül lejátszódó asszociációk tempóját minden pillanatban módosítják, és így az ember egész működését teljes diszharmóniába viszik.

19

Még azt is mondhatnám, hogy ennek a diszharmóniának következményei - melyek még életének időtartamát is veszé­lyeztetik - borzalommal kellene, hogy eltöltsön minden embert, aki képes magát elkülöníteni a közönséges élet abnormálisan berendezett körülményeinek befolyásaitól, és aki többé-kevésbé józan formában tud gondolkodni.

De hogy gondolatomnak, - éppúgy mint a magukénak -a lendületet és a megfelelő ritmust megadjam, a nagy Belzebub példáját fogom követni, és utánozni fogom azt, akit nagyon tisztelt, mint én is, és talán ön is, műveimnek elszánt olvasója, ha már volt bátorsága végigolvasni az első sorozat könyveit. Eszerint a mi kedves Mullah Nasszr Eddinünk gon­dolkodásmódját, sőt még a kifejezéseit is átvéve, mindjárt rá fogok térni „egy kényes filozófiai problémára" - ahogy ezt e bölcsek bölcse mondaná.

És ha elhatároztam, hogy már a kezdettől fogva így teszek - ebben a könyvben éppúgy, mint a következőkben - a lehető leggyakrabban szándékozom hasznot húzni ennek az egyete­mesen elismert mesternek bölcsességéből, akinek a mende­monda szerint nemsokára odaítélik „Az egész világon párat­lan" hivatalos címet.

Márpedig ez a kényes filozófiai probléma feltűnik már abban a furcsa zavarban, amelybe az olvasó került nyilván már e fejezet első soraitól kezdve, ha szembe állította a leg­jobban megalapozott orvostudományi meggyőződésein nyug­vó számos adatot azzal a gondolattal, hogy én, a „Belzebub mesél unokájának" írója, ama nagy baleset után, mely majd­nem az életembe került, mialatt szervezetem még nem mű­ködött teljesen rendben - ami nem akadályozott meg folyto­nos erőfeszítéseimben, hogy ideáimat a lehető legnagyobb pontossággal másoknak átadjam - egy teljesen kielégítő pi­henést tudtam megvalósítani a bőséges alkoholfogyasztás­nak köszönhetően, hála a jó öreg calvadosnak vagy pedig valamelyik csodálatra méltó, férfias erővel telt rokonának.

Az igazat megvallva, hogy hibátlanul meg tudjam oldani az így váratlanul felvetett kényes filozófiai problémát, tudni kel­lene méltányos ítéletet hozni afelett is, hogy adott szavamat, ami az összes üveg calvados elfogyasztását illeti, nem tud­tam szigorúan betartani.

20

Valójában ebben a pihenésemre szánt időszakban minden automatikus kívánságom ellenére nem volt számomra lehet­séges erre a tizenöt üveg öreg calvadosra korlátozni maga­mat, és össze kellett vegyítenem felséges elixírjüket kétszáz másik üveg szintén elbűvölő külsejű és nem kevésbé nagy­szerű, valódi öreg amiagnac-kal, azért hogy ezeknek a kozmikus anyagoknak összessége egyéni fogyasztásomra elég legyen, beleértve azt a népes famíliát, mely az utóbbi évek folyamán elkerülhetetlen jelenlevőjévé vált minden ilyenfajta ceremóniának.

Az ítéletnek, melyet ki fognak rám mondani, végül is szám­ba kellene vennie azt a tényt, hogy már az első naptól kezdve szokásomtól eltérően az armagnac-ot nem likőröspohárból hanem teáscsészéből ittam. Úgy tűnik, hogy ezt a változ­tatást ösztönszerűen csináltam, kétségtelenül azért, hogy újra a valódi igazság diadalmaskodhasson.

Nem tudom hogy van ön, bátor olvasóm, de ami engem illet, gondolatom már megtalálta ritmusát, és anélkül hogy erre önmagamat kényszerítenem kellene, már képes vagyok az álokoskodásokat újrakezdeni.

Többek közt azt javaslom, hogy ebbe a második szériába illesszek be hét mondást, mely időtlen időkből jutott el hoz­zánk azon utazásaim folyamán különböző emlékműveken talált írásoknak köszönhetően, melyeket alkalmam adódott megfejteni, és melyekben távoli őseink a minden emberi ésszel - még a kortársainkéval is - felfogható objektív igazság bizonyos oldalait fejezték ki. Elsőnek választok egyet, mely nagyon jó kiindulópont lesz az elkövetkező előadásokhoz, és különben is kitűnő kötőjelként szolgálhat az első sorozat zárószavaival.

A régi mondás, melyet az első fejezet témájának válasz­tottam így szól:

Csak az érdemli meg hogy embernek nevezzék, és csak az számíthat valamire, ami Fentről elő lett készítve számára, aki el tudta nyerni a megkívánt képességeket arra, hogy sértetlenül megőrizze a rábízott farkast és bárányt.

21

Márpedig a „pszicho-asszociatív"-nak mondott nyelvészeti elemzés, amelynek napjainkban alávetették őseink ezen mondását bizonyos igazi tudósok - akiknek természetesen semmi közös tulajdonságuk sincs az európaiakkal - világosan kimutatta, hogy a farkas az emberi szervezet alapvető élet­működéseit és a reflexek összességét, a bárány pedig az érzelem működésének összességét szimbolizálja. Ami a gon­dolkodás funkcióját illeti, azt itt maga az ember képviseli, -az ember, aki képes volt felelős élete folyamán tudatos erőfeszítése és önkéntes szenvedése által elnyerni azokat az adatokat, melyek képessé teszik, hogy mindig megteremtse a körülményeket, amelyek lehetőséget adnak ennek a két egymáshoz idegen egyéni életnek együttlétére. Csak egy ilyen ember remélhet méltóvá válni arra, hogy övé legyen az, amit ez a mondás úgy jelöl meg, mint ami a számára - és általában az embernek - felülről rendeltetett.

Érdekes itt megjegyezni, hogy a sok enigma közül, ame­lyeket automatikus szokás folytán Ázsia különböző népei oly gyakran használnak, és amelyek lényükből fakadóan valóban ravasz megoldásokat követelnek, van egy - ahol a farkas és a kecske (a bárány helyett), szintén azt a szerepet játszák -ami szerintem a mi mondásunk lényegének felel meg.

A kérdés, melyet ez a fortélyos talány tesz fel a következő: az ember, aki egy farkast, egy kecskét és ezúttal még egy káposztát is őriz, hogyan tudná azokat átvinni a folyó egyik partjáról a másikra, ha feltesszük, hogy egyrészt a háromból egyszerre csak egyet tud bárkájában magával vinni, másrészt állandó felügyelete nélkül a farkas mindig felfalhatná a kecskét, és a kecske a káposztát.

Ennek a népszerű enigmának korrekt megoldása nemcsak azt kívánja meg, hogy emberünk egy normális lénynek megfelelő leleményességről tanúskodjon, hanem azt is, hogy ne legyen lusta és ne takarékoskodjon erejével, mivel hogy célját elérje, a folyón eggyel többször kell átkelnie.

Ha visszatérünk mondásunk mély értelmére, figyelembe véve a tanulságot, amit ennek a népszerű mondásnak helyes megoldása ad, és ha gondolkozunk rajta, eltekintve minden előítélettől mely a jelenkori embernél nem más mint „üres gondolatainak" eredménye, lehetetlen lesz eszünkkel el nem

22

fogadni és érzelmeinkkel fel nem ismerni, hogy minden lénynek, aki embernek nevezi magát, felül kell kerekednie lustaságán, és szüntelenül új kompromisszumokra találva az önmagában felismert gyengeségei ellen kell küzdenie azért, hogy elérje az önmagának kitűzött célt, és hogy épségben megtartsa ezt a két független állatot amelyeket értelme őrizetére bíztak, és amelyek lényüknél fogva ellentétesek.

Mivel előző napon becslésem szerint bevégeztem azt, amit „a gondolataimnak lendületet adó okoskodásának neveztem, egy reggelen összeszedtem az összes jegyzetet, melyet írói tevékenykedésem első két évében írtam azzal a szándékkal, hogy anyagul szolgáljon a második sorozat kezdetéhez, kimentem a parkba és leültem dolgozni egy történelmi fasor nagy fái alá. Miután az első két-három lapot elolvastam, elfeledkezve mindenről, ami körülvett, mély elmélkedésbe merültem. A kérdéssel, hogy milyen módon folytassam művemet, és az ezáltal felidézett gondolatokkal telve, egészen az éjszaka beálltáig ott maradtam anélkül, hogy akár egyetlen sort is írtam volna.

Mélyen gondolataimba merülve egyszer sem vettem észre, hogy legkisebb unokahúgom, akinek tisztje volt vigyázni arra, hogy az arab kávé - melyet intenzív testi vagy szellemi tevékenység esetén mindig igénybe vettem - csészémben soha ne hűljön ki, mint később megtudtam, aznap este huszonháromszor jött cserélni.

Hogy legalább megközelítőleg megérthessék ennek az elmélkedésnek súlyos voltát, és hogy lefessem milyen nehéz helyzetben találtam magam, el kell mondanom, hogy miután elolvastam ezeket a lapokat és asszociációim révén vissza­emlékeztem a bevezetőnek szánt kézirat egész tartalmára, világossá vált számomra, hogy mindaz, amin álmatlan éjsza­kákon keresztül oly ádázul dolgoztam, többé már nem felelt meg célomnak, annak a sok változtatásnak és toldásnak következtében, melyeket első sorozatom végleges megfogal­mazása folyamán hajtottam végre.

Mikor ezt megértettem, mintegy félórára abba az állapot­ba estem, amit Mullah Nasszr Eddin így határoz meg: az embernek a haja tövéig egy kalucsniba süppesztve éreznie

23

magát, és a következtetéseket levonva elhatároztam, hogy ezt a fejezetet elejétől végéig újra írom. Ezalatt automatiku­san folytattam a kézirat különböző mondatainak emlékezetembe idézését, és egyszerre felötlött egy rész, melyben megmagyarázni akarván kegyetlen kritikámat a kortárs irodalommal szemben, egy művelt öreg perzsa beszédéből tettem be bizonyos, gyerekkoromban hallott gon­dolatokat, amelyek szerintem a legtalálóbban festik le korunk civilizációjának jellegzetességeit. Akkor úgy véltem, hogy lehetetlen volna megfosztani az olvasót e részlet sorai közt ügyesen elrejtett gondolatoktól, mert akik képesek azokat megfejteni, azoknak anyagot képeznének, mely lehetővé teheti a helyes megértését annak, amit a két utolsó sorozat­ban minden igazságot kereső embernek hozzáférhető for­mában szándékozok megmagyarázni.

Ezen megfontolások a következő kérdéshez vezettek: hogyan fogom tudni elbeszélésemnek megadni azt a formát, amit mától fogva első szériám könyveinek jelentős módosítá­sai követelnek meg, anélkül, hogy az olvasót ezektől a gon­dolatoktól megfosztanám.

Nyilvánvalóan, mindaz amit a kényszer hatására maga­mévá tett írói mesterség első két évében fogalmaztam, a jelenlegi szükségnek már nem felel meg.

Valójában, akkor majdnem mindent első futtában vetet­tem papírra, kizárólag számomra érthető, tömör formában, azzal a szándékkal, hogy ezt az anyagot azután harminchat kötetben fejtsem ki, mindegyiket egy speciális kérdésnek szentelve. A harmadik év folyamán hozzáférhető formát adtam mindannak, amit már így felvázoltam, legalább is az absztrakt gondolkodáshoz szokott emberek számára. De mivel lassacskán ügyesebbé váltam annak művészetében, hogy komoly gondolatokat könnyen megérthető, tetszetős fordulatokkal fejezzek ki és, hogy kortársaink átlagos, hétköz­napi gondolataihoz hozzácsatoljak bizonyos ideákat, melyekre csak idővel lehet ráismerni, beláttam, hogy most az akkorival ellentétesen kell állást foglalnom: ahelyett hogy kitűzött célomat műveim mennyiségével próbálnám elérni, mostantól fogva egyedül minőségük által kell megvalósí­tanom.

24

Es újra elkezdtem elejétől fogva mindannak a leírását, amit előzőleg felvázoltam, ezúttal azzal a szándékkal, hogy azokat három, több könyvből álló sorozatba osztom.

Tehát mély elmélkedésbe merültem, miközben még fris­sen emlékezetemben maradt az előző nap bölcs mondása, melynek tanácsára mindig törekedni kell arra, hogy a farkas jóllakott legyen, és a bárány sértetlen maradjon.

De amikor az éjszaka beálltával a híres Fontainebleau-i nedvesség átjárván cipőtalpamat már a gondolkodóképes­ségemet is elérte, miközben kopasz fejemre fentről az Isten madárnak nevezett kedves teremtményei egyre gyakrabban idéztek elő egy hűvös érzetet, hirtelen az a kategorikus elhatározás bukkant fel bennem, hogy senkit vagy semmit nem véve figyelembe, egy a tárgytól eltérő fejtegetés for­májában - ahogy a hivatásos írók mondanák - az eredetileg a harminchat könyv egyikének szánt bevezető összes nekem tetsző töredékét - persze előzőleg csiszoltabbá téve - a kézi­ratnak ebbe az első fejezetébe illesztem be. Majd újra íráshoz látnék, szigorúan alkalmazva az ezen sorozat műveire elfo­gadott alapelveket.

Ennek a megoldásnak kettős előnye lesz: megkíméli a már amúgy is túlterhelt agyamat újabb fölösleges feszültségektől, és lehetővé teszi az olvasóknak - főleg azoknak akik már előző irományaimat elolvasták - felfedezni azt a tárgyilagosan pártatlan véleményt, mely a jelenkor civilizációjának kima­gasló képviselőiről olyan emberek szellemében alakulhat ki, akik a véletlen folytán többé-kevésbé normális nevelést kap­tak.

Ebben a bevezetésben, melyet eredetileg a Miért lettem író című harmincadik kötethez szántam, azokról az életem folyamán bennem összegyűlt benyomásokról akartam beszélni, amelyekre a jelenkori irodalom képviselőiről alko­tott, nem éppen hízelgő véleményemet alapozom. Ebből, mint már említettem, felidéztem azt a beszédet, melyet ifjú koromban, első perzsiai tartózkodásom folyamán hallottam, mikor egy alkalommal értelmiségiek összejövetelén vettem részt, ahol a mai kultúráról vitatkoztak.

Aznap a legbőbeszédűbb emberek között ott volt ama idős perzsa akire már utaltam; értelmiségi, de nem a szó európai,

25

hanem ázsiai értelmében, vagyis nemcsak a tudás, hanem a lét szerint is. Különben ő egy kimondottan tanult ember, és az európai kultúra alapos ismerője volt.

Többek között ezt mondotta:

- Nagyon sajnálatos, hogy a kultúra jelen korszaka - melyet mi, csakúgy mint a minket követő nemzedékek is európai civilizációnak nevezünk -, az emberiség fejlődésében mondhatnánk egy közbeiktatott korszak lett, más szóval az emberiség általános tökéletesedési folyamatában egy sza­kadék, egy hiányzó időszak, mivel ennek a civilizációnak a képviselői képtelenek utódaiknak örökségül továbbadni bár­mit is, ami az értelmüknek, tökéletesedésünk ezen alapvető hajtóerejének kifejlesztésére szolgálhatna.

Például, az értelem kifejlesztésének egyik fő eszköze az irodalom. De ugyan mi célra szolgálhat a jelenkori civilizáció irodalma? Egyáltalán semmire, hacsak nem az elkurvásított nyelv továbbterjesztésére.

Szerintem a jelenkori irodalom ilyen fokú leromlásának alapvető oka az, hogy lassacskán az egész figyelem önmagától nem a gondolatok minőségére, sem azok pontos továbbadására összpontosul, hanem csak egy felszíni fényesítés hajlamára, másképp mondva a stílus szépségére, ami végül is ahhoz vezet, amit én elkurvásított nyelvnek neveztem.

És valóban, mindenkivel előfordul, hogy egy egész napot eltölt valami vastag könyv elolvasásával, anélkül, hogy tudná mit akar az író mondani, és csak a végén jön rá, miután az élet kötelességeinek beteljesítéseire is túl rövid időből már egy becses részt elvesztegetett, hogy az egész mese egy ici­pici, mondhatnánk semmitmondó ideára épült.

Korunk egész irodalmát tartalma szerint három kategóriá­ba lehet osztani: az első a tudományos tárgykört foglalja magában, a második elbeszélésekből, a harmadik pedig leírásokból áll.

A tudományos könyvek hosszas fejtegetések mindenféle régi, már mindenki által ismert feltevésekről, amelyeket min­den alkalommal kicsit másképp szerkesztenek össze, adnak elő és magyaráznak meg.

26

Az elbeszélésekben, vagy regényekben, melyek egész köteteket töltenek meg, elmesélik nekünk, legtöbbször anélkül, hogy a legkisebb részlettől is megkímélnének, hogy egy bizonyos Nagy Péter és egy Kis Mária végül is milyen for­mában tudták kielégíteni szerelmüket, vagyis azt a szent érzelmet, mely gyengeségük és akarathiányuk folytán az embereknél apránként olyannyira elfajult, hogy kortár­sainknál véglegesen káros szenvedéllyé vált; pedig lelkünk üdvösségére és arra a kölcsönös erkölcsi támogatásra, ame­lyet egy többé-kevésbé boldog közös lét igényel, Teremtőnk megadta nekünk a lehetőséget eme érzelem természetes megnyilvánulására.

Ami pedig a könyvek harmadik kategóriáját illeti, azok ter­mészetleírásokat, és a legkülönbözőbb országokban átélt úti kalandokat ecsetelnek. Ilyen fajta műveket általában olyan emberek írnak, akik még sosem voltak sehol, és ennek következtében semmi valódi dolgot nem láttak, miként mondják: sohasem mozdultak ki a négy fal közül. Néhány kivételtől eltekintve legtöbbje csak az ábrándozásait engedi szabadjára, vagy pedig elődei könyveiből kiollózott képzelődése töredékeit írja át.

Az irodalmi mű felelősségének és valódi jelentőségének ilyen silány megértésére korlátozva a jelenlegi írók, miközben kizárólag a stílus szépségét keresik, néha csak azért pro­dukálnak egészen hihetetlen zagyva irományokat, hogy mint mondják, elérjék a rím pompás hangzását, és ezáltal végleg lerombolják egész irományuknak már e nélkül is gyenge értelmét.

De bármennyire különösen hangzik is, semmi sem okoz több kárt a jelenkori irodalomban, mint a nyelvi szabályok - vagyis a sajátos nyelvi szabályai azon a népeknek, melyek részt vesznek abban, amit a jelenkori civilizáció katasztrofális koncertjének neveznék.

Ezeket a nyelvi szabályokat legtöbb esetben mestersége­sen alakítják, és akik kitalálták - akár csak azok, akik tovább változtatják -, a való életet, valamint az abból eredő, a kölcsönös emberi kapcsolatokat szolgáló nyelv megértését illetően, az emberek egy egészen hozzá nem értő kategóriájába tartoznak.

27

Az elmúlt korszakok népeinél ezzel éppen ellenkezőleg - amint azt a történelem világosan mutatja - az igazi nyelvi szabályokat apránként maga az élet formálta, a különböző fejlődési fokoknak, a lakóhely éghajlati körülményeinek és az élelemszerzés főbb módjainak megfelelően.

A mai világban bizonyos nyelvek nyelvi szabályai olyan mértékben eltorzítják az igazi értelmét annak amit az ember ki szeretne fejezni, hogy az irodalmi művek jelen olvasóját - főleg a külföldit - még attól a maradék lehetőségtől is meg­fosztja, hogy legalább azokat az ici-pici ideákat felfoghassa, amelyekkel még találkozhat bennük, és amelyek másképp kifejezve, vagyis a nyelvi szabályok alkalmazása nélkül, talán még érthetőek maradtak volna.

Hogy világosabbá tegyem amit mondtam - folytatta az öreg perzsa irodalmár - , saját életem egyik epizódját hozom fel példának.

Mint tudják, az egész rokonságomból csak egy unoka­öcsém maradt, akinek is Baku közelébe kellett költöznie, mivel néhány éve ott olajkutakat örökölt.

Időnként én is odautaztam, mivel unokaöcsémnek temérdek dolga nem engedte, hogy öreg nagybácsiját abban az országban látogassa meg, melyben mindketten megláttuk a napvilágot.

Baku és környéke, ahol ez a kitermelés folyik, jelenleg az oroszoktól függ, akik a jelenkori civilizáció egyik nagy nemzetét alkotják, és mint ilyenek, nagy mennyiségű irodal­mat produkálnak.

Ennek a vidéknek legtöbb lakója olyan népcsoporthoz tar­tozik, amelyeknek semmi közük sincs az oroszokhoz; család­jukban anyanyelvük tájszólását beszélik, de külső kapcso­lataikban kötelesek az orosz nyelvet használni.

Ott tartózkodásaim során úgy alakult, hogy különböző egyéni okokból kapcsolatba kerültem mindenféle emberekkel, és így elhatároztam; megtanulom ezt a nyelvet.

Életemben már sok nyelvet meg kellett tanulnom, tehát nagy gyakorlatom volt ebben, ezért az orosz sem okozott számomra semmi nehézséget. Hamarosan folyékonyan tudtam beszélni, de természetesen a helybéliek stílusában, kissé vidékies kiejtéssel és kifejezésekkel.

2 8

Mivel némileg nyelvésszé váltam, szükségesnek tartom itt megjegyezni, hogy az embernek mindaddig lehetetlen valamely idegen nyelven gondolkodnia, még ha tökéletesen ismeri is azt, míg továbbra is beszéli anyanyelvét, vagy egy másik olyan nyelvet, melyben a gondolkodás számára megszokottá vált.

Következésképpen, attól kezdve hogy tudtam oroszul beszélni, ám továbbra is perzsául gondolkodtam, fejemben a perzsa gondolatoknak megfelelő orosz kifejezéseket keres­tem.

És mivel néha bizonyos legegyszerűbb és leghétköznapibb gondolataimat lehetetlen volt oroszul pontosan kifejezni, meglepődtem korunk eme civilizált nyelvének bizonyos, első hallásra megmagyarázhatatlan abszurditásain.

Ez a megfigyelés felkeltette érdeklődésemet, és mivel akkor minden kötelezettségtől mentes voltam, belekezdtem az orosz nyelv tanulmányozásába, majd pedig más, korunk különböző népei által használt nyelvekébe is. Ezek folytán így megértettem a nekem feltűnt abszurditások igazi okát; és mint már mondtam, rövidesen arra a szilárd meggyőződésre jutottam, hogy a jelenkor irodalmában használt nyelvek szabályait szőröstől-bőröstől olyan emberek találták ki, akik a valóságos tudást illetően bizony erősen az egyszerű emberek színvonala alatt maradtak.

Hogy kézzelfoghatóan illusztráljam amit mondok, e civi­lizált nyelv számos összefüggéstelen kifejezése közül idézni fogom azokat, melyek már kezdettől fogva megleptek, és amelyek miatt elhatároztam e kérdés alapos tanulmányozá­sát.

Egyszer oroszul beszélve, szokásom szerint perzsa mon­datszerkesztéssel megformálódott gondolataimat lefordítva, kellett egy kifejezés, amit mi perzsák gyakran használunk beszélgetés közben, vagyis a mian-diaram-ra, ami angolra fordítva / say, magyarul pedig én mondom. Minden erőfeszítésem ellenére sem találtam emlékezetemben egyetlen ennek megfelelő olyan orosz szót sem, pedig már ismertem és jól ki tudtam ejteni ennek a nyelvnek majdnem minden, az irodalomban vagy a hétköznapi beszédben bár­milyen szellemi színvonalú ember által használt szavát.

29

Mivel nem találtam megfelelő kifejezést ezekre az egy­szerű és nálunk oly gyakran használt szavakra, persze azt hit­tem, hogy még nem ismerem eléggé az orosz nyelvet, és szá­mos szótáramban keresgélni kezdtem, azután különböző hozzáértő emberektől megkérdeztem, hogy melyik az az orosz szó, amely lefordítaná perzsa gondolatomat; de kiderült, hogy olyan nem létezik, és helyette egy olyan kifejezést alkal­maznak melynek értelme a mi m/an-so/7-yaram-unké, ami az angol / speak-ke\, és a magyar én beszélek-We\ azonos értelmű, vagyis ja gavarju.

Önöknek, perzsáknak a szavak megemésztésére az enyémhez teljesen hasonló a gondolkodásmódjuk, most kér­dem önöket: lehetséges-e egy perzsának egy jelenkori orosz irodalmi művet olvasva nem ösztönösen felháborodnia, amikor találkozik egy szóval, mely so/7-yaram értelmét fejezi ki, és észreveszi, hogy annak a diaram értelmét kell megad­nia? Ez természetesen lehetetlen: sőil-yaram és diaram, vagyis magyarul beszélni és mondani olyan cselekedetek, melyeket az ember egészen más módon érez át.

Ez a kis példa nagyon jellemző más olyan abszurditások ezreire, melyekkel az ember a jelenkori civilizáció színe-javá­nak nevezett népek nyelveiben találkozik. Ezek az abszurditá­sok akadályozzák meg azt, hogy a jelenkori irodalom az értelem kifejlesztésének első eszköze legyen a civilizált népeknél, és ugyanakkor más népeknél is, akik bizonyos okokból (melyeket minden józan eszű ember már meg is sejtett) meg vannak fosztva attól az örömtől hogy civilizáltnak tekintsék őket, sőt akiket - mint a történelem tanúsítja -könnyedén kezelnek e/maradottként.

A mai irodalmárok által használt nyelv összefüggéstelen-ségeinek következményeként, minden ember, aki az előbbi példa szerint egy helytelenül használt szót olvas vagy hall, ha képes többé-kevésbé normálisan gondolkodni, és a szavak­nak valódi jelentésüket megadni - és főleg ha a civilizáció képviseletéből kizárt népek egyikéhez tartozik -, a mondat általános értelmét elkerülhetetlenül a nem odaillő szó alapján fogja felfogni, és végül valami egészen mást fog megérteni mint amit a mondat ki akart fejezni.

5 0

Bár a szavak értelmének felfogására szolgáló képesség a különböző népeknél változó, minden embernél egyformán maga az élet hozza létre azokat az adatokat, melyek lehetővé teszik az élet fonalát alkotó ismételt tapasztalatok megszer­zését.

Ebben a civilizált nyelvben egy olyan szónak a hiánya, mely pontosan kifejezné a példának vett perzsa diaram szó értelmét, bizonyítja azt az első látszatra megalapozatlannak tűnő meggyőződésemet, hogy a mai parvenü, műveletlen embereknek, akik műveltnek tartják magukat, és akiket min­dennek tetejébe még a környezetük is annak tart, egy az élet által kimunkált nyelvet sikerült - úgymond - német ersatz-á átalakítaniuk.

Azt is meg kell mondanom, hogy miután belekezdtem korunk eme civilizált nyelvének tanulmányozásába - mint több máséba is - azért, hogy a benne fellelhető számos összefüggéstelenség okát megtaláljam, elhatároztam - mivel hajlamom van a filológiára -, hogy az orosz nyelv keletkezésének és kifejlődésének történetét is tanulmányozni fogom.

Márpedig történelmi kutatásaim bebizonyították, hogy ebben a nyelvben is megvoltak az emberi élet tevékenységeinek rögződött folyamataira pontosan megfelelő szavak, de azt követően, hogy a századok során elérte fejlődése legmagasabb fokát, olyasvalami lett belőle, ami épp csak arra jó, hogy „a varjak fenjék rajta csőrüket", más szóval, remek lehetőség a felkapaszkodott, irodalomban tudatlan emberek álokoskodásaira. így aztán sok szó, amely nem felelt meg a civilizált nyelvi szabályok követelményeinek eltorzult, vagy kiment a használatból. Éppen ezek közé a szavak közé tartozott a mi d7aram-unk, amit akkor szkazlva-yunak mondtak.

Érdekes lehet, hogy ez a szó nem tűnt el a mai napig sem, de csak azok használják helyes értelmében, akik bár ugyan­ehhez a nemzethez tartoznak, ám a véletlen folytán el voltak szigetelve a jelenkori civilizációtól, más szóval néhány, a kul­turális központoktól távol eső falu lakói.

Hogy ezt a mesterségesen kitalált pótlékot a fiataloknak mindenütt kötelező tanulni, az egyik fő oka annak, hogy a

51

mai európaiaknál a józan Intelligencia megszerzéséhez szük­séges három független adat közül csak az egyik fejlődik ki, a gondolkodás, mely arra vezet, hogy egyéniségükben ez foglalja el az első helyet. Márpedig, mint ahogyan ezt minden normális gondolkodásra képes ember tudja, az érzelem és az ösztön nélkül nem jöhet létre a számára elérhető, igazi értés.

Hogy összefoglaljam mindazt, amit korunk civilizációjának irodalmáról mondtunk, nem tudnék szerencsésebb meghatá­rozást találni mint ezt: nincs lelke.

A jelenkori civilizáció az irodalom lelkét rombolja le, mint mindennek, amire jóindulatú figyelme ráirányul.

A mai civilizáció eredményeit illető könyörtelen kritikám annál is inkább indokolt, mert a legrégibb korokból hozzánk eljutott legmegbízhatóbb történelmi adatok szerint az ősi civilizációk irodalma valóban magában foglalta mindazt, ami az emberi intelligencia kifejlődéséhez szükséges, olyannyira, hogy befolyása még a jelen nemzedékekre is kihat.

Szerintem, egy idea kvintesszenciáját tökéletesen át lehet adni egy maga az élet által kimunkált anekdotán vagy mondáson keresztül.

Ezért, hogy a régi és a jelenkori civilizációk közötti különb­séget kifejezzem, én is egy nálunk Perzsiában közismert anekdotához folyamodom, melynek címe: Két veréb beszél­getése.

Azt mesélik, hogy egy szép napon egy magas ház párkányán üldögélt két veréb: egy öreg és egy fiatal.

Egy eseményt vitattak meg egymás között, mely a verebek számára a nap égető kérdésévé vált: a mullah cselédje kiszórt az ablakán - oda, ahol a verebek játszani szoktak -valamit, ami maradék kásának tűnt, de ami valójában apróra vágott parafa dugó volt, és néhány tapasztalatlan, fiatal veréb rávetette magát, azután majdnem szétpukkadt tőle.

Beszélgetés közben az öreg veréb hirtelen felborzolta tol­lazatát, és fájdalmas fintorral keresni kezdte szárnya alatt az őt kínzó bolhákat - e bolhákat melyek akkor lepik el a vere­bet, mikor eleget eszik -, és elcsípve egyet, egy mély sóhaj kíséretében így szólt:

- Bizony! Nagyon megváltoztak az idők, mily' nehéz a magunkfajta élete manapság. Annakidején leültél valahol egy

Y2

háztetőre, mint ahogy mi most, ott nyugodtan szundikáltál, amikor hirtelen nagy lárma hangzott fel az utcán, csattanás, reccsenés, roppanás, és rövidesen szétáradt egy szag, mely örömmel árasztott el, mert biztos lehettél abban, hogy az esemény színhelyére repülve ki tudod elégíteni legalapvetőbb szükségletedet.

Manapság zajnak, csattanásnak, roppanásnak híja nin­csen, és minden pillanatban ugyancsak elterjed egy szag, de ezúttal az majdnem elviselhetetlen, és ha véletlenül régi szokásból egy nyugodtabb pillanatban odarepülsz valami táplálék után szimatolva, minden figyelmes kutatás hiábavaló, nem találsz semmi mást, mint az égett olaj bűzös nyomait.

Mint biztos felfogták, ez az elbeszélés a régi lovas kocsikra és a jelenlegi autókra céloz, amelyek - miként az öreg veréb mondja - lármát, bugást és undorító bűzt csinálnak bőven, még többet is mint azelőtt, de mindezt anélkül, hogy ez bár­milyen formában is hasznos lenne a verebeknek.

És elismerhetik, hogy evés nélkül még egy verébnek is nehéz egészséges ivadékot nemzeni.

Ez az anekdota tökéletesen illusztrálja a különbséget, amit fel akartam tüntetni a múlt idők és a jelenkor civilizációi között.

A mostani civilizációknak, éppúgy mint a régieknek, ren­delkezésére áll az irodalom, hogy az az emberiség tökéletesedésére szolgáljon, de manapság, ezen a területen éppúgy mint bárhol másutt, erre az alapvető célra nincs benne semmi hasznavehető. Minden csak külsőség. Minden csak - mint az öreg veréb mondja - zaj, lárma és undorító bűz.

Ezt a nézetet a mai irodalomról minden pártatlan ember számára vitathatatlanul megerősíti az a tény, hogy az érzelem kifejlődésének fokában van egy nyilvánvaló különbség azok között az emberek között, akik az ázsiai kontinensen szület­tek, s egész életüket ott töltötték, valamint akik Európában születtek, és a jelenkori civilizáció körülményei között nevelkedtek.

Valójában - mint ahogy azt számos kortársunk is meg­állapította - jelenleg az ázsiai kontinensen élő embereknél,

33

akik különböző földrajzi vagy egyéb körülmények következtében a jelenkori civilizáció befolyásától el vannak szigetelve, az érzelem, az európai nemzetek népeihez képest sokkal fejlettebb; és mivel a józan ész az érzelemre van alapozva, még ha kevesebb is az általános tudásuk arról a tárgyról, melyre figyelmük irányul, ezeknek az embereknek helyesebb meglátásuk van a modern civilizáció színe-javának képviselőinél.

Egy európai embernél egy megfigyelt tárgy megértése csak akkor történhet meg, ha birtokában van az összes úgy­mond mennyiségtani információ, ugyanakkor a legtöbb ázsiai néha csak érzelmével, és néha pedig csupán az ösztönével megragadja a megfigyelt tárgy lényegét.

Beszédének ezen részén a művelt öreg perzsa rátért arra a kérdésre, amely napjainkban a nép oktatásával és felvilá­gosításával foglalkozó legtöbb európai embert érdekli.

így folytatta: - Egy bizonyos ideig az ázsiai népeket meg­fogta az európai irodalom, de hamar megérezték tartalmának teljes ürességét, és lassacskán megszűnt az érdeklődésük iránta. Manapság már jóformán nem is olvassák.

Szerintem ehhez a növekvő közömbösséghez semmi sem járult hozzá jobban, mint az irodalomnak az a fajtája, amit regénynek hívnak.

Ezek a híres regények, mint már mondtam, egy olyan betegség különböző kifejlődési formáinak véget nem érő leírásai, amelyek kortársainknál gyakran jelentkeznek, és gyengeségük és akaratuk hiánya folytán sokáig eltartanak.

Tudatukban az ázsiaiak - akik az Anyatermészettől még túlzottan nem távolodtak el - úgy tartják, hogy ez a mindkét nemnél jelentkező szellemi állapot romlott, méltatlan az emberhez, és általában különösen a férfinemre lealacso­nyító, ezért ösztönszerűen megvetéssel tekintik.

Ami pedig az európai irodalom tudományos és leíró ágait, vagy minden más oktató formáját illeti, a keleti ember, akinek kevésbé csökkent le a képessége érezni, más szóval, aki közelebb maradt a Természethez, féltudatosan és ösztön­szerűen érzi az írónál minden valódi tudásnak és ama tárgy teljes megértésének hiányát, melyről műveiben beszél.

3 4

Ezek az okai annak, hogy az ázsiai népek, miután nagy érdeklődést mutattak az európai irodalom iránt, lassacskán megszűntek annak még csak a legkisebb figyelmet is szen­telni, olyannyira, hogy ma már semmi helyet nem adnak neki; míg Európában a magán vagy közkönyvtárak, valamint a könyvkereskedések polcai roskadoznak a naponta megje­lenő, egyre nagyobb számú könyv súlya alatt.

De minden bizonnyal felmerül magukban a kérdés; hogyan lehet összeegyeztetni mindazt amit mondok azzal a ténnyel, hogy jelenleg az ázsiaiak túlnyomó többsége az igazat megvallva, egyszerűen analfabéta.

Erre azt válaszolnám, hogy a mai irodalom iránti érdek­lődés hiányának alapvető oka önnön hibáiban keresendő. Saját szememmel láttam, hogyan gyűltek össze írástudat­lanok százai egyetlen művelt ember köré a Szentírások, vagy az Ezeregyéjszaka meséinek felolvasását hallgatni. Természetesen felhozhatnák ellenérvként, hogy a meséket, amiket hallgatnak, magából az életből vették, ami azokat számukra érthetővé és érdekessé teszi. De a kérdés nem abban áll: ezek a szövegek, különösen a Mesék, a szó teljes értelmében vett valóságos irodalmi művek. Bárki olvassa és hallgatja, jól érzi, hogy minden tiszta fantázia, de a valóság­nak megfelelő fantázia, bármennyire valószínűtlennek tűnnek is a különböző epizódok az emberi élet szokásos körülményeihez képest. Felkelti az olvasó vagy a hallgató érdeklődését: csodálatba esik a szubtilitás láttán, amivel az író az őt körülvevő, különböző társadalmi osztályokba tartozó emberek lelkületét érti, nagy érdeklődéssel követi, ahogy a történet lassacskán kibontakozik a valódi élet kis eseményeiből kiindulva.

A jelenkori civilizáció követelményei az irodalomnak még egy másik nagyon specifikus formáját is létrehozták azt, amit újságírásnak hívnak. Nem kerülhetem el, hogy az irodalom­nak erről az új formájáról ne beszéljek, mert eltekintve attól a ténytől, hogy az intelligencia kifejlesztéséhez semmivel sem járul hozzá, szerintem a mostani idők baja lett belőle azáltal, hogy a legvégzetesebb befolyást gyakorolja az emberek egymás közötti viszonyaira.

35

Ez a fajta irodalom azért terjedt el olyan mértékben az utóbbi időkben, mert meggyőződésem szerint ez felel meg legjobban az emberek azon gyengeségeinek és követelődzé-seinek, melyeket az akarat növekvő hiánya teremt meg. így aztán teljesen elsorvasztja az utolsó lehetőségeiket arra, hogy elnyerjék az adatokat, melyek mostanáig megengedték, hogy többé-kevésbé tudatára jussanak valóságos egyéniségüknek - mely egyetlen módja elérni az önmagára való emlékezést, az öntökéletesítési folyamat ezen teljesen nélkülözhetetlen tényezőjét.

Egyszóval, ez az elvtelen mindennapi irodalom teljesen elszigeteli az emberek gondolkodását egyéniségüktől, s ennek folytán a lelkiismeret, mely még időnként megjelent bennük, immár megszűnt részt venni gondolkodásukban, és ettől kezdve meg vannak fosztva mindazoktól az adatoktól, melyek számukra mindeddig egy többé-kevésbé elviselhető létezést biztosítottak, legalább is a kölcsönös viszonyaik területén.

Mindannyiunk szerencsétlenségére az effajta irodalom - mely évről évre egyre jobban elárasztja az emberek hétköz­napi életét - még inkább elgyengíti a már amúgy is gyenge értelmüket, mivel minden ellenállás nélkül kiszolgáltatja azt mindenféle ámításnak és tévedésnek, minduntalan tévútra viszi, minden többé-kevésbé megalapozott gondolkodástól eltéríti, és józan ítélet helyett olyan méltatlan hajlamokat ébreszt fel és rögzít meg bennük, mint: hitetlenség, lázadás, félelem, álszemérem, képmutatás, gőgösség és így tovább.

Hogy illusztráljam mindazt a rosszat, amit az irodalomnak ez az új fajtája okoz az emberiségnek, elmesélek néhány újságolvasás keltette eseményt, amelyek valósága számom­ra nem kétséges, mivel a véletlen úgy akarta, hogy azok résztvevője legyek.

Élt Teheránban egy bizalmas barátom, egy örmény, aki engem nevezett ki végrendelete végrehajtójának.

Volt egy idősebb fia, akinek a foglalkozása miatt egy nagy európai városban kellett élnie népes családjával együtt. Egy végzetes étkezést követő napon holtan találták őt, csakúgy mint családja minden tagját.

56

Mint végrendeleti végrehajtónak rögtön oda kellett men­nem ennek a szörnyű eseménynek a színhelyére.

Megtudtam, hogy az előző napokban ez a szerencsétlen családapa az újságai egyikében hosszú tudósítást olvasott egy húsipari mintavállalatról, ahol - mint állították - garan­táltan valódi alapanyagokból, páratlan tisztasággal kolbászt gyártanak.

Ezidőtájt lehetetlen volt bármelyik újságot kinyitni anélkül, hogy az ember ne akadt volna olyan hirdetésekre, melyek ezt az új hentes céget ajánlották.

Végül is a kísértés ellenállhatatlanná vált, és bár nem szerette a kolbászt - mint különben a családja sem, mert Örményországban nevelkedtek, ahol az emberek hentesárut nem esznek - mégsem tudott ellenállni neki, és vett belőle. Még aznap este abból vacsoráztak, és mindnyájan mérgezést kaptak.

Ez a különleges eset megdöbbentett, és egy magán­nyomozó segítségével sikerült kiderítenem a következőt:

Egy bizonyos nagy cég potom pénzért nagy tételben vásárolt kolbászt, amit külföldre szántak, de ott a küldeményt a késése miatt nem vették át. Hogy minél gyorsabban megszabaduljanak ettől a készlettől, a cég nem sajnálta a pénzt azoktól az újságíróktól, akikre ezt a kártékony sajtókampányt bízta.

Egy másik példa: Egyik bakui tartózkodásom folyamán én magam is olvas­

tam több cikket a helybeli újságokban - amik az unoka­öcsémnek jártak - hosszú, féloldalas cikkeket, melyek nagy elragadtatással ecsetelték egy híres színésznő kiváló játékát és tehetségét.

Oly nagy lelkesedéssel dicsőítették, hogy öreg létemre magam is fellelkesültem, és egy este, minden dolgomat fél­retéve, szokásom ellenére elmentem a színházba megnézni ezt a sztárt.

És mit gondolnak, mit láttam?... Bármit is abból, amit a fél oldalakat betöltő cikkekben olvastam?... Semmi ahhoz hasonlót.

37

Életem során már találkoztam a színművészet sok képviselőjével - jóval Is, rosszal is - és minden túlzás nélkül mondhatom, hogy már régóta szakértőnek számítok. Márpedig, anélkül, hogy a művészetről alkotott egyéni felfogásomra hivatkoznék, pusztán átlagos szemszögből nézve el kell ismernem, hogy még életemben nem láttam ehhez a híres színésznőhöz foghatót... abban, ami a tehet­ség, valamint a színjátszás legalapvetőbb fogalmainak hiányát illeti.

A színpadon minden megnyilvánulásából olyannyira hiány­zott a jelenlét, hogy erre a sztárra én magam még önzetlen-ségi rohamomban sem bíztam volna rá az otthonomban egy konyhalány szerepét sem.

Mint később megtudtam, egy bizonyos gazdag bakui gyáros - aki tipikus példánya volt a kövér, véletlenül meggazdagodott olajmágnásnak - nagy összeget adott több riporternek, megígérve hogy megduplázza azt, ha hírneves valakit csinálnak a szeretőjéből, aki mindaddig egy orosz mérnöknél volt szobalány, és akit egyik üzleti útja során csábított el.

Egy újabb példa: Egy közismert német újságban időről-időre nagy dicshim­

nuszokat olvastam egy festőről, és ezáltal lassacskán hinni kezdtem abban, hogy ez a művész a modern művészet vala­mi különleges fenoménja lehet.

Mivel unokaöcsém egy házat építtetett magának Baku városában, és az esküvőjére fényűzően akarta berendezni, azt tanácsoltam neki, ne takarékoskodjon és hívja el ezt a híres művészt, hogy a ház belső díszítését irányítsa, és fes­sen néhány freskót. (Ugyanis tudomásom volt róla, hogy abban az évben sikerült több nagy hozamú olajkutat fúrnia, ami számára még több jövedelmet ígért.) így legalább az ő hatalmas kiadásai majd hasznára szolgálhatnak leszármazot-tainak, akik ennek az utolérhetetlen mesternek a műveit és freskóit fogják megörökölni.

És unokaöcsém így is tett. Ő maga ment el a hírneves európai művészért. A nagy festő nemsokára meg is érkezett, magával hurcolva asszisztensek és munkások egész légióját,

5 8

és benyomásom szerint még a saját háremét is - persze a szó európai értelmében. Aztán minden sietség nélkül munká­ba állt.

E hímeves ember munkájának az lett az eredménye, hogy először is el kellett halasztani az esküvőt, másodszor pedig sok pénzbe került, hogy utána mindent helyrehozzanak, és az igazi festészetnek megfelelően fessék be és színezzék ki a falakat - ezúttal egyszerű perzsa iparosok.

De legyünk igazságosak az újságírókkal: ezúttal, szerény firkász létükre, szinte érdek nélkül, egyszerű bajtársiasságból segítettek ennek a kis festőcskének karriert csinálni.

Utolsó példának, egy sajnálatra méltó esetet mesélek el, melynek okozója a modern irodalom eme különlegesen ártal­mas formájának egyik főpapja volt.

Egy nap, amikor még Horaszan városában laktam, egy közös barátunknál találkoztam egy fiatal európai házaspárral, akikkel barátságot kötöttem.

Többször is ellátogattak Horaszanba, de mindig csak rövid időre.

Új barátom, aki fiatal feleségével utazott, megfigyeléseket és vizsgálatokat folytatott, hogy meghatározza a különböző dohányfajtákban lévő nikotinnak az emberi szervezetre és pszichére gyakorolt hatásait.

Miután több ázsiai országban összegyűjtötte a számára szükséges adatokat, feleségével együtt visszatért Európába, és ott egy nagy mű megírásába kezdett kutatásainak ered­ményeiről.

Mivel tapasztalatlan fiatal felesége még nem tanult meg felkészülni az ínséges napokra, utazásaik során minden pénzüket elköltötte. Hogy férje a könyv írását befejezhesse, egy nagy kiadóvállalatnál gépírónői állást kényszerült vállalni.

Ennél a kiadónál gyakran találkozott egy bizonyos oda bejáratos irodalomkritikussal, aki beleszeretett, ahogy mon­dani szokás, vagyis egyszerűen bujasága kielégítésére vágyva megpróbált viszonyt kezdeni vele. Ő azonban tisztességes és kötelességtudó asszony lévén ajánlatait visszautasította.

Míg eme európai férfi hűséges házastársánál győzedelmeskedett az erkölcs, addig ez a tipikus, minden

3 9

szempontból szennyes modem egyén, aki kielégítetlenül maradt parázna vágyai miatt - ami az ilyen embereknél megszokott bosszúállási szándékot még inkább fokozta -addig intrikált, míg a fiatal asszony minden ok nélkül elveszítette az állását. Később, mikor férje befejezte és kiad­ta művét, ez a kritikus bosszúból a napilapokban, melyeknek munkatársa volt, sőt mi több, még más újságokban és folyói­ratokban is, egész cikksorozatba kezdett, amelyben ezt a könyvet teljesen hamisan állította be. Egy szó mint száz, annyira lejáratta, hogy teljes bukás lett belőle, vagyis senkit sem érdekelt és senki sem vette meg.

Az elvtelen irodalom eme rosszindulatú képviselőjének üzelmei ezúttal azt eredményezték, hogy egy becsületes kutatót az öngyilkosságba hajszoltak. Miután minden pénzét elköltötte és még arra sem maradt, hogy önmagának és szeretett feleségének kenyeret vegyen, közös elhatározással mindketten felakasztották magukat.

Szerintem az a befolyás, amit a műkritikusok írói tekinté­lyük következtében gyakorolnak a naiv és mindent könnyen elhívő emberekre, még az összes kis nyálasszájú riporterénél is sokkal károsabb.

Ismertem például egy zenekritikust, aki életében nem nyúlt hangszerhez, tehát akinek semmi gyakorlati ismerete nem volt a zenéről: még azt sem tudta valójában mi is egy hang, sem azt, hogy mi a különbség a dó és a re között. A jelenkori civilizációval járó abnormitásoknak köszönhetően mégis egy felelős zenekritikusi állást töltött be, majd pedig egy jól menő és széles körben terjesztett újság olvasói körében nagy tekintélyre tett szert. Végül is az ő teljesen hozzá nem értő ítéletei végérvényes véleményeket oltottak be az olvasókba, pedig számukra a zene az lehetett volna, ami valójában: forrás az igazi tudás egyik oldalának helyes megértéséhez.

Az olvasó sohasem tudja ki ír, csak az újságot ismeri, amely tapasztalt üzletemberek csoportjának van a tulaj­donában.

Mit is tudnak valójában azok, akik ezekbe az újságokba írnak, és mi történik a szerkesztőség kulisszái mögött?

40

Az olvasónak erről fogalma sincs, és mindent készpénznek vesz, amit az újságban olvas.

Ezt illetően az utóbbi időben nagyon megerősödött ben­nem egy meggyőződés, ami még a sziklánál is szilárdabbá vált - és minden többé-kevésbé pártatlan gondolkodásra képes ember megállapíthatja ugyanezt: azok, akik a jelenko­ri civilizáció kínálta módszerekkel igyekeznek fejlődni, legfel­jebb az „Edison első találmányáéhoz elégséges gondol­kodási képességet tudják elnyerni, és a bennük kifejlődött érzékenység tekintetében azt, amit Mullah Nasszr Eddin „egy tehén érzelmi finomságá"-nak nevezne.

A jelenkori civilizáció képviselői, akik az erkölcsi és a pszichikai fejlődés igen alacsony fokán állnak olyanok, mint a tűzzel játszó gyerekek; képtelenek felmérni az erejét és jelen­tőségét annak a befolyásnak, amit az efféle irodalom az emberi tömegekre gyakorol.

A régi korok történelmének tanulmányozása alapján nyert benyomásom szerint a hajdani civilizációk vezetői sohasem engedték volna, hogy ehhez hasonló abnormitás ily hosszan folytatódjon.

A mondottakat megerősítik országunk egykori vezetőinek a napi sajtó iránt tanúsított komoly hozzáállásáról hozzánk elju­tott adatok, nem is olyan régről, amikor mi még egyike voltunk a nagy nemzeteknek, vagyis abban az időszakban, amikor Babilon hozzánk tartozott, és az egyetlen, az egész földön egyhangúan elismert kulturális központ volt.

Ezek szerint az adatok szerint ott is létezett napi sajtó, nyomtatott papirusz formájában, persze korlátozott példányszámban. De ezeknek az irodalmi lapoknak munkatársai csak idősebb és elhivatott emberek lehettek, akiket komoly érdemeik és becsületes életük folytán min­denki ismert. Még olyan szabály is létezett, mely szerint ezeket az embereket csakis eskütétel után nevezték ki, és kijárt nekik a „felesküdött munkatárs" cím, miként manapság a bíróknak, az esküt tett szakértőknek, stb.

Ám napjainkban bármely zöldfülű riporter lehet amint - mint mondják - „irodalmi szempontból" szépen ki tudja fejezni magát.

4 1

Különben én már jól megismerkedtem a mai civilizáció ezen termékeinek pszichizmusával - akik zagyva iromá­nyaikkal elárasztják az újságokat és a folyóiratokat -, és fel tudtam becsülni a lényüket, mivel Bakuban három vagy négy hónapon keresztül minden nap alkalmam volt az össze­jöveteleiken velük együtt lenni és eszmecserét folytatni.

Ugyanis Bakuba utaztam, hogy a telet ott töltsem az unokaöcsémnél. Egy szép napon több fiatalember kereste fel, hogy elkérje tőle házának egyik nagy földszinti, eredetileg étteremnek szánt termét, hogy ott az „Irodalmárok és Újságírók Új Szövetségének" találkozóját összehívhassák. Unokaöcsém rögtön engedett ennek a kérésnek, és más­naptól minden este nála jöttek össze ezek a fiatalemberek megtartani úgynevezett közgyűléseiket és tudományos vitáikat.

Idegenek is jelen lehettek ezeken az összejöveteleken, és mivel esténként semmi tennivalóm sem akadt, és a szobám éppen a terem mellett volt, gyakran elmentem meghallgatni a vitáikat. Rövidesen néhányan beszédbe elegyedtek velem, és lassacskán barátias kapcsolat fejlődött ki közöttünk.

Legtöbbjük még nagyon fiatal, gyenge és nőies volt. Néhányuk arcvonása elárulta, hogy szüleik akarathiányból alkoholizmusnak vagy más szenvedélynek adták át magukat, vagy pedig ők maguk birtokolnak mások előtt titkolt rossz szokásokat.

Bár Baku a modem civilizáció legtöbb nagyvárosához hasonlítva kicsi, és az ott összegyűlt emberpéldányok az „alantasabb stílusúak"-hoz tartoztak, mégis habozás nélkül általánosítok és egy kalap alá veszem minden kollégájukat. Úgy érzem, jogom van erre, mivel később, európai utazásaim folyamán, gyakran találkoztam ennek az irodalomnak jelenkori képviselőivel, és mindig ugyanazt a benyomást tet­ték rám: úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Csak fontosságukban térnek el egymástól, és ez attól a sajtóintézménytől függ aminek munkatársai, vagyis a fércelményeiket közlő újság hírnevétől és példányszámától, vagy pedig annak a kereskedő vállalatnak gazdasági helyzetétől, amelyhez a sajtóintézmény - beleértve az összes irodalmi munkását - tartozik.

42

Sokan közülük, valamilyen okból (nem is lehet tudni miért) „költőnek" nevezik magukat. Napjainkban Európában bárki, aki valami efféle rövid abszurditást ír mint:

Zöld rezeda Piros mimóza A Liza isteni állása Olyan mint az akácfa sírása

megkapja a költői címet környezetétől; sőt egyesek ezt a titulust még a névjegykártyájukra is rányomatják.

Az újságírás és a modem irodalom ezen munkásainál, magasan fejlett a testületi szellem: kölcsönösen támogatják és mértéktelenül dicsőítik egymást minden adódó alkalom­ból.

Nekem szinte úgy tűnik, hogy ez a jellemvonás a fő okozó­ja szaporodásuknak, a tömegekre gyakorolt hamis hatalmuk­nak, és annak a nem tudatos talpnyalásnak, amit az emberek tanúsítanak irántuk, holott őket nyugodt lelkiis­merettel nevezhetnénk tökéletes nullának.

Ezeken az összejöveteleken egyikük felment a szónoki emelvényre, hogy ott felolvasson valamit például az előbb idézett vers stílusában, vagy megvizsgálja azt, hogy egy dísz­lakoma folyamán ennek és ennek az államnak a minisztere egy bizonyos kérdésről miért nyilatkozott ilyen, és miért nem olyan formában, majd a szónoki beszédét legtöbbször egy ilyesfajta kinyilatkoztatással fejezte be:

Most pedig átadom a szót korunk tudománya egyik párat­lanul nagy szellemének, X Y úrnak, akit egy rendkívül fontos ügy hozott városunkba, és aki volt olyan szíves és részt vesz a mi összejövetelünkön. így mindjárt alkalmunk fog nyílni arra, hogy saját fülünkkel halljuk elragadó hangját.

És mikor ez a híres ember a szónoki emelvényre lépett ezekkel a szavakkal kezdte beszédét:

- Hölgyeim és Uraim! Kedves kollégám nagyon szerény volt, amikor engem híresnek nevezett... (magunk közt mond­va nem hallhatta, hogy mit mondott a kollégája, mivel a szomszéd helyiségből jött, amelynek csukva volt az ajtaja).

4 3

Valójában, ha őhozzá hasonlítom magamat, még arra sem vagyok méltó, hogy leüljek jelenlétében.

Nem én vagyok a nagy szellem, hanem ő: ő, aki nemcsak az egész nagy Oroszországban ismert, hanem szerte a civi­lizált világban. Utódaink dicsőítéssel fogják kiejteni nevét, és senki sem fogja soha elfelejteni mindazt, amit a tudomány és az emberiség javára tett. Hogy a tudásnak eme istene ma ebben a jelentéktelen városban él, nekem úgy tűnik, nem a véletlen következménye, hanem kétségtelenül fontos okai vannak, melyet csak ő ismer. Az őt igazán megillető hely nem közöttünk, hanem a régi olimposzi istenek mellett van...

...és csak egy ilyen bevezető után mondott el néhány abszurditást ez az újdonsült híres ember ilyesfajta témáról: Miért üzentek hadat a szirkitszek a pamakalpiaknak.

Az ilyen tudományos összejövetelek után mindig volt va­csora, amit egy-két üveg olcsó borral megöntöztek. Sokan közülük ennivalót dugdostak a zsebükbe - ki kolbásszele-teket, ki heringet egy darab kenyérrel - és ha valaki véletlenül észrevette, hanyagul odavetette:

- A kutyámnak viszem: nagy betyár ám..., ha késő este érek haza mindig várja, ami jár neki.

Másnap, minden helyi újságban olvasható volt az össze­jövetelről készült beszámoló, és a beszédek, amelyeket hihetetlenül dagályos stílusban fogalmaztak meg, termé­szetesen anélkül, hogy szóba került volna a vacsora szerény volta, vagy a csenés... a kutyának.

Szóval ilyenek azok az emberek, akik az újságokba min­denféle tudományos valóságokkal és felfedezésekkel kapcso­latban írnak. A naiv olvasó, aki nem látja az írókat és nem ismeri szokásaikat az életben, ezeknek az irodalmároknak a fecsegése alapján alkot magának véleményt úgy az eseményekről, mint az eszmékről - holott ezek nem mások, mint beteges és tapasztalatlan emberek, akiknek fogalmuk sincs az élet igazi értelméről.

Nagyon kevés kivétellel Európa minden városában pon­tosan ezek a éretlen szeleburdiak azok, akik a könyveket és az újságokat írják, és akik örökségük és sajátos gyengeségük folytán váltak ilyenné.

44

Számomra kétségtelen: a jelenkori civilizáció abnormitá-sainak összes oka közül a legnyilvánvalóbb, amely elöntő szerepet játszik az emberekre gyakorolt erkölcsrontó, ártal­mas hatásán keresztül, éppen ez az újságíró irodalom. Különben engem mélyen meglep, hogy egyetlen „hatalom birtokló" sem jött rá erre, és hogy minden állam költ­ségvetésének majdnem a felét a rendőrségre, a börtönök, városházák, templomok, kórházak stb. fenntartására, valamint a számtalan tisztviselő, pap, orvos, titkos rendőr, államügyész, propagandista stb. fizetésére fordítja, kizárólag abból a célból, hogy megvédje az állampolgárok testi és lelki sértetlenségét, és ugyanakkor egy fillért sem költ, és semmit sem kezdeményez az irányban, hogy a mindenféle bűncse­lekménynek és félreértésnek eme okát a gyökeréig kiirtsa.

így fejeződött be az idős perzsa irodalmár beszéde.

Nos hát, bátor olvasóm (aki már valószínűleg nem tudja melyik lábán táncoljon), most, hogy már leírtam ezt a beszédet - és ezt azért tettem itt, mert szerintem a legtöbb kortársunk számára, akik egészen naiv módon az emberi értelem kifejlődése szempontjából a modern civilizációt az előzőeknél összehasonlíthatatlanul felsőbbrendűnek tartják, nagyon tanulságos, sőt hasznot hozó gondolatot fejez ki -íme végre befejezhetem ezt a bevezetőt, és áttérhetek erre a műveim második sorozatára szánt anyag átdolgozására.

Most, hogy újra kézbe veszem ezeket a szövegeket avégett, hogy azoknak mindenki számára elérhető formát adjak, az az ötletem támadt, hogy munkámat a nagy Mullah Nasszr Eddinnek ezzel a bölcs, gyakran elismételt tanácsával egyeztetem össze: „Törekedj, hogy mindig és mindenben a mások számára hasznosat, és egyúttal a magad számára kellemeset érd el". Igen tisztelt mesterünk ezen okos taná­csának első felét illetően gondra nincs okom: amit e sorozat­ba szándékozok betenni, annak teljesen megfelel. Ami pedig a számomra kellemest illeti, azt úgy szándékozom elérni, hogy gondolataimat oly módon adom elő, hogy az egy többé-kevésbé elviselhető létet tegyen lehetségessé számomra az emberek között, akikkel találkozom - nem olyant, mint írói tevékenységem előtt.

45

Hogy érthetővé tegyem, amit elviselhető lét alatt értek, meg kell mondanom, hogy engem mindenfelé mágusnak és a túlvilág szakértőjének tartottak az ázsiai és afrikai utazá­saim révén olyan országokban, amelyek után ki tudja mi okból úgy fél évszázada sokan kezdtek el érdeklődni.

Ennek folytán mindazok, akikkel találkoztam, úgy vélték, hogy joguk van e túlvilág iránti kíváncsiságuk kielégítésére zavarni engem, vagy akár arra, hogy magánéletem részle­teinek vagy úti kalandjaimnak elbeszélésére kényszerítsenek.

Bármilyen fáradt is voltam, feltétlenül válaszolnom kellett valamit, máskülönben megsértődnek, és azután a felém irányuló ellenséges érzelmek hatása alatt megszólnak, és ezáltal rossz hírbe kevertek volna engem és a tevékenységemet.

Ezért, miután átnéztem ennek a sorozatnak az anyagát elhatároztam, hogy különválasztott, független elbeszélések formájában fogom megírni, és ezekbe illesztek be bizonyos ideákat, amelyek számos olyan kérdésre választ adhatnak, amelyeket gyakran feltettek nekem. így tehát, amikor ismét dolgom akad ezekkel az arcátlan semmittevőkkel (és lusta emberekkel), megjelölhetem számukra ezt vagy azt a fejezetet, amelyik automatikus kíváncsiságukat ki tudja elégíteni, s ez meg fogja engedni számomra, hogy néhányukkal a szokásuknak megfelelően beszélgessek, vagyis pusztán az ő gondolattársításaik folyamatát követve, és aktív gondolkodásomnak megadhassam a hétköznapi kötelességeim tudatos és tisztességes beteljesítéséhez elengedhetetlen pihenést is.

A mindenféle osztályhoz tartozó és tanultsági fokon álló emberek kérdései között, úgy emlékszem, a leggyakrabban a következők fordultak elő:

1. Kik azok a rendkívüli emberek, akikkel találkoztam? 2. Mi csodálatosat láttam Keleten? 3. Van-e lelke az embernek, és ez a lélek halhatatlan-e? 4. Szabad-e az ember akarata? 5. Mi az élet, és miért létezik a szenvedés? 6. Hiszek-e az okkult tudományokban és a spiritizmus-

ban?

46

7. Mi a hipnózis, a mágneses erő és a telepátia? 8. Mi vitt rá arra, hogy ezek iránt a dolgok iránt érdek­

lődjem? 9. Hogyan építettem fel a tanításomat, és hogyan vittem

át a gyakorlatba a nevemet viselő intézményben?

Elhatároztam tehát, hogy ezt a sorozatot különválasztott fejezetekben, elbeszélések formájában írom le, megannyi válaszként az első kérdésre, amit nekem oly gyakran feltet­tek: Kik azok a rendkívüli emberek, akikkel találkoztam? Az elbeszélések folyamán logikus gondolatsorba rendezem el azokat az ideáimat, amelyeket művemnek ebben a soroza­tában szándékoztam megismertetni, hogy konstruktív előkészítő anyagként szolgálhassanak, és egyúttal az összes többi kérdésre is válaszolok. Továbbá, az elbeszélések sorozatát úgy fogom irányítani, hogy azok kidomborítsák önéletrajzom külső oldalát.

Mielőtt tovább mennék, szükségesnek tartom, hogy meghatározzam a „rendkívüli ember" kifejezést, mert az összes többi kifejezéshez hasonlóan, a mai embereknél egy relatív, azaz merőben szubjektív értelmet vett fel.

Például, ha valaki erőmutatványokat végez, az a legtöbb ember számára szintén rendkívüli embernek számít - és amint megtudják mutatványának titkát, megszűnik szemük­ben az ember rendkívülisége.

Hogy egyszerűen határozzam meg, kit lehet rendkívülinek nevezni, rövidre fogva csak annyit mondok, hogy én ezt a kifejezést milyen emberekre alkalmazom.

Az én szempontomból csak az az ember nevezhető rend­kívülinek, aki környezetéből szellemi képességei révén kiemelkedik, és aki természete megnyilvánulásait képes magában tartani miközben mások gyengeségével szemben igazságos és elnéző marad.

Mivel nekem megadatott, hogy apám legyen az első ilyen ember, akit ismertem, és akinek befolyása egész életemre nyomot hagyott, ezért vele kezdem...

47

II. APÁM

Apám Adash néven meglehetősen közismert „ashok", vagyis mesemondó-költő volt a századforduló idején, s bár nem „ashok" volt a mestersége, mégis hímeve

messze terjedt Transzkaukázus és Kis-Ázsia lakói között. „Ashok" névvel illették Ázsia-szerte és a Balkánon azokat

a helyi regősöket, akik verseket, énekeket legendákat, nép­meséket és mindenféle történeteket költöttek, szavaltak vagy énekeltek.

Annak ellenére, hogy azok az emberek, akik ennek a hiva­tásnak szentelték magukat, a leggyakrabban írástudatlanok voltak, mivel gyermekkorukban még falusi iskolába sem jár­tak, mégis olyan rendkívüli emlékezőtehetséggel és olyan eleven szellemi képességekkel rendelkeztek, hogy ma már ez csodaszámba menne.

Nemcsak számtalan, gyakran nagyon hosszú verset, törté­netet tudtak kívülről, és emlékezetből énekelték el a legvál­tozatosabb dallamokat, hanem amikor az ismert témákra egyéni inspirációjuk alapján improvizáltak, meglepő gyorsa­sággal tudtak a kellő pillanatban ritmust váltani, vagy éppen rímet találni.

Manapság már sehol sem lehet fellelni ilyen tehetséggel rendelkező embereket.

Már gyerekkoromban mondogatták, hogy számuk egyre fogy.

Nekem mégis megadatott, hogy az akkori idők leghíre­sebbjei közül többet is megismerjek, és vonásaik mélyen az emlékezetembe vésődtek.

Azt, hogy alkalmam adódott meghallgatni őket, apámnak köszönhetem, aki időnként magával vitt olyan összejövetelek­re, amelyeken különböző országból jött ashok költők verseng­tek egymással. Perzsiából, Törökországból, a Kaukázusból ér­keztek, sőt még Turkesztán vidékéről is, és hatalmas hallgatóság előtt egymással vetélkedve improvizáltak és éne­keltek.

4 9

Ez általában a következőképpen történt: A verseny egyik résztvevője - akinek kisorsolták a nevét -

dallamot rögtönözve kérdést tett fel vetélytársának egy vallási vagy filozófiai témáról, vagy pedig egy legenda, hagyomány vagy hiedelem értelmét és eredetét illetően, amire a másik szintén egy maga improvizálta dallammal válaszolt. Ennek a saját egyéni dallamnak mindig összhangban kellett lennie az előzővel mind hangnemében, mind abban, amit az igazi zenetudomány „anszapalmi visszhang-láncolat"-nak nevez.

Minden szöveget versben énekeltek meg ama török-tatár nyelven, amit ezek a különböző nyelvet beszélő népek akkor­tájt közös nyelvként fogadtak el egymás között.

A versenyek heteken, sőt néha hónapokon át tartottak, és a legjelesebb énekesek számára egyhangúlag odaítélt jutal­mak kiosztásával fejeződtek be. A díjak legtöbbször a hall­gatóság által adományozott jószágokból, szőnyegekből vagy más értéktárgyakból álltak.

Gyermekkoromban három ilyen nagy versenynek voltam szemtanúja. Az első Törökország Van városában, a második az azerbajdzsáni Karabahban, a harmadik pedig a Kars járás­beli Szubatan városkában zajlott.

Alexandropolban és Karsban - a két városban ahol gyer­mekkoromban élt a családom - gyakran hívták apámat esti összejövetelekre, amelyekre azért jöttek el az emberek, hogy az ő énekmondását és recitációit hallhassák.

Ezen estéken a jelenlévők választása szerint adta elő az általa ismert számtalan monda vagy vers egyikét-másikát, vagy verses párbeszédet énekelt, ahol ő maga játszotta felváltva a szerepeket.

Néha az elbeszélések befejezéséhez egy egész éjszaka sem volt elegendő, ekkor az összejövetel másnap este foly­tatódott.

A vasár- és ünnepnapok előestéin - mivel gyerekként másnap később kelhettünk - apám történeteket mesélt nekünk régmúlt korok nagy népeiről, kiváló emberekről, Istenről, a Természetről, vagy titokzatos csodákról, és mindig az Ezeregyéjszaka valamelyik meséjével fejezte be, amelyek közül annyit ismert, hogy valóban képes lett volna ezer és egy éjszakán át a mesélésre.

5 0

Az apám történetei hagyta sok-sok mély benyomás között - melyek rányomták bélyegüket egész életemre - van egy, ami később - tán ötször is - „spiritualizáló tényeződként szolgált, feltárván számomra a megérthetetlen megértését.

Ez az erős benyomás - mely utóbb spiritualizáló tényezővé vált - azon a napon kristályosodott ki bennem, amelyen apám az „özönvíz előtti vízözön" legendáját énekelte és mesélte. E tárgyban támadt vitája a barátjával.

Ez akkor történt, amikor apámat az események ellenáll­hatatlan sodrása ácsmesterségre kényszerítette.

A szóban forgó barátja gyakran látogatta meg a műhe­lyében, és együtt próbálták megfejteni a régi legendák és szólások értelmét néha egész éjszakán át.

Apámnak ez a barátja nem volt más, mint a karsi kated­rális esperese, Borsh atya, aki rövidesen az első mesterem és jelenlegi egyéniségem teremtője és alkotója lett, vagy más szóval a „harmadik oldala a benső Istenemnek".

Eme vita éjszakáján én is ott voltam a műhelyben a nagy­bátyámmal együtt, aki az egyik szomszédos faluból jött, ahol nagy zöldség- és szőlőskertjei voltak.

Nagybátyámmal a műhely egyik eldugott sarkába húzód­tunk, s a puha faforgácson hallgattuk apámat, amint a babiloni hős, Gilgames legendáját énekli és a legenda jelen­tését magyarázza.

A vita akkor kerekedett, amikor apám befejezte a legenda XXI. énekét, amelyben egy bizonyos Utnapisti meséli el Gilgamesnek Surupak földjének árvíz általi elpusztítását.

Majd apám egy pipatömésnyi szünet után azt mondta, hogy szerinte Gilgames legendája egy még a babiloninál is régebbi népig, a sumerokig nyúlik vissza, és kétségtelenül ez a forrása a héber Biblia özönvíz elbeszélésének, és ez szol­gált a keresztény világkép alapjául, csak a nevek és néhány részlet változott meg bizonyos helyeken.

Borsh atya rögvest tiltakozott, és ellenvéleményét számos adattal támasztotta alá. A szóváltás hamarosan olyannyira hevessé vált, hogy elfelejtettek ágyba küldeni, amit ilyen esetekben általában megtettek.

Nagybátyámat és engem annyira érdekelt a téma, hogy egészen pirkadatig moccanás nélkül lapultunk a puha

51

faforgácson, amikor is apám és a barátja véget vetettek a disputának és elváltak.

Ezt a bizonyos XXI. éneket olyan gyakran ismételték el azon az éjszakán, hogy egész életemre az emlékezetembe vésődött.

így szólt:

Feltárom előtted Gilgames Az Istenek egy sötét titkát Miképpen gyűlének össze egy napon Eldönteni Surupak földjének vízbe fullasztását. A tiszta tekintetű Eya mit sem szólván atyjának Anunak Sem az Úrnak a nagy Enlllnek Sem a boldogságot árasztó Nemurunak És a földalatti világ hercegének Enuának sem Magamellé hívván fiát Ubertut Szóla hozzá: Ifjú, kezeddel építs hajót Vedd magadhoz hozzátartozóidat És négylábú állatokat és madarakat választásod szerint Mert az Istenek visszavonhatatlan döntése Surupak földjének vízbefullasztása.

E két idős koráig aránylag normálisan élt ember között zajlott, ama elvont témájú vita alatt kaptam gyermekkorom­ban azokat a mély benyomásokat, amelyeknek köszönhetően az alapvető belső tényezőim megformálódtak, és jótékony eredménnyel járultak hozzá egyéniségem kialakulásához, de bennem ez csak később, röviddel a nagy európai háború* előtt tudatosult, és ezek a benyomások azóta is folyama­tosan a fent említett spiritualizáló tényezőként szolgálnak számomra.

A kiváltó sokk, ami ezt a tudatossá válási folyamatot, gon­dolati és érzelmi asszociációkon keresztül megindította a következő volt:

Egy napon egy folyóiratban cikket olvastam a Babilon rom­jai között talált, feliratokat tartalmazó táblákról, amelyeket a tudósok legalább négyezer évesre becsültek.

* az Első Világháború

52

A folyóirat közölte magukat a feliratokat és a fordításukat is - a hős Gilgames legendája volt.

Amikor felismertem, hogy ez ugyanaz a legenda amelyet oly sokszor mesélt az apám gyermekkoromban, és főleg amikor a szövegben szinte teljesen apám elbeszélésének for­májában találtam meg a XXI. éneket, erős „benső megin­dultság" ragadott meg, mintha csakis ettől függne az egész eljövendő sorsom. Másrészt megdöbbentett az a számomra először érthetetlen tény, hogy ez a legenda „ashokok" révén nemzedékről nemzedékre évezredeken keresztül egészen napjainkig szinte változatlanul adódott át. Amikor eme esemény után kitisztult számomra az apám elbeszéléseiből gyermekkoromban megformálódott impressziók jótékony eredménye - egy eredmény, ami kikristályosította lényemben azt a „spirituális tényezőt", hogy képes legyek megérteni azt, ami általában érthetetlennek tűnik - számtalanszor sajnál­tam, hogy oly sokáig vártam, amíg megadtam ezeknek az ősi legendáknak azt a roppant jelentőséget, amelyről ma már tudom, hogy igazából megilleti őket.

Egy másik legenda - amelyet apámtól ugyanerről a „Vízözön előtti Özönvíz"-ről hallottam - eme eset után szintén sajátosan jelentőssé vált számomra.

Arról szólt a legenda - ugyancsak versben -, hogy egy­szer, nagyon-nagyon régen, egészen hetven generációnyira az utolsó özönvíz előtt (és minden generáció száz évnek számított), amikor még tenger volt ott ahol ma szárazföld, és szárazföld a mai tenger helyén, létezett egy hatalmas civilizá­ció, amelynek a központja - az egykori Hannin szigete - egy­ben magának a Földnek is a központja volt.

Más történelmi adatokból megtudtam, hogy ez a sziget megközelítőleg a mai Görögország helyén terült el.

Ennek a korábbi özönvíznek egyedüli túlélői annak a haj­dani „Imasztun"* Konfratemitásnak voltak testvérei, melynek tagjai egy egész földet behálózó kasztot képviseltek, de ezen a szigeten volt a központjuk.

* Az imasztun szó ősi örmény nyelven „bölcs(embert)" jelent, és ezt a címet adták az összes rendkívüli történelmi személynek is. Például Salamon király neve elé is ezt illesztik mind a mai napig.

53

Ezek az Imasztun testvérek tudós emberek voltak, többek között az asztrológiát is tanulmányozták. Közvetlenül az özön­víz előtt azzal a szándékkal szóródtak szét szerte a Földön, hogy különböző helyekről figyeljék meg az égi jelenségeket. De bármilyen hatalmas távolság választotta is el őket, a telepátia eszközével állandó összeköttetésben maradtak egymással és közösségük központjával, melyet tájékoztattak mindenről.

Ehhez yósnó'ket vettek igénybe, akik úgymond felvevőkészülékként szolgáltak számukra, és transzban, öntu­datlanul fogták fel és jegyezték le az „lmasztun"-ok által különböző helyekről leadott híreket. Attól függően, hogy hon­nan érkezett a hír a négy megállapodott irány valamelyikével írták le azt. Pontosabban: a sziget keleti részén fekvő területekről érkezett híreket fentről lefelé jegyezték le, a dél­ről kapottakat jobbról balra, a nyugatról küldötteket (az akko­ri Atlantisz régiója és a mostani Amerikáé) lentről felfelé, és balról jobbra azokat, amelyeket a jelenlegi Európa vidékeiről továbbítottak.

Az apám emlékének szentelt fejezet kifejtésének logikus folyamatában meg kell említenem a barátját, első mesteremet Borsh atyát, és elengedhetetlennek tartom annak az eljárásnak a leírását, ami e két ember között alakult ki, akik öreg korukig normális életet éltek, és akik magukra vállalták azt a felelősséget, hogy engem, az öntudatlan gyer­meket felkészítsenek egy felelős életre, és a rám irányuló lelkiismeretes és elfogulatlan magatartásuk folytán megérdemlik, hogy ma annyi év után, az esszenciám számára belső Istenem két arculatát képviseljék.

Ez az eljárás - amit később megértettem és nyilvánvalóvá vált számomra - egy különlegesen eredeti módszere volt az elme kifejlesztésének és az öntökéletesítésnek.

Ők kasztusziliának nevezték, amely nekem az antik asszír nyelvből származó kifejezésnek tűnik, és apám minden valószínűség szerint valamelyik legendából vette át.

Az eljárás a következő volt: egyikük váratlanul egy oda nem illőnek tűnő kérdést tett fel, és a másik minden sietség nélkül a legnagyobb komolysággal és nyugalommal adott egy logikus és elfogadható választ.

54

55

Például egyik este amikor a műhelyben voltam, váratlanul betoppant jövendő mesterem, és rögtön az ajtóban apámnak szegezte a kérdést:

- Hol van Isten ebben a pillanatban? Apám nagy komolysággal válaszolt: - Isten e pillanatban Sarikamisben van. Sarikamis egy Oroszország és Törökország régi határán

elterülő erdős vidék, amely egész Transzkaukázusban és Kis-Ázsiában rendkívül magas fenyőfáiról híres.

Erre azt kérdezte a pap: - És Isten mit csinál ott? Apám azt válaszolta, hogy Isten kettős létrákat készít,

melyeknek csúcsára erősíti a boldogságot, így azokon az emberek egyénenként és nemzetenként emelkedhetnek fel és ereszkedhetnek le.

A kérdések és feleletek így követték egymást, megfontolt és nyugodt hangnemben, mintha egyikük azt kérdezte volna:

- Mi a krumpli mai ára? - és a másik azt válaszolná: - A termés bizony gyenge volt az idén. Csak évek múltán értettem meg az ezekben a kérdés­

feleletekben mélyen elrejtett gondolatgazdagságot. Ilyen szellemű beszélgetések gyakran előfordultak és, egy

idegen számára úgy tűnhetett, hogy ennek a két öregnek elment az esze, és csak valami tévedés folytán vannak szabadon ahelyett, hogy a bolondokházában lennének.

Sok, akkor számomra értelmetlennek tűnő beszélgetés később mély értelművé vált, amikor hasonló kérdésekkel találkoztam, és csupán akkor értettem meg, hogy ezeknek a kérdés-feleleteknek milyen mérhetetlen jelentősége volt a két idős ember számára.

Apámnak az emberi élet értelméről nagyon egyszerű, tisz­ta és tökéletesen meghatározott nézete volt. Fiatal koromban gyakran beszélt nekem arról, hogy minden ember alapvető törekvése kellene hogy legyen a belső szabadság megte­remtése és ezáltal egy boldog öregkor előkészítése. Szerinte az élet eme céljának parancsoló és elengedhetetlen jellege olyan nyilvánvaló, hogy mindenki számára mindenféle tudálékosság nélkül felfogható kéne hogy legyen.

56

De ez a cél csak akkor érhető el, ha gyermekkorától fogva, amíg be nem tölti a tizennyolcadik életévét, elnyeri azokat az alapvető tényezőket, amelyek lehetővé teszik számára a következő négy parancsolat tántoríthatatlan beteljesítését:

Az első: Szeresse szüleit. A második: Őrizze meg nemi tisztaságát. A harmadik: Tanúsítson mindenki felé megkülönböztetés

nélküli udvariasságot - akár szegény, akár gazdag, barát vagy ellenség, úr vagy rabszolga, bármilyen valláshoz tartozzon is - de maradjon belsőleg szabad, és sohase bízzon meg túl­zottan senkiben és semmiben.

És a negyedik: A munkát magáért a munkáért szeresse, ne a nyereségért.

Apám elsőszülött fiaként különösen szeretett, és nagy hatást gyakorolt rám.

Lelkem mélyén nem is annyira apámnak, inkább idősebb testvéremnek tekintettem. Gyakori beszélgetéseink és rend­kívüli történetei elősegítették, hogy lényemben költői képek és fennkölt eszmények bontakozzanak ki.

Apám görög családból származott. Ősei Konstantinápoly elfoglalását követően a török megtorlás elől menekülve hagyták el Bizáncot.

Először Törökország szívében állapodtak meg, de később bizonyos okokból - többek között azért, hogy óriási vagyonuk jelentős részét képező nyájaiknak megfelelő éghajlatot ke­ressenek - a Fekete-tenger keleti partjainál telepedtek meg, a mai Gumuszkán nevű város környékén. Majd valamivel később az utolsó nagy orosz-török háború előtt, a törökök általi üldöztetés felújulása családomat Grúziába kénysze­rítette.

Ott apám elvált testvéreitől, hogy Örményországba men­jen, és le is telepedett Alexandropolban, aminek a nevét éppen akkor változtatták át a török Gümriről.

Az örökség elosztásakor apám tekintélyes vagyont kitevő része számos nyájat is magában foglalt.

Egy vagy két év múltán teljes örökségét elvesztette egy az embertől független csapás következtében.

Ez a következőképp történt: Nem sokkal azután, hogy apám egész családjával, pász­

toraival és nyájával berendezkedett Örményországban - a környék leggazdagabb jószágtulajdonosa lévén -, a szegényebb családok a marháik és egyéb háziállataik őrzését a gondjaira bízták bizonyos mennyiségű vaj és sajt fejében. De pontosan akkor, amikor ebből adódóan a nyája több ezer idegen jószággal gyarapodott, Transzkaukázusban egy Ázsiából kiindult pestis pusztított.

A járvány olyan heves volt, hogy pár hónap alatt majdnem minden állatot elragadott, csak néhány élte túl, de azokból is jószerivel csak a csont és a bőr maradt.

Mivel apám befogadta mások jószágát, a szokásnak megfelelően magára vállalta azt is, hogy minden veszély ellen biztosítja azt - még a farkasok gyakran előforduló támadásai ellen is -, így ebben a szerencsétlenségben nemcsak a saját nyájait veszítette el, hanem szinte az egész vagyonát eladni kényszerült, hogy kárpótolhassa az elveszített állatok tulaj­donosait.

Ennek következtében apám egyik napról a másikra vagyo­nosból szegénnyé vált.

Családunk akkor még csak hat tagot számlált, apámat, anyámat, nagyanyámat - kinek az volt a vágya, hogy életét a legifjabb fia mellett végezhesse be -, és három gyereket: öcsémet, húgomat és jómagamat, aki köztük a legidősebb voltam. Akkor hét éves lehettem.

Vagyonát elvesztve apám kénytelen volt vállalkozásba fogni, mivel egy ilyen gazdag élettel elkényeztetett család eltartása bizony sokba került. Összegyűjtötte tehát a korábbi hatalmas és nagyvonalúan vezetett háztartás maradványait, és egy fatelepet nyitott, amelyhez a helyi szokás szerint min­denféle faáruk gyártására asztalosműhely is tartozott.

Mivel apám soha életében nem foglalkozott kereskedelemmel, és ebből eredően üzleti tapasztalatokkal sem rendelkezett, a fatelep már a legelejétől fogva kudarcra volt ítélve.

Végül rákényszerült, hogy felszámolja azt, és csak a mű­helyre szorítkozzon, ahol is apró faáruk készítésére speciali­zálta magát.

57

Ez a második bukás az első nagy csapást követő negyedik évben volt. Ezalatt mindvégig Alexandropolban éltünk, és ez az időszak történetesen az oroszok által elfoglalt szomszédos, híres erődvárosnak, Karsnak az újjáépítési periódusával esett egybe.

Karsban így bíztató anyagi kilátások nyíltak, és nagybá­tyám - akinek már saját üzlete működött ott - rábírta apá­mat, hogy műhelyét áttelepítse oda. Először egyedül ment át, majd később az egész családot magával vitte.

Erre az időre családunk három „táplálék-átalakító gépezettel" gyarapodott, akkor igazán bájos kishúgaim alakjában.

Amint Karsban megtelepedtünk, apám a görög iskolába küldött, de nagyon hamar átvitt az orosz városi iskolába.

Mivel gyorsan tanultam, kevés időt töltöttem leckekészí­téssel, és minden szabad percemben apámnak segítettem a műhelyben. Hamarosan még saját vevőköröm is kezdett kialakulni; először iskolatársaimból, akiknek különböző tár­gyakat készítettem, például puskát, tolltartót és efféléket, majd lassacskán komolyabb munkára tértem át: házhoz jár­tam mindenféle kisebb javításokat elvégezni.

Annak ellenére, hogy akkor még csak kölyök voltam, mégis a legapróbb részletekig emlékszem családunk életére. Mindebből kiemelkedik emlékezetemben apám minden külső megnyilvánulásában belső nyugalmának és független­ségének nagyszerűsége, az őt ért csapások közepette is.

Ma már bizonyossággal mondhatom, hogy a balsors ellen vívott ádáz küzdelme ellenére - s a balsors úgy ömlött rá, mintha bőségszaruból öntenek - élete nehéz körülményei között is megőrizte egy igazi költő lelkületét.

Szerintem ez volt az oka, hogy családunkat - még akkor is amikor mindenben hiányt szenvedtünk - rendkívüli egyetértés, szeretet és egymás iránti segítő szándék vezette.

Hála annak a veleszületett képességének, hogy az élet minden részletének szépségében ihletet lelt, ő volt közös életünk legaggasztóbb pillanataiban mindannyiunk számára a helytállás forrása, átterjesztette ránk a gondoktól való felsza­badultságát, és a boldogság fent említett impulzusát ébresztette bennünk.

5 8

Apámról beszélve nem hagyhatom említetlenül a szem­léletét arról, amit az emberek a „másvilág kérdésének" neveznek. Ezzel kapcsolatban egészen sajátos és ugyanakkor nagyon egyszerű nézete volt.

Emlékszem, hogy amikor utoljára láttam, feltettem neki az egyik sablonkérdésemet, amellyel már vagy harminc éve adatgyűjtés céljából fordultam azon rendkívüli emberek felé, akikkel eddig találkoztam, és akik már szert tettek magukban bizonyos adatokra mások tudatos figyelmének megra­gadásához. A hasonló esetekben használt, már-már szoká­sossá vált elővigyázatos bevezető után megkértem, hogy egyszerűen, minden „tudományoskodás" és „filozofálás" nélkül mondja meg, milyen személyes véleményt alakított ki magának az élete folyamán a következő kérdésről: Van-e lelke az embernek, és ha igen halhatatlan-e?

- Hogyan is mondhatnám ezt el? - válaszolta. - Abban a lélekben, amit általában az embernek tulajdonítanak, és amiről azt állítják, hogy a halál után függetlenül létezik és vándorol, nem hiszek. De még sincs semmi kétségem afelől, hogy az emberben az élete folyamán létrejön „valami".

Magamnak ezt úgy magyarázom, hogy az ember egy olyan tulajdonsággal születik, amelynek köszönhetően az élete folyamán bizonyos tapasztalatok kimunkálnak benne egy bizonyos anyagot, és ebből az anyagból lassacskán kialakul az a „valami", vagy „másvalami", mely képes egy szinte a fizikai testtől független élet elnyerésére.

A halál után ez a „valami" nem bomlik szét a fizikai test­tel egy időben, hanem csak jóval később, amikor elkülönült ettől a testtől.

Bár ez a „valami" a fizikai testtel azonos elemekből alakult ki, sokkal finomabb az anyaga, és felteszem, hogy sokkal nagyobb az fogékonysága mindenféle érzékelésre. Szerintem az észlelésének finomsága eléri azt... emlékszel még a kísér­letekre amiket Szandóval, azzal a félkegyelmű örmény nővel csináltál?

Azokra a kísérletekre utalt, amelyeket sok évvel azelőtt egyik alexandropoli látogatásomkor a jelenlétében hajtottam végre.

5 9

A legkülönbözőbb embertípusokkal foglalkoztam, akiket azzal a szándékkal vittem a hipnotikus állapot különböző fokára, hogy saját magam számára tisztázzam annak a jelen­ségnek minden részletét, amit a hivatásos hipnotizőrök az érzékenység külső tárgyra kivetítésének, vagy a fájdalomérzet távolba helyezésének neveznek.

A következő módon jártam el: Agyagból, viaszból és ólomsörétből kezdetleges alakot for­

máztam annak a médiumnak a képére, akit hipnotikus állapotba akartam vinni, vagyis az ember olyan pszichikai állapotába, amit egy nagyon régi időktől máig megmaradt tudományág a kezdeményezés elvesztésének nevez, és amely a kortárs Nancy-i Iskola osztályozása szerint a hipnózis harmadik fokának felel meg. Ezután gondosan bedörzsöltem az adott médium egyik vagy másik testrészét egy olíva- és bambuszolaj keverékéből előállított kenőccsel. Később leka­partam ezt a mázat róla, és a szobrocska megfelelő részére kentem, ezután tudtam elkezdeni az engem érdeklő jelenség részletes tanulmányozását.

Ami alaposan ámulatba ejtette apámat, az volt, hogy amikor egy tűvel a szobrocska olajjal bedörzsölt részét megérintettem, a médium teste azonnal megrándult a megfelelő helyen, és ha valamivel erősebben szúrtam, akkor pontosan ott egy vércsepp gyöngyözött. Különösen az lepte meg, hogy a médium éber állapotába visszatérve semmire nem emlékezett, és állította, hogy nem érzett semmit.

Apám, aki a kísérlet szemtanúja volt, ezért utalt erre, mondván:

- Hát ugyanígy ez a „valami" - mind az ember halála előtt, mind a halála után - reagál a környezet bizonyos hatásaira egészen a test felbomlásáig, és nem mentesül a befolyásuk­tól.

Apám a nevelésemre használt egy olyan módszert, amit én „szisztematikus sanyargatásnak" neveztem el.

Az egyik legmegrázóbb ezek közül a szisztematikus sanyar­gatások közül - amelyek vitathatatlanul jótékony következ­ményeit később nagyon élénken megéreztem, és ezek az Igazság keresésének szentelt expedíciónk legzordonabb vidékein velem lévők figyelmét sem kerülték el - abból állt,

6 0

hogy gyermekkoromban, vagyis akkor amikor az emberben kialakulnak az adatok azokhoz az impulzusokhoz, amelyek egész felelős élete folyamán érik, apám minden adódó alka­lommal úgy járt el, hogy azok helyett az impulzus-tényezők helyett amelyeket undornak, csömörnek, irtózásnak, gyá­vaságnak, kishitűségnek stb. neveznek, azokat az adatokat alapozza meg bennem, melyek egy közömbös magatartásnak felelnek meg minden iránt, ami általában ezeket az impulzu­sokat kiváltja.

Jól emlékszem e célból miként lopott az ágyamba békát, gilisztát, egeret vagy más hasonló állatot mely ezen impulzu­sok valamelyikét kiváltja, vagy szorított rá arra, hogy ártal­matlan kígyókat vegyek a kezembe, és akár játsszak is velük.

Az összes ilyen szisztematikus sanyargatása között volt egy, amely aggasztotta környezetem idősebb tagjait, különösen az anyámat, nagybátyámat, nagynénémet és öreg pásztorainkat, s ami abból állt, hogy minden reggel jó korán, amikor még a gyermekek álma különösen édes, arra kény-szerített, hogy felkeljek, menjek el a forráshoz, vízében mosakodjak meg, és utána meztelenül fussak. Ebből sohasem engedett - még ha tiltakoztam is -, és annak ellenére, hogy kedves ember volt és nagyon szeretett, könyörtelenül megbüntetett. Később hányszor de hányszor emlékeztem meg róla, hogy egész lényemmel adjak hálát neki azért amit tett. Enélkül soha nem tudtam volna legyőzni későbbi utazásaim számtalan akadályát és nehézségét.

Ő maga pedánsan szabályozott életet folytatott, és ezen a téren könyörtelen volt önmagával szemben.

Csak egy példa erre: rászoktatta magát a korai lefekvésre azért, hogy másnap már hajnalban el tudja kezdeni annak a kivitelezését, amit előzőleg elhatározott, s ebben még a saját lánya mennyegzőjének éjszakáján sem tett kivételt.

Apámat 1916-ban láttam utoljára. Akkor, nyolcvankét évesen igen jó erőben és egészségben volt. Alig lehetett néhány ezüstszálat a szakállában észrevenni.

Egy évvel később meghalt, de nem természetes halállal. Ez a tragikus esemény - ami olyannyira fájdalmas minda­

zok számára akik őt ismerték, és különösképp nekem -a legutóbbi nagy periodikus emberi pszichózis alatt történt.

61

Mikor a törökök megtámadták Alexandropolt és családunk menekülni kényszerült, ő nem volt hajlandó az otthonát a sors szeszélyére bízni, és a család tulajdonának mentése közben megsebesítették. Nem sokkal később meg is halt, és a városban maradt öregek temették el.

A legendák és énekek összes kéziratos jegyzete - ame­lyeket ő mondott tollba, vagy maga jegyzett le, és mely sze­rintem a legméltóbb emlékiratát képezte volna - minden gondolkodó ember nagy balszerencséjére elveszett az ismételt fosztogatások folyamán. Mégsem lehetetlen, hogy a Moszkvában hagyott dolgaim között lévő pár száz hengerre vett ének valamilyen csoda folytán megmaradt.

Nagy veszteség volna mindazok számára, akik még értékelik a régi néphagyományt, ha ezek a felvételek már nem lennének fellelhetők.

Apám egyénisége és intelligenciája az olvasó lelki szemei előtt, szerintem azzal jeleníthető meg leginkább, ha idézek néhányat a számos kedvenc „egyéni mondása" közül, ame­lyeket a beszélgetésekkor gyakran használt.

Ezzel kapcsolatban megjegyzésre érdemes, amit velem együtt mások is észrevettek: amikor a beszélgetés során ezeket a mondásokat használta mindenkinek úgy tűnt, hogy a legmegfelelőbb pillanatban és a legtalálóbban fejezte ki a dolgot, de ha valaki más próbált élni velük, mindig hamisan csengtek, vagy abszurdnak tűntek.

Néhány példa:

1. Nincsen cukor só nélkül. 2. Tűzből lesz a hamu. 3. A reverenda arra jó, hogy rejtse a bolondot. 4. Ő mélyen lent van, mert te felkerültél. 5. Ha a pap jobbra megy, a tanítónak igencsak balra kell

mennie. 6. Ha egy ember gyáva az bizonyítja, hogy van akarata. 7. Ami az embert jóllakottá teszi, az nem a táplálék

mennyisége, hanem a mohóság hiánya. 8. Egyedül az igazság képes megbékíteni a lelkiismeretet. 9. Ha nincs sem elefánt, sem ló - még a szamár is nagy

úr.

62

10. Sötétben a tetű rosszabb a tigrisnél. 11. Ha az ÉN jelen van, akkor nem számít sem Isten, sem

ördög. 12. Amint a válladra tudtad venni, ez a legkönnyebb dolog

a világon. 13. ízelítő a pokolról: egy divatos lakkcipő. 14. A boldogtalanság forrása a Földön az asszonyok

tudálékosságából fakad. 15. Semmi sem ostobább egy „okos"-nál. 16. Boldog aki nem látja a boldogtalanságát. 17. A tanító a nagy felvilágosító - de akkor ki a szamár? 18. A tűz hevíti a vizet, de a víz kioltja a tüzet. 19. Dzsingisz kán nagy volt, de ha úgy vesszük, a

rendőrőrmesterünk még nagyobb. 20. Ha te vagy az első, akkor a feleséged a második.

Azonban, ha a fe/eséged az első, jobb ha nulla vagy: legalább a tyúkjaid biztonságban lesznek.

21. Ha gazdag akarsz lenni - légy jóban a rendőrséggel. Ha híres akarsz lenni - légy jóban az újságírókkal. Ha jóllakott akarsz lenni - az anyósoddal. Ha békét akarsz - a szomszédaiddal. Ha aludni akarsz - a feleségeddel. Ha el akarod veszíteni hitedet - a papoddal!

Hogy apámról alkotott kép teljes legyen, még beszélnem kell a természetéhez szorosan hozzátartozó hajlamáról, ami korunkban oly ritkán figyelhető meg, s amely azokat lepte meg, akik jól ismerték őt. Ennek a tulajdonságnak a szám­lájára róható, hogy amikor a nyomor arra kényszerítette, hogy kereskedéssel keresse a kenyerét, az üzlete a kezdetektől fogva rosszul ment, és hozzátartozói mindazokkal együtt akik kapcsolatban voltak vele odáig jutottak, hogy gyakorlati érzék nélkülinek, vagy e téren oktalan embernek tartsák.

Apám pénzkereső üzletei valóban nem működtek, és tel­jesen eredménytelenek voltak ahhoz képest, amit mások elértek volna velük, azonban ezt nem a gyakorlati érzékének, vagy szellemi képességének hiányossága okozta, hanem az a bizonyos hajlam.

6 3

Ezt a hajlamot valószínűleg gyermekkorában sajátította el, és így fogalmaznám meg: „Ösztönös tiltakozás az ellen, hogy mások naivitásából vagy balszerencséjéből egyéni hasznot húzzon".

Másszóval, a legmagasabb fokon feddhetetlen és becsü­letes ember lévén, apám tudatosan sohasem alapozta volna saját jólétét felebarátja kárára. Mivel a legtöbb őt körülvevő ember a modem felfogást képviselte, nem haboztak, hogy a becsületességéből hasznot húzzanak, rendszeresen becsap­ják, és ezzel öntudatlanul lekicsinyítsék ezt a Mindenható Atyánk (emberre vonatkozó) parancsainak összességén ala­puló jellemvonást.

Tehát apámra tökéletesen lehetett volna vonatkoztatni azt a szentírásokból eredő szentenciát, melyet ma minden vallás követője idéz, hogy praktikus tanácsot adjon, és a hétköznapi élet abnormitását jellemezze:

Üssél - akkor nem ütnek téged. Ha nem ütsz - akkor úgy elpáholnak mint a Sidor kecskéjét.

Annak ellenére, hogy igen gyakran találta magát olyan események sűrűjében, melyek túl esnek az ember Irányításán, és az egész emberiség számára mindenféle szerencsétlenséget eredményeznek, és majdnem mindig ki volt téve a környezetében lévő emberek alantas megnyil­vánulásainak, melyek leginkább a sakáléra emlékeztetnek; mégsem csüggedt soha, és semmivel sem azonosulván bel­sőleg szabad és mindig önmaga maradt.

Belsőleg legkevésbé sem bántotta, hogy külső élete meg volt fosztva mindattól, amit a környezete jólétnek tekintett. Kész volt megbékélni bármivel, csak meglegyen a kenyere és az elmélkedésre szentelt esti órákban a csendes nyugalma.

A legkevésbé azt szerette, ha zavarják este amikor a csil­lagokat szemléli a szabad ég alatt.

Ami engem illet csak azt mondhatom, hogy egész lényem­ből kívánom, hogy olyan lehessek, mint amilyennek őt ismertem öregkorában.

6 4

Életem különböző, tőlem független körülményeinek következtében személyesen nem láthattam a sírt, amelyben szeretett apám hamvai pihennek, és nem valószínű, hogy bármikor is alkalmam adódik a jövőben meglátogatni, ezért az apámnak szentelt fejezet végén utasítom azt a fiamat - akár test általi, akár lelki -, akinek lehetősége adódik megkeresni a „csordaszellem"-nek nevezett emberi csapás folytán elhagyatott sírt, hogy ezzel a felirattal állítson sírkövet:

ÉN VAGYOK TE TE VAGY ÉN Ő MIÉNK, ÉS MINDKETTEN AZ ÖVÉI VAGYUNK, HOGY MINDEN LEHESSEN FELEBARÁTUNKÉRT

6 5

III. ELSŐ MESTEREM

Mint már az előző fejezetben említettem, első mesterem Borsh atya volt, a karsi katonai templom esperese, és egyben ennek az oroszok által nem

sokkal azelőtt meghódított területnek legfőbb szellemi tekin­télye.

Egy teljesen véletlenszerű eseménysorozatnak köszön­hető, hogy számomra ő lett jelenlegi egyéniségem második alapjának (egyik) alkotó tényezője.

Akkoriban a karsi kollégiumba jártam, ahova egyszer a katonai templom énekkarához énekeseket jöttek toborozni, és mivel jó hangom volt, a gyerekek közül engem is kiválasz­tottak. Ettől kezdve gyakran jártam énekelni vagy próbálni a katonai templomba.

A jó megjelenésű idős esperest főleg azért érdekelte az új kórus, mert ő komponálta dallamát a különféle egyházi énekeknek, amiket abban az évben énekeltünk, és gyakran jött minket meghallgatni. Mivel kedvelte a gyerekeket, különösen szeretetteljes volt hozzánk, kis énekesekhez.

Hamarosan kivételes jóindulatot kezdett tanúsítani irá­nyomban; talán egy gyerekhez képest rendkívüli hangom miatt, mely még egy nagy kórusból is tisztán kiemelkedett amikor a második szólamot énekeltem, vagy pedig azért, mert nagyon pajkos voltam, és ő szerette az ilyen „sem­mirekellő kölyköket". Bármi volt is az oka, egyre nagyobb érdeklődéssel fordult felém, és nemsokára még a leckém elkészítésében is segített.

Az év vége felé trachomát kaptam, és ezért egy egész héten át nem mentem el a templomba. Mikor az atya ezt megtudta, ő maga jött el hozzánk két katonai szemorvossal. Miután megvizsgálták a szememet úgy határoztak, hogy küldenek egy ápolót, aki naponta kétszer kénszulfáttal kau-terizál, nekünk pedig három óránként egy sárga kenőcsöt kell rákennünk - azután mindketten elmentek.

Aznap apám otthon volt.

67

Akkor beszélt egymással először az idős pap és apám, ez a két ember, akik egészen öreg korukig aránylag normális életet éltek, és akiknek nagyon hasonló meggyőződéseik voltak annak ellenére, hogy felkészítésük a felelős korra egészen más körülmények között zajlott le.

Már az első pillantásra megkedvelték egymást, és ettől fogva az idős pap gyakran eljött apámhoz. Leültek egy rakás forgácsra a műhely végében, ott iszogatták az apám által készített kávét, és órák hosszat beszélgettek mindenféle val­lási és történelmi témákról. Emlékszem, hogy Borsh atya különösen fellelkesedett mikor apám Asszíriáról beszélt, melynek nagyon jól ismerte a történelmét, és amely ebben az időben rendkívül érdekelte őt is.

Borsh atya akkor közel hetven éves, magas, vékony, szép­arcú ember volt, gyenge egészséggel, de szellemben erős és szilárd. Tudásának mélysége és kiterjedése egészen rend­kívüli volt. Életével éppúgy, mint nézeteivel, teljesen eltért környezetétől; ezért aztán eredeti embernek is tartották.

Életmódja valóban igazolta is ezt a véleményt. így például, habár nagyon jó anyagi helyzetben volt, magas papi fizetést kapott, és jogosult volt egy nagy lakásra is, mégis csupán egy szoba-konyhát vett igénybe a templomőr házacskájában. Ugyanakkor segédpapjai, akiknek sokkal alacsonyabb fizetésük volt, hat - vagy mégtöbb - szobás összkomfortos lakásokban laktak.

Teljesen visszavonult életet élt, kevés emberrel járt össze, és nem ment látogatóba sem. Engem és szolgáját kivéve ajtaja mindenki számára zárva volt, és szobájába távol­létében szolgájának sem volt szabad bemennie.

Miután pontosan teljesítette minden kötelességét, Borsh atya minden szabad idejét a tudománynak szentelte, különösen az asztronómiának és a kémiának. Néha a zenében talált pihenést; hegedült, vagy templomi énekeket komponált, amelyekből több híressé vált Oroszországban. Évekkel később alkalmam adódott néhányat gramofon­felvételen meghallgatni, mint például „A te hívásodra Uram", „Szelíd világosság", „Dicsőség Tenéked" és így tovább.

Borsh atya gyakran eljött apámhoz, általában esténként, amikor már mindketten eleget tettek kötelezettségeiknek.

6 8

Jelentős állást töltött be a városban, így látásból majdnem mindenki ismerte, míg apám csak egyszerű asztalos volt, ezért, hogy „másokat kísértésbe ne ejtsen" - mint mondta -úgy rendezte, hogy ezek a látogatások észrevétlenül marad­janak.

Az egyik beszélgetés alkalmával, amikor én is jelen voltam apám műhelyében, Borsh atya rám és a tanulmányaimra terelte a szót.

Azt mondta, hogy rendkívül tehetséges fiúnak tart, és ostobaság volna hagyni, hogy egy harmadéves bizonyít­ványért nyolc éven át penészedjek az iskolában.

Valóban a városi iskolák akkoriban teljesen lehetetlenül voltak megszervezve. Nyolc osztályból álltak, mindegyikben egy egész évet kellett tölteni, és az ember végül is egy olyan bizonyítványt kapott, ami éppen csak megfelelt egy hétéves gimnázium harmadik évének.

Ezért Borsh atya azt tanácsolta apámnak, hogy vegyen ki engem az iskolából, és tanuljak otthon. Megígérte, hogy ő magára vállalja a tantárgyak egy részének oktatását. Határozottan állította, hogy ha később egy bizonyítványra lenne szükségem, azt bármelyik gimnáziumban megszerez­hetem, ha leteszem a megfelelő osztály vizsgáit.

A családi tanács így is döntött. Otthagytam az iskolát, és Borsh atya vette kézbe oktatásomat. Bizonyos tárgyakat ő maga tanított, a többihez pedig maga szerzett tanárokat.

Kezdetben két papjelölt, Ponomarenkó és Kresztovszkij tanítottak, akik teológiai tanulmányaikat befejezvén a temp­lomban voltak sekrestyések, és katonai lelkész kinevezésükre vártak. Szokolov doktor szintén adott nekem magánórákat.

Ponomarenkó történelemre és földrajzra, Kresztovszkij orosz nyelvre és katekizmusra, Szokolov anatómiára és fiziológiára tanított; ami pedig a matematikát és a többi tár­gyat illeti, azokra maga Borsh atya oktatott.

Nagy lelkesedéssel kezdtem bele a tanulásba. Bár nagyon tehetséges voltam és könnyen tanultam,

mégis alig volt időm a sok leckét elkészteni, és egy perc szabadidőm sem maradt.

Mivel tanáraim a város különböző kerületeiben laktak nagyon sok időmbe telt az utazás egyiktől a másikhoz.

6 9

Különösen Szokolov lakott nagyon messze, a várostól öt­hat kilométerre lévő Csakmak erődítmény katonakórházában.

Családom engem először papi hivatásra szánt, de Borsh atyának nagyon sajátos felfogása volt arról, hogy milyennek kell lennie egy igazi papnak.

Eszerint a felfogás szerint egy papnak nemcsak hívei lelkével kell törődnie, hanem testük betegségeit ismernie és azokat ápolni is tudnia kell.

Szerinte a pap kötelessége az orvoséval kell, hogy együtt­járjon. Egy orvos, aki nem képes behatolni betege lelkébe - mondta -, képtelen neki igazán segíteni; és szintúgy, mivel a test és a lélek összeköttetésben állnak, nem lehet valaki jó pap anélkül, hogy egyben jó orvos is ne legyen. Gyakran az egyiket nem lehet meggyógyítani, mert a baj forrása a másik­ban van.

Nekem az orvosi tanulmányokat javasolta, de nem a szokásos formában, hanem az ő értelmezése szerint; a test orvosává és egyben a lélek papjává kell válni.

Megjegyzem, engem egészen más pálya vonzott. Kisgyerekkorom óta szívesen fabrikáltam a legkülön­

bözőbb dolgokat, és műszaki tanulmányokról álmodoztam. Mivel még nem dőlt el véglegesen, hogy milyen irányban

indulok el, így egyszerre készültem az orvosi és a papi pályára is, annál inkább, mert bizonyos tantárgyak mindkettőhöz elengedhetetlenek voltak.

Azután a dolgok maguktól folytatódtak, és képességeim­nek köszönhetően lehetőséget találtam arra, hogy egyszerre mindkét irányban haladjak. Még arra is jutott időm, hogy rengeteg különböző témájú könyvet elolvassak, amiket vagy maga az atya adott, vagy véletlenül kerültek a kezembe.

Borsh atya minden magára vállalt tantárgyban kemény munkára fogott. A lecke után gyakran ott tartott teára, és néha megkért, hogy énekeljek el neki egy-egy új, általa szerzett templomi éneket, hogy a szólamokat ellenőrizze.

Az egyre gyakoribb, és egyre hosszabb látogatások alatt kötetlenül elbeszélgetett velem az éppen befejezett leckék témájáról, vagy pedig elvont kérdésekről, és lassanként olyanná vált közöttünk a kapcsolat, hogy egyenlő félként kezdett beszélni velem.

70

Nagyon hamar hozzászoktam a jelenlétéhez, és így az eleinte érzett félénkségem eltűnt. Bár megőriztem az iránta való nagy tiszteletet, mégis néha annyira megfeledkeztem önmagamról, hogy még vitába is szálltam vele, és mint most már világosan értem, ez őt távolról sem sértette, sőt tetszett neki.

Beszélgetéseink során gyakran hozta elő a nemi kérdést. A nemi élvezettel kapcsolatban egyszer ezt mondta

nekem: - Egy fiatal nagykorúsága előtt, ha csak egyszer is kielégíti

ezt a vágyát, ugyanaz történik vele, mint a bibliai Ézsauval, aki egy tál lencséért eladta elsőszülöttségi jogát, vagyis egész élete jólétét. Mert egy fiatal, ha egyszer is enged ennek a kísértésnek, egész életére elveszti annak a lehetőséget, hogy valóban becsületre méltó ember lehessen.

Ha nagykorúsága előtt kielégíti az ember bujaságát, az ugyanazzal a következménnyel jár, mint mikor alkoholt öntenek a mollavali* mustba.

Éppen úgy, mint ahogy abból a mustból, amibe egy csöpp alkoholt is öntöttek csakis ecet lehet, a nagykorúság előtt kielégített vágy a fiatalból valamiféle torzszülöttet csinál. Mikor nagykorú lesz azt csinálhat, amit jónak tart, mint ahogy a borrá vált must is elbír bármennyi alkoholt: nemcsak hogy nem rontja el, de az ember annyi fokot érhet el vele, ameny-nyit csak akar.

Borsh atyának nagyon eredeti nézete volt az emberről és a világról.

Az emberről és létezésének értelméről való véleménye tel­jesen eltért környezetétől és mindattól, amit erről hallottam vagy olvastam.

Itt idézem még néhány elgondolását, ami illusztrálhatja az emberről és az ember kötelességeiről alkotott megértését. A következőket mondta:

- Nagykorúságáig az ember semmilyen cselekedetéért nem felelős, sem a rosszért, sem a jóért, sem a szándékos­ért, sem az önkéntelenért; ezekért csakis azok a közelállók

* Mollavali egy Karstól délre fekvő kis helység, ahol egy különleges bort termelnek.

71

felelősek, akik tudatosan, vagy a véletlen körülmények hatására magukra vállalták azt a kötelességet, hogy őt előkészítik a felnőtt életre.

Az ifjúság évei minden emberi lénynek - akár fiú, akár lány - az az időszak, amely az anyaméhben megfogamzott emberi mag kifejlődésére adatott, annak teljes megérésig.

Attól kezdve, vagyis amint befejeződött ez a fejlődés, az ember személyesen válik felelőssé összes szándékos és önkéntelen megnyilvánulásáért.

A Természet törvényei szerint, amit a tiszta értelmű emberek évszázados megfigyelések során fedeztek fel és iga­zoltak, ez a fejlődési folyamat - születésük és kifejlődésük helyének földrajzi körülményeitől függően - a fiúknál a huszadik és a huszonharmadik, a lányoknál tizenötödik és tizenkilencedik év között fejeződik be.

Amint az elmúlt korok bölcsei rávilágítottak, ezt a független, minden megnyilvánulásával szemben egyéni felelőséggel rendelkező lény elnyerésére vonatkozó határidőt a Természet a törvényeknek megfelelően szabta meg. De sajnos manapság ezt alig veszik figyelembe, és szerintem ez főleg a nevelés nemi problémákkal szembeni hanyagságának tudható be, pedig ez mindenki életében a legfontosabb szerepet játsza.

Ami a felelőséget illeti - bármennyire furcsának tűnik is ez első pillantásra -, a legtöbb kortársunk, aki elérte vagy átlépte a felnőttkor határát, valójában nem tud felelős lenni semmilyen megnyilvánulásáért sem; és ez szerintem a törvényeknek tökéletesen megfelelőnek tekinthető.

Ennek az abszurditásnak egyik fő oka az, hogy legtöbb esetben a kortárs ember ebben az életkorban hiányában van a neki megfelelő ellentétes nemű lénynek, annak, akinek szükségszerűen ki kell egészítenie az ő típusát, amely tőle független okokból, de a nagy törvényeknek megfelelően, önmagában valami nem-teljeset képvisel.

Ebben az életkorban az, akinek a közelében nincs ott az ő típusát kiegészítő típusú ellentétes nemű személy, de alá van vetve a Természet törvényeinek, s szexuális vágya nem maradhat kielégítetlenül. A polaritás törvényének következ­tében a neki nem megfelelő típussal kerül kapcsolatba, és

72

bizonyos mértékig annak befolyása alá esik és - anélkül, hogy észrevenné - akaratán kívül elveszti saját egyéniségének szinte minden alapvető megnyilvánulását.

Ezért olyan elengedhetetlen, hogy minden ember felelős élete folyamán találjon maga mellett egy megfelelő típusú, ellentétes nemű személyt, hogy egymást kölcsönösen min­den tekintetben kiegészítsék.

Ezt a fontos szükségszerűséget egyébként majdnem min­den korszakban jól felismerték távoli őseink, akik előrelátóan a legfontosabb feladatuknak tartották azt, hogy egy többé-kevésbé normális kollektív élet körülményeinek megterem­tésére, mindenki számára ki tudják választani a neki megfelelő ellentétes nemű típust, amilyen pontosan és töké­letesen csak lehet.

A legtöbb régi népnél szokásban állt a két házasságra szánt személyt ekképpen kiválasztani amint a fiú hét, és a kislány egy éves lett, és ezt „kézfogónak" nevezték. Attól kezdve az ilyen korán eljegyzett jövendő házasok családjai kötelesek voltak egymást segítve megtenni mindent, hogy az összes szokás, amit a gyerekek fejlődésük folyamán felvesznek, valamint törekvéseik, hajlamaik és ízléseik meg­feleljenek egymáséinak.

Nagyon élénken emlékezetemben maradtak első meste­rem következő szavai is:

- Ahhoz, hogy egy ember felelős korában tényleg ember és ne mihaszna legyen, nevelését nagyon szigorúan a következő tíz elvre kell alapozni, amelyeket már kiskorától kezdve bele kell nevelni:

1. Várjon büntetést minden engedetlenségért. 2. Jutalomban csak akkor reménykedjen, mikor

kiérdemelte azt. 3. Szeresse Istent - de legyen a szentek iránt közömbös. 4. Az állatokkal szembeni rossz bánásmódért érezzen

lelkiismeret-furdalást. 5. Féljen attól, hogy fájdalmat okozhat szüleinek, vagy

nevelőinek. 6. Félelem nélküliség legyen benne az ördöggel, a

kígyókkal és az egerekkel szemben.

75

7. Öröme teljen megelégednie azzal, amije van. 8. Bánkódjon, ha mások jóindulatát elveszítette. 9. A fájdalmat és az éhséget viselje el türelmesen.

10. Vágyjon saját kenyerét mielőbb megkeresni.

Legnagyobb bánatomra nem adatott meg nekem, hogy e tiszteletre méltó, korunkban annyira rendkívüli ember mellett lehessek utolsó napjaiban, s hogy második apámnak - felejthetetlen mesteremnek - földi életében utolsó adóssá­gaimat leróhassam.

Egy vasárnapon, sok évvel a halála után, a karsi templom papjai és hivői nagyon elcsodálkoztak és váltak kíváncsivá, mikor egy teljesen ismeretlen ember egy magányos, elha­gyatott sír felett - ami az egyetlen volt a katedrálison belül -halotti szertartást rendelt, és látták, hogy ez az idegen milyen nehezen tudja a könnyeit visszatartani, majd bőkezűen megjutalmazza a papokat, és tekintetet senkire sem vetve kocsijával az állomásra hajtat.

Nyugodjál békében, drága mesterem! Nem tudom betel­jesítettem-e, vagy beteljesítem-e álmaidat, de a parancsola­tokat, amiket nekem adtál, egész életemben soha, egyetlen­egyszer sem árultam el.

74

IV BOGACSEVSZKIJ

Bogacsevszkij, vagy Evlisszi atya, még ma is él. Abban az megtiszteltetésben részesült, hogy az Esszénus Testvérek egyik kolostorában, nem messze a Holt­

tenger partjától az apát helyettese lett. Bizonyos feltevések szerint ezt a szerzetesrendet ezerkétszáz évvel Krisztus születése előtt alapították. Azt is mondják, hogy magát Jézus Krisztust is ebben a kolostorban avatták be.

Amikor én Bogacsevszkijt, avagy Evlisszi atyát megis­mertem, még nagyon fiatal volt. Éppen befejezte tanul­mányait az orosz Teológiai Akadémián, és a pappá szen-telésre várva a karsi vár katedrálisában volt kántor.

Amint megérkezett Karsba, első mesterem, Borsh atya kérésére elvállalta, hogy egyik tanáromat, Kresztovszkijt helyettesítse. Kresztovszkijt, aki szintén fiatal szeminarista volt, pár héttel azelőtt nevezték ki Lengyelországba lelkésznek, és a katedrálisban is Bogacsevszkij töltötte be a helyét.

Bogacsevszkij jó és barátságos embernek bizonyult, na­gyon hamar a katedrális minden papja rokonszenvesnek találta, még a papjelölt Ponomarenkó is, pedig ő durva és udvariatlan ember volt, akivel senki sem jött ki igazán. Olyan jól megértették egymást Bogacsevszkijjel, hogy végül is közös lakást vettek ki a városi park közelében, a tűzoltó­laktanya felőli oldalon.

Bár akkor még nagyon fiatal voltam, közöttem és Bogacsevszkij között hamarosan szinte pajtási kapcsolat fejlődött ki. Gyakran mentem hozzá szabadidőmben, és amikor délután vele volt órám, annak befejeztével sokszor maradtam ott házi feladataimat elvégezni, vagy hallgatni beszélgetéseit Ponomarenkóval vagy barátaival, akik láto­gatóba jöttek. Néha még a házimunkában is segítettem nekik.

Azok között, akik gyakran eljártak hozzá, volt egy hadmér­nök, egy bizonyos Vleszlavszkij - Bogacsevszkij honfitársa -

77

valamint Kuzmin tüzértiszt, gépész és pirotechnikus. Körülülve a szamovárt sokféle dolgot megvitattak.

Mindig nagy figyelemmel követtem Bogacsevszkij beszél­getéseit barátaival, mivel akkoriban rengeteg könyvet olvas­tam a legváltozatosabb témákról görög, örmény vagy orosz nyelven, és sok kérdés érdekelt, de a vitákban fiatal korom miatt természetesen nem vettem részt. Mivel akkortájt a leg­nagyobb tiszteletben tartottam mindazokat, akik főiskolai tanulmányokat végeztek, véleményük megbízható forrás volt számomra.

Egyébként az elvont témák iránti érdeklődés ezen beszél­getések folyamán ébredt fel bennem, holott az emberek Bogacsevszkij mesteremnél csak azért gyűltek össze, hogy elüssék az időt a távoli és unalmas Karsban.

Mivel ez az érdeklődés nagy szerepet játszott életemben, mély nyomot hagyva egész további létemen, és mivel az események, amik ezt az érdeklődést ösztönözték, Bogacsevszkijhez kapcsolódó emlékeim idején zajlottak, hosszasabban elidőzök rajtuk.

Az egyik ilyen beszélgetés alkalmával a spiritizmus került szóba, az asztaltáncoltatás, ami abban az időben min­denkiben szenvedélyes érdeklődést keltett.

A hadmérnök azt állította, hogy ezek a jelenségek a szelle­mek művei. A többiek ezt vitatták, szerintük ez valami más, olyan természeti erők eredménye, mint a mágnesesség, a gravitáció, az önszuggesztió és így tovább. Ugyanakkor a tény bizonyosságát senki sem vitatta.

Szokásomhoz híven figyelmesen követtem a beszélgetést; minden vélemény rendkívül érdekelt. Bár már rengeteg könyvet elolvastam „mindenről és bármiről", de erről a témáról most hallottam először.

Ez a beszélgetés a spiritizmusról annál is inkább erős benyomást tett rám, mert röviddel azelőtt veszítettem el legkedvesebb nővéremet, és fájdalmam még nagyon eleven volt. Gyakran gondoltam rá, és - akár tetszett akár nem - a halál és az azt követő élet problémája magához vonzotta gon­dolataimat. Ezért mindaz ami azon az estén elhangzott, úgy tűnt, hogy választ ad a bennem tudat alatt növekvő gondola­tokra és kérdésekre.

78

A vita eredményeként elhatározták, hogy ott helyben végeznek egy kísérletet egy asztallal. Ehhez háromlábú asztal kellett. Volt egy a szoba sarkában, de azt a hadmérnök - aki ebben a tárgykörben szakértő volt - visszautasította, mert szögek voltak benne, és mint nekünk elmagyarázta, az asz­talban a vasnak nyoma sem lehet. Erre átküldték a szomszéd fényképészhez, hogy megkérdezzem, van-e neki efféle aszta­la? Volt, és el is hoztam.

Este volt. Miután bezártuk az ajtókat és lejjebb csavartuk a lámpát, mindannyian leültünk, tenyereinket egy bizonyos formában az asztalra tettük, és vártunk.

Húsz perc elmúltával az asztal tényleg mozogni kezdett, és a mérnök kérdésére: „Hány éves ez és ez az illető" egy bizonyos számú, lábbal vert koppantással válaszolt. Nem értettem, hogy hogyan és miért koppantott, de mégsem próbáltam azt magamnak megmagyarázni, annyira ennek a számomra megnyíló hatalmas, ismeretlen birodalomnak a hatása alatt voltam.

Amit hallottam és láttam annyira felkavart, hogy miután hazamentem, azon gondolkodtam egész éjszaka és még másnap délelőtt is. El is határoztam, hogy tanulás közben beszélek róla Borsh atyával, és el is meséltem neki az előző napi beszélgetést és a kísérletet.

- Mindez teljes abszurditás - válaszolt első mesterem -, neked nem szabad ezekre a dolgokra gondolnod, sem foglalkoznod velük. Csak tanuld meg azt, amit mindenképpen tudni kell egy elviselhető élethez.

És nem tudta megállni, hogy hozzá ne tegye: - Lássuk csak kis fokhagymafej (ez volt kedvenc kife­

jezése), gondolkodj egy pillanatig: ha a szellemek tényleg tudnának kopogtatni egy asztallábbal az azt mutatná, hogy van egy bizonyos fizikai erejük, és ha tényleg így lenne, miért volna szükségük egy ilyen buta és ugyanakkor komplikált módszerre az emberekkel való érintkezéshez? Mondanivalójukat éppúgy közölni tudnák érintéssel, vagy bár­milyen más módszerrel...

Bármennyire is értékeltem öreg mesterem véleményét, nem tudtam kritika nélkül elfogadni kategorikus válaszát, annál is inkább, mert úgy tűnt számomra, hogy fiatal

79

tanárom és barátai, akik akadémiát és más főiskolákat végeztek, jobban ismerhetnek bizonyos tényeket, mint ez az idős ember, hiszen amikor ő tanult a tudomány még sokkal fejletlenebb volt.

így az idős ember iránti tiszteletem ellenére maradtak kételyeim a magasrendű dolgokat érintő bizonyos prob­lémákkal kapcsolatos nézeteivel szemben.

Kérdésem válasz nélkül maradt. Próbáltam megtalálni a megoldást Bogacsevszkijtől, Borsh atyától és másoktól köl­csönkapott könyvek segítségével. De mivel tanulmányaim nem engedték meg, hogy azokon kívül más témákkal túl sok időt töltsek, ez a kérdés lassan feledésbe ment, és már nem is gondoltam rá többet.

Telt-múlt az idő. Bogacsevszkijjel és a többi tanárommal egyre intenzívebben dolgoztunk. így csak hébe-hóba látogat­tam meg nagybátyámat Alexandropolban, ahol sok barátom volt. Oda azért is jártam, hogy pénzt keressek, mert pénzre mindig szükségem volt, hogy saját kiadásaimat fedezni tud­jam; ruházkodásra, könyvekre, meg arra is, hogy alkalom­adtán kisegítsem szükségben lévő családtagjaimat.

Azért jártam Alexandropolba dolgozni, mert ott mindenki „ezermesterként" ismert, és így mindig hívtak, hogy valamit készítsek vagy javítsak meg: valakinél egy zárat kellett helyre­hozni, a másiknál egy órát, a harmadiknál terméskőből egy sajátságos tűzhelyet faragni, máshol egy szalon díszítésére párnát hímezni - egyszóval széles vevőköröm volt, és mindig akadt elég, az akkori körülményekhez képest aránylag jól megfizetett munkám. Ezzel szemben Karsban olyan emberekkel jártam össze, akiket ifjúkori értelmemmel „tudós embereknek" vagy „magas nívójú társaságnak" tartottam, és nem akartam, hogy ők mesterembemek tekintsenek, vagy megsejtsék, hogy családomnak anyagi gondjai vannak, és hogy a kenyerem egyszerű munkásként kell megkeresnem. Mindez akkoriban mélyen sértette önérzetemet.

így tehát ebben az évben is a szokásnak megfelelően húsvétra elutaztam Alexandropolba, Karstól mintegy száz kilométerre, nagybátyámhoz és családjához. Őt nagyon szerettem, és mindig is én voltam a kedvence.

8 0

Az érkezésem utáni napon, ebéd közben a nagynéném ezt mondta:

- Figyelj rám; nagyon vigyázz, nehogy valami baj érjen! Nagyon meglepődtem. Mi történhetne velem? Megkérdez­

tem tőle, hogy mit ért ezalatt? - Én csak félig-meddig hiszek benne - mondta -, de mivel

már megtörtént az egyik dolog, amit megjósoltak rólad félek, hogy a többi is be fog következni. - És a következőt mesélte:

A tél elején, mint minden évben, Eung-Ashok Mardirossz, az együgyű, Alexandropolba jött, és nagynénémnek az az ötlete támadt, hogy elhívja és megkéri, hogy jósolja meg a jövőmet. Ő aztán sok minden rám váró dolgot megjövendölt, amiből nagynéném szerint már sok megvalósult, és rámuta­tott több megtörtént esetre is.

- De hála Istennek - folytatta -, van még két esemény, amely nem következett be. Az egyik azt jósolta, hogy lesz egy nagy sebed a jobb oldaladon, a másik, hogy a közeljövőben egy puskával okozott súlyos baleset áldozata leszel. Ezért légy óvatos mindenütt ahol lőnek! - fejezte be nagynéném hangsúlyozva, hogy ő nem hisz ennek a bolondnak, de mégis jobban tenném, ha elővigyázatos lennék.

Ami engem illet, nagyon meglepett amit mondott, mert két hónappal azelőtt tényleg kínzott a jobb oldalamon egy kelés, amit több héten át kezelni kellett, és majdnem minden nap bejártam kötözésre a katonai kórházba. De senkinek nem beszéltem erről még otthon sem, így nagynéném, aki messze volt, nem tudhatott róla.

Mindazonáltal nem tulajdonítottam különös jelentőséget ennek az elbeszélésnek, mert semmi hitele nem volt előttem az efféle jósoknak, és rövidesen el is felejtettem az egészet.

Alexandropolban volt egy Fatimov nevű barátom, neki pedig egy Gorbakun nevű pajtása, aki a görög külvárosban beszállásolt bakui ezred parancsnokának a fia volt.

Körülbelül egy héttel nagynéném elbeszélése után Fatimov lejött hozzám, és felajánlotta, hogy kísérjem el őt és barátját vadkacsa vadászatra. Az Alagöz-tóhoz szándékoztak menni, mely a hasonló nevű hegy lábánál terült el.

Beleegyeztem, arra gondolván, hogy ez jó alkalom lesz pihenésre, mert egy idő óta bizonyos idegbetegségekről írt

81

könyvek szenvedélyes tanulmányozása folytán valóban na­gyon fáradt voltam. Egyébként is már gyerekkorom óta nagyon szerettem vadászni.

Még nem voltam hatéves, mikor anélkül, hogy engedélyt kértem volna rá, vettem apám puskáját és elmentem vere­beket lőni. Az első puskalövés felborított; de ez nem vette el a kedvemet, sőt még fokozta lelkesedésemet. Természetesen rögtön elvették tőlem a puskát, és olyan helyre akasztották, ahol nem érhettem el, de hamarosan magam gyártottam egyet használt hüvelyekből, amikhez játékpuskám karton töltényeit használtam, amit később ólomgolyókkal töltöttem meg. Ezzel a puskával éppen olyan jól célba találtam, mint egy igazival. Pajtásaim körében olyan nagy volt a sikere, hogy mind rendeltek nálam hasonlót, és miközben hírneves puskaművessé váltam, jó kis jövedelmet is biztosítottam magamnak.

így tehát két nappal később Fatimov és barátja értem jöt­tek, és együtt indultunk a vadászatra.

Gyalog kellett megtennünk körülbelül húsz mérföldet, így már hajnalban elindultunk, hogy sietség nélkül odaérkezzünk estére, és másnap kora reggel már lesben állhassunk, amikor a kacsák először felröppennek.

Négyen voltunk, mivel egy katona, Gorbakun parancsnok tisztiszolgája is csatlakozott hozzánk. Mindegyikünk hozta a saját puskáját, Gorbakun egy szolgálati fegyvert a had­seregtől. A tó közelében tüzet raktunk, és miután megvacso­ráztunk építettünk egy kunyhót és lefeküdtünk.

Amint pirkadt felkeltünk, felosztottuk magunk között a te­rületet és ott álltunk lesben. A tőlem balra lévő Gorbakun rálőtt az első, még egészen alacsonyan repülő kacsára, és a lövedék engem talált lábon. Szerencsére csak a húson fúró­dott keresztül és csontot nem érintett.

Mondanom sem kell, az egész vadászat el lett rontva. Lábam erősen vérzett, elkezdett nagyon fájni, és mivel nem tudtam járni, barátaimnak kellett egy puskákból rögtönzött hordágyon vinniük engem.

Otthon a seb hamar összeforrt, mivel csak az izmok sérül­tek meg, de még sokáig sántítottam.

Nagyon gondolkodóba ejtett a tény, hogy ez a baleset

82

egybevágott a jós jövendölésével, és a nagybátyámnál egy másik látogatásom alkalmával, amikor meghallottam, hogy Eung-Ashok Mardirossz ismét a környéken jár, megkértem nagynénémet, hogy hívja meg - amit meg is tett.

A jós magas és sovány teremtés volt fénytelen szemekkel, ideges és rendezetlen mozdulatai együgyűséget mutatták. Néha reszketés vett erőt rajta, és szinte szünet nélkül dohányzott. Minden kétséget kizáróan beteg ember volt.

A jövendölés a következőképpen történt: Két égő gyertya között ülve, a hüvelykujját a szeme elé tar­

totta és tekintetét a körmére szegezte mindaddig, amíg egy bizonyos fajta révületbe nem esett. Akkor elkezdte mondani, amit a körmén látott; először az illető öltözetéről beszélt, azután kinyilatkoztatta, hogy mi vár rá a jövőben. Ha egy távollévő jövőjéről jósolt, először a nevét kérdezte meg, azután kérte, hogy részletesen írják le az arcát, mutassák meg milyen irányban található, és lehetőleg mondják meg a korát.

Ez alkalommal is olvasott a jövőmben. Egyszer majd elme­sélem miként valósultak meg a jóslatai.

Azon a nyáron, szintén Alexandropolban, egy másik olyan jelenségnek voltam szemtanúja, amit semmiképpen sem tudtam megmagyarázni magamnak.

Nagybátyám házával szemben volt egy üres telek, egy kis nyárfacsoporttal a közepén. Szerettem ezt a helyet, és gyakran leültem ott egy könyvvel vagy valami munkával.

Ezen a telken mindig játszottak gyerekek, akik oda gyűltek össze a környező kerületekből. A furcsa és változatos bandában voltak örmények, görögök, kurdok, tatárok, és hihetetlen nagy zsivajt keltettek; ám ez a munkámat sohasem zavarta.

Egy nap a nyárfák alatt ültem, és az egyik szomszédunk megrendelésén dolgoztam. Unokahúga esküvőjén egy címert akart a házkapu fölé akasztani, és arra kellett az ifjú házaspár egymásba fűződő monogramját rárajzolni, sőt a monogramon kívül még a dátumot is.

Bizonyos benyomások nagyon erősen bevésődnek az ember emlékezetébe.

8 3

Még jól emlékszem, mennyire törtem a fejem, hogyan tudnám az 1888-as év számait a legjobban elhelyezni. Teljesen belemélyedtem a munkába, mikor hirtelen egy két­ségbeesett kiáltást hallottam. Felugrottam, mert meg voltam győződve, hogy valami baleset érte valamelyik gyereket. Odafutottam és a következő kép tárult szemem elé:

Egy földre rajzolt kör közepén egy gyerek zokogott és furcsa mozdulatokat tett, mialatt a többi ott álló nevette és csúfolta őt. Nem értettem a jelenetet. Megkérdeztem mi történik.

Azt mondták, hogy a gyerek a jezidek szektájához tartozik. Egy kört rajzoltak köré, és ő mindaddig nem tud kijönni, míg valaki azt el nem törli. A gyerek valóban minden erejével megpróbált kilépni a bűvös körből, de bármennyire is küzdött, ez nem sikerült neki. Odaszaladtam, és gyorsan eltöröltem a kör egy részét. A gyerek rögtön kiugrott, és hanyatt-homlok elfutott.

Annyira elképedtem, hogy szinte földbe gyökerezett a lábam, mintha megbabonáztak volna, amíg végre a normális gondolkodóképességem vissza nem tért. Már hallottam a jezidekről, de gondolatom még sohasem időzött el rajtuk. Az esemény, ami épp a szemem előtt játszódott le, és ami rend­kívül megdöbbentett, arra késztetett, hogy most komolyan elgondolkozzak róluk.

Körülnéztem, és láttam, hogy a kölykök újra elkezdtek ját­szani. Gondolatokkal telve tértem vissza helyemre, és újra kezdtem rajzolni a monogramokat. A munka sehogyan sem ment, pedig bármi áron be kellett fejeznem.

A jezidek egy Transzkaukázusban, főleg az Ararát-hegy környékén élő szekta. Néha ördögimádóknak is nevezik őket.

Sok évvel ezen esemény után, melynek szemtanúja voltam, magam is meggyőződtem a jelenség valódiságáról és konstatáltam, hogy ha kört rajzolnak egy jezid köré, abból saját akaratából nem tud kijönni. A körön belül szabadon mozoghat; minél nagyobb a kör, annál nagyobb területen, de a vonalon képtelen átlépni: egy különös, a maga normális erejével összemérhetetlen erő fogságban tartja. Még magam sem tudtam egy gyenge asszonyt a körből kihozni, pedig erős vagyok; még egy erős ember kellett hozzá.

84

Ha egy jezidet átkényszerítenek a kör vonalán, rögtön merevgörcs állapotába esik, ami azonnal megszűnik mihelyt visszavitték a körbe. De ha nem viszik vissza, csak tizen­három vagy huszonegy óra múlva tér vissza az eredeti állapota.

Semmilyen más módon nem lehet normális állapotába visszahozni; legalábbis én és barátaim képtelenek voltunk, pedig alaposan ismertük az akkori hipnotizáló tudomány min­den módszerét, amivel egy merevgörcsös állapot megszün­tethető. Csak a papjaik tudták elérni ezt, bizonyos rövid ráolvasások segítségével.

Még aznap este, miután valahogyan befejeztem a mono­gramokat, és átadtam a címert a megrendelőmnek, rögvest elmentem az orosz negyedbe, ahol legtöbb barátom és ismerősöm lakott - remélve, hogy segíteni tudnak ennek a különös jelenségnek a megfejtésében. A helyi értelmiség Alexandropol orosz negyedében élt.

Meg kell említsem, hogy én már nyolcéves koromtól - úgy Alexandropolban mint Karsban - a körülmények folytán nálam idősebb barátokkal jártam össze, akik egy olyan tár­sadalmi osztályhoz tartoztak, amelyet magasabbnak tartottak a szüleiménéi. A görög külvárosban, ahol családom először élt egyáltalán nem volt barátom, ők mind a város másik oldalán, az orosz negyedben laktak, szüleik katonatisztek, köztisztviselők vagy egyházi emberek voltak. Gyakran látogat­tam őket, és családjukat megismerve fokozatosan bejáratos lettem szinte a kerület összes házába.

Még emlékszem, hogy az első ember, akinek erről a rám oly nagy hatást gyakorló eseményről beszéltem, egy bizonyos Ananijev nevezetű jóbarátom volt, aki szintén sokkal idősebb volt nálam. Végig sem hallgatott, és máris határozottan kije­lentette:

- Ezek a kölykök csupán a te butaságodból űztek csúfot, ez minden. De nézd inkább ezt a csodát!... - A szobájába futott, és visszajövet már menet közben húzta fel új uni­formisa zubbonyát: éppen akkor vették fel postai alkalma­zottnak. Majd hívott, kísérjem el a városi parkba. Kimentettem magam, hogy nincs időm, hamar otthagytam és Pavlovhoz siettem, aki ugyanabban az utcában lakott.

8 5

Ő állami alkalmazott volt, egy derék, ámbár iszákos fiú. Éppen nála volt Maxim atya, a vártemplom segédlelkésze, Artemin, a lőporraktár egyik tisztviselője, Terentijev kapitány, Stolmakh iskolamester és még két illető, akiket alig ismertem. Éppen vodkáztak, és amint beléptem leültettek, majd megkínáltak egy pohárral.

Ebben az évben már elkezdtem inni - bár nem sokat és nem utasítottam vissza ha megkínáltak. Mindez Karsban kezdődött a következő körülmények között: egy reggel, mikor az egész éjjeli tanulás után az álmosságtól már majdnem összeestem, és éppen le akartam feküdni, értem jött egy katona, hogy menjek a katedrálisba. Szertartást tartottak az egyik erődítményben, már nem emlékszem minek a tiszteletére. Az utolsó pillanatban határozták el, hogy szükség van énekkarra, és futárokat meg tisztiszolgákat küldtek szét a városba, hogy a kórust összehívják.

Mivel egész éjjel nem aludtam, a várba vezető erős kap­tató és maga a szertartás annyira kifárasztottak, hogy szinte alig álltam a lábamon. A szertartás végeztével ebédet tálaltak fel a vendégeknek, és a kóristáknak is terítettek egy külön asztalt. A kántor, aki nagyivó volt, látván milyen gyenge vagyok rábeszélt, hogy igyak meg egy kis pohár vodkát. Utána valóban jobban éreztem magam, és a második pohártól az egész gyengeségem elmúlt. Ettől kezdve, ha fáradt vagy ideges voltam gyakran ittam egy, két vagy néha még három kis pohárnyit is.

Ezen az estén sem utasítottam vissza egy pohár vodkát, de nógatásuk ellenére sem fogadtam el többet. A kis tár­saság még nem volt részeg, mert éppen csak az ivászat ele­jén tartottak. Tudtam, hogy a dolgok milyen sorrendben ját­szódnak le: az első pityókás mindig a segédlelkész volt. Amint kicsit becsípett, a magasztos és tiszteletre méltó I. Alexander liturgikus imáját kezdte énekelni, és mivel láttam, hogy még komor hangulatában van, nem tudtam megállni, hogy ne mondjam el az aznap történteket; de ezúttal inkább tréfálkoz­va, mert nem akartam olyan komolynak tűnni mint Ananijevnél.

Mindannyian figyelmesen és nagy érdeklődéssel hallgat­tak.

86

Amint befejeztem elbeszélésemet rögtön ki is fejtették véleményüket. Az első a kapitány volt. Azt mondta, hogy nemrég ő is megfigyelt egy ilyen eseményt; a katonák egy kurd köré kört rajzoltak a földre, mire ő szinte sírva kérte őket, hogy töröljék el, és addig nem tudott kimozdulni belőle, míg a kapitány parancsára egy katona nyílást nem csinált a körön, amin keresztül azután a kurd elmenekült.

- Úgy gondolom fogadalmat tettek - mondta a kapitány -, hogy soha nem lépnek ki egy zárt körből, így az, hogy nem lépnek ki belőle nem azért van, mert nem tudnak kilépni, hanem, mert nem akarják esküjüket megszegni.

Ezután a segédlelkész ezt mondta: - Ők ördögimádók, és rendes körülmények között az ördög

nem nyúl hozzájuk, mert ők az övéi. De mivel maga az ördög is csak egy beosztott, és mivel hivatala arra kötelezi, hogy mindenkit igája alatt tartson, a látszat kedvéért a jezidek szabadságát olyan módon korlátozta, hogy a többiek ne is gyanítsák, hogy azok az ő szolgálói. Épp úgy, mint Fülöp...

Fülöp a helyi rendőr volt. Ennek a vidám bandának nem lévén senki más a szolgálatára, őt küldték néha cigarettáért vagy innivalóért: hisz a helyi rendőr csak éppen arra volt jó - ahogy mondták hogy a baromfiudvart mulattassa.

- Például - mondta a segédlelkész -, ha botrányt csapok az utcán, ez a Fülöp kénytelen bevinni engem az őrszobára, de csak a forma kedvéért, csupán azért, hogy senki se szól­hasson semmit ellene! De amint az utcasarkon befordultunk elenged, és el nem mulasztaná mondani: Kérnék egy kis bor­ravalót! Nahát, az ördög ugyanígy tesz az övéivel - a jezi-dekkel...

Nem tudom, igaz volt-e a történet, vagy csak ott találta ki helyben?

A kincstári tisztviselő azt mondta, hogy sosem hallott ilyenről, és szerinte ilyesmi nem is létezhet. Nagyon sajnálta, hogy a hozzánk hasonló értelmes emberek tudnak hinni az ilyen csodajelenségekben, sőt még a fejüket is törik rajtuk.

Stolmakh iskolamester gyorsan visszavágott; ellenkezőleg, ő hisz a természetfeletti jelenségek valóságában, és ha a pozitív tudomány még nem is tudta azokat mind megfejteni, meg volt győződve arról, hogy a jelenkori civilizáció gyors

87

előrehaladásával nemsokára a metafizikai világ minden sajá­tosságát teljesen fizikai tényezők alapján meg tudjuk majd magyarázni.

- Ami pedig beszélgetésünk tárgyát illeti - folytatta - sze­rintem itt egy olyan mágneses jelenségről van szó, amin a tudomány nagy szellemei jelenleg Nancyban dolgoznak.

Még akart valamit mondani, de Pavlov félbeszakította ezzel a felkiáltással:

- Az ördög vigye el az összes ördögimádót! Csak adjanak mindegyiknek egy fél üveg vodkát, nincs az a kör, ami vissza tudná tartani őket... Igyunk inkább Iszakov egészségére. (Iszakov a helybeli szeszfőzde tulajdonosa volt.)

Ez a beszélgetés egyáltalán nem csillapította gondo­lataimat, éppen ellenkezőleg. Miután Pavlovtól elmentem, még többet gondolkoztam mindezen, ugyanakkor kételkedni kezdtem azokban, akiket mindaddig művelt embereknek te­kintettem.

Másnap reggel egy örmény szomszédnál, aki tolmácsolni hívott, véletlenül találkoztam a 39. hadosztály főorvosával, doktor Ivanowal. Doktor Ivanovnak jó híre volt az egész városban. Nagy pacienturája volt, és jól ismertem őt, mert gyakran jött a nagybátyámhoz.

A konzultáció végeztével megkérdeztem tőle: - Excellenciás uram! (Tudniillik tábornoki rangja volt.)

Lenne olyan szíves megmagyarázni nekem, hogy miért nem tud egy jezid a körből kilépni?

- Ja! Az ördögimádókról akarsz beszélni? Az egyszerű hisztéria.

- Hisztéria? - kérdeztem tőle. - Igen, hisztéria. - És hosszú magyarázatba kezdett,

amiből csak azt értettem meg, hogy a hisztéria az hisztéria. Ezt én már jól tudtam, hiszen a karsi katonakórház könyvtárában nem volt olyan idegbetegségekről vagy pszi­chológiáról szóló könyv, amit el ne olvastam volna, sőt mind­egyiket nagy figyelemmel, minden sornál megállva, annyira szerettem volna a tudomány ezen ágaiban az asztaltán-coltatásra magyarázatot találni. Tehát már nagyon jól tudtam, hogy a hisztéria az hisztéria. De ennél többet szerettem volna tudni.

88

Minél jobban megértettem, hogy milyen nehéz választ találni, annál inkább gyötört a kíváncsiság. Napokig nem voltam önmagam, és semmit sem volt kedvem csinálni. Állandóan csak egy dologra gondoltam: Mi az igazság? Az, amit a könyvekben megírtak, és amit tanáraim tanítanak? Vagy pedig a tények, amelyekkel mindig szembetalálkozom?

Nemsokára bekövetkezett egy másik esemény, ami aztán végképp elképesztett.

Öt vagy hat nappal a jezid esete után, kora reggel a kúthoz mentem - szokás volt ott minden reggel forrásvízben meg­mosakodni. Útközben szemembe tűnt egy nagy hévvel beszélgető asszonycsoport. Odamentem, és a következőt tudtam meg:

Azon az éjjelen a tatár negyedben megjelent egy górnak. A nép így hívja azt a rossz szellemet, aki belemegy egy éppen meghalt ember testébe, annak vonásaival megjelenik, és mindenféle rossz tréfát űz az élőkkel, különösen a halott volt ellenségeivel. Tehát megjelent egy ilyen rossz szellem egy előző nap elhunyt tatárnak, Mariam Batcsi fiának testében.

Hallottam ennek az embernek haláláról és temetéséről, mivel apám volt háza, amiben Karsba költözésünk előtt lak­tunk az ő házával volt szomszédos. Előtte való nap jártam ott a bérlőknél a lakbérért. Ez alkalommal meglátogattam néhány tatár szomszédunkat is, és láttam amint kivitték a halottat.

Jól ismertem őt, mert gyakran betért hozzánk. Egy fiatalember volt, aki akkoriban csatlakozott a rendőri testülethez.

Néhány nappal azelőtt, egy dzsiguitkova verseny közben leesett a lóról, és úgy mondták, hogy a „belei összecsavarod­tak". Bár egy Kulcsevszkij nevű katonaorvos egész pohárnyi higanyt itatott meg vele, hogy „egyensúlyba hozza" a beleit, szegény ördög meghalt, és tatár szokásnak megfelelően a lehető leggyorsabban eltemették.

És akkor ez a rossz lélek megszállta a testét, és meg­próbálta azt hazavonszolni; de valaki véletlenül észrevette, és felriasztotta a környéket, meghúzta a vészharangot, s hogy a szellem ne tudjon szerencsétlenségeket okozni, a jó

89

szomszédok ott a helyszínen elvágták a hulla torkát, és visszavitték a temetőbe.

Azon a vidéken a keresztények hisznek abban, hogy ezek a szellemek csak a tatárok testébe költöznek, mert az ő szokásuk szerint ahelyett, hogy rögtön bezárnák a sírt, először egy kis földet dobnak a koporsóra, és gyakran még ennivalót is helyeznek bele. Egy keresztényt, akit mélyen a földbe temettek, sokkal nehezebb kihozni a szellemeknek - azért választják szívesebben a tatárokat.

Ez az esemény végleg elképesztett. „Hogyan tudnám ezt megmagyarázni magamnak? Mit tudok én minderről?" Körülnéztem. Az utcasarkon láttam nagybátyámat, a tiszte­letreméltó Georgij Merkurovot, hetedikes gimnazista fiát és egy mindenki előtt nagy tiszteletben álló rendőrtisztviselőt, akik valamennyien erről beszélgettek. Ők mind annyival töb­bet éltek meg mint én, sok mindent tudnak, amire én még csak nem is gondoltam: látszik-e az arcukon felháborodás, szomorúság vagy megdöbbenés? Nem, sőt, még úgy tűnik örülnek is annak, hogy végre egyszer sikerült ezt a szellemet megbüntetni, és ravaszkodását kijátszani.

Újra a könyveimbe merültem, annak reményében, hogy ki tudom elégíteni gyötrő kíváncsiságomat.

Bogacsevszkij sokat segített, de sajnos hamarosan el kel­lett mennie, mivel Karsba érkezése után két évvel egy transzkaszpi városba nevezték ki lelkésznek.

Amíg Karsban élt és a tanárom volt, egymás közötti kap­csolatunkba bevezetett egy különös szabályt: bár nem volt még felszentelt pap, hetente meggyóntatott. Távozásakor előírta, hogy minden héten jegyezzem le és küldjem el neki gyónásomat és megígérte, hogy időnként válaszol. Megegyeztünk abban, hogy leveleit nagybátyámhoz küldi, aki majd átadja vagy továbbítja azokat nekem.

De Transzkaszpiába való távozása után egy évvel, Bogacsevszkij feladta a világi papságot, és szerzetes lett. Az a hír járta, hogy erre az elhatározásra fiatal felesége viselkedése vitte rá, akinek viszonya volt egy katonatiszttel; ezért Bogacsevszkij elkergette őt, és nem akart tovább abban a városban maradni, sőt lelkésznek lenni sem.

90

Kis idővel a távozása után én is elmentem Karsból Tifliszbe. Ebben az időszakban nagybátyám két levelet továb­bított Bogacsevszkijtől; azután több éven keresztül nem kap­tam hírt felőle.

Sokkal később, nagy véletlen folytán találkoztam vele Szamarában, amint éppen a püspök házából jött ki. Egy híres kolostor öltözetét viselte. Nem ismert meg azonnal, mivel igencsak megnőttem és megváltoztam, de amint megmond­tam neki a nevemet nagyon megörült a viszontlátásnak, és egy pár napon keresztül sűrűn találkoztunk, egészen addig, amíg mindketten el nem hagytuk Szamarát.

E találkozás után soha többé nem láttam viszont. Később úgy hallottam, hogy nem akart tovább oroszországi kolostorában maradni és először Törökországba, majd pedig az Athos hegyre ment, ahol szintén nem tartózkodott hosszan. Aztán lemondott a szerzetesi életéről és Jeruzsá­lembe ment. Ott megismerkedett egy kereskedővel, aki rózsafüzéreket árult az Úr Temploma mellett.

Az árus az esszénusok rendjéhez tartozó szerzetes volt. Hosszas előkészítés után bevezette Bogacsevszkijt szerze­tesrendjébe. Ott példás élete miatt gondnokká, majd néhány év elteltével a rend egyik egyiptomi kolostorának főnökévé nevezték ki. Végülis, amikor a főkolostor vezetőjének egyik helyettese meghalt, Bogacsevszkijt hívták az ő helyére.

Sok mindent megtudtam az ezen időszakban lejátszódott rendkívüli életéről egy török dervis barátom elbeszélése révén, aki gyakran látta őt, és akivel én Brusszában találkoz­tam. Időközben még nagybátyám is küldött nekem egy leve­let Bogacsevszkijtől. Ebben a levélben néhány szó áldás mel­lett volt róla egy fénykép görög szerzetesi ruhában, és több kép a Jeruzsálem környéki szent helyekről.

Mialatt még Karsban volt, és papi felszentelésére várt, Bogacsevszkij egy nagyon eredeti felfogást fejtett ki nekem az erkölcsről. Azt tanította, hogy a földön két erkölcs létezik: az egyik objektív, amit évezredek során alapozott meg az élet, a másik szubjektív, ami különálló egyénekre, vagy egész népekre, birodalmakra, családokra, vagy társadalmi osztá­lyokra vonatkozik.

91

- Az objektív erkölcs - mondta nekem egyszer - vagy az életen, vagy maga Isten által a próféták szavával adott parancsolatokon alapszik. Ez fokozatosan alkotó elemévé válik az emberben annak, amit lelkiismeretnek neveznek; ez a lelkiismeret azután szintén támaszává válik az objektív erkölcsnek. Az objektív erkölcs sohasem változik, idővel csak nőhet a jelentősége. Ami az ember által kitalált szubjektív erkölcsöt illeti, az egy relatív nézet, mely mindenhol és min­den ember számára más, mivel a jónak és a rossznak egy adott korban érvényes sajátos megértésén alapszik.

Például itt Transzkaukázusban, ha egy asszony nem visel fátylat, vagy ha vendégeivel beszélget, mindenki erkölcste­lennek, elvetemültnek, neveletlennek tartja. Oroszországban ellenkezőleg; azt tartanák neveletlennek, közönségesnek, udvariatlannak és így tovább, ha egy asszony elfátyolozná az arcát, nem fogadná a vendégeit és nem beszélgetne velük.

Egy másik példa: Itt Karsban, ha valaki nem menne heten­te, vagy legalább kéthetente egyszer gőzfürdőbe, környezete utálná, undorodna tőle, és büdösnek találná, még ha ez nem is igaz. De Szentpétervárott ma ez éppen fordítva van: ha valaki azt mondja, hogy gőzfürdőbe jár, neveletlennek, elmaradottnak, parasztnak fogják tartani; és ha véletlenül mégis el akarna menni, eltitkolja, nehogy a szemére hányják helytelen viselkedését.

Hogy jobban megértessem veled az erkölcs és a becsület fogalmának relatív voltát vegyük példaként a múlt héten Karsban a tisztek között lejátszódott két eseményt, melyeknek bizonyos visszhangjuk is támadt. Az első a K. had­nagy pere, a második Makarov hadnagy öngyilkossága.

K. hadnagy azért került katonai bíróság elé, mert olyan brutálisan vágta pofon Ivanov csizmadiát, hogy az elvesztette bal szemét. Mivel a vizsgálat kiderítette, hogy Ivanov csizma­dia zaklatta K. hadnagyot, és sértő dolgokat mondott róla, a tisztet a bíróság felmentette.

Mivel ez a történet nagyon érdekelt, elhatároztam, hogy nem veszem tekintetbe a vizsgálat eredményét, hanem magam megyek el a szerencsétlen csizmadia családjához és a barátaihoz kikérdezni őket, hogy a magam számára tisztázni tudjam K. hadnagy cselekedetének tényleges okait.

92

Ahogy megtudtam, a hadnagy először egy pár csizmát ren­delt a csizmadiánál, azután egy másodikat, majd egy har­madikat, megígérve, hogy azokat huszadikán, amikor megkapja a zsoldot, kifizeti. Miután huszadikán Ivanov nem kapta meg a pénzt, elment érte. A tiszt megígérte, hogy más­nap fizet. Másnap harmadnapra halasztotta. Egyszóval hosszasan másnapokkal hitegette Ivanovot. És Ivanov mindig újra és újra visszatért, mert ez a pénz számára hatalmas összeget képviselt. Ez volt szinte minden, amit birtokolt; a megtakarított pénz, amit felesége, aki mosónő volt, éveken át apránként félretett, mind ráment a hadnagy csizmáinak anyagára. Mindemellett Ivanov azért is próbálta olyan áll­hatatosan megkapni a pénzét, mert hat kis gyermekét kellett ellátnia.

A hadnagy végül is beleunt Ivanov noszogatásába. Először azt üzente neki tisztiszolgája révén, hogy nincs otthon; azután egyszerűen elkergette, és meg is fenyegette, hogy börtönbe vetteti. Végül megparancsolta tisztiszolgájának, hogy ha ismét odamerészkedne alaposan verje el.

Mikor Ivanov újra jött, a tisztiszolga, aki egy jóindulatú ember volt, ahelyett, hogy a kapott parancs értelmében nekiesett volna, barátságosan próbálta megmagyarázni neki, ne háborgassa többé „Őfenségét". Ezért behívta a konyhába, hogy beszéljen vele. Ivanov leült egy konyhaszékre, mialatt a tisztiszolga egy libát kezdett kopasztani, hogy megsüsse. Ezt látva Ivanov nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze:

- Lám-lám, az uraságok mindennap sült libát esznek, és ugyanakkor nem fizetik ki adósságukat, mialatt pedig az én gyerekeimnek nincs mit enniük.

K. hadnagy véletlenül éppen abban a pillanatban lépett be a konyhába. Meghallván e szavakat irtózatos haragra gerjedt, felkapott egy nagy répát, ami az asztalon hevert, és azzal Ivanovot olyan brutálisan ütötte arcul, hogy kifolyt az egyik szeme.

A második esemény mondhatnánk fordítottja az elsőnek: Makarov hadnagy öngyilkos lett, mert nem tudta kifizetni adósságát egy bizonyos Maszvelov kapitánynak.

Ezzel kapcsolatban tudni kell, hogy ez a Maszvelov megrögzött nagy kártyás volt, és egy minden hájjal megkent

93

szélhámos hírében állt. Nem múlt el nap, hogy ki ne fosztott volna valakit, és mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy csal.

Néhány nappal azelőtt Makarov hadnagy a tiszti étkezőben Maszvelowal együtt egy kártyapartin vett részt, és nemcsak hogy elveszítette az összes pénzét, de még Maszvelovtól köl­csön is kért megígérve, hogy három napon belül visszafizeti. Nagy összegről lévén szó, Makarov hadnagy képtelen volt időben megszerezni a pénzt, és mivel nem tudta betartani ígéretét, úgy gondolta, jobb meghalni, mintsem tiszti becsü­letszavát megszegni.

Ennek a két eseménynek oka ugyanaz: egy adósság. De az egyik esetben az adós kiüti hitelezője fél szemét, és a másikban ugyanabból az okból öngyilkos lesz. Miért? Egyszerűen azért, mert Makarovot környezete elítélte volna, ha nem fizeti vissza adósságát a szélhámos Maszvelovnak. Ami pedig Ivanov cipészt illeti, még ha éhen halna is vala­mennyi gyermeke, az a dolgok normális rendjébe tartozna. Hiszen a tiszti illemkódex nem foglalja magába köte­lességként egy adósság visszafizetését egy cipésznek!

Ismétlem: ha felnőtt embereknél az ilyen incidensek bekövetkeznek, az általában azért van, mert gyermekkoruk­ban, mikor a jövendő ember még kialakulóban volt bennük, fejüket különböző konvenciókkal tömték tele, ezáltal megakadályozván magát a Természetet abban, hogy fokozatosan kifejlessze bennük azt a lelkiismeretet, amit őseink évezredek során pontosan az ilyenfajta bevett szoká­sok ellen küzdve hoztak létre.

Bogacsevszkij gyakran buzdított, hogy semmilyen konven­ciót ne fogadjak el, sem közvetlen környezetemtől, sem bárki mástól.

Azt mondta: - Tömve vagyunk konvenciókkal, amik a szub­jektív erkölcsöt alkotják, de egy igazi élet objektív erkölcsöt igényel, és az csakis a lelkiismeretből eredhet. A lelkiismeret mindenhol ugyanaz: akár itt, akár Szentpétervárott, Amerikában, Kamcsatkán, vagy a Salamon-szigeteken. Te ma itt vagy, de lehet, hogy holnap Amerikában leszel. Ha van igaz lelkiismereted, és ha életedet ahhoz igazítod, bárhol vagy is, minden rendben lesz veled.

9 4

Te még nagyon fiatal vagy. Még nem léptél be az életbe. Nem baj, ha azt mondják, hogy nem vagy jól nevelt; nem számít, ha nem értesz a hajbókoláshoz, vagy ha nem tudsz beszélgetni azokról, amikről szokás, feltéve, hogy felnőtt korodban, amikor valóban elkezded az életet, lesz egy igazi lelkiismereted, ami egy objektív erkölcs alapja.

A szubjektív erkölcs relatív fogalom; ha tele vagy relatív nézetekkel, amikor felnősz mindig és mindenhol az általad felvett konvencionális fogalmak szerint fogsz cselekedni és másokat megítélni. Meg kell tanulnod, hogy ne ahhoz alkal­mazkodj, amit a környezetedben élő emberek jónak, vagy rossznak tartanak, hanem lelkiismereted sugalmazása szerint cselekedj az életben. Egy szabadon kifejlődött lelkiismeret tudása mindig túl fogja haladni azt, amit az összes könyv és mester együttvéve. De mindaddig, amíg saját lelkiismereted teljesen ki nem fejlődött, élj mesterünk Jézus Krisztus parancsa szerint: „Ne tedd azt másokkal, amit nem szeretnél, hogy mások veled tegyenek."

Evlisszi atya, aki már nagyon idős, egyike lett azon ritka embereknek a földön, akik képessé váltak úgy élni, ahogy azt Isteni Mesterünk Jézus Krisztus mindnyájunk számára kíván­ta.

Segítse imádsága mindazokat, akik szeretnének képessé lenni arra, hogy az Igazság szerint éljenek!

95

V X ÚR, VAGY

POGOSZIÁN KAPITÁNY

Pogoszián Szarkisz - vagy ahogy most hívják X úr - ma több nagy tengeri gőzös tulajdonosa, és ő maga a parancsnoka is a számára kedves Salamon- és

Szundra-szigetek közötti forgalmat lebonyolító hajói egyikének.

Pogoszián Szarkisz származását tekintve örmény, de Törökországban született, és egész gyermekkorát Transzkau­kázusban, Kars városában töltötte.

Amikor megismerkedtünk és barátságot kötöttünk még egészen fiatal volt, éppen akkor fejezte be teológiai tanul­mányait Ecsmiádzinban, és készült a papi pályára.

Róla már megismerkedésünk előtt hallottam a szüleitől, akik Karsban nem messze tőlünk laktak, és gyakran jöttek látogatóba apámhoz. Tudtam, hogy egyetlen fiuk, és hogy az ecsmiádzini Teológiai Akadémiát megelőzően Temagan-Dprotz-ban, vagyis az Erivani Szemináriumban tanult.

Pogoszián szülei Ezerumból származtak, és valamivel azután emigráltak Karsba, hogy az oroszok elfoglalták azt. Apja mesterségét illetően pojádzsi* volt, anyja pedig hímzőnő, aki kiváltképp ingmellek, övek és dzsuppék** arany hímzésével foglalkozott. Ők maguk nagyon egyszerűen éltek, minden pénzüket a fiuk taníttatására költötték.

Pogoszián Szarkisz ritkán jött haza szüleihez, és Karsban egyszer sem volt alkalmam találkozni vele. Akkor ismerkedtünk meg, amikor először utaztam Ecsmiádzinba. Elindulásom előtt rövid időre betértem Karsba apámhoz, és Pogoszián szülei megtudván, hogy Ecsmiádzinba megyek,

* Pojádzsi kelmefestőt jelent. Ezen mesterséget gyakorlók könnyen felismerhetők a kék festékről, amellyel karjuk könyékig átitató­dott, és amit lemosni sem lehet többé.

** Dzsuppé az erzerumi örmény nők speciális viselete.

97

arra kértek, vigyek el a fiúknak egy kis csomagnyi fehér­neműt.

Ez alkalommal is a természetfeletti jelenségek magyaráza­tának keresésére indultam, amelyek irányában a lelkesedésem nemhogy csökkent volna, inkább egyre fokozó­dott.

Meg kell jegyeznem, hogy amint az előző fejezetekben már említettem, egy különösen eleven érdeklődéstől hajtva, először a könyvekre vetettem rá magam, majd pedig tudós emberekhez fordultam annak reményében, hogy találok vala­mi magyarázatot. Mivel sem a könyvekben, sem ezeknél az embereknél nem leltem meg a számomra kielégítő választ, kutatásaimat a vallásra irányítottam. Különböző monos­torokat jártam végig, és vallásos érzületük erejéről ismert embereket kérdezgettem, elolvastam a Szentírást és a szen­tek életét, három hónapon át a Szanaini Monostorban, még a híres Eulampiosz atyának a szolgálója is voltam, és elzarán­dokoltam Transzkaukázus különböző hithez tartozó szent helyeinek legtöbbjéhez.

Ebben az időszakban egy egész sor jelenségnek voltam a szemtanúja, amelyek teljesen vitathatatlanok, és ugyanakkor megmagyarázhatatlanok voltak számomra, s még tanácsta­lanabb lettem mint valaha.

Például amikor egyszer alexandropoli zarándokokkal mentem a Trónus ünnepére az örmények által Amena-Prdetz néven ismert Dzsadzsur-hegyen fekvő helyre, a következő jelenetnek voltam a szemtanúja:

A Paldevanból a kegyhelyhez tartó úton az egyik szekéren egy béna embert vittek. Beszédbe elegyedtem a szüleivel, akik kísérték, és együtt folytattuk az utat.

Ez a nyomorék alig harmincévesen immár hat éve szenvedett, bár azelőtt tökéletesen egészséges volt, sőt még a katonaéveit is leszolgálta. A szolgálatból hazatérve, éppen az esküvője előtt betegedett meg. Képtelen volt testének bal oldalát használni, és sem az orvosok, sem a kuruzslók külön­böző kezelései nem segítettek. Még a kaukázusi gyógyfürdők gyógykúráin is kezelték. Szülei most Amena-Prdetzbe vitték, a reménytelenség ellenére is remélve, hogy a Szent segít­ségére jön, és csillapítja a szenvedéseit.

9 8

A többi zarándokkal Diszkiant városán keresztülhaladva letértünk a szentély felé vezető útról, hogy egy bizonyos örmény család házának Megváltót ábrázoló, csodatévő ikon­ja előtt imádkozzunk. Mivel a beteg is imádkozni akart, őt is bevitték - én magam is segítettem ebben.

Nem sokkal később elértük a Dzsadzsur-hegy lábát. A hegyoldalon álló templomban volt a csodatévő Szent sírja. Mi is ott álltunk meg, ahol a zarándokok a kocsijaikat, szeke­reiket és málháikat szokták hagyni, hogy a hátralévő körül­belül kétszáz métert gyalog tegyék meg, mivel a kocsival járható útnak ott vége szakadt. Sokan a helyi szokásnak megfelelően mezítláb mentek, néhányan pedig térden, vagy más sajátos módon.

Mikor a bénát a kocsiról levették, hogy felvigyék, várat­lanul tiltakozni kezdett, és meg akarta kísérelni, hogy amennyire képes egyedül vonszolja fel magát. Letették a földre, és ő kúszni kezdett az egészséges oldalán. Ez akkora erőfeszítésébe került, hogy szánalmas volt még nézni is, de minden segítséget elhárított. Útközben többször is megpi­hent, és végül három óra múlva felért. Odavonszolta magát a templom közepére a Szent sírjához, megcsókolta azt, majd azon nyomban eszméletét vesztette.

A papokkal együtt segítettem a szüleinek feléleszteni, vizet önteni a szájába, és törölgetni az arcát. Amint magához tért, megtörtént a csoda: bénasága megszűnt.

Első pillanatban leginkább maga a beteg lepődött meg, de amint rájött, hogy minden testrészét tudja mozgatni, felug­rott, és majdhogy táncra nem perdült. Aztán hirtelen magára eszmélt, nagyot kiáltva földre borult, és imádkozni kezdett.

Az összes jelenlévő - a pappal az élen - szintén térdre borult és imába fogott. Majd a pap felállt, és a térdepelő hívek előtt elénekelte a hálaadó Te Deum-ot a Szent tiszteletére.

Egy másik, nem kevésbé meglepő esemény Karsban ját­szódott le. Abban az évben rémisztő méreteket öltött a hőség és az aszály az egész vidéken. Majdnem a teljes termés kiégett, éhínség fenyegetett, és az emberek nyugtalankodni kezdtek.

99

Éppen ezen a nyáron küldött Oroszországba az antlochiai patriarchátus egy arkimandritát egy csodatévő ikonnal - nem emlékszem, hogy a Csodatévő Szent Miklósé, vagy Szűz Máriáé volt-e - azzal a szándékkal, hogy a krétai háború görög áldozatai javára pénzt gyűjtsön. Főleg Oroszország görögök lakta helyeit járta végig, és többek között Karsba is eljött.

Nem tudom, hogy politikai vagy vallási megfontolásból-e, de tény, hogy az orosz hatóságok Karsban éppúgy mint máshol, a küldöttet nagy pompával fogadták, és különleges tiszteletben részesítették.

Amikor az arkimandrita egy városba ért, az ikont temp­lomról templomra hordozták, és a papság zászlókkal kivonul­va ünnepélyesen fogadta.

Az arkimandrita Karsba érkezésének másnapján elterjedt a hír, hogy az összes pap a városon kívül külön fohászt fog tartani az ikon előtt az esőért. S valóban, ama napon, amikor delet ütött az óra minden templomból körmenetek indultak zászlókkal és ikonokkal, hogy a kijelölt helyen bekapcsolód­janak a ceremóniába.

Ezen a szertartáson képviselte magát a régi görög temp­lom, a nemrégiben felújított görög katedrális, a katonai templom, a kubani ezred temploma és az örmény templom papsága is.

Azon a napon különösen izzó volt a hőség. A papság az arkimandrita vezetésével csaknem az egész lakosság jelen­létében tartotta meg az ünnepélyes szertartást, melynek befejeztével a teljes körmenet visszatért a városba.

Ekkor játszódott le egy jelenség, amit a mai ember képte­len megmagyarázni. Hirtelen beborult az ég, és még mielőtt az emberek elérhették volna a várost, már szakadt is az eső, olyannyira, hogy mindenki bőrig ázott.

Ennek és más ehhez hasonló jelenségnek a magyaráza­tánál természetesen elővehetnénk a bölcseink által kedvelt sztereotípiát: a „véletlen egybeesést", de tagadhatatlan, hogy ez esetben az egybeesés szinte túlságosan is rendkívüli.

A harmadik esemény Alexandropolban történt, amikor családom visszaköltözött a régi házba egy rövid időre.

1 0 0

A szomszédban lakott a nagynéném. A házának egyik lakását egy tatár bérelte, aki a városházán volt írnok vagy titkár. Idős anyjával és húgával élt együtt, és akkortájt vett el egy Karadaghgal szomszédos faluból való csinos tatár lányt.

Először minden rendben ment, amikor is - a tatár szoká­soknak megfelelően - negyven nappal az esküvő után a fia­talasszony meglátogatta a szüleit, de ott vagy meghűlt, vagy valami más történt vele, mert visszaérkezvén rosszul érezte magát, ágynak esett, és állapota napról napra rosszabbodott.

A leggondosabban ápolták, és több orvos is kezelte - többek között, akire emlékszem Resnyik, a városi doktor, és Kilcsevszkij, a volt katonaorvos - ennek ellenére állapota egyre súlyosabbá vált. Resnyik doktor előírására egy betegápoló ismerősöm minden reggel eljött injekcióját bead­ni. Ez az ápoló, akinek a nevére már nem emlékszem csak arra, hogy hihetetlenül magas volt, gyakran benézett hozzánk amíg otthon voltam.

Egy reggelen akkor jött, amikor anyámmal éppen teáz­tunk. Megkínáltuk, és a beszélgetés közben sok egyéb között azt is megkérdeztem tőle, hogy van a szomszédunk. Azt válaszolta, hogy súlyos beteg, rohamos tüdővészben szenved, és kétségtelenül már nem sok ideje van hátra.

Még ott volt nálunk, amikor egy öregasszony, a beteg anyósa jött, hogy megkérje anyámat hadd szedjen néhány rózsabimbót a kertünkben. Sírva mesélte el, hogy a beteg Mariam Aná-t látta álmában - a tatárok így nevezik Szűz Máriát -, aki utasította, hogy szedjen rózsabimbókat, a porzószálakat főzze meg forró tejben, és aztán igya meg. Az idős asszony ennek megfelelően akart eljárni a beteg megnyugvására. Ezt hallván az ápoló nem tudta megállni, hogy fel ne nevessen. Anyám természetesen beleegyezett, és még segített is az idős asszonynak, s miután kikísértem az ápolót én is csatlakoztam hozzájuk. Mekkora volt másnap piacra menet a meglepetésem, amikor az öregasszonnyal találkoztam. Oldalán a beteggel jött ki az örmény Sev-Jiam templomból, ahol Szűzmária csodatévő ikonját őrzik.

Egy héttel később láttam a fiatalasszonyt, amint ablakot pucolt. Mellesleg Resnyik doktor eme csodálatos gyógyulás magyarázatát a véletlennek tulajdonította.

101

Ezek a vitathatatlan tények, amiket részben a saját sze­memmel láttam, sok másikat pedig kutatásaim alatt hallot­tam, mind valami „természetfeletti" jelenlétére utaltak, ami semmiképpen sem volt összeegyeztethető azzal, amit a józan eszem diktált, sem pedig bizonyítható az addigra már széleskörű tudományos ismereteimmel, amelyek a ter­mészetfeletti jelenségeknek még a gondolatát is kizárták.

A tudatomban lévő eme ellentmondás nem hagyott nyu­godni, és ez egyre elviselhetetlenebbé vált, mivel a tények és a bizonyítékok egyformán meggyőzőek voltak mindkét oldalon. Mindazonáltal folytattam a kutatásomat, annak reményében, hogy egyszer majd ezekre a szüntelenül gyötrő kérdésekre valahol meg fogom találni az igaz választ.

Ez volt az a cél, ami sok helyre elvitt, többek között Ecsmiádzinba, az egyik nagy vallási központba is, ahol vala­mi halvány vezérfonal megtalálásában reménykedtem, ami megoldja ezt a megkerülhetetlen kérdést.

Ecsmiádzin - amit Vagharshapathnak is hívnak - az örményeknek az, ami a muzulmánoknak Mekka, vagy a keresztényeknek Jeruzsálem. Itt van az örmény katolikusság székhelye, és az örmény kultúra központja. Minden ősszel nagy vallási ünnepet tartanak, ahova sokan zarándokolnak el egész Örményországból, sőt a világ minden tájáról. Már az ünnepség előtt egy héttel elárasztják a zarándokok a környék összes útját; sokan jönnek gyalog, mások szekéren, málhás kocsin, lovon vagy szamárháton.

Én magam együtt gyalogoltam a többi alexandropoli zarán­dokkal, miután feltettem a csomagomat a molokan szekta kocsijára.

Ecsmiádzinba érkezve első utam - a szokásokhoz illően -egyenesen a szent helyekre vezetett tiszteletadásra. Majd szállást kerestem a városban, de lehetetlenség volt találni, minden fogadó (szállodák még nem léteztek) zsúfolásig megtelt. Úgy döntöttem, hogy - mint sokan mások - én is a városon kívül egy szekér vagy kocsi alatt húzom meg magam. Mivel még korán volt, elhatároztam, hogy elintézem a meg­bízatásomat, megkeresem Pogosziánt, és átadom neki a csomagot.

102

A legjobb fogadó közelében lakott, egy távoli rokonának, Szurenjen arkimandritának a házában. Otthon találtam. Velem egykorú, barna, középtermetű fiú volt, és egy kis bajuszt viselt. A szemei nagyon szomorúak voltak, de olykor belső tűztől égtek. Jobb szemére kancsalított egy kicsit. Akkoriban nagyon gyengének és félénknek tűnt.

Szülei felől kérdezgetett, és amikor a beszélgetésünk során rájött, hogy nem találtam szállást, eltűnt egy percre, és visszatérve azonnal felajánlotta, hogy megosztja velem a szobáját.

Természetesen elfogadtam, és azonnal elmentem a holmimért. Alig fejeztük be Pogosziánnal az ágy felállítását, máris hivatalosak voltunk vacsorára Szurenjen atyához, aki barátságosan fogadott, Pogoszián családja és általánosság­ban Alexandropol felől érdeklődött. A vacsora után Pogosziánnal elmentünk megnézni a várost, és meglátogat­tuk a különböző szent helyeket. Megemlítendő, hogy az ünnepek alatt Ecsmiádzin utcáin nagyon élénk éjszakai élet folyik, minden kávéház és askáné nyitva van.

Az egész éjszakát és a következő napokat Pogosziánnal töltöttem. Elvitt mindenhova, mivel ismerte a város vala­mennyi zegét-zugát. Olyan helyekre mentünk el, ahova a zarándokoknak általában nincs bejárásuk, sőt még a Kantzaranba is, Ecsmiádzin kincstárába, amit igen ritkán engednek meg.

Miután a beszélgetéseink alatt nyilvánvalóvá vált, hogy az engem szüntelenül háborgató kérdések iránt ő is érdeklődik, és mindketten rengeteg anyaggal rendelkezünk a kérdéseink egymás közötti megosztásához, lassacskán az eszme­cseréink egyre bizalmasabbá és őszintébbé váltak, és fokról fokra szorosabb kapcsolat alakult ki közöttünk.

Pogoszián a teológiai akadémián tanulmányai befe-jeztéhez közeledett, és két éven belül kellett volna pappá szentelni, de ennek lelki állapota egyáltalán nem felelt meg. Bármennyire is vallásos volt, rendkívüli módon kritizálta a környezetét, és erősen idegenkedett attól, hogy azok között a papok között éljen, akiknek az életmódja alapvetően ellen­tétes volt az elképzelésével.

103

Amikor barátokká váltunk, sok mindent elmesélt az ottani papok életének kulisszatitkaiból, kínozta és aggodalommal töltötte el annak a gondolata, hogy pappá szentelése után ebben a légkörben fog élni.

Az ünnepek után még három hétig Ecsmiádzinban marad­tam Szurenjen arkimandrita házában Pogosziánnal, és nem­egyszer alkalmam nyílt beszélni az engem érdeklő témákról magával az arkimandritával, vagy más szerzetesekkel, akikkel ő ismertetett meg.

Bár az ecsmiádzini tartózkodásom nem adott választ arra, amit kerestem, de elég hosszú volt a felismeréshez, hogy ott nem is fogom megtalálni, és mély belső kiábrándulással távoztam.

Pogosziánnal jó barátokként váltunk el egymástól. Megígértük, hogy írunk egymásnak, és megosztjuk megfi­gyeléseinket a mindkettőnket foglalkoztató kérdésekről.

Két évvel később egy szép napon megjelent Pogoszián Tifliszben, és nálam szállt meg. Akadémiai tanulmányait befejezte, és rövid időt a szüleinél töltött Karsban. Csak meg kellett volna házasodnia, hogy egyházközséget bízzanak rá. Hozzátartozói már menyasszonyt is találtak a számára, de ő nagy bizonytalansága közepette nem tudta, mit tegyen. Pogoszián a napját azzal töltötte, hogy az összes könyvemet végigolvasta, majd hazatérvén a munkámból - ekkor moz­donyvezetőként dolgoztam a tifliszi mozdonyszínben - este együtt mentünk a Mucstaid kertbe, ahol az elhagyatott ösvényeket róva csak beszélgettünk és beszélgettünk.

Az egyik mucstaidi barangolásunk közben viccesen, azt ajánlottam neki, hogy jöjjön velem dolgozni, és szerfelett meglepődtem, amikor másnap ragaszkodott a javaslatom­hoz, és sürgetett, hogy segítsek számára munkát találni a mozdonyszínben. Meg sem próbáltam lebeszélni, inkább küldtem pár sort egyik jó barátomnak, Jaroszlav mérnöknek, aki rögtön átadott neki egy, a mozdonyszín vezetőjének címzett ajánló levelet. Fel is vették lakatossegédnek.

így ment őszig minden. Roppant módon elmerültünk az elvont kérdésekben, és Pogoszián nem is gondolt a hazame­netelre.

1 0 4

Egy alkalommal Jaroszlavnál megismerkedtem Vasziljev mérnökkel, aki nem sokkal korábban azért érkezett a Kaukázusba, hogy kidolgozza a Tiflisz és Kars közötti vasútvonal tervét. Többszöri találkozás után felajánlotta, hogy csoportvezető és tolmács minőségében dolgozzak vele a pálya építkezésén. A felajánlott fizetés nagyon csábító volt, -majdnem négyszerese annak, amit éppen akkor keres-tem -, és mivel már untatott az állásom, és akadályozni kezdte legfőbb kutatásomat, a nyilvánvalóan sok szabadidő miatt elfogadtam azt. Pogosziánnak felajánlottam, hogy kísérjen el „bármilyen minőségben", de visszautasította, mert nagyon érdekelte a lakatos szakma, és be akarta fejezni azt, amibe belekezdett.

Három hónapon keresztül voltam úton a mérnökkel a Tiflisz és Karaklisz közötti szűk völgyekben, és eközben sok pénzt kerestem, mivel hivatalos fizetésemen kívül több nem hivatalos, inkább kétes jellegű bevételi forrásra is szert tet­tem.

Mivel előre tudtam, hogy mely falvakon és kisvárosokon fog keresztülhaladni a vasútvonal, egy titkos megbízottat küldtem a hatóságokhoz felajánlván, hogy közbenjárásomra a vasút az ő településüket is érinthetné. Legtöbb esetben elfogadták a javaslatomat, és magánemberként néha egész komoly összegeket kaptam jutalmul a „fáradozásomért".

Tifliszbe visszatérve egészen szép kis tőke állt rendelke­zésemre, amihez még az is hozzájött, amit a korábbi fizeté­semből takarítottam meg, így nem kerestem munkát, hanem teljesen az engem érdeklő jelenségek tanulmányozásának szenteltem magam.

Pogosziánt ezalatt lakatossá képezték, és mindeközben tömérdek könyv kiolvasására is talált időt. Akkor éppen a régi örmény irodalom érdekelte különösen, és rengeteg könyvet szerzett be ugyanazoktól az antikváriusoktól, akikhez én is jártam.

Pogosziánnal egyazon határozott következtetésre jutot­tunk; tényleg volt egy „bizonyos valami", amit korábban tudtak az emberek, de ez a tudás mára teljesen elfelejtődött. Összes reményünket elvesztettük, hogy a jelenkor egzakt tudománya és általában a kortárs könyvek, vagy emberek

105

révén bármilyen apró jelre is rábukkanjunk, ami ehhez a tudáshoz elvezethetne, így minden figyelmünkkel a régi iro­dalom felé fordultunk. Szerencsénkre egy egész gyűjtemény öreg örmény könyvre bukkantunk, így érdeklődésünk azok felé irányult. El is határoztuk, hogy elmegyünk Alexandropol-ba, és ott keresünk egy félreeső helyet, ahol átadjuk magunkat a tanulmányozásuknak.

Megérkezvén Alexandropolba, a célunknak megfelelő helyként Örményország fővárosának, Aninak elszigetelt rom­jait választottuk, ami a várostól ötven mérföldre terült el. A romok közé építettünk kunyhót, ennivalónk pedig a pász­toroktól és a szomszédos falvakból került.

Ani a Bagratid dinasztia örmény királyainak 962-ben lett a fővárosa, 1046-ban pedig a bizánci császár hódította meg. Már akkor az „Ezer Templom Városának" hívták. Később a szeldzsuk-törökök foglalták el, majd 1125 és 1209 között ötször is a grúzok kezére került mielőtt 1239-ben a mon­goloké lett. 1313-ban teljesen romba döntötte egy földren­gés.

A romok között sok más mellett a Pátriárkák Templomá­nak maradványai is fellelhetők, aminek építkezése 1010-ben fejeződött be, valamint két XI. századi és egy másik, 1215 körül épült templom romjai is.

Művemnek ezen a pontján nem hallgathatok el egy tényt, ami talán bizonyos olvasóim érdeklődésére számot tarthat, nevezetesen, hogy a régi Örményország fővárosára, Anira vonatkozó fent említett történelmi adatok az elsők, és remélem az utolsók, amiket a földön hivatalosnak elfogadott információkból merítettem, más szóval irodalmi tevékenysé­gem kezdete óta ez az első alkalom, hogy igénybe vettem egy lexikont. Még napjainkban is él egy nagyon érdekes legenda, amely magyarázattal szolgál arra, hogy a jó ideig Ezer Templom Városának hívott Anit miért nevezték el az Ezer és Egy Templom Városának.

A legenda a következő: Egyszer egy bizonyos pásztornak panaszkodott a felesége

a templomban uralkodó botrányos légkör miatt. - Sehol nincs hely egy nyugodalmas imára. - mondta.

- Bármelyik templomba is tér be az ember, mindegyik oly

106

zsúfolt, és úgy zsong, mint a méhkas. - És a pásztor, a felesége jogos felháborodása által megérintvén, nekikezdett egy templom építésének - kizárólag az ő számára.

Abban az időben a „pásztor" szónak a jelentése nem ugyanaz volt, mint manapság. A pásztornak saját tulajdona volt a nyáj, amit legeltetett. Közülük néhányan számos nyá­jat birtokoltak, és az ország leggazdagabb emberei közé tar­toztak.

A pásztor, felépítvén templomát, elnevezte azt a Pásztor Ájtatos Felesége Templomának, és azóta az Ezer és Egy Templom Városának hívták Anit. Más történelmi adatok állítják, hogy a pásztor felépítette templom előtt a városban ezernél is jóval több templom volt, de a legutóbbi ásatások során egy kőre leltek, ami a pásztor és felesége legendáját erősíti meg.

A romok közt napjaink olvasással és tanulmányokkal tel­tek, és néha pihenésképpen ásatásokat végeztünk annak reményében, hátha felfedezünk valamit, hiszen Ani rom­jaiban rengeteg a földalatti járat.

Miközben az egyik ilyen folyosóban ástunk, észrevettük Pogosziánnal, hogy egy helyen a talaj állaga megváltozott, és folytatván a feltárást rábukkantunk egy másik folyosóra, ami nagyon keskeny volt, és kövek torlaszolták el a végét. A bejáratot szabaddá téve elénk tárult egy kicsi helyiség, aminek a boltozta az idők folyamán megsüllyedt. Minden arra utalt, hogy ez egy szerzetes cellája. Semmi más nem maradt ebben a cellában mint pár cseréptöredék és egy korhadt fadarab - kétségtelenül valami régi bútor maradványai -, de az egyik fülkeszerű falmélyedésben egy köteg pergamente­kercs hevert a földön. A tekercsek közül pár már porladozott, viszont a többi még többé-kevésbé jó állapotban volt. A leg­nagyobb elővigyázatossággal vittük a kunyhónkba, és belekezdtünk a kibetűzésükbe. Az írás nyelve örménynek tűnt, de számunkra ismeretlen volt.

Én magam jól ismertem az örmény nyelvet, Pogosziánról nem is beszélve, mégsem értettünk a kéziratból semmit, mert egy ősi örmény nyelven készült, ami erősen elüt a maitól.

107

Ez a felfedezés olyan érdekesnek tűnt, hogy - minden mást hátrahagyva - még aznap Alexandropolba mentünk, ahol éjt nappallá téve azon dolgoztunk, hogy legalább néhány szó értelmét megfejtsük. Végül rengeteg fáradozás és sza­kértők sokaságának megkérdezése után arra a következ­tetésre jutottunk, hogy a pergamenek egyszerű levelek voltak, amiket egy szerzetes írt a másiknak, egy bizonyos Arem atyának.

Az egyik különösen megragadta a figyelmünket, amelyben a levél írója bizonyos misztériumokkal kapcsolatosan kapott információkra utalt. Ez a kézirat éppen az idő által legjobban megviseltek közé tartozott, és így számos szót csak talál­gathattunk, mindazonáltal sikerült többé-kevésbé rekonstru­álnunk azt.

A levél minket leginkább érdeklő része nem az elején, hanem a végén volt. Hosszú üdvözléssel kezdődött, és egy bizonyos monostor életének apró történéseivel folytatódott, ahol ez az Arem atya valamikor élhetett.

A levél vége felé egy részlet vonta magára a figyelmünket, így szólt:

„A Nagytiszteletű Telvant Atya végül megtudta az igazságot a Szarmung Testvériséget illetően. Az emosz*-uk valóban létezett Sziránus városa mellett, és ötven évvel ezelőtt az emberek tömeges elvándorlását követően ők is elmentek, és Izumin völgyében, Nivszitől háromnapi járásra telepedtek le..." Aztán a levél más témákra tért.

Ami nekünk a legjobban feltűnt, az a Szarmung szó volt, amivel Merkhavat könyvében már többször találkoztunk. Ez egy híres ezoterikus iskola neve, amit - a hagyomány szerint - 2500 évvel Krisztus születése előtt alapítottak Babilonban, és nyomai a Krisztus utáni VI. vagy VII. század táján Mezopotámiában bukkantak fel újra, de attól fogva nem lehet létezésének legkisebb jelét sem találni.

Hatalmas tudás birtoklását tulajdonították ennek az iskolának, beleértve a kulcsot sok rejtett misztériumhoz.

Hányszor beszéltünk Pogosziánnal erről az iskoláról, és álmodtunk arról, hogy hallunk valami hiteleset róla!

* Ernosz egy bizonyos testületet jelöl

108

És ím, itt olvassuk a nevét ezen a pergamenen! Egészen megrendültünk.

Azonban ebben a levélben az említett néven kívül semmi mást nem fedeztünk fel. Sem arról nem tudtunk meg többet mint korábban, hogy mikor és hogyan jelent meg az iskola, sem arról, hogy hol létesült, sem azt, hogy vajon létezhet-e még. Több napos fáradságos kutatás eredményeképpen csupán a következőt derítettük ki:

A bizánciak a VI. vagy VII. század táján Mezopotámiából Perzsiába űzték az asszírok leszármazottait, az aiszorokat, és valószínűleg ebben az időszakban keltek ezek a levelek.

Amikor igazolni tudtuk, hogy a kéziratban megemlített Nivszi városa a jelenlegi Moszulnak, Nievl korábbi fővárosá­nak felel meg, és hogy a környék lakossága még napjainkban is nagyrészt aiszorokból áll, arra következtettünk, hogy a levél minden valószínűség szerint pontosan erről a népről tesz említést.

Ha igaz, hogy ez az iskola ténylegesen létezett, és ez alatt az időszak alatt valahova tovább költözött, akkor csak egy aiszor iskola lehetett, és ha még mindig létezik, akkor csakis aiszorok között kell lennie, s ha Moszultól háromnapi járással számolunk, úgy valahol Urmia és Kurdisztán között. Talán nem is lenne olyan nehéz megtalálni. így elhatároztuk, hogy elmegyünk oda, és bármi áron is, de megpróbáljuk megke­resni az iskolát és belépünk.

Az aiszorok - az asszírok leszármazottai - mostanra már szétszóródtak az egész világon. Sokan élnek Transzkauká­zusban, Perzsia északnyugati részén, Kelet-Törökországban, és találni csoportokat Kis-Ázsia-szerte. A számukat közel hárommillióra becsülik. Legtöbbjük a nesztoriánus valláshoz tartozik, ahol Krisztus isteni voltát nem ismerik el, de van közöttük jakobita, maronita, katolikus, gregorián és más egyéb, még ördögimádó jezid is, bár nem nagy számban.

A különböző vallások misszionáriusai mostanság nagy igyekezettel térítették meg az aiszorokat, és meg kell hagyni, hogy azok nagy buzgalommal „tértek meg", külsőleg megvál­toztatták a hitüket, és még ebből a megtérésből is oly nagy hasznot húztak, hogy az közmondásossá vált.

109

Hitük minden különbözősége ellenére majdnem az egész népcsoport a kelet-indiai pátriárka fennhatósága alá tartozik.

Az aiszorok leginkább papok irányította falvakban élnek. Több falu együttesen alkot egy kerületet vagy törzset, amit a herceg, vagy - ahogy ők nevezik - melik kormányoz. Az összes melik a pátriárkának van alárendelve, akinek öröklődő tisztsége nagybácsiról unokaöcsre száll, és úgy mondják Simon Péterre, az Úr Testvérére származtatható vissza.

Meg kell említeni, hogy az aiszorok a legutóbbi háború* alatt rengeteget szenvedtek, bábuk lévén az oroszok és az angolok kezében. A kurdok és a perzsák bosszúból a lakosság felét kiirtották, és a megmaradtak a túlélésüket kizárólag egy amerikai diplomatának, Dr. Y-nak és feleségének köszönhetik. Az aiszoroknak, különösen az Amerikában élőknek - és sokan élnek ott közülük - szerintem állandó díszőrséget kellene állítaniuk az ajtaja elé, ameny-nyiben halott, úgy szülőhazájában emlékművet emelniük á tiszteletére.

Éppen abban az évben, amikor az indulásunkat elhatároz­tuk, hatalmas nacionalista mozgalom bontakozott ki az örmények között, és mindenki a szabadságért küzdő hősök nevét emlegette, különösen a később nemzeti hőssé vált Andronikét.

Mind a török és perzsa örmények, mind az orosz örmények között pártok és bizottságok alakultak, hogy megkíséreljék a megegyezést, mialatt a különböző frakciók között aljas torzsalkodások dúltak. Egyszóval Örményországban heves politikai robbanás történt - ahogy az Örményországban időről időre megesik -, annak minden velejáró következményével.

Alexandropolban egyszer korareggel éppen úton voltam, hogy szokásomhoz híven az Árpa Chai folyóban megfürödjék. Félúton, a Karakulinak nevezett helyen teljesen kifulladva ért utol Pogoszián. Elmondta, hogy előző nap egy Z. nevű pap­pal beszélgetve tudomására jutott, hogy az Örmény Bizottság önkénteseket keres a párttagjai között, mert különleges meg­bízatással Músba akarja küldeni őket.

- Amint hazaértem - folytatta Pogoszián - hirtelen az a

* I. Világháború

1 10

gondolatom támadt, hogy vajon ki tudnánk-e használni ezt az alkalmat a célunkhoz, vagyis, hogy megpróbáljunk a Szarmung Testvériség nyomaira rálelni. Már hajnalhasadtán felkeltem, hogy megbeszéljük, de elkéstem, hát utánad futottam. - Félbeszakítottam azzal, hogy először is nem vagyunk semmiféle pártnak a tagjai, másodszor...

Nem hagyta befejeznem, hanem kijelentette, hogy már mindent átgondolt, kitalálta azt is, hogyan lehet elintézni, és mindössze annyit akart tudni, hogy egyetértek-e a tervvel.

Azt válaszoltam, hogy bármi áron, de el akarok jutni a haj­danán Izruminnak nevezett völgybe, és bármilyen módon kész vagyok erre, még az ördög hátán is, vagy a vlakovi plébánossal karöltve. (Pogoszián tudta, hogy ez a plébános volt az, akitől a legjobban viszolyogtam, és akinek a jelenléte már egy kilométerről felingerelt.)

- Ha azt mondod, hogy mindent el tudsz intézni - tettem hozzá -, tégy amit jónak látsz, és amint a körülmények megkövetelik. Előre is beleegyezem mindenbe, csak jussunk el arra a helyre, amelynek elérését célommá tettem.

Nem tudom mit csinált Pogoszián, kinek és mit mesélt, de utánjárásának eredményeként néhány nap múlva jelentős orosz, török és perzsa pénzösszeggel és tömérdek, a ter­vezett útvonalunk mentén lakó különböző illetőségű embereknek szóló ajánlólevéllel ellátva indultunk el Alexandropolból Kagiszmán irányába. Két hét után elértük az Arax folyó partját, ami a természetes határ Oroszország és Törökország között, és az elibénk küldött kurdok segítségével átkeltünk rajta. Úgy tűnt, a legnehezebbjén túljutottunk, és reméltük, hogy innentől minden simán és zökkenőmentesen fog menni.

Leginkább gyalog mentünk, és pásztoroknál vagy az utunk korábbi szakaszán ajánlott embereknél szálltunk meg, vagy pedig azoknál a személyeknél, akikhez levelünk volt Alexandropolból.

Be kell ismernem; bár magunkra vállaltunk bizonyos kötelezettséget, amit a lehetőséghez képest igyekeztünk véghez vinni, de soha nem tévesztettük szem elől utunk igazi célját, amelynek az iránya nem mindig esett egybe a meg­bízatásunkéval.

111

Olyankor ez utóbbit tétovázás nélkül elhagytuk, és az igazat megvallva nemigen volt emiatt lelkiismeret-furdalá­sunk.

Átléptük az orosz határt, és úgy döntöttünk, hogy az Egri Dagh hegység hágóján kelünk át. Bár ez volt a legnehezebb út, de itt volt a legkisebb esély arra, hogy találkozzunk a szá­mos kurd banda valamelyikével, vagy örményeket üldöző török különítményekkel. A hágón átjutva délnek fordultunk, Van irányába, jobb felöl elhagyva a két nagy folyó, a Tigris és az Eufrátesz forrásának területét.

Utunk folyamán részünk volt ezernyi kalandban, amelyeket nem fogok leírni, de van egy, amiről nem hallgathatok. Bár nagyon régen történt, de nem tudok nevetés nélkül vissza­emlékezni rá, és egyben anélkül, hogy át ne éljem az akkori érzéseimet, melyekben keveredett az ösztönös félelem a közvetlen veszély előérzetével.

Ez eset óta is gyakran találtam magam kritikus helyzetben. Például nemegyszer voltam veszélyes ellenséggel körülvéve, vagy turkesztáni tigris útját kellett kereszteznem, és több alkalommal szó szerint puskák vettek célba, de soha nem éltem át azt az érzést, amelyet akkor - bármilyen komikus­nak is tűnik most, így utólag.

Kényelmesen gyalogoltunk Pogosziánnal. Valami indulót dúdolt, és a botját lóbálta hozzá. Hirtelen egy kutya termett ott a semmiből, aztán egy másik, aztán még egy - összesen körülbelül tizenöt juhászkutya, és mind minket kezdett ugat­ni. Pogoszián meggondolatlanul követ dobott közéjük, erre azon nyomban ránk vetették magukat.

Harcias kurd juhászkutyák voltak, és egy pillanattal később darabokra tépnek, ha ösztönösen nem húzom le Pogosziánt magam mellé, és kényszerítem, hogy üljön mellettem az út közepén. Csupán a tény, hogy leültünk megállította és elhall­gattatta a kutyákat. Körülvettek, és ők is leültek.

Eltelt egy kis idő mire magunkhoz tértünk, és amikor felfogtuk a helyzetet kitört belőlünk a nevetés. Amíg ültünk, a kutyák is nyugodtan és jámboran ülve maradtak, és amikor a zsákunkból kenyeret dobtunk nekik, azt örömmel elfogad­ták, néhány még a farkát is megcsóválta köszönetképpen,

112

X ÚR, VAGY POGOSZIÁN KAPITÁNY

de amint a barátságosságukat kihasználva fel akartunk állni: Hogyisne! Még csak az kéne! - rögtön felugrottak, a fogukat vicsorították, és arra készültek, hogy nekünk esnek, így kénytelenek voltunk ismét leülni. Amikor ismét próbálkoztunk a kutyák olyan ellenségesnek mutatkoztak, hogy nem koc­káztattunk meg egy harmadik alkalmat.

Körülbelül három órán át maradtunk ebben a helyzetben, és ki tudja meddig kellett volna még ott ülnünk, ha szeren­csénkre egy, a mezőn kiziakot gyűjtő kurd kislány a szamará­val fel nem tűnik a távolban.

Különféle jelzésekkel végül sikerült magunkra vonnunk a figyelmét, és amint közelünkbe ért és látta a helyzetet, elment megkeresni a kutyák gazdáit, a juhászokat, akik nem messze a domb mögött voltak. A juhászok jöttek és elhívták a kutyáikat, de csak akkor mertünk felkelni, amikor már elég messze voltak. A csirkefogók még elmentükben is rajtunk tar­tották a szemüket.

Mint kiderült, nagyon naivan hittük úgy, hogy az Araxon való átkeléssel túlesünk a legnagyobb megpróbáltatásokon és nehézségeken. Valójában azok csak ott vették kezdetüket.

A legnagyobb gond az volt, hogy a határfolyót átlépve, és elhagyva Egri Dagh hágóját nem adhattuk ki magunkat továbbra is aiszoroknak, mint a kutyákkal való találkozásig tettük, mert már igazi aiszorok lakta területre értünk. Szóba sem jöhetett, hogy örményekként menjünk tovább, mert őket akkoriban üldözte az összes másik népcsoport. Nem volt kevésbé veszélyes töröknek vagy perzsának tűnni. Kétségtelenül előnyösebb lett volna orosznak vagy zsidónak mutatkozni, de ezt sem Pogoszián megjelenése, sem az én külsőm nem tette lehetővé.

Nagyon elővigyázatosnak kellett lenni ebben az időben, ha bárki is el akarta titkolni az igazi nemzetiségét, mert a leg­nagyobb veszélynek tette ki magát, ha bármilyen álöltözetben lelepleződött.

A helyiek nem különösebben válogattak az eszközökben, ha egy nemkívánatos idegentől meg akartak szabadulni. Pél­dául biztos forrásból eredt a hír, hogy az aiszorok nemrégiben

113

elevenen nyúztak meg néhány angolt, akik bizonyos felira­tokat próbáltak lemásolni.

Hosszas gondolkodás után elhatároztuk, hogy kaukázusi tatárnak álcázzuk magunkat. Megváltoztattuk a ruházatunkat - már amennyire tudtuk - és folytattuk az utunkat.

Pontosan két hónappal az Arax folyón való átkelésünket követően végül megérkeztünk Z. városába, ahonnan egy hegyszoroson át Szíria irányába kellett haladnunk, majd a híres K. zuhatag elérése előtt Kurdisztánnak fordulnunk, és számításunk szerint valahol ezen az úton kellett lennie annak a helynek, ami utunk fő célja volt.

A további vándorlásunk során már kellően alkalmazkod­tunk a környező viszonyokhoz, és minden akadálytalanul ment, amikor egy váratlan esemény összes tervünket felborí­totta.

Egy nap az útszélen ülve éppen a magunkkal hozott ke­nyeret és tarekot* ettük, amikor az én Pogosziánom nagy ordítással felugrott, és a lába alatt egy hatalmas sárga kaszáspókot** láttam elszaladni. Mindjárt felfogtam a jaj­kiáltás okát, felpattantam, agyonütöttem a pókot, és rohan­tam Pogosziánhoz. A lábát marta meg. Tudtam, hogy ennek a rovarnak gyakran halálos a csípése, azonnal letéptem a ruháját, hogy kiszívjam a sebet, de látván a lábikráján a hara­pást, és tudva azt, hogy egy seb kiszívásánál a száj legkisebb sérülése esetén is mérgezésnek teszi ki magát az ember, a mindkettőnk számára legkisebb kockázatot választottam, megragadván a késemet, gyorsan kikanyarintottam egy darabot a bajtársam lábából - bár siettemben túl nagyot.

Ily módon, minden végzetes mérgezés lehetőségét kizár­va, már nyugodtabban éreztem magam. Azonnal kimostam a sebet és bekötöztem, ahogy tudtam.

A seb mély volt, Pogoszián sok vért veszített, és minden­féle komplikációtól tartottunk. Egyelőre lehetetlen volt gon­dolni is eltervezett utunk folytatására. Azonnal el kellett dön­tenünk, hogy mit tegyünk.

* A tarek egy erősen sózott hal, nagyon népszerű ezen a vidéken, és csak a Van tóban lehet halászni.

** A tarantella pókok egyik fajtája.

1 1 4

Mindent megvitattunk, és úgy határoztunk, hogy ott hely­ben éjszakázunk, és másnap reggel keresünk valamilyen eszközt, amivel elérhetünk az ötven kilométerre fekvő N. városába, ahol is egy levelet kellett átadnunk egy örmény papnak. A balesetet megelőzően mellőzni akartuk ezt a küldetést, nem esvén a város a tervezett útvonalunkba.

A következő napon egy véletlenül arra járó barátságos, idős kurd segítségével egy apró falucska mellett béreltem egyfajta kétökrös kordét - amit egyébként trágyahordásra használtak -, arra fektettem Pogosziánt, és elindultunk N. irányába.

Majdnem negyvennyolc óránkba telt ennek a rövid távol­ságnak a megtétele, mivel négyóránként meg kellett állnunk, hogy megetessük az ökröket. Amikor végre megérkeztünk, egyenesen az örmény paphoz mentünk, akihez az aján­lólevelünkön kívül egy neki szóló levelet is vittünk. A lehető legkedvesebben fogadott minket, és amikor tudomására jutott Pogoszián balesete, azonnal felajánlott egy szobát a házában, amit természetesen a legnagyobb hálával elfogad­tunk.

Az úton Pogoszián láza felszökött, s bár a harmadik napra lement, de a seb elgennyedt és gondos ápolást igényelt. így esett, hogy majdnem egy hónapon át vettük igénybe a pap vendégszeretetét.

Az egy fedél alatt töltött hosszú időnek és a gyakori eszmecserének köszönhetően egyre közelibb kapcsolat alakult ki közöttünk. Egyszer beszélgetés közben szót ejtett egy bizonyos, birtokában lévő tárgyról, és elmesélte a hozzá kapcsolódó történetét. Egy régi pergamenről volt szó valami­lyen térképpel, ami régóta a családja birtokában volt; ő Is dédnagyapjától örökölte.

- Két éve - mesélte a pap - egy számomra teljesen ismeretlen ember jött el hozzám, és megkért, hogy mutas­sam meg neki a térképet. Fogalmam sincs honnan tudhatta, hogy nálam található.

Nagyon gyanúsnak tűnt, és nem tudván ki is ő, elsőre nem akartam megmutatni neki, sőt még azt is letagadtam, hogy nálam van, de annyira kitartott a kérése mellett, hogy azt gondoltam: Miért ne engedném meg? - és elővettem.

115

Alighogy megpillantotta a pergament megkérdezte, hogy eladnám-e, és azonnal kétszáz török fontot ajánlott érte. Bár az összeg magas volt, de nem igazán volt szükségem pénzre, és nem akartam ettől az általam nagy becsben tartott emlék­tárgytól megválni.

Mint kiderült, ez az idegen a bejünknél lakott. Másnap az újonnan érkezett vendég megbízásából a bej szolgája jött el hozzám, ezúttal egy ötszáz fontos vásárlási ajánlattal.

Be kell valljam, hogy az idegen távozása után sok minden gyanúsnak tűnt. Mindenekelőtt az, hogy ez az ember szem­mel láthatóan hosszú utat tett meg kimondottan ezért a pergamenért, aztán a rejtélyes mód, amin keresztül meg­tudhatta, hogy a tulajdonomban van, és végül az az óriási érdeklődés, amit megpillantásakor tanúsított iránta.

Mindez igazolta számomra, hogy ennek nagyon értékes tárgynak kell lennie, így amikor ötszáz fontos összeget ígért, habár csábított a javaslata, attól tartottam, túl olcsón adnám. Elhatároztam, hogy óvatos leszek, és ismét visszau­tasítottam.

Az idegen még aznap este meglátogatott, ez alkalommal magának a bejnek a kíséretében. Megismételte az ötszáz fontos ajánlatot, én pedig határozottan megtagadtam az eladást, de mivel a bejünkkel jött, mindkettőt behívtam, hogy legyenek a vendégeim.

Kávézgattunk, és közben mindenféléről szó esett, így tudtam meg, hogy a vendégem egy orosz herceg. Arról mesélt, hogy nagyon érdeklik a régiségek, és ez a térkép tökéletesen illik a gyűjteményébe. Műgyűjtő lévén szerette volna megvenni, de már a valódi értékénél nagyobb összeget ígért érte, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy töb­bet fizessen, ugyanakkor sajnálta, hogy visszautasítom az eladását.

A bej figyelmesen hallgatta a beszélgetést, amely felkel­tette a pergamen iránti érdeklődését, és kifejezésre juttatta a kívánságát, hogy megnézhesse. Amikor elővettem, és mind­ketten megvizsgálták, őszinte volt a csodálkozása, hogy egy efféle dolognak ilyen nagy az értéke.

Majd hirtelen azt kérdezte a herceg, hogy mennyiért engedném meg lemásolni a pergament.

I 16

117

Tétováztam. Nem tudtam, mit válaszoljak. Az igazat meg­vallva féltem, hogy elszalasztottam egy jó vevőt. Aztán fela­jánlott kétszáz fontot, ha megengedem, hogy másolatot készítsen. Szégyelltem tovább alkudozni, mert szerintem ezt az összeget a herceg szinte a semmiért adta.

Gondolja csak meg, kétszáz fontot kapni csupán azért, mert megengedem lemásolni a pergament!

Nem is haboztam tovább, teljesítettem a herceg kérését magamban arra gondolva, hogy a pergamen mindenesetre a tulajdonomban marad, és ha akarom még mindig bármikor el tudom adni.

A herceg másnap reggel tért vissza. Kiterítettük a perga­ment az asztalra, a magával hozott gipszet egy kevés vízzel elkeverte, és gondos beolajozás után befedte vele a térképet. Néhány perc elteltével levette a gipszet, becsomagolta egy darab öreg dzsedzsinbe, amit én adtam neki, átadta a két­száz fontot és távozott. Ily módon küldött nekem a Jóisten kétszáz fontot a semmiért, és a pergamen a mai napig az enyém.

A pap története rendkívül érdekelt, de ebből semmit nem mutattam, és mintha egyszerűen a kíváncsiság vezetne megkértem, hogy mutassa meg azt a dolgot, amiért ennyi pénzt ajánlottak. Odament egy ládához, és egy perga­mentekercset vett elő. Amikor kigöngyölítette nem jöttem rá azonnal, hogy mi is az, de amint közelebbről megnéztem... én Istenem, mit éltem át! Sosem felejtem el azt a pillanatot!

Heves reszketés fogott el, ami csak fokozódott azáltal, hogy bensőleg próbáltam uralkodni magamon, és eltitkolni az izgatottságomat. Pontosan az feküdt a szemem előtt, ami hosszú hónapok óta nem hagyott aludni.

Az elsivatagosodás előtti Egyiptom térképe volt az. Nagy erőfeszítéssel közömbös magatartást erőltettem

magamra, és másra tereltem a szót. A pap összetekerte a pergament, és visszahelyezte a ládába.

Nem voltam orosz herceg, hogy kétszáz fontot fizessek egy másolási jogért, bár meglehet, erre a térképre nem kevésbé volt szükségem, mint neki. Akkor, ott helyben elhatároztam, hogy bármi áron, de nekem kell egy másolat, és elkezdtem gondolkodni, hogyan tudnám megszerezni.

Ez időben Pogoszián már sokkal jobban érezte magát, így ki lehetett vinni a teraszra, ahol órákon át napozott. Megállapodtunk, hogy tudatja velem amikor a pap elmegy hazulról intézni az ügyeit, és másnap - amint jelezte ezt -beosontam a szobájába, hogy a ládájába belepróbáljak egy kulcsot. Első alkalommal nem tudtam a zár összes részletét megjegyezni, és csak a harmadik kísérletre sikerült a zárba illő kulcsot kireszelnem. Egy este, két nappal a távozásunk előtt, a pap távollétét kihasználva ismét bementem a szobá­jába, kivettem a pergament a ládából és a szobánkba vittem, ahol Pogosziánnal egy álló éjszakát töltöttünk azzal, hogy a térkép minden részletét átmásoljuk egy beolajozott papírra. Másnap visszatettem a helyére a pergament.

Attól a pillanattól, hogy a kabátom belső bélésébe észre­vehetetlenül bevarrtam ezt az ígérettel és titokzatossággal teljes kincset, az összes egyéb érdeklődésem és tervem úgyszólván szertefoszlott. Egyre nőtt bennem a feltartóz­tathatatlan vágy, hogy bármi áron késlekedés nélkül eljussak oda, ahol végre ez a kincs segít lecsillapítani az immár két-három éve a bensőmet emésztő és nyugodni nem hagyó tudásszomjat.

Eme jeles cselekedet után, amit bárhogy is tekintünk, mégis bűnös tett volt a minket oly szívesen látó örmény pap­pal szemben, megbeszéltem a dolgokat Pogoszián bajtár­sammal, aki még nem jött egészen rendbe, és meggyőztem, hogy ne tartalékolja azt a kevés kis pénzét, hanem vegyen kettőt azokból a jó helyi hátaslovakból, amiket útközben lát­tunk - abból a fajtából, amelyeknek az ügetését úgy meg­csodáltuk - és amint csak lehet elindulhassunk Szíria felé.

És valóban olyan sima ezeknek a lovaknak a járása, hogy rajtuk szinte egy nagy madár reptének sebességével suhan­hattunk, és ezzel egy időben akár egy vízzel telt poharat is tarthattunk volna a kezünkben anélkül, hogy egy csöpp is kiloccsanna.

Nem írom le utunk összes viszontagságát, sem a váratlan körülményeket, melyek útirányunk gyakori megváltoztatására kényszerítettek, csak annyit mondok, hogy négy hónappal a nagylelkű és vendégszerető örmény paptól való távozásunk után értünk Szmima városába, ahol még a megérkezésünk

1 1 8

estéjén olyan kalandba keveredtünk, ami történetesen Pogoszián későbbi sorsában döntő fordulatot hozott.

Aznap este egy görög étterembe mentünk, az elmúlt időszak intenzív erőfeszítései és izgalmai után egy kicsit szórakozni. Kényelmesen iszogattuk a híres duzikót, miközben helyi szokás szerint különböző előételekkel csillapí­tottuk éhségünket a szárított makrélától a sós csicseriborsóig mindenfélével megrakott tányérkákból.

Rajtunk kívül több más társaság is volt az étteremben, a legtöbbjük a kikötőben tartózkodó idegen hajók tengeré­szeiből állt. A tengerészek ugyancsak nagy lármát csaptak, nyilvánvalóan több kocsmát végiglátogattak, és már megle­hetősen el voltak ázva.

Külön asztaloknál ültek a más-más nemzetiségű matró­zok, és időről időre kitört közöttük a civakodás. Ez eleinte nem lépte túl a hangos megjegyzéseket egy sajátos zsar­gonban, ami a görög, a török és az olasz keveréke volt, aztán hirtelen, minden előjel nélkül bekövetkezett a robbanás.

Nem tudom ki gyújtotta meg a puskaport, de tény, hogy egy nagy csapat tengerész testületileg felpattant, ordítozva és fenyegető mozdulatokkal rávetette magát néhány, épp a közelünkben ülő matrózra. Azok is felugrottak egy szempil­lantás alatt, és kitört a verekedés. Pogosziánnal a duzikó-gőztől kissé felhevültén a kisebbik tengerészcsoport segít­ségére siettünk. Fogalmunk sem volt, hogy miről volt szó, főleg arról nem, hogy melyiküknek van igaza.

Mikor az étterem többi vendége és az arra járó katonai járőr szétválasztott minket, nem volt közülünk senki, aki ne szenvedett volna valamilyen sérülést. Egyiknek az orra törött el, a másik vért köpött, stb. Én is köztük voltam, a bal szemem alatt egy hatalmas véraláfutással kidekorálva, Pogoszián pedig két örmény káromkodás között nagyokat nyögött, és zihálva az ötödik bordája alatti kibírhatatlan fáj­dalomról panaszkodott.

Amint - tengerészül szólva - elült a vihar, Pogosziánnal úgy találtuk, ennyi elég volt a mai estére, már eleget „szórakoz­tunk" ezeknek a jóembereknek a jóvoltából, akik erre meg sem kértek, és valahogy hazavánszorogtunk aludni.

Nem mondhatnám, hogy túl sokat beszélgettünk hazafelé.

1 1 9

Én önkéntelenül Is összehúztam a szemem, Pogoszián végig-nyögte az utat, és átkozta magát amiért beleavatkozott abba, amihez semmi köze nem volt.

Tekintve testi állapotunkat és az előző esti meglehetősen idétlen viselkedésünket, másnap reggelizés közben elhatá­roztuk, hogy nem halogatjuk az Egyiptomba tervezett utunkat. Arra számítottunk, hogy mire megérkezünk, a hosszú hajóút és a tiszta tengeri levegő nyomtalanul begyó­gyítja az összes „harci sérülésünket", így rögtön a kikötőbe mentünk, hátha találunk egy, az erszényünknek megfelelő, Alexandriába tartó hajót.

Felfedeztünk egy görög vitorlást, amely éppen indulóban volt Alexandria felé, és a tulajdonos hajótársaság irodájába siettünk a szükséges információkat megszerezni. Már az ajtó előtt voltunk, amikor egy matróz futott felénk, és nagy hadonászások közepette, tört török nyelven karattyolt valamit, és mindkét kezével hol az én kezemet, hol Pogosziánét kezdte rázogatni.

Eleinte nem értettünk semmit, aztán világossá vált, hogy egyike volt azoknak az angol tengerészeknek, akiknek előző nap a segítségére keltünk a verekedésben. Jelzett, hogy vár­junk, és pár perc múlva néhány bajtársával tért vissza. Mint később megtudtuk az egyikük tiszt volt. Melegen köszönget­ték, amit az előző napon tettünk, és mindenáron ragaszkod­tak ahhoz, hogy meghívjanak egy pohár duzikóra a közeli görög étterembe.

Miután három pohárral megittunk ebből a csodálatos duzikóból, a régi görögök maszt/kjának méltó leszármazott­jából, beszélgetésünk zajosabbá és felszabadultabbá vált annak a mindegyikünk által megörökölt tulajdonságnak köszönhetően, hogy a görög mimika és a római gesztikulálás, valamint a világ összes kikötővárosának nyelvezetéből köl­csönzött szavak segítségével képesek vagyunk megértetni magunkat.

Amikor rájöttek, hogy Alexandriába szándékozunk menni, a régi görögök eme találmányának méltó utódja nem mulasz­totta el megnyilvánítani jótékony hatását a maga teljes nagy­szerűségében.

1 2 0

A tengerészek heves szóváltásba keveredtek, mintha a létezésünkről is megfeledkeztek volna. Nem tudtunk rájönni, hogy veszekednek vagy tréfálkoznak. Majd váratlanul ketten elsiettek miután egy hajtásra kiitták a poharukat, míg a két másik, aki ott maradt egymáson túltéve, jóindulatú elérzékenyedéssel a hangjában minden erejéből próbált min­ket megnyugtatni és biztosítani valamiről.

Lassacskán rájöttünk, hogy miről van szó, és később kiderült, hogy igazunk volt. Azért rohant el hirtelen a két tengerész, hogy szót emeljen értünk és felszállhassunk a hajójukra, ami másnap indult Pireuszba, onnan Szicíliára, majd Szicíliából Alexandriába, ahonnan két heti ott tartóz­kodás után készült Bombayba.

Sokáig tartott mire visszatértek a matrózok. Rájuk várva, a mindenféle nyelvből kölcsönvett jóízű káromkodások közepette adtuk meg a tiszteletet a masztik elbűvölő utódjá­nak.

Bármily kellemes is volt ez az időtöltés a kedvező hírre várva, Pogoszián, akinek bizonyára felsajdult az ötödik oldal­bordája, hirtelen türelmét vesztette, és ragaszkodni kezdett ahhoz, hogy ne várjunk tovább, és menjünk azonnal haza, továbbá a legkomolyabban állította, hogy a másik szemem alatt is kezd megjelenni egy véraláfutás.

Mivel úgy véltem, hogy Pogoszián nem gyógyult még ki egészen a kaszáspók csípéséből, nem ellenkeztem vele. Engedelmesen felkeltem, és követtem anélkül, hogy a duzikó ivására a véletlen mellénk rendelte társainkkal magyarázko­dásba keveredtem volna.

A matrózok elcsodálkoztak előző esti védelmezőik váratlan és csendes elmenetelén, felálltak, és követtek minket. Elég hosszú utat kellett megtennünk. Mindegyikünk a maga mód­ján szórakoztatta magát, egyikünk énekelt, a másik geszti­kulált, mintha valakinek be akarna bizonyítani valamit, a har­madik katonai indulót fütyörészett és így tovább.

Hazatérve Pogoszián azonnal ruhástól az ágyba zuhant. Én az idősebb matróznak kölcsönöztem az ágyamat, jómagam a földre heveredtem, és intettem a másiknak, hogy tegye ő is azt.

121

Éjszaka eszeveszett fejfájásra ébredtem, és részletekben villant fel minden, ami előző nap történt. Emlékeztem a matrózokra, akik hazakísértek, de a szobában körülnézve megállapítottam, hogy elmentek.

Elaludtam újra. Már késő délelőtt volt, amikor Pogoszián teakészítése előidézte edénycsörömpölésre ébredtem, no és egy bizonyos örmény reggeli imára, amit minden reggel elénekelt: Lusszatzav lusszn parin jes avadam dzerr gen-taminn. Aznap sem Pogosziánnak, sem nekem nem volt ked­vünk a teára, inkább valami savanyút kívántunk. Végül beértük egy kis hideg vízzel, és anélkül, hogy egy árva szót is váltottunk volna, visszafeküdtünk.

Mindketten minden elképzelhető módon nyomottnak és nyomorultnak éreztük magunkat, én ráadásul úgy, mintha legalább egy tucat kozák lovastól, fegyverestől a számban éjszakázott volna.

Még ugyanebben az állapotban voltunk az ágyban, és min­degyikünk agyában némán forogtak a gondolatok, amikor nagy robajjal bevágódott az ajtó. Három angol matróz rontott be rajta. Csak egyikük tartozott az előző csoporthoz, a másik kettőt akkor láttuk először. Egymást félbeszakítva próbáltak elmagyarázni valamit nekünk. Addig-addig kérdeztük őket és törtük a fejünket, míg végre megértettük: azt akarják, hogy keljünk fel, öltözzünk, és menjünk velük a hajóhoz, mert engedélyt kaptak a feletteseiktől, hogy „civil alkalmazottként" magukkal vigyenek minket.

Mialatt öltözködtünk a matrózok láthatóan vidám beszél­getést folytattak, majd a legnagyobb csodálkozásunkra fel­pattantak, és elkezdték becsomagolni a holminkat. Mire felöltöztünk és elhívtuk a karavánszeráj usztabasiját és kifizettük, amivel tartoztunk, ők már mindenünket gondosan bepakolták. A matrózok szétosztották a csomagokat egymás közt, és Intettek, hogy kövessük őket.

Az utcán lefelé a kikötő irányába tartottunk. Amikor odaértünk, a rakpartnál egy csónakot láttunk két matrózzal, akik nyilvánvalóan ránk vártak. Félórás evezés után - mialatt véget nem érő angol dalokat énekeltek - beálltunk egy meglehetősen nagy hadihajó mellé.

122

Szemmel láthatóan számítottak ránk, mert amint a hajó-hidra értünk, matrózok vették át a csomagjainkat, és egy kis kabinba kísértek minket, ami egyértelműen számunkra volt előkészítve a hajófenéken a konyha szomszédságában.

Miután úgy-ahogy elhelyezkedtünk a hajónak ebben a ful­lasztó, de számunkra mégis nagyon kényelmesnek tűnő zugában, az egyik korábban védelmünkbe vett tengerész a hajó felső hídjára vezetett minket. Leültünk a feltekert kötelekre, és nemsokára körülvett minket az egyszerű matró­zoktól az altisztekig majd az egész legénység.

Mindezek az emberek - rangjuktól függetlenül - kifejezet­ten barátságosnak tűntek irányunkban. Mindegyik köteles­ségének érezte, hogy kezet szorítson velünk, és konstatálván, hogy nem értünk angolul, mindenféle gesztussal és innen-onnan összeszedett szavakkal valami egyértelműen kedveset mondjon nekünk.

Ennek a több nyelven folyó sajátságos beszélgetésnek a során egyikük - aki tűrhetően beszélt görögül - azt javasolta, hogy az összes jelenlévő feladataként vállalja fel, hogy az átkelés ideje alatt minden nap legalább húsz szót megtanul: mi angolul, ők pedig törökül.

A javaslatot hangos tetszésnyilvánítással fogadta minden­ki, és az előző esti barátaink közül két matróz ott helyben kiválasztotta és felírta azokat az angol szavakat, amelyeket szerintük elsőnek kellene megtanulnunk, közben mi Pogosziánnal a török szavak listáját készítettük el.

Amikor a tiszteket szállító csónak is befutott, és közeledett az indulás pillanata, mindenki lassacskán szétszéledt tel­jesíteni a szolgálatát, mi pedig Pogosziánnal rögtön nekilát­tunk megtanulni az első húsz angol szavunkat, amelyeket fonetikusan görög betűkkel írtak le a számunkra.

Úgy belemerültünk ennek a húsz szónak a tanulásába, s a fülünknek annyira szokatlan idegen hangok kiejtésének kísér­letébe, hogy anélkül szállt le az este, és futott ki a hajó, hogy észrevettük volna. Csak az tudott kiragadni minket ebből az elfoglaltságból, hogy egy matróz a hajó himbálózásának ritmusához igazodó léptekkel odajött, és meglehetősen kife­jező gesztusokkal megértette velünk, hogy eljött az étkezés ideje, és visszavitt minket a kabinunkhoz.

123

Evés közben megbeszéltük egymással a dolgokat, és miután kikértük a kicsit görögül is tudó matróz véleményét, elhatároztuk, hogy engedélyt kérünk - amit még aznap este meg is kaptunk -, hogy másnaptól én a hajó fém alkatrészeit tisztíthassam, Pogoszián pedig a gépházban végezhessen valamilyen munkát.

Nem térek ki részletesen az eseményekre, amik ezen a hadihajón az ott tartózkodásunk alatt lejátszódtak.

Alexandriába érkezésünk napján meleg búcsút vettem vendégszerető tengerészeinktől, és azzal az eltökélt szándék­kal hagytam el a hajót, hogy a lehető leggyorsabban elérem Kairót. Pogoszián viszont az út alatt több tengerésszel is összebarátkozott, és lelkesedett a gépész munka iránt, így továbbra is a hajón akart maradni és folytatni az utat. Megállapodtunk, hogy ezután is tartjuk egymással a kapcso­latot.

Mint később megtudtam elválásunk után Pogoszián to­vábbra is ennek az angol hajónak a gépházában végezte a munkáját. A gépészet szenvedélyévé vált, és több matrózhoz és altiszthez fűzte közeli kapcsolat.

Alexandriából Bombaybe ment, majd az ausztráliai kikötők után végül Angliában, Liverpool kikötőjében szállt ki. Új bará­tai unszolására és befolyásukkal Pogoszián egy tengerészeti intézetbe iratkozott be, ahol intenzív mérnöki tanulmányai mellett angol nyelvtudását is tökéletesítette. Két év alatt gépészmérnöki diplomát szerzett.

Az első fiatalkori bajtársamra és barátomra, Pogosziánra szánt fejezet befejezéseként meg akarom jegyezni pszichéjének egyik eredeti, már egészen fiatal korától meglévő, és egyéniségére ténylegesen jellemző vonását: Pogoszián mindig elfoglalta magát, állandóan dolgozott valamin. Soha nem maradt tétlenül. Társaitól eltérően sohasem látták heverészni, olyan könyveket habzsolva, ame­lyek semmi valódit nem tartalmaznak, és egyetlen céljuk a szórakoztatás.

Ha semmi határozott dolga nem volt, akkor ritmusra him­bálta a karját, lábával ütemesen dobolt, vagy mindenféle mozdulatokat végzett az ujjaival.

1 2 4

Egyszer megkérdeztem tőle miért oly bolond, hogy nem tud nyugton maradni, hiszen ezeket a haszontalan gyakorla­tokat senki nem fogja neki megfizetni.

- Igazad van - válaszolta -, most senki nem fizetne nekem ezért a „buta bohóckodásért" - ahogy te, és az összes ugyan­abban a vizeshordóban pácolódott mondja -, de később ti magatok, vagy a gyermekeitek fognak fizetni nekem ezért. Félretéve a tréfát, azért csinálom, mert szeretem a munkát. Nem a természetemmel, mivel az enyém is pont ugyanolyan lusta, mint mindenki másé, és nem akar semmi hasznosat csinálni. A munkát a józan eszemmel szeretem.

Aztán hozzátette: - Kérlek tartsd a szemed előtt, hogy amikor azt mondom

én, azt nem a teljes Énemként kell értened, csupán az értelmemként. Szeretem a munkát, és feladatként tűztem ki, hogy kitartással az egész természetemet hozzászoktatom hogy szeresse, ne csak az értelmem egyedül.

Továbbá szentül meg vagyok győződve arról, hogy nincs az a tudatos munka, ami kárba vész. Előbb-utóbb valakinek fizetni kell érte. Eszerint, ha így dolgozom egyszerre két célo­mat teljesítem: először is talán megtanítom a természetemet a szorgalomra, másodszor biztosítom öreg napjaimat. Mint tudod nem számíthatok arra, hogy a szüleim akkora örök­séget hagynak rám, ami elégséges lenne, amikor már nem leszek képes pénzt keresni. És legfőképpen azért dolgozom, mert az egyetlen igazi elégtétel az életben a nem kényszer­ből, hanem tudatosan végzett munka. Ez különbözteti meg az embert a karabahi szamártól, aki szintén éjjel-nappal robotol.

A későbbi tények ezt az elméletét teljesen beigazolták. Annak ellenére, hogy ifjúságát, vagyis az öregkora biz­tosításához legértékesebb időt haszontalannak nevezett utazásokkal töltötte, és sosem volt gondja arra, hogy pénzt gyűjtsön idős éveire, s valódi üzletbe csak 1908 táján kezdett; ma ő a föld egyik leggazdagabb embere.

Ami pedig a pénzkeresésre igénybevett módszerei becsü­letességét illeti, az minden kétségen felül áll.

125

Igaza volt, amikor azt mondta, hogy nincs tudatos munka ami elvész. Egész életében valóban lelkiismeretesen és tuda­tosan dolgozott, éjjel-nappal, mint egy igavonó, bármilyenek is voltak a feltételek és körülmények.

Isten adja meg számára végül a jól megérdemelt nyugal­mát!

126

VI. ABRAM JELOV

Pogoszián mellett Abram Jelov volt azon legkiválóbb emberek egyike, akikkel az életre előkészítő éveimben találkoztam, és akik szándékosan vagy akaratlanul

éltető tényezőként szolgáltak jelenlegi egyéniségem végleges kialakulásában.

Abban az időszakban ismerkedtem meg vele, amikor már minden reményem elveszett, hogy kortársaimtól kapjak hite­les választ az engem rendkívül érdeklő kérdésekre, és Ecsmiádzinból visszamentem Tifliszbe, ahol ősi szövegek olvasásába merültem.

Azért Tifliszbe mentem, mert ott tudtam megszerezni az összes számomra szükséges könyvet.

Ott akkor még könnyen talált az ember mindenféle ritka könyvet, nevezetesen örmény, grúz és arab nyelvűeket.

Tifliszbe érkezve, ezúttal Didubay kerületben vettem ki szállást. Onnan szinte minden nap elsétáltam az Alexander park nyugati oldalán fekvő egyik kis utcába, a Katonák Bazárjába, ahol a város legtöbb könyvkereskedése volt. Ebben az utcában - főleg a vásárnapokon - a kis vándor kereskedők és házaló antikváriusok kirakták a földre könyveiket és népi metszeteiket, a boltokkal és a könyvke­reskedésekkel szemben.

Volt ezek között a kiskereskedők között egy aiszor, aki min­denféle könyvet adott, vett, vagy bizományba fogadott. Ez volt ő, Abram Jelov, vagy Abracska, ahogy fiatal korában hívták - ravasz kópé -, de számomra pótolhatatlan ember.

Már akkoriban is szinte élő katalógus volt. S valóban - csaknem a világ minden nyelvén - számtalan könyvnek ismerte a címét, írójának nevét, a várost ahol kiadták, a kiadás dátumát és még azt a helyet is, ahol meg lehetett szerezni. Első alkalommal vettem tőle pár könyvet; majd visszaadtam vagy becseréltem azokat, amelyeket már elol­vastam; ő maga segített nekem megtalálni a könyveket, amikre szükségem volt. Hamarosan barátságot kötöttünk.

129

Abban az időben Abram Jelov a hadseregbe akart belépni. A Katonai Akadémiára szándékozott bejutni, s szinte minden idejét arra fordította, hogy a felvételi vizsgára készüljön; de mivel rendkívül érdekelte a filozófia, mégis talált időt számos ilyen tárgyú mű elolvasására is.

Ez irányú közös érdeklődésünk volt az, ami közel hozott bennünket egymáshoz. Szokásunkká vált, hogy majdnem minden este találkozzunk az Alexander parkban, vagy a Mucstaidban, hogy filozófiai témákról vitatkozzunk. Gyakran együtt kutattuk át öreg, limlom könyvek halmait, és még a könyvek eladásában is segítettem neki a vasárnapokon.

Barátságunkat a következő események még jobban meg­erősítették: Egy vasárnapon, két lépésre onnan, ahol Jelov árulta könyveit, egy görög is kirakta áruit. Mindenféle gipsz­tárgyakat állított ki: szobrocskákat, híres emberek mellszob­rait, figurákat, mint Ámor és Psziché, pásztorfiú és pásztor­lány, mindenféle méretű persely macska, kutya, malac, alma, körte vagy más gyümölcs formájában - egyszóval mindazok a borzalmak, amikkel annak idején divat volt díszí­teni az asztalokat, fiókos szekrényeket és polcokat.

Egyszer, mikor a forgalom csendes volt, Jelov tekintetével rámutatva mindezekre a tárgyakra, az őt jellemző sajátos nyelven a következőt mondta:

- Aki ezt a bóvlit gyártja, egy halom pénzt keres vele. Azt mondják, hogy egy vándorló, koszos olasz állítja elő bódéjában mindezt a szemetet; és az ilyen bárgyú vándorke­reskedők segítségével, mint ez a görög, teletömi zsebeit azzal a pénzzel, amit olyan nagy nehézséggel tudnak csak meg­keresni azok a barom idióták, akik ezeket a borzalmakat idétlen lakásuk díszítésére megveszik. Mi pedig ezalatt egész nap itt egyhelyben topogunk és fagyoskodunk, hogy jogunk legyen este éhségünket egy darab száraz kukoricakenyérrel elfojtani, ha nem akarunk éhen halni; és holnap csak vissza kell jönnünk ide újra, ugyanezt az átkozott igát tovább von­szolni.

Vártam egy kicsit, majd lassan megközelítettem a görög kereskedőt. Ő is azt mondta, hogy egy olasz ember gyártja ezeket a szobrocskákat, aki nagy gondot fordít arra, hogy senki ne leshesse ki gyártási titkait.

130

- Mi tizenketten vagyunk itt vándorkereskedők - tette hozzá -, és még így is kevesen vagyunk, hogy egész Tifliszben eladjuk ezeket a kis mesterműveket.

Ez a felvilágosítás valamint Jelov felháborodása felsarkall­tak, és az a gondolatom támadt, hogy rászedjük ezt az olaszt, annál is inkább, mert szükségem volt valami üzletre, mivel pénzem már úgy menekült, mint a „zsidók az Exodusban".

Természetesen, először a görög kereskedővel beszéltem, szándékosan felbuzdítottam hazafias érzelmeit, és miután gondolatban előkészítettem egy haditervet, elmentem az olaszhoz munkát kérni. Három ember munkáját végeztem, egyébként pedig teljesen bárgyún viselkedtem. így aztán az olasz nagyon hamar felmért - és egy ilyen együgyű ember előtt, aki nem lehetett számára veszélyes - előlem már nem rejtette el olyan nagy gonddal titkait, mint a többiek elől.

Két hét múlva már a legtöbb műveletet ismertem. A főnök engem hívott a ragasztót tartani vagy keverni, így bejutottam a „Szentek Szentélyébe", és rövidesen meg is tanultam az ilyenféle munkában oly fontos összes kis gyártási tikot. Mivel ezek igazán fontosak, mint például amikor az ember gipsz­habarcsot készít, pontosan tudni kell hány csöpp citrom szükséges bele, hogy ne buborékosodjon, és a szobrocskák simák maradjanak; különben a finom részleteken, mint pél­dául az orron vagy fülön megjelenhet egy ronda lyuk. Az öntő­forma elkészítéséhez szintén elengedhetetlen jól ismerni a ragasztó, a zselatin és a glicerin keverési arányát: egy kicsit több, vagy egy kicsit kevesebb és az egész hasznavehetetlen lesz. Egy olyan valaki, aki az előállítási folyamatot a gyártási titkok nélkül ismeri, képtelen lenne jó eredményt elérni.

Egyszóval, másfél hónap múlva megjelentek a piacon azok a szobrocskák, amiket már én gyártottam. Az olasz modelljei mellett még néhány komikus figurát is készítettem, melyek söréttel megtöltve íróasztali tolltartóként szolgáltak. Azután igen nagy sikerrel árusítottam különleges perselyeket, amely­eknek az „ágyban fekvő beteg" nevet adtam. Azt hiszem egész Tifliszben nem akadt egyetlen ház sem, ahol ne lett volna ebből a perselyből.

Rövidesen több munkás is dolgozott nálam, majd hat grúz nőt vettem fel tanoncnak.

131

Jelov elragadtatással segített mindenben. Végül felhagyott hétköznapokon a könyvkereskedéssel. Ugyanakkor mindket­ten folytattuk tovább egyéni munkánkat, a könyvek olvasását és a filozófiai problémák tanulmányozását. Az üzlet nagyon jól ment, így néhány hónap múlva félretettem egy szép, kerek összeget, és mivel a műhely már kezdett untatni, jó pénzért eladtam két zsidónak. A műhelyhez tartozó lakásomból kénytelen voltam elmenni, és az állomás mellé, a Molokanok utcába költöztem. Jelov is társult hozzám a könyveivel.

Jelov kistermetű, vállas, barna bőrű ember volt; szemei úgy izzottak mint a parázs, dús hajához sűrű szemöldök tár­sult, orráig nőtt szakálla szinte az egész arcát beborította, de mégis kitűnt alóla pirospozsgás bőre.

Törökországban, Van vidékén született, Bitlisben vagy annak környékén. Onnan találkozásunk előtt öt-hat évvel családjával együtt Oroszországba emigrált. Tifliszbe érkezve beíratták az első gimnáziumba, ahogy azt ott nevezik, és annak ellenére, hogy abban az intézményben a viselkedési szabályok egyszerűek és formaságoktól mentesek voltak, az ő huncutságai és csínytevései túllépték a mértéket, így a fegyelmi testület eltanácsolta az iskolából. Nem sokkal később apja is kitette a szűrét, és azután csak az Isten segedelmével élt. Egyszóval - ahogy ő maga szokta mondani - a család szégyenévé vált. Mégis anyja gyakran küldött neki pénzt, eltitkolva apja elől.

Jelov nagyon gyengéd, egészen kis részletekben is meg­nyilvánuló érzelmeket táplált anyja iránt. Például fényképét az ágya fölé akasztotta, és soha sem hagyta el a házat anélkül, hogy azt meg ne csókolta volna, és amikor hazajött, az ajtón belépve mindig odakiáltott: jó napot vagy jó estét édes­anyám. Ma úgy tűnik, hogy ezért a jellemvonásáért még job­ban szerettem. Az apját is szerette, de a maga módján - kicsinyesnek, hiúnak és konoknak találta.

Jelov apja vállalkozó volt, és nagyon gazdag ember hírében állt. Az aiszoroknál ő nagyon fontos személyiség volt; biztosan azért, mert bár anyai ágon, de a Marshimun családból szár­mazott, amelyhez annak idején az aiszorok királya is tarto­zott. Napjainkban az aiszoroknak már nincs királyuk, de a pátriárkáik még mindig ebből az ágból származnak.

132

Ábrámnak volt egy testvére, aki akkoriban Amerikában végezte a tanulmányait, azt hiszem Philadelphiában. Őt vi­szont egyáltalán nem szerette, mivel megvolt győződve arról, hogy önző, ráadásul álszent is, és egy szívtelen állat.

Jelovnak nagyon eredeti szokásai voltak; többek között az, hogy mindig feltűrte a nadrágját, és rengeteg fáradozásunk­ba került, hogy leszoktassuk erről a mániájáról.

Pogoszián sokszor ezzel bosszantotta: - És te akartál katonatiszt lenni?! Egy tábornokkal való

első találkozásod alkalmával, te szegény bolond, bevittek volna az őrszobára, mert a kezedet nem a sapkádhoz emel­ted volna, hanem a nadrágodhoz! - csak Pogoszián ezt kevésbé finoman mondta.

Pogoszián és Jelov egész idő alatt heccelődtek; még akkor is, amikor a legbarátságosabban beszélgettek, bizonyos mel­léknevekkel boldogították egymást. Jelov Pogosziánt sózott örménynek hívta, ő pedig azt válaszolta: kacsagok.

Szokás az örményeket sózott örménynek és az aiszorokat kacsagoknak hívni. Kacsagok szó szerint azt jelenti: „kereszt­lopó". Ennek a jelzőnek eredete valószínűleg a következő:

Általában az aiszorok agyafúrt kópék. Transzkaukázusban ilyen módon jellemzik őket: Főzz meg együtt hét oroszt, kapsz egy zsidót; főzz meg együtt hét zsidót, kapsz egy örményt; de bizony hét örményre lesz szükség, hogy az ember egy aiszort kapjon.

A mindenfelé szétszórt aiszorok között rengeteg a pap. Legtöbbjük egyébként önmagát szenteli pappá. Semmi sem lehetett egyszerűbb ebben az időszakban; az Ararát hegy környékén éltek, ami három ország határát alkotta: Oroszországét, Törökországét és Perzsiáét. Minden határon szabadon átjárhattak, és Oroszországban török aiszoroknak adták ki magukat, Perzsiában orosznak és így tovább.

Nem elégedtek meg azzal, hogy csupán szertartásokat tartsanak, hanem még a jámbor és műveletlen lakossággal szemben jól jövedelmező, mindenféle ereklyével való üzérkedésbe is bocsátkoztak. Például, Oroszország egyik zugában úgy nyerték el a hivők bizalmát, hogy görög papnak adták ki magukat, akik mindig nagy tiszteletben álltak, azután jó áron eladtak mindenféle tárgyat, amiket állításuk szerint

135

Jenjzsálemből, az Athos hegyéről, vagy más szent helyekről hoztak.

Az ereklyék között voltak darabjai az igazi Keresztnek, amelyre Krisztust feszítették fel, Szűz Mária hajszálai, Myrai Szent Miklós körme, Júdás szerencsét hozó foga, Szent György paripájának patkója, sőt még az oldalbordája vagy koponyája is néhány nagy szentnek.

A naiv keresztények, különösen a kiskereskedők igen nagy tisztelettel vásárolták meg ezeket a tárgyakat. A rengeteg ereklyének, amit az ember manapság talál Szent Oroszország házaiban, vagy számtalan templomában, gyakran bizony nincs egyéb eredete. Ezért van az, hogy az örmények, akik nagyon közelről ismerik ezeket a kópékat, „keresztlopóknak" hívják őket.

Ami az örményeket illeti, azon szokásuk miatt nevezik őket „sózott"-nak, mert az újszülötteiket megsózzák.

Hozzáteszem, szerintem ez egy értékes szokás. Külön megfigyeléseim ugyanis azt mutatták, hogy míg más népeknél az újszülötteknek majdnem mindig van bőrkiütésük a testnek azokon a részein, amit be szoktak púderezni azért, hogy elkerüljék azt; ugyanakkor - igen kevés kivétellel - az örmény gyerekeknek, akik ugyanazon a vidéken születnek, nincs bőrkiütésük, pedig az összes többi gyermekbetegséget megkapják. Ezt a tényt az újszülöttek megsózásának tulaj­donítom.

Jelov nemigen hasonlított honfitársaihoz; többek között, bár nagyon heves természetű volt, mégsem volt meg benne a rájuk oly tipikusan jellemző bosszúvágy. Haragja csak rövid ideig tartott, és ha előfordult, hogy valakit megbántott, amint elszállt a dühe alig tudta hogyan feledtesse el amit mondott.

Mindig nagy tiszteletben tartotta mások vallási meg­győződéseit. Egyszer, amikor arról az intenzív propagandáról beszélgettünk, amit majdnem minden európai ország misszi­onáriusai akkor folytattak azért, hogy az aiszorokat saját hitükre térítsék, ezt mondta nekünk: - A kérdés nem az, hogy kihez imádkozik az ember, hanem az, hogy milyen a hite. A hit a lelkiismeret, ami gyermekkorban ver gyökeret az emberben. Ha valaki vallást változtat, elveszíti lelkiismeretét, és a lelkiismeret az ember legnagyobb kincse.

1 3 4

Én tiszteletben tartom az ember lelkiismeretét; mivel azt hite tartja fenn, és hitét a vallása, így tiszteletben tartom a vallását is. Nagy bűn volna részemről, ha vallását elítélném, vagy ha az az iránti illúzióitól megfosztanám, és ezáltal lerom­bolnám benne a lelkiismeretet, ami csak gyermekkorban nyerhető el.

Miután ezt az érvelést levezette, Pogoszián megkérdezte tőle: - És te tulajdonképpen miért katonatiszt akartál lenni?

Erre aztán Abram arca vérvörössé vált és dühösen ordítot­ta:

- Az ördögbe veled, sózott kaszáspók ! Jelov rendkívüli módon ragaszkodott barátaihoz. Még a

lelkét is odaadta volna azért, akivel összebarátkozott. Miután megismerték egymást, Jelov és Pogoszián igen szoros barát­ságot kötöttek. Isten adjon minden testvérnek ilyen kapcso­latot! Azonban e barátság külső megnyilvánulásai nagyon különösek, nehezen megmagyarázhatóak voltak.

Amennyire szerették egymást, annyira gorombák voltak egymáshoz. De a látszólagos durvaság mögött oly gyengéd érzelem rejtőzött, hogy lehetetlen volt annak megnyil­vánulását anélkül látni, hogy az az embert lelke mélyéig meg ne rázta volna. Velem, - aki tudtam mit takarnak ezek a gorombaságok - többször előfordult, hogy nem bírtam vissza­tartani az elérzékenyüléstől szemembe szökő könnyeket. Például ilyen jelenetek tanújaként:

Jelovot vendégségbe hívják valahova. Bonbonokkal kínálják meg. Az udvariasság azt kívánná, hogy elfogyassza azokat, nehogy megsértse barátait. Ennek ellenére Jelov, aki imádja a bonbonokat, a világ minden kincséért sem enné meg, hanem inkább eldugja a zsebébe, hogy elhozza őket Pogosziánnak. De ahelyett, hogy egyszerűen odaadná neki, gesztusát mindenféle gúnyolódással és szidalommal kíséri.

Általában ez így játszódott le: vacsora alatt, miközben beszélgettek, úgy tett, mintha a zsebe mélyén véletlenül bon­bonokat talált volna, és egy maroknyit Pogoszián felé nyújtva ezt mondta:

- Hogy az ördögbe kerülhetett ez a szemét a zsebembe? Nesze, zabáld ezt a disznóságot! Hisz a te sajátosságod olyan dolgokat felfalni, amik már senkinek sem kellenek.

135

Pogoszián elvette őket, ezt dörmögve: - Ezeket a finom­ságokat nem a te pofádnak szánták! Te csak a korpa behab-zsolására vagy jó, mint testvéreid a disznók.

És mialatt Pogoszián a bonbonokat fogyasztotta, Jelov megvetéssel telve így vágott vissza:

- Nézzétek csak, hogy zabál! Olyan élvezettel majszolja, mint a karabahi szamár a kórót. Mivel én adtam neki ebből a disznóságból, ezután majd úgy fog követni engem, mint egy kiskutya... - s a beszélgetés hasonló hangnemben folytató­dott tovább.

Jelov, aki a könyvekre és azok szerzőire való emlékezőte­hetségét illetően egy zseni volt, később csodaemberré vált a nyelvek ismeretében is. Én, aki akkor tizennyolc nyelvet beszéltem, kismiskának éreztem magam mellette. Még egy szót sem ismertem az európai nyelvekből, mikor ő már majd­nem mindegyiket tudta, olyan tökéletesen, hogy még sejteni sem lehetett, hogy nem abba az országba való volt, melynek nyelvét beszélte. Egy nap például ez történt:

Skridlov régészprofesszor - akiről majd később lesz szó -szeretett volna bizonyos szent, afgán ereklyéket az Amu-darja orosz partjára szállítani. A dolog lehetetlennek tűnt, úgy az afgán határőrök, mint az angol katonák által gyakorolt szigo­rú őrizet miatt, akik ott valamilyen oknál fogva igen nagy számban voltak jelen.

Jelov valahonnan szerzett egy öreg angol katonatiszti öltözéket, azt magára öltötte, és jelentkezett az őrségen indi­ai angolnak adva ki magát, aki erre a vidékre jött turkesztáni tigrisre vadászni. Olyannyira magára vonta a figyelmet angol történeteivel, hogy azalatt mindent nyugodtan át tudtunk szállítani az egyik partról a másikra anélkül, hogy az angol katonák észrevették volna.

Mindamellett amit csinált, Jelov tevékenyen folytatta ta­nulmányait. Nem szegődött el katonának, mint eredetileg ter­vezte, hanem Moszkvába ment, ahol kitűnő felvételi vizsgát tett a Lazarev Intézetbe. Néhány évvel később - hajói emlék­szem - a kazáni egyetem filológiai diplomáját kapta meg.

Míg Pogosziánnak a fizikai munkáról volt sajátságos a felfogása, addig Jelov az észbeli munkát illetően vallott na­gyon eredeti véleményt.

156

Azt mondta: - Az agyunk mindenképpen dolgozik, éjjel és nappal egyaránt. Ahelyett, hogy az ember hagyná a láthatat­lanná tevő sapka, vagy Aladin kincsei után ábrándozni, jobb, ha valami hasznossal foglalja el azt. Az, hogy az ember irányt adjon gondolkodásának, persze megkövetel egy bizonyos mennyiségű energiát, de egy egész napra mégsem többet, mint amennyit egy étel megemésztése megkíván. Én tehát elhatároztam, hogy nyelveket tanulok, nemcsak azért, hogy ne hagyjam az elmémet tétlenül, de azért is, hogy elkerüljem azt, hogy a többi funkciómat zavarja buta és gyerekes álmo­dozásával. Különben is, a nyelvtudás előbb vagy utóbb hasznos lehet.

Még mindig él ez az ifjúkori barátom, jómódban, egy észak-amerikai városban.

A világháború alatt Oroszországban tartózkodott, és legtöbb idejét Moszkvában töltötte. Az orosz forradalom Szibériában érte utol, ahová számos papír- és könyv­kereskedéseinek egyikét ment felülvizsgálni. Ezekben a háborús években keresztülment mindenféle megpróbáltatá­son, s mindent, amit csak birtokolt a sors elseperte a föld színéről.

Három évvel ezelőtt unokaöccse, doktor Jelov eljött Amerikából és meggyőzte őt, hogy vándoroljon ki oda.

137

VII. J U R I J LJUBOVEDSZKIJ HERCEG

Az általam megismert rendkívüli emberek között az orosz Jurij Ljubovedszkij herceg volt a legrendkívülibb. Nálam jóval korosabb volt, és csaknem negyven éven

át ő volt a legidősebb bajtársam és legközelebbi barátom. Az életünk ösvényén találkozásunkhoz, és a sokévi barát­

ság szoros kötelékéhez vezető távoli és közvetett ok egy esemény volt, amely oly hirtelen és tragikusan tépte szét családi életét. Amikor fiatalkorában a gárda tisztje volt végzetesen beleszeretett egy gyönyörű ifjú leányba, akinek karaktere megfelelt az övének, és feleségül is vette. Moszkvában éltek, a herceg Szadovaja utcai házában.

A hercegné első gyermeke szülésekor meghalt, és a herceg fájdalma feloldására legelőször spiritizmussal kezdett foglalkozni, remélvén, hogy a szeretett elhunyt lelkével ezen a módon kapcsolatba léphet. Később, anélkül hogy ő maga felismerte volna ezt, egyre nagyobb érdeklődéssel fordult az okkult tudományok, és általában az élet értelmének kutatása felé. Olyannyira érdekelte mindez, hogy még a korábbi élet­módját is gyökeresen megváltoztatta; senkit nem fogadott, sehova nem ment el, és a könyvtárába zárkózva megszakítás nélkül szenvedélyes érdeklődéssel tanulmányozott bizonyos okkult tudományokkal kapcsolatos kérdéseket.

Egy napon, amikor különösen belemerült ezekbe a tanul­mányokba, egy ismeretlen öregember szakította félbe láto­gatásával ezt az elvonultságot. Az egész háznép nagy csodál­kozására a herceg rögvest fogadta, és a könyvtárba zárkózva hosszasan beszélgettek.

A herceg a látogatást követően hamarosan elhagyta Moszkvát, és szinte minden idejét Afrikában, Indiában, Afganisztánban és Perzsiában töltötte. Ritkán tért vissza Oroszországba; csak akkor, amikor elkerülhetetlen volt, és akkor is csak rövid időre.

A herceg nagyon gazdag volt, és az összes vagyonát a „kutatásaira" szentelte, olyan helyekre szervezve különleges

139

expedíciókat, ahol úgy gondolta, hogy választ kaphat a kérdé­seire. Hosszú ideig élt bizonyos kolostorokban, és számos olyan embert ismert meg, akiket ugyanazok a problémák foglalkoztatták mint őt.

Amikor először találkoztam vele, már javakorabeli volt, én pedig még fiatal voltam. Attól a naptól kezdve egészen a haláláig állandó kapcsolatot tartottunk fenn.

Ez a találkozás Egyiptomban történt a piramisoknál, nem sokkal a Pogosziánnal közös utunk után.

Éppen akkor tértem vissza Jeruzsálemből, ahol azzal kerestem pénzt, hogy idegeneknek - többek között oroszok­nak - mutogattam a város látványosságait a szokványos magyarázatok kíséretében; egyszóval hivatásos idegenvezető voltam.

Egyiptomba visszatérve elhatároztam, hogy ott is ezt a mesterséget fogom folytatni. Arabul és görögül jól tudtam, és olaszul is, ami akkoriban nélkülözhetetlen volt minden euró­pai számára. Elsajátítottam mindazt, amit egy idegen­vezetőnek ismernie szükséges, és pár nap múlva - együtt néhány minden hájjal megkent fiatal arabbal - a naiv turis­tákat már az orruknál fogva tudtam vezetni.

Már ugyancsak járatos voltam az efféle munkában, és azért lettem idegenvezető, hogy a célomnak kitűzött vál­lalkozáshoz a szükséges pénzt megkeressem. Elismerem, hogy zsebeim éppenséggel nem dagadoztak a pénztől.

Egy napon egy orosz fogadott fel vezetőül, akiről később megtudtam, hogy Skridlov régészprofesszor. Egyik reggel amint a Szfinxtől a Kheopsz-piramis felé sétáltunk egy eny­hén őszülő hajú úriember üdvözölte a munkaadómat, „sírásónak" szólítván. Szemlátomást örült a találkozásnak, és érdeklődött az egészsége felől. Egymás között oroszul beszél­gettek, de alkalmazóm nem sejtvén, hogy én is tudok oroszul, hozzám tört olasz nyelven szólt.

Leültek a piramis lábánál. Én nem messze tőlük telepedtem le, hogy csurekem evése közben jól tudjam követni mindazt, ami elhangzik.

Hamar kiderült számomra, hogy ez az ember egy herceg. Többek között ezt kérdezte a professzortól:

1 4 0

- Még mindig makacs kitartással háborgatja rég elhunyt emberek maradványait, és gyűjteményt csinál mindenféle teljesen értéktelen, régi tárgyból azzal az ürüggyel, hogy azokat egyszer egy semmitmondó nép használta ostoba élete során?

- Mit bánja azt? - válaszolta a professzor - ez legalább valami valódi, kézzel fogható és nem olyan megfoghatatlan, mint amire ön áldozza az életét. Az életet, melyet ön mint egészséges és gazdag ember teljes mértékben kihasználhat­na. Néhány őrült naplopó által egykoron kitalált igazság után kutat, de ha az, amit én teszek, talán nem is elégíti ki telje­sen az ember kíváncsiságát, legalább megtöltheti a zsebét.

Hosszasan beszélgettek ilyesformán, majd mivel az alkal­mazóm egy másik piramist is meg akart nézni, megbeszélve egy újabb találkozót az ősi Thébában, búcsút vett a herceg­től.

Meg kell mondanom, hogy az összes szabad percemben megszállottként jártam be mindezeket a helyeket abban a reményben, hogy az elsivatagosodás előtti Egyiptom térképének segítségével találok valami magyarázatot a Szfinxre és bizonyos más ókori építményekre.

Néhány nappal a professzor és a herceg találkozója után mélyen a gondolataimba merülve, a kiterített térképpel kezemben ültem az egyik piramis lábánál. Hirtelen úgy éreztem, hogy valaki fölém hajol. Sietve összehajtottam a térképet és hátrafordultam. Az az ember volt, aki a Kheopsz-piramisnál megszólította a munkaadómat. Elsápadva és döbbenten kérdezte meg tőlem olaszul, hogy hol és hogyan tettem szert erre a térképre?

Megjelenéséből és az érdeklődésből, amit a térkép iránt tanúsított, azonnal rájöttem, hogy ugyanannak a hercegnek kell lennie, akiről az az örmény pap mesélt, akinek a házában titokban a másolatot készítettem. A válasz helyett oroszul kérdeztem vissza, hogy vajon ő-e az az ember, aki a térképet meg akarta vásárolni egy bizonyos paptól?

- Igen, én - felelte, és leült mellém. Aztán elmondtam neki, hogy ki vagyok, a térkép hogyan

került a birtokomba és honnan van tudomásom őróla. Fokozatosan bontakozott ki a beszélgetés közöttünk.

141

Lassan megnyugodott, és azt javasolta, hogy kísérjem el kairói otthonába, ahol kényelmesen folytathatjuk a beszél­getésünket. Ettől a naptól a közös érdeklődésünk igazi kap­csolatot teremtett közöttünk, gyakran láttuk viszont egymást, és levélváltásunk csaknem harmincöt éven át folytatódott, megszakítás nélkül. Ezalatt az idő alatt több közös utunk volt Indiában, Tibetben és Közép-Ázsia különböző vidékein.

Az utolsó előtti alkalommal Konstantinápolyban találkoz­tunk, ahol a hercegnek - nem messze az orosz követségtől -Perában volt háza, és időről-időre hosszasan ott tartózkodott.

Találkozásunk a következőképpen zajlott le: Éppen Mekkából tértem vissza, az ott megismert Buharai

dervisek és hazafelé tartó szart zarándokok társaságában. Az volt a szándékom, hogy Konstantinápolyon keresztül Tifliszbe megyek, és miután Alexandropolban meglátogattam a családomat, folytatom az utat a dervisekkel Buharába. De a herceggel való váratlan találkozás az összes tervemet felborította.

Konstantinápolyba érve megtudtam, hogy a gőzösünk még hat-hét napon át itt fog vesztegelni. Ez a lehető legbosszan­tóbb hír volt. Egyhetes várakozás, csellengés mindenféle tennivaló nélkül - egyáltalán nem kellemes kilátás. Elhatároztam, hogy hasznosítom az időt, és felkeresem Brusszában egy dervis ismerősömet, egyúttal a híres Zöld Mecsetet is megtekintem. A galatai tengerparton sétálva úgy döntöttem, hogy először a herceg házába térek be rendbe hozni magamat, és egyúttal viszontlátom a herceg szeretetre méltó idős, örmény házvezetőnőjét is, Mariam Badzsit.

A hercegnek - utolsó levele alapján - akkor éppen Ceylon­ban kellett volna lennie, de a legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy Konstantinápolyban van, ráadásul otthon. Ahogy már említettem, sűrűn leveleztünk, de volt már annak két éve is, hogy láttuk egymást, és ez a találkozás mindket­tőnk számára örömteli meglepetés volt.

Brusszai látogatásomat így elhalasztottam, sőt azt a ter­vemet is feladtam, hogy egyenesen a Kaukázusba megyek, mivel a herceg megkért, hogy kísérjek el egy fiatal nőt Oroszországba.

142

A vele való találkozás kényszerítette ceyloni útja elha­lasztására.

Még aznap elmentem a törökfürdőbe, aztán este illően felöltöztem, és együtt vacsoráztam a herceggel. Miközben magáról mesélt, rendkívül élőén és meleg hangon beszélte el annak a fiatal nőnek a történetét, akit ígéretem szerint Oroszországba kellett kísérnem.

Mivel ez a történet egy olyan asszonyról szól, aki szá­momra minden szempontból rendkívülivé vált a későbbiek­ben, így nem csupán Ljubovedszkij herceg elbeszélését akarom elismételni, hanem személyes találkozásaink és saját megfigyelésem alapján a későbbi életéből is mesélnék. Annál is inkább, mert az a kézirat, amit „Egy lengyel asszony vallomásai" cím alatt e kiváló asszony életének teljesebb leírására szenteltem, sok más kéziratommal együtt Oroszor­szágban maradt, és máig sem tudom, mi lett a sorsuk.

VITVITSZKÁJA

A herceg így kezdte a történetet: - Éppen egy hete, Ceylonba indulóban, már a Dorolnij

Flotta egyik hajójának a fedélzetén voltam. Az engem búcsúz­tatók között volt az orosz követség attaséja is, aki beszél­getésünk folyamán felhívta a figyelmemet az utasok közül egy tiszteletreméltó küllemű idős úrra.

- Látja azt az embert? - kérdezte - Ki hinné róla, hogy a leánykereskedelem egyik legnagyobb üzére? Pedig ez az igazság.

Ezt csak úgy mellékesen jegyezte meg. A hajón rengete­gen voltak, hozzám is sokan jöttek elbúcsúzni, s az öregem­ber nemigen érdekelt, így el is felejtettem az egészet.

A hajó elindult. Szép reggel volt. A fedélzeten ültem és olvastam. Jack kutyám mellettem játszadozott. (Jack a herceg fox-terriere, akit mindenhová magával vitt)

Elment mellettem egy csinos lány, és megcirógatta Jack-et. Aztán cukrot hozott neki, de az engedélyem nélkül Jack senkitől sem fogadott el semmit.

143

Láttam, hogy felém billenti a fejét, mintha kérdené: szabad? nem szabad? Bólintottam, és oroszul mondtam: szabad, szabad.

A lány is beszélt oroszul, és szóba elegyedtünk. A szoká­sos kérdésre: - Hova utazik? - azt válaszolta, hogy Alexand­riába, az orosz konzul családjához megy nevelőnőnek.

A beszélgetésünk közben az az idős ember jelent meg a fedélzeten, akit a követségi attasé mutatott nekem, és magához hívta a lányt. Miután elmentek, hirtelen eszembe jutott amit erről az emberről hallottam, ezért gyanúsnak tűnt a kapcsolata a lánnyal. Gondolkodni kezdtem, és kutatni az emlékezetemben. Ismertem az alexandriai konzult, és amen­nyire csak vissza tudtam emlékezni nem lehetett szüksége nevelőnőre. Egyre erősebb lett a gyanúm.

A hajónk több kikötőben is megállt, és mindjárt elsőnél, a Dardanelláknál két sürgönyt adtam fel, egyiket az alexandriai konzulnak, azt kérdezve keres-e nevelőnőt, a másikat a sza-loniki konzulnak, ahol legközelebb meg kellett állnunk. Aztán tudattam a gyanúmat a kapitánnyal is. Egyszóval, amikor Szalonikibe értünk, a feltevésem beigazolódott, és nyilván­valóvá vált, hogy a lányt kelepcébe csalják.

A lányt nagyon rokonszenvesnek találtam. Elhatároztam, hogy megmentem a reá leselkedő veszélytől, biztos helyre viszem, és addig nem megyek Ceylonba, amíg a helyzetét valahogy el nem rendeztem.

Még aznap együtt elhagytuk a hajót, és egy másikra száll­tunk, amelyik visszavitt Konstantinápolyba. Amint megérkez­tünk haza akartam küldeni, de elmondta, hogy nincs hová mennie. Ezért kényszerültem itt maradni.

A története egészen rendkívüli. A lengyel lány Voline tar­tományban született. Gyermekkorát Rovnótól nem messze, egy grófi birtokon töltötte, ahol az apja jószágigazgató volt. Négyen voltak testvérek, két fiú és két lány. Mivel édesanyju­kat már kis korukban elveszítették, egy idős nagynéni nevelte fel őket. Vitvitszkája tizennégy, a nővére tizenhat éves volt, amikor az édesapjuk is meghalt. Ebben az időben az egyik bátyjuk Olaszországban tanult, papnak készült. A másik egy igazi semmirekellő volt; már korábban megszökött az interná-tusból, az a hír járta róla, hogy valahol Odeszában bujkál.

1 4 4

Az apjuk halálát követően - mivel új jószágigazgató érkezett - a két leánynak és a nagynénjüknek el kellett hagy­ni a birtokot, így Rovnóba költöztek. Röviddel ezután az öreg nagynéni is meghalt. A két lány helyzete válságos lett. Távoli rokonuk tanácsára minden ingóságukat eladták, Odeszába mentek, ahol beiratkoztak egy varró-tanodába.

A fiatal Vitvitszkája nagyon csinos volt, és nővérével ellen­tétben nagyon kihívó. Sok udvarlója volt, köztük egy vigéc, aki elcsábította és magával vitte Szentpétervárra. Mivel nővéré­vel összeveszett, kikérte saját részét az örökségből. Szentpétervárott az ügynök - miután minden tulajdonát elvette - eltűnt, egy fillér nélkül hagyva őt abban a számára idegen városban.

Sok küzdelem és viszontagság után végül egy idős szená­tor szeretője lett, aki azonban rövidesen féltékeny lévén egy fiatal diákra, hamarosan elkergette.

Majd egy orvos „tisztességes" családjához került, aki nagyon eredeti módon alkalmazta őt pacientúrája gyara­pításához.

Az orvos felesége az Alexander színházzal szemben lévő kertben találkozott Vitvitszkájával. Leült mellé, és rábeszélte, hogy lakjon náluk. Aztán az alábbi manőverre tanította be:

A Nyevszkij sugárúton kellett sétálnia, és amikor egy férfi megszólította nem volt szabad elutasítania, ellenkezőleg, bátorító jeleket kellett adnia, hogy őt azután hazakísérje. Miután kísérőjét a kapuban elhagyta, az illető természetesen érdeklődött utána a házmesternél, és megtudta, hogy ő az orvos feleségének társalkodónője. Ennek köszönhetően, „a kellemes találkozás titkos reményében", különböző betegségek ürügyén, mindenféle új páciens kereste fel az orvost.

- Amennyire meg tudtam érteni Vitvitszkája természetét - jegyezte meg a herceg mély meggyőződéssel - tudat alatt mindig is viszolygott ettől az élettől, és csak a szükség kényszerítette rá.

Egyszer, amikor éppen a Nyevszkijen sétált ama szándékkal, hogy magára vonja az orvos leendő klienseinek a figyelmét, teljesen váratlanul összetalálkozott az öccsével, akit már évek óta nem látott.

145

Nagyon elegáns volt, és gazdag ember benyomását kel­tette. Ez a találkozás napsugárként jelent meg szürke életében. Öccse elmondta, hogy Odeszában és külföldön üzletel. Amikor megtudta, hogy Vitvltszkája milyen nehéz körülmények között él, felajánlotta, hogy menjen el hozzá Odeszába, ahol rengeteg embert ismer, és állást tudna neki szerezni. Vitvitszkája beegyezett. Odeszába érkezve a testvére talált is számára egy kilátásokkal teli, érdekes állást egy tiszteletreméltó családnál; azt a bizonyos nevelőnői munkát az alexandriai konzulnál.

Néhány napra rá bemutatta őt egy nagyon disztingvált külsejű úrnak, aki történetesen szintén Alexandriába készült, és elvállalta, hogy kísérője lesz a lánynak az úton. így történt, hogy egy szép napon hajóra szállt ennek a tiszteletreméltó idős úrnak a társaságában.

A történet folytatását ismeri. A herceg megismételte, hogy a lányt szerinte csakis a

körülmények és a szerencsétlen családi viszonyai sodorták a szakadék szélére. A természete nem romlott, és kiváló tulaj­donságok csíráját hordozza magában; ezért határozott úgy, hogy beleavatkozik a lány életébe és helyes útra téríti őt.

- Mindenekelőtt - foglalta össze a herceg - el kell külde­nem ezt a szerencsétlen lányt nővéremhez a tambovi kor­mányzóságban lévő birtokomra, hogy ott teljesen kipihenje magát, aztán majd meglátjuk...

Ismerve a herceg idealizmusát és jóságát, kételkedtem a vállalkozás sikerében, és azt gondoltam, hogy ez esetben minden erőfeszítése hiábavaló lesz. Sőt, még az is a fejem­ben járt: „Ami egyszer a szekérről leesett, az el is veszett".

Nem tudom miért, de még mielőtt láttam volna Vitvitszkáját egyfajta gyűlöletet éreztem iránta, de mivel a herceg kérését nem utasíthattam vissza, vonakodó szívvel elvállaltam, hogy elkísérem ezt a „semmirekellő nőt".

Pár nappal később láttam őt először, amikor hajóra száll­tunk. Barna, eléggé magas, nagyon csinos és jó alakú lány volt. Barátságos és őszinte szemei voltak, melyek néha ördögien ravasszá váltak. Gondolom, az ókori Thais lehetett ez a típus. Láttára kettős érzés fogott el: hol gyűlöltem, hol pedig szánalmat éreztem iránta.

146

Egy szó mint száz, elkísértem a tambovi kormányzóságba. Sokáig élt a herceg nővérének társaságában, aki szoros barátságot kötött vele, és hosszú külföldi - főként olasz­országi - tartózkodásaira is magával vitte. A herceggel és a herceg nővérével való kapcsolata lassacskán az ideáink felé fordította érdeklődését, és ezek hamarosan az esszenciája szerves részévé váltak. Mély meggyőződéssel kezdett el önmagán dolgozni, és bárki - ha csak egyszer is - találkozott vele érezhette ennek a munkának az eredményét.

Miután Oroszországba kísértem hosszú ideig nem láttam viszont. Csak négy év múltán Olaszországban találkoztam vele és Jurij Ljubovedszkij herceg nővérével teljesen véletlenül, és a lehető legeredetibb körülmények között.

Célomat követve - mint mindig -, egy napon Rómába érkeztem. Mivel a pénzem a végét járta, két akkor megismert aiszor tanácsát követve - a segítségükkel - cipőpucolóként rendezkedtem be a járdán.

Meg kell hogy mondjam, az üzlet nem ment valami ragyo­góan. Bevételem fellendítésére elhatároztam, hogy ennek a mesterségnek egy új, nem éppen szokványos irányzatot adok. Egy speciális karosszéket rendeltem, és egy Edison gramofont erősítettem alá, ami a járókelők számára észrevétlen volt. Kívülről csak két gumicsövet lehetett látni, melyek hallgatókban végződtek olyan formában, hogy amikor valaki beült a karosszékbe, ezeket a fülére igazíthatta.

Akkor nekem már csak diszkréten el kellett indítanom a gramofont. így mialatt én a kliensem cipőit pucoltam, ő hall­gathatta a Marseillaise-t, vagy valami híres operaáriát. Továbbá a szék jobb karfájához egy kis tálcát is erősítettem, amire poharat, egy kancsó vizet, vermutot és néhány képes újságot tettem. Ennek köszönhetően azután remekül ment az üzletem, és ömleni kezdett - ezúttal nem a centesimi, hanem a líra. A fiatal és gazdag turisták különösen bőkezűek voltak.

Mindig sok bámészkodó állt körül, legtöbbjük a sorára várt, hogy a karosszékembe ülve - mialatt kifényesítettem a cipőjét - valami szokatlan élvezetben részesülhessen, és eközben az egész nap ott csellengő hozzájuk hasonló hiú idiótáknak mutogathassa magát.

147

A körülöttem levő csődületben gyakran tűnt fel egy fiatal nő. Azért vonta magára figyelmemet, mert ismerősnek talál­tam, de idő híján sosem vettem igazán szemügyre.

Egyszer véletlenül meghallottam a hangját, amint éppen oroszul azt mondta a vele lévő idős hölgynek:

- Fogadok, hogy ő az -. Ez annyira kíváncsivá tett, hogy valami ürüggyel megszabadultam klienseimtől, egyenesen odamentem hozzá és oroszul megkérdeztem tőle:

- Mondja kérem, ki ön? Úgy tűnik ismerem valahonnan... - Igen - válaszolta -, én vagyok az, akit annak idején

annyira utált, hogy még azok a szegény legyek is élettelenül hullottak a földre, akik gyűlöletének rezgéskörében találták magukat. Ha emlékszik Ljubovedszkij hercegre, talán emlékezni fog arra a szerencsétlen teremtésre is, akit Konstantinápolyból elkísért Oroszországba.

Erre egyszeriben felismertem őt, akárcsak a mellette levő idős hölgyben a herceg nővérét. Ettől a naptól kezdve Monte-Carlóba távozásukig minden estémet velük töltöttem a szál­lodájukban.

Ezután a találkozás után egy évvel Skridlov professzor kíséretében jött el egyik nagy expedíciónk találkozóhelyére, és attól kezdve vándorló csapatunk minden útján részt vett.

Csak egyetlen példában adok rövid, jellemző áttekintést Vitvitszkája belső világáról, aki az erkölcsi romlás szélén állt, de azoknak a rendkívüli embereknek köszönhetően, akikkel az életútján találkozott olyanná vált, hogy - merem állítani -példaként szolgálhatna minden asszony számára.

Nagyon lelkesedett a zene tudományáért, és az egyik expedíciónk során lezajlott beszélgetésünk megmutatta, hogy milyen komolyan vette azt.

Közép-Turkesztánon vezetett az utunk, és hála a hathatós beajánlásoknak, sikerült bejutnunk és három napot töltenünk egy olyan kolostorban, ami különben szigorúan zárt. Indulásunk reggelén Vitvitszkája felkötött karral, halálsápad­tan jelent meg. Mivel nem tudott egyedül nyeregbe szállni, nekem kellett egy társammal őt a lovára felsegítenem.

Amikor a karavánunk elindult, kissé lemaradva a többiek­től Vitivtskaja mellett lovagoltam.

148

Meg akartam tudni mi érte, és próbáltam kifaggatni. Azt gondoltam, hogy talán egyik társunk viselkedett durván vele, és volt mersze nem megadni azt a tisztelet, ami kijárt ennek az asszonynak, akit mindannyian szinte szentnek tekintet­tünk. Alig vártam, hogy megtudjam, ki lehetett az a gazem­ber, hogy a lóról le se szállva, ott helyben végezzek vele, mint egy hitvány kutyával.

Kérdésemre Vitvitszkája azt válaszolta, hogy állapotának csak az „átkozott zene" az okozója, és megkérdezte, hogy emlékezem-e még arra a zenére, amit két nappal azelőtt hal­lottunk.

Hogy emlékeztem-e rá?! Még tisztán láttam mindnyájun­kat, amint a kolostor egyik félreeső szögletében ültünk, és szinte zokogva hallgattuk a monoton zenét, amit a Testvérek az egyik szertartásuk alatt játszottak. Utána hosszasan beszéltünk róla anélkül, hogy bármelyikünk is magyarázatot tudott volna adni arra, hogy mi történhetett.

Rövid hallgatás után Vitvitszkája újra megszólalt, és amit különös állapota eredetéről mondott, az egy elbeszéléssé for­málódott. Nem tudom azért-e, mert a környező vidék volt azon a reggelen olyan különlegesen csodálatos, vagy valami más okból, de annyi év után, még ma is szinte szóról szóra emlékezem arra, amit akkor olyan lélekbemarkoló őszinte­séggel mondott el nekem. Minden kiejtett szava oly erősen vésődött az emlékezetembe, hogy úgy tűnik mintha ebben a pillanatban hallanám.

Elbeszélését így kezdte: - Nem emlékszem, hogy fiatal koromban volt-e bármi is a

zenében, ami bensőleg megérintett, de arra igen, hogy okoskodtam akkor efelől. Mint mindenki, féltem attól, hogy műveletlennek tűnök, és amikor egy zenedarabot dicsértem vagy kritizáltam csak az agyammal tettem. Ha a véleménye­met kérték, még akkor is állást foglaltam mellette vagy ellene, ha a zene amit hallottam teljesen közömbös volt szá­momra, - és mindezt úgy, ahogy a körülmények éppen meg­kívánták.

Néha, mikor mindenki dicshimnuszokat zengett, én ellent-mondtam az összes általam ismert szakkifejezés beveté­sével, hogy az emberek azt higgyék, nem akárkivel állnak

149

szemben, hanem egy művelt emberrel, aki képes mindent megítélni. Más alkalommal csatlakoztam a darabot elítélők kórusához, úgy gondolva, hogy mivel kritizálják, kell lenni benne valaminek, amit én nem értek, de amit kritizálni kell. Ha pedig dicsértem, azt azzal a hátsó gondolattal tettem, hogy bárki volt is a darab zeneszerzője - hiszen ez volt a mestersége - nem hozta volna azt nyilvánosságra, ha érték­telen lenne. Egyszóval nem voltam őszinte, sem a dicséret­ben, sem a kritikában, sem önmagammal, sem másokkal szemben, és ez egyáltalán nem okozott nekem rossz lelkiis­meretet.

Később, mikor Ljubovedszkij herceg idős nővére párt­fogásába vett, meggyőzött, hogy tanuljak meg zongorázni, mert szerinte ezen a hangszeren minden intelligens és jól nevelt asszonynak tudnia kell játszani. Azért, hogy ennek az idős hölgynek a kedvében járjak, teljesen a zongoratanulás­nak szenteltem magamat. Hat hónap után már elég jól ját­szottam ahhoz, hogy részt vehessek egy jótékonysági hang­versenyen, ahol a jelenlévő barátaink nem győztek dicsérni, és egészen el voltak ragadtatva a „tehetségemtől".

Egyszer, a játékom befejeztével, a kedves öreg hölgy odaült mellém, és nagyon komolyan és ünnepélyesen azt mondta; mivel Isten ilyen adottságban részesített, nagy bűn volna ezt elhanyagolni, és nem megadni minden lehetőséget a teljes kifejlődésére. Hozzátette, hogy miután zenével kezd­tem foglalkozni, alaposan meg kell ismernem azt, hogy más­képpen tudjak játszani, mint egy akármilyen Mária Ivanovna. Ezért először is rávett a zeneelmélet tanulmányozására, majd arra, hogy alkalomadtán még versenyvizsgákra is felkészül­jek.

Ettől a naptól kezdve mindenféle a zenére vonatkozó könyvet hozatott nekem, még Moszkvába is elment néhá­nyat beszerezni. Hamarosan tanulószobám falait zenéről szóló könyvekkel és művekkel zsúfolt könyvespolcok borítot­ták.

Szenvedéllyel adtam át magam a zenei elméletek tanul­mányozásának, nemcsak azért, hogy jótevőm kedvében jár­jak, hanem azért is, mert kedvet kaptam rá, és az összhangzattan törvényei iránti érdeklődésem egyre nőtt.

1 5 0

Mindazonáltal a birtokomban levő könyvek semmit sem nyúj­tottak számomra, mert nem magyarázták meg, hogy valójában mi is a zene, sem azt, hogyan alakultak ki a törvényei. Ugyanakkor minden lapon az ismeretek egyazon fajtáját lehetett találni: hogy nálunk egy oktáv hét hangból áll, de az ősi kínaiaknál csak öt volt; hogy az ősi egyiptomi­aknál a hárfát teoun/'-nak és a fuvolát mem-nek hívták; hogy a régi görög dallamokat különböző hangnemekben, például /ónban, frígben, dórban komponálták; hogy a polifónia a IX. században jelent meg, és a hatása olyan kakofonikus volt, hogy idő előtti szülést okozott egy terhes nőnél, aki sokkot kapott, amikor a templomban az orgonán megszólalt ez az új zene; hogy a szolfézst XI. században egy bizonyos szerzetes, Guidó d'Arezzo találta ki, és így tovább. Elsősorban híres zeneszerzőkről és pályafutásukról volt szó, még azt is leírták, hogy milyen nyakkendőt és szemüveget hordtak, de a zene lényegéről és az emberek pszichizmusára gyakorolt hatásáról sehol sem esett szó.

Egy egész évet töltöttem ennek az úgynevezett zeneelmé­letnek a tanulmányozásával. Majdnem minden könyvet elol­vastam, és arra a végső következtetésre jutottam, hogy ez az irodalom nem vezet semmire. De mivel a zene iránti érdek­lődésem egyre fokozódott, minden olvasmányomat mellőz­tem, és saját gondolataimba mélyedtem.

Egy napon, unalomból a herceg könyvtárából kivettem „A rezgések világa" című könyvet, amely a zenét illető gon­dolataimnak egy meghatározott irányt adott. A könyv szerző­je nem volt zenész, sőt még az is kitűnt, hogy a zene nem is érdekelte. Mérnök volt és matematikus. Könyvének egyik fejezetében megemlítette a zenét, de csak példaként a rezgések magyarázatára. Kifejtette, hogy a zenei hangok bizonyos rezgéseket foglalnak magukba, amelyek kétségte­lenül hatással vannak az emberben azokkal összhangban lévő rezgésekre, és ez az oka annak, hogy az ember szeret vagy nem szeret ilyen vagy olyan zenét. Én ezt azonnal megértettem, és teljesen azonos véleményen voltam a mérnök feltevéseivel.

Ettől kezdve minden gondolatom erre irányult, és valahányszor a herceg nővérével beszéltem, mindig

1 5 1

igyekeztem a beszélgetést a zenére, és annak valódi jelen­tőségére terelni, olyannyira, hogy ez a kérdés őt is érdekelni kezdte. Mindezeket megvitattuk, és közösen próbáltunk ezirányban kísérletezni.

A herceg nővére még vásárolt is - külön erre a célra - több macskát, kutyát és más állatot. Néha a személyzetből is meghívtunk egyeseket a kísérleteinkre; teát adtunk, és én órák hosszat zongoráztam nekik. Eleinte semmi eredményt nem értünk el, de egy napon, amikor öt szolgálónkat hívtunk meg és tíz falubeli parasztot, akik annak idején a herceg job­bágyai voltak, az általam komponált keringőt hallgatva a jelenlévők fele elaludt.

Ezt a kísérletet több alkalommal megismételtük, és az elalvók száma mindig növekedett. Mégis az idős barátnőm­mel együtt végbevitt minden próbálkozásunk ellenére - hogy a legkülönbözőbb elvek szerint komponáljak egy olyan zenét, ami valami más hatással lehetne a hallgatókra - csak elal­tatni sikerült őket. Olyan sokat dolgoztam a zenén, és szün­telenül csak erre gondoltam, míg végül nagy fáradtság vett erőt rajtam, és annyira lesoványodtam, hogy kedves jótevőm megijedt mikor észrevette állapotomat. Egyik barátunk taná­csára sietve külföldre vitt.

Olaszországba mentünk. Ott más benyomások hatására, lassacskán rendbe jöttem. Csak öt évvel később, miután a Pamirban és Afganisztánban együtt megtett utazásunk folyamán részt vettem a monopszichista szerzetesek kísér­letén, kezdtem újra gondolkodni a zene hatásáról - de már nem ugyanazzal a szenvedéllyel mint azelőtt.

Később, minden alkalommal mikor első kísérleteinkre visz-szagondoltam, csak nevetni tudtam akkori naivitásunkon, és vendégeink elalvására adott magyarázatunkon. Még csak meg sem érintett az a gondolat, hogy szívesen szunnyadtak el egyszerűen azért, mert otthonosan kezdték érezni magukat, és kellemes volt egy hosszú nap munkája, egy jó étkezés és az idős hölgy által kínált jó pohár vodka után kényelmesen elhelyezkedni egy karosszékben.

A monopszichista szerzeteseknél tett látogatásunk után visszatértem Oroszországba, és felidézve a magyarázataikat, újra kezdtem kutatásaimat.

152

A testvérek tanácsát követve határoztam meg az abszolút lá-t, a kísérlet színhelyén az adott légnyomásnak megfelelő­en, és a helyiség méreteit figyelembe véve hangoltam fel a zongorát. Ezenkívül csak olyan embereket választottam kísér­leteimhez, akik már többször kerültek bizonyos hangzatok benyomásai alá. Végül, figyelembe vettem a hely jel­legzetességét, és minden egyes résztvevő származását. Mindazonáltal semmi eredményt sem értem el, más szóval; nem tudtam egyazon dallam segítségével minden hallgatónál ugyanazt az érzelmet ébreszteni.

Kétségtelenül, amikor a jelenlévők a kívánt körülmények­nek pontosan megfeleltek, kedvem szerint elő tudtam idézni bennük nevetést vagy sírást, gonoszságot vagy jóságot, és így tovább. De különböző fajú emberek esetén, vagy amikor valamelyikük pszichizmusa kicsit eltért az átlagtól, a reakciók ismét különböztek, és bármilyen erőfeszítést is tettem, nem sikerült kivétel nélkül mindenkinél egyazon zenével a kívánt kedélyállapotot kiváltanom. Ezért megint feladtam kutatá­saimat azzal a meggyőződéssel, hogy meg lehetek elégedve a már elért eredményekkel.

De tegnapelőtt ez a szinte dallam nélküli zene mindany-nyiunkban ugyanazt az állapotot váltotta ki, noha egészen különböző fajokból és nemzetségekből eredünk, sőt karak­terünk, típusaink, szokásaink, vérmérsékletünk még ellenkezik is. Fel sem merülhet, hogy „nyáj" módjára visel­kedtünk volna, mert mint azt nemrég történt események bizonyítják, az önmagán végzett munka eredményeképpen, ez minden társunktól egészen távol áll. Egyszóval teg­napelőtt este semmi nem volt, ami előidézhette volna ezt a jelenséget, vagy ami magyarázatot adhatott volna rá. Mikor utána a szobámba mentem erős vágy ébredt bennem, hogy megismerjem e rejtély valódi okát, amin már oly hosszú ideje törtem a fejem.

Olyannyira kínzó szükségét éreztem, hogy megértsem ennek jelentését, hogy egész éjjel nem tudtam aludni, és tegnap is egész nap szüntelenül ezen gondolkodtam. Még az étvágyam is elment: se nem ettem, se nem ittam. És ma reggel kétségbeesésem olyan fokot ért el, hogy dühből vagy kimerültségből, vagy ki tudja mi okból, anélkül, hogy

155

észrevettem volna, olyan erővel haraptam az ujjamba, hogy az majdnem levált a kezemről - ezért van a karom felkötve egy kendővel. Annyira fáj, hogy alig tudok a nyeregben maradni.

Ez a történet engem nagyon mélyen érintett. Teljes szívemből segíteni akartam. így én is beszéltem neki egy rendkívüli jelenségről, amelynek egy évvel azelőtt véletlenül szemtanúja voltam, és ami szintén a zenével volt kapcso­latos.

Részletesen elmondtam neki miként jutottam be, gyerekkori mesterem, a tiszteletre méltó Evlisszi atya aján­lólevelének köszönhetően az Esszénus Testvérekhez. Legtöbbjük izraelita, s ők azok, akik az ősi héber zene és énekek segítségével mintegy fél óra leforgása alatt növesztettek fel növényeket, és leírtam hogyan csinálták. Elbeszélésem annyira magával ragadta, hogy arca egészen kipirult. Beszélgetésünk eredményeképpen elhatároztuk, hogy Oroszországba visszatérve egy olyan városban ren­dezkedünk be, ahol zavartalanul tudunk majd belekezdeni a zenével kapcsolatos komoly kísérleteink megvalósításába.

Az út hátralévő részén Vitvitszkája ismét olyanná lett, mint amilyen velünk mindig is volt. Sérült ujja ellenére sziklára mászott - ügyesebben mint bárki -, és majdnem húsz kilo­méterről felismerte az utunkhoz iránypontul szolgáló épít­ményeket.

Vitvitszkája Oroszországban halt meg; egy volgai szánkóút során szerzett meghűlés következményeként. Szamarában temették el. Jelen voltam a halálánál, mivel amint meg­betegedett, odahívtak Taskentből.

Ha visszaemlékezem rá most, hogy bár életem első felén már túlhaladtam, a világ majdnem összes országát már meglátogattam, s ezer meg ezer asszonnyal kötöttem ismeretséget, mégis el kell ismernem, hogy sohasem találkoztam hozzá hasonlóval, és kétségtelenül soha többé nem is fogok.

Visszatérve legidősebb társamra, esszenciám barátjára, Ljubovedszkij hercegre, ő is elhagyta Konstantinápolyt nem sokkal távozásom után, és csak évek múltán láttam viszont.

1 5 4

Ezalatt időnként kaptam tőle levelet, így többé-kevésbé mindig tudtam, hogy hol jár és minek van éppen akkor kiemelkedő jelentősége az életében.

Először Ceylonba ment, azután egy expedíciót szervezett az Indus folyón fel, egészen a forrásáig. Később Afganisz­tánból írt, majd pedig Beludzsisztánból, vagy Kafirisztánból. Akkor levelezésünk hirtelen megszakadt, és nem hallottam róla többet.

Meg voltam győződve, hogy odaveszett valamelyik utazása folyamán. Lassacskán hozzászoktam a gondolathoz, hogy egyszer és mindenkorra elvesztettem azt az embert, aki hozzám a legközelebb állt, amikor Ázsia szívében váratlanul, rendkívüli körülmények között viszontláttam.

Azért, hogy jobban jellemezni tudjam utolsó találkozáso­mat azzal, akit az élet jelenlegi körülményei között szerintem méltó eszményképként lehet állítani minden ember számá­ra, még egyszer meg kell szakítanom elbeszélésemet, hogy egy bizonyos Szolovjevről beszéljek, aki szintén az egyik bajtársam volt. Szolovjev a keleti orvostudomány - főleg a tibeti - szakértője lett, és egyben az ópium és a hasis emberi szervezetre és pszichizmusra gyakorolt hatásának első számú specialistája a világon.

Ugyanis az történt, hogy utolsó találkozásom Jurij Ljubovedszkij herceggel egy olyan közép-ázsiai utazás folyamán játszódott le, amit Szolovjewel tettem meg.

SZOLOVJEV

Buharától, az azzal azonos nevű kánság fővárosától hét vagy nyolc kilométerre, az oroszok egy új nagyvárost építet­tek a transzkaszpi vasút állomása köré, amit Új-Buharának neveztek. Ott laktam, amikor először találkoztam Szolovjev-vel.

Azért mentem Buharába, mert ott volt leginkább lehető­ség arra, hogy a mohamedán vallás elveibe mélyen behatol­hassak, és találkozzak valamennyi szekta dervisével, többek között öreg barátommal Boga-Eddinnel.

155

Ő azonban nem volt Buharában, és senki sem tudta hova ment, mindazonáltal jó okom volt hamaros visszatérésére számítani.

Új-Buharába való érkezésemkor egy kövér, zsidó asszony­nál béreltem szobát, aki orosz kvaszt árult. Itt laktam hű barátommal, Filosszal a hatalmas kurd pásztorkutyával, aki kilenc éven át mindenhova elkísért.

Filosz nagyon gyorsan hímevet szerzett a különböző országok minden városában és falujában, ahol egy ideig tartózkodtam. Különösen a környék utcagyerekei között volt népszerű, mivel ügyesen tudott egy kannában forró vizet hozni a teámhoz, ha a szomszédos csajkanékba és trak-tirokba elküldtem; no meg azért is, mert néha egy listával a fogai közt, még bevásárolni is elment.

Szerintem ez a kutya annyira rendkívüli volt, hogy úgy vélem, nem felesleges az olvasó idejéből egy keveset azzal tölteni, hogy a pszichizmusát némileg megismertessem. Ezért leírok néhány példát pszichikai megnyilvánulásainak asszociációs leleményességéről.

Nem sokkal korábban Boga-Eddin tanácsára egy bizonyos szekta derviseit mentem meglátogatni a bukharai P. városá­ba. Ők azonban röviddel ezután elhagyták a várost, én pedig elhatároztam, hogy Szamarkandba megyek.

Pénzem a végét járta; és miután a karavánszerájbeli szobámat és egyéb más adósságaimat kifizettem mindent összeszámolva, hatvan kopekom ha maradt. Ebben a város­ban lehetetlenség volt pénzt keresni, mert nem ez volt az üzletelés évszaka, és mert nem volt könnyű ezen az eldugott, az európai civilizációtól elvágott vidéken művészeti tárgyakkal, vagy technikai újdonságokkal kereskedni.

Szamarkandban ezzel ellentétben sok orosz és különböző európai országokból származó külföldi élt, és egyébként is, mivel már tervbe vettem egy utazás lehetőségét erre a vidékre, utasítást hagytam Tifliszben, hogy oda küldjenek számomra pénzt.

Mivel nem volt miből utaznom elhatároztam, gyalog teszem meg a vagy 70 mérföldet, és egy szép napon útra keltem Filosz barátommal. Útközben kenyeret vettem öt kopekért, és még ötért egy birkafejet Filosz számára.

1 5 6

Nagyon takarékoskodtam készleteinkkel, és így közel sem voltunk jóllakottak.

Utunkat néhol mindkét oldalon bosztanikok, vagyis veteményes kertek kísérték. Turkesztánban a kerteket csicsóka sövénnyel szokás elválasztani egymástól és az úttól. Ezek sűrűn és magasra nőnek, és így helyettesítik a fasövényt vagy a drótkerítést.

Utunk mentén ilyen csicsóka sövények húzódtak, és mivel igencsak éhes voltam, rászántam magam, hogy néhányat kiszedjek belőle. Körülnéztem, nem lát-e meg valaki, azután gyorsan kiástam a földből négy nagy csicsókát, és azokat utamat folytatva nagy gyönyörűséggel faltam fel. Próbáltam Filosznak is adni, de miután megszaglászta, nem kért belőle.

Új-Szamarkandba érve kivettem egy albérleti szobát a külvárosban, és rögtön a postára mentem. A pénzem még nem érkezett meg. Végiggondoltam, hogy miként tudnék pénzt keresni, és úgy határoztam, hogy művirágokat fogok készíteni. Mindjárt el is mentem, hogy színes papírt vegyek a boltban, de útközben kiszámítottam, hogy az ötven kopekemért nem sokat kaphatok. Ezért egyszerűen csak nagyon vékony, fehér papírt, és több tubus különböző színű anilin festéket vettem, hogy a fehér papírt magam színezvén olcsón sok virágot készíthessek.

A boltból kijövet a városi parkba mentem, és a fák árnyékában leültem egy padra kipihenni magam. Gondolataimba merülve néztem a fákat, ahol a nyugalom­ban és a hűvös árnyékban verebek szálldostak ágról ágra. Hirtelen ez a gondolatom támadt: Miért ne próbálnék vere­bekkel pénzt keresni? A környék lakói - a szártok - nagyon szeretik a kanárikat és egyéb énekesmadarakat. Miért lenne rosszabb egy veréb egy kanárinál?

A kert melletti utcában volt egy fiáker állomás, ahol több kocsis várakozott a déli hőségben, a bakon szunyókálva. Odamentem, és kitéptem pár szál szőrt a lovak farkából, ami a madárfogó hurok gyártásához kellett. Ezeket azután külön­böző helyekre felállítottam. Filosz egész idő alatt a legna­gyobb figyelemmel kísért. Nemsokára az egyik csapdámba egy veréb keveredett. Nagy óvatosan kivettem belőle, és hazavittem.

157

Kértem egy ollót a házigazdámtól és a verebem szárnyait a kanáriéhoz hasonlóra nyírtam, majd az anilin festékemmel csodálatosan megfestettem. Ezt követően elvittem Régi-Szamarkandba, ahol rögtön el is adtam két rubelért, úgy mint egy ritka, az amerikai kanári fajhoz tartozó madarat. Ezzel a pénzzel rögtön több egyszerű színes kalitkát vettem, így ezután már ezekben árusítottam verebeimet. Két hét alatt több, mint nyolcvan ilyen amerikai kanárit adtam el.

Az első napokban Filoszt is magammal vittem erre a veréb vadászatra, de amint a szamarkandi utcagyerekek körében híressé vált otthon kellett hagynom, mert a parkban az összes kölyök odasereglett hozzá, és ez a verebeket mind elijesztette.

Másnap reggel, amikor először hagytam otthon Filoszt hamar eltűnt. Csak este jött haza fáradtan és piszkosan, és diadalmasan helyezett az ágyamra egy - természetesen döglött - verebet. Ez nap mint nap megismétlődött: reggel elment, és sose jött vissza anélkül, hogy ne hozott volna egy döglött verebet.

Nem volt valószínű, hogy sokáig maradok Szamarkand-ban. Attól féltem, hogy - az ördög ugyan miből ne űzne tréfát? - a verebeimre eső esik, vagy az egyiknek eszébe jut az itatójában megfürödni, ami bizony nagy botrányt okozna, mert ezáltal természetesen az amerikai kanárim egy csúf, félig megkopasztott verébbé válna. így tehát igyekeztem gyorsan és zajtalanul elillanni.

Szamarkandból Új-Buharába mentem ahol - mint már mondtam - Boga-Eddin dervis barátomat akartam megtalál­ni. Több mint ötven rubellel a zsebemben gazdagnak éreztem magam, mert ez annak idején tekintélyes összeg­nek számított.

Odaérve tehát szobát vettem ki annál a kövér orosz kereskedőnőnél, aki kvaszt árult. Ebben a szobában egyetlen bútor sem volt; éjszakára az egyik sarokban lepedőt terítet­tem a földre fekhelyül, és párna nélkül aludtam. Ezt azonban nem csak merő takarékosságból tettem. Igaz, hogy a szállás így nem került sokba, de az igazi ok az volt, hogy életemnek ebben az időszakában mély meggyőződéssel követtem a híres hindu jógik ideáit.

1 5 8

Ám be kell vallanom, hogy akkoriban, még a legnagyobb anyagi nehézségek közepette sem tudtam a tiszta lepedő luxusát megtagadni magamtól, és azt sem, hogy legalább nyolcvanfokos kölnivízzel minden este bedörzsöljem magam.

Ami Filoszt illeti, várt vagy öt-tíz percet, amikorra a becs­lése szerint már aludnom kellett, majd ő is lefeküdt erre a rögtönzött ágyra - de sohasem az arcom felöl, hanem a hátamnál. E rendkívül kényelmes fekhely fejénél volt egy szintén nagyon praktikus asztalka, amit az akkoriban engem érdeklő, spárgával összekötözött könyvek alkottak. Erre az eredeti könyvtárasztalra raktam az összes tárgyat, amire szükségem lehetett éjszaka; petróleumlámpát, noteszt, bol­hairtó port, stb.

Néhány nappal Új-Buharába érezésem után, a rögtönzött asztalomon reggel egy óriási csicsókát találtam. Emlékszem, hogy azt gondoltam: „Ez a tréfás tulajdonosnő! Jó termetes, de mégis elég finom ahhoz, hogy rögtön kitalálja, a csicsó­ka a gyengém." A legnagyobb élvezettel ettem meg.

Biztos voltam abban, hogy a tulajdonosnő hozta nekem a csicsókát, annál is inkább, mert senki más nem jöhetett be a szobámba. így, amikor aznap találkoztam vele a folyosón, eme meggyőződéssel köszöntem meg neki, és ezzel kapcso­latban még egy kissé kétértelműén tréfálkoztam is, de leg­nagyobb meglepetésemre az arckifejezéséből azonnal rájöt­tem, hogy fogalma sincs a csicsókáról.

Másnap reggel ismét találtam egy csicsókát ugyanazon a helyen, s bár azt Is nagy élvezettel ettem meg, de komolyan gondolkodóba ejtett titokzatos megjelenése. Milyen nagy volt az ámulatom, mikor harmadnap is megismétlődött ugyanaz a jelenség. Ezúttal elhatároztam, hogy jól kinyitom a szemem, és leleplezem ennek a meglehet nagyon kellemes, de fölöttébb rejtélyes mókának a szerzőjét. Bár több napon keresztül minden reggel találtam csicsókát ugyanazon a helyen, rájönnöm semmire sem sikerült.

Végül is, hogy megfigyeljem az eseményt amely egyre kíváncsibbá tett, egy kvaszos hordó mögé bújtam a folyosón. Egyszercsak láttam Filosz kutyámat óvatosan elsurranni egészen közel a hordóhoz: a szájában egy nagy csicsókát tartott, és vitte a szobámba a szokásos helyre.

1 5 9

Másnap reggel elmenőben megveregettem Filosz fejének bal oldalát, ami kettőnk közt azt jelentette: „Messzire indu­lok, és nem viszek magammal kutyát". De csak az utca másik oldalára mentem. Betértem a házzal szemben egy boltba, és onnan figyeltem a kaput.

Filosz hamarosan kijött, körülnézett, és elindult a vásár felé. Lopva követtem. A vásáron, a mázsahivatal melletti élelmiszerüzletek zsúfolásig voltak emberekkel.

Filosz nyugodtan sétált a tömegben, és én állandóan szemmel tartottam.

Egy üzlet elé érve alaposan körülnézett, és gondolván, hogy senki sem látja, gyorsan kiragadott egy csicsókát az üzlet előtt heverő zsákból és elinalt. Mikor hazamentem, a csicsókát a szokott helyén találtam.

Leírom még e rendkívüli kutya egy másik, jellegzetességét is. Ha anélkül mentem el hazulról, hogy elvittem volna ma­gammal, lefeküdt az ajtóm elé, és ott várta meg visszajöt-tömet.

Mindenkit beengedett szobámba, de nélkülem senkit sem engedett kijönni onnan. Ha távollétemben valaki távoz­ni akart, ez a hatalmas szelindek elkezdett morogni és vi­csorgatta a fogait. Több sem kellett ahhoz, hogy a látogató úgy érezze kifut a talaj a lába alól.

Ez egészen komikus incidensekre adott alkalmat, például a következőre, ami éppen Új-Buharában zajlott le. Az eset előtti estén egy lengyel vándor mozgókép-vetítő az ottani lakosok tanácsára - akik csak engem ismertek, mint egye­düli szakértőt egy ilyenfajta munkára - azzal fordult hozzám, hogy tömjek be egy repedést a két acetiléngömb egyikén, amelyek akkoriban a fényt szolgáltatták a filmvetítéshez. Megígértem ennek a lengyelnek, hogy amint lehet eljövök és megjavítom.

Ám a beszélgetésünket követő napon észrevette, hogy a másik gömb is lyukas; attól félve, hogy nem tudja a következő előadást megtartani elhatározta, hogy nem vár rám, hanem maga hozza el a két gömböt. Amikor megtud­ta, hogy nem vagyok otthon, de a szobám nyitva van, nem akarván ezeket a nehéz tartályokat még egyszer hozzám elcipelni, úgy döntött, hogy otthagyja azokat nálam.

1 6 0

Azon a reggelen a Régi-Buharába mentem meglátogatni egy mecsetet, és mivel nemcsak egy templomban, hanem még annak övezetén belül is - különösen a muzulmán val­lás követőinél - szentségtörés számba megy egy kutya jelen­léte, kénytelen voltam Filoszt otthon hagyni. Szokásához híven az ajtóm előtt fekve várta hazajöttömet.

Filosz tehát beengedte a mozist a szobámba. De a szoba elhagyása már egész más ügy volt; és a szegény lengyelnek néhány sikertelen próbálkozás után bele kellett nyugodnia, hogy ott marad étlen és szomjan a földön ülve és rettegve, egészen késő esti hazatértemig.

Szóval Új-Buharában éltem. Ezúttal már valóban belekezdtem a művirágok gyártásába. Ez a pénzkeresési forma bizonyos előnyökben is részesített: a virágok eladásá­nak köszönhetően bejárásom volt a legtöbb engem érdeklő helyre.

A bevétel jónak ígérkezett az évnek ebben a szakában. A nagyböjt a vége felé közeledett, és könnyű volt a virágokat eladni, mert köztudott, hogy ezeknek a vidékeknek lakói szeretik húsvétra a házukat és az asztalukat felvirágozni. Ebben az évben a zsidó és a keresztény húsvét egybe esett, és mivel az Új- és a Régi-Buharában ennek a két vallásnak sok hivője volt, a művirágok iránti igény is különösen nagy volt. Neki kellett állnom a munkának, és szinte éjjel-nappal dolgoztam.

Csak ritkán szakítottam félbe a munkát, azért, hogy dervis barátaimat meglátogassam, vagy ha este fáradt voltam, elmentem biliárdozni egy közeli étterembe. Fiatal koromban nagyon szerettem biliárdozni, és mesternek is számítottam ebben.

Nagycsütörtökön este, az egész napi munka után, éppen egy biliárdjátszma közben hirtelen zajt és kiáltásokat hallot­tam a szomszéd helyiségből. Ledobtam a dákómat, odasza­ladtam és láttam, hogy négy ember agyba-főbe ver egy ötödiket.

Bár nem ismertem ezeket az embereket, és nem tudtam miről van szó, de siettem segítségére kelni annak, aki nehéz helyzetben volt. Ifjúként lelkes követője voltam úgy a japán

1 6 1

dzsiu-dzsicu-nak, mint a hivintszieni fizz-liz-lu-nak, és mindig örültem, ha megragadhattam az alkalmat, hogy e téren bemutassam a tudásomat.

A sport kedvéért ez alkalommal is lelkesen kivettem részem a verekedésből; mi ketten - az ismeretlen és én - jól elvertük ellenfeleinket, akik hamarosan visszavonulásra kényszerültek.

Abban az időben Új-Buhara még frissen épült város volt. A lakosságot a véletlen hozta össze, sok volt közöttük az oroszországi száműzött, akik rendőri felügyelet alatt éltek, ahogy ott mondták: farkas jeggyel.

Ez tarka keveréke volt mindenféle nemzetiségnek, egye­sek egy múlttal, mások meglehet egy jövővel. Voltak ott gonosztevők, akik büntetési idejüket már letöltötték, és volt sok, valamilyen bírósági ítélet, vagy a régi Oroszországban oly gyakori „adminisztratív intézkedés" folytán száműzött politikai elítélt.

Ezeknek a hontalanoknak a környezetük és az életkörül­ményeik olyannyira nyomorúságosak voltak, hogy a legtöbb­jük végül is átadta magát az ivásnak; még azok is, akiknek nem volt veleszületett hajlamuk erre, és azelőtt sohasem ittak, szinte természetesen és ellenállás nélkül követték az általános tendenciát.

Akikkel verekedtem éppen ehhez a körhöz tartoztak. A csetepaté után el akartam kísérni fegyvertársamat, attól félve, ha egyedül megy hazafelé, pórul járhat; de kiderült, hogy ugyanott lakik mint a négy másik: vasúti mellék­vágányon álló kiselejtezett vagonokban. Mivel az éjszaka közeledett, nem tehettem mást, mint felajánlottam neki, hogy jöjjön el hozzám; amit ő elfogadott.

Új társamat Szolovjevnek hívták. Még fiatal ember volt, de már látszott rajta, hogy rászokott az ivásra. A verekedésben alaposan megkapta a magáét: az arca merő seb volt, és kék véraláfutások éktelenkedtek a szemei alatt.

Másnap reggelre nagyon bedagadt az egyik szeme. Meggyőztem, hogy ne mozduljon ki, és maradjon nálam amíg jobban nem lesz. Különben is a közeli húsvét miatt a munkája már előző este befejeződött. Pénteken mégis elment hazulról, de aludni visszajött.

1 6 2

Másnap, nagyszombaton, majdnem az egész napom rohanásban telt el: le kellett szállítanom az összes virágot, amit az ünnepekre rendeltek. Csak estére lettem szabad. Mivel nem volt egyetlen keresztény barátom sem, és így sehol sem tudtam a húsvétot megünnepelni, vettem kulicsot, paskát, festett tojást, egyszóval mindazt, amit ez alkalommal szokás, ugyanúgy egy üveg vodkát is; és min­dezeket hazavittem magammal.

Szolovjev nem volt otthon. Megmosakodtam, rendbeszedtem magam - átöltöznöm nem volt mibe - és elmentem egymagam a templomba az esti misére. Hazatérve ott találtam Szolovjevet, aki már aludt. Mivel nem volt asztal a szobámban, egy nagy üres ládát hoztam be az udvarról, csendesen, hogy őt fel ne ébresszem. Letakartam egy tiszta lepedővel, ráraktam mindazt, amit az ünnepi va­csorára vettem, és csak azután keltettem fel Szolovjevet.

Ez igazi meglepetés volt számára, és örömmel fogadta, hogy részt vehet ezen a húsvéti lakomán. Asztalhoz ültünk; ő a könyveimre, én pedig egy felfordított vödörre teleped­tem.

Azzal kezdtem, hogy mindkettőnknek töltöttem egy kis pohár vodkát, de legnagyobb csodálkozásomra ő ezt megköszönte, de az italt visszautasította. így egyedül ittam; Szolovjev rögtön nekifogott az evésnek. Filosz, aki szintén részt vett ebben az ünneplésben, dupla adagot kapott: két birkafejet. Ültünk és ettünk. Ez nem volt boldog húsvét sem nekem, sem Szolovjevnek. A családi ünnep ismerős képét idéztem fel magamban; az enyéimre gondoltam, akik távol vannak. Szolovjev szintén a gondolataiba merült. Sokáig maradtunk így anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna.

Hirtelen Szolovjev megszólalt, mintha csak önmagának mondaná:

- Uram, ennek a szent éjszakának nevében légy segít­ségemre, hogy legyen erőm többé hozzá nem nyúlni ehhez a méreghez, ami engem a jelenlegi állapotomba taszított. - Elhallgatott, egy sajnálkozó gesztust tett, és így sóhajtott: Ej...ej..., azután mesélni kezdte az életét. Nem tudom mi hatott rá: vajon a húsvét idézett emlékezetébe régi, drága emlékeket abból az időből, mikor még igazán ember volt?

163

Vagy az általam gondosan megterített asztal és vacsora meglepetése indította meg, avagy a kettő együtt? Mindenesetre azon az estén feltárta nekem a szívét.

Szolovjev postai alkalmazott volt, de teljesen véletlenül lett az. Szamarrabeli kereskedő családból származott, ahol apja egy nagy malomtársaságot igazgatott. Anyja, tönkre­ment arisztokrata család sarjaként, egy a nemesi családok­nak fenntartott intézetben nevelkedett. Az egyetlen nevelés, amit gyermekeinek adni tudott az volt, hogy teletömte a fejüket jó modorral és viselkedési szabályokkal. Az apja mindig a malmokkal és egyéb ügyeivel lévén elfoglalva, szinte sohasem volt otthon. Ráadásul szerette az italt, és évente többször is heteken át volt részeg. - Józanon pedig - tette hozzá a fia - olyan volt mint egy makacs szamár.

Szolovjev mindkét szülőjének megvolt a saját érdeklődési köre és élete, és - mint mondják - csak kölcsönösen megtűrték egymást. Szolovjevnek volt egy öccse, akivel együtt gimnáziumba járt. A szülők egy bizonyos formában megosztották maguk között a gyerekeket: az idősebb az anyja kedvence volt, a fiatalabb az apjáé. Ebből adódóan állandóak voltak a jelenetek.

Az apja gúnyt űzött idősebb fiából, olyannyira, hogy las­sacskán ellenségessé vált a légkör közöttük. Az anyja, mikor férjétől megkapta a háztartásra szánt pénzt, abból ked­vencének is juttatott bizonyos összeget. De az ő étvágya évről évre nőtt, különösen amikor a lányok utáh kezdett sza­ladgálni. Sosem volt elég a pénze. Eljutott odáig, hogy egyszer az anyja egyik karperecét ellopta és eladta, hogy abból ajándékot vegyen.

Mikor anyja a lopást felfedezte, eltitkolta az apja előtt. De a tolvajlások megismétlődtek, és egy napon rájött az apja; hatalmas botrányt csapott, és elkergette fiát a háztól, bár később - mivel a család többi tagja az anyja mellé állt, hogy védelmükbe vegyék - megbocsátott neki.

Szolovjev másodikos gimnazista volt, amikor egy vándor­cirkusz állt meg Szamarában. Egy Verka nevezetű műlovarnő elcsavarta a fejét, és amikor a cirkusz Cáricinbe ment - miután anyjától kicsalta az egész megtakarított pénzét -Szolovjev utána eredt.

1 6 4

Ebben az időszakban már inni kezdett. Amikor Cáricinben rájött, hogy Verka megcsalja egy

csendőrkapitánnyal, Szolovjev bánatában ivásba temetkezett. Nemsokára bejáratos lett a kikötő minden kocsmájába, ahol sok hasonszőrű cimborát talált.

Végül, egy nap amikor részeg volt, teljesen kirabolták. Egy fillér nélkül maradt ebben az idegen városban, s ezt még tudatni sem merte szüleivel.

Miután apránként eladta minden személyes holmiját és ruháját, arra kényszerült, hogy amit viselt, azt is cafatokra cserélje, és így a szó legszorosabb értelmében rongyossá vált.

Az éhség rákényszerítette, hogy munkát vállaljon egy hal­kereskedésben, majd alkalmi munkák során át ért Bakuba, hozzá hasonlóan nyomorult fickók társaságában. Ott a sors egy kissé rámosolygott. Valaki felöltöztette, és sikerült tele­fonkezelői állást kapnia Balakna körzetében.

A nyomor, amin átment, gondolkodásra késztette, és komolyan dolgozni kezdett. Egy nap találkozott valakivel Szamarából, és ez a földije, megtudva, hogy honnan jött és milyen családból származik, elhatározta, hogy támogatni fogja és jobb álláshoz segíti.

Mivel Szolovjevnek megvolt a második osztálynak megfe­lelő végzettsége, felvették a bakui posta és távírdába segéd­nek, de az első hónapokban fizetés nélkül kellett dolgoznia. Majd Kuskában kapott állást, ott be is rendezkedett, ezúttal mint státusbeli tisztviselő. Kiadásait mindenben korlátozva sikerült tisztességesen felruházkodnia, és még egy kis pénzt is félre tudott tenni.

Mikor húszéves lett, a hadügyminisztérium értesítette, hogy rövidesen be fogják sorozni, ezért kénytelen volt vis­szamenni szülővárosába. Szamarába érkezve egy szál­lodában szállt meg. írt egy levelet anyjának, aki nagyon megörült, hogy fia a javulás útjára lépett, és elnyerte neki apja bocsánatát.

A szülői ház ismét megnyílt számára. Az apja látván, hogy fia „észhez tért", elégedett volt, hogy mindez így végződött, és ettől kezdve jóindulattal kezelte őt.

Szolovjev kihúzta a lutrit: megfelelt a katonai szolgálatra.

165

De mint postai alkalmazottnak, több hónapon keresztül kel­lett várnia a szolgálati helyére, mivel távírdász volt, és az ebbe a kategóriába tartozó újoncokat a hadsereg központi hivatala nevezte ki a felszabaduló helyek betöltésére. így tehát még három vagy négy hónapon át a szüleinél maradt, azután a transzkaukázusi körzet forgalmát lebonyolító vasút zászlóaljához hívták be, ami abban az időben még a had­sereghez tartozott.

Először a második ezrednél teljesített több héten át tartó, kötelező sorkatonai szolgálatot, majd a Kuska vonalhoz osz­tották be, de ott sárgaságot kapott. A mervi kórházba szállí­tották, ahol zászlóalja állomásozott. Miután meggyógyult, Szolovjevet Szamarkandba, az ezred vezérkarához helyezték, ahonnan a katonai kórházba küldték, hogy ott megvizs­gálják, alkalmas-e a további szolgálatra, és erről egészségi bizonyítványt állítsanak ki.

Annak a kórházépületnek, ahova Szolovjevet beszállá­solták, egy részlege a foglyoknak volt elkülönítve. A folyosón időnként szóba elegyedett velük a rácson keresztül; így ismerkedett meg egyikükkel, egy lengyel pénzhamisítóval.

Szolovjevet egészségi állapota miatt alkalmatlannak találták a katonai szolgálatra, és engedélyt kapott a kórház elhagyására. Ekkor kérte meg a lengyel fogoly, hogy egy le­velet juttasson el egyik barátjának, aki a szamarkandi állomástól nem messze lakott. Köszönetképpen egy szép, égszínkék folyadékkal megtöltött kis üveget adott neki. Megmagyarázva, hogy ez kizárólag a három rubeles bankje­gyek másolására alkalmas.

Az eljárás a következőképpen szólt: egy ebbe a folyadék­ba mártott különleges papírt mindkét oldalról hozzáillesztet­ték a bankjegyhez, azután az egészet összepréselték egy könyvben. így a bankjegy mindkét oldaláról kaptak egy-egy negatívot, amivel aztán három-négy jó másolatot lehetett csinálni. Közép-Ázsiában - ahol nem nagyon ismerték az orosz pénzt - ezek a bankjegyek jól elkeltek. Szolovjev először csak kíváncsiságból próbálta ki ezt a módszert, de amikor haza akart térni, az indulás előtt pénzre volt szük­sége, s akkor nagyobb kockázat nélkül ki is adott pár ilyen hamisított bankjegyet.

166

Otthon örömmel fogadták őt, és apja rá akarta venni, hogy öccséhez hasonlóan maradjon mellette segítőként. Szolovjev beleegyezett, így rábízták az egyik malom irányítását, valahol Szamarán kívül. De pár hónap munka után elege lett, és vágyódni kezdett a vándorélet után. Elment apjához, és őszintén megmondta neki, hogy nem tudja ezt tovább folytatni. Apja hagyta elmenni, és még egy nagyobb összeget is adott neki.

Akkor Szolovjev Moszkvába ment, majd pedig Szentpétervárra. Újra inni kezdett, és végül részegen és meggondolatlanul Varsóba indult. Egy évre mentették fel a katonai szolgálat alól, és ez már a vége felé járt. Varsóban megállította valaki az utcán: az a fogoly volt, akit a sza-markandi kórházban megismert. Elmondta, hogy a törvényszék felmentette, és visszajött Varsóba, ahol szerzett speciális papírt, és éppen egy bankjegynyomó gépet vár Németországból. Megkérte, legyen társa, és segítsen neki Buharában a „munkájában". Ez a bűnös, de könnyű kere­setforrás megkísértette Szolovjevet. Elment Buharába, ahol társára várva berendezkedett; de a lengyel pénzhamisító Varsóban vesztegelt, mivel a gép még nem érkezett meg. Szolovjev egyre inkább átadta magát az ivásnak. Miután utolsó pénzét is elherdálta, a vasútnál szerzett munkát, ahol a találkozásunkat megelőző három hónapban dolgozott, és közben megszakítás nélkül ivott.

Szolovjev őszinte elbeszélése mélyen megérintett. Ebben az időben már jól ismertem a hipnózist, és képes voltam egy embert olyan állapotba juttatni, amelyben szuggesztióval bármilyen nem kívánatos szokást el tudtam feledtetni vele. Felajánlottam tehát Szolovjevnek, ha tényleg meg akar szabadulni a vodkaivás végzetes szokásától segítek neki, és elmagyaráztam, miképpen fogom csinálni azt. Belegyezett. Attól kezdve minden nap hipnotikus állapotba vittem, hogy alávessem a szükséges szuggesztióknak. Lassacskán olyan erős undor fogta el a vodkától, hogy még látni sem tudta ezt a mérget - ahogy ő nevezte.

Ekkorra Szolovjev vasutas munkájával felhagyott, és vég­leg hozzám költözött. Segédkezett a művirágok gyártásában, és néha kiment a vásárra árulni azokat.

1 6 7

Munkatársam lett, és már hozzá is szoktunk ahhoz, hogy jó testvérként éljünk együtt, amikor Bogga-Eddin dervis barátom, akiről már két-három hónapja nem jött semmi hír, végre visszaérkezett Régi Buharába. Megtudta, hogy én Új-Buharában lakom, és már másnap eljött hozzám.

Kérdésemre, hogy miért volt ilyen sokáig távol, Bogga-Eddin ezt válaszolta:

- Hosszú távollétem oka az volt, hogy Felső-Buhara egyik városában a véletlen egy rendkívül érdekes emberrel hozott össze, és hogy gyakrabban legyen alkalmam látni, és beszél­ni vele az engem szüntelenül gyötrő kérdésekről, úgy ren­deztem a dolgokat, hogy Felső-Buharán keresztül vezető útján és az Amu-darja partján én legyek az idegenvezetője. Vele érkeztem ide.

- Ez az idős ember - folytatta Bogga-Eddin -, a dervisek között Szarmung néven közismert konfraternitás tagja, melynek fő kolostora valahol Ázsia közepén található.

Egyik beszélgetésünk során kiderült erről a rendkívüli emberről, hogy nagyon is jól tudja ki vagy te. Megkérdeztem tőle, volna-e kifogása az ellen, hogy találkozzál vele.

Kérdésemre azt válaszolta, hogy ellenkezőleg, örömére szolgálna látni téged. Téged, egy olyan embert, aki bár kafir-nak született, mégis a minden lény iránt tanúsított pártatlan hozzáállásának köszönhetően képes volt elnyerni egy lelket, amely hasonló a mienkhez.

Ott kafír-naW nevezik az összes más hitű idegent, bele­értve az európaiakat úgy általában, akikről úgy tartják, álla­tok módján, minden elv nélkül élnek, akik számára, belsőleg semmi sem szent.

Minden, amit Bogga-Eddin mondott, teljesen felforgatta agyvelőmet, és kérve kértem, minél előbb hozzon össze vele. Rögtön bele is egyezett, és mivel ez az idős ember nem messze, az Új-Buhara melletti Kislakban lakott barátainál, elhatároztuk, hogy mindjárt másnap elmegyünk oda.

Többször és hosszan beszélgettünk. Az utolsó alkalommal azt tanácsolta, menjek el egy időre az ő kolostorába:

- Talán ott módod lehet beszélni bizonyos emberekkel a téged érdeklő kérdésekről - mondta -, és lehet, hogy így végre meg fogod érteni, hogy mi is az, amit keresel.

168

Hozzátette, hogy ha el akarok menni, segítségemre lesz, és meg fogja találni a szükséges vezetőket, de azzal a feltétellel, hogy ünnepélyes esküt teszek; soha senkinek nem árulom el a kolostor helyét.

Természetesen azonnal beleegyeztem mindenbe. Az egyetlen amit sajnáltam, elhagyni Szolovjevet, akihez már szoros kapcsolat fűzött, és megkockáztattam a kérdést, hogy elvihetném-e magammal egy jó bajtársamat erre az útra. Az aggastyán gondolkozott azután ezt válaszolta:

- Nohát igen, magaddal viheted, feltéve, hogy jótállsz a becsületességéért, és hogy hű marad az eskühöz, amit ter­mészetesen neki is le kell tennie.

Teljes felelősséget tudtam vállalni Szolovjevért, mivel barátságunk során már igazolta, hogy be tudja tartani a sza­vát.

Miután mindent átgondoltunk, abban egyeztünk meg, hogy pontosan egy hónap múlva az Amu-darja partján leszünk, Jeni-Hisszár romjai mellett; emberek jönnek értünk, akiket egy jelszóról fogunk felismerni, és ők fognak minket azután a monostorhoz elvezetni.

A kijelölt napon meg is érkeztünk Szolovjewel a Jeni-Hisszár erődítmény romjaihoz; és ott még aznap találkoztunk a négy kara-kirgizzel akiket értünk küldtek. A hagyományos szertartás után együtt vacsoráztunk. A nap nyugtával, megismételtették velünk az esküt, baslikot húztak a szemünkre, nyeregbe szálltunk és elindultunk.

Adott szavunkat az egész úton híven és lelkiismeretesen betartottuk: nem nézelődtünk, és nem próbáltuk megtudni merre és hova megyünk. Éjszaka, a hágókban, és néha mikor valami elhagyatott helyen ettünk, levették a baslikot a szemünkről. Ezen kívül, az egész út folyamán csak két ilyen alkalom volt. Első ízben a nyolcadik napon, amikor egy olyan függőhídon kellett átkelnünk, ahol lóháton nem lehet, és ahol egymás mellett még két ember sem fér el; egyenként kellett menni, ami bekötött szemmel lehetetlen.

A szemünk elé táruló táj természetéről ítélve arra következtethettünk volna, hogy vagy a Piandzse, vagy a Zeravcsan völgyében lehettünk: alattunk a széles folyó,

1 6 9

a híd, a körülvevő hegyek, mindez nagyon emlékeztetett erre a két völgyre.

Máskülönben, be kell vallanom, hogy talán jobb lett volna nekünk, ha bekötött szemmel tudtunk volna ezen a hídon átmenni. Azért volt-e, mert már túl sokáig mentünk vakon, vagy más okból, de sohasem fogom elfelejteni azt az idegességet és félelmet, ami elfogott, amikor ráléptünk erre a hídra. Időbe telt, mire rá tudtuk szánni magunkat.

Ilyen liánhidakkal gyakran lehet találkozni Turkesztánban, ahol többnyire ez az egyetlen járható út, hacsak nem akar az ember egy húsznapos kerülőt megtenni, hogy alig egy kilo­méterrel előbbre jusson.

Mikor az ember egy ilyen hídon találja magát, és a hegy­szoros mélyébe néz, ahol általában egy folyó zubog, körül­belül az az érzés fogja el, mint mikor az Eiffel torony tetejéről tekint le; de még ennél is sokkal intenzívebb a benyomás felfelé nézve, mert a sziklafalak eltűnnek a végtelenben, és a csúcsok csak távolról, több kilométerről láthatók.

Az ilyen hidaknak szinte soha sincs karfájuk, és olyan keskenyek, hogy csak egy kistermetű hegyi ló tud átmenni rajtuk. Ráadásul annyira hintáznak, hogy az ember úgy érzi, mintha egy rugós matracon járna, ami pedig a szilárd­ságukat, biztonságukat illeti, arról jobb nem beszélni.

Majdnem mindig liánokból font kötelek tartják; az egyik végük a hídhoz van erősítve, a másikat egy közelálló, a hegy­oldalban megkapaszkodó fához vagy egy kiálló sziklához kötik. Mindenesetre, európaiaknak nem lehet ajánlani ezeket a hidakat, még azoknak sem, akik azzal dicsekednek, hogy keresik az erős benyomásokat. Aki közülük mégis megkockáztatná, annak ugyancsak inába szállna a bátorsá­ga... vagy még lejjebb.

Amikor második alkalommal vették le baslikjainkat, egy karaván keresztezte az utunkat. Mivel nem akartak feltűnést kelteni a szemünket fedő különös csuklyáinkkal, ami gyanúsnak tűnhetett volna; vezetőink ajánlatosabbnak találták levetetni azokat a találkozás idejére. Ez éppen akkor történt, mikor egy olyan emlékmű mellett haladtunk el, ami jellegzetes Turkesztán hegyeiben, a hágók tetején. Ezeket az emlékműveket nagyon bölcsen helyezték el, mert nélkülük

1 7 0

az utasok ezen a kaotikus vidéken elvesztenék a tájékozódá­sukat. Leggyakrabban egy magaslaton emelkednek, és ha az ember ismeri kölcsönös helyzetük vázlatát, már nagyon messziről, néha még húsz-harminc kilométerről is fel lehet ismerni őket. Ezek egyszerűen nagy sziklatömbök, vagy hosszú, földbevert fapóznák.

A nép körében mindenféle hiedelem él ezekkel az épít­ményekkel kapcsolatban - például, hogy azon a helyen egy szentet temettek el, vagy onnan vitetett élve a mennybe, netán éppen ott ölte meg a hétfejű sárkányt, vagy tett vala­mi csodát. Általában a szentet, akinek emlékére állították, az egész vidék védőszentjének tekintik, és minden, a környék sajátos nehézségei feletti győzelmet neki tulajdoní­tanak. Azt, hogy az utazó sikeresen keresztüljutott a hágón, hogy megmenekült a rablók, vagy a vadállatok támadásai elől, hogy át tudott kelni a folyón, vagy fölébe tudott kerekedni valamilyen veszedelemnek ezen a vidéken; mind a szent védelmének tudják be. Ezért a kereskedők, zarán­dokok, vagy egyszerű utazók, akik túljutottak ezeken a veszélyeken, hálaadományt helyeznek el az emlékműnél.

Hagyománnyá vált, hogy a környék emberei valami olyan adományt választanak, ami szerintük automatikusan emlékezteti a szentet az adományozó imájára. Például hoz­nak egy darab szövetet, egy állat farkát, vagy más ehhez hasonló tárgyat, aminek egyik végét az emlékműhöz erősítik vagy hozzákötik, míg a másik vége szabadon úszik a szélben.

Ezek a szélben lobogó tárgyak minden utasnak messziről jelzik a követendő utat. Ezen emlékművek hálózatának ismerete nélkül szinte lehetetlen e vidéken utazni. Nincs sem út, sem ösvény, és ha ki is alakul néhány karaván­csapás, a hirtelen hőmérséklet változások, és az általuk kiváltott hóviharok hamar megváltoztatják, vagy el is tüntetik azokat. Az utazó, aki megfelelő utat keres, végül is teljesen összezavarodna iránypont nélkül, és még a legpontosabb iránytű sem érne semmit. Egyszóval, csak úgy lehet átkelni ezen a vidéken, hogy az ember útirányát emlékműtől emlék­műig szabja meg.

Útközben többször váltottunk lovat vagy szamarat, és időnként gyalog is mentünk.

1 7 1

Nem egyszer folyókon kellett úszva átkelnünk, hegyeken áthágnunk. A hideg vagy a meleg érzetéből ismertük fel, hogy mély völgyben, vagy magas hegyen járunk. Végre, a tizenkettedik nap estéjén levették a baslikot a szemünkről. Keskeny völgyben voltunk, melynek mélyén egy kis folyó folyt. Partját buja növényzet borította.

Ez volt az utolsó pihenőállomásunk. Miután ettünk, újra útnak indultunk, de ezúttal nem kötötték be a szemünket. Szamárháton követtük felfelé a folyót, és fél óra múlva egy magas hegyekkel övezett völgyben kis domb tárult a szemünk elé. Tőlünk jobbra, velünk szemben, és még egy kicsit balra is, havas hegyszirtek rajzolódtak ki a láthatáron. Amint túljutottunk a dombon, az első kanyarban, távol, a balra lefutó lejtőn megláttunk néhány épületet. Közelebb érve fel tudtunk ismerni valami erődítményhez hasonló épít­ményt, amilyeneket az Amu-darja partján, vagy Piandzsében lehet látni, de ez nagyobb volt azoknál. Az épületeket magas falak vették körül.

Végül elértük az első kaput, ahol egy idős asszony fogadott minket. Vezetőink átadtak neki egy üzenetet, majd ugyanazon a kapun át el is tűntek. Egyedül maradtunk az idős asszonnyal. Minden sietség nélkül bevezetett minket a kis udvar körül elrendezett, cellához hasonlatos helyiségek egyikébe, rámutatott a benne levő két ágyra, és kiment.

Nemsokára egy tiszteletreméltó aggastyán jött oda. Anélkül, hogy bármit is kérdezett volna, török nyelven beszélt hozzánk nagyon kedvesen, mintha régi jó ismerősök lettünk volna.

Megmutatta mit hol találunk, és azt mondta, hogy az első időkben a szobánkba hozzák az étkünket. Búcsúzóul azt tanácsolta, hogy pihenjünk, de hozzátette, ha nem vagyunk fáradtak kimehetünk sétálni egyet a környéken. Egyszóval, értésünkre adta, hogy szabadok vagyunk úgy élni, ahogy jónak látjuk.

Mivel az úttól tényleg nagyon fáradtnak éreztük magunkat, jobbnak tűnt, ha egy kicsit pihenünk, így lefeküdtünk. Úgy aludtam, mint a bunda, és kopogtatásra ébredtem: egy fiatal fiú szamovárt hozott zöld teával, és meleg kukoricalepényből, juhsajtból és mézből álló reggelit.

1 72

Meg akartam kérni a fiút, hogy mutasson egy helyet ahol megfürödhetnénk, de kiderült, hogy csak a psezi nyelvet beszéli, és én ezen a nyelven egy szót sem tudtam, kivéve pár káromkodást.

Szolovjev már nem volt a szobában, úgy tíz perc múlva jött vissza. Ő is mélyen aludt, de késő éjszaka felébredt, és mivel senkit nem akart zavarni, nyugodtan az ágyában maradt, és tibeti szavakat ismételt. Napkeltével kiment, hogy a környéket megismerje; de amikor éppen ki akart lépni a kapun, egy öregasszony integetett neki, hogy jöjjön be az udvar egyik sarkában álló kis házba. Azt hitte meg akarja tiltani neki, hogy kimenjen; de a házba belépve megértette, hogy a jó öregasszony csak frissen fejt tejjel akarja megkínálni. Miután inni adott neki, még a kaput is segített kinyitni.

Mivel senki sem jött hozzánk, a tea után elhatároztuk, hogy sétálni megyünk és felfedezzük a környéket. Először az erődítményt körbevevő magas falakat követtük. Azon a kapun kívül, amin mi bementünk, volt még egy másik, egy kisebb, az északnyugati oldalon.

Mindenütt szinte ijesztő csend uralkodott, amit csak egy távoli vízesés zaja, és néha egy madár kiáltása tört meg. Füllesztően meleg nyári nap volt. Az embernek semmihez sem volt kedve. A minket körülvevő lenyűgöző táj sem érdekelt; csak a vízesés hangja vonzott, mintha megbűvölt volna. Anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna Szolovjewel, a vízeséshez tartottunk mindketten, amely azután kedvenc helyünkké is vált.

Sem aznap, sem az aztán következőn senki nem jött hoz­zánk, de naponta háromszor hoztak enni: tejtermékeket, szárított gyümölcsöt, halat - pettyes pisztrángot -, és a szamovárt szinte minden órában kicserélték. Az ágyunkon feküdtünk, vagy kimentünk, és a vízesés egyhangú mora­jában tibeti szavakat tanultunk.

Ez alatt a két nap alatt sem az úton, sem a vízesésnél nem találkoztunk senkivel. Csak egyetlen egyszer jött arra négy fiatal lány, mikor a vízesésnél ültünk. Mihelyt megláttak sarkon is fordultak, és eltűntek a kis kapun keresztül, amit az északnyugati oldalon láttunk.

173

A harmadik nap reggelén én éppen egy árnyas sarokban ültem, és Szolovjev unalmában az e célra készített kis fadarabok segítségével a velünk szemben lévő havas hegy­csúcsok magasságát kezdte meghatározni, amikor egyszer csak azt a fiút láttuk futni felénk, aki az első napon hozta az étkünket. Odanyújtott Szolovjevnek egy boríték nélküli összehajtott papírt.

Szolovjev átvette, és az Aga Georgij címzést olvasva csodálkozva nyújtotta át nekem. Mikor kihajtogattam a papírt és felismertem az írást, a szemem elhomályosult, oly váratlanul ért. Jól ismertem ezt a kézírást, Ljubovedszkij hercegé, az életben számomra legkedvesebb emberé volt.

Az oroszul írt üzenet így szólt: „Kedves gyermekem! Úgy éreztem menten elalélok, mikor

tudomásomra jutott, hogy Te itt vagy. Végtelenül sajnálom amiért nem mehetek rögtön hozzád, hogy karomba szorít­salak. Várnom kell amíg Te jössz hozzám. Ágyban vagyok. Az utóbbi napokban nem jártam kinn, és nem is beszéltem senkivel. Csak most hallottam, hogy megérkeztél. Milyen boldogság arra gondolnom, hogy hamarosan viszont foglak látni! Annál is nagyobb az örömöm, hogy egyedül jöttél ide - az én, vagy közös barátaink segítsége nélkül -, mert ez azt mutatja, hogy ez alatt az idő alatt nem aludtál. Gyere gyor­san, majd beszélünk mindenről. Tudom, hogy egy társaddal vagy itt. Bár nem ismerem, boldogan ölelném meg őt is, úgyis mint a Te barátodat."

Még be sem fejeztem az olvasását, már szaladtam is futás közben olvasva a levelet, és intve Szolovjevnek, hogy kövessen. Azt sem tudtam merre rohanok, mögöttem szal­adt Szolovjev és a fiú. Miután áthaladtunk az udvaron, ahol laktunk, a fiú egy másik udvarra, és ott egy cellához vezetett, amelyben a herceg feküdt.

Megöleltük, megcsókoltuk egymást, szabad kifejezést adtunk örömünknek, és megkérdeztem a hercegtől, miként betegedett meg:

- Nagyon jól éreztem magam - mondta -, de két hete fürdés után, anélkül hogy észrevettem volna, valószínűleg túl rövidre vágtam a körmöt a lábamon. Mivel általában mezítláb járok, kaptam egy fertőzést, ami fájdalommal járt.

174

Eleinte nem törődtem vele, azt gondoltam, hogy elmúlik, de napról napra rosszabb lett. Végül a múlt héten meggyűlt, amit magas láz, és önkívület kísért. így ágyba kényszerültem. A testvérek azt mondták, hogy vérmérgezést kaptam, de mostanra minden veszély elmúlt. Különben is már jól vagyok. De már eleget beszéltem magamról. Rövidesen meggyógyulok. Inkább te meséld el miként jutottál el ide, mily' csoda folytán...

Röviden elbeszéltem neki az életemet, hogy mi történt a két év alatt amióta nem találkoztunk, a véletlennek betudható találkozásokat, barátságomat Bogga-Eddinnel, az ebből eredő kalandokat, és végül, hogy miként jutottam el ide. Azután megkérdeztem tőle, miért tűnt el olyan hirtelen, semmi hírt nem adva magáról, hagyva, hogy szenvedjek a bizonytalanságban mindaddig, míg vérző szívvel beletörőd­tem, hogy örökre elveszítettem. Elmondtam, hogy mindene­setre - a költségekkel nem törődve - gyászmisét tartattam a tiszteletére, hátha a segítségére lehet, bár nem voltam túl­ságosan meggyőződve a hatékonyságáról.

Végül én is megkérdeztem tőle, hogyan jutott el ebbe a kolostorba, és a herceg így válaszolt:

- Mikor legutoljára Konstantinápolyban találkoztunk, nagy benső fáradtság, lelki közönyösség kezdett úrrá lenni rajtam. Ceyloni utam folyamán, és az azt követő tizennyolc hónap­ban, ez a benső fáradtság lassacskán bús levertségbe ment át növekvő ürességet hagyva bennem, és elhomályosított minden érdeklődést, ami az élethez kötött.

Amikor Ceylonba értem, ott megismerkedtem A-val, a híres buddhista baráttal. Gyakori beszélgetéseink ered­ményeként egy expedíciót szerveztem vele fel az Induson, aprólékosan meghatározott programmal, és egy minden részletében kidolgozott útirányt követve, abban a remény­ben, hogy végre tisztázódjanak a mindkettőnket annyira foglalkoztató kérdések.

Ami személy szerint engem illet, ez a kísérlet volt az utol­só szalmaszál, amelybe még belekapaszkodtam, de amikor láttam, hogy ez az utazás ismét csak egy délibáb felé törekvés volt, minden meghalt bennem, nem akartam többé semmibe belekezdeni.

175

Az expedíció után a véletlen Kabulba vezetett vissza, ahol fenntartás nélkül átadtam magam a keleties lustaságnak, cél és érdeklődés nélkül élve, megelégedve azzal, hogy - automatikus megszokásból - viszontlássak néhány régi ismerőst, vagy néhány új emberrel ismeretséget kössek. Gyakran eljártam régi barátomhoz, Aga Kánhoz. Egy ilyen kalandokban gazdag ember fogadásai egy kis élénkséget vit­tek a kabuli unalmas életbe.

Egyik alkalommal, a vendégek közt felfigyeltem egy megtisztelő helyen ülő öreg tamilra, aki olyan öltözéket viselt, ami egyáltalán nem illett Aga Kán házához. A kán szívélyesen fogadott, s miután látta meghökkenésemet, gyorsan odasúgta, hogy ez a tiszteletre méltó ember régi barátja, egy különös valaki, aki iránt nagy elkötelezettséget érez, és aki egyszer az életét mentette meg. Elmondta, hogy az aggastyán valahol északon él, de néha eljön Kabulba hoz­zátartozóit meglátogatni, vagy valami más ügyben, és min­den alkalommal felkeresi őt, ami neki, Aga Kánnak, mindig rendkívüli örömet szerez, mert még sohasem találkozott senkivel, akiben hasonló jóság lenne. Azt tanácsolta, beszél­jek vele; hozzátéve, hogy lehetőleg hangosan, mert rosszul hall.

A társalgás, amit érkezésem félbeszakított újra megindult. Lovakról volt szó. Az aggastyán is részt vett a beszélgetés­ben. Nyilvánvalóan értett a lovakhoz, és annak idején neki is szenvedélye volt a ló. Azután a politikára terelődött a szó. Beszéltünk a szomszédos országokról, Oroszországról és Angliáról is; és amikor Oroszország került szóba, Aga Kán rám mutatva könnyed hanglejtéssel ezt mondta:

- Nagyon kérem, semmi rosszat ne mondjanak Oroszországról! Lehet, hogy megbántanák ezzel orosz vendégünket...

Bár ezt ő viccelődve mondta, de számomra nyilvánvaló volt, hogy egy szinte elkerülhetetlen oroszellenes támadást akart megelőzni. Akkoriban ott általános gyűlölet uralkodott az oroszok és az angolok iránt. Majd a közös társalgás ellanyhult, és kis, különálló csoportokban folytatódott. Én az aggastyánnal beszélgettem, akit egyre rokonszenvesebbnek találtam. A helybéli nyelven beszéltünk.

1 7 6

Megkérdezte tőlem honnan jövök és mennyi ideje vagyok Kabulban. Hirtelen oroszra váltotta a szót, erős akcentussal de helyesen beszélt; elmagyarázta, hogy járt Oroszország­ban, még Moszkvában és Szentpéterváron is, sokáig élt Buharában, ahol oroszokkal járt össze, és így tanulta meg a nyelvet. Hozzátette, mennyire örül az alkalomnak, hogy oroszul beszélhet, mert gyakorlás hiányában kezdett min­dent elfelejteni.

Kissé később azt mondta, ha nekem kellemes az anya­nyelvemen beszélgetni, akkor távozhatnánk együtt; és talán megtisztelném őt, idős embert azzal, hogy elmennék vele egy teaházba, ahol társaloghatnánk. Elmagyarázta, hogy már gyermekkora óta szokása és gyengéje a kávéházakba és teaházakba járás, és most, hogy városban van nem tudja megtagadni az élvezetet magától, hogy szabadidejét ott töltse, mert - mondta - a nyüzsgés és hangzavar ellenére, az ember sehol máshol nem gondolkodik olyan jól. És hoz­zátette:

- Minden bizonnyal éppen a felfordulás és a zűrzavar az, ami miatt az ember olyan jól gondolkodik.

A legnagyobb örömmel fogadtam el ezt a meghívást. Természetesen nem azért, hogy oroszul beszéljek, hanem valami más okból, amit nem tudtam magamnak megmagya­rázni. Bár én magam is idős voltam, de az érzelmeim olyanok voltak iránta, mint egy unokának szeretett nagyapja iránt.

Rövidesen elszéledtek a vendégek. Mi is elindultunk az aggastyánnal, útközben ezer és egy dologról beszélgetve. A teaházba érve, a nyitott teraszon leültünk egy sarokba, ahol bukharai zöld teát szolgáltak fel nekünk. A csajkanéban az aggastyán iránt tanúsított figyelem és a gondoskodás meg­mutatta mennyire ismert és tisztelt ember volt.

Az aggastyán a tadzsikokra terelte a szót, de az első csésze tea után önmagát félbeszakítva ezt mondta:

- Csak jelentéktelen dolgokról beszélünk. Nem ez a lényeg. - Majd, miután merően rám nézett, elfordította a tekintetét és elhallgatott. Az, ahogy beszélgetésünket félbeszakította, az utolsó mondatai, és a szúró pillantás amit rám vetett, mindez nagyon különösnek tűnt nekem.

1 7 7

Azt mondtam magamban: - Szegény! Kétségtelenül gyengül már a gondolkodása a kora miatt; lám értelmetlenül fecseg! És fájdalomteljes szánalom fogott el eziránt a rokon­szenves aggastyán iránt.

Ez a szánalomérzés lassacskán önmagámra irányult. Arra gondoltam, hogy rövidesen én is értelmetlenül fogok fecseg­ni, és nincs messze az a nap, amikor már nem fogom tudni gondolataimat irányítani, és így tovább. Hirtelen, újra a hangját hallottam. A szavak amiket kiejtett egyszerre elosz­latták komor gondolataimat, és kirántottak állapotomból. Szánalmam egy, még soha át nem élt megdöbbenésnek adta át a helyét:

- Hej! Gogó, Gogó! Negyvenöt éven keresztül tettél erőfeszítéseket, gyötörted önmagadat, gondolkodtál szünte­lenül, és egyetlen egyszer sem tudtad rászánni magad, hogy úgy dolgozzál - akár csak egy pár hónapon át -, hogy az agyad vágya, szíved vágyává váljon. Ha ezt elérted volna, nem töltenéd öregségedet ilyen magányban, mint amilyen­ben vagy.

A Gogó név, amivel kezdte, meghökkentett és ámulatba ejtett. Honnan ismerhette ez a hindu, aki itt, Közép-Ázsiában látott először engem, azt a becenevet, amin csak anyám és dajkám szólított gyerekkoromban, immár hatvan éve, és amit azóta senki el nem ismételt.

El tudod képzelni meglepetésemet? Rögtön visszaem­lékeztem egy idős emberre, aki a feleségem halála után, mikor még nagyon fiatal voltam, Moszkvában felkeresett. Arra gondoltam, hogy lehetett-e ő ez a titokzatos aggastyán? De mégsem - először is az magas növésű volt, és nem is hasonlított rá. Aztán meg, már régen meg is kellett volna halnia: ez negyvenegy éve történt, és már akkor is nagyon idős volt. Semmi magyarázatot nem tudtam találni arra az egészen nyilvánvaló tényre, hogy ez az ember nemcsak ismer engem, de tisztában van benső állapotommal is, amiről egyedül nekem lehetett tudatom.

Az aggastyán mély gondolkodásba merült, mialatt mind­ezek a gondolatok végigfutottak agyamon, és összerezzent, mikor végre minden erőmet összeszedve felkiáltottam:

- Ki ön, hogy ilyen jól ismer engem?

1 7 8

- Mit számit neked a jelen pillanatban, hogy én ki, vagy mi vagyok? Még mindig él benned ez a kíváncsiság, aminek köszönheted azt, hogy minden erőfeszítésed az életben eredménytelen maradt? Elég erős lehet-e ahhoz, hogy még ebben a percben is egész lényeddel át tudd magad adni a tény elemzésének, hogy én ismerlek tégedet, csak azért, hogy megmagyarázd önmagadnak, ki vagyok én, és hogyan ismertem rád?

Az aggastyán szemrehányásai a legkényesebb ponton érintettek.

- Igen atyám, igazad van - mondtam - valóban mit számíthat nekem, hogy rajtam kívül mi, és hogyan történik? Sok csodának voltam szemtanúja, de mindez mire vezetett? Csak azt tudom, hogy a jelen pillanatban minden üres ben­nem, és hogy ez az üresség nem lenne elkerülhetetlen, ha - mint mondtad - nem lennék e belső ellenség hatalmában, és ha nem szenteltem volna az összes időmet erre, a min­den rajtam kívül álló dolog iránti kíváncsiságra, hanem küzdöttem volna ellene.

Igen... most már túl késő! Ma már közömbösnek kellene lennem minden iránt, ami rajtam kívül történik. Semmit sem akarok tudni arról, amit kérdeztem tőled, és nem akarlak többé zavarni. Őszintén kérlek, bocsáss meg a fájdalomért, amit az elmúlt pár percben neked okoztam. - Ezután sokáig ülve maradtunk, mindegyikünk a gondolataiba mélyült.

Végül ő szakította meg a csendet: - Talán még nem túl késő. Ha teljes léteddel érzed, hogy

benned valóban üres minden, azt tanácsolom, próbáld meg még egyszer. Ha nagyon tisztán érzed, és minden kétség nélkül felismered, hogy mindaz, amire eddig törekedtél csak délibáb, és ha elfogadsz egy feltételt, akkor megpróbálok segíteni. Ez a feltétel abból áll, hogy tudatosan meghalsz az eddig folytatott életre, vagyis egyszer és mindenkorra szakí­tasz külső életed automatikusan létrejött gyakorlatával, és elmész az általam kijelölt helyre.

Az igazat megvallva, egyáltalán volt-e mivel szakítanom? Ez nekem nem is volt igazán feltétel, mert - néhány ember­rel fenntartott kapcsolaton kívül - semmi érdeklődés sem létezett már számomra.

1 7 9

Ami pedig ezeket a kapcsolatokat illette, különböző okoknál fogva kénytelen voltam nem gondolni rájuk.

Be is jelentettem neki, hogy kész vagyok azonnal elmen­ni, ahova kell. Felállt, és azt mondta, hogy számoljam fel minden dolgomat, és anélkül, hogy egy szót is hozzátett volna, eltűnt a tömegben. Mindjárt másnap elrendeztem mindent, intézkedtem bizonyos ügyekben, megírtam egy pár hivatalos levelet hazámba, és vártam.

Három nappal később egy fiatal tádzsik jött el hozzám, és csak ennyit mondott:

- Engem választottak az ön vezetőjéül. Az út egy hónapig fog tartani. Ezt és ezt készítettem elő...Kérem, mondja meg, mit kell még biztosítanom önnek, a karavánt mikorra és hová kívánja összehívni.

Semmi másra nem volt szükségem, mert az utazáshoz mindenről gondoskodtak, így azt válaszoltam, hogy már másnap reggel kész vagyok elindulni, ami pedig az indulás helyét illeti, rábíztam, hogy azt ő maga jelölje ki. Erre ugyanolyan lakonikusan válaszolta; másnap reggel hat órakor a Kalmatasz karavánszerájnál lesz, ami a város szélén az Uzune-Kerpl felé vezető úton van. Másnap útnak indul­tunk egy karavánnal, ami két hét alatt idehozott - és amit itt találtam, azt magad is meg fogod látni.

- Addig is inkább meséld el, mit tudsz közös ismerő­seinkről.

Látva, hogy ez az elbeszélés kifárasztotta öreg barátomat, javasoltam, hogy tegyük későbbre beszélgetésünket, és szavamat adtam, hogy a legnagyobb örömmel beszámolok mindenről, de most a gyors gyógyulás kedvéért pihennie kel­lene. Mindaddig, míg Ljubovedszkij hercegnek ágyban kellett maradnia, mi mentünk hozzá a második udvarra, de amint jobban lett és el tudta hagyni a celláját, ő jött el hozzánk. Minden nap két-három órán át beszélgettünk.

Ez két héten keresztül tartott. Egyszer a harmadik udvar­ba hívtak minket a kolostor sejkjéhez, aki tolmács segít­ségével beszélt hozzánk. Az egyik, első rangidős szerzetest rendelte oktatónknak, egy aggastyánt, aki egy ikonhoz hasonlított, és aki - a testvérek szerint - kétszázhetvenöt éves volt.

1 8 0

Ettől kezdve, mondhatnánk beléptünk a kolostor igazi életébe. Szabad bejárásunk volt majdnem mindenhova, így hamarosan jól ismertük az egészet.

A harmadik udvar közepén volt egy épület, olyan mint egy nagy templom, ahol a második és a harmadik udvar lakói naponta kétszer összegyűltek, hogy a főpapnők szakrális táncain részt vegyenek, vagy szakrális zenét hallgassanak.

Amint Ljubovedszkij herceg teljesen meggyógyult, min­denhova ő maga kísért el minket, és magyarázott meg min­dent. Olyan volt nekünk, mint egy második oktató.

Egyszer majd - talán - külön könyvet fogok írni a kolostor minden részletéről, amit képviselt, és amit ott tettek. Addig is szükségesnek találom, hogy amilyen részletesen csak lehet leírjak egy különös készüléket, amit ott láttam, és aminek szerkezete - mihelyt azt többé kevésbé megértettem - megrázó hatással volt rám.

Mikor Ljubovedszkij herceg második oktatónk lett, egy nap saját kezdeményezésére engedélyt kért, hogy egy kis oldal udvarra - a negyedikre - vezethessen minket, amit az asszonyok udvarának hívtak, a növendékek osztályához, amit azok a pap-táncosnők vezettek, akik minden nap a templomi szakrális táncokat mutatták be. A herceg - aki tudta milyen nagy érdeklődést tanúsítottam abban az időben a test, és az emberi pszichizmus mozgását igazgató törvények iránt - azt tanácsolta, hogy mialatt az osztályt néz­zük, fordítsunk különös figyelmet azokra a készülékekre, amelyek segítségével a fiatal jelöltek művészetüket tanul­mányozzák. Ezek a különös készülékek kinézésükről ítélve azt a benyomást keltették, hogy nagyon régi időkben készül­tek. Ébenfából voltak, elefántcsont és gyöngyház beraká­sokkal. Mikor használaton kívül álltak és összerakták őket, egy olyan összességet alkottak, ami a vezanelni fára emlékeztetett, sok egyforma elágazásával. Közelebbről szemlélve, mindegyik ilyen készülék egy sima, egy embernél kicsit magasabb, háromlábú oszlopból állt, amiből hét helyen speciálisan megformált elágazások indultak ki. Ezek az elágazások hét, különböző méretű részre tagozódtak, és ezeknek úgy a hossza, mint a vastagsága az oszloptól való távolságának arányában csökkent.

1 8 1

Minden tagot két egymásbaillő, belülről kivájt elefánt­csont golyó kötött a másikhoz. A külső gömb nem fedte tel­jesen a belsőt, ami lehetővé tette, hogy ezt az ág bármelyik ízének végéhez erősítsék, míg a külsőt egy másiknak a végéhez. Egy ilyen összekapcsolás - ami az emberi váll csuk­lójához hasonlítható - megengedte minden ág hét részle­tének bármilyen irányú mozgatását. A belső gömbökre jelek voltak vésve.

Három ilyen készülék volt a teremben; mindegyik mellett állt egy kis szekrény, tele négyszögletű fémlemezekkel. Ezekre a lemezekre is bizonyos jeleket véstek. Ljubovedszkij herceg elmondta nekünk, hogy ezek a lemezek másolatai a tiszta aranyból levőknek, amelyek a sejknél vannak. A szak­értők szerint ezeknek a lemezeknek és a készülékeknek kora négy és fél ezer évre becsülhető. Azután a herceg elmagya­rázta, hogy lemezeken és a gömbökön lévő jeleket össze­egyeztetve, a golyók egy bizonyos pozícióba jutnak, ami aztán meghatározza a részek helyzetét is.

Amikor az összes gömb egy adott esethez kellően van beállítva, ez tökéletesen meghatározza az annak megfelelő pozitúrát, úgy formájában, mint kiterjedésében; és az így beállított készülék előtt a fiatal papnők hosszasan időznek azért, hogy megismerjék hogyan érezzék át és emlékezzenek erre a pozitúrára.

Hosszú évek telnek el addig, amíg megengedik ezeknek a jövendő papnőknek, hogy a templomban táncoljanak. Ott csak az idős és tapasztalt papnők táncolhatnak.

Ebben a kolostorban mindenki ismeri ezeknek a pozitú-ráknak az ábécéjét, és este, mikor a papnők az aznapra ren­delt szertartásnak megfelelően a templom nagytermében táncolnak, a testvérek kiolvassák ezekből a pozitúrákból azokat az igazságokat, amelyeket több évezreddel ezelőtt abba az emberek belehelyeztek.

Ezeknek a táncoknak a mi könyveinkhez hasonló a szerepük. Miként mi azt manapság papírra vetjük, hajdan az emberek ezekbe a pozitúrákba jegyezték fel a régen elmúlt eseményekkel kapcsolatos információkat azért, hogy azokat évszázadról évszázadra továbbadják a jövő nemzedékeknek. Ezeket a táncokat szakrális táncoknak nevezték.

1 8 2

Leggyakrabban azokból a lányokból lesz papnő, akiket szüleik - fogadalomból, vagy valami más okból - már kora ifjúságuktól kezdve Isten vagy egy szent szolgálatára szentel­tek. Ezeket a jövendő papnőket gyerekkorukban adják monostorba, ahol megkapják a szükséges előkészítést és tanítást, például a szakrális táncokat illetően.

Röviddel azután, hogy először láttunk egy ilyen osztályt, alkalmam adódott a valódi papnők táncát is megszemlélni, és ami bámulatba ejtett, az nem annyira az ezekbe a tán­cokba foglalt jelentés volt, hanem azok külső pontossága, és az a szabatosság amivel megvalósították. Sem Európában, sem bármely más helyen, ahol tudatos érdeklődéssel figyel­tem ezt a fajta automatizált emberi megnyilvánulást, sehol sem találkoztam semmivel, amit a megvalósításnak ehhez a tisztaságához lehetne hasonlítani.

Három hónapja éltünk ebben a kolostorban, és éppen kezdtünk hozzászokni az életkörülményekhez, mikor egyszer a herceg eljött hozzám és nagyon komolynak tűnt. Azt mondta, hogy azon a reggelen elhívták a sejkhez, ahol több testvér is jelen volt a legidősebbek közül.

- A sejk azt mondta nekem - tette hozzá a herceg -, hogy már csak három évem van hátra az életemből, és tanácsol­ta, hogy azt a Himalája északi lejtőjén fekvő Olman kolostor­ban töltsem, hogy ezt az időt jobban fel tudjam használni arra, amire egész életemben vágytam. Ha hozzájárulok, ellát az összes szükséges ismerettel és útbaigazítással - ígérte -és mindent elrendez, hogy ottlétem tényleg termékeny legyen. Habozás nélkül, rögtön beleegyezésemet adtam, és úgy határoztak, hogy három nap múlva, megfelelően képzett emberek kíséretében el is indulok.

Ezt a három napot pedig teljes egészében veled akarom tölteni, aki egy véletlen folytán a hozzám legközelebb álló ember lettél az életben.

Szinte földbe gyökerezett a lábam a meglepetéstől, és jó ideig képtelen voltam egy szót is kiejteni. Mikor egy kicsit magamhoz tértem, csak ennyit tudtam kérdezni:

- Ez igaz lehet? - Igen - válaszolt a herceg - nincs jobb módja, hogy ezt

az időt hasznossá tegyem.

183

Talán így be tudom pótolni mindazt, amit oly haszonta­lanul és abszurd módon elvesztegettem, noha hosszú éveken át annyi lehetőségem adódott. Jobban tennénk, ha erről többet nem beszélnénk, hanem felhasználnánk ezt a három napot valamire, ami a jelenben sokkal lényegesebb. Ami pedig téged illet, csak gondolj továbbra is úgy rám, mint aki már régen meghalt; hiszen nem te magad említetted érkezésedkor, hogy gyászmisét tartattál értem, és hogy már beletörődtél a gondolatba, hogy elvesztettél? És most, mint ahogy véletlenül találkoztunk, ugyanúgy véletlenül újra elválunk, minden szomorúság nélkül.

A hercegnek talán nem volt nehéz minderről oly nagy lelki nyugalommal beszélni; nekem azonban nagyon nehezen elviselhető volt rádöbbenni, hogy ezúttal egyszer és min­denkorra elvesztem azt az embert, aki a legdrágább szá­momra.

A teljes három napot együtt töltöttük és mindenről beszéltünk. De a szívem nehéz volt, különösen mikor mosolygott. Őt nézve a szívem szakadt meg, mert számom­ra a jóság, a szeretet és a türelem jele volt ez a mosoly.

Végül három nap múltán, egy számomra nagyon szomorú reggelen, én magam segítettem megrakni a karavánt, amely örökre elvitte tőlem ezt az oly jó embert. Megkért, hogy ne kísérjem el. A karaván elindult, s mielőtt eltűnt volna a hegy mögött, a herceg visszafordult, rám nézett, és három­szorosan megáldott.

Béke legyen a lelkeddel, szent ember, Jurij Ljubovedszkij herceg!

1 8 4

A Jurij Ljubovedszkij hercegnek szentelt fejezet befe­jezéséül le akarom írni Szolovjev tragikus halálának minden részletét, ami különleges körülmények között zajlott le.

SZOLOVJEV HALÁLA

Szoloyjev, nem sokkal a Szarmung konfraternitás fő kolostorában való tartózkodásunk után csatlakozott az Igazságot keresők csoportjához. A szabálynak megfelelően jótállást vállaltam érte. Miután tagja lett ennek a csoport­nak, nagy kitartással dolgozott önmaga tökéletesítésén, és a csoport általános tevékenységében, és komolyan vett részt több expedíciónkban.

1898-ban, éppen az egyik ilyen expedíció során halt meg a Góbi sivatagban, egy vad teve harapása következtében. Nemcsak Szoloyjev különös halála miatt írom le minden részletében ezt az eseményt, hanem azért is, mert a Góbi sivatagban való előrehaladásunk példátlan volt, és leírása nagyon tanulságos lehet az olvasónak.

Elbeszélésemet ott kezdem, hogy Taskentet elhagyva, sok nehézség árán felhatoltunk a Saraksan folyó mentén, és több hágón keresztül a kis F. helységbe értünk, ami a Góbi sivatag szélén feküdt.

Mielőtt nekivágtunk volna a sivatagnak, pár hetes pihenést szabtunk ki magunknak. Szabadidőnket kihasznál­va, hol egyénileg, hol csoportosan találkozgatni kezdtünk a helység lakosságával. Sok kérdést tettünk fel nekik, és ők felfedtek nekünk mindenféle a Góbi sivataggal kapcsolatos hiedelmet. Legtöbb elbeszélésük azt állította, hogy a mai sivatag helyén az annak idején virágzó vidéket lakó népeknek községeit, sőt egész városait temette el a homok, annak számtalan kincsével és gazdagságával. Úgy mondták, hogy néhány ember a környező községekből ismerte ezeknek a kincseknek a helyét, de ez titok volt, amit örök­ségként, eskü alatt adtak tovább, és azoknak akik megszeg­ték az esküt - az árulás súlyosságától függően - különös büntetésben volt részük, miként ezt sokan tapasztalták.

1 8 5

A beszélgetések során, többször is célzást tettek a Góbi sivatag egyik részére, ahol sokak szerint egy nagy várost borít a homok. Sok különös, logikusan összefüggőnek tűnő jel komolyan felkeltette többünk érdeklődését, főleg Skridlov archeológusét.

Miután hosszasan megtárgyaltuk egymás között, elhatároztuk, hogy keresztülmegyünk a Góbi sivatag azon a vidékén, ahol minden jel szerint a homok alá temetett város van. Szándékunkban állt ugyanis ott bizonyos ásatásokba kezdeni, az öreg Skridlov professzor irányítása alatt, aki ennek nagy szakértője volt. Útirányunkat ennek a tervnek megfelelően határoztuk meg.

Bár ez a vidék nem volt semmilyen - a Góbi sivatagon átvezető, többé-kevésbé ismert - karavánút közelében sem, úgy döntöttünk, hogy követjük egy régi elvünket, mely szerint: járt úton sohasem járunk; nem is gondoltunk tovább a lehetséges nehézségekre, hanem mindannyian szabadjára engedtük érzelmeinket, ami közel állt az örömujjongáshoz. Mikor ez az érzelem egy kicsit lecsillapodott, elkezdtük rész­letesen kidolgozni tervünket, és csak akkor fedeztük fel annak mérhetetlen nehézségeit. Eljutottunk addig a pontig, hogy azt sem tudtuk egyáltalán megvalósítható-e, mivel ter­vezett utunk nagyon hosszú volt, a szokásos eszközökkel kivitelezhetetlennek tűnt.

A legnagyobb nehézség a megfelelő mennyiségű víz és élelmiszer biztosítása volt az egész utazásra, mivel még szűkösen számítva is akkora mennyiségre lett volna szükség, amit mi semmiképpen sem tudtunk volna magunkkal vinni. Teherhordó állatok igénybevételére pedig gondolni sem lehetett, mert sem egy szál fűre, sem egy csöpp vízre nem számíthattunk: utunk egyetlen oázison sem vezetett keresztül. Mindezek ellenére tervünket nem adtuk fel; de alapos megfontolás után közös egyetértéssel elhatároztuk, hogy most még semmibe sem fogunk, azért hogy mindegyi­künknek lehetősége legyen egy hónapon át intelligenciája minden erőforrását arra szentelni, hogy ebből a reménytelen helyzetből kiutat találjon.

Ezenkívül mindenki megkapta a lehetőséget, hogy oda menjen ahova akar, és azt tegye amit kíván.

1 8 6

Mindezek irányítását Skridlov professzorra bíztuk, akit azért választottunk meg vezetőnknek, mert közöttünk ő volt a legidősebb és a legtiszteletreméltóbb. Többek között a közös pénztár is rá volt bízva. Mindjárt másnap mindegyi­künk kapott egy bizonyos összeget; egyesek elhagyták a falut, mások ott maradtak, ki-ki a saját terve szerint.

A következő gyülekezési hely egy kis község volt a homok­sivatag szélén, onnan szándékoztunk útnak indulni. Egy hónappal később össze is gyűltünk ott, és Skridlov profesz-szor irányítása alatt tábort vertünk. Utána mindenki ismertette elgondolását. A beszámolók sorrendjére sorsot húztunk.

Az első Karpenkó geológus volt, majd Sari-Ogli doktor követte, és végül harmadikként Jelov filológus. Ezek a beszá­molók újdonságuk, eredeti elgondolásuk, és még a kifejezési formájuk révén is olyan érdekfeszítőek voltak, hogy emlékezetembe vésődtek, és még ma is szinte szó szerint tudom idézni őket.

Karpekó így kezdte előadását: - Annak ellenére, hogy - mint tudom - senki sem szereti

közületek az európai tudósok módszereit, akik ahelyett, hogy egyenesen a cél felé mennének, mindenféle mesét szaval­nak el, egészen Ádámig visszamenően; a kérdés ezúttal olyan komoly, hogy mielőtt indítványomat kifejteném, szük­ségesnek tartom tudomásotokra hozni elgondolásaimat és következtetéseimet, amik elvezettek ahhoz, amit végül java­solni fogok.

Egy időre megállt, azután folytatta: - A Góbi sivatag homokja, a tudomány szerint, új keletű

képződmény. Ezt illetően két feltevés létezik: A homok vagy egy régi tengerfenék, vagy pedig a szél hozta a Tian-Chan, a Hindu-Kush és a Himalája sziklás hegyláncairól, és azokról a hegyekről, amik annak idején a sivatagot északról határolták, de amiket a szelek évszázados munkája lekopta­tott.

Szem előtt tartva a legfontosabbat, azt, hogy úgy nekünk, mint az állatoknak melyeket szükségesnek találunk magunkkal vinni elég ennivaló legyen az egész sivatagi út alatt, mindkét lehetőséget figyelembe vettem, és feltettem

187

magamnak a kérdést: nem tudnánk-e magát a homokot fel­használni erre a célra?

A következőképpen okoskodtam: Ha ez a sivatag egykor tényleg tengerfenék volt, akkor mindenképpen lennie kell egy különböző kagylókból álló rétegnek benne. Márpedig, mivel a kagylókat élő szervezetek alkotják, szerves anyago­kat kell tartalmaznia. Nekünk tehát csak meg kell találnunk a módszert, hogy ezeket a szerves anyagokat emészthetővé, és így az élethez szükséges energia átadására alkalmassá tegyük.

Ha a sivatag homokja erózió eredménye - vagyis sziklák­ból ered - akkor is kétségtelen bizonyítékok vannak arra, hogy Turkesztán legtöbb hasznos oázisa, akárcsak a sivatagot környező területek talaja tisztán növényi eredetű, melyet a magasabb vidékekről jövő szerves anyagok képeznek. Ha ez így van, az évszázadok folyamán ezeknek az anyagoknak is be kellett szivárogniuk és keveredniük a sivatagot képező homoktömegbe. Majd azt gondoltam, hogy a gravitáció törvénye értelmében mindezek az anyagok, vagy alapelemek, mindig a fajsúlyuk szerint rétegződnek, és jelen esetben a beszivárgott, a szikla eredetű homoknál könnyebb szerves anyagoknak is lassacskán csoportosulniuk kellett, hogy rétegeket vagy sávokat alkossanak.

Amint ezekre az elméleti következtetésekre jutottam, a gyakorlati igazolására egy kis expedíciót szerveztem a sivatagba, és három napi járás után elkezdtem a kutatáso­mat. Egy bizonyos helyen hamar rátaláltam egy rétegre, ami első látszatra nem nagyon különbözött az általános homok­tömegtől, de aminek egyszerű, felületi megfigyelése egészen más eredetet árult el. E heterogén anyag megkülönböztet­hető elemeinek mikroszkópos vizsgálata és kémiai analízise kimutatta, hogy kis organizmusok maradványaiból és külön­böző növényi eredetű szövetekből áll. Miután ebből a homokból feltettünk egy-egy rakományt a hét rendelkezé­semre álló tevére, visszatértem ide, és Skridlov professzor jóváhagyásával különböző állatokat vásároltam, amelyeken kísérleteket hajtottam végre. Vettem ugyanis két tevét, két jakot, két lovat, két öszvért, két szamarat, tíz birkát, tíz kecs­két, tíz kutyát, tíz keriszkisz macskát.

1 8 8

Az állatokat először kiéheztettem: csak az életük fenn­tartásához feltétlenül szükséges minimumot adtam nekik enni, és apránként a különböző módszerekkel előkészített homokot belekevertem az ételükbe. Több napon keresztül ezeknek az állatoknak egyike sem nyúlt hozzá egyik keve­rékhez sem; de egy új készítménnyel való egy hetes próbálkozás után, a birkák és a kecskék nagy élvezettel enni kezdtek.

Akkor minden figyelmemet ezekre az állatokra összponto­sítottam. Két nappal később teljesen meg voltam győződve róla, hogy a birkák és a kecskék ezt a keveréket minden más ételnél jobban szeretik. Ez a keverék hét és fél rész homok­ból, két rész vagdalt birkahúsból, és egy fél rész közönséges sóból állt. Eleinte az összes kísérleteimnek alávetett állat - a birkákat és a kecskéket is beleértve - fél és két százalék között veszített naponta a súlyából, de attól a naptól kezdve, mikor a birkák és kecskék kezdték enni ezt a keveréket, nem hogy fogytak, hanem még híztak is naponta harminc és kilencven gramm között. Ezeknek a kísérleteknek köszön­hetően, nekem személyesen már semmi kételyem sincsen afelől, hogy a birkákat és a kecskéket lehet ezzel a homokkal táplálni, azzal a feltétellel, hogy az ember saját fajtájuk húsából hozzákeveri a megfelelő mennyiséget. Ezek alapján én a következőt javasolnám:

Hogy a sivatagi utunk legnagyobb akadályát legyőzzük, több száz birkát és kecskét kell vennünk, és azokat a szük­ségleteinknek megfelelően apránként le kell vágnunk, részben a saját létfenntartásunkra, részben a maradék álla­toknak szánt keverék elkészítésére. A megfelelő homokot illetően aggodalomra nincs okunk, mert a birtokomban lévő adatok szerint bizonyos helyeken mindig fogunk találni belőle.

És hogy vízből elég tartalékunk legyen, birka és kecske-hólyagokat kellene szereznünk, vagy gyomrokat, kétszer annyit, mint ahány állatunk van; abból kurázsin-szerűséget csinálunk, amit meg lehet tölteni vízzel, és minden birkára és kecskére két kurdzsint tudunk majd kötni. Ellenőriztem, hogy egy birka könnyen és problémamentesen tudja hor­dozni ezt a terhet.

189

Ugyanakkor kísérleteim és számításaim kimutatták, hogy ez a vízmennyiség elég úgy a saját, mint az állataink szük­ségletére azzal a megszorítással, hogy az első két-három napon takarékoskodunk vele; azután felhasználhatjuk a le­vágott birkák kurdzs/njeiben levő vizet is.

Karpenkó geológus után doktor Sari-Ogli beszámolója következett. Sari-Ogli doktorral öt évvel azelőtt találkoztam és kötöttem barátságot. Kelet-Perzsiában született perzsa családban, de Franciaországban nevelkedett. Talán egyszer majd fogok írni róla is egy részletes beszámolót, mert ő is rendkívüli ember volt.

Sari-Ogli doktor körülbelül ezt mondta: - Miután végighallgattam Karpenkó mérnök javaslatait,

csak egyet mondhatok: Passz! - legalábbis ami a beszá­molóm első részét illeti - mert véleményem szerint semmi jobbat nem tervezhetnénk ennél. így mindjárt a második résszel kezdem, beszámolok a kísérletekről, amiket végre­hajtottam, hogy megoldást találjak a homokviharok alatti továbbhaladásra, és közölni fogom ezt illető elgondoláso­mat. Mivel a kísérleti adatok alapján nyert gyakorlati következtetések szerintem nagyon jól kiegészítik Karpenkó mérnök javaslatait, önök elé szándékozom tárni azokat.

Ebben a sivatagban, ahol erős szelek és viharok dühöngnek, és azalatt embernek és állatnak egyaránt lehetetlen minden továbbhaladás, mivel a szél felemeli a homokot, forgatagban tartja, és abból dombocskákat csinál ott, ahol egy perccel azelőtt még mélyedés volt.

Arra gondoltam, hogy ezek a homokforgatagok megakadályozhatják a továbbhaladásunkat. Aztán meg az a gondolatom támadt, hogy a homok a súlya miatt nem emelkedhet fel nagyon magasra, és minden bizonnyal létezik egy határ, ami fölé a szél nem tud egyetlen homok­szemet sem vinni. Ezek a meggondolások ennek a feltéte­lezett határnak a meghatározására késztettek.

E célból - itt a faluban - megrendeltem egy igen magas kétágú létrát; azután egy vezetővel és két tevével a sivatag­ba mentem. Egy jó napi járás után az éjszakai táborozásra készülődtem, amikor hirtelen felkerekedett a szél. Egy óra alatt a vihar olyan heves lett, hogy lehetetlen volt állva

1 9 0

maradni, de még lélegezni is abban a homokkal telített leve­gőben.

Nagy nehézségek árán szétnyitottuk a magunkkal hozott létrát - és még a tevéket is igénybe véve - felállítottuk ahogy tudtuk. Azután felmásztam rá. Képzeljék el ámulatomat amikor megállapítottam, hogy alig hét méter magasságban már egy szem homok sem volt a levegőben.

A létra jó húsz méter magas volt. Még nem értem el a harmadára, amikor már kibukkantam ebből a pokolból, és szemlélhettem a csodaszép, kivételesen békés és nyugodt, holdvilágban fürdő csillagos eget, amilyennel még nálunk Kelet-Perzsiában is csak ritkán találkozik az ember. Lent még mindig elképzelhetetlen káosz uralkodott. Az volt az érzésem, mintha egy magas szirtfal ormán állnék az óceán szélén, a legszörnyűbb orkánon uralkodva.

Mialatt a létrám tetején az éjszaka szépségében gyönyörködtem, a szélvihar lassacskán csitulni kezdett, és félóra múlva le tudtam jönni. De lenn egy kellemetlenség várt. Bár a vihar már felére csökkent, láttam, hogy az engem kísérő ember a széllel küzdve továbbra is a homokbuckák taraját járja - ahogy a szélrohamok idején szokásos -, és csak egyetlen tevét vezet; a másik valamivel azután, hogy felmásztam a létrára elszabadult és elszökött, nem tudni hová.

Mikor a nap felkelt, a keresésére indultunk, és nem­sokára megláttuk a tevénk dűnéből kiálló patáját. Nem fáradtunk a kiásásával, mert túl mélyen volt betemetve, már nyilvánvalóan élettelen volt. Rögtön haza indultunk, és hogy ne veszítsünk időt, az ennivalónkat csak útközben ettük meg. Még aznap estére visszaértünk a faluba.

Mindjárt a rákövetkező reggel - más-más falvakban, hogy minden gyanút elkerüljek - csináltattam több pár különböző méretű gólyalábat, és magammal víve egy felszerelésekkel valamint minimális élelmiszer és vízkészlettel megrakott tevét, visszamentem a sivatagba, ahol gyakorolni kezdtem a gólyalábakon járást, először a kisebbeken, azután fokozatosan az egyre nagyobbakon.

Ezekkel a gólyalábakkal nem volt nehéz a homokon járni, mivel rájuk erősítettem az általam kitalált vastalpakat,

1 9 1

amiket elővigyázatból persze nem ugyanazokon a helyeken csináltattam, mint a gólyalábakat.

A sivatagban töltött időszak alatt még két homokviharban volt részem. Igaz, hogy az egyik nem volt nagyon heves, de mégis lehetetlen lett volna mozogni benne, és a szokásos módszerekkel tájékozódni; ugyanakkor én mindkét viharban szabadon járkáltam a homokon a gólyalábaimmal akár­merre, mintha csak a saját szobámban lennék. Az egyetlen nehézség az volt, hogy elkerüljem a megbotlást, mert min­denütt vannak mélyedések és halmok a dűnékben, különösen a homokviharok idején. Szerencsére észrevettem, hogy a homokkal telitett levegőréteg felszíne nem egyen­letes, és hogy ezek az egyenetlenségek megegyeztek a tala­jéval, így a gólyalábon járás sokkal könnyebbé vált azáltal, hogy a felszín körvonalai alapján világosan meg tudtam különböztetni: hol végződik az egyik dűne, és hol kezdődik a másik.

- Mindenesetre - fejezte be doktor Sari-Ogli - meg kell jegyeznünk ezt a felfedezést - vagyis azt, hogy a homokkal telitett levegőnek egy jól meghatározott és alacsony határa van, és ez a réteg pontosan követi a sivatag talajának dom­borzatát -, hogy ebből a tervezett utazás folyamán hasznot tudjunk húzni.

Jelov filológus számolt be harmadikként. Az ő nagyon eredeti kifejezésmódjában így kezdte:

- Ha megengedik, uraim, ugyanazt mondanám, amint Aesculap tiszteletre méltó tanítványa mondott terve első részét illetően: passz. De én az elmúlt egy hónap alatti gon­dolataimat és gyenge próbálkozásaimat is passzolom.

Amit ma közölni szándékoztam önökkel az gyerekjáték azokhoz a javaslatokhoz képest, amiket Karpenkó bányamérnök, és barátom - a születése és a diplomái révén egyaránt kiváló - doktor Sari-Ogli adtak elő nekünk.

Mindazonáltal, mialatt az előbb őket hallgattam, javaslataik egy új gondolatot ébresztettek bennem, amit talán elfogadhatónak fognak találni, és ami utazásunk keresztülvitelében hasznosnak bizonyulhat. Ez a következő:

Ha a doktor javaslatát követjük, akkor először különböző magasságú gólyalábakon kell gyakorolnunk; de azok amiket

1 9 2

az utazásunk alatt fogunk használni, és amiből mindannyi­unknak egy párat magával kell vinnie, legalább hat méter hosszúak lesznek. Továbbá, ha elfogadjuk Karpenkó javaslatát, szükségszerűen sok birkánk és kecskénk lesz. Úgy gondolom, hogy amikor nem lesz szükségünk a gólyalábakra, azokat a birkáink és kecskéink könnyűszerrel hordozhatják. Mindnyájan tudjuk, hogy minden nyáj egy vezető kost szokott követni, a főkolompost. Elég lesz tehát az első gólyalábakkal befogott birkákat vezetni: a többi azokat magától fogja követni, egyik a másikat, hosszú sorokban.

így megszabadulva a gólyalábak cipelésétől, még azt is elérhetjük, hogy a nyáj minket is vigyen. A párhuzamos gólyalábak közötti hat méter hosszú térségben könnyen elfér hét három birkából álló sor, vagyis összesen huszonegy birka, aminek egy ember súlya alig számit. Ezért a birkákat a gólyalábak közé úgy kell befogni, hogy középen maradjon egy körülbelül másfél méter hosszú és egy méter széles üres hely, ahol egy kényelmes fekvőhelyet rendezhetünk be. Ezáltal ahelyett, hogy a gólyalábak súlya alatt izzadnánk, mindegyikünk kényelmesen elnyúlhat, mint „Muktár pasa a háremében", vagy mint egy gazdag naplopó, aki fényes kíséretével páváskodik a Bois de Boulogne lovagló alléiban. Ilyen körülmények között utazva a sivatagon át, útközben még meg is tanulhatunk majdnem minden nyelvet, amire jövendő expedícióink során szükségünk lesz.

A két első beszámoló és Jelov azokat követő kiváló befe­jezése után minden más javaslat feleslegessé vált. Annyira megvoltunk lepve attól, amit hallottunk, hogy a Góbi sivatag átkelésének nehézségei egyszeriben az utazók számára szándékosan eltúlzottnak, vagy egyszerűen légből kapott koholmánynak tűntek.

Megmaradtunk tehát ezen javaslatok mellett, és teljes egyetértésben elhatároztuk, hogy tervezett utunkat a sivatagba - az éhségnek, a halálnak és a bizonytalanságnak eme birodalmába - a falu lakói előtt egyelőre eltitkoljuk. Megegyeztünk abban, hogy Skridlov professzort egy elszánt orosz kereskedőnek adjuk ki, aki azért jött erre a környékre, hogy nagyszerű üzleteket kössön.

193

Úgymond, juhnyájakat jött vásárolni, hogy azokat Oroszországba vigye, ahol sokat érnek, itt pedig szinte sem­miért meg lehet venni őket; emellett szándékában volt hosszú, erős fa rudakat exportálni az orosz gyáraknak, ahol azokból kereteket készítenek, amire a kalikót kifeszítik. Oroszországban ilyen kemény fa nem található. Az ottani fafajtákból gyártott keretek nem sokáig állják a gépek állandó járását, ezért nagyon drága az ilyen minőségű fa. Ez volt az oka annak, hogy az elszánt kereskedő ebbe a kocká­zatos expedícióba belefogott.

Miután mindezeket a részleteket kidolgoztuk, tele voltunk lelkesedéssel, és ugyanolyan könnyedséggel beszéltünk utazásunkról, mintha csak arról lett volna szó, hogy átmen­jünk a párizsi Place de la Concorde-on.

Másnap mindnyájan elmentünk a folyó partjára, oda ahol az a homok kifürkészhetetlen mélységében eltűnik, és felvertük az Oroszországból velünk hozott sátrakat. Bár táborhelyünk nem volt nagyon messze a falutól, ott senki sem lakott, és kevés valószínűsége volt annak, hogy valaki is letelepedjen ebben a pokol kapujában. Néhányan közülünk - Ivanov álkereskedő utasításának ürügyén -elmentek a környező vásárokba, hogy ott kecskéket, birkákat és különböző méretű fa rudakat vásároljanak. Nemsokára táborunk egy egész birkanyájnak adott helyet.

Azután a gólyalábakon való járás gyakorlására szentelt intenzív tréning időszaka következett, a rövidekkel kezdve és a legmagasabbakkal végezve.

Tizenkét nappal később, egy szép reggelen, egészen különleges karavánunk a birkák bégetése, kecskék mekegése, a kutyák ugatása, a lovak nyerítése, és a min­denesetre melléjük vásárolt szamarak bőgése közepette hatolt be a sivatagba.

A menet nemsokára egy hosszú gyaloghintó sort alkotva nyúlt el, mintha valami régi idők császárának ünnepélyes felvonulása lenne. Még sokáig visszhangzottak vidám dalaink, és kiabálásunk a rögtönzött, gyakran egymástól távol eső hordozóágyak között. Természetesen Jelov meg­jegyzései - mint mindig - óriási hahotákat váltottak ki.

1 9 4

Néhány nappal később, bár közben két szörnyű orkánban volt részünk, minden fáradság nélkül értük el a sivatag közepét, nem messze attól a helytől, amit expedíciónk fő céljának tűztünk ki. Teljesen elégedettek voltunk utazá­sunkkal, és már beszéltük a nyelvet amire szükségünk volt.

Szolovjev balesete nélkül valószínűleg minden a tervnek megfelelően zajlott volna le.

Főleg éjszaka utaztunk, Dasztamirov bajtársunk tapaszta­latát kihasználva - aki kiváló asztronómus volt - és tökélete­sen tudott a csillagok után tájékozódni.

Egyik hajnalon megálltunk enni, és megetetni az álla­tokat. Nagyon korán volt. Még alig volt ereje a napnak. A frissen sült bárányhús rizzsel éppen elkészült, amikor a láthatáron feltűnt egy tevecsorda. Mindjárt rájöttünk, hogy ezek vad tevék.

Szolovjev - aki szenvedélyes vadász volt, és sohasem hibázott el egy lövést sem - rögtön fogta a puskáját, és már futott is abba az irányba, ahol a tevék eltűntek. Az ő szenvedélyén viccelődve láttunk neki a példátlan körülmények között is remekül elkészített meleg ételnek. Azért nevezem példátlannak, mivel a sivatag közepén, ilyen nagy távolságra a határától, általában lehetetlen tüzet rakni, több száz kilométerre nem lévén még egy bokrocska sem. És mi mégis naponta legalább kétszer tüzet raktunk, hogy az ételt megfőzzük, és kávét vagy teát készítsünk, nem is beszélve a tibeti teáról, ami olyan erőleves féle, amit a leölt bárányok csontjaiból készítettünk. Ezt a luxust Pogosziánnak köszönhettük, akinek az az ötlete támadt, hogy nyergeket fabrikál a birkákra és megrakja a megfelelő fával, így most minden leölt birkával megvolt a napi tűzrakáshoz szükséges rőzse.

Másfél óra telt el mióta Szolovjev elfutott a tevék után. Már készek voltunk az indulásra, és ő még mindig nem tért vissza. Még félórát vártunk. Nyugtalanok voltunk, ismerve Szolovjev pontosságát, aki sohasem váratott magára, és féltünk, hogy baleset érte. Vettük puskáinkat, és kettő kivételével mindannyian a keresésére indultunk. Nemsokára megláttuk a távolban a tevék sziluettjét, és arra vettük az irányt.

1 9 5

Amint feléjük közeledtünk a tevék minden bizonnyal észrevettek bennünket, és eltávolodtak dél felé. Tovább foly­tattuk a keresést.

Négy óra telt el mióta Szolovjev elment. Hirtelen, egyikünk megpillantott pár lépésnyire egy fekvő emberi testet. Rögtön odaszaladtunk - Szolovjev volt. Már meghalt. A nyaka borzalmasan át volt harapva. Szívszaggató szomorúság fogott el minket, mert mélyen szerettük ezt a rendkívül jó embert.

Puskáinkból hordágyat csináltunk és azon vittük vissza Szolovjev testét a táborhelyre. Még aznap, Skridlov vezetése alatt, aki pap híján az imákat recitálta, nagy ünnepélyes­séggel eltemettük a homok mélyébe. Azután elhagytuk ezt az elátkozott helyet.

Bár már messzire eljutottunk a legendás város utáni kutatásunkban, amit az utunk folyamán megtalálni reméltünk, terveinket megváltoztattuk és elhatároztuk, hogy a sivatagot mielőbb elhagyjuk. így nyugati irányba tértünk le, és négy nap múlva elértük Kéria oázisát, ahol a természet barátságossá vált. Kérlából tovább folytattuk utunkat, de ez alkalommal a mi kedves Szolovjevünk nélkül.

Béke lelkednek, ó te, a barátaim közt a legbecsületesebb és örökké hű barát!

1 9 6

VIII. EKIM BEJ

Ezt a fejezetet annak az embernek szentelem, akit szin­tén az egyik legkiválóbbnak tartok azok közül, akikkel találkoztam; egy embernek, akinek felnőtt élete - akár

a sors akaratából, akár az egyéniség független kifejlődését vezérlő törvények érvényesülése következtében - bizonyos szempontból az enyémhez nagyon hasonlóan alakult.

Ezzel kapcsolatban érdekes megemlíteni, hogy általá­nosan elfogadott vélemény szerint, két egymással évszáza­dos faji harcban álló nemzethez tartozó ember egymással szemben ösztönösen ellenséges indulatot vagy gyűlöletet érez. Mi minden várakozás ellenére, amint fiatal korunkban, különleges körülmények között Ekim Bejjel megismerked­tünk, mindjárt nagy, kölcsönös lelki rokonságot éreztünk, és amikor később az élet véletlen eseményei belső világainkat, mint két hasonló eredetű megnyilvánulást, - a születési és családi különbségek, a más társadalmi hagyományok és val­lási meggyőződések ellenére - egymáshoz közel hozták, közöttünk mindig ugyanaz az érzés uralkodott, mint két édestestvér között.

Ebben a fejezetben leírom első találkozásomat azzal az emberrel, akiből később Dr. Ekim Bej lett - egy ember, akit minden komoly ismerőse őszintén tisztelt, s akit minden két­ség nélkül egy bölcsnek, vagy csodatevő mágusnak tekintett. Azután elmesélek néhány tanulsággal teli eseményt is, melyek Ázsia és Afrika mélyében együtt végbevitt expedí­cióink folyamán történtek meg.

Szolgálatai, érdemei elismeréséül kapott sok kitüntetés után, jelenleg utolsó éveit, egy jelentéktelen egyiptomi községben éli - úgy ahogy - a „Nagy Török Pasa" címe bir­tokában.

Bár megvolt a lehetősége, hogy a modern élet minden kényelmét kihasználja, és ott éljen, ahol neki tetszik, öregségére azért választotta visszavonulásához ezt az elha­gyatott helyet, hogy elkerülje a mindenféle semmittevők

199

zaklatását és kíváncsiskodását - ezt az emberhez nem méltó tulajdonságot, ami legtöbb kortársunk velejárójává vált.

Mikor először találkoztam Ekim Bejjel, még egészen fiatal volt. Németországban járt katonaiskolába, és a nyarat apjánál, Konstantinápolyban töltötte. Egyidősek voltunk.

Mielőtt találkozásunk körülményeit leírnám, meg kell említenem, hogy ebben az időben - mint már elmondtam az előző fejezetekben, ecsmiádzini utammal és Pogosziánnal való első találkozásommal kapcsolatban - úgy jártam-keltem mindenfelé, mint egy kóbor kutya, választ keresve az agyam­ban támadt kérdésekre, amiket mostani kortársaink legtöbb­je „elmebajos"-ként jellemezne. Többek között, az ottani dervisekről hallott csodálatos dolgok vonzására Konstanti-nápolyba is elmentem.

Amint megérkeztem, a Péra nevű kerületben vettem ki szállást, és onnan látogattam a különböző dervisrendek monostorait. Annyira elfogott ez a dervismánia, hogy semmi hasznosat nem csináltam, egész nap máson sem gondol­kodtam, mint dervis történeteken; olyannyira, hogy egy szép napon kénytelen voltam felismerni a valóságot: egy fillér sem maradt a zsebemben.

Miután ezt megállapítottam, két napon át tanácstalanul ődöngtem, miközben ezer gondolat zsongott a fejemben, mint a spanyol öszvérek kedvenc böglyei; hogyan tudnék szerezni magamnak abból a megvetendő dologból, ami a modern ember életének szinte egyetlen ösztönzője lett?

Egy reggelen ilyen gondokkal telve ácsorogtam a Pérát Isztambullal összekötő nagy hídon. A korlátra könyökölve, a dervisek vég nélküli körbeforgásának igazi értelmén és értékén kezdtem gondolkodni, amely első pillantásra automatikusnak, a tudattól függetlennek tűnt. Körülöttem jöttek-mentek a hajók, és csónakok siklottak mindenfelé.

A Galata partján, majdnem a lábam alatt volt a Konstantinápolyt a Boszporusz másik partjával összekötő gőzhajók kikötője. A rakpartnál a hajók között utcagyerekeket pillantottam meg, akik a víz alá buktak, a turisták által vízbe dobott pénzdarabokat megkeresni. Mivel ez nagyon érdekelt, közelebb mentem, hogy megfigyelhessem őket.

A fiúk minden sietség nélkül, nagyon ügyesen hozták fel a

2 0 0

hajó körül mindenfelé vízbedobott pénzdarabokat; egyet sem hagytak ki.

Sokáig néztem őket, csodálva könnyed ügyességüket. Nyolc és tizennyolc év között mindenféle korú volt közöttük. Hirtelen egy gondolatom támadt: miért ne tanulnám meg én is ezt a mesterséget? Miért lennék én ügyetlenebb, mint ezek az utcagyerekek?...

Mindjárt másnap reggel elmentem az Aranyszarv-öböl partjára, valamivel a tengernagyi hivatalon túlra, hogy meg­tanuljam a vízalámerülést.

Gyakorlás közben véletlenül még mestert is találtam egy görög ember személyében, aki igazán értett hozzá, és aki történetesen odajárt fürödni. Ennek a mesterségnek bizonyos titkaira magától tanított meg; a többit aztán lassacskán, a számomra már megszokottá vált ravaszsággal csaltam ki belőle a fürdés után, egy közeli görög kávézóban elfogyasz­tott csésze kávé mellett - és az olvasó kitalálhatja, hogy ki fizette a számlát!

Eleinte sok nehézségem volt; nyitott szemmel kellett alámerülni, és a tengervíz kimarta a kötőhártyámat. Annyira fájt, hogy éjjel nem tudtam aludni tőle. De szemeim lassan hozzászoktak, és a vízben is ugyanolyan jól kezdtem látni, mint a szabad levegőn.

Két hét múlva beálltam a különböző korú gyerekek közé a hajók körül a pénzdarabokat halászni, természetesen eleinte minden nagyobb siker nélkül, de hamarosan már én sem tévesztettem el egyetlen egyet sem.

Meg kell említeni, hogy egy vízbedobott pénzdarab először függőlegesen merül lefelé a vízben, de minél jobban távolodik a felszíntől, annál inkább lelassul; és ha a víz mély, aránylag sok időbe telik mire a fenékre ér. Elég, ha mielőtt fejest ugrana az ember, jól megfigyeli a körzetet ahova a pénz esett, akkor könnyű megtalálni és elkapni.

Egy napon egy utas, aki a hajókorlátra támaszkodva, gon­dolataiba merülve szemlélte a kis pénzkereső társaságot, egyszer csak óvatlanságból a vízbe ejtette a kezében lévő rózsafüzért, ami minden valamirevaló keleti ember elenged­hetetlen tartozéka az élet kötelezettségei engedte pihenés időszakában.

2 0 1

Azonnal riasztotta a fiúkat, akik rögtön víz alá buktak, de minden fáradozásuk ellenére sem tudták a rózsafüzért meg­találni, mert a hajótól túlságosan messze voltak, és nem volt idejük megjegyezni a körzetet, ahol az a vízbe esett. A rózsafüzér minden bizonnyal nagyon értékes volt, ugyanis az utas huszonöt fontot ígért a megtalálójának.

Miután a hajó elment, az összes pénzkereső folytatta a kutatást, de eredménytelenül; a víz túl mély volt, és - mint mondták - lehetetlen volt a vízfeneket végigpásztázni. Különben is nehéz a vízfeneket elérni: amennyire segít a víz a felszínre feljönni, annyira áll ellen a mélybe lemerülésnek.

Néhány nappal később ugyanazon a területen kapdostam a pénzdarabokat. Az egyik utas olyan messze hajította az övét, hogy mire odaértem, ahol a vízbe esett, már nem lát­tam meg. Mivel aznap a halászat nem volt igazán sikeres, mindenáron meg akartam találni azt a pénzt.

Éppen elértem, amikor nem messze tőle észrevettem valamit, ami egy rózsafüzérre emlékeztetett. A felszín felé úszva eszembe jutott a rózsafüzér, amiért huszonöt fontot ígértek. Megfigyeltem a helyet, és anélkül, hogy bárkinek is szóltam volna, újra kezdtem az alámerülést, de meg kellett állapítanom, hogy képtelen vagyok elérni a vízfeneket. Másnap tehát több súlyos kalapáccsal tértem vissza, amiket egy kovácsnál béreltem, és azokat magam köré kötözve buk­tam a víz alá. Hamar meg is találtam a rózsafüzért; ami kis gyémántokkal és drágakövekkel berakott ámbrából készült.

Még aznap megtudtam, hogy az utas, aki elvesztette N. pasa volt, egy Konstantinápolyhoz közeli vilajet egykori kor­mányzója, s aki akkoriban a Boszporusz másik partján lakott, Szkütaritól nem messze.

Mivel már egy ideje nem éreztem jól magam, és állapotom napról napra romlott, elhatároztam, hogy másnap nem búvárkodom, hanem átkelek a Boszporuszon, és visszaadom a rózsafüzért a tulajdonosának, s egyúttal meglátogatom a szkütari temetőt Is.

A pasa házát másnap könnyen megtaláltam. Otthon volt, és mikor megtudta, hogy egy pénzhalászó akar mindenáron beszélni vele, rögtön kitalálta miről van szó, és ő maga jött elém. Mikor odaadtam neki a rózsafüzért, olyan egyszerűen

2 0 2

és őszintén fejezte ki az örömét felém, hogy ez a magatartás mélyen meghatott, és a világért sem akartam az ígért jutal­mat elfogadni.

Akkor meghívott ebédre, amit nem utasítottam vissza. Az étkezés után azonnal elindultam, hogy le ne késsem az utolsó hajót. De útközben annyira rosszul éreztem magam, hogy le kellett ülnöm egy feljáró lépcsőjére, és ott összeestem.

A járókelők észrevettek, és mivel a lépcső nem volt messze a pasa házától, ő szinte rögtön értesült arról, hogy a közelben valaki elájult. Miután megtudta, hogy arról a fiúról van szó, aki visszahozta neki a rózsafüzért, mindjárt odajött szolgálóival, és megparancsolta, hogy vigyenek a házába, majd hivatott egy katonaorvost.

Hamarosan magamhoz tértem, de olyan rosszul éreztem magam, hogy mozdulni is alig bírtam, így a pasánál kellett maradnom.

Az első éjjel a bőröm mindenütt megrepedezett és elvisel­hetetlenül égett; minden bizonnyal azért, mert nem bírta ki a számára szokatlan, sós tengervízben való hosszas tartózkodást.

A ház egyik szárnyában szállásoltak el, ahol egy Fatma Badzsi nevű öregasszony viselte gondomat. A pasa fia - aki egyébként Németországban járt katonaiskolába - segítségére volt az ápolásomban. Ő volt Ekim Bej, aki később bizalmas barátom lett.

Mikor már lábadozni kezdtem, sokat tréfálkoztunk és fecsegtünk mindenféléről, de lassacskán beszélgetéseink a filozófia irányába terelődtek. Miután meggyógyultam, és el kellett válnunk, már igazi barátok voltunk, és kapcsolatunk azóta sem szakadt meg.

Németországba visszatérve, a katonaiskolát még abban az évben felcserélte az orvosi egyetemre, mivel időközben belső meggyőződései megváltoztak, és arra sarkallták, hogy a kato­natiszti pályát otthagyja és katonaorvos legyen.

Négy év telt el. Egy napon a Kaukázusban kaptam tőle levelet, melyben

azt írta, hogy immár katonaorvos, és szeretne engem viszontlátni, s egyben a Kaukázust is meglátogatná, amely

2 0 3

már régóta érdekelte, és azt kérdezte, hol tudna velem találkozni.

Azon a nyáron Szurámban éltem, ahol gipsztárgyakat gyár­tottam. Táviratoztam neki, hogy türelmetlenül várom. Néhány nap múlva meg is érkezett.

Pogoszián, Jelov és Karpenkó - ifjúkori barátaim - szintén odajöttek a nyarat eltölteni. Ekim Bej meghitt kapcsolatba került velük, és hamarosan régi barátoknak érezték egymást.

Az egész nyarat Szurámban töltöttük, és gyakran kirándul­tunk, többnyire gyalogszerrel. Miután megmásztuk a szurámi hágót, bejártuk Borzsom és Mihajlov környékét, ahol ezeknek a vidékeknek olyan lakóival kerestünk kapcsolatot, akiket a modern civilizáció befolyása még nem ért el. Még azokhoz a híres kevszurokhoz is eljutottunk, akik annyi néprajztudóst őrjítettek meg.

így Ekim Bej több hónapot töltött velünk, olyan vele egyko­rú fiatalemberekkel, akik mind „donquijotizmussal" voltak tele; addig vett részt a vitáinkon, míg végül - akarva, nem akarva - őt is elragadta a mi pszichopátiánk, és ő is égni kezdett a vágytól, hogy „átugorjon a térde felett".

Mind a négyen - Pogoszián, Jelov, Karpenkó és én - sokat beszéltünk akkor Ljubovedszkij herceg nekünk tett javaslatáról, hogy vegyünk részt abban a nagy gyalogos expe­dícióban, amit néhány barátjával szándékozott megtenni, és aminek útvonala Nahicséván határvárosnál kezdődött, Perzsián ment keresztül, és a Perzsa-öbölnél végződött.

Beszélgetéseink és az efféle utazás által nyitott perspek­tívák annyira érdekelték Ekim Bejt, hogy megkért bennünket, járjunk közben a hercegnél, hogy ő is részt vehessen rajta. Ugyanakkor ő is gondolkozott azon, miként nyerje el apja beleegyezését, és kapjon feletteseitől egy év szabadságot.

Mindezt el is érte néhány távirattal és személyes közben­járásával, amikor a hosszú expedíció előkészítésére haza­ment, így a következő január elsején, indulásunk napján, ott is volt Nahicsévánban, hogy első nagy utazását a társasá­gunkban megkezdje.

Még aznap éjfélkor elhagytuk Nahicsévánt. Már hajnalban beleütköztünk kedves bolygónk bizonyos határőrnek nevezett kétlábúinak „éleselméjűségébe", akik mindig és mindenhol

2 0 4

éleslátásuk és mindentudásuk bemutatásában tűnnek ki. Huszonhármán voltunk, közöttük azok a bajtársaim,

akiknek emlékére művemnek ebben a sorozatában egy külön fejezetet szentelek. Hármójukról, Pogosziánról, Jelovról és Ljubovedszkij hercegről már szóltam; Doktor Ekim Bej, akivel ebben a fejezetben foglalkozom; két másikról, Karpenkó mérnökről, és Skridlov régészprofesszorról a könyv következő fejezeteiben fogok írni.

Kilenc nap alatt minden különös nehézség nélkül eljutot­tunk Tabriz városába. De Tabriz után történt egy esemény, amit olyan pontosan fogok leírni amennyire csak lehet; először is azért, mert Ekim Bejnek is része volt benne, és mélyen érintette, másrészt mert egész világnézetemet fel­borította.

Tabrizban sokan beszéltek nekünk egy perzsa dervisről, akiről azt mondták, hogy csodákat művel, és ez igencsak felébresztette kíváncsiságunkat. Ezért, mikor nem sokkal később ismét róla hallottunk egy örmény paptól, elhatároz­tuk, hogy bár a hely, ahol él utunktól elég távol esik, megvál­toztatjuk útirányunkat, elmegyünk hozzá, és kiderítjük ki is ő valójában.

Egy kimerítő utazás tizenharmadik napján, miután éjsza­káinkat kurd vagy perzsa pásztorok sátraiban, vagy tanyákon töltöttük, végre elértük a falut, ahol a dervis lakott, és meg­mutatták nekünk a házát, ami a falutól kissé távolabb esett. Rögtön odamentünk, és őt háza közelében, a nagy fák árnyékában találtuk, ahol rendszerint tartózkodni szokott ha a látogatóival beszél.

Az ember, akit megpillantottunk, majdnem aggastyán volt; mezítláb, szinte csak rongyokat viselve törökülésben ült a földön. Több fiatal perzsa vette körül, akik - mint később megtudtuk - a tanítványai voltak. A közelébe mentünk, és miután áldását kértük, félkörben leültünk elé a földre.

Beszélgetni kezdtünk. Kérdéseket tettünk fel neki, ő vála­szolt, majd ő is kérdezett minket.

Először inkább hűvösen fogadott bennünket, és nem szívesen beszélt, de mikor megtudta, hogy messziről jöttünk külön azért, hogy vele beszélhessünk, barátságosabbnak mutatkozott.

2 0 5

Nagyon egyszerűen fejezte ki magát, maga gyártotta, mondhatnánk kézműves nyelven, és eleinte tudatlan ember benyomását keltette bennünk, másszóval európai mértékkel mérve, egy iskolázatlan emberét.

A beszélgetés perzsa nyelven zajlott, de egy olyan dialek­tusban, amit csak én, és doktor Sari-Ogli ismertünk, és amit még egyvalaki értett többé-kevésbé közülünk. így Sari-Ogli és én tettük fel a kérdéseket, és válaszait rögtön lefordítottuk a többieknek.

Vacsoraidő volt. Az egyik tanítvány hozta a dervis vacso­ráját: rizst egy tökből készített edényben. A beszélgetést foly­tatva a dervis enni kezdett. Mi is kinyitottuk útizsákjainkat és követtük példáját, hiszen még semmit sem ettünk kora reggeli indulásunk óta.

Meg kell mondanom, hogy ebben az időszakban lelkes híve voltam a híres hindu jógiknak, és szó szerint követtem a hátha jóga minden előírását. Étkezés közben igyekeztem az ételt a lehető legnagyobb gonddal megrágni. így mindenki már régen befejezte az egyszerű vacsorát - a dervist is beleértve - mikor én még mindig ettem lassan, vigyázva, nehogy csak egy a darabot is lenyeljek, amíg a szabályoknak megfelelően meg nem rágtam.

Az aggastyán ezt észrevette és megkérdezte tőlem: - Mondja, ifjú idegen, miért eszik így? Olyan őszintén meglepett ez a furcsának tűnő, és nem a

tudásáról tanúskodó kérdés, hogy nem is volt kedvem vála­szolni rá. Bizony ugyancsak nagy kitérőt tettünk meg azért, hogy egy olyan emberrel találkozzunk, akivel nem igazán érdemes komolyan beszélgetni - gondoltam. A szemébe néztem, és nem tudom szánalmat, vagy szégyent éreztem-e, de magabiztosan válaszoltam neki, hogy azért rágom oly nagy gonddal az ételemet, hogy azt a gyomrom jobban fel tudja dolgozni, és arra a jól ismert tényre alapoztam magya­rázatomat, hogy egy megfelelően megemésztett étel na­gyobb mennyiségben adja meg a szervezetnek az összes tevékenységéhez elengedhetetlen kalóriát, vagyis pár mon­datban összegeztem mindazt, amit erről a témáról könyvek­ben olvastam.

2 0 6

Az aggastyán a fejét csóválta, azután lassan és mély meg­győződéssel ejtette ki a következő, egész Perzsiában közis­mert mondást:

- Uram, pusztítsd el azt, aki önmaga semmit sem tudván, merészeli másoknak tanítani a Te Országod kapujához vezető utat.

Ekkor Sari-Ogli egy kérdést tett fel neki. A dervis röviden válaszolt, azután ismét felém fordulva megkérdezte tőlem:

- Mondja csak, ifjú idegen, biztosan tornagyakorlatokat is végez?

Ez igaz volt, sőt nagyon is intenzíven végeztem azokat, nem a hindu jógik technikája szerint - amit pedig nagyon jól ismertem -, hanem a svéd Müller rendszerét követve. Azt válaszoltam, hogy tényleg végzek tornagyakorlatokat, amit naponta kétszer, reggel és este elengedhetetlennek tar­tok, és néhány szóban elmagyaráztam neki miféle gyakorla­tokat hajtok végre.

- Látja, mindez csak a kar és a láb izmainak kifejlesztésére jó, és általában csak a külső izmokéra - mondta a dervis -, de nekünk belső izmaink is vannak, amiket a mechanikus mozdulatok sohasem érintenek.

- Igen, természetesen. - mondtam. - Jól van. - válaszolta az aggastyán. - Térjünk most vissza

arra, ahogyan az ételt eszi. Ha tudni akarja őszinte véleményemet; azt mondanám, hogyha tényleg ezzel a lassú rágással próbál jó egészséget, vagy bármi hasznosat elérni, akkor a legrosszabb utat választotta. Amikor ilyen nagy gond­dal rágja meg az ételt, gyomra munkáját csökkenti le. Jelenleg még nagyon fiatal, és minden jól megy, de gyomrát lustaságra szoktatja, és amint öregedni kezd, izmai a ter­mészetes gyakorlat híján lassacskán el fognak sorvadni. Ez kétségtelenül be fog következni, ha megmarad a rágási módszerénél. Tudja, hogy a korral izmaink, és egész testünk elgyengül. De önnek öregségére emellett a természetes gyengeség mellett még lesz egy másik is, amit saját maga hozott létre, mivel gyomrát a lustaságra szoktatta rá. El tudja képzelni mit okozhat mindez?

207

- Az ellenkezőjét kell csinálnia. Nemcsak hogy nem szabad az ételt gondosan megrágni, de az ön korában jobb egyáltalán nem is rágni azért, hogy dolgoztassa a gyomrát, egészben kell lenyelni a darabokat, lehetőleg még a cson­tokat is. Látszik, hogy akik önnek ezt a rágást tanácsolták, akárcsak azok, akik könyveket írnak róla, csak egy oldalát lát­ták a dolognak, és nem próbáltak a mélyére menni.

Ezek az egyszerű, világos és ugyanakkor értelemmel teli szavak teljesen megváltoztatták véleményemet az aggastyán­ról. Eddig csak kíváncsiságból tettem fel neki kérdéseket, de ettől kezdve mérhetetlen érdeklődéssel fordultam felé, és az adott magyarázatait a legnagyobb figyelemmel kezdtem hall­gatni.

Hirtelen egész lényemmel megértettem, hogy bizonyos ideák, amiket eddig elvitathatatlan igazságnak tartottam, hamisak voltak. Azelőtt csak a dolgok egyik oldalát láttam; most más megvilágításban jelentek meg nekem. Seregnyi kérdés villant át agyamon a szóban lévő témával kapcsolat­ban.

Sari-Ogli és én annyira belemélyedtünk a beszél­getésünkbe a dervissel, hogy egyszerűen elfelejtettük a mon­dottakat lefordítani társainknak, akik látva, hogy ez minket mennyire érdekel, minduntalan félbeszakítottak kérdéseikkel: - Mit mond? Miről beszél? - Minden alkalommal meg kellett szabadulnunk tőlük megígérve, hogy később majd mindent részletesen el fogunk mondani.

Mikor a dervis befejezte mondanivalóját a mesterséges rágásról, a táplálék asszimilálásának különböző módjairól és a bennünk végbemenő, a törvényeknek megfelelő ter­mészetes átalakulásról, ezt mondtam neki:

- Legyen olyan jó, atyám, és magyarázza el nekem, mit gondol arról, amit mesterséges lélegzésnek neveznek. Hasznosnak tartom, és a jógik tanításai alapján gyakorlom: belélegzem a levegőt, pár pillanatig visszatartom, azután las­san kilélegzem. Talán jobb volna, ha nem csinálnám?

A dervis látva, hogy a magatartásom teljesen megváltozott azzal szemben, amit mond, jóindulattal telve kezdte elmagya­rázni a következőket:

- Már azzal is rosszat tesz, amikor az ételt így rágja, de egy

2 0 8

ilyesfajta légzést gyakorolni még ezerszer rosszabb. Az összes légzési gyakorlat, amit a könyvekben leírtak, vagy amit a jelenkori ezoterikus iskolákban tanítanak, csak rosszat tehet. A légzés - miként azt minden józan embernek értenie kellene - maga is egy asszimilációs folyamat, de egy másik fajta tápláléké. A levegő a szervezetbe belépve, ott átalakulva - éppúgy, mint az egyszerű étel - alkotórészeire bomlik, ame­lyek azután vagy egymás közt, vagy bizonyos megfelelő, a szervezetben már jelenlevő elemekkel új vegyületeket alkot­nak - azért, hogy életet adjanak azoknak a különböző szub­sztanciáknak, amiket az emberben végbemenő életfolyama­tok szüntelenül fogyasztanak.

Ön bizonyára tudja, hogy egy új anyag előállításához az azt alkotó elemeket meghatározott arányban kell adagolni.

Vegyük a legegyszerűbb példát. Kenyeret akar sütni. Ehhez legelőször el kell készíteni a tésztát. A tésztához a víz és a liszt pontos aránya szükséges. Ha nem tesz hozzá elég vizet, tészta helyett olyan valamije lesz, ami az első érintésre elmorzsolódik. Ha túl sok vizet tesz bele egy pépet kap, épp csak arra jót, hogy az állatoknak adja; sem egyik, sem másik esetben nem lesz meg a kenyérhez való tésztája.

Ugyanez történik minden anyaggal, amit a szervezet igényel. Az azokat alkotó elemeknek - mind minőségileg, mind mennyiségileg - szigorúan meghatározott arányban kell összevegyülniük.

Amikor a szokásos módon lélegzik, automatikusan lélegzik. A szervezet magától, az ön segítsége nélkül veszi fel a levegőből a kellő mennyiségű anyagot. A tüdő úgy lett megalkotva, hogy hozzászokott egy meghatározott meny-nyiségű levegővel való munkához. Ha az ember megnöveli a tüdőbe belélegzett levegő mennyiségét, a keveredés és az egyensúly belső folyamatai is elkerülhetetlenül megváltoz­nak.

Aki nem ismeri a légzés alaptörvényeit minden részleté­ben, azt a mesterséges lélegzés gyakorlata csakis egy talán lassú, de biztos önelpusztításhoz vezetheti.

Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a szervezetnek szükséges anyagok mellett a levegő sok mást is tartalmaz, amelyek haszontalanok, sőt károsak a számára.

2 0 9

És a mesterséges lélegzés, vagyis a természetes légzés erőltetett megváltoztatása lehetőséget ad ennek a sok káros anyagnak, hogy behatoljon a szervezetbe, ugyanakkor a nor­mális élethez hasznos szubsztanciák mennyiségi és minősé­gi egyensúlyát is megbontja.

A mesterséges lélegzés megváltoztatja a levegőből felvett és a többi táplálék mennyiségi arányát. Ennélfogva, hogyha növeli vagy csökkenti a levegő belégzését, ennek megfe­lelően kell a többi táplálékot is növelni vagy csökkenteni. Egy helyes egyensúly fenntartásához az ön szervezetének teljes ismerete szükséges. De ismeri-e ilyen jól önmagát?

Tudja-e például, hogy a gyomornak az élelem nem csak pusztán a táplálásra szükséges, hanem azért is, mert hoz­zászokott, hogy egy meghatározott mennyiségű ennivalót kap? Mi főleg azért eszünk, hogy az étvágyunkat kielégítsük, és hogy elteljünk azzal a megszokott érzéssel, amit egy bizonyos mennyiségű étellel telt gyomrunk nyújt. A gyomor falában bolygóidegek ágaznak szét, amelyek egy bizonyos nyomás hiányában kiváltják azt a jellegzetes érzést, amit mi éhségnek hívunk. Ezek szerint többféle éhség van. Az úgyne­vezett testi vagy fizikai éhség és az, amit idegi vagy pszichikai éhségként fejezhetnénk ki.

Az összes szerv gépiesen dolgozik, és a természetének, valamint a szerzett szokásoknak megfelelően mindegyikben kialakul egy bizonyos működési ritmus. Van a különböző szervek működési ritmusai között egy jól meghatározott arány, amely a szervezet egyensúlyát biztosítja. Egyik szerv függ a másiktól. Minden összeköttetésben van.

Amikor mesterségesen megváltoztatjuk a légzést, először is a tüdő működési ritmusát változtatjuk meg, de mivel a tüdő tevékenysége többek között a gyomoréval van összeköt­tetésben, ezzel a gyomor működési ritmusát is megváltoz­tatjuk, először alig, aztán egyre jobban és jobban. Az étel megemésztésére a gyomornak egy bizonyos időre van szük­sége - mondjuk kb. egy órára. De ha a gyomor működési rit­musa megváltozik, az ételnek a gyomorban töltött ideje is meg fog változni; például az étel olyan rövid ideig marad ott, hogy a gyomornak az emésztési munka csak kis részére jut ideje. Ugyanígy történik a többi szervvel is.

2 1 0

Ezért ezerszer jobb, ha nem nyúlunk szervezetünkhöz. Jobb abban az állapotban hagyni, amiben van - még ha megzavarodott is - mint javítani próbálni, nem tudva a mód­ját.

Ismétlem; szervezetünk egy nagyon bonyolult apparátus. Sok szervből áll, és mindegyiknek más ritmusúak a folya­matai és mások a szükségletei. Tehát választania kell: vagy mindent megváltoztat, vagy mindent változatlanul hagy. Különben jó helyett csakis rosszat tehet.

Sok betegség ered a mesterséges lélegzésből. Gyakran vezet szívtáguláshoz, vagy légcsőszűkülethez, hacsak nem a gyomorban, a májban, a vesében, vagy az idegrendszerben tesz kárt.

Nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki, aki mesterséges lélegzést gyakorol, ne rombolná le helyrehozhatatlanul az egészségét. Csak azok kerülhetik el, akik időben abba­hagyják. Bárki, aki hosszú időn át gyakorolja, előbb-utóbb sajnálatos következményeket idéz elő.

Csak akkor tudhatja mit kell tennie, ha ismeri gépezete minden kis csavarját és minden kis fogaskerekét. De ha szinte semmit sem tud, és mégis kísérletezik vele, nagy koc­kázatot vállal, mert a gépezet igen bonyolult. Egy heves lökés hatására bizonyos kis csavarok könnyen eltörhetnek - amiket azután nem lehet bármilyen üzletben megtalálni!

És mivel a véleményemet kérte, íme ezt tanácsolom önnek: hagyja abba a lélegzési gyakorlatait.

Beszélgetésünk hosszan belenyúlt az éjszakába. Mielőtt elmentünk volna, beszéltem a herceggel további terveinket illetően, majd mindent megköszöntem a dervisnek, elmond­tam neki, hogy egy-két napot szándékozunk a faluban tölteni, és megkértem engedje meg, hogy még egyszer beszél­hessünk vele. Beleegyezett, és hozzátette, hogy ha akarunk, másnap vacsora után eljöhetünk hozzá.

A faluban végül is nem két napot, hanem egy egész hetet töltöttünk, és minden este, vacsora után a dervishez men­tünk beszélgetni. Onnan hazatérve Sari-Ogli és én beszá­moltunk társainknak mindarról, amiről beszélgetésünk során szó volt.

2 1 1

Mikor utolsó alkalommal mentünk a dervishez köszönetet mondani és elbúcsúzni, legnagyobb csodálkozásunkra Ekim Bej hirtelen perzsa nyelven szólt hozzá, és a tőle szokatlan, mély tisztelettel hangjában, ezt mondta:

- Jó atyám! Ez alatt a pár nap alatt, egész lényemből meg tudtam győződni arról, hogy ön tényleg... - Félbeszakította magát, és sietve megkérte Sari-Oglit és engem, hogy hagyjuk beszélni, ne jöjjünk segítségére, és csak abban az esetben javítsuk ki, ha kifejezéseinek a helyi nyelvben valami különös jelentésük volna, ami megváltoztatná szavai értelmét; majd tovább folytatta: - ön valóban az az ember, akit az utóbbi időben ösztönösen kerestem, hogy rábízzam belső világom irányítását, azaz a bennem nemrégiben két teljesen ellen­tétes hajlamom között támadt küzdelem szabályozását és semlegesítését. Mindazonáltal, tőlem független körülmények nem engedik meg, hogy ide, az ön közelébe költözzek, és így a nehéz pillanatokban nagy tisztelettel eljöhessek meghall­gatni az ön felvilágosításait és tanácsait arra vonatkozóan, hogy milyen élettel tudnék véget vetni ennek az aggasztó benső küzdelemnek, és hogyan készüljek fel egy emberhez méltó lény elnyerésére.

Ezért kérem - ha van rá lehetőség -, szíveskedjék most, egy pár szóban, némi felvilágosítást adni azokat az életelveket illetően, amik megfelelnek egy korombéli embernek.

Ekim Bej váratlan és kissé ünnepélyes kérdésére a perzsa dervis hosszan, nagyon pontosan és részletesen válaszolt.

Magyarázatait itt, könyveimnek ebben a második soroza­tában nem írom le, mert úgy vélem, hogy művem komoly olvasói számára ez még korai lenne, sőt még ártana is az ideák helyes felfogásának, amelyeknek pedig igazi értéshez, és nem egy üres tudáshoz kellene vezetniük őket. Ezért egészen nyugodt lelkiismerettel határoztam el, hogy csak később fogom leírni ezeknek az elméleteknek a kvinteszen-ciáját, a műveim harmadik sorozatának egyik megfelelő fejezetében, amelynek következő lesz a címe: Az ember fizikai teste, a törvényeknek megfelelő igényei, és megnyil­vánulási képességei.

2 1 2

A dervisnél tett utolsó látogatásunkat követő reggelen ismét útnak indultunk, az eredetileg délnek tervezett útvona­lat megváltoztatva, mivel két társunkat, Karpenkót és Nijeradzé herceget egyfajta láz nagyon legyengített, és állapotuk napról napra romlott, így a Perzsa-öböl iránya helyett, Bagdad felé mentünk.

El is értünk Bagdadba, ahol - miután egy hónapon át tartózkodtunk - szétszéledtünk, és mindenki ment a maga útján: Ljubovedszkij herceg, Jelov és Ekim Bej Konstanti-nápolyba indultak; Karpenkó, Nijeradzé és Pogoszián elhatározták, hogy megpróbálnak felmenni az Eufráteszen a forrásáig, majd áthágva a hegyeken elérni az orosz határhoz; Sari-Ogli doktor és én megegyeztünk a többiekkel, hogy visszamegyünk Perzsiába, ezúttal Horaszan irányába, és majd ott határozzuk meg az expedíció további útvonalát.

Az ezernyi Ekim Bejjel kapcsolatos emlék közül meg kell említenem azt a szenvedélyt, ami mindahhoz fűzte, ami csak a hipnózist érintette. Alapvetően azok a jelenségek érdekelték, amelyek együttvéve alkotják azt, amit az emberi gondolat erejének neveznek, és aminek tanulmányozása a jelenkori tudományos hipnózis egyik külön ágát képviseli.

Ő maga különösen ezen a téren ért el példátlan gyakorlati eredményeket. Az emberi gondolat hatóereje minden vonatkozásának, és különböző megnyilvánulásainak tanul­mányozására végzett kísérletei eredményeképpen az emberek félelmetes „varázsló mágusnak" tartották őt.

A barátain és ismerősein végrehajtott kísérleteinek többek között az lett az eredménye, hogy az emberekből, akik találkoztak vele, vagy akár csak hallottak róla vagy félelmet, vagy talpnyaló tiszteletet váltott ki.

Szerintem annak oka, amit környezete gondolt róla, és ami semmiben sem felelt meg a valóságnak, az nem az ő mély tudása, sem belső erejének az a rendkívüli fejlettsége volt, amit elért; hanem a szervezet működésével járó egyik olyan tulajdonságnak az ismerete, amelyet az emberi ter­mészet rabszolgasága egyik fokának tekinthetünk.

Ez a tulajdonság, ami ugyanaz minden embernél - bármi­lyen osztályhoz tartozzon és bármilyen korú legyen is - abból

2 1 3

áll, hogy pontosan abban a pillanatban, mikor az ember egy konkrét, rajta kívülálló dologra gondol, az izmai megfeszül­nek, azaz összehúzódnak, és úgymond a gondolatában levő tárgy felé rezegnek.

Például ha Amerikára gondol, és gondolatai abba az irány­ba terelődnek, amerre elképzelése szerint Amerika fekszik, bizonyos izmai afelé rezegnek, vagyis úgy feszülnek, hogy azirányba nyomást gyakoroljanak.

Tételezzük fel, hogy egy ház első emeletén levő ember gondolata a ház második emeletére irányul; bizonyos izmai erre megfeszülnek és szinte felfelé emelik. Egyszóval, ha a gondolat egy bizonyos irányba feszül, az mindig együtt jár az izmoknak ugyanabba az irányba való feszültségével.

Ez a jelenség minden embernél lejátszódik, még azoknál is, akik erre rájöttek, és minden lehetséges eszközzel meg­próbálják elkerülni.

Biztos minden olvasó látta már színházban, cirkuszban, vagy más előadóteremben a hindu fakírok, mágusok, cso­datevők, és a természetfeletti tudomány titkainak egyéb bir­toklói hogyan ejtik bámulatba az embereket varázslataikkal; találnak meg eldugott tárgyakat, vagy találják ki, amit a közönség velük végrehajtatni kíván.

E „csodák" végbeviteléhez ezek a mágusok kézen fogják az egyik nézőt, és egyszerűen a néző kezének öntudatlan lökései által kalauzolva kitalálják a tőlük elvárt cselekedetet.

Ha sikerül nekik, azt nem okkult tudományuknak köszön­hetik, hanem annak, hogy ismerik ezen emberi tulajdonság titkát. Bárki, aki ismeri ezt a titkot, ugyanúgy képes megten­ni, ha begyakorolja. Kitartással és gyakorlattal mindig ki lehet találni mire gondoltak. Elég a figyelmet a másik ember kezére összpontosítani, és felfogni minden kis, majdnem észreve­hetetlen mozdulatot.

Ha például a néző tudja, hogy a mágusnak az asztalon levő kalapot kell felvennie, még ha ismeri is a trükköt, és így a díványon levő cipőre próbál gondolni, mégis tudat alatt a kalapra fog, és izmai, amik a mágust érdeklik, annak irányá­ba fognak feszülni, mert azok inkább a tudatalattinak, mint a tudatosnak engedelmeskednek.

2 1 4

Mint már mondtam, Ekim Bej a barátain ehhez hasonló kísérleteket folytatott az emberi pszichizmus tanulmányozá­sára és a hipnotikus befolyások okainak meghatározására.

Az önmagának kitűzött feladat teljesítésére végrehajtott kísérletek között volt egy, a lehető legeredetibb, ami jobban meglepte az avatatlanokat, mint a fakírok bármilyen más trükkje.

A következőképpen csinálta: Egy kockás papírra sorban felírta az egész ábécét, és az

utolsó sorba a számokat egytől kilencig, majd a nullát. Több ilyen ívet készített a különböző nyelvek ábécéjével.

Leült egy asztal elé, és egy kicsit balra maga elé tett egy ilyen ívet, és a jobb kezébe egy ceruzát vett. Baljára, épp az ívvel szembe egy önkéntes jelentkezőt ültetett, például vala­kit, aki a jövőt szerette volna megismerni. Akkor a balkezé­vel megfogta az illető jobb kezét, és körülbelül ezt mondta neki:

- Először is lássuk, hogy hívják... - Azután félhangon, mintha magában beszélne ezt mormogta:

- Nevének első betűje... - miközben lassan végigvezette az illető kezét az ábécén.

Az említett emberi tulajdonságnak köszönhetően, amikor a partnere keze a nevének kezdőbetűje fölé ért, akaratlanul egy kis lökést adott.

Ekim Bej, aki tudta ennek jelentését rögtön észlelte ezt, és folytatta:

- Nevének első betűje... - és kimondta a betűt, amelyiken a kéz megremegett, majd felírta egy jegyzetfüzetbe.

így folytatva megkapta a név első betűit, és abból már kitalálta a többit; például l-S-T kezdetből, Istvánt írt.

Azután ezt mondta: - Önt Istvánnak hívják. Most lássuk hány éves. - És az

illető kezét ezúttal a számok fölé vezette. Azután kitalálta családi állapotát, gyerekei számát és

keresztnevüket, a felesége nevét, ki a legártalmasabb ellen­sége vagy jótevője és így tovább. Több ilyen „jóslási" kísérlet után, a páciensei olyannyira el voltak kápráztatva, hogy a világon mindenről megfeledkezve, szinte saját maguk dik­tálták Ekim Bejnek mindazt, amit tudni kívánt.

2 1 5

Ő mindössze elismételte, amit jeleztek neki. Ezután elen­gedhette a kezüket, és kitalálhatott a jövőjüket illetően bár­milyen képzeletbeli dolgot, azt fenntartás nélkül, minden sza­vát nagy áhítattal fogadva elhitték neki.

Ezek után mindazok, akikkel Ekim Bej ilyen kísérletet végzett, olyan fantasztikus meséket terjesztettek a legna­gyobb őszinteséggel a képességeiről, hogy a hallgatóknak még a hajuk is égnek állt.

így nemsokára a doktor Ekim Bejről alkotott képet egy mágus dicsfénye övezte. Még a nevét is csak halkan, kis bor­zongással ejtették ki.

Sokan kezdtek írni neki, nemcsak Törökországból, de külföldről is, főleg Európából, és a legkülönbözőbb kérdésekkel zaklatták. Az egyik arra kérte, hogy olvassa ki írásából a jövendőjét, a másik, hogy a viszonzatlan szerelmében segítsen, a harmadik, hogy onnan a távolból, egy már hosszan tartó betegségből gyógyítsa ki. Kapott leve­leket pasáktól, tábornokoktól, tisztektől, mullahoktól, tanítók­tól, papoktól, kereskedőktől, különböző korú asszonyoktól, de leginkább mindenféle nemzetiségű kisasszonyoktól.

Egyszóval olyan nagy mennyiségű, különféle kérelem árasztotta el, hogy ha mindegyik kérelmezőjének csupán egy üres borítékot akart volna válaszul küldeni, akkor is legalább ötven titkárnőre lett volna szüksége.

Egyszer, mikor a Boszporusz partján fekvő Szkütariban meglátogattam őt apja házában, egy nagy halom ilyen levelet mutatott meg nekem, és még emlékszem arra, milyen jót nevettünk az emberek naivitásán és ostobaságán.

De lassacskán ezek a kérések olyannyira kezdték hábor­gatni, hogy végül lemondott még az orvosi pálya gyakor­lásáról is, amihez pedig nagyon ragaszkodott, és elmenekült azokról a helyekről, ahol ismerték.

Ekim Bej mély ismerete a hipnózis és az átlagos emberi pszichizmus automatikus tulajdonságai terén igen hasznossá vált egyik utazásunk folyamán, ahol nagyon sikeresen kisegített egy különlegesen nehéz helyzetből, amibe beleke­veredtünk.

Ekim Bejjel és több társunkkal Kasgártól délre, Yangishár városában voltunk, ahonnan a Hindu-Kush hegység felső

2 1 6

völgyei felkutatására szándékoztunk indulni. Mielőtt útra keltünk volna, szokás szerint engedélyeztünk magunknak egy nagy pihenőt. Ezalatt kapott Ekim Bej levelet a nagybátyjától, amelyben az állt, hogy apjának állapota az utóbbi hónapok­ban nagyon megromlott, és valószínűleg már nem sok ideje maradt hátra az életéből.

Ez a hír nagyon megrázta Ekim Bejt. Elhatározta, hogy utazását félbeszakítja és a lehető leggyorsabban visszamegy Törökországba, hogy apjával együtt tölthessen egy kis időt, még mielőtt túl késő lenne.

Mivel a folytonos úton lét - a velejáró állandó idegfeszült­séggel - már kezdett kimeríteni, és mivel én is vágytam már idős szüleimet viszontlátni, elhatároztam, hogy az expedíciót abbahagyom, és elkísérem Ekim Bejt Oroszországig.

így elbúcsúztunk társainktól, és elindultunk Oroszország irányában Irkesztám felé. A szokásos utakat elkerülve - melyek mind Kasgárból Oshba mennek - mindenféle kalan­dok, és nagy nehézségek árán értünk el a Fergánatban fekvő Andizsan városába.

Ugyanis útközben elhatároztuk, hogy kihasználjuk az alkal­mat, és meglátogatjuk ezen az egykor híres vidéken fekvő néhány régi város romjait, amelyekről sokat hallottunk, és úgy véltük, hogy különböző történelmi adatokon alapuló, bizonyos logikus feltevések alapján meg tudjuk találni azokat.

Ez utazásunkat nagyon meghosszabbította, és végül is Andizsan mellett tértünk rá a járt útra. De miután Margelánban megvettük a vasútjegyet Krasznovodszkba, és a vonatban helyet foglalva vettük észre legnagyobb megdöb­benésünkre, hogy nem maradt elég pénzünk az út foly­tatására, de még a másnapi étkezésre sem. Továbbá, ruháinkat annyira elnyűttük, hogy így már nem mutatkozhat­tunk a nyilvánosság előtt. Ezért az öltözködésre is pénzt kel­lett szánni.

Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk el Krasznovodszkba, hanem Csernyavóban a Taskentbe menő vonatra szállunk fel, ahonnan majd tudunk táviratozni pénzért, és a választ várva majd csak valahogy megélünk.

Taskentbe érve egy állomás melletti szállodában vettünk ki egy olcsó szobát, és mindjárt feladtuk a táviratot.

2 1 7

Mivel már egy vasunk sem volt, a zsibvásárra mentünk, ahol eladtunk mindent, amink még megmaradt: puskát, órát, lépésszámlálót, iránytűt, térképet, egyszóval mindent, amiért egyáltalán pénzt lehetett kapni.

Aznap este, az utcákat róva lázasan vitattuk helyzetünket azon tűnődve, hogy akinek táviratoztunk talán nem lesz otthon, vagy nem fogja azonnal elküldeni a pénzt, és eközben anélkül, hogy észrevettük volna Ó-Taskentbe értünk. Egy szart csajkanébe ültünk le, és tovább törtük a fejünket, hogy mitévők legyünk, ha a pénz késve érkezik. A különböző lehetőségek fontolgatása után elhatároztuk, hogy Ekim Bej hindu fakírnak adja ki magát, én pedig kardnyelőnek, és bár­milyen mennyiségű méreg lenyelésére képes csodaem­bernek. Aztán ezzel kapcsolatban jól eltréfálkoztunk.

Másnap reggel első utunk a taskenti újság kiadóhivatalá­ba vezetett, az apróhirdetési osztályra, ahol rendelést vettek fel mindenfajta hirdetésre.

Volt ott egy nagyon szimpatikus zsidó alkalmazott, aki nemrégen érkezett Oroszországból. Némi fecsegés után megrendeltünk három közleményt a három taskenti újságba, valamint egy hatalmas plakátot, ami egy hindu fakír érkezését hirdette - már nem emlékszem milyen nevet adtunk neki, talán Ganezt vagy Ganzint -, aki Szalakán nevű asszisztensével a következő este a város nagytermében, a hipnózisról és a természetfeletti jelenségekről tart bemutatót.

A hivatalnok magára vállalta, hogy megszerzi a rendőrség­től az engedélyt a falragaszok kiragasztására, és másnap, úgy Új- mint Ó-Taskentben, szenzációs plakátok ragadták meg a járókelők figyelmét.

Időközben találtunk két, Oroszország legmélyéről jött munkanélkülit, akiket alapos fürdetésre küldtünk egy ham-mamba, majd a szállodánkba vittünk, hogy a hipnózist bemu­tató előadásra előkészítsük őket. Végül is olyan hipnotikus állapotot idéztünk elő bennük, hogy az előadás napján hatal­mas tűket tudtunk a mellkasuk bőre alá beszúrni, bevarrtuk a szájukat, továbbá két szék között kinyújtott helyzetben - a fejüket az egyikre, a sarkukat a másikra téve - nagy súlyokat helyeztünk a hasukra; majd mindenki, aki csak akart odajöhetett, és kihúzhatta egy hajszálukat stb.

2 1 8

De ami legjobban elkápráztatta a helybeli tudós dok­torokat és jogászokat az volt, hogy Ekim Bej ki tudta találni nevüket vagy korukat az előbbiekben leírt módszer segít­ségével. Egyszóval, az első előadás után nemcsak a kasszánk telt meg, de százával kaptuk a vacsorameghívásokat. Ami pedig az asszonyok kacsintásait illeti, arról jobb nem is beszélni.

Három estén keresztül megismételtük előadásainkat, és mivel a bevétel messze túlhaladta azt, amire szükségünk volt, késedelem nélkül továbbálltunk, hogy alkalmatlan csodáló-inktól megszabaduljunk.

Miközben ezt a fejezetet írtam - ami életre keltette ben­nem különböző ázsiai expedícióink és kirándulásaink emlékeit - nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak arra a meglepő képre, amelyet a legtöbb európai alkot magának erről a kontinensről.

Miután megszakítás nélkül immár tizenöt éve Nyugaton élek, állandó kapcsolatban mindenféle nemzetiségű ember­rel, arra a következtetésre jutottam, hogy itt az emberek nemcsak hogy nem ismerik, de még elképzelni sem tudják, mi is valójában Ázsia.

A legtöbb európai vagy amerikai ember számára Ázsia egy Európa végén elterülő, meghatározatlan nagyságú kontinens, amelyet vad, vagy legjobb esetben félvad körülmények között élő néptörzsek laknak, akik a véletlen folytán vetődtek oda. Ázsia kiterjedéséről alkotott véleményük a lehető legbizony­talanabb. Ezt a területet könnyedén hasonlítják az európai országokhoz, még csak nem is gondolnak arra, hogy az ázsiai kontinens olyan óriási, hogy több Európa is beleférne, és hogy vannak jelentős közösségek amelyekről nemcsak az európaiak, de még az ázsiaiak sem hallottak soha. Továbbá, ezek a „vad néptörzsek", minden álokoskodás nélkül már régen elérték az orvostudományban, asztrológiában és a ter­mészettudományokban a tökéletesedés olyan fokát, amire az európai civilizáció talán csak pár száz év múlva juthat el.

2 1 9

IX. PjOTR KARPENKÓ

Pjotr Karpenkó, aki gyerekkori barátom volt, és aki később saját érdemei révén és nem csak diplomáinak köszönhetően lett kiváló geológus, ma már nincs az e

világon élők sorában. Nyugodjon Isten békéjében! Hogy fogalmat adjak Pjotr Karpenkó egyéniségének

legfőbb jellegzetességeiről, és hogy eleget tegyek a célnak, amit könyvemnek ebben a sorozatában magamnak kitűztem - vagyis, hogy az olvasó ebben a fejezetben megtalálhassa a számára valóban hasznos információk összességét -, úgy gondolom elegendő, ha leírom a körülményeket, amelyek közt barátokká lettünk, valamint elmesélem egyik expedí­ciónk viszontagságait, és az utunk során a sors akaratából bekövetkezett, idő előtti halálához vezető balesetet.

Barátságunk abban az időben kezdődött, amikor még suhancok voltunk. Annál is inkább szándékomban áll bővebben beszélni a közöttünk lezajlott eseményekről, mert ezek jól meg tudják világítani bizonyos oldalait az ilyen „fiatal semmirekellők" lelkületének, akik később olykor valóban figyelemre méltó emberekké lesznek.

Abban az időben Karsban laktunk, ahol a várkatedrális gyermekkórusában énekeltem.

Mindenekelőtt meg kell említenem, hogy miután tanárom, Bogatchevsky elhagyta Karsot, és első mesteremnek Borsh atyának betegszabadságra kellett mennie, attól a két embertől éreztem magam megfosztva, akiknek valódi tekin­télyük volt számomra, így aztán semmi kedvem nem volt Karsban maradni. Mivel családomnál szóba került, hogy rövidesen visszatérünk Alexandropolba, arról ábrándoztam, hogy elmegyek Tifliszbe, és ott felvesznek a püspökség kórusába - amit már többször felajánlottak nekem -, s ez ifjúi hiúságomban nagyon csábítónak és hízelgőnek tűnt.

Mialatt ilyen álmok képezték a fejlődni kezdő gondolkodá­som gravitációs központját, egy reggel - egészen korán -

221

lélekszakadva érkezett hozzám a katedrális énekkarának egyik tagja, egy gondnoksági katona, aki főleg az időnként neki vitt - a nagybátyám cigarettatárcájából észrevétlen el­csent - jó cigarettáknak köszönhetően volt barátom. Még lihegve mondta el, hogy véletlenül meghallott egy, a Fadejev tábornok, a várparancsnok és a lovas-rendőrség főnöke közötti beszélgetést, ahol szóba került több ember letartóz­tatása és kihallgatása egy bizonyos, a lőtérrel összefüggő ügyben, és a gyanúsítottak között az én nevem is felvetődött.

Mivel a lőtérrel kapcsolatban volt miért szemrehányást tennem magamnak, nagyon megijedtem a hírtől, olyannyira, hogy elhatároztam nem halasztóm el az elutazásomat, és minden kellemetlenség elkerülésére sietve már másnap elhagyom Karsot.

Márpedig pontosan ez a lőtéri eset - ami miatt a város ily gyors elhagyására kényszerültem - volt Pjotr Karpenkóval való barátságom kiindulópontja.

Karsban éppúgy mint Alexandropolban akkoriban sok barátom volt, egyesek korombéliek, mások nálam több évvel idősebbek. A velem egyidősek között volt egy nagyon szim­patikus fiú, egy vodkagyáros fia. Nem emlékszem pontosan, azt hiszem Riauzovnak, vagy Riaizovnak hívták. Sokszor meghívott, és én néha hívatlanul is beállítottam hozzá.

A szülei agyon kényeztették. Külön szobája volt, ahol kényelmesen el tudtuk készíteni a leckénket, és íróasztalán szinte mindig ott várt bennünket egy tál, frissen sült réte­sekkel megrakva, amiknek akkoriban nagy ínyence voltam. De talán még ennél is fontosabb volt a tizenkét-tizenhárom éves húga, aki gyakran nézett be a szobájába amikor ott voltam.

Egyfajta barátság fejlődött ki közöttünk, és anélkül, hogy észrevettem volna, beleszerettem. Ő sem tűnt közömbösnek irányomban... Rövidesen egy halk idill kezdődött.

Egy másik pajtásom - egy tüzértiszt fia - szintén bejáratos volt ehhez a családhoz. Hozzánk hasonlóan otthon tanult azért, hogy bejusson valamilyen iskolába, mivel egyik fülére enyhén nagyothalló lévén a kadétiskolába nem vették fel.

Ő volt Pjotr Karpenkó. Ő is szerelmes volt a kis Riauzov lányba, aki iránta is hajlandóságot mutatott.

2 2 2

Hozzá azért volt kedves, mert gyakran hozott neki bonbont és virágot, hozzám pedig azért, mert jól gitároztam, és mert én rajzoltam a mintákat a szép zsebkendőkre, amiket hímzett, s amelyeket aztán a sajátjaként adott ki.

így mindketten szerelmesek voltunk a lányba, és lassacs­kán, vetélkedő szíveinkben kigyulladt a féltékenység lángja.

Egy este, a katedrálisban tartott szertartás után - amelyen ez a „szívtipró" leányzó is jelen volt -, hogy őt a kijáratnál megvárhassam és hazakísérhessem, kitaláltam valami mentséget, és engedélyt is kaptam a kántortól, hogy egy kicsit korábban elmehessek. De a katedrális kapujában vetélytársamba botlottam. Magunkba fojtott indulattal, mégis tökéletes lovagok módjára együtt kísértük haza „hölgyünket". De hazafelé menet már nem tudtam tovább uralkodni maga­mon, és egy mondvacsinált ürüggyel jól elláttam a baját.

Másnap este - mint általában - néhány barátommal a katedrális melletti harangtoronyba mentem. A katedrálisnak még nem volt tornya, illetve éppen akkor építették, és a harangokat egy ideiglenes nyolcszögletű faépítményben függesztették fel, ami kiemelkedő tetejével egy őrbódéra hasonlított. A tető és a harangokat tartó gerendák közötti térség éppen elegendő volt arra, hogy menedéket adjon „klubunknak". Szinte minden nap ott gyűltünk össze, a gerendákon lovagolva, vagy a tető alatti falperemen ülve cigarettáztunk, történeteket meséltünk, és néha még a lec­kénkkel is foglalkoztunk. Később, amikor a kőtorony elkészült, a harangokat átvitték oda, az ideiglenes fatornyot pedig az orosz kormány felajánlotta az épülőben lévő görög templomnak, így azután ott szolgált tovább harangtorony­ként.

Azon az estén a tíz állandó tagon kívül a klubban találtam az alexandropoli Petya barátomat is, aki éppen Karsban járt. Ő Kerenszkij postafelügyelő fia volt, és később kato­natisztként esett el az orosz-japán háborúban. Ott volt egy másik fiú is Kars görög negyedéből, akit Fekinek becéztünk, de valódi neve Korkanidi volt, és később számos tankönyvnek lett a szerzője. Otthon készített halvát hozott magával, amit nagynénje küldött a kis énekeseknek, akiknek éneke gyakran a „lelke mélyéig meghatotta".

2 2 5

Ott ültünk mindannyian, ettük a halvát, cigarettáztunk és beszélgettünk, amikor egyszer csak köztünk termett - egyik szemén kötéssel - Pjotr Karpenkó két másik fiúval, akik nem voltak a klub tagjai. Hozzám lépett, és „magyarázatot" követelt az előző nap őt ért sérelemre. Mivel egyike volt azok­nak a költészetben jártas ifjaknak, akik szeretik emelkedett nyelvezetben kifejezni magukat, hosszú és dagályos bevezetőjét hirtelen ezzel a kategorikus kijelentéssel zárta le: „Túl kicsi a Föld kettőnk számára, következésképp egyikünk­nek meg kell halnia"

Ettől a fellengzős tirádától kedvem támadt ezt az osto­baságot alaposan kiverni a fejéből, de a barátaim azzal próbáltak észre téríteni, hogy csak olyan emberek intézik el ily módon a viszályaikat, akiket a jelenkori kultúra még nem ért el, mint például a kurdok; és hogy a tisztes személyiségek civilizált módszerekhez folyamodnak. Ezek a kijelentések fel­szították büszkeségemet, és - hogy se kulturálatlannak, se gyávának ne tartsanak - komoly vitába kezdtem az incidens­ről.

Hosszas szócséplés után - amit mi akkor az ügy meg­vitatásának neveztünk - kiderült, hogy a fiúk egy része az én pártomat fogja, a többiek pedig vetélytársam oldalán állnak. A vita hamarosan fülsiketítő ordibálássá fajult, néha még tragédia veszélye is ott lebegett, csak kis híján múlott, hogy nem taszítottuk le egymást a torony tetejéről. Végül eldőlt, hogy párbajozni fogunk.

Ezzel felmerült a kérdés is: honnan szerezzünk fegyve­reket? Lehetetlen volt bárhol is pisztolyra vagy kardra szert tenni. Innentől kezdve minden emóciónk, minden felindult-ságunk, ami egy pillanattal korábban már a tetőpontjára hágott, hirtelen ennek az új problémának a megoldására összpontosult.

A társaságunkhoz tartozott egy bizonyos Turcsanyinov, akit rikácsoló hangjával mindannyian rendkívül mulatságosnak találtunk. Mialatt azon törtük a fejünket: most mit tegyünk, ő fejhangon felkiáltott:

- Ha pisztolyhoz nehéz is jutni, mi sem könnyebb, mint ágyúhoz! - Mindenki nevetni kezdett, mint mindig, amikor csak kinyitotta a száját.

2 2 4

- Mit röhögtök, ti semmirekellők! - vágott vissza - A mi célunkra nagyon jól megfelel az ágyú. Mindössze egy hátránya van: azt már elhatároztátok, hogy egyikőtöknek meg kell halnia, de egy ágyúpárbajnál meglehet mindketten meghaltok. Ha vállaljátok ezt a kockázatot, akkor az én indítványom az egyszerűség netovábbja lesz.

A javaslata az volt, hogy mindketten menjünk a lőtérre, ahol a tüzérségi gyakorlatokat tartják, rejtőzzünk el és feküd­jünk le valahova az ágyúk és a céltáblák közé, s várjuk az ítéletünket. Akit közülünk eltalál egy gránátrepesz, azt utolérte a sorsa.

Jól ismertük a lőteret. Nem messze, a várost körülvevő hegyek lábánál feküdt. Terjedelmes, mintegy tizenöt-húsz négyzetkilométernyi dimbes-dombos térség volt, ahova az év bizonyos időszakaiban, a lőgyakorlatok idején tilos volt belép­ni, és amit minden oldalról szigorúan őriztek.

A két mihaszna, Ajvazov és Denisenkó felbujtására - akik bizonyos tekintéllyel rendelkeztek a körünkben - gyakran eljártunk oda, különösképpen éjszaka, hogy a lövedékek réz repeszeit vagy az ólom kartácsgolyókat összeszedjük - helye­sebben, ellopjuk -, amin aztán jó áron adtunk túl.

Bár szigorúan tilos volt a repeszeket összeszedni - pláne eladni -, ezt mi az éjszaka leple alatt megtettük, kihasználva a holdvilágot és azt az időszakot, amikor a záró-övezet őrségének figyelme már ellankad. Tartottunk még némi vitát Turcsanyinov javaslata felett, aminek eredményeképpen a jelenlévők kategorikusan elhatározták, hogy a tervet azon melegében végre kell hajtani.

Csemuranvó, Kerenszkij és Korkanidi voltak az én „segédeim", vetélytársamé Ornitopuló és az a két különös idegen fiú, akiket magával hozott. Az őáltaluk meghatározott feltételek szerint már hajnalban, a lőgyakorlat előtt a lőtéren kellett lennünk, és körülbelül száz méterrel a céltáblák előtt, egymástól egy bizonyos távolságra valamelyik aknatölcsérbe kellett belefeküdnünk, hogy senki ne láthasson minket, s napnyugtáig ott maradnunk. Aki mindezek után is életben maradt, távozhatott és mehetett ahová csak akart.

A másik dolog, amit a segédek eldöntötték az volt, hogy egész nap a lőtér közelében, a Kars-Csai folyó partján

2 2 5

maradnak, és este megkeresnek minket a gödreinkben, hogy megállapítsák a párbaj eredményét. Ha kiderül, hogy mind­ketten vagy egyikünk megsebesült, megteszik ami szük­séges; s ha agyonlőnének akkor azt fogják terjeszteni, hogy rezet és ólmot mentünk gyűjteni nem tudván, hogy aznap lőgyakorlat van, és így „nyírtak ki" minket.

Másnap napkeltekor az egész társaság elemózsiával ellát­va a Kars-Csai folyó partjára ment. Megérkezvén, a segédek átadták a nekünk kijáró ellátmányt, majd ketten közülük a lőtérre kísértek minket, és belefeküdtünk a gödreinkbe. Aztán ők visszatértek a többiekhez, és horgászással múlatták az időt.

Mindaddig tréfának tűnt a dolog, de amint lőni kezdtek minden volt az, csak tréfa nem. Nem tudom, hogy riválisom szubjektív belső élményei és gondolati asszociációi milyen formában és sorrendben játszódtak le, de azt jól tudom, hogy bennem mi ment végbe amint tüzet nyitottak. Még ma is úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna arra, amit akkor éltem át, amikor lövedékek kezdtek süvíteni és rob­banni a fejem felett.

A legelején csak megdermedtem, de hamarosan az engem elárasztó emóciók intenzitása és a gondolataim logikus szembesülésének ereje oly mértékben fokozódott, hogy minden pillanatban az volt a benyomásom: többet élek és gondolok, mint egy egész év folyamán.

Ugyanakkor életemben először éltem át teljes érzetét önmagamnak, ami állandóan erősödött, s ezalatt világossá vált számomra, hogy könnyelműségemmel ezen a napon a csaknem biztos megsemmisülés helyzetébe hoztam magam, mivel akkor ott a halálom bizonyosnak tűnt.

Egy, az elkerülhetetlen veszélytől való ösztönös félelem tel­jes létemet olyannyira birtokba vette, hogy a körülvevő valóság szinte eltűnt, megszűnt létezni, hogy ennek a fékezhetetlen, állati félelemnek adjon helyet.

Emlékszem, hogy a gödörben egy kis bemélyedésben ke­restem menedéket, és megpróbáltam olyan kicsi lenni, amennyire csak lehetséges, hogy semmit se halljak, semmi­re se gondoljak.

A testemet elfogó remegés lassan rémisztő méreteket

2 2 6

öltött, mintha minden sejtem külön-külön reszketett volna. Az ágyúdörgések ellenére tisztán hallottam a szívem dob­banását, és a fogaim úgy vacogtak, hogy az volt az érzésem: bármelyik pillanatban összetörnek.

Ezzel kapcsolatosan megemlítem, hogy pontosan ez a fiatalkori esemény váltotta ki bennem először azokat a jellemzőket, amelyek - bizonyos rendesen képzett emberek rám gyakorolt tudatos befolyásának köszönhetően - végleges formát vettek fel. Jellemzőket, amik mindig megakadályozták a természetemet, hogy olyan problémák által hagyjam magam gyötörni, ahol csak a saját érdekem forog kockán, és lehetővé tették, hogy csak a valódi félelmeket érezzem és fogadjam el; ugyanakkor képes legyek magam mások helyzetébe helyezni, és meg tudjam érteni más élőlény félelmét anélkül, hogy engedném magam elragadni, vagy becsapni általa.

Nem emlékszem mennyi ideig feküdtem ebben az állapot­ban a gödörben, csak annyit mondhatok, hogy ott is - mint mindig és mindenütt - engesztelhetetlen és láthatatlan Mesterünk, az Idő visszaszerezte a jussát, és végül egyre job­ban hozzászoktam ehhez a belső megpróbáltatáshoz csak­úgy, mint az ágyuk robajához, és a körülöttem becsapódó lövedékekhez.

Lassacskán a tragikus végemet illető kínzó gondolatok is elcsitultak. Bár a lőgyakorlat általában több sortűzből állt, amit szünetek választottak el, de ezekben az időszakokban lehetetlen volt elszökni; főleg azért, mert akkor az őrök kezére kerültem volna.

Csak egy lehetőség volt, ott maradni nyugton, ahol voltam. Miután ettem egy keveset, álomba zuhantam anélkül, hogy észrevettem volna. Kétségtelen, hogy az ideg­rendszerem a rá háruló intenzív munka sürgős kipihenését követelte. Nem tudom milyen hosszan aludtam, de amikor felébredtem, körülöttem már csend uralkodott, és leszál­lóban volt az éjszaka.

Mikor teljesen magamhoz tértem, tisztán láttam a jelen­létem okát azon a helyen, és határtalan örömmel vettem tudomásul, hogy baj nélkül megmenekültem.

2 2 7

Csak amikor lecsitult már ez az egoista öröm, akkor ébredt fel bennem hirtelen a bajtársam sorsa iránti nyugtalanság. Csendesen kimásztam a gödörből, körülnéztem, és nem látva senkit, abba az irányba kezdtem kúszni, amerre sejtet­tem őt.

Mozdulatlanul fekve találtam rá, és nagyon megijedtem, bár úgy gondoltam - sőt csaknem biztos voltam benne -hogy egyszerűen csak alszik. Ám egyszer csak észrevettem, hogy véres az egyik lába, s ettől teljesen elvesztettem a fejem, és előző napi gyűlöletem szánalommá változott. Azzal a rémülettel, ami akkor elfogott - és ugyanolyan fokot ért el, mint amit néhány órával előbb a saját életemért éreztem -, kővé meredten kuporogtam a sarkamon, s még mindig ösztönösen, próbáltam észrevétlen maradni.

Még ebben a pózban voltam, amikor négykézláb kúszva odaértek a segédek. Látva, hogy milyen furcsán szemlélem az elnyúlt Karpenkót, majd észrevéve a véres lábát, ugyanaz az aggodalom fogta el őket is, mint engem; dermedten gug­goltak le mellém, és mereven bámulni kezdték. Amint később bevallották, szintén meg voltak győződve arról, hogy meghalt.

Hipnotizáltakra emlékeztető csoportunkat Kerenszkij térítette újra életre a kábulatból, aki Karpenkót szemlélve túl hosszan maradt kényelmetlen testtartásban, és hirtelen az egyik tyúkszemében hasító fájdalmat érzett, ezért előrelépett egy kicsit, hogy pozícióján változtasson, s közben észrevette, hogy Karpenkó kabátjának szegélye rendszeres időközökben megemelkedik. Hogy megbizonyosodjon efelől közelebb ment, és meggyőződve arról, hogy lélegzik, ezt majdhogynem felujjongva jelezte nekünk.

Azonnal magunkhoz tértünk és odakúsztunk. Amint meg­nyugodtunk az állapotát illetően - mi, akik egy perce még némák és szinte bénultak voltunk -, józan eszünk vissza­tértével ott helyben, a mozdulatlan Karpenkót körülvéve, minduntalan egymás szavába vágva tanácskozni kezdtünk arról, hogy mit tegyünk. Aztán hirtelen - egyfajta hallgatóla­gos egyetértéssel - Karpenkót a keresztbefogott karjainkba emeltük, és a Kars-Csai folyó felé cipeltük.

Egy hajdani téglagyár romjainál álltunk meg, és miután

2 2 8

Karpenkót a ruháinkból sebtében rögtönzött ágyra lefektet­tük, vizsgálni kezdtük a sérülését. Úgy tűnt, hogy csak az egyik lábát érte szilánk, és a seb nem veszélyes.

Mivel Karpenkó még mindig eszméletlen volt, és nem tudtuk mit csináljunk, egyikünk elfutott a városba, hogy megkeresse azt a barátunkat, aki szanitéc volt, és szintén tagja az énekkarunknak. Ezalatt a többiek kimosták és bekötözték a sebet.

A szanitéc nemsokára megérkezett egy kis szekéren. Neki úgy adtuk elő a balesetet, hogy nem tudván arról, hogy éppen lőgyakorlatot tartanak, elmentünk rezet gyűjteni. Miután megvizsgálta a sérülést kijelentette, hogy nem veszé­lyes, és az ájulás a vérveszteség következménye. Tény, hogy amint repülősót szagoltatott vele, Karpenkó magához is tért.

Természetesen könyörögtünk a szanitécnek, hogy senki­nek se meséljen a baleset körülményeiről, mivel akkor nagy bajba kerülhetünk, hiszen a lőtér területére a legszigorúbban tilos volt belépni.

Karpenkó, visszanyerve eszméletét, egyenként végigtekin­tett a körülötte állókon, és amikor a pillantása rajtam a töb­biekénél hosszabban időzött el, elmosolyodott. Valami meg­indult bennem: lelkiismeret-furdalás és szánalom töltött el. Attól a perctől ugyanolyan érzelmeim voltak iránta, mintha a testvérem lett volna.

Hazavittük a sebesültet, és ott azt meséltük, hogy amikor horgászni ment, egy vízmosáson keresztül vezetett az útja, és egy leguruló szikla sebesítette meg a lábát.

Szülei mindent elhittek, és megszereztem az engedé­lyüket, hogy amíg meg nem gyógyul minden éjszakát mellette tölthessek. Azok alatt a napok alatt, amikor még túl gyenge volt felkelni, szívbéli testvérként ápoltam, és sok mindenről elbeszélgettünk. Ekképp kezdődött meghitt barátságunk.

Ami pedig ama hölgy iránti szerelmet illeti, akinek szám­lájára a történtek írhatók, hát az nála is éppolyan hirtelen elpárolgott, mint nálam.

Karpenkót amint meggyógyult, szülei Oroszországba vitték, ahol később levizsgázott, majd felvették egy neves műszaki főiskolába.

2 2 9

Sok éven át nem láttam viszont, de születés- és névnap­jaim alkalmával mindig kaptam tőle egy-egy hosszú levelet, melyben először külső és benső életét részletezte, azután egész sor őt érdeklő - többnyire vallási - kérdésről kérte a véleményemet. Az ideáink iránti igazi lelkesedése hét évvel az elmesélt párbaj után nyilvánult meg először.

Egyik nyáron, amikor postakocsin ment Karsba - abban az időben még nem volt vasút azon a vidéken - meghallván, hogy Alexandropolban vagyok megállt útközben, hogy meglá­togasson. Én azzal a szándékkal mentem oda, hogy bizonyos kísérleteket teljes visszavonultságban, zavartalanul tudjak végrehajtani a hangrezgések emberre és az élet más formái­ra gyakorolt befolyása problémakörében, ami akkor különösen érdekelt.

Érkezése napján vele ebédeltem, és azt javasoltam neki, hogy kísérjen el a nagy istállónkba, amit igazi laboratórium­má rendeztem át, és ahol majd' minden időmet töltöttem. Látta ahogyan dolgozom, és amit csináltam annyira felkel­tette az érdeklődését, hogy még aznap hazasietett a család­ját meglátogatni, és már három nap múlva vissza is tért. Majdnem egész nyáron együtt maradtunk, csak időnként ke­reste fel Karsban a hozzátartozóit.

Nyár végén, a nemrégiben szervezett „Igazságot Keresők" csoportunk több tagja csatlakozott hozzám Alexandropolba azzal a céllal, hogy Örményország volt fővárosának, Aninak romjainál ásatásokat végezzünk. Karpenkó ebben az expedí­cióban csatlakozott hozzánk először, és a több hét alatt a csoport különböző tagjaival folytatott eszmecsere lassacskán a minket lelkesítő ideák sodrába vonta őt is.

Az ásatások befejeztével visszatért Oroszországba, ahol hamarosan megszerezte a bányamérnöki oklevelét. Három évig nem láttam, de az időnkénti levélváltásunk révén nem veszítettük el a kapcsolatot egymással. Ez idő alatt Karpenkó az „Igazságot Keresők" csoportjának több más tagjával is le­velezett, akikkel barátságot kötött.

Három év elmúltával a csoportunk állandó tagjává fogad­tuk, és attól kezdve több nagy ázsiai és afrikai expedíciónkon is részt vett.

2 3 0

A baleset, amire utaltam, és ami korai halálához vezetett, az egyik ilyen expedíció során következett be, amikor a Pamirból a Himaláján keresztül akartunk Indiába jutni. Már kezdettől nehézségekbe ütköztünk. Elértük a Himalája első előhegységeit, és miközben egy hágón keltünk át, hatalmas lavina temetett hóba minket. Csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudtunk kivergődni alóla.

Szerencsétlenségünkre ketten hiányoztak közülünk, és mire sietve kiástuk őket már nem éltek. Egyikük F. báró, az okkultizmus egyik szakértője, a másik a kalauzunk, Karakir-Kainu volt.

Ezáltal nem csak egy igaz barátot vesztettünk el, de egy vezetőt is, aki remekül kiismerte magát a vidéken.

Ezzel kapcsolatban meg kell említenem, hogy a Hindu-Kush és a Himalája nagy hegyláncai közé eső terület, ahol a baleset történt, teljes egészében keskeny völgyek kuszasága, és hogy az általunk bebarangolt tájék összes ilyesfajta kata-klizmatikus képződménye közt nem akadt még ily kiismer­hetetlen. Azt hihetné az ember, hogy a Magasságos Erőknek úgy tetszett, hogy ezt a vidéket csak azért tegyék ilyen bonyo­lulttá és vigasztalanná, nehogy egyetlen emberi lény is erre merészeljen kalandozni.

Egy, még az övéinél is elismert, és ennek a vidéknek min­den zegét-zugát ismerő vezetőtől fosztott meg bennünket a baleset, és ezt követően több napon át bolyongtunk, keresve a kivezető utat erről a barátságtalan helyről.

- Hát se térképük, se iránytűjük nem volt? - kérdezi valószínűleg az olvasó.

Mi az, hogy nem? Még több is, mint szükséges; de valójában mindazon utazóknak, akik erre a vidékre vetődtek, csakis a javát szolgálta volna, ha ezek a „térképek" soha nem is léteztek volna.

Egy térképet - mondaná Jelov barátunk - az S. törzsben kormanupka névvel illettek, ami „bölcsesség"-et jelent, és a „bölcsesség"-et ezen a nyelven ekképpen határozzák meg: gondolatbeli bizonyosság, hogy kétszer kettő egyenlő hét és fél mínusz három és valamennyi.

Szerintem, ha az ember a modern térképeket eredménye­sen akarja használni, nincs rá jobb módszer, mint egy, a

2 3 1

legrégebbi időkből eredő szólásmondás követése: Ha sikeres akarsz lenni valamilyen ügyben, kérd ki egy asszony véleményét, aztán tedd az ellenkezőjét.

Pontosan ez a helyzet ezekkel a térképekkel: ha az ember a helyes utat akarja követni, válasszon ki a térképen egyet, és induljon el az ellenkező irányba, akkor bizonyosan oda fog jutni ahova akart. Ezek a térképek meglehet remekül megfelelnek azon kortársainknak, akik állandóan az íróasz­taluknál ülnek, és se idejük, se lehetőségük nincs bárhová is elmenni; de ugyanakkor az a dolguk, hogy számos kalandos utazásról számoljanak be. Számukra értékesek ezek, mivel - hála a sok megtakarított időnek - jobban ráérnek összetákolni a fantasztikus történeteiket.

Talán léteznek jó térképek valamely vidékekről, de én - habár a régi kínai térképektől kezdve a modern vezérkari térképekig sok megfordult a kezemben - amikor tényleg rá voltam utalva, képtelen voltam akár csak egy megfelelőt is találni. Bizonyos térképek olykor segítenek az utazónak többé-kevésbé meglelni a helyes irányt a sűrűn lakott területeken, de lakatlan vidékeken, vagyis ott, ahol a leg­nagyobb szükség lenne rájuk, például Közép-Ázsiában - mint mondtam - jobb volna, ha egyáltalán nem is létez­nének, mivel a valóságot olyannyira eltorzítják, hogy az már-már abszurddá válik.

Az efféle térképek temérdek nem kívánt és gyötrelmes következményt okoznak az igaz utazó számára. Tételezzük fel, hogy a térkép útmutatása szerint másnap egy magas hágón kell átkelni, akkor ön természetesen az ott várható hidegre készül fel. Este csomagolás közben előszedi a meleg ruhákat és minden mást, ami megvédi a hidegtől, a többit pedig összepakolja. A zsákokat felkötözi az állatokra - lovakra, jakokra vagy bármire, ami rendelkezésére áll -, és a meleg holmit a keze ügyében tartja.

Nohát, csaknem mindig az derül ki, hogy a térkép jelzése ellenére az út völgyeken és alacsonyan fekvő vidékeken át vezet, és a várt hideg helyett olyan hőséget kell elviselni, hogy még az ingét is a pokolba kívánja az ember.

És mivel a meleg holmik se becsomagolva, sem az állatokra rendesen felcsatolva nincsenek, minden lépésnél

252

lecsúsznak, és éppúgy zavarják az állatokat mint az utasokat. Ami pedig az újracsomagolást illeti, annak a jelentőségét csak az érti meg, akinek ha csak egyszer is, de meg kellett tennie egy egész napos hegyi menetelés során.

Természetesen más a helyzet, amikor valamelyik kormány számára bizonyos politikai okokból kell az utazást megtenni, és erre tetemes összeg áll rendelkezésre. Netán egy olyan expedícióról van szó, amit valami bankár buzgó teozófus öz­vegye finanszíroz, ahol teherhordókat lehet alkalmazni a ki­es becsomagolásra, de egy igazi utazónak mindent magának kell csinálnia, és még ha lennének is szolgái, mindenképpen segítene nekik, mert az utazás nehézségei közepette egy nor­mális ember számára kínos tétlenül szemlélni mások erőfeszítését.

Ezek a modern térképek azért olyanok amilyenek, mert minden bizonnyal hasonló módszerrel készültek mint az, amelyiknél egyszer én magam is szemtanú voltam. Az Igazságot Keresők csoportjának több tagjával a Pamir hegységen keltünk át az Alexander csúcson is túlra. Abban az időben a csúcs közelében lévő egyik völgyben volt a turkesztáni hadsereg térképészeti főparancsnokságának főhadiszállása. A vezető geodéta, egy ezredes, jó barátja volt az egyik társunknak, s kitérőt tettünk ezen a völgyön keresztül hogy meglátogassuk.

Az ezredesnek több vezérkari tiszt segédje is volt, akik a legnagyobb örömmel fogadtak minket, mivel már hónapok óta itt éltek ezen a vidéken, ahol száz kilométeres körzetben egy élő lelket sem lehetett találni. A sátraikban táboroztunk három napon át azzal a szándékkal, hogy jó alaposan kipi­henjük magunkat.

Mikor éppen indulni készültünk az egyik fiatal tiszt kérte az engedélyünket, hogy csatlakozhasson hozzánk, mivel térképet kellett készítenie egy az utunkba eső, úgy kétnapi járásra fekvő vidékről. Magával hozott két katonai térképészt is.

Az egyik völgyben nomád kara-kirgizek táborára bukkan­tunk. Beszédbe elegyedtünk velük. A katonatiszt, aki elkísért bennünket szintén értette a nyelvüket. Az egyik kara-kirgiz idősebb és kétségtelenül rendkívül tapasztalt ember volt, akit

2 3 3

a katonatiszt, az egyik barátom és én megkértünk, hogy ossza meg velünk az étkünket, remélve, hogy hasznát vehetjük az ismereteinek, és megadja a vidékről a lehető legtöbb információt.

Ettünk és beszélgettünk. A birkabendőből készült zsákunk dugig volt kiváló koburmával, a tisztnek pedig Taskentból hozott vodkája volt, amit ezek a nomádok nagyra becsülnek, főleg ha az övéik nem látják, hogy mit isznak. Néhány pohár vodka után az öreg kara-kirgiz ellátott minket a vidékre vonatkozó értékes információkkal, és jelezte hol találunk érdekes látnivalót. Rámutatva egy hegyre, aminek örök hó borította csúcsa már magára vonta a figyelmünket, azt mondta:

- Látják amott azt a csúcsot? Nos hát mögötte van ez és ez, és ott van Iszkander nevezetes sírja is. - Katonatiszt bará­tunk gondosan felrajzolt mindent, amit csak hallott. Egyébként művésznek elég jó volt.

Mikor végeztünk az evéssel és a kara-kirgiz visszatért a táborába, megnézvén a tiszt vázlatát észrevettem, hogy bár mindent lerajzolt ami elhangzott, de nem a hegy mögé, ahogy az idős ember jelezte, hanem eléje. Felhívtam a figyelmét erre az ellentmondásra, és a válaszából rájöttem, hogy összetévesztette az „előtte" és „mögötte" szavakat, mert ezen a nyelven az „előtte" és „mögötte", bu-ty és pu-ty, majdnem ugyanúgy hangzik annak a fülnek, aki ebben a nyelvben nem járatos, főleg ha gyorsan, más szavak közepette ejtik ki azokat.

Mikor megérttettem vele a tévedését, a katonatiszt mindössze ennyit mondott: - Vigye el az ördög! - és össze­csapta a mappáját. Igaz is, csaknem két órán át rajzolt, és persze semmi kedve nem volt mindent elölről kezdeni, annál is inkább, mert már készültünk útra kelni.

Biztos vagyok benne, hogy ezt a vázlatot úgy vitték fel a térképre, ahogy azt a tiszt lerajzolta. Később a térkép kiadó­ja - aki sohasem járt ezen a vidéken - meghagyta eme rész­leteket a hegy azon oldalán, ahol nincsenek, és természete­sen utazó testvéreink most azt várják, hogy ott találnak rájuk. Nagyon kevés kivétellel így készülnek a térképek, ezért nem is lehet csodálkozni azon, hogy mikor a térkép egy közeli

2 3 4

folyót jelez, az ember a Himalája őfenségének egyik fényűző leányát találja a helyén.

így több napon át vezető nélkül, a véletlenre bízva magunkat a legnagyobb elővigyázatossággal folytattuk utunkat, nehogy összefussunk azoknak a haramia bandák­nak valamelyikével, amelyek ezidőtájt különösen szívesen és komoly szertartások közepette változtatták át a kezük közé került európaiakat fogollyá, majd később - nem kevésbé szertartásosan - elcserélték drága bolygónk eme vidékén lakó más törzsbeliekkel egy jó lóra, legújabb típusú puskára, vagy egyszerűen egy szintén rabsorban lévő fiatal leányra.

Egyik helytől a másikig haladva elértünk egy kis hegyi patakhoz, és azzal a feltételezéssel, hogy végül majd csak elvezet minket valahová, elhatároztuk, hogy követjük. Még azt sem tudtuk, hogy északra vagy délre visz-e, mert a vidék egy vízválasztóvonalon feküdt.

Ameddig csak tehettük a patak partján haladtunk, de nemsokára olyan meredek és járhatatlan lett, hogy ott menni már lehetetlenné vált, és így a vízben gázoltunk tovább.

Alig néhány kilométert tehettünk meg, mire a sok betorkolló csermelytől úgy felduzzadt, hogy túl mély lett ahhoz, hogy tovább tudjunk gázolni benne. Meg kellett áll­nunk, és komolyan végiggondolnunk milyen módon foly­tathatjuk utunkat.

Hosszas vita után az eddig málháink cipelésére és táplálkozásunk biztosítására szolgáló kecskéink levágása mellett döntöttünk azért, hogy a bőrükből burdukokat készít­sünk, amit fel tudunk fújni, és a tutajhoz erősítve aztán leereszkedhetünk a folyón.

Ennek végrehajtására kiválasztottunk egy, a pataktól nem messze lévő kényelmes helyet, ahol könnyen megvédhettük magunkat minden veszélytől, és letáboroztunk. Ahhoz, hogy még aznap belefogjunk valamibe már túl késő volt; így felvertük sátrainkat, ettünk, szokásunknak megfelelően tüzet raktunk, és persze kijelöltük az éj folyamán egymást váltó őröket.

Másnap első dolgunk az volt, hogy a lelkiismeretünk jóvá­hagyásával, az összes kortársunkhoz hasonlóan elfajzottan

2 3 5

és a pokol kívánalmainak pontosan megfelelve leöljük a kecskéinket, amelyeket előző nap még az utazás nehéz­ségeinek legyűrésében őszinte barátainkként és társainkként tartottunk számon.

Ezután a szép keresztény-muzulmán megnyilvánulás után volt aki a húst vágta apró darabokra, hogy megsütve ezzel töltsünk meg néhány tömlőt, egyesek a burdukokat készítet­ték ki és fújták fel, míg megint mások a kecskék beleiből csavartak köteleket, hogy azokkal erősítsük össze a tutajokat, és kötözzük rá a burdukokat. A harmadik csoport - amelybe én is beletartoztam - fejszét ragadott, és elindult a tutajok megépítéséhez keményfát keresni.

A keresés közben eléggé eltávolodtunk a táborunktól. Egy bizonyos fajta - ott karagacsnak nevezett - platánfát és rostos nyírfát kerestünk. Az összes, a környéken fellelhető fa közül csak ezt a kettőt tartottuk elég erősnek ahhoz, hogy ellenáll, ha a keskeny szorosokban és zuhatagokban a szik­láknak ütköznénk.

A tábor közelében főként fügefát és a célunknak nem megfelelő puha fákat találtunk. Amint a fákat vizsgálgatva lépdeltünk előre, egyszer csak hirtelen megpillantottunk egy embert, aki a puszta földön ült. A helyi törzsek egyikéhez tar­tozott. Egymás közt megegyeztünk, hogy odamegyünk és megkérdezzük tőle: hol lelünk olyan fára, amilyenre szük­ségünk van. Közelébe érve láttuk, hogy rongyokat visel, és felismertük az arcáról, hogy egyfajta ez-ezounavouran; az az ember, aki a lelke üdvösségéért önmagán dolgozik, vagy amiként az európaiak neveznék: egy fakír.

Mivel itt használom a „fakír" kifejezést, úgy érzem nem lenne haszontalan egy kis kitérőt tenni, hogy némi fényt derít­sünk erre a közismert szóra. Ez valójában egyike azon üres szavaknak, amelyek a nekik adott pontatlan jelentés következtében különösképpen a mai európaiakra gyakorol­nak automatikus hatást, és ez képezi egyik fő okát gondol­kodási képességük egyre erősebb csökkenésének.

A „fakír" szó európaiak által adott értelme ismeretlen az ázsiai népek számára, pedig ezt a szót szinte mindenütt használják. A fakír, vagy helyesebben fakhr név eredetét te­kintve türkmén, és „koldust" jelent.

256

A kontinens csaknem mindegyik népe közt, akiknek a nyelve az ősi türkmén nyelvből ered, a szó „csirkefogó" vagy „csaló" értelmében maradt ránk.

Tény, hogy ezek a népek két szót használnak a „csirke­fogó" és a „csaló" kifejezésére, és mindkettő türkmén ere­detű. Az egyik szó a „fakír" a másik a louríe. Az előbbivel olyan valakit illetnek, aki a ravaszságával mások vallá­sosságát használja ki, míg a másik egyszerűen a butaságuk­ból húz hasznot. Többek közt a cigányokat is /our/enak nevezik - mind az egyént, mind a népet.

A cigányok általában az összes többi nép között megtalál­hatók, és mindenütt nomád életmódot folytatnak. Fő elfoglaltságuk a lókereskedés és üstfoltozás, és ünnepeken énekelnek, jövendőt mondanak és ehhez hason­ló dolgokkal foglalatoskodnak. Tábort általában a lakott települések közelében ütnek, és a naiv falu- vagy város­lakókat mindenféle csellel kihasználják. Ezért aztán a louríe szó használata már régóta járatossá vált Ázsia-szerte minden olyan személy jelölésére, aki csaló vagy szélhámos, függetlenül a fajtájától.

Annak az értelmezésnek a közvetítésére, amit az európa­iak helytelenül a „fakír" szónak tulajdonítanak, az ázsiaiak több kifejezést is alkalmaznak, de leggyakrabban ez-ezounavourannak nevezik őket, amely a türkmén köznyelvből való, és a jelentése: „aki veri magát".

Én magam olvastam és hallottam sok európait, akik azt állították ezekről az úgynevezett fakírokról, hogy a „mutatványaik" természetfelettiek és csodásak, habár min­den többé-kevésbé normális ázsiai ember megítélése szerint gátlástalan csalók és első osztályú szélhámosok trükkjeiről van szó. Hogy bemutassam milyen zavart okoz az európaiak között e szónak a helytelen használata, azt hiszem elegendő annyit mondanom, hogy noha bejártam csaknem a teljes vidéket ahol az európaiak által elképzelt fakíroknak élniük kellene, soha egyetleneggyel sem találkoztam közülük. Ezzel szemben volt szerencsém látni egy, az ázsiaiak felfogásában vett igazi fakhr-t, de nem Indiában vagy valamelyik másik ázsiai országban, ahol az európaiak feltételezik őket, hanem Európa szívében, Berlinben.

2 3 7

Egyik nap a Kurfürstendammon az állatkert főbejárata felé tartottam, amikor észrevettem egy láb nélküli nyomorékot a járdán, aki egy özönvíz előtti zenélődobozt tekert.

Berlinben, Németország fővárosában - éppen úgy, mint a kortárs civilizáció kvinteszenciáját képviselő más nagyváro­sokban - tilos közvetlenül az emberek jótékonyságához for­dulni, de bárki, aki kéregetni akar megteheti; hogyha egy öreg kintornán kurblizik, üres gyufaskatulyát, illetlen képes­lapot, vagy hasonló jellegű irodalmat árul, és a rendőrség békén hagyja.

Ez a német katonai egyenruhát viselő koldus egy zenélő dobozt tekert, amiben a hangok fele hiányzott. Ahogy elha­ladtam mellette dobtam neki pár fillért, és tekintetem véletlenül az arcára tévedt, ami ismerősnek tűnt. Nem szólí­tottam meg őt, ahogy általában tört németemmel nem koc­káztattam meg, hogy egy ismeretlennel egymagam szóba áll­jak, de eltűnődtem, vajon hol is láthattam ezt az alakot.

Dolgom végeztével ugyanazon az úton mentem vissza. A nyomorék még mindig ott volt. Lassan közeledtem felé, és alaposan szemügyre vettem, miközben próbáltam felidézni, mitől olyan ismerős az arca, de képtelen voltam rájönni. Amikor a Romanisches Café-hoz értem, csak akkor villant fel hirtelen, hogy ez az ember nem más, mint annak az asz-szonynak a férje, akit több évvel ezelőtt Konstantinápolyban egyik közeli barátom küldött el hozzám egy ajánlólevéllel, arra kérve, hogy orvosi kezelésben részesítsem őt. Az asszony férje, egy volt orosz tiszt, a Wrangel hadtesttel került Oroszországból Konstantinápolyba.

Akkor már emlékeztem, hogy a fiatalasszony a kiugrott vál­lával jött el hozzám és a teste tele volt véraláfutásokkal. Mialatt a karjával voltam elfoglalva elmesélte, hogy a férje azért verte meg, mert megtagadta, hogy jó pénzért eladja magát egy bizonyos spanyol zsidónak. Dr. Viktorov és Maximovics segítségével jól-rosszul helyreraktuk a vállát, ezt követően elment.

Két-három héttel később Konstantinápolyban a Fekete Rózsa nevű orosz étteremben voltam, amikor odajött hozzám ez a nő. Annak az embernek az irányába intett a fejével akinek az asztalánál ült, és azt mondta:

2 3 8

- Az ott a férjem - és még hozzátette - ismét kibékültünk. Alapjában véve igazán rendes ember, bár időnként elragadja az indulat. - Amint ezt elmondta sietve otthagyott.

Csak ekkor értettem meg, miféle nővel van dolgom. Ezek után ott ültem, és hosszasan fürkésztem ennek a tisztnek az arcát, mivel ez a ritka típus felkeltette az érdeklődésemet.

És lám, Berlinben látom viszont ugyanezt a katonatisztet lábatlan nyomorékként, német uniformisban, amint zene­dobozt teker, és a németek filléreit szedegeti össze. Egy nap leforgása alatt a könyörületes járókelők tetemes mennyiségű aprópénzt dobtak oda a háború eme szerencsétlen áldozatá­nak!

Véleményem szerint ez az ember ázsiai értelemben vett Igazi fakhr volt. Ami pedig a lábait illeti, Isten adjon nekem olyan épeket és erőseket, mint az övéi!

Erről ennyit. Térjünk vissza a történetünkhöz... Szóval odamentünk ehhez az ez-ezounavouranhoz, és illő

köszöntés után leültünk mellé. Mielőtt megkérdeztük volna tőle, amit akartunk, beszélgetni kezdtünk vele, betartván az ezen népek között hagyományos udvariassági szokásokat.

Érdekes megjegyezni, hogy eme vidékek lakóinak lelki alkata merőben különbözik az európaiakétól. Ez utóbbiaknak ami megfordul a fejükben már a nyelvükön is van. Az ázsiai­aknál más a helyzet, a pszichizmusuk kettőssége magas szintre fejlődött. Kifelé bármelyikük akármilyen udvariasnak és barátságosnak mutatkozhat miközben belül gyűlölhet, és mindenfélét kigondolhat, hogy ártson neked.

Sok európai élt évtizedeken át közöttük anélkül, hogy megértette volna ezt a sajátosságukat, és önmaguk alapján ítélték meg őket, ennek eredményeképpen mindig hatalmas összegeket veszítettek, és sok olyan nézeteltérést okoztak, amit elkerülhettek volna. Ezek az ázsiai emberek önérzettel és büszkeséggel teltek. Mindegyikük, függetlenül a helyzetétől, megkíván egy bizonyos, személy szerint felé irányuló magatartást.

Közöttük a fontos dolgok a háttérben maradnak, és csak mintegy véletlen szerűen szabad rátérni, különben a legjobb esetben például jobbra irányítanak amikor az utad balra vezetne.

2 3 9

Másrészt, ha mindent úgy teszel, ahogy azt tenni kell, akkor nemcsak hogy pontos felvilágosításokkal látnak el, hanem amennyiben lehetséges készséggel segítenek ők maguk, hogy elérj a célodhoz.

így amikor megközelítettük ezt az embert, nem kezdtük rögtön azzal, amit tudni akartunk, mert Isten mentsen egy az udvariassági szabályok betartása nélkül feltett kérdéstől!

Miután leültünk mellé először a vidék szépségét dicsértük, tudtára adva, hogy először járunk itt, érdeklődtünk: megfelelőek-e a körülményei, és így tovább. Csak jóval később jegyeztem meg futólag: ilyen és ilyen fára lenne szük­ségünk bizonyos célra, de sehol nem találunk a környéken.

Azt válaszolta, hogy nagyon sajnálja, de nem tud segíteni, mivel csak rövid ideje tartózkodik ezen a vidéken, viszont a mestere, egy nagy tisztelettel övezett aggastyán meglehet, hogy tudna. Már hosszú ideje él itt a hegy mögött egy bar­langban, és kiválóan ismeri a környéket.

Mindjárt fel is kelt, hogy elmenjen hozzá, de Dr. Sari-Ogli megállította, és megkérdezte, vajon meglátogathatnánk-e az ő tiszteletreméltó mesterét mi magunk, hogy megkérdez­hessük merre találjuk a fát, amire szükségünk van.

- Természetesen - felelte - menjünk együtt. A mesterem egy olyan ember, aki majdhogynem szent, és mindig készséggel segít bárkinek.

Ahogy mentünk, már messziről megláttunk a réten egy fa árnyékában ülő embert. Vezetőnk anélkül, hogy bevárt volna minket odarohant, és mondott neki valamit, majd jelt adott, hogy menjünk közelebb.

A szokásos üdvözléseket követően köré telepedtünk. Ezzel egyidőben egy másik helybéli is megjelent és leült mel­lénk. Amint később kiderült, ő is a tanítványa volt ennek a tiszteletreméltó ez-ezounavourarmak.

Az aggastyán arca annyira jóságosnak és a közönséges emberekétől annyira különbözőnek tűnt számunkra, hogy minden általános, előzetes kertelés nélkül, semmit el nem hallgatva meséltük el, ami velünk történt, és hogy mit szándékozunk tenni, hogy kikeveredjünk erről a területről. Elmondtuk azt is, hogy mi célból kerestük fel őt.

A legnagyobb figyelemmel hallgatott végig minket.

2 4 0

2 4 1

Pár percnyi gondolkodás után elmondta, hogy a folyó, aminek a partján megálltunk a Csitrálba torkollik, és az magába a Kabulba, az Indus mellékfolyójába ömlik. Hozzátette, hogy erről a vidékről sok kivezető út létezik, de mindegyik meredek és fárasztó. Ha képesek vagyunk az utat a terveink szerint megtenni, valamint ha elég szerencsések leszünk és elkerüljük az idegenekkel legkevésbé sem barát­ságos népek lakta partokat, akkor a tervünk a legjobb, amit kieszelhettünk. Úgy vélte a fafajta, amit keresünk nem megfelelő, célunkra a somfa lenne a legalkalmasabb. Hozzátette, hogy annak az ösvénynek a bal oldalán amin jöt­tünk, van egy völgy, ahol sűrű bozótokban nő a som.

Aztán hirtelen egészen közelről hallottunk egy hangot, olyant, amibe az ember tetőtől talpig beleremeg. Az idős ember nyugodtan fordította a fejét abba az irányba, és az ő öreges hangján különös kiáltást hallatott. A bokorból egy óriási szürke medve bukkant elő a maga teljes szépségében és erejében, a szája közt tartva valamit. Mivel felénk tartott, az aggastyán hívta ismét, és a medve ránk szikrázó pillantá­sokat vetve ment komótosan az öreg felé, és letette a lába elé, amit cipelt. Majd megfordult, és eltűnt a bokorban.

Mi a szó szoros értelmében reszkettünk, ami olyannyira eluralkodott a testünkön, hogy még a fogunk is vacogott.

Az idős ember kedves hangon magyarázta el, hogy a medve jó barátja, és néha csugarií* hoz neki. Ez volt, amit a lábához helyezett most is.

Még ezek a megnyugtató szavak sem voltak képesek visz-szaadni teljesen a lelki nyugalmunkat, és mély csendben néztünk egymásra. Arcunk teljes zavarodottságot tükrözött. Az öregember ültéből nehézkesen felkelt, és ezzel felébresz­tett minket a kábultságunkból. Közölte, hogy eljött az ideje a szokásos sétájának, és ha kívánjuk, hát elkísér minket a völgybe ahol a som nő. Mondott egy imát, és előre ment. A tanítványaival együtt követtük. A völgy tényleg bővelkedett somban, és a legvastagabbakat kiválasztva mindannyian - magát az aggastyánt is beleértve - elkezdtük kivágni a szá­munkra szükséges fákat.

* A csugari egy kukoricafajta, ami ezen a vidéken honos.

Amikor már két jókora rakás összegyűlt, úgy véltük ennyi elég lesz, és megkérdeztük az aggastyánt, hajlandó lenne-e meglátogatni a táborunkat, ami nem volt messze, és megengedné-e egyik barátunknak, hogy egy rendkívül pontos portrét készítsen róla. Van neki egy különleges kis készüléke, aminek a segítségével ez nem fog sok időbe kerülni. Először visszautasított minket, de aztán a tanítványai segítettek meg­győzni őt, így a fát felnyalábolva visszamentünk a folyó partjára, ahol a csoport többi tagját előzőleg dolog közben hagytuk. Odaérvén pár szóban tájékoztattuk őket a történ­tekről, és Skridlov professzor készített az aggastyánról egy felvételt, amit mindjárt el is kezdett előhívni.

Amíg ő ezzel foglalatoskodott, mi egy fügefa árnyékában mindannyian az idős ember köré gyűltünk. Köztünk volt Vitvitszkája is kötéssel a nyakán. Már hónapok óta szenvedett egy, a hegyekben gyakori torokfertőzéstől, amitől olyan volt a kinézete, mintha golyvája lenne.

A kötést látva az idős ember megkérdezte, hogy mi a baj. Elmagyaráztuk neki. Magához hívta Vitvitszkáját, és tüzetesen megvizsgálta a daganatot. Majd megkérte, hogy feküdjön hanyatt, és különböző módon kezdte masszírozni a nyakát miközben bizonyos szavakat mormolt.

Mindnyájunk legnagyobb bámulatára húsz percnyi masszírozás után a hatalmas daganat a szemünk láttára kezdett eltűnni, majd újabb húsz perc után semmi sem maradt belőle.

Éppen akkor tért vissza Skridlov professzor, miután elkészült a fénykép előhívásával. Ő is teljesen megdöbbent, és az öreg ember előtt mélyen meghajolva alázatosan kérte, hogy szabadítsa meg a régen kialakult vesepanaszaitól, amik miatt az elmúlt napokban különösen sokat szenvedett.

Az aggastyán a betegségének különböző részleteiről kérdezte, és azonnal elküldte az egyik tanítványát, aki egy bizonyos bokor gyökerével tért vissza. Az idős ember az aláb­bi szavak kíséretében adta át a gyökeret a professzornak: Végy egy résznyit ebből és két résznyit a fügefa kérgéből, ami csaknem mindenütt megtalálható. Főzd jól össze őket, és minden másnap lefekvés előtt egy pohárnyit igyál meg belőle.

2 4 2

Aztán a tanítványaival együtt megnézték a professzor hozta fényképet, ami ámulatba ejtette őket, különösen a tanítványokat. Meghívtuk az idős embert, hogy ossza meg velünk a friss kecskehúsból készült koburmát és a pokand* lepényt, amit nem utasított vissza.

A beszélgetés során megtudtuk, hogy annak idején az afganisztáni emírnek, a jelenlegi emír nagyapjának volt a top-bashija. Amikor hatvan évesen egy európai hatalmak szította felkelésben megsebesült, visszatért szülőföldjére, Horaszan-ba. A teljes felgyógyulása után, idős lévén, már nem vágyott többé vissza a szolgálatához, hanem úgy határozott, lelke üdvösségének szenteli élete fennmaradó részét.

Először perzsa dervisekkel lépett kapcsolatba, majd - bár nem hosszú időre - baptista lett, később visszatért Afganisztánba, és egy Kabul melletti kolostor rendjébe lépett be. Amikor már mindent megértett, amit kellett, és meg­győződött arról, hogy többé nem szükségesek számára mások; egy az ember lakta területektől távol eső tájék keresésére indult, ahova elvonulhat. Rátalált erre a helyre, és letelepedett annak a néhány embernek a társaságában, akik az ő útmutatásai alapján kívántak élni. A halálát várta, mivel már kilencvennyolc éves volt, és napjainkban ritkaság, ha valaki megéli a százat.

Az aggastyán éppen indulni készült, amikor Jelov azzal a kéréssel szólította meg, hogy legyen szíves tanácsot adni a szemével kapcsolatban. Évekkel ezelőtt a Transzkaukázus vidékén trachomát kapott, amiből a különféle kezelések ellenére sem gyógyult ki, és lassan krónikussá vált a baj.

- Bár nem fáj állandóan a szemem - mondta -, de regge­lente váladéktól ragad össze, és egy klímaváltozás vagy homokvihar igencsak komoly fájdalmat okoz.

Az idős ez-ezounavouran azt tanácsolta, hogy rézszulfátot őröljön finom porrá, és minden este lefekvés előtt nyálazzon meg egy tűt, mártsa a porba, majd a szemhéjai között húzza végig, és a kezelést egy meghatározott ideig folytassa.

Pokand, pirított árpából készült liszt, ezzel készül a legízletesebb kenyér

2 4 3

A Jelovnak adott tanács után az aggastyán felállt, és min­degyikünk felé tett egy-egy kézmozdulatot, ami azon a vidéken megfelel annak, amit mi áldásnak nevezünk, és elin­dult hazafelé. Mindnyájan követtük, még a kutyáink is...

Útközben újra beszélgetésbe kezdtünk az idős emberrel, ám hirtelen Karpenkó anélkül, hogy bármelyikünkkel is megbeszélte volna, üzbég nyelven ekképpen szólította meg:

- Szent atyám! Ha már a sors akarata által ilyen szokatlan körülmények között találkoztunk egy emberrel, aki mind a közönséges élet, mind a halál utáni létre való előkészület szintjén nagy tudással és gazdag tapasztalattal rendelkezik, mindnyájan kételkedés nélkül meg vagyunk győződve arról, hogy nem fogja megtagadni tőlünk a tanácsot - természete­sen amennyiben az lehetséges - arra, hogy milyen életet kel­lene élnünk és milyen ideálokat tartanunk szem előtt ahhoz, hogy végül a Magasságos szándékának megfelelően és emberhez méltó módon éljünk?

Mielőtt válaszolt volna Karpenkó különös kérdésére az idős ember körültekintett, mintha keresne valamit. Majd egy kidőlt farönk felé tartott. Leült. Amikor már mind elhe­lyezkedtünk - néhányan a fán, a többiek a földön - akkor mindannyiunk felé fordulva lassan beszélni kezdett. Karpenkó kérdésére adott válasza afféle hosszú szentbeszéd­dé fejlődött, a mély jelentősség és fontosság egy fajtájává.

Eme idős ez-ezounavouran szavait csak a műveim har­madik szériájában fogom megörökíteni, abban a fejezetben, amelynek „Az ember asztrálteste, annak szükségletei és a törvényeknek megfelelő megnyilvánulási lehetőségei" címet adtam. Itt éppen csak érinteni fogom a tiszteletreméltó aggastyán kezeléseinek eredményeit, amelyek hathatós-ságáról évekkel későbbi tudakozódásaim során bizonyossá­got nyertem.

Vitvitszkája betegsége egyszer és mindenkorra megszűnt, és nem jelentkeztek többé a tünetek sem, amiktől szenvedett. Skridlov professzor azt sem tudta, hogyan fejezhetné ki a háláját az idős ember felé, aki valószínűleg örökre megszabadította attól a kíntól, ami már tizenkét éve gyötörte. Ami pedig Jelov trachomáját illeti; egy hónap múltá­val teljesen eltűnt.

2 4 4

E mindannyiunk számára jelentőségteljes esemény után még három napig tartott, amíg fát hasítottunk, elkészítettük a tutajt, és előkészítettünk mindent, amit elterveztünk. A negyedik napon kora reggel vízre bocsátottuk a rögtönzött tutajt, felszálltunk rá, és elindultunk lefelé a folyón.

Eleinte sajátos vízi járművünk nem volt képes egymagában haladni az árral. Néha tolni kellett, máskor még cipelni is, de ahogy mélyült a folyó egyre könnyebbé vált az utunk, sőt helyenként a tutaj megszállottként száguldott a nagy teher ellenére.

Nem mondhatnánk, hogy teljes biztonságban éreztük magunkat, különösen amikor sziklákhoz ütődve keskeny szorosokon haladtunk át, de amikor meggyőződtünk a Szamszunov mérnök által kigondolt eszköz tartósságáról és hatásosságáról megkönnyebbültünk és még viccelődni is kedvünk támadt. Szamszunov zseniális találmánya abból állt, hogy hat burdukot - kettőt elől és kettőt-kettőt az oldalán -a tutajhoz erősített, hogy azok ütközőként szolgáljanak, amikor sziklának csapódunk.

Utazásunk második napján tűzpárbajba kerültünk egy, a folyó partján élő törzshöz tartozó bennszülött bandával.

Pjotr Karpenkó ebben a lövöldözésben sebesült meg súlyosan, és két évvel később, még egészen fiatalon halt meg egy közép-oroszországi városban.

Nyugodj békében, te kiváló és őszinte barát!

2 4 5

X. SKRIDLOV PROFESSZOR

Szeretnék még beszélni az esszenciámhoz egyik legközelebb álló, nálam sokkal idősebb barátomról, Skridlov archeológus professzorról, akivel felelős

életem első éveiben ismerkedtem meg, és aki a nagy orosz­országi tömegzavargás folyamán nyomtalanul eltűnt.

A Jurij Ljubovedszkij hercegről szóló fejezetben már elmeséltem, hogyan ismerkedtünk meg, mikor idegenvezetőt keresett Kairó környékének felkeresésére.

Ljubovedszkij herceggel történt első utazásom során, az ősi Théba városában újra találkoztam vele, ahol csatlakozott hozzánk, hogy ásatásokba kezdjünk.

Három héten keresztül laktunk együtt egy régi sírboltban, és a munka fáradságának kipihenése közben sokat beszél­gettünk, főleg metafizikai problémákról. Korkülönbségünk ellenére lassacskán olyan jó barátok lettünk, hogy mikor Ljubovedszkij herceg visszautazott Oroszországba, elhatároz­tuk, hogy nem válunk el egymástól, hanem teszünk együtt egy nagy utazást.

Thébából a Níluson felmentünk egészen a forrásáig, majd onnan Abesszíniába, ahol csaknem három hónapot töltöt­tünk, azután a Vörös-tengeren keresztül elértük Szíriát, és végül Babilon romjait. Négy hónapi együttlétünk után Skridlov professzor egyedül maradt ott, hogy ásatásait folytassa, én pedig Meséden keresztül Iszfahánba indultam, két perzsa szőnyegkereskedő társaságában, akikkel véletlenül ismerkedtem meg Babilon környékén egy kis községben, és rögtön összebarátkoztunk, mert hozzám hasonlóan ők is a régi perzsa szőnyegek nagy szakértői voltak.

Két évvel később újra találkoztam Skridlov professzorral Orenburg városában, ahova Ljubovedszkij herceg tár­saságában érkezett. Ez a város volt a kiindulópontja az egyik nagy, Szibérián át vezető expedíciónak, melyet - kiszabott programunk bizonyos követelményeinek megfelelően -az Igazságot Keresőknek nevezett csoportunk indított.

247

Ezután a szibériai expedíció után gyakran találkoztunk, vagy azért, hogy együtt utazzuk be Ázsia vagy Afrika legel­dugottabb zugait, vagy csak egy-egy rövidebb megbeszélésre amikor úgy ítéltük meg, hogy szükségünk van egymás taná­csára, vagy egyszerűen a véletlen folytán.

Szándékomban áll részletesen elmesélni egyik találkozá­sunkat, és az azt követő hosszú utazást, mivel belső élete ezalatt az utazás alatt egy döntő fordulóponthoz ért, és attól kezdve pszichizmusának nemcsak gondolatai adtak életet, hanem érzelmei és ösztöne is, amelyek már uralkodni is kezdtek rajta, vagy más szóval; átvették a kezdeményezést.

Ezúttal teljesen véletlenül futottunk össze. Oroszországban történt, nem sokkal azután, hogy Ljubovedszkij herceggel Konstantinápolyban találkoztam. Transzkaukázusba utaztam. Éppen az egyik vasútállomás büféjében ettem sietve a híres lórostélyost, amit a kazáni tatárok „marhaszelet" néven ho­nosítottak meg az oroszországi vasúti büfékben, amikor hirte­len éreztem, hogy valaki hátulról két karjával megragad. Hátrafordultam: öreg barátom, Skridlov professzor volt az.

Kiderült, hogy ugyanazon a vonaton utazott, mint én. Leányát ment meglátogatni, aki Pjatyigorszk gyógyfürdőhe­lyen lakott.

Mindketten el voltunk ragadtatva a találkozástól és elhatároztuk, hogy együtt utazunk tovább. A professzor úr szívesen feladta másodosztályú fülkéjét, hogy hozzám sze­gődjön - én természetesen harmadik osztályon utaztam -, és az egész utat végigbeszélgettük.

Elmesélte, hogy miután Babilon romjait elhagyta vissza­ment Thébába, hogy a környéken új ásatásokba kezdjen. Ezalatt a két év alatt rengeteg érdekes és értékes dolgot fedezett fel, de a hazája és gyermekei viszontlátásának vágya rábírta, hogy egy kis vakációt engedélyezzen magának. Miután visszatért Oroszországba, egyenesen Szentpétervárra ment, majd Jaroszlavba idősebbik lányához, most pedig Pjatyigorszkba tart a kisebbikhez, aki távollétében két unokát készített elő neki - mint mondta. Még nem tudta, hogy Oroszországban mennyi ideig fog maradni, és mit fog csinál­ni azután.

2 4 8

Én is elmeséltem, hogyan töltöttem el ezt a két évet, hogyan ébredt fel bennem az érdeklődés az iszlám iránt nem sokkal elválásunk után, és hogyan sikerült nagy nehézségek árán, mindenféle cselhez folyamodva, a keresztények számára megközelíthetetlen Mekkába és Medinába bejut­nom, abban a reményben, hogy eljutok ahhoz, ami ebben vallásban a legtitkosabb.

Ám erőfeszítéseim hiábavalónak bizonyultak, mert semmit sem találtam. Csak arra jöttem rá, hogy ha ennek a vallás­nak a szívében fel lehet fedezni valamit, azt nem ezekben a városokban kell keresni - mint ahogyan azt általában mond­ják és hiszik az emberek -, hanem Buharában, ahol e vallás titkos tanának minden tényezőjét már kezdettől fogva kon­centrálták; tehát az Iszlám központja és forrása ténylegesen Buhara. És mivel sem érdeklődésemet, sem reményemet nem vesztettem el, elhatároztam, hogy Buharába megyek egy szart csoport társaságában, akik mekkai és medinai zarándoklatuk után hazafelé indultak, és akikkel szándékosan alakítottam ki barátságos kapcsolatot.

Azután elmondtam neki, mi akadályozott meg abban, hogy egyenesen Buharába menjek; miként találkoztam Konstanti­nápolyban Ljubovedszkij herceggel, aki megkért, hogy egy bizonyos fiatal hölgyet kísérjek el a nővéréhez, a tambovi kor­mányzóságba, ahonnan éppen akkor érkeztem. Miután meglátogattam a családomat Transzkaukázusban, most át­nyergeltem, hogy Buharába menjek öreg Skridlov bará­tommal" - fejezte be ő maga mondatomat.

Hozzátette, hogy három éve gyakran ábrándozik arról, hogy elmegy Buharába és Szamarkand vidékére azért, hogy tisztázzon Tamerlannal kapcsolatban bizonyos adatokat, amelyekre egy őt nagyon érdeklő archeológiai probléma megoldásához volt szüksége. Nem is olyan régen gondolt rá, de nem tudta rászánni magát, hogy egyedül elmenjen oda. Most, miután megtudta, hogy én is oda tartok, nagy öröm­mel csatlakozna hozzám, ha nincs ellene kifogásom.

Megbeszélésünk szerint két hónappal később Tifliszben találkoztunk, ahonnan Buhara felé indultunk Transzkaszpi-ába; de elérve Merv romjait, ott maradtunk majdnem egy évig. Mindenekelőtt elmagyarázom, miért történt ez így.

2 4 9

El kell mondjam, hogy már gyakran beszéltünk a profesz-szorral egy kaflrlsztáni utazás eshetőségéről, abba az ország­ba, ahova akkor egy európainak lehetetlen volt csak úgy belépni.

Azért akartunk oda eljutni, mert különböző emberektől kapott információk alapján meg voltunk győződve arról, hogy számos pszichológiai és archeológiai problémára ott tudunk választ találni.

Tifliszben kezdtük összeszedni mindazt, amire szükségünk volt, hogy Buharába eljussunk, beleértve az ajánlóleveleket is. így találkoztunk több emberrel, akik ismerték ezeket a vidékeket, és felvilágosítással szolgáltak róluk. Ezek a beszél­getések, és a belőlük levont következtetések olyan mérték­ben felszították bennünk a vágyat Kafirisztán elérése iránt - bármennyire elérhetetlen volt is az egy európai számára -, hogy elhatároztuk, még a lehetetlent is megtesszük, csak eljussunk oda miután Buharát elhagytuk.

Mindaz, ami addig érdekelt bennünket, úgy látszott mintha megszűnt volna létezni. Az egész Turkesztán felé vezető úton másra sem tudtunk gondolni, és csak arról beszéltünk: mit tehetnénk merész vállalkozásunk meg­valósítására. A tervünk, hogy behatoljunk Kafirisztánba, csak egy véletlen folytán kapta meg végső formáját, ami így ját­szódott le:

Amikor vonatunk a közép-ázsiai vonalon Új-Mervben megállt, én forró vízért a büfébe mentem. Éppen visszafelé tartottam a vagonom felé, mikor érzem, hogy megragad egy tekkibe öltözött férfi. Vassziliaki, egy régi görög barátom volt; egy szabómester, aki már régóta Mérvben élt.

Miután megtudta, hogy Buharába tartok, nagyon marasz­talt, hogy töltsek egy napot Mérvben, és aznap este vegyek részt az elsőszülöttje keresztelőjére tartott nagy családi ünnepségen.

Olyan őszintén és olyan meghatóan kért, hogy egyszerűen nem tudtam nemet mondani; megkértem tehát, hogy várjon egy pillanatig, és abban a tudatban, hogy a vonat indulásáig csak kevés idő maradt, szaladtam ahogy csak tudtam a pro­fesszorhoz tanácsot kérni, eközben forró vízzel fröcskölve le mindent, ami csak az utamba akadt.

2 5 0

Mialatt a homályos folyosón ki- és beszálló utasok között nagy nehezen átfurakodtam, a professzor már észrevett és integetve kiabálta: - Már összeszedtem minden holminkat, szálljon le gyorsan, hogy az ablakon át kiadogassam.

A vagonból figyelve, távoli szemtanúja volt váratlan találkozásomnak, és kitalálta, hogy milyen javaslatot kaptam. Ugyanazzal a sietséggel szálltam le a vonatról, és vettem le a csomagokat, amiket az ablakon át adott ki nekem, amikor kiderült, hogy felesleges sietni; a vonat még két óra hosszat ácsorgott az állomáson a késve érkező kuskai személyvo­natra várakozva.

A keresztelő szertartás után, este az asztalnál egy idős türkmén nomád volt a szomszédom, a házigazda barátja, egy hatalmas karakul birkanyáj tulajdonosa. Sok kérdést tettem fel neki az Ázsiában élő nomádokkal és mindenféle törzsekkel kapcsolatban, és ezek során eljutottunk azokhoz a független törzsekhez, amelyek a nemrégen Kafirisztánnak elnevezett országban éltek.

A vodkával ugyancsak jól megöntözött vacsora után is foly­tattuk ezt a beszélgetést, eközben - mintha csak önmagának beszélne - olyan véleményt nyilvánított ki, amely mind nekem, mind Skridlovnak fölöttébb figyelemre méltónak tűnt. Ennek megfelelően alakítottuk ki a tervet, ami vállalkozásunk kivitelezését lehetővé tette.

- E vidékek minden lakójánál - mondta - bármely törzshöz Is tartozzanak, és annak ellenére, hogy szinte szerves ellen­szenvük van az idegenekkel szemben, mégis kialakult valami, ami egy természetes tisztelet, sőt a szeretet érzelmét idézi elő bennük minden olyan, bármilyen hitű, vagy fajú ember iránt, akit Isten szolgálatára szenteltek fel.

Miután ez a nomád, akivel véletlenül találkoztunk össze, ezt a gondolatot kifejezte - talán kizárólag a vodka hatása alatt -, azon az éjszakán éppúgy, mint az egész azt követő napon minden beszélgetésünk akörül forgott, hogy ezekre a területekre nem egyszerű halandóként tudnánk behatolni, hanem olyan emberek látszatát keltve és ruháit magunkra öltve, akik iránt ott különös tiszteletet tanúsítanak, és akiknek lehetőségük van bárhova elmenni anélkül, hogy gyanút keltenének.

2 5 1

Másnap este, még mindig gondolatainkba merülve, Merv egyik csajkanéjában ültünk, ahol két szabados türkmén cso­port átadta magát a kifnek a bácsijaikkal, vagyis fiatal tán­cosokkal együtt, akiknek fő hivatásuk - amit a helyi törvények szabályoztak, és az ezen országot pártfogoló, akkori nagy birodalom, az Orosz Birodalom törvényei is támogattak -ugyanaz volt, mint amit az európai kontinensen hasonló törvények ellenőrzése alatt a „sárga igazolványos" nők gyako­rolnak. Ebben a hangulatban határoztuk el végérvényesen, hogy Skridlov professzor valóságos perzsa dervissé változtat­ja át magát, én pedig Mohamed egyik közvetlen leszárma­zottjává, vagyis egy szeiddé.

Ezeknek az álruháknak az elkészítéséhez sok időre, és egy elszigetelt, nyugodt helyre volt szükségünk, ezért elhatároz­tuk, hogy Régi-Merv romjaiban rendezkedünk be, ami ezeknek a követelményeknek jól megfelelt, és ahol időnként pihenésül ásatásokat is kezdhettünk.

Az előkészület abból állt, hogy megtanultunk számos régi perzsa vallásos éneket és tanulságos mesét; továbbá elengedhetetlen volt hajunkat megnöveszteni, hogy így hasonlóvá váljunk azokhoz az emberekhez, akiknek ki akar­tuk adni magunkat, mivel ebben a helyzetben a maszkírozás szóba sem jöhet.

Miután egy évet töltöttünk így a mervi romokban, és végre elégedettek voltunk mind külső megjelenésünkkel, mind a vallásos zsolozsmák és koránversek ismeretével, egy haj­nalon elhagytuk ezeket a számunkra már otthonossá vált romokat. Gyalog mentünk a közép-ázsiai vonalon fekvő Bairam-Ali állomásig, ahonnan Csardzsouig vonattal, onnan pedig felhajóztunk az Amu-darján.

A mai kultúra csírája először az Amu-darja partján jelent meg, amit annak idején Oxusznak neveztek, és bizonyos közép-ázsiai népek istenként tisztelnek. Annál is inkább szándékozom utazásunknak ezt a részét részletesen leírni, mert felfelé hajózva a folyón egy, az európaiak számára rend­kívülinek tűnő kalandban volt részünk, ami pedig nagyon is jellemző ezeknek a mai civilizáció befolyásától még megkímélt vidékeknek patriarchális életmódjára. A visszaem­lékezés erre a kalandra gyakran a lelkiismeret-furdalás

2 5 2

érzését váltotta ki bennem, mivel az esemény áldozata - egy szeretetreméltó öreg szart - miattunk vesztette el a pénzét; talán örökre. Ráadásul ezt a leírást többé-kevésbé abban a stílusban fogom formába önteni, amit alkalmam volt ifjú koromban elsajátítani; egy irodalmi iskolának a stílusában, ami állítólag éppen ennek a nagy folyónak partján született meg, és ami a szavak nélküli képalkotást tűzte ki céljául.

Az Amu-darja a Hindu-Kush havasaiban ered, és ott a Piandzse nevet viseli. Napjainkban az Aral-tóba torkollik, de bizonyos történelmi adatok szerint annak idején a Kaszpi-tengerbe ömlött.

Mikor ezek az események lejátszódtak, ez a folyó több állam határát képezte: a régi Oroszországét, a Kivi és a Buharai Kánságét, Afganisztánét, Kafirisztánét, angol Indiáét, és így tovább.

Annak idején jellegzetes tutajok szelték a vizét, de az orosz megszállás után ezeket lapos fenekű gőzhajók váltották fel, amik bizonyos katonai igényeknek feleltek meg, és emellett biztosították utasok és áruk szállítását is az Arai-tengertől a folyó forrásáig.

így most belekezdek - már a pihenés kedvéért is -, és áta­dom magam a tudálékos írásnak, a már említett antik iro­dalmi iskola stílusában.

Amu-darja... lassan pirkadni kezd. A nap még nem érte el a láthatárt, de a havasok gerincét már aranyra festi. Lassan, észrevétlenül az éjszaka csendje, a folyó egyhangú moraja helyet ad a madáréneknek, az ébredező állatok és emberek hangjának, és a víz tompa csobogásának a gőzhajó kerekei alatt.

A folyó két partján felélesztik az éjszaka során kihunyt tüzeket. A kéményekből kiáramló, gomolygó füst elvegyül egy szaxul* fa füstjével, és az egész tájon elterül.

A part látványa ugyancsak megváltozott az éjszaka folyamán, pedig hajónk egyhelyben maradt. Már kilenc napja, hogy Kerki felé tartva elhagytuk Csardzsout.

* homokban növő fa

2 5 3

A két első napon gőzhajónk lassan, de akadálytalanul ha­ladt felfelé, ám a harmadik napon megfeneklett egy homok­zátonyon, s ott is maradt egész éjjel, sőt még másnap is; míg végül az Amu-darja gyorsfolyású vize - kimosva alóla a homokot - ismét útjára bocsátotta.

Másfél nappal később megismétlődött ugyanez az inci­dens, és most immár három napja vesztegel a hajó egyhely­ben, mozdulatlanul.

Az utasok és a legénység türelmesen várja, hogy a konok folyónak kedve szottyanjon megszánni, és szabadon engedni őket.

Ez a jelenség itt nagyon gyakori. Az Amu-darja majdnem teljes hosszában homokon halad. Mivel az áramlása erős, és a vízhozama szabálytalan, elmossa majd újraépíti bizonytalan partjait, és állandóan változtatja medrét úgy, hogy homokzátonyok jelennek meg ott, ahol előző nap még mélyen örvénylett a víz.

A hajók nagyon lassan haladnak az ár ellenében, különösen az év bizonyos időszakaiban; viszont lefelé őrült sebességgel sodródnak, motorjaikat alig használva.

Előre sohasem lehet meghatározni - még megközelítőleg sem - mennyi időbe kerül eljutni valahová, ezért a folyón felfelé utazó utasok - minden eshetőségre felkészülve - több hónapra való elemózsiát visznek magukkal.

Amikor az Amu-darján hajóztunk, a legkedvezőtlenebb időszak volt az alacsony vízállás miatt. Közelgett a tél. Vége volt az esős évszaknak, és a hóolvadásnak is a hegyekben, ahol a folyó eredt. Az utazás nem volt túl kellemes, mert ősszel nagyon élénk a személy és teherforgalom. A gyapot­szedés mindenhol befejeződött; a termékeny oázisokban a gyümölcsöt már megszárították, és a karakul birkákat is már kiválogatták. Ekkor kezd az Amu-darja partján élő lakosság utazni. Egyesek visszatérnek falujukba, mások sajtot visznek a vásárra, hogy ott olyan tárgyakra cseréljék, amikre a rövid tél folyamán szükségük lesz. Megint mások zarándoklatra mennek, vagy meglátogatják családtagjaikat.

így induláskor a gőzhajó zsúfolásig megtelt utasokkal. Voltak ott bukharaiak, hivincsek, tekkisek, perzsák, afgánok és még sokan más ázsiai népekből.

2 5 4

Ennek a tarka, festői tömegnek nagy része kereskedő volt. Egyesek saját áruikat fuvarozták, mások sajtot vásárolni mentek a felfelé fekvő vidékekre.

Itt egy perzsa szárítottgyümölcs-árus; amott egy örmény, aki azért jött, hogy kirgiz szőnyeget vásároljon ott a helyszí­nen; egy lengyel, aki gyapotot szerez be a Poznansky cégnek; azután egy orosz zsidó, aki karakul báránybőrök után néz, és egy litván ügynök aranyozott, díszes, műdrágakövekkel díszített papírmasé-keret árumintákkal.

Sok itt a tiszt és tisztviselő a határőrségtől, és a szabad­ságról vagy különleges kiküldetésről visszatérő transz­kaukázusi tüzér és utász.

Emitt egy katonafeleség csecsemőjével férjéhez tart, akinek a szolgálatát meghosszabbították, amott egy hivatali körútján lévő püspök, aki katolikus katonákat megy gyóntat­ni.

Hölgyek is vannak a hajón: íme egy őrnagy felesége, nagy darab lányával visszatérőben Taskentből, ahova a fiát kísérte, aki onnan Orenburgba, a tiszti kadétiskolába ment. Ez itt egy huszárkapitány felesége, aki Mérvben volt ruhákat rendelni egy varrónőnél; ott meg egy ashabadi főadjutáns felesége egy ordonánc kíséretében utazik férjéhez, aki azért él egyedül, mert az anyósa nem tud „társaság nélkül" élni, már­pedig éppen az nincs abban a városban, ahová őt kihe­lyezték.

Amott egy kövér hölgy hatalmas frizurával - ami kétségte­lenül műhaj - ujjain füzérszámra a gyűrűk, kebelén két hatalmas melltű; két bájos fiatal lány kíséri, őt „nagynéninek" szólítva, pedig lerí róluk, hogy egyáltalán nem az unokahúgai.

Van még az oroszok között számos múlt- és jövőbeli nagy személyiség, akikről csak az Isten tudja hova, és miért men­nek, továbbá egy egész utazózenekar a hozzájuk tartozó hegedűkkel és nagybőgőkkel.

Amint Csardzsout elhagytuk, már az első naptól az emberek maguktól csoportokra oszlottak; az értelmiség az egyikbe, a polgárság a másikba, a parasztok a harmadikba. A hasonlóság összehozta őket, és hamarosan elkülönített csoportokat alkotva, régi ismerősökként érezték magukat egymás között.

2 5 5

Az egyes csoportok tagjai a többi csoport utasaira vagy lenézően tekintettek, vagy félénken, jóindulatra lesve; de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy a saját kedvük szerint berendezkedjenek, és lassacskán olyan jól alkalmaz­kodtak a környezetükhöz, mintha egyikük sem élt volna soha másképp.

A hajó késése senkinek sem okozott gondot, a helyhiány sem; ellenkezőleg, mindenki olyan remekül hozzászokott, hogy az utazásból szinte egy véget nem érő piknik-parti lett.

Amint bizonyossá vált, hogy a hajó ráfutott egy homokzátonyra, lassacskán majdnem minden utas partra szállt. Estére a folyó két partján számos, mindenféle alkalmi anyagokból rögtönzött sátor jelent meg, tábortüzek gyúltak, és egy énekléssel, tánccal eltöltött este után legtöbbjük a parton éjszakázott.

Az élet másnap is az előző napi ritmust vette fel. Egyesek tüzet raktak és kávét pörköltek, mások vizet forraltak a zöldteához, voltak, akik hosszú vesszőket kerestek, és azok­ból horgászbotokat készítettek; akadtak, akik a hajó és a part között közlekedtek csónakon, vagy az egyik partról a másikra kiabáltak át. Mindez nyugodtan, minden sietség nélkül zajlott, mert mindenki tudta, hogy amint el lehet indulni, a gőzös nagy harangja az indulás előtt egy órával jelt ad, és mindenkinek lesz ideje felszállni a hajóra.

A hajónak abban a sarkában, ahol mi telepedtünk le, egy öreg szart rendezkedett be mellettünk. Látszott rajta, hogy gazdag lehet, mert sok zsák ezüst volt a holmijai között.

Nem tudom most mi a helyzet, de annak idején Buharában és a környező országokban nem volt nagyobb értékű pénzdarab.

Buharában például, a legtöbbet a tíanga érte - egy durván vésett ezüstdarab, ami körülbelül egy fél francia franknak felelt meg. Amint egy összeg meghaladta a száz tiangát, azt külön zsákokban kellett szállítani, ami nagyon nehézkes volt.

Ha az összeg elért egy pár ezer tiangát, és ha az ember magával akarta vinni, bizony kellett úgy tíz teve vagy ló ezt a sok pénzt cipelni. Kivételes esetekben a következő módszert alkalmazták: Rábíztak egy bizonyos bukharai zsidóra egy adott mennyiségű tiangát, aki cserébe átadott egy elis-

2 5 6

mervényt egy olyan barátja nevére, aki szintén zsidó volt, és ott lakott, ahova az ember menni szándékozott. Ő azután odaadta a megfelelő mennyiségű Hangát, amiből levont egy bizonyos összeget a fáradozásáért.

Kerkibe érve - ami az utolsó megálló volt - leszálltunk a hajóról, és egy előre lefoglalt kobzína* ültünk, hogy utunkat azon folytassuk.

Már elég messze voltunk Kerkitől. Megálltunk Termezben, ahol Skridlov professzor néhány szart teherhordó kíséretében leszállt, hogy élelmiszer-utánpótlást szerezzen be a környező falvakban, amikor kikötött mellénk egy másik kobzír, amin öt szart ült. Szó nélkül megkezdték huszonöt zsák tianga átrakodását a mi tutajunkra.

Először fel sem fogtam mi történik. Meg kellett vámom míg befejezik az átrakodást, és akkor a legidősebbiktől meg­tudtam, hogy ők ugyanazon a hajón utaztak mint mi, és miután elmentünk, ezeket a tiangás zsákokat találták a helyünkön. Meg voltak győződve arról, hogy ottfelejtettük azokat, és megtudván merre tartunk elhatározták, hogy utá­nunk jönnek, és átadják a t/angákat, amiket minden bizony­nyal szórakozottságból elhagytunk. A szart hozzátette:

- Elhatároztam, hogy utolérjük magukat, mert ugyanez már velem is megtörtént, és így mindenkinél jobban tudom, milyen kellemetlenül érzi magát az ember egy idegen ország­ban a t\angá\ nélkül. Ami engem illet, nem sokat számít, ha egy héttel később érkezem meg a falumba; az annyi, mintha a hajó ráfutott volna még egy homokzátonyra...

Nem tudtam mit feleljek ennek az eredeti embernek. Mindez túl váratlan volt számomra; nem volt más választá­som csak tettetni azt, hogy nem értem a szart nyelvet, és megvártam míg a professzor visszajön. Addig is meghívtam a társaival együtt vodkázni.

Amint Skridlov megjött odamentem hozzá, mintha segítenék neki a bevásárolt holmit lerakni, és elmondtam neki az egész történetet.

* A kobzír egyfajta fatutaj, ami burdukoVsa, vagyis levegővel felfújt kecskebőr tömlőkre van erősítve.

2 5 7

Elhatároztuk, hogy nem utasítjuk vissza ezt a pénzt, hanem elkérjük ennek a romlatlan embernek a címét, amire majd küldünk egy pesh-desht a fáradozását megköszönni; majd leadjuk a pénzt a legközelebbi orosz határállomáson, a gőzös nevével és az utolsó kikötés dátumával, amilyen pon­tosan csak lehet elmagyarázva minden részletet, ami lehetővé teszi azonosítani az öreg szártot, akivel utaztunk, és aki a hajón felejtette a t/angával teli zsákokat. Mindezt végre is hajtottuk.

Nem sokkal ez után az esemény után - ami sohasem ját­szódhatott volna le európaiak között -, megérkeztünk egy hajdan híres városba, ami macedóniai Nagy Sándor nevéhez fűződött, de ami ma már csupán egy kis afgán erődítmény. Ott partra szálltunk, és immár a vállalt szerepünket követve, gyalog folytattuk utunkat.

Völgyből völgybe térve a legkülönbözőbb törzsekkel kerültünk kapcsolatba, és végül elérkeztünk az afrid vidék közepébe, amit Kafírisztán szívének tekintenek.

Útközben mindent úgy csináltunk, ahogy azt egy dervistől és egy szeidtől el lehet várni; én perzsa nyelven énekeltem vallásos zsolozsmákat, miközben a professzor a hozzáillő rit­musokat úgy-ahogy verve kísért tamburindobján, amivel azután az alamizsnát kéregette.

Nem fogom sem az utunkat, sem rendkívüli kalandjainkat leírni, hanem máris elmesélem hogyan találkoztunk véletlenül, nem messze ettől az afrid központtól, egy ember­rel, aki új irányt adott belső életünknek, és így minden várakozásunkat, szándékunkat, sőt még az útitervünket is megváltoztatta.

Az afridokat elhagyva a Csitrál felé tartottunk. Az első utunkba eső jelentősebb mezővárosban, a vásártéren egy helybéli módon öltözött öregember odajött hozzám, és halkan, a legtisztább görög nyelven ezt mondta:

- Kérem, ne tartson semmitől. Egészen véletlenül találtam ki, hogy ön görög. Nem szükséges tudnom, hogy kicsoda ön, sem azt, hogy miért van itt. Egyszerűen kellemes lenne beszélgetni, és egy levegőt lélegezni önnel, hisz' már ötven éve nem találkoztam olyan emberrel, aki ugyanazon a földön született mint én.

2 5 8

Az idős ember hangja és tekintetének kifejezése olyan benyomást gyakorolt rám, hogy egyszeriben úgy bíztam benne, mintha tulajdon édesapám lett volna. Görögül így válaszoltam:

- Itt nem igazán tudunk beszélgetni. Engem ez legalábbis nagy veszélynek tenne ki. Keressünk egy helyet, ahol szabadon beszélgethetünk, és nem kell félnünk a kellemetlen következményektől. Talán valamelyikünk talál valamilyen megoldást. Addig is, hogyan fejezhetném ki, milyen boldog vagyok, hogy találkoztam önnel; mivel a csak másvérű emberekkel való, hónapok óta tartó együttlét folytán már egészen kimerültnek érzem magam.

Egy szót sem válaszolva távozott, ml pedig a professzorral tovább folytattuk foglalatosságunkat. Másnap egy másik ember, aki egy Közép-Ázsiában jól ismert szerzetesrend ruháját viselte, alamizsnájával egy üzenetet csúsztatott kezembe.

Amint helyet foglaltunk az askánéban, ahol ebédelni szándékoztunk, elolvastam az üzenetet. Görögül írták, és megtudtam belőle, hogy az előző napi öregember szintén szerzetes, egyike az „élőén felszabadultak" rendjében lévőknek; és engedélyezték a számunkra, hogy elmenjünk hozzá a kolostorába, mert ott minden embert tiszteletben tar­tanak bármilyen nemzetiségű legyen is, feltéve, hogy az Egyedüli Istennek, kivétel nélkül minden nép és faj teremtőjének, keresésére szentelte magát.

Másnap elmentünk a professzorral ebbe a kolostorba, ahol több szerzetes fogadott, közöttük az idős ember is. A hagyományoknak megfelelő üdvözlések után elvezetett egy közeli hegyi patak partjára, és meghívott, hogy osszuk meg vele a kolostorból magával hozott ennivalót.

Mikor letelepedtünk, és enni kezdtünk ezt mondta: - Itt senki sem hall, senki sem lát bennünket. A legna­

gyobb nyugalommal, szívből beszélhetünk mindenről, amiről akarunk.

A beszélgetés során megtudtuk, hogy olasz származású. Görögül anyjától tanult meg, aki maga is görög volt és kitar­tott amellett, hogy ő már gyerekkorától kedve kizárólag ezt a nyelvet beszélje.

259

TALÁLKOZÁSOK RENDKÍVÜLI EMBEREKKEL

Egykor elhivatottságból lett katolikus misszionárius. Hosszú indiai tartózkodása után Afganisztán szívébe ment - küldetése szerint -, és mikor egy hágón kelt át, az afrid törzsek emberei fogságba ejtették.

Rabszolgaként kézről-kézre adták, és így élt; mindig vala­mi gazda szolgálatában, annak a vidéknek különböző népei között, míg ide nem ért.

Mivel ezen az elszigetelt vidéken való hosszú jelenléte folyamán mindig alkalmazkodott és derűs nyugalommal engedelmeskedett az évszázadok megalapozta helyi szoká­soknak, pártatlan ember hírnevére tett szert. így aztán gazdá­ja, akinek jelentős szolgálatokat tett, felszabadította; és még azt az ígéretet is kijárta számára, hogy a helyi hatalom bir­tokosaihoz hasonlóan, kedvére utazhat ezeken a vidékeken. Ezalatt véletlenül találkozott az Egyetemes Konfraternitás tagjaival, akik minden törekvésüket arra szentelték, ami neki is egész életében álma volt. Ők azután befogadták a konfra-ternitásukba, és azóta is velük él ebben a kolostorban anélkül, hogy bárhova is elvágyódna.

Az elbeszélését hallgatva bizalmunk egyre nőtt Giovanni atya iránt - ezt a nevet adtuk neki amikor megtudtuk, hogy katolikus pap volt, és hazájában Giovanninak hívták - olyany-nyira, hogy szükségesnek éreztük bevallani neki, kik vagyunk valójában, és miért öltöttük fel ezeket az álruhákat.

Nagy megértéssel végighallgatott, szemmel láthatóan buzdítani kívánt minket erőfeszítéseinkben. Egy kicsit gondol­kodott, majd egy szeretetteljes mosollyal, amit sohasem fogok elfelejteni, így szólt:

- Nagyon jó... Abban a reményben, hogy kutatásuk ered­ményei egyszer honfitársaimnak is hasznára fognak válni, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsem önöket céljuk elérésében.

Betartotta a szavát, és még aznap engedélyt kért elöljáróitól arra, hogy ebben a kolostorban élhessünk mind­addig, míg terveink tisztázódnak, és el tudjuk határozni, mihez fogunk majd ezen a vidéken. Mindjárt másnap be is költöztünk a kolostorba, ahol mindenekelőtt megengedtünk magunknak egy kis pihenést, ami a hónapokon át tartó olyannyira intenzív élet után tényleg elengedhetetlen volt.

2 6 0

Úgy éltünk ott, ahogy óhajtottunk, mindenhova szabad bejárásunk volt, kivéve azt az épületet, ahol a sejk lakott, és ahova csak azok a tagok mehettek, akik már elérték a szabaddá válás bevezető fokát.

Majdnem minden nap elmentünk Giovanni atyával arra a helyre, ahol akkor étkeztünk együtt, amikor először látogattuk meg a kolostort, és ott hosszasan beszélgettünk.

Giovanni atya sok mindent elmondott nekünk a Testvérek belső életéről, és a napi élet szabályairól, amelyek ahhoz fűződtek. Egyszer, amikor ezekről a kolostorokról beszélt, amelyeket a hosszú évszázadok során Ázsiában alapítottak és szerveztek meg, részletesen elmagyarázta mi volt ez az Egyetemes Konfraternitás, ahova mindenki beléphetett, bármi volt is azelőtt a vallása.

Mint ahogy később magunk is rájöttünk, valóban voltak ennek a kolostornak tagjai között keresztények, izraeliták, mohamedánok, buddhisták, lámaisták és még egy sámánista is. Őket mindannyiukat az Igazság Istene egyesítette. Ezeknek a különböző vallásoknak képviselőire jellemző tulajdonságok és sajátosságok ellenére, ebben a kolostorban a testvérek olyan kölcsönös egyetértésben éltek, hogy Skridlov professzor vagy én sohasem tudhattuk, hogy ez vagy az a testvér melyik valláshoz tartozhatott.

Giovanni atya szintén sokat beszélt nekünk a hitről, és arról, ami felé mindezeknek a konfraternitásoknak erőfeszíté­sei irányulnak. Olyan szépen, érthetően és annyira meg­győzően beszélt, az igazságról, a hitről, és a lehetőségről ezt a hitet önmagában átalakítani, hogy egyszer Skridlov pro­fesszor, lelkében megrázva, nem tudta magát visszafogni, és bámulattal teli hangon így kiáltott fel:

- Giovanni atya! Nem tudom megérteni hogyan tud nyu­godtan itt maradni, ezen a helyen, ahelyett, hogy visszajönne Európába, például a saját hazájába, Olaszországba, hogy annak a magával ragadó hitnek, amelynek a jelen pillanatban bennem életet ad, még ha csak az egymilliomod részét is, ott az embereknek átadhassa.

- Ej! Kedves professzor úr - válaszolt Giovanni atya -, jól látható, hogy nem ért olyan tökéletesen az emberek lelki életéhez, mint az archeológiához!

2 6 1

Hitet nem lehet „adni" az embereknek. A hit - ami születik és aktívan kifejlődik az emberben -, nem egy automatikus ismeret eredménye, ami egy adott tárgy magasságának, szé­lességének, vastagságának vagy formájának megállapításán alapszik; és nem a látáson, halláson, tapintáson, szagláson vagy ízlelésen keresztül kapott percepció - hanem az értés eredménye.

Az értés, az az esszencia, amit az ember szándékosan szerzett információk és az önmaga által átélt tapasztalatok alapján nyer el.

Ha például a jelen pillanatban, szeretett testvérem jönne felém könyörögve, hogy adjam neki az értésemnek csak egy tizedét is, és ha teljes létemből kívánnám ezt megtenni, akkor sem tudnám neki még az ezred részét sem átadni, bár­mily buzgó legyen is a vágyam; mert őbenne nincs meg sem az a tudás, amit én megszereztem, sem azok az élmények, amelyeken én mentem át az életem folyamán.

Higgye el, kedves tanár úr; sokkal könnyebb „egy tevét átvezetni egy tű fokán", miként az a Szentírásban áll, mint­sem átadni valaki másnak a bennünk létrejött értést.

Valamikor én is úgy gondolkodtam, mint ön. El is határoz­tam, hogy misszionárius leszek, és mindenkinek a keresztény vallást fogom tanítani. Azt akartam, hogy a hit és Jézus Krisztus tanítása által mindenki olyan boldog legyen, mint én voltam. De szavakkal beoltani a hitet valakibe éppen olyan, mintha valakit a kenyérnek csak a látásával akarnánk jól­lakatni.

Az értés, mint mondtam, a szándékosan szerzett informá­ciók összességéből és a személyes élményekből ered. Ugyanakkor a tudás csak egy bizonyos láncolatban megta­nult szavak automatikus emlékezete.

Legfőbb kívánságunk ellenére is, az említett tényezők folytán, nemcsak lehetetlen átadni valakinek az ember élete folyamán létrejött saját, benső értését, hanem - mint mi azt ennek a monostornak több testvérével nemrég megállapítot­tuk - még létezik is egy törvény, mely szerint annak a minősége, amit az átadás pillanatában észlelnek - mind a tudást, mind az értést illetően - a beszélő emberben létrejött adatok lényegének minőségétől függnek.

2 6 2

Hogy segítsek megérteni azt, amit az imént mondtam, példaként elmondom azt a jelenséget, amely felkeltette ben­nünk a vágyat, hogy ezirányban kezdjünk kutatni, ami aztán ennek a törvénynek felismeréséhez vezetett.

Konfratemitásunkban van két nagyon idős testvér; egyiket Akhel testvérnek, a másikat Szeez testvérnek hívják. Ezek a testvérek önként magukra vállalták annak kötelezettségét, hogy időnként meglátogatják rendünk valamennyi kolostorát, és ott az istenség esszenciájának különböző oldalait ismertetik.

Konfratemitásunknak négy kolostora van: a miénk, a másik a Pamir völgyében található, a harmadik Tibetben, és a negyedik Indiában. így tehát Akhel és Szeez testvérek folyamatosan monostorról monostorra járnak prédikálni.

Ide évente egyszer vagy kétszer jönnek, és érkezésük mindig nagy eseményszámba megy közösségünkben. Az egész idő alatt, amit ránk szánnak, mindegyikünk lelkét igaz mennyei elragadtatás és teljesség érzése tölti el.

A két Testvér prédikációja - akik majdnem egyenrangú szentek, és akik ugyanazokról az igazságokról beszélnek -teljesen más hatást gyakorol mindegyikünkre, és rám különösen.

Mikor Szeez testvér beszél, az édenkert madarainak énekét véljük hallani. Az ő prédikációja szíve mélyéig megindítja az embert, és szinte elbűvölve marad ott. Szavai úgy szállnak, mint egy forrás halk moraja, és másra sem vágyik az ember az életben, mint Szeez testvér hangját hal­lani.

Mikor Akhel testvér prédikál, szavainak majdnem az ellenkező a hatása. Rosszul beszél, a hangja bizonytalan, nyilvánvalóan a kora miatt. Senki sem tudja hány éves. Szeez testvér is nagyon idős; háromszáz évesnek mondják, de ő még egy jó erőben lévő aggastyán, míg Akhel testvér viseli nagy korának nyilvánvaló jeleit.

Habár Szeez testvér prédikációi abban a pillanatban erős benyomást keltenek, ez a benyomás lassacskán elenyészik, míg végül is semmi sem marad meg belőle.

Ami Akhel testvér prédikációit illeti, az először majdnem semmilyen benyomást sem kelt. De az idő múltával,

2 6 3

beszédének esszenciája szinte napról napra meghatározot-tabb formát ölt, és teljes egészében behatol az ember szívébe, ahol örökre megmarad.

Ez a megállapítás nagyon meglepett minket, és mindnyá­jan kutatni kezdtük, miért van ez így; és arra az egyhangú következtetésre jutottunk, hogy Szeez testvér prédikációi csak az intellektusából jönnek, és következésképpen csak a mi intellektusunkra hatnak, míg Akhel testvéré az ő létéből erednek, és a mi létünkre hatnak.

Hát bizony, kedves tanár úr, a tudás és az értés két telje­sen különböző dolog. Egyedül az értés tud a léthez vezetni. A tudásnak önmagától csak átmeneti jelenléte van: egy új tudás elkergeti a régit, és végül is mindez csak a semmivel egyenlő.

Az értésre kell törekedni, csak az vezethet Istenhez. És hogy a törvényeknek megfelelő, vagy azokkal ellenkező

körülöttünk lejátszódó természeti jelenségeket érteni tudjuk, mindenekelőtt rengeteg felvilágosítást kell felfogni és tudatosan asszimilálni az objektív igazságokról, valamint a földön a múltban lejátszódott valódi eseményekről. Továbbá, tudatosan magunkban kell hordoznunk akart vagy akaratlan tapasztalataink összes eredményét.

Giovanni atyával még sok más beszélgetésünk is adódott, mind felejthetetlen volt.

Ez a ritkaság számba menő lény rengeteg kérdést ébresztett fel bennünk - olyanokat amilyeneket a mai emberek sohasem tennének fel maguknak -, és azután meg is világította azokat. Két nappal azelőtt, hogy a kolostort elhagytuk volna, Skridlov professzor egyik kérdése is olyan magyarázatot váltott ki, aminek úgy gondolati mélységén, mint a felelős kort elért mai emberekre vonatkozó jelen­tőségén keresztül rendkívüli fontossága van.

Skridlov professzor kérdése lelke mélyéből fakadt, amikor a beszélgetés során Giovanni atya azt mondta: mielőtt az ember valóban be tudna lépni a magasabb erők hatás­szférájába, teljesen elengedhetetlen, hogy birtokoljon egy lelket, és ezt a lelket csak tudatos és tudattalan tapasztala­tok árán lehet megszerezni, bizonyos, a múltban lejátszódott valódi események szándékosan megszerzett ismeretével.

2 6 4

Az atya komoly hangon hozzátette, hogy ez szinte csak az ember ifjúkorában lehetséges, amíg a Nagy Természet által ehhez adott megfelelő adatokat még nem pocsékolta el min­denféle fantasztikus célokra, amik csak az emberek abnor­mális életkörülményei miatt tűnnek kívánatosnak.

Ezeket a szavakat hallva Skridlov professzor mélyet sóhaj­tott, és kétségbeesetten így kiáltott fel:

- Akkor mi most mit tehetünk, és hogyan élhetünk mostantól kezdve?

Skridlov professzor felkiáltása után Giovanni atya kis ideig csendben gondolkodott, majd előadta rendkívüli ideáit, ame­lyeket tervemben áll, amennyire csak lehetséges, szó szerint reprodukálni.

De mivel az elhangzottak a lélek kérdésére vonatkoznak, vagyis az ember teljes jelenlétének harmadik független részére, én „Az ember isteni teste, a törvényeknek megfelelő szükségletei és megnyilvánulási lehetőségei" című fejezetben fogom bevezetni ezeket. Ezt a fejezetet művem harmadik sorozatában írom le, két másik fejezet kiegészítéseként, amint elhatároztam, és meg is ígértem; az egyiket egy tiszteletre méltó perzsa dervisnek a testre, vagyis az ember teljes jelenlétének első függetlenül alkotott részére vonatkozó útbaigazításaira és tanácsaira fogom szentelni; a másikat pedig az idős ez-ezounavouran magyarázataira az ember második függetlenül alkotott részét, vagyis szellemét illetően.

Giovanni atya, aki apai pártfogása alá vett minket, a kolostor más tagjaival is megismertetett, akikkel ottlétünk folyamán gyakran beszélgettünk, és akik igazi barátainkká váltak.

Majdnem hat hónapon át éltünk ebben a közösségben, és nem azért hagytuk el, mintha nem lett volna szabad tovább maradnunk, sem azért, mert már kedvünk lett volna otthagy­ni, hanem mert oly mértékben telítve voltunk a benyomások összességével, amit kaptunk, hogy úgy tűnt még egy kicsi, és megzavarodunk.

A kolostorban való tartózkodásunk olyan sok választ adott nekünk a minket érdeklő pszichológiai és archeológiai kérdé­sekre, hogy az volt az érzésünk, már nincs mit keresnünk, legalábbis egy jó ideig. így feladtuk további útitervünket és

2 6 5

TALÁLKOZÁSOK RENDKÍVÜLI EMBEREKKEL

visszatértünk Oroszországba, majdnem ugyanazon az úton, amin jöttünk.

Együtt érkeztünk Tifliszbe, ahol aztán elváltunk. A profesz-szor a grúziai katonai úton Pjatyigorszkba, kisebbik lányához ment, én pedig Alexandropolba a szüleimhez.

Azután Skridlov professzorral elég sokáig nem találkoztam, de gyakran váltottunk levelet egymással. Utoljára a világháború második évében láttam Pjatyigorszkban, ahol lányánál lakott.

Sohasem fogom elfelejteni utolsó beszélgetésünket a Bestau hegy csúcsán. Abban az időben Esszentukiban éltem. Egyszer találkoztunk Kislovodszkban, és azt javasolta, hogy a régi jó idők emlékére, másszuk meg Pjatyigorszk közelében fekvő Bestau hegy csúcsát.

Két héttel később, egy szép reggelen, elemózsiával ellát­va, gyalog indultunk el a hegy felé, és azt a legnehezebb, sziklás oldalán kezdtük megmászni, amelyiknek lábánál egy híres kolostor áll.

Ez a hegymászás - amit merésznek tartanak mindazok, akik már megtették - valóban nem könnyű; de nekünk gyerekjátéknak tűnt ahhoz a sok hegységhez képest, ame­lyeken annak idején, utazásaink során Közép-Ázsia vad vidékein nagy nehézségek árán kellett átkelnünk. Mindemellett nagy volt az örömünk: az egyhangú városi élet után - mondhatnánk - otthon éreztük magunkat ebben a környezetben, ami szinte természetes lételemünkké vált.

Bár a Bestau hegy nem túl magas, csúcsát elérve igazán gyönyörű, és kiterjedésében egészen rendkívüli panorámát fedeztünk fel. Messze, dél felé, a Kaukázus nagy hegyláncán uralkodva, méltóságteljesen magaslott az Elbruz hóval borí­tott csúcsa. Lábunk alatt, mint megannyi miniatűr rajzolódott ki a Minyerálnije Vodi járás majdnem összes települése, falva, városa. Észak felé, közvetlen alattunk bukkantak elő a mélységből Jeleznovodszk város különböző kerületei.

Körös-körül a csend uralkodott. A hegy kihalt volt, és biz­tosak lehettünk benne, hogy senki sem fog zavarni. A szoká­sos, könnyebben járható ösvényt, ami a hegy északi lejtőjén érte el a csúcsot, több kilométer hosszan lehetett látni, és egy lélek sem jött rajta.

266

Ami pedig a déli oldalát illeti, amelyiken mi jöttünk, arra nagyon ritkán merészkedik valaki.

A hegy csúcsán volt egy házikó, ami minden bizonnyal tea vagy sör árusításra szolgált, de aznap elhagyatottan állt.

Leültünk egy sziklára és enni kezdtünk. A Természet nagyságától lenyűgözve, saját gondolatainkba merültünk mindketten.

Hirtelen, a tekintetem a professzor arcára esett, és lát­tam, hogy könnyek peregnek rajta.

- Mi van veled, öreg barátom? - kérdeztem tőle. - Semmi... - mondta. És könnyeit letörölve hozzátette:

- Ez utóbbi két-három évben, mivel tudatalatti és ösztönös megnyilvánulásalmon képtelen vagyok uralkodni, majdnem olyanná váltam, mint egy hisztérikus nő.

Ami most történt, az az utóbbi időkben nemegyszer elő­fordult. Nagyon nehéz leírni mi megy végbe bennem, mikor valami fenségeset látok vagy hallok, ami minden kétséget kizáróan Teremtőnk és Alkotónk műve - és ez mindig köny-nyeket fakaszt belőlem. Sírok, jobban mondva, „az sír ben­nem". Nem szomorúságból, nem... hanem mondhatnám, mély megindultságból. Lassacskán ide jutottam el Giovanni atyával való találkozásom óta, emlékszel rá, az atyára, akivel együtt kötöttünk ismeretséget Kafirisztánban, közönséges életem legnagyobb szerencsétlenségére.

Azóta a találkozás óta, úgy belső, mint külső világom tel­jesen megváltozott. Az életem folyamán bennem meggyöke-redzett fogalmakban önmagától megvalósult azok újraértékelése.

A találkozás előtt olyan ember voltam, akit az egyéni érdekeltségek és örömök, s gyermekeinek érdekei és örömei teljesen lekötnek. Gondolatban mindig azzal voltam elfoglal­va: hogyan tudnám a saját és gyermekeim szükségleteit a legjobban kielégíteni.

Mondhatom, hogy mindaddig egész létemben az egoiz-mus játszotta a főszerepet, és minden érzelmem és meg­nyilvánulásom a hiúságomból eredt. Találkozásom Giovanni atyával mindezt elpusztította, és azóta lassacskán megjelent bennem valami, ami teljes egészemben rávezetett arra az abszolút meggyőződésre, hogy az élet háborgásán kívül van

267

valami más, ami minden többé-kevésbé gondolkodásra képes ember célja és ideálja kellene hogy legyen - és, csak ez a valami más tudja az embert igazán boldoggá tenni, és csak ez tudja valódi értékekhez juttatni, azok helyett az illuzórikus „javak" helyett, amivel őt közönséges életében mindenhol és mindig elhalmozzák.

268

AZ ANYAGI KÉRDÉS

1 924. április 8-án, New Yorkban egy új ágát nyitotta meg az „Intézet az Ember Harmonikus Fejlődésére". Ez alkalommal Monsieur Gurdjieff tiszteletére több

barátja és néhány francia tanítványa vacsorát rendezett egy orosz étteremben.

Vacsora után a legtöbb vendég elkísérte Monsieur Gurdjieffet Miss R. lakására a 49. utcába. A Doktor B. által szerzett kávé és likőrök mellett azután a beszélgetés újra megindult és másnap reggelig tartott.

Monsieur Gurdjieff tolmácsai - Mr Lilyantz és Mme Versilovszkij - segítségével válaszolt kérdéseinkre, melyek szinte kivétel nélkül filozófiai problémákra irányultak.

Egyik rövid szünetben, miközben az abban az évszakban még New Yorkban is ritkaságszámba menő buenos airesi görögdinnyéket fogyasztottuk, Doktor B., aki egy igen divatos nagy szanatórium tulajdonosa volt, és gyakorlatias ember hírében állt, Monsieur Gurdjieffhez fordult és váratlanul ezt kérdezte:

- Meg tudná mondani nekünk Uram, mennyi az Intézete fenntartatásának költsége, és mennyi körülbelül az éves költ­ségvetése?

Legnagyobb meglepetésünkre Monsieur Gurdjieff válasza egy hosszú elbeszélés formáját öltötte fel.

Mivel ez a történet az egész élete folyamán végbevitt küzdelemnek egy nem is sejtett oldalát tárta fel, vállalkoztam rá, hogy a lehető leghűségesebben rekonstruáljam, abban a formában, ahogy ő azt aznap elmesélte. Megbeszéltem más tanítványokkal is, akik hozzám hasonlóan oly nagy érdek­lődéssel és figyelemmel hallgatták, hogy még a legkisebb részletre is visszaemlékeztek. Szövegemet végül Mr. F. jegyzeteivel összehasonlítva is ellenőriztem. Ő Monsieur Gurdjieffet amerikai útja folyamán mindenhova elkísérte, minden beszélgetését és előadását gyorsírásban feljegyezte - azért, hogy minden alkalommal, amikor egy már elhangzott kérdés visszatért, felolvashassa a már megadott választ, és így lehetőség nyíljon az idő megtakarítására.

271

Monsieur Gurdjieff a következőkkel kezdte: - A kérdés amit feltett nagyrabecsült Doktor, mindig

rengeteg embert foglalkoztatott körülöttem, de mindeddig, mivel nem tartottam szükségesnek, hogy bárkit beavassak a személyes ügyeimbe, sohasem válaszoltam, vagy tréfával kerültem el a feleletet.

Terjednek is ezzel kapcsolatban mindenféle kiagyalt rend­kívül komikus mesék, amelyek a kiötlőik tökéletes osto­baságáról tanúskodnak, és amelyek napról napra újabb fan­tasztikus részletekkel színesednek, mialatt mindkét nemhez tartozó épp oly ostoba dologtalanok és élősködők továbbad­ják és kommentálják őket. Például azt állítják, hogy én vala­mi okkult központból, Indiából kapok pénzt, vagy az Intézetnek a Fekete Mágusok konfratemitása ad anyagi támogatást, vagy a legendás Mukhranszkij grúz herceg fizeti, vagy birtokomban van a bölcsek köve és alkímiai módsze­rekkel annyi pénzt tudok előállítani, amennyit csak akarok; sőt még azt is - mint az utóbbi időkben gyakran állították -, hogy a pénzt a bolsevikok adják; és ezer más ehhez hasonló ostobaságot.

Tény, hogy a hozzám legközelebb álló emberek még a mai napig sem tudják honnan jön a pénz azoknak a kolosszális kiadásoknak a fedezésére, amelyeket sok éve magamra vál­lalok.

Nem találtam hasznosnak, hogy komolyan beszéljek az Intézet anyagi helyzetéről, mert semmi illúzióm nem volt egy külső segítség lehetőségét illetően, és így minden ezzel kap­csolatos beszélgetést egyszerűen időpocsékolásnak tartot­tam - egy módját annak, hogy a semmivel töltse be az ürességet az ember.

De ma erre a kérdésre - amit már oly sokszor feltettek nekem, és ami már eleget alkalmatlankodott - nem érem be egy tréfával, hanem egy bizonyos őszinteséggel fogok vála­szolni.

Különben az, hogy ezúttal egy kicsit komolyabban kívánok felelni, úgy gondolom tudom miért van, sőt majdnem biztos is vagyok benne: miután a Sors akaratából (vagy jobban mondva az oroszországi hatalombirtoklók korlátoltságából) kifolyólag olyan szegény lettem, mint a templom egere,

272

elkalandoztam hát a dollár hazájába, és itt, ebben az olyan emberek rezgéseivel telített levegőben, akik a dollárvetés és -aratás művészetében nagymesterekké váltak, mint a jófajta vadászkutyák kiszimatoltam egy biztos és elsőrangú vadat, így nem szalasztóm el az alkalmat. Mivel dollárral jól kibélelt emberek közt ülök, és ezeknek a jótevő emanációknak automatikus abszorpciója által sarkallva érzem magam, remélem, hogy a válaszom segítségével önök közül néhányat úgymond meg is fogok „kopasztani".

így tehát, egy manapság ritka vendégszeretetű házi­asszony adta remek vacsora után, kihasználom a kellemes hangulatot arra, hogy úgy agyam, mint „beszélő gépezetem" tevékenységeinek összes képességét mozgósítsam, és vála­szoljak a nekem feltett kérdésre oly módon, hogy minde­gyikük érezze: az én zsebem mélye is egy jó termőföld a dollár-magnak, azzal a különlegességgel, hogy a mag abban kicsírázva elnyeri a tulajdonságot, hogy megadja a vetőknek az életben található egyedüli, objektív boldogságot.

Márpedig kedves dollártulajdonosaim, akiket ezidő szerint korlátlanul tisztelek!...

Jóval mielőtt belekezdtem volna ideáim gyakorlati meg­valósításába, abban az időszakban, mikor az Intézet prog­ramját minden részletében kidolgoztam, már alaposan átgondoltam az anyagi kérdést, mely bár számomra másod­rendű, mégis nagyon fontos.

Mivel már előrelátható volt erőfeszítéseimnek számos akadálya, ezért, hogy életre keltsem a korunkban rendkívüli pszichológiai ideákat, amikre ez az intézmény alapozva lesz, megéreztem a szükségszerűségét annak, hogy anyagi téren független lehessek, hiszen tapasztalatból tudtam, hogy a gazdag emberek sohasem érdeklődnek az ilyen ideák iránt elég komolyan ahhoz, hogy egy efféle munkát támogas­sanak, és a többi ember - bármily nagy legyen is a vágya -nem sokat tud tenni, mivel egy ilyen vállalkozás tekintélyes összeget igényel.

Ezért a terveim teljes véghezviteléhez - még mielőtt a pszichológiai feladatok megvalósításába kezdtem volna -mindenáron meg kellett oldanom a problémának ezt az oldalát.

273

Miután kitűztem magamnak célul, hogy a szükséges tőkét egy megszabott határidőn belül megszerzem, elkezdtem az addiginál sokkalta több időt szentelni a pénzkeresésre.

Amit most mondok nyilván mély meghökkenést idéz elő önöknek - amerikaiaknak - a többségénél, akik manapság az egész világon minden összehasonlításon felül álló business-man-ek hírében állnak. Felvetődik önökben a kérdés; hogyan tudtam ilyen könnyen ezeket a feltehetően nagy összegeket megkeresni, és bizonyára az az érzésük, hogy én többé-kevésbé csak hetvenkedem.

És valóban meg is értem ezt: ez nagyon különösnek tűn­het.

Azért, hogy ha csak megközelítőleg is, de megmagyaráz­hassák maguknak, miként tudtam ezt végbevinni, és honnan vettem a bátorságot, le kell szögeznem, hogy már ez előtt az időszak előtt is gyakran foglalkoztam kereskedelmi vagy pénzügyi üzletekkel, és hogy mindazok, akik kapcsolatba kerültek velem félelmetes businessman-nek tartottak.

Továbbá szeretnék egy keveset beszélni arról a nevelésről, amit gyermekkoromban kaptam, és ami megtapasztalt nézeteimmel a bennem kialakult neveléssel kapcsolatos ideálhoz nagyon közelállónak tűnik. Valójában ennek köszön­hetően tudtam annak idején - és szükség esetén még jelen­leg is - bármelyik üzletembert sarokba szorítani, és talán még önöket is, amerikai businessman-ek.

Különben is itt az ideje, hogy önöknek erről a nevelésről bizonyos részleteket megadjak, hiszen azért jöttünk össze, hogy egy olyan intézetet ünnepeljünk, melynek alapvető célja az ember harmonikus fejlesztése, intézet, amely az általam hosszú évek során gondosan összegyűjtött és" ellenőrzött gyakorlati tapasztalatokra támaszkodik; általam, aki egyéni életemet szinte teljesen a manapság oly aggasztóvá vált nevelés életbevágó kérdésének tanulmányozására szentel­tem, és akit normálisan kifejlődött lelkiismeretű emberek képeztek; s így tudtam elnyerni a képességet, hogy a körülményektől függetlenül mindig pártatlan legyek.

A legerősebb, szándékos befolyást apám gyakorolta rám, aki egészen sajátosan értelmezte a nevelést.

2 7 4

2 7 5

Egy egész könyvet írhatnék a közvetlen és közvetett nevelési módszerekről, amelyek eredeti felfogásából eredtek.

Amint megjelentek bennem egy többé-kevésbé helyes értés jelei; sok más mellett mesélni kezdett nekem minden­féle fantasztikus történeteket, amelyek mindig egy sor kalanddal végződtek, és a hősük egy bizonyos Musztafa nevű sánta ácsmester volt, aki mindent meg tudott csinálni, például egy napon még egy repülő karosszéket is készített.

Az ilyen és más ehhez hasonló mesterkedésekkel apám fokozta bennem - ama vággyal együtt, hogy ehhez az ügyes ácsmesterhez hasonlítsak - annak az ellenállhatatlan szük­ségét is, hogy mindig valami újat állítsak elő. Még gyer­mekkorom legegyszerűbb játékait is megszépítette az elképzelés, hogy olyan valaki vagyok, aki sohasem csinálja úgy a dolgokat, mint mindenki más, hanem egy egészen különleges módon.

Ennek a még bizonytalan tendenciának, amit apám a leg­fiatalabb koromtól kezdve közvetve vésett be a természetem­be, annál is inkább ki kellett alakulnia, mivel fiatal koromban első mesterem egy olyan ember volt, akinek nézetei és nevelési módszerei bizonyos mértékben jól megfeleltek e hajlamnak, és így amellett, hogy az iskolai kötelezettségeim­nek eleget tettem, különböző mesterségeket is gyakoroltam az ő személyes irányítása alatt.

Az első mesterem nevelési módszerének fő jellegzetes­sége a következő volt: amint észrevette, hogy kezdek járatos lenni egy mesterségben és kezdem megszeretni, arra kötelezett, hogy hagyjam abba, és fogjak egy másikba.

Mint később megértettem, a célja nem az volt, hogy így mindenféle mesterséget megtanuljak, hanem hogy kifej­lessze bennem a képességet arra, hogy bármilyen új munká­val járó nehézséggel megküzdjek. Valójában attól az időtől kezdve minden munka értelmet kapott és érdekessé vált számomra; nem önmagáért, hanem kizárólag olyan mérték­ben, amennyire még nem ismertem és nem tudtam elvégezni.

Ily módon ez a két ember, aki - tudatosan vagy akár tudat­talanul, ez lényegtelen - magára vállalta, hogy engem a felelős korra előkészít, a nevelést illető eredeti nézeteik

Egy egész könyvet írhatnék a közvetlen és közvetett nevelési módszerekről, amelyek eredeti felfogásából eredtek.

Amint megjelentek bennem egy többé-kevésbé helyes értés jelei; sok más mellett mesélni kezdett nekem minden­féle fantasztikus történeteket, amelyek mindig egy sor kalanddal végződtek, és a hősük egy bizonyos Musztafa nevű sánta ácsmester volt, aki mindent meg tudott csinálni, például egy napon még egy repülő karosszéket is készített.

Az ilyen és más ehhez hasonló mesterkedésekkel apám fokozta bennem - ama vággyal együtt, hogy ehhez az ügyes ácsmesterhez hasonlítsak - annak az ellenállhatatlan szük­ségét is, hogy mindig valami újat állítsak elő. Még gyer­mekkorom legegyszerűbb játékait is megszépítette az elképzelés, hogy olyan valaki vagyok, aki sohasem csinálja úgy a dolgokat, mint mindenki más, hanem egy egészen különleges módon.

Ennek a még bizonytalan tendenciának, amit apám a leg­fiatalabb koromtól kezdve közvetve vésett be a természetem­be, annál is inkább ki kellett alakulnia, mivel fiatal koromban első mesterem egy olyan ember volt, akinek nézetei és nevelési módszerei bizonyos mértékben jól megfeleltek e hajlamnak, és így amellett, hogy az iskolai kötelezettségeim­nek eleget tettem, különböző mesterségeket is gyakoroltam az ő személyes irányítása alatt.

Az első mesterem nevelési módszerének fő jellegzetes­sége a következő volt: amint észrevette, hogy kezdek járatos lenni egy mesterségben és kezdem megszeretni, arra kötelezett, hogy hagyjam abba, és fogjak egy másikba.

Mint később megértettem, a célja nem az volt, hogy így mindenféle mesterséget megtanuljak, hanem hogy kifej­lessze bennem a képességet arra, hogy bármilyen új munká­val járó nehézséggel megküzdjek. Valójában attól az időtől kezdve minden munka értelmet kapott és érdekessé vált számomra; nem önmagáért, hanem kizárólag olyan mérték­ben, amennyire még nem ismertem és nem tudtam elvégezni.

Ily módon ez a két ember, aki - tudatosan vagy akár tudat­talanul, ez lényegtelen - magára vállalta, hogy engem a felelős korra előkészít, a nevelést illető eredeti nézeteik

275

folytán kicsíráztattak a természetemben egy szubjektív tulaj­donságot, ami azután az életem folyamán lassacskán kifej­lődött, és végül is egy állandó törekvésben vett fel végleges formát: mindig elfoglaltságot változtatni. így legalábbis automatikusan elnyertem mindenféle mesterség vagy kereskedelem (ízesének elméleti és egyben gyakorlati képességét, és értésem is annyival növekedett, amilyen mértékben kiszélesedett a látóköröm a tudás különböző területein.

Még hozzátenném, hogy amennyiben jelenleg különböző országokban számos területen valóban hozzáértő embernek számítok, azt részben ennek a korai nevelésemnek köszön­hetem.

És csakugyan, ez a helyes nevelés már egészen fiatal koromban kifejlesztett bennem egyfajta leleményességet, széles látókört, és főleg józan észt, ami további életem során megengedte, hogy az összes szándékosan vagy véletlen folytán összeszedett információ alapján fel tudjam fogni min­den tudomány esszenciáját - ahelyett, hogy felhalmoznám azt az összefüggéstelen kacatot, amire a kívülről betanulás­nak nevezett szörnyű módszer általános gyakorlata vezet.

így, életemben már nagyon korán fel voltam készülve, és képes is voltam a közvetlen szükségleteimhez kellő pénzt könnyűszerrel megkeresni. Mindazonáltal, mivel már egészen fiatalon érdeklődni kezdtem az élet értelmét és létokát kérdésessé tevő jelenségek iránt; és mivel minden figyelmemet és időmet ezeknek a problémáknak megértésére szenteltem, nem tettem ezt a pénzkeresési képességet életem egyetlen céljává, mint ahogy azt a kortárs emberek - és különösen önök amerikaiak - teszik, akiknek minden „tudatos" vagy ösztönös erőfeszítésük erre a célra irányul, és csak akkor folyamodtam ehhez, amikor közön­séges létfenntartásomhoz vagy a kitűzött feladataim végbe­viteléhez elengedhetetlenné vált.

Szüleim nem lévén gazdagok, nem volt meg az anyagi biz­tonságom, és gyakran kellett megkeresnem ezt a valóban megvetendő és megrontó pénzt, hogy teljen a legsürgősebb kiadásokra. Ugyanakkor a pénzkeresés sohasem került sok időmbe, mivel a találékonyság és a józan ész, amit ez a

276

nevelés kifejlesztett bennem, bármilyen helyzetben ravasz kópét csinált belőlem.

Erre a találékonyságra példaként elmesélem életem egyik szakaszában hogyan nyitottam váratlanul - csak azért, hogy egy egyszerű fogadást megnyerjek - egy igazán eredeti műhelyt.

Ennek a történetnek részletei talán kicsit meg fogják hosszabbítani elbeszélésemet, de azt hiszem ennek a csodálatos likőrnek köszönhetően - ami mellékesen mondva azért csodálatos, mert nem a megszokott körülmények között gyártották, hanem egy kimustrált hajón, a nyílt tengeren, az amerikai partok mellett - nem fog túl unalmasnak tűnni az önök számára.

Közvetlenül a Pamiron és Indián keresztüli utolsó nagy expedíció előtt történt, amit az a társaság szervezett, amelyet mi alakítottunk, és az Igazságot Keresők Konfraternitásának neveztünk el, s melynek én már kezdettől fogva tagja voltam.

Vagy két évvel az expedíció indulása előtt, a konfraternitás tagjai a transzkaukázusi Csardzsou városát tűzték ki gyülekezési helyül. Mindazoknak, akik részt akartak venni az expedíción, 1900. január 2-án ott kellett találkozniuk, hogy onnan először is az Amu-darja vizén felhajózzanak.

Addig még jócskán maradt időm, ami ugyanakkor arra nem volt elegendő, hogy egy hosszú útra induljak. Éppen Alexandropolban voltam szüleimnél, a szokásos rövid láto­gatásaim egyikén. Miután velük töltöttem a nekik szentelt időt, ahelyett hogy - mint általában - valahova messzire elu­taztam volna a Kaukázusban maradtam, és váltakozva hol Alexandropolban, hol Bakuban laktam.

Gyakran tartózkodtam Bakuban, mivel ebben az időszak­ban volt ott egy főleg perzsákból álló társaság, amely az ősi mágiát tanulmányozta, és amelynek sokáig levelező tagja voltam. Azok az események, melyek kiindulópontjául szolgál­tak annak a történetnek, amit el szándékozok mesélni, éppen Bakuban játszódtak le.

Egy vasárnap a bazárba mentem. Be kell vallanom, hogy mindig is a gyengém volt a séta a

keleti bazárokban, és amikor olyan helyen jártam, ahol volt ilyen, nem mulasztottam el, hogy oda elmenjek.

277

Nagyon szerettem a zsibárut átkutatni, mindig remélve, hogy valami ritkaságra bukkanok.

Aznap egy régi hímzést vettem, és éppen kifelé tartottam a rongypiacról, mikor megláttam egy jól öltözött, de szemmel láthatóan szomorú fiatalasszonyt, aki árult valamit.

Minden jel arra mutatott, hogy nem hivatásos zsibárus, és bizonyára kényszerűségből árulja a holmiját. Odamentem, és láttam, hogy egy Edison fonográfot akar eladni.

A szomorúság, amit ennek az asszonynak szemei tükröztek szánalomra indított, ezért - bár nagyon kevés pénzem volt - gondolkodás nélkül megvettem ezt a haszon­talan eszközt az összes tartozékával együtt. Az egészet elcipeltem a karavánszerájig, ahol laktam. Ott kinyitottam a ládát, amiben sok, nagyrészt törött regisztráló hengert talál­tam. Az épen maradottak között alig néhányon volt felvétel, a többi üres volt.

Még pár napon át Bakuban maradtam. Pénzem a végét járta, és gondolkoznom kellett, hogyan

tudom tartalékaimat feltölteni. Egy borús reggelen felültem ágyamban, és még mielőtt felöltöztem volna azon tűnődtem, mihez kezdhetnék, amikor tekintetem véletlenül a fonográfra esett. Támadt egy ötletem, miként tudnám azt hasznossá tenni, és mindjárt ki is dolgoztam egy tervet a megvalósí­tására.

Gyorsan elrendeztem minden dolgomat, és még aznap fel­szálltam az első Kaszpi-tengeren átkelő hajóra. Másnap Krasznovodszk városába érkezve a fonográfra bíztam, hogy pénzt keressen a számomra.

El kell mondani, hogy azon a vidéken a fonográf még ismeretlen volt: ez volt az első alkalom, hogy ott egy ilyen csodás dolgot láthattak.

Mint említettem, volt hozzá pár üres regisztráló henger. Hamar találtam egy tekkit, vagyis vándorénekest, akivel elénekeltettem pár arrafelé népszerű dalt, és a maradék hengerekre én magam mondtam rá pikáns anekdotákat türkmén nyelven.

Azután a készüléken már meglevő négy szócsőhöz felsze­reltem még további kettőt, és ezzel a fonográffal elmentem a vásárba, ahol megnyitottam eredeti standomat.

278

Egy hallgatóért a kiszabott ár öt kopek volt, és elképzel­hetik a végeredményt, ha azt mondom, hogy az egész hét folyamán, különösen a vásári napokon, ritka volt, hogy akár csak egy percre is szabad maradjon valamelyik. Az egész nap folyamán így összegyűlt öt kopekek bizonyosan nagyobb összeget tettek ki, mint ami az ottani legnagyobb kereskedés bevétele lehetett.

Krasznovodszk után Kiril-Arvatba mentem, ahonnan több­ször elvittek a masinámmal a környékbeli falvak gazdag türk­ménjeihez. Egy-egy ilyen „turnén" azután jelentős összegű tangit kaptam, sőt egyszer még két remek tekki szőnyeggel is megajándékoztak.

Szép summára tettem szert ismét, és vonatra ültem azzal a szándékkal, hogy Ashabadban folytatom üzletemet, de útközben véletlenül találkoztam konfraternitásunk egyik tagjával, akivel azután fogadást kötöttem, és ez hirtelen véget is vetett fonográfusi karrieremnek.

A társam, akivel találkoztam nem volt más, mint Vitvitszkája, aki mindig férfiruhát viselt. Ő már részt vett min­den merész expedíciónkban Ázsia, Afrika, Ausztrália és az azt körülvevő szigetek legmélyebb zugaiban.

Neki is szándékában állt részt venni az expedíciónkban, és elhatározta, hogy az azt megelőző néhány hónapra Varsóból Andizsanba megy meglátogatni nővérét, aki a Poznansky tex­tilgyár ügynökének volt a felesége, és a csardzsoui találko­zásra várva pihen nála egy kicsit.

Utazásunk alatt sokat beszélgettünk, és többek között elmeséltem neki legutóbbi vállalkozásomat.

Nem emlékszem rá hogyan vagy mivel kapcsolatban kezdődött a vitánk; elég az hozzá, hogy egy fogadással végződött, aminek értelmében nekem pontosan meghatáro­zott körülmények között, és egy adott időn belül, meg kellett keresnem egy bizonyos összeget.

Különben ő maga olyan komolyan vette a játékot, hogy elhatározta velem marad, látni miként boldogulok, sőt segít is. így ahelyett, hogy Andizsanba ment volna, elkísért Asha-badba. Be kell vallanom, hogy a magamra vállalt nehéz fela­dat heves vágyat gyújtott fel bennem, hogy bármi áron sikert arassak, sőt a megszabott feltételeket még túl is teljesítsem.

279

Mindjárt készítettem egy tervet a megvalósításhoz, és kezdetnek a következő hirdetést fogalmaztam meg:

ÁLTALÁNOS VÁNDOR MŰHELY ÁTUTAZÓBAN ITT EGÉSZEN RÖVID IDŐRE MEGÁLL

Siessenek megrendeléseikkel, és hozzanak mindent amit kijavítani vagy átalakítani szeretnének.

Javítunk: írógépet, kerékpárt, gramofont, zenélő dobozt,

elektromos készülékeket, fényképezőgépet, orvosi és egyéb készülékeket; gáz- és petróleumlámpákat,

órát, mindennemű hangszert, harmonikát, gitárt, hegedűtariszt, stb.

Javítunk zárakat és mindennemű fegyvert. Kijavítunk, átalakítunk, behúzunk,

lakkírozunk bármilyen bútort, akár üzletünkben, akár otthon.

Villanyvilágítás, elektromos csengő vagy telefon bevezetését vagy javítását vállaljuk.

Mindennemű zongorát, pianínót vagy harmó-niumot javítunk, lakkozunk és hangolunk.

Rendbe hozzuk és bevonjuk az esernyőket. Kijavítjuk a gyerekjátékokat, babákat

és mindenféle gumiárut. Szőnyegeket, sálakat, kárpitokat, szőrméket stb. mosunk,

tisztítunk és foltozunk. Minden foltot eltávolítunk. Festményeket, porcelánt és mindenféle

antik tárgyat restaurálunk. A műhely rendelkezik egy jól felszerelt

galvanoplasztikái helyiséggel aranyozásra, ezüstözésre, bronzozásra, nikkelezésre és oxidálásra.

Mindent ónozunk. Szamovárok ónozása és nikkelezése 24 órán belül.

Felveszünk rendeléseket mindenféle hímzésre, keresztszemes, lapos, magas, paszomány,

tollal, gyönggyel vagy gyapjúval.

280

Bármilyen égetéses munkát elvégzünk, fára, bőrre vagy szövetre.

A műhely vállal megrendeléseket mindenféle gipsz és alabástrom mintákra: szobrocskák, házi- és vadállatok,

gyümölcsök stb., halotti maszkot is készítünk. Csokrokhoz, girlandokhoz, női kalapokhoz,

vagy vőfélyek gomblyukába való mesterséges virágokat állítunk elő megrendelésre viaszból, kenyérbélből, színes bársonyból és papírból.

Névjegy és születésnapi kártyákat, meghívókat kalligrafálunk, nyomtatunk, illusztrálunk és színezünk.

Felvesszük megrendeléseiket női fűzőkre és sérvkötőkre, és a régieket felújítjuk.

Női kalapokat konfekcionálunk, állítunk elő a legújabb párizsi modellek szerint.

Stb. stb....

Amint Ashabadba értem, kerestem egy lakást, és a rendőrségtől engedélyt szereztem a hirdetések kinyomtatá­sára és terjesztésére. Már másnap kibéreltem a város köz­pontjában egy műhelyt, ami egy nagy, utcára nyíló bolthelyi­ségből és két kis hátsó szobából állt, emellett volt még egy pajtája és egy kis udvara is.

Miután megvettem a legnélkülözhetetlenebb szer­számokat, sietve felszereltem egy Bunsen-elemet, és áta­lakítottam néhány öreg lavórt galvanoplasztikái tartálynak, kiakasztottam az ajtó fölé egy nagy fehér vászon cégtáblát, amire piros betűkkel ez volt írva:

AMERIKAI VÁNDOR MŰHELY ITT EGÉSZ RÖVID IDEIG

MINDENT GYÁRT, ALAKÍT ÉS JAVÍT

Másnap, mikor a hirdetések elkészültek, nagy részüket egy utcagyerek segítségével ragasztottuk fel a falakra, a töb­bit a járókelők között osztogattuk szét. És akkor elkezdődött a móka.

Már a legelső naptól kezdve hosszú sorban jöttek az ashabadiak a javítani való holmijaikkal.

281

Mit el nem hoztak, Istenem! Tömérdek dolgot, amit még sohasem láttam, de még csak

hallani sem hallottam róla! Volt ott minden; az ősz hajszálak kitépésére szolgáló készüléktől kezdve a cseresznyemagozóig, a test izzadó részeinek behintésére való rézgálic őrlőjétől a parókavasalóig.

Ahhoz, hogy az ember jobban el tudja képzelni a látványt, legalább egy kissé ismernie kell a helybeli körülményeket.

A Kaszpi-tengeren túli és Turkesztánnal szomszédos vidékek csak néhány évtizede kezdtek idegenekkel benépesülni, és új városok emelkedtek ki a földből; leg­gyakrabban a régiek szomszédságában. így aztán majdnem minden város két részből állt: az úgynevezett régi ázsiai városból és mellette az orosz városból; s mindkettő élte a maga független életét.

Az új városok lakosságát örmények, zsidók, grúzok, perzsák és főleg oroszok tették ki, akiknek legtöbbje tisztviselő vagy nyugalmazott katona volt, aki ezen a vidéken töltötte le szolgálatát.

A vidék természetes gazdagságának és a modern civilizá­ció által még meg nem fertőzött lakosság becsületességének köszönhetően, ezek az újonnan jöttek hamar meggazdagod­tak, de a vezetőiktől - akik maguk is pallérozatlan parvenük voltak - semmilyen kulturális befolyásban sem részesültek, és ugyanolyan műveletlenek maradtak, mint az emigráció előtt. így a virágzó kereskedelmük ellenére, amelynek vagyo­nukat köszönhették, intellektuális képességeik kifejlesztésére semmi sem állt rendelkezésükre, ahogyan természetesen a technikai ismeretek elnyerésére sem.

Az európai civilizáció, ami másutt mindenütt gyorsan ter­jedt, ezeket a területeket alig érintette, és az újságokon és folyóiratokon keresztül csak eltorzított töredékei jutottak el hozzájuk, hála a szerkesztők szédületes túlzásainak, akik általában is, de különösen ebben az időszakban Oroszországban, képtelenek voltak még csak megközelítően is megérteni a kapott információk lényegét.

Ezekre a parvenükre jellemző magatartás: utánozni min­dent, ami divatos, ebben az esetben mindent, ami európai.

282

így vették az ashabadiak is kulturális és divatbeli fogal­maikat az orosz újságokból és könyvekből, amik maguk is eleve eltorzított képet adtak; és ez egy pártatlan megfi­gyelőnek valamiféle komikus és egyben elszomorító karika­túra volt.

így nagy anyagi jólétben, de a legelemibb kultúrának még a legkisebb nyoma nélkül is, az ottani lakosság gyerekek módjára elkezdte játszani a civilizált embert.

Sehol a világon nem követték annyira a divatot: minden téren, bármilyen körülmények között, mindenki kötelezve érezte magát, hogy tájékozott, modern embernek mutatkoz­zon. Éppen ezért buzgón vásárolták, vagy postán minden­honnan megrendelték maguknak a legújabb találmányokat, és általában mindent, ami egy „művelt gentleman" életének velejárója, vagy legalábbis amiről tudomást szereztek az újsá­gok hirdetésein keresztül.

A külföldi kereskedők - főleg a németek - ismerték ezen gyenge pontjukat, és rájuk sóztak mindenféle hasznave­hetetlen árut, vagy olyanokat, amelyek nagyon hamar tönkre­mennek. A tréfa odáig fajult, hogy a hirdetett árucikkek között akár még egy, a közönséges gyufa meggyújtására szol­gáló speciális készüléket is lehetett volna találni.

Mivel a legtöbb dolog, amit küldtek már kezdetben is bóvli volt, elromlott rögtön az első napon, és semmilyen javító műhely nem lévén a környéken, minden család egy rakás tönkrement holmit halmozott fel.

Más oka is volt annak, hogy ilyen rengeteg legyen a javí­tanivaló holmi. Abban az időben Keleten, és főleg az ázsiai Oroszországban az volt a szokás, hogy amit az ember meg­szerzett, azt egyszer és mindenkorra megtartja, soha el nem adja, még akkor sem, ha annak semmi hasznát nem veszi, vagy az már darabokra hullott. Különben sem találtak volna senkit, aki megvenné ezeket. Továbbá nagyon elterjedt, hogy az ócskaságokat valaminek vagy valakinek az emlékére meg­tartsák; így minden házban a padlások és pajták a hasz­navehetetlen limlomok meglepő gyűjteményével teltek meg, ami aztán apáról fiúra szállt.

Ezért, hallván egy olyan műhelyről, ahol bármit meg­javítanak, az ördög tudja mit ne hoztak volna el abban a

283

reményben, hogy új életre keltsenek olyan, már régóta hasz­navehetetlen tárgyakat, mint a nagyapa karosszéke, vagy a nagymama szemüvege, az ükapa balalajkája, az ükanya órája, az utazó neszesszer, amit a keresztapa ajándékozott, a takaró, amivel az érsek takaródzott, amikor náluk volt láto­gatóban, a csillag, amivel a perzsa Sah tüntette ki apjukat; stb., stb. ...

Én mindent megjavítottam. Egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy ne vállaltam volna

el valamit, vagy javítatlanul adtam volna vissza. Akkor is elvállaltam, ha egészen kis összeget ajánlottak

fel, ami nem volt arányban a javításhoz szükséges idővel, merthogy a tárgy új volt számomra, és mert engem nem a kereset, hanem a kivitelezés nehézsége érdekelt.

A valóban elromlott és hasznavehetetlen tárgyakon kívül sok új árut is hoztak hozzám, amik csak azért nem működtek, mert tulajdonosuk képtelen volt őket használni tudatlansága, a legalapvetőbb technikai ismeretek hiánya, egyszóval osto­basága folytán.

Abban az időben mindenütt frenetikus gyorsasággal ter­jedtek a legújabb találmányok, mint a varrógép, a kerékpár, az írógép. Az emberek lelkesen rendelték és vették az újdon­ságokat, de a legkisebb technikai ismeret nélkül, és mivel egyetlen szakember sem volt a vidéken, az első meghibá­sodás után már félre is tették.

Elmesélem néhány jellemző példáját ennek a tudat­lanságnak, ennek a naivitásnak; amiből bevallom, minden lelkiismeret-furdalás nélkül, kifejezetten hasznot húztam.

Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna, amikor egy kövér, gazdag örmény jött el hozzám a lánya kíséretében. Lihegve és izzadva egy varrógépet cipelt magával, amit javí­tani hozott. Elmondta, hogy azt a lánya kelengyéjéhez vette nemrégiben, amikor Nyizsnij-Novgorodban volt a vásáron.

- Először - mondta - a gép egy valóságos csoda volt: nem lehetett eléggé bámulni olyan szépen dolgozott, aztán hirte­len minden ok nélkül elkezdett „visszafelé menni".

Megvizsgáltam a gépet és tökéletes állapotban találtam. Bizonyos varrógépeken, mint tudják, van a varrást sza­

bályzó emeltyű mellett egy másik is, amivel az irányt lehet

284

megváltoztatni, vagyis mikor az ember azt felemeli, a szövet az ellenkező irányba halad. Nyilvánvalóan valaki hozzányúlt anélkül, hogy észrevette volna, és az anyag most előre hala­dás helyett visszatorlódott.

Azonnal láttam, hogy elég az emeltyűt visszanyomni a javításhoz. Természetesen egy másodperc alatt megcsinál­hattam volna, de látván, hogy egy megrögzött csirkefogó örménnyel állok szemben, és a beszélgetésből megtudva, hogy karakul birkákkal kereskedik, nem volt kétséges - mert jól ismerem az ilyen típusú egyéneket - azért, hogy a zsebét megtömhesse átejtett ő már jó pár tekkit és bukharait, akik olyan ártatlanok, mint a gyerekek; így elhatároztam, hogy visszaadom neki a kölcsönt. Elmeséltem tehát neki egy unal­mas történetet a gép megrongálódásának természetéről, azt állítva, hogy több fogaskerekét ki kell cserélni, hogy újra működjön, és nem fukarkodtam szitokkal elárasztani a mos­tani aljas gyárosokat.

Egyszóval kicsaltam belőle tizenkét rubelt és ötven kope­ket azzal az ígérettel, hogy három napon belül megjavítom a varrógépet.

Természetesen alig lépte át a küszöböt, a varrógép már megszámozva ott állt készen a többi kijavított áru között.

íme a másik példa. Egy nap egy tiszt lépett be a műhe­lyembe és fontoskodó hangon ezt mondta:

- Menj a kerületi parancsnok irodájába, és mondd meg a főtisztviselőnek, azt parancsolom neki - mellékesen meg kell jegyeznünk, hogy abban az időben az orosz tisztek csak parancs adására nyitották ki a szájukat -, hogy mutassa meg neked az írógépeket. Majd, ha már láttad azokat, tudasd velem miért nem működnek.

Azután úgy ment el, ahogy jött. Parancsoló és nem a maga helyén használt hangneme

meglepett, és őszintén szólva felbosszantott. Elhatároztam, hogy elmegyek, először is hogy lássam milyen „madárral" van dolgom, és talán, hogy a magam módján kijátsszam őt - ami be kell valljam mindig szórakoztatott -, mert egy naiv és ártatlan látszat alatt nagyon maróan tudtam az arcátlanságot megtorolni.

285

Még aznap felkerestem az irodáját, bemutatkoztam a főtisztviselőnek, és elmondtam neki jövetelem okát. Tőle megtudtam, hogy maga az adjutáns volt az, aki eljött hoz­zám.

Mialatt az írógépeket vizsgáltam - amiből három volt -, a szószátyár titkár, aki a kínált cigarettának és egy a tisztek életéről szóló pikáns történetnek köszönhetően már barátsá­gos volt velem, a következőket mondta el:

Ezek az írógépek nemrégen érkeztek Szentpétervárról. Kezdetben tökéletesen működtek, de nemsokára először az első, azután a második és végül a harmadik is ugyanúgy rom­lott el: a szalag nem tekeredett le. Az adjutáns, a gondnok és mások sorban próbálták működésbe hozni, de hiába - senki­nek sem sikerült. így, már három napja mindent kézzel írnak újra.

Mialatt beszélt megvizsgáltam a gépeket, és már értettem is miről van szó.

Nem tudom milyen a mai írógépek szerkezete, de annak idején bizonyos gyártmányoknál a szalag letekeredését egy rúgó biztosította, ami a gép hátulján egy külön tartóban volt elhelyezve, és amit magát a tartót tekerve kellett felhúzni.

Mivel a szalag lassan haladt, hosszú időbe telt mire az erős rugó kieresztett, de időről-időre mégiscsak fel kellett húzni.

Nyilvánvaló volt, hogy a gépek leszállítása előtt a rugókat teljesen felhúzták, aztán idővel lassan kieresztettek, és most egyszerűen csak újra fel kell húzni azokat.

Magától értetődően kerültem, hogy bármit is mondjak a titkároknak, de vacsora-meghívásukat elfogadtam, és miután a kormány költségén megettem egy jó káposztalevest kashá-val, hazamentem kerékpáron, egy özönvíz előtti velocipéden, aminek már gumija sem volt.

Még aznap este eljött az adjutáns, és fensőbbséges han­gon megkérdezte:

- Na mit találtál? Miért nem működnek ezek a vadonatúj írógépek?

Már régóta öreg róka voltam a szerepjátszás művészeté­ben. Eszerint megadtam arcomnak azt a kifejezést, amit az igazi színészek tisztelettudó félénkségnek és zavart hódolat-

286

nak neveznek; és különböző orosz könyvekből merített, dagá­lyos szófordulatok segítségével magasztalni kezdtem az ilyen rendszerű írógépek tökéletességét minden szempontból, kivéve egyet, ami az igazat bevallva sajnos egy komoly és komplikált változtatást elkerülhetetlenné tesz. Ami a munkát illeti, azt körülbelül az írógépek teljes árának egy-negyedére becsültem.

Másnap egy egész szakasz katona, az adjutáns vezetésé­vel, nagy ünnepélyesen elhozta hozzám a tökéletes állapot­ban levő írógépeket.

Azokat mindjárt átvettem, és a legkomolyabban kijelentet­tem, hogy a munkát semmi esetre sem tudom tíz napnál hamarabb befejezni. Az adjutáns ezen nagyon bosszanko­dott, és kért, hogy javítsam meg előbb, mert az egész hivatal munkája szinte teljesen leáll.

Miután hosszasan fontolgattam végül is elvállaltam, hogy éjjel is dolgozom, és így az első írógépet két nap múlva leszállítom, de kárpótlásul azt kértem, hogy legyen szíves az ezred kosztjának maradékát elhozatni az én három malacom­nak, melyeket éppen akkor vettem, és a kis udvaromban szállásoltam el.

Két napra rá „elkészült" az első írógép, és a két másikat a hét végére ígértem.

A köszöneten és a minden egyes javításért kapott tizen­nyolc rubelon kívül a katonák minden nap hoztak ételt „cse­csemőimnek", és gondozták őket három hónapon keresztül, amíg Ashabadban maradtam, és ezalatt a szopós malacok kövér disznókká váltak.

Természetesen megmagyaráztam a titkároknak, mit kell a lejárt rugóval csinálni, de egyáltalán nem tűnt úgy, mintha ettől jobban megértették volna, miből is állt a „javításom".

Ehhez hasonló történetek megismétlődtek később Mérvben is, ahova műhelyemet áthelyeztem, és ahol két hónapon keresztül ugyanezt a munkát végeztem.

Egy nap a gimnázium, vagy a helybeli kollégium - nem emlékszem már melyik - főfelügyelője jött, és arra kért, hogy egy fizikai kísérletekre szolgáló elektromos készüléket javítsak meg.

287

Arról a bizonyos „elektrosztatikus" készülékről volt szó, amit ha megforgattak szikrázott, és - nem tudom miért -minden iskola kötelességének tekintett birtokolni. Az ő híres, úgynevezett fizika óráik alatt a tanárok, olyan fennköltséggel, mintha egy rítust celebrálnának, ennek a készüléknek a segítségével „bemutató kísérleteket" rendeztek, ami mindössze abból állt, hogy miközben a lemezeket forgatták, a tanulóktól megkívánták, hogy a Leydeni-palack gömbjeit egyikük a másik után megérintse, és az arcukon megjelenő fájdalmas grimaszok azután véget nem érő nevetőgörcsöket okoztak, amit ezek a pedagógusok „nagyszerű emésztési tényező"-nek minősítettek.

A tanfelügyelő megrendelte ezt a készüléket, és szétsze­relve kapta meg a német Siemens und Halske cégtől, Szentpétervárról. Tanár kollégái segítségével a prospektus szerint összeszerelte a különböző alkatrészeket, de minden erőfeszítése ellenére sem sikerült egyetlen szikrát sem létre­hoznia. A végén kénytelen volt eljönni az én műhelyembe.

Mindjárt láttam, hogy minden rendben van, annak a két lemeznek a kivételével, amelyek a készülék fő részét képviselték, és amelyek nem a megfelelő helyen voltak. A tengely csavarja nem lehetett jól meghúzva, és így az egyik lemez nem volt a maga helyén: egy percnyi dolog volt az egész. Ám én rákényszerítettem ezt a tiszteletre méltó pedagógust - aki másoknak tanította azt, amihez önmaga nem értett -, hogy négyszer visszajöjjön az én műhelyembe, és tíz rubel hetvenöt kopeket fizessen arra, hogy a Leydeni palackokat fel tudja tölteni - amire semmi szükség nem volt...

Ilyen esetek szinte napról napra megismétlődtek, amíg a műhely működött.

Mindig szolgálatkész voltam a szegényekkel, de nem tar­tottam bűnnek hasznot húzni azok butaságából, akik minden érdem nélkül, csak egy véletlen folytán előállt kedvező helyzet révén képviselték a helybeli intelligenciát, pedig az igazi intelligencia szempontjából távolról sem értek annyit, mint a nekik alárendelt lakosság.

De a legeredetibb és egyben legjövedelmezőbb üzlet a női fűzőkkel adódott.

288

Abban a szezonban Párizsban a női fűződivat hirtelen megváltozott: addig nagyon magasat hordtak, de hirtelen áttértek a nagyon rövidre.

Az újságokból már itt is tudtak a divatnak erről az új szeszéjéről; de magukat a fűzőket még nem árusították ezeken a távoli helyeken, és sok asszony elhozta a régi fűzőjét azt kérdezve, nem tudnám-e a divatnak megfelelően átalakítani.

Ez az üzlet a női fűzőkkel számomra aranybánya volt, és a következő módon történt:

Egy napon, amikor megkurtítottam és kibővítettem a fűzőjét egy kövér, zsidó nőnek, akinek dereka fokozatos kiszélesedésben volt; szükségem lett volna egy pár fűző­halcsontra. Sok keresés után, amikor ismét egy olyan üzlet­ben jártam, ahol nem volt kapható; az alkalmazott azt taná­csolta vegyek egyszerűen egy divatjamúlt fűzőt, amit szerinte a tulajdonos minden bizonnyal eladna a halcsontok áráért. Beszéltem tehát a tulajdonossal.

Mialatt vele alkudtam, az agyamban egy másik terv érett meg, és nem egy fűzőt vettem, hanem az összesét, ami csak a boltjában volt; hatvanöt öreg, divatjamúlt női fűzőt, darab­ját húsz kopekért, a szokásos négy-öt rubeles ár helyett. Azután sietve összevásároltam Ashabad minden üzletében a fűzőket, még ennél is olcsóbban, mert mindenki boldog volt, hogy megszabadul hasznavehetetlenné vált árukészletétől.

De én nem maradtam ennyiben, és másnap elküldtem egyik tanoncom apját, egy öreg zsidót, azzal a megbízatással, hogy a közép-ázsiai vasútvonalon fekvő városokban vásárolja fel az összes régimódi fűzőt, mialatt én magam - csupán harapófogóval és ollóval - a divatnak megfelelő fűzők gyártá­sába kezdtem.

Ez egészen egyszerű volt: először ceruzával megjelöltem a levágandó részt, felfelé egy széles, lefelé egy keskeny sze­gélyt hagyva, majd harapófogóval elcsíptem a halcsontokat, azután a kijelölt vonal mentén ollóval levágtam a fölösleges részt. Ezután a lányok, akik Vitvitszkája irányítása alatt velem dolgoztak, lefejtették a szegélyszalagot, levágták és vissza­varrták a megkurtított fűző köré. Már nem volt más hátra, mint befűzni a lerövidített fűzőzsinórt, és a legújabb párizsi

2 0 9

divatú corset mignon eladásra készen állt. Ily módon napon­ta vagy száz fűzőt gyártottunk.

A legmulatságosabb az volt, hogy a kereskedők, miután tudomást szereztek elavult fűzőik metamorfózisáról, a nagy igény miatt bizony kénytelenek voltak fogcsikorgatva vissza­vásárolni azokat, de nem ám tíz vagy tizenöt kopekért, hanem három rubel ötvenért darabját. Képzeljék csak el: én ily módon Krasznovodszk, Kiril-Arvat, Ashabad, Merv, Csardzsou, Buhara, Szamarkand és Taskent városaiban több mint hatezer fűzőt vettem meg és adtam el.

Egy ilyen, a vállalkozás méreteit messze túlhaladó siker nemcsak a helybeli „vegyes" lakosság tudatlanságából és naivitásából fakadt, sőt még az én leleményességemből vagy a mindenféle körülményekhez való alkalmazkodó képessé­gemből sem, hanem sokkal inkább az én szánalmat nem ismerő magatartásomból bizonyos - bennem éppúgy, mint minden emberi lényben jelenlévő - gyengeséggel szemben, amelynek összessége képviseli azt, amit lustaságnak neveznek.

Érdekes megjegyezni, hogy életemnek ebben a perió­dusában, teljes létem működésében beállt egy folyamat, ami a közönséges tudomány szempontjából teljesen érthetetlen, és ami azután életem folytán többször is megismétlődött. Ez a folyamat az energia feltöltés és felhasználás tempójának speciális szabályozásában jelentkezett, ami lehetővé tette, hogy heteken, vagy néha egy egész hónapon keresztül szinte semmit se aludjak, és ugyanakkor olyan tevékenységet végezzek, ami nemhogy gyengült volna, sőt, inkább inten­zívebbé vált.

A legutolsó alkalommal, amikor ez az állapot újra jelent­kezett, maga a jelenség olyannyira felkeltette érdek­lődésemet, hogy az hamarosan jelenlétem tudatos részei számára ugyanolyan fontosságot nyert, mint azok a bizonyos kérdések, amelyeket régóta hordok, és amelyekre a válasz életem céljává és értelmévé vált.

Mihelyt elintéztem az Intézet alapprogramjával kapcso­latos kérdéseket, és ismét lehetőségem nyílik időm felét szubjektív érdekeimnek szentelni, szándékomban áll ennek a problémának tisztázását elfoglaltságom előterébe helyezni.

290

Szervezetem általános működésének ez a számomra még érthetetlen sajátossága még világosabban fog megjelenni életem azon szakaszában, amit most leírok.

A fecsegésben egymáson túltevő kliensek szakadatlan áramlása az egész napot betöltötte; vagy törött holmijaikat hozták, vagy a kijavítottakért jöttek, így a nap legnagyobb része ráment a megrendelések felvételére vagy leszállítására. A ritka szüneteket arra használtam fel, hogy elfussak valami alkatrészért, vagy különböző nyersanyagokért, amire szük­ségem volt. így magát a munkát főleg éjjel végeztem el.

A műhely működésének egész időszakában így kellett megosztani az időmet: a nappalt a kliensekre, az éjszakát a munkára.

Meg kell mondanom, hogy mindebben Vitvitszkája igen nagy segítséget nyújtott. Ő hamar szakértővé vált mindenféle munkában, csodálatosan értett az esernyők behúzásához, a fűzők, valamint a női kalapok átalakításához, és főleg a művirágok készítéséhez. Ezenfelül az öreg zsidóm két fia is velem dolgozott, az idősebbik tisztította és fényesítette a gal­vanizálásra szánt tárgyakat, a fiatalabbik pedig bevásárolt és a kovácstüzet gyújtotta be és táplálta. A vége felé pedig még nagy segítségemre volt hat lány, akiknek a szülei a helybéli patriarchális családokhoz tartoztak, és „teljes nevelést" kívántak biztosítani számukra, így elküldték őket az én általános műhelyembe, hogy ott a finom varrómunkában tökéletesítsék magukat.

Még az elején, amikor csak négyen voltunk, az elvégzett munka láttán azt a benyomást keltettük, hogy a műhely hátsó részében több tucat hozzáértő szakember dolgozik. Az üzlet hátulsó helyiségeibe vezető ajtó fölé persze feltet­tünk egy táblát, azzal a felirattal, hogy oda idegeneknek szi­gorúan tilos belépni.

Ashabadi műhelyem három hónapon át működött, és én azalatt közel hétezerötszáz rubelt kerestem. Tudják mit jelen­tett akkor ez az összeg?

Az összehasonlítás kedvéért: egy átlag köztisztviselő havi fizetése harminchárom rubel és harminchárom kopek volt, és abból az összegből nemcsak egy nőtlen ember tudott megél­ni, hanem egy egész család is, egy rakás gyerekkel.

291

Egy magasabb rangú katonatiszt fizetése, ami negyvenöt-ötven rubel volt, már jó kereset számba ment, és minden fiatalember álma volt ennyit keresni.

A hús kilója akkor tizenkét, a kenyéré négy-őt, és a jó szőlőé négy kopekbe került. Hétezerötszáz rubel, rubelen­ként száz kopekkal valóban egy vagyont jelentett.

Ebben az időszakban többször is alkalmam nyílt volna jóval több nyereségre szert tenni olyan üzletekkel, amelyek nem tartoztak a munkámhoz, ám a fogadás kikötötte feltételként, hogy csak kétkezi munkát, és az abból időnként szükségsze­rűen adódó kisebb kereskedelmi ügyleteket vehetek igénybe, de én egyetlen egyszer sem engedtem a kísértésnek.

A fogadást már régen megnyertem, és Ashabadban már négyszer annyi pénzt kerestem, mint amennyiben fogadtunk, mégis elhatároztam, hogy egy másik városban folytatom az üzletet.

Már majdnem mindent felszámoltam. Vitvitszkája már a húgánál volt, és én is készülődtem, hogy három nap múlva Mérvbe utazom.

Mindaz, amit elmeséltem már bizonyára adott önöknek megfelelő elképzelést arról, amit ezen a történeten keresztül meg akartam értetni önökkel; vagyis hogy az ember pszichiz-musának ez a sajátos jellemvonása, amiből önök amerikaiak ideált fabrikáltak maguknak, és amit kereskedői tehetségnek neveznek, szintén létezik - és mennyivel erősebben (annyi tehetséggel, ami önöknek nincs meg) - más kontinenseken élő népeknél. Márpedig, hogy ezidőbeli tevékenységeimről teljesebb képet adjak, még elmesélek egy fortélyos kereskedelmi fogást, amit éppen Ashabadból való elutazá­som előtt hajtottam végre.

El kell mondanom, hogy a műhely nyitása után nem sokkal kihirdettem, hogy mindenféle régi tárgyat is vásárolok. Ennek két oka volt. Először is a javításokhoz gyakran kellett új alkatrész, márpedig én hamar kimerítettem a boltok kész­leteit, valamint a város bazárjaiban talált elromlott tárgyakat, amelyekből a hasznavehető alkatrészeket újra felhasználtam. Másodszor, mert azt reméltem - amint ez gyakran előfordult -, hogy a hozzám hozott vagy a háznál vásárolt tárgyak között fel fogok fedezni valami ritka vagy értékes dolgot.

292

Egyszóval ószeres is voltam. Elutazásom előtt néhány nappal a vásáron találkoztam egy

grúzzal, akit Tiflisz környékéről ismertem, ahol a transz­kaukázusi vasút egyik állomásának büféjét vezette, és aki akkor éppen a hadsereg hivatalos beszerzője volt. Néhány, számára feleslegessé vált öreg vaságyat akart eladni nekem.

Még aznap este elmentem hozzá. Lementünk a pincébe megnézni a vaságyakat, de ott olyan irtózatos bűz uralkodott, amit lehetetlen volt elviselni.

Gyorsan megnéztem az ágyakat, azután sietve elmenekültünk, és csak az utcán kezdtünk az árról beszélni. Megtudtam, hogy a bűz attól a húsz hordó heringtől szárma­zott, amit ő vásárolt Ashabadban a tiszti étkező számára. Mikor leszállították, az átvevő kinyitotta az első két hordót, a heringet romlottnak találta és visszautasította; a grúz hírnevét féltve nem merte azokat másnak ajánlani: hazavitte, és ideiglenesen a pincéjében raktározta el, majd végül is megfeledkezett róla. És bár már három hónapja bevette magát a heringek szaga az egész házba, csak most szánta rá magát arra, hogy azoktól minél hamarabb megszabaduljon.

Legfőképpen az bosszantotta, hogy nemcsak a heringek árát veszítette el, de még fizetnie is kell, hogy a szemét­dombra vitesse a hordókat, ha el akarja kerülni, hogy az egészségügyi bizottság hírét vegye, és büntetést szabjon ki rá.

Mialatt beszélt, az agyam aktívan dolgozott, mint hasonló alkalmakkor mindig, és azon gondolkodtam, lehetne-e valamilyen kombinációt találni arra, hogy még ebből is ha­szon származzon.

Számolni kezdtem: Van húsz hordónyi romlott hering, amit ki kell dobni. Ugyanakkor az üres hordók darabja legalább egy rubelt ér. Ha valami módot találnék arra, hogy ingyen kiürít­sék... különben a szállítás maga majdnem egy rubelbe kerülne... Mit tehetnék?

Hirtelen az az ötletem támadt, hogy a heringekből, főleg a romlottakból jó trágya lehetne, és ezt gondoltam: Biztosan találok egy kertészt, aki szívesen fogadná, ha ingyen jó trá­gyát kapna, és viszonzásképpen kiürítené, kimosná, és még vissza is hozná a hordókat a műhelyembe.

293

Kifüstölve könnyen el tudnám adni azokat, mert a hordókra nagy a kereslet; ezzel egy fél óra alatt vagy húsz rubelt tudnék keresni. Mindenki jól járna, még a grúz is, aki áruját elvesztette ugyan, de legalább nem kell a szállításért fizetnie.

Miután ezt kigondoltam, azt mondtam a grúznak: - Ha még egy kicsit enged az ágyak árából elintézem, hogy

a hordók elszállítása ne kerüljön semmibe. Ő ezt el is fogadta, és megígértem, hogy már másnap

megszabadítom ettől a dögletes bűzforrástól. Kifizettem az ágyakat és felraktam a kordémra, melléjük

még egy hordó heringet is, amit egy kertésznek, vagy egy kádárnak akartam megmutatni. A műhelybe érve mindezt beraktuk a raktárba.

Ez a napnak abban a szakában történt, amikor a tanon­caim apja, az öreg zsidó rendszerint átjött hozzám beszélget­ni, és néha a fiainak segíteni.

Amint leültem a kis udvarban dohányozni, hirtelen az a gondolatom támadt, hogy adok a malacoknak ebből a he­ringből, és anélkül, hogy bármit is elmagyaráztam volna az öregnek, megkértem, segítsen kinyitni a hordót.

Levettük a fedelét és az öreg zsidó lehajolt, hogy beszip­pantsa a szagot; rögtön felderült az arca és felkiáltott:

- No de ilyet! Ezt aztán lehet heringnek nevezni! Nem lát­tam ilyent azóta, amióta ebben az átkozott országban vagyok.

El voltam képedve. Mivel életem nagy részét Keleten töltöttem, ahol nem esznek heringet, és ha előfordult is, hogy ettem belőle, sohasem tudtam megítélni, hogy jó vagy rossz - számomra mindig egyaránt büdös volt. így nem maradt más választásom, mint bízni az öreg zsidó megítélésében annál is inkább, mert mielőtt hentes lett volna halkereske­dése volt hazájában, Rosztovban.

Ennek ellenére nem hagytam magam rögtön meggyőzni, és megkérdeztem nem téved-e a heringek minőségét illetően. Mintha az elevenére tapintottam volna így válaszolt:

- Hogy én tévedjek? Soha az életben! Ezek remek heringek, igazi... (nem emlékszem már minek nevezte őket).

Még volt egy kis kételyem, és azt mondtam neki, hogy véletlenül megvettem egy egész árukészletet, és nálunk az jó

294

előjel, ha az áru már a felbontásánál talál vevőt; ami arra mutat, hogy az eladás jól fog menni. így rögtön el kellene adnunk legalább egy pár heringet, és megkérdeztem, nem tudná-e mindjárt magára vállalni ezt.

így akartam ellenőrizni igaz-e, amit mondott, hogy ettől függően cselekedjek.

A műhelyem mellett sok zsidó lakott, a legtöbbjük kereskedő. Már este volt, és kezdték bezárni a boltokat. Pont velem szemben lakott egy órás, egy bizonyos Friedmann. Őt hívtuk elsőnek. Mindjárt vett vagy tizet, és minden alku nélkül tizenöt kopeket fizetett darabjáért.

A következő a sarki gyógyszertáros volt, aki habozás nélkül megvett vagy ötvenet.

Az emberek derűs arcát látva megértettem, hogy az öreg zsidónak igaza volt. Másnap kora reggel kocsikat béreltem, és az összes hordót elhoztam magamhoz, annak a kettőnek kivételével, amit már kinyitottak, és melyek tartalma tényleg romlott volt már, s amikből az a szörnyű bűz áradt. Azokat a szemétdombra vitettem.

A többi tizennyolc nemcsak hogy jó, hanem egészen kiváló minőségű heringet tartalmazott.

Nyilvánvalóan sem a tiszti étterem átvevője, sem a grúz kereskedő - aki Tifliszben született, ahol a heringet nem szeretik - nem volt tájékozottabb nálam; a heringek sajátsá­gos szaga folytán azt hitték romlott, és a grúz már keresztet is vetett rájuk.

Egyszóval három nap alatt a heringeket a nagy- és kiskereskedelemben eladtam az öreg zsidó segítségével, fél kopeket fizetve neki heringenként, amivel ő nagyon meg volt elégedve.

Időközben minden más ügyemet felszámoltam, és meghívtam a grúzt a nagy búcsúvacsorára, amit az indulá­som előtti estén adtam. Étkezés közben elmeséltem neki hogyan bonyolódott le az üzlet, és felajánlottam, hogy osszuk meg a nyereséget; de a grúz betartva a Transzkaukázusban nagyon tiszteletben tartott kereskedelmi elvet, visszautasítot­ta ajánlatomat, mondván, hogy amikor az árut nekem odaad­ta meg volt győződve róla, hogy az semmit nem ér, és ha valójában ez másképp volt az az én szerencsém és az ő

295

balszerencséje, s tisztességtelennek tartaná, hogy visszaél­jen az én jóságommal. Sőt, másnap amikor Mérvbe indul­tam, a vagonban csomagjaim közt találtam egy tömlő bort, amit ez a grúz küldött.

Több kalanddal, véletlennel, és váratlan eseménnyel teli év telt el, amelyek során szakadatlanul azon dolgoztam, hogy minden szükséges körülményt megteremtsek életem alapvető céljának megvalósításához.

Bár ennek az időszaknak számos viszontagsága pszicholó­giai és egyben gyakorlati szempontból nagyon érdekes, nem beszélek róluk azért, hogy el ne térjek a ma este felvetett kérdéstől, és annál is inkább, mert szándékomban áll ezeknek az éveknek kutatásairól egy egész művet írni.

Csak annyit mondanék róla, hogy ezeknek az esemé­nyeknek során sok tapasztalatot és nagy magabiztosságot szereztem; ezért amikor minden képességemet ama feladat­nak szenteltem, hogy egy meghatározott tőke a ren­delkezésemre álljon - bár az embereknek ez a vágyakozása önmagában engem sohasem érdekelt -, úgy adtam át magam ennek, hogy az elért eredmények kiválthatták volna az irigységet az önök legjobb dollar-business szakértőiben is.

Mindenféle, és olykor nagyon jelentős vállalkozásba kezdtem: pl. magánemberekkel, vagy az állammal kötöttem szerződéseket anyagellátásra és vasútvonalak vagy utak építésére; nyitottam különböző üzleteket, vettem éttermeket, mozikat (és eladtam, amikor jól mentek); mezőgazdasági üzemeket hoztam létre, jószágok szállítását intéztem például Kasgárból Oroszországba; foglalkoztam halászati vállalattal és olajkutakkal, gyakran egyidőben többel is. Ám kedvenc mesterségem a szőnyeg- és régiségkereskedés volt, ami a munka helyében és idejében szabad választást engedett, ugyanakkor jól jövedelmezett.

Végül is négy-öt év intenzív munka után felszámoltam min­den üzletet, és mire 1913 végén Moszkvába mentem, hogy a gyakorlatba vitelére térjek annak, amit szent feladatnak tekintettem, másfél millió rubelt gyűjtöttem össze, a két felmérhetetlen értékű ritka szőnyegből, porcelánból, valamint rekeszzománc művekből álló gyűjteményemen kívül.

296

297

Úgy tűnt, hogy ekkora tőke minden anyagi gondtól mentessé fogja tenni vállalkozásomat, és megfelelő függetlenséget fog biztosítani ahhoz, hogy gyakorlatba tud­jam vinni az ideákat, amelyek tudatomban már formát öltöt­tek, és amelyeknek Intézetem alapjául kellett szolgálniuk. Arról volt szó, hogy megteremtsem magam körül a körülményeket, amelyek közepette az ember lelkiis­meretének és természetének automatikus megnyilvánulása között létrejövő elkerülhetetlen súrlódás által, állandóan létezése értelmére és céljára lenne emlékeztetve.

Ez körülbelül egy évvel a nagy világháború előtt volt. Moszkvában és később Szentpéterváron előadássorozatot

tartottam, ami sok értelmiségit és tudóst vonzott, és az ideáim iránt érdeklődő emberek köre nemsokára kiszéle­sedett.

Tervemet követve, ekkor kezdtem lépéseket tenni Intéze­tem megalapításához.

Folytatva mindannak előkészítését, amihez tervem végbe­vitelére szükség volt, vettem egy birtokot, megrendeltem különböző európai országokból mindazt, amit helyben nem lehetett megvenni, megvásároltam a nélkülözhetetlen felsze­reléseket és készülékeket. Még saját újságunk kinyomtatását is tervbe vettem.

Javában tartott ez a szervező munka, amikor kitört a háború, és kénytelen voltam az egészet félbeszakítani azzal a reménnyel, hogy amint a politikai helyzet rendeződik, min­dent újra kezdek.

Erre az előkészítő szervezésre már ráment a tőkém fele. A háború mind nagyobb teret nyert, és mivel egyre

halványult egy közeli béke reménye, Moszkva elhagyására kényszerülve a Kaukázusba mentem, hogy ott várjam ki az ellenségeskedés végét. A politikai események ellenére, ame­lyek mindenki elméjét magukhoz ragadták és lekötötték, a társadalom bizonyos köreiben megnőtt az érdeklődés a munkám iránt. Esszentukiba, ahol megtelepedtem, nemcsak a környező városokból hanem még Szentpétervárról is jöttek emberek, akik valóban vágyták megismerni az ideáimat. így a Moszkvába való visszatérésre várakozás helyett kénytelen voltam ott helyben létrehozni egy szervezetet.

De itt a helyzet nemsokára olyan fordulatot öltött, hogy nemcsak a munka, de még maga a lét is problematikussá vált: sohasem lehetett biztos az ember afelől, hogy megéli-e a másnapot.

Minyerálnije Vodi körzete, ahol laktunk, a polgárháború középpontjává vált, és a szó szoros értelmében két tűz közé kerültünk.

A városok hol ennek, hol annak a kezére jutottak; egy nap a bolsevikok vették be, másnap a kozákok... és harmadnap a Fehér Hadsereg, vagy valamilyen új párt.

Néha reggel felébredve nem tudtuk, hogy aznap milyen parancsnokság alatt leszünk, és az utcára kimenve milyen politikához kell igazodnunk.

Ez volt az egyik legidegfeszítőbb periódus, amin keresztül­mentem.

Egész idő alatt nemcsak azzal kellett törődnöm, hogyan szerezzem be a legszükségesebb, igen ritkává vált élelmisze­reket, hanem gondoskodnom kellett a megélhetéséről is annak a körülbelül száz embernek, akikért felelősséget vál­laltam.

Különösen nyugtalanított annak a körülbelül húsz tanítványomnak - ahogy ők magukat nevezték - helyzete, akik katonakorban voltak. Fiatalokat és idősebbeket egyaránt mozgósítottak, egyik napon a bolsevikok, a másikon a Fehér Hadsereg.

Ez az állandó feszültség nem tarthatott tovább, és bármi áron, de kiutat kellett találni.

Egy éjjel, mikor a lövöldözés erősebb volt a szokásosnál, és a szomszédos szobákból áthallatszott társaim aggódó beszélgetése, nagyon komolyan elgondolkodtam.

Mialatt annak a lehetőségeit vizsgáltam, hogyan lehetne ebből a zsákutcából kijutni, asszociáció folytán eszembe jutott a bölcs Mullah Nasszr Eddin egyik mondása, ami szá­momra már régóta egyfajta rögeszmévé vált, és ami azt tanácsolta, hogy bármilyenek legyenek is az életkörülmé­nyek, az embernek „a másoknak hasznosat, a saját magának kellemessel kell összeegyeztetnie."

Márpedig engem már több éve érdekelt egy archeológiai kérdés, és bizonyos részletek tisztázására szükségem volt

298

amilyen pontosan csak lehet meghatározni a helyét és fekvését az ősidőkből itt maradt, dolmen néven ismert em­lékműveknek, amelyeket majdnem minden földrészen meg lehet találni, bizonyos pontosan meghatározott helyeken.

Tudtam, hogy dolmenek léteznek a Kaukázus különböző pontjain is, és néhánynak még a közönséges tudomány által meghatározott megközelítő fekvését is ismertem. így, bár sohasem adódott elég időm ezt a vidéket szisztematikusan átkutatni, egyetlen alkalmat sem mulasztottam el gyakori utazásaim során ezekben a hegységekben felkeresni azokat - amint fő célomra irányuló tevékenységem egy kis haladékot engedélyezett.

Egyéni kutatásaim során arra a meggyőződésre jutottam, hogy a Fekete-tenger keleti partja, és a Kaukázus hegyláncai között elterülő vidéken - mégpedig bizonyos, általam meg nem járt hágók közelében - egymagában vagy kis csoportok­ban, a dolmeneknek egy különleges típusa található, melyek engem fölöttébb érdekeltek.

így tehát, a kialakult helyzet folytán, a világ többi részétől elvágva és tevékenységemben megállítva elhatároztam, hogy a rendelkezésemre álló időt a Kaukázus ezen vidékére induló expedíció megszervezésére fordítom, amelynek célja a dolmenek felkutatása és tanulmányozása; s meglenne az az előnye is, hogy oltalmat nyújtana számomra és azok számára, akikért felelőséget vállaltam.

Már másnap minden erőmet és leleményességemet latba vetettem, hogy néhány hozzám többé-kevésbé, félig tudatosan vagy tudattalanul ragaszkodó ember segítségével, akiknek összeköttetésük volt a pillanatnyilag hatalmat birtok­ló emberekkel, megpróbáljak hivatalos engedélyt szerezni egy tudományos expedíció megszervezésére a Kaukázus hegységeibe. Amint az engedély a kezemben volt, minden­féle ügyeskedésekkel megszereztem mindazt, ami egy ilyen utazáshoz szükséges. A hozzám eljött tanítványaim közül kiválasztottam azokat, akik számára a Minyerálnije Vodi körzetében való tartózkodás a legkockázatosabb volt, a töb­bieknek meghagytam a létfenntartásukhoz legszüksége­sebbeket, majd egy adott helyen találkozót adva egymásnak, két csoportra váltunk.

299

Az első, tizenkét emberből álló csoport Pjatyigorszkból indult; a második, amelyikben húsz ember társaságában én is részt vettem, Esszentukiból.

Hivatalosan ez a két csoport teljesen független volt, és semmi közünk sem volt egymáshoz.

Ha az ember nem ismeri az akkori és ottani körülményeket, egy rendkívül gazdag képzelet nélkül szinte lehetetlen megeleveníteni azt, amit egy tudományos, és ráadásul hivatalos expedíció megszervezése jelentett egy ilyen időszakban.

Esszentukiból indulva, lakott területeken szándékoztam eljutni a Tuapszétől nem messze fekvő Induk hegyig, és a kutatást a Fekete-tengertől dél-keleti irányban húzódó 40 és 100 km széles sávban megkezdeni. Amikor az állandó csa­patmozdulatok miatt senki még csak nem is álmodhatott volna arról, hogy vasúton utazzon, még egyedül, csomag nélkül sem; nekem hatalmas nehézségek árán a bolsevik hatóságoktól sikerült két vagont szereznem.

Ezekbe sok fáradsággal bezsúfoltuk a huszonegy embert, két lovat, két öszvért és három szekeret, valamint az expedí­cióhoz vett mindenféle felszerelést: sátrakat, fegyvereket, elemózsiát, és elindultunk.

Vasúton mentünk Majkopig, de ott a pályatestet előző este tönkretette egy újdonsült, magukat zöldeknek nevező, lázadó banda, és így expedíciónkat szekéren folytattuk, de már nem Tuapsze felé, hanem letértünk a Bjelaja folyó szorosa irányába. Míg a lakott területeken keresztül elértünk odáig, ahol a vad vidék kezdődött, ötször is át kellett men­nünk a bolsevikok vagy a Fehér Hadsereg hadállásain.

Most, hogy emlékezetembe idézem ezeket a nehéz­ségeket, amik már csak távoli emlékek; nem tudom elkerül­ni, hogy feltámadjon egy igazi elégedettség érzése amiatt, hogy képes voltam mindezeken ilyen szerencsésen felül­kerekedni. Minden úgy alakult, mintha ebben az egész időszakban nekünk előkészített csodák játszódtak volna le.

A körülöttünk mindenkit elragadó féktelen fanatizmus és gyűlölet ragálya, minket még csak nem is érintett: azt hitte volna az ember, hogy társaimmal természetfeletti védelem­ben részesültünk.

300

501

Minden féllel szemben pártatlan magatartást tanúsítot­tunk, mintha nem is ehhez a világhoz tartoznánk, így az ő viselkedésük is mindig ennek megfelelő volt: minket teljesen semlegesként kezeltek - ami különben igaz is volt.

Ebben a káoszban, az egymást széttépni kész vadállatok között, nyíltan és nyugodtan jártam, anélkül, hogy bármit is rejtegettem, vagy fortéllyal éltem volna; és bár akkor érte el tetőfokát a „kisajátításon" keresztüli rablás, nálam semmit sem foglaltak le, még a két hordó alkoholt sem, ami pedig az általános nagy ínség folytán mindenki sóvárgását különösen felajzotta.

Ahogy mindezt most önöknek elmesélem, az ilyen esemé­nyeknek alávetett emberek pszichizmusának megértéséhez fűződő igazságérzet arra késztet, hogy egy barátságos gon­dolatot szenteljek azoknak a - nyilván többnyire már nem élő - bolsevikoknak és a Fehér Hadsereg önkénteseinek, akiknek tevékenységem irányába tanúsított, természetesen tudatta­lan, és tisztán ösztönös jóindulata veszélyes vállalkozásom sikerét elősegítette.

Valójában, hogy sikerült kijutnom ebből a szó szoros értelmében vett „pokolból", nem csupán annak köszönhet­tem, hogy képes voltam egy ilyen pszichózisban hatalomra kerülő emberek gyengeségeiben való legkisebb változást felfedezni és kihasználni, mivel ezeknek a váratlan fordula­tokkal teli eseményeknek a lejátszódási körülményei között még egy éjjel-nappal aktív éberséget gyakorolva sem tudtam volna mindenről előre gondoskodni, és a megfelelő intézkedéseket megtenni.

Véleményem szerint azért nem ért semmi kár, mivel ezeknek az embereknek, akik bár egy olyan állapot áldozatai, amiben minden józan észnek még a nyoma is eltűnik, az általános jelenlétében megmarad egy kicsit az az ösztön, ami minden emberi lény számára lehetővé teszi a jó és a rossz között különbséget tenni; és így ösztönösen megsejthették tevékenységemben a szent impulzus élő csíráját, az egyedülit, ami az emberiségnek igazi boldogságot tud adni, és attól kezdve a lehetőségeikhez képest a legjobban igyekeztek segíteni annak keresztülvitelében, amit jóval ennek a háborúnak a kitörése előtt elkezdtem.

Annyi bizonyos, hogy akár a Bolsevikokkal, akár a Fehér Hadsereggel találkoztunk, egyszer sem kerültünk olyan helyzetbe, amiből ne találtam volna kiutat.

Különben hozzátenném, hogy ha az emberek élete egy­szer normális mederbe kerülne, és a szakértők az Orosz­országban előfordultakhoz hasonló események kutatásába fognának, a mindkét fél által nekem kiállított érdekeimet és tulajdonomat védő okmányok a legtanulságosabb tanúbi­zonyságul szolgálhatnának olyan rendkívüli eseményekről, amelyek egy tömegpszichózis folyamán váratlanul bekövet­kezhetnek.

Például a számos okmány között van egy, amin ez olvas­ható:

Ezen okmány birtokosát, Gurdjieff polgártársat, felhatalmazzuk egy ... kaliberű, ... számú revolver korlátlan viselésére. Ezt aláírásunkkal és pecsétünkkel hitelesítjük.

A Katona-tanács elnöke és Dolgozók képviselője

RUKADZÉ

Titkár: SANDAROVSZKIJ Kiállítva Esszentukiban -én.

Ugyanennek az okmánynak hátoldalán ez állt:

A Gurdjieff nevet viselő egyént felhatalmazzuk egy, az okmány hátulsó oldalán feltüntetett kaliberű és számú revolver viselésére. Ezt aláírásunkkal és pecsétünkkel hitelesítjük.

Gyenyikin tábornok nevében: HEYMANN tábornok

Főtitkár: DAVIDOVICS NASINSZKIJ tábornok. Kiállítva Majkopban -én.

Nagy erőfeszítések árán, rengeteg váratlan akadályt leküzdve, romokban heverő kozák falvakon át, végre elértük Kamlszkit, amely az utolsó helység a Kaukázus lakatlan vidéke előtt. Ettől kezdve már nem volt járható út.

Sebtében megvásároltunk minden élelmiszert, amit még

3 0 2

találni lehetett, azután szekereinket sorsukra hagyva, holmink egy részét lovakra és öszvérekre rakva, a többit saját magunk cipelve folytattuk utunkat.

Az első hegyen túl végre szabadon lélegezhettünk. Pedig csak ott vártak ránk az igazi nehézségek.

Ami magát a két hónapig tartó, rendkívüli kalandokkal együttjáró expedíciót illeti Kamiszkitől Szocsiig a Bjelaja folyó szorosán át, arról nem mondok semmit, mert ha jól tudom, menekülésünket a pokol közepéből ezeknek a zordon, könyörtelen, vad hegyeknek szinte áthatolhatatlan hágóin át, valamint a dolmenek és a vidék minden látható, vagy rejtett kincseinek felkutatását ennek a különös „tudományos expe­díciónak" egyes tagjai már leírták, és rövidesen meg fog jelenni.

A körülöttem kialakult csoportban történetesen jelen voltak a tudomány különböző ágaiban hozzáértő, és a gyakor­latban is jártas szakemberek, akik nagyon hatékonyan segítettek a dolmenek problémájának megoldásában.

Az utazásunk során kapott benyomások közül kiemelkedik a Kamiszki és Szocsi között elterülő táj szépsége, főleg a szorostól a tengerig, ami valóban kiérdemli a fellengzős „földi Paradicsom" nevet, bár ezt az állítólagos intelligencia képviselői gyakran a Kaukázus más részeinek ítélik oda.

Habár ezek a vidékek tökéletesen megfelelnek mind a ter­málfürdőzéshez, mind a mezőgazdaság számára, és nem is esnek távol a népes központoktól, ismeretlen oknál fogva lakatlanok maradtak, a föld és a természeti kincsek iránti egyre növekvő szükséglet ellenére.

Annak idején cserkeszek népesítették be, akik negyven­ötven éve tömegesen kivándoroltak Törökországba, s azóta a földek parlagon maradtak, és ember nem tette rájuk a lábát.

Talált ott az ember, hajdanán nagyszerűen megművelt régi szántóföldeket, gyönyörű gyümölcsösöket, amelyek bár par­lagon hevertek és ellepték a vadnövények, mégis még mindig olyan sok gyümölcsöt teremtek, hogy ezreket el lehetett volna látni belőle.

Néhány hét múlva, készleteinkből csaknem kifogyva, holt­fáradtan érkeztünk meg a Fekete-tenger partján fekvő Szocsi városába.

3 0 3

Eme út folyamán, ami mindnyájunk számára valódi kálvária volt, expedíciónk egyes tagjai nemcsak, hogy képte­lenek voltak a helyzet követelményeivel megbirkózni, de viselkedésük semmiben sem felelt meg az előttünk álló cél nagyságának; ezért elhatároztam, hogy elválok tőlük, és csak a többiekkel folytatom utamat Tifliszig, ahol a grúz nemze­tiségű mensevik demokraták uralma alatt még viszonylagos rend uralkodott.

Négy év telt el azóta, hogy Moszkvában az Intézet meg­szervezésébe kezdtem. Az idő múlásával a tőke lassacskán elfogyott, annál is inkább, mert az időszak vége felé a pénz már nemcsak magára a műre fordítódott, hanem új, kezdet­ben számításba sem jövő kiadásokra is.

A helyzet úgy állt, hogy az oroszországi események, a világháború és a polgárháború összes megrázkódtatásai, kizökkentették az embereket megszokott kerékvágásukból, minden annyira fel volt dúlva és feje tetejére állítva, hogy a múlt kiváltságosai és gazdagjai a jelen éhenkórászaivá váltak. Azok közül is sokan voltak ilyen helyzetben, akik mindent otthagytak, hogy kövessék ideáimat, és akik őszinteségük és viselkedésük révén közel kerültek hozzám. így, nekem akkor mintegy kétszáz embert kellett megélhetéshez segítenem.

Nehezítette a helyzetet, hogy csaknem az összes rokonom még ennél is rosszabb helyzetben volt, és anyagi segítség mellett, még egész családjukkal együtt el is kellett szállásol­nom őket, mivel legtöbbjük olyan transzkaukázusi helységben lakott, amit vagy a polgárháború, vagy a törökök földig lerom­boltak.

Hogy el tudják képzelni ennek az állapotnak a borzalmát, a sok átélt jelenetből elmondok egyet.

Esszentukiban laktam, ahol a helyzet akkor még viszony­lag nyugodt volt.

Két közösségi házat kellett fenntartanom, ahol családtag­jaim együtt éltek az ideáim követőivel; egyet Esszentukiban nyolcvan személlyel, a másikat Pjatyigorszkban körülbelül hatvannal.

Az árak napról napra emelkedtek. Egyre nehezebbé vált, hogy ennek a két közösségnek szükségleteit biztosítsam, és alig tudtam kijönni a rendelkezésre álló pénzből.

304

Egy esős reggel ablakom előtt ülve éppen azon gondol­kodtam, milyen megoldást találhatnék a helyzetre, amikor a kapum előtt két különös fogatot láttam megállni, melyekből lassan alaktalan árnyékok kászálódtak le.

Meglepetésemben nem is fogtam fel mindjárt miről van szó, de lassacskán meg tudtam különböztetni az embereket, jobban mondva a mozgó csontvázakat, akiknek csak égő szemük tűnt élőnek. Ruháik cafatokban, lábuk mezítláb, testük tele sebbel. Összesen huszonnyolcan voltak, közöttük tizenegy egy- és kilenc év közötti gyerek.

Ezek az emberek a családtagjaim voltak, köztük a saját húgom, hat apró gyermekkel.

Alexandropolban éltek, amit két hónappal azelőtt támad­tak meg a törökök. Mivel abban az időben már sem a posta, sem a távírda nem működött, mindentől el voltak vágva; és a török előrenyomulásról csak akkor értesültek, amikor azok már majdnem a város kapujánál voltak. Ez a hír leírhatatlan pánikot váltott ki.

Képzeljék el, mit érezhették ebben a helyzetben a már különben is nagy megpróbáltatásoknak kitett emberek, amikor biztosan tudták, hogy a számban és fegyverzetben túlerőben lévő kegyetlen, ellenséges horda minden megkülönböztetés nélkül le fogja mészárolni nemcsak a fér­fiakat, hanem az aggastyánokat, asszonyokat és gyerekeket is - a dolgok ottani rendje szerint.

Egy ilyen pánik közepén, hozzátartozóim, mint annyian mások, akik az utolsó pillanatban értesültek a törökök közeledtéről, menekültek ahogy voltak, anélkül, hogy idejük lett volna bármit is magukkal vinni.

Fejveszetten, vaktában, ráadásul rossz irányban indultak el; és csak egy idő után, amikor a fáradtság megállásra késztette őket vették észre tévedésüket, és fordultak Tiflisz irányába.

Húsz hosszú napon át kellett gyalogolniuk hegyen-völgyön át, sokszor járhatatlan utakon, néha kúszva és mászva, éhe­sen és fázva, míg Tifliszt félholtan elérték.

Ott tudták meg, hogy én Esszentukiban lakom. Mivel a két város között az összeköttetés még nem szakadt meg, néhány barátjuk segítségével sikerült két szekeret kibérelniük, és a

305

grúz katonai úton elvonszolták magukat, mígnem nálam partra vetődtek, olyan nyomorúságos állapotban, hogy fel sem lehetett ismerni őket.

Képzeljék el helyzetemet ennek a képnek láttán. Minden nehézségem ellenére éreztem, hogy csakis én tudom, és nekem a kötelességem befogadni, felöltöztetni, ápolni, egyszóval lábra állítani őket.

Amit rájuk kellett költeni, hozzáadódott az expedíció költ­ségeihez és ahhoz az összeghez, amit a Minyerálnije Vodi körzetében maradottak sürgős szükségleteire tartottam fenn. így, amikor népes kíséretemmel Tifliszbe érkeztem már min­den tartalékom kifogyott, és ezalatt nemcsak a pénzt értem, de az értéktárgyakat is, amit feleségemmel mindaddig, állandó továbbutazásaink folyamán magunkkal tudtunk vinni.

Ami pedig a többi, hosszú évek alatt összegyűjtött érték­tárgyat illeti, abból alig egypárat tudtam eladni, még ezeknek a zűrzavaros eseményeknek a legelején némely tanítványom révén, akik családjukkal jöttek a két fővárosból hozzám Esszentukiba; ám az összes többi - beleértve a már említett két gyűjteményt - részben Moszkvában, részben Szentpéter­váron maradt, és nem is tudom mi lett velük.

Mindjárt a Tifliszbe érkezésünket követő napon már egy fil­lér sem volt a zsebemben; és meg kellett kérnem az egyik kíséretemben lévő ember feleségét, hogy adja kölcsön, vagy egyszerűen adja oda utolsó gyűrűjét, aminek gyémántja valamivel többet nyomott egy karátnál. Rögtön eladtam, hogy aznap este legyen mindenkinek mit ennie.

Amikor a Kaukázus hegységein keltünk át - ahol az ember ki van téve a nappal és az éjszaka közötti óriási hőmérséklet­különbségeknek -, kaptam egy betegséget, ami még inkább nehezítette a dolgokat. Hogy bármi áron megoldást tudjak találni helyzetünkre, nem maradhattam ágyban, és negyven fokos lázzal kellett járnom a várost, s az állapotom csak rosszabbodott.

Utána érdeklődtem a helybeli kereskedelmi lehető­ségeknek, és miután rájöttem, hogy az általános transz­kaukázusi recesszió ellenére a régi és a modern keleti szőnyegek kereskedelme virágzik; mindjárt elhatároztam, hogy ezen a téren kezdek el valamit.

306

Kiválasztottam több érdemes, hozzáértő személyt a tanítványaim és a régóta ott'élő családtagjaim közül, akiket megtanítottam hogyan segítsenek nekem, és gyorsan egy valóságos szőnyegkereskedelmet szerveztem meg.

Néhány segédem Tífuszt és környékét járta, hogy minden­féle szőnyeget keressen és megvásároljon, amit egy másik csoport kimosott és kitisztított, míg egy harmadik kijavított. Részben darabonként, részben nagy tételben adtuk el; vagy helyben, vagy Konstantinápolyba exportálva.

Már három hét leforgása alatt jóval többet jövedelmeztek a szőnyegek, mint amennyire mindenki ellátására szükség volt. Az üzlet haszna és nyilvánvaló fejlődési lehetőségei lát­tán, felébredt bennem a vágy, hogy Intézetemet ideiglenes jelleggel ott helyben alapítsam meg anélkül, hogy kivárnám a békét, annál is inkább, mivel mindig szándékomban állt Tifliszben egy részleget létesíteni.

így szőnyegkereskedésem folytatása mellett az Intézet létrehozásával kezdtem foglalkozni, de hamar rájöttem, hogy az akkori lakáskrízis folytán én magam nem tudok a terveim­nek megfelelő házat találni, ezért a grúz kormányhoz folyamodtam, mely kérelmemet kedvezően fogadta, és átad­ta a város polgármesterének azzal a felszólítással, hogy tegyen meg mindent ami lehetséges, és találjon egy házat, amely „méltó lehet ennek, az ország számára oly fontos intézménynek a befogadására".

A polgármester és a városi tanács több tagja, akiket érdekelt a munkám, minden tőlük telhetőt megtettek, hogy felkutassák amire szükségünk volt, de minden igyekezetük ellenére sem találtak semmit, ami megfelelt volna nekünk, ám felajánlottak egy ideiglenes helyiséget, megígérve, hogy hamarosan egy sokkal megfelelőbbre cserélik.

így immár harmadik alkalommal kezdtem bele Intézetem megszervezésébe. Ismét felvetődtek ugyanazok a problémák, újra gondoskodni kellett a berendezés és az elengedhetetlen felszerelés beszerzéséről.

Tifliszben, az életkörülményeikben bekövetkezett változá­sok rengeteg embert érintettek mélyen, és szükségét érezték, hogy új értékeket keressenek, olyannyira, hogy egy héttel a megnyitás után az Intézetem tele volt tanítványokkal,

307

és már le volt zárva a beiratkozás azokban a meghárom­szorozott osztályokban is, amiket az új tartózkodási helyünkön szándékoztam megindítani.

Ezekben a szükségleteinknek egyáltalán nem megfelelő ideiglenes helyiségekben, valamint a körülmények által ránk szabott túlzott próbatételek ellenére, az önmagán való munka kezdett életre kelni. A tanulmányok több hónapon át folytatódtak úgy, hogy a tanítványokat több csoportba osztot­tuk, és a munkaórákat kora reggeltől késő estig ütemeztük.

De a hatóságok késedelmeskedtek ígéretük betartásában, és a helyhiány a munkát egyre inkább lehetetlenné tette. Amikor a bolsevikok támadása a mindennapi élet nehézségeit még tovább fokozta - megingatva még a grúz kormány szilárdságát is, végül is lemondtam arról, hogy időmet és energiámat a körülmények elleni küzdelemre po­csékoljam. Elhatároztam, hogy nemcsak Tifliszben számolok fel mindent, hanem Oroszországgal is megszakítok minden kapcsolatot, ami addig odakötött; és átlépem a határt, hogy Intézetemet valamelyik másik országban alapítsam meg.

Az Intézet javait szinte semmiért adtam el, és nagy nehézségek árán harminc ember kíséretében Konstantiná-polyba indultam.

Mégis, amikor Tifliszből elindultam, a szőnyegkereskedés­ből egész szép összeg maradt meg, és kiszámítottam, hogy miután a Grúziában maradó hozzátartozóim létfenntartási szükségleteit a lehetőségeimhez képest a legjobban ellát­tam, és a konstantinápolyi út költségeit fedeztem, még mindig elég pénzünk marad arra, hogy mindnyájan hosszabb időn keresztül külföldön élhessünk.

Sajnos nem vettük számításba a grúzokat! A helybeli pénznek ebben az időben Oroszországon kívül

sehol sem volt értéke, és beváltani sem lehetett. Akik külföldre mentek, értéktárgyként főleg gyémántokat és szőnyegeket vittek magukkal. így én is elhatároztam, hogy pénz helyett néhány drágakövet és húsz ritka szőnyeget viszek magammal, amiket miután a vámfeltételeknek eleget tettem, a tanítványaimra bíztam.

Mikor éppen Batumot készültünk elhagyni - bár a kezünkben volt az összes bizonyítvány arról, hogy a vámot és

308

az adót kifizettük - egy „különleges grúz osztag" mégis belénk kötött, és illegálisan majdnem az összes szőnyegün­ket - úgymond ideiglenesen - lefoglalta. Később, amikor Konstantinápolyból próbáltunk lépéseket tenni, hogy vissza­szerezzük azokat, Batum már a bolsevikok kezén volt, a rablóbanda pedig a főnökeivel együtt elmenekült, és a szőnyegeknek még csak nyoma sem maradt. A húszból csak kettő úszta meg a lefoglalást; kizárólag azért, mert abban a futárcsomagban voltak, amit a finn konzul az Intézet egyik finn nemzetiségű tagjára bízott.

így Konstantinápolyban kiszállva, majdnem ugyanabban a helyzetben voltunk, mint Tifliszbe érkeztünkkor.

Csak két apró gyémánt, és ez a két megmaradt szőnyeg állt a rendelkezésemre. Még, ha jó áron is adtam volna el ezeket, ilyen sok ember ellátására ez csak rövid időre lett volna elegendő, annál is inkább, mert mindnyájunknak ruhára volt szüksége. Tifliszben nem lehetett kapni, és amit hordtunk már úgy megkopott, hogy azokban nem tudtunk illendően mutatkozni ebben a városban, ahol az élet többé-kevésbé normálisan folyt.

De kedvezett a szerencse: rögtön akadt egy pár előnyös üzlet. Többek között, egyik régi barátommal értékesítettünk nagyobb mennyiségű kaviárt, majd egy hajó eladásában vet­tem részt, és a pénzügyi helyzet ismét megjavult.

Amikor Tifliszben lemondtam arról, hogy Oroszországot tegyem állandó tevékenységem központjává, még nem ismertem eléggé az európai életkörülményeket ahhoz, hogy előre elhatározzam, melyik országban fogok letelepedni. Mégis, mindent átgondolva Németország mellett döntöttem, amely földrajzi helyzete és az oly sokat emlegetett kulturális színvonala folytán úgy tűnt, hogy minden más országnál job­ban megfelel a terveimnek. De még hónapokon át Konstantinápolyhoz kötött az örökös anyagi kérdés, amely oly fájdalmas mindenkinek, akinek nincs egy amerikai nagybá­csija; így ismét mindenféle üzlettel kellett foglalkoznom, mielőtt tovább tudtam volna menni. Időközben, hogy irányítá­som alatt ismét folytathassák a munkát azok, akik elkísértek; Péra kerületben - ahol majdnem az összes európai lakott -kibéreltem az egyetlen ott fellelhető nagy helyiséget.

509

Szabad óráimban én irányítottam a Tifliszben már elkezdett és újból megindított mozgási gyakorlat osztályokat, minden szombaton nyilvános előadásokat tartva, hogy tanítványaim hozzászokjanak az idegenek jelenlétéhez, és az ne zavarja őket.

Egyre növekedett a munkában részt venni kívánó emberek száma. Tény, hogy a törökök és a görögök, akik a bemu­tatóinkra eljöttek, mind nagyobb érdeklődést tanúsítottak a mozgási gyakorlatok, és az általam külön azokhoz komponált kísérő zene, valamint a tanítványaim által a jövőbeli német­országi Intézet előkészítésére elkezdett különféle munkák iránt. Ugyanakkor, az európai országok általános helyzete bizonytalan maradt; a kormányok közötti kölcsönös bizalmat­lanság megnehezítette a tartózkodási vagy átutazó vízumok megszerzését, a valutaárfolyamok egyik napról a másikra jelentős változásokon mentek keresztül; így minden tervem veszélyeztetve volt.

Ezért aztán elhatároztam, hogy kiszélesítem a tevékenysé­gi körömet, és ugyanebben a helyiségben nyilvános előadá­sokat tartok, amelyekben kiemelném alapvető ideáim bizonyos oldalait; továbbá tanfolyamokat indítok az emberi megnyilvánulás tanulmányozására, a mozgási gyakorlatokon, a zenén és a festészeten keresztül, alapul véve ezeknek az objektív tudománnyal való viszonyukat.

Tehát ismét fejest ugrottam egy lázas tevékenységbe. Miközben hol Konstantinápolyban, hol a Boszporusz másik oldalán fekvő Kadikojiban, ahova szinte naponta áthajóztam, ezer módon folytattam a pénzkeresést; maradék időmet a munka megszervezésének szenteltem, amiben sok új jelent­kező is részt vett, s kizárólag a hajón vagy villamoson utazás közben akadt időm egyes előkészített tanítványaim által tar­tott előadássorozatok tervének kidolgozására.

Ilyen megtízszerezett tevékenység közepette éltem majd egy éven át, mire a várva várt vízumokat végre megkaptuk, és ez egybeesett azzal az időponttal amikorra végre többé-kevésbé sikerült befoltoznom a zsebemen azt a tátongó lyukat, amit az állandóan rajta keresztülfolyó pénz nyitott.

Mivel abban az időben az Ifjú Törökök zagyva irományai már nyugtalanító bűzt kezdtek árasztani, elhatároztam, hogy

3 1 0

nem várom meg a sokféle gyönyörűséget, ami ezt elenged­hetetlenül követni fogja, és tanítványaimmal ép bőrrel elhagyjuk az országot, amíg még nem túl késő. Tanfolyamaimat sietve áthelyeztem Kadikojiba, és azt néhány új, arra legérdemesebb tanítványom vezetésére bízva, Németországba mentem.

Berlinbe érve mindenekelőtt szállást szereztem szállodák­ban a velem utazók számára, majd Schmargendorf negyedében béreltem egy nagy termet, hogy a félbeszakított munkát ott újrakezdjük, azután Németország különböző helyein fekvő házakat kerestem fel, amiket az Intézet szük­ségleteinek megfelelőként, ismerőseim szemeltek ki.

Egy párat megszemlélve, végül is Drezdától nem messze, Hellerauban választottam ki egy nagy méretű épületet, amit külön a Dalcrose rendszernek nevezett új kulturális mozga­lom számára építettek és rendeztek be.

Mivel úgy találtam, hogy ez a ház és berendezése az Intézet központi székhelyének felállítására és továbbfej­lesztésére többé-kevésbé megfelel, elhatároztam, hogy az egészet megveszem; de mialatt a tulajdonossal tárgyaltam, ajánlatot kaptam egy angol csoporttól, akiket az ideáim komolyan érintettek, hogy az Intézetemet az ő fővárosukban nyissam meg, felajánlva, hogy magukra vállalják az összes kiadást és a szervezéssel járó gondokat.

Számításba véve bizonytalan anyagi helyzetünket, csábí­tott ez a javaslat, és Angliába mentem, hogy ott helyben, saját magam győződjek meg a dolgok állásáról. Mivel a Berlinben elkezdett munkának számomra nagy jelentősége volt, és hosszabb távollétem annak nagyon a kárára lett volna, ugyanakkor bizonyos, az angol javaslattal kapcsolatos kérdéseket nem lehetett a távolból megoldani, elhatároztam tehát, hogy két-háromhetente három-négy napra Londonba utazom.

Minden alkalommal változtattam az útvonalat, hogy más európai országokat is megismerjek. Az utazásaim során tett megfigyelések arra a döntésre vezettek, hogy nem Németország és nem Anglia, hanem Franciaország a célom­nak legjobban megfelelő hely.

311

Franciaország akkor bennem azt a benyomást keltette, hogy politikailag és gazdaságilag kiegyensúlyozottabb állam a többinél, és Németországnál kevésbé központi földrajzi fekvése ellenére, Párizsnak köszönhetően - amit a világ fővárosának, a fajok és nemzetek egyfajta keresztútjának tartottak - számomra a legmegfelelőbb országot képviselte ideáim széleskörű terjesztésére.

Ilyen értelemben Anglia, elszigetelt fekvésénél fogva, sem­milyen kibontakozást nem engedett volna meg, és az Intézet ott csak egy helyi intézmény szűk jellegét vehette volna fel.

Ezért utasítottam el végül is az angolok javaslatát; de ugyanakkor beleegyeztem, hogy általam külön felkészített oktatókat, valamint tanítványokat küldök el hozzájuk, akiknek a költségeit fedezik, amíg az Intézet angol ágát meg tudom szervezni.

Egyszóval, 1922. nyarán Franciaországba érkezve, az utazási költségek kifizetése után százezer frankom maradt.

Párizsban, először tanítványaimnak szerveztem egy ideig­lenes közösséget, amihez átmenetileg megkaptam a Dalcrose iskola helyiségét, ahol folytattuk a munkát. Azután az Intézet számára bérbevehető házat, és a beren­dezkedéshez szükséges pénz előteremtésének lehetőségét kerestem.

Miután Párizs környékének számtalan ingatlanát végiglá­togattam, egy birtokra esett a választásom, ami számomra a legmegfelelőbbnek tűnt. Ez a Prieuré volt, nem messze a híres Fontainebleau-i kastélytól. A tulajdonosnő, aki egy híres ügyvédtől örökölte, és aki az óriási fenntartási költségek miatt mielőbb túl akart adni rajta, inkább az eladást erőltette, mintsem a bérbeadást. Több vevő kilátásában húzta-vonta a tárgyalásokat, és magatartása leginkább ahhoz hasonlított, amit a meteorológusok így fejeznek ki: „eső és hó valószínű, vagy egyik vagy másik".

Hosszas köntörfalazás után és rengeteg feltétellel végül beleegyezett, hogy egy évvel elhalasztja az eladást; a birtokot évi hatvanötezer frankért nekem bérbeadja, és kapok hat hónapot, hogy elhatározzam: megveszem-e vagy sem. Annak lejártával jogában áll eladni másnak, és akkor köteles vagyok egyik napról a másikra kiköltözni.

312

Amint megkötöttük az üzletet, már másnap mintegy ötven tanítványommal beköltöztünk a Prieurébe.

1922. október l-e volt. Ezzel a nappal kezdődött meg életem egyik legőrültebb időszaka, amely számomra teljesen idegen, sajátosan európai körülmények között játszódott le.

Mikor a kastély vasrácsa előtt megálltam, olyan volt, mintha az öreg portás mögött, maga a Szükség Őnagysága köszöntene: mert a százezer frank, amivel rendelkeztem, már elúszott az utolsó souig: egyrészt a bérleti díjra, másrészt ennyi ember háromhónapos párizsi tartózkodására. Ilyen tömeg ellátásának biztosítása mellett meg kellett oldanom a berendezkedésünkhöz elengedhetetlen bútorok és egyéb eszközök beszerzését, mert sem a kastély, sem a háztartás felszerelése nem volt ennyi emberre méretezve; s ehhez még hozzáadódnak azok, akik nagy számban jönnének Angliából, mivel lemondtunk a londoni tagozat megnyitásáról.

Helyzetemet még tovább bonyolította, hogy Párizsba érkezésemkor egyetlen nyugat-európai nyelvet sem beszél­tem. Amikor Batumból elindultam, a nyelv kérdése már kezdett zavarni. Konstantinápolyban nem volt gondom, mert a három ott használatos nyelvet, a törököt, az örményt és a görögöt jól ismertem. De Berlinben már komolyabb nehézségek merültek fel; és Párizsban, a hatalmas kiadások fedezésének problémájával, igazán éreztem milyen hátrány­ban vagyok az európai nyelvek ismeretének hiányában; pedig egy másodpercem sem volt azokat megtanulni.

Tolmácsokon keresztül az üzletkötés szinte lehetetlen volt, ahol a partner észjárását kell felfogni és játszani az ő pszichéjén; a fordításhoz szükséges hosszú időközök még egy jó tolmács esetén is lerombolják az egész hatását annak, amit az ember mondott, nem is beszélve a hanghordozás visszaadásának nehézségéről, ami pedig egy efféle alkudo­zásban olyannyira fontos.

Különben, jó tolmácsom nem is volt; mert azok a tanítványaim, akiket megkérhettem volna, hogy segítsenek, úgy beszéltek franciául, mint általában a külföldiek: elég jól egy szalontársalgásra - bár Franciaországban még arra sem igazán -, nekem pedig a komoly kereskedelmi tárgyalásokon állandóan pontos francia tudásra volt szükségem.

3 1 3

Az az idegenergia mennyiség, amit ebben a első két évben adtam ki akkor, amikor éreztem, hogy nem megfelelően fordítják, amit mondok, bőven elég lett volna a New York-i tőzsdén az önök tanonc brókereiből vagy száznak is a tevékenységét táplálni.

Mivel az első berendezésekhez rögtön tekintélyes összegre volt szükségünk, és lehetetlen volt azonnal ennyi pénzt megkeresni; próbáltam lehetőséget találni kölcsönre, hogy a legégetőbb szükségleteket fedezzük. Az Intézet munkáját ideiglenesen úgy szándékoztam megszervezni, hogy az időm felét olyan pénzkeresésre fordítom, ami lehetővé tenné, hogy a kölcsönt a bevételnek megfelelően törlesszem.

A kölcsönt Londonban vettem fel különböző emberektől, akiket érdekeltek a terveim. Ez volt az első alkalom, hogy eltértem a magamnak tizenöt évvel azelőtt kitűzött alapelvtől: miszerint művemet csak saját egyéni felelősségem alatt valósítom meg anélkül, hogy bármilyen kívülről jövő segít­séget elfogadnék.

Kategorikusan kijelenthetem, hogy az óriási kiadások, kudarcok és veszteségek ellenére - amelyek nem az én hibáimból, hanem az utolsó évek politikai és gazdasági eseményeiből következtek -, mindaddig egy fillérrel sem tar­toztam senkinek: minden az én saját munkámból eredt. A barátaim és azok az emberek, akiket munkám érdekelt, vagy az iránt rokonszenvet éreztek, több alkalommal is pénzt ajánlottak fel, de azt sohasem fogadtam el, még a nehéz pil­lanatokban sem, mert jobbnak találtam az akadályokat inkább saját erőfeszítéseim árán leküzdeni, mintsem elveim­nek ellentmondjak.

A közvetlen problémákat ekként megoldva, nagy lendület­tel munkába fogtam. A feladatom ebben az időszakban, mondhatni emberfeletti volt. Előfordult, hogy naponta hu­szonnégy órát dolgoztam, az éjszakát Fontainebleau-ban, a nappalt Párizsban töltve, vagy fordítva. Még az utazás idejét is levelezésre, vagy találkozókra fordítottam.

Üzleteim jól mentek, de ennek a pár hónapnak a túlságos feszültsége, ami nyolc év megállás nélküli munkát követett, olyan mértékben kimerített, hogy az egészségem megrendült; és így minden kívánságom és erőfeszítésem

3 1 4

ellenére lehetetlenné vált ugyanezt az Intenzitást továbbra is fenntartani.

A munkámat zavaró és hátráltató akadályok, a nyelv ismerete nélküli üzletkötés nehézségei, sok ellenségem -akiknek száma egy jól bevált törvény szerint a barátaiméval arányosan növekedett -, valamint rossz egészségi állapotom ellenére, az első hat hónap alatt sikerült elvégeznem a leg­nagyobb részét annak, amit célul tűztem ki magamnak.

Mivel önöknél, a modem amerikaiak túlnyomó több­ségénél - különösen manapság - csak egy mérleg megszokott képe indítja meg a gondolkodás folyamatát, egyszerűen felsorolom a kiadásokat, amelyeknek a Prieuré kastélyba költözésünk és Amerikába indulásunk között sike­rült eleget tennem:

Előlegként az egész nagybirtok vételárának fele, plusz egy számottevő összeg a hozzátartozó kisebb birtok megvételére; az Intézet első berendezkedési költségei, amik többek között magukba foglalták:

- az épületek kijavítását, átalakítását és felújítását - új bútorok és mindenféle berendezések megvételét a

kastélyhoz - különböző felszerelések, szerszámok és mezőgazdasági

gépek, az orvosi részlegnek szánt műszerek és készü­lékek megvásárlását

- és végül az állatállomány: lovak, tehenek, sertések, birkák, tyúkok stb. beszerzését is.

Mindehhez még hozzáadódtak egy olyan épület felépí­tésével, berendezésével és díszítésével járó jelentős kiadá­sok, amelyet a mozgási gyakorlatokra és azok bemutatására szenteltünk; egy épület, amit egyesek Study-House-nak, mások Színháznak hívtak.

Végezetül tegyük hozzá, hogy ebben az időszakban az Intézet vendégeinek és tanítványainak ellátásán felül sikerült a felvett kölcsönt részben visszafizetnem.

Az egyik legjobb keresetforrásom ezekben a hónapokban bizonyos súlyos alkoholisták és kábítószeresek pszichológiai kezelése volt.

3 1 5

Ezen a téren valóban széles körben a legjobb specialisták egyikének tartottak, és ezeknek a szerencsétleneknek családjai néha komoly összegeket ajánlottak fel, hogy elvál­laljam a kezelést.

Jól emlékszem egy gazdag amerikai házaspárra, akik rám bízták addig gyógyíthatatlannak ítélt fiukat, és akik a gyógyu­lása feletti örömükben spontán megduplázták az összeget, amiben megállapodtunk.

Másfelől, kapcsolatba léptem bizonyos üzletemberekkel, és azokkal több pénzügyi műveletet kezdtem el. Egy petró­leumtársaság teljes köteg részvényét nem remélt áron újra eladva, szintén számottevő nyereségre tettem szert.

Egymás után két eredményes üzletet hajtottam végre egy társsal, amikor a Montmartre-on néhány hét alatt két étter­met indítottam el, és mindjárt el is adtam mihelyt jól ment.

Ma szinte furcsának tűnik, hogy ilyen könnyen tudom fel­sorolni mindezeket az eredményeket, amikor visszaemlék­szem a hihetetlen feszültségre, amit tőlem követeltek, és a szörnyű belső megpróbáltatásokra, amelyek akkor teljes egészemben megrendítettek...

Ezekben a hónapokban reggel nyolckor már munkában kellett lennem, és csak este tíz-tizenegykor fejeztem be; majd az éjszaka fennmaradó részét a Montmartre-on töltöt­tem, nemcsak az éttermeim, hanem egy alkoholista kezelése miatt is, akit minden éjjel holtrészegen találtam meg ott, és aki sok nehézséget okozott, mert minden segítséget megta­gadott.

Érdemes megjegyezni, hogy amit az emberek akkor külső életemről tudtak - vagyis ezek a Montmartre-on töltött éjsza­kák -, sok, engem többé-kevésbé közelről ismerő embernek remek témát adtak a pletykára. Egyesek irigyeltek, mert „nekem volt alkalmam a mulatozásra", mások pedig keserűen szememre hányták azt. Ami engem illet, még a leg­nagyobb ellenségemnek sem kívánnék ehhez hasonló mula­tozást.

Egyszóval, annak a kényszerűsége és a sürgőssége, hogy a Prieuré anyagi helyzetére tartós megoldást találjak; s az ezektől a krónikus anyagi gondoktól való megszabadulás reménye, és a vágy, hogy egészen az igazi munkámnak,

316

vagyis az Intézet alapvető ideáinak és módszereinek tanítására tudjam szentelni magamat - a vágy, amelynek beteljesítését tőlem független okok miatt évről évre el kellett halasztani -, mindez emberfeletti erőfeszítésekre kénysz-erített, minden tekintet nélkül az abból esetlegesen szá­momra fakadó szerencsétlen következményekre.

Pedig bármennyire viszolyogtam is úgymond „félúton megállni", ezúttal újra rákényszerültem, hogy mindent felfüggesszek, röviddel azelőtt, hogy ki tudtam volna alakítani azokat az egyedüli körülményeket, amelyek az Intézet alap­vető feladatának megvalósítását megengedhették volna.

Az utolsó hónapokban ugyanis egészségi állapotom annyi­ra megromlott, hogy kénytelen voltam a munkaidőmet lerövidíteni. Azt is be kell vallanom, hogy bizonyos, azelőtt nem tapasztalt működési zavarok ismétlődése aggodalmat keltett bennem, így elhatároztam, hogy abbahagyok minden aktív tevékenységet, legyen az fizikai, vagy szellemi; ugyanakkor ezt a lépést mindig halogattam, mindaddig, mígnem egy meghűlés akarva nem akarva arra kényszerített, hogy mindent félbeszakítsak.

Érdemes elmondani a körülményeket ahogyan ez történt. Egy este, korán, nem sokkal hat után befejeztem Párizs­

ban a tennivalómat, és mivel másnap reggel feltétlenül a Prieurében kellett lennem, hogy egy mérnökkel megbeszél­jem egy tervbe vett különleges gőzfürdő vázlatát és költ­ségvetését; elhatároztam, hogy rögtön hazamegyek, korán lefekszem, és alszom egy jót. Nem is álltam meg sehol, még a városi lakásomnál sem, és Fontainebleau-ba indultam.

Nyirkos idő volt. Becsuktam kocsim ablakait, és az egész úton olyan jól éreztem magam, hogy még terveket is kezdtem szőni arról, amit olyan régóta szándékoztam felépíteni az Intézetben: egy agyagműves égetőkemencéről a régi perzsa kemencék mintája alapján. A Fontenebleau-i erdőhöz közeledve, arra gondoltam, hogy éjjel ezen a helyen, amikor nedves az idő, gyakran van köd. Az órámra néztem: negyed tizenkettő volt. Bekapcsoltam a fényszórókat és gázt adtam, hogy gyorsabban túljussak ezen a kellemetlen szakaszon.

Ez után a pillanat után már semmire sem emlékszem... sem az útra, sem a történtekre.

3 1 7

Amikor magamhoz tértem a következő kép tárult a sze­mem elé: a kocsiban ültem, majdnem az út közepén. Körös­körül erdő. A ragyogó napsütésben egy nagy, megrakott szénásszekér volt a kocsim előtt, a kocsis az ajtóm mellett állt, és ostorával kopogtatott az ablakomon - ez ébresztett fel.

Minden jel arra mutatott, hogy az előző napon, miután az órámra néztem még gurultam egy-két kilométert, majd önkéntelenül elaludtam, ami még soha életemben nem for­dult elő velem. Aludtam egészen reggel tízig.

Szerencsére kocsim az út jobb oldalán állt meg, majdnem szabályosan, és egész reggel a többi autónak ki kellett kerül­nie engem, ami az álmomat nem zavarta meg. Ám a szénásszekér túl széles volt, és így a kocsisnak fel kellett ébresztenie.

Bár remekül aludtam ilyen furcsa körülmények között is, de úgy meghűltem, hogy következményeit még a mai napig is érzem.

Attól a naptól kezdve rendkívül nehézzé vált - akár még erőszak árán is - a testemtől hosszas erőfeszítést megkíván­ni.

Akarva nem akarva minden üzletemet le kellett állítanom. Az Intézet helyzete így a lehető legkritikusabbá vált; nemcsak a legfontosabb feladatokat nem lehetett befejezni, de veszé­lyeztetve volt mindaz is, amit már felépítettünk, mivel a fizetési határidők közeledtek, és senki sem volt képes az adóságokat helyettem rendezni.

Ki kellett tehát találnom valamit. Egy napon, amikora híres Grand Café teraszán ültem azon

gondolkozva, hogy egészségi állapotomnak milyen következ­ményei lesznek az üzleteimre, így kezdtem érvelni:

„Mivel jelenlegi állapotomban - legalábbis egy bizonyos ideig - nem tudok, és nem is szabad olyan intenzitással dol­goznom, mint amilyent egy ilyen hatalmas feladat megkíván; hanem éppen ellenkezőleg: el kell fogadtatnom magammal - még ha csak ideiglenesen is - a teljes pihenést, miért ne valósítanám meg mindjárt azt a meglévő tervemet, hogy Amerikába megyek, akár az utazás előkészítésének kése­delmei nélkül is?

518

Egy turné Észak-Amerika különböző államain keresztül, állandó utazásával és környezetváltozásaival, a szokatlan benyomások állandóan felújuló forrása lenne; s természetem ilyen lévén, ez megteremtené számomra egy valódi pihenés elengedhetetlen körülményeit.

És mindez annál is inkább így lenne, mivel nagyon távol a helytől, ahol mindaz összpontosul, ami jelenleg érdekel; egy időre fel fogok szabadulni egy jellemvonásomtól, amely min­denféle vad vidékeken keresztüli, gyakori expedícióim során, valahányszor, amikor csak el kellett viselnem Isten két- vagy négylábú teremtményeinek «jóindulatú» megnyilvánulásait, mindig arra késztetett, hogy valamiképp ismét lábra álljak, és azonnal újra belemerüljek az éppen működő vállalkozásba."

Hogy lássák mit értek az „utazás előkészítésének késedelmei" alatt, tudniuk kell, hogy Intézetem megszer­vezésénél Franciaországban már kezdettől fogva kezdtem összegyűjteni egy konferenciasorozat elemeit, amelyeket arra szántam, hogy a közönség tudomására hozzuk az Intézet alapvető ideáit és azok alkalmazását különböző területeken, úgy mint pszichológia, orvostudomány, archeológia, építészet, művészet, sőt még a különböző típusú ter­mészetfeletti jelenségekre is.

Másrészt, előkészítettem tanítványaimat egy bemutató sorozatra, melyet egy nagy európai és amerikai körutazás során akartam előadni. A célom az volt, hogy az emberek hétköznapi életébe be tudjon hatolni azoknak az ideáimnak a jelentősége, amelyeket Ázsiának különböző, az egyszerű halandó számára elérhetetlen vidékein összegyűjtött anyagra alapoztam, és mindaddig nem hoztam nyilvánosságra; s egy­ben nyilvánvalóvá tegyem a gyakorlati eredményeket, amikre vezethetnek.

Ennek a gondolatmenetnek végeredményeként, a Grand Café teraszán elhatároztam, hogy vállalom egy azonnali indulás kockázatát, megelégedve azzal, amit már előkészítet­tünk.

Meg is fogadtam magamnak, hogy indulásomtól kezdve semmi komoly munkát nem végzek Franciaországba való visszaérkezésemig, csak jókat eszem, a lehető legtöbbet alszom, és csak olyan könyveket olvasok, amelyek tartalma

3 1 9

és stílusa megfelel Mullah Nasszr Eddin történetei szellemének és karakterének.

Kész voltam erre a kalandra, mert kezdtem remélni, hogy Amerikában a tanítványaim már az én részvételem nélkül, saját maguktól is képesek megszervezni az előadások és bemutatók egész sorozatát.

A hirtelen elhatározásnak, ami arra irányult, hogy helyreál­lítsa egészségemet és egyben anyagi helyzetét az Intézetemnek - a gyermeknek, akit oly hihetetlen nehézségek árán keltettem életre, és aki éppen csak most kezdett független életet élni - egyik kockázata az volt, hogy a sikeres kivitelezése megkívánta legalább negyvenhat sze­mély magammal vitelét, akikről ott éppúgy mint Francia­országban, magától értetődően én gondoskodnék. Ez volt az egyetlen mód ennek az aggasztó kérdésnek a megoldására, de lehetetlen volt nem realizálni, hogy kudarc esetén az általános helyzet csak rosszabbá, sőt még katasztrofálissá is válhat.

Hogy egy amerikai körutazás finanszírozása negyvennyolc fős kísérettel mit jelent, azt önök, akiknek passziójuk a gyakori európai utazás, minden nehézség nélkül megértik, és jobban fel tudják majd mérni ennek az extravagáns vál­lalkozásnak a súlyát, ha figyelembe veszik azt az egyszerű tényt, hogy önök az utazáskor a dollárt váltják frankra, míg nekem a frankot kellett dollárra váltanom!

Amikor az utazást elhatároztam, teljes pénztartalékom az a háromszázezer frank volt, amit félretettem február 15-ére, a Prieuré kastély eladási szerződésének végleges aláírási határidejére. Mégis elhatároztam, hogy ezt a pénzt az utazás­ra adom ki, és siettettem az indulás megszervezését.

Miközben a szükséges előkészületekkel foglalkoztam - a jegyek megvételével, a vízumok beszerzésével, a szakrális táncok öltözékének megvarrásával - minden figyelmemet a mozgási gyakorlatok osztályaira koncentráltam , és még több próbát is végeztettem a végre elkészült Study-House-ban. Ismét észrevettem, hogy az idegen nézők jelenléte mennyire zavarja a gyakorlatok résztvevőit, és elhatároztam, hogy még az elutazásunk előtt Párizsban, a Théâtre des Champs-Élisée-ben több nyilvános előadást rendezek.

320

Bár nem kételkedtem benne, hogy ez az utolsó pillanatbeli kezdeményezésem sokba fog kerülni, mégis távolról sem lát­tam előre, hogy milyen rengeteg pénz fog erre elfolyni.

Végül is a párizsi előadások, a hajójegyek, a legsürgősebb számlák kifizetése, az Európában maradóknak hagyott pénz, valamint bizonyos előre nem látott kiadások, az egész három­százezer franknyi összeget még az elindulásunk előtt elnyelték.

így az utolsó pillanatban „szuper-tragikomikus" helyzetben találtam magam: minden készen állt az indulásra, és nem tudtam elmenni. Hogyan lehetne ennyi emberrel egy ilyen útnak, minden tartalék nélkül nekiindulni?

Ez a helyzet teljes gyönyörűségében három nappal a hajó indulása előtt vált nyilvánvalóvá.

És akkor, mint már többször is előfordult velem életem kri­tikus pillanataiban, egy teljesen váratlan esemény játszódott le.

Minden arra mutatott, hogy olyan beavatkozásról volt szó, amiben a tudatos gondolkodásra képes emberek időtlen idők óta a felsőbb erők igazságos gondviselésének jelét látták. Úgy mondanám, hogy ez a törvényeknek megfelelő ered­ménye volt annak a megingathatatlan kitartásnak, amiről egy ember azzal tanúskodik, hogy minden megnyilvánulását összhangba hozza az elvekkel, amelyeknek egy meghatáro­zott cél elérésére tudatosan aláveti magát.

Az esemény a következőképpen játszódott le: Prieurében ültem a szobámban, kiutat keresve a beállt

hihetetlen helyzetből, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és öreg édesanyám lépett be rajta. Nemrégiben érkezett meg néhány családtagom kíséretében, akik a Kaukázusban maradtak, amikor Oroszországot elhagytam, és csak most sikerült nagy nehézségek árán kihozatnom őket.

Anyám odajött hozzám, és egy kis csomagot nyújtva felém ezt mondta: - Légy szíves, szabadíts meg ettől a dologtól; már belefáradtam, hogy mindig magammal hurcoljam.

Először nem értettem, hogy miről beszél, és gépiesen kibontottam a csomagot. De amikor megláttam mi van benne, vissza kellett tartanom magam, hogy örömömben táncra ne perdüljek.

321

Mielőtt elmondanám mi volt az a tárgy, ami képes volt ebben a reménytelen pillanatban ilyen érzelmet kiváltani, el kell magyaráznom, hogy amikor Esszentukiba költöztem, a nyugtalanság, ami egész Oroszországot elragadta, minden józan ember tudatában egy közeli veszély előérzetét váltotta ki; ezért idős anyámat Alexandropolból magam mellé vettem, és amikor nem sokkal később arra a tudományos expedícióra indultam, amiről már meséltem, őt az Esszentukiban maradókra bíztam.

Különben, akkor 1918-ban, a Kaukázusban éppúgy, mint egész Oroszországban, a rubel értéke napról napra csökkent, és mindazok akiknek pénzük volt, megpróbálták azt biztos és világszerte elfogadott értéktárgyakra átváltani, úgymint drá­gakövekre, nemesfémekre, ritka régiségekre, és így tovább. Én is az egész tőkémet ilyen tárgyakba fektettem, amiket azután mindig magammal hordoztam.

Az expedíció indulása előtti napon, mivel a vizsgálat és lefoglalás címén zajló szabad rablás mindenütt nagyban folyt, és kockázatos lett volna mindezeket az értékeket magamnál tartanom, kiosztottam egy részét társaim között, abban a reményben, hogy ha nem is ússzuk meg a fosztogatást, egyikünknek lesz annyi szerencséje, hogy valamit megment. Ami maradt, azt rábíztam azokra, akik nem tudták elhagyni az országot. Közöttük volt az anyám.

Az anyámnak adott dolgok között volt egy melltű, melyet nem sokkal azelőtt vettem meg egy nagyhercegnőtől, akinek pénzre volt szüksége. Mikor ezt odaadtam anyámnak, különösen a figyelmébe ajánlottam, mivel nagyon értékes volt.

Meg voltam győződve arról, hogy szükségből már réges-régen eladták ezt az ékszert, vagy ha nem, hát állandó költözései során ellopták tőle - mert akkoriban minden helység egy valamifajta, se-lstene se-embere, rablóbandától függött; hacsak utazásai alatt el nem veszítette, ami hússzor is előfordulhatott volna.

Egyszóval, teljesen elfeledkeztem erről a melltűről, és a gondolat, hogy számításba vegyem, sohasem tudott volna elmém bármelyik zugából felbukkanni.

323

De anyám, amikor rábíztam a melltűt és megkértem, hogy nagyon vigyázzon rá azt hitte, hogy az számomra különösen értékes emléket képvisel, amit mindenáron meg kell őriznie, hogy vissza tudja adni nekem. Ezért ezen évek alatt úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére, mindig magával hordozta egy kis zacskóban, mint egy talizmánt, és még az övéinek sem mutatta meg. És most boldog volt, hogy nekem átadva meg tudott szabadulni ettől a dologtól, ami annyi gondot okozott neki.

El tudják-e képzelni a megkönnyebbülést, amikor felis­mertem ezt a melltűt és azt, hogy milyen hasznát tudom venni?

A melltűvel a zsebemben, másnap egy percnyi habozás nélkül kétezer dollárt kértem kölcsön egy barátomtól, az ékszert pedig magammal hoztam Amerikába, mivel Párizsban alig huszonötezer frankot kínáltak érte, és véleményem szerint annál sokkal többet ért; ami azután be is bizonyoso­dott, amikor New Yorkban eladtam.

Monsieur Gurdjieff itt félbeszakította elbeszélését, és a beállt csendben, a rá annyira jellemző mosollyal, egy cigaret­tát kezdett szívni. Mister H. akkor felkelt a helyéről, odament hozzá és ezt mondta:

- Monsieur Gurdjieff, a sok anyagi kérdéssel kapcsolatos tréfálkozás után nem tudom, hogy ez az elbeszélés rend­jének, vagy az én naivitásomnak avagy befolyásolhatósá­gomnak tudható-e be, de kétségen kívül áll, hogy teljes lényemmel kész lennék mindenre, hogy enyhítsem ezt a ter­het, amit ön önkéntesen magára vállalt.

Azt is be kell ismernem, hogy erre az a benyomás késztet, amit elbeszélése során végig éreztem, hogy ebben a feladat­ban ön mindeddig teljesen egyedül volt.

Engedje meg, hogy átadjam önnek ezt a csekket, ami a jelenleg rendelkezésemre álló összeget képviseli. Ugyanakkor mindazok előtt, akik itt vannak elkötelezem magam, hogy minden évben ki fogom fizetni ugyanezt az összeget, bárhol legyen is ön, és bármilyenek legyenek is a körülményei.

Mister H. szemmel láthatóan meghatottan törölte meg a homlokát.

Monsieur Gurdjieff szintén felállt, kezét a vállára tette, és miközben rajta nyugodott jóságos és egyben átható tekintete - amit nem lehet elfelejteni - egyszerűen ezt mondta neki:

- Köszönöm a testvérnek, akit Isten ma hozzám küldött! Monsieur Gurdjieff elbeszélése által okozott erős benyo­

más legmarkánsabb példája Lady L. felszólalása volt, aki New York felé átutazóban, aznap este M. R. meghívására jött el közénk. Hirtelen nagy őszinteséggel így szólt:

- Monsieur Gurdjieff, én többé-kevésbé csak egy véletlen folytán vagyok itt jelen és tudtam végighallgatni elbeszélését, ami szerfelett érdekelt. Ám ezelőtt többször is alkalmam volt hallani az ön tevékenységéről és üdvös ideáiról, amelyeknek Intézete életet adott; még az a szerencsém is megadatott, hogy beengedtek az egyik bemutatóra, amit hetente ren­dezett a Prieuré kastély kertjében a Study-House-ban, és saját szememmel láthattam munkájának bizonyos megvaló­sulásait, így nem fog csodálkozni azon, ha azt mondom, hogy sokat gondoltam az ön munkájára, és hogy mindig megvolt a kívánságom, hogy valamilyen formában önnek hasznos legyek. Most, miután végighallgattam erőfeszítéseinek elbeszélését, és egész női intuíciómmal éreztem igaz voltát annak, amit ön hoz az emberiség számára, s megértem, hogy egész tevékenységét mennyire megbénítja a pénznek, az emberi élet eme alapvető hajtóerejének hiánya; így én is elhatároztam, hogy hozzájárulok az ön művéhez.

A legtöbb emberhez képest a jövedelmem kétségkívül átlagon felüli, és megengedné számomra, hogy egy nagyobb összeget ajánljak fel. Valójában viszont éppen csak elégséges arra az életmódra, amit társadalmi pozícióm megkövetel. Az egész este folyamán az járt az eszemben, mit tehetnék önért, és arra az összegre gondoltam, melyet apránként fél­retettem és letétbe helyeztem egy bankban a nehezebb időkre. Elhatároztam, hogy amíg jobbat nem találok, ennek az összegnek felét kamatmentesen rendelkezésére bocsá­tom mindaddig, míg valami komoly esemény rá nem kény­szerít, hogy ezt a megtakarított pénzt igénybe vegyem... hisz Isten tudja, mit hoz számomra a jövő!

Mialatt Lady L. ily módon fejezte ki érzelmeit, Monsieur Gurdjieff figyelmesen és ünnepélyesen hallgatta.

Azután így válaszolt: - Köszönöm igen tisztelt Lady L. Értékelem az őszintesé­

gét. És mivel most művem megvalósítására elfogadok anya­gi segítséget, öntől is elfogadom ezt a kölcsönt, ami nagy segítségemre lesz jelenlegi tevékenységemben. Én is őszinte leszek önnel: ezegyszer fellebbentem a fátylat a jövőről, meg­mondhatom önnek, hogy ezt a pénzt vissza fogom adni, pon­tosan nyolc év múlva, egy olyan időpontban, amikor, bár jó egészségben lesz, de a legnagyobb szüksége lesz arra, amit olyan jól meglátott a jelenlegi emberi élet alapvető hajtóere­jeként.

Monsieur Gurdjieff sokáig csendben maradt, mintha nehéz gondolatokba lett volna elmerülve. Hirtelen fáradtnak tűnt. Tekintete végigfutott rajtunk, és egyenként mindegyikünkön megpihent...

* * *

Most újra átolvastam ezt az elbeszélést, amit tanítványaim leírtak, itt New York-ban, az 5. sugárút és az 56. utca sarkán lévő Child's étterem-kávéházban ülve; ugyanolyan körülmények között, mint ahogy az utóbbi hat évben mindig írni szoktam - mivel a kávéházak, éttermek, klubok és táncos mulatók, éppen az ilyen helyeken szokásos, a természetem­mel ellentétes, és az emberhez nem méltó megnyilvánulások miatt, munkám termelékenységére egészen nyilvánvalóan jó hatást gyakorolnak. Tudomásukra szeretnék hozni egy különös tényt (önök szabadon tekinthetik azt egyszerű egy­beesésnek, vagy a természetfeletti gondviselés következmé­nyének): minden szándékosságom nélkül, lehet csupán csak azért, mert a munkámban íróként egy meghatározott sorren­det követek, véletlenül épp ma fejezem be ennek a szöveg­nek átolvasását ugyanebben a városban, a pontosan hét évvel ezelőtti, ugyanezen a napon leírt este után.

Ennek az elbeszélésnek kiegészítésére egyszerűen csak ezt teszem hozzá: bár ez az első amerikai út kockázatos vál­lalkozás volt - ha visszaemlékezünk rá, hogy a társulatom olyan emberekből állt, akiknek zsebében egy fillér sem volt, és egy szót sem értettek angolul, és hogy a bemutatók

yi5

programja még nem volt teljesen kész, ráadásul lehetetlen volt, a különben Amerikában szokásos, akár a legkisebb hir­dető kampányt is megszervezni, az Intézet munkájának ered­ményei bemutatására szánt eme körutazás sikere minden várakozásomat felülmúlta.

Bátran állíthatom, hogy ha egy pár nappal Franciaország­ba való visszaérkezésem után bekövetkezett súlyos bale­setem nem akadályozta volna meg, hogy a tervemnek megfelelően hat hónappal később Amerikába visszajöjjek, mindaz amit ezen a kontinensen már elkezdtem, azok segít­ségével, akik elkísértek, nemcsak az összes adóságom visszafizetését engedte volna meg, hanem az „Intézet az Ember Harmonikus Fejlődésére" minden ágának megél­hetését is biztosította volna a jövőben; a már működőknek éppúgy, mint azoknak, amelyeket az azt követő évben szándékoztam megnyitni.

De... érdemes-e erről ma beszélni? Életemnek erre a periódusára gondolva, akaratlanul

eszembejut kedves Mullah Nasszr Eddinünknek ez a szólása: Mire jó a szép hajzatát siratni egy halálraítéltnek?

Miközben ezeket az utolsó sorokat írtam, valaki az asz­talomhoz ült.

Barátaim kivétel nélkül ismerik a mindenki számára előírt kötelező feltételeket, hogy aki velem kíván beszélni megvár­ja, amíg befejezem amit írok, és én magam indítom meg a beszélgetést. Mellesleg, bár ezt a szabályt mindig betartot­ták, mégis elég gyakran éreztem, hogy egyesek - bár lelkiis­meretesen eleget tettek ennek - a fogukat csikorgatták, mintha készek lettek volna belefojtani egy kiskanálnyi leg­újabban divatba jött gyógyszerbe.

Mikor befejeztem az írást, az újonnan jött felé fordultam, és már az első szavaitól egész gondolatsorozatok indultak meg bennem, melyek egy kategorikus elhatározáshoz vezettek. Ha most tartózkodnék attól, hogy erről az elhatározásról és a hozzá vezető gondolkodásról beszéljek, tényleg ellentmondásban lenne az összes alapelvvel, ami mintegy vörös fonalként fut keresztül az egész elbeszélésen.

526

327

A jelenlegi helyzetem megértéséhez tudni kell, hogy az ember, aki leült mellém nem volt más, mint titkos üzlettár­sam a régiségkereskedésben. Azt mondom „titkos", mert senki, még a közelállóim sem ismerték az efféle kapcso­lataimat.

Hat évvel ezelőtt, több hónappal a balesetem után kerül­tem vele összeköttetésbe. Akkoriban még nagyon gyenge fizikai állapotban voltam, de a megszokott gondolkodási képességem lassacskán magára talált, és kezdtem az anya­gi helyzetemet teljes meztelen mivoltában felismerni, ami egyrészt az amerikai utazás hatalmas kiadásaiból, másrészt anyám és feleségem súlyos betegségéből fakadt. Mivel a hosszas ágyban fekvés egyre elviselhetetlenebb lelki kín­szenvedéssé vált; autóutazásokba fogtam, hogy a különböző benyomásokkal próbáljam a szenvedést enyhíteni, és hogy megpróbáljak szintén valamilyen, a jelenlegi állapotommal összeegyeztethető üzletet kiszimatolni. Néhány személy kíséretében - akiket mindig a társaságomban lehetett látni -mindenfelé eljártam, leggyakrabban oda, ahol Párizsban, az orosz menekültek találkozni szoktak.

így egy nap, az egyik híres párizsi kávéházban odajött hoz­zám egy ember. Nem ismertem meg mindjárt, és csak a beszélgetés során emlékeztem vissza arra, hogy már számos alkalommal találkoztam vele különböző kaukázusi, transz­kaukázusi és Kaszpi-tengeren túli városokban.

Régiségkereskedőként alkalmazták, és a fenti vidékek városait járva kapcsolatba lépett velem, mert én Ázsia-szerte a régi tárgyak szakértőjeként voltam ismert, és mint igen jó szőnyeg, kínai porcelán és rekeszes-zománcmű kereskedő.

Ő többek között azt hozta a tudomásomra, hogy a teljes csődből sikerült egy bizonyos tőkét megmentenie, és angol tudását kihasználva, kereskedelmét Európában folytatja.

Az üzleteiről beszélve, panaszkodott az európai piac fő nehézségére, arra, hogy mindenfajta hamisítvánnyal van elárasztva, és hirtelen ezt kérdezte tőlem:

- Apropó, kedves honfitársam, tulajdonképpen mit gon­dolna afelől, hogy betársuljon az üzletembe, például szakér­tőként, a régiségeket felbecsülni?

Végül is egyezséget kötöttünk, miszerint négy évre betár­sulok az üzletébe. Mielőtt végérvényesen megvett volna valamilyen régiséget, el kellett hoznia hozzám, hogy felbe­csüljem. Ha ez történetesen többé-kevésbé illeszkedik az útitervemhez, amelyre írói tevékenységem kényszerít, akkor magam megyek a helyszínre megvizsgálni a tárgyakat, és előre egyeztetett módon a tudomására hozom véleménye­met. Bizonyos ideig így folytak a dolgok.

Ő egész éven át Európát járta, mindenféle ritkaságot fedezett fel és vásárolt meg, amit azután ide Amerikába hozott, és az itteni régiségkereskedőknek adott el, főleg New Yorkban. Ami engem illet, én csak szakértőként szerepeltem.

Márpedig, az elmúlt év egy időszakában, amikor anyagi helyzetem krízise a csúcspontjára hágott - míg ez az üzlet továbbra is jól ment, és új eladási lehetőségek is megnyíltak, s egyúttal Európa dúskált ilyen nemű áruban - az a gondo­latom támadt, hogy pénzügyi helyzetem helyreállítására ezt a kereskedelmet veszem igénybe. Elhatároztam tehát, hogy társam üzletét maximálisra fejlesztem.

Ettől kezdve, ahelyett, hogy fárasztó utazásaim előtt és után egy kis pihenést engedtem volna meg magamnak, ami az utóbbi években szokásommá vált, minden rendel­kezésemre álló időt arra kellett szentelnem, hogy pénzt vegyek kölcsön különböző emberektől, akik megbíztak ben­nem, és akikkel ilyen vagy olyan okból kapcsolatban voltam. Miután sikerült összegyűjtenem egy több millió frankból álló összeget, azt teljes egészében ebbe az üzletbe fektettem.

Vállalkozásunk kifejlődésén és a jelentős haszon lehe­tőségétől felbátorodva, társam a fáradságot nem kímélve mindent megtett az áruk beszerzése terén, és az egyez­ségünk szerint ő maga az én jövetelem előtt hat héttel Amerikába érkezett az egész gyűjteménnyel.

Sajnos időközben beállt az általános krízis, és mivel ezt a területet különösen érintette, semmi nyereségre nem számíthattunk, sőt még tőkénk visszanyerésére sem. Pontosan ezt jött közölni velem.

Milyen kifejezést használhatnék erre a váratlan helyzetre, amelyben találtam magam, amikor már a múlt év anyagi krízisére azt mondtam, hogy „a csúcspontjára hágott"?

328

Nem találhatnék jobb kifejezést, mint Mullah Nasszr Eddin egyik mondását, ami éppen eszembe ötlött: Nincs miért csodáról beszélni, ha a falu papnéjától és a huncut mullahtói egy kopasz lány született. De hogy egy elefántfej és egy majomfarok nőne egy tetű testére, az már valóban meglepő volna.

Ahhoz, hogy az ember megértse, az anyagi helyzetem miért ment át akkor ilyen krízisen, nem kell egyetemi végzettség.

Az elmúlt évben, amikor először határoztam el, hogy a régiségkereskedést Amerikával nagy léptékben fejlesztem ki, úgy becsültem, hogy a nyereség nemcsak minden összegyűlt adósságom kifizetésére lenne elég, hanem arra is, hogy min­denkitől függetlenül, kiadjam könyveim első sorozatát, ami éppen a befejezésénél tartott, és attól kezdve minden időmet a második sorozatnak tudjam szentelni. Szerencsétlen­ségemre ez a váratlan amerikai krízis annyira belesüllyesztett - mint Mullah Nasszr Eddin mondaná - egy afféle mély kalucsniba, hogy ma alig-alig ér el hozzám egy kis fénysugár.

Hat éven keresztül azzal a törekvéssel, hogy előkészítsem az anyagot arra a három könyvsorozatra, amit szándékomban állt megírni, mindig és minden helyzetben és bármilyen körülmények között, önmagámra kellett emlékeznem, és a magamnak kitűzött feladatra, amelynek beteljesítésével akartam, és akarom még most is igazolni életem értelmét és célját.

Töretlenül tartanom kellett magam, mialatt a legvál-takozóbb érzelmeket éltem át, egy kimondhatatlanul nagy intenzitású belső munka szintjén, hogy semmivel se azono­suljak. Egy önmagammal szembeni könyörtelenséggel kellett ellenállnom a magamnak erre az időszakra kitűzött alap­témák megkövetelte gondolatbeli és érzelmi asszociációk automatikus lefolyása minden változásának. Végül pedig, minden erőmmel azon kellett lennem, hogy semmit se hagy­jak ki vagy hanyagoljak el abból, ami akár vonatkozhatott, akár logikusan megfelelt vagy ellentmondhatott volna csupán csak egynek is a számtalan ideasorozatokból, amelyeknek összessége művem lényegét képezi.

329

Törekvésemben, hogy gondolataimat mások számára elérhetővé tegyem, pszichikai összpontosításom időről időre elérte azt a pontot, ahol szokatlanul hosszú időn át még a legalapvetőbb szükségleteimről is elfeledkeztem.

De számomra a legfájdalmasabb objektív igazságtalanság mindebben az volt, hogy ebben az időszakban, amikor min­den erőmet belsőleg arra koncentráltam, hogy tovább tudjak adni egy igazi tudást az embereknek, gyakran kellett elsza­kadnom ettől az állapottól, hogy az intenzív munka óráinak rövid szüneteiben nagy nehézségek árán összegyűjtött utolsó energiatartalékommal komplikált terveket gondoljak ki egy-egy fizetés elhalasztására, vagy adósság kifizetésére.

Ez alatt a hat év alatt kifárasztottam magam a teljes kimerültségig, és nem a sok írás, újraírás, a pincében külön berendezett irattárban elhelyezett több rakás kézirat újramó-dosításai miatt; hanem mert újra és újra meg kellett forgat­nom agyamban mindenféle kombinációkat a szüntelenül gyarapodó adósságaim határidőinek elhalasztására.

Mindeddig valahányszor, amikor feladatom beteljesítésére szükségem volt arra a segítségre, amit a „pénz" szó olyan jól konkretizál, és amikor nem kaptam meg, még lehetséges volt ebbe beletörődnöm, mert megértettem, hogy különböző tevékenységeim valódi jelentőségét nem ismerhette fel min­denki. De hála mindannak, amit az utolsó hat évben meg­valósítottam - most, hogy munkám célja mindenki számára nyilvánvalóvá válhat - nem szándékozom ebbe továbbra is beletörődni, ellenkezőleg, egészen nyugodt lelkiismerettel vélem jogosnak megkövetelni mindazoktól, akik megközelítenek, tekintet nélkül fajukra, hitükre, anyagi vagy társadalmi helyzetükre, hogy úgy vigyázzanak rám, mint a szemük fényére azért, hogy az én erőm és időm olyan tevékenységekre legyen fenntartva, ami egyéniségem igazi értelmének felel meg.

Hogy visszatérjek a kategorikus döntésre, amire jutottam miután titkos társam elhagyta a Child's-t, a következőkből állt:

Mialatt itt vagyok, olyan emberek között, akiket az utolsó háború katasztrofális következményei nem érintettek, és akik - természetesen akaratlanul - nagy veszteségekbe sodornak

330

331

engem; én pedig még egyszer, saját magamtól, egyedül, anélkül, hogy mások legyenek a kezdeményezők (és ter­mészetesen nem folyamodva semmilyen módszerhez ami, egyszer lelkiismeret-furdalást okozhatna), igénybe akarok venni bizonyos képességeket - amelynek adatait a gyer­mekkoromban kapott helyes nevelés formálta ki - arra, hogy megszerezzem azt a pénzösszeget, ami megengedi minden adósságom kifizetését és hogy hazamenjek az öreg európai kontinensre, két-három hónapig gondtalanul élni.

Még egyszer a gyakorlatban is kimutatva az igazságát az ideáknak, amiket ebben az elbeszélésben ismertettem, újra át fogom érezni azt a legmagasabb fokú megelégedettséget, amit Mindnyájunk Közös Atyja az embernek megadott, s amit egykoron az egyiptomi pap, aki Mózes mestere volt, így határozott meg: Az az önmagával való elégedettség, amit egy tiszta lelkiismeret biztos érzelmében, az ember saját céljának leleményes beteljesítése teremt meg.

Ma január 10. van. Három nap múlva - a régi kalendári­um szerint - éjfélkor az Új Évet fogjuk ünnepelni, emlékeze­tre méltó óra ez számomra; a világra jövetelem órája.

Márpedig gyermekkorom óta fennálló szokásom szerint, én ettől az órától fogva az életemet mindig egy új programhoz alkalmaztam, ami változatlanul arra a jól meghatározott elvre épült, hogy olyan gyakran, ahogy csak lehetséges, minden­ben önmagámra emlékezzek, és ezáltal megnyilvánulá­saimat, valamint a mások megnyilvánulásai által kiváltott reakcióimat szándékosan oly módon irányítsam, ami megengedi a jövő évre általam választott célok elérését. Ebben az évben azt tűzöm ki feladatként, hogy az egyénisé­gemben jelenlevő összes képességet arra koncentráljam, hogy a március közepére tervezett indulásomig képes legyek becsületesen, a saját erőmmel megszerezni az adóságaim letörlesztéséhez szükséges összeget. Franciaországba vissza­menve ismét nekiállok írni, de csak azzal a feltétellel, hogy a jövőben felszabadulok minden anyagi gond alól, és az életvitelemet megfelelő szinten tudom megalapozni.

De ha mégis, bármilyen oknál fogva, nem sikerül a ma­gamra vállalt feladatot végrehajtani, akkor kénytelen leszek képzeletem hóbortjának elismerni az ebben az elbeszélésben

ismertetett összes ideák illuzórikus jellegét, és az elveimhez hűen, behúzott farokkal elmenekülni - ahogy Mullah Nasszr Eddin mondaná - a legmélyebb öreg kalucsnlba, amit vala­ha Is izzadó lábak hordtak.

És ha ez így esne, akkor kategorikusan elhatározom, hogy csak azokat a szövegeket adom ki, amelyeket már átnéztem, vagyis művem első sorozatát és két fejezetet a másodikból; továbbá egyszer s mindenkorra lemondok az írásról, és amint hazaérkeztem, az ablakaim alatt a pázsit közepén gyújtok egy hatalmas örömtüzet, amin elégetem az összes többi irományomat.

Azután egy új életbe kezdek, a meglévő képességeimet egyedül saját egoizmusom kielégítésére felhasználva.

Bolond agyamban már kezd is kibontakozni egy terv az efféle életben való jövendő tevékenységeimet illetően.

Látom magam, amint egy Intézetet szervezek több fiók­intézettel, ezúttal nem az „Ember Harmonikus Fejlődésére", hanem az önkielégítés még sosem látott módszereinek meg­tanítására...

És elhihetik nekem, egy ilyen üzlet mindig úgy fog menni, mint a karikacsapás.

332

E könyv volna Gurdjieffnek, a XX. század egyik legrej­

télyesebb egyéniségének élet­rajza?

A történetek során elénk tárul egy csodálatos keleti szőnyeg. Pompás mintázatának látványa megmozdítja az érzel­meket, elvezet a mesék mélyén búvó tudáshoz, amely nem teológiai, filozófiai vagy pszi­chológiai rendszerek szaknyel­vén és magyarázataival szól.

Gurdjieff és rendkívüli társai megajándékozzák az olvasót az időtlen, civilizációktól független, tartós, igazán emberi értékek példájával. Vajon a ma embere a saját keresésével, küzdel­meivel ráismer-e ezekre?