ermuska pál - real-d.mtak.hureal-d.mtak.hu/1040/1/dc_1432_17_tezisek.pdf · nem csak egy-egy...
TRANSCRIPT
AKADÉMIAI DOKTORI ÉRTEKEZÉS TÉZISEI
Germuska Pál
A magyar középgépipar Hadiipar és haditechnikai termelés
Magyarországon 1945 és 1980 között
BUDAPEST, 2016
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
3
A doktori értekezés témaválasztása és célkitűzései
A modern fegyverek és a fegyvergyártás titkai gyakran népszerű, élénk
közérdeklődésre számot tartó témát jelentenek a kutatónak. Az 1945 után
Magyarországon előállított fegyverek, katonai járművek és haditechnikai eszközök
több generációnak ismerősek lehetnek, hiszen a Magyar Néphadsereg (MN)
katonájaként egykor azokkal látták el szolgálatukat. Látogatottak a hazai gyártású
Kalasnyikov-klónokkal foglalkozó honlapok, egy-egy izgalmas cikk kapcsán a
haditechnikai blogok több tízezres kattintásszámot regisztrálnak, se szeri se száma
a bajtársi oldalaknak.
A szocialista rendszerrel foglalkozó gazdaság- és hadtörténészként azonban
nem csak egy-egy fegyvernem, alakulat, gyár, vagy termék története
foglalkoztatott, hanem a hadiipar egésze, annak a nemzetgazdaságon belüli helye
és szerepe érdekelt. A kutatás során abból a hipotézisből indultam ki, hogy az
autarkiára hajlamos szocialista gazdasági rendszer minden körülmények között
önerőből, hazai forrásból kívánta megoldani a haderő ellátását és felszerelését.
Talán találóan nevezte el Gerő Ernő 1951 őszén középgépiparnak a hadiipart:
hiszen volt benne nehézipar (mint például a löveggyártás), könnyebb összeszerelő
ipar (mint például műszergyártás), kellett hozzá fémmegmunkálás és vegyészet,
egyszerű betanított munka, precíziós szerelés és csúcstechnológiás műszaki
fejlesztés egyaránt. A modern tömeghadsereg kiállításához, felszereléséhez és
folyamatos fejlesztéséhez az ország minden iparágának erőfeszítése
szükségeltetett: a textilipartól a híradástechnikán át egészen a kohászatig.
Kezdettől fogva annak feltárása motivált, hogy milyen is volt valójában ez a
titokzatos ágazat; miként változott az évtizedek során; tehertétel volt-e a
nemzetgazdaság számára vagy az ipar húzóerejét képezte? Legalább ilyen fontos
volt számomra a tágabb összefüggések vizsgálata is. Milyen tényezők és döntések
határozták meg a megrendeléseket feladó haderő méretét, fegyverzetét,
modernizálását? A hadiipar fejlesztése összhangban alakult-e a civil iparágakéval?
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
4
A haderő, a hadianyaggyártás és a katonai infrastruktúra („hadszíntérelőkészítés”)
fejlesztése mennyi forrást vont el a gazdaság más területeitől?
Az 1945 utáni magyar katonapolitikáról, a Magyar Honvédség, majd
Néphadsereg történetének egyes időszakairól, bizonyos fegyvernemekről, a
Honvédelmi Minisztérium (HM) szervezetéről, néhány szakágazatról, illetve egyes
hadiüzemekről az 1990-es évek közepétől hozzáférhető új levéltári források
bázisán több feldolgozás is született. A hadiipar történetével jómagam 2002-ben
kezdtem foglalkozni, az elmúlt másfél évtizedben számos résztémát aprólékosan
feldolgoztam, de csak a 2010-es évek elejére gyűlt össze olyan mennyiségű és
minőségű forrás, amely lehetővé tette egy nagyobb szabású összefoglalás
megírását a hazai haditechnikai szektorról.
De mit is nevezünk hadiiparnak? Az Országos Tervhivatal (OT) 1968-ban a
következők szerint definiálta a fogalmat: „A magyar hadiipart azok a Kohó- és
Gépipari Minisztérium (KGM), valamint a Nehézipari Minisztérium (NIM)
felügyelete alá tartozó üzemek képezik, amelyek meghatározott termelési
kapacitásokkal rendelkeznek fegyveres testületeinknek és – a nemzetközi
egyezményekben vállalt kereteken belül – más Kölcsönös Gazdasági Segítség
Tanácsa (KGST) tagállamok fegyveres testületeinek békében és mozgósítási
időszakban haditechnikai eszközökből jelentkező igényeinek kielégítésére.”
E definíció nem tér ki a magyar név- és fogalomhasználat módosulásaira,
amelyek lényeges szervezeti változásokat is tükröztek. A háború utáni
újjászervezéskor, 1948-tól IFIG-üzemekként emlegették a szektor gyárait – az őket
felügyelő Iparügyi Minisztérium Iparfejlesztési Igazgatóságának rövidítése
nyomán. 1952-től általában középgépiparnak nevezték a hadianyaggyártókat. A
hadiipari vállalatoknak a csúcsrajáratás idején, az 1950-es évek elején is volt
valamennyi civil termelése, 1953 után azonban számos olyan üzem akadt,
amelyek éves termelésének alig 5–10%-át képezték haditechnikai termékek.
Éppen ezért az ipar- és gazdaságirányítás számára komoly feladványt jelentett,
hogy mely vállalatokat tartsanak bent a hadiipar szervezetében, illetve a hadiipari
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
5
szektor mennyire különüljön el a civil termeléstől. A végső szervezeti keretek
kialakításához közel tíz éves átmeneti időre volt szükség. 1961-ben megszűnt az
önálló hadiipari főhatóság, ezért mindinkább haditechnikai vállalatokról, vagy
haditechnikai termelésről beszéltek a civil minisztériumokba (KGM, NIM)
betagozott, kettős profilú cégek esetében. A hadiipar kifejezést azonban ezzel
párhuzamosan továbbra is használták, mivel a KGST ezzel foglalkozó állandó
bizottságának elnevezése sem változott. Számos könnyűipari vállalat is dolgozott
a néphadsereg számára, a Könnyűipari Minisztériumban mégsem létesült
sohasem központi katonai főosztály. Noha az 1970-es években a Könnyűipari
Minisztérium katonai megrendelései meghaladták a Nehézipari Minisztériumét, e
cikkek többsége mégis civil termék volt. Ezért a vizsgálatba csak azokat a
vállalatokat vontam be, amelyek elsősorban haditechnikai termékeket állítottak
elő, és amelyek a mindenkori hadiipari főhatóság felügyelete alá tartoztak.
Az értekezés a második világháború végétől 1980-ig dolgozza fel a szektor
történetét. A jelzett évtizedekben radikális átalakuláson ment keresztül a magyar
középgépipar: az 1950-es évekbeli, döntően fegyvergyártó nehéziparból az 1970-
es évekre a híradástechnikára és műszergyártásra koncentráló „high-tech” iparrá
változott, és a hazai iparágak közül leginkább élen járt a szerkezetváltásban.
Munkám egyik célja, hogy ezen a speciális szektoron keresztül mutassa be
a magyar gazdaság orientációváltásait és szerkezeti átalakulását. Azért is érdemes
figyelmünket erre a szektorra koncentrálni, mert a szocialista rendszerben a
szovjetizálás, a parancsgazdaság a hadiipari termelésben valósult meg a
legradikálisabb formában. A magyar gazdaságirányítás az 1968-as reformot
követően is megpróbálta fenntartani a tervutasításos gazdálkodást a hadiiparban,
a piaci és világgazdasági hatásokat azonban nem tudta kivédeni, illetve kívül
rekeszteni. A nyugat és a harmadik világ irányába történő gazdasági nyitás a
haditechnikai termelést is átalakította és szerkezetváltásra kényszerítette,
ugyanakkor újfajta függőségeket is teremtett.
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
6
Az értekezés írása során a következő kérdések megválaszolását ítéltem
fontosnak: Milyen céllal és indokkal koncentráltak ilyen mértékű forrást a hazai
hadianyaggyártás megteremtésére? Az akkori döntéshozók megfogalmaztak-e
alternatívákat? A hadianyagigények változásai milyen átalakulásokat indukáltak az
iparban? Hogyan és milyen mértékben sikerült életképessé tenni a kiépített
hatalmas kapacitásokat a későbbi évtizedekben? Miként hatott a haditechnikai
termelésre a gazdasági környezet változása és a technológiai modernizáció?
Milyen szervezeti egységben, a civil ipartól különváltan vagy azzal integráltan
működött a hadiipar? Milyen termékstruktúrában és milyen hatásfokkal, a
belföldi vagy az exportpiacokra koncentrálva dolgozott a hadiipar?
A doktori értekezés forrásai és a feldolgozás módszerei
Az elmúlt másfél évtized során az értekezés megírásához mintegy 25–30 000
oldalnyi iratanyagot gyűjtöttem össze különböző levéltárakból (Állambiztonsági
Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest Főváros Levéltára, Hadtörténelmi
Levéltár, Központi Statisztikai Hivatal, Magyar Nemzeti Levéltár, Politikatörténeti
és Szakszervezeti Levéltár), félszáz levéltári fondból. Ennek a forrásanyagnak közel
egyötöde 2011–13-ban előkerült új forrás volt, közte például a Rákosi Mátyás–
Farkas Mihály–Gerő Ernő „Trojka” 2013 februárjában megtalált jegyzőkönyvei.
Munkám újszerűségét éppen az adja, hogy az egyes résztémák
tárgyalásánál a források lehető legszélesebb körét vontam be egyszerre a
vizsgálatba: az állampárt dokumentumait – a Magyar Kommunista Párt, a Magyar
Dolgozók Pártja (MDP) és a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) vezető
testületeinek jegyzőkönyveit, illetve központi apparátusuk iratait; a katonai
legfelsőbb vezetés okmányait – a HM és a Vezérkar; az állami döntéshozatal
iratait – a Minisztertanács, annak szűkebb kabinetjei (Üzemgazdasági Tanács,
Honvédelmi Tanács, Honvédelmi Bizottság, Gazdasági Bizottság, Állami
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
7
Tervbizottság), valamint az illetékes minisztériumok és főhatóságok – Iparügyi,
Középgépipari, Kohó- és Gépipari, Nehézipari, Ipari, Külkereskedelmi
Minisztérium, OT stb. iratait;. végül, de nem utolsó sorban maguknak a
vállalatoknak anyagait. A felsoroltakon túl említésre érdemes az egykor zárt
terjesztésű és szigorúan titkos Honvédelem című folyóirat, amelynek hasábjain az
1970–80-as években több érdekes elemzés is napvilágot látott a haderő
ellátásáról. Továbbá nagy haszonnal forgattam azokat az egykor ugyancsak
minősített vállalattörténeti összeállításokat, amelyeket az 1980-as évek első
felében az Ipari Minisztérium felkérésére közel 50 iparvállalat készített el a
haditechnikai tevékenységéről.
Külön szólni szükséges ugyanakkor a forrásokkal kapcsolatos
nehézségekről. Ezek egyik oka az iparirányítás 1948 és 1963 közötti gyakori
átszervezése: noha a hadiipart irányító hivatalrészek akár évekig ugyanazokban az
irodákban működtek, az átszervezések miatt irataik többnyire töredékesen, és
korántsem egységes rendben maradtak ránk. A másfél évig működő
Középgépipari Minisztériumnak, amely a 20. századi magyar hivataltörténetben a
legmagasabb szintű hadiipari főhatóság volt, például mindössze négydoboznyi
irata maradt fenn, mint önálló fond, és értelemszerűen az sem tükrözi igazán
érdemi működését. A másik akadályt az 1980 után keletkezett iratok korlátozott
hozzáférhetősége jelentette. A kutatás megkezdésekor az 1995. évi LXV.,
államtitokról és a szolgálati titokról szóló törvény volt hatályban, amelynek
alapján az egykor szigorúan titkos iratok közül az 1980 előttiek elviekben
kutathatók voltak. Valójában azonban csak hosszas utánajárást, levelezést és
engedélyeztetést követően válták ténylegesen hozzáférhetővé 2003–2004-től az
egykor minősített iratok. Az 1980. január 1. után keletkezett minősített iratokhoz
pedig akkor lehetett csak hozzáférni, ha azokat egyedi, tételes eljárással
felülvizsgálták és visszaminősítették (például egy vállalat felszámolása során). Az
1995-ös szabályozást felváltó 2009. évi CLV. törvény a minősített adatok
védelméről 2010. április 1-jén lépett hatályba. A rendelkezés 39. §-a szerint a már
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
8
levéltárban lévő minősített anyagokat 2013. június 30-ig felül kellett vizsgálni, és
újraminősítésükről, illetve felszabadításukról egyedileg kellett dönteni. Ez elvileg
megtörtént, gyakorlatilag azonban még 2014 közepén sem volt megoldott az
iratok hozzáférése. Mindezek miatt a kézirat lezárásának időpontjáig az 1980 után
keletkezett legfontosabb iratanyagokba, így például a Honvédelmi Bizottság, az
OT, az Ipari Minisztérium dokumentumaiba nem tudtam betekinteni.
Az értekezés komplex politika-, gazdaság-, ipar- és hadtörténeti
feldolgozása a középgépipar történetének: egyszerre foglalkozik az 1945 és 1980
közötti haderőfejlesztések, a háttéripar szervezetének, valamint a hadiipar
fejlődésének történetével, továbbá a honvédelem és a nemzetgazdaság
kapcsolatával. A kronológikusan egymást követő fejezetek e három fontos
témakört önálló részekben dolgozzák fel, az alábbi rendben:
1) A nemzetközi kötelezettségek és megállapodások, a néphadsereg
fejlesztésének tervei és azok végrehajtása, a haderő fegyverigényei;
2) A hadiipar szervezeti keretei, a felügyelő főhatóságok változásai, a
vállalati átalakulások;
3) Fontos beruházási programok, a haditechnikai termelés strukturális
változása, a haditermelés alakulása.
A nemzetközi politika, a hidegháború történései szabták meg a haderő-
fejlesztési és fegyverkezési programokat, a nemzetközi gazdasági együttműködés
keretei pedig determinálták a haditechnikai kooperáció lehetőségeit is. A hazai
hadiipar fejlesztése során az említetteken túl tekintettel kellett lenni az ipari
hagyományokra és adottságokra, a civil gazdaságfejlesztés prioritásaira és a
nemzetgazdaság pénzügyi-technológiai lehetőségeire; ezt a sokoldalú
összefüggésrendszert kívántam munkámban bemutatni.
A hadiipar széles skálát fedett le a járműgyártástól az elektronikáig, a
hagyományos iparágaktól a legkorszerűbb számítástechnikai ágazatokig. Releváns
megközelítési mód lett volna, hogy szakágazatonként (járművek, tüzérségi
anyagok, híradóanyagok stb.), illetve fegyvernemenként, a hadsereg beszerzési
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
9
logikáját követve vezessem végig a történetet. Ám miután nemcsak arra voltam
kíváncsi, hogy miként alakult a néphadsereg hazai gyártású hadianyaggal való
ellátottsága, ezért inkább a gazdaságirányítás logikáját követve dolgoztam fel a
haditechnikai termékek gyártásának történetét – a hadiipar egészének
nemzetgazdasági beágyazottságára fókuszálva.
Az értekezés időrendi tagolása igazodik azokhoz a köz- és
gazdaságtörténeti fordulópontokhoz, amelyek meghatározták a magyarországi
szocialista rendszer évtizedeit: az 1953-as fordulat, az 1956-os forradalom, az
1968-as reform. Ugyanakkor más cezúrák is kirajzolódtak, amelyek sokkal inkább
a hadsereg-fejlesztési programokhoz és a nemzetközi haditechnikai
együttműködéshez kötődtek: az 1951-es, az 1961-es és az 1976/77-es
nagyszabású fegyverkezési programok, vagy az 1958-as KGST munkamegosztási
megállapodás. Mindezek figyelembe vételével alakult ki az az időrendi tagolás,
amely a fejezetek keretét is adta: 1945–1947 – az átmenet évei, 1948–1953 –
a középgépipar kiépítése, 1953–1958 – visszafogás, leépítés, átállítás, 1958–1968
– talpraállás KGST szakosítással, valamint 1968–1979 – exportorientált dinamikus
növekedés. Az értekezést terjedelmes összefoglaló fejezet zárja, amely a leíró
részeket követően elemzi a vizsgált évtizedek folyamatait – egyúttal tágabb
politikai és gazdasági kontextusba is foglalva a hadiipar történetét. A munka
fontos részét képezi a haditechnikai termelés volumenének és értékének hosszú
idősoros rekonstrukciója – részben levéltári források, részben a Központi
Statisztikai Hivatal (KSH) adatai alapján.
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
10
Az értekezés főbb kutatási eredményei
Az értekezés legfontosabb új tudományos eredményei közül kiemelhető, hogy
eddig ismeretlen momentumokat tár fel a Magyar Néphadsereg fejlesztésének
történetéről; korábban nem ismert részletességgel mutatja be a hadiipari üzemek
telepítésének és kapacitásuk méretezésének indokait; építésük és létesítésük,
kapacitásuk és profiljuk pontos adatait; a középgépipar átállításával és többszöri
újjászervezésével kapcsolatos katonai, gazdaságpolitikai és szakmai vitákat;
aprólékosan és adatgazdagon ismerteti a haditechnikai termelés alakulását.
Az első fejezet a második világháború utáni átmeneti éveket, az 1945–47-
es időszakot dolgozza fel. 1. tézis: a Szovjetunió a legyőzött Magyarországot
megfosztotta haditermelési kapacitásainak döntő részétől. A háborús
cselekmények lezárulásával az új Magyar Honvédséget minimalizált
békelétszámon szervezték újjá, feladatai leginkább az ország területének
lőszerektől, aknáktól, veszélyes hadianyagoktól való megtisztítására és az
újjáépítés segítésére korlátozódtak. A szovjet dominanciájú Szövetséges Ellenőrző
Bizottság Magyarország szuverenitását megsértve diktálta a haderőcsökkentés
feltételeit. A kormányülések jegyzőkönyveiből, a kommunista irányítású
Gazdasági Főtanács anyagaiból és az MKP Katonai Bizottságainak irataiból
együttesen válik világossá, hogy a kommunista párt minden lehetséges módon
akadályozta a haderő újjászervezését, átalakítását mindaddig, amíg meg nem
szerezte a legfontosabb pozíciókat a HM-ben és a Magyar Honvédségben. A
párizsi békeszerződés ugyan rögzítette a haderőszervezés kereteit, de a
kommunista párt csak a csalásokkal tarkított 1947. augusztusi nemzetgyűlési
választások megnyerése után foglalkozott érdemben a hadseregfejlesztéssel,
amikor azt már saját kádereivel és Moszkva iránymutatásai alapján tehette. Az
1947 tavaszától papírra vetett különféle tervezetek 3, vagy inkább 5–6 év alatt
tartották elérhetőnek a békeszerződésben engedélyezett maximális 70 000 fős
haderőlétszám elérését. Egy ekkora hadsereg egyszeri felfegyverzésének és
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
11
felszerelésének időigényét 2–3 évre becsülték a szakértők, abban az esetben, ha a
háború alatt létesült maximális ipari kapacitásokat sikerül újjáteremteni.
Az értekezés – egy 1948-as felmérés alapján – rekonstruálja a második
világháború alatti maximális haditermelési kapacitásokat. A szövetséges
bombázások, az ostrom, a német gyárleszerelések, majd a szovjet zsákmányoló-
egységek azonban igen komoly károkat okoztak a hazai hadiipari üzemekben,
amelyeket nem kímélt a jóvátételi egyezmény sem. A szovjetek céltudatosan
birtokba vették a legfontosabb fegyver- és hadianyaggyártó gépsorokat,
amelyeket a magyar iparirányítás és a maguk a vállalatok is inkább engedtek
leszerelni, csak hogy civil kapacitásaikat mentsék. A speciális géppark döntő
részét így másfél év alatt elveszítették a hadiipari vállalatok, a katonai célú gyártás
évekig szünetelt. A veszteségek pontos mértékét elsőként mutatja be a dolgozat
egyfelől a Jóvátételi Hivatal kimutatásai, másfelől az Iparügyi Minisztérium –
fentebb említett – 1948-as, az államosított iparvállalatokra kiterjedő adatfelvétele
alapján.
A második fejezet a középgépipar 1948 és 1953 közötti kiépítését tárja
elénk. 2. tézis: a kiépülő kommunista diktatúra néhány év alatt militarizálta a
magyar gazdaságot, annak erőforrásait a szovjet típusú tömeghadsereg
kiállítására és a háborús felkészülésre koncentrálta. Az 1947-es politikai
fordulatot követően, még jócskán az előtt, hogy a hidegháború igazán
kibontakozott volna, megkezdődött a magyar haderő fejlesztésének tervezése.
Aztán egy év alatt közel másfélszeresére nőtt a megcélzott katonalétszám, ami
gyorsan húzta magával a haditechnikai igényeket is. 1948 tavaszára a
megnövekedett feladatok miatt már egy külön hadiipari igazgatóságot kellett
létrehozni az Iparügyi Minisztériumban (az IFIG-et), ahol hamar kiderült: nem lesz
elegendő felújítani az egykori hadiüzemeket, hanem új építkezésekre,
nagyszabású beruházásokra lesz szükség a kívánt felszerelések előállításához.
A gyalogsági fegyver, illetve a lőszergyártó kapacitások helyreállítása volt a
legegyszerűbb, a Nitrokémia (lőporgyártás) és a diósgyőri MÁVAG (löveggyártás)
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
12
hadikapacitásának újraépítése 1949-ben viszont már tízmilliós nagyságrendű
forrást igényelt. Ahogyan újabb és újabb hadrendek születtek a honvédség
növelésére, úgy emelkedett a fegyver-, lőszer- és járműigény, amelyek
kielégítéséhez második, harmadik „tükörüzemek” létesítése vált szükségessé. A
régi gyárakkal azonos gyártási profilú tükörüzemeknek a biztos hátországnak
tekintett Észak- és Kelet-Magyarországon kerestek helyet, településektől
többnyire távol, megfelelő rejtést biztosító területeken.
1950 tavaszán a honvédség létszáma megközelítette a békeszerződésben
megszabott maximumot. A hadigazdaság kiépítésére 1950 októberében egy külön
állami testület létesítettek – az Üzemgazdasági Tanácsot (ÜT). A Rákosi–Gerő–
Farkas hármas ugyanakkor a végletekig centralizálta a hatalmat a Honvédelmi
Bizottság („Trojka”) megalakításával. Utóbbi testület vitatta meg ekkortól a
legfontosabb védelempolitikai kérdéseket, így a szovjet tanácsadók által 1950
novemberében javasolt gyorsított fejlesztési tervet, amely egy éven belül
másfélszeresére kívánta növelni a hadsereg katonalétszámát. 1951 januárjában a
blokk pártvezetőinek és honvédelmi minisztereinek csúcstalálkozóján J. V. Sztálin
kiosztotta a szatellit országoknak az új haderő-fejlesztési irányszámokat, hogy
1953-ra készen álljanak a nyugattal megvívandó háborúra. Magyarország
esetében a 150 000 fős béke- és 400 000 fős hadilétszám ugyan alatta maradt a
korábbi tervekben lefektetett célkitűzéseknek, de teljesítéséhez még így is át
kellett dolgozni az I. ötéves tervet, és az MDP II. kongresszusán több mint
másfélszeresére emelni a beruházási előirányzatokat. A Trojka 1952. július
közepén elfogadta a Moszkvában létrehozott ún. Koordinációs Bizottság –
vélhetően táborszinten egyeztetett, de pontosan nem ismert – hadsereg-
fejlesztési tervét, amely minden bizonnyal a januári irányszámoknál mégiscsak
feszítettebb ütemet írhatott elő, mert 1951–52 fordulójára a Magyar
Néphadsereg létszáma már megközelítette a 200 000 főt. Az 1952. évi feladatokat
a Honvédelmi Bizottság által 1951. december közepén elfogadott, de részleteiben
nem ismert „Hunyadi-terv” határozta meg. Ennek nyomán a néphadsereg
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
13
katonalétszáma 1952 őszére túllépte a 200 000 főt. A Magyar Néphadsereg
fejlesztési és beruházási kiadásai nominálisan két év alatt két és félszeresükre
ugrottak, és reálértéken is igen dinamikusan növekedtek. 1952. novemberben
megszűnt az Üzemgazdasági Tanács, és a háromtagú Honvédelmi Bizottság
helyett megalakult a Honvédelmi Tanács.
A hazai ipari hagyományokból és a realitásokból kiindulva a vezérkar eleve
nem is próbálta újjászervezni Magyarországon a harci repülőgép- vagy a harc-
kocsigyártást. Ezért a nehéztechnikát és a légvédelmi eszközök nagy részét
kezdettől fogva a Szovjetuniótól szerezte be a HM. A kézifegyverek, a tüzérségi
eszközök, a gyalogsági és tüzérségi lőszerek, a híradó- és vegyvédelmi anyagok
előállításának döntő része viszont a hazai iparra várt. A helyzet fonákságát mi sem
mutatja jobban, minthogy szovjet iránymutatás alapján csupa olyan ipari
kapacitást kellett újra kiépíteni, amelyeket a szovjetek szereltek le kevéssel
azelőtt – önkényesen vagy egyezmény alapján – 1945–46-ban. 1949 májusában
vagy júniusában készülhetett az Iparfejlesztési Igazgatóság (IFIG), azaz a hadiipar
ötéves tervének első változata. Az ekkor ismert honvédségi igények teljesítését
11–12 új üzem építésével látták megoldhatónak. Az Iparügyi Minisztérium
szakemberei már ekkor felvetették a kapacitások (majdani) kihasználásának
kérdését is: mi lesz a létrehozott hatalmas hadikapacitásokkal, ha felszerelték a
hadsereget, vagy ha esetleg változnak a körülmények? A minisztérium szakértői a
terv kapcsán felvázolták a lehetséges megoldásokat is: univerzális, konvertálható
gépsorokkal kell felszerelni a gyárakat, illetve exportmegrendeléseket kell
biztosítani a kapacitások lekötésére. (1953 után, amikor drámaian csökkentek a
hadsereg megrendelései, valóban a polgári termelésre való – részleges – átállás és
az export beindítása jelentette a túlélést a hadiüzemeknek.)
1949 októberében már 19 újonnan létesítendő üzemnek keresett helyet a
HM és az IFIG. 1950 második félévében üzemszerűen is megindult a
hadianyaggyártás a meglévő, felújított gyárakban, egyes esetekben mintadarabok
alapján. A hadiipar tervelőirányzatát 1951-ben az előző évi két és félszeresére
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
14
emelték, ekkor már 33 ezer embert foglalkoztatott a szektor. Az 1952. esztendőt
önálló minisztériummal, mintegy 56 000 fős létszámmal és az 5 milliárd Ft-ot
közelítő tervelőirányzattal kezdte a hadiipar. A haditechnikai termelés minden
nehézség ellenére hatalmas fejlődésen ment keresztül. 1950-től 1953-ig
mennyiségében és értékében is megsokszorozta katonai termelését a hazai ipar:
miközben a nehézipar, illetve azon belül a gépgyártás termelése megduplázódott,
addig a haditechnikai késztermék előállítás több mint a nyolcszorosára ugrott.
Az értekezés a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban (PIL) és a
Hadtörténelmi Levéltárban (HL) fellelt iratok alapján minden korábbinál
részletesebben mutatja be a haderőfejlesztés korai terveit, majd azok sűrű
módosulásait. Az 1948–1952. évek néha kaotikusnak fejlesztéseiben az MDP
Államvédelmi Bizottsága, a Honvédelmi Bizottság (Trojka) és a HM–MN VK
iratainak aprólékos összevetésével lehetett eligazodni. A hadiipar
szervezettörténete, illetve a gyártelepítés, a beruházások, a gyártásindítás és a
termelés részletes ismertetése az Üzemgazdasági Tanács, a Trojka, a különféle
ipari minisztériumok, az MDP Pártközpont, valamint Rákosi és Farkas titkári
fondjának ezidáig alig feltárt iratainak felhasználásával volt lehetséges.
A visszafogás, leépítés és átállítás éveit (1953–1958) a harmadik fejezet
taglalja. 3. tézis: a Nagy Imre-kormány a hidegháború egyik első konverziós
programját vezénnyelte le, a középgépipar polgári gyártmányok és új
technológiák bevezetésével alkalmazkodott az új helyzethez. A Rákosi–Gerő–
Farkas Trojka nem volt képes önkorrekcióra, ezért csak az 1953. júniusi moszkvai
irányváltás kényszerítette ki a változásokat. A miniszterelnökké tett Nagy Imre
ugyan ambíciózusan látott hozzá elképzelései megvalósításához, ám annak
konkrét gazdaságpolitikai megvalósításához sem elég részletes programja, sem
megfelelő apparátusa nem volt. A hadsereg létszámcsökkentése és
fejlesztéseinek leállítása ugyan egyszerűbben megoldható volt, a kiépített
hatalmas hadikapacitásokat azonban nem lehetett egyik pillanatról a másikra
átállítani. 1953–54-ben pánikszerű gyorsasággal kellett új váltóprofilt találni a
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
15
középgépiparnak. A helyzetet nehezítette, hogy az új gyárak – a takarékosság
jelszavával – specializált gépekkel, konstrukciós és kutató-fejlesztő irodák nélkül
létesültek. Milliárdos veszteségektől terhes útkeresés volt ez, amelynek során a
rohamtempójú fejlesztés további hibái is felszínre kerültek: a lakott területektől
távoli telepítés, a hanyag kivitelezés, az össze nem hangolt kooperációs
kapacitások stb. A Nagy Imre-kormány eredményes volt a katonai-nehézipari
projektek visszafogásában: 1953–55. között hatodára csökkentette a katonai-
védelmi célú beruházásokat, és az így nyert forrásokat csoportosította át a
könnyűiparba és a mezőgazdaságba.
Az 1955 eleji politikai visszarendeződés ugyan ismét kiemelt ágazattá tette
a középgépipart, de önmagában ettől még több megrendelést nem kapott. 1955
tavaszától a termelés megsokszorozását tervezték a hadiiparban, majd őszre
kiderült, hogy más termékek gyártására kell felkészülni. A VSZ-en belül
megkezdődő katonai integráció, majd a KGST hadiipari együttműködés elindítása
újra és újra átírta a hazai középgépipar várható feladatait. A sűrűn változó
körülmények között csak vegetált az ágazat, haditechnikát alig-alig állított elő.
Közkeletű tévedés volt 1956 októberében, hogy a „fegyvergyárak”
megrohanásával megfelelő munícióhoz lehetett jutni a szovjetek elleni harchoz:
az utólagos kimutatások bizonyították, hogy a felkelőkhöz és
szabadságharcosokhoz került fegyvereknek csak a töredéke származott a
középgépipari üzemekből.
A forradalom leverése után, 1956 decemberében a Kádár-kormány
kényszeredetten értesítette a szövetséges országokat, hogy az „ellenforradalom”
miatt nem tud eleget tenni eredeti ütemezésben korábbi haditechnikai szállítási
ígéreteinek. Ezeket aztán időközben ismét felülírta a távlati haderőfejlesztési
elképzelés, valamint az új szovjet munkamegosztási koncepció. Érdemi katonai
megrendelésekhez csak az 1958–60. évi gyártásfelosztást követően jutott a hazai
hadiipar.
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
16
A Honvédelmi Tanács iratanyagainak feldolgozása igazi újdonságokat
kínált: nem remélt részletességgel és pontossággal tárultak fel a
hadseregátszervezési intézkedések, az ezidáig csak töredékeikben ismert
fejlesztési tervek, a hadiipar átállítása és új feladatokra való felkészítése, a
kapacitásrögzítési döntések. Fontos kiemelni az ún. hiánygazdasági késleltetés-
effektusnak a hadiiparra való alkalmazását. Soós Károly Attila 1986-os elméleti
modellje magyarázatot nyújtott arra, hogy miért gyártott le a középgépipar
tetemes mennyiségű haditechnikát még a politikai fordulat után is: a beruházási
politikai döntések ugyanis csak fél–egy év késéssel kezdenek érvényesülni.
Különösen érvényes ez a gépgyártásban, ahol magas a kooperációk aránya, éppen
ezért ott halmozódik a „tehetetlenség”, azaz a hiánygazdasági késleltetés. A
forradalmat illetően a PIL 1956-os gyűjteménye is tartogatott meglepetéseket: a
KGM ide került irataiból kiderült, hogy Csergő János kohó- és gépipari miniszter
október 25-én polgári fegyveres őrség felállítására adott utasítást, sőt, a
hadiüzemek esetében kifejezett tűzparancs kiadására is sor került. Ugyaninnen
tudható, hogy milyen intézkedéseket hozott a KGM Forradalmi
Bizottsága/Tanácsa, valamint hogy a munkástanácsok miként cserélték le 1957.
márciusig a középgépipari vállalatigazgatók mintegy negyedét.
A negyedik fejezet a talpraállás éveit, az 1958 és 1968 közötti éveket veszi
górcső alá. 4. tézis: a civil gazdaságba visszaintegrált, kettős profilú
haditechnikai vállalatok a szovjet blokkon belüli export segítségével
stabilizálták katonai termelésüket. Az addig oly sokszor változó szovjet
elképzelések a haderőfejlesztésről 1958 tavaszán jutottak végre nyugvópontra.
Ettől fogva biztos alapot jelentettek a hazai katonai és hadiipari tervezéshez. A
Magyar Néphadsereg modernizálása elképzelhetetlen volt a szovjet
nehéztechnika beszerzése nélkül, ez utóbbit pedig valamivel ellentételezni kellett.
Tehát nemcsak az ipari kapacitások kihasználása, hanem a néphadsereg
korszerűsítése szempontjából is kulcsfontosságú volt, hogy minél jobb pozíciót
sikerüljön kialkudni a kölcsönös haditechnikai szállítások terén. A pártvezetők
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
17
1958. májusi csúcstalálkozóján megszületett az elvi egyezség az együttműködés
alapelveiről, nyár végén pedig a hadiipari specializációról szóló konkrét
megállapodás is. Hatalmas kihívást jelentett az 1961 márciusában elhatározott,
majd még azon év őszén radikálisan felgyorsított VSZ haderő-modernizálási
projekt: új technológiákkal és új termékek sorával kellett erőltetett tempóban
növelni a haditermelést. Eközben úrrá kellett lenni a szervezeti problémákon is:
megszüntetni azt az 1953 után kialakult anomáliát, hogy a középgépipar jó része
már semmiféle hadianyagot nem gyártott, miközben a hadiipari szervezeten kívüli
vállalatok fontos haditechnikákat állítottak elő. A gordiuszi csomót úgy sikerült
átvágni, hogy az ágazati minisztériumokba tagozták be a hadiipari vállalatokat,
amelyek változó arányú haditechnikai termeléssel kettős profilú cégekké váltak.
Az 1950-es évek végére fokozatosan letisztult a vállalatok termelési profilja, de az
átállás éveiben több százmillió forintos állami támogatásban kellett részesíteni a
középgépipari vállalatokat – amint az a Pénzügyminisztérium irataiból kiviláglik.
Az évtized végére stabilizálódott a vállalatok profilja és helyzete, így fokozatosan
ki lehetett vezetni a veszteségtérítési dotációt.
Az 1960-as évektől lépésről-lépésre háttérbe szorult a magas
nyersanyagigényű fegyver- és lőszergyártás, ugyanakkor dinamikusan nőtt a
híradástechnikai eszközök gyártása. A legstabilabbnak ebben az időszakban a
katonai járműgyártás tekinthető a FUG- és a PSZH-projektnek köszönhetően; ezek
kifutásával jelentősen visszaesett a járműipar részesedése. Ugyancsak egyértelmű
trend volt az export részarányának emelkedése. A KGST munkamegosztás során a
magyar katonai és gazdasági vezetés igyekezett azon termékek és
termékcsoportok gyártását elvállalni, amelyeknek az előállítása egybeesett a
hazai gazdaság- és iparfejlesztési célokkal. Így került mindinkább előtérbe a
híradástechnika és a műszergyártás, amelyből Magyarország az 1970-es évekre
kiemelt VSZ-szállítóvá vált. Lényegesen alacsonyabb mértékű volt a nemzetközi
kooperáció a NIM hadivegyipari vállalatainál. Egyébként is szerény haditechnikai
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
18
termelésükből ezek a vállalatok alig exportáltak, és egyre inkább kiütköztek az
1950-es évek elején felépített vegyi üzemek technológiai hátrányai is.
Jelentős teret szenteltem azon minisztériumi és tervhivatali vizsgálatoknak,
amelyek a hadiipari termelés gazdaságosságát firtatták. Számos haditechnikai
vállalatnál dokumentálták, hogy jelentős teherként nehezedett rájuk a hadiipari
termelésre elkülönített, lefoglalt géppark és eszközállomány csekély
kihasználtsága. Az 1963–65 között végzett vizsgálati elemzések sorra arra a
végkövetkeztetésre jutottak, hogy stagnáló vagy visszaeső hazai igények mellett a
kivitelre termelő haditechnikai vállalatokat kell előnyben részesíteni. Ezért a
további fejlesztéseket azokra a szakágazatokra javasolták koncentrálni, amelyek
rentábilisan exportálnak.
Az ötödik fejezet a dinamikus bővülés éveit, az 1968–1979 közötti
periódust dolgozza fel. 5. tézis: a gazdasági reform kikényszerítette a hadiipar
racionalizálását – a sikeresen alkalmazkodó híradástechnika és műszergyártás
kilépett a KGST-n és VSZ-en kívüli piacokra is, a hadivegyipar és a lőszergyártás
azonban csak támogatásokkal volt életben tartható. Az új gazdaságirányítási
rendszer elindításával párhuzamosan felülvizsgálták a teljes védelmi szektort és
értékelték a néphadsereg fejlesztésének hatékonyságát. 1968. novemberben az
MSZMP Politikai Bizottsága a nemzeti jövedelem 4,5%-ában rögzítette a hadsereg
jövendőbeli ráfordításainak a plafonját. Az 1970 nyarán elfogadott IV. ötéves terv
(1971–75) biztosította a folyamatos fejlesztést: 50%-kal több beszerzésre adott
lehetőséget a néphadseregnek. 1974–75-ben elkerülhetetlenné vált a katonai
kiadások visszafogása a világpiaci nyersanyagárak radikális emelkedése, a
külkereskedelmi cserearányok romlása, az állami költségvetés deficitjének
megugrása miatt. A néphadsereg V. ötéves tervében (1976–80) tovább csökkenő
hazai beszerzéssel számolt a hadvezetés. A hazai hadiipar – a gazdaságossági
okokból szűkülő termékpalettájával – a haderő igényeinek mind kisebb részét volt
képes kielégíteni: amíg 1971–75 között 41%-ban, addig az 1976–80-as időszakban
már csak 27%-ban. Az 1970-es évtized mindazonáltal úgy zárult, hogy sikerült
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
19
megőrizni a kényes egyensúlyt a nemzetgazdaság teherviselő képessége és a
szövetségesi elvárások teljesítése között.
Az 1968-as gazdaságirányítási reform felerősítette a racionalizálási
törekvéseket, ugyanakkor nehéz helyzetbe hozta a kevéssé hatékony
szakágazatokat. Különféle állami visszatérítéseket, export- és import-
támogatásokat a magyar gazdaság szinte minden szereplője kapott, az
önhibájukon kívül nehéz helyzetbe került haditechnikai vállalatok viszont még
némi plusz dotációban is részesültek. Az 1970-es években az addig is sokszínű
vállalati kör fejlődési pályái mindinkább széttartottak. A különböző hadiipari
szakágazatok adottságaik és lehetőségeik alapján más és más kihívásokkal néztek
szembe. A legrosszabb helyzetben a hadivegyipar volt: az 1950-es évek elején
létesített üzemek jó része már felépítésének pillanatában korszerűtlennek
számított, és a változó intenzitású kihasználás, illetve a 20–25 éves, érdemi
rekonstrukció nélküli termelés teljesen elhasználta ezeket a kapacitásokat.
Jövedelmezőségük a legalacsonyabb volt, fejlesztés helyett kapacitásfenntartási
támogatással tartották őket életben, és ha sor is került felújításukra, az sem térült
meg aztán. A lőszergyártók az alacsony kihasználtság és drága termelés miatt
ugyancsak jelentős dotációkra szorultak, a tüzérségi lőszergyártás erre az
évtizedre gyakorlatilag meg is szűnt. A gyalogsági fegyvergyártóknál lépésekben
megtörténtek a szükséges rekonstrukciók, hatékonyságukat nagyban javították a
VSZ-en kívüli megrendelések. Az egyetlen hazai löveggyár helyzete
ellentmondásosan alakult: egy avultabb konstrukció gyártása és közel-keleti
exportja hozta a profitot, miközben a legkorszerűbb szovjet licenctechnika csak
tetemes állami támogatással volt gyártásban tarható.
A legsikeresebbnek tekinthető híradástechnikában és műszergyártásban a
VSZ-KGST export egy része csak ráfizetést hozott, más része stabil, hosszú távon
tervezhető munkát nyújtott, korrekt nyereséggel. Egyfajta kitörési lehetőséget
jelentett a hazai fejlesztésű konstrukciók VSZ-en kívüli, főleg harmadik világbeli
exportja. A szakmai dicsőséget ugyanakkor árnyalta a magas nyugati
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
20
importhányad, ami lerontotta e „slágertermékek” jövedelmezőségét. Az említett
jelenségeket elemezve vázolta fel a magyar katonai és gazdasági vezetés 1978–
79-ben a hadiipar következő évtizedre szóló fejlesztési koncepcióját, amely az
export további bővülésével számolt, és a fejlesztési forrásokat a technológia-
intenzív szakágazatokra kívánta koncentrálni.
Az értekezésben minden korábbi publikációmnál részletesebben
elemeztem a haditechnikai termelés rendtábilitásának, az állami támogatásoknak
és a hatékonyság javításának kérdését. Minisztériumi, rendőrségi és
állambiztonsági iratok alapján elsőként dolgoztam fel tudományos igénnyel az
1977-es balatonfűzfői és az 1979-es sajóbábonyi ipari katasztrófák eseményeit,
valamint azoknak az egész hadivegyiparra gyakorolt hatását. Számos újdonsággal
szolgált a robbanóanyagipar körül kialakult vita és a rekonstrukció tervéből
kibontakozó ágazati felülvizsgálat ismertetése és elemzése.
A hatodik, összefoglaló fejezet címe a Kohó- és Gépipari Minisztérium
1970. márciusi miniszteri értekezletén elhangzott, egyáltalán nem szónokinak
szánt kérdést idézi: „feltétlenül szükséges-e magyar kézbe magyar fegyver”? Ez a
dilemma napjaink döntéshozói számára sem ismeretlen: egy nyersanyagokkal
közepesen ellátott, átlagos fejlettségű gépiparral rendelkező kis közép-kelet-
európai ország miként biztosíthatja legoptimálisabban változó létszámú
haderejének ellátását és felszerelését? A különböző időszakokban eltérő válaszok
születtek erre a kérdésre – a nemzetközi helyzettől, a szovjet elképzelések
módosulásaitól és a hazai politikai-gazdaságpolitikai irányvonal változásaitól
függően.
6. tézis: a hidegháború fordulatai számtalan felesleges kiadásba
hajszolták bele Magyarországot, a hektikusan változó méretű magyar haderő
ellátása hazai gyártásból nem volt gazdaságosan megoldható, ugyanakkor
néhány haditechnikai szakágazat a világpiacon is megállta a helyét.
Magyarország először, mint a Szovjetunió szatellit állama, majd, mint a Varsói
Szerződés tagja, három nagyszabású fegyverkezési programba kényszerült bele.
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
21
Ezek közül kettő csődközeli helyzetbe sodorta a hazai gazdaságot (1948–53 és
1961–63), a harmadikat pedig (1976-tól) eleve azért igyekezett korlátozottan
végrehajtani a magyar vezetés, mert – már annak terhei nélkül is –
krízishelyzetben volt a nemzetgazdaság. A többnyire külső erők által vezérelt,
hektikus és gyakori irányváltások a katona- és iparpolitikában is állandó
átszervezésekhez, pazarláshoz, felesleges beruházásokhoz és meglehetősen
felemás eredményhez vezettek. A magyar haderő békelétszáma az 1945 és 1957
közötti 12 évben 35 000 főről 13 000-re csökkent, majd 230 000-ig ugrott, aztán
50 000-re esett. Ezt követően egy újabb évtized alatt ismét 130 000 fő közelébe
emelkedett. A háttéripar kiépítéséhez irányadónak tekintett mozgósítási
(háborús) létszám az 1950-es évek elején 800 000 főt tett ki, majd az 1960-as
években 300 000 fő körül stabilizálódott. A hazai ipar képességeit is e sűrűn és
nagyságrendekben változó igényekhez kellett újra és újra hozzáigazítani,
kezdetben szinte kizárólag a hadsereg, majd a civil gazdaság érdekeit is
figyelembe véve.
A zárófejezet külön kiemelendő tudományos eredménye a Függelékben
található adatsorok sokoldalú elemzése. A Függelék 16 táblázata a KSH egykor
szigorúan titkos hadiipari statisztikái és különféle levéltári anyagok alapján
korábban soha nem közölt részletességgel ismerteti a közvetlen és közvetett
honvédelmi kiadások alakulását, azoknak a nemzeti jövedelemből való
részesedését; a hadianyaggyártás értékét; a fontosabb haditechnikai cikkek
gyártott mennyiségét; a civil termelés arányát; a haditechnikai termelés
változásának tendenciáit és szakágazatonkénti megoszlását; a haditechnikai
értékesítést a felhasználó (HM, Belügyminisztérium stb.) és az értékesítés iránya
szerint (belföld–külföld, export desztináció). Külön táblázat tartalmazza a
haditechnikai vállalatok adattárát, benne a vállalat alapítási évét, a cég civil és
haditechnikai profilját, telephelyét, valamint fontosabb szervezeti és
névváltozásait. A fejezet nemcsak a hadiipar fejlődési irányait és tendenciát
elemzi behatóan, hanem az ágazat és a nemzetgazdasági interakcióit is.
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
22
Az értekezés – a kiinduló hipotézissel szemben – azt bizonyította, hogy egy
kisméretű ország hadereje ellátását még tervgazdasági körülmények között és
hatalmas ráfordítások árán sem tudja teljesen önerőből biztosítani. A magyar ipar
azokban a szakágazatokban lett sikeres, ahol az ipari hagyományokhoz megfelelő
tőkebefektetés, modern technológiák beszerzése és folyamatos kutatás-fejlesztés
társult. Az ellátó ipar ott volt profitábilis (vagy legalábbis rentábilis), ahol az állam
kiérlelt távlati koncepció alapján és kellő bátorsággal szelektív fejlesztési politikát
folytatott. Az összegyűjtött adatok azt is világosan megmutatják, hogy állami
áldozatvállalás nélkül még a haderő legelemibb igényei sem elégíthetőek ki.
A magyar középgépipar a tárgyalt 35 esztendőben kacskaringós utat járt be
a gyárleszerelésektől a rohamtempójú fejlesztésen, majd konverzión át az
exportexpanzióig. A radikális átalakulás eredményeként az 1970–80-as évekre a
hadiipar az egyik legdinamikusabban fejlődő hazai gépipari ágazattá vált, amely
jelentős dollárbevétellel javította a magyar külkereskedelmi mérleget.
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
23
A doktori értekezés témakörében megjelent publikációk
Önálló kötetek
Unified Military Industries of the Soviet Bloc: Hungary and the Division of Labor in
Military Production. Lanham: Lexington Books, 2015. 306 p.
Vörös arzenál: Magyarország részvétele a nemzetközi hadiipari
együttműködésben a KGST keretei között. Budapest: Argumentum; 1956-
os Intézet, Budapest, 2010. 312 p.
Szerkesztett művek
Dombrády Lóránd – Germuska Pál – Kovács Géza Péter – Kovács Vilmos:
A magyar hadiipar története a kezdetektől napjainkig 1880–2015.
Szerk.: Germuska Pál. Budapest, 2016, Zrínyi Kiadó. 288 p.
Tanulmányok, könyvfejezetek és forrásközlések
A Honvédelmi Bizottság („Trojka”) 1950–1952. évi jegyzőkönyvei.
HADTÖRTÉNELMI KÖZLEMÉNYEK 126:(2) pp. 613–643. (2013)
A hidegháború első konverziós programja: A magyar hadiipar 1953–1955-ben.
HONVÉDSÉGI SZEMLE 141:(6) pp. 124–130. (2013)
A Magyar Népköztársaság karhatalmi intézkedéseinek terve, 1956.
HADTÖRTÉNELMI KÖZLEMÉNYEK 125:(1) pp. 269–278. (2012)
A hazai hadiipar szervezeti keretei és irányítása, 1945–1980. HADTÖRTÉNELMI
KÖZLEMÉNYEK 125:(3) pp. 717–766. (2012)
L’industrie de la défense hongroise. De la soviétisation à l’occidentalisation.
VINGTIEME SIECLE: REVUE D'HISTOIRE 109:(1) pp. 89–100. (2011)
Katonai technológiatranszfer a szovjet blokkban – szovjet licencpolitika a KGST
hadiipari együttműködésben. In: Rainer M János (szerk.) A felügyelt
(mozgás)tér: Tanulmányok a szovjet típusú rendszer hazai történetéből.
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
24
Budapest: Akadémiai Kiadó, 2011. pp. 215–242. (Az Eszterházy Károly
Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskolája közleményei; 1.)
Ungarische Rüstungslieferungen in Die Dritte Welt, Daten, Ursachen und
Wirkungen. In: Hans-Hubertus Mach, László Veszprémy, Rüdigen Wenzke
(szerk.) Die NVA und die Ungarische Volksarmee im Warschauer Pakt.
Potsdam: Militärgeschichtliches Forschungsamt, 2011. pp. 105–114.
A Honvédelmi Tanács és a Honvédelmi Bizottság szervezete és működése, 1952–
1980. In: Gecsényi Lajos–Izsák Lajos (szerk.): Magyar történettudomány
az ezredfordulón: Glatz Ferenc 70. születésnapjára. Budapest: ELTE Eötvös
Kiadó – MTA Társadalomkutató Központ, 2011. pp. 471–478.
Wydatki wojskowe i obronne na Węgrzech w latach 1949–1979.
PAMIEC I SPRAWIEDLIWOSC: INSTYTUT PAMIECI NARODOWEJ 15:(1) pp.
325–347. (2010)
Military Industry versus Military-related Firms in Socialist Hungary: Disintegration
and Integration of Military Production during the 1950s and Early 1960s.
ENTERPRISE AND SOCIETY 11:(2) pp. 316–349. (2010)
In a State of Technological Subjection: Soviet Advisers in the Hungarian Military
Industry in the 1950s. In: Martin Kohlrausch, Katrin Steffen and, Stefan
Wiederkehr (szerk.) Expert Cultures in Central Eastern Europe:
The Internationalization of Knowledge and the Transformation of Nation
States since World War I. Osnabrück: Fibre Verlag, 2010. pp. 199–221.
Arab–Israeli Wars and the Hungarian Armaments Export. In: Dariusz S Kozerawski
(szerk.) Military Conflicts in the 20th Century – Political and Military
Aspects. Papers from the 10th Annual Conference of the Euro-Atlantic
Conflict Studies Working Group. Warsaw, 25–27 May 2010. Warsaw:
National Defence University Publishing House, 2010. pp. 240–252.
Conflicts of Eastern and Western Technology Transfer: Licenses, Espionage, and
R&D in the Hungarian Defense Industry during the 1970s and 1980s.
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
25
COMPARATIVE TECHNOLOGY TRANSFER AND SOCIETY 7:(1) pp. 43–65.
(2009)
Dual Budgetary System in Socialist Hungary in the 1950s. STUDIA HISTORICA
SLOVENICA 9:(1) pp. 171–188. (2009)
„Uszy” Kadafiego: Produkcja radiowych urządzeń wywiadowczych na Węgrzech w
latach 1965–1985. PAMIEC I SPRAWIEDLIWOSC: INSTYTUT PAMIECI
NARODOWEJ 14:(1) pp. 343–356. (2009)
Szovjet tanácsadók magyar hadiipari vállalatoknál az 1950-es években. SZÁZADOK
142:(6) pp. 1465–1481. (2008)
A magyar fogyasztói szocializmus zászlóshajói – hadiipari vállalatok civil
termelése, 1953–1963. KORALL 9:(33) pp. 62–80. (2008)
Military-economic Planning in Socialist Hungary: The History of the General
Organisational Department of the National Planning Office, 1948–1971.
EUROPE–ASIA STUDIES 60:(5) pp. 813–834. (2008)
A totális mozgósítástól a stratégiai tervezésig: Az Országos Tervhivatal Általános
Szervezési Főosztályának története, 1948–1971. HADTÖRTÉNELMI
KÖZLEMÉNYEK 121:(1) pp. 69–95. (2008)
Kadhafi „fülei”: Rádiófelderítő-berendezések gyártása Magyarországon,
1965–1985. TÖRTÉNELMI SZEMLE 50:(1) pp. 95–108. (2008)
Magyarország katonai és védelmi kiadásai 1949 és 1979 között. In: Honvári János
(szerk.) 20. századi magyar gazdaság és társadalom: Konferenciakötet.
Győr: Széchenyi István Egyetem Kautz Gyula Gazdaságtudományi Kar,
2008. pp. 94–117.
Kutatás-fejlesztés és nyugati licencek a magyar hadiiparban. HADTÖRTÉNELMI
KÖZLEMÉNYEK 120:(1) pp. 233–246. (2007)
The First Conversion Project of the Cold War: The Hungarian Defence Industry in
1953–1955. In: Čaplovič Miloslav, Stanová Mária, Rakoto André (szerk.)
Exiting War: Post Conflict Military Operations: 6th International
Conference Military History Working Group. Bratislava 3–7 April 2006.
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)
26
Bratislava: Vojensky Historicky Ustav, Service Historique de la Défense,
Château de Vincennes. 2007. pp. 281–289.
A magyar hadiipar 1956-ban. In: Szabó A. Ferenc (szerk.) Tanulmányok és
emlékmozaikok az 56-os forradalomról. Budapest: Zrínyi Miklós
Hadtudományi Alapítvány, 2007. pp. 89–113.
A katonai és védelmi kiadások alakulása és hatása a nemzetgazdaságra 1949 és
1979 között. TÁRSADALOM ÉS HONVÉDELEM 11:(3–4) pp. 29–68. (2007)
Hadiipari együttműködés a KGST keretei között, 1956–1965. HADTÖRTÉNELMI
KÖZLEMÉNYEK 119:(1) pp. 54–70. (2006)
Začiatky maďarského exportu vojenskej techniky. VOJENSKA HISTORIA 10:(3)
pp. 58–70. (2006)
From Commands to Coordination: Defense Industry Cooperation within the
Member-States of the Warsaw Pact, 1956–1965. In: Rush Robert S, Epley
William W (szerk.) Multinational Operations, Alliances, and International
Military Cooperation. Past and Future: Proceedings of the Fifth Workshop
of the Partnership for Peace Consortium’s Military History Working Group,
Vienna, Austria 4–8 April 2005. Washington: Center of Military History,
United States Army, 2006. pp. 101–108.
Nagy Tamással: Az MDP Államvédelmi Bizottsága, Honvédelmi Bizottsága és
a Honvédelmi Tanács. MÚLTUNK 49:(1) pp. 180–210. (2004)
A haditechnikai termelés és az új gazdasági mechanizmus. In: Rainer M. János
(szerk.) „Hatvanas évek” Magyarországon: Tanulmányok. Budapest:
1956-os Intézet, 2004. pp. 126–160.
A magyar hadiipar a hatvanas évek elején. In: Rainer M. János–Standeisky Éva
(szerk.) Múlt századi hétköznapok: Tanulmányok a Kádár-rendszer
kialakulásának időszakából. Budapest: 1956-os Intézet, 2003. pp. 90–128.
A közel-keleti haditechnikai export kezdetei. In: Rainer M. János–Standeisky Éva
(szerk.) Évkönyv XI. 2003 Magyarország a jelenkorban. Budapest: 1956-os
Intézet, 2003. pp. 79–91.
dc_1432_17
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)