Download - Modern Magyar Irodalom Versek
Nemes Nagy Ágnes
Fák
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.
Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.
És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.
Hadijelvény
Mint iszap, gyönge hegy belébe málló,
mely önmagától főve körbe fortyog,
mint visszaforgatott, nagy húsdaráló,
mely befelé nyel minden tömör kortyot –
így szívja, őrli elmém a világot.
Hasonlatokban őrli: roncsot ér.
S az elme: rész helyett egészre hágott,
s a rész ölén katlanba hull a tér.
Dúlt katlan! Tört anyag! Micsoda mérték
képes kiszűrni pontos csapadékod?
Mily tükör lát folyékony, síma ércként?
Hűlő szerelmek? isten? étel? ész-ok?
Mint légy szeme: ezer tükör a bőröm,
a viszonyulás prizmás kínja köt,
s nem törhetem szét, mert e kín az őröm
a sík halál, s kerek téboly között.
A negyvenezer kilométeres föld
agyam csigáján gördül egyre beljebb –
micsoda állam ad védeni testőrt?
Micsoda orvos mely igéje ment meg?
Csontom feszül; a szörny vajúdik ekként,
mégsem szülés ez: harc lényem falán,
de hullva is, akár a hadijelvényt,
magasra tartom széttört koponyám!
Között
A levegő nagy ruhaujjai.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan,
az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy, a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás, nagy angyalokat.
És lent a súly. A síkon röghegyek
nagy, mozdulatlan zökkenései,
amint feküsznek, térdenállnak
az ormok és a sziklahátak,
a földtan szobrai,
a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,
aztán megint a tömbök és a formák,
meszes csonttól körvonalig
kővé gyűrődött azonosság.
Az ég s a föld között.
A sziklák roppanásai.
Amint a nap átlátszó ércei
már-már magukba, fémmé a követ,
ha állat járja, körme füstölög,
s köröznek fent a sziklafal fölött
az égő paták füstszalagjai,
aztán az éj a sivatagban,
az éj, amint kioltja s kőmivolta
magváig ér, fagypont alatti éj,
s amint hasadnak és szakadnak
a porcok, forgók, kőlapok,
amint feszítik véghetetlen,
széthasgató önkívületben
a fehér s a fekete mindennapos
néma villámcsapásai –
A nap s az éj között.
A szaggatások, hasgatások,
a víziók, a vízhiányok,
a tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között –
Éghajlatok. Feltételek.
Között. Kő. Tanknyomok.
Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,
Két sorba írva, tóban, égen,
két sötét tábla jelrendszerei,
csillagok ékezetei –
Az ég s az ég között.
Múzeumi séta
Én már csak ezt szeretem, a múzeumot. A tárgyak, a levegő alig-poros tisztaságát, a tárlók üvegfényeit. Ahogy ott ül a sarokban a két teremőr-öregasszony, ősz hajuk tartóshullámba rakva, az egyik óvatosan kávét hörpöl termosz-kupakból.
Nem nézek én ott semmit. Ne hidd, hogy nézek. Semmit. Bánom is én, kelta baltanyél, középkori csempe, kép, absztrakt szobor, nem nézek semmit. Csak a levegő, tudod.
Vagy mégis nézek? néztem? túlsokat, ma már fölösleges? Hisz látom most is, ott szemben a falra akasztva megigazulásaim sorát, a kéket, a réz-szinűt, a foltot, a hajlatot, éji lovashadak barna-sötét rohanását
– …paradicsomos káposztával. Úgy kiadósabb.
– Én zöldborsóval szoktam.
dárdáikra függesztve, mert viszik őket a dárdák, tartják őket, függőlegesek, előre süvítve hajítják. Vagy ez nem az? Ez a képsor már nem az? Egyik sem az a másik? Csak utalások a falon, idézetek egy szenvedélyből?
Talán elég is ennyi. Fehér falsíkon képkeret, a keretben föltehetőleg kép, talán elég is. Lehet: az a seprűnyél-fasor van ott a keretben, fái között az az együgyű ösvény, a hátrafutó. Messzebbre nem vihet út, hisz az a járhatatlan út. Nincsen cipő tapodni rajta, nincs pata futni. Nincs repülő sem – kis mezőgazdasági helikó –, mely kanyarát csámpásan belibegné, fentről ügyesen szimatolva. Pedig hogy hív az az út, fokozhatatlan íves mozdulattal, hogy szív magához, hogy sodor magához, szemeimet, szemeim mögött szemeimet és szemeim mögött szemeimet (vonzástér anyaggömb-szemeket) ívben rendelve erővonalához.
Van-e másutt ilyen nyugalmú ablak? Ilyen napfény-nyaláb napsárga padlón? Vannak-e ilyen vad, lemart kőkoloncok politúros állványra rakva? Van-e köztük elgurult pamutgombolyag, cicásra pihézett, alig-koszos? Van-e
– Egy sima, egy fordított.
– Aztán tovább lustakötéssel.
a ténfergésnek nagyobb hatalma, végig a hosszú teremsoron, a beeső fénycsíkok – egy sötét, egy világos – levegő-oszlopai közt?
Aztán a kvázi-oszlopok közül kilépni a térbe, a lépcső legfelső fokáról egy pillantás a lusta, nagy látkép felé, Dunára, szomszédos hegyfokokra –, majd lassan-lassan imbolyogni a kis látképbe, a gótikus kertbe le. Épület és bástyafal szűk közében geometrikus, liliputi ágyások, mellettük pici, kerek babérfák: egy gyerekrajzba lépek ilyenkor, egy Hóráskönyv kis színes metszetébe. Óvatosabban kell mozogni itt, egy lét-játék léptékeit tanulni. Lassan, vigyázva, minél keskenyebben az óriás univerzumocska útján, melyet tapodni nincs cipő. De menni mégis, lépéseim megfogalmazhatatlan cselekedeteivel mérni ezt a más kiterjedést. Lassan, vigyázva lélegezni. A levegő is méretarányos.
Mi ez az árnyék ezen a tartományon, mi ez a megvilágítás? No persze, két gesztenyefa teszi, két pirosvirágú, nagy vadgesztenye, amelyek úgy ragyognak odafent, úgy sátoroznak, olyan pünkösdi-módra, hogy ez a rejtett másvilág idelent füstös, piros-zöld fényben ázik. Megállni. Félig-emelt arccal figyelni: valamire, ami majdnem hallható.
Most már nincs is hátra más, most már csak el kell menni innen. Kilépni a kertből, ki a kapun, le a domboldalon, baloldalt a rondella ugye, és jobboldalt… jobboldalt a drótháló-oldalú pajtában a kőtár, rom-kövein a macskasereglet. Ezt még nézd meg, ajánlom. A macskákat, hemzsegő műtárgyként ülve a muzeálison, kis fenekükkel fölszentelve a márványt. Nézd, nézd az öröklét napidíjasait. Majd elkísér macskaszaguk, remekmű-nyakuk lusta utánad-fordulása, amíg csak el nem tűnsz a lejtőn.
Szabó Lőrinc – Tücsökzene
1
A nyugodt csoda
Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ -
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
olyan lélekkel, köszöntésetek,
úgy építitek, hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő, boldog, nyári éjszakát.
2
Síppal, hegedűvel
Ü-vel, i-vel kezdődik a nyitány,
síppal, hegedűvel. Egész délután
szólt már; de ahogy száll az éji csend,
úgy frissűl - hallod? - ami benne zeng:
ű zeng, i cirpen, mélyen, magasan,
válasz villan rá s máris vége van,
ű-rű-krű, kri-kri, minthogyha a fű -
ezer hang együtt mindjárt gyönyörű,
s mind sűrűbben zeng, és gyűrűzve, mint
sziget körűl a hab ostroma, mind
sűrűbb a zene, árad, megtolúl,
s ütve-penditve keresztűl-kasúl
a felszikrázó ü-ket és kri-ket
s hang-nyilaikat, fény-gyűrűiket
úgy csapja égig e tündérkürtcsatát,
idegeid, füled káprázatát,
hogy másnap is csupa i vagy meg ű,
csupa síp, csupa tücsökhegedű.
169
"Társuk leszek"
Csak ifjú költő tud rajongani:
rajongtam Babitsért. Előbb Ady
tanított, a nagy szertelen, a hős,
a lázadó, a sötét angyal, és
a fenséges, tragikus gesztusok.
Babits csak később, lassan, viharok
és romantika nélkül: szavai
észrevétlen tudták hajlítani
a gondolatot: édes kényszerük
gyémántkeményen szabta mindenütt
az igaz útat. Az gyors lelkemet,
ez, ami volt, egész szellememet
gyúrta, emelte: mint a szerelem,
itatott versük: örök-részegen
sóvárogtam, hozzájuk, fölfelé,
valami más, boldog világ felé,
s bármennyi gond, nyűg és kétely nyomott,
társuk leszek, éreztem, az vagyok!
229
Széthullott világ
Rút volt, pokol, Kettő az Egy Világ.
Én meg ő: harctér. Ellenség s barát.
Égen és földön összetört a rend.
A Nap hajnalban most is megjelent,
mennyei őrült, robotos balek,
és dolgozott, mert mást nem tehetett,
de énhozzám már alig volt köze.
Öt emelet mélységben, fekete
lichthófra nyilt a szobám; s ablaka,
csak tenyérnyi, az se volt... Ennyi a
jussom? Mit nem még?! Amit kikaparsz
a szemétdomb jövőből!... Csak a dac
tartotta bennem a lelket, meg a
vers és a nők reménye-iszonya,
a nők az utcán, a mozik előtt,
az egyetemen, a vers és a nők:
őket csodálva, bennük, rajtuk át,
szép volt, Isten volt, Egy Volt a Világ.
239
A szerkesztő elé
Egy nap végűl fent ültem a Nyugat
előszobájában. Az iszonyat
alig enyhűlt, noha percekre már
jártam itt, egy hete, s Babits Mihály
azt mondta: jőjjek ma a válaszért.
Nehéz hét volt, és rettentő a tét:
az egész jövő, az önbecsülés,
a remény, hogy leszek valaki, és
kiküzdöm kis helyem a nap alatt.
S még nehezebb e hosszú pillanat,
a döntés. Vártam. Mint öreg szemét,
könyvek porlódtak, papír, szanaszét
lócán, állványon, a folyóirat
kötegei, szétesve s a falak
mentén, mindenütt. Bent léptek. Ez Ő?
Ajtó nyílt: "Tessék, a következő!",
mondta egy hang. Mint a végzet felé,
indultam, be, a szerkesztő elé.
240
"Akkor hát szerdán..."
Agyam forrt. Alig láttam Babitsot,
alig hallottam. Helyet mutatott.
Azután: "Kérem, jók a versei!"
(Egy hang: mit mondtam?!) "Jók. Közölheti
bármely lap, s Ön se vall szégyent vele."
"Bármely?" Hogy nyílt a remény szárnya! De:
"Bármely más!", mondta ő s elhallgatott.
"Vagyis a Nyugat...?" "Hát, a Nyugatot
még nem gondolnám." Szédítő öröm
zuhant ájulni. "Ha jól sejtem, Ön
most töri bentről a héját." "Tehát?"
"Érni kell, várni." A költő felállt.
Én már nem éltem. S az ajtóban: "A
formát érzi, de ez még iskola;
bár a legjobb" - a hang idegesen
objektív volt. (Harasó, öregem!
Harasó?) S végűl megint az övé:
"Akkor hát szerdán, nálam, öt felé."
243
Babits
Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
Mit láttam benned? Magam végzetét.
Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
S te? Egy torzonborz állat vágyait.
Én? Istent, akit meg kell váltani.
Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
S később? Hogy az ellenség én vagyok?
S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
Te, tíz év múlva? - Tán mégis fiad?
S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!
S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj!
S a legvégén, te? Igy rendeltetett.
S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled.
345
Töredék: A tücskökhöz
Bujtok megint a kitavaszodott
földből, jó tücskeim? Isten hozott!
Félévvel Buda ostroma után,
ezerkilencszáznegyvenöt nyarán
nyitottam ki úgy az ablakomat,
hogy a rőtparázs telehold alatt
oly nagyon rátok csodálkoztam. A
ti őrületetek az a muzsika,
az a szörny jókedv, mely ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé
visszahozta, fölépítette a
békét. Másfél éve már! Micsoda
varázs volt az a részeg éjszaka,
az az egy-helyt cikázó kép-zene:
augusztus, kedd, tizennegyedike!...
Másnap kótázni kezdtem... Ti, mire
virradt, zártátok a magatokét;
s lám, az én nótám ma is töredék.
Pilinszky János
Egy KZ-láger falára
Harbach 1944
Thurzó Gábornak
Újra és újra őket látom,
a hold süt és egy rúd mered,
s a rúd elé emberek fogva
húznak egy roppant szekeret.
Vonják a növő éjszakával
növekvő óriás kocsit,
a testükön a por, az éhség
és reszketésük osztozik.
Viszik az utat és a tájat,
a fázó krumpliföldeket,
de mindennek csak súlyát érzik,
a tájakból a terheket.
Csak szomszédjuk esendő testét,
mely szinte beléjük tapad,
amint eleven rétegekben
egymás nyomában inganak.
A falvak kitérnek előlük
és félre állnak a kapuk,
elébük jött a messzeség és
megtántorodva visszafut.
Térdig gázolnak botladozva
facipőiknek alacsony,
sötéten zörrenő zajában,
mint láthatatlan avaron.
De törzsük már a némaságé.
Magasba mártják arcukat,
feszülten mintha szimatolnák
a messze égi vályukat.
Mert fogadásukra már készen,
akár egy megnyiló karám,
kapuit vadul széttaszítva
sarkig kitárult a halál.
Francia fogoly
Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.
S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!
Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!
Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!
Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát..."
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:
"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.
Egy KZ láger falára
Ahova estél, ott maradsz.
A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.
Menekül előled a táj.
Lehet az ház, malom vagy nyárfa,
minden csak küszködik veled,
mintha a semmiben mutálna.
De most már te nem is tágitasz.
Megvakitottunk? Szemmel tartasz.
Kifosztottunk? Meggazdagodtál.
Némán, némán is reánkvallasz.
Ravensbrücki passió
Kilép a többiek közűl,
megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.
Félelmetesen maga van,
a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.
És nincs tovább. A többi már,
a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.
Harmadnapon
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
Frankfurt
A folyóparton üres homokbánya,
oda hordtuk nyáron a szemetet.
Villák között és kertek közt suhantunk,
egy híd, egy lejtős út következett,
a lóversenytér deszkakeritése,
pár zökkenő, az autó lassitott,
de mielőtt még fékezhetett volna,
az első éhség máris támadott!
A tömött zsákok és kidöntött vödrök,
a helyezkedő hátak terrora,
a föltaszított ládák közt megindult
az előzetes, gyilkos cenzura;
osztozkodás a hulladék kövérjén,
hogy alig állta saját rohamát
a négykézlábra ereszkedett éhség,
és föllázadt, és megadta magát.
Belevesztek a porba és piszokba;
az egész kocsi bőgve reszketett,
a szivüket a moslék elkeverte
és összemosta eszméletüket.
A tele kannák mélyire kotorva,
hogy szemük-szájuk elborult vele,
belehaltak az eleven lucsokba,
és föltámadtak fejjel lefele.
És visszavették, falatról-falatra,
mi velük együtt végképp elveszett,
mámorosan az elgyötört mocsokból
kikényszerített üdvösségüket!
De gyönyörük csak el se élvezett még,
hogy megfogamzott bennük a gyanú:
először csak a szájuk keserűlt el,
majd szívük lett iszonyú szomorú.
A tolongásból hirtelen kiálltak,
és úgy figyelték, szinte józanúl,
a nyomorukat eláruló mámor
mint járja őket keresztűl-kasúl.
És eleresztve magukat egészen,
csak arra vártak már, hogy szerveik
beteljesítsék, elvégezve rajtuk
a gyönyör végső tévedéseit.
Akárhová, csak szabadulni innét!
Csak menekülni, szökni mielébb!
Kiüldözött, hogy még felénk se villant,
hozzánk se ért az izzó csőcselék.
Köröskörűl a mozdulatlan bánya.
Csak haza már! Alant a folyamon
egy hajó úszhatott el a közelben,
hogy csupa füst lett és csupa korom
a fölfutó kijárat. Át a réten!
A dombokat mohón szökellve át
a lángoló betonra. Majd a villák!
A zölden visszaáradó világ.
A lóversenytér deszkakeritése,
s a deszkaközök sortüze után
a kertek alól kiájuló hőség,
s a hirtelenül ránkszakadt magány.
A lombok színe egyszerre kiégett,
és elborult a tüzük az uton.
Az arcunk és a kezünk is sötét lett,
és velünk együtt a paradicsom.
Hátunk megett a kocogató kannák,
s a szakadozó, poros fák között
már fölmerült az alkonyati város:
Frankfurt -1945.
Aranykori töredék
U. E.-nek
Öröm előzi, hirtelen öröm,
ama szemérmes, szép anarchia!
Nyitott a táj, zavartan is sima,
a szélsikálta torlaszos tetőkre,
a tenger kőre, háztetőre látni:
az alkonyati rengeteg ragyog.
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.
Az össze-vissza zűrzavar kitárul,
a házakon s a házak tűzfalán,
a világvégi üres kutyaólban
aranykori és ugyanaz a nyár!
És ugyanaz a lüktető öröm;
dobog, dobog a forró semmiben,
ellök magától, eltaszít szivem
és esztelen szorít, szorít magához!
Mi készül itt e tenger ragyogásból?
Ha lehunyom is, süti a szemem;
mi kívül izzott, belül a pupillán,
itt izzít csak igazán, idebenn!
A világ is csak vele fényesűl,
az örömtől, aminek neve sincsen.
Mint vesztőhelyen, olyan vakitó
és olyan édes. Úgy igazi minden.
Impromptu
Össze-vissza csatangolok
hónapok óta szakadatlan,
öldöklő, édes napszurás
kínoz, kápráztat éjjel-nappal.
Honnét e sok-sok látomás?
A víz felől kifordul éppen,
tündökletesen fiatal,
lebeg a hirtelen sötétben,
a part fele csap mosolya.
Tüzet fog messze pár vitorla.
Merőleges déli meleg
zuhog a szétszórt kabinokra.
S a részletek, a kicsiségek!
Egyszál virág a puha szélben,
akár egy néma csecsemő
forgatná ámuló kezében.
A dallamok! Szobák során
ugyanaz a locsogó dallam,
mintha a mezitlábas tenger
bolyongana a falaikban!
De legszebbek a szeretők,
sörényük kisüt a homályba,
szemérmük szép, utolsó sátra.
A szeretők, s az alkonyat,
a házsorok ahogy kihúnynak,
s a házak közt, a homokon,
a roppant tömegű torony.
Ki eszelhet ki nála szomorúbbat?
A szerelem sivataga
Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.
Mint gyűrött gödör feneke a táj;
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.
Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.
Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.
És szomjuság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.
Esztendők múlnak, évek, s a remény -
mint szalma közt kidöntött pléhedény.
Dél
Örökkétartó pillanat!
Vad szívverésem alig győzi csöndjét,
csak nagysokára, akkor is alig
rebben egyet a meglepett öröklét.
Majd újra vár, latolva mozdulatlan,
vadállati figyelme ezt meg azt,
majd az egészet egyből átkutatja,
nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt.
Egy házat próbál végre messze-messze,
méternyire a semmiség előtt
megvillogtatja. Eltökélten aztán,
hirtelen rá egy egész sor tetőt!
Közeledik, jön, jön a ragyogás
egy óriási közérzet egében -
Céltalanul fölvesz egy kavicsot,
és félrenéz a hajdani szemérem.
Mi látnivaló akad is azon,
hogy megérkezik valahol a nap,
és ellep, mint a vér, a melege,
hogy odatartott nyakszirtemre csap -
Emelkedik az elragadtatás!
Várakozom. Növekvő fényességben
köztem, s egy távol nádas rajza közt
mutál vékonyka földi jelenlétem.
Jelenések VIII. 7.
és lát az isten égő mennyeket
s a menny szinén madarak szárnya-röptét
és látja mint merűlnek mind alább
a tűzkorongon átkerűlni gyöngék
és véges-végig mint a rézveres
olyan szinűt dirib-darabra törtet
hol nem találni mától egy kapást
a földet látja mégegyszer a földet
a pusztaságot és a zűrzavart
lovaskocsit keresve hol kigázol
de látja isten nincsen arra mód
kitörni út remény e látomásból!
Apokrif
1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.
Négysoros
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
Egy arckép alá
Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok Nem hiszek semmiben.
Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!
Hullámverés. Aztán a puha éj
boldogtalan zajai. Vak rovar,
magam vagyok a rámsötétedő,
a világárva papundekliban.
És egyedűl a feneketlen ágyban.
És egyedül a párnáim között.
Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.
Agonia christiana
Szellőivel, folyóival
oly messze még a virradat!
Felöltöm ingem és ruhám.
Begombolom halálomat.
A harmadik
Hármunk közűl legmaradandóbb,
örökké fénylő ikonod,
örökké omló homokbuckád,
a legveszendőbb én vagyok
Hideg szél
lakatlan kő, hever a hátam,
emlékek nélkül, nélkülem,
az évmilliók halott hamujában.
Hideg szél fújdogál.
Félmúlt
Ted Hughesnak
Megérkezik és megmered,
kiűl a hamunéma falra:
egyetlen óriás ütés
a hold. Halálos csönd a magja.
Összetöri az utakat,
összetöri a hold sütése.
És ketté tépi a falat.
Fehér zuhog a feketére.
Villámlik és villámlik és
villámlik a fekete nappal.
Fehér zuhog és fekete.
Fésülködöl a mágneses viharban.
Fésülködöl a fényes csendben,
a félmultnál is éberebb tükörben.
Fésülködöl tükrödben szótlan,
akár egy üvegkoporsóban.
Novemberi elízium
A lábadozás ideje. Megtorpansz
a kert előtt. Nyugalmas sárga fal
kolostorcsendje háttered. Kezes
szellőcske indul a füvek közűl,
s mintha szentelt olajjal kenegetnék,
érzékeid öt meggyötört sebe
enyhületet érez és gyógyulást.
Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,
gyermekien áttetsző tagjaiddal
a nagyranőtt kendőben és kabátban,
mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.
És olyan is, mint ama szelidek,
kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,
oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már
csak ragyogni a novemberi napban,
és illatozni toboz-könnyüen.
Csak melegedni, mint az üdvözültek.
Szigliget, 1958. november
Nagy László
Csodafiú szarvas
Tavasz kerekedik,
bimbó tüzesedik,
jázminfával fényes
agancs verekedik,
csodafiú szarvas
nekitülekedik,
nekitülekedik.
Jázminfa virágát
lerágom hajnalra,
inaimmal ugrok
nyárdelelő napba,
pörkölődök, vékonyodok,
maradok magamra,
maradok magamra.
Vadászok meglőnek,
golyó a szügyemben,
Balatonban a sok víz,
mind az én könnyem,
sírva sírok, sírva sírok,
ha sietek lemaradok,
csodafiú-szarvas
hiába vagyok,
hiába vagyok.
Deresen, havasan
eljön a karácsony,
csodafiú-szarvas
föláll az oltáron,
szép agancsa gyúlva gyullad:
gyertya tizenhárom,
gyertya tizenhárom.
Ki viszi át a Szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Juhász Ferenc
Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:
az Oktogonon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog,
Lábamnál olaj-szivárvány-patakok
és föltorlódott esőhólyagok.
Mint mozgékony-bőrű kaméleonok
agyag-csipkekorsó szeme forog
a nyüzsgő buborék-állatok
vízhártya-szeme.
Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,
színét cseréli szín után.
Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.
Ez a tér a virágzó kő-magány
Galapagos-szigete.
Magam vagyok.
A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,
hajói: taxik, autóbuszok, villamosok,
ablakai: a kirakatok,
ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok.
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiáltoznak az újságárusok.
Hallgatnak a virágárusok.
Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik
a csönd állatfényvirágait,
az éj pillanat-lényeit,
elektromosság-szörnyeit.
Szívem az égre feszítve látja sorsát:
mint óriás szines agyvelő,
villany-térkép vibrál fölöttem:
Magyarország.
A fénypont-falvak, városok,
mint agysejtek, velő-dúcok,
a villanygolyók: a kék erek,
tekervényei fénylenek.
Jaj, emberek!
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.
S itt is, ott is az esőben kivirágzik
a tető, a fal, az ég:
fénypókhálóban fénypókocska,
s fény-sejttódulással mozogva
a hirdetések mimóza-levele
nyílik, elfordúl, összehúzódik,
mint mélytengerí rózsa-állat feje,
ha ringatózik,
tapogatózik.
Segíts meg, emberiség!
S az eső kristály-páfrányai alatt,
mint celofán-ősállatok:
nylon-köpenyek, gumikabátok,
átlátszó műanyag-zsákok
zizegnek, zörögnek, izzanak.
Gyíkbőrbe bújt asszonyok,
kígyóbőrbe bújt férfiak.
És éhesek.
És szomjasak.
Kék, zöld, sárga, piros arccal
tolonganak.
Ki tudja, hogy itt vacogva állok?
Kinek vegyek most virágot?
Hol vannak a jóbarátok?
Ki hallja meg, ha kiáltok?
Nézem az esőt
téged keresve.
Hívlak kékülő szavakkal.
És piros, sárga, zöld
fényvonalakkal
óriás söröskorsót
rajzol az esőbe az este.
Megszületik az elmúlásba esve.
Aranykorsóban aranysör pezseg,
aranykorsó okád villanyfürtöket.
Csurog a nyálkás kövezetre
a foszforhab, villanyfoszfor.
Hová megyek?
Mit énekelek?
„Ments meg uram engem a gonosztól!”
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
El kéne szaladni.
Itt kéne maradni.
Őgyelgek a villanysörhabon.
Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,
ordítoznék, de mindenki kinevetne.
És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,
feküdnék neon-agyadon,
hogy lássák az átsugárzott bordák
között megdagadt szívemet.
Amely tied.
De nem szabad. De nem lehet.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Én nem kiáltok,
nem mondok átkot,
csak állok az esős szivárvány-vadonban,
szájamból nagyanyám szava lobban:
"Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,
ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágtól,
ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,
ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!"
De kinek motyogok, kinek beszélek?
Kit ment meg a haláltól az ének?
Hiszen én istent nevetve megtagadtam,
tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.
Lángomat isten-nagyra csavartam:
világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,
zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással.
S most befonják fejemet
a piros, kék, zöld villany-gyökerek.
Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik,
mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.
Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Mit akarok?
Mit akartam?
Magamat szívedbe kapartam,
mint akna-tűzben a föld-anya
hasába a bozontos-arcú kis katona:
fölötte fény-halálfejek,
fém-levelek,
körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek,
hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok,
szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.
Mint embrió
kuporgok összecsavartan
lüktető, véres dzsungeledben:
ringatnak a lágyan-mozgó bordák,
verdes vér-zuhatagod sistergése,
a belek zsíros, fodros remegése,
hallgatom, hogy dolgozik, forr
a máj, a vese, a tüdő, a foszfor,
nyitott szemem látja belső éjedet,
s érzi átderengő testedet
tapogató-csáp-szemem.
Világűröm vagy, s mélytengerem.
Magam vagyok.
Veled vagyok.
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiforognak a mélyből a fény-állatok.
S a villany-medúza-Magyarország,
a tenger agya libeg fölöttem,
s úszik a világűr-medúza: a földgolyó
a tejút-öbölben.
Én elhiszem
hogy puha álcádat leveted,
megépűl hited,
s arany-mozaik szárnyaid kibontod,
kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,
kitinszerkezete megszikkad, megszilárdúl,
hártyája megszárad, kifeszűl,
hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,
s az idő méhe csöndesen bezárúl.
Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.
Itt állok egyedűl.
Ázott fejemet lehajtom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.
S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,
a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.
Ady Endre utolsó fényképe
Fáj az istent roncsokban látni,
a kozmosz-szívűt a művén merengni.
Így nem pusztulhat el akárki,
kalapján hervadó virággal.
Sárkány üvöltés és madárdal,
kén~erdő, jég-kűrt, lét-alkonyi zsoltár:
csak ennyi volnál, ennyi?
Vén saskeselyű gubbaszt a szirten,
a tolla rongyos, a csőre csorba.
Nagy repülések, uramisten!
Már összebékül a halállal,
zúzott ágyékkal, vénült szájjal.
Az ércköves űr földre nyomja,
ott liheg leomolva
Zord isten-rózsa a semmi kertjében.
Vad, kopár szeme, mint égitestek.
A dac lefonnyadt, s csak a szégyen
szögletei vak szikla-arcán.
Büszke magyar; virág a fajtán,
fény harsonása, tán utolsó:
én most temetlek.
Petri György
Reggel szoktál jönni
Gyakran úgy ébredek, mint halálom után.
Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása
annak, amit a hétköznapi nyelv
úgy mond: Valósággal újjászülettem.
Keskeny derengés ujjnyi bor felett,
kétséges élfény egy távoli fémtárgyon:
mindez artikulált – mint egy mondat,
noha csupán egy mondat benyomása.
Felirattöredék egy likacsos kövön,
melyet bizonnyal elhengeríteni kéne.
Véget nem érő reggelben próbálok
következtetni a körülvevő
dolgokból kilétemre. Eközben a szükségek
ténykedésre késztetnek, persze:
ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek.
S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar,
előnyei is vannak. Egy fogkefe segít
körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal);
a kusza jelek, amit egy papíron
találok: B. Gy.-t felhívni 9-kor:
nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően,
hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció
jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul
tudó személytől származik (de ez még
nem igazít el a helyet illetően).
15
Aztán csöngetnek és – megérkezel.
S én, tehetnék-e mást, elhalasztom
a kérdés végleges, megnyugtató
tisztázását, és: – Vagyok, aki vagyok
(hiszen valaki, nemde, biztosan),
ösztöneimre bízva
magam, odateszem a kávét,
s megkérdezem: Mi van?
Bár, tudom, erre se lehet felelni.
A szerelmi költészet nehézségeiről
Hát nem szólhatok
szép szemeidről? Annyiszor csodált
tekintetedet elfordítanád e
költemény tükrétől? Ó, nézz belé!
Ez pillantásod – hű lemez – megőrzi,
s így eljövendő, nemsejtett korokkal
válthatsz baráti pillantást, míg ők
felismerik, hogy szemükkel rokon
szemednek időmélyi bársonya,
a szivárványhártyák korallmezője,
az üreges és barlangos vidék, a
rostokkal átszőtt, lüktető tenyészet,
zöldektől áttört szürkéskék derengés
a titokzatos pupillák körül.
Az élő anyag elrejti magát.
Csak késnek enged, csak lencsék alatt
mutatkozik rejtelmes rendszere
csatornáival, járataival,
hol a belső, titkos sürgés folyik,
hírekkel és parancsokkal loholnak.
Mint ostromlott vár: néma kifelé.
Üres héj, vélnéd róla, vagy tömör
mag. Egyedül a szem mutatja,
miből vagyunk. E félig víznemű
gömbbe ágyazott porózus telep
a test nyilvános anatómiája.
Ezért utal némiképp a halálra.
Ezért, hogy csak a
szerelmesek mernek egymásra nézni,
kiknek – többet vagy kevesebbet-e? –
a halál mindenképpen mást jelent,
35
mivel érzésük ismerős vele.
Feltűnt már? Legrégibb barátok is,
véletlenül egymás szemébe néztek,
zavartan fordítják fejüket el.
A szem, mondják, beszédes. Ez nem igaz.
Néma – mint a feltárult rejtelem.
Mint a megdöbbenés. A rémület.
Mert egyszerre tárul fel benne minden.
Ó, kellemesebb s derűsebb beszélni
egy kecses lábról, gömbölyű kebelről.
Tőlük vezet ösvény,
a szárak ívén, a térd dombjain,
a hasnak pasztorális rónaságán.
Végigsiklik a kéz fénylő pihéken,
a köldök kútkáváján megpihen.
Mindez elérhető házastársak között.
De ha a levegőn át, mit kipusztít
két eggyélobbant tekintet tüze,
tehát az űrön át
mered egymásra két szem – csillagokként –,
súlyuk vadul növekszik, és egyetlen
végzetes ponttá csődül össze minden
szükségük,
és bennük nincs hely többé semminek,
s átszakítva pályájuk kordonát
önpusztítóan egyesíti őket
kölcsönös, rémült gravitáció…
Ó, nézz szemembe!
Szerelmem!
Értelmiségi vagyok. Így hát
d’une manière profonde tudok csak
à l’allemande néked udvarolni,
36
értelmiségi módra. Mentségemre
szolgáljon: te is az vagy.
A szád már korareggel
keserű cigarettaízű,
széthagyod a harisnyákat szobádban,
teáscsészék környomával
adod vissza a könyveimet.
– Nekem pedig nadrágom fényes
sok üléstől, mint régi érmek.
Egy értelmiségi! E kétes
elem a tudományosan
felszeletelt tortában úgy
bujdokol, mintha íze lenne.
S mert hűtlen, izgága,
azt hiszi,
a lázmérőben ő a higany.
Meghúzódott a köztisztelet
rezervátumában hajdan,
ő adta meg gyerekeinknek
az általános műveltséget,
metafizikai tekintélyt
az érettségi tételeknek.
De nem. Nekem akkor gyanús volt
már, amikor: Saxa loquntur
– kezdett fecsegni, noha tudjuk
jól, hogy a kövek nem beszélnek.
Már a szerénységük gyanús volt.
Megadjuk a császárnak – hajlongtak, de
– ami a császáré – hangsúlyozták.
S végül kitalálták a történelmet,
37
hogy a császárt is kétségbevonhassák.
Gyávaságuk mélye merő pimaszság.
Félrehúzódásuk még sunyi vád volt.
Most előbújtak az antikváriumból,
s mint barbárok közt római fogoly,
közpénzen sétáltatják orrunk előtt
előkelő szomoruságukat.
Mért nem lehettem régi költő?
Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e.
Csak neked volna jogod nem szeretni,
hallgatnád öntetszelgőn
hidegségedről szóló panaszom. Bosszúból
esetleg kifecsegném: csapodár vagy.
De fődolgom a mérnöki munka volna:
megmérni, milyen hatalmas szerelmem,
minő magasba csap föl szenvedélyem,
hány mérföld messzeségből még imádlak,
hány kínos napot morzsoltam le már
hűségem olvasóján? Hogy számosabbak
szépségeid a Föld csodáinál.
Szerelmünk program, nem probléma volna.
Hiszen mit ér a szerelem, ha gond?
A bolond hiszi, hogy a szerelem
megoldja kínjaink, de a bolondnak
orvos kell, és a szerelem nem orvos.
Abélard-t kiherélték. Kedvese
szűk falak közt, mint egy iniciálé börtönében,
könnyé vált, vagy megszaggatta ruháit,
aztán szárazon, mint a rőzse, égett
a megszégyenült testűért tovább.
Vad szerelmük
kormaként maradt miránk
a szentimentális nyavalygás?
38
Ahogy ők – vagy sehogy. Érjen véget
a szerelem, ha már nem tiszta tett,
áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás.
Ha üledéke van, mit felzavar
az első olyan pillanat, amelyben
már nem tudunk békésen egyesülni
valami egyszerűben,
mint a kirakatnézés, esti séta, bolyongás
az eső szines fénypocsolyáiban.
A szerelem nem tűri
az alapok bonyolultságát.
Tényekkel, tárgyakkal szívesen társul.
E látszólag rideg
valókat könnyen hatalmába ejti
az érzelem, elváltoztatja őket,
akár a levegő. Rejtelmesen forr
érintkezésük, az arany kizöldell,
a körvonalakat rozsdával kikezdi,
végül bensejükig rág s az egész
illanó por lesz, rebbenő penész,
mely bársonyosan csillámlik a fényben.
A szerelmesek is
áthasonulnak. Egyanyaguvá
lesznek e fénybeszőtt
porral. A világ fénybeszőtt porával.
Hogy elérjek a napsütötte sávig
Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit – kóstolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.
„Fizetsz valamit?” kérdezte egy dohánykarcos
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
„Kérjél” – mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
293
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek,*10
megsárgult, fehér műszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
„Eljövök egy huszasért” – mondta. Ezen meglepődtem.
Az ár – árnak – képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.
Az lett volna logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. „Gyere,
akarom” – mondta –, „nagyon szeretnék.”
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy… Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen űzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az „Eszpresszókban”, „Büfékben”
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját.
294
„Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok”
– mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le – inkább legyen koszos, mint gyűrött.
„Csókolj meg.” Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem – mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettől viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
„Várjál” – mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába masszírozta,
aztán még egy adagot.
„ENNI is fog még ebből?”
„Meg tudom mosni valahol magam?” – kérdeztem később.
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
„Ez is hozzátartozik” – mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: „Mondtam, hogy egy
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas
meg egyszerűen kell.” „Akkor adj vissza” – mondtam –,
„értsd meg, nincs huszasom.” „Hülye vagy”
– mondta – „ha vissza tudnék adni ötvenből,
nem kéne a huszasod” – mondta logikusan.
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam („ha ilyen büszke vagy”),
zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
295
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.
Tandori Dezső
A legrövidebb út: két pont közt
Másképp, mint: – ehhez
nem lenne
(mim?) – nem lenne
m; azt hiszem,
több időt is
kiván, mint
ugyanaz. A legrövidebb út:
két pont közt. Ennyi még
meg is
történik: kimégy
valamiért
visszajössz
valami nélkül.
P. J. névtáblájára
Elvéthetetlen üldözött –
elalszol és felébredsz.
Töredék Hamletnek
– ily egyetlenné el-nem-gondolás
tehet csak. Minden megközelítés már
önmagától tünékeny: mérték,
melyet mindig saját
változása teremt meg; oly síp,
mely csak saját hangjára szól –
Ó, te állhatatlan odaadás,
te, kit már egy porszemnyi át-nem-szitált idő
megül halálosan –