DR. ZACHER GÁBOR - DR. KARIZS TAMÁS
A ZACHER
DR. ZACHER GÁBOR - DR. KARIZS TAMÁS
A ZACHERMindennapi mérgeink
STÚDIUM PLUSZ KIADÓBudapest, 2011
© Dr. Zacher Gábor, 2011© Dr. Karizs Tamás, 2011
Dr. Zacher Gábor fényképét Csigó László,Dr. Karizs Tamás fényképét Tóthágas József
készítette.Az előzéken található fotókat Dr. Zacher Gábor
bocsátotta a rendelkezésünkre.
Borító és tördelés: Patkó-Huszti Hajnalka
Illusztrációk: © Rembeczki LászlóA szerkesztő munkatársa: Fülöp Éva
ISBN 978-615-5054-40-2
Stúdium Plusz Könyvkiadó, BudapestFelelős kiadó: a kiadó ügyvezető igazgatója
Kizárólagos terjesztőnk:Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft.
1047, Budapest, Perényi Zsigmond u. 15-17.Tel.: 06-1-370-9264; Fax: 06-1-399-0638www.tothagasplusz.hu; www.konyvkcr.hu
Könyveink megvásárolhatóka Könyvtündér Internetes Könyváruházban is:
www.konyvtunder.hu
I www.facebook.com/konyvtunclcr
Világéletében orvosnak készült. Soha, semmilyen
más
pályát nem tudott volna elképzelni magának. Zacher
Gábornak az apja, a nagyapja, a bátyja is orvos volt.
Odahaza nem volt kérdés, hogy mit csináljon a
gyerek.
Pedig a sors mindent elkövetett, hogy ne így
legyen.
Kétszer egymás után nem vették fel az orvosira, de ő
nem adta fel, elment műtősnek, betegeket tologatni.
Aztán harmadszorra sikerült, csak elkezdhette az
egye-
temet. S tíz év kemény tanulás után, a szakvizsga
meg-
szerzését követően, baleseti sebészként már úgy
tűnt,
minden álma megvalósult.
Aztán minden összeomlott. Egy nap, a műtétet
köve-
tően, a gumikesztyűvel együtt a saját bőrét is lehúzta
a
kezéről. A diagnózis: gumiallergia. Soha többé nem
ope-
rálhat! Zacher doktor aludt rá egyet, s elment mentő-
orvosnak. Ha a mai napig ezt kellene csinálnia,
valószí-
nűleg ugyanolyan lelkesen tenné, mint minden mást,
ami az orvoslással kapcsolatos. De milyen az élet! Pár
év
elteltével — cserébe azért, amit elvett — megkapta
aján-
dékba a toxikológiát, ami talán mindenért kárpótolta.
Ám ez a kötet, ha rajta múlik, biztos nem jött volna
létre, legalábbis még nem. Zacher doktor ugyanis
heten-
te három-négy előadást tart országszerte, emellett
négy
egyetemen tanít, miközben napi negyven-negyvenöt
beteget lát el az osztályán. Heti egy-két éjszaka ügyel
is,
- 5 -
- 5 -
beosztottjai állítják, ha ő vezeti az éjszakai ügyeletet,
akkor mindig húzósabb a műszak, mert maximalista.
így ha van szabadideje, tulajdonképpen akkor
sincs,
mert ilyenkor olvas utána a szakirodalomnak. Készül
az
újabb előadásra, tankönyvet ír. Saját bevallása
szerint
munkaalkoholista. S ha ez nem lenne elég a káros
szen-
vedélyekből, napi egy tábla mogyorós csokoládéval
üze-
mel, s a pipáját sem tenné le semmi pénzért. Mert
vala-
mitől neki is függenie kell.
Szóval, ha rajta múlik, már csak időhiány miatt se
vág bele ebbe a kötetbe. Ha más próbálja rábeszélni,
nagy valószínűséggel nem jár sikerrel.
Nekem szerencsém volt, mert egy dolgot tudtam,
amit senki más ezen a világon: harminchét évvel
ezelőtt
együtt jártam Zacher doktorral a gimnáziumba.
Belvá-
rosi fiúk voltunk, a Veres Pálnéban kezdtük az első
osz-
tályt 1974-ben. Aztán együtt csajoztuk végig a négy
évet, minden hétvégét együtt töltöttünk, minden épí-
tőtáborba együtt mentünk.
Tisztán emlékszem, Gábort már a gimiben is
Tanár
úrnak hívtuk, s ez mindent elmond róla. Talán
harma-
dik után, az egyik felejthetetlen nyári építőtáborban
fel-
csernek jelentkezett, s miközben délelőtt velünk
együtt
szedte a barackot, délutánonként „rendelt". Tizenhat
éves létére a legnagyobb magabiztossággal és
precizitás-
sal vizsgálta meg azt, aki rászorult, elsősegélyt
nyújtott,
ficamokat rakott vissza, kisebb sebeket kötözött be,
mi-
közben minden marhaságban benne volt. Aki látta őt
már akkor elmaradhatatlan pipájával a szájában, de
nem
ismerte, annak meg sem fordult a fejében, hogy csak
egy
srác, aki majd az érettségi után az orvosira szeretne
je-
lentkezni.
Szóval, ha mindez nincs mögöttünk, nem is jutok
igazán a közelébe. Ha nem ismerem személyesen a
pa-
páját — a békebeli doktor bácsit —, akiről még lesz
szó a
könyvben; ha nincs előttem a szobája, amelyben
sokat
buliztunk együtt, s amelyben hetente egyszer a
bátyja
tartott magánrendelést; ha nem nyaralok náluk
minden
évben Leányfalun; ha nem érzem ma is a számban az
édesanyja, Teca mama frissen is mindig száraz,
„fujtós"
pogácsájának ízét; ha a gimnázium klubjában nem
együtt csajozunk szombat esténként, akkor most ezt
a
könyvet az olvasó biztos nem tarthatná a kezében.
így viszont sajátos módon ugyan, egyfajta road
movie
módjára megszületett e kötet. Amikor ment valahová
vidékre előadást tartani, és ez bizony sűrűn
megesett,
egyszerűen beültem mellé a kocsiba. Egy-egy
alkalom-
mal legalább három-négy órát tudtunk beszélgetni az
oda- és a visszaúton. De még így is bő két hónap
utaz-
gatás kellett, hogy nekiülhessek összerakni, megírni
mindazt, amit elmondattam vele.
így lehetséges, hogy Zacher doktor minderről, no
meg a drogokról, a függőségekről, a saját életútjáról,
a
családjáról, a legkülönösebb eseteiről — még mentős
ko-
rából is - mesél ebben a könyvben.
Dr. Karizs Tamás
- 7 -
De ki is az a Zacher?
A baleseti sebész és a mentős
Mindig kimarad az életrajzodból, hogy valaha
baleseti sebész
voltál, sőt ez volt életed álma. S amit kénytelen
voltál ott-
hagyni. . .
Igen, végül is ezt csináltam, erre készültem már az
egye-
tem alatt. Amikor bekerültem az egyetemre, rögtön
el-
mentem a tanulás mellett dolgozni az akkori Központi
Honvéd Kórház baleseti sebészetére műtősfiúnak. Ak-
koriban még más volt a baleseti sebészeti ellátás
meg-
szervezése. A Honvéd Kórház volt felelős hétfői
napon a
főváros és az agglomeráció teljes körű
sérültellátásáért,
ami nagyjából annyit jelentett, hogy hétfő reggel
nyolc-
tól kedd reggel nyolcig csak úgy ömlött be a sok
sérült.
Ezt úgy hívták akkoriban, hogy háború. Abból a szem-
pontból az is volt, hogy megfordult nálunk három-
négy-
száz beteg, akár egy frontvonalon. Nyolc ügyeletes,
vér,
verejték, könnyek, meló folyamatosan. Itt dolgoztam
műtősfiúként két másik orvostanhallgató fiúval,
akiből
az egyik ortopéd sebész lett, a másik pedig egy
élsporto-
ló volt. Kajakozott, olimpikon is volt, aztán később,
úgy
tudom, abbahagyta a medicinát és azóta
patikahálóza-
tot működtet. S volt még velünk egy „hivatásos"
műtős-
fiú, Szőke Laci, aki mind a mai napig ott dolgozik a
ma
már Állami Egészségügyi Központban, és szerintem
az
elmúlt harmincöt évben semmit nem változott. Ma is
pont ugyanolyan mackós és pont ugyanolyan vidám,
mint akkor. így voltunk mi négyen a műtősfiúk, akik-
nek az volt a feladata, hogy a betegeket raktuk-vittük
műtőbe be, műtőből ki, előkészítettük. Gyakorlatilag
erről szólt a hétfő: a folyamatosan érkező sérültekről,
a
sérültellátásról. S világos, hogy az ember
orvostanhall-
gatóként az elején tényleg csak ezt csinálhatta. De
na-
gyon sok tapasztalatot gyűjthettünk. Láttuk, hogyan
kell egy csuklót helyretenni, aztán később már —
persze
ellenőrzés alatt — mi is összevarrhattunk például egy
fej-
sérülést két öltéssel és így tovább. Magyarán szólva,
amikor a legtöbb medikus még csak anatómiát, meg
élettant tanult, és a fehér köpeny mítoszát még csak
messziről látta, akkor nekünk már módunk volt „való-
di" orvosi munkát végezni. Itt is már olyan kiváló
főnö-
keim voltak, akik abszolút emberközpontú medicinát
műveltek, és ez pontosan ugyanolyan, mint amit én
már
korábban is megtapasztaltam. Mert engem nem
vettek
fel azonnal az egyetemre, ami elég nagy arculcsapás
volt...
Kétszer sem sikerült a felvételid, csak
harmadszorra jutottál
be az orvosira...
Az elsőnél azt mondta nekem a bizottságban jelen
lévő
KISZ-es, aki mind a mai napig ott dolgozik az egyete-
men, hogy nincs szükségük orvosdinasztiákra!
Ugyanis
akkor még a felvételi nem csupán azon múlt, hogy az
ember hogyan tudott megoldani egy fizikapéldát,
vagy
elmondani egy törvényt, esetleg megmondani, hogy a
papucsállatka hogy néz ki, hanem hogy milyen volt a
KISZ minősítése. Valóban, én akkor már egy ötödik
ge-
nerációs orvosdinasztia tagjaként mentem el
felvételiz-
ni. Akkoriban ez a KISZ-vélemény egyet jelentett
azzal,
hogy öreg, te bármit csinálhatsz, ha ezt pártunk és
kor-
mányunk nem akarja, akkor te meggebedhetsz, akkor
sem lesz belőled orvos. Úgyhogy az ember „behúzott
fa-
rokkal" eloldalgott és valami munkát kellett keresnie.
Jelentkeztem a Magyar Tudományos Akadémia Kí-
sérleti Orvostudományi Kutatóintézetébe - ez a Klini-
káknál van, egy magas épület, '78-ban is pontosan
ugyanígy nézett ki —, és rögtön nagyon magasan
kvali-
fikált munkát kaptam: az állatházban lettem állatgon-
dozó. Ez még a műtős időszak előtt történt, akkor
még
nem voltam egyetemista. Az volt a feladatom, hogy
reg-
gel hatra járjak, a patkányokat, a kutyákat,
macskákat
rendbe tegyem, almot cseréljek, itassak, ételt adjak
ne-
kik. Érdekes munka volt, de megmondom őszintén,
any-
nyira nem szerettem. Ott volt módom találkozni
olyan,
akkor még talán kezdő kutatókkal, akik mára
gyakorla-
tilag az élettantudományokban világhírűek lettek.
Aztán ez a munka nem nagyon smakkolt,
átkerültem
az I. számú Nőgyógyászati Klinikára, a Koraszülött
In-
tenzív Centrumba. Ott rögtön az utolsó utáni hatodik
valaki lettem: inkubátormosás, inkubátorszállítás,
időn-
ként halottak szállítása, ilyenek vártak rám, azaz
ismé-
telten „magasan kvalifikált" feladataim voltak. De ez
nem zavart, mert azt gondolom, az ember az
egészség-
ügyet akkor tudja igazán megismerni, ha látja azt,
hogy
ki, mit, hol végez. S azt kell mondanom, dacára
annak,
hogy a gyerekgyógyászat sosem tartozott azok közé a
szakágak közé, amikhez én értettem, vagy amikért
akár
rajongtam volna, de ott is olyan orvosokkal,
nővérekkel
találkoztam, akik a munka, és a betegekhez való
hozzá-
állás szempontjából mind a mai napig meghatározzák
az életemet. A koraszülött intenzív részleg vezetője
ak-
kor egy Kiszel János nevű egyetemi tanár volt, akinek
a
vezetékneve sokak számára lehet ismerős, hiszen ő
nem
más, mint Kiszel Tünde papája, a magyar koraszülött
ellátás megteremtője. Neki köszönhető az, hogy
Magyar-
országon mondjuk egy 800 grammos újszülött
életben
maradt és nem úgy maradt életben, hogy bocsánat,
de
lett belőle egy szobadísz, hanem meg is
gyógyulhatott.
Ebben például neki olyan érdemei vannak, amit soha
senki nem fog tudni tőle elvitatni. O volt az, aki az
első
koraszülött-lélegeztetőgépet készítette egy Papp Zoli
nevű mérnökemberrel. Ezt nem úgy kell érteni, hogy
föllapozta a katalógust, és tizenhatezer euróért,
vagyis
akkor még márkáért vagy dollárért megvették
Német-
országból, vagy máshonnan. Nem, ők csinálták az
egész
gépet, alkatrészekkel, mindennel együtt. Aztán ott
olyan kollégákkal találkoztam, mint az akkor még
fiatal
tanársegéd Tulassay Tivadar, az az úriember, aki
jelen-
leg éppen az egyetemnek a rektora, s aki kiváló
ember mind szakmai, mind emberi szempontból. Egy
Seri István nevű fiatal, vékony fiú is odakerült, aki
ma
Amerikában a koraszülött-ellátás egyik pápájaként is-
mert. Hajdú Júlia fiatal orvosként dolgozott ott, aki
ma
szintén egyetemi tanárként ennek a szakterületnek
az
egyik rendkívül fontos alakja. Úgyhogy gyakorlatilag
én
ezektől az emberektől tanultam meg - világos, hogy
nem a szakmát, mert hát hol értett az ember akkor
még
ahhoz — a betegekhez való hozzáállást. De ne
feledkez-
zünk meg a klinika igazgatójáról, Csömör Sándorról
sem, akit mindig is „féltek és megsüvegeltek" nőgyó-
gyász professzorként. Amikor jött be a professzor úr
—
ez a Baross Utcai Klinikán történt, ahol én
reggelente
pucoltam az inkubátorokat —, bár nem tudta, hogy ki
vagyok, szóba állt velem... Csak azt látta, hogy egy
kis
lóti-futi srác dolgozik ott, de megkérdezte, hogy s
mint
vagyok, jól érzem-e magam. Egyszerűen le voltam
döb-
benve! Pedig én voltam ott kettővel az utolsó után
lévő
emberke... de mindez nagyon jelentősen
meghatározta
a betegekhez való hozzáállásomat.
Akkor aztán jött a második felvételi. Ezt, megmon-
dom őszintén, kicsit elrontottam, annyira nem lett jó
a
pontszámom, mint előzőleg. Harmadjára aztán már
ma-
ximális pontszámmal vettek fel, s akkor már nem
lehe-
tett azt mondani, hogy öreg, nem vagy jó KISZ-tag,
nem is vagy párttag, de orvosdinasztia-tag vagy.
Az első évben rögtön a Honvéd Kórházban
kezdtem
el dolgozni az egyetem mellett. Hétfő délután kettőre
mentem a Honvédba, kedd reggel nyolcig ott voltam,
aztán fél kilencre mentem egyetemre, és ezért még
vala-
mennyi pénzt is kaptam. Aztán harmadévben
jelentkez-
tem a mentőszolgálatnál, hogy szeretnék ápolóként
dol-
gozni. Orvostanhallgatóként volt erre mód, azaz 72
órás
állást lehetett vállalni. Persze az első hónapom, az
első
három 24 órás szolgálatom nem abból állt ám, hogy
gyere, öreg, itt van a mentőautó, felülsz rá, aztán
már
száguldótok is. Szó nem volt erről. Egy hónapon
keresz-
tül mentőautót takarítottam, töltöttem föl, rendben
tartottam mindent. Tehát ott is, mint egy süldő,
abszo-
lút nullkilométeres ápolóként indultam el.
Reggelente
átadás-átvétel, mentőautó mellé kiállni, jött a
főápoló,
végignézte, hihetetlen nagy fegyelem volt. S mindez
jó
alapul szolgált ahhoz, hogy később, amikor az ember
ápolóként kikerült a mentőautóra, meg tudja hozni a
megfelelő döntéseket. A mentőben az ember tényleg
megtanul önállóan gondolkozni és villámgyorsan
dönte-
ni. Még ötödévben is dolgoztam mentőápolóként,
utá-
na elvégeztem még orvostanhallgatóként a
mentőtiszti
tanfolyamot, és attól kezdve már mint mentőtiszt dol-
goztam részben a Központi Mentőállomáson (ez a
Mar-
kó utcában van), részben pedig Rákospalotán, a
Mentő
utca 8-as szám alatt. Szerintem ez mind a mai napig -
habár rég nem voltam azon az állomáson — pont úgy
néz ki, mint akkor. Annak idején éjszaka az olajat az
udvarról kellett behozni, hogy működjön a kályha.
Aztán, miután befejeztem az egyetemet, még
majd-
nem húsz évig dolgoztam a Mentőszolgálatnál, mint
részfoglalkozású mentőorvos. Idővel azonban más
dol-
gok is bejöttek az életembe. A Honvéd Kórházat a
har-
madév után műtősfiúként otthagytam, de negyed-
és ötödévben a II. számú Sebészeti Klinikára jártam
be
ügyeleti időben, orvostanhallgatóként ügyelni, kam-
pót fogni a kezembe. Ez gyakorlatilag teljesen
ingyen-
munka volt. Az akut hasi felvételes ügyeletekben
plusz
egy főként voltam jelen, ami annyit jelentett, hogy
részt vehettem a betegfelvételen, műtőbe mehettem,
kampót fogtam a kezembe, aztán ahogy az embert
egyre inkább megismerték, egyre több és több dolgot
bíztak rá.
Hatodévben megint visszakanyarodtam egy kicsit
a
baleseti sebészethez, de akkor már nem a Honvéd
Kór-
házban, hanem Csepelen, a Weiss Manfréd
Kórházban,
ami ott van a Csepel Művek bejáratánál. A csepeli
kór-
ház minden kedden ugyanúgy ellátott traumatológiai
ügyeletet, baleseti sebészeti ügyeletet anno, mint a
Honvéd Kórház a hétfői napokon. Somogyi
Szilveszter
főorvos volt az osztályvezető, egy fantasztikus figura,
elképesztő műveltséggel megáldott, zseniális kezű
trau-
matology, aki mindamellett, hogy imádta az embert
tanítani, mesét is mondott! A görög mitológiát
nagyon
szerette. Egyszer, amint ott álltunk műtét közben,
kam-
póval a kezünkben, lógtunk a beteg végén, s a
főorvos úr
éppen vette ki a beteg lépet, megkérdezte: fel
tudjátok-
e sorolni a múzsákat? Vagy tudjátok-e kinek a szobra
van a Keleti pályaudvaron? Mi csak néztünk
egymásra.
Szóval ilyen fajta műveltséggel rendelkezett Somogyi
Szilveszter. Magas, szemüveges, egyenes tartású
ember
volt. S valahogy mellette természetes volt, hogy én is
traumatológus leszek. Pedig akkoriban nem volt
köny-
nyű ez a feladat, azokban az években még annyira
nem
számított hiányszakmának...
Szóval akkoriban még azért olyan nagyon könnyen
nem lehetett Budapesten baleseti sebészi állást
kapni.
Az Országos Baleseti Intézetbe talán hirdettek hét
vagy
nyolc állást, azt többedmagunkkal megpályáztuk,
még
a szakvizsga előtt. Ez egyetem után volt, és én ott
kezd-
tem el dolgozni október elsején, méghozzá a hetes,
vagy-
is az egyik mozgásszervi osztályon. Majd lekerültem
Ka-
las doktorhoz, a szeptikus osztályra.
Márciusban pedig elvittek katonának. Akkoriban
még az volt a divat, hogy az orvosi egyetemisták a
kato-
nai szolgálatukat nem kiskatonaként, hanem már
érté-
kes diplomásként végezték az egyetem után. Ez azt
je-
lentette, hogy kaptunk hat-nyolc hét kiképzést
Pécsen,
utána kihasználták orvosi végzettségünket, és
csapat-
nál, esetenként valamelyik kórházban húztuk le a
mara-
dék időnket. A klasszikus pécsi tüzérlaktanyában
szol-
gáltunk, ami közvetlenül a Honvéd Kórház mellett
volt.
Az orvosszázadot mindig külön kezelték. Orvosok,
gyógyszerészek, fogorvosok voltak ebben az
alegység-
ben, úgyhogy kicsit el voltunk különítve a
hagyományos
bakáktól. De az akkori századparancsnok, meg az ott
dolgozó, nem feltétlenül mindig magasan kvalifikált
katonák éreztetni akarták, hogy itt azért csak a rang,
meg a beosztás számít. Vagyis nem az, hogy a doktor
uraknak esetleg diplomájuk van, és időnként könyvet
ol-
vasnak, színházba járnak, hanem arról szól a dolog,
hogy
mi vagyunk a kopaszok. Akiket ugyanúgy próbáltak
kivinni reggeli tornára, meg lövészetre, mint a többi
kis-
katonát. Persze ezek a próbálkozások nem voltak
min-
dig nagyon sikeresek. Hiszen mi már nem tizenkilenc
éves fiatal legények voltunk, hanem huszonnégy-hu-
szonhat éves felnőtt emberek, többeknek már
családja is
volt. Szóval eléggé bosszantották az embert a
felettesei.
De hát el kellett viselni! Mi azért ügyeskedtünk
Borbás
Gyula barátommal, aki évfolyamtársam is volt.
Nagyon
hirtelen betegek lettünk, talán már az ötödik vagy a
ha-
todik napon csúnya bőrbetegséget produkáltunk,
amit
„nagyon bonyolult" volt kivitelezni. Csak egy kis
csalán
kellett hozzá... így reggel kiálltunk a sorakozónál és
mondtuk, hogy nekünk kiütésünk van, szeretnénk
kór-
házba menni. Nagyon jó volt, mert egyedül
bőrgyógyá-
szati szakrendelés nem volt a Honvéd Kórházban, így
az
egyetem bőrklinikájára kellett kimennünk. Ott persze
azonnal összehaverkodtunk az ambulanciavezető
nővé-
rével, aki mindennap visszarendelt bennünket
kezelésre,
ami annyit jelentett, hogy nekünk nyolc órakor el kel-
lett jönnünk a laktanyából, és délután kettőre
mentünk
vissza mindennap. Nyolckor eljöttünk, bementünk a
bőrklinikára, bepecsételték a kezelőfüzetünkbe, hogy
megjelentünk kezelésen, és utána negyed kilenctől
ket-
tőig mienk volt a város. Édesanyám nővérének
családja
lenn lakik Pécsen, azaz akkor Pécsen volt egy
lakásuk,
de ők Mohácson laktak, úgyhogy ott volt a kéró, fél
ki-
lenckor már ott voltunk, átöltöztünk. Civil ruhában
vol-
tunk fél kettőig, utána visszaöltöztünk,
visszamentünk
a laktanyába. Nem volt olyan dörgedelmesen nehéz
ez a
katonaság. Utána részben mázlim is volt, részben az
ember mozgósította a régi honvéd kórházas
kapcsolata-
it. Négy hétig voltam kinn Verőcén, ez egy rakétás
lak-
tanya helyén épült krónikus osztály volt, Verőce fölött
a
hegytetőn, nagyon kellemes környezetben. Száz-
százöt-
ven, részben daganatos beteget, részben tábornok
anyu-
kát, tábornok nagymamát gondoztak, akikkel
időnként
volt egy kis egészségügyi probléma, de általában, ha
az
ember reggel nyolc órakor elkezdett vizitelni, akkor
tíz
órára már befejezte a munkáját. Utána túl sok dolga
tényleg nem akadt, megebédelt, megvacsorázott, dél-
után elment futni, ha jól érezte magát, de egyetlen
egy
baj azért volt, nevezetesen, hogy az ég egy világon
sem-
mi sem volt a hegy tetején rajtunk kívül. Itt egy hóna-
pot töltöttem, utána bekerültem a Központi
Kórházba,
még mindig katonaként, a baleseti sebészeti
osztályra.
A leszerelést követően ide hívtak dolgozni, ott
kezd-
tem el civil munkámat. Furcsa volt a leszerelés
pillanata,
mert hajam már akkor sem volt túl sok, legalábbis
elöl.
Hátul viszont hosszúra hagytam, és copfban fogtam
össze. Mindehhez még nagy szakállam is volt, és ez
ak-
koriban egy katona esetében - még rendszerváltás
előtt
jártunk - szokatlan volt. Habár a kutya nem kérdezte
tőlünk, hogy katonák vagyunk-e, és a főnökeim sem
szóltak bele, hogy hosszú vagy rövid a hajunk, de el
kel-
lett menni leszerelni. A leszereléshez fel kellett venni
az
egyenruhát. Én azért lettem politikailag megbízhatat-
lan, már a leszerelés kapcsán, mert nem vágattam le
sem a hajam, sem a szakállam. Gyakorlatilag magán
a
leszerelési ceremónián sem vehettem részt, mert
nem
voltam egyenruha-konform állapotban. Tényleg nem
egycentis volt a hajam és frissen sem voltam
borotválva.
Sőt még pipa is volt a számban. Nem véletlen, hogy
bár
nagyon kevesen voltunk olyanok, akiket nem
léptettek
elő tisztté, én mégis tiszthelyettesként szereltem le. S
rá-
ütötték a személyi lapomra, hogy politikailag megbíz-
hatatlan...
Mégis elmehettél a Honvéd Kórházba státuszba?
Ismertek, és azt mondták, így is szívesen látnak, s
pon-
tosan tudták azt, hogy e mögött nem politikai megbíz-
hatatlanság húzódik meg, hanem valamiféle
különcség.
Egyszerűen így néztem ki, s ezt elfogadták. Egy
ideig.
Mert egyszer aztán azt mondta nekem a főnököm,
Farkas Jóska, hogy le kéne vágni a szakálladat meg a
hajadat egy kicsit rövidebbre. Fogtam magam, haza-
mentem, szereztem egy nullásgépet és tök kopaszra
le-
vágtam a hajamat, meg a szakállamtól is
megszabadul-
tam. Másnap reggel azt mondta nekem Farkas Jóska,
hát nem pont erre gondoltam, de tulajdonképpen így
is
jó. Úgyhogy én ott dolgoztam a Honvéd Kórházban
tíz
évet, ami persze nem végig csak a Honvéd Kórházat
jelentette, mert a szakvizsgámhoz el kellett mennem
ide-oda gyakorlatra. Sebészetből szakvizsgáztam első
körben, és abból kettő és fél évet töltöttem a László
Kórház sebészetén, ami, azt kell hogy mondjam, hogy
tök jó iskola volt, és mind a mai napig nagy
szeretettel
gondolok vissza arra az időszakra: Barda tanár úrra
vagy
Keleti Gyurira, aki mind a mai napig aktívan
sebészke-
dik. Ők voltak a főnökeim, mindketten kiváló
emberek,
sokat lehetett tőlük tanulni, engedték az embereket
dolgozni. Abban a jó kis közösségben azt kell hogy
mondjam, jól éreztem magam. Rengeteg olyan „egzo-
tikus" beteggel találkoztam, akivel egy rutin
sebészeti
osztályon talán soha. Hiszen a László Kórházban
gyűj-
tögették össze őket. Ott volt például az AIDS-es pavi-
lon, ahova az összes trópusi betegségben szenvedőt
vit-
ték. Talán én végeztem elsőként AIDS-es betegen
vakbélműtétet. S valljuk be, akkoriban még, ha
Magyar-
országon kimondták azt, hogy AIDS, olyan volt,
mintha
egy vámpírnak ezüstkeresztet mutattak volna.
Nem fél egy sebész egy AIDS-es betegtől?
Ha tudjuk a betegről, hogy AIDS-es, akkor három-
négyszer nagyobb elővigyázatossággal és
lassúsággal, és
még nagyobb odafigyeléssel dolgozunk. De ha behoz-
nak egy beteget, akkor honnan tudod, hogy mi van
ben-
ne, hogy mondjuk ő nem AIDS-es vagy nem hepatiti-
szes? Hisz lehet, hogy nem vizsgálta senki, nincsen
róla
lelet. És való igaz, hogy a sebészeti műtétek 30-40%-
ánál a sebész maga valamilyen úton-módon
megsérül.
Ez nem azt jelenti, hogy levágja a saját ujját, de
mond-
juk tűvel megszúrják, a kesztyűje megsérül. S nem
kell
okvetlenül kiserkennie a vérnek, elég egy felületi
hámsé-
rülés is. Nekem a Honvéd Kórházban volt olyan
sebész-
- 22 -
kollégám, aki a fertőző májgyulladás C típusának a
ví-
rusával fertőződött meg egy műtét során, ami az ő
sebészi karrierjét is derékba törte. Ma már, azt
gondo-
lom, hogy ebben a furcsa, veszett világban, amiben
élünk, ilyenfajta másodlagos sérülésekkel abszolút
szá-
molni kell. Persze szólnak arról anekdoták, hogy
valaki-
nek levágják az ujját műtét közben, de azért a
sebészek
jelentős részének megvan mind a tíz ujja. Bár tényleg
volt olyan kollégám, aki kicsit ittas állapotban
belenyúlt
a fűnyíróba, és három ujja bánta ezt a történetet. A-
múgy nagyon jó sebész volt, de ez a kaland gátat
vetett
a további sebészi működésének.
Mentős sztorik
Akiket leborotvált a darus kocsi
Talán az egyik legtragikusabb mentős élményem az
MO-áson történt. Mentünk ki egy éjszaka egy karam-
bolhoz, amikor öt fiatal befutott egy soktonnás
darusko-
csi alá, ahol mind az öten meghaltak. A daruskocsi
gya-
korlatilag az autó egész tetejét leamortizálta. Ritkán
szoktam a kárhelyeken megdöbbenni, de ez a fajta
ron-
csolás olyan volt, mintha egy guillotine végigcsapott
volna az autón. És mindenki benne ült az ülésekben...
Csak épp deréktól lefelé, mert nem volt meg sem a
kocsi
teteje, sem az utasok felsőteste! A daru elég alacsony
építésű volt, a kocsi meg nekiment, becsúszott alá és
úgy ahogy van, letarolta a karosszériát, az utasteret.
„Le. lettem szarva"
Az egyik legvidámabb mentős történetem, legalábbis,
akik látták, azok majd megszakadtak a nevetéstől, a
Budaörsi úton játszódik. Kinn voltunk egy vonatgázo-
lásnál. A sérült ott feküdt a vonat alatt. Ilyenkor
persze
azonnal megállítják a szerelvényt, s természetesen
ösz-
szegyűlnek a bámészkodók. Ilyen esetben az orvos
nem
foghatja, s ránthatja ki a vonat kerekei közül a
sérültet,
mint a répát, ez nyilvánvaló. Ott volt kifacsarodva, ta-
lán az egyik végtagja még hiányzott is, vagy nagyon
durván roncsolódott. Infúzióbekötés, intubálás,
lélegez-
tetés. Ahogy ott görnyedek a beteg fölött és
próbálom
behelyezni a tubust, egyszer csak érzem, hogy
forróság
borít el. Aztán a forróság mellett érzem, hogy valami
a
nyakamba esik, meg a hátamra. Az történt, hogy pont
felettünk volt a vécé, a vonat a budija, amit csak
akkor
lehet használni, ha halad a szerelvény. De gondolom,
va-
lakit elkapott a szapora fosás, kiszaladt a budiba,
rároty-
tyantott, kieresztett mindent, és ez az egész úgy
ahogy
van, az én hátamba és a nyakamba szakadt
körülbelül
40 centi magasságból. Gyakorlatilag tarkón lettem
fos-
va, de a cucc még be is folyt a kabátom alá. S persze
egy
mentőorvos még egy ilyen szituációban sem
mondhatja
azt, hogy gyerekek bocs, de leszartak és én ezt nem
tu-
dom végigcsinálni. Korrektül el kellett látnom a bete-
get, miközben a többiek, meg a rendőr majd
felborultak
a röhögéstől, az ápolóm is alig bírta levegővel. Nem
volt
mit tenni, kérnünk kellett egy másik rohamkocsit,
mert
én abszolút nem voltam emberi fogyasztásra
alkalmas
állapotban. Átadtuk a másik kocsinak a teljesen
korrek-
tül ellátott sérültet, és visszamentünk a
mentőállomásra
a sajátunkkal. Aztán úgy, ahogy van, tripla
nejlonzsákba
bezárva, az egész lefosott cuccomat egy az egyben
kirak-
tam a szemétbe, mondtam, én ezt haza nem viszem.
Az áramütés — a városi legenda
Mentősként sok mindenen átmentem, bevállaltam.
Ami-
kor az autóra rádőlt a magasfeszültség, akkor is
bemász-
tam a sérültekhez, számomra az ilyesmi mindig is
kihí-
vást jelentett. De talán soha ilyen furcsa történetbe
ezen
kívül nem botlottam. Erről egyébként, afféle városi
le-
gendaként, számtalan változat kering a köztudatban,
pedig a sztori színigaz, velem, meg a kollégáimmal
esett
meg.
Azt mondják, hogy ha valakit áramütést ér, ki kell
szakítani valahogy az illetőt az áramkörből. De nem
úgy,
hogy odamegyek és elrángatom, mert akkor magam
is
bekerülök ugyanabba az áramkörbe, s engem is
megráz
a nagyfeszültség. Ilyenkor valamivel eltolom, kiütöm
onnan. A történet egy építkezésen játszódik, azzal
hív-
tak ki bennünket, hogy magasfeszültségű áramütés
ért
valakit. Kimentünk, feküdt a földön egy ürge, nagyon
jajongott, nagyon fájt neki a mellkasa, alig kapott
leve-
gőt. Mint utóbb kiderült, két oldalon sorozatos borda-
törése volt, kilyukadt a tüdeje, szóval tényleg rosszul
volt. De hogy a fenébe? Önmagában véve ilyet az
áram
nem tud: megéget, végigmegy rajtad, de nem töri el a
bordáidat... Az eset úgy történt, hogy este volt, már
majdnem befejezték a melót, ment le a nap, jött ki az
egyik munkásember a raktárból, hozott még egy
pallót
magával, amit le akart fektetni a helyére. S látta,
hogy a
kollégája áll a betonkeverő mögött, fogja két kezével
a
betonkeverőt és folyamatosan rázza. Persze, mint
utólag
kiderült, a fickó a maradék betont akarta kirázni
belőle.
De a társa hirtelen azt hitte, hogy az áram ütötte
meg,
attól rázkódik. Ott volt a kezében ez a hatalmas nagy
palló, s valahol az agya mélyén emlékezett, hogy mit
kell ilyenkor csinálni: ki kell vonni a delikvenst az
áram-
körből. Nosza, fogta a pallót, azzal a lendülettel
nekifu-
tott, és úgy ahogy volt, mellkason csapta az ürgét.
Hát
ki is ütötte, de nem az áramkörből, hanem úgy rende-
sen. Hátba vágta, aminek köszönhetően a kollégának
eltört mindkét oldalon nyolc-nyolc bordája, kilyukadt
a
tüdeje és légzési elégtelenség lépett fel nála. S ez
tényleg
velünk történt meg, 1985-ben. Akkor én a XV kerület-
ben mentőztem, a Mentő utca 8-as szám alatt volt a
mentőállomás, és a palotai esetkocsival voltunk kinn,
valahol Rákospalota kertvárosi részén. Szóval ilyen
van,
ez nem városi legenda.
,Aki a tizedikről ugrott ki
A sokadik emeletről való kiugrás az esetek nagy
részé-
ben elég komoly problémát tud okozni. Nekünk is
volt
egy betegünk, akit úgy kaptunk, hogy a magasból
esett
le, a tizedik emeletről. Ez első hallásra is legalább
har-
mincegynéhány méter. Onnan betonra esni nem
semmi.
Akadt még egy-két olyan betegem mentős koromban,
akit ilyen eset után még élve be tudtunk vinni a
kórház-
- 27 -
ba, de a többiek általában mind a helyszínen meghal-
tak. Szóval kíváncsi voltam.
Megérkezik a mentő, várjuk a csődületet: ha
leugrik
valaki a tizedikről, azt a népek biztosan körbeállják.
De
itt sehol semmi. Mi történt? Visszapattant a
nyolcadik-
ra, vagy mi a túró történhetett? Kiderült, emberünk
nem a hagyományos módon ugrott ki, mert ahhoz
túlsá-
gosan félt. Azt nem vállalta be, hogy rááll az erkély
szé-
lére és onnan nekibátorodik. Ehelyett kikapaszkodott
az
erkély szélére, lelógott, és ahogy elengedte, beesett
rög-
tön egy emelettel lejjebb, a kilencediken az alatta
lévő
erkélyre, és eltörte a csuklóját. De az annyira fájt
neki,
hogy csak ült az alsó szomszéd erkélyén, és jajongott.
Kiabált, hogy most már nem is akarok öngyilkos
lenni,
de eltört a csuklóm, mi lesz velem!
De volt olyan visszatérő betegem is, aki egy belső
ud-
varra ugrott ki egyszer, és ráesett egy áltetőre, ami
alatt
pont ott állt egy régi, kidobott fürdőkád, és ő abba
esett
bele. A kádban volt egy csomó összegyűlt esővíz, így
aztán túl sok baja nem lett azon kívül, hogy itt-ott
ösz-
szezúzta magát, meg tiszta kosz lett a ruhája az
esővíz-
től. Mindenesetre bevittük a kórházba megfigyelésre,
de
már útközben mondta, hogy ilyen hülyét, mint ő...!
Meg akarja magát ölni, kiugrik az ablakon, erre
beleesik
egy fürdőkádba! Hogy ez se sikerüljön neki, ez már a
hülyeség netovábbja! Pedig ő tényleg véget akart
vetni
az életének! És valljuk be őszintén, aki ugrik, az
tényleg
komolyan gondolja. Gyógyszerből be lehet venni
keve-
set, vagy épp annyit, amiről még tudom, hogy meg
tud-
- 29 -
nak menteni az orvosok, szóval lehet egyfajta
figyelmez-
tetésnek szánni a környezetem felé, de „kicsit" nem
lehet kiugrani. Bár a fenét nem, épp a fenti eset bizo-
nyítja.
Nem az ilyen eseteket túlélt emberek szokták
azt mondani,
hogy ez egy égi jel volt? S talán ezért nem
próbálják meg újra
megölni magukat.
Ennek a fürdőkádba esett pasasnak biztosan sugallt
va-
lamit az eset. Sajnos nem nagyon ismerem ezeknek a
betegeknek a további sorsát.
,A viking harcos — az embe»)
aki fejjel beleállt a betonba
De megint eszembe jut egy idevágó eset. Volt egy
bete-
gem, akinek belefúródott a feje a betonvasba. Őt is
men-
tővel vittük el egy építkezésről. Nem ugrott, leesett,
és
fejjel előre ráesett a betonra, amiből kiállt egy
vasdarab.
Ez a betonvas pedig átment a fején. Úgy fogadott
ben-
nünket a fickó, hogy feküdt a beton mellett, és kiállt
a
fejéből egy hosszú betonvas. Mondhatnám azt is, rá
volt
húzva a feje a vasra, mint szalonnasütéskor egy
egész fej
hagyma a nyársra. Nem hazudok, pont így nézett ki.
Ez
sem olyan eset, hogy odamegyek mentőorvosként,
oda-
támasztom az egyik lábamat, aztán két kézzel megfo-
gom a vasat és cupp, kirántom, és utána mehetsz haza,
Józsikám. Jöttek a tűzoltók, elvágták a betonvasat.
A fickó úgy nézett ki, mint egy viking harcos, akinek
szarvszerű sisak van a fején. Mindkét oldalon kiállt be-
lőle két darabka acél. Miközben a férfival úgy lehetett
beszélgetni, mint ahogy most veled. Semmi komoly tü-
nete nem volt, mondta persze, hogy fáj, fáj, de nagyon
nem volt rosszul. Ennek az ürgének tudom a további
- 31 -
történetét is. Bevittük az idegsebészetre, persze
bekö-
töttük, infúzió, elaltattuk, mese nem volt, meg kellett
operálni. Később meg is gyógyult a pasas, semmiféle
fi-
zikai szövődménye nem volt. Pedig az agyán is
átment
a vas. De nyilvánvalóan olyan, úgynevezett „néma"
te-
rületet érintett, aminek a sérülése nem okozott
fizikai
problémát. Később viszont kiderült, mégiscsak lett
va-
lamiféle következménye, mert megváltozott a
személyi-
sége. Mondták, hogy addig egy teljesen jóravaló,
normá-
lis fickó volt, akiből egy agresszív, alkoholista, durva
ember lett az agysérülést követően. Három évvel
később
pedig meg is halt, méghozzá úgy, hogy részegen
beleful-
ladt egy bányatóba fürdés közben. Tehát túlélt egy
olyan
munkahelyi balesetet, amibe vidáman belehalhatott
vol-
na, aztán három év múlva ittasan, valahol Pest
környé-
kén belegyalogolt egy bányatóba, és banális módon
be-
lefulladt.
.A kiontott belek
Egy másik mentős történet: a XIII. kerületben, a Ró-
bert Károly körúton egy kocsmába hívtak minket
vere-
kedéshez. Volt ott mindenféle sérült, az egyiken itt
egy
tipli, a másikon ott egy tipli, a harmadikat orrba vág-
ták, de semmi olyat nem láttunk, ami nagyon komoly-
nak tűnt volna. Aztán egyszer csak, ahogy tengtek-
lengtek az emberek, odajön az egyikük és azt
mondja:
„Megvizsgálna engem is, doktor úr?" Ránézek a
fickóra,
tél volt, kabát volt rajta, picit sápadt volt, de más
sem-
mi különös. Mondom: „Persze hogy megvizsgálom, mi
történt?" Mondja az ürge, hogy ő is részt vett a
vereke-
désben. „Mi történt?" — kérdem én, mivel nem
láttam
semmit sem az arcán, sem a kezén. Azt mondja a
férfi:
„Hát ez!" A zsebében voltak a kezei, úgy fogta össze
magán a felöltőt. Azonmód széttárta a karját. Ahogy
kinyitotta a kabátját, akkor láttam csak, hogy fel volt
vágva a hasfala, és a belei szépen kicsusszantak a
hasá-
ból. Ott állt előttem egyetlen pillanatig, majd hirtelen
elájult. Tél volt, nagyon hideg, mínusz tíz fok körül,
este, s az utcai lámpák fényében jól látszott, hogy
szabá-
lyosan gőzölögtek a belei, amelyek ugye testmelegek
voltak. Azonnal hordágy, sós kötés a hasára, bevittük,
idővel felépült, gondolom, ma is él.
A Trabant meg a szikla esete
Egy másik emlékezetes eset az volt, amikor a Gellért-
hegyről ráesett egy Trabantra egy szikla. Ment a
fickó a
Gellért-hegy előtt, haladt a forgalommal, mellette ült
a
felesége. Egy hatalmas darab kő pedig leszakadt,
legör-
dült a hegyoldalon, és pont úgy esett rá a Trabantra,
hogy rázuhant az autó jobb oldalára, és a feleségét
ott
helyben agyonütötte. Képzeld el ezt a fatális esetet:
ül-
nek az autóban, hello drágám, merre menjünk...
puff...
- 33 -
és mire odanézel, csak egy nagy követ látsz, alatta
meg
valamit, ami valaha az asszony volt. És neked semmi
bajod nincsen, szó szerint a hajad szála sem görbült.
Mennyi az esélye egy ilyen esetnek? Ez a sors:
leszakad
egy szikla, legurul, s pont úgy esik rá az autóra, hogy
a
jobb oldalon ülőt egyszerűen kikuglizza a történetből.
.A kislány, akinek elvágtam a torkát
A Budai Mentőállomáson kocsiztam nagyon sokáig.
Ez a Sportkórház területén volt, a MOM Parkkal
szem-
ben. Csendes, nyári éjszakán, hajnali kettő-három
felé
rohan föl az ápoló, hogy jöjjek gyorsan, az egyik
szállí-
tókocsi hoz be egy beteget. Egy Pest környéki telepü-
lésről indultak el egy kisgyerekkel, akinek kruppja
volt.
Ez a vírus okozza a gégefedő-gyulladást, ami abból
áll,
hogy rendkívül megnagyobbodik a gégefedő, és
fizikáli-
san elzárja a légutat, így a gyerek nem kap levegőt és
megfullad. Ez egy nagyon súlyos betegség.
Elindultak
ezzel a relatíve jó állapotú gyerekkel, azt gondolták,
éj-
szaka lévén gyorsan beérnek a kórházba, biztos nem
lesz baj. Forgalom nuku, kéklámpa, sziréna, úgy
gondol-
ták, mindössze tíz-tizenöt perc. Igen ám, de a gyerek
rosszabbul lett, egyre nehezebben vette a levegőt és
a
BAH-csomópontnál leállt a légzése. Teljesen
megszűnt.
Azonnal beszóltak rádión menetközben, hogy Budán
van a kocsi, kérdezték, van-e benn orvos, mondták,
hogy
van, jöjjenek csak... Mi mindössze kétszáz méterre
vol-
tunk a BAH-csomóponttól. Begördültek és hoztak egy
két-három éves forma kislányt, teljesen lilán, vagy in-
kább szilvaszínűen, egyáltalán nem vett levegőt. Ha
egy
kruppos beteg már nem vesz levegőt, ott már
hagyomá-
nyos úton nem lehet a légutat biztosítani az orrán
vagy
a száján keresztül bevezetett tubussal. Be kell jutni
vala-
hogy a légcsövébe, mert olyan nagyra duzzad föl a
gége-
fedője. Ilyenkor egyetlen alternatív lehetőség van: a
lég-
csőmetszés. Nekem az volt a mázlim, hogy
sebészként
kezdtem a pályafutásomat, és csináltam már ilyen
jelle-
gű beavatkozásokat. Azonban még így sem volt
egysze-
rű szikét venni a kezembe, nem egy steril,
előkészített
műtőben, hanem egy mentőautó hordagyán.
Ráadásul
nem is felnőttről volt szó, hanem egy két-három éves
gyerekről. De az nem az a pillanat volt, amikor az
em-
ber tökölhet, csinálni kellett, úgyhogy sutty,
légcsőmet-
szés, egy vágás, kis tubus bele, lélegeztetés,
megszűnt a
lilaság, a gyerek kapott szépen levegőt. Utána azért
csak
elaltattuk a kislányt, hiszen nem tudhattuk, nem lé-
pett-e fel közben oxigénhiány. Áttettük a rohamkocsi-
ba, bevittük a kórházba, és utána a jól végzett munka
örömével jöttünk haza hajnalban. A Városmajor utcá-
ban még elmentünk a pékhez, és egy kifli-tej
kombiná-
cióval - mintegy reggeli gyanánt — megünnepeltük a
sikeres akciót. A dolog ennyi volt, van róla két
fényké-
pem, mivel én mindig hordok magamnál fényképező-
gépet, hogy bármikor dokumentálni tudjak egy-egy
esetet.
Aztán évekkel később, a fiunk még általános
iskolás
volt, és mentek osztálykirándulásra. A gyülekezőnél a
feleségemmel beszélt az egyik osztálytárs mamája.
Azt
mondta a hölgy Gyöngyvérnek, hogy „a kislányom
sze-
retne beszélni a férjeddel". A nejem szerint olyan
tizen-
hat-tizenhét éves forma, nagyon helyes, szép leány
volt.
Hát oda is jön hozzám a kislány — kiderült, a fiam
egyik
osztálytársának a nővére -, és azt mondta, szeretné
megköszönni, hogy megmentettem az életét! Néztem
ki
a fejemből abszolút értetlenül. Ahogy állt előttem a
kis-
lány, csupán ennyit mondott: „Én voltam az, akinek
el
tetszett vágni a torkát". Rögtön meg is mutatta:
lehúzta
a nyakán a blúzát, s volt ott egy két centis heg.
„Én voltam az a kruppos kislány, akinek a Budai
Mentőállomáson el tetszett vágni a torkát." Én meg
csak ott álltam, földbe gyökerezett lábbal. Mit
mondhat
az ember erre? Hogy „jé, tényleg, igen, én is örülök,
jaj,
de jó, hogy sikerült!". Vagy hülye kérdéseket tesz fel,
hogy „jól vagy és mi akarsz lenni?". De egy biztos, re-
mek érzés volt. Ilyen pillanatokért érdemes ezt az
egé-
szet csinálni.
Zacher és a gumiallergia —
avagy irány a toxikológia!
Olyan öt évet dolgozhattam, még szakvizsga előtt,
ami-
kor elkezdődött nálam egy furcsa allergia.
Folyamatosan
jöttek a tünetek, az elején enyhébbek voltak, aztán
egy-
re erősödtek...
Hogy nézett ez ki?
Először csak viszketés formájában a kezemen, aztán
jöt-
tek a hólyagok. Egy sebész kezén, ha hólyagok
vannak,
az alapvetően már valamilyen gócot jelent, s a
sebészeti
műtétek sterilitásában elég komoly gátat is. Hisz
ezek
felülfertőződnek, szóval nem ez volt életem legjobb
pil-
lanata. Vizsgálat vizsgálatot követett. Kiderült, hogy
részben az illatanyagra, részben pedig a gumira
vagyok
allergiás. Persze ezt észrevettem onnan is, hogy a
zokni
vagy akár az alsónemű gumija is kiütéseket okozott.
Nem tagadom, emiatt immár hosszú évek óta zoknit
az
esetek jelentős részében csak akkor hordok, ha
elkerül-
hetetlen, ha netán olyan helyre kell menni, ahová
mu-
száj öltönyt felvenni. Télen is zokni nélkül veszem föl
a
cipőt. Mindemellett itt van az illatanyag-allergiám is,
ami engem roppant olcsó fiúvá tesz. Hiszen nekem
nem kell karácsonyra drága, márkás after shave-et,
de-
zodort venni, mert semmiféle illatanyagot nem
haszna-
- 37 -
lok. Ha mégis, akkor csak kristálydezodort, azaz izza-
dásgátlót, aminek tulajdonképpen nincsen semmiféle
szaga. Testápolóként pedig nagyon egyszerű patikai
krémet használok, amit magam keverek össze vízzel,
s
lesz belőle egy testápoló sűrűségű, teljesen semleges
anyag, ami abszolút illatmentes, majdhogynem Flóra
mosószappan kategória. Borotválkozni nem nagyon
szoktam, sampont szintén nem nagyon használok —
nincs is nagyon mire.
Mindez hangozhatna viccesen is, csak éppen
kettévágta a
baleseti sebészi karrieredet. Mennyi idő alatt
derült ki ez az
allergia?
Legalább háromnegyed évig szenvedtem, amíg
kiderült
feketén-fehéren, hogy mi a bajom. Addig krémet
hasz-
náltam, rázókeveréket, allergia elleni gyógyszert,
hátha
így enyhülnek a panaszaim, de nem. Az allergiás
beteg-
ségek egy részénél elő szokott fordulni az, hogy
kifárad
a szervezet és megszűnik az allergia. Ez nálam sajnos
nem történt meg. Az, hogy én egy nap hat-tíz órát gu-
mikesztyűben töltsek a műtőasztal mellett,
gyakorlati-
lag lehetetlenné vált. Magyarán szólva megszűnt az
éle-
temben az, ami az egyik legfontosabb volt, a sebészi
munka.
Volt egy bizonyos pillanat, amikor nem
húzhattál már fel
gumikesztyűt és nem mehettél be a műtőbe?
Én hoztam meg egy napon ezt a elöntést. Amikor
egy-
szer csúnya bakteriális fertőzést kaptam a kezemen
az
allergiás kiütések miatt, akkor azt kellett mondanom,
hogy eljött a pillanat, és most abbahagyom a
sebészke-
dést.
Ki volt írva a műtét és le kellett mondani?
Bementem a főnökömhöz és mondtam, hogy én ezt
most nem tudom csinálni. Ő abszolút megértett és tá-
mogatott, akkor kinn dolgoztam az SZTK-ban.
Hallottál te már a magadén kívül ilyen esetről?
Vagy nagyon
ritka ez a betegség?
Szakirodalomban van róla szó, utánaolvastam, mert
persze érdekelt, mi is történt velem. Kiderült, volt
pár
ilyen, de valóban ritka az én esetem. Számot kellett
vet-
nem magammal. Be kellett látnom, hogy az életben
sok
mindennel szerencsém volt, jó helyre születtem, jó
éle-
tem volt, jó iskolákat járhattam ki, és mind a mai
napig,
dacára mindennek, jól érzem magam a bőrömben.
Füg-
getlenül ettől az allergiától, ami időnként még most
is
előjön. Manapság azonban, ha muszáj gumikesztyűt
húznom, felveszek alá egy nejlon- vagy neoprén kesz-
tyűt is. De mondom, eljött az a pillanat, amikor azt
kel-
lett mondanom, hogy ennyi volt a sebészi karrier...
Nem volt egyszerű.
- 39 -
Állást kellett keresned?
Tulajdonképpen nem, mivel a Honvédban dolgoztam,
és emellett még mentőztem is. Persze akkor jött egy
nagyjából hat hétig tartó szakmai mélyrepülés.
Ezalatt
megkerestek azzal, hogy van egy cég, amelyik — ez
még
a hőskorban volt - betegszállítással, magánbetegek
ellá-
tásával foglalkozik, lenne-e kedvem annak az
orvosigaz-
gatói pozícióját betölteni. Ez nagyon jól hangzott, de
megmondom őszintén, abszolút nem az én életem
volt.
Hat hétig csináltam és utána azt mondtam, hogy
köszö-
nöm szépen, ezt soha többet. Nem az én világom volt
ez
az öltönyös-nyakkendős történet, diplomatatáskával
tárgyalni járni. Akkor egy intenzíves kollégám,
Berényi
Tamás, akivel mind a mai napig jóban vagyunk - most
a Tétényi úti kórház Sürgősségi Centrumának a
vezető-
je —, azt mondta: „Figyelj, a Korányiban alig vannak
emberek a mérgezési osztályon. Nem lenne kedved
oda-
jönni dolgozni?" Ismertem az osztályt, mentősként
elég
sokat jártam arra, nem volt rossz hangulatú részleg,
de
nekem azért egy kicsit furcsa volt. Misztikus volt a
sok
mérgezés, öngyilkosság, száz ágy, bezárt ajtók,
tébolyda.
Szóval magicai mistery tourmk tűnt az egész. De
azt
mondtam, próbáljuk meg. Odakerültem, és persze a
mérgezést, a toxikológiát „újra kellett tanulnom", a
tu-
dásbázisomat jelentősen ki kellett bővítenem. Viszont
remek társaságba keveredtem, bár épp akkor nagyon
kevés ember volt, mert a régiek közül sokan
elmentek.
Tulajdonképpen minden lógott a levegőben az egész
osztályon. Ám mivel mindenhol voltak régi kollégáim,
a mentőknél, itt-ott-amott, idővel összehoztam egy
olyan csapatot, amelyik mind a mai napig ott
dolgozik.
Közöttük vannak hárman-négyen olyanok, akik
régebb
óta ott dolgoztak, de a többieket „én hoztam" erre az
osz-
tályra. Nagyjából itt született meg az akkor még
Korá-
nyi, majd később Erzsébet, most pedig Péterfy
Sándor
Utcai Kórház-Rendelőintézet, Baleseti Központ Klini-
kai Toxikológiai Osztálya.
Ez a három kórház gyakorlatilag ugyanaz?
Igen. Kubatúra, épület szempontjából ugyanaz. 1949-
ben a világon elsőként ez volt az az osztály — amit
ma én
vezetek -, amelyik speciálisan mérgezett betegek
ellátá-
sával kezdett el foglalkozni. Nem azért, mert egy köz-
ponti párthatározat döntött arról, hogy akkor most
ma-
guké ez a szép feladat, hanem azért, mert ilyen
elhivatott
bolondok dolgoztak ott már akkor is, akiket érdekelt
a
mérgezett betegek ellátása. Akkor még nem volt léle-
geztetőgép, antidótumok, meg speciális terápiák.
Akko-
riban még egy súlyos mérgezett szinte biztosan
belehalt
a mérgezésbe. Hiszen a lélegeztetőgép az '50-es évek
vé-
gén, a gyermekbénulásos járvány idején jött csak
hasz-
nálatba. Addig nem volt egyéb, mint az infúzió, meg
egy-két más alapdolog, de túl nagy terápiás
fegyvertár
nem állt rendelkezésre. így aztán addig a
lélegeztetést
igénylő mérgezett betegek mind meghaltak.
Akkoriban
a gyógyszermérgezettek, barbiturátmérgezettek,
maró-
szert ivó betegek nem igazán voltak kezelhetőek,
ellen-
tétben napjainkkal, amikor 1% alatt van az osztályon
a
halálozás. Ez évi tízezer beteget nézve nagyon szép
ered-
mény, dacára annak, hogy a körülményeink, valljuk
be
őszintén, nem éppen az európai normáknak
megfelelő-
ek. Viszont a szakmai munkában semmivel sem
vagyunk
elmaradva a nyugat-európai vagy az amerikai centru-
mok mögött.
Nem mennek el tőletek a fiatal orvosok?
Két olyan kolléga van, aki kiment külföldre, egy fiatal
rezidens lány, aki Angliába ment szerencsét próbálni,
a
sürgősségi osztályra. Időnként visszajön, szeretettel
gondol ránk, valamint azokra a dolgokra, amiket itt
tanult nálunk, s amit nagyon jól tud kint hasznosítani.
A másik egy két szakvizsgával rendelkező kolléganő,
aki
rút anyagi okok miatt ment ki, de ő is azt mondta,
visz-
sza fog jönni. Elhiszem neki, és megértem, hogy neki
most arra kell a kinti munka, hogy megteremtse az
eg-
zisztenciáját, lakást vegyen. Őket leszámítva a
toxikoló-
giai osztály jelenleg nem vörös posztó, s ha most
nekem
módom és lehetőségem lenne tíz rezidenst felvenni
az
osztályra, mint ahogy nincs, akkor lehet, hogy erre a
tíz
helyre akár harmincan-negyvenen is jelentkeznének.
Hozzánk szívesen jönnének, mert kaland, kihívás.
Érde-
kes betegek, esetek, naponta huszonöt-negyven
beteget
veszünk fel és látunk el, ezek közt van mindenféle,
sok a
nagyon súlyos eset. Szerintem most ez az osztály jól
mű-
- 42 -
ködik, habár vannak benne apró, sötétebb foltok.
Leg-
inkább az, hogy ennek az osztálynak nem itt lenne a
helye kubatúra szempontjából. Ugyanis a Péterfy
Sán-
dor Utcai Kórház-Rendelőintézet és Baleseti Központ-
ban az összes diagnosztika, amire szükségünk van,
nem
nálunk, hanem a nagy, központi épületben van.
Vagyis
házon kívül. Ez azt jelenti, hogy ha egy beteget el
akarok
küldeni CT-re, akkor nem egyszerűen áttolom a
folyosó
végére, ahol a CT van, hanem kell hozzá egy mentő,
aki
elviszi két utcával odébb. S ha az a beteg
lélegeztetett,
akkor megint csak kell hozzá mentő, és innentől
kezdve
az egész dolog komoly szervezést igényel.
Én hallottam olyan orvost, aki a toxikológiát egy
kicsit le-
nézi, és azt mondja, hogy a sebészethez képest
csupán a részeg
és mérgezett betegek hánytatásában merül ki.
Azt gondolom, aki így nyilatkozik erről a
szakterületről,
az abszolút nem ért hozzá. Ma már egyre
kevesebbszer
kapunk ilyen és ehhez hasonló telefonokat más osztá-
lyokról, kórházakból: „Te, átküldenénk egy beteget,
mossátok ki a gyomrát!"
Az ember az elején még talán egy kicsit felkapta a
vizet, de aztán legyintett rá. Ma a klinikai toxikológia
egy
kreditpontos, féléves tantárgy az egyetemen. Mire ez
a
könyv megjelenik, addigra ki fogják adni a klinikai
toxi-
kológia magyar nyelvű tankönyvét is. A toxikológia
ma
már olyan szakterület, amelyiknek jövőre
valószínűleg
önálló szakvizsgája is lesz. Magyarországon évente
kö-
- 44 -
rülbelül huszonötezer mérgezett beteget látnak el,
eb-
ből több mint tízezret mi, itt a Péterfy Sándor Utcai
Kórházban. Egyre több olyan kémiai anyaggal lehet
ta-
lálkozni, amelyik potenciálisan akár akut, akár
krónikus
mérgezést is okozhat, úgyhogy azt gondolom, a
klinikai
toxikológia lassan elfoglalja a helyét az orvosi
diszciplí-
nák között. Ma már tényleg nem arról van szó, hogy
mossátok ki a gyomrát, vagy hánytassátok meg. Van
ná-
lunk mindig olyan részeg, aki nem is kicsit kapatos
és
hány, akár a lakodalmas kutya. Igen, ilyen is
előfordul,
nem is egy, de azért ott vannak azok a kihívások,
amikor
például valaki megette a tiszafát, belélegezte az
alumí-
nium-foszfidot, megette a foltos bürök nevű növényt,
akár véletlenül, akár öngyilkossági szándékkal, vagy
újfajta szintetikus kábítószert adott be magának
intra-
vénásán, aminek következtében valamilyen
elváltozás
alakult ki. Ami akár lehet szívbelhártya-gyulladástól
kezdve multiplex tüdőtályogon keresztül egy csomó
minden. Esetleg légzési elégtelenség lépett fel
valakinél,
mert parafinnal gargalizált, és az véletlenül
lecsusszant
a tüdejébe, mert cigányútra szaladt. Még hosszan
foly-
tathatnám: beleivott a sósavba, permetezőszerbe,
nem
feltétlenül öngyilkossági szándékkal, hanem akár
vélet-
lenül is, vagy bevett harminc nyugtatót, betolt rá fél
li-
ter vodkát és most olyan, mint egy igazi állat. Igen,
van
ilyen is, nem is kevés, de akad sok olyan beteg is,
ame-
lyik nagyon nem ilyen. Akinek az esete egy csomó
szoft-
vermunkát, odafigyelést, folyamatos szakirodalom-
olva-
sást von maga után.
- 46 -
Mondok egy példát: vegyük a foltos bürök nevű nö-
vényt, ami sokak számára ezen a néven kevésbé
ismerős.
De valószínűleg az már rémlik, ha azt mondom, hogy
i. e. 399-ben egy Szókratész nevű úriember ezt itta
meg,
amikor elküldték neki a méregpoharat. A poharában
ugyanis ópium volt és bürök. Ez asszisztált
öngyilkosság
volt, de Szókratész választhatott, hogy vagy így öli
meg
magát, vagy egy fájdalmasabb módját választja a
halál-
nak. S ő filozófusként ezt választotta. Platón ennek a
mérgezésnek a tüneteit gyönyörűen leírta, és
pontosan
ilyenfajta tünetekkel találkoztunk tegnap az egyik
bete-
günknél, aki foltos bürökből készített főzetet ivott.
Nem
véletlenül, mert azért ezt véletlenül nem szokták
elké-
szíteni, hanem öngyilkossági szándékból. Ilyenkor az
ember azt mondja, hogy hoppá, micsoda szakmai
kihí-
vás: nézzünk utána, mi is az a foltos bürök, mit okoz,
milyen anyag van benne, hogyan hat és mit okoz a
niko-
tin receptorokon, milyen tünetekkel jár, és egyáltalán
mit tudunk kezdeni egy ilyen beteggel? Azt
gondolom,
ebből az egy esetből is látszik az, hogy itt nagyon ko-
moly szakmai munka folyik.
Te akkor az a fajta orvos vagy — és ez az, ami a
nehezebb —,
akihez nem azért megy a beteg, mert meg akar
gyógyulni.
Vagy mint mondjuk egy plasztikai sebészhez,
mert szebb akar
lenni. Nyilvánvalóan nem lesz együttműködő
például egy ön-
gyilkos, vagy egy önkívületbe került részeg.
Szóval a lelkedet
nem mindig simogatja a munkáddal járó
ismertség.
Hát, ezt jól látod. De mi arra esküdtünk fel, hogy
segít-
sünk ezeknek az embereknek, segítsünk az
embertársa-
inknak, és ez nem feltétlenül jár mindig együtt azzal,
hogy a beteg eurokonform módon szólítja meg az or-
vost. Elő szokott fordulni, hogy a beteg, aki éppen
vala-
milyen szer hatása alatt áll, azt mondja nekem, hogy
„elmész te az anyádba, te mocskos kopasz", mert
éppen
úgy gondolja, hogy ez a helyes igény a részéről. Én
erre
nem azt fogom mondani, hogy „te meg a jó büdös
kurva
anyádba" és nem kapok elő mondjuk egy
baseballütőt,
és nem vágom pofán őt. Ennek ugyanis semmi
értelme
nincs, ráadásul olyan beteg nincs, akivel ne lehetne
meg-
találni a közös nevezőt, akivel ne lehetne beszélni.
Ehhez
persze kell a határozott fellépés. Előfordul, hogy
megáll
a tudományunk. Volt már rá példa, hogy
megtámadtak
minket az osztályon a betegek, szokott időnként
vereke-
dés is lenni. Lőfegyvert, szúró- és vágófegyvert,
boxert,
sokkolót rendre találunk, amiket persze azonnal el is
kobzunk a betegeinktől. De ez a ritkább. A gyakoribb
az, ha a hozzátartozó érkezik felfegyverkezve. Inkább
a
rokonság az, akit sokszor jóval nehezebb kezelni. De
végső soron sokszor a beteget is, a hozzátartozót is
meg-
értem. Mert minden betegnek a saját betegsége a
leg-
fontosabb. Gondolj bele, ott ül valaki, aki elvágta a
kis-
ujját, neki nagyon fáj, és behoznak valakit a villamos
alól, akinek kezét-lábát levágta a villamos. És akkor
az
utóbbit viszik be soron kívül, miközben ó már ott ül
egy
- 48 -
órája a maga két centis bibijével. És kiakad. Vagy
egy
másik példa: fekszik benn a kezelőben a lélegeztetett
- 49 -
beteg, mialatt egy másik család meghozza a
nyugtatót
bevett tizenhét éves lánykát. Azonnal verik az ajtót,
és
üvöltik, hogy „ti rohadtak, nyissátok ki, meghal a
gye-
rek." Hiába mondjuk azt, hogy figyeljen, nem fog
meg-
halni, nyugi. Ő csak nyomja, hogy azonnal meghal,
meg
így, meg úgy. És akkor jön „a rohadt egészségügy",
és
ránk rúgják az ajtót és „lekurvaanyádoznak" bennün-
ket. Néha a hozzátartozókkal tényleg sokkal-sokkal
ne-
hezebb bánni.
Gyakorlatilag a ti osztályotok is egy háborús övezet...
Nem ritkán. Kinn is van nálunk a kezelőben az egyik
kereskedelmi csatorna népszerű műsora, a Való Világ
régi lógója. Mert ez itt a való világ, kérem szépen.
Már-
mint ez, ami itt zajlik, ahol kiváló társadalmi kereszt-
metszetet lát az ember. Itt látni azokat, akik mondjuk
a
depressziójuk, az elkeseredésük, a
jövőképtelenségük
miatt jutottak el idáig. A mi betegeinkről nagyon jól
lehet következtetni a társadalom aktuális állapotára.
Nem véletlen, hogy Norvégiában az öngyilkosságok
szá-
ma a magyarországinak a tizede, vagy talán még
kisebb
hányada. Ott ugyanis egy magas áfával, magas adó-
kulccsal élő társadalomban olyan szociális jólétet
tud-
nak teremteni, amiben sokkal kevesebb a peremre
sod-
ródott, depressziós, jövőtlen, kilátástalan ember.
Valljuk
be őszintén, Magyarország elmúlt három-négy éve
gazdasági szempontból nem volt sikertörténet, ahol
el-
mondhatjuk, hogy virágzik az építőipar, a
kisvállalkozá-
sok, minden nagyon szép, minden nagyon jó, az
emberek
nincsenek eladósodva, mindenki tudja törleszteni a
köl-
csöneit. Naponta találkozom olyan emberekkel, akik
azért nyúlnak gyógyszerhez és azért fordulnak saját
ma-
guk ellen, mert annyira ellehetetlenült az életük. Jön-
nek a számlák, munkanélkülivé váltak... és ma
becslé-
seink szerint körülbelül kettő-kettő és fél millió
ember
él potenciálisan a hajléktalanság határán. Miért?
Mert
elmegy dolgozni, és azt mondja neki a főnöke, hogy
nem
fizetem ki ezt a hónapodat. Teljesen mindegy, hogy
mi-
ért, mert nem akarja, vagy neki sem fizettek. De ez
azt
jelenti, hogy ennek az embernek vége, mert három
hó-
nap múlva gyakorlatilag az utcára fog kerülni
családos-
tul. És a társadalom nem kis része él így, egyik
napról a
másikra.
Nektek is egyre több a betegetek?
Határozottan több lett. Valamikor régen, még a
szocia-
lizmusban megtörtént, hogy évi tizennégy-
tizenötezer
beteg is megfordult nálunk, aztán ez lecsökkent
nyolc és
fél ezerre. De sajnos egy-két éve megint elkezdett
nőni
ez a szám, és most megint ott tartunk, hogy több
mint
tízezer betegünk van, de szerintem idén még több is
lesz, el fogja érni a tizenkétezret.
Toxikológus-csemegék
A férfi aki fel akarta pofozni a kígyót
A toxikológia része a különböző méreggel ölő állatok
okozta elváltozások kezelése. De rögtön szögezzük le, mi
itt, Közép-Európában el vagyunk kényeztetve, hiszen
mindössze pár méreggel ölő állat honos errefelé. A két
viperafajunk önmagában véve talán egy háromkilós
gyermekre lehet veszélyes. Van egy-két pókunk, s a pók-
csípés kellemetlen, felduzzad, panaszokat okoz. Van
még darázs- és méhcsípés. Most nem az allergiára gon-
dolok, mert az akár végzetes is lehet, hanem arra, ami-
kor tényleg megcsíp valakit hat-nyolc darázs. Az tényleg
kellemetlen. De összességében ezek azért messze nem
összehasonlíthatóak akár egy-két közép-afrikai, vagy
dél-amerikai állat okozta mérgezéssel. Nem beszélve
az
ausztrál kígyókról, vagy akár pókokról, skorpiókról.
Persze Magyarországon sokan vannak olyanok —
dacára
a törvénynek —, akik mindenféle méreggel ölő állatot
tartanak, miközben nem feltétlenül van meg a
megfele-
lő szakmai hátterük.
Főleg szűk panellakásban szeret a magyar
óriáshüllőket tar-
tani. . .
Leginkább igen, és gyakran nincsen meg hozzá a
megfe-
lelő szakmai tapasztalatuk. Volt egy nagyon érdekes
be-
tegünk, akit az egyik szomszéd országból kaptunk.
Egy
fiatalember, akiről ha azt mondom, hogy amatőr
herpe-
tológus — azaz hüllőkkel foglalkozott —, akkor
durván
túlzok. Az amatőr szintet sem érte el,
herpetológusnak
pedig nem igazán nevezném. Önmagában véve biztos
tudott valamit ezekről az állatokról, olvasgathatott
könyveket. És vásárolt magának egy kígyót. A
szomszé-
dos országban időnként kisebb kiállításokon is
megje-
lent vele, Magyarországon is jártak együtt. Ilyenkor
be-
mutatják a kígyót, oda lehet hozzá menni, kocogtatni
a
terrárium üvegét, az óriáskígyót a kezedbe adják,
lehet
szörnyülködni.
De az igazi, veszélyes méreggel ölő állatok nem
arról
híresek, hogy meg lehet őket simogatni.
Köztudomású,
hogy a csörgőkígyó nem azért rázza a farkát, mert
örül
a gazdinak... No, ez a fiatalember ott volt egy ilyen
hül-
lőshow-n, valami kunsztot akart a kígyójával
csináltatni
a nagyérdemű közönségnek. A kígyók nem igazán ta-
níthatók, nem arról szól a kígyótartás, hogy idomítjuk
őket, és akkor pitizve elveszik az egeret, vagy a
kobra
vezényszóra felágaskodik... Épp ezért ez a kígyó sem
csi-
nálta az istennek sem a kunsztot, amit kellett volna.
Hi-
ába nézte a közönség, tessék már produkáltatni az
álla-
tot, hátra szaltó, előre bukfenc, valami ilyesmi. Am a
kígyót ez nem hatotta meg. Mire az amúgy egy kicsit
ittas állapotban lévő kígyóbűvölő úgy gondolta, hogy
majd jól felpofozza a csörgőkígyót — mármint egész
egyszerűen, mintha valahol a grundon lennének,
emelte
a kezét, benyúlt a terráriumba. A kígyó látta a
mozdu-
latot, — nem mintha meg akarta volna enni a gazdit,
de
világos, hogy veszélyeztetve érezte magát — és
abban a
pillanatban lecsapott. Aki látott már kígyót így marni,
az tudja, milyen gyors. Követhetetlen. Hazudok, időn-
ként egy-egy természetfilm-csatornán lehet látni: tíz-
szeres lassításban már szemmel követhető a
mozdulat,
ahogy az állat lecsap. Úgyhogy a fickónak esélye nem
volt arra, hogy megpofozza a kígyót. Mire elért volna
hozzá a kezével, az már rég meg is marta, a kígyó
meg
már rég vissza is húzódott. A négyes ujját kapta el a
kígyó, elegendő méreganyagot fecskendezett be.
Min-
denki kapkodott hirtelen, hogy, jaj istenem, mit
csinál-
junk. Természetesen mentőt hívtak, folyt a
tanakodás,
és valakinek beugrott, hogy létezik ellenanyag. De
úgy
gondolták, hogy az ellenanyag egy univerzális
valami,
vagyis minden fajta kígyómarásra jó. Természetesen
azon a településen nem volt, így elszállították ennek
az
országnak a fényes fővárosába, ahol az ottani egyik
kol-
léga beadott neki európai viperák elleni
ellenanyagot.
Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mintha egy altató-
szer-mérgezésnél ellenanyagként sós vizet
fecskendez-
nénk be intravénásán. Körülbelül ennyit ér, azaz
sem-
mit az égadta világon. A fickónak persze nem javult
semmit az állapota.
Egyébként hogy néz ki egy ilyen kígyómarás utáni állapot?
A marás maga nem látványos, hiszen nem arról van
szó,
hogy letépi az ujjadat és elszalad vele. Két pici,
szinte
csak tűszúrásnyi seb, de jelentős ödéma, duzzanat
kez-
dődik, ami fokozatosan az egész végtagra kiterjed. A
marás helye folyamatosan vérzik, és ahogy megy
előre az
idő, ahogy a méreganyag fokozatosan felszívódik,
egyre
több általános tünet is megfigyelhető: a fémes
szájíztől
kezdve, a bénulásos tüneteken át a
veseelégtelenségig, a
vörös vértestek széteséséig. Szóval durva, mert
mindeh-
hez még ott vannak a helyi tünetek is. A kígyó
alapve-
tően véralvadásgátló anyagokat termel, ami spontán
vérzések beindulását jelenti, és nem csak a
szúráscsator-
nából, ahonnan — még, amikor mi megkaptuk a bete-
get, 24 órával a marást követően is — folyamatosan
szi-
várgott a vér. Ezen kívül a további általános tünetek:
szembevérzés, húgyhólyag- és végbélvérzés.
Mindehhez
olyan kar járt, hogy Schwarzenegger ahhoz képest
kis,
vékony, könnyített tornásnak tűnt volna. Elhozták ide
Magyarországra, mert az a kezelés, amit ott kapott,
vall-
juk be őszintén, gyakorlatilag semmi hatással nem
bírt.
Idekerült, egyszer csak megjelentek vele, dacára
annak,
hogy nem volt magyar állampolgár, ámde a magyar
anyanyelvű kisebbséghez tartozott. Ha már itt volt a
be-
teg, nem mondhattam, hogy tessék szépen
hazamenni
Kokinkínába, majd ott kezelik magát. Felvettük az
osz-
tályra, de el kell mondanom, túl sokszor nem találko-
zunk ilyenfajta sérültekkel. Annyit tudtam nagyjából,
hogy ez mit is okoz. Csakhogy nálunk nem úgy megy,
mint az amerikai filmekben, ahol hozzák a beteget, a
jóképű doki meg odamegy a fridzsiderhez, kiveszi a
megfelelő ellenszérumot és beadja. A beteg pedig
meg-
gyógyul, és akkor mutatják Jacket, amint fél év múlva
vidáman sántikál kinn a nagyvilágban, mert azért
csak
maradt egy kis nyoma, de teljes az öröm, megvan a
hap-
py end. Annak, hogy Magyarországon
csörgőkígyóma-
rás elleni szérum legyen, annyi esélye van, mint az
utolsó
fagyinak a gyerekzsúron. A törvény kimondja, hogy
olyan ellenanyagot kell tartanunk, amely méreggel
ölő
állat Magyarországon őshonos. A csörgőkígyó
azonban
nem őshonos Magyarországon. A betegnek egyre
súlyo-
sabb lett az állapota, folyamatosan vérzett. Két
szálon
indult el a cselekmény. Az egyik szál az volt, hogy
vala-
mit kellett csinálni ezzel a duzzanattal,
vérzészavarral.
Plazmát adtunk a betegnek, meg vért, s fel kellett
vágni
a karját, mivel a duzzanattól az izmok annyira
beszorul-
tak az izomrekeszek közé, hogy azt nem lehetett úgy
hagyni. De a beteg folyamatosan vérzett.
Az mit jelent, hogy fel kellett vágni?
Gyakorlatilag fel kellett szabadítani az
izomrekeszeket.
Az izmot körbeveszi az ún. fascia, egy nagyon merev
hártya. Azt úgy kell elképzelni, mint amikor a
háziasz-
szony marhalábszárból készít gulyást, s előtte
lehántja a
lábszárról ezt a hártyát, mert az rágós. Ugyanolyan
veszi
körbe a mi izmainkat is. Bár az izom duzzadna, de a
merev hártya mindezt nem engedi, így egész
egyszerűen
elhal. A feltárás megtörtént, de még mindig váratott
magára az ellenanyag kérdése, és gőzünk nem volt,
hogy
honnan lehetne beszerezni azt. És persze mikor
szokott
ilyen eset előfordulni? Világos, hogy nem kedden dél-
előtt tízkor, hanem pénteken este, amikor már sehol
sincs ember. Csak vakartuk a fejünket, hogy mi
legyen.
Aztán valahogy kiötlöttük, hogy Bécsben van ellen-
anyag az állatkertben. Az nem a világvége, de
valahogy
azt ide el kell juttatni. De hogy? Valaki beül az
autóba és
kimegy Bécsbe? Elárulom, a történet úgy
folytatódott,
hogy felhívtam az egyik rádiós ismerősömet, tudna-e
se-
gíteni, van-e kinn Bécsben emberük. Volt. O fel is
hívta
a Magyar Rádió bécsi tudósítóját, aki pénteken éjjel -
ismeretlenül — megkereste a bécsi állatkert
igazgatóját a
telefonkönyvben. Rácsörgött, és elmondta, hogy
szeret-
nénk segítséget kérni Magyarországról. Az igazgató
meg-
adta a hüllőház vezetőjének a telefonszámát. A
tudósító
elment Schönbrunnba az állatkertbe, megkapott tíz
egy-
ség antidótumot — zárójelben, ez nem egy olcsó
mulatság,
de a bécsiek ingyen adták. A tudósító elhozta a
határra.
Csakhogy a gyógyszerbehozatal nem úgy működik,
hogy huss, fogom és áthozom. Ahhoz engedély kell,
az
engedélyeztetési eljárás pedig nem az a procedúra,
amit
péntek este percek alatt el lehet végezni. így aztán az
akkori hegyeshalmi határőrparancsnok finoman
szólva
átcsempészte a gyógyszert Ausztriából - megfogta a
szatyrot, hóna alá csapta és behozta az országba —
telje-
sen illegálisan. Odaadta a mentőautónak, az elhozta
hozzánk a kórházba, mi beadtuk a betegnek, és
körül-
belül két-három órán belül megszűnt a vérzése,
jelentő-
sen csökkent a duzzanat. Nagyjából két-három hét
után
haza is mehetett — sebei voltak, de szépen
gyógyultak.
Három évvel később, teljesen váratlanul, egy
ügyeletem
alkalmával megjelent az ürge. Megváltozott, a haja
más
lett, de emlékeztem rá, mert volt egy kígyós tetoválás
a
vállán. Mutatta, hogy tökéletesen meggyógyult,
egyet-
len gondja volt csak, hogy a megmart ujja
derékszögben
állva, akár egy kampó, megmerevedve gyógyult meg.
Mondtam neki, ezt meg lehetne plasztikázni. Amíg
élek, nem felejtem el, mit válaszolt: azért nem akarta
megoperáltatni, mert ha elmegy a piacra, akkor a
szaty-
rot rá tudja akasztani az ujjára. Azt hiszem, ez sok
min-
dent elárult a fickóról.
Ha nem tudtatok volna ellenanyagot szerezni, mi történik?
Akkor elvérzett volna a fickó. Nem lehetett volna vele
mit csinálni.
- 59 -
Milyen érzés, amikor azt kell mondanod, nincs
ez a fajta el-
lenanyagunk, és végig kell nézned, hogy egy
ember meghal?
Borzasztó, mert közben az ember szoftverben tudja,
hogy
mit kéne csinálni, s hogy nem olyan speciális
gyógyszer-
ről van szó, amiből a világon egyetlenegy van és az is
valahol Patagóniában, egy barlang mélyén — mint az
örök élet titka — elásva. Ez egy kézzel fogható
történet,
de egyelőre a hazai törvények így rendelkeznek.
Jelenleg
a mi osztályunk úgy működik, hogy mivel a hazai
Állat-
kertnek elég sok faja van, és azok ellen a fajok ellen
az
Állatkert rendelkezik antidótummal, így állandó kap-
csolatban állunk velük. Ma, ha valakit megmar az ut-
cán, vagy otthon a saját, méreggel ölő állata, bejön,
megtörténik a fajazonosítás, és ha van ellenanyag,
akkor
azt kölcsönkérjük az Állatkerttől. Ezt beadjuk a
beteg-
nek, és mi — a Péterfy Sándor Utcai Kórház —
megren-
deljük ezt az ellenanyagot, visszaadjuk az
Állatkertnek,
vagy kifizetjük neki ezeket a költségeket. A betegre
ez
nem ró anyagi terhet. A rendszer most működik. De
tudni kell, hogy vannak olyan fajok, amelyek ellen
nincs
antidótum. Ilyen az alsó méregfogú gyík, a gila mons-
ter, ami egy látványos állat. De nem valami gyönyörű
lényre kell gondolnunk, a komodói sárkány hozzá ké-
pest egy szép, esztétikus hüllő.
És akit ez megmar... ?
Az nem hal meg, mert ez a marás nem okoz olyan súlyos
mérgezést. Volt gilás betegünk, akit megmart az otthon
—természetesen illegálisan — tartott gilája. Jött a vér-
nyomásesés, az ájulás, a szívritmuszavar, a végtag ödé-
mája. Meggyógyult, mert ez azért nem jelent életve-
szélyt egy felnőtt emberre.
A pókcsípés — akinek haja nőtt
a bajusza helyén
A következő esetem igazi szakmai unikum, az egyetlen
olyan eset volt, amit a világirodalomban dokumentáltak
—s ezt itt mi, Magyarországon, az Arc-, Állcsont-, Száj-
sebészeti és Fogászati Klinikával együtt írtuk le. A tör-
ténet teljesen ideálisan kezdődik, normális magyar csa-
lád, elmennek nyaralni külföldre, Törökországba, ami
- 61 -
látszatra semmi komoly veszéllyel nem fenyeget.
Csak-
hogy Törökországban már vannak olyan méreggel ölő
állatok, amelyek okozhatnak veszélyes problémákat.
Azonban annak, hogy egy ötcsillagos
luxusszállodában
egy ilyen történjen veled, annak gyakorlatilag
majdnem
0% az esélye. Úgyhogy a mi hősünk, legyen István,
ön-
feledten ette a szőlőt, és egyszer csak érezte, hogy
vala-
mi mintha megcsípné a száját. Egy pici szúrás volt
belül.
Rögtön nézte is, kivette, egy pici pók volt a szájában,
hét-nyolc milliméteres, barna színű pókocska,
amelyik
ott lapult a szőlőszemen. Világos, hogy a pók
megijedt,
és mert a pók sem akarta megenni Istvánt, ezért csak
megcsípte a száját. Hősünk ugyan kiköpte, ámde
elkez-
dett dagadni a szája. Úgy nézett ki, mint valami aller-
gia, szép csókos felső ajka lett, majd jöttek az
általános
tünetek: borzongás, hidegrázás, hasmenés, rossz
közér-
zet. És mindez Törökországban. Bekerült a kórházba,
ahol észlelték a tüneteket, de nem tudtak segíteni
rajta.
Három nappal a csípés után került Magyarországra.
Szerencsére volt még annyi „ereje", hogy repülőre
szállt,
majd a repülőtérről egyenesen hozzánk került.
Amikor
életemben először találkoztam Istvánnal, akkor a
felső
ajka — az a terület, ahol a férfiak bajsza van —
szénfekete
volt, el volt halva, az arca fel volt duzzadva, tele volt
mindenféle tályogokkal. Mindemellett
veseelégtelensé-
ge volt, komoly vérszegénysége, és természetesen
lázas
volt, mindenféle más bajokkal tetézve.
A történet szakmai szempontból érdekes: egy pók-
nál nem feltétlenül a méretétől kell félnünk. Azok az
óriáspókok, tarantulák, amelyeket időnként lehet
látni
- amikor celebekre ráteszik őket, és akkor lehet a lá-
nyoknak sikongatni —, ránézésre félelemkeltőek, de
ön-
magában egy tarantula marása az enyhébb
méhcsípés
kategóriájába tartozik. Ez az úgynevezett
hegedűhátú
pók azonban azon ritka fajok közé tartozik, melynek
méreganyaga olyan általános tüneteket okoz, mint a
vö-
rösvérsejtek szétesése, láz, hidegrázás, hasmenés,
vala-
mint szövetelhalás — ez utóbbi egy nekrotoxin nevű
anyagnak köszönhető. Ez a fajta pók a
mediterráneum-
ban is előfordul, de Dél-Amerikában, Közép-Ameriká-
ban azért sokkal gyakrabban.
A szakirodalomban nagyon sok esetet leírnak:
meg-
marta valakinek a lábát, a combját, a hasfalát, a
karját.
Ám ha egy embernek a combján alakul ki öt
centiméter
átmérőjű teljes szövetelhalás, azt kimetszik, meggyó-
gyul, lesz ott valami heg, de azon kívül, hogy
kozmeti-
kai szempontból csúnyácska, komoly
funkciókárosodást
nem okoz. De Istvánnak mindez a felső ajkán volt! S
ezen a részen látszott már háromnapos korában,
hogy
halálra van ítélve. így amikor bekerült hozzánk,
altatás-
ban egy speciális gyomortápszondát vezettünk le,
amit
aztán a gyomorfalán keresztül húztunk ki. Mert
tudtuk,
hogy még több műtéti beavatkozás vár ránk, és a
beteg
szájon keresztül biztos nem tud táplálkozni, csak a
gyo-
morból direktbe lehet őt táplálni.
Körülbelül három hét antibiotikumos és helyi keze-
lés után jutottunk el odáig, hogy ez a gyulladásos
folya-
mat regrediáit, valamelyest gyógyulni kezdett.
Jelentő-
sen csökkent az ödéma, és a felső ajka szénfeketére
és
kopogósra halt el. Ekkor jött az a pillanat, amikor
min-
denféle konzíliumokra került sor, elsősorban
szájsebé-
szekkel. Az első műtéti alkalommal az összes elhalt
te-
rületet eltávolították az ajkáról. Ez nagyjából annyit
jelentett, hogy a felső ajka úgy, ahogy volt, ment a
lecsó-
ba. Nem túl szép látvány, amikor a felső fogsor előtt
semmi nincs az égadta világon. S ennek a plasztikai
megoldása sem olyan egyszerű, mint mondjuk egy
ter-
vezett emlőplasztika, amikor betolunk oda egy 550-es
implantátumot, aztán hajrá, mehet tovább. Bizony
hosz-
szú hónapoknak kell eltelni ahhoz, hogy a lágyrészek
konszolidálódjanak és lehessen velük valamit
kezdeni.
De akkora volt a lágyrész hiánya, hogy az
úgynevezett
összehúzós plasztika, szélről alápreparálva, nem
adott
volna megfelelő kozmetikai eredményt. Persze itt
már
nekünk, toxikológusoknak befejeződött a munkánk,
de
én továbbra is nagyon jó kapcsolatot tartottam fenn
vele.
Rendszeresen visszajárt, mesélte, mi történt vele.
Segí-
tettem neki plasztikai sebészt is keresni. Mert a felső
ajak hiányának megoldása, dacára annak, hogy egy
rela-
tíve kis bőrdarabról van szó, nem egyszerű feladat.
Vé-
gül is nem Magyarországon operálták, hanem
Németor-
szágban találtunk egy olyan plasztikai sebészt, aki
kifejezetten a felső ajak pótlására szakosodott. A
fejéről
szépen lehúztak a szája elé egy úgynevezett nyeles
le-
benyt, a fejbőréből egy-egy csíkot kétoldalt, ami
aztán
odanőtt, s most tulajdonképpen afféle függöny
funkció-
val bír, mert fütyülni változatlanul nem tud, a felső
ajak
mimikája sem működik, de eltakarja a fogsorát. Min-
denesetre jóval kevésbé feltűnő, mintha ajak nélküli
fur-
csa mosolya lenne.
Az eset annyira érdekes volt, hogy én is belemerül-
tem a szakirodalomba, érdekelt, mi okozhatja
leggyak-
rabban a felső ajak hiányát a daganaton kívül.
Kiderült,
hogy a leggyakrabban a kutyaharapás. De ne egy
nyolc-
vankilós kutyára gondoljunk, amelyik az egész
fejedet
bekapja, hanem a kis ölebre, akihez lehajolsz, hogy
jaj,
de aranyos, puszika, még csücsörítesz is neki, ő meg
fé-
lelmében odakap. És puff, elszalad vele, megeszi. O
jól-
lakott egy hétre, neked meg hiányzik a teljes felső
ajkad
úgy, ahogy van. De a mi esetünkhöz hasonló,
pókmarás
okozta elhalás következtében kialakult felsőajak-
hiányt
a világirodalomban eddig egyedül mi írtunk le a Arc-,
Állcsont-, Szájsebészeti és Fogászati Klinikával
közösen.
De persze ez kétes dicsőség.
Gondolom bajusza se nő.
De, mert az odaillesztett bőrdarab szőrös területről
szár-
mazik, úgyhogy haj nő a nózija alatt. Ez egy érdekes
és
tanulságos történet arról, hogy az állatvilágban
micsoda
furcsa teremtmények vannak.
Mint ahogy a skorpiók nagy része is ilyen.
A skorpióknál az az érdekes, hogy azoktól kell félni,
amelyiknek vastag a farka. Mert az a skorpió,
amelyik-
nek nagy az ollója, annak vékony a farka, hisz annak
már megvan az ollóval a fegyvere. így azok a
skorpiók az
igazán veszélyesek, amelyek csak pici kis ollócskával
rendelkeznek. Jó pár évvel ezelőtt volt egy
rekordkísér-
let, egy magyar állatbefogó bezáratta magát egy
üveg-
tetejű koporsóba az egyik bevásárlóközpontban, hogy
három órán keresztül együttmaradjon a skorpiókkal.
Mindenki szörnyülködött, ott volt minden tévécsator-
na, folyamatosan filmezték, és mutatták a borzasztó
ve-
szélyes, halálos fekete skorpiót, amelyiknek hatalmas
nagy ollója volt. Valójában egy párszor bele is csípett
a
rekordkísérletet elvégzőbe, de ennek a skorpiónak
olyan
méreganyaga van, ami egy felnőtt emberre abszolút
nem
veszélyes.
Múltkor hoztál is haza valami skorpiót...
Talán még itt is van valahol — egy Dalmáciából, cso-
magban importált skorpió volt. Egy nyaralásból
vissza-
tért család hozta haza, de persze nem előre
megfontolt
szándékkal. A csomagjukba bemászott a skorpió,
ame-
lyik ott volt az apartmanban. Egy pici, másfél centis
ál-
latról van szó. Az asszony pakolta ki a szennyest,
meg-
látta a skorpiót, amelyik meg is marta. Szerencsére a
dalmát skorpiók nem bírnak olyan méreganyaggal,
ta-
lán a szúnyogcsípés kategóriát sem érik el, de egy
skor-
pió látványa már önmagában sokkoló élmény, az
ember
alsó hangon is összecsinálja magát tőle. Azt mondják,
pont a méreggel ölő állatoktól elszenvedett sérülés
ese-
tén fontos, hogy ne essünk pánikba. Ez egy remek kis
mondat, csak semmi értelme nincsen. Pont olyan,
mint
amikor elmegy valaki önvédelmi tanfolyamra és
megta-
nulja azt, hogy ha éjjel kettőkor megy haza, és az
utcán
rátámad egy százötven kilós faszi, mert meg akarja
erő-
szakolni, csak idenyúl, odacsap, odaüt és máris
lefegyve-
rezte. Ezt megtanulja az ember négy órában, kétszer
vé-
gigcsinálja, de mi lesz három év múlva? Hogy fog
előjönni
a szoftverben, amikor legutoljára három éve
használta ezt
a mozdulatsort? Szerintem jobb, ha inkább hagyom
ma-
gam, hamarabb túlesek rajta, hamarabb szabadulok.
Vagy amikor az autó megcsúszik a jégen — merre
kormá-
nyoz az ember? Világos, hogy ezt is meg kell tanulni.
Ne mindig hallgass a személyi edződre!
Megint csak egy kicsit az emberi butaságról, meg az
emberi hiúságról. Istenem, az emberek mit meg nem
tesznek azért, mert a strand törvényei kegyetlenek.
Nyáron az egyik ügyeletben hoztak be egy fiatal,
szerin-
tem egész bájos, bár egy picit teltkarcsú, de nagyon
ápolt lányt az osztályunkra, aki az utóbbi időben
egyre
több energiaitalt fogyasztott, valamint
koffeintablettá-
kat. Mindezt tette a személyi edzője tanácsára, aki
még
kétes eredetű, állítólag Ukrajnából származó
fogyasztó-
tablettákat is rásózott tízezer forintért. Emellett az
edzőteremben halálra hajtotta, de azt ígérte, egy hét
alatt tíz-tizenöt kiló súlyfeleslegtől fog megszabadul-
ni. A kislány persze rosszul lett, szédült, majd elájult.
Az edzője által diktált százhetvenedik felülés és a ki
tudja hányadik energiaital után behozták hozzánk.
Ma-
gas vérnyomása volt, majd felrobbant, rossz
közérzetre,
szapora szívműködésre panaszkodott. Az ügy
szerencsé-
re pozitívan sült el, még aznap hazamehetett, mert
ko-
moly baja nem lett.
Az edzőteremben lett rosszul?
Persze, és a tanulság volt itt a lényeg, hogy
fogyókúrázni
lehet, és a magyar lakosság jelentős részére rá is
férne a
fogyókúra. De az, hogyan fogyókúrázunk, egyáltalán
nem mindegy. Ne két nap alatt akarjunk leadni hat
ki-
lót, nem egy hónap alatt kell lefogynunk tizenöt meg
húsz kilót, hanem ennek is meg kell, hogy legyen a
mér-
téke. A gyors fogyások nem ritkán arra épülnek, hogy
az
ember vízhaj tót vesz be, kipisil magából három liter
vi-
zet, aztán rááll a mérlegre: jaj, de jó, három kilót
fogy-
tam. Közben meg olyan kókadt lesz, mint az őszi légy,
alig tud jönni-menni, mert a folyadékveszteség
taccsra
teszi őt. Szóval ezt is kicsit racionálisabban kell
csinálni.
Habár én ezekben a különféle paleolit, elválasztó,
meg
vércsoportdiétákban nem nagyon hiszek.
Megmondom
őszintén, fogyni akkor lehet, ha az embernek negatív
a
kalóriamérlege és mellé még mozog is. Egy év alatt,
egészséges módon meg lehet így is szabadulni
tizenkét -
tő-tizenöt vagy akár húsz-huszonöt kilótól is. Persze
az
is kérdés, ki honnan, milyen súlyról indul. De a
fokoza-
tosság betartása minden esetben nagyon fontos.
A különböző illegális, Magyarországon már
betiltott,
vagy soha nem is engedélyezett fogyasztószerek
fekete-
piaca amúgy nagyon jól ismert, és nagyon széles
körű.
S az az igazság, túl sokat nem is lehet kezdeni vele.
Ezek-
re a szerekre mindig is volt, van, és lesz is igény.
És a kislány mondta — gondolom ez tipikus
probléma — hogy
a személyi edző diktálta bele az Ukrajnából vett
fogyasztó-
szert, plusz az energiaitalokat, meg csináltatott
vele százhet-
ven felülést egyszerre.
Kérdés az, hogy ez a „személyi edző" mennyire
nevezhe-
tő személyi edzőnek, mennyire van tisztában a
szerve-
zet élettani működésével és ezeknek a különböző sze-
reknek a káros hatásaival? Vagy úgy ahogy van, tojik
az
egészre, és számára ez jelentheti a megoldást. Aki
ilyen-
re beszéli rá a tanítványát személyi edzőként, és neki
ezért még fizetnek is, az azért a személyi edző
kategóri-
ától — és akkor még finoman fejeztem ki magam —
távol
áll. O nem más, mint egy sarlatán, aki
tulajdonképpen
szándékosan veszélyezteti a tanítványának az
egészsé-
gét, sőt, akár az életét is.
Ez a lány kerülhetett volna életveszélybe?
Abszolút, hiszen a jelentős mértékben bevitt koffein
okozhat szívritmuszavart, epilepsziás rohamokat.
Talál-
- ó71 -
köztünk már olyannal, aki 250-350 milligramm
koffein
bevételét követően az edzőteremben túlhajtotta
magát,
kiszáradt - ebbe akár bele is lehet halni. Azért
szeren-
csére ilyen problémák miatt ritkábban kerülnek be a
kórházba betegek.
A rézmérgezett
Még mindig itt fekszik nálunk a kórházban egy olyan
beteg kislány, aki egy nagyon ritka, öröklődő
betegség-
ben, rézanyagcsere-zavarban szenved, az
úgynevezett
Wilson-kórban, ami tulajdonképpen rézmérgezést je-
lent. O nem vett be semmit, nem adagolt túl semmit,
csak a normál táplálékkal bekerülő rezet nem tudja
fel-
dolgozni a szervezete, nem tudja kiüríteni, mert egy
bi-
zonyos cöruloplazmin nevű anyag hiányzik a
szervezeté-
ből, vagy nagyon kis mennyiségben van jelen.
Ezeknél a
fiataloknál az első tünet a májelégtelenség szokott
lenni.
O is úgy került kórházba, hogy puffadása volt, rossz
közérzet alakult ki nála, besárgult. Érthető módon
ilyenkor először valamilyen fertőző májgyulladás
gyanú-
ja merül fel. De ennek minden típusa relatíve hamar
kizárható. A kislány állapota csak nem javult,
felmerült
még a máj keringési zavara is, ám ezt egy egyszerű
CT-
vizsgálat után elvetettük.
Aztán tovább folytatódott ennek a gyerkőcnek a
vizs-
gálata. A májkapuér elzáródását ki lehetett zárni, és
át-
esett egy toxikológiai vizsgálaton is — ez nem
Budapes-
ten történt —, ahol találtak benne egy karbofurán
nevű
anyagot, amelyik egy elég széles körben használt
per-
metezőszer. Felmerült, hogy karbofurán okozta máj-
elégtelensége van. Ekkor került hozzánk a kislány.
Gya-
korlatilag már sötétsárgán. A karbofurán nem igazán
illeszkedett bele a képbe. Aztán kiderült, beszéltem
is a
toxikológiai laborral, hogy ugyan volt benne karbofu-
rán, de csak minimális mennyiségű. Ekkor merült fel
a
rézanyagcsere-zavar lehetősége, amit még az átvétel
napján igazolni lehetett. S elkezdődött a kezelése egy
olyan kelátképző vegyülettel, ami a túl sok rezet ki
tud-
ja belőle vinni. De egy ilyen rézanyagcsere-zavaros
beteg
élete végéig ilyenfajta kezelésre fog szorulni.
Ez a gyerek most meg fog gyógyulni, de a
viszonylag
ritka, öröklődő genetikai betegsége, a rézanyagcsere-
zavar miatt, ami csak most, tizennyolc éves korában
manifesztálódott, együtt kell élnie a gyógyszerekkel,
és
meg kell tanulnia, melyek azok az ételek, amelyek
ma-
gas réztartalmúak, amik számára nem javasoltak.
- ó73 -
A marószerivás szándékosan
és véletlenül
A halálos kóla
Az emberek rendszeresen tárolnak mindenféle vegy-
szert, kémiai anyagot felelőtlen módon a spájzban,
akár
a fridzsiderben. Nagyon régi esetünk volt a
következő:
Adva van egy Gramoxon nevű permetszer, ránézésre
úgy néz ki, mint egy nagyon népszerű, barna színű
szén-
savas üdítőitalunk, a kóla. Történt egyszer, hogy egy
—
amúgy a mezőgazdaságban dolgozó, egyetemi
végzett-
séggel bíró — férfi kért valakitől Gramoxont, kapott
is,
és aztán hazavitte — mellesleg megjegyzem, régóta
be
van már tiltva nálunk. Fogta és belétöltötte egy
ásvány-
vizes üvegbe. Idővel meglátta a felesége, lenn volt a
spájzban és azt gondolta: „Miért ebben a
kristályvizes
üvegben van ez a kóla? Itt van még egy kóla, van az
al-
jában egy nagyon pici, na ezt a három-négy decit
még
rátöltöm, egy üvegben legyen az a kevés!" Rátöltötte,
és
visszarakta a hűtőbe. Erről a szerről azt kell tudni,
hogy
ebből körülbelül 1-1,5 gramm bőven elég, hogy akár
egy nyolcvan kilós ember halálát okozza. Apa este
haza-
jött a munkából, tett-vett, szomjas lett, a
fridzsiderben
ott vigyorgott az üdítő. Nosza, gondolta, „ezt a kicsit
minek is töltsem ki pohárba, úgyis meg fogom inni"
és
belekortyolt. Ahogy a szájába ért, már érezte, hogy
na-
gyon nagy baj van. Ebből a szerből egy korty is
elegendő
ahhoz, hogy az illetőnek tüdőfibrózisa legyen -
ilyenkor
a tüdőben a rugalmas rostok kötőszövetes rostokká
fa-
julnak el. Úgyhogy a létező legadekvátabb terápiát
foly-
tatta: kiment és elkezdett földet zabálni. Lehet, hogy
ez
így elsőre kicsit furcsán, megmosolyogtatóan
hangzik,
de ennek a szernek az a sajátossága, hogy amikor a
nö-
vényekre permetezik, amíg a növények levelén van,
ad-
dig aktív, de ha lecsöppen a földre, ott pillanatokon
be-
lül inaktívvá válik.
Ezt a pali honnan tudta?
Mezőgazdasági mérnök volt, és tudta, hogy az eset
első-
segélye tulajdonképpen az, hogy jó zsíros anyaföldet
kell
enni. Kiment és habzsolta magába, mintha pacalt
enne.
Kihányta, megint behabzsolta, megint kihányta, köz-
ben persze a család mentőt hívott. Dacára
mindennek,
belehalt a történetbe. Ez a méreg nagyon gyorsan,
pilla-
natok alatt felszívódik, és olyan folyamatokat indít be
a
szervezetben, leginkább a tüdőben, amelyek
visszafor-
díthatatlanok.
Nem a légzés bénul meg, hanem a tüdő nem tud
tá-
gulni, mert egyszerűen megkeményedik. Gondolj
bele,
amikor belégzünk, kitágul a tüdőnk, amikor
kilégzünk,
- 75 -
összemegy, vagyis a térfogata változik, mert vannak
benne rugalmas rostok. Ha ezek a rugalmas rostok
át-
alakulnak kötőszövetes fix anyaggá, akkor nem fog
tud-
- 76 -
ni a tüdő tágulni. Lehet, hogy agyban tudod,
szeretnél
levegőt venni, el is megy az ingerület az izomhoz és
az
izom megpróbálja a tüdőbe beáramoltatni a levegőt,
de
egyszerűen nem hajlandó tágulni a tüdő.
Gyakorlatilag
ez egy klasszikus oxigénhiányos, fulladásos halál. És
mondom, az ilyen esetek arra figyelmeztetnek, bizony
nagyon oda kell figyelni.
.A kényeskedő kismama/
akivel lúgot itattak
Megmondom őszintén, én már majdnem eljutottam
odáig, hogy semmin nem csodálkozom, olyan dolgok
történnek meg. Itt volt egy másik eset, ami a
médiában
is elég jelentős nyilvánosságot kapott. Annak a
kisma-
mának a története, aki boldogan és örömmel viselte
vé-
gig áldott állapotát, bevonult a kórházba a választott
orvosához, ahol császármetszést akartak rajta
végezni. A
császármetszés előtt a kismamákkal itatnak egy
olyan
anyagot, ami a gyomorban lévő savat leköti. Ez egy
szakmailag teljesen elfogadott, szabályos dolog, erre
azért van szükség, ha netán a műtét során — mert
ezt
ebben az esetben nem altatásban végezték, hanem
ge-
rincvelői érzéstelenítéssel - valami kis savas
kémhatású
anyag feljönne, nehogy azt az anyuka aspirálja,
berántsa
a tüdejébe. Úgyhogy előkészítés, borotválás, jöhet az
- 77 -
anyag, anyuka tessék ezt meginni, ott volt barna
üveg-
csében, anyuka megkóstolta, mondta, nagyon erős.
„Kismama, drága, ne tessék hisztizni, tessék meginni
ezt az egészet!" És a szerencsétlen kismama,
betartva az
utasítást, hősiesen megitta azt, amiről utóbb
kiderült,
hogy kálium-hidroxid, ami egy igen erős marólúg.
Aztán megtörtént a beavatkozás, de a
kismamának
csak fájt a nyelése, a mellkasa, a hasa. Milyen kicsi a
vi-
lág, az egyik szülésznő a főiskolán tanítványom volt
és
emlékezett rá, hogy mi beszéltünk a marószerivásról.
Felmerült benne, hogy nem marószert ivott-e a
beteg.
De miért ivott volna? Viszont pont olyanok voltak a
tü-
netei, amilyenekről annak idején a főiskolán
beszéltünk.
Szó szót követett, anyuka egyre rosszabbul lett,
végül is
hívtak hozzá altatóorvost, majd engem is telefonon.
Ak-
kor már nagyon súlyos destrukciói, felmaródásai
voltak,
ami miatt át is került hozzánk az osztályra. Hozzáte-
szem, a gyerek makkegészséges, neki semmiféle baja
nem történt, de ő is átkerült hozzánk a
gyerekosztályra.
Egy szülés fájdalmait végigélni, marólúgivással megspékelve...
Az nem egy könnyű történet. De beindult a folyamat,
most nyáron fejeződött be Bogi története —
szerencsére
pozitívan. Nálunk feküdt talán nyolc hétig, addig,
amíg
az életveszélyes állapoton túljutott. Tápláltuk őt min-
denféle tápszonda segítségével, volt ott endoszkópia,
tágítási kísérletek, de végül is annyira beszűkült a
nye-
lőcsöve, hogy meg kellett operálni. Lett egy
nyelőcső-
elzáródása, egy gyomorkimenet-elzáródása, úgyhogy
több műtéten is átesett.
Ki szoptatta a gyereket?
Maga a kismama, hiszen teje a baba négy-öt napos
ko-
rától volt, azt nem érintette a lúgivás. Biztosítottuk
neki
a lehetőséget részben a lefejésre, részben arra, hogy
egy
nap kétszer, amikor már relatíve jó állapotban volt,
át-
mehessen a gyerekosztályra. Persze nem egyedül,
jött
vele a férje vagy az anyukája, esetleg valamelyik
rokona
kísérte. Oda átdöcögött, megetette a picit.
Természetes,
hogy megnéztük, nincsenek-e esetleg káros anyagok
az
anyatejben a maródás következményeként, de
semmit
nem találtunk, ami bármi problémát jelentett volna a
szoptatásnál. A kislányt négy hét után haza is vitték.
Amikor Bogi sokkal jobban volt, már önállóan is
haza-
járt. De csak mintegy másfél év után teljesült Bogi
vá-
gya, hogy végre megint szájon keresztül tudjon enni,
addig ugyanis egy csövön keresztül táplálkozott, amit
kezdetben az orrán át, majd később a hasán
keresztül
vezettünk be a tápcsatornába.
Tulajdonképpen egészséges ember lett?
Abszolút, s most már pszichésen is jól van.
Kártérítést kapott?
Megegyeztek az egészségügyi intézménnyel peren
kívül.
Az egy pillanatig nem volt kétséges, hogy az
egészség-
ügyi intézmény volt a felelős ezért az
egészségkárosodá-
sért. Sőt, volt még rendőrségi nyomozás is az
ügyben,
hogyan kerülhetett oda a savlekötő szerek közé ez a
ká-
lium-hidroxid. De ha jól sejtem, mind a mai napig
nem
derült ki, hogy véletlenül, akarattal, esetleg valaki el
akarta lopni, vagy csak úgy odakeveredett. Az is
lehet,
hogy valakivel ki akartak babrálni, rossz hírét
akarták
kelteni, azonban azt nem gondolnám, hogy
kifejezetten
ennek a kismamának szánták. Ez szerintem soha nem
fog kiderülni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy
Bogi jól van és túlélte ezt az egész történetet.
Rendsze-
resen szoktunk beszélni vele telefonon, a férje is, a
gye-
rek is tök jó fej, mindenkit ismerek a családból.
,A lány, aki sósavat ivott
A marószerivás a reneszánszát éli és nemcsak azért,
mert
sokan véletlenül isznak marószert, hanem
öngyilkossági
szándékból is elég gyakran előfordul. Az alábbi egy
vi-
szonylag régebbi történet: egy tizenhat éves fiatal
lány
összeveszett a barátjával, de olyan apróságon, amire
tényleg azt mondja az ember, hogy ilyen csak a
mesében
van. Azzal a lendülettel beszaladt a spájzba, előkapta
a
sósavas üveget, sutty, egy kortyot gyorsan le is
nyomott.
Bekerült hozzánk a kórházba, típusos tünetekkel,
nagy
fájdalommal, mindenféle egyéb szövődménnyel. Ez a
kislány végül is fél évet töltött a kórházban, mivel a
nyelése teljes mértékig megszűnt, a nyelőcsöve
elzáró-
dott. Mindemellett a gyomrának is lett szűkülete, ami
a
gyomor kimeneti részén alakult ki, s ezeknek a
műtéti
megoldása nem egyszerű feladat. A lánykát Pécsen
meg-
operálták, kapott egy vastagbélből készült
nyelőcsövet,
a gyomrát megplasztikázták és innentől kezdve
valami-
féle pozitív fordulatot vett az élete, másképp kezdte
el
látni a világot, mint eleddig. Összeakadt egy fiúval,
egy
rendes, normális fiúcskával, akitől azóta két gyereke
is
született.
Félévente-évente szoktam vele találkozni, és azt
kell,
hogy mondjam, abszolút pozitív életszemléletű,
aranyos,
jópofa fiatalasszony lett belőle. Az más, hogy örök
em-
lékként fogja hordozni a nyakán és a hasán a műtéti
be-
metszéseket, amiket egy egyszeri, hirtelen
felindulásból
elkövetett ostobaságnak köszönhet.
Egyébként tökéletesen meggyógyult? Teljesen
normálisan visz-
szaállt a nyelése?
Visszaállt a nyelése, de újra meg kellett tanulnia
nyelni,
mert azért a vastagbelet nem arra találták ki, hogy
nye-
lőcső legyen, hanem arra, hogy vastagbél legyen,
úgy-
hogy ő ma sem tud másfél perc alatt behabzsolni egy
tál
lecsót. Neki élete végéig jól meg kell rágnia mindent
alaposan, és megfontoltan kell étkeznie. Ez persze
némi
életmódváltással járt, de ezt leszámítva ugyanolyan
éle-
tet tud élni, mint bárki más. A történet tanulsága,
hogy
ezek a marószerek rendkívül veszélyesek, a
tárolásukra
nagyon oda kell figyelni.
.Akik véget akarnak vetni
az életüknek
Az elveszett Eiffel-torony
Ezt az esetet mind a mai napig emlegetjük az
osztályun-
kon. Behoztak egy már kinézetre is furcsa fiúcskát,
picit
zavart volt, gyógyszert vett be, sokat, korábban
pszichi-
átrián is kezelték. Bekerült, vizsgálgattuk,
nézegettük,
voltak fizikális és pszichés eltérései egyaránt. De ami
furcsa volt, egyre csak azt kérdezgette, hogy hol van
az
ő Eiffel-tornya? O az Eiffel-tornyot szeretné. „Miért
len-
ne itt Eiffel-torony, most itt vagy fiam, Budapesten" -
mondtam neki. Másnap is, harmadnap is csak
folytatta,
pedig akkor már kicsit jobban volt. Hívtunk hozzá
pszi-
chiátert, ő is beszélgetett vele, csak előjött megint az
Eiffel-torony. Elküldtük koponya CT-re, ott se volt
sem-
mi, nem értettük, de nagyon úgy tűnt, ez egy
paranoid-
pszichózisos állapot, amiben folyamatosan
ugyanahhoz
a dologhoz tér vissza a beteg, nevezetesen az Eiffel-
to-
ronyhoz. Már úgy voltunk vele, hogy elküldjük a pszi-
chiátriára, mikor a kezelőben - ott, ahol a betegek
első
ellátása folyik — megláttam a hűtőszekrényen, ahol a
be-
tegektől levett vérmintákat szoktuk ideiglenesen
tárol-
ni, egy körülbelül tíz centiméteres Eiffel-tornyot. Azt
a fajta kis makettet, amit Párizsban bárhol meg lehet
vásárolni. Nem tudtam, hogy került oda, de megfog-
tam, odavittem a betegnek, odaadtam a kezébe. Azt
mondja: „Jaj de jó, megvan az Eiffel-tornyom." És ez
a
fiatalember, aki mindig az Eiffel-toronyhoz lyukadt ki
mindennemű beszélgetésénél az elmúlt két-három
nap-
ban, visszakapta a kabaláját, mert mint kiderült, ez
az
volt. Amint a kezéhez kapta, az addig kicsit zavart,
ki-
csit furin viselkedő beteg - aki persze nem volt teljes
mértékig százas —, konszolidálttá, szinte normálissá
vált.
Nagyon megköszönte az Eiffel-tornyát, mi pedig na-
gyon büszkén és boldogan, egy pszichiátriai
rekonzíliu-
mot követően, hazaengedtük.
Hiszen nyilvánvalóan megszűnt a pszichomotoros
nyugtalansága, feszültségérzése, nagyon jelentős,
pozi-
tív változáson esett át. Hihetetlen, min múlik sokszor
az
ember élete. Ha nem vesszük észre az Eiffel-tornyot,
le-
het, hogy a beteget átutaljuk pszichiátriára, s
bekerül
akár a zárt osztályra is. Hangsúlyozom, a beteg nem
volt
pszichésen makkegészséges, voltak problémái, de
egy
apró dologgal az egész megoldhatóvá vált.
A halálos injekció, avagy az ember,
aki szeretett volna meghalni
Múltkor behoztak egy középkorú ürgét, aki bevett
vala-
milyen gyógyszert, szerencsére nem túl sokat. Egyre
csak azt szajkózta, hogy őt hagyják meghalni, neki
ad-
janak egy injekciót, amitől ő meghalhat. Leültem vele
beszélgetni, s akkor elmesélte, hogy mi volt vele a
hely-
zet: a munkahelyével, a családjával, s hogy ő ezt nem
csinálja tovább, szeretne meghalni. Kicsit alkoholos
álla-
potban volt, fellazultan, szinte kedélyesen mesélt.
Erre mondtam neki: „Figyeljen uram, az égadta
vilá-
gon semmi akadálya nincsen ennek, megoldjuk a
kéré-
sét, hogy szeretné?" Azt mondta, úgy, hogy ne fájjon.
- 87 -
„Semmi gond nincsen", elővettem egy fecskendőt,
fel-
szívtam öt milliliter fiziológiás sóoldatot, és közöltem
vele, hogy én ezt az anyagot most befecskendezem
neki,
és kész, bealszik a dologtól. Azt kérdezte: „Nem
fogok
felébredni soha?" Mondtam, hogy nem. Hát erre azt
vá-
laszolta: „Na, azért várjon egy kicsit! Ez tényleg
méreg?"
Mondtam: „Figyeljen, toxikológus vagyok, régóta
csiná-
lom, ismerem ezeket a szereket, ha én ezt most
magá-
nak beadom, akkor maga szépen bealszik és a büdös
életben nem fog felébredni. Higgyen nekem." Persze
a
sóoldattól semmi baja nem lett volna. De elkezdett
gon-
dolkodni és rájött arra, hogy ő csak egyszer él. Ez
nem
olyan, hogy holnap kijózanodik, meg jól lesz, s akkor
majd szeretné visszacsinálni az egészet. Abban
marad-
tunk, hogy megvárjuk a másnap reggelt, és ha akkor
is
ugyanígy dönt, akkor megtesszük, amit meg kell
tenni.
A fickó szépen kialudta magát, reggel a vizitnél
kérdez-
tem, hogy döntött. Kéri a halálos injekciót vagy nem
kéri? Akkor mondta, hogy úgy gondolja, inkább
tovább
folytatná az életét, mivel rájött arra, hogy mindenféle
„csip-csup ügyek" miatt nem szabad ilyen butaságot
csi-
nálnia.
Egyénenként változik az ember betegekhez való
vi-
szonya. Ezzel a beteggel ezt a fajta viccesebb
hozzáállást
— amit nem találtam etikátlannak - meg lehetett
csinál-
ni. De persze akadnak olyanok, akikkel meg
természe-
tesen nem. Mindig az egyén és az adott pillanat fogja
ezt
megszabni. Érdekes az is, hogy az öngyilkosság
tényét
milyen szituációkban tudja az ember elfogadni.
Végig-
- 89 -
nézve számtalan tragédiát, különböző
élettörténeteket,
egyetlen esetben tudom orvosi szempontból
megérteni
és elfogadni azt, hogy a beteg saját maga ellen
fordul.
Mégpedig akkor, ha egy daganatos beteg eljut egy
olyan
fajta végstádiumba, amely során már tulajdonképpen
elveszíti az uralmat a saját teste felett. Amikor már
ab-
szolút kiszolgáltatott másoknak, amikor megszűnik a
minőségi életnek akár csak az árnyalatnyi lehetősége
is.
Egy ilyen szituációban, ha nem is igazán megértem,
de
el tudom fogadni azt, hogy egy beteg saját maga
ellen
fordul. Más esetben mindig azt szoktam mondani,
olyan
nincs, hogy az ember a legmélyebb bugyorból ne
tudná
újrakezdeni, és ne tudná megint felépíteni, vagy meg-
próbálni felépíteni a saját életét. Ilyen daganatos
beteg-
gel egyébként évente hatvan-hetvennel találkozunk.
Az öngyilkos lány mellplasztikája
Volt nálunk egy tényleg nagyon aranyos, szép
kislány,
aki azért követett el öngyilkossági kísérletet, mert
gye-
rekkorában az egyik mellét leforrázta valamilyen
ottho-
ni baleset kapcsán. Lett egy csúnya keloidos hege, s
ő
ezzel élt együtt világéletében. Csakhogy felnőtt, szép
lány lett belőle, de ez a csúnya heg mindig
visszatartotta
mindenféle párkapcsolattól. Ettől aztán iszonyatosan
el-
keseredett, mert bár a fiúk csak jöttek volna, látták,
mi-
lyen csinos, jól néz ki, de ő mindenkit visszautasított,
mert úgy érezte, hogy ez a heg afféle skarlátbetű
rajta.
Végül is besokallt, s volt neki egy banális
öngyilkossági
kísérlete. Szerencsére, valami kis altató-
nyugtatószerrel
próbálkozott, s bekerült hozzánk. Itt persze kiderült,
hogy mi miatt történt az egész, s egy nap alatt
rendbe is
jött. De ha már itt járt, úgy gondoltuk,
megszervezzük
a kislánynak, hogy megplasztikázzák a mellét. Ebben
az
esetben nyilvánvalóan nem mellnagyobbításról,
mellki-
sebbítésről illetve implantátum-berakásról volt szó.
Eh-
hez külön engedélyt sem kellett kijárni, mivel itt a
plasztikai beavatkozás nem „az elégedetlen vagyok a
ci-
cimmel, szeretnék beletenni két darab
implantátumot,
és majd megkapom karácsonyra, a férjem, a pasim
majd
megveszi nekem" története. Azt fizessék csak ki,
kerül-
jön bele három-négy, vagy akár hat-, esetleg
hétszázezer
forintba. Egy ilyen balesetet követően kialakult
torzító
heg teljesen más. Ezek a fajta elváltozások nagyon
ko-
moly pszichés fejlődési zavart, párkapcsolati
konfliktus-
szituációkat tudnak okozni, amint azt a kislány esete
is
mutatta. Ilyen esetben a TB által finanszírozott
beavat-
kozásról beszélünk.
De miért nem jutott ez neki eszébe korábban?
Nem feltétlenül olyan helyről érkeznek a betegek,
hogy
megfelelő információval rendelkezzenek az
egészségügy
útvesztőiről. Egy nagyon egyszerű családban, egy kis
- 91 -
te-
lepülésen élt ez a kislány, ahol az ő titkáról nagyon
senki
nem is tudott. így persze tanácsot sem adott neki
senki,
már ha lett volna ilyen egyáltalán a környéken. Ő
sem
mondta el ezeket még a háziorvosának sem. Ezért
nem
jutott el hozzájuk, hogy van ez a lehetőség, s teljesen
ingyen eltüntethető a gyerekkori trauma nyoma.
.A kétfejű bácsika
Volt egy bácsink, egy nagyon aranyos, öreg bácsika,
het-
ven körüli, akinek valaha, reges régen nőtt a fején
egy
fibróma, azaz egy jóindulatú daganat. Először kezdte
kicsiben. Mivel a vidéki ember kalapot hord, azt a
csú-
nya fibrómát egy jó ideig csak eltakarta a fejfedő. Ám
egy idő után már karalábé nagyságúra nőtt, mintha
pótfeje lett volna. A kalap ült a feje tetején, nem
tudta
ráhúzni, mert akkora kalap már nem volt, amivel el
tudta volna fedni. Persze csúfolták őt, ha nem is a
töb-
biek, nem a kortársai, hanem a gyerekek. Ez
borzasztó
rosszul esett a bácsinak, úgyhogy egyszer be is vett
egy
marék gyógyszert. így ő is bekerült hozzánk, s mint
el-
mondta, mindennek az oka a fején ülő karalábé
nagysá-
gú fibróma volt. Amit minden különösebb
megerőltetés
nélkül egy harminc perces műtéttel le lehetett
operálni
a bácsi fejéről. Amikor mondta nekem a bácsi, hogy ő
azért vette be a gyógyszert, mert csúfolták a fején
levő
pótfej miatt, akkor az megmosolyogtató, de egyben
olyan szomorú is volt. „Na de, bátyám" — mondtam
neki
-, „ez leszedhető a fejéről". Azt mondja, igen?
Teljesen
meg volt lepődve. S végül a műtét után a bácsika úgy
ment el tőlünk a kórházból, hogy a kalapja hetykén
ült
a fején és megszűntek a problémái. De addig nem
mond-
ta neki senki, hogy nem is túl nagy áldozat árán meg-
szabadulhat a szenvedéseitől.
Ez is egy nagyon fontos dolog: biztos rengeteg
ember
él együtt egy csomó olyan betegséggel, elváltozással,
ami
mind orvosolható, és nem kellenek ehhez tízmilliók,
de
még százezrek sem. Csak sokan nem jutnak el odáig,
hogy
információjuk legyen, nem jutnak el odáig, hogy
tudják,
lehet rajtuk segíteni, inkább befordulnak, magukra
marad-
nak. És amint látjuk, akár saját maguk ellen is
fordulnak
jA tiszafa mérge, avagy segít az internet
Van egy olyan réteg — szerencsére még elég szűk
réteg —,
amelyik elég tudatosan, általában az interneten
keresz-
tül történő ismeretszerzéssel készül az
öngyilkosságra.
Pontosan utánanéz a dolgoknak a világhálón,
megfelelő
információkat szerez, mert biztosra szeretne menni.
Gondoljunk vissza a pár hónappal ezelőtti budaörsi
esetre, amikor a két fiatal lány a személygépkocsiban
hidrogén-szulfid gázt fejlesztett olyan, abszolút
legáli-
san, bármelyikünk által megvásárolható anyagok
segít-
ségével, amelyeknek a receptje fenn van az
interneten.
Előtte elmentek, bevásároltak, semmi olyan dolgot
nem
vettek, amihez engedély kellett volna, amit számukra
illegálisan adott volna ki az eladó. És elolvasták az
inter-
neten, hogy kell ezt csinálni.
Az az asszony, akinek a történetét elmesélem,
talán
az egyik első, nagyon súlyos növényi mérgezett volt,
akivel az osztályon az elmúlt tíz évben találkoztunk.
A hölgy egy párkapcsolati konfliktust követően
vissza-
ment a korábbi, eredeti kapcsolatához, de ott
ismételten
cserbenhagyták, és ekkor jutott el oda, hogy véget
akart
vetni a saját életének. Okos, intelligens nő, pontosan
ezért nem értem, hogy miért akarta eldobni az életét.
De így döntött, s ő is az interneten kezdett
keresgélni.
Kiderítette, hogy a tiszafa levele méreganyagokat
tartal-
maz — és tiszafát elég sokfelé lehet itt
Magyarországon
találni, akár az Esterházy-kastély kertjében, vagy
akár
parkokban is, nagyon sokfelé előfordul -, ami hirtelen
szívritmuszavart, szívhalált tud okozni. Mindezt az
in-
formációt kizárólag az internetről szedte le. Össze is
gyűjtött magának egy jelentősebb mennyiségű
fanyese-
déket, megfőzte teának, és úgy ahogy volt, az
egészet
megitta. Az volt a szerencséje, hogy korábban
hazaérke-
zett a családból valaki, látta, hogy valami nincs
rendben
vele, és valamilyen, huszonhetedik érzékkel hívta a
men-
tőket. Amikor a mentők kimentek és belenéztek a nő
szájába, láttak ott egy csomó növényi maradványt. Az
egészet sajnálatos módon elbagatellizálták, nem is
gon-
dolták volna, hogy a tiszafa milyen súlyos mérgezést
tud
okozni, úgyhogy mindenféle különösebb ellátás
nélkül
került be hozzánk az osztályra. Ennek köszönhetően
több órán keresztül élesztettük újra, kiszedtünk
belőle
egy csomó növényi maradványt, rengeteg gyógyszert
kapott, végül is egy hét után teljesen jó állapotban,
meg-
felelő pszichiátriai segítséget kapva hagyta el az
osztályt.
A történet tanulsága az, hogy napjainkban, az
internet
világában, bárki hozzáférhet a kifejezetten
öngyilkosság-
gal kapcsolatos, úgynevezett tanácsadó j;/i-okhoz.
Akad
például egy angol nyelvű, ami az öngyilkosságról leg-
gyakrabban elhangzó kérdéseket tartalmazza, és
ahol
több száz öngyilkossági módszer leírása található.
Van
ezek között persze nagy hülyeség is, mint a savas
fürdőbe
való ugrálás, vagy a „vágd le a fejed
motorosfűrésszel"
című, de vannak használható ötletek is, mint látjuk.
Magyar nyelvű Is létezik?
A magyar nyelvűeket már sikerült letiltatnunk, de an-
golul van egy csomó. És sajnos ezeken pontosan rajta
van, milyen gyógyszerből mennyit, hogyan kell
bevenni,
milyen következménye lesz, milyen elváltozásokat
okoz,
mennyire lesz könnyű a halálod, vagy mennyire
fogod
megszenvedni ezt az egészet. Az internet jelentősen
meg-
változtatta az emberek életét, például ez ügyben is.
Ezek-
re a j/'/i-okra, topikokra, valamint a fórumozókra
sokkal
jobban oda kellene figyelni. Talán ha lesznek erre
meg-
felelő apparátusok vagy emberek, akiknek ez a
felada-
tuk, lehet, hogy sokakat ki lehetne szűrni a baj
megtör-
ténte előtt, és talán valamilyen úton-módon, akár e-
mail-
ben, interneten, chatszobában el lehetne őket érni.
De
- 97 -
ma az ellátórendszernek ilyen kapacitása biztos
nincs.
A suszter cipője, avagy
az orvos a legbetegebb
Egyszer azt mondtad, a legtöbb pszichiátriai
beteg az maga is
pszichiáter...
így igaz, az orvosok közül a legtöbb betegünk
pszichiá-
ter. Amin én nem csodálkozom, mert ha az ember
folya-
matosan olyan emberekkel van körülvéve, akiknek
na-
gyon súlyos lelki problémájuk, vagy komoly
pszichiátriai
kórképük van, akkor nehéz megúszni, hogy az ember
kí-
vül maradva mindezen egészséges maradjon. A kívül-
maradás nagyon fontos kifejezés a mi munkánkban.
Azt
gondolom, hogy csak úgy tudok valakin segíteni, ha
én
kívül maradok az ő problémáin, és úgy kezelem
azokat.
Igen, különben neked is drog- vagy
alkoholfüggőnek kellene
lenned a sok beteged közt — és hát ugye nem
vagy az.
Mikor azt mondja a beteg, hogy „doktor úr, képzelje
magát az én helyembe", akkor az már rég rossz. Nem
tudom beleképzelni, de nem is akarom. Ő ugyanis
nya-
kig benne van, csupán egy kis ponton át látja a
világot,
s épp ettől jutott el idáig az ő életszituációs
krízisében.
Én pedig pont azért tudok rajta segíteni, mert
kívülről
látom a történetét, szélesebb perspektívában, mint
ahogy ő szemléli azt a szituációt, amibe
belekeveredett.
- 99 -
Ő úgy gondolta, hogy a legegyszerűbb megoldás a
har-
mincöt tabletta bevétele lehet, de hátrébb lépve, az
én
szemszögemből, ez nem éppen fényes ötlet.
Mesélj még az orvosokról, hogy csúsznak bele
mégis ugyan-
ezekbe a csapdákba?
A teljesítménykényszer, a feszültségoldás az, ami na-
gyon gyakran közrejátszik az alkoholizmus kialakulá-
sában az orvosok esetében is. Ugyanilyen ok még a
ki-
égés. Aki dolgozik nap mint nap, benne van a
verkliben,
s mindez nem okoz számára örömet, mert mindig
ugyanaz történik, az egyszerűen kiég a saját
munkájá-
ban. Ebből a szempontból nem nagyon van
különbség,
hogy az illető mindennap füvet kaszál, vagy emberi
ha-
sakban, agyakban turkál, vagy bármi egyéb dolgot
csi-
nál. Az orvosok ebbe ugyanúgy bele tudnak
savanyodni,
mint bárki más. Nem beszélve arról, hogy egy
munkát
akkor tud az ember igazán jól csinálni, ha a családi
hát-
tere biztosított. Mert lehetsz te a legzseniálisabb
sebész-
orvos, akinek olyan keze van, mint egy ékszerésznek
és
briliáns dolgokat tudsz csinálni, hogy ha este
hazamész,
és ott ülsz a hatszáz négyzetméteres villád
márványtera-
szán, lábaid előtt az egész város gyönyörű kilátással,
és
isteni a jakuzzi. De nincs senki körülötted. Egyedül
vagy. Nem mintha nem tudnál magadnak nőt venni,
csak egy valódi társ, a család, a valódi háttér
hiányzik,
mert anélkül szerintem semmiféle munkát nem lehet
csinálni. Az nem megy, hogy benn vagy egész nap,
aztán
hazamész, és délután öttől ott vagy egyedül másnap
reggel hét óráig. Csak úgy lehet bárminemű munkát
magas színvonalon végezni, ha az ember magánélete
is
rendben van. Ha nem így van, az akár az illető
karrier-
jébe is kerülhet.
Viszont ez a verkli rád is igaz, a te munkád is
monoton, ha
úgy tetszik...
Nem. Minden beteg új kihívás. Minden beteg egy új
challenge, minden beteg más problémával bír.
Egy sebész munkája gépiesebb ennél?
Elképzelhető, hogy igen, mert amikor a nyolcadik
ugyanolyan gyomorreszekcióját csinálja, a tizedik
sérvet
operálja, és a huszadik gyomorgyűrűt teszi bele a
beteg-
be aznap — ami technikai szempontból mind ugyanaz
—,
akkor lehet, hogy ő egy kicsit jobban
„beleverklisedik" a
dologba. De az olyan baleseti sebész, amilyen én is
vol-
tam, aki egyszer bokát operál vagy combnyakat,
aztán
hozzák a hasba szúrtat, már egészen más helyzetben
van. Ott azonban az idegi feszültség oldása miatt
nyúl-
nak hamarabb az orvosok az alkoholhoz. Ember és
em-
ber között természetesen óriási nagy különbség van:
ki
mennyire képes oldani a saját feszültségeit, ami akár
a
munka közben, akár az életben keletkezik. A stressz-
helyzeteket mennyire képes kezelni, vagy mennyire
kényszerül rá arra, hogy valamilyen külső eszközhöz
- 101 -
nyúljon - mondjuk kábítószerhez, alkoholhoz. Az a
sze-
rencsés, aki ezek helyett elmegy futni, és onnan úgy
jön
vissza, hogy örül, hogy lyuk van a fenekén, szakad
róla a
víz, alig kap levegőt és remekül érzi magát,
helyrekerült
a világában minden. Ez sokkal, de sokkal
szerencsésebb,
de sajnos igaz, hogy lehet feszültséget piával is
oldani:
hazamész, hú, de ideges vagy, egy sör, két sör,
három
sör, na, máris jobban érzed magad.
Te például fogyasztasz alkoholt?
Nagyon ritkán, idehaza Magyarországon szinte alig.
Ha
elmegyünk nyaralni, amikor nincs autóvezetés,
telefon,
nincs kórházi behívás, akkor szoktam inni, leginkább
sört. Vagy ha elmegyünk Toscanába, ahová nagyon
sze-
retünk járni, ott időnként vörösbort, de gyakrabban
édes, olasz likőrborokat, esetenként pezsgőt. És
nagyon
régen nem voltam már részeg.
De azt gondolom, hogy végig is lehet inni úgy
egy életet, hogy
soha nem vagy részeg. A mérték a lényeg.
Abszolút, csak akkor is alkoholistává válsz.
Akkor is, ha csak étkezéshez iszol meg
mindennap két deci
vörösbort? Ezt még maguk az orvosok is
ajánlják.
Amikor az már beivódik az életedbe, hogy miután
befe-
jezted a munkádat, végiggürized becsületesen,
tisztessé-
- 102 -
gesen — és persze benn egy kortyot nem ittál -,
hazamész,
lerakod a táskádat, kirakod a pénztárcádat,
lakáskulcsot...
és nyitod is a fridzsidert, nos, akkor már baj van.
Auto-
matizmussá vált. Persze nem arról van szó, hogy
minden-
nap okádva megvered az asszonyt matt részegen,
hanem
arról, hogy minden este megiszod a három sörödet.
Az
pontosan ugyanolyan alkoholizmus - még akkor is, ha
a
szomszéd nem hallja, mert nem lesz kiabálás, nem
lesz
hangos beszéd -, mint a hangos berúgás. Ugyanis a
napi
három sör az életed részévé vált: akármi történik,
amikor
hazamész, szisszen a söröcske. Ez, lényegét tekintve
telje-
sen ugyanaz, mint hogyha egy liter vodkát
meginnánk.
Akkor tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy
nincs iszoga-
tás függés nélkül. Te mondtad ezt is: tízmillió
függő országa
vagyunk.
Szenvedély nélkül lehet élni, csak nem érdemes.
Csak
hol a szenvedélyszerű viselkedés és a
szenvedélybetegség
közötti határvonal? Ez az, amit meg kell tudni húzni,
hogy tudd a saját szenvedélyeidet valamilyen szinten
kordában tartani, legyen az életedbe beépítve egy
olyan
fék, ami motivál. Akkor működhet a dolog úgy, mint
nálam, akinél ez a fék a feleségem, Gyöngyvér. Nem
azt
mondanám rá, hogy visszahúzó erő, de olyasvalaki,
aki
miatt érdemes. Aki pontosan ismer engem, mint a
tenye-
rét, kívül-belül, és látja, hogy mikor jött el az a
pillanat,
amikor azt kell mondania, hogy nem, most hagyd
abba,
vagy ezt most ne csináld.
Akkor az ő szava nálatok szent?
Igen. Tudom, hogy ő abszolút jót akar nekem, nem
be-
szól, nem irigy, csak pontosan látja, hogy fáradt
vagyok,
kimerült vagyok, „kiégett" vagyok, ne csináljam és
ezért
tényleg érdemes hallgatnom rá.
Ha már te magad mondtad, szenvedély nélkül
nem érdemes
élni, akkor egy kis alfejezetet szentelhetnénk
Csáth Gézának,
az Ópium című novella szerzőjének. 0 maga is
ópiumfüggő
volt orvos létére.
De ezt a művét még akkor írta, amikor még nem volt
függő, amikor még csak a betegeit kezelte.
Azt írja le benne, hogy lehet élni ópium nélkül,
le lehet élni
akár nyolcvan évet is, és levezeti, hogy hány
igazán boldog
pillanat vagy perc juthat nyolcvan év alatt: nem
sok. Viszont
ha ópiumfüggő vagy, és emellett egyébként
szépen odafigyelsz
az egészségedre, akkor tíz évet is elélhetsz, de
micsoda tíz év
az! Szóval az nyolcvan évhez képest sok száz év
boldogság.
Hát bizony, ez nagy dilemma...
Thomas de Quincey, az Egy angol ópiumevő
vallomásai
szerzője azt mondta, hogy a mellényzsebedben
hordod,
és néhány pennyért megvásárolhatod az ópiumot,
vagy-
is a boldogságot. Mert akkoriban kis fiolában árulták
az
ópiumot, ami kitűnő, s akkortájt még nagyon is
potens,
használatos fájdalomcsillapító volt. A kor orvosai jobb
híján banális fájdalomcsillapításra alkalmazták, és
tény-
leg bejött nekik, mert sikeresen elmulasztotta a
fájdal-
makat. Például Bulgakovnak a diftériájára, a
torokgyík-
jára is morfiumot írtak fel fájdalomcsillapítóként.
Tegyük hozzá, hogy a halálos beteg, rákos,
utolsó stádiumos
betegeket is morfiumozzák az orvosok a mai
napig — teljesen
legálisan.
Igen, és ez nagyon sok embernek megkönnyíti a
szenve-
déseit. De hangsúlyozzuk, hogy ebben az esetben
nem a
szer eufórikus, hanem fájdalomcsillapító hatását
akar-
juk kihasználni. Emiatt a kettősség miatt elég sokan
be-
leestek az ópium vagy a morfium csapdájába, mert
utá-
na csak nagy nehezen, vagy egyáltalán nem tudtak
tőle
megszabadulni. Az említett szerző, Thomas de
Quincey
volt az, aki nagyon jól leírta, hogy ha szabadulni
akarsz
tőle, akkor nem fogsz tudni, mert mindig visszakíván,
újra és újra. Itt kezdődik a dilemma, s ez mindenfajta
függés, kábítószer alapkérdése: lehet, hogy örömöt
ad,
de van az éremnek egy másik oldala is. Akinek volt
már
műtétje, és akár műtéti előkészítésnél, akár műtét
után
kapott valamilyen opiátszármazékot injekcióban
fájda-
lomcsillapításként, az tudja, miről beszélek. Az már
érezte azt, hogy hű, igen, de jó, ahogy múlik a
fájdalom,
de kellemes. Csakhogy ez egy baromi nagy
csapdaszitu-
áció. Mert egy idő után már nem múlik el ugyanattól
a
dózistól a fájdalom, és ami még rosszabb, hogy azért
kezded keresni a szert, hogy átéld újra meg újra azt a
bizonyos eufórikus állapotot. Szép lassan azonban
már
ehhez is egyre több kell. Aztán egyszer csak azon
kapod
magad, hogy már nem is az eufória érzéséért
használod,
hanem hogy ne legyenek elvonási tüneteid. És ebben
van az irtózatosan nagy veszély.
De ez igaz az alkoholra is?
Persze, egy idő után már ott is az elvonási tünetek
miatt
iszol.
Alkoholelvonásba halt már bele valaki?
Hogyne, abszolút. Az alkoholista azért iszik, hogy ne
legyenek elvonási tünetei, maga az ivászat már nem
okoz olyan marha nagy örömöt neki. Pedig minden
al-
koholista úgy kezdi, hogy van kedvenc itala, s
legtöbb-
jük azt mondja, „kérem, én nem piálok, csak épp na-
gyon szeretem a jégért, a sört, a bort", a bármit. De
később, amikor már ott tart, hogy igazi nagy piás,
akkor
mi érdekli? Semmi más, csak az, hogy igyon. Akkor
már
teljesen mindegy, hogy ez kannás bor, vagy izopropil-
alkohol az ablaklemosóban, esetleg bármi más, csak
ne
legyen elvonása, mert ha elvonása van, akkor cefetül
érzi
magát. Ez is egy igazi csapdaszituáció, mert akkor
már
nem az örömért, az eufóriáért, a jó dolgokért iszik,
ha-
nem a rettegés elhárításáért, amit az elvonási
tünetek
okoznak. Ezért szoktam azt mondani a betegeimnek,
hogy felveszem őket az osztályra, de előtte még
igyanak
tíz napon át. Csak fele annyit, mint amennyit szoktak,
ez ahhoz pontosan elég, hogy ne legyen elvonása, de
nem
fog tőle benyomni, és utána kézbe vesszük a dolgot.
Ha
tíz nap után visszajön a beteg az előre egyeztetett
idő-
pontra, akkor van valódi motivációja. És ez rendkívül
fontos, hogy legyen motivációja. E nélkül ugyanis
nem
fog tudni megszabadulni senki semmiféle
függőségtől.
Szerintem ma Magyarországon nagyon sokan
azt kérdezik:
leszokjak? Minek? Mi jobbat tetszik ajánlani,
doktor úr?
Pontosan. Két vagy három éve született egy újabb
„zse-
niális" politikai ötlet. Abból indultak ki, hogy a hajlék-
talanok ott ülnek lenn az aluljáróban, s mit
csinálnak?
Cigiznek, tarhálnak és isszák az almabort, vagy
valami-
lyen bizonytalan státuszú nedűt. Tehát, emeljük ki
őket
a közegükből, szoktassuk le őket az alkoholról.
Techni-
kailag kivitelezhető: kórházba kerül, fedél van a feje
fö-
lött, rendszeresen eszik, kivizsgáljuk, nincs elvonási
tü-
nete, ha van, kezeljük az elvonási tüneteit. Jól van a
beteg, javulnak a májfunkciós értékei, egyre jobban
érzi
magát, elindul az egészség ösvényén. S akkor eljön
az a
pillanat, amikor kikerül a kórházból, három-négy hét
után, és akkor mit tudunk neki kínálni? Mondjuk
neki,
hogy „öreg, hát te leszel a Westel vezérigazgatója,
jaj, de
jó lesz neked", nem? Ezt biztosan nem mondhatjuk.
Ak-
kor mit? Hová küldjük? Alacsonyan kvalifikált,
számára
nincs munka, nincs jövő, nincs lehetőség, nincs
otthona.
Hova fog visszamenni? Elmehet egy munkásszállóra,
vagy átmeneti szállást bérelnek neki. Szép
lehetőség,
munkája azonban nem valószínű, hogy lesz. Tehát
még
egyszer kérdezem: hova fog menni? Visszamegy az
alul-
járóba, ahol ő lesz az absztinens alkoholista
körülbelül
másfél napig. Utána megkínálják a többiek
almaborral,
az elvarázsolja őt, könnyebben eltelik a nap, és máris
jobb neki.
Az utcán —
hajléktalanok es alkoholisták
A heroinista lány,
aki hamar megöregedett
A most következő tragikus történetnek nincsen még
vége, bár az elmúlt években sok lehetőség volt rá,
hogy
rosszul végződjön. A történet egy nagyon dekoratív,
na-
gyon szép, ámde nem annyira okos kislányé, aki az
el-
múlt tizenöt év alatt a szemünk előtt vált tizennyolc
éves viruló szépségből harminchárom éves
vénasszony-
nyá — de szó szerint, mert ránézésre ötvenöt-hatvan
évesnek tűnik a maga elhasználtságával. Ez a lány
sose
volt egy okos teremtés, ám mindig is szerette a ledér
életet, a húzást, a bulizást, az alkoholfogyasztást a
have-
rokkal. Ismerem a családi hátterét is: apuka nem
volt,
anyuka maga sem vetette meg az alkoholt, időnként
nyugtatókat is fogyasztott, és egy idő után nem
nagyon
foglalkozott a gyerekkel. Ő pedig élte világát, jött-
ment,
amikor akart. Hogy az iskolában éppen hányadikos
volt,
az anyukát túlságosan nem rázta meg. így a kislány
sem
nagyon törődött a sulival. Idővel bele is keveredett —
szép kifejezéssel élve — a kábítószer-használatba.
Klasszikus az eset, de ne felejtsük el, tizenöt évvel
ezelőtt járunk, amikor éppen beindult
Magyarországon
a szerfogyasztás. Sok klasszikus kábítószeres
karriert le-
het ezzel a tipikus történettel illusztrálni. Kezdődik
egy
pici fűfogyasztással, egy-két egyéb más szer
kipróbálá-
sával, nyugtatózással, folytatódik a nyugtató-alkohol
kombinációval. Aztán egyszer csak beüt a heroin
nagyon
durván. A lány barátja is heroinista volt. Aztán az
öccse
is rákattant a szerre, aki két-három évvel később
leug-
rott egy háztetőről, és az öngyilkossági kísérletbe
bele is
halt. A lány akkorra már teljesen elszakadt otthonról,
hallottunk olyan információt is, hogy prostitúcióból
élt,
a betevő falatra, a heroinra valót onnan teremtette
elő.
Sőt, az is szóba jött, hogy az anyuka szobáztatott,
vagy-
is nála történtek az aktusok. Hősnőnk egyre lejjebb
csú-
szott a lejtőn. Megrázó volt éveken keresztül látni,
ahogy
ez a tényleg viruló, tizennyolc éves, szép lány,
gyakorla-
tilag a szemünk előtt öregszik meg. Rendszeresen
be-
szállították hozzánk, néha egy-két napot is benn
maradt,
néha tovább is, és próbáltunk neki segíteni. A
rehabili-
tációt hol elfogadta, hol nem. Aztán jött egy pasi az
éle-
tében, akkor amiatt nem akart lejönni a szerről.
Aztán
következett egy másik, akkor azért. Eljutott odáig,
hogy
szellemileg teljesen leépült, megöregedett, csúnya
bőrű,
hiányos fogazatú, elhasználódott nő lett belőle.
„Szerencsére" gyereke nem született ezen idő
alatt.
Természetanyánk ebből a szempontból okos, mert
ezek
a lányok az esetek jelentős részében már nem
- 113 -
menstru-
álnak, és innentől kezdve annak a valószínűsége,
hogy ő
terhes lesz, jelentősen lecsökken. Habár nem egy
olyan
anyukánk volt, akinek végigkísértük a terhességét.
Volt,
akinek tartósan - akár heroinhasználat vagy métadon
mellett is -, de akadt olyan is, akinek az első
találkozása
kábítószeresként az egészségügyi ellátó rendszerrel
ak-
kor volt, amikor elfolyt a magzatvize. Addig sehol
nem
járt: se háziorvos, se terhesgondozás, se
addiktológia, se
toxikológia.
De térjünk vissza a valaha gyönyörű lányunkhoz!
Evek múltán valamilyen csoda folytán, bekerült egy
métádon programba, de akkora már nagyon alaposan
megvénült. Aztán persze erről is lejött, és
elkezdődött a
másik kálvária, a gyógyszerfüggőség: altató-,
nyugtató-
szerek, napi tíz-húsz, esetleg harminc tabletta. Olyan
nyugtató, amiből ha bármelyikünk bevenne egy
tablet-
tát, a következő tizenkét-tizenhat órában biztos nem
lenne vele semmilyen gond. A lány továbbra is ide-
oda
csapódott, mert világos, hogy a munka, mint olyan,
az ő
szótárában nem szerepelt. Később férjhez ment, a
férje-
it is ismertük - több férje is volt, több tartós
élettársa.
Nem nálunk találkoztak, de hasonló érdeklődési kört
mutattak.
Általában a nála húsz-harminc évvel idősebb,
szintén
gyógyszerfüggő férfiak voltak azok, akikkel tartós
kap-
csolatot épített ki. Részben azért, mert ők
szponzorálták
a gyógyszerszedését, hozzájuttatták a gyógyszerhez,
ad-
tak neki pénzt. Most már nagyjából a mában, 2011
kora
őszénél tartunk. Kétheti rendszerességgel fordul elő
ná-
lunk ez a lány, egyfajta altató- és nyugtatószert szed,
abból naponta átlag húsz vagy harminc tablettát,
időn-
ként egy kicsit többet, akkor bekerül hozzánk; ha
kicsit
- 115 -
kevesebbet, akkor egész jól tolerálható. Ott lakik
nem
messze a kórháztól, úgyhogy én időnként, amikor
gya-
logosan járok a kórház mellett, szoktam látni, ahogy
zombiként suhan a kerületben. Es valljuk be
őszintén,
benne van egy olyan pszichoszociális gettóban,
amiből a
büdös életben nem fog tudni kitörni. Viszont
ledöbben-
tünk a leletein. Egykori heroinistaként számtalanszor
találták rá egy-egy kapualjban, vagy egy építkezésen,
gyakorlatilag légzés nélkül. Többször volt
újraélesztve, s
ezek kapcsán légúti szövődményei voltak, veseelégte-
lenség is kialakult nála. De idén, még nyár elején, az
egyik ittlétekor csináltunk neki egy laborvizsgálatot.
Vettünk tőle vért, ami nem volt könnyű dolog. Őtőle
nem úgy lehet vért venni, mint mondjuk egy súlyeme-
lőtől, akinek ujjnyi vastag erek vannak az alkarján. Ő
egy teljes mértékig szétszúrt lány. Ámde nagyon
megle-
pődtünk a laboreredményén. Azon kívül, hogy
jelentős
vashiánya van, különösen rossz laboreredményei
nem
születtek. Magyarán szólva ő úgy tudta ezt az elmúlt
tizenöt évét politoxikomán szerhasználóként
átvészelni,
amire nincs épeszű magyarázat. Vagyis az
úgynevezett
laboregészsége - ahhoz képest, hogy miken ment ke-
resztül - egész jól működik.
Úgy látszik, az ember így alkalmazkodik.
Tényleg tud alkalmazkodni. Ez pontosan ugyanolyan
al-
kalmazkodás, mint amit megfigyeltünk a
hajléktalanok-
nál. Mint tudjuk, a hajléktalan télen kinn ül az utcán,
persze egy részük megfagy, egy részük lehűl, de a
jelentős
részük beáll egy olyan maghőmérsékleti állapotba,
mint-
ha „hibernálódna". Ez nem azt jelenti, hogy 20 fokos
haj-
léktalan zombik járkálnak körülöttünk az utcán, de
mi
általában 36,5 fok körüli hőmérsékleten működünk,
plusz-mínusz viszonylagos szűk szórásban, és a
biokémi-
ánk erre van kitalálva. De ha valamilyen okból
elkezdődik
egy lehűlési folyamat, akkor nagyjából 34 fokig
apátia,
lelassultság, közöny, pszichés tünetek észlelhetők,
időn-
ként bizonyos fokú hallucinációs élményekkel.
Anyai nagyapám megjárta a Don-kanyart annak
idején, 1942-ben és tíz lábujját ott is hagyta, mert le-
fagytak. Emlékszem rá, hogy még kis unokák
voltunk,
amikor a nagypapa mesélt erről. Akkor már nem volt
fiatal, azokra az évekre emlékezett, de arra, hogy mi
volt az ebéd egy nappal korábban, arra nem.
Mesélte,
hogy ott voltak a Don-kanyarban, és az egyik
falutárs,
egy másik parasztgyerek, kilométereken keresztül
húz-
ta őt, amikor rosszul lett. Aztán, mesélte tovább az
öreg, egyszer csak meglátta az otthoni, hajdúdorogi
templomtornyot, és hallotta, ahogy éppen
harangoznak
és örült, hogy végre hazaértek. Mit gondoltunk mi,
unokák akkor a nagyapáról? Nagyapa megbolondult,
hát hogy lehet ilyet mondani, ott vagyok a Don-ka-
nyarban, ötezer kilométerre Hajdúdorogtól, és
hallom
az otthoni harangszót. Ma már, kicsit olvasottabban,
pontosan tudom, hogy nagypapa elkezdett lehűlni. És
elérte a 34 fokot, ami apátiával és hallucinációkkal
járt
együtt.
- 117 -
Na de, visszatérve, hogy jön ez a
hajléktalanokhoz.
Nagyon érdekes volt az a megfigyelésünk, hogy
azoknál
a hajléktalanoknál, akik bekerülnek hozzánk, és nem
feltétlenül azért, mert lehűlnek 26 fokra, hanem
rossz
állapotuk miatt küldik be őket, 34 fokos körüli
maghő-
mérsékletet látunk. Ezt benn mérjük a végbélben. Ez
a
központi, vagy maghőmérséklet. Ha te kinn vagy
kesz-
tyű nélkül télen és havat lapátolsz, lehet, hogy a
bőröd
13 fokos lesz. De ha a fenekedbe dugnának egy
hőmé-
rőt, az még mindig - ha jól fel vagy öltözve — 36,2-t
mutatna. Ettől még lefagyhatna a kezed, de a
szerveze-
ted nem hűl le. Ez a maghőmérséklet. Rögtön
eszembe
is jutott, hogy én még futó hajléktalant soha nem lát-
tam, de olyat se, aki csak sietett volna valahová.
Miért?
Mert főleg télen, alacsony hőmérsékleten
egyensúlyozó-
dik ki a szervezetük, alkalmazkodik a környezethez,
és
gyakorlatilag ennek a 34 fokos, fennálló utcai
maghő-
mérsékletnek a következménye az apátia, a közöny,
és a
lelassultság. Egy hajléktalan nem képes arra, hogy
gyor-
san elszaladjon valahová, éppen az alacsony
testhőmér-
séklet okozta pszichés elváltozás miatt.
Vissza is tértünk a lányka történetéhez, aki ide-
oda
csapódott, mégis teljesen jó laborokkal élt együtt. Jól
végig lehetett követni a stációkat: az első
szerhasznála-
tot, a kipróbálást, a család teljes szétzilálódását, a
talaj-
vesztést, a belemenekülést a függőségbe, a
függőségben
- 118 -
való létet, mindazt, hogy a szerhasználat — nem is
azt
mondom, hogy perem alá sodor, hanem egész
egyszerű-
en - lelök erről a bolygóról. Ahogy mondtam, ő benne
- 119 -
van egy pszichoszociális gettóban, ahol nem lát
semmi
jövőképet, és ő maga sem akar ezeken változtatni. De
mi lesz vele? Mert esélye van arra, hogy bármikor
meg-
haljon, akár holnapután, de arra is, hogy tíz-tizenöt
évet
még így eléljen. És hova fog így eljutni? Ez az, amit
bor-
zasztóan nem látunk.
A rendszerváltás áldozata
Életem legelső hajléktalan betege Szerencsés János
volt.
Ma már valószínűleg nem él, nevével ellentétben
abszo-
lút nem volt szerencsés. Benn a kórházban, amikor
mó-
dom volt megszabadítani a két alsó végtagjától, elme-
sélte az élettörténetét. Valaha egy teljesen normális
asztalos volt, szép lassan alkoholista lett. Eddig
semmi-
féle szenzáció nincs ebben a történetben. Család,
feleség,
elegük lett a piálásából, kitették az utcára, megszűnt
a
munkája stb. Puff, hajléktalan lett. Csakhogy a fickó
azt
mondta, ő bizony a rendszerváltás áldozata lett! De
nem
ám arra gondolt, hogy valóban kitették őt a
munkahe-
lyéről, nem, hanem arra, hogy a pártállami
rendszerben
nem fagyott volna el a lába! O erre esküszik. Valahol
igazat kell neki adnom. A fickó a Jászai Mari téren
hé-
derelt, a Fehér Ház, a néhai pártház előtt. 1987-ben,
ha
ott valaki leül, és megpróbálja ott tölteni az éjszakát,
akkor világos, hogy az ott posztoló rendőr odamegy
hoz-
zá, lepofozza, felkölti, URH-s kocsit hív hozzá, és
bevi-
- 120 -
szi fogdára. A rendszerváltást követően, a Jászai Mari
tér előtti parkban, az V kerületi oldalon, — amikor
már
a Képviselő Irodaház működött - a kormányőrök néz-
ték a járdán inneni területet, de hogy mi zajlik a
park-
ban, az annyira nem zavarta őket. Úgyhogy
Szerencsés
János mester egy hideg téli éjszakán, egy kicsit
bepim-
pózott állapotban elaludt, és lefagyott mindkét lába,
mert ellopták a cipőjét. Ha mindez a pártállami rend-
szerben történt volna, akkor alig, hogy leül a padra
és
kicsit elbóbiskol, valószínűleg Kovács 17 János
odament
volna, és gumibottal úgy hátba vágja, hogy egyből
fel-
pattant és elszaladt volna, részegség ide, vagy oda.
Úgy-
hogy Szerencsés János, ellentétben a nevével, nem
volt
túlságosan szerencsés, és a rendszerváltás
áldozataként
lett lábnélküli hajléktalan. Az alsó harmadáig
csonkol-
tuk a lábait.
Hello doki van magánál ricsi?
Volt egy időszak, amíg az aluljáróban ott laktak a
csöve-
sek, a hajléktalanok. Addig szinte nem tudott úgy
átmen-
ni aluljárón az ember - már amikor gyalog járt —,
hogy
valaki utána ne üvöltsön: „Hello doki, van magánál ri-
csi?" A ricsi egy gyógyszer beceneve, egy nagyon
népsze-
rű altató-nyugtató gyógyszeré, Rivotrilé. Ezek között
az
alakok között nem egy olyan volt, aki viszonylag
hosszabb-
rövidebb időt eltöltött már nálunk, s ezért jól ismer.
- 121 -
A vicces az, amikor „saját magamat" látom szembe
jönni az utcán, vagy az aluljáróban. Nálunk ugyanis
mindennapos a családban a jótékonykodás, melynek
egyik formája, hogy a kinőtt, megunt ruhákat,
cipőket
rendszeresen beviszem a kórházba, hogy osszák szét
a
hajléktalanok között. így fordulhat elő az, hogy nem
ritkán szoktam látni szembe jönni a volt kabátomat,
ci-
pőmet, pulóveremet. De mindig azt mondom ilyenkor
magamban, addig örüljön az ember, amíg ezeket
meg-
teheti, és nem maga szorul rá a segítségre.
A hajléktalanok háttere
Szinte az összes hajléktalan betegünk, aki
tartósabban
megfordul nálunk, szívesen mesél saját magáról, az
éle-
téről. Mindegyik történetből kitűnik, hogy az illető
va-
lahol nagyon elrontotta. O, saját maga. Volt egy
pillanat
az életében, ahol a történet megcsúszott, és ebben a
megcsúszásban az egyik legnagyobb szerepe
rendszerint
az alkoholnak van. A tipikus eset, hogy valaki benn
élt
egy családban, dolgozott. De közben ivott is, s hiába
jöt-
tek a figyelmeztetések, még mindig csak ivott, és a
csa-
ládi élete előbb-utóbb ellehetetlenült. Odáig, hogy a
feleségének és a gyerekeinek is elegük lett az
egészből.
Az összes hajléktalanunknak, aki megfordult nálunk,
van vagy volt valahol családja, felesége, esetenként
fér-
je, mert ugye nők is vannak közöttük. Laknak
valahol,
élnek valahol a gyerekeik, a hozzátartozóik, akikkel sem-
miféle kapcsolatot nem tartanak fenn.
Bekerült hozzánk egy fiatal, a húszas évei végén lévő
hajléktalan, lehűléssel és alkoholproblémákkal. De rela-
tíve jó állapotban volt. Felmelegítettük, jöttek a szoká-
sos alkoholelvonási tünetek. A hajléktalan témát időről
időre fel szokta kapni a média, rendszerint akkor, ami-
kor vagy nem történik semmi, vagy itt az aktualitása:
többen meghalnak, lehűlnek. Ebben az esetben is jött a
- 123 -
Híradó, Fókusz, meg a többi műsor, hogy jé, egy
újabb
hajléktalan ügy, én is elmondtam a szokásos
dumámat.
A riporterek mindig szeretnek egy hajléktalannal, be-
teggel beszélni, mert az adja meg a sava-borsát.
Hiszen
ha csak egy jól szituált, jól öltözött ember mondja el,
milyen rettenetes dolog ez, az még nem az igazi.
Telje-
sen más, ha valaki olyan is megszólal, aki a saját
bőrén
tapasztalja meg az egészet. Ez a fiatalember volt az,
aki-
nél azt mondtam, hogy figyeljetek, ez egy normális
csá-
vó, ez el tudja mondani, mi a nagy büdös helyzet,
még
nem annyira lepukkant, de már vannak komoly
tünetei.
El is mondta a tévében, hogy három éve jött fel Buda-
pestre, azóta hajléktalan, lehűlt, problémái vannak az
alkohollal, munkanélküli, peremre sodródott. Jaj,
iste-
nem, mindenki nagyon a szívéhez kapott, milyen
szívfa-
csaró történet. Lement a műsor, a műsort követő
napon,
délután megjelenik az osztályunkon egy paraszt bácsi
és
egy paraszt néni, de rendesen felöltözve, a bácsin
fehér
ing begombolva, mellény, kalap, a nénin is. Az a fajta
régi vágású, édes bácsika volt, aki még mind a mai
na-
pig megsüvegeli az orvost. Engem kerestek.
Kérdeztem,
miben tudok segíteni. Amikor meglátott a bácsi,
egyből
lekapta a kalapját, bemutatkozott és azt mondták,
hogy
a tévében látott hajléktalan az ő gyerekük!
Kiderült, hogy ez a fiú tényleg vidékről jött fel, a
nagyvárosban akart szerencsét próbálni. Időnként je-
lentkezett is a szülőknél, félévente egy-egy levéllel:
dol-
gozom, szállón lakom, albérletben lakom, barátnőm
van, satöbbi. De ebből egy szó sem volt igaz!
Hajlékta-
- 125 -
lan lett. A szülők látták ezt a tévében, felültek reggel
a
buszra, vonatra, odamentek a gyerekhez, egymás
nya-
kába borultak, elsírták magukat. És azt mondta a so-
vány, karakán, öreg parasztember, hogy
„hazaviszünk,
fiam". És hazavitték. Mert a gyerek korábban nem
mert
hazamenni. Három éven keresztül hazugságokkal
etette
a családját, amit ők el is hittek. A fiúnak talán még
azon a napon megírtuk a zárójelentését, jól volt,
haza-
vitték, és azóta nem is láttuk őt. Szerencsére, mert
felté-
telezem, hogy otthon lakik, és az élete vissza tudott
tér-
ni a rendes kerékvágásba. Gondolom, dolgozik
otthon,
háztáji, földek, mit tudom én, és nem kényszerült
bele
többé egy ilyen fajta hazugságba. Felhívtam az eset
után
a riporternőt, és mondtam, hogy csodát tett! Ezt beír-
hatja az aranykönyvébe, mert ez nem egy túl gyakori
történet.
A betegeimtől mindig meg szoktam kérdezni azt
is,
hogy a családdal miért nem veszik fel a kapcsolatot.
Az
szokott lenni a standard válasz, hogy nem kíváncsi
rájuk
a család. De ezért ők maguk nagyon sokat tesznek!
Ők alapvetően olyan életet éltek, alkohollal,
szerencse-
játékkal, duhajkodással, esetleg a család
eltángálásával,
hogy ne legyenek rájuk kíváncsiak. Nem lehet a
család
toleráns a végtelenségig.
Valóban volt olyan hozzátartozó, aki, miután
felhív-
tuk, hogy itt van a volt férje, azt mondta a telefonba,
hogy „azt üzenem a Józsinak, rohadjon meg ott, ahol
van,
és a büdös életbe errefelé ne járjon, mert ráuszítom a
- 126 -
kutyákat." Biztos vagyok benne, hogy az ilyen
„Józsik"
- 127 -
korábban nagyon sokat tettek azért, hogy a helyzet
eny-
nyire elfajuljon.
Természetesen vannak családok, ahol nem kerül
az
utcára az agresszív, alkoholista családtag. Sokszor
ehe-
lyett folyamatosan zajlik egymás kölcsönös
sanyargatá-
sa, ami akár fizikai atrocitásban is megjelenik.
Mondjuk
a férj rendszeresen veri a feleséget, aki csak nem
hagyja
ott. Mi ennek az oka? Szerintem az egyik az, hogy a
fér-
fi a gyerekkel zsarolja a nőt. A párkapcsolatokban na-
gyon gyakori, hogy még a bírósági, rendőrségi
határozat
előtt azt mondja a férfi — ő képviseli ugye az erőt a
csa-
ládban —, hogy elveszem a gyereket tőled. A másik
pe-
dig a társfüggőség. Lehet, hogy kétnaponta megver,
de
mégiscsak van ő nekem. Magyarán, függő vagyok és
pontosan emiatt a „függőség" miatt nem is tudok
meg-
szabadulni a páromtól. Rohadt dolog ez, mert ez is
egy-
fajta függőség, és ha nem tud belőle szabadulni,
akkor
innentől kezdve a továbblépés lehetősége nulla.
Benne
van az illető az ördögi körben, folyamatosan
visszatérő
megalázásokban, megverésekben, s végül oly módon
próbál ebből kilépni, hogy gyógyszert szed be. Persze
pontosan vigyáz arra, hogy ne legyen súlyos
mérgezése,
mert ha az nincs, akkor egy-két napot benn van,
aztán
hazamegy, nem fogad el pszichés segítséget, nem na-
gyon fogad el szociális jellegű segítséget sem, és
tovább
éli világát ebben a nem éppen ideális helyzetben.
- 128 -
Fogd a piát és . . . döntsd!
Aki járt már nálunk az osztályon, akár beteglátogató-
ként, akár betegként, néha érdekes és furcsa
alakokkal
is találkozhatott. Nyári nap, végre egy csendesebb
dél-
után, próbálok visszamenni a szobámba és egyszer
csak
az egyik kórteremből kiperdül egy fickó, egy szál
sem-
miben. Illetve nem egészen, mert a nemi szervéből
lóg
ki egy katéter, annak a végén egy zacskó, ami valljuk
be
őszintén, nem igazán öltöztet. Ráadásul már megtelt
vi-
zelettel. Kérdem, hova hova? Megy a nővérszobába
ürít-
tetni a katéterét. Egy szál zacskóban. Sajátságos
figurája
volt a hajléktalanoknak, és sajnos egyre több hozzá
ha-
sonlóval lehet találkozni: szenvedélybetegek,
alkoholis-
ták, egy pillanatig sem érdemes fényezni a
helyzetüket.
Mostanában az ő módszereik is változnak, ők is
ha-
ladnak a korral. Jó pár évvel ezelőtt, ha nem volt pén-
zük, próbáltak tarhálni, hogy tudjanak vásárolni vala-
mit, vagy pedig próbáltak lopni. Főleg a nagyobb
üzletekben, szupermarketekben. De a biztonsági
őrök
rendszerint lefülelték őket, hiába volt a kabát alatt a
pia. Bevitték, iroda, rendőrség. Vagy nem is hívtak
rendőrt, kidobták az illetőt a bevásárlóközpontból.
De mint mondtam, a világ változik, felgyorsul, ők
is
változnak és újfajta módszereket vezettek be az
alkohol-
fogyasztásban. Hogyan lehet biztonságosan alkoholt
fo-
gyasztani, noch dazu berúgni úgy, hogy az embernek
egy árva vasa sincsen, de senkitől nem kell
kölcsönkérni?
- 129 -
A válasz nagyon egyszerű. Bemegy a hajléktalan a
bevá-
sárlóközpontba. Esetleg még ki is néz valahogy, nem
az
a „messziről bűzlök" hajléktalan, így még el is tűnik a
tömegben. Persze minél nagyobb az áruház, annál
jobb.
Bemegy, kicsit lődörög, majd becélozza az alkoholos
gondolát, megáll, tanulmányoz, kiválaszt valamilyen
ol-
csóbb jellegű szert, polcról lekap, abban a
pillanatban
kupakot leteker, és már iszik is. Lehetőleg egy
slukkra a
fél litert.
Mi zajlik eközben a biztonsági kamera túloldalán,
a
monitorok előtt? Az őröknek már az elején picit
gyanús
volt, hogy ez a kis lombrozó mit is akar. Nézegetik,
de
időnként eltűnik a képernyőről, időnként visszajön.
Egyszer csak látják ám, hogy ott áll az alkoholos
gondo-
lák előtt, nyúl a cuccért, letekeri, bedönti. Hű, az
anyja!
Gomb megnyom, riadó, de a legközelebbi biztonsági
őr
is úgy kétszázötven-háromszáz méterre van. Mire
átvág
a tömegen és odaérnek a többiek is, az üveg rég
kiürült,
egy árva csepp sincs benne. Viszont az illetőben
benne
van fél liter tömény alkohol, aminek megkezdődik a
fel-
szívódása és az emberünk tizenöt-húsz percen belül,
de
még akár hamarabb is, paréj részeg lesz. Kis
szerencsé-
vel, épp a biztonsági őrök kihallgató helyiségében -
aho-
vá berángatják - fog egy jóízűt okádni. Már ha nem
lesz
eszméletlen. Mit lehet ezzel az emberrel kezdeni?
Érde-
mes rendőrt hívni, és feljelenteni, hogy lopott? Kijön
- 130 -
a
rendőr, lát egy eszméletlen, részeg embert, adatot
sem
tud tőle felvenni, mert nincs nála se igazolvány, se
sem-
mi. Mentőt hívnak hozzá, kórházba kerül, de hogy
egy
- 131 -
fél literes vodka ára miatt a kórházba utána
menjenek,
megvárják, amíg felébred, felvegyék az adatokat,
elin-
dítsák az egész ügymenetet, nem éri meg. A
feljelentés
meg pláne nem, ahhoz véralkohol-vizsgálat kell, majd
jöhet a szabálysértési eljárás, a pénzbüntetés.
Esetleg le
is ültetik, hiszen ezek az emberek biztos nem fogják
tudni a büntetést kifizetni. Ezért inkább azt mondják
a
bevásárlóközpont emberei, hagyjuk a francba, ne is
fog-
lalkozzunk vele. Magyarán szólva, ez a módszer
relatíve
biztonságos és hatékony berúgási mód, amihez pénz
se
kell, csak megfelelő gyomor és „rutin" fél liter
tömény
egy húzásra történő eltüntetésében. Ez is a változó
világ
gyümölcse. Több ilyen visszatérő betegünk van,
néme-
lyikük majdnem napi rendszerességgel köt ki nálunk.
Patkányméreg prosztatára
Késő tavasszal szintén volt egy örök tanulsággal
szolgá-
ló történetem... Megkeresett egy apuka - már a
hangja
alapján ítélve sem lehetett túl fiatal - azzal, hogy van
egy fia, aki komoly alkoholproblémákkal küzd, szeret-
né őt elhozni. Mondom semmi akadálya, és
megbeszél-
tünk egy időpontot. Eljött a fiatalember, kiderült,
azért
kíséri őt a papa, mert a fiú fogyatékkal él,
látásproblé-
mája van, a mozgásban állandó segítségre szorul. Én
amúgy első körben általában nem ragaszkodom a
szü-
lők jelenlétéhez. Leültünk, beszélgettünk, a
fiatalember-
- 132 -
nek tényleg volt motivációja a leszokásra, de nagyon
súlyos volt az alkoholproblémája. Átbeszéltük,
hogyan is
kellene csinálni ezt a dolgot. El is fogadta,
nekiálltunk a
gyógyszeres terápiának. Eltelt vagy három hónap, a
srác-
cal semmi gond nem volt. Megbeszéltük, mikor jön
leg-
közelebb, szóval sínen volt a fiatalember, aki a
fogyatéka
ellenére magasan kvalifikált volt, és több nyelven
beszélt.
Egyszer csak váratlanul felhívott, éppen ügyeletes
voltam, hogy valami probléma van az apjával, nem
tud-
ja, mit csináljanak. Kérdeztem, mi történt. Iszonyúan
fáj a mellkasa, alig kap levegőt. Hát, mondtam, hívja-
nak mentőt, én innen a kórházból nem látok oda, nem
tudom, mi a teendő. Kiment a mentő, behozták. Az
első gyors vizsgálatoknál láttuk, hogy infarktusa
biztos
nincsen, tüdőembóliája se, trauma nem érte, így
ezeket
gyorsan ki lehetett zárni. Kérdeztem a fickót, mi tör-
tént, meséljen, hogyan is kezdődött ez a dolog.
Mondta,
hogy neki a korából adódóan már vannak mindenféle
urológiai problémái, amivel fel is kereste az
urológust.
Az ultrahang kimutatta a megnagyobbodott
prosztatát.
Javasoltak neki egy prosztatagyógyszert, ami recept
nél-
kül is kapható, és a prosztata megnagyobbodását jól
tudja befolyásolni. Hazament az úr, semmi baja nem
volt az égadta világon. De emlékezett rá, hogy annak
idején kapott valami prosztatagyógyszert az egyik ba-
rátjától, amiből volt még lenn a pincében. Lement,
megtalálta a dobozkát, lelt is benne három darab kis
golyócskát, rögtön be is vette mindet. Nem tudta
meg-
magyarázni, hogy miért, de a betegeknél a
lökésterápia
- 133 -
a tipikus pszichés hozzáállás: ha egyet mondott az
orvos,
akkor a három még hatásosabb lesz. Bevette tehát
mind
a hármat, eltelt négy-öt perc, baromi rosszul kezdte
érezni magát: mellkasi fájdalom, rossz közérzet,
fulla-
dás. No, kérdeztem, a dobozka itt van-e? A dobozkára
nagyon korrektül rá volt írva minden:
prosztataproblé-
mákra, a szükséges hatóanyagokkal. Ha megevett
volna
ebből másfél tonnát, akkor sem lett volna semmi
baja.
Mármint, ha az lett volna benne valóban, ami rá volt
írva. Úgyhogy kinyitottam a dobozkát, belenéztem, az
alján láttam valami bizonytalan eredetű, szürke színű
port. Már ez is gyanús volt. Ezek a gyógyszerek
általá-
ban nem szürkék szoktak lenni, inkább sárgásak,
általá-
ban figyelemfelhívó a színük. Ráadásul rohadó
halszaga
volt a doboznak belülről. Hát, mondtam, ez biztos,
hogy
nem prosztataprobléma elleni tabletta, ez inkább rág-
csálóirtószer lesz. Valószínűleg alumínium-foszfid,
ami-
ből ha lenyel az ember, és nedvesség jön hozzá,
akkor
foszfingáz szabadul fel a gyomorban. Az pedig
nagyon
veszélyes méreganyag.
Az ilyen rágcsálóirtókat egyébként is, csak külön
tanfolyamot követő vizsgával, megfelelő
védőfelszere-
léssel lehet használni. Nagyon potens, tényleg kiirtja
a
rágcsálókat, de ezek nem azok a szerek, amiket csak
úgy megvehetünk. Nem vásárolhatom csak úgy meg
a
boltban - csókolom, abból kérek három kilót —, aztán
nem szórhatom ki otthon, mert az egész ház
belehalhat.
Szóval ugyanazokat a tüneteket produkálta, ami ettől
a
rágcsálóirtótól elvárható. Erre rögtön eszébe jutott
az
- 134 -
emberünknek, hogy annak idején, amikor kiürült,
nem
akarta kidobni, mert jól lezárható műanyag doboz
volt.
Majd az egyik barátjától kapott pár ilyen golyócskát,
mert voltak otthon patkányok, egerek.
Na, ez a felelőtlenség: belerakta a mérget ebbe a
prosztatagyógyszer feliratú dobozba, és azonmód el
is
feledkezett róla. A méreg pár évet pihent a pincében,
jól
volt lezárva, nem szabadult ki, nem került oxigén és
nedvesség a közelébe, úgyhogy magával az
alumínium-
foszfiddal semmi baj nem volt.
Sajnos ebbe a mérgezésbe mind a mai napig 40-
50%
eséllyel „illik" belehalni. Gyorsan a történet végére
ka-
nyarodva, a bácsi most már jól van. Amikor
hazaenged-
tük, mondtam a fiának, hogy egy valamit ígérjen meg:
ha a papa túléli ezt a dolgot, akkor a büdös életben
nem
iszik többé alkoholt. Azt mondta, hogy jó, megígéri.
Úgyhogy a játszmának dupla tétje volt: nemcsak a
papa
egészsége, hanem a fiú jövője is kérdéses volt.
A történet, úgy tűnik, happy enddel végződött,
apu-
ka meggyógyult, és a fiatalember azóta sem iszik egy
kortyot sem. Tisztességesen, becsületesen betartotta
azt
az ígéretet, amit én akkor, hirtelen felindulásból, a
csa-
lád nagy ijedtségében, az amúgy
alkoholproblémákkal
küzdő fiatalembertől kicsikartam. És azt hiszem, ő
egy
olyan fiatalember, aki tartani is fogja magát ehhez az
ígéretéhez.
És mit gondolsz, ha nincs ez a trauma a
családban, akkor hol
tart ez a fiú?
- 135 -
Szerintem lehet, hogy nem tartotta volna be a szabá-
lyokat, és visszacsusszant volna az ivásba. De olyan
visszafogó erő lehet ez az ígéret, amit az intenzíven,
a
papa ágyánál tett, hogy ezt szerintem örökké be fogja
tartani.
Ha már itt tartunk, mondjuk el, hogy mit tudsz
csinálni egy
ilyen fiatal alkoholfüggővel?
Először is megkeressük benne a motivációt a
leszokás-
ra. Ha jelentkezik nálam valaki, hogy tessék engem
le-
szoktatni az alkoholról, megnézzük, milyen cél
vezérli.
„Azért szeretnék leszokni, mert a feleségem azt
mond-
ta, hogy hívjam fel magát, különben kidob otthonról"
— nos, ez nem igazi motiváció. Azt kell alapvetően
elhi-
tetni egy alkoholfüggővel, hogy amit csinál, az se a
tes-
ti, se a pszichés egészsége épülését nem fogja
szolgálni.
Úgyhogy mindenképpen át kell esnie a betegnek a
gyógyszeres segítségnyújtáson. Az igazi alkoholbete-
geknél, ha nem ihatnak alkoholt, komoly elvonási tü-
netek jelentkeznek. Ez körülbelül öt-hét nap alatt
ren-
dezhető gyógyszerekkel. Amikor már érzi a pozitív
változásokat, fizikálisan egyre jobban van, akkor
lehet
arról tárgyalni, hogyan tovább. Nagyon fontos dolog
az,
milyen körülötte a szociális háló, mennyire tudja őt
körbevenni esetleg a család, hogy nem egy már
abszo-
lút peremre került valakiről van szó, akit semmi nem
vesz körbe, csak lóg a levegőben. Az olyan
embereknél,
akiknél ez a szociális háttér nincs rendezve, sokkal
ne-
- 136 -
hezebb bármilyen biztató jövőképet kialakítani.
Szem-
ben egy olyannal, aki dacára annak, hogy
valószínűleg
négymillió-háromszázötvenhétezerszer ígérte meg,
hogy ez lesz az utolsó pohár, még mindig segítik őt,
és
próbálnak utána nyúlni.
Ha túlvan a beteg ezen az első két-három héten,
ak-
kor rehabilitációs lehetőséget kellene biztosítani
neki. Ez
az, amivel kevesen tudnak élni. Egy munkanélkülinek
relatíve egyszerűbb, de aki dolgozik, az nehezen
enged-
heti meg magának, hogy három hónapra kivonja
magát
a forgalomból. Úgyhogy ezek általában rövid
interven-
ciók, rövid terápiák, amik azért egész jól működnek.
Természetesen időnként újra és újra gyógyszeres
segít-
séget is kell a beteg feneke alá tolni. Olyan
gyógyszere-
ket adunk nekik, amelyre ha alkoholt fogyaszt, akkor
nagyon rosszul lesz fizikálisan, ami talán egy kis
vissza-
tartó erőként szolgál.
Az alkoholista, aki szeret inni
Van egy alkoholista betegem, aki nagyon egyszerűen
és
nagyon őszintén azt mondja, ha megkérdezik, hogy
mi-
ért iszik: „mert szeretem az italt". Ennyi. És
egyáltalán
nem tud ellenállni a piának. A múltkor is megbeszél-
tük, hogy jön, de nem ért ide, mert megint túllőtt egy
kicsit a célon. Másnap reggel kaptam tőle egy sms-t:
„Főorvos úr, nem megyek, mert berúgtam." Legalább
- 137 -
őszintén bevallja, hogy mi történt. Pedig egy
intelligens,
magasan kvalifikált ember, de ő az - körülbelül
velünk
egykorú -, aki a büdös életben nem fog tudni megsza-
badulni az alkoholizmustól. Azért, mert ő szereti az
al-
koholt. Meg szereti az alkohol okozta mámort, így
idő-
ről időre paréj részegre issza magát. A mámoros
állapot,
amit az alkohol nyújt számára, neki mindennél fonto-
sabb. Innentől kezdve arra várni, hogy ő valaha is
lete-
gye az alkoholt, merő illúzió.
Na de vannak szerek, tabletták...
Persze, azok ideiglenesen vissza tudják őt tartani. A
tab-
letta úgy működik, hogy elkezded szedni, s nagyjából
semmi nem történik veled, semmit nem érzel — már
ha
nem iszol alkoholt. Viszont ha fogyasztasz rá szeszes-
italt, akkor a gyógyszer az alkohol lebomlását egy
köz-
tes szinten megállítja. Az alkohol lebomlásakor
acetal-
dehid szabadul fel, de a tablettától ez az acetaldehid
nem fog tovább bomlani. És mivel nem fog tovább
bom-
lani, felhalmozódik a szervezetben és acetaldehid-
mér-
gezést fog okozni, ami kipirulással, magas
vérnyomással,
hányingerrel, rossz közérzettel, esetenként
súlyosabb
szövődményekkel jár. Ez elég komoly visszatartó erő
még egy piás számára is. Nem kell meginnia a
rosszul-
léthez fél liter vodkát, mert már egy pohár sör is
okoz-
hat ilyen fajta elváltozásokat.
Vannak olyan tabletták, amelyeket szájon át
szednek
a betegek, de létezik ezekből inplantálható tabletta
is,
- 11Ó -
amit a farpofába, a bőr alá, az izomzathoz építenek
be
— én is szoktam ilyeneket csinálni -, és lassan,
fokoza-
tosan szívódik fel, körülbelül fél év alatt. A farpofa
egy
intim, elzárt terület. A nőknél ráadásul úgy szoktuk
ezeket berakni, hogy a bugyi elfedje. Mert egy kis
csík,
maga a műtéti heg, örökre meglátszik. Bizony vannak
olyan betegeink, akiknek már úgy néz ki a fenekük,
mint három darab Adidas cipő egymás mellett, vagyis
már túl vannak a kilencedik implantáción is.
Azt mondják, az alkoholizmus végső soron
genetikusan örök-
lött valami.
Alapvetően nem tudom, ezzel a férfival például sokat
beszélgettünk erről. Hogy miért csinálja. Hisz már
egy
házassága fel is bomlott emiatt. De a munkahelyén
sose
iszik. Sőt ha előző nap lerészegedik, akkor reggel
inkább
egy kis gyógyszert vesz be, és azzal próbál az
elvonási
tünetein uralkodni. Még soha nem ment be a
munkahe-
lyére ittasan, s bent sem fogyasztott alkoholt soha.
Álta-
lában délután szokott kiereszteni. Tényleg szereti az
al-
koholt. Szereti az ízét, a borét, a sörét, a töményeket
is,
és szereti azt a mámort, amit az alkohol okoz. Nála
nincs
konkurenciája az alkoholnak.
A drogfüggő is szereti azt a bizonyos állapotot...
Az elején lehet, hogy szereti, mert olyankor jön az
eufó-
ria, a hallucináció, meg a módosult tudatállapot, de
ez
- 139 -
később már megváltozik, hiszen a szerek nem
képesek
mindig ugyanolyan fajta örömérzést kelteni, és egy
idő
után kiürül a használó. Attól fogva leginkább azért
fog
szert használni a függő, hogy ne legyenek elvonási
tüne-
tei.
Mi a drog?
Azzal kéne kezdeni, hogy mi az, amit a drogról
tudni kell,
mert erről, mint a fociról, mindenki úgy érzi,
nagyjából min-
dent tud. Miközben az se biztos, hogy egyáltalán
tudjuk-e
egzaktul, mi az a drog?
Tekintsünk vissza az emberiség történetére: amikor
az
ember elterjedt a világban, valahonnan Afrika
közepé-
ből — a homo erectus innen indult —, akkor sok olyan
dolgot fogyasztott, ami azon a területen, ahol ő éppen
élt, elérhető volt. Ez nem azt jelenti, hogy ma is
ugyanez
a helyzet, hiszen amióta a világ globalizálódott és
ren-
delkezésre áll az internet, bármikor felmehetünk a
háló-
ra és három kattintás után megrendelhetünk Dél-
Ame-
rikából bármilyen egzotikumot — nem feltétlenül
negatív
dolgot. Rendelhetünk bélszínt Argentínából,
cantuccit
Olaszországból, bort Dél-Afrikából, és még sorolhat-
nám. Ugyanakkor rendelhetünk egy csomó, akár
tudat-
módosító szert is a világ bármely részéről, amelyek
ese-
tenként legálisan itt vannak körülöttünk. Persze
kezde-
tekben mindez nem így történt, ami az adott helyen
nőtt, azt ettük. Az ember pedig mindig is
kísérletezett,
és időnként megpróbált megenni valamilyen bogyót,
termést, valamilyen gyökeret, ami esetenként jó volt
számára, nem csak azért, mert magas volt a
tápértéke
— persze akkor még nem számolt sem kalóriát, sem
- 141 -
semmi egyebet —, de nem lett tőle baja.
Természetesen
volt olyan is, amit ha megevett, egész egyszerűen
fogta
magát, és belehalt. És nem tudta, hogy miért. Ma
már
persze pontosan tudjuk ezekről a növényekről és a
ké-
miai anyagokról, hogyan képesek ártani az
embernek,
de akkoriban még tapasztalatok sem voltak. A tudás
lassan öröklődött: az egyik törzstag elmondta a
követ-
kezőnek, hogy figyelj, öreg, ha ezt megeszed, tök jól
fo-
god érezni magad, és az íze is más, mint a többi
bogyó-
nak. Ezt a pirosat viszont ne edd meg, mert szarul
leszel
tőle. De ha lázas volt valaki — vagyis akkor még a
lázat
nem ismerték —, azaz olyan furcsán meleg volt a
teste,
meg görcsölt és megetették vele a kínafa kérgét,
akkor
az illetőnek lecsökkent a láza. Ha pedig megrágta a
mákgubót — persze akkor még vadmákról volt szó,
és
nem termesztett mákról —, akkor elmúltak a
fájdalmai.
Az egyikből lett a kinin, a másikból az ópium.
Gyakorlatilag így, szájról szájra terjedve, egymástól
jól
elkülönültek azok a növények, amiktől az embernek
tá-
vol kellett magát tartani és ismertek lettek azok a
növé-
nyek, termések, gombák, amelyek esetleg segítették
az
életünket, vagy belekerültek a mindennapjainkba
táplá-
lék gyanánt. Már i. e. 7000 idejéből vannak arról
adata-
ink, hogy az emberek már elkezdtek használni
bizonyos
- 142 -
tudatmódosító szereket, és ekkor Tassiliban — ez a
mai
Algéria déli részén van —, találtak olyan
barlangrajzo-
kat, amelyek a gombafejű isteneket ábrázolták. Most
- 143 -
persze nem a Beatlesre kell gondolni. A rajzok azokat
a
sámánokat mutatták, akik már ismerték azokat a
gom-
bákat, amelyek ilyen furcsa, módosult tudatállapotot
okoztak. Ma már pontosan tudjuk, hogy mik ezek a
gombák, milyen hatóanyagot tartalmaznak, és
hogyan
hatnak. Ezek azok a gombák, amelyek pszilocibint,
pszilocint és beocisztint tartalmaznak, és kémiai
hason-
lóságot mutatnak az LSD-vel. Ugyanott hatnak, ahol
az
LSD, és hasonló módosult tudatállapotot okoznak.
Egy idő után már tudatosan használtak az
emberek
ilyenfajta szereket. Megvolt az oka is, hogy miért.
Keres-
te az ember a másságot, kereste az isteneket, kereste
a
varázsló az ősöket, azokból akart valamiféle
információt
nyerni. De azt pontosan tudjuk, hogy ez nem teljesen
így működik, hiszen ha módosult tudatállapotban az
ember lát valamit, az nem feltétlenül valamilyen
külső
dolognak az üzenete lehet, hanem az ő módosult
tudat-
állapotában megjelenő hallucinogén élmény. Hogy
az-
tán ezt ő hogyan interpretálta, mit mondott el a
törzs-
nek egy ilyen szituációban, az majdhogynem rá volt
bízva. Ne felejtsük el, a sámánok voltak egy törzsben
azok, akik a legokosabbak voltak. Biztosan nem a sá-
mán volt a legjobb harcos, a leggyorsabb futó, a
legjobb
vadász, de övé volt a szoftver, ami azt jelentette,
hogy ő
volt a Tudás birtokában. Ezt a tudást felhasználhatta
arra is, hogy manipulálja a törzset valamilyen
szinten.
Ha a sámán azt mondta, hogy menjünk háborúba, a
törzs háborúba indult. Ha a sámán azt mondta, hogy
költözzünk át a hegy túloldalára, a törzs átköltözött.
És
- 144 -
ha a sámán azt mondta volna, hogy hányjunk bukfen-
cet, a törzs többi tagja csak azt kérdezte volna, előre
vagy hátra, mert az istenek, az ősök ezt sugallták. El-
mondható, hogy a kábítószerek használata és a
manipu-
láció gyakorlatilag kéz a kézben jár. Persze
akkoriban
még ezt a szót, hogy manipuláció, még nem is
ismerték,
de a fentiek mindezt természetesen igazolják.
A sámánkultúrában mind a mai napig megvannak
az
ilyen fajta tudatmódosító szerek. Attól függően, hogy
a
világ mely részein vagyunk, a gombák mind a mai na-
pig megmaradtak, sőt a gombakultúrának egy
nagyon
sajátságos zenei kultúrája is kifejlődött: ez a goa
parti-
zás. India nyugati részén van Goa, ami portugál gyar-
mat volt. Itt gyönyörű a tenger, klassz a homok, tök
olcsón lehet megélni. Valamikor a '60-as években egy
csomó európai és amerikai hippi kivándorolt Indiába,
ahol strandpapucsban, rövidnadrágban, trikóban
fillé-
rekből megéltek. Ott sokkal lazábban kezelték ezeket
a
tudatmódosító szereket - mármint jogi szempontból
—,
mint a világ más részein, és innen híresült el a goa-
parti
kultúra. Ezek a partik mind a mai napig időnként itt-
ott előfordulnak. Magyarországon is van ilyen
fesztivál,
az Ozora Fesztivál, ahol az efféle szubkultúrának élő
fi-
atalok és idősebbek jönnek össze. Most már inkább
csak
legális szereket használnak arra, hogy egy kicsit
együtt
utazzanak, zenét élvezzenek.
Mint mondjuk Jamaica...
Igen, bár ott inkább a marihuána használata érintette
széles körben az embereket.
Vicc, de nagyon tanulságos: Tudod, mit mondott Bob
Marley,
amikor egyszer elfogyott az anyag és kis időre
magához tért?
Mi ez a szar zene?
- 146 -
Ezt a fajta zenei kultúrát csak egy nagyon szűk
populá-
ció hallgatja. Tehát nem véletlen, ha megnézzük
azokat
a zenekarokat, akik ma a gombafogyasztó
szubkultúra,
és egy átlag magyar zeneszerető fiatalnak azt
mondjuk,
hogy Infected Mushrooms, akkor nagyot néz, és
valószí-
nűleg nagyon kevesen hallottak róla. De ha talán azt
mondom, hogy Mike Oldfield, Ommadawn, akkor
már
egy kicsit többen mondják azt, hogy hát igen, ezt
ismer-
jük. Azok a zenekarok is, amelyek ilyen zenét
játszanak,
csak egy nagyon kis rétegnek zenélnek. Ezekből sose
lesz Stones vagy Beatles, ezekből sose lesz Jefferson
Air-
plane, Jim Morrison, Jimi Hendrix, Janis Joplin...
De maga a Beatles is emlegette ezt a mágikus,
misztikus uta-
zást.
Lucy in the Sky with Diamonds*. A Beatles-fiúk
átutazták
az óceánt és Amerikában találkoztak olyan
sámánokkal,
akik kipróbáltattak velük bizonyos szereket.
Onnantól
kezdve megváltozott az együttes zenéje. Ha kézbe
vesz
az ember egy olyan kottás könyvet, amire az van
ráírva,
hogy négy hangból álló dalok, amit négy akkorddal el
lehet játszani — a klasszikus Beatles számok ötven
száza-
léka ilyen az első és második lemezükön. Ez a zene
dön-
tően megváltozott akkor, amikor a pszichedelikus
kul-
túrával ők is megismerkedtek.
Ez a fajta sámánkultúra mind a mai napig tart,
mind
a mai napig létezik. Olyan túl sok vizet nem
zavarnak,
- 148 -
hiszen nem tartoznak a veszélyes szerek
kategóriájába.
Viszonylag sokat tudunk már ezekről az anyagokról,
nincs túladagolás, kábítószer okozta pszichózis,
tartós
egészségkárosodás — bár nem biztos, hogy egy
toxikoló-
gus szájából ez túl jól hangzik. Tagadhatatlan, hogy
tu-
datmódosító hatásuk van, hogy esetenként
okozhatnak
egészségkárosodást, főleg, ha módosult
tudatállapotban
valaki valami szokatlant csinál, de összehasonlítva
sok
egyéb anyaggal, a biztonságos szerek kategóriájába
tar-
toznak. Szóval ez a fajta szerhasználat körülbelül
tízezer
éve már itt van a világban — és még nagyon sokáig
itt is
lesz. Napjainkban ezeknek a szereknek, vagy ennek a
pszilocibin tartalmú gombának a hatóanyagát
például
orvosi használatra is vizsgálják. Köznyelven ezek a
trá-
gyagombák.
Ez peyote néven ismert?
A peyote egy kaktuszféle, meszkalint tartalmaz, ami
szintén furcsa tudatmódosító hatással bír. De
visszaka-
nyarodva egy kicsit a medicinális felhasználáshoz: az
utóbbi időben érdekes vizsgálatokat végeztek azzal
kap-
csolatban, hogy haldoklóknál — például daganatos
bete-
geknél —, ha nem akarják a morfium mámorába
taszíta-
ni őket, ezek a pszilocibin tartalmú szerek
mennyiben
tudják megkönnyíteni ezt a fajta utazást, amiből nin-
csen visszaút. Magyarán szólva, feszültségoldó
szerként
bizonyos esetekben szóba jöhetnek.
Ezzel kapcsolatban azonban ma még csak vizsgála-
- 149 -
tok vannak. Ez nem azt jelenti, hogy öt-tíz év múlva
ebből valamiféle gyógyszer lesz. Ugyanakkor azt
gondo-
lom, ha egy szer tudatmódosító hatással bír, attól
még
nem szabad kizárni a medicinális felhasználását. A
mor-
fiumnak és a kodeinnek a példáján okulva
elmondható,
hogy a mai orvostudomány elképzelhetetlen lenne
nél-
külük.
Legkorábban i. e. 7000 évről származnak az első
em-
lékek, de biztos, hogy ennél régebben is használtak
már
tudatmódosító szereket a sámánok. Ez az
ősközösségi
szinten élő törzseknél, a sámánkultúrákban mind a
mai
napig megvan. Nem beszélve a 21. századi
sámánokról,
akik városi környezetben élve, abszolút modern
ember-
ként, időnként hozzányúlnak bizonyos pszichoaktív
sze-
rekhez. Ez volt a kezdet. Aztán hosszú ideig túl sok
minden nem történt, már ha csak a toxikológia
fejlődé-
sét nézzük. Ott kezd el megint érdekessé válni a
dolog,
hogy vannak konkrét emlékeink bizonyos szerek fel-
használásáról, és konkrét adatokról.
Ménész fáraó i. e. 3000-ben élt, és borzasztó sokat
kísérletezett mindenféle mérgekkel. Fantasztikusan
jó
toxikológiai labor állt a rendelkezésére, hiszen ott
voltak
neki a rabszolgák. Akkor még nem volt Amnesty
Inter-
national, nem voltak emberi jogok, nem volt büntető
törvénykönyv. A fáraó ezt kihasználva etette a
rabszol-
gákat ismeretlen növényekkel, megmaratta őket kí-
gyókkal, skorpiókkal, és nézte, hogy milyen fajta
elvál-
tozásokat okoznak ezek a tünetek. Egy skorpió
- 12ó -
marása
6000 évvel ezelőtt is ugyanolyan tüneteket okozott,
- 151 -
mint napjainkban, csak az egész diagnosztikája,
leírása,
és terápiája messze nem volt olyan, mint ma. Ménész
fáraó volt az is, aki rájött arra, hogy a sárgabarack
mag-
jának elfogyasztása halálos lehet. A sárgabarack
magja
tartalmaz egy olyan anyagot, amelyik ha belekerül a
szervezetünkbe, ott vízzel találkozva megindul a
hidro-
lízis nevű kémiai folyamat, melynek hatására
hidrogén-
cianid fog felszabadulni. Amikor keserű mandulát
vagy
keserű sárgabarackmagot eszünk, — mindannyian
kós-
toltunk már ilyet — lazán kiköpjük, mert annak
baromi
rossz íze van, nagyon-nagyon keserű. Szerencsétlen
rab-
szolgáknak nem állt módjukban kiköpni, nekik két al-
ternatívájuk volt csupán: megeszik a magot és abba
hal-
nak bele, vagy nem eszik meg a magot és akkor
lefejezik,
leszúrják, négybe vágják, vízbe fojtják őket, vagy
vala-
milyen egyéb válogatott módszerrel teszik el őket láb
alól. Ezek szerint Ménész fáraó volt az egyik első
kísér-
letező toxikológus, aki a kísérleti eredményekről
kiváló
információt adott.
A sárgabarack magjának létezik az újkori
felhaszná-
lása is, amit én a kiszolgáltatott és beteg emberek
durva
kihasználásának vélek: ez B17-vitamin néven
megtalál-
ható az interneten, és daganatos betegségek
gyógyításá-
ra használják. Azt írja a tájékoztató, hogy ez a
vitamin
van olyan ügyes és okos, hogy csak a daganatos
sejtek-
ben fog szépen felbomlani és azokat irtja ki. Az
egészsé-
ges sejteket nem bántja. Akkor ezek szerint Ménész
- 12ó -
fá-
raó hülye volt, és hiába haltak meg a rabszolgák? Ez
csúnya kihasználása azoknak a daganatos
betegeknek,
- 153 -
akik olyan szituációba kerülnek, ahol a hagyományos
medicinális terápiák már nem hatnak, és más
alternatí-
vákkal próbálkoznak. És azt kell mondanom,
megértem
ezeket az embereket. Ha belegondolunk abba, hogy
az
ember ott áll egy ilyen útnak az elején - ami elég egy-
irányú utca —, és se a műtét, se a kemoterápia, se a
su-
gárterápia nem segített, olyankor próbálkozik
minden
egyéb mással. Az életéről van szó — ezt használják ki
azok a sarlatánok, akik akár mézben is árusítják
magát
a keserű mandulabelet jó drága pénzért. Ez a szer in-
jekció formájában is kapható körülbelül negyedmillió
forintért, és semmiféle hatása nincsen a daganatos
sej-
tekre.
De nem halnak meg tőle közben?
Olyanfajta szövődményről, hogy valaki belehalt volna
ebbe, még nem hallottunk, de ez nem jelenti azt,
hogy
nem volt ilyen. Kifejezetten ilyen esetről a világiroda-
lomban sem nagyon írnak. Ettől még, ha egy
daganatos
beteg meghal, nem feltétlenül fog kiderülni az, hogy
ő
ezt a B17-vitamint használta. Nem feltétlenül fognak
elrendelni boncolást, mert egy végstádiumú
daganatos
betegnél „egyértelmű", hogy miben hal meg. Tehát
nem
hiszem, hogy a boncolás elrendelése kapcsán
kiderülne az,
hogy valamelyiküknek hidrogén-cianid mérgezése
volt.
Hol, mikortól kezdődik el az a határ, akár időben,
akár
szemléletben, amikor drogról, vagy kábítószerről
beszélünk?
- 154 -
Valószínűleg ez is olyan mozgó határ, mint
minden az élet-
ben...
Valamikor az '50-es évek második felében, a '60-as
évek
elején változott meg a világ e tekintetben. Mert
kábító-
szer-használat mindig is volt: ópiumhasználat, meg
ha-
sisszívás...
Mondok egy jó példát: tulajdonképpen a mákos
guba is kábí-
tószer, mert a gyereknek mákfőzetet, mákteát
adtak annak
idején, hogy ne bőgjön. Valószínűleg ugyanaz az
ópium hatott
a mákban, mint a heroinistáknál - nyilvánvalóan
nagyobb
dózisban...
Igen, de egy jelentős különbség mégis van. Az a mák,
amit étkezési mákként forgalmaznak, abban maga a
mákszem nem tartalmaz hatóanyagot. Amikor
szürete-
lik a mákot, ott van a gubó, a toboz. Belül van a
toboz-
ban valami, de hogy tudom megszerezni a tartalmát?
Fel kell bontanom, szét kell törnöm, szét kell vagdos-
nom a tobozt. Akkor szennyeződhet a mákszem
felülete
alkaloiddal. Az étkezési mák gubójában alig van
alkalo-
id. Tehát nem fordulhat elő, hogy megeszem egy
tepsi
mákos gubát, és azért meredek ki a fejemből
értelmet-
len arccal, mert valamilyen opiát hatása alatt állok,
ha-
nem azért, mert telezabáltam magam, mint a
kandisz-
nó, és mozdulni sem bírok.
Volt ezzel kapcsolatban egy nagyon érdekes eset:
úgy
két évvel ezelőtt megkeresett engem egy szülő,
akinek a
- 155 -
gyermeke élsportoló. Mentek volna valamilyen
ifjúsági
vagy junior világbajnokságra, és előtte jöttek
dopping-
tesztet nézni a gyereknél. Mondták, ha már itt
vagyunk,
adjál kislányom vizeletet, megnézzük kábítószerre is,
biztos, hogy negatív lesz. De hoppá! Az opiát
gyorsteszt-
je pozitív lett, a gyereket abban a pillanatban váloga-
tottból kizárni, négybe vágni, felakasztani és soha
töb-
bet. A kislány meg állt széttárt karral, és azt mondta,
hogy ő abszolút nem használt semmit. Aztán kiderült
a
turpisság: az iskolában, ahova ő járt, előző nap
mákos
tészta volt a menzán. Mivel nagyon szerette, megette
a
barátnője mákos tésztáját is. Ám a menzán használt
mák nem étkezési, hanem ipari mák lehetett. Az
viszont
tartalmazhat alkaloidokat, ha a felülete
szennyeződött.
Ez jelent meg a vizeletében. A kislány nem tépett be
ugyan, de arra pont elegendő volt, hogy egy rutin
szűrő-
vizsgálat egy nappal a mákos tészta fogyasztását
köve-
tően pozitív eredményt adjon. Magyarán szólva,
pozitív
lett a kábítószer tesztje, és ennek az egésznek az volt
az
oka, hogy feltehetően nem mákot evett. A gyermekét-
keztetési cég valószínűleg a jóval olcsóbban
beszerezhe-
tő ipari mákból készítette el a gubát az étkezési mák
helyett.
Ilyenek megesnek, és én is csak néztem, hogy a
má-
kos guba evése után egy buta gyorsteszt, ami végül
is
nem egy túl érzékeny vizsgálat, akár pozitív is lehet.
Persze a megerősítő vizsgálat kapcsán már kiderül,
hogy
az illető mákos tésztát evett-e, vagy pedig valójában
ká-
- 156 -
bítószert használt. Ám a megerősítő vizsgálat nem
két
- 157 -
perc alatt készül el, és addig az illető fölött ott lebeg
Damoklész kardja!
Kedves háziasszonyok, ha valaki biztosra akar
menni,
hogy a mák — amiből ő mákos tésztát, mákos gubát,
rétest vagy bármit csinál — ne tartalmazzon felületi
al-
kaloidot, akkor áztassa a mákot egy negyed órát
langyos,
ecetsavas fürdőben, és utána háromszor-négyszer
mossa
le bő vízzel, szűrőn keresztül. Nem kell minden mák-
szemet külön-külön lemosdatni természetesen, de ez
egészen biztosan le fogja szedni a mákszemecskék
felü-
letéről az összes alkaloidot. így már garantáltan
alkalo-
idmentes lesz, és attól már nem lesz senkinek a
gyors-
tesztje pozitív, illetve semmiféle tudatállapot-változás
nem fog kialakulni az illetőnél.
Visszatérve az előző gondolatmenetre, valamikor
az
'50-es évek végén változott meg ez a „kábítószeresdi"
történet. Erről részben tehet a rockzene, hiszen a
művé-
szek mindig is arról voltak híresek, hogy új dolgokat
kerestek. Az új dolgok keresésében bizony benne volt
a
tudatmódosító szereknek a használata. Mennyire
tudok
másképpen zenélni, mit adnak nekem a zenék, milyen
másfajta dolgot látok meg, ha különböző
tudatmódosító
szereket használok, és be vagyok tépve.
Történt egy nagyfokú mennyiségi robbanás, mert
előtte is használtak azért kábítószert a művészek,
nem
is kevesen. De ez az ő életükben amolyan úri
huncutság-
nak számított. Szóval Pablo Picassónak vagy Thomas
de
Quincey-nek senki nem rótta a lelkére, hogy drága
mű-
vész úr, hát miért tetszik tudatmódosító szert
használni.
- 158 -
A francia ópiumszívóknak, Rimbaud-nak, Verlaine-
nek
senki nem mondta, hogy maga nagyon rossz fiú, hogy
szert használ. Ez úri huncutság volt és egyfajta
réteget
érintett. írókat, költőket, zenészeket, éjszakai életet
élő
figurákat, táncosnőket, prostikat: ezek voltak azok,
akik
tudatmódosító szert használtak, de a lakosságnak a
99,5%-át ez nem érintette.
Nagy művészekről — akár korábbi időszakból is -
kimutat-
ható, hogy éltek-e valamilyen szerrel?
Abszolút! Thomas de Quincey-ről is kimutatható volt,
annak idején pedig Rimbaud-ról, Verlaine-ről, hogy
ők
is használtak szert. És írtak is erről könyvet.
Bulgakov is
morfinistává vált, ő medicinális kezelés hatására lett
az:
diftériás volt és fájdalomcsillapítóként kapott morfiu-
mot, aztán sikerrel rá is kattant.
Ez aránylag szűk réteget érintett, de mondom, ez
sem társadalmi, sem gazdasági, sem politikai, sem
nép-
egészségügyi gondot nem okozott korábban. Tehát
nem
volt olyan mennyiségű szerhasználó, aki olyan
következ-
ményekkel járó problémákat okozott volna a világon,
amik nem feltétlenül pozitívak. Persze jó pár művész
belehalt ebbe a történetbe, de nagyon sok olyan van,
aki
éppen a szerhasználat miatt tudott remekműveket al-
kotni. Ma ott tartunk, hogy körülbelül egy az
egymilli-
óhoz az esélye annak, hogy valaki szer hatására
olyan
dolgokat tud produkálni, mint amilyen verseket Jim
Morrison írt, vagy ahogy Janis Joplin, Jimi Hendrix,
- 159 -
Thomas de Quincey, Stephen King, vagy Huxley alko-
tott. Vagy most mondhatnék festőket, de
mondhatnám
akár Berliozt is, aki a Fantasztikus szimfónia két
tételét
áldozta tulajdonképpen a szerhasználatnak.
Elmondha-
tó, ez a hatás keveseknek adatott meg. Ha most itt
bár-
melyikünk használna pszichoaktív szert, akkor
nagyon
kis eséllyel alkotna maradandót.
Stephen Kingről is lehet tudni?
Kokainhasználó volt, és azok a rémálmok, amiket ő a
rémregényekben megírt, gyakran a kokainhasználat
kapcsán jelentkező módosult tudatállapotában jöttek
elő. Ő tizenvalahány évig volt kokainfüggő. Huxley-ról
is tudjuk, hogy élt ezekkel a szerekkel. Ők a
legnépsze-
rűbbek, de még ott vannak esetenként azok a no
name
alkotók, akik nem lettek világhírűek, de írtak valamit.
Aztán belevesztek a múlt ködébe, és soha nem
érvénye-
sültek az életben művészként, de gyakorló
szerhaszná-
lók voltak. A legtöbb ilyet, valljuk be őszintén, a zené-
ben lehet tulajdonképpen felmutatni. A Nirvana
letette
a névjegyét a könnyűzenében és a Nirvana nélkül
nem
lenne Green Day, Green Day nélkül nem lenne Kings
of
Leon, ez utóbbi nélkül nem lenne Queens of the
Stone
Age. Kurt Cobain hatása óriási, és elég egyértelműen
komoly szerepet játszott a pszichoaktív szerhasználat
az
élete kiüresedésében és öngyilkosságában is. Például
Nikki
Sixx, aki a Mötley Crüe-nek volt a basszusgitárosa, írt
egy fantasztikus könyvet. A címe The Heroin Diaries
(azaz Heroin naplók), és a két és fél éves szerhasználati
periódusáról szól, amit csodával határos módon túlélt.
Patti Smith.
Hát igen, Patti Smith-től kezdve, az öreg Belushin ke-
resztül, aki kokainfüggő volt; Andy Gibb, aki szintén
kokainista volt, a Stones-fiúktól kezdve Jim Morrison,
Jimi Hendrix, Janis Joplin. „Élj gyorsan, szeress szenve-
délyesen, halj meg fiatalon" — mondta Janis Joplin. Sike-
rült neki, huszonhét éves koráig minden tőle elvárható
dolgot teljesített, és bele is halt a szerhasználatba. Ér-
demes belegondolni, hogy ezek a tényleg fantasztikus
popikonok hol lennének ma, ha azt mondhatnánk, hogy
nézd, a Joplin néni sétáltatja az unokáját New York-
ban.
- 161 -
- 163 -
És mi a helyzet nálunk, Magyarországon?
Itt van például Radics Béla. Emlékszem, voltunk kinn
az Ifjúsági Parkban és Tűzkereket hallgattunk. Ha az
ember hallotta Radics Bélát gitározni, akkor az olyan
volt, mintha Jimi Hendrix játszott volna. Ám ha ránéz-
tünk, láttunk egy lógó, zsíros hajú, bajuszos, kövér
ma-
gyar alkoholistát, aki megint csak elég fiatalon
belehalt
ebbe a történetbe.
Azt kell mondanom, hogy a rockzenének nagyon
ko-
moly hatása volt a szerek elterjedésére, mert a
zenészek
betéptek, és ezek a zenészek példaképek, ikonok
voltak
- magával a személyiségükkel sugallták tulajdonkép-
pen a fiataloknak a szerhasználatot. A Woodstock
nem-
zedékéről volt szó.
A vasfüggönyön innen erről csak hallottunk. A volt
szocialista országokba csak valamikor a '90-es
években
jött el ez a történet, a rendszerváltás után. Előtte
nem
nagyon volt nálunk kábítószer-használat. Persze volt
nagyfa galeri, sírig tartsd a pofád, szipuzás, egy pár
mor-
finista Budapesten — ezek sokak számára jól
ismertek
voltak. Volt egy-két Parkánnal élő, egy-két Seduxenre
piáló és volt a technokol rapid. De olyan nagy problé-
mát ez akkor nem okozott. Mert az erőszakszervezet,
a
rendőrség, az egészet határozottan keresztbe verte.
Jól emlékszem, hiszen ott laktam az Egyetem
presszó-
val szemben. Ez a hely akkor egy másik
„devianciának",
a homoszexualitásnak volt a budapesti melegágya.
Em-
lékszem, esetenként az volt a szórakozás, hogy az
ember
kiállt az ablakba — a miénk odanézett a Felszab térre
— és
bámulta, ahogy megállt a Moszkvics, meg a Zsiguli az
Egyetem presszó előtt, és összeszedték a népeket.
Elvit-
ték őket a rendőrségre, de három nap múlva azok
megint
ugyanott voltak, legfeljebb be volt gipszelve a kezük,
be
volt kötve a fejük, kicsit sántikáltak. Mert ez volt a
terá-
piás lehetőség akkoriban az ilyenfajta „devianciákra".
Ha belegondolunk, a szocializmusban mertünk
olyan-
ról beszélni, hogy kábítószer-használat? Mertünk be-
szélni a nyugati fiatalokról, akik azt üvöltik, hogy
yeah,
yeah, drogoznak, rockzenét hallgatnak, meg
olyanról,
hogy homoszexualitás? Olyanról, hogy lakástalanság?
Munkanélküliség? Szegénység? Szóval lehetett
ezekről
beszélni? Föl sem merült. A vasfüggöny nagyon sok
mindentől elzárt bennünket.
Amikor '91 -'92-ben végképp kinyílt a világ, és nem
csak Gorenjét mentek ki venni az emberek nyugatra,
eljött Magyarországra a kábítószer is. A feketepiac
rájött
arra, hogy a volt szocialista országokban van egy
száz-
milliós populáció, amelyik vevő erre a történetre. És
a
dolgot a pénz mozgatja. Ezekre az évekre a nyugat
„megtelt". Már rég megvoltak a felvevőpiacok, olyan
nagyot nem lehetett ott hasítani. Azok az országok,
amelyek eddig tranzitországok voltak, akár az
Afganisz-
tánból, akár az Arany-Háromszögből hozott ópium,
vagy
a Kolumbiából hozott kokain, vagy más egyéb szerek
használatával, most hirtelen célországgá lettek. Itt is
megjelent egy olyan felvevői piac, amelyik készen állt
arra, hogy szert használjon.
- 130 -
Azok, akik akkor, a '90-es évek elején voltak tizen-
nyolc évesek, és már akkor megtanulhatták, hogy mit
jelent a szerhasználat, ma ott tartanak, hogy már van
kisgyerekük. De az a korosztály, aki akkor tíz vagy ti-
zenöt évvel idősebb volt — akár a mi korosztályunk is
-
és ma nevel kamasz vagy kamasznál nagyobb
gyereket,
még ilyenfajta dologban abszolút nem részesült, és
pon-
tosan ezért nem is nagyon tud a saját gyerekeinek
mit
mondani. És nem azért, mert nem esett át a
történeten.
Hanem azért, mert amikor ő fiatal volt, erről nem hal-
lott, nem tudott, és ez számára, ha nem is tabutéma,
de
tulajdonképpen olyan téma, amiről nap mint nap hall,
olvas, csak éppen nem tud róla eleget. Egy mai
tizenhat-
tizenhét éves gyerekkel szülőként nem tud mit
kezdeni.
Itt még erőteljesebben érződik a generációs
szakadék:
aki még a vasfüggöny mögött volt fiatal, annak
egészen
más élményekben volt része, mint annak, aki a
fiatalsá-
gát már a rendszerváltás után élte.
A mai kamaszok abszolút tisztában vannak a
szerek-
kel, a fantázianevekkel, a szerhasználattaí, a zenei
szub-
kultúrával. A szülő nem partner számára ebben a
dolog-
ban, mert mit is tud? „Ne drogozz fiam!" Ez egy
nagyon
szép és nagyon jó mondat, csak éppen a gyerek mit
fog
erre mondani? Belül valószínűleg harsányan röhög és
azt fogja mondani, hogy „persze, nem fogok". Még
em-
lékszem rá, hogy anyám, amikor mentünk el a
haverok-
kal, mindig utánunk szólt: „Nehogy igyatok sört!" És
mi
- 166 -
mondtuk: „Nem fogunk." És ittunk sört? Naná, hogy
ittunk. Berúgtunk párszor, de azért nem rúgtunk be
- 167 -
minden hétvégén, igaz? Megittunk két sört,
megettünk
egy sült krumplit a Royalban — emlékszem, oda
jártunk
— és aztán utána elmentünk a VPG klubba, vagy
más-
hova, és ennyi. Ma viszont nagyjából elképzelhetetlen
egy fiatal számára a hétvégi szórakozás mindenféle
drog-
használat nélkül.
És az a baj, hogy a világ, amiben ők élnek, nagyon
felgyorsult. Gyors élvezeteket és gyors örömöket
szeret-
nének, így ezek a fajta gyors kielégülést okozó szerek
nagyon benne vannak az életükben. A kérdésnek
tehát
van egy ilyen vetülete is: nincs idő berúgni órák alatt,
lerészegedni, hanem jön a binge drinking.
Megisszuk azt
a fél litert, pillanatok alatt kiütjük magunkat, aztán
reggel majd csak lesz valami.
Sajnos ebben az új világban nagyjából
törvényszerű,
hogy fiatalság jelentős része droghoz nyúl. Azért,
mert ma
a fiatalok között nagyon sok az alulmotivált, nincsen
jövő-
képük, nincsenek terveik. Nem túl sok minden
érdekli
őket, nem olvasnak. Marad a számítógép, a
Facebook,
maradnak a virtuális terek, a virtuális kapcsolatok és
ezt
mind nagyon veszélyesnek érzem. A saját
gyerekemnél is
szoktam néha tapasztalni, hogy este beül a gép elé és
be-
szélget. Ott ülnek tizenöten osztálytársak és
dumálnak.
De mindenki a saját gépe előtt ül, ez lehet Amerikától
kezdve bárhol. Ez ma a közös nevező: megszűnik a
szemé-
lyesség, megszűnik az igazi emberi kapcsolat; és az
egész
mögött ott marad a gép, ami egysíkúvá teszi a
történetet.
- 168 -
A megváltozott világ a mi korosztályunkat is elérte
persze: ma már te sem tudnád az életed internet
nélkül
- 169 -
elképzelni és én se tudnám. Régen, ha az ember írni
akart valamit, elment a könyvtárba, utánalapozott, el-
töltött két hetet azzal, hogy összeirodalmazzon egy
cikkre valót. Ma beül a gép elé, és egy-két óra alatt
megvan az anyag. Szóval baromira megkönnyíti az
éle-
tünket, ír az ember egy cikket, aztán átolvassa,
átjavítja,
megint átjavítja. Nem az írógép mellett káromkodik,
kijavít, kikapar, hibajavítózik.
Ez számunkra idegen világ, de biztos vagyok
benne,
ha már nem lesz az általunk képviselt generáció,
megint
egy új korszak következik. Amikor már a mi gyereke-
inknek lesznek gyerekei, ott kisebb lesz a nemzedéki
ha-
sadék azért, mert ők már egy teljesen más világba
nő-
nek bele. Nem tudom, hogy mi lesz tíz év múlva.
Mert
gondoltuk volna a mobiltelefonról, vagy a
számítógép-
ről, hogy valaha függni fogunk tőle? Hogy lesz valaha
olyan, hogy számítógép-függőség?
Régen írógépfüggőségről nem hallottunk...
Hát nem, olyan nem volt anno.
Se vonalastelefon-függőségről. Igaz, húsz évet
kellett várnunk,
az volt a függőség. És mégse kaptunk...
Igen, és anya beszólt mindig, hogy „hagyd már abba
fiam, ne beszélj már!". Pedig egy forintért annyit
beszél-
hettél, amennyit akartál, a számláló nem ugrott
előre.
Az új világ kitermeli a saját függőségeit. A szocializ-
musban nyilvánvalóan nem beszélhettünk vásárlás-füg-
gőségről - de beszélhettünk alkoholizmusról, amivel
együtt éltünk, beszélhettünk gyógyszerfüggőségről,
amiről azonban ma nem merünk beszélni, itt ma, Ma-
gyarországon. Biztos, hogy ez nagyságrendileg legalább
akkora probléma, mint a kábítószer, ha nem nagyobb.
Mi azonban nagyon óvatosan bánunk ezzel a témával,
és nem is merjük feszegetni.
- 171 -
Szerintem akkor most csapjunk bele abba, hogy
szigorúan a
drogok. Tehát, ami túl van azon a jogi, társadalmi
megítélés-
beli éles, vagy nem túl éles határon, ami innen
van, az mákos
tészta, ami onnan van, az ópium.
Igen, ez érdekes dolog, pontosan az, amit itt
feszegetsz,
azaz a történet büntetőjogi megítélése. Ma azokat a
sze-
reket üldözzük, amelyek egy kormányrendelet
mellék-
letében fel vannak sorolva. És ezt meg lehet nézni,
eb-
ben van százhúsz-száznegyven darab szer, szigorúan
kémiai anyagok. Nem úgy jelennek meg, mint a mák
alkaloidjai, hanem szigorúan leírva, kémiai
regisztrációs
számmal, névvel, szerkezeti képlettel. Ez az, amit
nem
lenne szabad. Ezen kívül még van körülbelül négy-öt-
ször, ha nem többször ennyi, amely ugyanolyan
tudat-
módosító, és mondjuk jelenleg nem szerepel ennek a
kormányrendeletnek a mellékletében. Magyarán
szólva,
ha ezzel a szerrel élsz, ezt a szert kipróbálod,
használod,
és teszed mindezt otthon — és nem például
szintetikus
THC-től betépve ülsz autóba, bekuglizod magad a he-
tes busz megállójába, majd tarolsz nyolcat -, akkor
gya-
korlatilag semmiféle jogsértést nem követsz el.
Mára egyértelművé vált és pontosan tudjuk, hogy
önmagában véve a kábítószer-használatot a
büntetőtör-
vénykönyv érdemben nem tudja befolyásolni. Szóval
nem arról szól a történet, hogy ránéztél egy
marihuánás
cigarettára és két évre mész a börtönbe. Ez nem
megol-
dás. Minthogy az sem megoldás, hogy „gyerekek,
tiétek
a világ, használjátok, nyomjátok, mindenki csináljon
azt, amit akar! Nyugodtan, bátran lehet ezzel
keresked-
ni, lehet átadni, lehet használni." Vannak persze
olyan
országok a világon, ahol akár halálos büntetést is
kap-
hatsz kábítószerrel való visszaélés miatt, és ez sem
tudja
visszatartani az embereket. Például Kínában vagy az
iszlám törvénykezésben is komoly konzekvenciája
lehet
a droghasználatnak. Ezekben az országokban, bár
szigo-
rúak a törvények, mégis használnak az emberek
kábító-
szert.
A világ máktermelésének a központja Afganisztán.
Afganisztán termeli a világ mákmennyiségének 93%-
át. Ha a magyar máktermelést - itt elsősorban ipari
meg étkezési mákról van szó — megpróbálnám egy
na-
gyon vékony, 8H-s ceruzával húzott vonallal
modellez-
ni, akkor ahhoz képest az afgán máktermelés az
Empire
State Building lenne méret szempontjából. Nagyon
ér-
dekes volt, hogy 2000-ben a talibánok vallási okokból
úgy döntöttek, befejezik a kábítószer termelését
Afga-
nisztánban. Ami technikailag könnyen kivitelezhető,
mert mit kell csinálni? Kimegyünk a mákföldekre és
felgyújtjuk, vagy lekaszáljuk, és növényvédő szerrel
le-
fújjuk. Nem beszélve arról az érdekes dologról, hogy
az
amerikaiak föntről pontosan látják, egy mákföld
milyen
érési fázisban van — hiszen a Big Brother mindent
lát.
Más a műholdképe annak a mákföldnek, amelyik
most
virágzik, más annak, ami termést hoz, és más annak,
amelyiket már leszüreteltek. Szóval pontosan lehet
lát-
ni, mi a helyzet éppen Kandaharban, vagy az ország
- 173 -
más részén. Módjuk és lehetőségük lenne
elpusztítani
- 174 -
mindezt. Szóval amikor letarolták 2000-ben a mákot
Afganisztánban, akkor nagyon-nagyon visszaesett a
ter-
melés. Nagyon sok ember éhen halt ennek
következté-
ben. Azért, mert ez nem úgy működik, hogy „drága
Ab-
dul, eddig ugyan mákot termeltél, de tessék
holnaptól
rozst termelni, az is nagyon szép növény, azt meg is
tu-
dod enni!" Igen ám, csakhogy Abdul az, aki termeli,
aki
megmetszi a mákgubót, a mákgubóból kibuggyan a
fe-
héres lé, ami aztán rászárad, megbarnul, és ez a
nyers
ópium. Ezt ő onnan lekapargatja és beszolgáltatja.
Fino-
mítás után utcai tisztaságú heroin lesz belőle, amin
van
körülbelül hétezerszeres haszonkulcs, áfa, vám,
minden-
féle adómentesen, nem beszélve arról, hogy neki el
kell
tartania egy egész rendszert. Mert ez nem arról szól,
hogy Abdul eladja egy olyannak, aki gyorsan
finomítja
és már kész is. Egy egész rendszeren megy keresztül,
mert Abdul ebből tartja fönn a hadsereget, és a saját
életét. Nem beszélve arról, hogy aztán átadják a
keres-
kedőknek, és mindenki leszedi a maga hasznát. Amíg
ebből a marék nyers ópiumból utcai tisztaságú heroin
lesz a Keletiben - na, azon egy csomó ember már
meg-
gazdagodott. Ezért nem működik az, hogy ma ópium,
jövőre vetésforgó és akkor termesszünk rozst, vagy
ár-
pát, valami olyat, ami az ottani éghajlatnak
megfelelően
terem. így aztán gyorsan regenerálódott az afgán
mák-
termelés, és ma már ott tartunk — ezek 2010-es
adatok
-, hogy a nyers ópium 93%-át Afganisztánban terme-
lik. Iszonyú mennyiség. Afganisztánban egy pakett
he-
- 175 -
roin 150 forint. Magyarországon 3800 és 5200 forint
kö-
- 176 -
rül van és az tuti jó minőségű cucc. Ott közvetlenül a
földről, rögtön a máktermelőtől veszi az illető a nyers
ópiumot és azt szívja. A szer pedig, ami
Magyarországra
jön be, először átmegy vagy az oroszokon, vagy
Török-
országon. Ez egy olyan piac, amit a pénz mozgat, és
ér-
demben szerintem ezt nem is lehet befolyásolni.
És eddig még csak a heroinról beszéltünk. Rossz
értelemben a
drogok királya.
Hát, ha azt nézzük, hogy a hetvenes években mi volt
a
fiatalok halálozási oka — és most nem magyar,
hanem
amerikai és nyugat-európai adatokról van szó —,
messze-
messze a heroin volt a felelős. Nem az autóbaleset,
nem
a daganatos betegség, nem az öngyilkosság, hanem
kife-
jezetten a heroin okozta halálozás. A heroinnak az a
ha-
tása, hogy elnyomja vagy akár leállítja a légzést,
beszű-
kíti a pupillát, elviszi a tudatállapotot, és emellett
nagyon jelentős hozzászokási potenciállal bír. A
heroint
nem úgy szokták használni, mint mondjuk a marihuá-
nát, hogy valaki egy hónapban elpippant két jointot.
Nem olyan, hogy most rekreációs célból tolok
magam-
nak egy kicsit. Mert hiányozni fog, elvonási tünetei
lesz-
nek. Aki már esetleg kapott az életében morfiumot,
mert műtéten esett át, vagy fentanilt, és úgy ébredt
fel,
hogy jaj, hujujj, mi is volt ez a cucimuci? Az elején bi-
zony egy nagyon furcsa és nagyon kedves, kellemes
bó-
dulatot okozó szerről van szó, ahol aztán a használat
elő-
rehaladtával nagyon gyorsan kialakul a tolerancia, a
- 177 -
hozzászokás. Egyre nagyobb és nagyobb és nagyobb
adagokat igényel az illető. Szóval az az adag, amit
egy
heroinfüggő betol magának, amitől úgy so-so, elvan,
at-
tól szerintem négyen-öten, ha testvériesen
megosztanánk
egymás között, vidáman belehalnánk a történetbe.
Ez városi legenda, vagy igaz, hogy szándékosan
rá lehet szok-
tatni valakit, mert elég egyszer, vagy kétszer
használni?
Hát, ez azért így nem működik. Voltak persze ilyen
tör-
ténetek. Az első jól ismert heroinista-halál Budaörs
ne-
véhez fűződik. Volt egy budaörsi gimnazista kislány,
akinek a barátja heroinista volt, és addig fűzte a
kiscsaj
agyát, amíg az kipróbálta. Ugyanazt az adagot adta
be
magának, mint amit a fiú, és világos, hogy ő ebbe
bele is
halt.
De általában prostitúciónál szokták ezt, hogy
elkap-
ják a lányt, elkezdik nyomni neki a cuccot, és akkor
adnak, ha kimegy az utcára kurválkodni. Ilyenek
meg-
történnek, de azért azt kell mondanom, hogy a „rossz
társaságba keveredtem!" című történet a
legátlátszóbb
duma, amivel szoktam találkozni. Mert mikor tudsz
rossz társaságba keveredni? Ha elfogadod annak a
társa-
ságnak az értékrendjét. Ha abban a társaságban
R&B
zenét hallgatnak és piálnak, és neked ez nem tetszik,
akkor el fogsz oda menni legközelebb? Valószínűleg
nem.
Ha meg tetszik, akkor te is felveszed azt a stílust, és
akkor lehetsz emós, lehetsz rocker, hordhatsz
répanadrá-
got, grunge zenét hallgatsz stb. Ez mind egyfajta
zenei,
öltözködés-, és viselkedésbeli, vagy egyéb
szubkultúra,
amelybe azért beletartozhat a különböző
pszichoaktív
szerek időnkénti használata. Egy rockkoncerten nem
valószínű, hogy valaki heroint fog használni, ott be
fog-
nak rúgni a gyerekek. Mondjuk egy másik
együttesnél
esetenként THC-t fognak szívni. Egy vidéki
fesztiválon
esetenként gombászni fognak. És van olyan koncert,
ahol valószínűleg valamilyen szintetikus cuccot
fognak
használni, vagy mondjuk kokainhoz fognak nyúlni. A
ze-
nék elég tisztességesen megteremtették a saját szer-
használati szubkultúrájukat és ez nagyon jól
visszakö-
vethető.
- 179 -
A heroin és a metadon
A heroin tulajdonképpen nem más, mint diacetil-mor-
fin, a morfinnak egy picit módosított változata, amit
—
nagyon érdekes — azért szintetizáltak, mert nagyon
so-
kan voltak olyanok, akik rászoktak a morfinra, és épp
az
erről való leszoktatás miatt csinálták meg a
mesterséges
diacetil-morfint, vagy más néven a heroint. Ennek
amúgy
is nagyon jó fájdalomcsillapító hatása van, de aztán
rá-
jöttek arra, hogy az egyik szaros csöbörből a másik
sza-
ros vödörbe kerültek bele, mert a heroinnak legalább
olyan az addikciós potenciálja, mint a morfinnak, ma-
gyarán ugyanolyan függőséget okoz.
Tehát ez valaha a morfinisták orvossága volt.
A morfinisták orvosságának indult, és lett belőle
széles
körben használatos cucc, ami a brown sugar vagy
China
White néven lett ismert. Nagyon érdekes például a
szleng
elnevezése. A brown sugar azért vált világszerte jól
ismert
szlenggé a heroin szempontjából, mert egy Mick
Jagger
nevű fiatalember énekelt róla. Egyébként millió neve
van a különböző szereknek a szlengben, s hogy
éppen
aktuálisan melyiket használják, az akár utcáról
utcára is
változhat.
Aztán a heroinhasználat és a túladagolás a '70-es,
'80-as években vezető halálok volt a fiatalok körében,
és
felmerültek a heroinnal kapcsolatban a terápiák;
világos
volt, hogy gyógyítani kell: baromi nagy addikciós po-
tenciál, pénzbe kerül, lecsúsznak a versenyzők,
szúrják
magukat. Jött egy csomó betegség, ami korábban, a
he-
roinhasználat kezdetén még nem volt ismert. Ilyen az
AIDS, a különféle intravénásán terjedő fertőző
betegsé-
gek. Hiszen a heroinisták közül nagyon sokan
megosz-
tották egymás között nemcsak az anyagot, hanem a
tűt
és a fecskendőt is. Gondolj bele abba, hogy elmész az
SZTK-ba, látod, hogy előtted van Lajos bácsi, akitől
vért vesznek, és utána az asszisztensnő ugyanazzal a
tű-
vel vesz tőled vért. Hát azt gondolom, hogy joggal ro-
hannál ki üvöltve a helyről egy ilyen szituációban. Ma
már alapvetően jogos elvárás az egyszer használatos
ste-
ril tűk alkalmazása. Később ezért vezették be a
tűcsere-
programokat, ami arról szólt, hogy a heroinista
bevitte
a tűcsereprogramban a régi tűjét, régi fecskendőjét,
és
kapott érte egy sterilt — ingyen vagy egy jelképes
össze-
gért. Akkor ez nagyon nagyban visszavetette a közös
tű- és fecskendőhasználatot, aminek nagyon komoly
szerepe volt esetenként az intravénás úton terjedő
fertő-
ző betegségek elterjedésében.
Magyarországon szerencsére ez sosem jelentett
olyan
komoly problémát, mint például az oroszoknál, ahol
el-
sődleges okként szerepelt a heroin az intravénás
szer-
használók között a AIDS-betegség terjedésében.
Aztán
ahogy az intravénás szerhasználat egyre visszább
szo-
rult, mindez sokkal-sokkal kisebb jelentőséggel bírt,
mint a régi szép időkben. És akkor jött az igény az
iránt, hogy valahogy ezeket a szerencsétleneket kezelni
kell.
S hát meg kell hagyni, van egy nagyon érdekes tech-
nikája ennek a kezelésnek, amit az egyik kultuszfilmben
nagyon jól ábrázoltak. Aki a Trainspot tingox. látta, az
pontosan tudja, miről van szó. Mint annyi filmét, ennek
a címét is megpróbálták magyarra lefordítani, ez volt a
'Vonatfigyelők'. Ewan McGregor volt a főszereplője, ez
volt az egyik első filmje, azóta jól ismert világsztár lett.
Ebben a filmben láthattuk az úgynevezett cold turkey-
technikát, azaz a 'hideg pulykát', amikor valaki min-
denféle orvosi és gyógyszeres segítség nélkül próbál meg
leállni a kábítószer-használattal. Ami azt jelenti, hogy
- 182 -
tegnap még szúrtam, ma már nem szúrok, abbahagy-
tam, bemegyek egy szobába, bedeszkázom az ajtót,
nem
tudok kimenni, ne engedjenek ki, viszek be
magammal
kaját, innivalót és két hétig kihúzom. Csakhogy addig
nagyon-nagyon intenzív elvonási tüneteim lesznek:
ízü-
leti fájdalmakkal, izzadással, hányingerrel, hányással,
rossz közérzettel, baromi szar állapottal jár ez az
egész.
Magába az opiátelvonásba nem lehet belehalni,
szóval
az nem olyan, amitől megáll a szívem. De baromi
kelle-
metlen és nagyon-nagyon szar szubjektív velejárói
van-
nak az elvonásnak. Olyanokkal találkoztunk, hogy azt
mondta valaki, idézem: „A kurva anyját, kiugrok az
ab-
lakon", és aztán ki is ugrott. Na de ott nem a
heroinel-
vonásba halt bele, hanem az egyszerű newtoni törvé-
nyekbe, a gravitációba. Hisz a hatodik emeletről
kiugrani nem feltétlenül a hosszú élet titkát jelenti.
Később aztán születtek olyan gyógyszerek,
amelyek
segítik a leszokást, enyhítik a megvonás tüneteit. Ma
már itt Magyarországon két olyan gyógyszer is jól
hoz-
záférhető, az egyik a métádon, a másik pedig egy
kom-
binált szer, amiben buprenorfin és naloxon van.
Jó is, hogy beszélünk a metadonról, mert erről a
gyógyszerről
is keveset tudunk. Annyit azért lehet sejteni, hogy
ezt sem le-
het nyakló nélkül adni, mert az is roncsol, az is
egyfajta ká-
bítószernek minősül, nem?
Abszolút, hiszen a metadont azért adjuk a heroinista
betegeinknek, hogy ne legyenek elvonási tüneteik. De
az a metadonmennyiség, amennyit adunk nekik, sem-
miféle eufórikus érzést nem okoz. Csakhogy a
heroinista
épp az eufóriát keresi vagy kereste a
szerhasználatában.
Összességében a metadonhasználók életéből a
számukra
legfontosabb dolog, az a fajta eufórikus élmény
hiány-
zik, amit a heroin nyújtani tud nekik. A métádon csak
arra jó, hogy ne legyenek elvonási tüneteik. Ezért
van az,
hogy sok olyan métádon terápián lévő ember van, aki
lövi magát a gyógyszer mellé.
A métádon tulajdonképpen arról szól, hogy az
opiát-
receptorokba beül, és akkor az illetőnek nem lesz
elvo-
nási tünete. Igaz, eufóriája sem lesz, de legalább
nincsen
elvonási tünete, és ez nagyon fontos. A métádon
terápia
tehát elindult itt Magyarországon is, és ma becslések
szerint olyan hatszáz-hétszázán lehetnek métádon
prog-
ramon. Valószínűleg többen kellene, hogy legyenek,
de
hogy miért csak ennyien, annak különféle
szakmapoliti-
kai okai vannak. Részben volt egy Funk-ügy, amikor
Funk Sándort, aki ennek az egész történetnek az
egyik
nagy atyja, meggyanúsították, hogy pénzért adja a
me-
tadont, és meg is hurcolták, rendőrségi vizsgálat volt
ellene, stb. A másik, hogy volt egy időszak, amikor
Ma-
gyarországon a métádon program le volt tiltva tiszti-
orvosi utasításra, és ez abszolút nem tett jót ennek a
történetnek. Mert van a dolognak egy másik oldala;
ne
felejtsük el, hogy itt nem egy normális, A4-es
betegről
van szó, aki mondjuk ötvenöt éves, hipertóniás
cukorbe-
teg, és odamegy, hogy „Állítsák be a gyógyszeradago-
mat, kezeljenek, kérem!". Nem, itt azért egy addikt,
- 184 -
vagyis függő személyiségről, esetenként fiatalról van
szó, aki a társadalom peremén, vagy a pereme alatt
él.
Ezekkel az emberekkel mindig találkozhatsz, ha
bejössz
az osztályunkra. Most is van épp egy ilyen betegünk,
aki
már ezer éve van métádon programon és most már
csök-
kentő-terápián van nálunk. Azaz óvatosan, de
folyama-
tosan, és most már elég hathatósan csökkentjük az
adagját. Itt egyébként nagyon-nagyon furcsa
személyi-
ségű emberekről van szó. Ez nem egy eurokonform
be-
teganyag, emiatt aztán a métádon program elég
jelentős
számban kudarcra van ítélve. A betegek egy része
eladja
a metadont, nem akar csökkentőre menni, de persze
na-
gyon sok olyan beteg is van — én is ismerek jó pár
olyat
—, aki sikeresen lejött a szerről, és ő most az
úgynevezett
absztinens függő. Absztinens heroinista, ami csak
lát-
szólag ellentmondás. Egy ilyen beteg tíz éve nem
szúrt,
és már nincs metadonon sem, de világéletében
heroin-
függő marad mégis. Egy olyan heroinfüggő, aki
aktuáli-
san kábítószermentes.
De ha nem fogyaszt, akkor miért heroinista?
Azért, mert a függőség nem egy gyógyítható
betegség.
Szóval, ha valaki függővé vált — és itt teljesen
mindegy,
hogy kábítószerről, csokoládéról, alkoholról, szexről,
vá-
sárlásról, internetről, mobiltelefonról, edzésről,
napo-
- 185 -
zásról, bármiféléről - akkor lehet, hogy az illető
aktuá-
lisan nem él együtt a szerrel, de pszichésen mégis
függő.
Egy alkoholistának például borzasztó nehéz odáig
eljut-
- 186 -
nia, hogy ő azt tudja magáról mondani, ő absztinens
alkoholfüggő. Hogy úgy be tudjon menni egy átlagos
magyar kocsmába, és azt tudja mondani, „Kérek egy
kólát!". Ha ő idáig eljut, akkor ő egy absztinens
alkohol-
függő. Miért függő? Mert ha meginna egy pohár bort,
mi történne? Valljuk be őszintén, ha megiszik egy
nor-
mális felnőtt ember két deci bort, lesz tőle valami
baja?
Semmi. De mit mond erre az absztinens függő?
„Kurvá-
ra nem hatott rám, semmi bajom nincsen, iszom még
egyet." És iszik még két decit, kicsit már fellazul,
meg-
iszik még két decit, jön a kontrollvesztés: „Szarok
bele",
és máris ott van, ahol abbahagyta öt évvel ezelőtt. Itt
van az egyik legjobb példa, akire én ebből a
szempont-
ból nagyon büszke vagyok. Az egyik ilyen betegem,
aki
egyébként a feleségem rokona, valaha kocsmáros
volt. A
srác velünk egykorú, talán két-három évvel fiatalabb
nálunk. S ő volt az az alkoholista kocsmáros, akinek
ha
már csak egy üveg whiskyje volt, és bejött a vendég,
aki
whiskyt kért, nem adott neki. Azt mondta, hogy
nincs,
mert ő akarta meginni! Egyszer aztán azt mondtam
neki: „Figyelj, ha ezt így csinálod tovább, meg fogsz
dög-
leni." És úgy látszik, valami bekattant az agyában,
mert
befeküdt hozzánk. Felvettem az osztályra, benn volt
ná-
lunk két hétig, és azóta — több mint tíz év eltelt —,
de ő,
írd és mondd, egyetlen egy korty alkoholt sem
eresztett
le a torkán. De hangsúlyozom, ő is csak egy olyan
„alko-
holista", aki tíz éve nem ivott. Vagyis ő már
világéleté-
- 187 -
ben alkoholista marad, csak ő egy absztinens
alkoholista
lesz, aki ha ne adj isten, holnap megint elkezdene
inni,
- 188 -
három nap alatt ugyanott tartana, mint tíz évvel
ezelőtt.
Ha te vagy én, akik nagyon keveset iszunk, szinte
alig,
elkezdenénk masszívan alkoholizálni, nekünk nem
há-
rom nap, hanem három év kéne, hogy alkoholisták le-
gyünk. Hogy felépítsük saját magunkban az alkohol-
karriert, a napi alkoholfogyasztást stb. Míg egy
függő,
tényleg akár három-négy nap alatt is ugyanoda vissza
tudna kerülni, mint ahonnan anno, valamikor
elindult,
dacára annak, hogy az elmúlt tíz évben nem ivott
alko-
holt.
Tehát a szervezet emlékszik?
A szervezet emlékszik, és pillanatok alatt akár a
szociá-
lis hátterét, akár bármilyen egyebet szét tud
rombolni
azzal, hogy elkezd piálni. És ugyanez vonatkozik min-
den függőségre és ezért mondjuk például azt a
heroinról
is, meg egyéb más szerekről is, hogy az ember csak
odá-
ig juthat el, hogy absztinens függő, és nem tovább.
Vagyis nagyon keményen, akár nap mint nap meg
kell
azzal küzdenie — még ha nem is szerepel az életében
a
szer, és nem is gondol rá —, hogy ne csússzon bele
ebbe a
történetbe újra. Azt gondolom, nagyon fontos dolog
egy
függő életében, hogy tudja a saját életét kontrollálni,
szermentes függőként tudjon élni.
A metadont mikor lehet teljesen megvonni?
Mennyi ideig kell
metadonon tartani valakit?
- 189 -
Ez nagyban függ magától a betegtől is. Vannak olyan
betegek, akiknél egy gyors telítési és gyors elvonási
kur-
zust lehet csinálni, és akár egy hónap alatt le lehet
fut-
tatni egy detoxifikációs programot. És vannak
olyanok
is, akik hosszú évekig vannak fenntartó métádon
prog-
ramon, és semmiféle motivációjuk nincsen, hogy az ő
80, 100, 140 vagy 200 milligrammos adagjukat csök-
kentsék. Ismerek olyan betegeket, akik tíz éve
vannak
métádon programon, tíz éve becsületesen betartják a
szabályokat, nem használnak mellé semmit,
családjuk,
gyerekük van, működik az életük, de praktikusan
kábí-
tószer-függőként élnek mind a mai napig.
Az ilyen örök életére metadonfüggő lesz?
Függő lesz örök életére, a kérdés az, hogy a métádon
programban mennyire fog tudni benne maradni, s
mi-
kor lehet drasztikusan csökkenteni az adagját. Mert
a
cél nem az, hogy metadonon éljen, hanem az, hogy
vég-
leg lejöjjön a szerről. Olyan beteg egyébként nincs,
akinek többé-kevésbé ne lehetne csökkenteni a
métádon
adagját, legfeljebb a betegnek nincs ez ügyben
motivá-
ciója, mert kényelmesen érzi magát. A csökkentés
pedig
mindig jár egy kis mellékhatással: borzongással,
eseten-
ként hidegrázással, ilyesmivel. De a fenntartó
adaggal
együtt élni nagyon kényelmes dolog.
Gyakorlatilag olyan, mint az inzulinnal élő
cukorbeteg.
Tehát ettől a gyógyszertől függ az élete.
Igen, csak az inzulinnál, ha nem adod be magadnak,
akkor azonnal felborul a cukorháztartásod, és
belehalsz.
A metadonnál más a helyzet. Ha holnap azt monda-
nánk a betegnek, hogy nincs métádon, nagyon nehéz
két hete lenne: fájna mindene, izzadna, hányna,
fosna,
de nem halna bele - ez a már emlegetett cold turkey-
technika.
Nem érné meg erre a két hét szenvedésre rávenni
az embert,
hogy aztán élete végéig szabad legyen?
Nincs biztosítva, hogy utána élete végéig szabad lesz,
hisz ahogy mondtam, ő egész életére függő marad.
Az állam, a társadalombiztosítás bevállalja, hogy
embereket
életük végéig metadonon tart?
Azt gondolom, hogy nem feltétlenül kell őket életük
vé-
géig métádon programon tartani. Előbb-utóbb neki
kell
állni csökkenteni, majd elhagyni a gyógyszert. Mi a
fek-
vőbeteg-programban naponta, kétnaponta szoktuk
csökkenteni öt milligrammal az adagot, de egy
bejáró-
programban meg lehet csinálni, hogy hetente,
tíznapon-
ta csökkentem öt milligrammal, és akkor egy év alatt
le
lehet jönni a szerről. De ehhez persze kell a beteg
együtt-
működése is.
A métádon egyébként nem egy drága gyógyszer,
de
ennek ellenére nagyon pontosan és szigorúan el kell
- 191 -
szá-
molni vele a drogambulanciáknak is. Darabról
darabra
- 15ó -
mindegyiknek meg kell lennie. A métádon kiadását,
ad-
minisztrációját ellenőrzi a rendőrség is. Erre külön
osz-
tályuk van, amelyik nem csak a drogambulanciákat
el-
lenőrzi. Hozzánk is kijönnek, ahogy bármelyik
általános
kórházi osztályra joguk van bemenni ellenőrzés
céljából.
Mert nemcsak a métádon tartozik ebbe a csoportba,
ha-
nem a morfiumtól kezdve sok egyéb kábítószerlistán
lévő szer is. S ez a kérdés nem olyan, hogy hova tűnt
egy
doboz Algopyrin? A kábítószernek darabra,
tablettára,
tapaszra, ampullára pontosan meg kell lenni, nem
for-
dulhat elő, hogy három darabbal kevesebb van.
Iszonya-
tosan szigorúan kell csinálni. A métádon programban
dolgozók idejének 30-40%-át csak az adminisztráció
te-
szi ki. Az adatokat a betegkartonon pontosan kell
vezet-
ni, és stimmelnie kell, mert a rendőr jön, és azt
mondja,
hogy vegyék elő a szeptemberi kartonokat, akkor elő
kell tudni venni. Különben komoly jogi következmé-
nyek is lehetnek.
A heroinos nő és az elhalt magzat
Nem is olyan régen, már a második körét futotta
nálunk
egy nagyjából harmincéves nő. Amikor
megismertem,
még csak tizenhét-tizennyolc éves lehetett, akkor
kezd-
te a kábítószeres pályafutását. A heroinnál kötött ki,
többször járt nálunk, mert túladagolta magát,
megtalál-
ták, behozták, megint túladagolta magát, megint
meg-
- 193 -
találták, megint behozták. Ördögi körben forgott,
telje-
sen elkallódott. Körülbelül nyolc-kilenc évvel ezelőtt,
mikor szintén egy túladagolás kapcsán hozták be, a
szo-
kásosnál is jóval lepukkantabb állapotban volt. Aztán
kiderültek az okok: áldott állapotban volt a hölgy.
Ilyen
előfordul még a heroinfüggőknél is, pedig ők nem
rend-
szeresen, és néha egyáltalán nem is menstruálnak.
Hős-
nőnknek sikerült teherbe esnie, de még egy előző túl-
adagolás miatt el is halt benne a magzat. Kiderült,
hogy
a rossz állapota hátterében most nem elsősorban a
hero-
in áll, hanem az egy hete testében elhunyt magzat,
ami-
nek a következménye sokszervi elégtelenség volt.
Ő nem is tudott a terhességéről?
Talán tudott róla, vagy gyanította, de igazából túl
nagy
hangsúlyt nem fektetett erre a kérdésre. Ez az elhalt
magzat súlyos szeptikus állapotot eredményezett
nála,
gyorsan ki kellett üríteni belőle. Ezt követően három-
négy hétig volt az osztályunkon. Egész jó állapotba
ke-
rült, métádon terápiára állítottuk, és el tudott kerülni
egy ambulanciára, ahol a gondozását tovább
folytatták.
Később még párszor járt nálunk, egyszer-egyszer
talál-
koztam vele az utcán is, mondta, hogy egész jól van,
még mindig jár métádon terápiára. Bevallotta azt is,
hogy néhanapján még szúr a gyógyszer mellé,
időnként
fóliázik is, de úgy alakulgat az élete. Aztán
nemrégiben
felhívtak az egyik drogambulanciáról, ahol ezt a nőt
ke-
zelik, hogy nagyon rossz állapotban van, lázas,
leharcolt,
- 194 -
hogyan tovább? Hát, mondom, jöjjön. Mikor? Most.
És
jött, magas lázzal, hidegrázással, keringési zavarral,
lég-
zési elégtelenséggel.
- 195 -
Saját lábán érkezett?
Nem, a szociális gondozója kísérte be az
ambulanciáról.
Természetesen rögtön fel is vettük. Kiderült, hogy őt
is
utolérte az utóbbi évek változása a kábítószerhelyzet-
ben. Megint elkezdett szúrni, de ahogy mostanában
oly
sokan a drogosok közül, már nem a klasszikusnak
szá-
mító heroint, hanem egy MDPV nevű szert, ami egy
fogyasztószer picit módosított változata. Azóta már
tud-
juk, hogy a régi heroinisták közül — akik hosszú-
hosszú
éveken keresztül szúrták magukat, majd tartósan
métá-
don terápián voltak — sokan átálltak erre a szerre.
Egy-
szerűen nem értjük, hogy miért, semmi érdemi és
józan
magyarázatot nem találunk azon kívül, hogy olcsó és
furcsán bepörgeti az illetőt. Az a szomorú, hogy a
lány a
legutóbbi, három és fél hónapos kezelést követően
egé-
szen jó állapotban ment el tőlünk, még mindig
fenntar-
tó, de már csökkentetten fenntartó métádon
kezeléssel.
Most viszont kiderült, az ő története még messze
nem
ért véget. Arról nem beszélve, hogy a szertől többek
kö-
zött szívbelhártya-gyulladása lett, s szüksége lesz egy
szívműtétre, hiszen a sérült billentyűjét, ami a gyulla-
dástól összezsugorodott, valamikor ki kell cserélni.
Csak-
hogy nem egy normál A4-es, eurokonform betegről
van
szó, akit egy átlagos belgyógyászati, kardiológiai,
szív-
- 1Ó0 -
sebészeti osztályra csak úgy hipp-hopp, be lehet
utalni
— egy masszív kábítószerfüggőről beszélünk, akinek
többek közt komoly személyiségzavara, komoly
pszichi-
átriai betegsége is van. S ő az, aki semmit nem tanult
a
saját életéből, hiába járt már a halál torkában, s
hiába
rángattuk onnan vissza.
Hány évig űzi még ezt, magyarán meddig lehet
heroinistának
lenni?
Vannak olyan betegeink, akik mákteáznak, akik nem
szúrnak, hanem megisszák az opiátot. Nem olyan rég
volt egy fiatalember nálunk, aki immáron
huszonhárom
éve mákteázik. Soha életében nem is szúrta magát, a
teázással egész jól elélt, de most jött rá arra, hogy
sze-
retne leállni. A protokoll szerint átállítottuk
metadonra,
majd ráraktuk csökkentő metadonra, s egész jól
reagált.
Régi herkások, régi mákteások akár huszonvalahány
évig is egész nagy biztonsággal tudják ezt a sportot
űzni.
De sem a heroin, sem a métádon nem a hosszú élet
tit-
ka. Egyik esetben sem olyan szerhasználatról,
függőség-
ről beszélünk, amitől valaki makkegészséges
maradhat.
Azt mondod, hogy tulajdonképpen a heroinon, a
nagyágyún
túlment az élet. Viccesen azt szoktad emlegetni,
hogy sokszor
már örülnétek egy heroinfüggőnek az osztályon.
Igen, a szavajárásom, hogy „mit nem adnánk egy jó
kis
heroinistáért". Más világot élünk, nagyon-nagyon
más
- 197 -
világot. Típusos története volt a '90-es éveknek,
amikor
behoztak egy heroinistát. Volt, akit egy gyorsétterem
budijában találtak meg légzés nélkül, mást beszúrva
egy
buliban, és akadt olyan is, akit egy VIII. kerületi rom-
házban. És akkor jött a mentő, minden lyukából cső
állt
ki a csávónak, dolgoztunk vele, és meggyógyult. Más-
nap elment, de búcsúzóul mindenkit elküldött a kurva
anyjába. Aztán persze a heroinba jó páran belehaltak,
némelyiküknek lett szövődménye, de nagy része
ezek-
nek is meggyógyult.
Azonban amikor egy héten hoztak húsz olyat, akik
különféle szintetikus drogokat szedtek be, akkor már
azt mondtuk, hogy a tökünk tele van ezzel a sok
izével,
és szinte visszasírjuk a régi szép időket, a
kiszámítható
szereket. Ma, amikor behozzák a fickót, úgy, hogy
mond-
juk hat rendőrnek sikerült levadásznia, keze-lába
hátra-
bilincselve, szája kipeckelve, és még így is üvölt, és
azt
mondja, hogy ő valami MP3-at, vagy MP4-et, vagy
MDPV-t vagy metilont, vagy mefedront, vagy valami-
lyen fehér port használt, akkor legyél okos.
Ráadásul ezt vagy növényvédő szerként, vagy
bármi
egyéb másként, fürdősóként, potpurriként vette. Ez
mind
kiszámíthatatlan szer, amiről nem is tudjuk pontosan
mindig, hogy micsoda. Sajnos sok minden lehet, és
erről
szól ma a világ, hogy az új dizájner drogok, az új
szinteti-
kus szerek bekerültek a világba. Ezekből tevődik
össze
ma a kórházba kerülő szerhasználók 80-85%-a. És itt
ér-
keztünk el a legális és illegális szerek kérdéséhez. A
ma
divatos szerek, dizájner drogok jó része ma (még)
legális.
- 1Ó0 -
Ma már a klasszikus díler, akihez odamentél a
Kele-
tiben, a Blahán, a Józsefvárosban, vagy máshol, és a
fü-
lébe súgtad, hogy kéne egy pakett heroin, kéne egy
kis
metamfetamin — már nem is létezik. A díler valaha
azt
mondta oké, fél óra múlva itt találkozunk, hozta. Cse-
réltetek, adta a cuccot, adtad a pénzt. Ez ma már
meg-
szűnt. Ma már nincs díler, de van internet. Ma már
be-
ütöd a számítógépbe, megrendeled és a pizza mellé
kihozzák a cuccot. Ami, hangsúlyozom, legtöbbször
tel-
jesen legális, és amit ma már nem is itt gyártanak
Ma-
gyarországon, meg nem is Hollandiában,
Belgiumban,
vagy Szlovákiában, hanem Kínában, meg Indiában.
Ma
már Kína és India a szintetikus drogpiac központja,
ahol
— nem azt mondom, hogy állami támogatás mellett,
mert nem támogatják - nem illegális. Vegyészek,
gyógy-
szerészek, orvosok, biokémikusok állítanak elő
szereket,
akár újonnan szintetizálnak, akár régóta gyártanak.
Mint például a mefedront, amit valamikor a '20-as,
'30-
as években találták meg. Persze nem drogot, hanem
gyógyszert kerestek, elsősorban vérnyomásnövelő
szert.
És tényleg találtak csomó olyan szert, amelyek
alkalma-
sak voltak arra, hogy a vérnyomást emeljék
gyógyszer-
ként. Csakhogy olyan durva pszichés mellékhatásuk
volt, hogy gyógyszerként nem jöhettek szóba, így
félre-
tették őket. Ezekből lettek az olyan cuccok, amik
tény-
leg felviszik a vérnyomást, de annyira, hogy olykor
bele
is halnak a fogyasztók. Mellette viszont olyan
tudatmó-
- 1ó2 -
dosító hatásuk van, ami esetenként sokkal ütősebb a
klasszikus drogokénál is.
- 1ó2 -
A szintetikus katinon származékok, vagy
fenetilamin
származékok - nagyjából ugyanaz a két csoport - ma
a
legszélesebb körben forgalmazott szerek a világon.
Van
egy úgynevezett fenantrén-váz, amihez különböző
oldal-
láncokat lehet csatolni, és attól függően, hogy milyen
ol-
dalláncot csatolok rá, úgy keletkeznek újabb és újabb
sze-
rek. Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy itt csupa
káros
dologról van szó, azért ebbe a csoportba tartozik egy
olyan
szer is, mint az adrenalin, amit gyógyszerként
haszná-
lunk, vagy a noradrenalin, ami vérnyomásemelő
orvosság.
De például ebbe a csoportba tartozik egy
antidepresszáns
szer is, ami egy bupropion hatóanyagú gyógyszer, és
tény-
leg nagyon jó. Itt van például a talán többek által
ismert,
ugyanilyen szerkezetű szer, ami az asztmások
számára ké-
szült, a salbutamol nevű készítmény. Ezt roham
esetén a
beteg inhalálja, és csökken tőle a fulladás, megszűnik
a
roham, mivel hörgőtágító. Tehát nemcsak káros,
negatív
szerek kerülhetnek ezekbe a csoportokba.
Össze lehet foglalni a legnépszerűbb csokrot?
Vannak a szintetikus katinonszármazékok, vannak a
szintetikus THC-k (biozöld), a szintetikus kokain —
nagyjából ez a három fő csoport.
És van a nem szintetikus kokain?
Tulajdonképpen az is szintetikus, de azért hívjuk
ezeket
szintetikus kokainnak, mert hasonló hatásuk van,
mint
- 201 -
a kokainnak, csak egy picit más és — ami a
legfontosabb
- legális. Ez az óriási nagy különbség. Persze a
kokain is
érdekes dolog. Nem jártam még Dél-Amerikában, de
ismerőseim, akik ott megfordultak, mondják, hogy
megérkeznek Quitóba, kiszállnak a repülőből.
Európai
emberek, nehéz az időátállás. 3200 méter magasan
vagy,
miközben jössz a tengerszintről, kiszállsz a
repülőgép-
ből, meleg, pára, oxigénhiány, majd megdöglesz,
iszo-
nyatosan érzed magad fizikálisan. És akkor azt
mondják
neked, hogy igyunk meg egy kokateát. Te pedig, láss
csodát, jobban leszel. Ez nem az a fajta
szerhasználat,
hogy kiszórnak eléd egy csíkot és akkor
felszippantod,
ennek köze nincs ahhoz. Lehet, hogy kerül beléd
vala-
mennyi kokain, de nem az lesz a hatása, hogy
betépsz,
motorra ülsz, kétszáznyolcvannal mész az
autópályán,
baromi eufórikus állapotban vagy, és öt nőt is meg
tud-
nál dugni. Pontosan olyan az élettani hatása, mint a
ko-
kainnak, de egy kicsit más, meg legális is. Ami
például
pontosan ezen a magaslati betegségen kis adagban
se-
gít, és éppen ezért a kokacserje rágása legális,
megszo-
kott dolog. Azokban az országokban, ahol a
kokacserje
úgy nő, mint itt nálunk a fűzfa, gyakorlatilag jelen
van
a kokain stimulánsként. De ez nem az a fajta
szerhasz-
nálat, amikor a 30%-os cuccot felszippantod az
orrodba.
Sokkal alacsonyabb az egésznek a
hatóanyagtartalma,
ami tulajdonképpen egyfajta legális stimuláns, olyan
- 202 -
mintha kávét, vagy teát innál, éppen ezért nem is ne-
vezném kábítószer-használatnak. Sok magyar
beleesik
abba a csapdába, hogy hoz haza kokateát. Ha csak
egy
- 203 -
filtert hozna, abból nem lenne baj, de ő hoz három
do-
bozzal. Persze nem azért, hogy majd itthon kivonja
be-
lőle a kokaint és akkor egyszerre megfőzze mind a
nyolc-
van filtert, és a medencében partizzanak. De mégis,
ami
mennyiséget hazahozott, annak az összhatóanyag-
tar-
talma már meghaladhatja azt a mennyiséget, ami
miatt
eljárást indítanak ellene.
A kokainnak volt nálunk is medicinális használata.
Fájdalomcsillapítóként, helyi érzéstelenítőként
például
kiváló szer volt. Régen a fül-orr-gégészetben
kokainnal
érzéstelenítették az orrkagylókat, egy arcüreg
felszúrás-
nál, egy orrpolip-eltávolításnál, szóval ez egy jól
haszná-
latos történet volt. De ma már a kokain ebből a szem-
pontból háttérbe szorult és helyi
érzéstelenítőszerként
sem nagyon használják. Bár létezik a larokain, vagy
más
néven dimetokain, aminek szintén a kokainhoz
hasonló,
helyi érzéstelenítő hatása van. Legális szerről van
szó és
a kokainhoz szerkezetében és hatásában is közel áll.
Nagyon érdekesek ezek a szintetikus
kannabinoidok,
a különböző, JWH fantázianevű szerek, amik egy
John
W Huffman nevű amerikai vegyészről kapták a nevü-
ket, aki arra tette fel az életét, hogy szintetikusan
állít-
son elő a THC-hoz, a marihuána hatóanyagához
hason-
ló anyagokat. Sikerült is neki több mint 60-at, amiből
nem egynek van pszichoaktív hatása. Sőt, esetenként
ezek sokkal erősebb pszichokatív hatással
rendelkeznek,
mint maga a THC. Van olyan, amelyiknek az ütőssége
— amit jó összehasonlításnak tartok, de ez nem egy
kor-
rekt mértékegység - a használók szerint körülbelül
két-
- 205 -
százszorosára tehető, mint a hagyományos THC-é. És
ezek például itt ma, Magyarországon — akár a JWH-
018, akár a JWH-073 -, abszolút legálisan
használható
szerek.
De mi/yen néven futnak ezek?
Például illatosított füstölőkként. Ha beütöd az
interne-
tes keresőbe azt, hogy Zen Gold, akkor megtalálod.
Kapsz egy szintetikus THC tartalmú füstölőt, amire
rá
van írva, hogy emberi fogyasztásra nem alkalmas.
Ezt
persze használhatod füstölőként úgy, hogy tényleg
bele-
öntöd egy tálba és akkor füstöl, nagyon kellemes
illata
van. De használhatod úgy is, hogy mondjuk
belerakod
egy pipába vagy beletekered egy cigarettába, és
mielőtt
kifújnád, a tüdődön átpörgeted. Pontosan ezek az
újfaj-
ta szintetikus szerek azok, amiket a szülő már
képtelen
agyilag követni. Mert ha azt mondják neki, hogy
mari-
huána, valamit tud róla. Azt mondják neki, hogy
hero-
in, amfetamin, LSD, gomba, akkor is kapizsgálja,
hallott
róla, mert beszéltünk róla évek óta. Valljuk be
őszintén,
a kábítószer olyan, amiről minden apropó nélkül is
lehet
beszélni. Éppen mondjuk nyár van, baromira nem
tör-
tént semmi a médiában, mindig el lehet sütni, hogy
be-
széljünk egy kicsit a kábítószerről. Akkor eljönnek
hoz-
zánk is a tévések, elém dugnak egy mikrofont és
mindig
lehet valamit mondani. Igen, volt, meg emelkedik a
szá-
muk, meg jönnek fiatalok, meg használják. Ezekről a
szerekről a szülői korosztály már viszonylag többet
hal-
- 16ó -
- 207 -
lott. De mi van ma, amikor azt látja, hogy fürdősót
vett
a gyerek, mert fürdősóként árusítják a szert? Vagy
van
nála egy zacskó, amire rá van írva, hogy ez növényi
táp-
szer, emberi fogyasztásra nem alkalmas.
Sajnos ezzel fedezte is magát a kereskedő. Mert
tájé-
koztatott téged. Magyarán szólva kereskedelmi szem-
pontból is rendben van a dolog. Megnézi a jegyző,
hogy
te mit árulsz a boltban, rá van írva, hogy emberi fo-
gyasztásra nem alkalmas, csak tizennyolc éven
felüliek-
nek stb. Mondhatja azt, hogy te nem figyelmeztetted
a
vevőt mindenre? Hát nem, mert jogi szempontból is
kö-
rül van bástyázva. És akkor megveszi a gyerek,
világos,
hogy nem a tulipánjára fogja önteni, hanem saját
magá-
ba. A lényeg az, hogy miután megvetted a cuccot, az
már a te felelősséged, hogy mire használod. Hogy
ráön-
töd a tulipánra és akkor mindenki hülyének néz, mert
nem arra kell használni valójában, vagy saját
magadba
öntőd és akkor lehet, hogy a tulipánt dupla olyan
nagy-
nak fogod látni, mint amekkora valójában.
Mit tehet akkor a szülő?
Arról ne is álmodozzon a szülő, hogy ő követni tudja
ezt
a fajta piacot. Ez azért még nekem is komoly kihívás,
habár nekem ez a szakmám. De innentől kezdve
világos,
hogy nekem mindig up to date-nek kell lennem.
Most
minden szülő végső soron azt kérdezi, arról beszél,
ho-
gyan előzzük meg a kábítószer-fogyasztást?
Szerintem
ez rossz megközelítés. Nem a kábítószer-fogyasztást
kell
- 209 -
megelőzni, hanem a gyerekkel kell foglalkozni! Hiá-
nyoznak a közös színterek, a beszélgetések, az
együttlé-
tek. Nekem is van egy fiam. Azt kell mondanom,
dacára
annak, hogy elég keveset vagyok otthon, sokat
vagyok
vele. Abszolút imádom a gyereket, és igyekszem őt
meg-
ismerni, odafigyelni rá. De hát kamasz gyerek ő is,
aki-
nek megvan már a saját élete. Mégis — és ez nagyon
fon-
tos - tudom abból, ahogy felveszi a telefont és
beleszól,
hogyan ébredt fel, milyen napja van. Elég ha annyit,
mond, „hello papi, szia, jó reggelt". Ebből pontosan
tu-
dom, mi van. Nem kell megkérdeznem, hogy aludtál,
hisz mit mond erre egy gyerek? „Jól." De ahogy
beleszól
a telefonba, pontosan tudom, hogy rám figyel, vagy
nem
rám figyel, néz valamit a számítógépén, szárítja a
haját,
beszélget az anyjával, vagy bármi mást csinál. Azt
gon-
dolom, ez a legfontosabb, hogy tökéletesen ismerem
a
gyerekemet. Ha belegondolsz abba, hogy mielőtt a
gye-
reket elengedi az ember bulizni — hát miért ne
engedné
el, hisz az ő korukban a buli az életük —, milyen is az
ideális párbeszéd? Azt mondja a kislány tizenhét
évesen:
„apa, anya, elmennék bulizni." „Nem mehetsz el,
kislá-
nyom." Mit mond erre a kislány? Biztos nem azt,
hogy
rendben van, akkor kidolgozok három érettségi tételt
péntek este. Nem, addig könyörög, amíg úgyis
elenge-
ded. Végül elmegy a gyerek, és ilyenkor a szülő mit
csi-
nál? Próbál harminc percben zippelve, vagyis
tömörített
- 210 -
fájlban gyorsan gyereket nevelni. Mert egész héten
nem
nagyon tudja, mi zajlik a gyerekkel, mi zajlik az éle-
tében és rázúdít mindent: „vigyázz magadra, ne
fogadj
- 211 -
el semmit idegentől, siess haza" stb. Pedig az lenne a
jó,
ha ilyenkor csak egyetlen dolgot kérdeznénk a
gyerek-
től: „Kell-e pénz, vagy nem?" Borítékolom a választ,
mert olyan nincs, hogy a gyereknek ne kelljen pénz.
Ak-
kor gyakorlatilag azt mondhatom magamról, hogy is-
merem a gyereket, és megbízom benne. Ettől ő még
le-
het, hogy ki fogja próbálni, amivel én a
messzemenőkig
nem értek egyet. Azért teszi, mert divat, mert
érdekli,
és mert ott van az a rohadt kortárscsoport minta, ami
baromira meghatározza az életünket. Nem csak az
isko-
lán és nem csak a szülőn van iszonyú nagy felelősség,
hanem bizony a gyereken is, hogy ő milyen
magatartás-
mintát közvetít a kicsik felé. Mert a kortárscsoport
min-
ta sokkal inkább meghatározza az életét, mint amit a
pedagógus, meg a szülő mond neki.
Mit lehet arról mondani, hogyan vegyük észre, ha
a gyerek
drogozott? Nyilván azt fogja mondani, ha
rákérdezünk, hogy
dehogyis. Nem fogja azt mondani, hogy igen.
Ez is egy érdekes dolog. Most gondolj bele abba, ha
mondjuk a gyerek előjön vasárnap délután fél
kettőkor.
Akkor ébred, miután hajnalban jött haza a buliból.
Leül
a tévé elé, ahol apa ül és nézi a Forma 1-et. És jönne
a
remek beszélgetés:
- Hol voltatok tegnap? — kérdezné apa.
- Voltunk a Zöld Pardonban, Rióban, buliban,
Józsi-
éknál stb.
- És mi volt?
- 212 -
— Ittunk egy kis sört, meg elszívtam egy spanglit.
Mi lenne ennek a folytatása? Apuka szerintem
azzal a
lendülettel pofán ütné a gyereket ahelyett, hogy
megkér-
dezné tőle: „Mondd és mit adott neked a szer, mit
kaptál
tőle, mit éreztél?" Ha a gyerek erre azt mondja, hogy
„Füri volt, röhögtünk, meg olyan furcsa volt, színek,
hangok, fények", akkor nincs baj, baromira nincs baj.
Mert ez előfordul, kipróbálták, kész. De ha azt
mondja a
gyerek, ha az a mondat elhangzik a szájából, hogy „fi-
gyelj, apa, végre jól éreztem magam, olyan
felszabadult
voltam, mint például itthon soha", akkor viszont nagy
baj van. Ez ugyanis azt jelenti, hogy ő típusosán
olyan
gyerek, aki csak a szerrel tudja megvalósítani
önmagát.
És kapott a szertől öt órát, amikor végre boldog volt,
mert más boldogsága nincsen az életben.
Alapvető kérdés az, honnan fog a szülő rájönni
arra,
hogy a gyerek kábítószert használ? Azt kell
mondanom,
hogy sehonnan. Jó, vannak az extrém példák. Amikor
behozzák a gyereket, tizenöt éves, és tizennyolc éven
aluli gyerek egyedül nem hagyhatja el a kórházat.
Ilyen-
kor értesíteni kell a szülőt, és azt gondolom,
általában
nem a szülők álma szokott lenni, amikor csöng a tele-
fonja, felveszi, és ezt hallja: „Jó reggelt kívánok,
Zacher
Gábor vagyok a Péterfy Sándor Utcai Kórház-
Rendelő-
intézet és Baleseti Központ Toxikológiai Osztályáról"
—
és mindezt öt órakor reggel. Ez olyan lehet, mint
amikor
szegény anyámat hívták fel, hogy betörtem a fejem.
„Ne ijedj meg!" — mondta az osztályfőnök anyámnak.
Szóval vannak extrém példák, de az esetek jelentős
részé-
- 213 -
ben a szülő nem fog arra rájönni, hogy a gyerek
kábító-
szert használ. Mert nem látja őt betépve, nem találja
a
nyomokat és nem arról van szó, hogy a tizenöt éves
gye-
rek intravénás szerfüggő lesz, tele van szúrva, meg
már
nem érez szagokat, mert tönkrement a szaglóhámja,
ki-
lukadt az orrsövénye, mert már szétszívta az agyát.
Amikor egy átlag magyar gimnazistáról,
szakiskolásról
van szó, a szülő nem fogja észrevenni azt, hogy szert
használ a kölyke. Lehetnek bizonyos ráutaló jelek:
gyor-
san fogy a zsebpénze, a tanulmányi eredménye
romlik,
lóg az iskolából, az értékrendje megváltozik. De
mivel
nem nagyon ismeri a szülő a gyereket, ezért nem is
tud-
ja, hogyan értelmezze a gyerek viselkedését. Mert ha
néha elmennék a gyerekem elé az iskolába, rögtön
lát-
nám a fején, hogy milyen napja volt. De az átlag
apuka,
anyuka csak megkérdezi tőle, ez a standard kérdés:
„Mi
történt, fiam, az iskolában?" Mi lesz erre a válasz?
„Sem-
mi." Magyarországon nincs olyan iskola, ahol bármi
történik. Minden iskolában semmi történik, és kész.
De
ha ismered, és már amikor meglátod, akkor pontosan
tudod, hogy jókedvű vagy rosszkedvű. És nem az a
fon-
tos, hogy hármast kapott matekból, vagy
összeveszett a
haverral vagy a barátnővel - csak látod a fején, hogy
valami számára fontos dolog történt vele. Mint ahogy
Gyöngyvér is ismer engem. Pénteken ügyeletes
voltam,
szombat reggel nyolc óra előtt tíz perccel felhívott
tele-
fonon. Beleszóltam a telefonba, már a csengőhangról
tudtam, hogy ő hív. És ahogy beleszóltam, azt
- 214 -
kérdezte:
„Ki húzott fel ennyire?" Pedig csak annyit mondtam,
- 215 -
hogy „Hello, drágám". Neki mégis ez volt az első gon-
dolata: ki bosszantott fel? Rögtön abból a hello, drá-
gámból pontosan tudta, hogy előtte történt valami
olyan, amitől begurultam. Én azt gondolom, ez a
lényeg,
hogy ismerjék egymást az emberek. Ennél fontosabb
dolog nincs a világon. Mert ha ismerjük egymást,
akkor
félszavakból is megértjük egymást, megbízunk a
másik-
ban, hiszünk a másiknak. „ígérd meg fiam, hogy nem
fogsz kábítószert használni, ha elmész a buliba." Azt
fogja a gyerek gondolni, hogy „Menj te a picsába,
anyám,
hát elmegyünk, szívunk két csík kokaint, meg
elszívunk
egy kis THC-t, és milyen kurva jó lesz!".
Vagy az okosabbja rámondja, hogy megígérem.
Ez olyan, mint
a sapka, amit gyerekkorunkban induláskor a
fejünkre tet-
tünk, aztán a sarkon befordulva már le is húztunk.
így van. Meg az ing. Anyám mindig mondta, nehogy
kitűrve hordjam a kockás inget. Beértem a
lépcsőházba,
már húztam ki a kockás inget, hogy a farmerdzseki
alól
kilógjon, mert így volt menő. Meglátott volna anyám,
mit mond? Hogy nézel ki, fiam?
A beszélgetésünk alapján nagyon úgy tűnhet,
hogy a fatal
korosztály problémája a kábítószer, a drog. De
van nekünk
nem egy ismert polgárunk, aki bőven benne jár a
negyvenedik
évében és erős szerhasználónak bizonyult.
Felnőtt gyerekeik
vannak, és hát apu is drogozik. Az átlag magyar
családban
most már lassan ez a minta?
- 216 -
Aki fiatalon, a rendszerváltás kapcsán elkezdett
kábító-
szerezni, az ma nagyjából a negyvenes korosztály. Ez
persze nem azt jelenti, hogy mindenki, aki a '90-es
évek-
ben belekóstolt, az rá is kattant és rajta is maradt.
De
vannak sokan olyanok is. Ha húsz év múlva
beszélget-
nénk, akkor már tudnánk nyugdíjasokat is mondani.
Amerikában van egy nemzedék — gondoljunk a
Wood-
stock-generációra -, akik ma nyugdíjasként, akár egy
nyugdíjasotthonban élve, havi egy-két alkalommal el-
pattintanak egy marihuánás cigarettát. És nem arról
szól a dolog, hogy ők bankot rabolnak, vagy embert
öl-
nek, nem arról szól, hogy egy mexikói drogkartellnek
a
tagjai, hanem ők normál A4-es amerikai nyugdíjasok.
Annak idején Woodstocknál elkezdték és rajta is
marad-
tak a szeren — de nem függőként élték le az életüket,
hanem becsületesen dolgoztak, ám időnként egy-egy
jointot elpattintottak, rekreációs célból. Azt
gondolom,
ilyen biztosan lesz.
Olyan a büdös életben nem lesz, hogy a
kábítószer-
problémát végleg megoldjuk és olyan világot
teremtünk,
ahol nem lesz tudatmódosító szer. Szerintem az
embe-
reknek meg kellene tanulni együtt élni a
problémával,
mert mindig lesz drogfüggő, mindig lesz problémás
droghasználó, mindig lesz kábítószerrel kapcsolatos
bű-
nözés, mindig lesz olyan, aki belehal, és lesznek
olyanok,
akik betegek lesznek tőle. Szerintem arra kellene
töre-
kedni, hogy ha már használnak - amit én egyébként
elutasítok -, akkor próbálják meg biztonságosan hasz-
- 217 -
nálni, és csak olyan szereket, amiről pontosan tudják,
hogy az mi, és azt is úgy, hogy minél kevesebben
essenek
bele a függőség csapdájába. És ez a rohadt nehéz. Az
átlag magyar, aki semmit nem tud a kábítószerekről,
mit fog mondani? Az összes kábítószerest a Dunába
kéne lőni. Ez egy nagyon szép mondat, csak semmi
alapja nincsen, mert valószínűleg az átlag magyar
kábí-
tószeres soha nem fog egy nénihez odamenni és azt
mondani neki, hogy „öreganyám, ha nem adsz egy
ez-
rest, akkor kitépem a beledet". Feltételezhető, hogy
ha
megkéri ezt a fiatalembert valamire, akkor a
fiatalember
átsegíti őt az utcán, leveszi neki a közértben a
polcról a
csemegeuborkát. Valószínűleg ez a fiatalember
három
nyelven beszél, jó állása van, jól keres, de időnként
pszi-
choaktív szerekhez nyúl, és havonta egy-két
alkalommal
elpippant egy jointot, vagy szintetikus THC-t használ,
elmegy bulizni, tol magának egy kis spurit.
A bélyeg az már kiment a divatból?
Van LSD, de Magyarországon annyira sosem volt
jellem-
ző az LSD-használat. Voltak egy páran, akik különféle
szeánszokon használtak együtt LSD-t, de nem volt
iga-
zán jellemző a hazai szubkultúrában. Én találkoztam
pár olyan szerhasználóval, aki bélyegezett, de
sokuknak
nem jött be.
Hárman szívnak egy cigit...
„Hárman szívnak egy cigit és mind vidám" -
valójában
mi is lehet ennek az oka? Sok minden lehet, ami
miatt
valaki mosolyoghat ilyenkor, hiszen valami
csalafintaság
van ebben a cigarettában. Ez nem feltétlenül azt
jelenti,
hogy csempészett ukrán cigaretta, ami, valljuk be
őszin-
tén, megint csak lehet csalafintaság. Mi az
osztályunkon
időnként nemcsak a különböző emberi
testváladékokat
szoktuk analizálni, hanem speciális porokat, növényi
maradékokat is. Bizony találkoztunk már olyan,
Ukraj-
nából elszármazott cigarettával, amiben
ólomreszelék
volt. Jó nehéz volt a cigisdoboz és az ember úgy
érezte,
mintha jól meg lenne tömve. Persze attól nem lesz
vala-
ki feltétlenül vidám, ha ezt elszívja. De félre a tréfát,
alapvetően mi is lehet az, ami egy ilyen cigiben van,
amitől vidám lesz az ember?
Ma nagyjából két nagy csoportra lehet ezeket
oszta-
ni: ott van a marihuána, ami az indiai kender levele
megszárítva, hatóanyaga a THC, de azt kell
mondanom,
hogy ez ma már a dicső múlt. És ezt csak azért
merem
mondani, mert jómagam, most már több mint ötven-
évesen, elég régóta űzöm a toxikológiás fortélyt, s lá-
tom, hogy egyre inkább kihalófélben van a THC-hasz-
nálat Magyarországon. Ezzel szemben viszont ott van
a
büszke jelen, ez a bizonyos JWH-018 fantázianevű
akár-
mi, amiről talán már sokan hallhattak. Mint ahogy
már
- 219 -
említettem, egy amerikai kémikus, John W Huffman
nevét rejti magában. Olyan, a THC-hoz
szerkezetében
és hatásaiban hasonló anyagokat állított elő, amihez
nem kell otthon, a kiskertben vagy az erkélyen egy
ken-
dernövényt termesztenie, hanem egész egyszerűen
az
ember akár egy spray formájában megveszi, ráfújja
egy
hagyományos cigire, és attól esetenként már elég
vidám
lehet. De persze van olyan JWH-s kódszámú verseny-
ző is, aminek szinte semmilyen pszichotróp hatása
sin-
csen.
Érdekes dolog az, hogyan is hatnak a különböző
ká-
bítószerek. Egy nagyon egyszerű és nagyon buta
kísérle-
tet szeretnék önöknek bemutatni, ami kiválóan meg
fogja azt mutatni, hogy a különböző pszichoaktív
szerek
milyen hatással bírnak. És persze nem ránk, mert
nem a
humánszférával szeretnék kísérletezni, hanem egy
min-
denki számára ismert normál A/4-es magyar
keresztes-
pókkal. Valljuk be őszintén, a keresztespók nem
szokott
pszichoaktív szert használni. Nem arról szól a
történet,
hogy van nekem otthon egy függő pókom, időnként
Ie-
jojózik elém, akkor ráfújok egy kis marihuánát, a
hálóját
behintjük kokainnal és így tovább, majd a pók vissza-
mászik a sarokba, betép és tök jól érzi magát. Ahhoz,
hogy én a pókot rábeszéljem arra, hogy kábítószert
hasz-
náljon, nekem nagyon alaposan ki kell csesznem
ezzel a
pókkal. A zsákmányállatát inpregnálnom kell kábító-
szerrel, majd bedobnom a hálóba. A pók rendes
ragado-
zóként jön, teljesíti kötelességét, mérget fecskendez,
- 220 -
és
elkezdi csomagolni magát az áldozatot. Ő nem olyan,
mint a humánszféra, nem fogyaszt azonnal, ő megvárja,
amíg a méreganyag hat, és utána lát neki a falatozásnak.
Amikor délután visszatér a pók, hogy meguzsonnázza
az áldozatot, akkor nem csak az áldozat feloldott szerv-
részei, hanem az általam az áldozatba bejuttatott pszi-
choaktív szer is belekerül a pókba.
Ha nagyon hivatalosan szeretnék fogalmazni, Btk. 282 §,
kábítószerrel való visszaélés esete forog fenn, amit - bi-
zonyos szerek esetén — a hatályos jogszabályok alapján
akár két év börtönbüntetéssel is lehet sújtani. Ha a pókot
- 222 -
két évre börtönbe zárnám, az nem lenne számára
nagy
kihívás. Hogyan tudom én leginkább megbüntetni ezt
a
szerencsétlen pókot? Ha agyonnyomom, az nem jó.
De
ha egészen egyszerűen egyetlen mozdulattal
tönkrete-
szem a pókhálót, a pók észlelni fogja, hogy
tönkrement
az élettere. Mit csinál? Nekiáll hálót szőni. De így
már
kábítószer hatása alatt fog állni, és érdemes
megnézni,
hogy a különböző pszichoaktív szerek milyen
mértékig
fogják megváltoztatni a pók hálószövési szokásait.
A benzedrin nevű anyag, amit előzetesen benyom-
tam a pók áldozatába, mind szerkezetében, mind
hatá-
sában az amfetaminhoz áll közel. Valamikor még a
'80-
as évek közepéig a benzedrin teljesen legális szer
volt
például az Egyesült Államokban. Az All That Jazz
című
film, ami Mindhalálig zene címen fut - érdemes
megnéz-
ni, - egy koreográfus életéről szól. Ő volt az egyik
„leg-
híresebb" benzedrinhasználó. Van egy olyan jelenet
eb-
ben a filmben, amikor reggel beáll a zuhany alá,
persze
a szájában cigarettával, cseppent a szemébe
valamilyen
szemcseppet, hogy jobban csillogjon, még egy
cigarettá-
ra rágyújt, majd beveszi a két tabletta benzedrinjét,
mert ez abszolút legális stimuláns szer volt akkor. De
mivel bebizonyosodott, hogy elég jelentős a
hozzászoká-
si potenciálja, és bőven van mellékhatása, a szer
illegali-
tásba vonult.
Most nézzük meg ezt a másik szert! Szerintem így
néz ki a magyar szociális háló. Ha ránézünk, ez a
klorál-
hidrát nevű anyag, altató-nyugtató szer, amit ma már
nem tartunk korszerűnek, de nagyon sokáig
gyógyszer-
- 224 -
ként még kapható volt. A mi kis pókunk szőtte ezt a
hálót, mint egy lassított felvétel, húzta-vonta magát
szépen előre. Szegény póknak ugye ebből a hálóból
kéne
megélnie, de ezen akkora lyukak tátonganak, hogy
egy
óriás szitakötő is vidáman keresztül tudna szállni. Az
égadta világon be nem akadna ebbe a hálóba
semmilyen
zsákmány.
Sokak számára jól ismert cucc a hasis, ami a
kender
virágából kispréselt gyanta, sokféle kannabinoidot
tar-
talmaz. Fő pszichotróp alkotórésze a THC, ami
jellem-
zően a tér-idő élmények megváltozását okozza.
Hárman
szívnak egy cigit, mindenki nagyon vidám, elszívja,
má-
sok a fények, mások a hangok, más a környezet
érzéke-
lése, minden tök jó, ott a buli, a falak dőlnek kifelé,
nagyon klassz. Eddig okés. Mi van akkor, ha egyszer
a
fal nem kifelé kezd dőlni, hanem mondjuk befelé, és
az
ember ott ül. Világos, hogy a fal sehova nem fog
elmoz-
dulni, de ő azt érzi, hogy csak dől-dől szépen befelé.
Hát
megy be a sarokba, megy be, megy be, határozottan
érzi, hogy mindjárt rádől a fal. Lesz egy jó kis
pánikro-
hama. Az osztályunkon megforduló THC-
használóknál
szinte 90%-ban találkozunk akut pánikrohammal.
Ami
kiválóan meg tud ágyazni egy pánikbetegségnek.
Ha valaki azt mondja, hogy vannak a könnyű dro-
gok, meg a kemény drogok, egyvalamit elárult
magáról
— hogy nem ért ehhez a témához. Nincs könnyű
drog,
nincs kemény drog, vannak a különböző
tudatmódosító
szerek, ebből az egyik a THC, amihez igenis van
- 225 -
hozzá-
szokás. A rendszeres THC-használat és a különböző
- 226 -
pszichiátriai betegségeknek az előfordulása között
ab-
szolút egyenes arányosság van. Pszichózis,
skizofrénia,
bipoláris zavar, nem beszélve a THC okozta elvonási
tü-
netekről. Ha valaki nem jut magához a cucchoz,
legfel-
jebb „csak" alvászavara lesz. Két-három napig nem
al-
szik, de bezzeg, ha este megpattintja a jointot,
elszívja,
máris tökéletes lesz az alvása. Hol lesz a motiváció
ese-
tenként a leállásra? A típusos THC-függő nem egy le-
pukkant, szétszúrt valaki lesz. Higgyük el, arra nem
fogunk rájönni, hogy az illető THC-függő, csak őneki
az
esti rítusához automatikusan hozzátartozik az anyag
el-
szívása, mert anélkül nem működik.
Ma Magyarországon a koffeinfogyasztásban — ez
itt
az antireklám helye - nem a különböző üdítőitalok,
mármint kólatermékek vagy a kávé, csokoládé viszik
a
prímet, hanem bizony az energiaitalok. Azt kell
monda-
nom, hogy a koffeinbevitel bizonyos mennyiségig
bizto-
san nem ártalmas, de nagyjából olyan 300 mg fölött
számoljuk azt a mennyiséget, amikor már viszont
olyan
hatással van az illetőre, hogy szapora
szívműködéssel,
rossz közérzettel, hányingerrel, hányással járhat
együtt.
Amikor életemben először találkoztam koffeinnel, ak-
kor elsőéves egyetemista voltam: vizsgaidőszak,
anató-
mia, beszámolók, jelentős mennyiségű tananyag. Az
or-
vosi egyetemistáknak nem úgy telik éppen az első
félévük, hogy túl sokat tanulnának, élik a világukat,
az-
tán jön a beszámoló, és arra azért csak kell készülni.
Hogy kezdődik egy vizsgaidőszak ezek után? Az
ember
- 227 -
leül, maga elé teszi a könyvet és beoszt. Utána mit
csi-
- 228 -
nál a második nap? Újraoszt, mert az első napot
elcsesz-
te, utána harmadik napon megint újraoszt, mert az
első
két napot cseszte el, és a végén ott tart, hogy van
négy
nap és ezerkettőszáz oldal, és valahogy keresztül kell
azon menni. Majd este. Megiszom egy kávét, és
egész
éjjel tanulok. Megnyílik a rövidtávú memóriám, és
tök
jó lesz. Persze, mondta az anyám, hogy baj lesz.
Ugyan
már, mitől lenne baj? Kávé, Omnia-időszak, boldog
bé-
keidők. Megállt benne a kanál, megittam, gyerünk az
anatómia könyv elé... Nekem minden bajom volt.
Mint
a sebzett tigris jártam a szobámban, hányingerem
volt,
rossz közérzetem, szaladt a szívem. Világos, mert
nem
alakult ki a tolerancia, a hozzászokás. Ma már egy
ruti-
nos kávéivó ott tart, hogy este megissza a kávét, leül
a
tévé elé, meccset néz, mert fenn akar maradni és öt
perc
múlva elalszik. Főleg, ha férfiemberről van szó. A
máso-
dik nemi szerv ott van a kezében, ez ugye a tévé
távirá-
nyítója, mert anélkül, mi férfiak nem tudjuk
elképzelni
az életünket. És még egy érdekes férfitulajdonság,
ami
szerintem igen jellemző ránk. Higgyék el a fiatalok,
hogy ahogy öregszenek, a következő szindróma
egyre
élénkebben elő fog jönni: ha a feleségem megközelíti
a
szundikálásom alatt is erősen tartott tévé
távirányítóját,
mondjuk húsz centinél közelebb, abban a pillanatban
felébredek. Bár a műsorról semmit nem tudok, azt
mondom, fenn vagyok, figyelem, hogy mindenkinek
- 229 -
azt
kell néznie, ami fölött én alszom.
Visszakanyarodva a koffeinre, az is okozhat súlyos
el-
változást. Elmegy a fiatalember az edzőterembe,
mert
úgy gondolja, hogy a strand törvényei kegyetlenek. Mi-
lyen jó, kapott egy 250 milligrammos Bivaly nevű tab-
lettát, ami koffeintartalmú, feláll a futógépre, és egy
órát tud futni, majd nálunk ébred föl két-három nap
múlva a halmozott epilepsziás rohamaival, a spontán
izomszétesésével. Szóval óvatosan a koffeinnel!
Picit más a helyzet a következő szerrel, ami szerin-
tem megint csak sokak számára ismerős. A természet-
ben nem fordul elő az LSD. Ha kísérleti pókunk képze-
letbeli hálóját megnézzük, például haránt irányú
szálakat elfelejtett beleszőni. Miért? Mert tripen volt.
Fantasztikusan érdekes tripekct lehet látni például a
Hairben, amikor a Hare Krishna szól, és aminek az első
sora így hangzik: Take trips get high, vagyis 'Vegyél be
- 231 -
- 233 -
utazást és kerülj magasra'. Nem beszélve a Lucy i n
the
Sky With Diamonds-TÓ\, a Beatles klasszikus
slágeréről,
ami kép formájában csak rajzfilmben létezik, mert
más-
képp elég furcsán lehetne megörökíteni John
Lennont,
aki úgy néz ki abban a rajzfilmben, mint János vitéz.
Olyan bizarr utazáson indul el valaki, ami valamikor
el-
kezdődik, és majd ott ér véget, amikor a szer
lebomlik,
de addig nem tudok belőle kilépni. Persze kérdés,
hogy
az utazás hova vezet. Jó irányba? Rossz irányba? Ezt
elő-
re nem tudjuk megmondani, és még a gyakorlott
bélye-
gezők, korongozók sem tudják befolyásolni a saját
trip-jeiket.
Nagyon érdekes szer a meszkalin nevű anyag,
ame-
lyik egy kaktuszfélének az alkaloidja. Ezt benyelve a
mi
kis pókocskánk egy tortaszelet nagyságú részt
felejtett
el beleszőni a hálójába, hiszen erősen módosult
tudatál-
lapotba került. A világ leghíresebb
meszkalinhasználó-
ját mindenki ismeri, úgy hívják, hogy Charles
Lutwidge
Dodgson. Ilyen formában sokan nem emlékeznek a
ne-
vére, de ha azt mondom, hogy Lewis Carroll, akkor
már
biztos sokaknak ismerős lesz, hiszen az Alice-könyvek
írójáról van szó. Ő rendszeres meszkalinhasználóként
a
saját maga hallucinációs élményeit írta meg
gyakorlati-
lag olyan könyvekben, amiket több millióan olvastak.
Rögtön elő is kívánkozik a kérdés: akkor lehet olyan,
hogy valakinek bejön a cucc? Azt gondolom, hogy
lehet
olyan, és erről kár lenne hallgatni. Mi a
valószínűsége
annak, hogy itt él közöttünk egy új Pablo Picasso, egy
új
Jim Morrison, egy új Jimi Hendrix, vagy egy új
Thomas
- 235 -
de Quincey, vagy bárki? Ha úgy számolunk, talán
min-
den milliomodik emberben van valami furcsaság, ami
a
szerhasználatnak köszönhetően előjön belőle, és
valami
maradandót tud alkotni.
Visszaemlékezve nem azt akarom mondani, hogy
„bezzeg a mi időnkben", de a '90-es évek elején,
amikor
behozták az első heroinistát az osztályra, akkor
össze-
szaladt a fél osztály, jaj, de érdekes volt! Amikor már
később, '98-'99-ben hetente tizenöt-húsz légzés
nélküli
opiátfüggővel találkoztunk, akkor azt mondtuk, ez
már
egy kicsit sok.
Ezek voltak a boldog békeidők és a boldog
békeidők
cuccai. Ma már ez döntően megváltozott.
Tegnap ügyeletes voltam, és például két MDPV-
hasz-
náló került be hozzám. Hogy mi is az az MDPV, arról
később fogok egy pár szót ejteni. A nagy klasszikus
sze-
rek kiszámíthatóak voltak, sokat tudtunk róluk. Nem
volt egyszerű egy heroinistával, egy heroinfüggővel
megtalálni a közös nevezőt, de lehetett. Nem volt
köny-
nyű egy MDMA-ssal - aki éppen furcsa excitatórikus
állapotban mindenkinek a nyakába borulva, pörögve
élte az életét — megtalálni a közös nevezőt, de
lehetett
őket kezelni. Csakúgy, mint egy LSD-tripen levőt,
vagy
akár egy gombás utazót, aki valamerre, egy furcsa
másik
világba, a füstön túlra utazott el. De ezek a mai
szerek-
hez képest, azt kell mondjam, sokkal inkább
szerethető
szerek voltak. Nagyon megváltozott a világ, és
nemcsak
az életstílusunkban, hanem a szerek szempontjából
is.
Manapság új szerek, új hatások, kihalóban van a
klasz-
- 236 -
szikus díler. Ma már nem úgy vesz valaki kábítószert,
hogy elmegy a díleréhez például a Keletibe, ott voltak
az
albánok, ott voltak a magyarok, ott voltak a
nigériaiak,
kitől mit lehetett beszerezni. Ma már ott az internet,
leül az ember a gép elé, és a pizza mellé elhozzák a
cuc-
cot is. Nem kell gyakorlatilag kimozdulni sem.
Ez a világ, amiben mindannyian élünk, gyors világ,
és a gyors világban egy csomó gyors dolog van. Itt
van
például az információ. Reggel megvesznek egy
újságot.
Érdemes ma napilapot megvenni? Nem azért, mert
időnként szart írnak benne, abszolút nem amiatt, ha-
nem azért, mert amit olvasunk benne, abban van egy
hat-nyolc órás lyuk és az idő alatt kontinensek
tűnhet-
nek el, országok alakulhatnak és szűnhetnek meg,
há-
borúk törhetnek ki. Ma már ott a net, amit ha reggel
felütünk, a három perccel korábbi hírről is
értesülünk.
És ha nem értesülünk róla, akkor lemaradunk a világ
fontos dolgairól. Ugyanez van az örömmel, az étellel,
a
szexszel és természetesen a lerészegedéssel is, ami
na-
gyon gyakran úgy jó, ha gyorsan jön, mert akkor
tudjuk
valójában a fejünkből kiengedni a gőzt.
Ami még nagyon megváltozott: hol van már az
amsz-
terdami klasszikus szerelőállító labor, hol vannak
már a
moldáviai laborok? Ez már mind a múlté, ma már
mind-
ez elköltözött Kínába és Indiába, ahol olcsón előállít-
va, olcsón szállítva, nem túl drágán, hihetetlen nagy
haszonnal lehet ezekkel a szerekkel kereskedni.
Döntően megváltozott a kereslet, és megváltozott
a
kínálat is. Ma már az ember leül a gépe mellé, rendel
- 237 -
Kínából öt kiló port, elhozzák neki a csomagot,
beérke-
zik Magyarországra, és akár itt, akár pedig a világ
más
részén nyugodt lélekkel terjesztheti. Nem biztos,
hogy
túl jó felé halad ez a világ. Nyilas Misi megkapja a
pak-
kot, eljött Kínából a cucc. Vajon mi van ebben a cucc-
ban? Van benne egy por, ami fehér, sárgás, zöldes,
van
benne egy tabletta, esetleg valami furcsa logó
található
rajta, de teljesen mindegy, hogy milyen logó,
valamilyen
növényi tápszer — mert ez lesz ráírva, ugyanis
nagyon
fontos, hogy kereskedelmi oldalról is alá legyen
támaszt-
va az egész —, amire rá van írva, hogy emberi
fogyasztás-
ra nem alkalmas. Rá van írva, hogy csak
felnőtteknek, és
innentől kezdve növényi tápszerként, fürdősóként,
vagy
bármiként eladhatom. Hogy aztán ezt a vásárló mire
használja, az már az ő magánügye. Világos, hogy
ezeket
a szereket nem a Mezőgazdasági Szakigazgatási
Hivatal
honlapján lehet megtalálni. Vagy netán potpurrit
vásá-
rol az ember, vagy valamilyen kellemes illatosítót,
ami
megint csak nem alkalmas „emberi fogyasztásra", de
et-
től még nyugodtan lehet használni. Megveszik és
adnak
neki valamilyen fantázianevet. Napjainkban az egyik
kedvencem az MP4 és az MP3 elnevezés. A
versenyzők
már annyira le vannak épülve, hogy már meg sem
tud-
ják jegyezni, hogy MDPy csak odáig jutnak, hogy MP,
aztán ez összeáll nekik valamilyen furcsa fájllá. így
lesz
belőle MP4, MP3. Mindenki ezt nyomja. „A spanom is
- 238 -
ezt nyomja, Kínából jött a cucc, nagyon jó!" Forrnék
néven van jelen a piacon, „abszolút legális, öreg nem
ér-
ted?! Legális! Nyugodtan tolhatod, mert a hülye
rendőr
- 239 -
nem tud vele semmit sem kezdeni". Erről született
egy
szám is, a Baszd fel a kéket. Szóval ezekkel a
szerekkel a
hatóság nem tud mit csinálni.
Ezen szerek mindegyikének van pszichoaktív
hatása,
és e szerek közül összesen öt darab van, amelyik
illegá-
lis, a többi mind a legális oldalon van. Itt van még a
mágikus orrcseppes üvegcse rejtélye. Vajon mit is
rejt ez
az orrcseppes üveg? Szép barna, van egy kis
cseppentő
benne, netán ha belecsöppentem az orromba, akkor
ki
fogja tisztítani? Biztos, hogy nem erre kell használni.
De
persze itt típusosán olyan szerről van szó, amelyik
dózis-
függő. Ennek van izomtömeg-növelő hatása,
magyarán
szólva, egy valamirevaló testépítőszalonban is hozzá
le-
het férni ehhez a cucchoz. Aztán ha egy kicsit többet
használunk belőle, akkor vadul pörget, és ha még
töb-
bet használunk belőle, akkor szedál: bealszunk a
szertől.
Miről is van szó? Ez nem más, mint a Gina, vagy a
GHB,
amiről biztosan sokan hallottak már, mert általában a
bulvársajtó akkor szokta felhozni, amikor kiderül az,
hogy valakinek beleteszik az italába — erről is fogunk
még a későbbiekben szólni.
Higgyék el, én már nem nagyon járok a pesti éjsza-
kába, csak a következményeit látom, de így is
pontosan
látom a pesti éjszaka térképét, hogy melyek azok a
szó-
rakozóhelyek, amelyek a fő szállítók, amikben nem
csa-
lódhatunk, mert tanidőben minden hétvégén legalább
három-négy delikvenst tudnak produkálni. A nyári
szü-
netben minden egy picit megváltozik. A pesti éjszaka
ma nagyjából arról szól, hogy aki erős, az fennmarad,
- 240 -
aki gyenge, azt letapossák. Ez szomorú dolog, és
most
nem akarom azt mondani, hogy bezzeg az én
időmben,
még hazamehettünk... Tudtuk azt, hogy nem
mentünk
el a Chilibe bulizni, mert ott mindig verekedés volt,
csakúgy, mint a Danuvia Művelődési Házban, de ma
nem nagyon tudok olyan szórakozóhelyeket
felsorolni,
ahol ne lenne az ember ilyen veszélyeknek kitéve.
Ho-
gyan is kell ezeket kezelni? Bejön a versenyző
eszmélet-
lenül, minden lukából cső lóg ki, mert a
mentőszolgálat
korrektül ellátja, lélegeztetjük, egy idő múlva
felébred
és elmegy. Szarik a világra és folytatja tovább
ugyanúgy.
Ma már egyre több GHB-függővel találkozunk, és ez
az a fajta függőség, ami legalább olyan veszélyeket
rejt
magában, mint az alkoholfüggőség. Volt
Magyarorszá-
gon olyan GHB-függő, aki az elvonási tünetekbe bele-
halt.
Vannak még a kiváló potpurrik, ezek a
fantasztikus
füstölők, melyek tartalmazzák a szintetikus
kannabino-
idokat. Ilyenek a Fat Mary, a Zen Gold, a Zen
Diamond
és így tovább. A szintetikus kannabinoidok olyan
szerek,
melyek sokkal kiszámíthatatlanabbak, mint a jó kis
ha-
gyományos THC, amit az ember „visszasír". Ez nem
azt
jelenti, hogy az jó volt, de sokkal kevesebb volt a
szövőd-
mény, mint az új, szintetikus kannabinoid-származé-
koknál, ahol például a környezeti hatások jelentősen
be-
folyásolják a szerhasználó magatartását.
Tavaly december 13-án két fiatalember elment
mozi-
- 241 -
ba Budapesten az egyik nagy bevásárlóközpontba.
Előt-
te az egyikük vásárolt ilyen szintetikus kannabinoidot
a
- 242 -
neten, a herbálshopban, ahol ez teljesen legálisan
meg-
vásárolható. A film előtt sodort belőle egy pici
cigaret-
tát, beleszívott négy slukkot, annyira nem ízlett neki,
nem is volt különösebben hatása, úgyhogy eldobta.
Be-
ültek a moziba, és megnézték a Narnia krónikáinak
a
harmadik részét, tele nagy látványos jelenetekkel,
hajó,
hullámzás, 5.1-es hanggal. A fiatalember, aki fenn ült
a
moziban, egyszer csak felpattant, leszaladt és fejest
ug-
rott a tengerbe, mármint bele a mozivászonba, mert
hát
ez a fajta élmény, plusz még a benne lévő hatóanyag
előhozta, hogy ő mindenáron bele akar ugrani abba a
tengerbe. A vetítés leállt, biztonsági őrök jöttek,
hátra-
csavarták a kezét, kidobták a moziból, de a
fiatalember
továbbra is benne volt ebben az élményben, úgyhogy
tovább szaladt, kiugrott a harmadik emeletről és
meg-
halt. Ez volt az első olyan szintetikus kannabinoidhoz
fűződő halálos esemény, amelyik a szer bizonytalan
ha-
tásával jár. Ha mondjuk a fiatalember nem a Narnia
kró-
nikáit nézte volna meg, hanem valamilyen művészfil-
met, akkor lehet, hogy az életben nem történik ez
meg.
Vagy ha otthon szívja el, és beül a sarokba és közben
zenét hallgat, akkor lehet, hogy megint nem. A
környe-
zeti tényezők a THC-hatás szempontjából, a
szintetikus
THC-knél is nagyon fontos szereppel bírnak, és
ponto-
san emiatt kiszámíthatatlanok.
Az abszintfogyasztás manapság megint nagy divat
lett. Szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy az az
ab-
szint, ami ma Magyarországon kapható, nem
ugyanaz,
mint ami a boldog békeidőkben volt. Annak idején, a
- 243 -
XX. század elején a franciák kétszáz millió liter ab-
szintot fogyasztottak évente. Ez borzasztó
mennyiség, és
itt nemcsak a magas alkoholtartalom rejt veszélyt
ma-
gában, hanem a benne található bizonyos tujon nevű
hatóanyag, ami az abszintizmus nevű módosult tudat-
állapotért lehet felelős. Oscar Wilde, aki nem ment a
szomszédba egy kis pszichoaktív szerhasználatért,
kivá-
lóan megfogalmazta, hogy miről is szól az abszintfo-
gyasztás. Mit érez az ember az első pohár után,
hogyan
változik meg a második pohár után, és mit okoz
valójá-
ban a harmadik pohár? Az egészben az a legmegdöb-
bentőbb, hogy miképp is látja az illető a világot.
Mit csinál a kábítószer velem, veled? Nagyon
egysze-
rűen egy mondatban megfogalmazható:
megváltoztat.
És úgy változtat meg, hogy ezt érdemben nem tudod
befolyásolni. Nem az a veszélye a szereknek, hogy
meg-
halsz vagy beteg leszel, vagy ne adj isten elvisz a
rendőr,
hanem az, hogy megváltoztat, és ez a változás az, ami
teljes egészében kiszámíthatatlan.
Az abszintot el kell készíteni, és valljuk be őszin-
tén, az abszint nem a magyar alkoholisták itala. Kell
hozzá egy ún. abszintkanál, a kanálra rátesszük a
koc-
kacukrot, ráöntjük az abszintot, majd ezt meggyújt-
ják és zöldes-sárga lángja lesz, amiről azt mondják,
elemészti a használót. Ezt hívják az abszint tüzének.
Ez az ún. cseh módszer. Az abszint sok embert
megih-
letett, például Degas-t is. A (festő Abszint című
képén a
zöld múzsa éppen elragadja az abszinthasználót, és
itt
legalább két, kifejezetten életigenlő partiarcot lehet
- 244 -
megfigyelni. Szerintem ez a legzseniálisabb kép, ami
az
abszintról készült.
Viktor Olivának a Prágai kávéház című képén van
egy óriási nagy csalás. Ha ránézünk erre a képre,
akkor
három alakot látunk: a csoffatag pincért, az öreg
hallu-
cinálót, meg a vágy titokzatos tárgyát középen. Ha
fér-
fiszemmel megnézzük ezt a hölgyet, azt kell
mondanom,
hogy formája alapján abszolút alkalmas emberi
fogyasz-
tásra. Eltekintve attól, hogy zöld és nincs lába.
Mondjuk
ez még elképzelhető lenne egy nőről, hogy zöld és
nincs
lába, de ilyen nő nincs. És nem azért nincs, mert zöld
és
nincs lába, hanem azért, mert ilyen dereka nincs
senki-
nek. Mert ha ilyen dereka lenne valakinek, akkor
neki
néggyel több ágyéki csigolyájának kellene lennie. A
fes-
tő tudatosan becsap minket, tudatosan nem valódi
ana-
tómiai alakot fest. Mert mi a kép lényege? A vágy
titok-
zatos tárgya, a zöld nő középen, amelyik megjelenik a
hallucinációs élményben és a kutyát nem érdekli a
pin-
cér, meg a hallucináló. Ott a lényeg. Annak idején,
ami-
kor ez a kép készült, nagyon sok festő ilyenfajta
anató-
miai tréfához folyamodott azért, hogy eladhatóbb
legyen
a műve.
Tudjuk, Pablo Picasso sem vetette meg a pszicho-
aktív szereket, az ő képein is elég bizarr arcok
fordulnak
elő. Toulouse-Lautrecet is megihlették a drogok:
erről
tanúskodnak a Bennszülött lány, és a Párizsi polgár
című
festményei. Van Gogh elmebetegségének a kialakulá-
- 245 -
sában is nagyon jelentős szerepe lehetett az abszint-
fogyasztásnak. Maga Van Gogh is megfestette az
abszin-
- 246 -
tot. Festészetének kései korszakában mindent zöld-
sárga
túlsúlyban festett. Persze ennek megint nincs köze a
pszichoaktív szerekhez. Van Gogh epilepsziás volt, és
ezt
a betegséget régen a gyűszűvirág kivonatával kezelték,
amit ma szívelégtelenségben szenvedőknek szoktunk
adni. A krónikus gyűszűvirág-mérgezésnél van egy
olyan
tünet, amit xantopsziának hívunk. Ez olyan látászavar,
amikor valaki mindent zöld-sárga túlsúlyban lát. Nos,
ezért festett Van Gogh végül zöld-sárga túlsúlyban,
mert így látott, és nem azért, mert ő ilyet szeretett
volna
igazán megfesteni.
(A szöveg rövidített változata az azonos című előadásnak, melyaz EFOTT-on hangzott el 2011 júliusában.)
- 250 -
Szép új világ — új szerekkel:
szintetikus drogok, herbálfüvek
Az elmúlt két-három évben a kábítószer-használat
szempontjából teljesen új világ köszöntött be nálunk
is,
Magyarországon. A Péterfy Sándor Utcai Kórházban
körülbelül ezerhatszáz kábítószer-túladagolt beteget
lá-
tunk el évente, de valamikor június elején láttunk
utol-
jára heroin-túladagoltat. Ez azt jelenti, hogy a heroin-
használat gyakorlatilag peremre sodródott. Teljesen
új
szerek jelentek meg Magyarországon, s ezek szinte
kivé-
tel nélkül mind-mind legálisak, bármelyikünk megvá-
sárolhatja, bármelyikünk megrendelheti,
bármelyikünk
használhatja ezeket.
A kábítószer előállítási piac is áttelepült, nagyon
so-
káig azt mondták, hogy szintetikus drogok előállítási
helye főként Hollandia, Belgium, aztán a vasfüggöny
leomlását követően Szlovákia. Ma viszont Kína.
Shang-
hai a világ legális drogelőállításának a központja.
Tavaly, a Daily Mail egyik riportere eljutott egy
ilyen
sanghai-i laborba. Sanghaiban állítják elő ma az új
szin-
tetikus drogok körülbelül 85%-át. Ezek az emberkék,
akik itt dolgoznak fehér köpenyben, nem amatőr
vegyé-
szek, akik két év kémia tanulás után megpróbálnak
ösz-
szeönteni dolgokat, hátha kijön belőle valami. Ezek
bi-
zony kínai, vagy amerikai, vagy európai egyetemet
végzett orvosok, gyógyszerészek, vegyészek,
biokémi-
kusok, és az ottani fizetés mögé biggyesztett nulláért
vállalják ezt a fajta munkát, hogy újabbnál újabb
szere-
ket próbálnak meg előállítani, vagy a régi szereket
gyár-
tani és utána eljuttatják természetesen akár
gyorspostán
is a megfelelő helyre. Ismerek olyan dílert, aki tavaly
több
mint negyvenmillió forintot keresett a mefedron-
biznisz-
szel. És ma persze már átállt, mert már nem
mefedront
használ, hanem ennek egy metilgyökkel módosított
származékát, a 4-MEC-t, amelyik még mindig legális
Magyarországon, és legalább olyan kereslet van ma
rá,
mint amilyen kereslet volt tavaly például a
mefedronra.
Ma az új dizájner drogok elosztópiaca Európában
Magyarország. Azon egyszerű oknál fogva, mert a
pszi-
chotróp szerekkel kapcsolatos törvény — ami a tiltás
alá
eső szereket sorolja -, nálunk a legengedékenyebb.
Olyan
országok, mint például Románia vagy Törökország,
sokkal szigorúbban és sokkal több szert vettek fel a
lis-
tára. Persze önmagában véve a törvény nem old meg
semmit. Szóval attól, mert le van írva a törvényben,
hogy nem lehet lopni, még sokan lopnak. De
gyakorla-
tilag ma Magyarországra bejön Kínából egy csomag
szer, mondjuk úgy öt kiló, ezt akár itt
Magyarországon
is megpróbálhatom eladni, nem rossz haszonnal, de
van
rá kinn, mondjuk Bécsben vagy Münchenben is
keres-
let, beülök az autómba, két-három óra alatt Bécsben
vagyok, hat óra múlva Münchenben, kutya nem fog
en-
gem megállítani útközben. Senki nem fogja - hacsak
nem történik velem baleset — megnézni, hogy mi van
nálam és azt az öt kilót, olyan másfél-két millió forint
- 252 -
haszonnal átadom, vagy ha magam belemegyek a
keres-
kedelmébe, akkor ebből sokkal nagyobb hasznot is
tu-
dok húzni. Az egész kábítószerpiacot a pénz
mozgatja,
abszolút nem a jótékonykodás. Gyakorlatilag
reklámoz-
zák is ezeket a szereket. Hogyan? Elsősorban
fürdősó-
ként. Szó nincs arról, hogy ezek valójában fürdősók,
amelyeket valamilyen drogériában tényleg meg lehet
vásárolni. De reklámozni lehet, az nem
bűncselekmény.
Világos, hogy ezeket a reklámokat nem a
hagyományos
felületeken lehet megtalálni, hisz ezek elsősorban a
fia-
taloknak, gyerekeknek szólnak, ők viszont pontosan
tudják, hogy ezeket hol kell keresni.
Itt van rögtön a már emlegetett MDPV nevű szer,
egy bizonyos pirovaleron nevű fogyasztószernek
meti-
lén-dioxi gyűrűvel kiegészített változata. S az elmúlt
nyár tulajdonképpen az MDPV jegyében telt.
Naponta
körülbelül két-három MDPV-túladagolt beteget lát-
tunk el az osztályunkon. Az MDPV-s zavart,
hallucinál,
teljesen más világban van. Szapora a szívműködése,
nem
a realitásban él, és nem is tud a normál világba
vissza-
kapcsolódni. Nagyon durva, intenzív stimuláns,
agresz-
szív hatásokkal bír, és van egy nagyon érdekes
hatása, az
úgynevezett come come down-effektus, amikor jön le
valaki a
szerről, tehát ürül ki belőle, ilyenkor teljesen átlendül
a
másik oldalra. Ilyenkor egy furcsa, skizofrén szerű,
pá-
nikrohamot produkáló, rettegő embert kapunk, és a
legegyszerűbben ezt az egész hatást úgy lehet kiütni,
ha
ismételten szert használ az illető. Nem egy olyan
hasz-
nálóval találkoztunk, aki két-három hét után már
véná-
- 254 -
san használta — ami nagyon csúnya bőrelhalásokat is
okozhat —, egy-két hónap után pedig már MDPV-füg-
gőként élte az életét. Tegnap például csak két MDPV-
s
beteget hoztak az osztályunkra, részben a túlpörgés,
részben pedig a come down miatt, és érdemben
egyiknek
sem volt semmiféle motivációja arra, hogy ők ettől az
egésztől megszabaduljanak. És egy ilyen szer
teljesen le-
gális, bárki által megvásárolható!
A másik ilyen stimuláns szer a nafiron. Az, hogy ez
most Platinum, vagy bármilyen más fantázianéven
kap-
ható, az teljesen mindegy, mert a zacskóra bármit rá
le-
het írni. De ha felmennek az internetre és beírják
azt...
na, nem adok inkább tippeket. De akár órákon
keresz-
tül elszörfözgethetnek a magyar nyelvű honlapokon,
megrendelhetik az anyagot, és akár egy pár
kilométerrel
odébb lévő nagyvárosból is egy-két órán belül — ha
az
ember megfizeti a felárat —, kiszállítják ezeket az
anya-
gokat.
Ha azt mondom, hogy Vanilla sky, akkor
szerintem
nagyon sok embernek egy film címe jut az eszébe,
Tom
Cruise-zal a főszerepben. De ma már a Vanilla sky az
MDPV-hez hasonló furcsa, amfetaminszerű stimuláns
szer, teljesen legális az Egyesült Királyságban is,
pedig
ott azért picit szigorúbb a lista, úgyhogy ha az
Egyesült
Királyságban legális, akkor nem csoda, hogy
Magyaror-
szágon is.
Ugyanez vonatkozik a Firefly-ra, erre a pentilon
ható-
anyagtartalmú szerre, ami stimuláns hatású. Teljesen
más hatású szer a dimetil-amil-amin, ami a
koffeinhez
- 255 -
hasonló hatással bír, a WADA, csak ütósebb. A
Nemzet-
közi Doppingellenes Ügynökség ezt már listára tette.
Használata során nem egy alkalommal beszámoltak
egészségkárosodásról.
Izgalmas téma a fenetilamin (PEA) nevű szer haszná-
lata, ami Gold Crown néven is fut. Ma már a szerhasz-
nálathoz nem az kell, hogy elmegyek, megveszem, le-
nyelem, aztán nosza, pörögjünk hat órán keresztül.
Ma
már egy kis farmakológiai tudás is szükséges. Szóval
a
Gold Crown egy monoamino-alkaloid, aminek stimu-
láns entaktogén hatása van, a szervezetbe bekerülve
kö-
rülbelül öt-tíz perc alatt lebomlik. Tessenek
belegondol-
ni, kifizet az ember hat rugót, kap érte tíz perc
örömöt,
hát ez nem egy kifizetődő történet. Lehet, hogy
vannak
az országnak olyan részei, olyan szituációk, amikor tíz
perc alatt az ember hat rugóért kaphat más örömöt,
de
a Gold Crownnál nem erre kell gondolni. A történet
ar-
ról szól, hogy bekerül a szervezetbe ez a kémiai
anyag, a
szervezetünkben lévő különböző enzimek, ezek az
úgy-
nevezett monoamino-oxidáz enzimek ezt lebontják. Vi-
lágos, érzi, hogy belekerült egy ilyen cucc, nekem az
a
dolgom, hogy ezt elkezdjem nyiszatolni. Igen ám, de
ha
én ezt az enzimet valahogy lebutítom, lebénítom,
akkor
a hatás elnyújtottabb lesz, és akkor máris nyolc órát
kaptam azért a hat rugóért. Ez már kicsit azért jobban
hangzik. Úgyhogy előtte az interneten rendelek egy
kis
MAO-A, MAO-B enzimbénító gyógyszert - ezek mind
receptköteles gyógyszerek Magyarországon — olyant,
ami mind a két enzimet bénítani tudja, beveszem, kö-
- 256 -
rülbelül egy óra múlva használom a fenetilamint, és
láss
csodát, kapok érte egy nyolc-tíz órás entaktogén
hatást,
nem pedig tíz percet. így már sokkal jobb a történet
ár-
érték aránya.
A jó öreg kokain elég drága szer, tizennégy-
tizenöt-
ezer forintba kerül grammja, de az új szintetikus
kokai-
nanalógok, mint a dimetokain, gyakorlatilag három-
négyezer forintért hozzáférhetők. Ennek is megvan
pontosan ugyanaz a hatása, mint a kokainnak, helyi
ér-
zéstelenítő, stimuláns. De jóval olcsóbb, és ennél
fogva
sokkal szélesebb kör számára hozzáférhető.
Az octopamint, az octopus, azaz a polip
nyálmirigyé-
ből vonták ki, szintén stimuláns fenetilamin-vázas ve-
gyületet. A fenetilamin-vázas vegyületek csoportjába
tartozik az amfetamin és a metamfetamin is, itt csak
oldalláncbeli különbségek vannak. A keserű narancs
héja is tartalmaz ilyen stimuláns jellegű
vegyületeket.
De olyan ötven kilót kellene megenni belőle, úgyhogy
senki ne próbálkozzon ezzel. Egyszerűbb egy Orbit
fan-
tázianevű fürdősót megvásárolni, nem beszélve arról,
hogy az árpa gyökere is tartalmaz egy ehhez hasonló
stimuláns vegyületet, mondjuk egy fél hektár
árpagyö-
keret el kéne rágcsálni ahhoz, hogy megfelelő
mennyi-
ség legyen bennünk. De az Orbit nevű fürdősó több
sti-
muláns szert tartalmaz. Aztán persze egyre több
olyan
növényünk van, amit most már egyre intenzívebben
használnak tudatmódosító hatásaik miatt.
Talán az egyik legérdekesebb szer a látnokzsálya,
aminek a neve is azt sugallja, hogy nem valamilyen
vér-
- 257 -
keringés-serkentő cuccról van szó, hanem valami
más-
ról, masabb jellegű elváltozásokról. Már maga a
magyar
név is azt sejteti, hogy nem egy fűszernövénnyel van
dolgunk, amit a toszkán ételekbe rendszeresen bele
szoktak tenni. Mexikóból származik, ahol a mazatec
in-
diánok a vallási szertartásaikhoz ezt használták. A
Salvi-
norin A nevű hatóanyag, ami a látnokzsályában van,
egy
nagyon rövid, nagyon intenzív, ötven-hatvan perces,
na-
gyon bizarr hallucinációs élményt okoz. A jelenlegi
hal-
lucinogének közül ez az a szer, amelyik a
legintenzívebb
hallucinációs élményeket okozza. Kiszámíthatatlan,
bi-
zonytalan, nem is tudjuk, hogy ma Magyarországon
mennyien használnak zsályát. És hazánkban ez is
abszo-
lút legális, bárki által megvásárolható, és hogy
mennyi a
hozzászokás valószínűsége, van-e egyáltalán ilyen,
tartós
használat esetén milyen egészségkárosodások
alakulhat-
nak ki? Erről nem nagyon tudunk, nincsenek
tapaszta-
lataink.
Nézzük a Spice nevű füstölőt. Az elnevezése már
Frank Herbert Dűne című könyvében is megtalálható
melanzs néven, ami ott egy öregedésgátló
tudatmódo-
sító szer, mely függőséget okoz. A Csillagok
háborúja-
fanklub tagjai szintén ismerik, mert abban a rajzfilm-
ben, ahol elrabolják a jediket a kalózok, akkor ők is
„fűszert" kérnek értük cserébe. Persze nem mondják
ki,
hogy mi az a fűszer, de egyértelmű, hogy itt valami
furcsa tudatmódosító szerről lehet csak szó. A Spice
tar-
talmazhat lótuszt, amiben nuciferin van, gyöngyajak-
füvet — abban pedig egy leoszibirin nevű anyag, ami
ha-
- 258 -
sonló a látnokzsálya hatóanyagához — és egyéb növé-
nyeket. Az egész növényi keverék szintetikus THC-val
van lefújva. A leírása szerint a Spice Diamond
füstölő,
tehát emberi fogyasztásra nem alkalmas. Származási
hely EU, forgalmazó egy bizonyos kft. Abszolút jó,
nincs
az a jegyző, hatóság, aki bele tudna kötni, minden rá
van írva.
Aztán itt van a „snüsszölés", ez egy olyan
dohányzás-
fajta, amihez nem kell se papír, se tűzszerszám,
magát a
dohányt tolják be a szájukba a használók. Ez
nagyjából
annak a megfelelője — persze nem teljesen —, mint
ami-
kor annak idején a nagyapáink bagót rágtak. Aki
kipró-
bálta a dohányzást, az tudja, mit érzett az első egy-
két
szál cigaretta után. Jó nagy slukk, le, tüdő, köhögés,
majd megfulladtunk és utána hú, de fejbe vágott,
kicsit
furcsán szédelegtünk. A snüssz ugyanilyen, csak
ennek
úgy az ötvenszerese(!). Általában fekete színű latákia
dohányt használnak, ami nagyon magas nikotintartal-
mú. Szerencsére Magyarországon a snüsszölés
annyira
nem divat, de ezekhez a dohánytermékekhez az
egyes
boltokban hozzá lehet férni. Az egyik snüsszölő bete-
gem gyakorlatilag két nap alatt elhasznál egy
dobozra
valót. Ez egy fiatal lány. Az, hogy a fogai mennyire
men-
tek tönkre, az egy másik dolog.
De nézzük az egyebeket: itt van például a
butángáz.
Nemrég történt egy haláleset, melyért a butángáz
volt a
felelős, erre mi hangzott el a tévében? Ezt a
kábítószert
ma bárki legálisan megvásárolhatja. A butángáz nem
kábítószer! Köze nincs a kábítószerhez. A butángáz
az
- 259 -
egy olyan anyag, amit ha „abúzálnak", vagyis nem
arra
használják, amire való, akkor van tudatmódosító
hatása.
Csak a fővárosban évente két-három haláleset
történik
butángáz szívása kapcsán, ami alapvetően a nagyon
fia-
talok szere, tizenkét-tizenhat évesek használják. Azt
kell
mondjam, hogy egy típusos nagyszüneti drog. Húsz
perces nagyszünet, a gyerekek kimennek a budiba.
Ok
már nem fognak rágyújtani, ők nem olyan vásott köly-
kök, mint mi voltunk annak idején, ők sniffingelni fog-
nak, szívják a butángázt. Fogja a palackot, szépen
tolja,
eufória, tart másfél percig, utána kitisztul és úgy fog
visszamenni töriórára, ahogy matekóráról kijött. Már
ha
nem hal meg. Ha meghal, akkor szar van a
palacsintá-
ban, de ha nem hal meg, akkor nem is fogjuk
észreven-
ni, hogy a gyerek sniffingelt. Amikor jön velünk szem-
ben a szipus, kezében a zacskóval, sinusgörbe
szerinti
járással, öt méterről érezve a higítószagot, az más...
En-
nek nem fogjuk megérezni a szagát, mert igen
gyorsan
párolog, a gyereken meg semmit sem fogunk látni.
A következő a dinitrogén-oxid, vagy más néven
kéj-
gáz. Az egyik betegem mondta azt, hogy az „elég" és
a
„túl sok" ennél a szernél nagyon közel van
egymáshoz.
Itt egy olyan gázról van szó, amit a mentőszolgálat is
használ, igen jó fájdalomcsillapító, olyan furcsa
eufóri-
kus állapotot okoz. A mentőben a gázt a beteg
magának
adagolja. Fogja a maszkot, ráteszi az arcára, a
szelepen
keresztül beszívja, két-három slukk után jön a fájda-
lomcsillapítás, jön az elbódulás és lehanyatlik a keze.
Pár
- 260 -
slukk levegő utána kitisztul a feje, jön vissza a
fájdalom,
- 261 -
megint visszarakja és így tovább. De ha valakinek
bele-
nyomják a fejébe, hogy nesze, szívjad, ott bizony az
„elég" és a „túl sok" nagyon közel kerül egymáshoz,
akár
bele is lehet halni.
Szintén egy másik, érdekes szer a már korábban
em-
lített GHB, vagy Gamma-OH, vagy GINA - sokféle
néven fut ez is. Leginkább arról híres, hogy a
bulvármé-
dia igyekszik hangsúlyozni, milyen veszélyes, mert
bele-
teszik a lányok italába, majd megerőszakolják,
kirabol-
ják őket stb. Igen, ilyen volt, van és lesz is, de
összességé-
ben nem erről szól a GHB-használat. Vannak persze
kiragadott, szenzációs esetek, tényleg előfordul
erőszak
is, hiszen a GINA-t Amerikából úgy örökölte az elma-
radott Európa, hogy rape drug, azaz 'erőszak drog'.
Való-
ban típusosán dózisfüggő hatása van. Viszonylag
kisebb
adagban stimuláns, nagyobb adagban pedig altató-
nyugtató hatású. Azonban itt sem magát a GHB-t
használják, hanem ennek egy prekurzorát
(előanyagát),
a gamma-butirol-akton nevű szert. Ezt pedig
megveszi
a gyerek egy orrcseppesüvegben, amiben egy kicsit
ace-
tonos szagú, sós ízű folyadék van. Azért veszi, mert
tud-
ja a haverjaitól, hogy pörögni lehet tőle, nem azért,
hogy
ott feküdjön a sarokban, aztán mire felriad, már a
buli-
nak is vége. Na de honnan tudjuk, hogy mennyit kell
belőle használni, hogy ne legyen baj? Persze
legbiztosab-
ban a 0 milligramm használata az, ami megóvhat
min-
denkit a nem kívánt hatásoktól. Nem tudjuk, hogy
mennyi a hatóanyag-tartalma, és ez a szer a
szervezetbe
- 262 -
bekerülve át fog alakulni biokémiailag GHB-vé, tehát
a
- 263 -
szervezetünk fog GHB-t szintetizálni. Adódik a
kérdés,
hogy mennyit használjunk belőle? Egy cseppet? Ötöt
vagy tizenötöt, vagy az egész üveget? Nem tudom
meg-
mondani, persze meg lehet, meg kell mérni ennek a
gamma-butirol-aktonnak a hatóanyag-tartalmát, ez a
mérés két óra alatt megvan, és tudnom kell, hogy a
pe-
rifériás laktonáz enzimeim hogyan fogja ezt az
anyagot
átalakítani, és akkor ebből felállítható egy modell, és
egy képlet alapján „kiszámítható" a biztonságos
adag.
Ilyen persze csak a mesében van, a gyerek megveszi,
és
betol magának két csíkot. És nem az lesz, hogy pörög
tőle, hanem ott van és puff, elterül. Mi történik vele?
Mentőt hívnak hozzá? Dehogy, megfogják és kivágják
az utcára. Ott fekszik a pesti utcán éjjel kettőkor,
arra
jön egy jóakaró, megnézi, megrugdossa, látja, hogy
nem
mozog, nézzük meg, mi az, amit el lehet tőle venni!
Mo-
bil, pénztárca, óra, cipő, dzseki. A GHB-túladagolt be-
tegek 90%-a pénz, paripa, fegyver nélkül érkezik hoz-
zánk az osztályra. Elmegy az első, odajön a második,
az
megnézi mit hagyott ott az első. A harmadik, aki látja
a
cipő nélkülit, az inkább átmegy az utca túloldalára,
ne-
hogy belekeveredjen, és a negyedik fog segítséget
hívni.
És az is igaz, hogy a földön fekvő emberek 95%-a
tény-
leg vagy be van rúgva, vagy kábítószert használt. De
a
maradék 5% mi is lehetünk, s nem azért, mert berú-
gunk vagy bekábítószerezünk, hanem mert kapunk
egy
szívrohamot, egy stroke-ot, tüdőembóliát, leesik a
vér-
cukorszintünk. Ott fogunk feküdni az utcán, és mit
fog-
nak ránk mondani: rohadt, részeg disznó.
- 264 -
Visszatérve a GINA-ra, igen, vannak olyanok,
akiket
bealtatnak és kirabolnak, de ez összességében nem
több,
mint 3-4%. Persze a szenzáció az, amikor kinézi
magá-
nak a lányt három fiú, beleteszi az italába a GINA-t,
és
tényleg hazaviszik, ha egyáltalán eljutnak odáig,
meg-
erőszakolják. Ilyen volt, van és lesz is. Kivédeni
szinte
nem lehet.
Talán a gyerekek felé lehet egy üzenet, amit
Keane és
K'naan énekel egy közös számban. írtak egy dalt,
ami-
nek az a címe, hogy Stop For a Minute, azaz 'Állj
meg egy
percre*. Ez Londonban játszódik, az éjszakában, ott
van
egy fiú egy szórakozóhelyen, ahol van szex,
kábítószer,
pia, meg egyéb, de folyton előjön, hogy álljunk meg
egy
percre, és gondoljuk át mindezt. Magyarán szólva,
mi-
előtt döntést hozol, gondold át, mérlegeld a rizikót,
mérlegeld az ebből adódó hasznot vagy esetleg
negatív
következményeket. Azért fontos ez, mert ha át mered
gondolni a dolgokat, akkor könnyebben fogsz tudni
ne-
met mondani, felkészülsz a viszontválaszra és mered
a
másiknak is azt mondani, hogy ez egy olyan
felesleges
rizikóvállalás, ami különösebb érdemi haszonnal nem
jár!
Végezetül pár szó a tiltásról. Amikor egyre
gyakoribb
lett a butángázszívás, a sniffingelés, rögtön előjöttek
olyan ötletek, hogy akkor tiltsuk be a butángázt.
Semmi
gond, jogilag ezt meg lehet tenni. De akkor én nagy
tisztelettel javasolnám, hogy tiltsuk be a sebbenzint,
hi-
- 265 -
szen ugyanúgy inhalálható szer, sőt a benzinkutakról
is
űzzük ki a benzint, mert az is egy inhalálható szer, az
is
- 266 -
okozhat tudatállapot-változást. S ha már itt tartunk,
hogy valamit be akarunk tiltani, akkor szerintem
érde-
mes lenne a kést is betiltani, ne lehessen kést
vásárolni,
mert bárkit mellbe szúrhatunk vele, s az illető bele is
halhat ebbe. Érdemes lenne a féltéglát is betiltani,
mert
azzal ugyan kiválóan lehet házat építeni, főleg ha
még
egyben van, de bárkit fejbe vághat vele, s az akár
bele is
halhat. Szóval mit tiltsunk, és mit ne tiltsunk? Önma-
gában véve a tiltás, vagy akár a törvényi erő a
használót
nem tudja és nem fogja befolyásolni. De ettől még
bizo-
nyos dolgoknak benne kell lenni egy törvényben, ki
kell
jelölni valamiféle kereteket, de innentől kezdve a
törté-
netnek sosincs vége, ha elindul egyszer egy ilyen
radiká-
lis tiltási mozgalom. Nézzük a butángázt! Ha betilta-
nák, akkor nagyon sok háztartásnak kellemetlen
problémái lehetnének - persze lehet, hogy több gyufa
fogyna, vagy több lenne a benzines gyújtó (ugye
emlé-
keznek, ezt is lehet sniffingelni).
Mi okozza általában a használó halálát? Az, hogy
szívritmuszavara alakul ki, leáll a keringése. Mit
lehet
tenni? Talán az újraélesztést, a laikus újraélesztés
elsajá-
títását kéne propagálni. Milyen jó lenne, ha minden
érettségiző diák el tudná magáról mondani, hogy tud
eszköz nélkül újraéleszteni. Gondoljunk csak bele,
hogy
ez hány életet mentene meg. Az eszköz nélküli újra-
élesztést négy óra, pontosabban négyszer negyvenöt
perc alatt meg lehet tanulni, és nem kell hozzá
semmi-
féle komoly élettani, anatómiai ismeret. A gyerekek
sokkal okosabbak, mint mi, meg tudják tanulni, és ha
minden évben visszamennek egy szinten tartó tanfo-
lyamra, akkor pláne. Jómagam korban már közelebb
va-
gyok ahhoz, hogy az utcán összeessek, nagyobb
esélyem
lehet a túlélésre, ha ott van harminc méterre egy
olyan
gyerek, aki tud újraéleszteni, és amíg a mentő
kiérkezik,
a légzésemet és a keringésemet fenn tudja tartani.
(A szöveg az Új évezred — régi-új szerek című előadás átdol-
gozott változata.)
- 268 -
Kiből lesz kábszeres?
Azt kell mondjam, a kábítószeres történetek jelentős
ré-
sze egy kaptafára húzható rá. S a legtöbb fiatal
esetében,
aki fogyasztóként bekerül hozzánk, szó nincs arról,
hogy
vásott, kábítószerfüggő bandákba keveredett volna,
akik a fővárost fosztogatják. Ilyen bandák nincsenek
is,
szerencsére nem Mexikóban élünk. A történet
alapvető-
en arról szól, hogy ott van a gyerek, él a világában,
egy
családban, egy iskolai közösségben. És egész
egyszerű-
en, részben a környezet kihívására, részben pedig az
egyedülléte kompenzálására, különböző pszichoaktív
szerekhez nyúl. Számtalan szülővel volt módom
beszél-
getni ilyen esetek kapcsán, ahol bizony-bizony
kiderül-
tek a családi problémák. A legtöbb gyerek általában
teljesen normálisan indult el az életben, teljesen
normá-
lisan fejlődött, nem volt vele semmi gond, de aztán
egy
családi probléma, szülők válása, esetenként
munkanél-
küliség, új munkahelyre való bekerülés, kistestvér
meg-
érkezése stb. miatt hirtelen kikerült a középpontból.
Es
ha már kikerült a középpontból, sokkal kevesebbet,
vagy egyáltalán nem is foglalkoznak vele. Nem azt
mon-
dom, hogy törvényszerű, de jó esély van arra, hogy a
gyerek egy ilyen ügyből kifolyólag elkallódjon.
Keresni
kezdi hasonszőrűek társaságát, azokét, akik már egy
ideje ugyanilyen okokból bandáznak a játszótéren,
attól
kezdve ő is együtt lóg velük a városban,
bevásárlóköz-
pontokban. S ezek a fiatalok mindig is hajlamosak
vol-
tak arra, hogy pszichoaktív szerekhez nyúljanak.
Nem
azért, mert annyira elvetemültek, csupán csak
próbál-
ják egy kicsit feszegetni a saját életük határait. De
in-
nentől kezdve belecsusszanhat a gyerek a rendszeres
szerhasználatba. A szülő meg ott áll értetlenül, s
csak
azt szajkózza, hogy miért történik ez velünk? Hogy
hát
a gyereknek mindene megvolt, evett, ivott, új ruha,
mo-
biltelefon, kutyafüle. Hát ez önmagában véve szép,
csak
pontosan a gyerekkel való foglalkozás marad el.
Persze
jönnek ilyenkor a mágikus mondatok, hogy nem bírok
a
gyerekkel. Hogy tizenhat-tizenhét éves, visszafelesel,
nem érdekli, mit mondok neki, nem hallgat meg.
Persze
hogy nem hallgatja meg, hiszen azokat a
lehetőségeket a
szülő rég elpuskázta, amikor fenntarthatta volna azt
a
kapcsolatát a saját gyerekével, ami még a gyerek öt-
nyolc éves korában volt köztük. Innentől kezdve ne
csodálkozzunk azon, hogy ezek a dolgok visszaütnek.
És
ha visszaütöttek, akkor jönnek az újabb kérdések:
mit
csináljak? Bánjak vele szigorúan? Verjem meg? Ne
en-
gedjem el? A megoldást biztos, hogy nem ezek fogják
jelenteni, hanem jóval inkább azok a próbálkozások,
amelyekkel vissza tudom magamhoz „édesgetni" a
gye-
rekemet.
Azok a gyerekek, akik hozzánk kerülnek, a
társada-
lom legkülönfélébb rétegéből érkeznek. Volt olyan
fia-
tal, de már rendszeres kábítószer-használó, akiről
sem-
mit nem tudott a családja, mármint arról, hogy
- 270 -
kábító-
szert használ. És kiderült, hogy a papa magas rangú
ren-
- 271 -
dőrtiszt, aki pontosan a kábítószer-bűnözéssel
kapcsola-
tos ügyekkel foglalkozik. És hónapokon át semmit
nem
tudott arról, hogy a fiának lennének kábítószer-
problé-
mái, hogy hozzányúlna a kábítószerhez. Azt hiszem,
ez
egy irtózatosan nagy pofon lehetett annak az apának.
Aztán itt van a tipikusan gazdag gyerek, aki
nagyon
jómódú családból származik, akinek mindene
megvan,
aki tizenhét éves korában már autóval jár, aki úgy
érzi,
hogy ő szarta a spanyolviaszt. És egyszer csak jönnek
be
hozzánk a szülők csilli-villi gazdagon, felöltözve, tele
smukkal, tele mindennel, csak éppen egyvalamit nem
tudnak: hogy mi is van, mi is történik valójában a
gye-
rekükkel, hogy zajlik a gyerek egy napja. Zsebpénze
van
doszt, új ruhája, cipője, legújabb telefonja, MP3-asa,
mit tudom én, minden adva vagyon, csak éppen az a
fajta családi szeretet hiányzik, ami a legfontosabb
lenne
egy gyerek életében. Ugye apuka folyamatosan hajtja
a
pénzt, időnként anyuka is, vagy ő mondjuk állandóan
vásárol, meg ide-oda jár, barátnőzik, a gyerek meg
lóg a
levegőben, hiszen már nagyfiú vagy nagylány. És ez
bor-
zasztóan nem jó. Aztán persze ott van a másik oldal
is,
a nagyon szegény, nagyon lepukkant körülmények
kö-
zött élő gyerek, akinek tulajdonképpen lehetősége a
ki-
emelkedésre nem nagyon van, de jövőképe sem,
múltja,
jelene szintén nincsen. Ő például megint csak egy
rop-
pant könnyen befolyásolható, könnyen terelhető gye-
rekké válik, akivel aztán ráadásul a szülők még
keveseb-
bet törődnek. Hisz nem ritka, hogy ezek a srácok
- 272 -
nagy,
öt-hét gyerekes családban nevelkednek, ahol a
gyerekek
- 273 -
50%-a is belecsúszhat egy ilyen kábítószeres
történetbe.
Persze ilyen családokból igen sok ellenkező jó példát
is
tudnék említeni.
A szerhasználati típusok pedig végképp nem kötőd-
nek egyfajta társadalmi, vagy gazdasági réteghez.
Mert
a leggazdagabbak között is megtalálni az öngyújtótöl-
tőgáz-szippantótól a szipuson keresztül a
gyógyszerfüg-
gőig mindent, mint mondjuk az anyagilag legmélyeb-
ben lévő rétegekben is vannak olyanok, akik ha
nagyon
akarják, elő tudják maguknak teremteni a pénzt akár
a
kokainra, akár napi betevő heroinra.
Szerencsére a gyerekek jelentős része meg is
gyógyul,
és legtöbbjüknek semmiféle egyéb más egészségügyi
gondja, panasza nem lesz, nem fog orvosi ellátásra
szorul-
ni. Talán elviszik őt nevelési tanácsadóba vagy
pszicholó-
gushoz, esetleg elmegy pszichiáterhez, de olyan
nagyon
nagy baj nem lesz a szerhasználatból a legtöbb
esetben.
De akkor kik billennek át oda, hogy mondjuk
súlyos heroin-
függő lesz belőlük?
Azok, akik körül megszűnik a szociális háló, akik
teljes
mértékig kiürülnek, akiknek nincsenek, vagy
megszűn-
nek a kapcsolataik, megszűnnek a tartalékaik. De
azért
valljuk be őszintén, hogy szerencsére ezeknek a
száma
nem éri el az összes szerkipróbáló vagy szerhasználó
po-
pulációnak az 1%-át sem. Szóval senki ne gondolja,
hogy aki kipróbálta a kábítószert, vagy hozzányúlt, az
már örök életére kábítószeres lesz.
- 274 -
A bodypacker
Volt olyan kábítószercsempészünk, aki úgynevezett
bodypackerként utazott, s aki bele is halt ebbe a
„mun-
kába", ott nálunk, az osztályon. A bodypackerekről
azt
kell tudni, hogy ők a saját testükben hozzák át a
hatá-
ron a kábítószert. Az esetek jelentős részében
kokain-
ról és heroinról van szó, amit kicsi, burgonyakrokett
méretű és formájú csomagocskákba raknak bele.
Mind-
ezt sólisztgyurma-technikával elkészítik, majd becso-
magolják, általában celofánba, időnként
gumikesztyű-
ujjba, aminek a két végét lezárják. De találkoztunk
már
olyan kapszulával is, amelyet viasszal vettek körbe,
mindezt azért, hogy a cucc az emésztőnedveknek
ellen-
álljon. Majd ezeket lenyeletik a futárral, akinek az a
dol-
ga, hogy célba juttassa a drogot. Nagyjából 25 és 130
da-
rab kapszula közötti mennyiség szokott benne lenni
egy szállítóban, és ennek az értéke akár
negyvenmillió
forint is lehet. Persze itt tömény, szóval nagy
tisztaságú
kábítószerről beszélünk. Ezt az anyagot a dílerek
még
felhígítják a szétterítés előtt. Ez pont olyan, mint ami-
kor elmész a drogériába, és nem hozod el a
négyliteres
öblítőt - minek cipekedni annyit —, hanem egy
egylite-
res koncentrátumot veszel, és majd otthon szépen
felhí-
gítod.
A bodypackereknek két nagy csoportjuk van: az
egyik a régi tapasztalt futároké, akik már dörzsöltek,
akik már tudják, hogy kell viselkedni, ott a lebukás
va-
- 275 -
lószínűsége nem olyan nagy. És vannak a kezelők,
általá-
ban ők szoktak lenni a csalik. A zöldegerek, akiknek
azt
mondják, hogy „Figyelj öreg, itt van 500 vagy 1000
euró, ki kell menned Curacaóba, ott elvisznek
valahová,
lenyeletik veled a cuccot, visszahozod, ennyi." Náluk
a
lebukás nagyon valószínű, mert tapasztalatlanok.
Gya-
núsak lesznek, nem viselkednek természetesen,
kirínak a
tömegből. Az elmúlt években sok olyan erdélyi
magyar
csempész volt, aki előtte még soha a büdös életben
nem
járt külföldön. S biztos vagyok benne, hogy feltűnő,
ha
adva van egy erdélyi magyar fiatalember, akinek van
egy
vadonatúj, ropogós útlevele, amiben az első külföldi
vízu-
ma rögtön Curacaóba szól. És nincsen nála semmi
cso-
mag, csak egy kis kézitáska. Hát azt a leglaikusabb
útle-
vélellenőr is kiszúrja, hogy ezzel a csávóval valami
nem
stimmel. Nem beszélve arról, hogy egy ilyen fiatal
érte-
lemszerűen izgul, feszült, retteg, mert ugye nem
szabad
a repülőn elmennie vécére, nem ürítheti ki a
sokmilliós
szállítmányt a budiba. Miközben ezek nem egy-két
órás,
hanem jó hosszú repülőutak. Úgyhogy a delikvens
nem
eszik, nem iszik semmit a repülőút alatt, ezért már a
stewardessnek is feltűnő lehet.
Itt volt ez a fiú is, aki azt mondta, hogy neki ez az
ezer euró most nagyon kell, mert le volt gatyásodva.
Ki-
ment és lenyelt huszonöt vagy huszonhat kapszulát.
Később ennek jelentősége lesz, hogy nem tudta a
pontos
- 276 -
számot. Valamiért lebukott, behozták a kórházba, itt
már nem volt értelme tagadnia, hiába is mondta
volna,
hogy ez semmi, csak porcukor, nálunk pillanatok
alatt
- 277 -
minden kiderül. S akkor elmesélte az egész ügyet.
Tudta
azt is, hogy ezért akár tíz év börtönt is kaphat.
És hát akkor jött tőlünk a kérdés, hányat nyelt le?
Mondta, hogy nem tudja. Huszonötöt vagy
huszonhatot.
Nem mindegy, mert ahány bement, annyinak ki is
kelle-
ne jönnie, mert ami benn marad, az megint csak nem
a
hosszú élet titkát jelenti. A fiúnál elkezdtük a
standard
protokollt, a bélmosást, s elkezdtek jönni kifelé a
kapszu-
lák. Ez úgy működik, hogy kap egy szondát, amelyik
be-
megy a vékonybelébe, és azon keresztül olyan
anyaggal
kezdjük el mosni a belét, ami nem szívódik fel, ami
tulaj-
donképpen, mint egy üvegmosókefe tol ki mindent
maga
előtt. És a srác ült a szobavécén, mint a Napkirály.
Felül, szájon át dugjátok be?
Az orrán keresztül dugjuk le a szondát, mintha egy
cső-
görény lenne, megy előre és tol ki mindent a fény
felé,
ami jelen esetben ugye a végbélnyílása, aríiin aztán
majd
kipotyognak belőle a csomagocskák. Csakhogy nem
tudtuk a pontos darabszámot. Közben megnéztük a
vi-
zeletét, hogy van-e benne kábítószer. Két ok miatt
lehet
a csempész vizeletében kábítószer. Az egyik ok, hogy
használt valamilyen szert. Mondjuk, mikor kinn volt,
felszívott egy csíkot. A másik az, és ez sokkal
rosszabb,
hogy áteresztett vagy kinyílt a kapszula. Ennek a
fickó-
nak negatív volt a vizelete, úgyhogy mondtuk, jó.
Kiürí-
tett huszonöt darab kapszulát, megröntgeneztük,
nem
- 278 -
láttunk rajta semmit, ő maga jól volt. De biztosra
akar-
- 279 -
tunk menni. Kérdezgettük, hogy „mégis mennyi lehe-
tett, öreg, biztos huszonöt volt?" Hát tényleg nem
tud-
ta megmondani. Jó, mondom, akkor maradjon itt,
nem
engedjük vissza, várjunk még egy huszonnégy órát,
hátha. És igazam lett, alig egy órával később levágott
egy komoly epilepsziás rohamot. Attól még, hogy
valaki
kábítószert csempész, lehet, hogy epilepsziás, a kettő
le-
het egymástól független. De az is lehet, hogy valahol
maradt benne egy kapszula, ami ki is nyílt, mert a
szer
első túladagolásos tünete tipikusan az epilepszia.
Úgy-
hogy gyorsan átvittük a CT-be: a koponya CT
negatív, a
hasi CT már nem: ott fityegett a gyomorkijáratában
egy
kapszula. A gyomor kijárata egy erős izomgyűrű,
amibe
ez beleakadt. És úgy kell ilyenkor a kábítószer-
kapszulát
elképzelni, mint egy fogkrémtubust, aminek nyitva
van
az alja, meg nincs rajta teteje, és középen
megnyomod.
Alul-felül jön az anyag. S egy-egy ilyen kapszulában
10-
12 gramm anyag van, ráadásul, ahogy mondtam,
nem
utcai tisztaságú - bár ennyi még abból is sok lenne
—,
hanem 80%-os hatóanyag-tartalmú cucc. Ha ez
bekerül
a szervezetbe, gyakorlatilag a túlélés valószínűsége
nul-
la. Jött is a szívritmuszavar, a hirtelen szívhalál, újra-
élesztettük, újraélesztés kapcsán kiszedtük belőle a
ki-
szakadt kapszulát, bár ez sem egy egyszerű feladat.
Még
egy hétig élt ez a fiú. A hatalmas mennyiségű kábító-
szer olyan súlyos elváltozásokat okozott nála, hogy
bele-
halt. A tanulság ebből a történetből az, hogy érdemes
- 280 -
tudni, hány kapszulát nyelt le valaki. Mert egyébként
is
eléggé rizikós ez a sportág. Amellett, hogy lebuksz,
és
- 281 -
tényleg kapsz érte tíz évet, még itt van a kapszula ki-
nyílásnak az esélye is. Magyarország ebből a
szempont-
ból nem komoly forgalmú ország, nekünk most
évente
hat-nyolc bodypackerünk van, régebben akár 10-12
is
volt.
Pedig azt mondják, hogy tranzitország vagyunk.
Igen, de egyre inkább a legális szerek azok, amelyek
a
tranzitforgalomba belekerülnek. S innentől kezdve
nincs
rizikó. Nem kell a beleimben behozni, mert a hónom
alatt behozhatom dobozban, és a kutya nem szólhat
érte. Volt egy lengyel kábítószeresünk, egy nagyon
dör-
zsölt, nagyon ravasz fickó, akiben egyetlen kapszulát
láttunk valahol a vékonybelében, egy hétig feküdt
benn
az osztályon. Folyamatosan őrzik ezeket, őrizetesnek
számítanak, még akkor is, ha kórházban fekszenek.
Szó-
val mindig volt mellette valaki, mégis eltűnt belőle a
kapszula. Eltüntette, de hogy hogy, azt mind a mai
na-
pig homály fedi. S mivel így nem volt bizonyíték, a
mó-
kust el kellett engedni. A rendőrök megszorították a
dolgos kezét és bizonyíték hiányában elengedték.
A pusher
Pusherekkel is szoktunk találkozni, ők a
bodypackerek
ellentétei. A pusher is kábítószer-csempész, ő is a
saját
- 282 -
testében szállítja az anyagot. A packer az pakol,
föntről
lefelé. A pusher lentről felfelé dug. Feldug, esetleg
di-
rektbe feltol egy csomagot a végbelébe, vagy, ha
nőről
van szó, a hüvelyébe. S ugyanúgy be van csomagolva,
különben fel tudna szívódni. Magyarországon nem
na-
gyon fognak pushert. Volt egy-két lányunk, aki ilyet
csinált, a hüvelybe 20-50 dekányi cuccot
beleszuszmá-
kolt, de ez nem nagyon jellemző. Ellenben a
használók
között volt olyan, aki már annyira szétszúrta magát,
hogy mondjuk vaginálisan vagy végbélbe adta
magának
a kábítószert, ami tulajdonképpen működik, de tele
van
veszéllyel.
Tanultam erre mágikus mondatot az egyik
szerhasz-
nálómtól: „rövid mechanikus előkészítést követően
kel-
lő vérbőség érhető el."
A tűt beleszúrják a nemi szervükbe?
Bele, a hüvely nyálkahártyája alá. Főleg, ha ott már
kel-
lően vérbő állapot van, amit egy, az említett „rövid
me-
chanikus" előkészítés kapcsán tud ilyenkor elérni. És
ilyenkor ugyanúgy felszívódik, mint vénában, s
ugyan-
úgy megjelennek a szisztémás hatásai is a
pszichoaktív
szernek.
Akkor a heroinisták miért a vénájukat szúrják szét?
Mert a véna az direkt, a „kar-agy-idő" ott a legjobb,
25
másodperc. Ennyi idő, amíg a karból eljut az agyba
az
- 283 -
anyag. Ha beszúrja az izmába, combjába, karjába,
bár-
hova, onnan csak 20-25 perc alatt szívódik fel. Ha
meg-
issza, szájon keresztül - például a mákteát -, az is leg-
alább 20-25 perc. Ha nyálkahártyába adja, főleg ahol
jó
a vérkeringés, akkor csak pár perc, ezért is szokták
régebben nyelv alá szúrni. Ha belenézel a tükörbe, ki-
nyújtod és felemeld a nyelvedet, nagyon jó vérellátási
területet látsz, ha elharapja az ember a nyelvét, az
úgy
vérzik, mintha a torkát vágták volna el. Szóval onnan
is
viszonylag hamar felszívódik, és hamar belekerül a
ke-
ringésbe és kifejti a hatását.
A beszívott tanítónő,
avagy a fűszeres süti
Az egyik legérdekesebb kábítószeres történet, ami
me-
gint csak sok tanulsággal jár, egy teljesen átlagos
ma-
gyar családban esett meg, ahol az apuka pénzügyi
szek-
torban dolgozó, magas beosztású ember, a mama egy
iskolában tanár, van két gyerek, mind a kettő teljesen
jó
eredménnyel végezte az iskoláit, egyetemre járnak,
sem-
mi gond nincs velük. Ám az egyik gyerek kint járt
Hol-
landiában ösztöndíjjal, két-három hétig. Vasárnap
haza-
jött, mindenki nagyon örült, a gyerek is, tetszett neki,
vissza is akar majd menni. Aztán jött a hétfő reggel,
mindenkinek kezdődik a normál műszak, apa elmegy
- 284 -
negyed nyolckor, a gyerekek elmennek egyetemre fél
nyolc körül. De valami változás volt az órarendben, úgy-
hogy a tanárnőnek nincs első két órája, otthon van egy
kicsit egyedül, nyugalom, mindenki elment, összepakol,
kávé, újság, tévé. És akkor anyuka talál a fridzsiderben
egy kis fóliába becsomagolt valamit, amit kibont. Látja,
hogy lekváros piskóta. Ó de jó, lekváros piskóta, leszel a
kávéhoz magának két szeletet, megeszi, teljesen jó íze
van. Bemegy az iskolába, és ott valami furcsa dolog tör-
- 286 -
ténik vele. Egyszer csak különösen kezd viselkedni, ő
maga sem érti, sőt ő érti legkevésbé. Majd elkezd
vet-
kőzni, elkezd furcsán mozogni, táncolni. Sőt ajánlatot
tesz a fiúknak! Előkerül persze az igazgató is, terjed
a
hír, hogy valami baj van a tanerővel, végül mentőt
hív-
nak. Vajon mi lehet a történet mögött, egy negyven-
egynéhány éves, abszolút konszolidált, teljesen
normális
tanárnő hogy csinálhat ilyet? Mi merül fel rögtön?
Van
egy agyvérzése? Ami anyagcserezavarral, ionzavarral
jár — ezt hamar ki lehet zárni. A mentőegység
vezetője
is csak a fejét vakarja, hisz teljesen stabil fizikai
állapo-
tot talál. Hát vigyük be az Erzsébet Kórházba,
mármint
hozzánk a Péterfybe, hátha.
Behozták, megcsináltunk nála vizelet gyorstesztet,
és
a tanárnő THC pozitív lett. A THC a marihuána ható-
anyaga, megmértük a vizelet THC ürítését is, hát a
pla-
font verte ki. Honnan fog egy konszolidált, középkorú
nő — aki elmondása szerint soha életében kábítószert
nem is látott - vizeletébe belekerülni THC? Úgy, hogy
megette a sutit, amit a gyerek hozott haza
Hollandiából.
Az nem sima lekváros piskóta volt, hanem space-
cake, ami-
be jó holland szokás szerint hasisolajat vagy kendert
sü-
töttek bele. A gyerek a hétvégén akarta elvinni a
buliba.
A történet szerencsésen végződött, halál,
maradandó
károsodás, szövődmény nélkül, de ez nem is erről
szól.
Visszamenni úgy az iskolába, hogy egy héttel ezelőtt
még éppen gomboltam ki a blúzomat a katedránál, a
fiúkat bűvöltem, nos, az nem egyszerű. Ott biztos
nem
lehet folytatni, ahol abbahagytam, nem lehet tovább
- 288 -
mesélni mondjuk a papucsállatkákat. Szóval
iskolavál-
tásra került sor. A tanulság pedig az, hogy ha valami
is-
meretlen ételt, italt találunk a hűtőben, ne
fogyasszuk
el gondolkodás nélkül.
Persze az, hogy egy piskóta kábítószert
tartalmazhat,
biztos nem ugrik be rögtön egy átlag felnőttnek.
Bezzeg
ha talál a gyerek szobájában valamilyen zacskót,
ame-
lyikben furcsa növényi maradék, vagy fehér por van,
az
más. Vagy valami furcsa szagú folyadékot, vagy olyan
tablettát, amin egy Rolling Stones-logó van, és
kékszí-
nű, ott már szöget üt a dolog a fejében, mert az
biztos
nem a nagyi vérnyomáscsökkentője, amit eldugott a
gyerek. De egy ilyen esetben, hogy süti van a
jégszek-
rényben, még meg is értem a tanárnő reakcióját.
Drogmesék
Drogossal, drogról szóló hírekkel minden nap lehet
talál-
kozni, elég, ha bekapcsoljuk a tévét, kezünkbe
veszünk
egy újságot, elmegyünk moziba, vagy csak nyitott
szem-
mel járunk az utcán. Számomra az egyik legmegdöb-
bentőbb drogos találkozást a mesék birodalmában
tör-
tént kalandozásaim jelentették. Amikor Bendegúz
fiam
megszületett, szent fogadalmat tettem, hogy a lehető
legtöbbször fogok neki meséket olvasni. Ezt
igyekeztem
megtartani, de már bőven túl vagyunk ezen az
idősza-
kon, hiszen már tizenöt éves.
- 289 -
A mesék sem mindig a legbékésebb történetek
közé
tartoznak. Nézzük csak a Grimm-meséket: A farkas
és
a hét kecskegida történetében a gonosz farkas hasát
a
kecskemama ollóval(!) vágja fel és jó nagy köveket
varr
bele. Persze a farkast a kövek belerántják a vízbe és
megfullad. A Holle anyóban a lusta lány nyakába
jókora
adag szurok ömlik. Ugye emlékszünk, az Egri
csillagok-
ban is szurkot öntenek az ostromló törökök nyakába.
Az ördög három aranyhajszálában a gonosz király a
sze-
gény asszony fiacskáját egy ládikóban beleveti a
vízbe,
nehogy felnőve elvegye a leányát. Ez gyermekgyilkos-
ság. Nos, mit várhatunk akkor a többi mesétől? Hát
ká-
bítószert, természetesen. Sok mesében jelen vannak
olyan vegyületek, gombák, növények, állatok, melyek
valójában komoly szereppel bírnak bizonyos népek
drogfogyasztási szokásaiban. Nézzünk néhány példát!
Odüsszeusz kalandos utazásai során eljut többek
között Kirké varázslónő földjére is. A varázslónő
borral
kínálta az utazókat, majd varázsvesszője suhintásával
disznókká varázsolta őket. Odüsszeuszt Hermész
figyel-
meztette, hogy ne igyon a borból. Mi is ez a furcsa
ital,
mely disznóvá és más állatokká varázsolhatja az
embert?
Ez a mandragóra főzete. A mandragóra pszichoaktív
növény (Mandragóra officinarum), többféle ún.
tropán al-
kaloidot tartalmaz. Ezek például az atropin, a
szkopola-
min és a hyoscyamine. A növény gyökerének rágása
vagy az abból készült főzet megivása súlyosan zavart
állapothoz, hallucinációkhoz, magas vérnyomáshoz,
sza-
pora szívműködéshez vezet, mely kipirult meleg
bőrrel
- 290 -
és tág pupillákkal jár. A növény neve a szanszkrit
mand-
ros ('aludni') és agora ('anyag') szóból eredhet. Már
az
Otestamentumban is említik a mandragórát.
(Teremtés
30, 14-16, Salamon 7, 11-13). Én még tizennégy éves
ko-
romban, elsős gimnazistaként találkoztam a
történettel,
de visszaemlékezve senki sem magyarázta el nekünk,
hogy mi is ez valójában.
Odüsszeusznál népszerűbb a gyermekek körében
Harry Potter, a varázslótanonc, aki Roxfortban sok
ér-
dekes dolgot tanul meg — többek között a
pszichedeli-
kus növényekről is. Aki növénytanórán a mandragóra
sikolyát meghallja, az napokig eszméletlen lehet vagy
meg is halhat. Ez ellen védekezni kell természetesen,
nem mással, mint fülvédővel, hiszen így átültetéskor
hi-
ába sikolt a növény, nem fogjuk hallani. A filmben a
cserépből kirántott ronda törpét formáló gyökér bor-
zasztó fejhangon sivít, és gyorsan visszadugva a
földbe
csendesedik el. A mandragóra gyökere nem csak
Harry
Potternél elevenedik meg, hiszen a gyökeret többször
ábrázolták Gonosznak, és kultikus istenszobrokat is
fa-
ragtak belőle. Nem véletlenül nevezi a népnyelv a
Sátán
almájának. Több Shakespeare-drámában is utalnak a
veszélyes mandragórára (Antonius és Kleopátra, IV.
Henrik,
VI. Henrik, Rómeó és Júlia, Othello).
Miért fontos, hogy a gyermek ne csak a mesét
olvas-
sa, hallja, hanem belásson a történet mögé,
megtanulja
a valóságot? Fel tudja-e fogni egy hat-hét éves
gyerek
ezeket a veszélyeket, megérti-e a történetet a
valóság-
ban?
- 291 -
Azt kell válaszoljam, hogy igen. Persze nem a
szerke-
zeti képletét kell a szereknek bemutatni, nem a
bonyo-
lult élettani hatásokat kell elemezni, hanem egyszerű
szavakkal felhívni a figyelmet a veszélyre. Ha
megennéd
ezt a gyökeret, nem ismernéd meg a mamát, a papát,
a
nagyit. Nem ismernéd meg a játékaidat, szaladgálnál,
kiabálnál össze-vissza, még kórházba is kerülnél. A
sze-
rek megváltoztatnak, ez lehet a fő üzenet.
Lássunk más példákat! Biztosan van olyan a
kedves
olvasók közül, akinek a gomba volt a jele az oviban.
Em-
lékezzünk csak, szinte minden oviban, gyerekkórház-
ban, mesekönyvben ott van a piros kalapos, fehér
pety-
tyes gomba a háttérben. Először Zdenék Miler A
vakond
nadrágja című könyvében tűnt fel nekem a gomba.
Hi-
szen ez a légyölő galóca (Amanita muscaria). Miért
pont
ezt a cseppet sem veszélytelen gombát lehet látni a
me-
sékben? A válasz egyértelmű: látványos. Egy
rókagom-
ba vagy egy csiperke igaz, hogy ehető, de nem ilyen
szép
színes és pöttyös. Több mesében is feltűnik a
veszélyes
gomba, hiszen ilyen gombaházakban laknak a
Hupikék
törpikék, ott van a háttérben Hófehérke
történetében,
számtalan állatmesében.
Ennek a gombának a használata, mely a
hallucináció
előidézésére szolgál, egyidős az emberiséggel.
Tízezer
évvel ezelőtt az ősközösségi társadalomban élő
törzsek
mindegyikében volt egy sámán, akinek az volt a
felada-
ta, hogy kapcsolatot tartson a törzs isteneivel. A
- 292 -
sámán
volt a törzs legokosabb embere, aki ismerte a termé-
szetet, a gyógyító és ártó növényeket is. Tudta, hogy
- 293 -
az „isteni kapcsolattartáshoz" mi kell. Két légyölő ga-
lóca elfogyasztása elég volt, hogy a nyilvánosság
előtt
felfokozott érzelmi állapotba kerüljön, vitustáncot
jár-
jon, tér- és időérzékelési zavarai jelentkezzenek. Ezt
az
állapotot nem az isteni kapcsolattartás okozta,
hanem
a légyölő galóca iboténsav és muszcimol tartalmú to-
xinja.
Hasonló toxinokat, de nagyobb mennyiségben tar-
talmaz a párducgalóca (Amanita pantherina), mely
azon-
ban kevésbé látványos, mint légyölő társa. Ennek a
ka-
lapja sárgás-barnás színű. Ezek a gombatoxinok azért
veszélyesek, mert bejutnak az agyba, így ott fejtik ki
elsődlegesen hatásukat. A sámán a prehistorikus
idők-
ben még vigyázott, hogy tudása csak szűk körben ter-
jedjen el. Nem így napjainkban, mikor ismét komoly
divat lett az ún. magic mushroom ('varázsgomba')
fogyasz-
tása, mely erdeinkben is sokfelé megtalálható.
Vissza-
térve a mesék világához, érdekes, hogy eddig csak
egy
olyan mesével találkoztam, ahol külön felhívták a
gyere-
kek figyelmét arra, hogy a gomba veszélyes, ha
megesz-
szük. Ez a mese Cselényi Anikó Piros esernyő című
zenés
mesejátéka, melyhez Presser Gábor írt zenét.
A Grimm testvérek meséi, ahogy erről már írtam,
bővelkednek horrorisztikus elemekben. Drog
szempont-
jából mindenképpen kiemelendő a Békakirály című
mese, mely európai ismeretekhez képest egy
egzotikus,
állati méreganyagról szól. A királylány aranylabdáját
a
varangyos béka hozza fel a kút mélyéről, majd egyre
kö-
vetelődzőbbé válik. „Fogadj az asztalodhoz, fogadj a
szo-
bádba, az ágyadba és végül csókolj meg!" — kéri a béka.
A királylánynak be kell tartani az ígéretét, megcsókolja
a békát, és láss csodát, gyönyörű herceggé válik. Össze-
házasodnak, élnek boldogan, amíg... stb. A mese itt vé-
get ér, de a történetbe egy kicsit érdemes belegondolni.
Egyes varangyos békák (Bufo alvarius, Bufo marinus) egy
bufotenin nevezetű anyagot választanak ki egyes miri-
gyeikből, melyek a végtagon és a nyakon találhatóak.
Ez egy igen hallucinogén anyag, triptamin, pontosab-
ban 5-metoxy-dimetiltriptamin (5-Me-O-DMT), mely
a szájba kerülve akár 15 másodperc alatt is kiválthat hal-
lucinációt. Hogy is volt akkor azzal a csókkal, miért is
vált herceggé a béka a csók után? Megvan a magyarázat.
Ez a „békaméreg" bekerült például az X-aktákba is, sőt
- 295 -
békabőr preparátumot használtak stimulánsként
kínai
atléták az 1992-es olimpián Barcelonában. A porított,
szárított békatest nagy népszerűségnek örvendett
már a
középkorban is amulettként.
A legdurvább drogos mese azonban az Alice
Csoda-
országban. Lewis Carroll meséjéből készült Disney-
rajz-
film nem más, mint egy 75 perces trip, tele
hallucinogén
elemekkel. Nem csoda, hogy ezzel a címmel a
Jefferson
Airplane nevű együttes kultusz drogszámot is írt
annak
idején. A filmet felnőtt szinte nem is tudja
végignézni,
olyan idegesítő. Nem csoda, hiszen betépve íródott. A
gye-
rek számára ez még nem olyan zavaró, nem zavarják
az
átalakulások, hallucinációk, de aki sejti, tudja, mi van
ezek mögött, annak nehezen elviselhető.
Hasznuk vagy káruk van ezeknek a történeteknek.
Sok mese a felsoroltak közül örökbecsű, eddig
nemze-
dékek nőttek fel rajtuk és fognak is a jövőben, de
továb-
bi előnyöket kellene kovácsolni belőlük.
A drogprevenciót nem tizenkét-tizenhárom éves
kor-
ban kell kezdeni, mikor a gyermek túl van az első
szipu-
záson, füves cigin, sőt osztálykiránduláson be is
rúgott
tisztességesen. Hat-nyolc éves korban a gyermekek a
legfogékonyabb időszakát éli, nyitott mindenre, min-
dent megjegyez. Ilyenkor van itt az ideje megtanítani
azokra az alapokra, melyek az életét drogmentessé
tehe-
tik. A prevenció célja egy mondatban megfogalmaz-
ható: meg kell tanulni felemelt fejjel nemet mondani.
Az alapok letételében segíthetnek a mesék is.
Élet a halál után
A kábítószer-használattal kapcsolatos történetek leg-
többje nem végződik tragédiával, ahogy mondtam, de
azért Magyarországon évente még mindig tízen-
húszan
meghalnak túladagolás miatt. S itt jobbára fiatal
embe-
rekről van szó, akiknek van családja, aki
végigasszisztál-
ja a történetet, végigasszisztálja a kezdeteket, az első
szerhasználattól akár az utolsó pillanatig, amikor
otthon
a kád mellett fekve megtalálja őt. Két olyan szülőt is
jól
ismerek, akiknek a gyerekével többször találkoztunk
-
már amikor még élt a gyerek. Több alkalommal
feküd-
tek nálunk túladagolás miatt, próbáltunk segíteni,
mil-
lió-egy ígéret elhangzott a gyerekek részéről, hogy
„én
többet soha, ez volt az utolsó" és így-úgy-amúgy.
Hero-
int használtak mind a ketten. A két szülő példája
azért
lebeg ma is előttem, mert gyerekeik elvesztését
követő-
en mindketten belerokkantak ugyan a történtekbe,
de
mégis, az életüket tették fel arra, hogy
megpróbáljanak
azoknak segíteni, akik hasonló problémával
küzdenek.
Ezek a fiatalok hogy haltak meg?
Kábítószer-túladagolásban mindkettő, a légzésük
leállt,
az egyiket otthon találták meg, a másikat valahol az
ut-
cán. Azt kell mondanom, hogy valahol mind a két
szülő
előre tudta, hogy tragédiába fog torkollni a történet.
Hogy ők akár a fejük tetejére is állhatnak, s
pöröghet-
- 297 -
nek azon is, a gyerek akkor is drogozik tovább, és
tör-
vényszerű a tragédia. Mindkét szülő végül is talpra
állt
— habár egy ilyen tragédiát követően az ember
sosem
tud teljesen talpra állni, világ életében benne lesz, és
ezektől a dolgoktól nem fog tudni megszabadulni. Ok
arra tették fel az életüket, hogy szülői csoportokat
szer-
veznek, felvilágosító, információs előadásokat
tartanak,
így próbálnak meg segíteni azoknak, akik hasonló
cipő-
ben járnak. Akiknek a gyerekei szintén
szerhasználók.
Annál szörnyűbb dolog szerintem nincsen, mint
ami-
kor a szülő eltemeti a gyerekét. Ráadásul nem azért
te-
meti el, mert elkerülhetetlen a tragédia, mondjuk
gyó-
gyíthatatlan, daganatos betegségben szenved a
gyereke.
Azt hiszem, a túladagolásnál, az önpusztításnál még
egy
fatális baleset is inkább elfogadható a szülő számára.
Ezért tisztelem nagyon mind a két szülő hozzáállását,
tevékenységét. S azt, hogy fel merik vállalni a saját
tra-
gédiájukat, s ki mernek állni a nyilvánosság elé.
Ezek a szülők nem érezték úgy, hogy ők is hibásak mindebben?
Biztos, hogy van ilyen is. Különösen, mert ezekben az
esetekben olyan szerhasználatról volt szó, ami
pillanatig
sem volt kétséges, egyik fiatal sem tagadta, s
abszolút
látható jelei, nyomai voltak, szúrásnyomoktól kezdve
kórházi kezeléseken át bármi. Nyilván a szülők
gyenge-
sége is benne van ebben a történetben. S valószínű,
az
ebből fakadó, utólagos lelkifurdalásukat próbálják
most
ledolgozni.
- 299 -
Valószínűleg így tudták túlélni.
Biztos, hogy ez lehetett az egyedüli kapaszkodó
számuk-
ra, mert így találtak valami értelmet az életüknek.
Kü-
lönben egy ilyen tragédiát követően az ember élete
ki-
üresedik. Kinek él már ilyenkor a szülő? Ott van a
munkája, ami úgy ahogy megy, van valamiféle egzisz-
tenciája, ami szintén így-úgy-amúgy működik. De ha
a
gyereke meghal, akkor jó eséllyel talajvesztetté válik
az
illető. Volt rá példa, hogy egy ilyen eset után
öngyilkos-
sági kísérletet követett el a szülő.
Zacher a munkaalkoholista
Legendásan elfoglalt vagy, mint a legtöbb orvos,
ráadásul te
főorvos létedre hetente több alkalommal is
ügyelsz. Hogy lehet
ezt bírni és meddig...? És akkor bele is haraptunk
abba a
témába, hogy saját bevallásod szerint is
munkaalkoholista
vagy. De tényleg, miért dolgozol ennyit?
Azt gondolom, hogy ha az ember lelkiismeretesen
akar
egy osztályt vezetni, ahhoz alapvetően az is
hozzátarto-
zik, hogy ismerje az osztály működését. S egy osztály
működése nem feltétlenül nyolctól négy óráig tart,
szá-
momra fontos, hogy mi történik délután, mi történik
éjszaka, mi történik hétvégén, amiről nem feltétlenül
csak úgy kell tudomást szereznem, hogy kapok egy
tele-
font, hanem úgy, hogy magam is ott vagyok. Nem be-
szélve arról, hogy én kifejezetten szeretek ügyelni,
akkor
találkozik ugyanis az ember „élesben" a betegekkel.
S azt gondolom, hogy ez fontos. A feleségem persze
meg
szokta kérdezni, hogy meddig akarsz még ügyelni, s
én
erre mindig elmismásolom a választ.
Mert hogy a te korodban és beosztásodban,
osztályvezető főor-
vosként már nemigen szoktak...
Az osztályvezetők tényleg nem nagyon szoktak, egy-
két
kivételtől eltekintve. Én vagyok az egyik ilyen.
Ráadásul
- 301 -
nyári időszakban, a szabadságolások alatt még több
ügyelet esik mindenkire, így rám is. Ez egy hónap
alatt
tizenhárom-tizennégy ügyeletet jelent, magyarán
szólva
minden másnap ügyelek.
És ez egyben ennyi át nem aludt éjszakát is jelent.
Ez konkrétan nem több mint két óra alvást jelent na-
ponta. S persze ilyenkor sem az van, hogy egy húzós
ügyeleti éjszaka után reggel nyolckor az ember veszi
a
kalapját, aztán hazamegy.
Ami egyébként kötelező lenne. A törvény előírja
az orvosok
számára is a kötelező pihenőidőt. Ahogy egy
kamionos nem
vezethet egyhuzamban nyolc óránál többet, úgy
egy orvos sem
dolgozhat kimerülten.
Persze, de az ember csak ott van még, csak besegít,
kö-
rülnéz. De azért ilyenkor, ügyelet után, valljuk be
őszin-
tén, dél körül el szoktam bentről jönni. Ami persze
nem
feltétlenül azt jelenti, hogy megyek haza, mert
általában
keddenként tanítok az egyetemen, akkor este hatig-
hé-
tig még óráim vannak.
Hány egyetemen, mennyit oktatsz?
Budapesten, Pécsen, Szegeden oktatok, meg a
Debrece-
ni Egyetem Egészségügyi Karán. Úgyhogy van sok
órám, az első és a második félévben is. Szegeden
szok-
- 302 -
tam mindig első félévben tartani speckollt, ez
általában
minden második csütörtökön van délután.
Legtöbbször
négyre megyek le, hatig van órám, és a háromnegyed
he-
tes vonattal szoktam visszajönni. A pesti óráim a
máso-
dik félévben vannak, minden szerdán délutánonként
öt
órától. Ez általában kilencven perc. Pécsen sűrítem
az
előadásaim, oda általában egy félévben három
alkalom-
mal járok le, de akkor hét-nyolc órát szoktam egyben
tartani és ugyanez van Nyíregyházán is, a főiskolán.
Ott
is igyekszem összehúzni az óráimat úgy, hogy ott is
fél-
évente három alkalommal „megússzam". De ez azt
jelen-
ti, hogy a reggeli első vonattal megyek, kilencre
kijönnek
értem az állomásra, fél tízre benn vagyok az
oskolában és
általában a fél ötös vagy a fél hatos vonattal szoktam
visszajönni. Ide most már azért is vonattal járok,
mert
hét-nyolc óra oktatást követően az ember picit
nehezen
tud beülni az autóba és koncentrálni a vezetésre.
Van egyáltalán szabadidőd?
Azért van. Azt gondolom, hogy az embernek legyen
arra
ideje, amit szeret. S nekem itt a gyerek, itt a
feleségem,
és fontosak számomra a közös programok velük, szín-
ház, mozi, hangverseny. Szóval tudni kell nekem is
néha
nemet mondani bizonyos dolgokra. És most itt nem a
kórházi munkáról van szó, hanem arról, hogy ha egy
előadásra hívnak, arra bizony néha azt kell
mondanom,
hogy ne haragudjanak, de nem, nagyon megtisztelő a
felkérés, de egyszerűen időben nem fér bele.
- 303 -
Tudom, hogy te az ügyeleten kívül is, szombat-
vasárnap is
mindig benézel a kórházba.
Be, de ez csak egy „rügy, egy rövid szártagú
hajtáskez-
demény", ami tényleg csak egy rövid reggeli vizit,
ugye
nyolctól háromnegyed kilencig és utána azért
eljövök.
Azt mondták itt az ügyeletben, de jó, hogy most
már elmész sza-
badságra, mert nagyon pörögsz, s ilyenkor nekik
is pörögni kell.
Persze, ez itt meló! Ma reggel hat óra tízre jöttem,
fél
hétre voltam itt kinn a pályán, azóta gyakorlatilag
volt
harminc olyan perc, amikor nem pörögtem, de akkor
kiugrottam a Garayra és hoztam egy láda málnát,
mert
rám telefonált a zöldséges dílerem, hogy jött málna,
ér-
dekel-e még. A Garay meg itt van öt percre, úgyhogy
beültem az autóba, gyorsan kiszaladtam és elhoztam
—
különben reggel óta meg sem állunk. Én nem teszek
el
semmit másnapra, már ami a munkát illeti. Reggel
úgy
adom át az ügyeletet, hogy itt minden tiszta, sőt
előre
is dolgozom.
Miért, lehetne odébb pofozni a betegeket?
Nem tudom, ez bennem sosem merült fel. Az nem az
én
világom, biztos meg lehetne csinálni, hogy ezzel vagy
amazzal nem foglalkozunk, de az én számomra az
ügye-
let arról szól, hogy akkor tényleg melózunk. Nagyon
ritka
az, amikor nincs kedvem dolgozni. Persze most az is
hozzá-
- 304 -
járul a lelkesedésemhez, hogy pontosan tudom, bár
ebből
az ügyeletből még van hátra tizenkét óra, és utána
még
van huszonnégy óra, de aztán jön egy teljes hónap
szabad-
ság. Ez azért az embernek egy kis erőt ad, mert ha
egy hé-
ten háromszor vagy benn huszonnégy órában, az
fárasztó.
Te a szabadnapjaidon is bejössz...
Persze, de ha az ember egy osztály vezetője, akkor
tartsa
is rajta a kezét az osztály ütőerén. Szóval ez így elég
pörgős és elég fárasztó dolog. Úgyhogy a
szabadságom
első három-négy napja az annyiból fog állni, hogy fek-
szem a napon és bámulok ki a fejemből.
Az év zöme azért nem ennyire húzós, mint
ilyenkor, a szabad-
ságolások idején?
Hatot, hetet szoktam ügyelni egy hónapban. Most
meg
heti hármat, s azért ez más. A hat, hét ügyelet is pont
elég, pláne, hogy amellett hétvégenként bejárok, s ott
van még a tanítás is. Most egy dolgom van még,
mielőtt
elutazom, még egy szakcikket be kell fejeznem. De
eh-
hez már csak egy frappáns bevezető kell, aminek már
a
magja meg is fogalmazódott az agyamban.
Nézzük, milyen maga az ügyelet!
Mint a mai? Jött eddig huszonhat beteg, este fél tíz
van.
Reggelre lesz harmincöt. A nagy része ennek iszonyú
- 305 -
mennyiségű gyógyszert beszedett. De volt itt ma már
minden. Volt marószer-ivott, gyakorlatilag szeptikus
álla-
potba került beteg és agyzúzódásos is, akit
gyógyszermér-
gezés gyanújával küldtek ide. Kábítószer, alkohol,
alkohol-
gyógyszer, gyógyszer-alkohol, ezek keveréke. Ilyenek
az
ügyeletek. Ma itt volt velünk egy elsőéves, meg egy
ötöd-
éves orvostanhallgató. Az elsőéves ápolástani
gyakorlaton,
az ötödéves a mentőtiszti gyakorlat keretében. Ő
például
azt mondta az előbb, hogy ma többet látott, meg
többet
csinált, mint eddig az egyetemen öt év alatt összesen.
Itt járt ma Anna is, egy régi ismerős, aki benned —
először látott ugye - felismerte a főorvost, pedig
neked
a doktorátusod a jogi egyetemről van. Itt volt a skizo-
frén István, aki kereken száz Rivotrilt vett be
egyszerre.
A betalocos fiú, akinek többször mostuk a gyomrát,
mert eltömődött a szondája. A Betaloc erős
szívritmus-
szabályozó, sőt inkább szívritmuslassító. A srácnak
szív-
műtétje volt húsz évvel ezelőtt, nemigen gondolt bele
a rizikóba. Aztán jött egy négyhónapos terhes kislány,
aki altatót szedett be, szóval teljesen vegyes a kép.
Csi-
náltunk ma légcsőmetszést, centrális vénát szúrtunk,
tápszondát vezettünk le, végeztem hörgőtükrözést,
gyom-
rot mostunk, lelket is ápoltunk, gyakorlatilag így este
fél tíz körül most tudtam a mai nap során másodjára
leülni egy húsz percre az irodában. Aztán ennek is
lassan
vége, mert körbe kell menni, vizit, aztán meglátjuk,
mit
dob ki reggelig a gép.
Jó esetben mennyit lehet aludni?
- 306 -
Két-három órát. Rosszabb esetben semennyit. Vannak
tervezhető, rosszabb ügyeletek, például a szilveszter,
az hatvan-hatvanöt beteget jelent. Este tíz órától reg-
gel nyolcig folyamatosan úgy, mint amit az előbb itt
láttál. De akkor nem olyan változatos a beteganyag:
nem
túl széles a skála: részeg, berúgott, kurva részeg, be-
baszott, paréj részeg vagy bekábszerezett. És persze
aki
a kábítószerre ivott, ennyi. Ja és vannak a „viccesek".
Kik a viccesek, akik MDPV-t szedtek?
Igen, az MDPV-sek. Nagyon fura dolgokat tudnak
pro-
dukálni, ami akár halálos is lehet. Ez egy stimuláns
szer
és szerintem az egyik legállatabb cucc, ami ma
létezik.
És velük mi történik? Meddig vannak itt?
Van olyan, akinek leállt a veséje, azt most éppen
diali-
záljuk, van olyan, akinek tüdőtályogja van, egy
lánynak
szövődményként szívbelhártya-gyulladása lett. Ma ta-
lán négyen-öten vannak ilyen MDPV-sek az osztályon.
Senki nem tudja rólad, hogy volt egy nagyon
komoly gerinc-
műtéted. Még mielőtt fel kellett adnod a
sebészkarriered a
gumikesztyű miatt.
Már jóval a gumiallergiám előtt voltak
gerincpanasza-
im. Szép lassan egyre rosszabb lett, aztán
egynéhányszor
egyszerűen úgy maradtam egy bizonyos pózban, nem
- 307 -
bírtam felegyenesedni. Végül is rászántam magam,
és
2000-ben a Honvéd Kórházban áldott emlékű Katona
Pista barátom megoperált, lekopogom, kiválóan sike-
rült. Szerdán volt az operáció, pénteken hazamentem
és
hétfőn reggel ötkor csöngött az óra. Gyöngyvér
kérdez-
te, hogy hova mész? Mondom, dolgozni. Azt mondja,
te
nem vagy normális. Mondom, tudom, azzal beültem
az
autóba és bejöttem a kórházba. Ügyelni nem
ügyeltem
még két hónapot, de gyakorlatilag az első pillanattól
kezdve dolgoztam, még varratokkal a hátamban.
Aztán
hívtak Hévízről, hogy megvan a rehabilitációra a he-
lyem, mehetek le három hétre. Mondtam, kösz, nem.
De te mint orvos tudod, hogy ez könnyelműség volt.
Persze, hogy az volt. Hülyeség volt. Ugyanez volt a
térd-
műtétemnél is, amikor Szebeny Miki barátom a
Baleseti
Központban megoperálta a térdemet, mert az egyik
meniszkuszom beszakadt és nem tudtam futni.
Mitől szakadt be?
Lehet, hogy a futástól. De mindegy is, meg kellett
csinálni.
Miki azt mondta, reggel bejössz és délután, este vagy
más-
nap már el is mehetsz. Mondom, jó. Reggel
bementem,
már előre le volt zsírozva, elaltattak, bevittek a
műtőbe,
tizenkettőkor már álltam az ajtóban, és hívtam
Gyöngy-
vért, hogy „szívem, mikor jössz értem?". Pénteken
meg-
volt a műtét, és hétfőn már ügyeltem, itt voltam
benn.
- 308 -
Es azóta is futsz.
Persze, csak akkor nem futottam négy hétig. Azóta
heti
ötször öt-hat kilométert. Tudnék többet is, de
gyakorla-
tilag nem szabad kockáztatni. Ennyi még nem fáj, jól-
esik. De az ember így ötven év felett ott tart, hogy
már
majdnem annyi időt kell bemelegíteni, mint ahány
per-
cet fut. Ezt nem szabad kihagyni. Most nem úgy van,
mint régen, hogy az ember elment edzésre, kettőt így
húzott, kettőt úgy húzott, kicsit megmozgatta, megro-
pogtatta, aztán gyerünk. Most már nem így működik.
Be kell melegíteni minden izmot, bokát, vádlit, térdet
külön.
Meg szoktál ijedni a saját műtétjeid előtt?
Betegként félsz az
operációtól?
Nem. Meg kell oldani a problémát, mert zavar. Már
maga az elváltozás zavar engem abban, hogy a
magam
megszokott életét folytassam. S persze tudom, hogy
jó
kezekben vagyok, azok a fiúk, akik rám eddig kést
emel-
tek, vagy akik engem elaltattak, azok olyanok, akiket
én bárkinek tudok ajánlani. És hát világos, hogy az
em-
ber annak a kése alá fekszik, akiben megbízik. Ez volt
a
Honvéd Kórházban dolgozó idegsebész kollégámmal,
ez volt még régen, amikor egyszer elestem és
elszakítot-
tam az oldalszalagomat. Azt például magam
asszisztál-
tam Cziffer Bandinak úgy, hogy reggel bementem,
mu-
tattam neki: „Nézd, ez elszakadt." Azt mondja,
„gyere,
- 309 -
varrjuk meg." Ezt soha nem felejtem el. Benézett Zá-
borszky professzor a műtőbe, és látta, hogy ül két
ember
a karasztalnál úgy, hogy a műtőasztalon nem fekszik
senki. Kérdezte, hogy „ti mit csináltok?", és akkor
Bandi
mondta, hogy operálunk. „És kit?" Mondtam, hogy
en-
gem. Én fogtam a kampót az egyik kezemmel, Bandi
meg az oldalszalagomat varrta.
Egy csoki függő vallomásai
Nagyon sokan vagyunk olyanok, akik szoros
kapcsolatot
ápolunk a különböző édességfajtákkal. És sokan nem
is
tudnak róla, hogy valójában az életüket csokoládéfüg-
gőként élik. Hogyan is alakul ki, és miért is lesz
valaki-
ből csokoládéfüggő? Van-e egyáltalán olyan, hogy
cso-
koládéfüggőség? Az idősebb generációból biztosan
sokan
emlékeznek a különböző ízű és színű Melba kockára,
aminek belső tartalma az olvasztott műanyaghoz
hason-
lított, és a valódi ananászhoz vagy narancshoz nem
volt
túl sok köze. Majd megjelent a Melódia szelet, aztán
jött
a Piros Mogyorós és még néhány társa. Miután
beindult
a rendszerváltás, a piacok megnyíltak. Az én függősé-
gem is így indult el. Mind a mai napig tisztán emlék-
szem arra, hogy amikor a Nagyvárad térre jártunk
egye-
temre, kijöttünk a metróból, és többfelé indulhattunk
el. El lehetett indulni jobb felé, hiszen jobb oldalon
volt
az egyetem. De elindulhattunk bal felé is, ahol akkor,
a
volt Hámán Kató és az Üllői út sarkán volt egy
nagyon
klassz kis édességbolt. Ha oda az ember beesett,
akkor
rögtön vett magának egy tábla csokoládét, amit
abban
a szent pillanatban elkezdett bontogatni, és azonnal
el-
kezdett enni. Én is gyakran így tettem. Mire visszaér-
tem a metróhoz - hogy az egyetemre menjek -,
addigra
abból a csokoládéból már csak a papír maradt. Aki
ké-
- 311 -
pes arra, hogy ezt megcsinálja, azaz aki képes arra,
hogy
esetenként leszálljon a buszról vagy akár a villamosról,
hogy csokoládét vegyen, az valódi csokoládéfüggő.
De beszéljünk arról, hogy van-e egyáltalán valódi
csokoládéfüggőség, létezik-e ezzel a fajta anyaggal vagy
étellel kapcsolatos függőség. Nagyon sokan azt mond-
ják, hogy ilyen nincsen, az ember valójában cukorfüggő,
és minden, ami édes, az számára kellemes, és számára jó
dolog. Azt gondolom, ez nem így van, mert akkor miért
nem eszünk meg nyugodt lélekkel reggelente vagy dél-
után három kanál kristálycukrot vagy porcukrot, hiszen
- 313 -
magát az édes íz utáni vágyunkat így is ki tudnánk
elé-
gíteni. Ne adj isten, akár melaszt is
kortyolgathatnánk,
aminek szintén elég édes íze van. De a kettőt
szerintem
abszolút nem lehet egy kalap alá venni. Az is igaz
azon-
ban, hogy ha rossz kedvünk van, akkor édességgel vi-
gasztalódunk, és meg is nyugtatjuk magunkat, hogy
ó,
ebből nem lesz baj, csak egy kicsit bűnözünk. így
aztán
gyorsan betolunk egy tál csokis édességet, amitől
rög-
tön jobb kedvre derülünk, és a jutalomfalatok öröme-
ként - igaz, egy kis lelkiismeret-furdalással - könnyeb-
ben tér az ember nyugovóra, mert legalább a bendője
tele van.
A kísérleti állatok egy stressz-szituáció kapcsán a
vá-
lasztható ételek közül, ha pontosan tudják azt, hogy
melyik tálban milyen étel van, legtöbbször az
édesség-
hez fognak fordulni, és az édes ételt fogják
választani.
Tulajdonképpen ez is azt mutatja, hogy ennek a
szernek
a stresszoldó hatása igen jelentős. Van, aki azt
mondja,
és én is így gondolom, hogy létezik
csokoládéfüggőség.
Akkor elérkezett a pillanat, hogy elkeseredjünk, mert
ez
pontosan ugyanolyan függőség, mint amilyen a
kokain-
függőség, a dohányfüggőség, a játékszenvedély vagy
a
vásárlási függőség stb. A függőséget - sajnos ezt be
kell
vallanom, és orvosként merem állítani — nem tudjuk
meggyógyítani. Ez nem azt jelenti, hogy a hasonló
cipő-
ben járó olvasóknak semmi esélyük nincs arra, hogy
normális életet tudjanak élni. Lehet persze tartós
abszti-
nenciát fenntartani, de egy nálamnál sokkal okosabb
ember azt mondta, hogy lehet szenvedély nélkül élni,
- 315 -
csak nem érdemes. És még az se mindegy, hogy az
em-
ber milyen fajta függőségnek hódol, és milyen fajta
függőséggel él együtt. Én azt gondolom, hogy pont
a csokoládéfüggőség típusosán egy olyan függőség,
amivel tartósan együtt lehet, és együtt is tud élni az
ember.
Nagyon sokáig mondták, és mind a mai napig
mond-
ják a csokoládéról, hogy ebben vannak pszichoaktív
ösz-
szetevők. Persze ne arra gondoljunk, amikor úgy pró-
bálnak meg reklámozni és eladni egy csokoládét,
hogy
egy bizonyos növénynek a levelét teszik rá, és azt
mond-
ják, hogy ebben kender van. Persze lehetne, csak
éppen
nem tudnak olyan mennyiséget beletenni, aminek
érde-
mi pszichoaktív hatása lenne, nem beszélve arról,
hogy
aki a kenderrel már életében közelebbi kapcsolatba
ke-
rült, az tudja, hogy azt az esetek jelentős részében
nem
szájon keresztül szokták elfogyasztani, persze kivéve
a
space-cake-et.Van azonban három olyan kémiai anyag, amiről
mindenképpen meg kell emlékeznünk. Az egyik a
fenil-
etil-amin, a másik a teobromin, a harmadik pedig az
anandamin. E három szer - mai tudásunk szerint —
mindegyike bír különböző pszichoaktív hatásokkal.
A fenil-etil-amin a központi idegrendszerünkben elő-
forduló hormon, egy ingerületátvivő anyag, amelyik
je-
len van az agyunkban. Jól ismert történet, hogy ha
va-
laki nagy, lángoló szerelembe esik, akkor
gyakorlatilag
legalább tizennyolc hónapon keresztül a fenil-etil-
amin
szintje jelentősen megemelkedik, és pont ennek az el-
- 316 -
lenkezőjét lehet megfigyelni egy nagy szerelmi
csalódás-
nál, amikor véget ér egy kapcsolat: ez a fenil-etil-
amin
tartósan mélypontra zuhan. Ezek szerint ez a boldog-
sághormon az, ami lelkesít bennünket? Lehet erről
be-
szélni, csak tudni kell azt, hogy egy átlagos, 5-10
dekás
csokoládé olyan 0,20-0,30 milligrammnyi
mennyiséget
tartalmaz. Egy „terápiás" hangulatfokozó adagja
ebből
a szerből 5 milligramm. Ez annyit jelent, hogy
naponta
70 deka fekete csokoládét kellene ehhez
elfogyasztani -
gondolom, a kedélyeket ezzel kapcsolatban egy picit
le-
lohasztottam.
A következő ilyen szer az anandamin. Az ananda
szanszkritul 'öröm'-öt jelent, úgyhogy világos, hogy a
szanszkrit nyelv előbb alkalmazta ezt, és utána,
amikor
megtalálták ezt az anyagot, akkor kapta erről a
nevét.
De amit még tudni kell az anandaminról, hogy ennek
mind a kémiai szerkezete, mind a hatása hasonlít a
ma-
rihuána hatóanyagához, a tetrahidrokannabinolhoz,
amitől az esetek egy részében az ember ellazul,
röhög-
csél és jó kedve lesz. Persze nem mindenkinél
törvény-
szerűen ez lesz a hatás.
Érdemes itt kicsit a számokkal játszani: akkor
hogyan
is állunk, anandaminos csokoládét merjünk-e vagy
tud-
junk-e fogyasztani?
Nagyjából a mai számadatok azt mondják, hogy
leg-
alább harminc kiló csokoládét kell együltő
helyünkben
megenni ahhoz, hogy olyan mennyiségű anandamin
jus-
son belénk, ami már valójában ilyen fajta hangulati
- 317 -
ha-
tást vált ki belőlünk.
- 318 -
Aztán van egy nagyon érdekes szer, a teobromin
nevű
anyag, ami, ha nagyon nagyképűen akarnék
fogalmaz-
ni, azt mondanám, a metilxantinok közé tartozik. Le-
het, hogy, ha mondok e szercsoportba tartozó
vegyülete-
ket, pl. koffein, teofilin - ez utóbbi egy olyan szer,
amit
asztmás betegek rendszeresen hörgőtágításra
használ-
nak —, akkor már sokan tudják, hogy valójában miről
is
van szó. A teobromin az istenek eledele, hiszen a teo
és a
broma, azaz 'isten' és az 'eledel' jelentésű szavak
alkotják.
Ennek van hangulatfokozó hatása, és egy picit
intenzí-
vebben vizelethajtó hatása is. Esetenként jó kedvvel
pi-
silhetjük össze magunkat, ha mondjuk nagyon sok te-
obromint fogyasztunk. Nagyjából 300 grammnyi jó
minőségű csokoládé tartalmaz annyi teobromint, ami
egy csésze jó minőségű kávénak felel meg. Nem
tudom,
az olvasók közül hányan élnek koffeinfüggőként. Sze-
retném elmondani az igazságot. Koffeinfüggőnek azt
nevezzük, aki legalább három éven keresztül napi
150
milligramm koffeint juttat a szervezetébe. Mennyi is
az
a 150 milligramm? Ez két jó minőségű kávét jelent.
Per-
sze nem azt, amit a vastehénből, azaz a
kávéautomatá-
ból tetszenek kinyerni, hanem az a valódi, igazi, jó
kávé.
Azt kell mondjam, kedves függő társaim, nemcsak ká-
véval, hanem teával is tudja az ember a saját
koffeinfüg-
gőségét leplezni, esetenként bizonyos üdítőitalok is
taftalmaznak ilyen anyagot, de persze azoknak a
koffe-
intartalma nem feltétlenül jó a tizennégy éven
alattiak-
nak. Ez megint csak egy olyan dolog, amivel
- 319 -
kapcsolat-
ban a hozzáállásunkon kellene változtatnunk. Hiszen
- 320 -
csokoládéból még a gyerek sem tud annyit megenni,
hogy a benne lévő teobromin olyan hatással legyen
rá,
ami annyira felpörgetné, hogy ne tudjon aludni.
Ugyan-
akkor bizonyos stimuláns jellegű energiaitalokból -
ami
teljesen legálisan, bárki által megvásárolható - már
egy
is tartalmazhat olyan mennyiségű koffeint, ami nem
biztos, hogy egy tizenkettő-tizenhárom éves
gyereknek
jót tesz.
Az előbbi három anyagnál azt lehet igazolni, hogy
valódi kémiai függőség nem jön létre, itt nem arról
van
szó, mint egy heroinistánál vagy
alkoholdependensnél.
Hiszen ha belegondolnak, az alkoholista reggel fél
hat-
kor, reszkető kézzel áll a restinél, alig várja, hogy
meg-
nyisson a kocsma, betolja a csavaros kiflit, keze
megáll,
mehet falat rakni, vagy sebészszikét foghat, rengeteg
hasznos dolgot végezhet, délig jól érzi magát. Délben
jön a második löket, majd öt-hat óra körül jön a
habitu-
ális, szokásos alkoholfogyasztás. Magyarországon
nyolc-
százezer alkoholbeteg van, ezeket valódi függőknek
ne-
vezzük, akiknek tulajdonképpen majd minden reggele
így kezdődik.
Olyan csokoládéfüggőről én még nem hallottam,
aki-
nek reggelente elvonási tünete lett volna, és ezzel
ma-
gyarázza, hogy azért nem tudott bemenni dolgozni,
mert nem volt otthon csokoládé, amit megehetett vol-
na. Ilyen nincs. Ennek a trükknek ne is dőljünk be, ha
netán valakinek főnökként ezt mondja a beosztottja.
Ilyenfajta kémiai függőség itt nem jelenik meg. Akkor
mi a vonzó a csokoládéban? Azt gondolom, roppant
- 321 -
egyszerű: az íze, a zamata, és maga az a dolog, ahogy
eljutunk odáig, hogy a csokoládét megegyük, amikor
már ott van a kezünkben, amikor kibontjuk, amikor
megérezzük az illatát, amikor szánkba vesszük. Itt
egy
picit elkülönül egymástól a csokit szerető és élvező,
meg
a valódi csokoládéfüggő. Jómagam aktív
csokoládéfüg-
gőként nem tudok kulturáltan csokoládét enni. Az
nem
úgy működik, ahogy már sokan leírták sok helyen,
hogy
hogyan kell a csokoládét elfogyasztani. A függő nem
így
eszik, hanem úgy, hogy ahhoz képest a malacka
teljesen
kulturáltan étkezik. Szóval a függő egy percen belül
tol-
ja be a 100 grammos adagot, mert akkor jó az igazán.
Ez
egy picit már a kóros történetre szokott hajazni.
Nagyon érdekes dolog a csoki szorongásoldó
hatása,
hiszen ma már bizonyították mágneses
rezonanciavizs-
gálattal, hogy magának a csokoládénak a látványa is
in-
gerületbe hozza bizonyos központi idegrendszeri
része-
inket. Például ugyanilyen jellegű központok kezdenek
ingerületbe jutni egy kokainistánál, amikor kitolják
elé
a csíkot. Szóval ez megint csak azt mutatja, hogy
vala-
miféle szoros, pszichés kapcsolat és függőség a csoki
és a
csokiélvező között azért kialakulhat. Nem beszélve
ar-
ról, hogy történtek olyan vizsgálatok — és ezeket
nem a
magyar „szakbulvársajtó" írja valamilyen kitalált
egye-
tem kitalált munkacsoportjára hivatkozva—, hogy
stressz-
helyzetben lévő embereknél a csokoládéfogyasztás
jelen-
- 322 -
tősen tudta oldani a stresszhelyzetet. Ugyanez persze
nem vonatkozik arra, hogy ha nem vagyunk
stresszhely-
zetben, ám jó sok csokit eszünk, akkor olyanok
leszünk,
- 323 -
mint az űrhajósok, hogy minden körülmények között
megőrizzük a nyugalmunkat. Egyszóval még nyugod-
tabbak nem leszünk a csokoládétól. A központi ideg-
rendszeri struktúráknak pontosan ez a fajta
izgalomba
jövetele a jutalmazási funkciója a csokoládénak,
amiért,
szintén azt gondolja az ember, hogy na, most
cseleked-*
tem valamit, most megjutalmazom magam egy vagy
öt
falattal, vagy akár egy egész táblával, ami után
persze
már lelkiismeret-furdalásunk lehet.
De mi van az elvonási tünetekkel? Valós elvonási
tü-
netek itt nem jelentkezhetnek, mint az
alkoholbetegek-
nél. Abból is lehet erre következtetni, hogy áruházi
cso-
koládélopások nem nagyon szoktak történni. Ez
annyit
jelent, hogy olyan jelentősen nem befolyásolja az
életvi-
telünket, hogy ha már ott vagyunk az üzletben, akkor
nem tudunk ellenállni, és reszkető kézzel nyúlunk a
mo-
gyorós csoki után, amit aztán helyben elfogyasztunk.
Azt gondolom, hogy ez némi reményt adhat nekünk,
csokoládéfüggőknek, hogy ettől a függőségtől még
nor-
mál keretek között fogjuk tudni leélni az életünket.
Nagyon érdekes vizsgálatot végeztek várandós
anyák-
nál: kiderült, hogy ha a várandós anyuka
stresszhelyzet-
nek volt kitéve, de csokoládét fogyasztott, akkor a
gyer-
mekének nem volt semmiféle problémája a születése
után. Ugyanakkor, ha az adott kismama nem
fogyasztott
csokit, ha nem is konkrét fejlődési rendellenesség, de
mondjuk az óvodában megfigyelhető beilleszkedési
za-
varok, különböző környezeti, kapcsolati zavarok azért
megjelentek a gyerekénél. Ezzel azt szeretném a höl-
- 324 -
gyeknek leginkább mondani, hogy bátran tessenek
cso-
koládét fogyasztani áldott állapotban, legfeljebb
utána
az ember kicsit többet dolgozik azon, hogy a
felesleges
centiméterektől megszabaduljon, de a gyermek
egészsé-
ge bőven megér annyit, hogy akár lelkiismeret-
furdalás
nélkül (orvosi javaslatra) merjünk ilyenkor egy
kicsivel
több csokoládét fogyasztani.
Nagyon érdekes dolog a szociális mintának az
előfor-
dulása. Számtalan olyan függőség van, ahol pontosan
tudjuk és látjuk a szociális mintát. Tessenek
belegondol-
ni például a dohányzási mintába! Mit lát otthon a
gye-
rek? Papa, mama dohányzik, történik valamilyen vita,
lezáródik, mind a kettő rágyújt a konyhában,
orrukon,
fülükön jön ki a füst. A gyerek azt látja, hogy van
vala-
mi feszültség, ami megoldódott, és utána a halálpálca
előkerült és mindenki megnyugszik. Én is ezt
szeretném
csinálni, és amikor majd hazajövök az iskolából, ahol
a
„hülye" tanár felidegesített, mert beszólt, hogy ne
mo-
biltelefonozzak az órán, akkor bizony én is rá fogok
majd
gyújtani, mert az milyen klassz, és hogy meg fog
nyug-
tatni.
Ezek a fajta családi szociális minták a
csokoládéfüg-
gőkre nem jellemzőek. Nagyon ritka az, hogy egy
cso-
koládéfüggő szülőnek csokoládéfüggő gyermeke
legyen,
és azt kell mondjam, ez abszolút nem baj.
Ugyanakkor a
kortárs csoportmintának nagyon meghatározó
- 325 -
szerepe
van, sokkal meghatározóbb jelen esetben, mint a
családi
szociális mintának. Ha valaki olyan társaságba kerül
be
fiatalként, gyerekként, ahol többen csokoládéznak,
neki
- 326 -
is sokkal nagyobb esélye lesz arra, hogy akár
csokoládé-
függővé válik, mintha csak a pozitív, esetenként a
nega-
tív családi mintát látja.
Összességében mind a mai napig nem ismerjük
sem
azokat a biokémiai, sem azokat a pontos
pszichológiai
folyamatokat, amitől valakiből valójában
csokoládéfüg-
gő lesz. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon érdekes
ré-
sze az ember agyi működésének, amit még nem
isme-
rünk pontosan. Persze vannak kémiai anyagok,
amelyek
bizonyos dolgokat okozhatnak, van egy csomó
pszichés
tényező, ami miatt vonzódunk ezekhez a dolgokhoz.
De
az egészre ma még olyan magyarázat, ami alapján
meg
tudnánk mondani, hogy én ötvenéves koromra miért
va-
gyok csokoládéfüggő és miért érzem baromi jól
magam
csokoládéfüggőként, nincsen.
És még egy nagyon fontos mondat: bár a
függőség-
ből nem lehet meggyógyulni, de lehet rajta segíteni,
ah-
hoz azonban motiváció kell!
Család, Gyöngyvér Bendegúz
Menjünk vissza az öt generációra, tehát a dédapára,
ükapá-
ra... Kezdjük onnan!
Adva volt a Binder család, még Ferenc József sebészor-
vosa is egy Binder nevű emberke volt, akivel ükapai
kapcsolatban vagyunk. Aztán dédnagyapám is orvos
lett, nagyapámnak pedig a testvére volt orvos.
Ő már Zacher volt?
Ő már Zacher volt, igen. Patológus volt Győrben, a
nagypapa ugyanott volt erdőmérnök. Ez az apai
oldal.
Édesapám szintén orvos volt, Szegeden végzett
annak
idején, és háziorvosként ment nyugdíjba. Van egy bá-
tyám, aki szintén orvos, nőgyógyász. O jóval idősebb
nálam, tizennyolc év van közöttünk, az édesapám
első
házasságából született, s onnan van még egy
nővérem
is. Aztán jövök én, és egyelőre itt ér véget a történet.
Nagy kérdés, hogy lesz-e tovább. Egyelőre a fiamnál
még
szóba sem jött, hogy orvos legyen, a bátyám két fia
kö-
zül pedig egyik sem lett orvos. A fiamat sem érdekli a
medicina, ő jelenleg azt látja, hogy a papája nem túl
sokat szokott otthon lenni, állandóan ügyel, előadáso-
kat, órákat tart.
Érdekes, hogy milyen más ez a világ. Annak
idején,
amikor én voltam annyi idős, mint most Bendegúz,
fel
sem merült, hogy belőlem ne orvos legyen. Hisz én
ezt
láttam otthon kicsi koromtól. Apám rendelt otthon is,
meg rendszeresen elmentünk hozzá látogatóba a
rende-
lőbe is. De a bátyám is rendelt nálunk kezdő nőgyó-
gyászként. Az én szobámban volt egy szülőszék,
emlék-
szel te is, mennyit marhultunk vele. Persze amikor
Pali
bátyámnál éppen beteg volt, szigorúan tilos volt
bemen-
nem a saját szobámba. Emlékszem, ilyenkor
folyamato-
san jöttek a nőbetegek, félóránként, többen is ott
ültek
az előszobánkban. Akkoriban már én is orvosi
egyete-
mista voltam. De ha nem lett volna elég az apám, a
bá-
- 329 -
tyám példája, ott volt az anyám. Ő ebből a
szempontból
eléggé tudatosan nevelt, kicsi koromtól tudatosította
bennem: orvos leszel kisfiam! És pont. Sokban neki
kö-
szönhető, hogy én, ha nehezen is, de orvos lettem. És
eb-
ből a szempontból abszolút hálával gondolok
anyámra.
Ráadásul a te édesapád - akit még én is ismertem
—, az az
igazi, régi vágású, békebeli orvos volt, amilyenek
csak az án-
tivilágban éltek. Amikor még az orvos, a pap, a
tanító voltak
— főleg egy kisebb településnél — a kisváros
krémje, elitje.
S amikor még az orvos képzetéhez okvetlenül
társult az álta-
lános műveltség és az elegancia. Emlékszem,
hogy még abban
a kommunista érában is, édesapád, Pali bácsi,
szabatott, csí-
kos öltönyökben járt, kalapjaival, sétapálcáival
azt a régi,
igazi, nagypolgári — ha tetszik dzsentri — de
mindenképp
letűnt világot képviselte. 0 volt az igazi „doktor
bácsi."
Világos, hogy ezek a külsőségek is sokat jelentettek,
és ő
még tényleg abba az orvosgenerációba tartozott, ami
mára eltűnt. Dömsödön rendelt, ez Budapesttől ötven
kilométerre, délre van, a ráckevei Duna-ág mellett,
ahol
kiterjedt magánpraxisa volt. Nagyon messziről is
jöttek
hozzá, de ha szükség volt rá, körorvos létére akár
szülést
is levezetett, fogat is húzott. Még emlékszem, a
rendelő-
ben volt röntgenkészülék is, szóval tényleg az az
igazi
doktor bácsis figura volt. Polihisztorszerű emberke,
akit
tényleg szerettek a falusiak, jöttek is hozzá, jól is élt,
- 330 -
ez
egy pillanatig nem volt kétséges. Jól is keresett, meg
mindig volt a pénz mellé tyúk, liba, kacsa, tojás,
kutya-
- 331 -
füle, ami ilyenkor vidéken szokás. De sokat is
dolgozott
ezért. Érdekes volt nézni, mit csinált, habár én sosem
akartam háziorvos lenni, nem vonzott a klasszikus
falusi
doktor bácsis élet. Engem valahogy mindig jobban
érde-
kelt a kaland, a kihívás, az adventure, a vér, a
verejték, a
könnyek, és ezért az akut betegellátás felé
sodródtam.
Ami arról szól, hogy ott a beteg, behozzák, folyik
belőle
valami, ez így áll, az úgy áll, s tessék belőle valamit
csi-
nálni. Gyors, hirtelen döntések, jó döntések kellenek
ilyenkor, de ez persze nem azt jelenti, hogy az ember
mindig jól is dönt.
S ha már a külsőségeket említettük: én nem
hordok
fehér köpenyt, egyáltalán nincs is köpenyem, pedig
azt
mondják, hogy az az igazi szimbólum. Az emberek
fejé-
ben úgy él az orvos, hogy köpenye van, fonendoszkóp
lóg a fejéről, a hajába spatulák vannak tűzdelve, a
gé-
gésznek tükör van a homlokán, a szemésznek szemfe-
néklámpa, az ideggyógyásznak kalapácsa van.
Szerin-
tem ezekre az allűrökre nincs szükség. Nekem az
nem
megy, hogy húsz méterrel a folyosó fölött lebegő,
meg-
szólíthatatlan félistenek vagyunk, akiket ha mégis
sike-
rül elkapni, akkor is csak latinul vagyunk hajlandóak
válaszolni, kizárólag a betegágy fölötti nagyvizitek al-
kalmával. Aminek megint az a lényege, hogy legalább
negyvenen legyenek mögötted, a slepped, hogy mire
az
eleje kikanyarodik, a vége akkor kanyarodjon be,
mint-
ha vonatoznának éppen a diszkóban, elöl a
professzor,
az osztályvezető. Én ezt sose szerettem, de
szerencsére
- 332 -
mindig olyan főnökeim voltak, akik nem ezt a fajta
or-
- 333 -
voslást űzték. Magyarországon még mindig nagyon
sok
helyen ez a fajta klasszikus, poroszos medicina dívik,
ahol vannak az alfahímek, esetenként alfanőstények,
mondjuk egy osztályvezető, egy igazgató, és ők az
élet-
halál urai. Az én osztályomon nem ez van. Ettől még,
adott esetben egy vezetőnek, azaz nekem kell
kimonda-
nom a végső szót, mert én vagyok a felelős az osztály
munkájáért, a döntésekért. De igyekszem
demokratikus
elvek alapján működtetni a csapatomat, ahol
mindenki-
nek, a legfiatalabb rezidensnek is meghallgatjuk a
véle-
ményét. Majd hozunk egy döntést, miközben világos,
hogy ezért a döntésért végső soron csak én vagyok a
fe-
lelős az osztály vezetőjeként. Azt kell mondanom, ná-
lam nagyon okos és bevállalós kollégák dolgoznak,
re-
mek társaság, akikkel lehet és érdemes is együtt
dolgozni és lehet velük tervezni is a jövőt illetően.
Kell
is, mivel én vagyok a legidősebb a magam ötvenegy
évé-
vel az osztályon.
Mesélj a gyerekről1.
Bendegúz tizenöt lesz februárban, gimnazista, okos,
az
anyjától örökölte az eszét. A nejem azt mondja, hogy
pont úgy néz ki, mint én az ő korában. Összenézve a
régi
képeket tényleg hasonlít rám, de remélem, ő nem fog
megkopaszodni. Egyébként nagyon jó fej, abszolút
nor-
mális gyerek, de igyekszünk egy csomó olyan dolgot
be-
leplántálni a kis hátizsákjába az értékrendünkből, az
életfelfogásunkból, ami számunkra, és talán számára
is
- 334 -
fontos lehet. Igyekszünk nem elfeledkezni arról, hogy
egyre inkább önálló élete is van, gitározik, nagyon
szere-
ti, jó zenéket játszanak, rockot leginkább. Van
együttese
is, nagyon jók, imádom óket. Szerencsére nagyon jó
gi-
mibe jár, a budaörsi Illyés Gyula Gimnáziumba,
amelyik
egy jó értékrendet képviselő, szakmailag is kitűnő
intéz-
mény. Bendegúz matektagozatra jár, szereti,
országos
versenyen ért már el helyezést, a megyei
matekversenyt
már egyszer meg is nyerte, úgyhogy okos, jófejű
gyerek.
Most éppen táborban van. Holnap megy Angliába
nyelvtanfolyamra. Szörfözik. Egy igazi européer
figura.
Amennyire a mi korosztályunk röghöz kötött volt, ő
már annyira világpolgár. Hisz valljuk be, ha neked
hol-
nap azt mondanák, hogy Amerikában kell élned,
akkor
lehet, hogy vakarnád a fejed, ő meg azt mondaná,
oké!
Tavaly volt az ötvenedik születésnapom, és az volt
a
meglepetés, hogy elutaztunk, csakhogy én nem
tudtam,
hova megyünk. Gyöngyvér annyit árult el, hogy ne
csi-
náljak öt napra semmilyen programot. Kimentünk a
re-
pülőtérre reggel úgy, hogy még mindig nem volt
infor-
mációm. Azt tudtam, hogy reggel a Ferihegyről indul
hat gép, és mind a hat potenciális úti cél lehetett
volna.
Végül is Amszterdamba mentünk, leginkább azért,
hogy pipát is vegyek magamnak a születésnapomra.
És
jellemző módon, Amszterdam ugyan tök jó hely, de
én
nem tudnék ott élni, mint ahogy máshol sem, a
gyerek
- 335 -
meg azt mondta, fú, itt is tök jó lenne élni. És nem a
fű
miatt... Igazi európai, miközben én röghöz kötött va-
gyok. Az egyetlen, amit el tudnék magamnak
képzelni,
- 336 -
az London. Részben anglomán vagyok, mivel angol
ta-
gozatos gimibe jártam. London emellett egy
hagyomá-
nyokra épülő város, Amszterdamról ez azért nem
mond-
ható el. Persze tudom, a mai világban ez egyre
kevésbé
fontos szempont, de nekem még az. Belegondoltam
Hollandiában, hogy nem is tudom, „hogyan néz ki
egy
holland". Csokoládé bőrű, fehér bőrű vagy éppen
húzott
szemű? Mert annyira vegyes a felhozatal abban a
város-
ban, és az egész országban, hogy az valami
fantasztikus.
Én a magam röghöz kötöttségével már nem tudnám
meg-
szokni, a fiam azonban igen. Most, hogy elmegy
Angliá-
ba egy nyelvtanfolyamra — éppen beszélgettünk
erről
Gyöngyvérrel —, agyon fogjuk magunkat izgulni.
Biztos
nem lesz semmi baja, megállja a helyét, de
egyáltalán,
hogy nem lesz itthon. Az ő számára meg érthetetlen,
mi a
túróért izgulnak a szülei, amikor semmi olyat nem
fog
csinálni. Ez oké, de mi másképpen látjuk még ezt a
vilá-
got, mint mondjuk ők. És ez alapvetően nem is baj.
Szoktad nyilatkozni, hogy ha nem lenne
Gyöngyvér, akkor te
sem lennél, nem jöttél volna létre...
Abszolút. Én azt gondolom, hogy nélküle ez a
történet
egyáltalán nem működne. O az, aki az életemet
karban-
tartja, egyengeti, kapálgatja, metszegeti. Neki
köszön-
hetem azt, hogy azon kívül ne legyen semmi dolgom,
mint hogy reggel bemenjek dolgozni, hazajöjjek, vagy
- 2Ó1 -
el
tudjak menni oktatni, hogy könyveket, cikkeket írjak,
előadásokra járjak. Szóval az nem igaz, hogy nekem
ott-
- 2Ó1 -
hon olyan feladatom lenne, mint „ugye nem
felejtetted
el, hogy a gyerekért kell menni a teniszre?"
Előfordulhat
olyan, hogy el tudok menni egyszer-egyszer a
gyerekért,
de én sose vagyok beírva a jelenléti ívbe olyan
értelem-
ben, hogy rám biztosan lehet számítani. Olyan nem
hangzik el, hogy „ugye nem felejtettél el
bevásárolni?".
De ha nagy ritkán van időm rá, akkor elmegyek,
kapok
egy listát és megcsinálom.
Otthon csinálsz valamit?
Csinálok időnként, de kötelezően azért nem kell.
Sosem
kell mosnom, főznöm, takarítanom, bevásárolnom. A
feleségem megoldja, de van segítsége, nagyon régóta
jár
hozzánk Panni, egy héten kétszer. Panni még az
előző
lakásainkba is járt, szinte családtag. O az, aki kétszer
elvégzi a takarítást. Kéthetente egy leányzó kivasalja
az
összegyűlt dolgokat, Panni férje pedig rendszeresen
le-
nyírja a füvet. Nem arról van szó, hogy én esetleg
nem
tudnám megcsinálni, biztos meg tudnám, mert már
csi-
náltam, négy óra alatt végeznék én is. De azalatt a
négy
óra alatt, ha én ügyelet után pihenek, vagy valami
mást
csinálok, annak esetleg sokkal több haszna van,
mintha
ott húzogatom a fűnyírót föl és le.
Mondjuk van, akit épp az ilyesmi pihentet...
Nekem a futás a pihenés. A sport, a mozgás, ami egy
héten ötször mindig összejön, otthon gépen, vagy
kinn
az utcán, attól függ, hogy mire van libidó, mennyire
ér-
zem jól magam. Rendszerint a híradó alatt megyek le
az
alagsorba, futok egy fél órát vagy negyven percet, ha
arra van kedvem. Vagy a gyereket elviszem edzésre, s
addig, amíg ő edz, én is kimegyek a pályára, s ott
futok
egy negyven percet.
Tényleg van időd ötször futni egy héten? A te
időbeosztásod
mellett?
Erre mondom azt, hogy arra tud az ember időt
szakítani,
amire akar. Ezt részben azért is fontosnak tartom,
mert
némi erőnlét is kell ahhoz, hogy az ember tudja
csinálni a
munkáját. Ha megnézed a kortársainkat, vagy akikkel
együtt jártunk iskolába, kiderül, hányan vannak
elhízva,
elpuhulva ötven körül. Az ember nem is tudja így
megfe-
lelően végezni a munkáját - sem mentálisan, sem
fiziká-
lisan. Nem beszélve arról, hogy az ép testben ép lélek
című jól ismert szlogen szerintem nagyon is helytálló.
Pont a magyar orvosokra nem jellemző ez a
gondolkodás...
Neked is volt egy korszakod, amikor elhíztál.
Volt bizony egy korszakom, amikor elengedtem
magam
és felmentem száz kilóra. Jópofa történet volt, amikor
Gyöngyvér lefényképezett, ahogy álltam a zuhany
alatt.
A tusolóban az ember általában nem szokta peckesen
kihúzni magát, én is sokkal inkább emlékeztettem
egy
amőbára, mint a korábbi önmagámra. Gyöngyvér
meg-
- 340 -
mutatta a fényképet és én csak annyit kérdeztem: „ki
a
tököm ez?"
A feleségeddel hogy ismerkedtetek meg?
Az úgy történt, hogy valamikor réges-régen együtt
vol-
tunk Tajón egy építőtáborban, amikor én már
végeztem
a gimiben. Gyöngyvér pedig akkor volt azt hiszem,
elsős.
Ő az Apáczaiba járt, én meg a Veres Pálnéba.
Találkoz-
tunk ott az építőtáborban, de utána nem történt
semmi.
Aztán teljesen véletlenül, szintén ezer évvel ezelőtt,
össze-
futottunk az IKEA-ban. Tizenöt év távlatából azonnal
megismertem őt, és rögtön rákérdeztem, hogy „nem
te
vagy az véletlenül, akivel annak idején...?" S
elkezdtünk
beszélgetni. Ez az akkor még hosszú barna hajú, ma
már
egyébként szőke lány megbabonázott. Ma is
emlékszem:
fekete farmernadrág, fekete farmerdzseki volt rajta,
és ak-
kor még statikus mérnökként dolgozott. Azonnal
elvará-
zsolt. És ez a varázslat azóta is tart. Csak ma már
nem
hosszú barna haja van, hanem rövid szőke, és nem
mér-
nökként dolgozik, nem farmert hord, és szült nekem
egy
gyereket - de a varázslat változatlan. Ilyen a
kapcsolatunk
több mint húsz éve. Neki is volt korábban egy
házassága,
nekem is kettő. Ő elég fiatalon, rögtön a gimi után
férjhez
ment, az is tartott nyolc-tíz évig. Győrbe járt
iskolába, ott
végzett hídépítő mérnökként, ez volt az első
diplomája,
aztán jóval később, amikor mi már együtt voltunk, az
- 2ó4 -
Államigazgatási Főiskolán szerzett egy újabb
diplomát.
- 342 -
É s utána elment az OEP-hez.
Igen, dolgozott az első Fidesz-kormány idején
főigazga-
tó-helyettesként, és utána szerzett még egy diplomát
a
Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző
Központjában, ott egészségügyi szakmenedzser diplo-
mához jutott hozzá.
Hogy lesz egy hídépítőből O E P igazgató-helyettes?
Ő nem az egészségügyi résszel foglalkozott, hanem a
szervezet működtetésével, szervezetfejlesztéssel. Az
ő
feladata nem az volt, hogyan finanszírozzuk a vakbél-
műtétet, meg mennyi beteget fogadhat be az x, y, z
kór-
ház, hanem egy olyan rendszernek, mint a
társadalom-
biztosítási pénztár, a működtetése. Nem az, hogy
mennyi vécépapírt vegyünk, meg honnan vegyük az
A4-es papírokat, hanem rendszerszervezésileg ennek
hogyan kell felépülnie. Szerintem tök jól
összeállították
az egészet, de — mint annyi minden más, itt
Magyaror-
szágon - szétment a választások idején. Aztán jött az
új
csapat, jöttek az új emberek, jöttek az új ötletek, és
az,
amit addig megcsináltak, valahol eltűnt a
süllyesztőben.
Gyöngyvér jelenleg a Semmelweis Egészségügyi Kft.
vezetője. Ez a Semmelweis Orvostudományi Egyetem
magánegészségügyi vállalkozása. Azt gondolom, ez
tel-
jesen jó dolog, ami jó, ha van, mert a
magánegészségügy
rétegszolgáltatás. Vagyis ha van rá igény és pénz,
akkor
nem a TB terhére történik a beavatkozás, és így
sorokat
- 2ó4 -
lehet kikerülni. Ez nem azt jelenti, hogy valaki
rovására
engednek előre, nem a társadalombiztosítás fizeti az
el-
látásodat, hanem te magad. A lakosság 5-8%-át érint-
heti ez a szolgáltatás. Ennek a szervezését csinálja
Gyöngyvér.
Ahogy beszéltél róla, nyilvánvaló, hogy egy ilyen
ember mellé,
mint te, tényleg olyan feleség kell, mint
Gyöngyvér. Aki a hát-
országot biztosítja. De ehhez talán ő is túl nagy
kaliberű dol-
got végez. Ezért inkább egy háztartásbeli vagy
főállású anya
típusú nőt képzelnék el melléd.
Isten ments! Az, hogy ő nekem a társam, nem azt
jelen-
ti, hogy háztartási alkalmazottnak kell lennie. Arra
ott van a Panni, akinek fizetünk. Amit ő csinál, az egy
szolgáltatás. Gyöngyvér nem háztartási alkalmazott,
Gyöngyvér a hátország, aki biztosítja az egész
rendszer
működését. Egy iszonyúan okos, intelligens, jó fej nő,
aki szerintem tökéletesen kiegészíti az én hülyeségei-
met, jól tolerálja azokat. Szerintem ebből a
szempontból
tökéletesen illünk egymáshoz. Biztos vagyok benne,
hogy nála jobbat soha nem találnék, ezért is nem
érde-
mes keresni. Főleg, ha az ember ötvenéves elmúlt.
Pedig
nagyon sok korombeli pasi megvadul, és megjelennek
a
huszonhat éves, 95-60-80-as paraméterű csajokkal,
ami
lehet, hogy nekik tök jó.
De azért megnézed ma is a csajokat...
Hogyne nézném meg, miért ne nézném meg? Attól,
hogy az ember megnézi őket, jópofa velük, még nem
történt semmi. Valóban közvetlen vagyok a
kolléganő-
immel, megdicsérem, ha a lányoknak új a frizurája,
de
ez nem azt jelenti, hogy akkor ez bárkit bármire
feljogo-
sít. Isten ments, dehogyis!
- 345 -
East-Balkán, avagyegy tragédia margójára
A szenvedélybetegségekkel együtt élünk, ez nem
vitás.
Érdemes belegondolnunk, saját magunknak hányféle
szenvedélyünk van. És most nem csak a fiatalokról
be-
szélek, sőt. Elsősorban a felnőtt lakosságról, akinek a
viselkedése — így a függőségei is -, szociális
mintaként
szolgálnak a saját gyerekeik felé. S máris odaértünk
ah-
hoz a problémához, hogy nem feltétlenül mindig a
gye-
rekben kell a probléma gyökerét keresni, hiszen ő na-
gyon gyakran csak azokat a dolgokat követi, amiket
lát.
Amit otthonról hoz, és amit tanul, nemcsak otthon,
ha-
nem az iskolában, vagy a kortárs csoportmintától is.
Ennek a résznek azt a címet adtam: East-Balkán,
egy
tragédia margójára, ami nem elírás. Hiszen a West-
Bal-
kán tragédiáról mindenki hallott — kellőképpen meg-
rázta a társadalmat, és kellőképpen fontossá próbált
tenni bizonyos témákat. Hogy miért East-Balkán?
Azért, mert a problémát keletiesen próbáltuk
megolda-
ni, és mind a mai napig nem nagyon látható a
megoldás
teljes egésze. Habár a kormány felrakta már az
internet-
re is az új kábítószer-stratégia tervezetét. Akit
érdekel,
az olvassa el a xm vw.drogstrategia.hu oldalon,
mindössze
harminckilenc oldal, s könnyen, egyszerűen
megérthe-
tő, nem valami mély, tudományos fejtegetés. Utána
hoz-
zá is lehet szólni, érdemes elolvasni a
hozzászólásokat is,
a 95%-uk arról szól, hogy „elmentek ti a francba,
miért
nem lehet marihuánát legálisan vásárolni, én akkor
is
termeszteni fogom" stb. Sajnos nyilvánvaló, hogy
ilyen
hozzászólások mindig is lesznek. De ott van a
maradék
5%, amiből viszont lehet profitálni. Persze egy ilyen
ter-
vezet, még nem kész stratégia, nem azt jelenti, hogy
holnap-holnapután olyan változások lesznek, amitől
az
országhatáron a marihuána füstje is el fog
kanyarodni,
és nem fog bekerülni Magyarországra az anyag.
Ilyen
sose lesz, a drogproblémával mindig is együtt kell
élni.
Maga a West-Balkán történet mindenki számára
jól
ismert, kipukkadt egy lufi. Történt egy nagyon
komoly
tragédia, ahol három fiatal meghalt, és közülük
egynek
a szervezetéből ki lehetett mutatni pszichoaktív
szert.
Ez akkor nagyjából azt jelenti, hogy minden
harmadik
fiatal - és itt elsősorban a bűnös nagyvárosról, Buda-
pestről van szó — a pesti éjszakában használ
valamilyen
pszichoaktív szert? Nagyjából igen. Ugyanakkor nem
azt jelenti, hogy Budapesten éjszakánként betépett,
ká-
bítószeres bandák özönlenek, fosztogatnak és
gyújtogat-
nak. Előfordul, hogy valaki használ valamilyen
drogot,
viszont összességében, dominánsan mégsem ez a
jellem-
ző a fiatalok szórakozási szokásaira. De az ügy
kapcsán
hirtelen megint fontossá vált a probléma. Habár a
kábí-
tószer-problémáról mindig lehet beszélni, és a nyári
holt
szezon mindig is komoly kihívást jelent a híradóknak,
- 347 -
mert meg kell tölteni harminc-harmincöt percet vala-
milyen anyaggal. Nem tudom, hogy szoktak-e híradót
nézni, főleg a kereskedelmi csatornákon. Ezeken
olyan
- 348 -
hírek is szóba kerülnek, ami tegnap vagy tegnapelőtt
is
szerepelt már, előző napi bevágások is vannak, még
egy-
szer elmondják ugyanazt, mert a teljes adásidőt ki
kell
tölteni, mert ha nem, akkor jön a büntetés. Úgyhogy
ilyenkor mindig előkerül egy-egy mikrofon,
kábítószer-
ügyben mindig történik valami, a „fagyit", azaz a mik-
rofont odadugják az ember orra alá, lehet beszélni, és
nemcsak egyetlen egy mondatot vágnak be az ember
tízperces beszédéből, hanem akár másfél-két percen
ke-
resztül is megpróbálhat információkat átadni a képer-
nyőn keresztül. A probléma még azért is fontos, és
azért
is válik napjainkban ismételten fontossá, mert véget
ért
a „75 szombat", a fiatalság nagy sajnálatára. Én
75szombatnak hívom a nyári szünetet, ami valójában
75szombatból áll, hiszen nem kell másnap felkelni,
nincs
másnap iskola, ráérünk, 75 bulizós napból áll
tulajdon-
képpen az egész nyári szünet. Mikor elkezdődik az
isko-
la, a fiatalság megint visszakerül valamiféle keretek
közé, és valljuk be őszintén, ez a szülők egy részének
megnyugvást jelent, hiszen legalább hét órától
háromig
valamiféle szabályozott rendszerben tudhatja a
gyereket.
Tessenek visszagondolni a kecskeméti tragédiára,
ami-
kor a tizenhat éves kislány az öngyújtótöltő-palack
gá-
zának a szippantásába belehalt. Az is délelőtt, a
barátja
lakásán történt, a szülő dolgozott, nem tudta, hogy a
gyerek mit csinál.
Megtörtént a tragédia, és egy pillanat alatt
kiderült,
hogy hiányosak a szabályok. Azok a szabályok,
amelye-
- 349 -
ket egy paragrafusban rögzíteni lehet. Rögtön
felmerül
- 350 -
a kérdés, hogy akkor valójában mindent lehet
paragra-
fusok közé terelni? Mindent le lehet szabályozni
ponto-
san? Úgy gondolom, hogy alapvetően nem, de azokat
a
hiányzó szabályokat, amelyeket rég meg kellett volna
alkotni, most igyekeztek pótolni. Hogy például
hányan
lehetnek egyszerre egy szórakozóhelyen, mikor lehet-
nek, mettől-meddig, milyen korosztály stb. És igen,
ezt
követően ezeknek a szabályoknak a betartását
elkezdték
ellenőrizni, s bizony rögtön voltak olyan szórakozóhe-
lyek, amelyeket bezártak, voltak olyan
szórakozóhelyek,
amelyeket megbüntettek, mert nem volt elég WC, nem
volt menekülőút, nem volt elég tűzoltókészülék stb.
Azt hiszem, nagyon fontos dolog, hogy ezek a
szabá-
lyok megszülessenek, és persze be is tartsák őket.
Mert
egy szabály csak annyit ér, amennyit be is tartanak
be-
lőle. A kérdés az, hogy ezek valójában mennyire
fogják
tudni kontrollálni azt a fajta magatartásformát, ami
ma
a fiatalság egy részére - hangsúlyozom, egy részére! -
alapvetően jellemző. Azok az okok, amelyek jóval in-
kább fontosak lehetnek, mint a négyzetméterek, köb-
méterek, meleg víz, hideg víz, tűzoltókészülék, azok,
amelyekre viszont nem lehet szabályokat alkotni. Itt
az
első kérdés, a miértekre való válasz, amiket nagyon
ne-
héz megtalálni. Mit keres egy 15 éves fiatal
hajnalban a
pesti utcán? Hangsúlyozom, Budapest egy teljesen
más
történet, mint az ország bármelyik más része; mind a
szerhasználat, mind a populáció szempontjából. Nem
beszélve arról, hogy Budapest egy arctalan tömeg.
Szó-
val miért is kell egy 15 éves fiatalnak az utcán
éjszakáz-
- 351 -
nia? S hiányzik ő egyáltalán valakinek? Ha
hiányozna,
akkor lehet, hogy nem lenne ott, mert
feltételezhetjük,
hogy akkor egy kicsit jobban foglalkoznának vele.
Szere-
ti őt egyáltalán valaki? Ha szeretné, akkor
valószínűleg
hiányozna is valakinek, és akkor megint csak nem
lenne
ott. Ezeket a kérdéseket világos, hogy nem lehet
jogsza-
bályokkal rendezni.
Jómagam elég korán járok dolgozni a kórházba,
álta-
lában olyan háromnegyed hat körül megyek át
valame-
lyik budapesti hídon, és főleg nyáron lehet látni, hogy
a
fiatalok akkortájt özönlenek haza a különböző
szórako-
zóhelyekről. Vagy, urambocsá, mennek át egy másik
helyre. Azt kell mondanom, hogy a mohácsi vész után
a
szétvert magyar csapatok valószínűleg sokkal
szervezet-
tebben menekültek, mint ahogy a fiatalok „vonulnak"
ilyentájt a hidakon, a város utcáin. Este elindul a
gyerek,
szépen felöltözve, csilli-villi cipőcske, ruhácska, ezzel
szemben az a hajnali vonulás gyakorlatilag sok
minden-
re emlékeztet, csak arra nem, hogy ők a felhőtlen
szóra-
kozásból indultak haza.
Ha már szert használ a fiatal, akkor nagyon
érdekes
kérdés, hogy mit akar ő pótolni tulajdonképpen a
saját
szerhasználatával? S hogy érdekel-e egyáltalán
valakit,
hogy ő szert használ, a kórházi ellátórendszeren
kívül,
már ha valamilyen okból bekerül egy intézménybe.
Persze ha tizennyolc év alatti, akkor a kórházakban
kö-
telességünk a szülővel is felvenni a kapcsolatot. S bi-
zony-bizony ilyenkor nagyon érdekes válaszokat szok-
tunk kapni a szülői oldalról, amikor értesítjük, hogy
- 352 -
tessék szíves bejönni, mert a család büszkesége itt
van
benn nálunk a kórházban, most már jó állapotban
van
és lehetne hazamenni. Csakhogy egyelőre még nem
töl-
tötte be a tizennyolcadik életévét, úgyhogy haza kell
őt
vinni.
Nagyon érdekes szülői kezdeményezések láttak
nap-
világot a West-Balkán tragédiát követően, hol
máshol,
mint a Facebookon, ami, valljuk be őszintén, nem
első-
sorban a mi műfajunk. Sőt abszolút nem a mi műfa-
junk. Két ilyen kezdeményezés is volt, az egyik az
ellen-
őrzött szórakozóhelyek, a másik az éjszakai
őrjáratok.
Nagyon mókás dolog mindkettő. Az ellenőrzött szóra-
kozóhelyek ötlete arról szól, hogy mondjuk engem,
vagy
bármilyen hozzám hasonló korú, már nem éppen
fiatal,
túl az ötödik X-én lévő versenyzőt rábeszélnének,
hogy
tessék szíves lenni péntek este elmenni erre és erre
a szó-
rakozóhelyre, ott sorba állni, bemenni, körülnézni,
hogy
ott minden rendben van-e. Gondoljanak bele a
szituáci-
óba, én, a szülő tényleg odamennék, beállnék a
sorba,
azt gondolom, már ott elég furcsán néznének rám.
Rész-
ben, mert minden sorban álló biztos, hogy a
gyerekem
lehetne, de még a biztonsági őr is. S ha sorra
kerülnék,
megkérdezné tőlem, hogy „tata, hová, hová?". Hát,
mondom, szeretnék felhőtlenül szórakozni péntek
este.
Bejutnék a vágyak titkolt helyére, és ott elkezdenék
el-
lenőrizni. Megnézném, hogy van-e menekülő út, stb.
És
ha nincs, vagy valamit nem találnék megfelelőnek,
- 353 -
ak-
kor azt jelezném a biztonsági szolgálat vezetőjének.
Sze-
rintem, ha mázlim van, két monoklival vagy egy
csukló-
- 354 -
töréssel megúsznám a történetet. Mert úgy vágnának
ki
engem erről a szórakozóhelyről, hogy a lábam nem
érné
a földet...
A másik ötlet, az éjszakai őrjáratok kérdése, még
ér-
dekesebb dolog. Ha megint csak rá tudnának
beszélni
egy másik apukával, hogy éjszaka őrjáratozzunk a
szóra-
kozóhelyek környékén, és keressünk földön fekvő,
csel-
lengő, ilyen-olyan gyerekeket. Tessenek
belegondolni,
megáll egy autó, benne ül két fickó, letekerik az abla-
kot, ott van három-négy tizenöt éves forma gyerek,
és
megkérdezik tőlük: „Hová, hová gyerekek?" Most
meg-
próbálnék eurokonform módon válaszolni a gyerekek
helyett: „Hát magának ahhoz meg mi a f... köze van?"
És akkor nagyon finoman fogalmaztam. Mert mit is
mondunk a gyereknek, ha netán elengedjük őket?
„Ne-
hogy idegennel szóba állj!" Még ha relatíve jó arcú
ide-
genekről is van szó, tessék megnézni a Kékfényt.
Hány jó
arcú ember van, ANTSZ-től jöttem, szennyvizet ellen-
őrzők stb., és sokan bedőlnek ezeknek a trükköknek.
Szóval ezeknek a fajta szülői kezdeményezéseknek a
vi-
lágon semmi értelme nincs. Nem beszélve arról, hogy
ha
én foglalkozom ezzel a témával, akkor valószínűleg
az én
gyerekem nem fog éjjel kettőkor vagy négykor a pesti
utcán csatangolni. Ha majd tizenkilenc-húsz éves
lesz,
az egy teljesen más történet, de amíg még
kiskamasz,
addig azt gondolom, hogy nem ott a helye. De vissza-
térve az „őrjáratra", milyen dolog az, hogy a gyerek
ott-
hon van, a feleségem otthon van, én meg elmegyek a
pesti éjszakába „felhőtlenül szórakozni" és
„őrjáratokat
- 355 -
végezni"? Szóval ennek a fajta kezdeményezésnek
sze-
rintem semmi értelme.
Nézzünk most egy-két adatot! Egy átlagos hétvégi
napon Magyarországon körülbelül 350 ezren
használnak
valamiféle pszichoaktív anyagot. Évente 45 millió
drog-
használat „történik". Ez egy átlag, ami azt jelenti,
hogy
mi, magyarok, mindannyian évente négy és fél
alkalom-
mal használunk valamilyen kábítószert. De még
mielőtt
én bárkit is meggyanúsítanék kábítószer-
használattal,
szó nincs erről. Tessék elhinni, sokan vannak
olyanok,
akik helyettünk is teljesítenek. Akik leveszik a
vállunk-
ról ezt a fajta terhet. Szóval szó sincs arról, hogy ha
majd
eljön december 15-e, itt ülünk pánikban, hogy még
egy
rohadt spanglit sem szívtam el, egy csíkot sem
szívtam
fel, egy tablettát se nyeltem le, és már csak kettő
hetem
van rá, hogy teljesítsem az évi kvótát. Hát ez
pontosan
ugyanolyan, mint az alkoholfogyasztás.
Magyarországon
körülbelül 13 liter 96%-os alkohol jut per fő, per év
mindenkire. Lehet, hogy sokan ismernek olyat a
környe-
zetükben, aki jóval túlteljesíti ezt, és hál' istennek te-
hermentesít bennünket az alól, hogy nekünk is
ugyan-
azt a 13 liter 96%-os alkoholt egy év alatt le kelljen
dönteni a torkunkon.
Nagyon érdekes kérdés az is, hogy tulajdonképpen
mit is értünk az alatt, hogy kábítószeres? Szóval
milyen
fajta kép fog megjelenni előttünk, amikor ez a
mágikus
szó elhangzik, hogy kábítószeres? Hát biztos nem
olya-
né, aki a valódi kábítószer-élvező! Azt gondoljuk,
- 356 -
hogy
ez a kábítószeres ott lesz Budapesten, a Blaha Lujza
- 357 -
téren, vagy a volt Moszkva, most már Széli Kálmán
téren,
és amikor kijövünk a metróból, akkor odajön: „Adjon
már egy ötvenest, adjon már egy százast!" Ápolatlan,
el-
hanyagoltan néz ki, a kisgyerektől lehet, hogy elveszi
a
pénztárcáját, mobiltelefonját stb., hát tessenek
elhinni,
abszolút nem ő a típusos kábítószer-használó. Az
átlag
kábítószer-használó — és nem akarok senkinek a
lelkébe
gázolni — pontosan ugyanúgy néz ki, mint bármelyi-
künk. Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban egy
nagyon
érdekes példát: három évvel ezelőtt egy nyugat-
európai
nagyváros egyik irodaházban, ahol egy nagy
multicégnek
volt a székhelye, csináltak egy vizsgálatot.
Csütörtökön,
ebéd után egy órával megnézték azt, hogy az ott
dolgo-
zó huszonhárom és negyvenhárom év közötti,
magasan
kvalifikált, diplomás, több nyelven beszélő, jól
kereső,
jól élő embereknek milyen anyagokat találnak a
vizele-
tében. Megvolt az ebédidő csütörtökön, visszamentek
dolgozni, és akkor azt mondták nekik, hogy na, pisi.
Le-
adták a vizeletet. Egyetlen egy szert néztek, a
marihuá-
na hatóanyagát. És láss csodát, a vizeletminták 20%-
a
pozitív lett THC-re. Ez egy buta vizsgálat, már abból
a
szempontból, hogy mindössze 72 órára
visszamenőleg
ad pozitív eredményt, és csak annyit mutat, hogy van
benne szermaradvány vagy nincs. Hogy egy órája
szívta,
vagy másfél napja, azt nem árulta el. Magyarán
szólva,
ez a jól kereső, magasan kvalifikált, több nyelven
beszé-
lő populáció az elmúlt 72 órában biztosan használt
ma-
rihuánát. S azért nézték csütörtökön, mert ha ez egy
péntek-szombat-vasárnapi buliban történik, azt már
ez
- 359 -
a buta teszt nem tudja kimutatni, annyira nem intelli-
gens. Szóval húsz százalék a munkás hétköznapokon is
biztosan élt a marihuána nyújtotta lehetőségekkel. És
hát joggal gondolhatjuk ezekről az emberekről — akik az
előbb említett tulajdonságokkal rendelkeznek —, hogy
ők biztos nem fognak tőlünk pénzt tarhálni, biztos nem
fogják a gyerektől elvenni a mobiltelefonját, pénztárcá-
ját. De a helyzet egyértelműen az, hogy ők jóval inkább
típusos kábítószer-használók, mint az, aki ott a Blahán
olyan nagyon furcsa szociális státuszban éli az életét.
Utóbbit úgy hívjuk, problémás droghasználó, de a
jelentős
részük a szerhasználóknak nem ebbe a problémás
kate-
góriába tartozik. És sosem fog találkozni az életében
sem a rendőrséggel, sem az egészségügyi
ellátórendszer-
rel. Szóval érdemes egy picit ezen az általános képen
vál-
toztatnunk, és nem feltétlenül mindig rögtön
valakinek
a homlokára sütni a skarlátbetűt, amikor arról van
szó,
hogy esetenként kipróbálta a kábítószert.
Ilyenkor egy mágikus mondat szokott elhangozni
az
okos felnőttek szájából: „Bezzeg az én időmben". Én
azt
gondolom, hogy ez egy nagyon szép mondat, de a
hitel-
értéke gyakorlatilag nulla. Azért, mert abban a
bizonyos
„bezzeg az én időmben" teljesen más világot éltünk.
Amikor mi tizenhat évesek voltunk, egy teljesen más
környezetben, más dolgokhoz kellett
alkalmazkodnunk.
Ez persze nem azt jelenti, hogy pozitívan kell állni az
ő
szerhasználatukhoz, csak ne próbáljuk
összehasonlítgat-
ni azt, ami mondjuk a '70-es, '80-as évek közepén zaj-
lott azzal, ami most, 2011-ben van, vagy 2013-ban
lesz.
A két történetnek nincs közös nevezője! Azok a
generá-
ciós különbségek, amelyek a mai kamaszgyereket a
szü-
lőtől elválasztják, sokkal nagyobbak, mint a „bezzeg
az
én időmben". Én emlékszem, hogy annak idején hogy
megmosolyogtam édesanyámat, amikor az első video-
magnót vettük, halványlila gőze nem volt arról, hogy
hol kell bekapcsolni, vagy a távirányítót hogy kell
kezel-
ni. S hogy annak idején a nagypapa nem értette,
hogy a
futballmeccs hogyan kerül a tévébe, és amikor előre
rúg-
- 361 -
ták a labdát, akkor nagypapa oldalra hajolt, mert
biztos
volt benne, hogy akkor jobban látja, a labda mennyire
ment előre. Nos, a mi gyerekeink ugyanígy
mosolyognak
rajtunk, amikor azt a fránya mobiltelefont nem tudjuk
jól
beállítani, amikor egy gombnyomással eltüntetjük a
szö-
vegszerkesztőből a képet, ők meg kettő
gombnyomással
vissza tudják az egészet állítani. Ez a különbség
napjaink-
ban sokkal nagyobb, mint annak idején, amikor mi
vol-
tunk még kamaszok, és ami közöttünk és szüleink
között
volt. Ha másért nem, hát azért, mert azóta a
vasfüggöny
leomlott, s jó húsz éve hirtelen megváltozott minden.
Ne-
künk még annak idején építőtábor volt, KISZ-tagság
—
nem sok haszna volt, de ártani se ártott, mert a
táborok
egész jók voltak - és még folytathatnám a sort, de
valljuk
be, túl sok negatív dolog nem ért minket. De
információ
sem! Nem tudom, mikor tetszettek utoljára papír
alapú
levelet írni valakinek, nem hivatalos levelet, nem is
kér-
vényt, hanem mondjuk a nagymamának valahova. Mi
még írtunk, s három hét múlva megjött a válasz. Ma
már
ez szinte elképzelhetetlen. Ma már e-mailt írunk,
sms-t
írunk, „fészbukozunk". Hiszen egy olyan felgyorsult
vi-
lágban élünk, ami számunkra, szülők számára,
akiknek
kamaszkorú gyerekei vannak, szinte átláthatatlan, és
bi-
zony egyre kevesebb a közös nevező köztünk és
gyereke-
ink között. A fiam mondta egyszer a mobiltelefon- és
a
számítógép-használatról, hogy ő őslakos, mi meg
betele-
- 362 -
pültek vagyunk. Azt gondolom, ez egy baromi jó mon-
dat, mert soha nem fogjuk tudni azt a fajta életet
élni,
amit ők. Ne is akarjuk!
- 363 -
Egy-két másik tényadat, ami azt gondolom, sokkal
szomorúbb, mint az előző. Ma a hétperces ementáli
gyerekek világát értjük. Mitől hétperces egy gyerek?
Attól, hogy ma Magyarországon egy átlag magyar
szülő,
egy átlag magyar gyerekkel naponta átlagosan hét
per-
cet foglalkozik. Tessenek belegondolni, elkezdődött
az
iskola. Elment a gyerek iskolába, majd három hét
múlva
a szülő, vagy akár a nagyszülő felteszi az egyik legbu-
tább felnőtt kérdést, ami felnőtt szájából
elhangozhat:
„Mi történt fiam az iskolában?". És mi a válasz?
„Sem-
mi." Magyarországon nincsen olyan iskola, ahol
bármi
történne, minden iskolában garantáltan „semmi"
törté-
nik! S miután a gyerek hazajön, a táska repül a
sarokba,
a gyerek leül a gép elé, bekapcsolja, elkezd
„kockulni"
— mert kockának azt nevezzük, aki ugyanannyit
gépe-
zik, mint mi, csak ő szereti, mi meg nem —, és valljuk
be, a számítógép a világ legjobb „villanypásztora".
Mit
kell csinálni a gyerekkel a gép mellett? Időnként
kielé-
gíteni az alapvető igényeit: „apa, anya, szomjas
vagyok,
éhes vagyok", ilyenkor a szolga szalad, viszi, teszi.
Egye-
dül a mellékhelyiséget intézi még önállóan, de aztán
órákig beleragad a gépbe... Gyakorlatilag ezzel a gye-
rekkel semmi nem történik, ez egy angyali jó gyerek,
ez
nem jár el sehova, ez mindig otthon ül. Csak
valójában,
fejben merre jár, arról halványlila gőzünk nincsen. A
hét
percbe persze sok minden belefér: megírtad-e a
lecké-
det, bepakoltad-e a táskádat, befizetted-e az ebédet,
vettél-e bérletet, uzsonnádat megetted-e? Világos,
hogy
ezekre a válasz az lesz, hogy igen, majd amikor öt
nap
- 364 -
múlva kimászik a bennfelejtett uzsonna a táskából
egy
véletlen folytán, akkor az ember már nem is
csodálko-
zik. És ennyi, mert nincs idő arra, hogy a gyerekkel
fog-
lalkozzak, mert hét percem van rá naponta, mert
nekem
is dolgoznom kell, készülnöm kell, mosni, főzni,
takarí-
tani. Végérvényesen lemaradtunk a gyerekek mögött,
hiszen ezt a fajta sebességet, ez a fajta felgyorsult
életvi-
tel, amit ők élnek, számunkra nagyon nehezen, vagy
ab-
szolút nem átlátható. Ma egy tizenöt-tizenhat éves
gye-
rek - teljesen mindegy, hogy fiúból vagy lányból van
— egyszerre legalább öt-hat dologra tud
párhuzamosan
odafigyelni! Én felnőtt férfiből vagyok, s bevallom,
iga-
zán egyetlen egy dologra tudok egyszerre
koncentrálni.
Ha mondjuk telefonálás közben valaki hozzám szól,
megzavarodok. A hölgyek előnyben vannak, ők
legalább
kettő, de inkább három dologra tudnak
párhuzamosan
figyelni - s ez egy fantasztikus adottság. De a gyerek?
Párhuzamosan nézi a tévét, a telefonján facebookol,
mindemellett zenét hallgat, gitározik, olvas, és talán
még eszik is, miközben még a táskáját is bepakolja.
És
bármelyik dologra rákérdezünk, mindegyikre tud
vála-
szolni, és nem hülyeségeket mond. Ez egy
fantasztiku-
san jó tulajdonság, és jó lenne, ha megmaradna
bennük
ez az abszolút sokrétűség. Ehhez viszont tartósan
foglal-
kozni kell a gyerekkel. De sajnos egyre kevesebb
közös
nevezőnk van a gyerekekkel. Miről beszélgessünk
velük?
Beszélgessünk velük a Facebookról? Az én fiam
mond-
ta, aki most tizenöt éves, hogy aki idősebb, mint
tizen-
- 365 -
kettő, és fiatalabb, mint harmincöt, és nincs a
Facebook-
- 366 -
on, az nem létezik. Félve mondom, de bizonyos
mérté-
kig igaza van. Én például hála az égnek nem vagyok
a
Facebookon. De ma, az információáramlást, azt a
sebes-
séget, azt a mindenről tudni akarást, ami bennük
van,
érdemben nem is tudjuk kezelni.
Itt van a mobiltelefonok kérdése, biztos vagyok
ben-
ne, hogy a gyerekek kivétel nélkül használják tanítás
alatt is a mobiltelefonjukat. De nem feltétlenül arra,
hogy a matematikapéldához az alapműveletek közül
bármit is elvégezzenek. Nem, hanem zajlik az sms-
hábo-
rú az iskolákban, folyamatosan mennek az üzenetek a
pad alatt. És ma már egy valamire való gyerek vakon
meg tudja írni az sms-ét, ül az iskolában, akár a
máso-
dik padban, nézi a tanárt, aki éppen magyaráz
nagyon
lelkesen, a gyerek „ál-élő" tekintettel néz ki a
buksijá-
ból, és a másik kezével a pad alatt vakon megírja az
sms-
t, amit nem feltétlenül a szomszéd padsorba küld el,
hanem akár a szomszéd kontinensre. Persze
mondhat-
juk, hogy „bezzeg az én időmben ilyen nem volt", per-
sze, mobiltelefon sem. De mi is leveleztünk, mondjuk
nekünk meglehetősen behatárolt lehetőségeink
voltak
erre, mert amikor háttal állt a tanár, és írt a táblára,
akkor jöttek-mentek a papírfecnik. Ma a tanárnak
eszé-
be nem jutna, hogy elkobozza a levelet. Már csak
azért
sem, mert nem is igazán érti, ami le van benne írva.
Mert az sms kitermelte a saját maga nyelvezetét, bár
létezik egy magyar sms-szótár, amiből meg lehet ezt
fej-
teni, de az ember nem fog hosszú órákat rászánni
arra,
hogy a különböző jeleket, piktogramokat,
rövidítéseket
- 367 -
megpróbálja beleilleszteni ebbe a történetbe. S ez
megint
csak a felnőttek lemaradását jelenti a gyerekekhez
képest.
Nagyon érdekes volt, az egyik ismerősöm, aki
igazá-
ból nem nagyon tudott a gyerekével miről beszélni,
úgy
gondolta, hogy na, majd a Facebookon megkeresi a
gye-
rekét. Hasonló korú versenyző, mint én, felment és
láj-
kolta a gyermekét. A gyerek meglátta, hogy apuka
láj-
kolta őt, s frászt kapott, mert hogy ebben a műfajban
apuka nem barát, unfriend, vissza is pöckölte
rögtön.
Aztán apuka elkövetett még egy, ha lehet
végzetesebb
hibát, feltette a gyerek ötéves kori fényképét, amikor
hópihe volt a jelmezbálon. Magyarán, a srác nevét
be-
ütötted, megjelent ez a kép. Amúgy egy 17 éves, tök
jó
fej kamaszgyerekről van szó. Hát három hétig nem
be-
szélt a gyerek az apjával. És kinek volt igaza? A
gyerek-
nek. Mert miért akart az apuka olyan műfajba
beleavat-
kozni, ami nem az övé, amit nem tud
megfelelőképpen
koordinálni? Szerintem egyetlen egy lehetőség van a
kö-
zös nevezők megteremtésére, és ezt úgy hívják, hogy
család.
De térjünk vissza ismét a statisztikákhoz!
Magyaror-
szágon, erről már beszéltünk az előbb, évente 45
millió
alkalommal használnak drogot. Ebből viszont alig
hal-
nak meg százan, s akkor még nagyon-nagyon felfelé
ke-
rekítettem. A tavalyi évben például mindössze 17
drog-
halál volt a hivatalos adat. Persze ennél biztosan több
a
tényleges szám, de nem tudunk minden esetről.
- 368 -
Aztán
körülbelül öt-hatszázra tehető a droghasználat
kapcsán
krónikus betegségben szenvedők száma — akár testi,
- 369 -
akár pszichés betegség —, és körülbelül ötezer
eljárás in-
dul kábítószer-használat miatt ma Magyarországon.
Tehát: mennyi a valószínűsége annak, hogy valaki
bele-
hal a kábítószer-használatba? Mennyi az esély arra,
hogy
valaki beteg lesz, és mennyi az esély arra, hogy
valaki
börtönbe kerül? Mennyi a sansza, hogy — egyébként
a
mai hatályos jogszabályoknak megfelelően - egy
egysze-
rű spangli elszívását követően valakit két évre
Kufstein
várába zárjanak nehéz vasban, mint anno Rózsa Sán-
dort? Rögtön szögezzük le, nem sok.
Mindeközben az okos apuka azt mondja a gyerek-
nek, hogy „fiam, belehalhatsz a kábítószerbe, beteg
le-
szel, elvisz a rendőr". És erre mit mond a gyerek?
„Ugyan
apa, velem ez nem történhet meg." És kinek van
igaza?
Ismét csak a gyereknek! Hiszen a szerhasználók
nagyon
nagy százaléka úgy éli le az életét, hogy soha
semmiféle
egészségügyi gondja, se bárminemű problémája a
ható-
ságokkal nem lesz. Persze, ha otthon lebukik, lesz
egy
kis ajtócsapkodás, meg hangos beszéd, de ennyi.
Egyete-
mi évfolyamtársaim pár évvel ezelőtt, amikor a
gyereke-
ik kezdtek kamaszodni, felhívtak telefonon, hogy „Te,
szeretném elhozni hozzád a fiamat." Ez egy nagyon
ciki
mondat, erre én most mit kérdezzek? „Mi van, a
gyerek
anyagozik, vagy pszichés problémák vannak vele?"
Nem,
csak hogy megnézze az osztályt. Mondom, én nem
mú-
zeumban dolgozom, hanem egy kórházban, ahol
beteg
emberek vannak! „Jó, tudom, de hogy lásson egy
olyan
- 370 -
jó kis kábítószerest, tudod, egy olyan izét." Ennek
sem-
mi értelme nincs, mert ha ennek lenne valódi hatása,
- 371 -
akkor fognánk egy aktuálisan nálunk fekvő beteget,
művesekezeléssel, lélegeztetőgéppel, légággyal, min-
dennel együtt egy üvegkalitkába kiraknánk a Hősök
terére, oda az Ismeretlen Katona sírja mellé, oda
lehetne
menni, meg lehetne nézni. De ez nem így működik!
Szerintem a szenzációhajhász, sokkterápiára
épülő,
akár a médiában is előforduló megjelenéseknek —
ame-
lyekben persze én is benne szoktam időnként lenni —
semmiféle prevenciós jelentőségük nincs. Persze,
mert
mit látunk a tévében? Meghalt a tizenhat éves
kislány,
mert gázt szívott. S akkor elhangzik, hogy a gáz mit
csinál, szívritmuszavar stb. Snitt, következő hír,
kancsal
oposszum született a düsseldorfi állatkertben, jaj, de
édes, jaj, de aranyos. Elfelejtettük a történetet, nem
ve-
lünk történt meg, vele történt meg, szegény gyerek,
sze-
gény anyja. Nem, a sokkterápiának, az
elrettentésnek
túl sok értelme nincsen. Persze ott van az egész
preven-
ció, az egész megelőzés kérdése, amit én alapvetően
me-
gint csak nem nagyon szeretek. Mert sok tényezőt
kell
számításba venni: kit előzünk meg, mikor előzünk
meg,
hogyan előzünk meg, milyen gyakran? Kell-e
egyáltalán
ezeket a szegény gyerekeket előzgetni, meg mik
legye-
nek azok a színterek, ahol a megelőzési
információkat
megkapják.
A prevenció ettől még nagyon fontos! Nagyon
fontos
például a politikusoknak, mert bele tudják írni a saját
kampányfüzetükbe, s meg tudják ígérni, itt kérem
szé-
pen a prevenciónak olyan eredménye lesz, hogy hírét
nem fogják hallani a településen kábítószer-
használat-
- 372 -
nak! Hihetetlen mondatok! Én úgy gondolom, hogy a
politikának jelenleg az a feladata, hogy a szakmát
segít-
se abban, hogy egy jól használható, szakmailag
elfoga-
dott drogstratégia szülessen. Ami mellé aztán oda
állhat
a politika is, és támogatni tudja a saját erejével, ami
alatt
akár anyagi támogatást értek.
Az emlegetett hétperces szülő nemigen veszi ki
részét
a prevencióból, mit csinál ehelyett? Azt mondja:
kedves
iskola, itt van a gyermekem, én őt most ide beadom, s
majd tizennyolc éves korában kiveszem. Addig tessék
szíves lenni egy kész embert faragni belőle,
érettségivel
vagy szakmával, mert én borzasztóan nem érek rá,
ne-
kem csak hét percem van naponta a gyerekre. Vagyis
az
iskola csinálja meg, ott végezzenek el mindenféle
pre-
venciót. S mindez tulajdonképpen az iskolának is
fontos,
mert ha már ide beadta a szülő ezt a drága kedves,
élő
munkadarabot, akkor formáljuk már meg: próbáljunk
értékrendet, tudásbázist adni, jövőképet adni neki,
plá-
ne, hogy lehet pályázni mindenféle prevenciós
progra-
mokra, amik nagyon fontosak tudnak lenni, főleg
akkor,
ha jól működnek.
Aztán ott van maga a célcsoport, ott vannak a sze-
gény gyerekek. A gyerekeket nagyon érdekli a
preven-
ció, főleg akkor, ha iskolaidőben zajlik. És lehetőleg
nem
az iskolában van, hanem mondjuk a művelődési köz-
pontban, ami 500 méterrel arrébb van. Tessék megfi-
gyelni, hogy ilyenkor — mikor épp mennek a
gyerekek a
művelődési központba —, mennyire figyelnek oda
egy-
másra. Megvárják a lemaradozókat, nem szaladnak
át
- 373 -
az úton. Világos, mert jó taktikai érzékkel a 45
perces
prevenciós órából lehet 3 x 45 percet csinálni. Hogy?
Például úgy, hogy „jaj, otthagytam a sapkámat tanár-
nő", a szemüvegemet, bármit, még vissza kell
szaladni,
és akkor gyakorlatilag a napi 6 tanórából 3 el is
ment, és
ez jó, igaz, hogy valami nagyfejű próbált mindenfélét
magyarázni, de elment a délelőtt. Visszagondolva
ezek-
re a kötelező jellegű dolgokra, abban a „bezzeg
időben",
mennyire örültünk neki, amikor Brezsnyev elvtárs
eljött
Budapestre. Vagy amikor Fidel Castro vagy Jurij
Gaga-
rin jött el. Azért örültünk, mert példának okáért én —
aki a belvárosba jártam iskolába - ott állhattam
délelőtt
a Kossuth Lajos utcában, kezemben egy zászlóval,
kis-
dobos egyenruhában, és integethettem. Halványlila
gő-
zöm nem volt, hogy ki volt az a fickó, aki ott volt, de
nem kellett bemenni az iskolába, hanem ott álltunk,
és
erre elment az egész nap. Persze, mert már
odaállítottak
minket 9-kor, igaz, hogy Brezsnyev elvtárs csak 12-
kor
jött arra, de nem baj, mert nem kellett benn lenni az
iskolában és utána már nem is kellett visszamenni.
Úgy-
hogy ezek a boldog prevenciós, vagy az iskolán kívüli
„boldog" programok mindig nagyon fontosak voltak a
gyerekeknek. Az már mindegy, hogy a program maga
nagyon kevéssé érdekli őket, s valljuk be, az esetek
je-
lentős részében nem is nekik szól. A gyerekeknek
ugyan-
is nem arról kell beszélni, hogy milyen hatása van a
ma-
rihuánának, mit okoz a mefedron, mi az a kokain stb.
Mert ezzel a tudásbázissal, higgyék el, kedves szülők,
messze előttünk járnak, mert az ő életüknek jóval in-
- 374 -
kább része, mint a mi életünknek. Nem erről kell a
gye-
rekeknek beszélni. Nagyon egyszerű. Miről szól tulaj-
donképpen a kábítószer-használat? Nem arról szól,
hogy
meghalsz, nem arról szól, hogy beteg leszel, és arról
sem
szól, hogy elvisz a rendőr. Egyetlen egy dologról szól,
a
pszichoaktív szerek használata — és itt bátran
mossunk
össze minden pszichoaktív szert, az alkoholtól az
„elve-
temült" kábítószerig —, arról, hogy ezek a szerek
meg-
változtatnak. Ráadásul úgy változtatnak meg, hogy
azt
érdemben nem tudod befolyásolni. Gondoljunk bele,
a
legáltalánosabban használt pszichoaktív szer az
alkohol.
Normális esetben az ember alkoholfogyasztás nélkül
még tudja kontrollálni a saját dolgait. Tegyük fel,
elfo-
gyaszt két pohár bort. Kérdés, hogy milyen
gyakorlattal
rendelkezik az illető, de ha átlag alatti magyarról be-
széljünk, aki nem olyan jelentős gyakorlattal bír az
alko-
holfogyasztás területén, mi történik vele? Kicsit
ellazul,
kicsit oldottabb lesz. Megiszik még kettő pohár bort,
akkor bizony megint tovább változik, mondjuk a
járása
picit kacskaringózó lesz, lehet, hogy a beszéde is
meg-
változik. Ujabb kettő pohár bor után — és itt azért
sok-
felé indulhatnak az utak —, van, aki sírva vigad, van,
aki
agresszív lesz, van, aki röhögcsél, van, aki bealszik
stb.
És hogy változtat meg minket? Tudjuk mindezt befo-
lyásolni? Nem. Kettő liter bor után, mégha az
agyunk-
ban lévő működő kettő darab idegsejt azt is sugallja,
hogy valahogy mennünk kéne, hogy fogunk menni?
Esetenként faltól falig, ha egyáltalán képesek
vagyunk
- 375 -
arra. Mit csinált ez a pszichoaktív szer velünk?
Megvál-
- 376 -
toztatott! És hogy változtatott meg? Úgy, hogy ezt ér-
demben nem tudjuk befolyásolni. Nos, erről szól a
pszi-
choaktív szerek használata.
Egyébként az alkoholfogyasztásba is ugyanúgy
bele
lehet halni, mint a szerhasználatba. Berúgott valaki,
leesett a bringájáról, fejreállt, elütötte az autó, leáll a
légzése, teleokádja a tüdejét stb., csak az ilyen
esetek-
ről sokkal ritkábban beszélünk, mint amikor a 16
éves
kislány felszívta a gázt, szívritmuszavara lett és bele-
halt. '
Visszatérve a fiatalokra, a gyerekekre: az ő
szempont-
jukból nagyon fontos, hogy valóban őket, az ő nyelvü-
kön szólítsuk meg, és olyan információkat adjunk át
nekik, amik abszolút hitelesen szólnak és számukra is
jelentenek valamit.
Szó volt a hétperces gyerekekről, akik ráadásul
még
ementáliak is. Mitől ementáli egy gyerek? Nem attól,
hogy végre lerántom róla a tornacipőt és ementáli
szagú
a lába, hanem azért, mert kamasz. És a kamasz
gyerek
lyukas, annál is inkább, mert mi magunk is lyukasak
voltunk kamaszkorunkban. Mitől voltunk lyukasak?
Attól, hogy a kamaszkor tele van komoly
problémákkal,
ráadásul az az a kor, amikor az ember élete sokféle
irányt
vehet. A fiúk ekkor kezdenek férfivá válni, a lányok
még
korábban érnek. Nekem is egy 15 éves fiam van, és
az ő
osztálytársnői között nem egy olyan lány van, akiről
ha
nem tudnám, hogy a fiam osztálytársa, akkor bizony
ké-
zit csókolommal köszönnék neki. Mert „hardver"
szem-
pontjából mindene megvan, de persze a „szoftvere"
még
- 377 -
nem úgy működik, ahogy kellene. De változnak.
Jönnek
az első párkapcsolatok, az első párkapcsolati
konfliktu-
sok, a jövőképkeresés, az életcélok kijelölése. És itt
bi-
zony egy félresiklás, egy botlás jelentősen
meghatározza
a fiatal további életét. Ezeket a lyukakat nekem, a
szü-
lőnek kellene betömni. De mivel lehet betömni?
Kiváló-
an be lehet tömni például pszichoaktív szerekkel - re-
mélem, érezhető az irónia a szavaimban.
Az alkoholról, mint lyukbetömő szerről: adva van
egy tizenöt éves fiatalember, 185 centi, 46-os a lába,
mindehhez 60 kiló. Valljuk be őszintén, nem egy
macsó
típusú legény így első elmondásra, de már érdeklődik
a
csajok után, már szimatolgatja őket, de a tizenöt
évével
még kellőképpen gátlásos, visszahúzódó. Ugyanakkor
nagyon izgatják a fantáziáját a lányok. Megiszik két
fe-
lest, nem paréj részegen fog lassúzás közben
belehányni
a lány nyakába, nem erről van szó, de a két feles után
milyen lesz? Sokkal oldottabb, sokkal lazább. Mit fog
mondani a kislány a barátnőinek? Ez a csávó nem is
olyan köcsög, mint amilyen valójában. A fiú, világos,
hogy ezt visszahallja. Jogosult lett, igazolódott az ő
alko-
holfogyasztása? Hát persze, hogy igazolódott, mert
ettől
a két felestől tök laza volt, jó volt, bejött a csajnak.
De
gyakorlatilag meddig tart ez az állapot? Addig, amíg
a
szer hatása el nem múlik. Utána a lyuk ugyanúgy,
ugyan-
ott marad, és a srácból újra egy tizenöt éves gátlásos
fiú
lesz. Ugyanez a helyzet a stimuláns szereknél.
Tessenek
bemenni egy játékterembe, ahol különböző játékokat
játszanak a fiatalok. Egyikük beül a gépbe, eggyé
válik a
- 378 -
géppel, kellően agresszív lesz, még inkább, mert a
töb-
biek biztatják. 500 nindzsát lelő, 350-nel kanyarodik,
nem baj, ha nekimentem a falnak, mert nem
életszerű-
ek a történetek. Kijön a játékteremből, szembe jön
egy
kis 13 éves, azonmód elveszi tőle a mobiltelefonját,
mert
megteheti, hisz az előbb kaszabolt le 500 nindzsát...,
„És téged is mindjárt úgy felrúglak, mint a taknyot,
ha
nem adod ide a pénztárcádat!" — mondja neki. Aztán
persze elmúlik a szer hatása, és a gyerek ott marad
az
elrabolt pénztárcával, és azt mondja, „Jézus Mária,
mit
csináltam!" Mert arra a pár órára betöltötte a lyukat
a
szer.
Vagy gondoljunk az első marihuána-használatra,
ami
a kezdetekkor még abszolút csapatsportág. A
marihuá-
nát kezdetekben sose egyedül használják, nem úgy
megy, hogy beszerzem, aztán majd jól hazamegyek és
kipróbálom. Nem. Ott a buli, valaki hozza a cuccot,
megtekeri, mindenkinek jut két slukk, s nem is arról
van szó, hogy rasztafáriként elrepülnek az éjszakába,
és
akkor jaj, istenem, micsoda magical mistery tour
lesz ebből
a történetből. Csak két slukk jutott, de mi együtt csi-
náltuk, együtt használjuk, és ez minket összeköt,
össze-
kovácsol. Igen ám, de csak addig, amíg a szer hat.
Na-
gyon érdekes dolgok ezek a fajta „lyukbetömések",
mert
álságosak, mert amint kihullik a lyukból a
tömőanyag,
maga a lyuk nagyobbá válik, mint volt korábban.
Megbízzak-e a gyerekben, ismerem-e a gyereket,
mi-
kor beszélgettem vele utoljára? Jönnek a szülők a
gyere-
kekért a kórházba, amikor értesítjük őket, és
kérdezik,
- 379 -
mi történt? Figyeljen, ez és ez történt, de ettől még
nem
dőlt össze a világ. Jó, nem egy büszkeség, ezt a
záróje-
lentést nem fogja a gyerek soha bekeretezni és
kitenni a
falra, hogy igen, tizenöt éves koromban betéptem,
volt
egy pánikrohamom a THC-től és kórházba kerültem.
De ilyenkor szoktam feltenni a szokásos kérdésemet,
hogy mikor tetszett a gyerekkel utoljára beszélgetni?
„Hogyhogy mikor? Tegnap. Megkérdeztem, hogy mi
történt az iskolában, bepakolta-e a táskába, befizette-
e
az ebédet." „Ez rendben van, mert nagyon fontos
szülői
kérdések, de mikor beszélgetett vele utoljára?"
„Kikér-
deztem a biológiát, az angol szavakat, na jó, a
matekot
nem, mert ahhoz nem értek." „Rendben, de mikor be-
szélgettek?" És akkor értetlenül néz vissza rám a
szülő,
majd lassan tudatosul benne is, hogy miről beszélek.
Azaz, mikor is beszélgetett egy jóízűt a gyerekével?
Bár-
miről. Mondjuk arról, hogy most nyertünk a svédek
el-
len és az milyen tök jó. Mindegy miről, a lényeg, hogy
partnerek legyünk. Amikor nem arról szól a történet,
hogy én vagyok az apád, és lefelé beszélek, te vagy a
gyerek, és én most tanítalak és információt adok át.
Amikor egyenrangú partnerként ülünk a
vacsoraasztal-
nál, és dumálunk mindenféléről, és mindenki nyugod-
tan elmondhatja a véleményét, és nem az van, hogy
amit
apád mond, az a Szentírás. Mert az ő véleménye
szak-
mailag, emberileg, erkölcsileg és etikailag is
megingat-
hatatlan. Azt gondolom, hogy ezek a fajta közös
színte-
rek hiányoznak, beszélgetések nélkül nem
ismerhetjük
meg egymást. Elismerem, a témák, a közös nevezők
- 380 -
megtalálása egyre nehezebb. Mert — és itt megint
vissza-
kanyarodnék ahhoz, hogy - elfutott mellettünk az
élet,
elfutottak mellettünk a gyerekek, tökéletesen más
dol-
gok érdekelnek bennünket.
Nem tudom, hány szülő tudja, milyen játékokat ját-
szanak a gyerekek a számítógépen. Persze némely
gye-
rek túl sokat is számítógépezik, de van egy
egészséges
határ, azon belül hadd játsszon. Nem naponta nyolc
órát, de hadd lövöldözzön. Ismerjük ezeket a
játékokat?
Próbáljuk ki, és máris van egy újabb közös nevező a
gye-
rekekkel! A másik például a zenehallgatás. Milyen
zenét
hallgatnak ma a gyerekeink? Gondolom, tudják, mert
hallják és időnként mondják, hogy „kapcsold már ki,
én
ezt nem bírom tovább". Csakhogy nagyon sok múlik
azon, hogy a gyerek mit hallott tőlünk. Nálunk
például,
amíg a fiam tízéves nem lett, nagyjából olyan zenéket
hallgattunk, amiket mi szerettünk, ismertünk a
felesé-
gemmel: Dire Straits, Eric Clapton, Green Day, meg
Nir-
vana természetesen. Aztán jött a gyerek, és ahogy
betöl-
tötte a tízet, beindult a saját zenei ízlése, s szólt,
hogy
figyelj apa, hallgasd már ezt meg ezt... és nem volt
rossz.
Nem az én ötvenes korosztályomnak való zene, de
nagyon jó, és bizony itt egy jó példa arra, hogy igenis
tanulhatunk a gyerekeinktől. De jobbára mindig mi
akarjuk őket egy csomó dologra tanítani, s nemigen
va-
gyunk hajlandóak tőlük bizonyos dolgokat átvenni.
Amióta a gyerek megismertetett a Kings of Leonnal,
a
Queens of the Stone Age-dzsel, jelentős részt ezeket
a
zenéket hallgatom a kocsimban, pedig nem az én kor-
osztályom zenéi. Úgyhogy csak ajánlhatom, keressük
azokat a közös nevezőket, próbáljunk meg minél több
alkalmat találni egy jó kis beszélgetésre! A másik na-
gyon fontos, hogy amikor a gyerek azt mondja, hogy
„Apa, szeretnék veled beszélni!" vagy „Apa,
szeretnék
neked valamit mutatni!", az lehet, hogy csak valami
hü-
lye játék a számítógépben, ami nem feltétlenül
érdekel
minket, de akkor se azt mondjuk, hogy „fiam, nem
érek
rá, nem látod, meccs van, híradó van, olvasok", bármi
egyéb. „Anya szeretnék veled beszélni!" „Fiam,
mosnom/
főznöm/takarítanom kell..." Nem. Ez pontosan olyan,
mint a halál, meg a hasmenés. Ha menni kell, hát
men-
ni kell. Le kell mindent tenni, nincs az a híradó, nincs
az
a meccs, ami ennél fontosabb lenne, mert a gyerek
két-
szer fog ilyet mondani, harmadjára nem fog hozzánk
fordulni azzal, hogy ezeket a kéréseit vagy kérdéseit,
ötleteit, vagy bármit megpróbálja bemutatni nekünk.
És elmegy. És eltávolodik, és úgy fogunk együtt élni
a
családi kubatúrában, a lakáson belül, mint az
idegenek.
Apa, anya, gyerek, látszatra csupa szív, szeretet, mint
a
Mézga család, de valójában nem ismerik egymást,
mert
egymással hátnak élik az életüket vagy ki-ki „a saját
számítógépében".
Imádom azt a mondatot, amikor az apuka azt
mond-
ja, hogy amíg az én kenyeremet eszed, ebben a
család-
ban nem lesz cigi, pia, kábítószer, mert ha meg
tudom
— megadja rögtön a terápiát is —, szíjat hasítok a
hátad-
ból. Majd mivel kicsit felizgatta magát, gyorsan
rágyújt
egy cigarettára, ránéz az órájára és látja, hogy
kezdődik
- 382 -
a délutáni brazil sorozat - mert egy átlag magyar fel-
nőtt 3 óra 50 percet néz egy nap tévét -, leül a tévé
elé,
és szól a feleségének, hogy „hozd fiam a sörömet".
Már-
is megvolt a szociális minta, és következő héten
elmegy
a fiatal bulizni, és azt mondja a haverja: „figyelj,
hoztam
Hollandiából király cuccot, hidd el, nagyon ütős", és
azt
mondja, „kösz, nem kérek", mert megjelenik lelki
sze-
mei előtt apuka nadrágszíja az ő hátbőrén. Ennek
sem-
miféle értelme nincsen. Ez az úgynevezett zippelve
tör-
ténő, azaz sűrített gyereknevelés, amikor egész
héten
nem érünk rá foglalkozni a gyerekkel. Amikor pedig
el
akar menni, akkor van rá tíz percem, hogy
elmondjam
neki azokat a hasznos, jó tanácsokat, amiket
fontosnak
vélek, ami kőbe van vésve, mert szakmailag,
erkölcsileg,
etikailag, minden szempontból megingathatatlan.
Sze-
rintem megmosolyogtató, sőt nevetséges történet.
Per-
sze félteni kell a gyereket, s tudni akarjuk, kikkel
barát-
kozik, hova jár, mit csinál.
Én szülőként tele vagyok kérdőjelekkel. És egyre
több
kétellyel. Gondoljunk bele, óvodás a gyerek. Ismerjük
az összes óvodástársát, ismerjük a szüleiket,
vezetéknév,
keresztnév. Alsó tagozat: még mindig ez a helyzet,
felső
tagozatban már kevésbé. Gimnáziumban meg mi
van?
Keresztnevek, becenevek, nem beszélve arról, hogy
mindegyik lány ugyanúgy néz ki: hosszú hajú,
csőnad-
rágban jár, fogszabályozója van, és nagyjából a fiúk
je-
lentős része is pontosan ilyen. Milyen tök jó lenne, ha
lenne egy láthatatlanná tévő süveg, amikor a gyerek
ki-
jön az iskolából, ott állhassunk mellette, és halljuk,
miről
- 384 -
beszélgetnek. Mert ha egy ilyen kérdést felteszünk
neki,
hogy „fiam, miről beszélgettetek?" Mi lesz a válasz?
„Semmiről, hagyjál már!" Nagyjából így működik egy
kamaszgyerek. Nem szabad ilyenfajta ziccereket a
gye-
reknek feladni, higgyék el, az én gyerekem is azt
mond-
ja, hogy semmi nem történt az iskolában. De röhögve
mondja, mert pontosan tudja, hogy ezt a kérdést
miért
teszem fel. Ha megvan a normál kapcsolat, ha
megvan
a bizalom, ha működik a család és beszélgetünk a
dol-
gokról, akkor minden probléma és gond, pozitív és
ne-
gatív értelemben elő fog jönni. De nem úgy, hogy „be-
szélj már róla, fiam." „Mi bánt édes fiam, beszélj
róla."
„Semmi." „Ne mondd azt, hogy semmi, mert látom
raj-
tad, hogy valami bánt." „Tényleg semmi." „De ne csi-
náld már ezt apáddal, vagy anyáddal, mert mindjárt
két
olyan pofont adok, ha nem mondod meg, hogy mi
bánt."
Nem lehet így. Meg kell találni azokat a
lehetőségeket,
ahol majd előjön a probléma, szinte magától. A
gyerek
előbb-utóbb el fogja mondani, mert el akarja
mondani,
mert bennünk bízik meg. Szeret bennünket, ha
foglalko-
zunk vele, de csak akkor, ha foglalkozunk vele!
A gyereknevelés nem rideg marhatartás. Milyen
pél-
dát mutatok? Szó volt már a saját függőségeinkről.
Azokról a szociális mintákról, amiket mi kínálunk a
gyereknek, amiket tőlünk lát. Gondoljunk a már
koráb-
ban említett példára: A dohányzási szokások
elsajátítá-
sában nagyon fontos szerepe van azoknak a tanult
min-
táknak, amiket a gyerek kiskorában lát a szülőktől.
Papa, mama dohányzik. Mondjuk történik otthon
vala-
- 385 -
milyen konfliktusszituáció, gyereknek gőze nincs
róla,
hogy miért, csak érzi a feszültséget, hallja esetenként
a
kicsit hangosabb beszédet, majd lezárul a vita,
szeren-
csésebb helyzetben mondjuk ajtócsapkodással. És
mit
fog látni a gyerek, mit csinálnak utána a szülők? Rá-
gyújtanak. Azt látja, hogy ettől jön a megnyugvás,
hogy
apának, anyának orrán, száján, fülén jön ki a füst. És
amikor majd engem is felidegesít a tanár az
iskolában,
majd én is rá fogok gyújtani, mert az milyen jól meg
fog
nyugtatni.
A másik példa a gyógyszerszedési kultúránk
átörökí-
tése. Megint csak mágikus mondat — ami inkább a
höl-
gyekre jellemző —, a szülők oldaláról gyakran el
szokott
hangozni: jaj, de ideges vagyok, gyorsan beveszek
két
tabletta akármit. Ne is mondjuk ki a nevét. Már
jobban
is érzem magam. Látja a gyerek a szociális mintát.
Az,
hogy ez a gyógyszer hogy kerül oda, orvosi
javaslatra,
szomszéd adta, feketepiac, internet, ez teljesen
mindegy,
ne is menjünk bele. Egy külön fejezetet is
megérnének a
hazai gyógyszerszedési szokásaink, vagy
gyógyszerfüg-
gőségeink. De látja a gyerek a szociális mintát,
hazajön
az iskolából, már megint felidegesítette az a fránya
pe-
dagógus, mert megint mondta neki, hogy „maradjál
csendben, fiam, miért nem hoztad el, miért nem írtad
meg, miért így csinálod" stb. Hazamegy, ott a
táskában
a gyógyszer, ami egy biztos pont, amihez bármikor
hoz-
zá lehet nyúlni. Ezek a fajta viselkedési minták
tanulha-
tóak, és tanulják is, és át is örökítik őket.
Az óvodás gyerek előtt az ember elkezd káromkodni.
- 386 -
A gyerek rá három napra vissza fogja mondani - gőze
nem lesz arról, hogy mit mond, de el fog hangzani a
szájából ugyanaz, amit apuka vagy anyuka mondott.
Aki iskolában dolgozik pedagógusként, pontosan
látja,
hogy a gyerek honnan jött és mit hozott otthonról. És
nem az iPhone-ról, a csőnadrágról, meg a
negyvenezer
forintos edzőcipőről van szó, hanem arról, hogy mit
ho-
zott a kis puttonykájában.
Nagyon fontos a kortárs csoport szociális mintája
is.
Tessenek belegondolni egy gyerek élményébe, aki
beke-
rül elsősként a középiskolába, tizennégy évesen, s
gya-
korlatilag két perc után minden negyedikest ismerni
fog. De ha majd negyedikes lesz, akkor hány elsőst
fog
ismerni? Egyet sem. „Azok a kis tökök? Hát álljon
félre
a folyosón, ha én jövök." Mert azok a viselkedési min-
ták, amiket a nagyok közvetítenek - nem tudatosan,
hanem mert ők ilyenek — a kicsik felé, sokkal inkább
ragadósak, mint amikor a szülők otthon pampognak.
Amikor a szülők, pedagógusok szájából ezerszer
el-
hangzik, hogy „gyerekek, ne dohányozzatok, mert a
do-
hányzás ilyen és ilyen veszélyekkel jár", lesz
foganatja?
Előadást tartanak osztályfőnöki órán, rákos tüdő,
ilyes-
mi, majd kijönnek a gimnazisták az iskolából, és
azon-
nal rágyújtanak a nagyok az első utcasarkon. S ezt
látják
a kicsik. Sőt, manapság még inkább ez történik, mert
ma már hat-, nyolc-, esetleg tizenkét osztályos
gimnázi-
umok vannak. Egy helyre jár a Pokemonos hátizsákos
harmadikos és a tizennyolc-tizenkilenc éves,
majdhogy-
nem felnőtt srác. A sokkal nagyobb korkülönbség
miatt
- 387 -
óhatatlanul nagyobb a viselkedési minták
átörökítése.
Nem csupán a családé, az iskoláé, hanem a
gyerekeké is
a felelősség, hogy a kortárs csoportmintával mit
taníta-
nak meg a kisebbeknek.
Gondoljunk bele, ha ma mi lennénk tizenhat
évesek,
mint ahogy sajnos, vagy inkább hál' istennek nem va-
gyunk, akkor kipróbálnánk ezeket a szereket? Ne
vág-
juk rá rögtön, hogy nem. Abból induljunk ki, hogy an-
nak idején teljesen más körülmények között éltünk.
Amikor ilyen idősek voltunk, mint ők, még nem volt
Magyarországon szinte semmiféle kábítószer. Most
vi-
szont egy merőben más világ van, új kihívásokkal, s
ne-
künk is alkalmazkodni kell a történethez. A gyerekne-
velés a legveszélyesebb extrém sport, ami a világon
létezik. Ha ott egyszer baleset történik, az a
rehabilitá-
ciós periódus, ami egy ilyen balesetet követ, lehet,
hogy
soha nem fog bennünket visszajuttatni oda, ahonnét
el-
indultunk. Merjünk egyfajta értékrendet sugározni a
gyereknek, amit ő elfogad! Tanítsuk meg nemet mon-
dani! Ott van a nagyfiú, tizenhét éves és megkínálja a
tizenhárom évest cigarettával. Még szó sincs
pszichoak-
tív szerről. Odarakja elé, „nesze, gyújtsál rá". A
kisgye-
rek ott áll vele szemben, és nem meri, nem akarja azt
mondani, „figyelj, kösz, nem kérek." Mert mi lenne
erre
a válasz? „Na jól van, kisköcsög, húzzál innen a
francba!"
Es;ő nem akar kisköcsög lenni, és inkább igent mond,
elfogadja. De megtaníthatnánk a nemet mondásra,
ami-
től ő egyáltalán nem lenne kisköcsög, sőt sokkal több
lenne, éppen ezért, mert nem félt nemet mondani.
- 388 -
Nagyon nehéz a követhető értékrendek kijelölése,
hi-
szen gyarló ember lévén sokat hibázunk. De legalább
próbáljunk meg a gyerekek felé olyan dolgokat
közvetí-
teni, hogy ne essenek bele a mi hibáinkba, és
próbálja-
nak a mi kudarcainkból tanulni.
Nos, mit hozhat a jövő? És itt alapvetően a fiatalok
jövőjéről van szó. Ma még ott tartunk, hogy egyre
emel-
kedik a szerhasználók száma. Kérdés az, hogy mit
hoz a
divat? Mert valljuk be őszintén, bizonyos
kultúrkörök-
ben divat pszichoaktív szereket használni.
Ugyanakkor
én azt gondolom, hogy a legfontosabb dolog az
egészben
az értékrend. Ám ha az ember egy értékrendet
képvisel,
pszichoaktív szer nélkül is képes megvalósítani
önma-
gát. Tőlem meg szokták kérdezni, hogy használtam-e
már drogot. Bátran föl merem azt vállalni, hogy nem.
Igen, voltam részeg, de más egyéb pszichoaktív szert
nem használtam. Hogy miért nem? Mondhatnám,
hogy
„bezzeg az én időmben, amikor én voltam még
középis-
kolás a vasfüggönyön innen", de nem erről volt szó.
Egyetemistaként volt egy-két csoporttársam, aki
kipró-
bált egy-két gyógyszert alkohollal, és láttam, hogy
mennyire hülyék lettek tőle. Utána meg már
elkezdtem
dolgozni, akkor pedig láttam a következményeit, és
úgy
gondoltam, hogy e nélkül is tudok teljes életet élni,
és
úgy gondolom, hogy talán sikerült is. Magyarán
szólva,
föl merünk vállalni egyfajta értékrendet. Amibe nem
kell, hogy beletartozzon a pszichoaktív szerek
használata.
És ha merünk egyfajta értékrendet képviselni,
akkor
azt gondolom, talán egy kicsit fényesebb jövő előtt
áll-
- 389 -
hatunk. Talán még egy jó tanács, habár ezekkel a jó
ta-
nácsokkal a fiataloknak tele van a padlása. Ha valaki
mégis úgy gondolja, hogy szeretne kábítószert
használ-
ni, akkor nyugodtan használjon 0 milligrammot. Akár
alkalmilag, akár rendszeresen. Mert higgyék el, 0
milli-
gramm használata esetén garantálni tudom, hogy
sen-
kinek semmi baja nem fog történni. Mert a
kábítószer-
használat arról szól, hogy megváltoztat! Ha 0 milli-
grammot használsz, az biztosan nem fog
megváltoztatni.
És azt gondolom, a történetnek ez a lényege: ha
mersz
nemet mondani, mered magad tartani egy értékrend-
hez, és akár alkalmilag vagy rendszeresen
fogyasztasz
0 milligrammot, akkor olyan felesleges
rizikóvállalástól
óvod meg magad, ami — valljuk be őszintén, és
higgyék
el, én ezt azért már sok év óta látom — érdemi
haszonnal
nem nagyon kecsegtet az életben. Nem tudom, hogy
mennyire tart jó felé a világ. Ezt a világot a mostani
fia-
talok alakítják saját maguknak, mert számunkra ez
már
kicsit idegen és más. De igyekezzenek ezt olyanra
for-
málni, hogy azért élhető legyen. És nem biztos, hogy
ebbe a pszichoaktív szereknek bele kell tartozniuk.
I
Tartalomjegyzék
Előszó......................................................................5
De ki is az a Zacher?
A baleseti sebész és a mentős...........................9
Mentős sztorik........................................................23
Zacher és a gumiallergia -
avagy irány a toxikológia! ...............................35
Toxikológus-csemegék............................................47
Marószerivás szándékosan és véletlenül................67
Akik véget akarnak vetni az életüknek...................75
A suszter cipője, avagy az orvos a legbetegebb.....85
Az utcán — hajléktalanok és alkoholisták...............95
Mi a drog?.............................................................119
A heroin és a métadon.......................................... 147
Hárman szívnak egy cigit .....................................175
Szép új világ — új szerekkel:
Szintetikus drogok, herbálfüvek....................195
Kiből lesz kábszeres?...........................................209
Zacher, a munkaalkoholista.................................233
Egy csokifüggő vallomásai ..................................243
Család, Gyöngyvér, Bendegúz..............................255
East-Balkán, avagy egy tragédia margójára.........269
Az ország kedvenc toxikológusa. Hetente három-négy előadást tart,négy vidéki egyetemen tanít, napi negyven-negyvenöt beteget lát el azosztályán. Heti egy-két éjszaka ügyel, beosztottjai állítják, hogy ha ővezeti az éjszakai ügyeletet, akkor mindig húzósabb a műszak, mertmaximalista. Ha van szabadideje, akkor sincs, mert ilyenkor olvas utánaa szakmájába vágó kérdéseknek.
Saját bevallása szerint munkaalkoholista. Napi egy tábla mogyoróscsokoládéval üzemel, s a pipáját sem tenné le semmi pénzért. Mert-hogy valamitől neki is függenie kell. Vallja, hogy tízmillió függő országavagyunk - mert szenvedély nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Ámmeg kell tudni húzni a szenvedélyszerű viselkedés és a szenvedély-betegség közötti határvonalat.
Szól ez a könyv tehát minden függőnek és kevésbé függőnek, kezdő éshaladó szülőknek, akik nem tudnak mit kezdeni rakoncátlan gyerme-keikkel, és az állandóan változó világgal, ami újabb és újabb függősége-ket hoz létre - mindezt teszi életszagú, megtörtént esetek elmesélésével,olykor humorosan, sokszor pedig halálosan komolyan.
Dr. Karizs Tamás, a kötet társszerzőjeJogász, újságíró, szerkesztő, fotós.Zacher Gáborral a gimnáziumban elválaszt-hatatlan jó barátok lettek, s ez a harminchétéve tartó barátság adta az ötletet, hogy közö-sen gondolják végig, s írják meg ezt a kötetet.Valószínűleg ő az egyetlen, aki iránt a közis-mert toxikológus teljes bizalommal volt, ésakivel őszintén oszthatta meg gondolatait.