Az 1956 os Magyar Forradalom igaz története

Ősszeállította a Hungária Szabadságharcos Mozgalom történészcsoportja. Aki az 1956 os forradalom igaz

történetének leírására vállalkozik nagyon nehéz helyzetben van. Ugyanis a reformkommunisták, akik az un. 56

os Intézet keretében a maguk szemszögéből írják a forradalom történetét, mindenekelött 5o évre titkosítatták az

összes forradalomra vonatkozó dokumentumot. Csak ők kutathatnak és tetszés szerint közölnek vagy hallgatnak

el lényegre rámutató adatokat. Igy írták meg az interneten is olvasható ’forradalom történetét’. Ezért ravasz és

ügyes ez a tanulmány, mert mímeli a tudományosságot. Ezért sorolja fel a támogatók között a Tudományos

Akadémiát. Ezért sorol fel megszámlálhatatlan statisztikai adatot, kimutatást, életrajzot, dokumentumot,

memoárt, ajánlott irodalmat és még ki tudja mit. E rengeteg adat a tudományos alaposság látszatát kelti és a

jóhiszemű olvasó,főleg a fiadal diák, aki még hisz a nyomtatott szöveg igazságában, olvasás közben nem is

gondol arra, hogy a legfontosabb, a lényegre rámutató adatok hiányzanak.

Továbbá nehéz helyzetben van a kutató, mert 42 év távlatából nehéz hiteles tanukat találni. A forradalom

résztvevői sokan már meghaltak, sokan külföldön élnek, vannak akik még ma sem mernek nyilatkozni és vannak

akik egzisztenciális kényszerből elfogadják az un. 56 os Intézet által manipulált forradalomtörténetet.

Egyáltalán, mi közük van e refomkommunistáknak a forradalomhoz? Hogyan merik ők magukat a

forradalom előkészítőinek nevezni? –Egyébként Nagy Imre az egyetlen akire felnézhetünk, mert soha nem

tagadta meg kommunista voltát, az akasztófa árnyékában sem kért kegyelmet és abban bízott, hogy elvtársai

fogják rehabilitálni. Ebben nem tévedett. De aki őt forradalmárnak akarja kinevezni az félrevezeti az olvasót.-

Vagy hogyan merik e reformkommunisták a karrierista Maléter Pált aki soha nem lőtt az oroszokra, csak

a felkelőkre, soha nem adott ki parancsot a forradalom védelmére, a forradalom hősévé kozmetikázni?

Vegyük tudomásul, azért senki nem lesz utólag forradalmár, mégkevésbé nemzeti hős, mert elvtársai a

hatalomért folyó marakodás során kivégezték. Gondoljunk Trockíjra, Berijára, Kun Bélára, Rajkra és társaikra.

Tehát doumentumoktól eltiltva, csak néhány hiteles tanura támaszkodva, elméleti harcban, a Soros György és a

kommunista Horn kormány által pénzelt reformkommunista propagandadömpinggel szemben, a kutató kénytelen

az un. 56 os Intézet által közölt adatokra hivatkozni és ezeket az adatokat értékelve megfelelő magyarázatokkal

kiegészítve szembeállítani a meghamisított történelemmel. A forradalom igaz története’ önnmagában olvasva

talán kissé elfogultnak, egyoldalunak tünik, de gondoljon a kedves olvasó arra,hogy az igazságnak ez a fele az,

amit a reformkkommunisták elhallgattak.

A mi anyagi lehetőségeink nem teszik lehetővé, hogy olyan részletes és terjedelmes anyagot állítsunk össze, mint

az un. 56 os Intézet, ezért csak azt közöljük, ami abból kimaradt, vagy összefüggéseiben egyoldaluan lett

beállítva. Ezért ’Aforradalom igaz története’ szerkezeti felépítésében követi az un. 56 os Intézet anyagát,

felhívva az olvasók figyelmét, hogy ott minden adatot ellenőrizhet, kivéve azokat, melyeket tudatosan kihagytak.

Ezeketigekszik a mi szerény tanulmányunk pótolni.

Az un. 56 os Intézet tanulmánya öt fejezetből,-leckéből- áll.

1.Válság és útkeresés.

2.Forradalom és szabadságharc.

3.A szabadság napjai..

4.Megszállás és ellenállás.

5.Megtorlás és restauráció.

Mi is ebben a felállásban közöljük az igazság másik, eddig elhallgatott felét. Felhívjuk az olvasó figyelmét, hogy

a szövegben vastagon szedett nevek, szervezetek, meghatározások, magyarázatok a fejezetek végén találhatók.

1.Rész, Válság és útkeresés.

Az un. 56.os Intézet történelemhamisító tevékenysége ott kezdődik, hogy a

forradalom okait, a válság keletkezésének tárgyalását 1953 –al, Sztálin halálával

kezdi, holott a szovjet és kommunista rendszer elleni küzdelem sokkal előbb, 1944

szeptemberében kezdődött,amikor az első szovjet és román katona Magyarország

földjére lépett és megkezdte az ország “felszabadítását”. Rövid idő alatt azonban

kiderült, hogy e felszabadítás valójában nem más,mint barbár ázsiai és balkáni

hordák kegyetlen rablóhadjárata.

A “felszabadított” területekről érkező hírek megdöbbentették az ország lakósságát. Kifosztott

házak és lakások, kiürített istálók, meggyalázott lányok és asszonyok százai-ezrei estek

áldozatul sorozatban, a kegyetlenkedő,fosztogató, erőszakos megszállóknak, és ha egy apa,

férj vagy fiú,a lánya, felesége vagy anyja védelmére kelt, azt nem egyszer szerettei

szemeláttára lőtték agyon vagy jobbik esetben verték félhotra. Hírek jöttek civilek, öregek és

gyerekek fogságbahurcolásáról, hadifoglyok agyonlövéséről,a Szovjetúnióból hazatérő

kommunisták basáskodásáról.

Ekkor derült ki, hogy a magyar és német “propaganda” nem hazug uszítás volt, hanem

kőkemény valóság. Ez arra késztette a még meg nem szállt területek lakósságát, főleg az

államapparátus helyi tagjait, az értelmiségieket, a vagyonosabb rétegeket, a nőtagjait féltő

családokat,hogy a felszabadítók elöl menekülve a fővárosban és a Dunántúlon keressenek

menedéket.

Ekkor, minden előkészület nélkül, váratlanul október 15.-én elhangzott Horthy

rádiónyilatkozata,melyben bejelentette, hogy Magyarország leteszi a fegyvert és feltétel

nélkül megadja magát a Szoviet Hadseregnek. Az előzőekben felsorolt tények ismeretében a

lakósság döntő többsége értetlenül állt a kormányzó felhívásával kapcsolatban. Még a

Hadsereg is, melynek tisztikara esküt tett Horthyra, néhány elszigetelt kivételtől eltekintve,

megtagadta a Legfelsőbb Hadúr parancsát és tovább folytatta a harcot a szoviet és román

csapatok ellen. Ekkor Szálasi Ferenc és a

Hungarista Mozgalom vette át a hatalmat és élére állt a bolsevizmus elleni

nemzetvédő harcnak, ami egyben Európa védelmét, az európai kultúra védelmét is jelentette

az ázsiai barbársággal szemben.

Itt kell megjegyezni, hogy Szálasi teljesen törvényesen lett Magyarország Nemzetvezetője,

hiszen a lemondó Horthy nevezte ki őt, amit a Parlament is jóváhagyott

és amit Szálasi a Szentkoronára tett esküvel szemtesített. Ettől kezdve fokozódott az ellenállás

az előrenyomuló ellenséggel szemben, ami Budapest 1o1 napos, a teljes kökülzárástól

52napos hősies védelmében érte el csúcspontját. Ekkor a magyar és német hadsereg mellett

számtalan önkéntes egység is alakult, melyek mindegyike kényszer nélkül hősies bátorsággal

vette fel a küzdelmet az ország, a főváros védelmében. A legismertebbek megérdemlik, hogy

nevük meg legyen örökítve, hiszen nem csak vitézül harcoltak,de a háború után az

életbenmaradottak tovább folytatták az ellenállást, szervezkedtek, készültek a visszavágásra,

ezért közülük nagyon sokan a kommunista-zsidó bosszúállás áldozatai lettek

KABSZ, ABIT, Hungarista Légió, Prónay zlj. Egyetemi zlj.

Az1944, okt. 15 . és 1945, ápr. 12. –ig tartó nemzeti ellenállás a következő pozitív

erdményeket könyvelheti el .

1, Tübbszázezer olyan magyar menekülhetett ki nyugatra, akik ha itthon maradnak,

biztosan áldozatai lesznek a bosszúállásnak és a kommunista osztályharcnak.

2, Hat hónapig feltartóztatták a Szoviet Hadsereget, így azok nem jutottak el a Rajnáig és

sokmillió európai menekült meg attól, hogy megismerje a “felszabadítókat”.

3, Az ország nemzeti értékeinek jelentős részét sikerült nyugatra menteni, a dunai hajóktól, a

vasúti gördülőanyagon és a múzeumok kincsein át a Nemzeti Bank aranykészletéig. Ezt 5o

éven át, mint az ország kifosztását hirdették, pedig a nyugatra menekített értékek döntő

többsége hazakerült és bázisát jelentette az ország újjáépítésének, a Forint megteremtésének.

Szemben azokkal az értékekkel, gépekkel, műkincsekkel amit a Szovietek hurcoltak el és a

mai napig sem kerültek vissza.

Mindezek ellenére a háború után a hatalomra került, Sz.U. ból visszatért kommunisták és a

német lágerekből hazatért deportáltak olyan bosszúhadjáratot kezdtek, a nemzeti ellenállás

hősei ellen, ami azideig ismeretlen volt nem csak Magyarországon, hanem a civilizált

világban is. Mint “háborús bűnöst” ezrével itélték el és százával végezték ki azokat, akik

1944, okt. 15.Után felvették a harcot a bolsevizmus ellen.

Itt kell megjegyezni, hogy a 8o milliós Németországban sokkal kevesebb u.n. háborús bűnöst

vontak felelőségre mint a 1o milliós Magyarországban. Japánban pedig csak néhány háborús

bűnöst végeztek ki, de néhány év múlva már rehabilitálták őket ás ma díszsírhelyen, mint a

nemzet hősei elött tisztelegnek .Ezzel szemben Magyarországon a 298-as parcellában még ma

is többszáz nemzeti hős van jeltelen gödörben elkaparva, míg Kádár János és tömeggyilkos

kommunista társai a Nemzeti Phantheonban, reprezentatív, vörös csillaggal diszített márvány

emlékművek alatt nyugszanak.

Tehát a kommunista rendszer elleni küzdelem a háború utolsó szakaszában kezdődött és

mindazok akik akkor és az azt követő időkben megtapasztalták a kommunizmus

áldásait,annak 12 év után is ádáz ellenségei maradtak.

1945-től kezdve egészen 1956 ig folytak azok a perek, melyek a kommunizmus minden rendű

és rangú ellenfelei ellen irányultak. Ezek nagyrészben “az államrend megdöntésére irányuló

szervezkedéstől a fegyverrejtegetésen át a kémkedésig terjedő” koncepciós perek voltak. Elég

volt néhány sörözgető volt bajtárs és egy ócska vadászpuska és máris fegyveres

összeesküvéssel lettek vádolva a” fasiszták”. Elég volt, ha valaki egy levelet írt nyugaton élő

barátjának és máris kémkedéssel lett vádolva és elitélve.

Álljon itt egy jellemző példa, de ehhez hasonló sokszáz volt akkor az országban.

S. J. 16 évesen mint önkéntes vett részt Budapest 1944-45-ös védelmében. Szerencsére

életben maradt és a háború után folytatta tanulmányait, majd munkába állt,de régi bajtársaival

sem szakította meg a kapcsolatot. Rendszeresen találkoztak és tervezgették, hogyan lehetne a

kommunistáktól megszabadítani az országot. Ezekre az összejövetelekre felfigyelt az Á.V.H.

és 1955-ben mint az államrend megdöntésére irányuló szervezkedőket bíróság elé állították és

mindannyiokat súlyosan elitélték. S.J. 15 évet kapott. Szerencséjére, 1956-ban a

forradalmárok kiszabadították a börtönből. Első útja a Corvin-közbe vezetett és ott hacolt

egészen a forradalom leveréséig. Ekkor külföldre menekült és 42 éve az emigráció egyik

legtevékenyebb, legismertebb vezetője.

Tehát láttuk eddig, hogy a háború alatt, közvetlenül a háború után és azt követően kik

sorakoztak fel a kommunizmus elleni harchoz, illetve kik voltak a kommunista rendszer

meggyőződéses ellenfelei. Számarányait tekintve azonban ezeket jóval meghaladta a SZ.U.-

ba hurcolt hadifoglyok, civilek,öregek, nők, gyerekek száma. Pontos adatok erről soha nem

készültek, de az elhurcolt magyarok száma a hadifoglyokkal együtt hozzávetőlegesen több

mint félmillióra becsülhető. Ezeknek az elhurcoltaknak nagyrésze elpusztult a szoviet

lágerekben. Az elpusztultak hozzátartozói, is a SZ.U.

és a kommunista rendszer ellenfelének számítottak,de a hazatértek is az átélt és tapasztalt

borzalmak hatására a kommunistaellenes tábort erősítették. Kivételt képezett az a néhány

tucat hazaáruló, aki behódolt a szovietek csábításának, különböző antifasiszta tanfolyamon

vett részt és hazatérve mint megbízható kollaboráns szolgálta a Világkommunizmus eszméjét

saját fajtájával szemben..

Jellemző példát mondott el N. F. aki a sors fintoraként az 5o-es években a Néphadsereg

politikai tisztje volt. 1945 áprilisában 17 éves korában az orosz katonák, mint civilt az utcán

elfogták, előbb Kiskunfélegyházára, majd onnan Foksányba vitték sokadmagával

lezárt vagonokban. Két hónap mulva egy ujabb szerelvénnyel Észak-Oroszországba, egy

fogolytáborba szállították ahol a fő tevékenység a fakitermelés volt. A tábornak mintegy 6ooo

“lakója” volt 8o% ban német 2o% ban magyar foglyokkal. A kegyetlen

munkatempó, az elégtelen táplálkozás a szokatlan időjárás és az őrség brutalitása megtette

hatását és egyre többen kerültek a tábor kórházába és a tél közeledtével egyre szaporodtak a

halálesetek is. Ekkor még felírták az elhunyt nevét, címét, azonossági számát. Novemberben

már –2o-25 fokos fagyok voltak, amikor N. F. tisztítás közben

belezuhant egy benzintároló aknába. Bajtársainak mág sikerült őt kihúzni, de a lenyelt benzin,

a belélegzett benzingőz és a testére tapadt,benzinnel átitatott ruha ártalma folytán a láger

kórházába került. Itt német katonaorvosok hamar talpraállították, de a kórház vezetője egy

idős orosz doktornő megsajnálta a vékony, fiatal fiút és segédszemélyzetként tavaszig a

kórházban tartotta. Mikor kitavaszodott és visszahelyezték a barakba, ahol előzőleg lakott,

megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a láger 6ooo lakójából mindössze 2ooo ember volt életben,

a többi a tél folyamán elpusztult. Mivel a föld méterekig fagyos volt,nem tudtak sírokat ásni

és a naponta szaporodó halálesetek áldozatait a tábor szélén helyezték el. Később már

egymásra helyezték a holttesteket és így a tél végére valóságos jéggé fagyott, hóval fedett

hullahegyek emelkedtek a láger szélén. Ekkor a járványveszély elkerülésére szovjet műszaki

katonák jelentek meg, hatalmas gödröket robbantottak és ezekbe a gödrökbe kellett a

holttesteket beletólni. Ekkor már minden azonosítás nélkül ismeretlenül lett közel 4ooo ember

elföldelve.

N. F. 1948 ban került haza a fogságból. Ez idő alatt jól megtanult oroszul és mivel 3 évet

töltött a Sz. U. ban a fordulat éve után úgy gondolták az elvtársak, hogy ez megfelelő

biztosíték arra, hogy politikai tiszt legyen. Mikor “kiemelték” és tisztiiskolára küldték nem

mert nem-et mondani, mert ismerte a kommunista rendszer lényegét és tudta, hogy ezzel

egész jövőbeni életét tönkretenné. Igy lett politikai tiszt, de biztos, hogy kevés ember volt aki

nála jobban gyűlölte volna a Szovieteket és a kommunista rendszert.

Ezek után összegezzük, hogy 1953 ig milyen erők voltak azok, akik a rendszer ellenségének

számítottak és akik vérmérsékletüktől függően, meglapulva, sokszor illegalitásban, az

izgatástól kezdve, a passzív ellenálláson és szabotáláson át az összeesküvésig, várta a

pillanatot, amikor sokéves szenvedéséért és megaláztatásáért visszafizethet.

Hozzávetőleges számítások szerint 7oo.ooo-8oo.ooonőt erőszakoltak meg főleg az orosz

katonák. Több mint 4oo.ooo volt azoknak a nőknek a száma akik valamilyen nemi fertőzést

kaptak ennek kapcsán. Hogy hányan nem merték “szégyenüket” bevallani arról nincs adat. Ha

minden meggyalázott nőnek csak két családtagot számolunk,-apa, férj, testvér, gyermek,-

akkor ez 2 millió embert jelent.

Közvetlenül a háború után, mint „háborús bűnöst, -nyilast, hunyadistát, volksbundistát,” stb.-

tübbtízezer ember hurcoltak meg, zártak internálótáborokba, börtönökbe, százakat végeztek ki

és kapartak el jetelen gödrökbe, főleg a 298-as parcellába. E meghurcoltak

és a hozzátartozóknak a száma is többszázezerre tehető, akik talán még az előzőekben említett

csoportnál is jobban kívánták a kommunista rendszer bukását.

Végezetül a fél millió Szovietunióba hurcolt hadifogoly, kényszermunkás és azok

hozzátartozói is közel 2 millióan potenciális ellenfelei voltak a rendszernek.

Tehát a fentiekből kitünik, hogy már 1953 előtt is legalább 3-4 millió ellenlábasa volt a

Kommunista rendszernek, akik csak a pillanatot várták, hogy mikor dől meg a hatalom ill.

hogy mikor kapcsolódhatnak be a gyűlölt rendszer megdöntéséért folyó küzdelembe.

Az u.n. 56-os Intézet tanulmánya ezt a 3-4 millió embert és a bennük felhalmozódott

potenciális erőt figyekmen kívül hagyja, pedig 1956 október 23.-a után ezek soraiból kerültek

ki a forradalom legkövetkezetesebb, legelszántabb harcosai, akik a Pesti Srácokkal karöltve

győzelemre vitték a forradalmat.

Ami a rendszer szempontjából legtragikusabb volt az, hogy elriasztotta magától azokat a

tömegeket is, akik kezdetben hittek a kommunista jelszavaknak és a szociális igazságosság

megteremtését, a jólét megvalósítását remélték. E helyett a sorozatos normarendezések, a

békekökcsönök, a beszolgáltatások, fokozatos elszegényedést eredményeztek. Az

elszegényedés szülte elégedetlenséget pedig a terror fokozásával próbólták

megfékezni.Zsúfolásig megteltek a börtönök, -egy kétszemélyes zárkába 8-1o rabot is

bezsúfoltak- az internálótáborok dugig teltek, a rabmunkahelyek tízezreket foglalkoztattak.

Az u.n. szocialista városok –Inota, Komló, Sztalinváros, Kazincbarcika, stb.- nagyrészben

elitéltek rabszolgamunkájával épült.

Láthatjuk tehát, hogy 1953-iga lakósság döntő többsége elégedetlen volt a kommunista

rendszerrel. Kivételt képeztek az állami és pártapparátusban dolgozók,a DISZ.és

Szakszervezeti funkcionárusok, az Á.V.H.,tagjai, a Rendőrség és Honvédség vezető tisztjei.

Ezek azonban alig tették ki a lakósság néhány %-át.Velük szemben sorakozott fel a végsőkig

elkeseredett, elégedetlen, nem egyszer “törlesztésre vágyó” lakósság döntő többsége, akiket a

forradalomtól csak a kíméletlen terror és a megszálló Szoviet Hadsereg jelenléte tartott vissza.

Most pedig kapcsolódjunk az u.n. 56-os Intézet által összeállított anyaghoz.

Sztalin halála után a Sz.U.-ban megindult a Sztalini terrorrendszer bomlása, ami először a

vezető hatalomért folyó személyi marakodással kezdődött.Azt azonban minden vezető látta,

hogy a féktelen terror, a rettegés birodalma az előző formában nem tartható fenn, sem a Sz.U.-

ban, sem a csatlós országokban, így Magyarországon sem. Ezért rendelték Moszkvába a

magyar vezetőket, hogy a kompromittálódott Rákosi Mátyást, akinek neve összefonódott a

tömegessé vált terrorral, egy kevésbé kompromittált, de megbízható kommunistával, Nagy

Imrével váltsák fel.

Nagy Imre a Moszkvában kapott utasításoknak megfelelően a közelgő csődöt, a fenyegető

katasztrófát az elégedetlenség szülte forradalmi veszélyt igyekezett elhárítani azokkal a

pozitív intézkedésekkel melyek az u.n. 56-os Intézet tanulmányában olvashatók. Pl. A

nehézipar túlzott fejlesztésének mérséklése. A kötelező beszolgáltatás megszüntetése. Az

életszinvonal emelése. A közkegyelem. A kitelepítések megszüntetése és az internálótáborok

feloszlatása, stb. Azonban meg kell említeni, hogy e kegyelemgyakorlás során elsősorban a

koncepciós perek során elitélt kommunisták szabadultak, akik azonnal hatalmas kártérítést,

reprezentatív –a kitelepítések során elkobzott- lakást és vezető beosztást kaptak. A

Szociáldemokratáktól jobbra álló politikusok szabadonengedése szóba sem került,sőt, Kéthly

Annát 1954-ben itélték el.

Nagy Imre által hozott reformok, bár jelentősek voltak, arra viszont nem voltak elegendőek,

hogy a fenyegető válságot megoldják. Elsősorban azért, mert a rendeletek nem érintették az

előzőekben említett 3-4 millió embert, sőt, ezek elkeseredése , a mellőzöttség látán még

tovább fokozódott.

Az életszinvonal emelése sem járt sikerrel,sőt, idővel tovább romlott és 1956-ra katasztrófális

méreteket öltött. Igy Nagy Imre nem számíthatott az ország lakósságának aktív támogatására.

De még a pártvezetés nagyrésze is Nagy Imre ellen fordult, mert a kommunizmustól való

eltávolodásnak, pártellenesnek bélyegezte Nagy Imre intézkedéseit. Pedig a Moszkvának

elkötelezett, párthű kommunista politikus természetesen nem volt, nem is lehetett pártellenes.

Végül is a visszahúzó erők győztek és Nagy Imrét 1955 első felében leváltották a

miniszterelnökségről, decemberben pedig a Pártból is kizárták.

Nagy Imre leváltésa és a z Sz.K.B.P. 2o. kongresszusa után élénkült meg a

reformkommunisták tevékenysége, mert belátták, hogy komoly változások nélkül a

forradalom elkerülhetetlen és akkor kommunisták és reformkommunisták együtt kerülnek, -a

legjobb esetben is- a történelem sűlyesztőjébe.

Ekkor kezdődtek a Petőfi Kőr vitái. Itt a reformkommunisták lázasan keresték a válságból

kivezető utat. Azonban aki a Petőfi Kőr vitáit úgy igyekszik beállítani mint a forradalom

előkészítőjét az nyilvánvalóan türténelmet hamisít. A Petőfi Kőr vitáiban elvtársak

vitatkoztak a kommunista rendszer megmentésének lehetőségeiről. Rákosi

Mátyás leváltásának követelése pl. nem jelentett forradalmi követelést, hiszen ez már

Moszkvában is felvetődött. Jellemző, hogy Rajk Lászlóné a Petőfi Kőr egyik utolsó vitáján,

férje rehabilitálását követelte, amit még véletlenül sem lehet a kommunista rendszer elleni

forradalmi követelésnek tekinteni.

E vitákban szó sem volt a Szoviet csapatok kivonásáról, aVarsói Szerződésből és a K.G.S.T.-

ből való kilépésről a magántulajdon visszaadásáról, a közkegyelem kiszélesítéséről. E vitákra

elmentek olyanok is, akik elszánt ellenfelei voltak a rendszernek és megpróbáltak radikálisabb

hangot megütni. Azonban a Petőfi Kőr reformkommunistái lehurrogták és szóhoz sem

engedték jutni őket.

Egyre gyakrabban vetődött fel Nagy Imre neve, mint aki a reformpolitikájával visszatérve

talán megakadályozhatla avégső robbanást. A tömegeknek azonban már kevés volt a Párt által

kezdeményezett és kilátásba helyezett néhány reform. A bűnbaknak kikiáltott Farkas Mihály

és Péter Gábor letartóztatása semmit nem jelentett a tömegeknek. A helyzet súlyosbodása

látán . Szovietek intézkedtek és 56 őszén Nagy Imrét is visszavették a Pártba. Ezt azonban a

lakósság jóformán észre sem vette. Ekkor már mindenki többre, radikális változásokra

számított.

Az1944 és 1956 között megalázottak, meghurcoltak, üldözöttek, kifosztottak,bebörtönzöttek

és kivégzettek hozzátartozói természetesen esküdt ellenségei voltak a rendszernek, de a

kezdetben lojális appolitikus tömegek is a rendszer ellen fordultak, hiszen a terror és félelem

mellett egyre nehezebben éltek. A lakósság életszin-

Vonala 1956- ban nem érte el az 1938- as szintet. Továbbra is válságos volt a lakáshelyzet.

Sokan emberi lakásnak nem nevezhető kalyibákban éltek, többeknek azonban még ilyen

lehetőség sem jutott. A kiemelt szocialista nagyberuházásokon dolgozók jelentős része

embertelen körülmények között lakott, közös barakkokban és ezek a települések egyben a

bűnözés melegágyai is voltak. Az ellátás itt még rosszabb volt, mint máshol, pedig mindenütt

voltak hiánycikkek, miközben a kapható áruk minősége is alacsony volt. A falura nehezedő

nyomás és az erőltetett nagyberuházások jelentősen megnövelték a lakóhelyüktől távol

munkát vállalni kényszerülők, az ingázók számát, akik az év nagy részét, családjuktól távol,

hiányos felszerltségű tömegszállásokon,u.n. munkásszállókon kényszerültrk eltölteni.

Rosszak, egészségtelenek voltak a munkakörülmények. A teljesítmények túlhjszolása miatt,

nem törődve a munkavédelemmel, gyakoriak voltak az üzemi balesetek.

A vezető elvtársak mindezt nem érzékelték, mert lefüggönyözött gépkocsikban suhantak a

rózsadombi és pasaréti lkszusvilláikba, amit Á.V.H.-s őrség védett.

Tehát előállt az a helyzet amit a Markszizmus – Leninizmus klasszikusai forradalmi

helyzetnek neveznek, amikor a tömegek már nem akarnak az adott körülmények közütt élni,

és az uralkodó kőrök már nem képesek uralmukat tovább fenntartani.

Október 6.-án a Kerepesi temetőben került sor Rajk lászló és társainak ünnepélyes

újratemetésére. A temetésre százezrek voltak kíváncsiak, mert érezték, hogy a rendszer

gerince megroppant, mert kénytelen önmaga leleplezni –igaz csak részben- saját gonoszságát.

Természetesen az újratemetés időpontjának kijelölése is sunyi kommunista manipuláció volt,

mert az 1848-49-es dicsőséges szabadságharc Aradon kivégzett 13 tábornoka kivégzésének

napját akarták összemosni az újratemetett kommunistákkal, abban a reményben,hogy idővel

az emberek tudatában október hatodikán hasonló érzéseket fog kelteni a két esemény. Pedig a

szabadságharc kivégzett hős tábornokai és a kommunisták egymásközti marakodásának

áldozatai Fényévnyi távolságban vannak egymástól.

Október 6.-a volt az az esemény ami már a forradalom előszele volt. Az utcákon felvonuló,

pártellenes jelszavakat kiáltozó fiatalok,a hatalom dermedt tétlensége , a MEFESZ

megalakulása , a követeléseket tartalmazó röpcédulák terjesztése már megállíthatatlan

lendületet adott az eseményeknek. Azonban ez még nem volt forradalom. A Párt vezetői

abban reménykedtek, hogy erővel még kézben tudják tartani asaz eseményeket. A

reformkommunisták úgy gondolták, hogy a leggyűlöltebb vezetők leváltásával és radikális

reformokkal még megmenthető a kommunista rendszer.

Természetesen alapvető változásokra, méginkább forradalomra még gondolni sem mertek. Ez

a következő napokban vált nyilvánvalóvá, amit a következő felyezet fog bizonyítani.

Végső megállapítás. A reformkommunisták és a Petőfi Kőr vezetői nem forradalmat

készítettek elő, hanem ők voltak a kommunista rendszer megmentésének végső elszánt

harcosai, akik ekkor még fegyver nélkül próbálták a rendszert megmenteni. A forradalomtól

úgy féltek mint ördög a szenteltvíztől.

Ezért méltatlan, hogy most e refomkommunisták a forradalom előkészítőinek kiáltják ki

magukat és ők írják a forradalom történetét a maguk szája íze szerint.

A forradalom igaz története

Összeállította a Hungária Szabadságharcos Mozgalom történészcsoportja.

2. rész Forradalom és szabadságharc

Október 23.-án délután a Belügyminiszter engedélyezte az előzőleg betiltott felvonulást azt,

hogy az egyetemisták a Bem térre vonulva megkoszorúzzák Bem József szobrát, ezzel fejezve

ki szolidaritásukat a lengyelországi eseményekkel kapcsolatban. Ezt a tüntetést a

reformkommunisták által irányított Petőfi kör, a DISZ., az Irószövetség szervezett abban a

reményben,hogy egy ilyen tömegdemonstráció rádöbbenti a keményvonalas, még részben

sztalinista vezetést, hogy magáévá kell tenni a változások, a reformok

megvalósítását,különben az események következményei kiszámíthatatlanok.

A Műegyetemtől induló fiatalok zárt sorokban indultak a Bem szobor felé. A lelkes fiatalokat

látva az irodákból, üzemekből, iskolákból hazaindulók, egyre többen csatlakoztak a menethez

és mire a Bem szoborhoz értek, az egyetemisták zárt sorai teljesen feloldódtak az ekkor már

többtizezer fős tömegben. Ekkor tüntek fel először a lyukas zászlók, melynek a közepéből

kivágták az un. Rákosi címert és a következő napokban ez lett a forradalom jelképe. Ekkor

csúszott ki a vezetés a reformkommunisták kezéből és az egyre növekvő tömeg, önmagát

gerjesztve egyre radikálisabb jelszavakat kezdett skandálni, ami már túlment a reformerek

eredeti elképzelésén. Elhangzott a jelszó "gyerünk a Parlamenthez!" és a tömeg elindult a

Margit hídon át. Már sötét volt mire a tömeg a Kossuth -térre ért. Ekkor a

reformkommunisták egy utolsó, elkeseredett lépésre szánták el magukat, hogy a kitörni

készülő forradalmat megállítsák. Szinte erőszakkal cipelték Nagy Imrét a Parlamentbe, hogy

onnan nyugtassa meg az embereket és megpróbálja hazatérésre bírni őket azzal, hogy

követeléseik teljesítve lesznek. Nagy Imre nem tagadta meg kommunista mivoltát és "

elvtársak " megszólítással kezdte beszédét. A tömeg spontán tiltakozott ez ellen, " Nem

vagyunk elvtársak! " kiáltozták. Sokan ekkor érezték meg, hogy az események döntő

fordulathoz érkeztek. Ha most hazamennek, minden marad a régiben. A reformigéretekből

vagy lesz valami, vagy sem.Azonban a most itt összejött soktízezer ember talán ki tudja

követelni a gyűlölt Rákosista vezetés azonnali lemondatását.

A tömeg ekkor,- Nagy Imrével nem sokat törődve,- elindult két irányba. Egyik fele a Dózsa

György út felé indult, hogy a Felvonulási téren álló, a rendszer gyűlölt jelképét, a

monumetális Sztalin szobrot ledöntse, ami 1/2 1O körül meg is történt. A tömeg másik fele a

Rádió épülete felé vonult, ahol már többen próbálkoztak bejutni, hogy beolvastassák a

követeléseiket tartalmazó pontokat. Benke Valéria, a Rádió vezetője ezt nem engedte,

ellenben közvetítették Gerő Ernő beszédét, ami sértő és méltatlan, a tüntetőket becsmérlő

jelzői miatt, csak olaj volt a tűzre. Mikor a tömeg a Rádió elé ért, azt követelte, hogy a műsort

megszakítva azonnal olvassák be a pontjaikat. Ez a követelés is süket fülekre talált, ami a

tömeget elkeseredett lépésre, a Rádió megostromlására ösztönözte.

A fegyvertelen tüntetőket a Rádió Á.V.H.-s őrsége előbb csak a levegőbe leadott

riosztólövésekkel próbálta visszatartani, de amikor ez hatástalannak bizonyult és a kapu

recsegni-ropogni kezdett,sor került a tüntetők közé történő célzott lövésekre.

Ez a pont volt az, amikor a tüntetés forradalomba csapott át! A tömeget a lövések nem

riasztották el, hanem az elkeseredés, a gyűlölet még elszántabbá tette. Az utcán posztoló

rendőröktől elvették a fegyvereiket és azokkal kezdtek visszalőni a Rádiót védő ÁVH-s

védőkre. Később, a helyismerettel rendelkezők a környéken lévő rendőrösökön és az akkori

Szabadságharcos Szövetség raktáraiból szereztek fegyvereket és szabályos tűzharc

kezdődöttA Rádió védelmére kirendelt Piliscsabai gépesített és páncélos ezred egységei a

tömegen nem tudtak áthatolni és mivel lőszer nem volt náluk, fegyvereiket hol rábeszéléssel,

hol erőszakkal nagyrészt elvették a katonáktól. Mivel azonban ezekhez a fegyverekhez nem

volt lőszer, előbb ezt kellett szerezni. Ekkor többen, egy fiatal honvéd százados vezetésével a

Kilián laktanyába indultak, hogy ott szerezzenek lőszert és még több fegyvert. 11 óra

körül betörték a laktanya kapuját, lefegyverezték az őrséget. Azt azonban nem tudták, hogy itt

csak az örségnek volt minimális fegyverzete, mivel itt csak fegyverelen MUSz-os katonák

voltak elszállásolva, akiknek a rendszer nem mert fegyvert adi a kezébe. A felkelők itt nem

tudtak lőszer szerezni, így a laktanya néhány hozzájuk csatlakozott katonájával együtt, a

Soroksári úton lévő fegyvergyárba mentek. Itt a kapuőrség nem tanusított ellenállást és így a

raktárakban lévő fegyverek és lőszerek a felkelők kezébe kerültek. Ezek visszatértek a

Kiliánba, ahol még több MUSz-os katona csatlakozott a már felfegyverkezettekhez és innen

nagy csapatban indultak a Rádió ostromához. Az éjfél körül megjelenő, egyenruhás és

felfegyverzett katonák bekapcsolódása az ostromba, fellelkesítette a már harcolókat és a

tömeget " A Hadsereg velünk van! " mondták sokan. A katonák és az egyre sokasodó

fegyveres felkelő eldöntötte a csata sorsát. Hajnalra a Rádió védői megadták magukat és az

épület a felkelők kezére került. A Rádió elfoglalásának azonban ekkor már nem volt

jelentősége, hiszen időközben az adást innen megszüntették és azt a Parlamentből Lakihegyen

keresztül egy szükségvonalon biztosították.

Most pedid szenteljünk néhány gondolatot a Kiliánnak, Hiszen a forradalom győztes

szakaszában, okt. 23. tól 28. ig, a laktanya világhírnévre tett szert. Itt volt a leghevesebb

harcok szinhelye és a Corvin-közi fekelőközponttal közösen itt, az Üllői út és a Körút

kereszteződésénél és annak környékén szenvedték el a szovjet csapatok a legnagyobb

veszteségeket.

Az un. " 56-os Intézet" tanulmányában ennek ellenére a Kilián neve egyetlen egyszer sem

szerepel! Vajon miért? Ha jobban megvizsgáljuk a tényeket, világosan láthatjuk, hogy a

Kilián és a később oda kimenő Maléter Pál szerepe milyen volt azokban a napokban és a

refomkommunisták ezt hogyan használják fel napjainkban a forradalom történetének

meghamisítására.

24.-én a reformkommunisták Nagy Imrével az élen magukévá tették a Párt Központi

Vezetősége értékelését, hogy Budapesten "ellenforradalmi lázadás" tört ki, amit fegyverrel

kell leverni. Ezért statáriumot és kijárási tilalmat hirdettek ki. Kérték a szovjet csapatok

segítségét, amit meg is kaptak. Ennek megfeleően , okt. 28.-ig az Á.V.H. a Honvédség, a

Szovjet Hadsereg csapataival együtt csak a felkelőknek nevezett szabadságharcosok ellen

lépett fel. Ennek kapcsán vizsgáljuk meg a Kiliánban történteket okt. 23. És 28 közötti

időben.

Mint az előzőekben láttuk a laktanya már 23.-án este a felkelők kezére került és 24.-én innen

adták le az első lövéseket az Üllői úton a Nagyvárad-tér felől benyomuló szovjet páncélos

egységekre. 24.-én és 25.-én itt voltak a leghevesebb harcok és ekkor már nem csak

Magyarország, hanem az egész Világ , Budapest és a Kilián laktanya nevével volt tele. Ez

nagyon kellemetlenül érintette Maléter Pált, hiszen a laktanya az ő alárendeltségébe tartozott

és nem vetett rá jó fényt, hogy pont az ő egyik laktanyája az ellenforradalom egyik legerősebb

bázisa. 25.-én a harcok még elkeseredettebbek lettek. A kormány, ill. a Párt vezetői

elhatározták, hogy mindenképen végetvetnek a "felkelésnek."

Ekkor történt a Parlament előtti vérengzés is.

Maléter Pál ekkor, hogy a tekintélyén esett csorbát kiküszöbölje,elhatározta, hogy a laktanyát

visszafoglalja a felkelőktől. 25.-én 5 harckocsival a Kiliánba indult. Mivel a laktanya kapuján

a harckocsik nem fértek be,az élharckocsi a kapu torkolatában megállt,Maléter ebből kiszállva

a laktanyába ment, a többi négy harckocsi visszatért a bázisára. A laktanya parancsnoka,

Csiba Lajos szds. Erre az időre összszedett néhány beosztott tisztet és katonát, és ezekkel a

laktanya középső szárnyának egy részét birtokába vette. A felkelők ebben az időben a

laktanya két szélső szárnyán a szovjetekkel álltak állandó tűzharcban és nem figyeltek arra,

hogy néhány tiszt és katona mit csinál a laktanya középső szárnyában. Pedig itt lázas

készülődés folyt, hogy a laktanyában harcoló felkelőket lefegyverezzék, vagy, ha ez nem

sikerül megsemmisítsék, így a laktanyát "megtisztítsák".

Tehát okt. 23.-tól 28.-ig , miközben a szabadságharcosok az Üllői úton és a

Körúton előrenyomuló ellenséggel vívtak élet-halál harcot, addig Maléter és

katonái csak a szabadságharcosokat lőtték vagy lövették. Ezek tények! Ezt az

alábbi szigorúan titkosan kezelt jelentések támasztják alá, amelyek az elmult 44

évben és a következő 5o évre is el voltak ill. el vannak zárva a nyilvánosság elöl,

de néhány ezek közül a kutatók kezébe került, amit most közreadunk!

Részletek a Hadműveleti Csoportfőnökség jelentéséből: Az alábbi idézetek a

Hadtörténeti levéltár szigoruan titkositott 56-os anyagában megtalálhatók.

"26.án kb. 9-1o óra körül Borbély őrnagy parancsot kapott Kovács vezérőrnagytól, hogy két

szovjet ezredessel menjen a Kiliánba, szervezzék meg az együttműködést Maléterék és a

szovietek között. A szoviet tisztek úgy döntöttek, hogy nem mennek a Kiliánba, hanem Malétert

vagy megbízottját hozzájuk hívják. Maléterrel megállapodtak, hogy egy sebesültvivő járőrrel

egy tisztet fognak küldeni, aki fel lesz hatalmazva a megbeszélésre. 13 órára a jelzett időben

meg is érkeztek és a Kilián vázlatát hozták, hogy hol vannak Maléter emberei és hol vannak a

felkelők. Ezen a megbeszélésen jelen volt egy szovjet altábornagy és egy vezérőrnagy,

valamint két ezredes, továbbá Borbély őrnagy, Kovács alezredes és konok ezredes. A szoviet

altábornagy Maléter tervével egyetértett és kérését elfogadta és intézkedett, hogy ne lőjjék a

Kiliánt még akkor sem, ha onnan lőnek. Ugyanezen a napon Maléter felhívta a főügyeletet és

a honvédelmi minisztert kereste, annak távollétében Szanati alezredessel közölte, hogy

menjen a H.M.-hez és jelentse meg, hogy a terv a következő: 13,45-kor meg fogom

rohamozni a Kilián jobb és balszárnyát és megtisztítom a felkelőktől. Hogy a

szovjet csapatok által biztosíva legyek, ill. hogy azok engem ne lőjjenek, a

következő tervet dolgoztam ki : Hordágyon vöröskeresztes járőr egy tisztet fog vinni

a szovjetekhez. A hordágyon lévő tisztnél vázlat lesz, melyen megjelölöm, hogy az

épületben melyik részeket ne lőjjék a szovjetek. Tehát menj és ezt jeletsd a

miniszternek."

Most pedig ismerkedjünk meg azzal a jelentéssel, amit Berki Mihály tábornok 1989-ben a

Legfelsőbb Ügyészség megbízásából állított össze Maléter rehabilitálásával kapcsolatban.

Berki Mihály értékelése korrekt, szigorúan ragaszkodik a tényekhez, érezni benne a szinpátiát

és lelki azonosulást az ártatlanul kivégzett tábornoktárssal. Jelentéséből egyértelmű pozitív

képet kapunk Maléterről, de ennek alapján sem állíthatja senki, hogy forradalmár és

szabadságharcos volt.Nézzük a jelentés egyes részleteit :

Maléter Pál nem bünös a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló

cselekményben…..A fegyveres csoportok vezetői elött is nyiltan hirdette, hogy

kommunista és ne higgye valaki, hogy a régi rendet, a kapitalistákat akarja

visszahozni. Nov. 3.-án kijelentette, hogy ha Mindszenty vissza akarja szerezni a

papi birtokokat, mi is ott leszünk, de fegyverrel!….Elkötelezettje volt a szocializmus

ügyének és nem tett a rendszer ellen egyetlen lépést sem…….Maléter 28.-a elött nem állt át.

Maléter nem értett egyet a nemzetőrség Királyék által kidolgozott szervezetével. Azzal ti.

hogy minden fegyveres tagja lehet annak. November 2. -án Maléter jelentést tett Nagy

Imrének. Hogy amennyiben a Király elleni vádak bebizonyosodnak,nov. 4.-én letartóztatja

azt. Nagy Imre egyetértett.

A jelentésből egyértelműen megmutatkozik, hogy a Nagy Imre per, benne Maléter és a többi

vádlott egy hamis vádakon alapuló koncepciós per áldozata volt. A vádlottakat ártatlanul

végezték ki. Maléter Pál ellentmondásos személyisége, mely származása, neveltetése és

későbbi életútja között fennáll, valamint a forradalom alatti tevékenysége még évtizedekig

foglalkoztatni fogja a történészeket. Mártír volt, mert ártatlanul, kommunista elvtársai olyan

vádak alapján végezték ki , amiket nem követett el.

Tisztelet és szánalom neki, mint minden mártírnak, de hősi mitoszt ne fonjunk köré, mert

akkor meghamisítjuk a történelmet és elorozzuk a dicsőséget azoktól a hősöktől, akik fiatal

életüket valóban a forradalom oltárán áldozták fel.

Az, hogy Maléter Pálból és a hozzá hasonló kommunista tábornokból az 1989-es un.

rendszerváltás után a magát Történelmi Igazságtétel Bizottság / T.I.B./ -nak nevező

társaság reformkommunista vezetői hogyan próbáltak nemzeti hőst faragni, azt az okt. 29 és

nov. 3. közötti időszak ismertetésénél mutatjuk meg.

Azonban nem csak Maléter Pál harcolt 28.-ig a forradalmárok ellen, hanem szinte

az egész hadsereg, -Elenyésző kivételtől eltekintve és akkor is csak egyénileg-

magáévá tette a Párt és a Kormány álláspontját és tűzzel - vassal harcolt a

kommunista rendszer megvédéséért. Ennek bizonyítására álljon itt a " szigorúan

titkosított" jelentésekből néhány, melyek ezt minden szónál világosabban

bizonyítják:

A jelentéseket a csapatok és különböző honvédségi intézmények küldték a

Honvédelmi Minisztériumnak.

Okt. 24.-én. szerda.

Ezen az estén több civil csoport jelent meg a Zrinyi Akadémia kapujában, akik fegyvert

követeltek, mondván : ha magyarok vagytok, fegyvert adtok, nem nézheti a honvédség, hogy a

munkásokat lövik a városban. Márton ezredes ezen csoportokat távozásra szólította föl és

fegyvert nem adott ki az Akadémiáról.

Éjjel civilek jöttek a Kossuth Tüzértiszti Iskola elé, fegyvert és lőszert követeltek. A

parancsnokság tüzet vezényelt, 5halott és több sebesült maradt az utcán.

Éjjel Ott László százados parancsot kapott, hogy Kiss századossal és Angeli századossal

jelentkezzenek Zolomi ezredesnél, aki a Rádió védelmét vezeti. A parancsot végrehajtani nem

tudták, mert a Rádió körül olyan nagy volt a tömeg,hogy azt nem lehetett megközelíteni. Ezt

Ott százados jelentette Kovács vezérőrnagynak, aki ezt tudomásul vette és azzal nyugtatta

meg, hogy kb. 1 óra mulva ugyis itt vannak a szovjet csapatok.

23.-án éjjel Váradi vezérőrnagy civilben a Rádió körül felderítést végzett. Visszatérve a

H.M.-be erélyes fellépést és kijárási tilalmat követelt.

24.-én a Zrinyi Akadémia parancsnoka már aktívan tevékenykedett a felkelők ellen

-A XIV. Ker.-i kapitányság felmentésére erősítést küldött, amit a felkelők szorongattak.

-Déleött 1O órakor a felkelőket lefegyverezték és elzavarták.

-18 Órakor egységeket vezényeltek a tömeg szétoszlatására és a szovjet csapatok szárnyának

biztosítására.

-Ugyanezen a napon Zentai G. alezredes parancsnoksága alatti egység 8 felkelőt elfogott és

átadott az Á.V.H.-nak

Szentes, a légvédelmi tüzérosztály jelenti :

A reggeli rádióadásból tudomást szereztünk a budapesti eseményekről. Személyes kapcsolatot

létesítettünk a városi és járási pártbizottsággal, továbbá felfegyvereztük őket.

A kecskeméti hadtest parancsnoka Gyurkó Lajos vezérőrnagy, politikai helyettese Sucin

József alezredes, azt a parancsot adja, hogy az Arad-Temesvár környékéről érkező szovjet

páncélos hadosztály elött biztosítsák az utat, hogy zavartalanul menetelhessen Budapest felé.

Ezen a napon a hadtest törzs megteremtette a kapcsolatot és az együttműködést a helyi szovjet

parancsnoksággal, a tanáccsal és a pártbizottságokkal

25,-én. csütörtök.

A Zrinyi Miklós Akadémia tovább folytatja a felkelők elleni hajtóvadászatot. A kora

reggeli órákban 5 foglyot adnak át az ÁVH.- nak. Parancsot kap az Akadémia, hogy a

Miskolc felöl érkező vonatot tartóztassák fel, mert azon felkelők jönnek Budapestre. Az

Akadémiáról kiküldött egység a vonat érkezése elött felrobbantja a sint. Később tüzet nyitnak

a vonatra, két halott, öt sebesült…fegyvereseket nem találtak. A nap folyamán több akciót

hajtanak végre közösen az ÁVH. egységeivel. Több alkalommal tűzharcra kerül sor. A

foglyokat mindannyiszor az ÁVH.-nak adják át.

Kaposvárról jelenti a hadosztály törzs:

A 24.-én létrehozott kommunista aktíva csoport tovább fojytatta a csapatoknál a felvilágosító

munkát. Röplapokat készítettünk, ami a következő napon repülőgépről a városban szét lett

szórva. Ezidőben fokozódott a harci kedv azirányban, hogy a lövészezred Budapestre menjen

az ellenforradalom leverésére.

Zalaegerszeg, a tüzérezred jelentéséből:

Nagy tömeg vonul fel a Fő térre és tüntettek a pártbizottság elött. Honvédségi egységeket

vezényeltek ki a tüntetők szétoszlatására. Ekkor a Pártbizottság ablakából tüzet nyitottak,

aminek következtében 3 halott és 5 sebesült maradt a kövezeten.

Aszód, a gépesített ezred parancsnokának jejentéséből:

A Bp.-re vezényelt egységünk tűzharcba keveredett a Timót u.i szertárnál a felkelőkkel. Az

ezred parancsnoka Fülöp Pál alez. Kijelentette: Aki nem lő a felkelőkre azt lelövöm!

Nyiregyháza, a lövészezred jelenti:

A tüntető felvonulók a Fő téren és a laktanya elött gyülekeztek. Miután nem sikerült a

felvonulást békés ezközökkel feloszlatni, az ezred kivezényelt egységei kézigránátokat dobtak

a tüntetők közé. 21 sebesült.

Cegléd, a tüzérezred parancsnoka jelenti:

A tüntetés feloszlatása nem sikerült békés ezközökkel. A tüntetők ellen sortüzet kellett

vezényelni. Két halott.

Dunapentele, a légvédelmi tüzérezred jelenti:

Felvonulók a laktanya elé jöttek és fegyvert követeltek, hogy Budapestre mehessenek

harcolni. A felszólításra nem távoztak. Igy kénytelenek voltunk sortüzet vezényelni a

tömegre. Két halott és 16 sebesült maradt a kövezeten.

26.-a péntek.

A Zrinyi Miklós Akadémián tovább folyt a felkelők elleni katonai tisztogató hadművelet

és tovább mélyült a párttal való spontán együttműködés. Ezen a napon került sor a VIII. Ker.-i

P.B. felfegyverzésére. Ugyanezen a napon az akadémiáról kivezényelt csapatok szovjet

harckocsik segítségével felszámoltak egy 7O főböl álló felkelő csoportot.

Zalaegerszegen a felháborodott tömeg felvonuásokat szervez és fenyegetően lép fel a

pártbizottság épülete elött. Az ezredparancsnok 5 rohamlöveget és gyalogságot küld a

pártbizottság felmentésére. Tisztázatlan körülmények után, - egyesek szerint a P.B. ablakából

kezdődően - tűzharc keletkezik. Három halott és öt sebesült marad a téren.

Esztergomban, ezen a napon folyamatosan zajlanak a tüntetések, felvonulások. Egyik

tüntető csoport egy busszal a fekete kapun keresztül a hadosztályparancsnokság elé vonult,

hogyfegyvert kérjen a szovjetek elleni harchoz. Miután felszólításra nem távoztak el, a

parancsnokság elött álló harckocsi ágyújából tüzet nyitott a buszra, majd a parancsnokság

ablakaiból gyalogsági fegyverekkel lőtték a fegyvertelen tömeget. 12-14 halott és sok sebesült

maradt a helyszínen.

Már az egész országban elterjedt, hogy Budapesten a Corvin-köz és a Kilián

laktanya a forradalom két " fellegvára" A Kiliánrol minden katona tudta, hogy ott a

műszaki építő zászlóalj katonái voltak elhelyezve. Igy minden parancsnok szemében, akik

szemben álltak a forraadalommal, megbízhatatlannak tünt minden műszaki zászlóaljban

szolgálatot teljesítő katona. Ez tünik ki az alábbi jelentésből: " A székesfehérvári műszaki

építő zászlóalj parancsnoka kérésére a zászlóaljnál kintlévő fegyvereket a hadtest

parancsnokságra beszállítottuk."

Verpeléten a nehézharckocsi ezred parancsnoksága szilárdan kézben tartotta az egységet,

rendszeresen járőröztek, védték az obiektumokat és több alkalommal kerültek szembe a

felkelőkkel. Az okt. 26.-i jelentésben egy 21O fős csoport lefegyverzéséről számolnak be.

Dunapentele: Azelőző napi sortűz hatására ujabb, még nagyobb tüntetőcsoport indul el a

laktanyához. Mivel felszólításra sem távoznak, sőt fenyegetőleg lépnek fel, ujabb sortűz a

figyelmeztetés, ahol a felkelőknek három halott és hat sebesült a vesztesége.

Ezen a napon kerül sor hivatalosan, a Párt központi vezetőségének javaslatára a

Partizánszövetség mozgósítására és felfegyverzésére.

27.-e szombat.

A kecskeméti gépesített ezerd Bp.-re vezényelt parancsnoka jelenti: A HM. Körül erős

tűzharc fejlődött ki. Ez idő alatt a HM.- en keresztül szoros összeköttetésben voltunk a HM és

környékét védő szovjet parancsnoksággal. Ugyanez idő alatt főleg az esti sötétedés után

állandó járőrözést hajtottunk végre, a Marx tér, Margit híd, Parlament, Alkotmány u. által

bejárt területen. Kb. 22 órakor az ezred parancsnoka a második zászlóalj .és a harckocsi

zászlóalj parancsnoka a HM- be ment eligazításra a Corvin elleni roham megindításával

kapcsolatban. Az eligazítást Kovács vezérőrnagy a Hadműveleti csoporfőnök és Lascsenkó

szovjet altábornagy, valamint a Bp-en állomásozó szovjet páncélos alakulatok parancsnoka

tartotta. Az eligazítás lényege

Az ezred személyi állománya 28O fő, szovjet páncélgépkocsikon és szovjet harckocsik

támogatásával O6.OO órakor 2o perces tüzérségi előkészítés után megrohamozza három

irányból a Corvin mozit.

A Petőfi Akadémia parancsnoka jelenti: Hogy nagyszabású akciót hajtottak végre Budakeszin

és környékén, ahonnan 134 főt hoztak be. Ekkor már minegy 3-4OO fő elfogott felkelő volt

az Akadémia fogságában. Ezen a napon a Széna téri felkelők egy zsákmányolt

páncélgépkocsival az Akadémia elött haladtak el. Az Akadémia védői tüzet nyitottak. A

gépkocsit kilőtték, négy halott és négy sebesült maradt hátra.

A budapesti őrzászlóalj naplójából:

A hadműveleti csoportfőnökségről a következő parancsot kapjuk . A Széna- téri felkelő

csoportot le kell fegyverezni. Ha nem hajlandók semmire, meg kell őket támadni és fel kell

számolni.

Nagyatádról jelenti a páncéltörő tüzérosztály parancsnoka:

Nagyatád rendjének biztosíttására járőröket szerveztünk, melyek többségében tisztek és

továbbszolgáló tiszthelyettesekből álltak. Fő feladatuk volt, hogy a városban lévő

objektumokat, -járási pártbizottság, járási tanács, üzemek, stb.- védelmezzék. Estefelé járt az

idő, amikor Berzence községből a határőrség kért segítséget saját maguk biztosítására, mivel a

tömeg meg akarta támadni őket. Ugyanis aznap délután a községben szintén tüntetés zajlott le

és a tüntetés feloszlatása alkalmával fegyveres beavatkozás vált szükségessé, melynek

következrében két férfi és két nő lett halálos áldozat.

Bajáról a légvédelmi tüzérosztály parancsnoka megerősíti: A bajai helyőrség parancsnoka

Ferenczy alezredes a helyőrség alakulatainak parancsnokaival egyetétésben elhatározta a

katonai diktatúra bevezetését. Tatán a harckocsiezred katonái tűzharcot vívtak a felkelőkkel, 6

haott és 14 sebesült vesztesége lett az ellenforradalmároknak.

Kaposvári hadosztályparancsnokság felhívása:

A politikai bizottság határozata: A harc a hatalomért folyik. Aki ellenünk áll, az

ellenforradalmár. A párt és a kormány elment a végsőkig a hibák felszámolásában. Akinek ez

sem jó ,az nem a népi demokráciát , hanem az ellenforradalmat akarja.

Katonák! Kommunisták!

Tegyetek meg mindent a prolerár hatalom megvédéséért. MDP politikai bizottsága.

Ebből azonnal tiszti vagy katonai gyűlést kell tartani és sokszorosítva leadni.

Közölni a megyei és járási pártbizottsággal.

Bp. 1956 X.27. Molnár Lajos százados sk. Pol oszt vez.

28.-a vasárnap

Kaposváron délután 3-kor újból összeült a nemzeti tanács, hogy határozatot hozzon a hatalom

átvételéről a kiadott 16 pont alapján. A honvédség képviselői azzal a feltétellel vettek részt, ha

a párt és a tanács képviselői is jelen vannak. Ez így is történt. A honvédség képviselői,

vezetőjük Molnár Lajos Pol. Oszt. Vez. A semlegességet és a többpártrendszert nem fogadta

el. Követelték Kunszabó és a tüntetések szervezőinek letartóztatását. Nagy Imre

rádiónyilatkozatának felolvasása után, melyben elrendelte az ÁVH megszüntetését, a

Hadosztályparancsnok intézkedett az ÁVH épületének átvételére és őrzésére.Az ÁVH: tagjait

a laktanyában helyeztük el biztonságuk megőrzése végett.

Kaposvárról jelenti a lövészezred parancsnoka:

……Nem értünk egyet Magyarország teljes semlegességének kérdésével. Nem értünk egyet a

teljes amnesztiával a " szabadsághősök" részére. Továbbá azzal sem értünk egyet, hogy okt.

23.-át nyilvánítsák nemzeti ünneppé. Nem értünk egyet azzal sem, hogy az állami, társadalmi,

kultúrális és gazdasági élet területén érvényesüljön a megfelelő rátermettség és képzettség,

pártállástól függetlenül. Végül nem értünk egyet a szabad választások kérdésével.

A dombovári tüzérezred jelentéséből:

A reggeli órákban megválasztott forradalmi munkástanács látogatást tett az alalulat

parancsnokánál, akitől fegyvert kértek a megalakuló nemzetőrség részére. Kovács János

százados tudatta a tanács képviselőivel, hogy fegyvert nem ad ki a laktanyából.

A Szegedre vezényelt kiskunmajsai lövészezred jelenéséséből:

Szeged helyőrégben a híd biztosítását végző szovjet katonák meleg étkezése nem volt

biztosítva, melynek pótlását ezredünk konyhájáról bitosítottuk. A kiskunmajsai helyőrségben

ezen a napon ujabb tüntetésre gyülekeztek, melyet Kerekes Szilveszter alezredes, akkori

ezredparancsnok helyettes erélyes parancsára feloszlattak. Kiskunmajsa környező faluiban

kisebb gyülekezések voltak, azonban ezeket a kirendelt honvéd személyek feloszlatták.

Szabadszállás, a tüzérezred jelenti:

Ezen a napon a felvonuló tömeget csak sortűzzel lehetett feloszlatni. 2 halott és 33 sebesült

lett a sortűz következménye.

A fenti idézetek a csapatok jelentéseiből szórol-szóra lettek leírva! Ezekből

egyértelműen kiviláglik, hogy míg Maléter a Kiliánban, a hadsereg országszerte az

ÁVH.-val, és a Szovjet Hadsereg csapataival közösen az "ellenforradalmi

banditák"ellen harcolt, addig mindezek ellenére a forradalom az egész országra

kiterjedt. Minden nagyobb városban,de a falvakban is előbb a kommunista szimbólumok, -

vörös csillagok kommunista és szovjet emléktáblák - lettek leverve, az emlékművek ledöntve,

majd sor került a pártházak, a tanácsházak, a rendőrségek elfoglalására, a régi rendszer

legtöbb vezetőjének leváltására. Megalakultak a forradalmi és nemzeti bizottságok, és

megkezdték a közigazgatás átvételét. Megkezdődött a harcoló csoportok átszervezése a

Nemzetőrség egységeivé. -Ennek szabotálására a következő részben mutatunk rá.-

Október 23 és 28 . között Budapesten a forradalom teljes győzelmet aratott. A

kezdetben spontán és szervezetlenül harcoló felkelők,a hozzájuk csatlakozó II. Világháborút

megjárt harci tapasztalatokkal rendelkező katonák segítségével, ütőképes harci egységekké

kovácsolódtak. Az ellenségtől elvett fegyverekkel, -ezek között nehézfegyverek, ágyúk, sőt

harckocs is volt- de főleg benzinespalackokkal vették fel a küzdelmet és értek el világraszóló

sikereket.

A legnagyobb forradalmi haccsoportok megérdemlik, hogy névszerint is meg legyenek

említve.

Mindenekelőtt a Corvin-közi harccsoportot kell megismerni, mivel ez alakult meg

legelőször, már 23.án éjjel. Ittfolytak a leghevesebb harcok. Ez volt a

legszervezettebb és legnagyobb létszámú.- a hozzá csatlakozó kisebb csoportokkal

együtt, jóval meghaladta az ezret.- A Corvin-közi parancsnoksággal szoros

együttmüködésben harcoltak azok a felkelők, akik a Kilián laktanya Körúti és

Üllői-uti szárnyába fészkelték be magukat és innen folytatták a harcot. A Práter u.-i

iskola volt a Corvin-köz ellátó bázisa. Az itteni konyháról látták el meleg

élelemmel rendszeresen a harcolókat. Itt őrizték a harcok során fogságba esett

szovjet katonákat és elfogott ÁVH.-okat is.

Nincs mód, hogy e tanulmányban minden harcos nevét megenlítsük,-bár megérdemelnék-

Azonban aki kíváncsi a neveikre, az a Kerepesi temető 21-es parcellájában megtalálja a

harcok alatt elesett hősi halottak neveit / akiket itt temettek el , mert a más temetőkben

nyugvó hősök sírjait a Kádár-rendszer éveiben felszámolták, hogy ne emlékeztessen senkit a

forradalomra / A megtorlás és bosszúállás éveiben kivégzettek sírjait pedig a köztemető 3O1-

es parcellájában

Azéletbenmaradottak nevei a -reményeink szerint - rövidesen megjelenő " Forradalom

enciklopédiája " c. kiadványban lesz olvasható. Azonban három nevet feltétlenül meg

kell említeni . Iván Kovács László, a harccsoport első parancsnoka, akit a megtorlás

éveiben kivégeztek. Pongrátz Gergely aki a csoportok összevonása után a

főparancsnok lett, és Lassan györgy aki a Práter u.-i iskola parancsnoka volt. Ők

szerencsére mindketten elmenekültek és évtizedeken keresztül az USA.- ban az emigrációban

folytatták a forradalom emlékének ápolását.

Másik jelentős harccsoport a Széna tér és környékén alakult és itt tevékenykedett. A csoportban nagyon sok ipari tanuló harcolt, akik a közeli ipari tanuló iskolának és az

otthonnak voltak növendékei.A forradalom első szakaszában , okt 23.és 28. között. Ezt a

csoportot érte a legtöbb támadás a honvédség részéről, mert a csoport elszánt vezetése és

akciói nagy szálka volt a rogyadozó hatalom szemében. Legsikeresebb akicójuk, a Maros

utcai ÁVH. -s központ és a Külügyminisztérium elfoglalása volt. A szovjetek ellen különösen

a nov. 4.-i orvtámadás után harcoltak sikeresen és elszántan.A harcosok közül meg kell

említeni Szabó-bácsit, az egység parancsnokát, aki köré valóságos legedát szőttek

ragaszkodó harcostársai és Ekrem Kemál Györgyöt, aki bátorságával és

merészségével az egyik legsikeresebb alparancsnok volt. Minketten Kádár bitófáján

fejezték be hősi életüket. Szerencsére életben maradt Bánkuty Géza,a" szénatéri

motoros" aki mint népszerű és közismert többszörös országos bajnok, mágnesként

vonzotta a maga köré a harcolni vágyó fiatalokat. Külfödre menekülve ma, az

emigráció egyik legismertebb vezetője.

Feltétlenül meg kell említeni a Baross tér és környékén harcoló csoportot. E csoport

jelentősége azért emelkedik ki, mert a főváros legforgalmasabb újának, a Rákóczi útnak a

tokolatában, a Kerepesi útnak a bejáratánál helyezkedik el, ami az Üllői út mellett, a másik

legfontosabb felvonulási útja volt a támadó szovjet csapatoknak. Ennek a csoportnak

meghatározó szerepe volt a Köztársaság-téri Pártház felderítésében és későbbi ostromában.

Érdekességként megemlítjük,hogy míg 28. ig a forradalom elszánt ellenségei, a

reformkommunisták sok vezetője zsidó volt, addig az egyik legelszántabb forradalmi

csoportot szintén egy Nikelszburg nevü zsidó fiú vezette, akit a megtorlás éveiben szintén

kivégeztek.

Jelentős harci csoportok jöttek létre még,a Móricz Zsigmond köréren, Újpesten, Csepelen,

Kispesten, a Boráros téren, a Várban, és még több helyen. Ezek a csoportok ebben az

időszakban alakultak és teljes szervezettségüket csak néhány nap mulva érték el. Ezért

nagyobb jelentőségük főleg nov. 4.-e után, a hitszegő szovjet támadás után mutatkozott meg,

amikor jelentős veszteségeket okoztak a támadóknak. Róluk részletesebben a következő

részben foglalkozunk.

Minderről alig esik szó az un. 56-os Intézet tanulmányában. Ezzel szemben

megismerkedhetünk azzal, hogy a Párt milyen erőfeszítéseket tett a "Rend helyreállítására"

Névszerint megismerhetjük a DISz. , a Párt Politikai Bizottsága, Központi Vezetősége, a

különböző Pártbizottságok tagjait, a hazánkba érkezé szovjet vezetőket, valamint Nagy Imre

munkatársait. De a forradalom valódi hőseiről alig esik szó.

Napjainkban a reformkommunisták minden igyekezete arra irányul, hogy az 1956-os

forradalmat úgy próbálják meghamisítani, hogy az a kommunizmus megjavítására irányuló

kisérlet volt. Ennek megfelelően a forradalom vezetői, hősei és mártírjai is a kommunisták,

ill. a reformkommunisták voltak.Ezért szerepel a tanulmányban többszáz kommunista neve és

csak elvétve egy-egy forradalmáré. A forradalom egyes eseményeinek beállítása, értékelése

néha olyan egyoldalu és nyakatekert, hogy az szinte nevetséges és szánalmas lenne, ha nem

lenne tragikus. Ennek illusztrálására álljon itt egy példa az un. 56-os Intézet tanulmányából:

"Október 24. én szinre lépett a forradalom győzelmét eredményező újabb fontos erő. A

miskolci MDP megyei elsőtitkára Földvári Rudolf a PB. korábbi tagja, élére állt annak a

küldöttségnek, amely vállalta a követelések 21 pontjának eljuttatását Nagy Imréhez. Igy

veszített erejéből az a nézet, hogy mindaz ami Pesten történik az ellenforradalmárok

aknamunkájából bújt elő, a követeléseket nem a csőcselék akarta rákényszeríteni a

miniszterelnökre, hanem egyik elvtárs terjesztette elé azokat a pontokat, amelyek közül

számos kiolvasható Nagy Imre korábban megfogalmazott programjában is."

Itt lóg ki a lóláb! Szerintük 24. én a forradalom győzelmét eredményező fontos erő nem az

volt, hogy Budapesten a forradalmárok felvették és sikeresen folytatták a harcot az ÁVH. a

Honvédség és a Szovjet Hadsereg egységei ellen, hanem az , hogy egy kommunista, a

Miskolci megyei PB. első titkára küldöttség élén vállalta a reformkövetelések eljuttatását

Nagy Imréhez. Az Intézet tanulmányában furcsán értékeli a 25.-én a Parlament elötti sortüzet

is. Szerintük Szerov szovjet altábornagy adta ki a tűzparancsot, aminek több mint 1OO

halálos és 3OO sebesült áldozata volt. Azzal azonban adós marad a " tanulmány "

/ udvariasságból mindíg tanulmányt írtunk és írunk, de szívesebben használnánk a

propagandabrossúra megnevezést/ hogy kinek adott parancsot Szerov, ki továbbította azt a

Parlamentbe és a környező épületek tetején elhelyezkedett Zöld ÁVH-s és a felfegyverzett

Partizánszövetség egységeinek, és kik adták ki a végső tűzparancsot? Egyedül Szerovot

tenni felelősé a tömegmészárlásért, nem más, mint felmentést adni a tűzparancs továbbítóinak

és végrehajtóinak, valamint elködösíteni a parancs valódi kiadójának kilétét.

Végső következtetés az okt. 23. És 28. között lezajlott eseményekről: Ezen idő alatt a

forradalom és szabadságharc harcosai a Pesti Srácok és a hozzájuk csatlakozók, akik nem a

kommunista rendszer megreformálásáért, hanem annak megdöntéséért fogtak fegyvert,

győzelemre vitték a forradalmat! A félelmetes és mindenható pártállam napok alatt

összeomlott. A Bp.-re vezényelt szovjet egységek súlyos veszteségek árán sem tudták a "

rendet helyreállítani." Az ÁVH. minden vonalon defenzívába vonult. Ez volt a forradalom

dicsöséges győzelemrevivő szakasza. Ekkor ismerete meg a Világ, Magyarország, és

Budapest, nevét, még azok is akik soha nem hallottak rólunk. Ez alatt az öt nap alatt a Párt, a

kormány, Nagy Imrével az élén, a kommunisták és reformkommunisták, mindent

megpróbáltak a forradalom fegyveres leverésére. Csak amikor ez nem sikerült és a forradalom

az egész országban győzött, hogy mentsék , ami menthető, "elismerték a forradalom

győzelmét". Tették ezt azzal a sunyi szándékkal, hogy a harcok befejezésével a forradalmárok

leteszik a fegyvert, és akkor reformokkal és igéretekkel helyreállítják a " Rendet" Nyilván az

Ö rendjükre gondoltak, a reformerek rendjére, ahol nincs helye semmiféle

radikális,"ellenforradalmi" követelésnek Ezt a következő napok eseményei fényesen

bizonyítják. Ezt igazolja az un. 56-os Intézet, 1998-ban megjelent tanulmánya is, ami

figyelmesen olvasva, kommentár nélkül is önmagáért beszél.

Függelék:

Kilián laktanya. A maszív, téglából épült, vastagfalu háromemeletes laktanyát 1844-ben

adták át rendeltetésének. Akkor a Mária Terézia nevet kapta. Sokáig ez volt a városban a

legkorszerübb laktanya, mely mindíg jelentős szerepet játszott a főváros életében. Sokáig itt

volt a helyőrség parancsnokság is. Igy az 1918-19-es forradalmaak idején is. A Horthy

rendszer éveiben, de még a Rékosi idők kezdetén is fontos katonai objektumnak számított.

Azonban a technika korszerűsödésével nem felelt meg a követelményeknek, mivel a modern,

gépesített harcezközök nem tudtak behajtani a keskeny kapun. Igy az 5O-es évek elején a

laktanya funkciója megváltozott. Időközben a nevét is megváltoztatták és Mária Terézia

helyett egy fital kommunistáról, Kilián Györgyről nevzték el. A katonaság helyett az egyik

szárnyában munkásszállót alakítottak ki, a másik felében a Műszaki Kisegítő Építő Dandár

egyik zászlóalját helyezték el. 1956. okt. 23.-án éjjel 11 óra körül a felkelők elfoglalták a

laktanyát, majd fegyvereket szerezve az itt elhelyezett MUSz-os katonákkal együtt, már 24.-

én az elsők között vették fel a küzdelmet a benyomuló szovjetekkel. A következő napokban

a" Kilián " világhírnévre tett szert, mint a forradalom egyik bölcsője. Ezt a hírnevet akarták

meglovagolni a Reformkommunisták, amikor megpróbálták összemosni a Kilián hírnevét és a

kommunista tábornok, Maléter Pál nevét. Ez részben sikerült is és a becsületes történészek

kötelessége, e hamisítás leleplezése és a valóság feltárása.

MUSz- os Katonák A fordulat éve után megkezdődött a hadsereg szovjet mintáratörténő

átszervezése. A szabályzatok, a fegyverek, az egyenruhák, még a rangjelzések is

szolgalelküen utánozták a Szovjet Hadsereget. Minden egység és magasabb egység

parancsnoka nyakára egy- egy szovjet " tanácsadót" ültettek, akiknek a szava szent és

sérthetetlen volt. Ebben a hadseregben nem volt helye" megbízhatatlan" elemeknek. Igy a

sorozáskor az un. Kulákok, az oszályidegen elemek, az egyébb származásuak, stb. gyermekei

nem lehettek a hadsereg rendes tagjai. Ezeket az un. Kisegítő Műszaki Alakulatok

egységeibe osztották be. Ezek a fiatalok nem kaphattak fegyvert, egyenruhájuk is elütütt a

hadsereg rendszeresített ruházatától. / A Horthy rendszer hadseregéből visszamaradt,

leselejtezett ruhában dolgoztak./ 1956-ra a Műszaki Kisegítő Alakulatok zászlóaljait egy

Dandárba vonták össze. Ennek a dandárnak volt a parancsnoka Maléter Pál. A

dandárparancsnokság a Várban az Úri utcában települt. A dd. Egyik zászlóalja a Kilián

laktanyában volt elszálásolva. Innen jártak ki naponta a megadott munkahelyelre. A Kiliánban

elhelyezett zászlóalj parancsnoka Csiba Lajos százados volt.

Maléter Pál ezredes. A Felvidéken született 1917 -ben. Érettségi után felvételt nyert a

Honvéd Ludovika Akadémiára., ahol 1942 ben hadnaggyá avatták. A II. Világháborúban a

Szovjet fronton harcolt, aholfogságba esett. Itt partizánnak jelentkezett és be is vetették a

német és magyar csapatok ellen. A háború után ezek a partizánok lettek a kommunista

rendszer legbiztosabb támaszai. 1945-ben százados és a kormányt őrző egység parancsnoka.

Gyorsan halad a ranglétrán és 1956-ban ezredes, a Műszaki Kisegítő dandár parancsnoka.

Mivel okt. 23,-24,-25.-én A Kilián a forradalom egyik fellegvára volt , Malétert ez

kellemetlenül érintette és 25.-én harckocsikkal ment ki a laktanyába, hogy azt a felkelőktől

visszafoglalja. Ettől kezdve egészen a forradalom győzelméig Maléter és az emberei csak a

felkelőket lőtték vagy lövették. 28. -án a kormány rákényszerült a forradalom győzelmének

elismerésére. Kapóra jött, hogy a közben világhírnévre szert tett Kiliánban ott volt Maléter.

Nosza, a Kilián hírnevét mossuk össze a kommunista ezredes nevével és máris igazolva van,

hogy a forradalmat a kommunisták vezették a rendszer megjavításáért. Igy előbb Honvédelmi

Miniszterhelyettessé, egy nap mulva, Miniszterré nevezték ki és tábornokká léptették elő.

Ebben a minőségben semmit nem tett az ország védelmének megerősítésére, pedig

nyilvánvaló volt, hogy friss, nagylétszámú szovjet egységek módszeresen kezdik megszállni

az országot. Minisztersége alatt is többször hangoztatta, hogy nem lőtt és nem is fog lövetni a

szovjetekre, hiszen mindent nekik köszönhet. Nov. 3.-án a Szovjetek mégis letartóztatják

Tökölön, és 1958-ban egy koncepciós per keretében elitélik és Nagy Imrével és társaival

együtt kivégzik. Szánalom neki mint minden ártatlanul kivégzett mártírnak, de hősi mitoszt ne

fonjunk köré, mert akkor elorozzuk a forradalom dicsőségét azoktól akik a forradalmat

győzelemre vitték.

Csiba Lajos százados A hadsereg nagyütemű fejlesztésekor, 1949-ben, egy gyorsított

tanfolyam keretében avatták tisztté. 1953-54-ben sikeresen elvégezte a tatabányai Hunyadi

János Lövésztiszti Továbbképzö Iskola zászlóaljparancsnoki tanfolyamát. Innen vezényelték a

Kisegítő Műszaki Alakulathoz, ahol a Kilián laktanyában elhelyezett zászlóaljnak lett a

parancsnoka. A forradalom napjaiban a laktanyában tartózkodott. A forradalom leverése után

külföldre menekült. 1956 decemberében Jugoszláviában megírta ill. kiegészítette a forradalom

alatt írt naplóját, ami a Kilián laktanya forradalom alatti története, -a szubiektív elemeket

leszámítva- leghitelesebb leírásának mondható. A napló Magyarországon is megjelent. Csiba

Lajos ma Svájcban él.

Történelmi Igazságtétel Bizottság / TIB/ Mikor, 1988-89-ben a kommunista rendszer

válsága elmélyült és a rendszert az összeolás veszélye fenyegette, a kommunista vezetés az

1956-os refomkommunistákat hívta segítségül. Mint ismeretes, a Kádár rendszer éveiben a

2O.OOO börtönbezárt és 4OO kivégzett forradalmár mellett, néhány tucat regomkommunistát

is felelőségre vontak 56-os szereplésükért. Ezek most el akarták hitetni az emberekkel, hogy

ők a forradalom áldozatai és létrehozták a jólhangzó Történelmi Igazságtétel Bizottságot. A

legfőbb céljuk az volt, hogy régi reformer elvtársaikat rehabilitáltassák, és a várthatóan

összeomló hatalom után kezükbe kaparintsák a vezetést. Ez részben sikerült is nekik.

Leglátványosabb akciójuk az 1989 júni. 16.-i Nagy Temetés megrendezése volt, ahol öt

kommunista mártírt valósággal szentté avattak. E mártírokra hivatkozva , -főleg az SzDSz

soraiba tömörülve- megkezdték a különböző kulcspozíciók megszerzését. Igy lett

Köztársasági Elnök Göncz Árpád, ennek kapcsán neveztek ki ezredessé, tábornokká olyan

hadnagyokat, főhadnagyokat, de őrmestereket, tizedeseket, sőt, soha nem volt katonákat is

akik hajlandónak mutatkoztak a TIB. szekerét tólni. A szervezet az utóbbi években

megtisztult, a legkompromittáltabb vezetőket a tagság kivetette soraiból. Ezek most az un.56-

os Intézetbe tömörülnek és onnan folytatják a forradalom történetének meghamisítását.

Márton András ezredes 1927- ben született. A II. Világáború után szerzett tanítói

oklevelet. A " fordulat éve " után, a hadsereg nagyütemű fejlesztése idején, gyorsan tiszti

rangot szerez. Rövidesen a Szovjet Unióba küldik, ahol elvégzi a katonai akadémiát.

Hazatérve nemsokára a Zrinyi Miklós Katonai Akadémia parancsnokává nevezik ki. Itt éri a

forradalom. Az Akadémia okt. 23.tól 28. Ig az ÁVH. val és a szovjetekkel együttmüködve

harcolt a felkelőknek és ellenforradakmároknak nevezett szabadságharcosok ellen. Foglyaikat

minden esetben átadták az ÁVH-nak Miután győzött a forradalom és a harcok véget értek,

Márton András is megpróbált helyezkedni. Az Akadémiával szomszédos ÁVH-s laktanyábol

-a szerevezet feloszlatása után,- néhány teherautóval ruhákat, csizmákat, fegyvereket

szállítatott a Corvin -közbe és az Akadémia állományából 1O tisztet küldött, hogy a

Fegyvereseket katonai rendbe szervezzék. Itt kell megjegyezni, hogy a nov. 4.- i szovjet

támadás után, közűlük egy sem maradt a Corvin-közben, magukra hagyták a

szabadságharcosokat. Nov.1.-én kinevezik Budapest külső védelmi ővezetének

parancsnokává, de ebben a minőségben semmit nem tett a főváros védelméért. Nov. 4.-én az

Akadémia elé érkező szovjet harckocsizó egység parancsnokával személyesen veszi fel a

kapcsolatot és teteti le a fegyvert. Nov. 8.- án felajánlja szolgálatait a Kádár kormánynak Az

Akadémia vonakodó tisztjeit agitálja a " Tiszti Nyilatkozat " aláírására és 9. -én példát

mutatva elsőnek írja azt alá. Elvtársai azonban nem tartottak igényt szolgálatára, nem

bocsájtották meg neki néhánynapos megingását és a megtorlás éveiben hosszú

börtönbüntetésre itélték. Az 1989-es un. rendszerváltás után a TIB. vezetői tábornokká

neveztetik ki és ezután mint " forradalmár" mindent megtesz , hogy TIB-es urait hűségesen

szolgálja és a valódi forradalmárokat mellőzze.

Kovács István Vezérőrnagy 192O-ban született . A II. Világháborúban mint zsidó

munkaszolgálatost vezénylik a Keleti frontra. Fogságbaesése után partizániskolára lelentkezik

és bevetésére is sor kerül. A háború után magas Párt, majd magas katonai beosztásokba kerül.

1956- ban a Hadműveleti Csoporfőnök. Ebben a minőségben szervezi okt. 23.és 28. között , a

szovjetekkel a legszorosabb együttműködésben az ellenforradalmárok elleni akciókat. Okt.

29. én kinevezik vezékari főnöknek. / Nesze neked forradalom!/ A következő napokban

legfőbb tevékenysége, a hadsereg védelmi képességének csökkentése. Ezt a következő

részben tárgyaljuk meg készletesen. Nov.3. án Tökölön őt is letartóztatják a szovjetek, bár

megpróbál ügyesen visszatáncolni. Ez nem sikerül és megingásáért a megtorlás éveiben őt is

elitélik. Ezt az itéletet használja fel 1989. Után, hogy a TIB.- keretében mint " forradalmár"

részt kérjen a "rendszerváltó"hatalomból. A legmagasabb tábornoki rangra emelik és így

szervezi azokat a rehabilitált katonákat, akik elégedettek voltak a TIB-féle forradami elvekkel.

Váradi Gyula vezérőrnagy életútja sokban megegyezik Kovács Istvánéval A vörös

Csepelről kommunista munkáskáderként kerül a hadseregbe ahol gyorsan halad felfelé a

ranglétrán. Érdekességként megemlítjük, hogy az 5O-es évek elején tagja volt annak a katonai

bíróságnak, amelyik többek között Király Bélát is halálra itélte, aki kegyelemből

életfogyiglani börtönt kapott, csak a forradalom alatt szabadult és lett a Nemzetőrség

parancsnoka.

Váradi 1956-ban a páncélos és gépesített alakulatok csopotfőnöke. Okt. 23.és 28.között

természetesen az "ellenforradalmárok " ellen harcolt. A forradalom győzelme után, okt. 3O.-

án a refomkommunisták manipulációja nyomán, Őt "választják?" meg a Honvédelmi

Minisztérium Forradalmi Bizottsága Elnökének./Nesze neked forradalom!/ Nov. 3. ig a fő

ténykedése a hadsereg gyengítése.Ez a nov.4.-i támadákor vált egyértelmüen nyilvánvalóvá.

Nov. 5.-én már Szolnokon van és 7.én azzal a szovjet páncélosegységgel jön föl a

Parlamentbe, amelyikkek Kádár, Münichés társai.

Váradi elsők között írja alá a Tiszti Nyilatkozatot és még közel fél évig Ő marad a Páncélos

csapatok parancsnoka. Azonban a Kádár-rendszer megerősödése után már nem volt szükség

Váradi féle ingadozókra, előbb menesztették a hadseregből, majd rövidesen bíróság elé

állították és elitélték. 1989-ben ennek az itéletnek alapján lett a TIB segítségével " nemzeti

hős" és ellenlábasa minden olyan forradalmárnak , aki nem fogadta el a TIB megalkuvó

politikáját

Partizánszövettség A háború után mindazok, akik a háború alatt a németek és a vele

szövetséges magyarok vereségére spekuláltak és ennek érdekében tettek is valamit, a

Partizánszövetségbe tömörültek. Ide elsősorban a háború alatt a Sz.U.-ban fogságbaesett és ott

partizániskolára jelentkezett tagok tömörültek. Közülük többet kiképzés után be is vetettek a

front mögött, többen élétüket vesztették. Az életbenmaradottak a háború után magas

beosztásba kerültek. A Partizánszövetség tagjának lenni kiváltságot jelentett, ami sok

kedvezménnyel járt. Azonban ezek a partizánok nagyon kevesen voltak, ezért soraikat ki

kellett bővíteni. Igy aztán bemondás után, - én igazollak téged, te igazolsz engem-alapon, a

Szövettség taglétszáma szépen fekszaporodott. Ha valaki " bizonyította " hogy

katonaszökevény volt, máris ellenállónak számított. Ha még azt is bizonyította, hogy

lövöldözött az őt igazoltatni szándékozó tábori csendőrökre, akár Köztársasági Elnök is

lehetett belőle. 1956-ban több partizán és ellenálló csatlakozott a reformkommunistákhoz, és

szerepet vállalt a forradalom második szakaszában, okt.29.és nov.3. között, hogy a

forradalmat " megszelidítse" és a reformok megvalósításával megmensék a kommunista

rendszert. A forradalom leverése után az elvtársak nem bocsájtották meg nekik a

megingásukat és többet el is itéltek. Ezekből próbált nemzeti hőst faragni az un. 56-os Intézet

Nemzetőrség A forradalom győzelme után, okt. 28. után, a reformkommunisták legfőbb

törekvése az volt, hogy a forradalom harcosait lefegyverezze. Ennek legfőbb ezköze lett a

Nemzetőrség megalakítása. Úgy tervezték, hogy a Honvédség, a Rendőrség és a forradalmi

csapatok összevonásával létrehozzák a Nemzetőrséget. Ez jól hangzó, de megtévesztő érv

volt. Ugyanis a 1OO.OOO fős hadsereg, a több 1O.OOO fős rendőrség között a néhányezer

fegyveres teljesen alárendelt szerepet játszott volna. Maga az a tény, hogy a Nemzetőrség

parancsnoka, egy ingatag jellemű, kommunista multtal rendelkező tábornok lett,helyettese

pedig a szilárd elkötelezett kommunista Bp.-i Rendőrfőkapitány, mutatja, hogy milyen

szerepet szántak a Nemzetőrségnek. Azokon a helyeken, ahol valóban forradalmár vezetők

akarták a nemzerőrséget megszervezni, ott minden módon akadályozták a szervezést, a

felfegyverzést. Ez október utolsó és november első napjaiban volt érzékelhető, amiről a

következő fejezet dokumentumaiból részletesen tájékozódhatunk.

Zöld ÁVH. Afordulat éve után, a Katonapolitikai Osztály és a Államvédelmi Osztály

utódjaként hozták létre az ÁllamVédelmi Hatóságot, melynek az egyenruházata megegyezett

a Homvédség egyenruhájával, azzal a különbséggel, hogy a tányérsapka szegélye, a paroli és

a vállap, sötétkék szinű volt.

Amikor a Határőrséget a Honvédelmi Minisztérium kezéből kivették és az ÁVH.-hoz

hasonlóan a Belügyminisztérium alá rendelték, az egyenruhákon a jelzések ugyanolyanok

lettek, mint a kék ÁVH.-nál azzal a különbséggel, hogy a Határőr ÁVH ruházatán a sötétkék

helyett zöld lett a megkülönböztető szin.Ezeket nevezte a nép Zöld ÁVH-nak.

Mint a kék, mint a zöld ÁVH a rendszer szempontjából a legmegbízhatóbb fegyveres

testületnek számított. A tiszti és tiszthelyettesi állomány szigorú megrostálás után elsősorban

önkéntes alapon lett feltöltve. A sorállományt pedig a legmegbízhatóbbnak tartott ipari

munkások és szegényparaasztok soraiból vállogatták össze. Ezek különböző

kedvezményekkel és ideológiai meggyúrással hűséges és megbízható " katonái " lettek a

rendszernek. Nem véletlen, hogy a két legvéresebb sortűznél , a Parlament elött és

Mosonmagyaróváron döntö szerepük volt.

3. Rész A szabadság napjai

Mint az elõzõ részben láttuk, okt. 23.és 28. között a forradalom az egész országban gyõzelmet

aratott, annak ellenére, hogy a Párt, a kormány, az ÁVH, a hadsereg, a Szovjet Hadsereg, a

kommmunisták és refomkommunisták mindent megtettek a kommunista rendszer

megmentéséért. Azonban az elmúlt napok bebizonyították, hogy az alapjaiban rothadt,

mindenki

által utált rendszert, néhányezer bátor, elszánt forradalmár meg tudja dönteni. Ez csak azért

volt

lehetséges, mert az ország lakósságának elsöprõ többsége egyetértett a "felkelõk"

követeléseivel

és erkölcsileg, majd napról-napra növekvõ mértékben fizikailag is támogatta a rendszer

megdöntéséért folyó harcot.

Holttestek összeszedése a harcok szünetében a József körút - Pál

utca sarkánál. 1956. október 28.

A már megdöntött kommunista rendszer utolsó és elkeseredett próbálkozása volt, hogy a

forradalom követeléseinek látszólagos elfogadásával megakadályozzák a további radikális

jobbratolódást, a forradalom teljes kibontaakozását, mert akkor kommunisták,

reformkommunisták, kollaboránsok és a rendszer haszonélvezõi együtt kerültek volna a

történelem sûlyesztõjébe.

Nagy Imre nehéz helyzetben volt. A forradalmi követelések elfogadása a Szovjetúnió számára

elfogadhatatlan volt. Ugyanis ennek két legfontosabb pontja a Szovjet csapatok kivonása és a

többpártrendszer bevezetése volt. Mikoján figyelmeztette a magyar vezetõket, hogy "

Feltétlenül útját kell állni minden további jobbratolódásnak."

29.-én Nagy Imre az Országos Pártközpontból, -mert eddig ott tartózkodott, szovjet

páncélosok védelme alatt- áttette székhelyét a Parlamentbe. Elsõ és legfontosabb intézkedése

az

volt, hogy a felkelõk tegyék le a fegyvert és az országos sztrájk szünjön meg. Ez a két

alapvetõ

intézkedés egyértelmûen bizonyította, hogy a forradalom elismerése csak taktikai, a figyelmet

elterelõ lépés volt. Mert miért kell letenni a fegyvert, amikor a forradalom gyõzött, de még a

Szovjet csapatok Budapesten tartózkodnak és még 29,.én, sõt 30. án is voltak összecsapások

felkelõk és szovjet csapatok között, a legfontosabb budapesti objektumokat pedig még 31.-én

is

szovjet csapatok védték? Az egész nemzet országos sztrájkkal tett hitet a forradalom

támogatása mellett. Miért szüntették volna be a sztrájkot, amikor a forradalom legfõbb

követelései még nem lettek teljesítve?

Ekkor lépetk színre azok a forradalmi erõk, melyek szerették volna továbbvinni az

eseményeket

és nem elégedtek meg Nagy Imre "langyos" javaslataival., melyek nem érintették a Párt

vezetõszerepét, a Varsói Szerzõdést , a szovjet csapatok kivonását.

A Gyõri Nemzeti Tanács ultimátumot kûldött Nagy Imrének, hogy amennyiben nem áll a

forradalom mellé, a Dunántúl lakóssága a budapesti szabadságharcosok segítségére siet.

Fevetõdött egy ellenkormány létrehozásának lehetõsége is.

Volt példa arra , hogy egy-egy vidéki nemzetõr egység "kötelékben" utazott fel Pestre és ott

csatlakozott valamelyik felkelõ csoporthoz.

Dudás József vezetésével megalakult a "Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány"

mely nem ismerte el a Nagy Imre kormányt és az ENSz- hez fordult katonai

segítségért.

Ezek voltak a valóban forradalmi tettek és éppen az ilyenek elterjedésének

megakadályozására került sor a "forradalom elismerésére." Nem véletlen, hogy az un.

56-os Intézet a tanulmányában ezeket káros, veszélyes cselekedetként értékeli.

Nagy Imre abban reménykedett, hogy a forradalom gyõzelmének elismerésével a harcok

megszünnek, és az állam vezetését a kompromittált kommunisták leváltásával a

reformkommunisták kezére sikerül átjátszani.

Ezt elsõsorban a fegyveres erõknél kellett biztosítani, hiszen ezekben a napokban a

fegyvereké

volt a szó. Félõ volt, hogy egy-két napon belül a hadseregen belül megindul a bomlás és az a

Néphadsereg mely az elmúlt napokban döntõ mértékben a felkelõk ellen harcolt, kisebb

részben

passzív, semleges magattartást tanusított, látva, hogy az egész országban gyõzött a

forradalom,

elzavarja moszkovita tisztjeit, parancsnokait és a forradalom mellé áll. Ezt meg kellett

akadályozni, mert a hadsereg átállása visszavonhatatlanná tette volna a változásokat.

A késõbbiekben látni fogjuk, hogy voltak olyan hazafias érzelmû fiatal tisztek és katonák,

akik

már okt. 26.-án, 27.-én a laktanyákban, -parancsnokaik tiltakozása ellenére- forradalmi

katonatanácsokat hoztak létre, felvették a kapcsolatot a civil forradalmi szervezetekkel. Még

olyan esetek is elõfordultak, hoyg tüzéregységek fontosabb útkeresztezõdéseknél, folyami

átkelõknél tüzelõállásba vonúltak, hogy felvegyék a harcot az esetleg közeledõ ellenséggel.

Jellemzõ volt a csapatok hangulatának megváltozására, hogy a rétsági páncélosegység

katonái Pálinkás /Pallavicini/ õrnagy vezetésével kiszabadították Mindszenty József

hercegprímást fogságából és újpesti forradalmárokkal együtt Budapestre kisérték.

Útjuk valóságos diadalmenet volt.

Miután Nagy Imre elismerte a forradalom gyõzelmét, a hadsereg élére " forradalmi "/?/

vezetõket

választottak. E vezetõk legfõbb ténykedése az volt, hogy ezeket a valóban forradalmi

katonatanácsokat leváltsák és helyettük megbízható kommunistákból állítsanak fel

forradalmi katonatanácsokat. A tüzelõállásban lévõ egységeket visszaparancsolták a

laktanyákba és elrendelték a legszigorúbb tüzelési tilalmat. Ezekrõl a hazaáruló tényekrõl

mindennél világosabb képet adnak azok a parancsok , amik okt. 30. és nov.3 . között mentek

ki

a csapatokhoz és azok a jelentések, melyeket a csapatok küldtek a minisztériumba.

Mielött rátérnénk a " szigorúan titkos " jelentések ismertetésére, nézzük meg, hogy az un.

56-os Intézet tanulmányában hol vannak a csúsztatások és , hogy kik lettek a hadsereg

"forradalmi"/?/ vezetõ.

A fejezet elsõ oldalán ez olvasható: "A négy napja harcban álló hadseregnek pihenésre,

átcsoportosításra, erõsítésre volt szüksége." Azonban ez a mondat félrevezetõ! Nem derül ki

belõle, hogy ki ellen állt harcban a hadsereg? Az olvasó azt is hihetné, hogy az ellenséges

Szovjet

Hadsereggel. Pedig a hadsereg eddig -sajnos- csak a fekelõk ellen harcolt.- Ezt az elõzõ

fejezetben idézett dokumentumok bizonyították- .

A 6. oldalon ez olvasható: "A felkelõk tárgyalási pozícióját erõsítette,hogy a Kilián, a

fegyveres

harcok hõsének tekintett Maléter Pál ezredes is támogatta álláspontjukat."Ez a mondat a

mellébeszélésnek, a megtévesztésnek is az kolapéldája! Köztudott tény,hogy Maléter Pál

csak a felkelõk ellen harcolt. Ebbõl a mondatból pedig éppen az ellenkezõje tünik ki. Azt a

nyilvánvaló hazugságot nem merték leírni, hogy Maléter Pál a Kilián hõse volt, csak azt, hogy

"harcok hõsének tekintett". Ki tekintette annak? Senki! Csak a reformkommunista

propagandagépezet próbálta hõssé kozmetikázni.

És most nézzük meg kik lettek a hadsereg forradalmi vezetõi? A Honvédelmi Minisztérium

Forradalmi Bizottságának vezetõje Váradi Gyula vezérõrnagy a páncélos és gépesített

csapatok parancsnoka lett. Az elõzõ fejezetben már találkoztunk a nevével és a következõ

fejezetben is fogunk. Röviden annyit, hogy nála hithûbb kommunistát nehezen találtak volna

az

egész hadseregben.

Vezérkari Fõnöknek azt a Kovács István vezérõrnagyot nevezték ki , aki öt napig a

Szovjetekkel a legszorosabb együttmûködésben harcolt a forradalmárok ellen. Az õ nevével is

találkoztunk az elõzõ fejezetben és fogunk találkozni a következõben is.

Mindkét tábornok legfõbb igyekezete az volt okt. 31.és nov. 3. között, hogy a hadsereg

erkölcsi

állapotát és harci értékét minél jobban meggyengítsék, hogy a nyilvánvalóan bekövetkezõ

szovjet támadáskor ne tudjon számottevõ ellenállást kifejteni.

A jelentésekbõl látni fogjuk, hogy amikor , okt. 31.-én megindult a friss szovjet csapatok

beözönlése, a Minisztériumból utasítás ment a csapatokhoz, hogy a másodéves katonákat

szereljék le. Tehát a kiképzett katonákat leszerelték./Melyik katona nem örül, ha hazamehet?/

Csak a kiképzetlen újoncok maradtak a laktanyákban.

Ugyanakkor leszerelték azokat az egyetemistákat is akik tartalékostiszti kiképzésük idejét

töltötték a hadseregben. Pedig ezek lehettek volna a hadsereg forradalmi szellemének

élharcosai.

Elrendelték a szigorú tüzelési tilalmat, " nehogy provokáljuk a szovjeteket." Ez a tilalom soha

nem lett visszavonva és nov. 4.-én sok kommunista tiszt erre hivatkozva nem engedte, hogy

katonái felvegyék a harcot a támadó ellenséggel.

Elrendelték, hogy a lövegekbõl /ágyúkból/ szereljék ki az ütõszeget, hogy még véletlenül se

lehessen lõni azokkal.

Bevezetõnek ennyi is elég, de a legaljasabb árulásokra nov.4.-én került sor. Ezekrõl a

következõ fejezetben számolunk be.

Most pedig nézzük a jelentéseket, mely dokumentumok a Hadtörténeti Levéltárban

találhatók a szigorúan titkos anyagok között.

Október 30.-án-án jelent meg Janza Károly Honvédelmi Miniszter napiparancsa. Ez a

parancs szégyenteljes elárulása a forradalomnak és egyetlen célja a forradalom további

kibontakozásának megakadályozása. De lássuk a parancsot!

"Harcosok, Tiszthelyettesek, Tisztek, Tábornokok, Elvtársak!

A Magyar Népköztársaság kormánya a vérontás megszüntetése és a békés kibontakozás

érdekében elrendeli az általános tûzszünetet! Utasítja a fegyveres erõket, csak akkor

tüzeljenek,

ha megtámadják õket. ...

Álljanak helyt továbbra is szilárdan, a népünk hatalmát féltõ dolgozókkal, szólítsák fel

megadásra, szereljék le azokat a felfegyverzett csoportokat, egyes elemeket, akik céltalanul

ontva a magyar vért, a munkások, parasztok, néphez hû értelmiségiek, szocialista jövõjét

veszélyeztetik. A Néphadsereg katonái eddigi küzdelmei során, népünk többségének

támogatásával helytálltak a nép hatalmának védelmében és a rend helyreállításában. A rend és

a

fegyelem érdekében eddig tett tevékenységéért ezuton mondok köszönetet népünk hû fiainak.

Janza Károly altábornagy, Honvédelmi Miniszter."

Október 29.-én.

A Zrinyi Miklós Katonai Akadémia jelenti:

"Az ÁVH laktanya feloszlatása után több volt ÁVH-s tiszt jelentkezett az Akadémia

parancsnokságon és kérte, hogy saját érdekükben vegyék õket õrizetbe. Ezek a következõk

voltak: /Itt 25 ÁVH-s tiszt és tiszthelyettes neve következik./ egyes ÁVH-s tiszteket az

akadémia személyügyi osztályvezetõje igazolvánnyal is ellátott.

A volt ÁVH-s tiszteken kívül még két szovjet harcosnak is menedéket nyújtott, akiket késõbb

csapatukhoz irányítottunk. Ezen kívül kilõtt szovjet gépkocsikat és motorkerékpárokat is

bevontattunk az akadémiára és azokat késõbb a parancsnokságuknak átadtuk. A fent említett

két szovjet katonát magyar egyenruhába átöltöztetve tudtuk csak átküldeni a szovjet

parancsnokságnak."

A páncélos és gépesített csapatok csoportfõnöksége jelenti, hogy a felkelõktõl több

középületet

"visszfoglaltak" és közben több foglyot ejtettek.

Janza Károly 29.-i parancsából való a következõ idézet, ami még a fegyverbenálló

szabadságharcosokra vonatkozik: "Kímélet nélkül szálljanak szembe a fegyveres

bandákkal, ezek kétségtelen, hogy ellenforradalmi banditák."

Szentesrõl jelenti a Légvédelmi Tüzérosztály parancsnoka:

"Honvédségi brigád megkezdte Szentes város és járás területén a stencilgépek összeszedését,

hogy ezzel is megakadályozzák különbözõ ellenforradalmi röplapok kibocsájtását?..

Ezen a napon történt, hogy illegálisan megalakult a Forradalmi Katonatanács Bódi Miklós

százados vezetésével. Összeállították követeléseiket és a parancsnokság elé terjesztették.

Utána

hatalmas vita alakult ki és már a honvédek is betódultak a tiszti étkezdébe. Ezután a

parancsnok

bajtárs felhívta a hadtest parancsnokot és jelentette azt, hogy lázadás tört ki az osztályon belül

és

kérte a hadtestparancsnok segítségét a rend helyreállítására és a kezdeményezõk

letartóztatására.

Az esti órákban megérkezett a hadtestparancsnokságról Németh Ferenc õrnagy vezetésével a

bizottság, mely bizottságban még jelen volt Kovácsházi százados az elhárító osztályról, /Itt

meg

kell jegyezni, hogy az elhárító osztály tagjai ÁVH.-s tisztek voltak és az ÁVH. ekkor már fel

volt

oszlatva./ Tenner százados bajtárs a politikai osztályról.

A parancsnokság a következõ döntést hozta: Tóth õrmestert letartóztatta, mivel különbözõ

kémkedéseket hajtott végre a laktanyán belül és ezeket az adatokat a város forradalmárainak

juttatta. Mint a késõbbi kihallgatás alatt kiderült, szervezkedés történtés a könnyû lövegeket a

parancsnokságra viszik, akkor szétlövik a parancsnokságot az épülettel együtt. Továbbá a

gépkocsivezetõkbõl egy brigádot szerveztek, melyet a sorompónál állítottak fel azzal a céllal,

hogy megakadályozzák a forradalmárok elvitelét."

Nagyatádról jelenti a Lövészezred parancsnoka:

Kuruc Ferenc hadnagy vezetésével 3 egyetemista követelésekkel lépett fel Bottyán százados

felé, ezek az alábbiak voltak:

- Ki a parancsnokságról az elhárító tisztekkel.

- Alakítsák meg a Katonai Tanácsot.

- Magyar ruhát a honvédeknek.

- Ki az oroszokkal.

Erre Boottyán százados Kurucz hadnagynak azt mondta, magát is le kellene tartóztatni és

széttépte a követeléseket tartalmazó papírt."

Kaposvárról a Lövészezred Parancsnokság jelenti:

A kaposvári Megyei / forradalmi/ Bizottságot honvédségi személyekkel is kiegészítik. Az

ezred

részérõl Kovács õrnagyot választják be, megbeszélve elõzõleg ezt a Hadosztály Politikai

Osztályával. A cél akkor az volt, hogy minél több kommunista vegyen részt a mozgalomban,

hogy azt helyes irányba befolyásolják.

Október 30.-án.

A Zrinyi Miklós Katonai Akadémia jelenti:

Dienes ezredes Márton ezredestõl parancsot kapott, hogy 10 fõvel menjen ki a Corvin közbe

az

ottani fegyveres felkelõk katonai egységekbe történõ megszervezésére. A kiküldött 10 fõ

szakaszparancsnok lett. A " Corvin csoport" szemben állt a Kiliánnal és Márton ezredest

akarta Honvédelmi Miniszternek.

Az Akadémia parancsnok parancsára egy tisztekbõl álló részleg Végvári Márton õrnagy

parancsnoksága alatt az ÁVH számára rendõregyenruhát szállított Aradi u.-i helységükbe .

A páncélos és gépkocsizó csoporfõnökségrõl jelentik:

Ezen a napon választották meg a forradalmi bizottságot, de mindjárt hozzáteszi, hogy a

Bizottság

semminemû aktív munkát nem végzett. A jelentés szerint Váradi vezérõrnagy a Corvin közbe

ment, hogy a fegyverletételrõl tárgyaljon. Ugyanakkor Váradi volt, aki harckocsikkal

pártfunkcionárusokat fuvaroztatott haza.

Dombovárról jelenti a tüzérezred parancsnokság:

A szovjet katonai parancsnokság látogatást tett a laktanyában, ahol az alakulat parancsnokával

közös együttmûködést beszéltek meg arra az esetre, ha támadás érné akár a szovjet alakulatot,

akár a laktanyát. Napközben fegyvert követelõ küldöttségek jártak a laktanyában, fegyvert

azonban nem kaptak.

Távmondat érkezett a hadosztályon keresztül a H.M.-bõl, melyben utasították az alakulatot az

FKT megválasztására. A távmondat vétele után az ezredparancsnok és a politikai helyettes

összehívta a politikai munkásokat és eligazítást tartott arról, hogy másnap reggelre válogassák

ki

azokat a személyeket, akiket az FKT.-be kell megválasztani.

Szabadszállásról a közepes harckocsizó ezred parancsnoksága jelenti:

Szabadszálláson a délelötti órákban a tanácsháza elõtt nagy tömeg gyülekezett. Miután a

tömeg

nem távozott és erõszakosan követelõztek, Herceg Bertalan százados a levegõbe

figyelmeztetõ

lövést adott le. Ennek ellenére sem oszlott el a tömeg, benyomták a kommendánsi hivatal

ajtaját,

ekkor Angyal Károly õrnagy helyõrség kommendáns a biztosításra kirendelt két harckocsival

tüzet vezényelt, a harckocsik a levegõbe lõttek. A katonák a levegõbe lõttek, azonban Fekécs

József százados párttitkár három kézigránátot dobott a tömeg közé. A helyõrség

kommendánsi

hivatalba behatoló személyt agyonlõtték.

Három halott, 15 súlyos és 30 könnyû sebesült lett ezen a napon a tüntetõ tömegbõl.

Kecskemétrõl a hadtestparancsnokság jelentésébõl:

A politikai osztály beosztottjai olyan feladatot kaptak, hogy menjenek ki a csapatokhoz,

ismertessék a helyzetet, és ha valahol is katonai tanács akarna alakulni, azt sehol ne engedjék

létrehozni.

Délután parancs érkezett az FKT megalakítására.. Raduly õrnagy páttitkár megkérdezte

Gyurkó

vezérõrnagy elvtárstól, hogy mi lesz, már teljesen kicsúszik a kommunisták kezébõl a

vezetés?

Ezért javasolta, hogy az FKT. megválasztását elõ kéne készíteni, ily formában, hogy a párt

szempontjából megbízható elvtársak kerüljenek az FKT-ba.

Kaposvárról jelenti a lövészezred parancsnokság:

Az ezred állományának kétharmad része gépkocsin Budapestre távozott. Az egység

parancsnoka Bötykös István százados, politikai helyettese Virovecz százados, TÖRF. Papp

Béla százados. Az egységet úgy indították útba Kaposvárról, hogy az ellenforradalom

leverésére

megy.

Budapesten a Petõfi laktanyában lettek elhelyezve.Itt Bötykös századostól parancsot

kaptak,hogy válasszák meg alegységenként a Katonai Tanács tagjait. Ez a választás abból a

szempontból jól sikerült, hogy a Katonai Tanács tagjai többségükben párthû, párttag, ill.

párton

kívüli tisztek lettek.

Október 31.-én

A Nagykanizsai lövészezred parancsnoksága jelenti:

Ebben az idõben kialakult az igazi kommunisták testvéri összefogása. Az ezredagitátor

irodájában minden éjjel ég a villany és tárgyalnak. Ide jönnek azok a kommunista tisztek, akik

hûek maradtak a párthoz és megbeszélik a feladatokat. Elhatározzák: illegalitásba vonulnak és

szervezték az illegális kommunista pártot.

Dombovárról a tüzérezred parancsnokság jelentésébõl:

A parancsnokok és a politikai helyettesek hangoztatták, hogy lehetõleg olyan személyeket

kell a

Forradalmi Katonai Tanácsokba beválasztani, akik a múlt idõszakban minden tekintetben

megállták a helyüket.

Szabadszállásról a harckocsizó ezredparancsnokság jelentésébõl:

A hadosztálytól parancs jött a Forradalmi Katonai Tanács megalakítására. Az

ezredparancsnok

és szûk törzse a katonai tanács megalakítását halogatta, de felsõbb utasításra el kellett rendelni

a

megalakítást. Az ezredtörzsön belül igyekeztünk megbízható párttagokat a tanácsba

beválasztani.

Kalocsáróljelenti a lövészezred parancsnoksága:

Felsõbb utasításra az esti órákban megalakult a Forradalmi Katonai Tanács. Tisztjeink a

tanács

megválasztását nem helyeselték, de mivel a katonai tanács megválasztására parancs volt,

javasolva lett 13 fõ, melybõl 7 olyan tiszt lett beválasztva, akik feltétlenül megbízhatók

voltak.

Székesfehérvárról a hadtestparancsnokság jelenti:

A gépkocsivezetõ iskolán Bauer százados követeli 500 géppisztoly kiadását a Nemzetõrség

részére. A kérést a parancsnokság elutasítja.

Lentibõl jelenti a lövészezred parancsnokság:

A Lenti-i forradalmi tanács túl radikális követelésekkel lép fel, ezért a parancsnokság a Lenti

forradalmi tanács letartóztatását tervezi.

A Pápai lövészhadosztály jelenti:

A hadosztály egyik magasrangú és beosztású tisztje, Mór ezredes Csehszlovákiába való

távozása elõtt 31.-én meglátogatta a pápai repülõtéren szolgáló szovjet barátait, akik

"megsúgták " neki, hogy a szovjet hadsereg beavatkozik és lebeszélték szándékáról.

Ekkor,/adta

ki a hadosztályparancsnok azt a " látnoki" / nov.1.-én / parancsot, amelyben megparancsolta,

hogy a Nemzeti Bizottságok és Forradalmi Tanácsok kérését, utasítását a csapatok nem

hajthatják végre, de még az elöljárótól kapott parancs végrehajtását sem kezdhetik meg, csak

az

õ jóváhagyása után.

A hadsereg október 31.- november I. hangulatának jellemzésére és ezen belül a hadsereg

nagyon sok alakulatának állásfoglalására álljon itt jellemzõ példaként az alábbi idézet:

"Október 30.-a után tétlenség lett urrá rajtunk. A katonák társasjátékot játszottak vagy

kibámultak a kerítésen. Akiket tudtunk, járõrbe küldtük, látszatfeladattal. A tisztek a

katonákkal

beszélgettek vagy kártyáztak. A Mindszenty-beszéd után éreztük, hogy most így, vagy úgy de

eldõl az ország sorsa és ezen belül a miénk is. A beszéd nyílt állásfoglalás volt a régi rend

visszaállítása mellett, -és mindez az állami tulajdonban lévõ Magyar Rádióban hangzott el, az

egész ország lakósságához.- hogy várhatunk: vagy az ellenforradalom arat elsöprõ gyõzelmet,

vagy valaki a vezetésben észbe kapva, összefogva a hozzánk hasonlóan tétlenségre

kárhoztatott

erõkkel, ha polgárháború árán is, de megmenti a népi hatalmat."

November 1.

A Hadmûveleti Csoportfõnökség jelenti:

November 1.-én a délelötti órákban megerõsítették, hogy nagyobb szovjet erõk lépték át a

határt Záhony és Záhony déli kõrzetében, valamint a román határ felõl. Elõször több száz,

majd

több ezer , keletrõl - nyugati irányba vonuló szovjet harckocsiról érkezett jelentés.

Kovács vezérõrnagy és Szûcs ezredes / mint új VKF és hadmûveleti csoportfõnök / a

legszigorúbban megtiltottak minden " provokációt" és utasítást adtak, hogy a

helyõrségparancsnokok vegyék fel a kapcsolatot a szovjet egységek parancsnokaival és

tegyenek meg mindent a polgári lakósság szovjet ellenes hangulatának leszerelésére.

A tüz megnyitását az illetõ parancsnokok legszigorúbb felelõsségrevonása mellett

megtiltják.

Ekkor futottak be a Honvédelmi Minisztériumba az elsõ összesítõ jelentések a

nemzetõrségekrõl. Fel kell itt hívni a figyelmet, hogy a november 1.-i jelentések

értelemszerüen

az október 31.-i állapotot mutatják. Ezen a napon már 4500 fõ volt felfegyverezve, folyamatos

szervezés és kiképzés alatt. Nem nehéz elképzelni, hogy központi irányítás és a honvédséggel

való szoros együttmûködés mellett ezek az egységek 3-4 nap alatt létszámban,

szervezettségben,

fegyverzetben megerõsödve többtizezres ütõképes csapattá válhattak volna. Mert forradalmi,

hazafias lelkesedésben nem volt hiány , csak kevés vezetõ volt, aki ezt magáévá tette.

A nemzetõrség gyors fejlesztésének különösen Budapesten lett volna jelentõsége, mert a

helyismerettel rendelkezõ harcosok, akik minden pincét, átjáróházat, padlást ismernek,

feltétlenül

döntõ fölényben vannak az idegen, a várost nem ismerõ, nehezen tájékozódó ellenséggel

szemben.

Igy ír errõl egy katonai szakember Király Béla a nemzetõrség parancsnoka:

"A harcok sikere taktikailag is érthetõ. A kisebb - nagyobb szabadságharcos csoportok

remekül

használták a szovjet típusú fegyvereket és helyesen alkalmazták a szovjet típusu szovjet

partizán

taktikát. Rajtaütöttek az ellenségen, öszpontosított tûzzel nagy veszteséget okozva neki és

dolguk végeztével eltüntek. Sokszor kis csoportokra bomlottak, ha kellett teljesen

szétszéledtek,

hogy elõre megbeszélt helyen újra egyesüljenek, vagy egyénenként más - más csopothoz

csatltkozva folytassák a harcot. Ha kellett késõbb , másokkal új egységet alakítva ismét

felvegyék a harcot.

Ez a rendkívüli rugalmasság egyszerûen verhetetlenné tette a szabadságharcosokat a

forradalom

elsõ szakaszában."

És, ha ez a harcmód ilyen sikeres volt a forradalom elsõ szakaszában, amikor a spontán

alakult

felkelõ csoportok a szovjetek mellett az ÁVH-val és sokszor a honvédséggel is

szembekerültek,

a fegyvereiket innen-onnan szerezték, vagy az ellenségtõl vették el . Milyen sikeresen

harcolhattak volna, ha szervezetten a honvédséggel együtt , fegyverrel, lõszerrel bõségesen

ellátva veszik fel a harcot? Ez el lett szabotálva!

A II. Rákoczi Ferenc katonai középiskola IV. Éves növendékei jelentik, hogy ha nem

kapnak fegyvert, elhagyják az iskolát és csatlakoznak a felkelõkhöz.

Belina Ferenc III. Éves növendék kijelenti: " a felállítandó zászlóaljat harcba kell vetni a

szovjet csapatok ellen."

Ugyanakkor a tisztikar elkeseredett, a "Horthysta és egyben népellenes tisztek"

rehabilitálásának

lehetõségétõl.

Zrinyi Miklós Katonai Akadémiáról jeletik:

A Kilián laktanyából 10 fõbõl álló felkelõ csoport megjelent a Bajcsy Zsilinszky laktanyában

és

az Akadémiáról kirendelt õrségtõl fegyvert kért. Zentai alezredes parancsára a fegyverek

kiadását megtagadták. Nagy Imre százádos parancsnoksága alatt 8 fõt a Nádor u.-i pártház

védelmére rendeltek ki.

Tovább folyt az egyes objektumok védelme és a különbözõ járõrözések. Különös esemény

nem

történt.

Kiskunfélegyházáról a tábori tüzérezred parancsnoka jelenti:

Ezen a napon még több alkalommal tisztek és polgári személyek jöttek fegyverért és lõszerért,

de mi hivatkozva arra, hogy nekünk csak rendszeresített fegyverünk van, és így nem kaprak.

Pécsrõl jelenti a kirendelt nagyatádi lövészezred parancsnoka:

Reggel 9.00-kor megtörtént a Forradalmi Katonai Tanács választása. Elõzõleg elõkészítõ

munkát folytattak a hû párttagok, hogy megbízható emberek és a parancsnok is bekerüljenek a

tanácsba.

Zalaegerszegrõl a Harckocsizó ezred jelenti:

Elõkészületeket tettek a szovjet csapatok elleni harchoz, felvonultak és tüzelõállást foglaltak a

Zala hídjánál.

Ezzel szemben Várpalotán a Harckocsikat üzemképtelenné tették, hogy azokat ne lehessen

felhasználni a szovjet csapatok ellen.

A Müegyetem Katonai Tanszékérõl jelentik: Kovács István vezérõrnagy a Honvéd Vezérkar Fönöke szigorú utasításba adja, hogy a

szovjetekre lõni semmiképen sem szabad.

November 2.

A Honvédelmi Minisztériumban uralkodó szellemre jellemzõként álljon itt, hogy a Honvéd

Vezérkar Fõnöke , A Honvédelmi Minisztérium Forradalmi Bizottságának tagja miként

nyilatkozott ezen a napon. Ezt olvashatjuk Cinege Lajos: "Visszaemlékezések 1956" címû

könyvében:

"1956. Nov. 2.-án a kora esti órákban a pártközpont Nádor u. 28.sz. alatti épületében

néhányan összegyûltünk?.. Megszólalt a telefon?..Kovács István tábornok az újonan

kinevezett

Vezérkari Fõnök jelentkezett és harsányan mondta: Jelentem a pártnak, hogy erõs

harckocsizúgást észlelünk Szolnok Debrecen térségben. Milyen irányban? -kérdeztem-

Budapest irányába. Köszönöm a párt nevében,-válaszoltam.

Így reagált a szovjet agresszióra a Vezérkar fõnöke, akinek az lett volna a fõ feledata, hogy

felkészítse a hadsereget az agresszorral való szembeszállásra.

A hadmûveleti csoportfõnökség jelentésébõl:

November 2.-án és 3.-án álandóan érkeztek a jelentések a szovjet csapatok nyugatra, majd

késõbb minden irányban történõ szétágazó felvonulásáról. Több helyõrségbõl jelentették,

hogy a

szovjet csapatok körülzárták õket. Ezekben a napokban Kovács vezérõrnagy jóformán

állandóan a Parlamentben volt. Szücs ezredes a Honvédelmi Minisztériumban tartózkodott,

kivéve 3.-át, amikor õt is berendelték a Parlamentbe. Trepper ezredes is visszaament a

miniszteri irodára, ahol más feladatkõrben dolgozott. A hadmûveleti csoportfõnökség

lényegében egy regisztráló szervvé változott, jelentéseket vett, valamint vidéki csapatok felé

kisebb jelentõségü ügyekben intézkedett.

A Kilián repülõtiszti iskola jelenti Szolnokról:

A városi forradalmi tanács kezdeményezésére 1200 üveget töltenek meg benzinnel a város

védelmére.

Ugyanakkor jelenti, hogy a repülõtér védelmére kirendelt légvédelmi tüzérüteget magasabb

parancsra visszavonták, pedig ezen a napon vették körül a szovjet páncélosok a repülõteret.

Dombovárról jelenti a tüzérezred parancsnoksága:

A Forradalmi Katonai Tanács több tisztet kihallgatott abból a célból, hogy megtudja

állásfoglalásukat. A beszélgetést Révfalvi Zsigmond õrnagy vezette. A megidézett tisztek

mind

kiálltak elvük mellett. A szovjet hadsereg elleni harcról kijelentették, hogy nem hajlandók

ellenük

fegyvert fogni.

Orgoványból jelenti a légvédelmi tüzérosztály parancsnoksága:

A Forradalmi Tanács a községbõl követelte, hogy csapatunk adjon ki megfelelõ mennyiségû

fegyvert és lõszert a partizánharc megkezdéséhez, valamint a Nemzetõrség felállításához.

A fegyver kiadását a parancsnok megtagadta.

November 3.

A Honvédelmi Minisztérium vezetõi annyira " óvták" a hadsereget a " provokációtól",

hogy csírájában igyekeztek elfojtani minden olyan kezdeményezést, ami a az idegen

betolakodók

elleni védekezés sikerét, de legalább a támadókra leadott elsõ, gyors, meglepetésszerû

rajtaütés

lehetõségét biztosította volna.

A Honvédelmi Minisztériumból és a Vezérkari Fõnökségrõl olyan parancsok mentek ki a

csapatokhoz, amelyek minden körülmények között megtiltották a fegyverhasználatot. Az

útkeresztzõdéseknél, hidaknál tüzelõállásban lévõ lövegeket visszarendelték a laktanyákba.

Elrendelték, hogy a lövegekbõl szereljék ki az ütõszeget, így azok használhatatlan ócskavassá

váltak. Ezeket a hazaáruló központi utasításokat egyes helyi parancsnokok "

továbbfejlesztették"

oly módon, hogy pl. a Nemzetõrségnek éles helyett gyakorló kézigránátokat adtak ki. Máshol

a

harckocsiaknákhoz nem adtak gyújtószerkezetet, így azok használhatatlanok voltak.

Ilyenkkel és hasonlókkal számtalannal találkozunk ezekben a napokban.

Pécsett az egyetem katonai tanszékének tisztjei azt mondták , az alakulóban lévõ egyetemi

zászlóalj tagjainak: " nem volna értelme felvenni a harcot a túlerõben lévõ szovjet

csapatokkal."

Kaposvárról jelenti a lövész hadosztály parancsnoksága:

Adorján százados parancsot adott Kaposvár védelmének, elsõsorban páncélos védelmének

megszervezésére. A tervet aznap estére elkészítették. A törzs tisztjei zömmel ezt a tervet "

vicc"

tervnek nevezték el. Véleményük az volt, hogy a szovjetek elleni harc esztelenség, ezért ezzel

nem értenek egyet. A tisztek zöme az éjszaka folyamán lakására távozott.

A hadosztály felderítõ alosztályának vezetõje Farkas Sándor fõhadnagy parancsot kapott,

hogy

a Taszár környékén lévõ szovjet csapatok helyét, létszámát, erejét derítse fel.

A felderítést végzõ tisztek közül Csonka Ferenc hadnagy és Cselik Kálmán tizedes a szovjet

csapatokhoz ment és kérte õket, hogy jöjjenek Kaposvárra, mert a hadosztályparancsnokot, a

hadosztály törzsfõnökét és a politikai osztály vezetõjét börtönbe vitték. Ugyanakkor részletes

tájékoztatást adtak a kaposvári objektumok helyérõl.

Táborfalváról jelenti a tüzérezred parancsnoksága:

Szovjet harckocsik 10,50-kor zárták körül a laktanyát. A harckocsizó egység parancsnoka

felvette a kapcsolatot az ezredparancsnokkal, ahol olyan megegyezés jött létre, hogy egyik fél

sem fog a másikra lõni. A szovjet harckocsik a lõszerraktárat is körülvették. Erre az

ezredparancsnok parancsot adott az ott lévõ ütegnek a laktanyába való bevonulásra. Ez

szintén

csak a szovjet és magyar ezredparancsnok megegyezése alapján sikerült. Az ezredparancsnok

megnyugodva a szovjet parancsnokkal való megegyezés alapján elrendelte az õrség

csökkentését és az általános pihenõt. Ezek után az ezredparancsnok a lakására távozott.

A nagyatádi egység tisztjei élen a parancsnokkal, egységüket elhagyták. A katonák egy része ,

mivel nem volt vezetés alatt, a Mecsek felé vette az irányt.

A 1480.-alakulat tisztjei is hazamentek. Más különösebb esemény nem volt.

Ez a sötét cinizmus minõsíthetetlen! A veszély pillanatában magukra hagyni a katonáikat,

elárulni a nemzetet, a legaljasabb bûntény, amit egy parancsnok elkövethet.

És most térjünk vissza a forradalom eseményeihez. Október 29.-én a párt lelsötétebb vezetõi

a Szovjetunióba menekültek. A középvezetõk, -Párt, szakszervezeti, tanácsi funkcionárusok,

ÁVH-s tisztek, szovjet laktanyákban kértek menedéket. /Ezekbõl lettek a Pufajkások a

szovjet csapatok helyismerettel rendelkezõ" idegenvezetõi" Róluk késõbb lesz szó./ A kisebb

vezetõk vagy vidéki rokonoknál próbáltak elbújni, vagy igyekeztek alkalmazkodni az új

helyzethez.

29.-én indult meg az angol és francia csapatok támadása Egyiptom ellen. A forradalom és

általában a magyar ügy szempontjából ez nagy negatívum volt. Ugyanis egy hét alatt a

Magyar

forradalom a Világ nagy hírügynökségeinek elsõszámú témája volt. Ekkor még azok is

megismerték Magyarországot, akik eddig azt sem tudták, hogy van Magyarország. Az

egyiptomi

háború a figyelmet nagyrészt elterelte rólunk.

Október 30.-án Nagy Imre bejelentette, hogy megszünik az egypártrendszer. Meg kell

jegyezni, hogy ez, abban a szituációban nem volt szerencsés intézkedés. Ugyanis nem csak a

hagyományos, történelmi pártok bontottak zászlót,-Kisgazda párt, Szociáldemokrata párt,

Nemzeti Parasztpárt / Peõfi párt néven/, hanem önjelölt pártvezérek, politikai akarnokok, több

tucat pártot hoztak létre, igyekezvén meglovagolni a forradalmat. Így az az ipozáns nemzeti

egység, ami az egypártrendszer és kiszolgálói, valamint a Szovjet Hadsereg ellen egy hét alatt

kialakkult, kezdett megbomlani,és sokan már elkezdték a maguk kis pecsenyéjüket sütögetni.

Pedig ekkor lett volna szükség a legnagyobb összefogásra, hogy a kivívott eredményeket

tovább

lehessen fokozni, ill. az újabb szovjet támadásra felkészülni.

30.-án született meg a tev a nemzetõrség felállítására. Ez a terv valójában nem volt más, mint

a

forradalmat gyõzelemrevivõ fegyveres harcosok lefegyverzésére született kisérlet. A terv

szerint

a 18 évnél fiatalabb felkelõket lefegyverzik. Pedig tudjuk, hogy a legelszántabb

szabadságharcosok a Pesti Srácok voltak, akik haláltmegvetõ bátorsággal pusztították az

ellenséget. Az idõsebb fegyvereseket -aki akar- a honvédséggel és a rendõrséggel közösen

Nemzetõr egységekbe osztanák be.

El lehet képzelni azt a Nemzetõrséget, ahol százezer katona és többtizezer rendõr közé

néhányezer felkelõt sorolnak be! Ráadásul a Nemzetõrség Fõbb vezetõi a régi nomenklatúra

alakjaiból kerülnének ki.

A Deák-téri Rendõrfõkapitányságon határozták el kik lesznek a Nemzetõrség vezetõi.

Parancsnoknak Király Bélát jelölték, aki megromlott egészségi állapota, de fõkép ingadozó

politikai jelleme miatt, nem a legszerencsésebb választás volt. Helyettesének Kopácsi

Sándort választották, akinek szilárd kommunista meggyõzõdése biztosítéknak látszott, hogy a

nemzetõrségbe nem szivároghatnak be "ellenforradalmi " elemek.

Ezen a napon volt az elhíresült Köztársaság-téren lévõ Pártközpont ostroma. Ezt sokan,

sokféleképen magyarázzák. A lényeg: Az ÁVH-t 28.-án feloszlatták. Ennek ellenére 30.-án

még két szakasz ÁVH-s õrizte a pártházat. Amikor felkelõk érdeklõdtek, hogy kik

tartózkodnak az épületben, tûzharc keletkezett, mely a pártház elfoglalásával végzõdött. Az

ostrom alatt mindkét oldalon sok halott és sebesült volt a veszteség. A feldühödött tömeg a

védõk közül többet /elitélendõ, de érthetõ módon/ meglincselt. Ezt a sajnálatos tényt használta

fel a hazai kommunista vezetés, a tényeket sokszorosan felnagyítva és dramatizálva, a szovjet

vezetés felé , igazolandó a második szovjet beavatkozást.

A fehérterror és ellenforradalom tobzódását szajkózták évtizedeken keresztül. Pedig bátran

állítjuk, ez volt a világ legtisztább forradalma! Minden hazug híreszteléssel szemben az egész

forradalom alatt 29 /huszonkilenc/ ember lett népitélet áldozata.

A Francia forradalom többtizezer, az 1919-es tanácsköztársaság többszáz, a" Nagy Októberi

Szocialista Forradalom" többmillió áldozatöt követelt. Ezzel szemben a

12éves kommunista terrort,-mely máig is megszámlálhatatlan áldozat áldozatot

követelt,- mindössze 29 lincseléssel egyenlítette ki a tömeg.

30.-án jelentkezett elõször a Szabad Kossuth Rádió Itt hangzott el a szállóigévé vált néhány

mondat: "Hazudtunk éjjel-nappal minden hullámhosszon."

Ezen a napon történt, hogy a VIII. és IX. Kerületben eddig szétszórtan harcoló felkelõ

csoportok közös parancsnokságot hoztak létre a Corvin-közben és fõparancsnoknak

Pongrátz Gergelyt választották meg. Az így összevont csapatok létszáma megközelítette

a kétezer fõt. Ez tetemes erõ volt és látni fogjuk a késõbbiekben, a nov. 4.-i támadásnál,

amikor a hadsereg / elenyészõ részétõl eltekintve/ tétlen maradt, a Corvinisták vették fel

a küzdelmet a legnagyobb sikerrel de sajnos a legnagyobb veszteségek árán.

Október 31.-én dõlt el a forradalom sorsa!

A szovjet vezetés 30.-án még lehetségesnek tartotta , hogy Nagy Imrének

sikerül az eseményeket abban a mederben tartani, amit a szovjet vezetés még

elfogadhatónak tartott.Azonban a Budapesten tartózkodó Mikoján a következõt

jelentette moszkvába: "A fegyveres felkelés felszámolása békés úton lehetetlen. A felkelõk

pártházakat, nyomdákat, telefonközpontokat foglalnak el, továbbá fordulópont várható

Magyarország nemzetközi politikájában is , tehát úgy gondoljuk, Konyev elvtársnak

haladéktalanul Magyarországra kell jönnie."31.-én ismét összeült a szovjet vezetés és ekkor a

fegyveres beavatkozás mellett döntöttek. Konyev marsal a Varsói Szerzõdés egyesített

csapatainak fõparancsnoka kiadta az utasítást a kijelölt csapatoknak a Magyarországra történõ

bevonulásra és maga is Szolnokra érkezett, ahol kiadta a nov. 4.-i támadási parancsot.

Moszkvában állították össze a megszállás utáni magyar kormány tagjainak névsorát is.

Valószínüleg ezen a napon árulta el Kádár és Münich a forradalmat és álltak a szovjet

beavatkozás mellé.

Mivel az MDP atomjaira hullott szét a kommunistákat új pártba kellett összefogni. Így került

sor

ezen a napon a Magyar Szocialista Munkáspárt / MSzMP /megalakítására. Nem érdektelen az

új kommunista párt intézõbizottságának névsorát áttekinteni:

Kádár János, Nagy Imre, Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Kopácsi Sándor, Szántó

Zoltán, Lukács György.

Ezen a napon a Kilián laktanyában került sor az elõzõ napon elhatározott Nemzetõrség

megalakítására. A kormány részérõl jól képzett és nagy tapasztalattal rendelkezõ katonák,

tábornokokés politikusok vettek részt az alakuló ûlésen. A felkelõket lelkes, hõsiesen harcoló,

de tapasztalatlan fiatalok képviselték, akik nehezen látták át azokat a veszélyeket -szinte

csapdákat,- melyeket a volt kommunisták állítottak.

Király Béla a Nemzetõrség kijelölt parancsnoka megnyitó beszédében a forradalom

vívmányainak megõrzésérõl beszélt és 3 pontban foglalta össze a vívmányokat fenyegetõ

veszélyeket.

Restaurációs kisérletek, melyek ellen fegyvereinkkel fel kell lépni.

Reakciós zavarkeltés.

A szovjet csapatok késlekedése Budapest kiürítésében, amelyet minden

rendelkezésre álló békés ezközzel siettetnünk kell.

Jellemzõ, hogy amikor nyilvánvalóvá vált, hogy szovjet páncélosok ezrei özönlenek az

országba,

azzala szándékkal, hogy leverjék a forradalmat, akkor legfontosabb feladatnak a restsurációs

kisérletek és reakciós zavarkeltés elleni harcot tartották, melyek ellen fegyverekkel kell

fellépni.

Ugyanakkor a szovjet csapatok Budapestrõl való kivonulását békés ezközökkel kell siettetni.

Ehhez nem kell kommentár.

Ha valóban a forradalom megvédését tûzték volna ki célul, akkor 3 nap alatt "csodákat"

lehetett

volna mûvelni. Az országban olyan nagy volt a lelkesedés és olyan nagy volt a szovjetek

elleni

gyûlölet, hogy egy rádióban közzétett általános mozgósítással, vagy néhány korosztály

behívásával , a honvédség, a fegyveres felkelõk, a Nemzetõrség, esetleg a rendõrség

összevonásával akár 3-400.000 fõs népfelkelõ hadsereget lehetett volna talpraállítani.

Amennyiben a honvédség riadókészültségben, harcra készen áll nov. 4.-én, maga mögött

érezve

a felfegyverzett nemzet támogatását, olyan meglepetésszerû elsõ csapást mérhetett volna a

szovjet erõkre, hogy azok komoly veszteségeket szenvednek. Majd népfelkelõ és

partizánmódszereket alkalmazva, hosszú "tisztogató hadmûveletekre" kényszeríthették volna

a

megszálló idegen csapatokat. Ha a kormány nem egy kommunista követségre menekül,

hanem

illegelitásba vonul és onnan szervezi az ellenállást a külföldi vízhang is fokozódott volna

mellettünk.

Igaz ez az ellenállás nagyobb emberveszteséggel járt volna, de ne felejtsük el a szovjet

megszállás után 200.000 ember menekült ki az országból. Ez is veszteség volt, sokkal

nagyobb,

mint bármilyen fegyveres ellenállás esetén történt volna.

Nem igaz, hogy a szovjetekkel szemben reménytelen lett volna minden ellenállás! Ezt

csak az áruló reformkommunisták hirdetik, hogy leplezzék azt az aljas árulást, ami nov.

4.-én bekövetkezett, egy 100.000 fõs hadsereg, -a világ hadtörténetében páratlan-

fejveszett önlefegyverzése, fegyverletétele, amit a hadsereg szégyenteljes szétzavarása

követett.

Az, hogy ennek nem kellett volna így történni , csupán egyetlen számadatot tekintsünk át.

A második szovjet támadás megindulásakor /nov.4.-én/ a hadsereg páncélelhárításra alkalmas

lövegeinek csupán elenyészõ töredéke volt tüzelõállásban. Ezek közül a megkésett riadó, a

megtévesztõ parancsok, a tisztek többségének távolléte, vagy eltávozása miatt mindössze 23

löveg vette fel a tûzharcot a benyomuló szovjet csapatok ellen. Ez a 23 löveg összesen 15

ellenséges egységet semmisített meg. Nevezetesen: 8 harckocsit, 1 páncélgépkocsit, 2

önjáró sorozatvetõt, 2 tehergépkocsit, 1 személygépkocsit. A jármûvekbõl kiugráló szovjetek

és

ÁVH-ok nagyrészét gyalogsági fegyverekkel semmisítették meg. Néhánynak sikerült

elmenekülni. Lelõttek egy IL-28 mintájú repülõgépet is, melynek 3 fõnyi személyzete szintén

életét vesztette.

Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, mi történt volna abban az esetben, ha a

hadsereg

hozzávetõleg 3000 páncélelhárításra alkalmas lövege harcra felkészülten, tüzelõállásban és

hasonló elszántsággal veszi fel a küzdelmet. Mekkora veszteséget okoztak volna ezek a

betolakodóknak? És akkor még nem beszéltem a harckocsiaknákról, a páncélelhárító

kézigránátokról és a benzinespalackokról, ami nem volt elhanyagolható tényezõ, hiszen a

szovjet

páncélos erõknek éppen ezek okozták a legnagyobb veszteséget.

A szûk utcákban forgolódó harckocsikkal szemben a fedezékbõl vagy a házak ablakaiból

benzines palackot dobó harcos feltétlenül elõnyben van.

Tehát a hadsereg harcnélküli, szégyenteljes megadása nem volt más, mint a forradalom és

szabadságharc elárulása. És ez az árulás itt kezdõdött , a Kilián 31.-i értekezletén, ahol a

fõ veszély a "jobbratolódás" volt és semmit nem tettek a valódi veszély , a szovjet

támadás fogadására.

Itt kell megemlíteni, hogy Vietnámban egy népfekelõ, partizánhadsereg mért megszégyenítõ

vereséget az USA hadseregére.Néhány évvel késõbb, Afganisztánban, szintén egy népfelkelõ,

partizánhadsereg kényszerítette az ország elhagyására a világ legerõsebb szárazföldi

hadseregét.

A közelmúltban pedig a maroknyi Csecsen nép vívta ki függetlenségét, hasonló módszerekkel

a

200 milliós Oroszország hadseregével szemben.

November 1.-én

Már az egész világ tudta, hogy az ország katonai megszállása elkezdõdött, csak a magyar

katonai vezetés dugta homokba a fejét, ill. szándékosan szabotálta az ellenállásra való

felkészülést. A politikai lépések csak taktikai idõhúzó, meddõ kisérletek voltak az események

remélt megváltoztatására.

Nagy Imre több alkalommal magához hivatta Andropov szovjet nagykövetet és magyarázatot

kért az újabb szovjet csapatok felvonulásával kapcsolatban. A válasz minden esetben

mellébeszélõ, idõhúzó volt. Ezt látni kellett volna Nagy Imrének, de különösen a katonai

vezetésnek, hiszen mindenrõl pontos értesüléseik voltak.

A Varsói Szerzõdés felmondása látványos lépés volt, de a szovjet terveken semmit nem

változtatott, hiszen a támadási parancs már régen ki vol adva. A Biztonsági Tanács

összehívása is megkésett, mert ennek határozatai csak jóval késõbb éreztették volna hatásukat,

de mint késõbb láttuk a SzU. ezeket figyelmen kívül hagyta.

Közben a szovjet vezetõk erre a napra Bresztbe rendelték a lengyel és német vezetõket és

ismertették velük a magyar ügy katonai megoldását. Másnapra Bukarestbe rendelték a bolgár,

a

román és csehszlovák vezetõket és velük is közölték, hogy 4.-én megkezdik a magyarországi

ellenforradalom leverését. Az összes kommunista vezetõ egyetértett a szovjet szándékkal, bár

nem egyforma mértékben. A lengyel vevetõk kissé visszafogottabbak voltak és kifejtették,

hogy

jobban örültek volna a politikai megoldásnak, de végül is egyetértettek. A német vezetés az

elsõ

pillanattól örömmel üdvözölte a lépést és a legszigorúbb büntetést javasolta a" bûnösöknek."

A románok pedig még a Román Hadsereg segítségét is felajánlották, de a szovjetek

erre nem tartottak igényt.

Ezután következett a legnehezebb feladat Titó megnyerése és beleegyezése. Nov. 2.-ról

3.-ra virradó éjszaka Brioni szigetén folyt a tárgyalás, ahol Titó is segítõkész partnernek

bizonyult. Egyetértett az ellenforradalom leverésével, sõt, segítségét is felajánlotta oly módon,

hogy Nagy Imrét és kormányát kikapcsolja úgy, hogy a Jugoszláv Követségen ad

menedékjogot, de az események folyásába nem engedi beleszólni.

Mit tett ebben a helyzetben a magyar katonai vezetés?

Mint az elõzõekben láttuk, a másodéves , jól kiképzett katonákat leszerelték. Ki volt adva a

szovjetekkel szembeni legszigorúbb tüzelési tilalom. Szombaton a laktanyákban maradt

katonák

jelentõs része is eltávozást kapott. Ehhez járult, hogy a tisztek is otthonukba távoztak, hogy

csak

hétfõn kezdik a szolgálatot. Csak az ügyeletes tisztek maradtak a laktanyákban.

Tehát a hadsereg napok alatt jóformán harcképtelenné vált! Ez nem lehetett véletlen! Ez csak

a

legfelsõ vezetésben meghúzódó kommunisták aknamunkájának lehetett az eredménye, akik

titokban -vagy nagyon is tudatosan - abban reménykedtek, hogy a Szovjet Hadsereg ujabb

támadással visszaállítja az elõzõ állapotokat.

A következõ fejezetben látni fogjuk, hogy ez nem csak "remény" volt, hanem sajnálatos

valóság,

a honvédség vezetésének aljas árulása.

November 3.-án

Ezen a napon az egész országban nyugalom volt. Sok helyen hozzákezdtek a romok

eltakarításához. A harcok alatt elesetteket temették, gyászolták. Az üzemek készültek a hétfõi

munkakezdésre. Mindenki a kivívott gyõzelemnek örült, kivéve a bukott rendszer vezetõit és

haszonélvezõit. Aggodalmat csak azok éreztek akik" testközelbõl" tapasztalták a szovjet

csapatmozgásokat.

A repülõtereket már 2.-án körbezárták a szovjet páncélosok. A következõ napon a Nyugati

határt és fontosabb csomópontokat , a hidak nagy részét, és a fontosabb katonai obiektumokat

szállták meg ill. zárták körül.

Minderrõl tudomása volt a legfelsõbb katonai vezetésnek, mégis a Honvédelmi Miniszter, a

Vezérkari Fõnök és a Hadmûveleti Osztály vezetõje a szovjet csapatok kivonulásáról tárgyalt

a

Parlamentben a szovjet katonai vezetõkkel. Fel sem merült bennük, hogy a tárgyalások valódi

célja az idóhúzás, hogy szovjet csapatok jobban felkészülhessenek a meglepetésszerü döntõ

támadásra. Ráadásul vállalták, hogy a két legfõbb katonai vezetõ Honvédelmi Miniszter és a

Vezéskari Fõnök együtt mennek az ellenség fõhadiszállására tárgyalni. -Erre nincs példa a

világ

hadtörténetében.

Önkéntelenül felvetõdik a kérdés: Nem azért mentek -e oda, hogy megegyezzenek a

szovjetekkel a forradalom eredményeinek eltiprására? Talán abban reménykedtek, hogy hogy

ha együttmûködnek , a hadsereget semlegesíteni, netán a szovjetek mellé tudják állítani, akkor

az

új vezetésben is megtarthatják poziciójukat? Persze ez csak feltevés, de a következõ nap

eseményei erõsen ezt a gyanút ébresztik.

A Tökölre ment küldöttség letartóztatása és az azt követõ események köré font mártírmitosz

,csak az un. 56-os Intézet Történelemhamisító vezetõinek az agyában született meg.

Már most leszögezzük! Senki nem lesz utólag forradalmár, mégkevésbé nemzeti hõs,.azért,

mert

elvtársai a hatalomért folyó küzdelemben elitélik vagy kivégzi. Hogy miként igyekeznek az

emberek agyába belemosni hamis elméletüket, arra álljon itt egyetlen példa :

Mint az elõzõekben láttuk, a forradalom gyõzelme meghatározó és döntõ mértékben a

fegyveres

forradalmárok nevéhez fûzõdik, akik a Nagy Imre által soha vissza nem vont statárium és

kijárási tilalom ellenére gyõzelemre vitték a forradalmat. Mégis a "Szabadság napjai" c.

fejezetben Nagy Imre neve 43 szor, Kádár Jánosé 14 szer, Hruscsov 6 szor, Mikoján 5 ször ,

de különbözõ szövjet és magyar kommunista vezetõk nevei is 48 szor fordulnak elõ Sztálint

és

Gerõt is beleértve. Ezzel szemben a forradalmi oldal képviselõi közül Mindszenty neve csak 4

szer, Pálinkás õrnagy 1 szer, Szigeti Attila 2 szer Dudás József 4 szer szerepel. Azonban e két

utóbbi névnél ki van hangsúlyozva, hogy elõzõleg mindkettõ kommunista volt.

Tehát összesn 111 szovjet és magyar kommunista vezetõ név szerepel a fejezetben, szemben

9

forradalmár névvel.

A forradalmat gyõzelemre vivõ harcosok közül egyetlen egy sincs megemlítve, még a

Corvin-köz fõparancsnoka Pongrátz Gergely neve sem

Az egyszerû olvasó ebbõl önkéntelenül azt olvassa ki, hogy itt magyar és szovjet

kommunisták

vitatkoztak a rendszer megjavításáról , a rend helyreállításáról.

Mellékesen volt még néhány akadékoskodó, de gyõzelmet kivívó forradalmár hõs egy sem

volt.

Jól jegyezzük meg. A féligazság hazugság!

Az 1956-os Magyar Forradalom igaz története

Összeállította a Hungária Szabadságharcos Mozgalom történészcsoportja

4. rész Megszállás és ellenállás

Mielőtt rátérnénk a nov.4-i hitszegő szovjet támadás részleteinek ismertetésére, mindenekelőtt

le kell szögeznünk, hogy a világ hadtörténetének legalávalóbb példáját produkálta a magyar

hadsereg vezetése, beleértve az események során felszínre vetődött, „forradalmi” vezetőket is

- mert a 100.000 fős hadsereget a forradalom okt. , 28-i győzelme után módszeresen

szétzüllesztették és a döntő pillanatban az árulás útját választották, amikor megtiltották a

szovjetek elleni fegyverhasználatot és letetették a fegyvert.

De nézzük a tényeket!

Nov. 3-án szombaton az egész ország örömmámorban égett a kivívott győzelem érzésével.

Mindenki a hétfői munkakezdésről, a romok eltakarításáról, az élet újraindításáról beszélt. A

világosabban látó politikusok, de főleg a hadsereg vezetői azonban tudták, hogy hatalmas

szovjet katonai erők özönlöttek be az országba és ugrásra készen állnak a forradalom

leverésére.

Ebben a helyzetben ment tárgyalni Tökölre, a szovjet csapatok főhadiszállására a hadsereg

három legfontosabb vezetője, Honvédelmi Miniszter, Maléter Pál, a Honvéd Vezérkar

Főnöke, Kovács István és a Hadműveleti Csoportfőnök Szűcs Miklós. A delegációval ment

Erdei Ferenc is, aki bár nem volt katona, tisztában kellett lennie a helyzettel. Meg kell

jegyezni, hogy a küldöttség mind a négy tagja a SZU-nak elkötelezett hithű bolsevik volt.

Különösen a katonákra vonatkozott ez, hiszen mindhárom a SZU-ban végezte el a katonai

akadémiát, ráadásul Maléter és Kovács már a II. Világháború idején átállt a szovjetekhez és

partizánként harcolt előző bajtársai ellen. Mindhárom katona fiatalon futott be nagy katonai

karriert és ezt nyilván szerették volna a jövőben is megtartani.

Önkénytelenül felvetődik a kérdés, miért a hadsereg legfőbb vezetői mentek „tárgyalni” az

ellenség főhadiszállására? Erre sincs példa a hadtörténelemben! Nem az volt-e a cél, hogy a

hadsereg lefegyverzése, esetleg átállítása fejében a „tárgyalók” maradhassanak a hadsereg

vezetői a forradalom leverése után is? Ezt a feltevést valószíűsítik a küldöttség „letartóz-

tatását" követő órák, napok történései.

A letartóztatott küldöttek már néhány óra múlva együtt tárgyalnak a szovjet parancsnokokkal.

Elkövették azt a hazaárulást, amire nehéz elmarasztaló jelzőt találni. A szovjet katonai

térképeken berajzolták azokat a pontokat, ahol jelentősebb ellenállásra lehetett számítani. Ez a

forradalom nyílt és durva elárulása volt! - Az ilyen aljas bűncselekményt, ha az áruló kézre-

erül, azonnali halállal büntetik- Végül megegyeztek, hogy szovjet fedezet mellett bemennek a

Honvédelmi Minisztériumba és onnan tetetik le a fegyvert a hadsereggel. A küldöttség tagjai

tisztában voltak azzal, hogy a Szovjet Hadsereg hajnalban megindította a támadását és azt is

látták, hogy a tököli laktanya udvarán százával nyüzsögnek a felfegyverzett és pufajkába

öltözött magas rangú ÁVH-s tisztek, párt és állami funkcionárusok és nem lehetett kétséges,

hogy ezek a forradalom leverésére várnak, hogy bosszút állhassanak mindazokon, akik, - ha

néhány napra is, de- megfosztották őket a hatalomtól. Ennek ellenére vállalták a szovjetekkel

való együttműködést.

A páncélosokból, teher és személykocsikból álló oszlop a Soroksári úton igyekezett a város

központja felé. Maléter egy KGB-s őrnaggyal, egy magyar ÁVH-s tiszttel és a vezetővel ült

egy személygépkocsiban. A Jutadombnál azonban a honvédség 51. légvédelmi tüzérosztálya

Szabó Pál őrnagy parancsnoksága alatt, nemzetőrökkel kiegészülve felvette a harcot az

ellenséggel. Az oszlopot egy harckocsi vezette. Ekkor Rémiás Pál hadnagy személyesen

leadta az első lövést, hogy példát mutasson az ütegnek. Erre a két másik üteg is tüzet

nyitott.Kicska János hadnagy és az ütegének katonái a harcjárművekből kiugráló szovjet

katonákat és ÁVH- sokat egyéni fegyvereikkel lőtték.

Amikor az első lövés elhangzott, Meszes hadnagy a 31. Lövészezred 7. Századának ittlévő

szakaszát riadóztatta. A feléjük közeledő szovjet gépesített egységre /személygépkocsik,

harckocsik, sorozatvetők és tehergépkocsik/ Ők is tüzet nyitottak. Kilőttek egy

személygépkocsit, egy harckocsit, és egy sorozatvetőt. Több szovjet katona és ÁVH-s

meghalt, sokan megsebesültek, az élők egy része a közeli nádasba menekült. A kilőtt

személygépkocsi utasai közül csak Maléter és a gépkocsivezető maradt életben. A

gépkocsikról leugráló ÁVH-sok és KGB-sek elfogtak néhány fegyveres civilt, akiket helyben

agyonlőttek.

Az összecsapás után a járművek és a megmaradt emberek visszatértek Tökölre és innen,

telefonon és futár útján levélben keresték a Honvédelmi Minisztériumot. A

telefonbeszélgetéseket nem ismerjük, mer nem lettek rögzítve, de megmaradt az a levél, amit

a forradalom által Vezérkari Főnökké emelt Kovács István vezérőrnagy küldött, a

Honvédelmi Minisztérium Forradalmi Tanácsa Elnökének, Váradi Gyula vezérőrnagynak.

A levél kommentár nélkül, önmagáért beszél.

Kedves Váradi Elvtárs!

Itt a szovjet elvtársaktól kapott felvilágosítások alapján meggyőződtem arról, hogy a Nagy

Imre kormány képtelen magát tartani. A jobbratolódás egyre gyorsabban folytatódik és

egyenesen a proletár hatalom elvesztéséhez vezet, a nyílt fasizmushoz és a fehérterrorhoz.

Most minden kommunista válaszúthoz érkezett. Úgy hiszem cselekedni kell. Saját erőnk nincs,

a hadsereg többé-kevésbé demoralizálva van. Rendőrség nincs. A nemzetőrök titkos, vagy

nyílt fasiszták kezén vannak.

Az egyedüli kiutat abban látom, hogy a szovjet hadsereg segítségével gyorsan helyreállítsuk a

proletárhatalmat és okulva a régi hibákból, visszanyerjük a nép bizalmát. Ehhez azonban az

kell, hogy megakadályozzunk minden nagyobb vérontást. És ehhez kérem itt a segítségedet.

A Honvédelmi Minisztériumban lévő kommunistákkal / óvatosan / mindent kövess el, hogy a

hadsereg és a többi fegyveres erő minél kevesebb vért veszítsen.

56. 11. 4. Kovács István vezérőrnagy

Itt kell megjegyezni, hogy 1989 után, az un. Történelmi Igazságtétel Bizottság

reformkommunista vezetői mindkét tábornokot forradalmárnak és mártírnak kiáltották ki,

mert elvtársaik nem bocsátották meg nekik néhány napos megingásukat és néhány évre

bezárták őket. - E közben százakat végeztek ki és tízezreket itéltek 10-15 éves börtönre. –

Természetesen mindketten megkapták a legmagasabb kitüntetéseket és a legmagasabb katonai

rendfokozatot, az ezzel járó minden kiváltsággal együtt.

Nézzük ezután miként alakult a katonai helyzet?

Mint az előző két részben láttuk, a Magyarországon tartózkodó különleges hadtest csapatai,

melynek parancsnoka Lascsenkó altábornagy volt, Kecskemét és Székesfehérvár felöl

érkeztek Budapestre okt. 23-án, az ellenforradalom leverésére. Ezek a csapatok csúfos

kudarcot vallottak a Pesti Srácokkal vívott küzdelemben és kénytelenek voltak a fővárosból

kivonulni és a városon kívül beásni magukat.

Okt. 31. után, amikor Moszkvában eldöntötték a magyar forradalom fegyveres leverését, A

Szovjet Unióból újabb, friss és nagy létszámú katonaság kezdte elözönleni az országot. Több

páncélos hadosztály, hozzávetőleg 3000 harckocsival valamint a kísérő gyalogos és tüzér

csapatokkal, továbbá légierővel készült a támadásra.

Szovjet hadtörténeti dokumentumok alapján tudjuk, hogy mekkora erők sorakoztak fel a

forradalom leverésére.

A már itt lévő különleges hadtest négy hadosztályból állt. Két gépesített lövészhadosztályból

és két légi hadosztályból, melyből az egyik bombázó, a másik vadász volt. Okt. 25-én

erősítésül megérkezett Romániából Abaturov hadosztálya. 31-e után érkezett a moszkvai

légideszánt hadosztály, Odesszából pedig egy összfegyvernemi hadosztály. A Kárpátontúli

katonai körzetből egy összfegyvernemi hadsereg és egy gépesített hadsereg csapatai lépték át

a magyar határt. Összesen tehát 19 hadosztály több mint 200.000 katonával várta a támadás

megindulását.

November 4.-én hajnalban meglepetésszerűen törtek rá az alvó városokra, laktanyákra,

objektumokra. A honvédség, néhány elszigetelt eset kivételével nem tanusított ellenállást! Ez

elsősorban áruló vezetőinek bűne! A 100.000 fős hadsereg, -még ha gyengébb is volt a

fegyverzete- felkészülten, tüzelőállásban, hazafias lelkesedéstől fűtött milliókkal a háta

mögött, megnehezítette volna a támadók helyzetét.

Most megismétlem az előző részben ismertetett „matematikai” számítást: A magyar

hadseregnek hozzávetőleg 3000 olyan lövege /ágyúja/ volt, amelyik alkalmas harckocsik és

páncélautók kilövésére. Ezek közül nov. 4.-én mindössze 23 vette fel a harcot! Ez a 23 löveg

16 ellenséges egységet semmisített meg! 8 harckocsit, személy és tehergépkocsit, páncélautót,

sorozatvetőt, és egy repülőgépet. Milyen első csapást mérhettünk volna a támadókra, ha mind

a 3000 löveg tüzet nyit?

Tudjuk, a szovjet hadsereget nem győzhettük volna le, mert ha kell, tízszer ennyi katonát is

ideküldenek, de egy első csapás után, partizán harcmodorra áttérve hetekig tartott volna az

ország megszállása.

De térjünk vissza a szomorú valósághoz! A 100.000 fős hadsereg szinte teljes egészében

tétlen maradt. Ez pedig nem más mint a forradalom elárulása!

Most pedig lássunk néhány „szigorúan titkos” jelentést, ami a fenti állítást alátámasztja.

Először az nézzük meg, hogy az egyetemek katonai tanszékeinek tisztjei hogyan viselkedtek a

döntő pillanatban, nov. 4-én?

Budapestről a jogi karról jelentik 4-én hajnalban: Az épületben Németh őrnagy, Pataki

hadnagy és 20 nemzetőr tartózkodott. Elrendelték a riadót! 8.00-kor Németh őrnagy

hazamegy, Pataki hadnagy pedig felhívja Kardos alezredest, a kerületi nemzetőr parancsnokot

és utasítást kér. Az utasítás: Fegyverletétel! Ezt vonakodva bár, de végrehajtják. 11.00 és

14.00 között „fegyveresek” szivárognak be az épületbe és védelemre rendezkednek be. A

tanszékről ekkor már senki nincs ott.

A Budapesti Közgazdasági Egyetem jelenti: 03.00-kor szovjet harckocsik vonulnak az épület

felé. A 60 fős nemzetőrséget a tisztek lefegyverzik!

A Budapesti Orvostudományi Egyetem jelenti: Az egyetemisták az Üllői út 26 központi

alagsorában helyezték el fegyvereiket, majd a betegek óvóhelyre való szállításában és

ellátásában vettek részt. A tisztek pedig otthonukba távoztak.

Sopron. Erdőmérnöki Egyetem: Két egyetemista századdal Farkas százados vette át Sopron

védelmét. Megoldotta Sopron sorsát! Két századdal kiment Sopron elé. Ő maga pedig felvette

a kapcsolatot a közeledő szovjet erőkkel és felvonult a fertődi tüzérekkel. A lövegekből

kiszedték az ütőszeget, a gránátokat gyújtó nélkül szállították a tüzelőállásba. A szovjet

csapatok így nyugodtan közelítették meg a tüzelőállásokat, mert tudták, hogy a lövegek nem

működnek.

Szeged. József Attila Egyetem: Lazúr Barna főhadnagy a nemzetőrség egyik parancsnoka

magára hagyja hallgatóit és Jugóba menekül.

Pécs. Janus Pannónius Egyetem: „Nem volna értelme felvenni a harcot a túlerőben lévő

szovjet csapatokkal” Ezt 3.-án este a tanszékvezető mondta.

Másnap hajnalban Szabó őrnagy: „Saját elhatározásomból összehívtam a

századparancsnokokat, utasítást adtam, hogy az összes fegyvereket hordják le és rakják le a

kijelölt helyre. Majd hazamentem.”

Méder főhadnagy:”03 h-kor hazamentem tisztálkodni. 7 h-kor visszajöttem és a hallgatók

kijelentették, hogy a Mecsekbe vagy nyugatra akarnak menni. Parancsot adtam, hogy nem

mehetnek sehova. Miután parancsomat nem hajtották végre, kifejezésre juttattam, hogy

útjaink elválnak és ezzel hazaindultam.

A II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskola jelenti, hogy nov. 4.-én a szovjetek körbevették a

laktanyát, ekkor a tisztek sorakoztatták fegyver nélkül a hallgatókat, a szovjetek pedig

megkezdték a testi motozást. Egyes hallgatók ijedten kiáltottak parancsnokaik felé, mikor

szovjet katonák órákat, gyűrűket, öngyújtókat és egyéb értékeket zabráltak el. A tisztek

tiltakoztak, mire a zabrálás megszűnt. Ezután a szovjetek felszólították a parancsnokságot,

hogy az épületet ürítsék ki. A magyar parancsnokság kérte a szovjet parancsnokot, hogy

legalább egy napig maradhassanak a vidéken lakó hallgatók, mivel nem tudnak hazautazni. A

szovjet parancsnokság ehhez nem járult hozzá, így a gyermekeket a környéken lakó házak,

lakások lakói fogadták be.

A páncélos és gépkocsizó csoportfőnökség jelenti: Váradi vezérőrnagy a miniszteri

készüléken adja ki a parancsot, melyben a legszigorúbban megtiltja a fegyverhasználatot a

szovjet csapatok ellen.

A Bajáról Budapestre rendelt lövészezred parancsnokság jelenti: Reggel 3.00-kor fegyverek

dörgésére ébredtünk. Miután riadóra az ezred parancsot nem kapott, felhívtuk a

minisztériumot, a hadosztályparancsnokságot és kértünk utasítást. Miután parancsot,

semminemű intézkedést ezen időszakban nem kaptunk, a személyi állománynak pihenőt

rendeltünk el. Nagy Imre bejelentése után, hogy csapataink harcban állnak és hogy a kormány

a helyén van, a parancsnokság és a Forradalmi Katonai Tanács úgy döntött, hogy a Nagy

kormány érdekében nem fogunk fegyvert a szovjet csapatok ellen.

Bajáról jelenti a harckocsizó ezred parancsnoksága: A bajai nemzeti bizottság kérte Baja

város védelmének megszervezését. Azonban az alakulat parancsnokai és a nemzeti bizottság

elnöke egyöntetűen elhatározták, hogy semmiféle fegyveres ellenállást nem fejtenek ki.

A legénység a parancsnokságot árulónak nevezte el és a civilekkel együtt feltörték a

raktárakat, fegyvereket és ruházatot osztottak ki, majd a laktanyát gépkocsikkal és harci

járművekkel elhagyták.

A tisztek legnagyobb része látta, hogy a legénység a parancsokat nem hajtja végre és a

laktanyát elhagyták. Ezt megakadályozni nem tudták, ők is a laktanyából kiszállingóztak.

Szegedről a légvédelmi tüzérosztály parancsnoksága jelenti: 1956.11.hó 4.-én 07.00-h-kor

amikor világossá vált, hogy a Nagy Imre kormány csődöt mondott és a szovjet csapatok

beavatkoznak Budapesten az ellenforradalom leverésére, az alakulat részére harci riadót

rendeltek el, az alakulat pk-at a Forr. Kat. Tanács behívta és elrendelték a pk-nak, hogy a

szovjetekre nem kell lőni. Ezt a parancsot a szegedi Forr. Tanács elnöke személyesen

távbeszélőn kapta a Ho. Pk-tól.

Kaposvárról jelenti a lövészhadosztály parancsnokság: A szovjet erők hajnalban 3.00-5.00

között megszállták a kaposvári helyőrségben lévő objektumokat. /Pártbizottság, börtön, posta

laktanyák, stb./ A pártbizottság épületénél fegyveres összetűzésre került sor. A nemzetőrség

tagjai, diákok tüzet nyitottak a szovjet csapatokra. Rövid tűzharc után 4 szovjet katona, egy

magyar katona és két diák halt meg, többen, közülük két honvéd megsebesült.

A börtönből a pártbizottsági tagokat és a hadosztálytörzsből, valamint a taszári helységből

letartóztatott katonai személyeket kiszabadították. A kiszabadított elvtársak a szovjetekkel

együtt a városi tanács épületébe vonultak és visszaállították a népi hatalom szervét a

Tanácsot.

Nagyatádról a páncéltörő tüzérosztály parancsnokság jelenti: Hajnalban már mind a három

üteg tüzelőállásban volt, várva a további fejleményeket és parancsot….

Ez időben már nem bízott bennünk a nagyatádi forradalmi tanács, amely azt kívánta tőlünk,

hogy vegyük fel a harcot a szovjet harckocsikkal szemben, ha jönnek Nagyatád községbe.

Ütegeink tüzelőállásban voltak, éppen ezért a pk. Bajtárs, törf. htpf. körbejártuk a

tüzelőállásokat és külön megbeszéltük az üpk.-al, ha jönnek harckocsik ne nyissanak rájuk

tüzet, később pedig azt az utasítást adtuk részükre, hogy manőverezzenek be a laktanyába.

Marcaliból jelenti a harckocsizó ezred parancsnoksága: Vasárnap reggel a tisztek a rádió

felhívására mentek be a laktanyába, mielőtt még a hadosztály parancsnok által elrendelt riadó

kiértesíthető lett volna. A laktanyában a legénység már teljesen felszerelve talpon volt.

A szovjetellenes hangulat főleg a legénységnél magas fokra emelkedett. Sokan a forradalom

ügyét látták elárulva a szovjet csapatok beavatkozásában és készek lettek volna ellenük a

harcot fegyveresen is felvenni.

Bajáról jelenti a műszaki zászlóalj parancsnoksága: 4.-én hajnalban a kormány felhívására

értesültünk a szovjet beavatkozásról. Ennek eredményeképpen újabb harckészültséget

foganatosítottunk. A polgáriaknak azon javaslatát, hogy vegyük fel a harcot a szovjetek ellen,

esztelenségnek tartottuk, majd azon javaslatot is elvetettük, hogy az egység a felfegyverzett

nemzetőrséggel együtt a Dunántúlra távozzon.

Orgoványból jelenti a légvédelmi tüzérosztály parancsnoksága: Nov. 4-re virradóra

osztályunk személyi állománya hallgatta Nagy Imre felhívását. Így alakulatunknál is

megingott az eddig állandó rend és nyugalom. Az orgoványi nemzetőrséghez a hadtest

forradalmi tanácsának utasítására vittek ki fegyvereket abból a célból, hogy

partizáncsoportokat szervezzünk a szovjet csapatok ellen. A fegyverek kiosztására nem került

sor, mert nem tartottuk célszerűnek, hogy polgári személyek kezébe fegyvert adjunk.

Csongrádról jelenti a műszaki zászlóalj parancsnoksága: Reggel, amikor a Kossuth Rádió

bemondta, hogy a szovjet csapatok megtámadták Budapestet, egységünknél a forradalmi

katonai tanács a következő intézkedéseket foganatosította: Csongrád város Nemzeti

Bizottságával egyetértésben felhívással fordultunk a város lakósságához, hogy minden

katonaviselt ember vonuljon azonnal a laktanyába, amit a hangos híradón állandóan

ismertettek, mire a lakósság egy kis része megkezdte a bevonulást a laktanyába. Ezzel

párhuzamosan ugyancsak a FKT intézkedésére Szabó Béla főhadnagy századparancsnok

vezetésével térképen kidolgozták a fő közlekedési utak leaknázásának tervét, amit részben

végre is hajtottak. Az FKT intézkedésére elrendelték az élelem, a robbanóanyag és egyéb

felszerelések kiszállítását azzal az elhatározással, hogy elhagyjuk a laktanyát és védelemre

rendezkedünk be a Tisza partján……..

A felszerelés után a zászlóaljparancsnok javaslatára, a katonatanács egyes tagjainak

belegyezésével megkezdték a lerakott aknák felszedését és a civilek leszerelését, ami 13.00-ra

végre is lett hajtva.

Az SZKT arra az elhatározásra jutott, hogy teljesen értelmetlen az ellenállás szervezése.

Szentesről jelenti a légvédelmi tüzérosztály parancsnoksága: Az alakulatnál különösebb akció

nem volt, mint a szegedi páncéltörő tüzérosztály 4 db. 76-os lövegét lőszer-javadalmazással

együtt a Mindszent melletti tiszapartról behoztunk, mert tudomásunk volt arról, hogy ott

szovjet ellenes harcot akartak kifejteni.

Székesfehérvárról a hadtestparancsnokság jelentéséből: Felsőbb utasításra továbbítják a

csapatok felé azt az előzőleg kiadott parancsot, hogy a tüzérségi lövegekből szedjék ki az

ütőszeget, hogy velük véletlenül se lehessen azokat használni. Ezt nagyon sok egység

végrehajtotta, sőt egyesek az ütőszegeket átadták a szovjeteknek.

Ceglédről jelenti a tüzérezred parancsnoksága: Az egység végig megőrizte harcértékét. Nem

engedett az ellenforradalmárok bomlasztásának. Az együttműködés a szovjet csapatokkal

szinte végig biztosítva volt. Már november 5.-én 12 löveget és hozzávaló lőszert szállítottunk

Budapestre és átadtuk a szovjet csapatoknak.

Az előző dokumentumokból világosan megmutatkozott, hogy a hadsereg legfelsőbb vezetése

és a legtöbb csapatparancsnok november 4.-én elárulta a forradalmat és Nagy Imre

kormányát. Erre nincs mentség! Az utólagos mentegetőzés és önigazoló elmélet csak

szánalmas magyarázata az árulásnak és gyávaságnak.

Az elkeseredett és kilátástalan küzdelmet azok a Pesti Srácok és most már nem csak a pesti

srácok vették fel, akik okt. 23 és 28 között győzelemre vitték a forradalmat. Ezeket a fiatal

hősöket akarták a forradalmat meglovagolni szándékozó reformkommunisták a nemzetőrség

szervezése során leszerelni. Köztudott tény, hogy a harcosok jelentős része 18 év alatti

fiatalokból állt. Ezt bizonyítja a későbbiekben kimutatott halálozási statisztika is.

Ezek a fiatalok most is megmutatták mi az igazi hazafiság, amely még az életnél is drágább.

Ők voltak azok, akik helyenként még november 8.-9.-én is szervezetten ellenálltak a hatalmas

túlerőnek és a szervezett ellenállás után,a Mecsekben, a Bakonyban még hetekig tartották

magukat és ezzel a reményt, hogy még nem veszett el minden.

Most pedig lássuk azokat a konkrét harci cselekményeket, melyek a sok árulás mellett

megmentették a magyar katona,a magyar harcos becsületét.

A magyar hadsereget váratlanul érte a november 4-i támadás, ezért a legtöbb helyen nem is

tanúsítottak ellenállást. Ennek ellenére a Szovjet Hadsereg valóságos háborút indított és

legtöbbször felszólítás nélkül nyitott tüzet az egyes alakulatokra, laktanyákra, objektumokra.

Debrecenben nov. 4.-én hajnalban kilőtték a postát védő magyar harckocsit. Egy katona

meghalt. A Kossuth és a Pavilon laktanyára ágyú és géppuskatüzet zúdítottak. A két helyen

13 katona lelte halálát.

Nyíregyházán a Damjanich laktanyára mértek tűzcsapást. Záhonyban 51 harckocsi zárta körül

a légvédelmi laktanyát. A magyar parancsnok a kívülről is jól látható füves udvarra rendelte

az ezred katonáit. A szovjetek sortüzet zúdítottak a fegyvertelen katonákra. Öten meghaltak,

nyolcan megsebesültek, 60 főt pedig gépkocsira szállítottak és kivitték őket a határon túlra.

Dunaföldváron tüzet nyitottak a falu főbb épületeire ágyúkkal és géppuskákkal. Három

nemzetőr meghalt, néhányan megsebesültek. A falu szélén, a hatos út melletti Légvédelmi

laktanyát 51 harckocsi , tüzérségi és gyalogsági fegyverekkel lőtte egy órán át.

Veszprémben, hajnali 4 óra 15 perckor szabályos páncélos és gyalogsági támadás indult a

város lakóssága és az ott lévő laktanyák állománya ellen. Órákon át mindenre lőttek.

Pápán is lőttek 10 percen át a hadosztálytörzs és az ott elhelyezett ezred épületeire, pedig

tudták, hogy a hadosztályparancsnok már napokkal előbb megtiltotta, hogy a szovjetekkel

szembeszálljanak

Szolnokon –bár ők uralták a várost- már nov. 2-töl, így biztosítva a frontparancsnok szintű

vezetési pontot, 4-én hajnalban golyószórókkal, géppuskákkal és harckocsiágyúkkal

ébresztették a 27. Légvédelmi tüzérezred, valamint az aknavető és tüzérezred katonáit.

Békéscsabán sem kerülhették el a kemény tűzcsapást. A 8. Hadosztály parancsnokságáról

Tóth István alezredes megüzente a szovjeteknek, hogy kerüljék el a várost. Nem kerülték el,

hanem tűz alá vették a laktanyát. A kapunál megsebesített tiszthez, Kovács Zoltánhoz nem

engedték oda a betegszállítókat. Hagyták őt elvérezni.

Kecskeméten tüzet nyitottak a kiegészítő parancsnokság feltartott kezű tisztjeire, de

megtámadták a hadtesttörzs épületét is. A lefegyverzett tiszteket órákon át állították feltartott

kézzel, majd beterelték őket az étkezdébe, ahol továbbra is fegyveres őrök vigyáztak rájuk,

mint a foglyokra.

Miskolcon a Tizeshonvéd laktanyánál és a légvédelmi alegységek épületeinél is tüzet

nyitottak.

Budapesten a Petőfi laktanyánál 51 harckocsi 1.5 órán át ontotta a tüzet a kerítés melletti

műútról. A laktanyában volt elhelyezve a 7. Gépesített hadosztály alakulatainak nagy része és

a 43. híradó ezred. A hadosztály gépkocsijai feltöltött állapotban álltak a tágas udvaron

összezsúfolt állapotban. Az üzemanyaggal teli gépkocsik meggyulladtak, az élelmiszerrel és

ruházati anyagokkal megrakott kocsik porrá égtek.

Kisebb tűzcsapást mértek a Róbert Károly körúti Mátyás laktanyára és az Országos

Légvédelmi Parancsnokság épületére.

A Zrinyi Miklós Katonai Akadémia raktárait feltörték és kirabolták azokat. Ez egyébként

jellemző volt mindenütt. Úgy látszik, hogy az országra szabadított, főleg ázsiaiakkal feltöltött

két hadsereg katonáinak szabadrablás ígértek a parancsnokok, mert az elő ténykedésük

mindenütt a szekrények és fiókok feltörése volt /a tisztek is raboltak/ és éppen úgy lecsatolták

a karórákat 1956-ban, mint 1944 őszén és 1945 tavaszán.

Rászabadult az országra több mint kétszázezer rabló, hogy „felszabadítsa” azt a néhány ezer

pártfunkcionárust és ÁVH-st, akik félték a nép igazi hatalmát, mer ők a néphatalomnak

nevezett bolsevista diktatúra hívei voltak.

Székesfehérvárott a város szélén lévő gyárak bejáratánál elhelyezett híradó katonákra lőttek

gyalogsági tüzet és megölték őket.

Veszprémben november 5.-én az egyetemisták gyalogsági fegyverekkel hat irányból támadást

indítottak a szovjetek ellen. Repülők bombázták, harckocsik lőtték a várost. Légideszant-

egységek is bevetésre kerültek, mint gyalogosok.

Dunapentelén nov. 7-én került sor a légvédelmi ezred védelmének szétverésére. Repülők,

nehéztüzérség és 51 harckocsi összesített tüze felszámolta a védelmet. Nyolcan meghaltak és

sok volt a sebesült is.

Ahol csak egy puska vagy géppisztoly eldördült, ott harckocsi ágyúkkal válaszoltak, nem

kímélve sem az embereket, sem az épületeket. A főváros egyes kerületei, főbb útvonalai

nagyobb pusztítást szenvedtek, mint a II. Világháborúban.

A harcok befejezése után sok forradalmár menekült a megtorlás elöl és igyekezett szabad

földre menekülni. E menekülés nem volt veszélytelen, mert a szovjet csapatok és később

pufajkás alakulatok is igyekeztek megakadályozni a nyugati határ elérését. Sokszor fegyverrel

kellett utat vágni maguknak az ellenségen keresztül.

Jellemző epizódként álljon itt a Corvin-közi és Práter utcai harcosokból álló csapatnak

utóvédharca, amit a Tatabánya melletti Tarján községben vívtak az őket megtámadó

szovjetekkel.

November 9-én reggel a község keleti szélén gyülekezni kezdtek a szabadságharcosok, akik

előző este teherautókkal érkeztek és a község lakói szeretettej adtak nekik szállást. Lassan

György a Práter utcai iskola parancsnoka elmondta, hogy innen és a Corvin-közből jöttek,

mert az ellenállás teljesem reménytelen volt a nyomasztó szovjet túlerővel szemben. És most

az osztrák határ felé igyekeznek, mert tudják, hogy akár az oroszok, akár az ÁVH-sok kezébe

kerülnek nem kegyelmeznek meg nekik. Közben a község nyugati szélén szovjet tankok és

gépkocsikon szállított gyalogság tűnt fel. Ugyanis voltak „jó magyarok” akik az éjszaka

folyamán elmentek Tatára, az ottani szovjet parancsnokságra és jelentették, hogy „ Tarjánba

ellenforradalmárok fészkelték be magukat"

A község központjában, a templom közelében találkozott a két csapat. A küzdelem kezdetben

egyenlőtlennek mutatkozott, hiszen a szovjetek tankokkal és jól kiképzett katonákkal álltak az

egyik oldalon, a másik oldalon a szabadságharcosok, zömmel fiatal, kiképzetlen emberek

gyalogsági fegyverekkel. Heves tűzharc bontakozott ki, mely mindkét oldalon súlyos

veszteségeket okozott. A szovjetek technikai fölényét a szabadságharcosok lelkesedése,

elszántsága és a helyi lakósok segítő tájékoztatása ellensúlyozta. Mindkét oldalon több halott

és sok sebesült volt a veszteség.

Egy idő múlva a szovjetek visszavonultak és a Tatáról érkezett újabb erősítésekkel a községen

kívül helyezkedtek el. Úgy foglaltak tüzelőállást, hogy a tankok ágyúinak csövét a községre

irányították és felszólították a lakósságot ill. a fegyvereseket, hogy adják meg magukat,

különben egy órán belül tüzet nyitnak. A szabadságharcosok természetesen nem várták meg a

végkifejletet, hanem a rendelkezésre álló idő alatt, a sebesültek elszállításával egyidejűleg

megkezdték a községből való „kiszivárgást” így a falunak sem lett bántódása és a harcosok is

megmenekültek a fogságtól.

A hősi halott szabadságharcosokat később a község lakói temették el, A nyugatra menekültek

közül többen a „nemzeti emigráció” jelentős képviselői lettek.

tiltották még a temetőkben is a forradalmárok sírjainak ápolását.

A 301-es parcellában jeltelen sírokban kaparták el a kivégzetteket. A Kerepesi temetőben,

ahol a harcok alatt elesettek voltak eltemetve, a 21-es parcellát áthatolhatatlan sövénnyel

vették körül és még a halottak napján is igazoltattak a rendőrök és csak a hozzátartozókat

engedték a sírok közelébe. Még a halott forradalmárok szelleme is félelemmel töltötte el a

gyilkosokat és kollaboránsokat.

Mint az előzőekben láttuk, a hadsereg november 4-i árulása a szabadságharc halálát jelentette.

A Juta-domb, az Éles-sarok, a Corvin-köz, Veszprém. Csepel, Dunapentele a haláltusa egy-

egy végvonaglása volt. Mégis, e végsőkig kitartó forradalmárok mentették meg a nemzet, a

katonák becsületét. Az ő hősiességük világított égő fáklyaként a sötétség, az elnyomatás

éveiben és tartotta a reményt azokban, akik lélekben soha nem mondtak le 56 magasztos

eszméiről.

Tudták ezt a Kádár rendszer szekértolói is és ezért pusztították tűzzel-vassal 56-nak még az

emlékét is. Ezért

Nem véletlen, hogy nemzeti újjászületésünk kezdetén, 1988-89-ben e két temető parcelláinak

feltárása és nemzeti kegyhellyé tétele volt az első lépés, amely 56 szellemét felélesztette és

alig két év alatt a kommunista diktatúra bukásához vezetett.

A fegyveres harcok befejezése után, a sír csendje borult az országra. A bukott rendszer urai a

szovjet tankok mögött visszasompolyogtak és megkezdték kegyetlen bosszúhadjáratukat. A

nemzet szinte egy emberként állt ki a visszatérő kommunisták, Kádár nevével jelzett

rendszere ellen.

Mint 1849 után, most is a passzív ellenállás lett a harc fő formája, ami kezdetben abban a

jelszóban mutatkozott meg, hogy addig sztrájkolunk, míg a szovjetek ki nem vonulnak az

országból. Ez a követelés irreálisnak mutatkozott, de a Munkástanácsok léte és egyre jobban

való megerősödése olyan helyzetet teremtett, ami valósággal „kettős hatalom” jellegét öltötte.

Egyik hatalom a szovjetek által létrehozott és támogatott bábkormány, a másik, a lakósság

döntő többsége által támogatott Munkástanácsok.

A harcok befejezése után megindult és egyre nagyobb méreteket öltött a nyugatra való

menekülés. Elsősorban azok menekültek, akik az előző évtizedben üldözve voltak és nem

vállalták a további megalázást, üldözést, továbbá azok, akik részt vettek a harcokban és nem

akartak a bosszúállás áldozatai lenni. Sokan azonban itthon maradtak és az új

körülményekhez alkalmazkodva, más módszerekkel folytatták a harcot.

Röpcédulákkal, falfeliratokkal árasztották el a városokat. Szinte mindenhol olvasható volt a

kis versike, ami nem volt műalkotás, de híven tükrözte az emberek gondolkozását.

Hazudnak rendületlenül

Ne higgy nekik magyar,

Oroszbérenc a kormány

Tűnjenek el hamar!

Az ellenállás egyik központja volt a Péterfy Sándor utcai kórház, melynek egyik hőse a fiatal,

végzős orvosjelölt Tóth Ilonka volt. Itt szerkesztették az illegális „Élünk" című lapot

Obersovszky Gyula és Gáli József irányításával. A lap nagyban hozzájárult az emberek

felvilágításához, a remény életbenntartásához.

A Munkástanácsok megerősödéséhez és sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy az egész haladó

világ közvéleménye és a legtöbb kormány elitélte a szovjet beavatkozást. Sok országban

nagyméretű tiltakozó gyűléseket szerveztek a szovjet követségek és a beavatkozást támogató

kommunista pártok székházai előtt. A nyugati kommunista pártokból milliók léptek ki,

csalódva és kiábrándulva a tapasztalt politika miatt. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt

folyamatosan napirenden volt a „magyar kérdés”

A nemzetközi közvélemény és az egységes itthoni eszmei ellenállás egyre nagyobb erőt adott

a Munkástanácsoknak. Egyes nagyobb városokban, pl. Miskolcon, Debrecenben, Pécsett,

Győrben, a valódi hatalom a Munkástanácsok kezében volt.

A forradalom napjaiban alakult gyárőrségek még megmaradtak, Így a munkástanácsok

kezében még fegyveres erő is volt. Az üzemekben ők gyakorolták a munkáltatói jogokat. Ők

határozták meg, hogy a régi vezetők közül ki maradhat meg a gyárban. Több helyen még a

szovjetekkel is tárgyaltak. Követeléseik teljesítésétől függött, hogy felveszik e a munkát.

Befolyásukat igyekeztek kiterjeszteni a rendőrségre is. Ellenőrizték a letartóztatások

törvényességét, igyekeztek kiszabadítani a politikai okokból lefogottakat. Tiltakoztak az ellen,

hogy az ÁVH tagjait átvegye a rendőrség. Részt vettek a közellátás megszervezésében, ami a

kialakult helyzetben, a felvásárlási láz következtében kritikus volt. Beleszóltak a piaci árak

alakulásába. A lakásproblémák megoldásába, az energia igazságos elosztásába

Az országos sztrájk, a passzív ellenállás, a munkástanácsok erősödése arra késztette a Kádár-

kormányt, hogy a szovjet hadsereg mellett saját fegyveres erőre tegyen szert. A szovjetekkel

visszatérő pufajkások, a hozzájuk csatlakozó Pártfunkcionárusok és a volt ÁVH tisztjei

létszámban alig érték a 2-3000 főt. Szükség volt a honvédség hivatásos állományára, hogy a

meginduló fosztogatásokat megakadályozzák, az akadozó közellátást segítsék, a honvédségi

objektumokat őrizzék, stb. Az állományt a tiszti nyilatkozat aláírására kényszeríttették azzal,

hogy aki nem írja alá, azt azonnal leszerelik. A tisztek döntő többsége egzisztenciális

kényszerből aláírt, - azért, mert KÁDÁR BEJELENTETTE, HOGY A FORRADALOMBAN

VALÓ RÉSZTVÉTELÉRT SENKIT NEM VONNAK FELELŐSÉGRE - de legtöbben nem

értettek egyet a pufajkások embertelen módszereivel és ennek hangot is adtak. Ezek sorsa

rövidesen a megvetés és elmarasztalás volt a hatalom részéről. Mindenesetre a Honvéd

Karhatalom jó volt arra, hogy a közbiztonságot úgy-ahogy fenntartsa, biztosítsa az élet

megindulását. Így a Pufajkások megkezdhették a forradalomban részt vett fegyveresek és

politikusok letartóztatását.

Közben a forradalom két legnagyobb vidéki központjában, Miskolcon és Győrött november

közepére nagyjából visszaállt a nov. 4-ét megelőző helyzet. Borsodban a helyi pártvezetés és

a szovjetek kénytelenek voltak bevonni a hatalomba Földvári Rudolfot a Megyei

Munkástanács egyik vezetőjét. Sikerült hazahozatni és a vezetésbe is bevonni a munkástanács

többi elhurcolt tagját is . Ennek az ára a munka felvétele volt. Győrött a vagongyár

munkástanácsa vette kezébe a város és a megye irányítását. Sikerrel léptek fel a lefogottak

kiszabadítása érdekében. Küldötteik bekerültek a megyei tanácsba, vagongyári munkás lett a

városi tanács elnöke.

A Nagy-Budapesti Központi Munkástanács /KMT/ nov.14-én alakult meg. Ez azért volt

veszélyes a hatalom számára, mert már a megalakulása napján több vidéki munkástanács is

elküldte képviselőit és így tovább erősödött a „kettős hatalom veszélye”

A kormány rövidesen kénytelen volt fogadni a KMT küldöttségét, amit Rácz Sándor és

Bali Sándor vezetett. Azonban a kormány és a munkásküldöttség álláspontja között olyan

nagy volt a különbség ami áthidalhatatlan volt, a tárgyalások megszakadtak. Pedig mindkét

félnek fontos lett volna a megegyezés. A KMT ezzel bizonyította volna, hogy az egész ország

mögötte áll, de azt is érezték, hogy a sztrájkot nem lehet a végtelenségig folytatni. A kormány

is kényszerhelyzetben volt, Mert eredményt akart felmutatni, főleg a szovjeteknek, mielőtt

azok meg nem unják a kormány tehetetlenségét és félre nem állítják.

Közben a Jugoszláv követségen tartózkodó Nagy Imrével is kereste a kormány a kapcsolatot.

Szerették volna megnyerni maguknak akár a kormányba való bevonás árán is. Nagy Imre

azonban hajthatatlan volt, ezért az Elnöki Tanács nov.12-én felmentette.

A KMT azért, hogy pozícióját erősítse, november 16-án /a sztrájkjog fenntartása mellett /

elrendelte a munka felvételét. Ezzel egyideüleg november 21-re a Nemzeti Sportcsarnokba

összehívta az ország összes munkástanácsának képviselőjét, hogy ott megalakítsák az

Országos Munkástanácsot.

November 21-én annak ellenére, hogy a KMT az országos gyűlés megtartását előzetesen

egyeztette a szovjetekkel, és a tárgyalásokra ők is meg lettek híva, Kádár kormány

képviselőivel együtt, a Nemzeti Sportcsarnokot szovjet tankok vették körül és nem

engedélyezték a gyűlés megtartását. Ekkor a küldöttek az Akácfa utcai székházba mentek és

itt tartották meg a gyűlést. Ide azonban a vidéki küldötteknek csak töredéke fért be. Itt

határozták el az Országos Munkástanács megalakulását, és úgy döntöttek, hogy a KMT

képviselje a vidéki munkástanácsokat is, mivel ezt már a Kádár kormány elismerte és így már

legitimitással rendelkezett.

A kormány azonban tárgyalás helyett, másnap megjelentette a munkástanácsok jogállásáról

szóló, törvényerejű rendeletet, amelyik figyelmen kívül hagyta a KMT- vezetőivel előzőleg

egyeztetett javaslatokat.

Hosszas tárgyalások után november 21-én sikerült megegyezni a jugoszlávokkal, ennek

értelmében a Kádár kormány írásos garanciát ad Jugoszláviának, amelyben kijelenti, hogy

Nagy Imrét és társait nem fogják felelőségre vonni, ennek nyomán a csoportszámára nyújtott

menedékjog megszűnik és Nagy Imréék a követséget elhagyhatják. Délután szovjet autóbusz

várta az épületből távozókat, ez azonban nem a lakásukra, hanem a mátyásföldi szovjet

parancsnokságra vitte őket, ahonnan másnap repülőgépen Romániába, a Bukarest melletti

Snagovba szállították a csoportot.

November 21. És 22. én a Kádár-kormány két fontos „eredményt” köszönhet a szovjeteknek.

Negyvennyolc óra alatt megszabadult két olyan fontos erőtől, amelyik legitimitását

fenyegethette. Az Országos Munkástanács valóságos létrejöttétől valamint Nagy Imre és

Társainak mind kellemetlenebbé váló jelenlététől.

Feltétlenül meg kell emlékezni a nemzeti ellenállás egyik látványos megmozdulásáról a nov-

23-i néma tüntetésről. A tüntetés szervezői abban állapodtak meg, hogy a forradalom

kezdetének egyhónapos fordulóján délben egy órán keresztül álljon meg az élet! S valóban

délben elnéptelenedtek az utcák. Egy lelket sem lehetett látni. Még a járőröző karhatalmisták

is a kapualjakba húzódtak és onnan lesték a néma utcákat. Félelmetes volt a hallgatás. Az

egész nemzet egy volt a némaságban!

December 2-án összeült a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága. A fő téma az

okt-nov-i események értékelése volt. Határozat született, hogy az eseményeket egyértelműen

ellenforradalomnak kell minősíteni! Itt fundálták ki azt a négy okot, am az okt.23-i

ellenforradalom kirobbanásához vezetett:

A Rákosi-Gerő klikk által elkövetett hibák és bűnök.

A Nagy Imre- Losonczy féle pártellenes csoport tevékenysége.

Hazai ellenforradalmi /Horthy-fasiszta, kapitalista, földesúri / törekvések.

Nemzetközi imperializmus bomlasztó tevékenysége.

Mondani sem kell, hogy ez az értékelés olyan erőltetett és távol áll a valóságtól, mint a

Marxizmus-Leninizmus legtöbb „tanítása”. Arra azonban jó volt a határozat, hogy

amennyiben ellenforradalom volt, akkor annak résztvevői és irányítói ellenforradalmárok,

akiket a szocializmus megmentése érdekében üldözni kell. Szabad utat kapott tehát a

megtorlás!

December első napjaiban megkezdődtek a tömeges letartóztatások. Százával kerültek

börtönbe azok, akik valamilyen módon a pufajkások látóterébe kerültek. A letartóztatottakat a

legtöbb eseten kegyetlenül bántalmazták, az elhurcoltakat kereső hozzátartozókkal semmit

nem közöltek. Legfőbb módszer a fényképek alapján történő ” begyűjtés” volt. Ugyanis a

forradalom napjaiban nagyon sokan fényképeztek. Ezek közül százával jelentek meg a

különböző nyugati képeslapokban. Akit egy ilyen fotón felismertek, az elegendő ok volt az

előzetes lefogáshoz. Mert, ha ott volt az illető akkor már részt is vett az eseményben. Ha

véletlenül fegyver is volt az illetőnél, akkor ha egyszer sem sütötte el a fegyverét,

„számszerint meg nem állapítható gyilkossággal” lett vádolva. Ezért egy idő után a nyugati

lapokban a forradalomról közölt fotókon az emberek arcát letakarták, hogy ne lehessen azokat

felismerni.

Nem érdektelen megnézni, hogy ezekben a hetekben a vezető nyugati lapok hogyan értékelték

a magyarországi helyzetet és ezen belül a Kádár-kormány helyzetét:

„A párizsi Le Monde, amely az egész világ egyik legjobban értesült és szerkesztett

napilapjának számít, arról ír, hogy a nyugati hatalmaknak meg kellene vonniuk az elismerést

a Kádár-féle bábkormánytól. Nem elég megbélyegezni a Szovjetunió magyarországi

beavatkozását. A nyugati hatalmaknak másfajta békés eszközök is rendelkezésükre állnak

ahhoz, hogy Moszkvát a magyar nép kívánságainak tiszteletben tartására kényszerítsék. Ez

pedig az elismerés megvonása a Kádár-féle kormányzattól.

A Le Monde megállapítja, hogy Kádár-csoportot semmiféleképpen sem lehet Magyarország

törvényes kormányának tekinteni, mert az 1949-es alkotmány durva megsértésével alakult

meg, egy külföldi hatalom segítségével……A Kádár-kormány hatalma nem terjed a szovjet

páncélos kocsik lőtávolságán túlra. Az egész lakósság kifejezésre juttatta kívánságát, hogy

Nagy Imrének az alkotmány értelmében egyedül törvényes kormánya kerüljön ismét

hivatalba. Az elismerés megvonása tehát a nemzetközi és magyar jog szerint egyaránt

indokolt lenne. Más kérdés persze, hogy politikailag célszerű-e visszahívni a nyugati államok

követeit….

Az Economist hosszú cikket szentel az oroszok és a Kádár-féle bábkormány magyarországi

nehézségeinek. Amikor az orosz tankok ismét begördültek Budapestre, sokan úgy vélték,

hogy a kommunista uralom és az orosz megszállás ellen irányuló magyar szabadságharc

elfojtása mindössze órák kérdése. Alaposan tévedtek számításaikban. A bányákban és a

gyárakban még mindig nem indult be a rendszeres munka. Az egyre fokozódó üldöztetés

ellenére még ma is a munkástanácsok kezében van az igazi hatalom.

Akármi történik a közeljövőben a magyarokkal, Végzetes csapást mértek az orosz

uralomra."

December 4-re nőtüntetést szervezett a KMT és az Élünk c. lap körül tömörülő ellenzéki

csoport. A Hősök terére érkező gyászruhás asszonyokat szovjet katonák és karhatalmisták

várták. Közbelépésükre azonban nem került sor. Mert megjelent a helyszínen az éppen

Magyarországon tartózkodó és az eseményekről értesülő K.P.S. Menon, India nagykövete és

előtte nem akarta magát a hatalom kompromittálni. Így a tüntetők megtarthatták a

megemlékezést és elhelyezhették a magukkal hozott virágokat az ismeretlen katona

emlékművénél.

Válaszul a kormány december 6-án szimpátiatüntetést szervezett maga mellett. Erős katonai

fedezet mellett, - melyben szovjet katonák mellett elsősorban pufajkások vettek részt – alig

ezer fő, vörös zászlók alatt vonult végig a. Körúton. A fegyveres fedezet ellenére az emberek

a Nyugati pályaudvarnál megtámadták a felvonulókat. Kiáltozásokkal, kődobálással zavarták

a felvonulókat. A pufajkások lövésekkel válaszoltak. Az elkeseredett és feldühödött emberek

több pufajkástól elvették a fegyverét és lövöldözés kezdődött. Természetesen a túlerő győzött

és a tömeg szétfutott. Néhányat sikerült a pufajkásoknak elfogni és közülük néhányat a

helyszínen agyonlőttek. Ebben az akcióba minden valószínűség szerint Horn Gyula is részt

vett. Szerepét a „ Deport 56" nevű szervezet vizsgálja de az erre vonatkozó adatokat „ gondos

kezek” eltüntették

A budapesti Nyugati pályaudvar melletti vérengzés után országszerte megindult a tüntetők

elleni fegyverhasználat, ami számos városban, de kisebb településeken is , véres sortüzekhez

vezetett. Miskolc, Gyoma, Zalaegerszeg, Kecskemét, Eger voltak az ismertebb sortüzek

helyszínei, de az összes fegyverhasználati helyszín száma megközelíti a százat, melyek sok

halott és sebesült áldozatot követeltek. A legtöbb áldozatot a december 8-án Salgótarjánban

leadott sortűz követelte. Itt 200-nál több halott és sebesült maradt a kövezeten. A legtöbb

halottat és sebesültet hátulról, menekülés közben érte a lövés. A sebesültek jelentős részét a

hozzátartozók nem merték jelenteni, hanem később más sérüléssel jegyezték be a

kórházakban, hogy így elkerüljék a felelőségrevonást.

A salgótarjáni vérengzés hírére a KMT december 11-12- re általános sztrájkot hirdetett.

A kormány dec. 11-én tárgyalások ürügyével a Parlamentbe csalta a KMT vezetőit, Rácz

Sándort és Bali Sándort. Itt már várták őket és tárgyalás helyett letartóztatták mindkettőjüket.

Ezen a napon fosztották meg a munkástanácsokat a mögöttük álló fegyveres erőktől, az

üzemek munkásokból álló őrségeitől, arra hivatkozva, hogy oda ellenforradalmi elemek

szivárogtak be. Elrendelték a gyülekezési tilalmat, mely szerint, három embernél több nem

gyülekezhet. Aki ezt megszegi, gyűlést vagy felvonulást szervez, az öt évig terjedő börtönnel

büntethető, de egy éves büntetéssel büntethető az is, aki csak rész vesz ilyen megmozduláson.

A következő napon dec. 12-én kimondták a statáriumot, ami elsősorban a fegyverrejtegetést

büntette. Ez a rendelet 1960-ig volt érvényben. Ez idő alatt több száz forradalmárt állítottak

statáriális bíróság elé ahol számtalan halálos és „kegyelemből” életfogytig tartó ítélet

született.

December 13-án elrendelték az internálótáborok felállítását, ahol a „megbízhatatlan”

egyéneket, akár hat hónapig, bírói ítélet nélkül fogva lehetett tartani és ezt még kétszer hat

hónappal meg letetett hosszabbítani.

A következő hónapok, évek megtorlásairól, az utolsó, ötödik részben számolunk be!

5. rész Megtorlás és restauráció

Mint az előző fejezetben láttuk, a Szovjet Hadsereg hatalmas erőkkel / 19 hadosztály, 200.000

katona, 3000 harckocsi , légierő, tüzérség / valóságos háborút folytatva, néhány nap alatt

megtörte a szervezett fegyveres ellenállást. Ez elsősorban azért történhetett meg, mert a

100.000 fős Magyar Hadsereg, áruló vezetőinek aknamunkája nyomán tétlen maradt. Az

ellenállás elsősorban azoknak a forradalmároknak az érdeme, akik október 23 és 28 között

győzelemre vitték a forradalmat és november 4után is folytatták a harcot, amíg az ellenállásra

a legkisebb remény is megvolt.

A szervezett ellenállás megszűnte után, kisebb csoportok még elszigetelt ellenállást fejtettek

ki, de ez a végső "eredményt" a forradalom fegyveres leverését nem befolyásolta. Ezután az

volt jellemző. Ez jellemezte a lakósság hangulatát, a megszállással és a Kádár-kormánnyal

szembeni hozzáállással kapcsolatban.

A szovjet páncélosok mögött visszasompolygó, pufajkába öltözött ÁVH-s tisztek párt és

állami funkcionárusok kezdték meg, az elsősorban bosszú által vezérelt "rendcsinálást".A

szovjetek által fenntartott hatalom és a levert nemzet közötti egyenlőtlen küzdelem

végkifejlete nem lehetett kétséges. Mégis a harc csak december 12-én dőlt el, amikor az előző

napok párthatározata alapján, országszerte, a legdrasztikusabb módszerekkel, békés tüntetőkre

leadott sortüzekkel kezdődött meg az a megtorlássorozat, ami 1963-ig, az úgynevezett "nagy

amnesztiáig" tartott.

11-én bevonták az üzemi őrségek fegyvereit.

12-én bevezették a statáriális bíráskodást.

13-án elrendelték az internálótáborok felállítását.

Az üzemi őrségek lefegyverzésével megfosztották a munkástanácsokat attól az egyetlen

fegyveres erőtől, ami esetleg ellensúlyt képezhetett volna a pufajkások túlkapásai ellen, a

munkások védelmében.

A statáriális bíróság bevezetése elsősorban a forradalom fegyveres harcosai ellen irányult,

akik a harcok után nem dobták el fegyvereiket, hanem félretették, hátha szükség lesz még

azokra. Ezektől a "fegyverrejtegetőktől" féltek, mert minden puska, géppisztoly, veszélyt

jelentett a hatalomra. A statáriális bíráskodás 1960-ig fennmaradt.

Az internálótáborok felállítását az tette szükségessé, hogy a börtönök lassan telítődtek, a

rendőrségeken és a bíróságokon nem volt hely az előzetes fogvatartottak részére a

tárgyalásokig. A rendelet szerint bárkit internálni lehetett 6 hónapra előzetes bírói ítélet

nélkül. Ezt még kétszer 6 hónapig meg lehetett hosszabbítani. Tehát másfél évig ítélet nélkül

tarthatták fogva a gyanúsítottakat, a"veszélyes, gyanús" egyéneket. Az internálótáborokban

fennállásuk alatt közel 16.000 embert tartottak fogva. Ezek legnagyobb részben a

munkástanácsok, a különböző Forradalmi és Nemzeti Tanácsok tagjai voltak.

A statáriális bíráskodás és internálások mellett rendszeresek voltak a különböző városi, járási,

megyei pufajkás és nyomozó egységek magánakciói. Ugyanis főleg az ÁVH volt tagjaiból

hozták létre a rendőrkapitányságok nyomozóosztályait és alosztályait. Ezek a letartóztatások

és kihallgatások legtöbbször a személyes bosszú megnyilvánulásai voltak. A vallatások

rendszerint veréssel, megalázással kezdődtek, nem egyszer kínzással sőt gyilkossággal

végződtek.

A fokozódó terror elől megindult a tömeges menekülés. Először Ausztria felé indult meg a

menekültáradat. Ezek golyószóróval felszereEz rövidesen olyan méreteket öltött, hogy előbb

szovjet, majd később pufajkás alakulatok próbálták megakadályozni, hogy az ország színe-

java, a fiatalok, az értelmiségiek elhagyják az országot. Ebben a "munkában" kiemelkedő

szerepe volt annak a pufajkás egységnek, amit Budapestről vezényeltek le az osztrák határra.

lt gépkocsikkal vadásztak a "disszidálókra" és aki felszólításra nem állt meg, azt kegyetlenül

lelőtték. Sokszor már osztrák területen érte a menekülőt a halálos sorozat. Ekkor a határt

megsértve, osztrák területről hozták vissza az áldozatot, hogy a bűnjelet eltüntessék.

Ezekben az akciókban jeleskedett Horn Gyula is, aki a december 6-i Nyugati pályaudvarnál

történt dicstelen szereplése után, az osztrák határra lett levezényelve.

Arra is nem egy példa van, hogy "megbízható elvtársak" menekültnek álcázva magukat, a

menekülttáborokban szimatoltak forradalmárok után és sokszor megtették azt, hogy

prominens 56-os harcosokat elraboltak, majd visszahurcolták Magyarországra, hogy itthon

vonhassák felelőségre és ítélhessék el.

Az osztrák határ lezárásáig közel 150.000 ember menekült ki az országból Ausztria felé.

Ezután Délre, Jugoszlávia felé indultak a menekülők. Az itteni határ lezárásáig erre is mintegy

50.000 embernek sikerült kimenekülnie. Összesen 200.000 ember hagyta el az országot,

akiknek reményük sem volt arra, hogy valaha is hazatérhetnek. Ez is vérveszteség volt! Sokkal

nagyobb, mint bármilyen elkeseredett ellenállás esetén történt volna. -Mohácsnál 20.000, a

Don-kanyarban 60.000 halott volt Magyarország vesztesége.-

1957. februárjában hívták életre a Munkásőrséget. Ezt a szervezetet elsősorban az elrettentés,

a "belső ellenség" elleni fegyveres leszámolás céljából hozták létre. Vezetői, parancsnokai,

elsősorban a volt ÁVH tagjaiból, az állami és pártapparátus, valamint a Honvédség

legöntudatosabb tagjaiból lettek kiválogatva. A Munkásőrség tagjai számtalan kedvezményt

kaptak, -munkahelyi kedvező beosztás, lakáskiutalás, külföldi üdülés, stb. - hogy

egzisztenciálisan is a rendszerhez kössék őket.

A Munkásőrség a következő évtizedek folyamán 60.000 fős párthadsereggé fejlődött és egész

1989-ig a kommunista rendszer legfőbb támasza volt. 1989. október 23-i lefegyverzése a

"rendszerváltó 56-os forradalmárok" sikeres akciója volt.

Ugyancsak 1957 februárban hívták életre a Népbíróságok intézményét. Itt a bíró mellett un.

népi ülnökök osztották az "igazságot". El lehet képzelni, milyen "elfogulatlan" igazságos

ítéletek születhettek az "ellenforradalmárok" elleni perekben, amikor az ülnökök, a

forradalom alatt elkergetett párttitkárok, T.SZ. elnökök, esetleg meglincselt ÁVH-sok

hozzátartozói voltak.

1957 márciusra a szakszervezetek gerincét is megtörték. A munkásság, a nemzet érdekeit

valóban képviselő szakszervezeti vezetőket leváltották, gyakran le is tartóztatták, vagy "csak"

internálták, működésüket látszattevékenységekre korlátozták.

A forradalom alatt feléledő ifjúsági szervezeteket feloszlatták, működésüket betiltották. Volt

vezetőiket, szervezőiket különböző ürügyekkel letartóztatták, vagy internálták, de

mindenképpen zaklatásnak voltak kitéve. Ennek áldozatai elsősorban azok a papok voltak,

akik a cserkészcsapatokat szerették volna újraszervezni. Egyetlen ifjúsági szervezet, a

Kommunista Ifjúsági Szövetség a KISZ működését engedélyezték illetve szorgalmazták.

1957elején a pártvezetés Romániába küldte Kállai Gyulát, hogy a Snagovban deportált Nagy

Imre és társai körül szimatoljon, van e lehetőség Nagy Imre, vagy a környezetében lévők

valamelyikének a "megdolgozására", a Kádár vezette kormánnyal való valamilyen

együttműködésre. A deportáltak ekkor még szinte egységesen álltak ki Nagy Imre mellett,

ami, - mint a későbbiekben, a Nagy Imre per tárgyalásánál látni fogjuk - már nem volt ilyen

egyértelmű. Kállai Gyula eredménytelen küldetése után határozták el Kádárék, hogy Nagy

Imrét és társait bíróság elé állítják. Ez egybeesett a Szovjet és a többi un. népi demokrácia

vezetőjének, - elsősorban az NDK vezetőjének - álláspontjával is.

A Nyugati világ ezzel szemben, szinte egységesen ítélte el a szovjet beavatkozást és vonta

kétségbe a Kádár-kormány legitimitását.

Az ENSZ 1957. januárjában különbizottságot hozott létre a "Magyar ügy" megtárgyalására és

kivizsgálására. Az ENSZ főtitkára Budapestre akart utazni, hogy személyesen győződjön meg

a helyzetről, a magyar hatóságok azonban ezt nem engedték meg. Lépésüket azzal indokolták,

hogy ami itt történik az "magyar belügy" és a látogatás és az ENSZ akciója beavatkozás a

magyar belügybe.

Ugyancsak januárban alakult meg Strasburgban a Magyar Forradalmi Tanács melynek

vezetői, Kéthly Anna, Kővágó József és Király Béla lettek. Ez a Forradalmi Tanács maga

köré gyűjtötte azokat a forradalmárokat, akik később az ENSZ bizottsága előtt tanúskodtak a

magyarországi eseményekről. Segítette a menekültek tömegeinek elhelyezését,

továbbutazását, elsősorban a fegyveres harcosoknak, mint Pongrácz Gergely, Oltványi

László, vagy megszervezték az Ausztráliából, Európába visszaérkező, de Magyarországra

visszatérni nem akaró sportolók segítését.

A Nyugati világ szinte egységes rokonszenvét érezve, az itthonmaradt és részben

illegalitásban élő forradalmárok elhatározták, hogy március 15-én a Nemzeti ünnep

eseményeit felhasználják és újból elindítják a fegyveres harcot. A MUK / Márciusban Újra

Kezdjük / jelszó fogalommá vált és nagyon sokan, főleg a fiatalok reménykedtek, hogy van

lehetőség a szabadságharc folytatására. A MUK lelkes szervezői azonban nem mérték fel

helyesen az erőviszonyokat. A forradalom legkövetkezetesebb harcosai közül 2000 hősi halált

halt a harcok alatt. Nagyon sokan, a megtorlások elől külföldre menekültek. Sokat már

letartóztattak Kádár pribékjei. A pufajkások egyre erősebbek lettek. Életbe lépett már a

statárium. Állt már a Munkásőrség is. Ráadásul itt volt a megszálló Szovjet Hadsereg.

Tehát a fegyveres harc újrakezdésének és sikerének semmi esélye nem volt, ellenben okot

adott a Március elei tömeges "megelőző" letartóztatásokra.

A MUK " kudarca" diadal volt a hatalom részére. Ezt ki is használták, amikor márc. 21-én

Moszkvába utaztak. Bizonyíthatták, hogy milyen nagy sikert értek el az ellenforradalom

felszámolása terén.

Ekkor született meg a kétfrontos harc elmélete és gyakorlata. Szavakban nagy hangon

hirdették, hogy egyforma harcot folytatnak egyfelől a régi Rákosi-Gerő féle baloldali elhajlók

és módszereik ellen, másfelől a Nagy Imre féle revizionisták és ellenforradalmárok ellen.

A gyakorlatban azonban ez a kétfrontos harc nagyon féloldalas volt. A baloldal elleni harc

kimerült abban, hogy néhány kompromittálódott Sztálinistát elitéltek, /akik rövid időn belül

szabadultak / és, hogy hatalmukat megtarthassák, Rákosiék visszatérését igyekeztek

megakadályozni. Ebben Hruscsov is segítségükre volt, amikor Rákosit a távoli Krasznodárba

költöztette, hogy minél távolabb legyen a politika helyszínétől.

A jobboldal elleni harcot viszont letartóztatások, internálások tízezrei, kivégzések százai

jellemezték.

Áprilisban Budapesten és a nagyobb vidéki városokban működni kezdett a Legfelsőbb

Bíróság Népbírósági Tanácsa. Ez a szerv a fellebbezés lehetősége nélkül hozta meg döntéseit.

Most kezdődtek meg nagy tömegben az un. 56-os perek. Ezek legtöbbje szigorúan titkos, un.

duplanullás per volt. Ezeket szigorúan titkosan, zárt ajtók mögött folytatták. Csak a bíró, az

ülnökök és a pert előkészítő nyomozók lehettek jelen. A vádlottaknak alig volt lehetőségük a

védekezésre. A külső világtól, a rokonaiktól is el voltak zárva. Hírek nem juthattak el

hozzájuk. Védelmüket csak olyan ügyvédek láthatták el, akiket a hatóságok megbízhatónak

tartottak. Ezek a rendszernek elkötelezett, kommunista tudattal rendelkező elvtársak voltak,

akik a bíróságok előtt sokszor többet ártottak védenceiknek mint az ügyész.

Jellemző volt később a börtönben a " börtönhumor" ami így jellemezte ezeknek az

ügyvédeknek a védőbeszédét: " Tisztelt Bíróság. Védencem számára enyhe, nevelő hatású

büntetést kérek. Kötél!"

Valójában ezek a zárt tárgyalások az igazságszolgáltatás megcsúfolásai voltak! A perek

"legendáit" a nyomozók állították össze, nagy gonddal és hozzáértéssel, hiszen ugyanazok

voltak, akik a Rákosi-idők koncepciós pereit előkészítették. - A Fő utcai Vizsgálati Főosztály

nyomozói még 1961-ben is a szekrényükben őrizgették régi ÁVH-s kékparolis

egyenruhájukat, és büszkék voltak múltjukra.- A perek előkészítői addig "vallatták" a

vádlottakat, amíg azok nem vallották azt, amit vallatóik kívántak.

Alapvető szempont volt, hogy a politikai per látszatát elkerüljék, elrejtsék. Ezért a forradalom

résztvevőből, a paragrafusok csűrés-csavarásával közbűntényes bűnözőt faragtak. Pl. Aki

október 23. után bárhol fegyvert szerzett, azt "a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett

lopással" vádolták. Ugyanis akkor senki nem vásárolhatott fegyvert, azt csak "lopni" lehetett.

Aki részt vett fegyveres harcban , az "számszerit meg nem állapítható gyilkos" lett. Ha a

szovjetek rommá lőttek egy szállodát ,egy áruházat vagy bármilyen középületet, /ugyanis a

forradalmárok elsősorban középületekben rendezkedtek be védelemre, hogy kíméljék a

lakósság, a kis emberek lakását / akkor az ott védekező harcolók, "a népgazdaság sérelmére

elkövetett különösen nagy kár szándékos okozásával álltak bíróság előtt. Tehát a forradalom

hőseiből, tolvajok, gyújtogatók, rablók, gyilkosok lettek.

Előfordult, hogy a forradalom alatt közbűntényes rablók, zsebtolvajok, stricik is fegyverhez

jutottak és fegyveresen folytatták megszokott tevékenységüket. Ha ilyen fegyveres került a

nyomozók kezébe akkor ebből forradalmárt kreáltak. Rábeszélték, hogy vallja azt, hogy pl.

Maléter hadnaggyá vagy őrnaggyá léptette elő. Ezt azután megjelentették a sajtóban, és a

Fehér Könyvben és már is bizonyítva volt, hogy az ellenforradalmat bűnözők, rablók

gyilkosok, stricik és prostituáltak csinálták. Ők akarták megdönteni a nép hatalmát és

üldözték a becsületes, ártatlan kommunistákat.

Ezért kellettek a zárt tárgyalások, hogy a manipulált, koncepciós perek és ítéletek ne

kerüljenek ki a köztudatba és ezen keresztül külföldre, ahol az ilyen "igazságszolgáltatás"

elképzelhetetlen és egészen biztosan még nagyobb felháborodást keltene.

Az újságokban megjelent tudósításokban, a Rádió híreiben csak az juthatott a lakósság

tudomására, amit a hatóságok jónak láttak, vagy amilyen pert előre "megrendeltek", amit

aztán a "Fő utcai kémgyárban" a szakemberek nagy gondosan előkészítettek. Még arra is

kiterjedt a figyelmük, hogy később se derülhessen fény a sok aljasságra. Mert ha valaki túlélte

a pert és letöltötte a büntetését, akkor aláíratták vele, hogy ami a nyomozáson és a bíróságon

elhangzott az szigorú állami titkot képez, aminek megsértése öttől tíz évig terjedő börtönnel

büntethető. És mivel senki nem akart a börtönbe visszakerülni, inkább hallgatott.

Szomorú és furcsa az, hogy ezek a perek még ma is titkosak, valószínűleg azért, mert azok

kiagyalói és végrehajtói, esetleg azok utódai ma is vezető beosztásban vannak.

Mialatt a hivatalos szervek a "Szocialista törvényességről" és a politikában "Kétfrontos

harcról" papoltak, gőzerővel indultak be a forradalomban résztvett személyek ellen a

koncepciós perek. Ezek megdöbbentő méreteket öltöttek és hihetetlen szigorú ítéleteket

eredményeztek.

1957és 1963 között 22.000 embert zártak börtönbe. Az ítéletek 5-10-15 év börtönt

jelentettek

Közel 400 forradalmárt végeztek ki. Budapesten a Gyűjtő fogház "kisfogházában" voltak a

kivégzések. Alig volt nap amikor nem volt kivégzés, de volt olyan nap, amikor több akasztás

is volt.

Álljon itt jellemző példaként az egyik legsikeresebb forradalmi központnak, a Széna-téri

harcosok perének ítélete:

A NÉPKÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN !

A Budapesti Fővárosi Bíróság gyorsított, külön tanácsa Budapesten 1957 évi június hó 17, 19,

21, 24, 28 napján és július 1, 3, 4, 8, 9, 11, 15, 17, 19, 22, és 23. napján tartott részben

nyilvános, részben zárt tárgyalások alapján meghozta, majd 1957 évi július 29. napján

kihirdette a következő ítéletet.

Rusznyák László I. r. vádlottat,

Czimer Tibor II. r. vádlottat,

Laurinyecz András III. r. vádlottat

Bán Róbert IX. r. vádlottat

Ekrem Kemál XI. r. vádlottat

Bűnösnek találta a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés

kezdeményezésének és vezetésének bűntettében.

Ezért a bíróság összbüntetésként, fejenként halálbüntetésre, bárhol feltalálható egész

vagyonuk elkobzására ítéli a vádlottakat.

Budapest, 1957. évi július hó 29. napján.

Szabó László s. k. dr. Halász Pál s. k. Vidó András s.k.ülnök a tanács elnöke ülnök

A kivégzéseket az öt vádlotton a reggeli órákban, a Kozma utcai gyűjtőfogház udvarán

végrehajtották!

Ez azonban csak az egyik Széna-téri per volt. Szabó bácsit , a szénatériek legendás

parancsnokát, már előzőleg kivégezték, Dudás Józsefet pedig a szó legszorosabb értelmében

agyonverték. Utólag hozták meg a halálos ítéletet.

A Széna-térihez hasonló kegyetlenséggel hozták meg az ítéleteket a Corvin-közi, a Práter

utcai, a Baross-téri és a többi ellenállási központ harcosaival kapcsolatos perekben is.

Több száz volt azoknak a szerencséseknek a száma, akiknek a halálos ítéletét " kegyelemből"

életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatták.

Voltak olyan perek, melyeket nagy előkészületek után nyilvánosan folytattak le, hogy a

világnak megmutathassák az ellenforradalmárok gonoszságát, elvetemültségét. Ilyen per volt

Tóth Ilonka pere. A nyomozók addig faggatták a törékeny végzős orvostanhallgató-nőt, amíg

"önként" be nem vallotta, hogy milyen kegyetlen módon ölt meg egy állítólagos ÁVH tagot.

Ezért aztán a " kommunista igazságszolgáltatás " örök szégyenére kivégezték.

Hasonló, az egész világot megrázó aljasság volt Mansfeld Péter pere, amikor a forradalom

alatt 16 éves gyereket úgy ítéltek halálra, hogy megvárták míg 18 éves "nagykorú" lesz és

születésnapja után néhány nappal akasztották föl.

Itt kell megjegyezni, hogy a 22.000 bebörtönzött és a 400 kivégzett döntő többsége munkás,

ipari tanuló, diák, alkalmazott volt. A nyomozók és ügyészségek minden igyekezete és

manipulációs erőfeszítése ellenére, az elitéltek között csak 5% osztályidegent, kulákot,

Horthystát sikerült kimutatni.

A 22.000 bebörtönzött forradalmár mellett néhány tucat reform-kommunistát is elitéltek.

Azonban amíg a forradalmárokkal a fentiekben leírt kegyetlenséggel bántak el, addig a

reform-kommunista elvtársak megúszták néhány éves büntetéssel és legtöbben ezt sem

töltötték le, mert már 1958- 59-ben részleges amnesztiával vagy egyéni kegyelemmel

szabadultak.

Kivételt képezett Nagy Imre és négy társa, akiket szintén zárt tárgyaláson ítéltek halálra és

1958. június 16-án kivégeztek. Ezzel mutatva példát, hogy a kommunisták saját elvtársaikat is

likvidálják, ha a maguk hatalmának megtartása ezt kívánja. Ez egyébként a Szovjetuniótól

átvett gyakorlat volt, mert ott a hatalomban egymást váltogató elvtársak , ezerszámra végezték

ill. végeztették ki valódi, vélt vagy lehetséges vetélytársaikat.

A Nagy Imre perben, még a vádlott elvtársak is egymásra igyekeztek a felelőséget hárítani és

mindent egyedül Nagy Imrére vallottak. / Nem véletlen, hogy a Nagy Imre per anyaga még

ma, 1999-ben is titkos, nehogy a még élő és magukat hőssé kozmetikázó, elvtársból urakká

változott társairól, az emberek megtudják a valóságot./

Egyedül Nagy Imre volt, aki vállalta a felelőséget és a biztos halálos ítélet előtt, / mert ismerte

elvtársait és a kommunista módszereket / sem kért kegyelmet. Büszkén vállalta kommunista

voltát és biztos volt abban, hogy elvtársai idővel rehabilitálni fogják. Ez meg is történt! 1989-

ben június 16-án, kivégzésének évfordulóján a Hősök-terén, megrendezett

Nagy Temetésen kommunisták és reform-kommunisták egymást tiporva igyekeztek hogy

koporsója mellett "díszőrséget" állhassanak.

1957-ben a hatalom már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy feloszlassa a Karhatalmat,

mert feladatát átvette az ÁVH volt tagjaival megerősített Rendőrség és a Munkásőrség.

Azonban Kádárék nem maradtak hálátlanok azokkal a pufajkásokkal szemben, akiknek a

szovjetek mellett a hatalmukat köszönhették. 1957. április 21-én, 25/ 1957,szám alatt,

Kormányrendelettel létrehozták a " Munkás Paraszt hatalomért" emlékérmet, amely a

második legmagasabb állami kitüntetés volt! Ezzel számtalan kedvezmény járt. Magas állami

és gazdasági beosztástól, kiemelt nyugdíjig. Reprezentatív lakástól, gyermeke egyetemi

felvételéig minden. Ezt a kitüntetést hozzávetőleg 20.000 fő kapta meg. Ezek voltak az igazi

pufajkások! A legmegbízhatóbb kollaboránsok, a megtorlás legkegyetlenebb végrehajtói. A

következő években valóságos "hőstetteket" találtak ki a maguk "érdemeinek" valójában a

forradalom elárulásának igazolására. Díszes kiadványokban és különböző könyvekben

népszerűsítették magukat. /A fejezet végén és a lap következő számaiban ezekből néhány

jellemző részletet ismertetünk./ Jellemző az 1989-es elszabotált un. rendszerváltásra, hogy az

elvtársak mindenütt ott maradtak. 1999 áprilisában a Parlamenti Könyvtárban kutatva az

1956-os eseményeket, kértük a Munkás Paraszt hatalom kitüntetettjeiről szóló könyvet. A

legnagyobb megdöbbenésünkre a könyvtáros közölte, hogy az nem adható ki még

betekintésre sem. Elgondolkoztató! Amíg minden kitüntetésről és kitüntetettről, még a

legegyszerűbb kultúresemény kitüntetettjeinek nevei is megtalálhatók, addig a második

legmagasabb állami kitüntetés tulajdonosai, az ismeretlenség homályába burkolóznak. Ez

nem lehet véletlen! Egész biztos, hogy a 20.000 név közül nagyon sok közismert név

megtalálható lenne, a helyükön hagyott elvtársak ill. azok utódai közül.

Visszatérve az 57-es év eseményeihez lényeges momentum, hogy megállapodást írtak alá a

SZ.U. vezetőivel a szovjet csapatok Magyarországon való tartózkodásáról. Az "ideiglenesen

hazánkban állomásozó" csapatok, nagyon is véglegesen rendezkedtek be. A tisztek valódi

öröklakásokba költöztek családostól, a katonák a laktanyákban voltak elhelyezve. Szigorúan

ügyeltek arra, hogy ne érintkezhessenek a lakóssággal.

Máig vitatott és érthetetlen történet, hogy 1957 május 1-én hogyan tudták elérni, hogy

százezres tömeg jelent meg a Hősök-terén, ahol Kádár és Marosán üdvözölte a megjelenteket

és értékelte az elmúlt eseményeket, elmarasztalva a szervezett ellenforradalmi felkelést.

Miután a rendszer úgy-ahogy megszilárdult és nem kellett tartani az ellenzéki erők

feűlkerekedésétől, megkezdték a lakósság megnyerését. Mindenekelőtt az un. Népi

Demokráciáktól, de főleg a SZ.U.-tól jelentős segélyeket és kölcsönöket kértek és kaptak,

hogy a népgazdaság egyensúlyát helyreállítsák. Ugyanis a forradalmi események, a háborús

károk és a hosszú sztrájk miatt, gazdasági csőd fenyegette az országot.

Egy év elteltével elhárult a gazdasági összeomlás veszélye és megkezdhették az életszínvonal

lassú emelését, ami néhány év alatt elvezetett a Kádári gulyáskommunizmus látszólagos és

viszonylagos jólétéhez. Megszületett a jelszó: " Aki nincs ellenünk az velünk van."

A gazdasági élet viszonylagos fellendülése mellett természetesen tovább folyt az

ellenforradalmárok felelőségrevonása. 1960-ban ugyan sor került egy részleges amnesztiára,

amikor a legtöbb reform-kommunista és ismert közéleti személyiség , köztük Déri Tibor,

Donáth Ferenc, Farkas Mihály is szabadult, az igazi forradalmárokat azonban ez nem

érintette. A több ezer 56-os elitélt ezt méltánytalannak tartotta és a Váci Börtönben

éhségsztrájkkal tiltakoztak az igazságtalanság ellen. Az éhségsztrájkot kegyetlen

módszerekkel letörték. A rabokat szétszórták az ország különböző börtöneibe és a

sztrájkolókra külön büntetést szabtak ki.

Tehát, míg az országban igyekeztek a lakósságot megnyerni és országunk a "legvidámabb

barakk lett a béketábor lágerében" addig a börtönökben semmi nem változott. Igaz, 1961-ben

megszüntették az internálótáborokat, de a Gyűjtőfogházban még ebben az évben is végeztek

ki 56-os ügyben elitéltet.

Az ország gazdasági talpra állításában, a Kádár-rendszer megszilárdításában, a Keleti-tábor

országai mellett az Egyesült Államok is kivette részét. Előnyös kölcsönökkel támogatta és

erősítette a hatalmat. Már 1960-ban titkos tárgyalások kezdődtek az USA és Magyarország

között. Ennek eredményeként 1962-ben, az addig folyamatosan napirenden lévő "Magyar

kérdés" lekerült az ENSZ Közgyűlés napirendjéről. Nem sokkal ez után sor került

Magyarországon az 1963-as nagy amnesztiára, amikor nagyon sok 56-os elitélt nyerte vissza

szabadságát.

Ez az amnesztia azonban nagyon álságos volt! Ugyanis a "gyilkosokra" nem vonatkozott és

mint az előzőekben láttuk, a fegyveres harcosok nagy részét ezzel a váddal ítélték el. Így

nagyon sokan 1963 után is a börtönben maradtak és többen az utolsó napig letöltötték 15 éves

börtönbüntetésüket.

Tehát az ország konszolidálása mellett, még hosszú ideig kísértett 56 szelleme és a megtorlás

hosszú évekig elhúzódott. Ennek a konszolidálásnak volt része az is, hogy a

legszélsőségesebb Sztálinistákkal megszakították a kapcsolatot. Jellemző, hogy 1962.ig, még

Rákosi és Gerő is tagja volt a pártnak és csak ekkor került sor a kizárásukra.

Az 1963-as amnesztia után a forradalom emléke lassan a feledés homályába merült, mert az

emberek úgy tudták, hogy minden forradalmár szabadult. Csak a meghurcoltak százezrei, a

rendőri felügyelet " REF " megaláztatásait elviselők, a hivatásuktól eltiltottak, a lakásukat,

egzisztenciájukat , emberi méltóságukat elvesztettek emlékeztek 1956-ra és titokban, szinte

reménytelenül várták sorsuk jobbrafordulását.

A hatalom urai közben egyre nagyobb biztonságban érezték magukat.

Biztos vezető pozíciókban, egyre nagyobb jólétben, erős fegyveres testületekkel a hátuk

mögött és végső soron az ideiglenesen itt tartózkodó szovjet csapatok védelmében,

megdönthetetlennek érezték hatalmukat. Gyermekeik egyetemeken, sokan külföldi

egyetemeken tanultak és a jövő biztosnak látszott.

A Kerepesi temetőben, a Nemzeti Sírkertben felépítették a Munkásmozgalmi Panteont, ami

méreteiben egy egyiptomi fáraó monumentális síremlékére emlékeztet. Itt helyezték el a

"Nagy kommunisták" hamvait, Münnich Ferenctől Kádár Jánosig és több száz, vagy több ezer

előre elkészített urnahely várta a kommunista hősök hamvait a kétszintes labirintusban,

mintha örök időkre akartak volna berendezkedni és örök emléket állítani maguknak.

Tehát a forradalom leverése után néhány évvel, az 1956 előtti kommunista rendszer újjáéledt.

Igaz, a forradalom eredményeként némi módosításra kényszerült. Megszűnt a Rákosi-

rendszerre jellemző nyílt, brutális diktatúra. A többi un. Népi Demokrácia országaihoz képest

magasabb lett az életszínvonal. Lehetőség volt, - korlátok között- a magánszektor

működésére. A lényeg azonban a régi maradt.

1981-ben a forradalom és szabadságharc vérbefojtásának 25. évfordulóján a hazaárulók és

kollaboránsok már úgy érezték, hogy hatalmukat és utódaik hatalmát örök időkre

megteremtették és egyre nagyobb számban jelentették meg azokat a kiadványokat,

amelyekben 25 év előtti árulásukat, dicsőséges forradalmi tettnek tüntették fel.

A Népszabadság és a Kossuth Kiadó " Ez történt" címmel cikksorozatot adott ki az 1956-os

ellenforradalomról. Itt találunk utalást pl. a hadsereg november 4.i szereplésére:

"Dr. Münnich Ferenc a fegyveres erők minisztere bejelentette: a Nagy Imre kormány négy

volt tagja, Apró Antal, Kossa István, Kádár János, ő maga már november 1-én megszakította

ezzel a kormánnyal minden kapcsolatát. Ugyancsak ő írta 4-én hajnalban: Elrendelem, hogy a

magyar néphadsereg egységei ne tüzeljenek a szovjet egységekkel szemben.

A parancs eljuttatásáról egy, a Honvédelmi Minisztériumban mindvégig ott tartózkodó főtiszti

csoport gondoskodott, melynek addigra már volt kapcsolata az " eltűnt" kommunista

vezetőkkel.

Egy sor katonai alakulat parancsnoka ennek nyomán már november 4-én felvette a

kapcsolatot a szovjet egységek parancsnokaival, rész vettek környékükön a

rendhelyreállításában.

A hadsereg forradalommal szembeni gyászos szereplésére mutat rá Berecz János:

"Ellenforradalom tollal és fegyverrel" című könyvében: " Az ellenforradalmi fegyveres

csoportok szétzúzásában alapvető szerepe volt a szovjet csapatok jól megválasztott harci

taktikájának... Hatékonyan hozzájárult a fegyveres harc gyors befejezéséhez az a tény is, hogy

a Magyar Néphadsereg egyetlen egysége sem harcolt szervezetten a szovjet csapatok ellen. Ez

igen fontos körülmény volt, mert a kiképzett és jól felszerelt egységek harcba lépése

megnehezítette és jelentősen késleltette volna az ellenforradalom szétzúzását. Nem akadt

egyetlen olyan magyar katonai egység sem, amely átgondolt és szakszerűen irányított harcba

lépett volna a szovjet csapatok ellen.

Első helyen kötelesek adózni azon a tisztek hősiességének és helytállásának, akiket korábban

megbénított az árulás, de november 4-én a döntő pillanatban helyén volt a szívük és az eszük

és megakadályozták a fegyverbarátok elleni harcot.

A Kádár-korszak "katonahősei" kiemelkedik Hodosán Imre. Lássuk, hogy az ő saját szavaival

a klasszikus parancsmegtagadás és hazaárulás a kommunisták szemében hogyan változott

hősi cselekedetté?

"November 4-én éjjel két órakor a törzsfőnök azzal ébresztett, hogy valami parancs jött. A

H.M. riadót rendelt el. Nyomban sejtettem, hogy miről van szó, hiszen a szovjetektől tudtuk,

hogy akcióra készülnek. Hagytam aludni az ezredet. Egy órával később a HM parancsát

továbbítva a hadosztály is elrendelte a riadót. Jelentettem, hogy már végrehajtottuk, pedig az

ezred továbbra is aludt. Négy órakor ismételten elrendelték a riadót, mert mint a parancsban

állt, a szovjet csapatok megtámadták Budapestet. Jelentettem, hogy felderítőink jelentése

alapján szó sincs támadásról, a szovjet csapatok a roncs harckocsikat vontatják ki a városból.

Eközben a vezérkartól megkaptam a parancsot is, amely szerint a szovjet hadsereg akcióba

lépett és a hadsereg maradjon tétlen. A rádióban elhangzott Nagy Imre fegyveres ellenállásra

utasító felhívása. Egymásra néztünk, végképpen megértettünk mindent. Megállapítottuk, hogy

egy árulás nem is végződhet másképpen, mint a nép ügyével való teljes szembefordulással.

A rádió gombját tekergettük, tudtuk, hogy valami közleménynek kell következnie. És

megtaláltuk az adót, melyen Forradalmi Munkás Paraszt Kormány a munkásokhoz,

parasztokhoz, az ország népéhez. Az irodámban ott szorongott az ezred vezetése, a politikai

munkások. Mindenkinél toll volt, meg papír és írtuk a felhívás szövegét. A sok-sok apró

mozaikból ki mit tudott lejegyzett. Összeállítottuk a felhívás teljes szövegét. Fennhangon

olvastuk és könnyeztünk. Elképzelni is nehéz volt, hogy milyen nyomás alól szabadultunk fel.

Egyszerre világosan és érthetően tudtára adták mindannyiunknak, hogy mi cselekedtünk

helyesen, amikor tántoríthatatlanul kiálltunk a néphatalom védelmében. Tudtuk, hogy az erő

és az igazság a mi oldalunkon áll.

Vártuk a szovjet csapatokat. Akkor már talpon volt mindenki. A távoli moraj egyre erősebb

dübörgéssé vált. A harckocsik ismert hangja egy csapásra elűzte a fásultságunkat és

lehangoltságunkat."

Ezekből és a hasonló hazaárulókból a Kádár-rendszer évei alatt tábornokok lettek. Közülük

kerültek ki a hadsereg legfőbb vezetői, a Varsói Szerződés leg szolgalelkűbb kiszolgálói.

Az 1989-90-es un. rendszerváltás után Für Lajos Honvédelmi Miniszter szinte valamennyit a

helyén hagyta. Az a néhány, akit akkor nyugdíjba helyeztek, négy év múlva, a Horn-kormány

idején, Keleti György minisztersége alatt, -aki maga is évtizedekig vezető politikai munkás

volt a Honvédelmi Minisztériumban - mint tanácsadók visszaszivárogtak a hadseregbe és

napjainkban a NATO lelkes propagandistái.

A forradalom utóéletéről szólva, feltétlenül meg kell emlékezni azokról a forradalmárokról,

akik a megtorlások, a halálos ítéletek és a hosszú börtönbüntetés elől külföldre menekültek.

A forradalom leverése után közel 200.000 ember hagyta el az országot. Köztük voltak azok a

forradalmárok, akik a legelszántabbak voltak és a legvégsőkig harcoltak és ezt a harcot más

eszközökkel, de tovább folytatták új hazájukban is.

Miután a világban szétszóródott magyarok egzisztenciálisan megkapaszkodtak, a volt

forradalmárok megkeresték egymást és szinte minden országban, Ausztráliától - Canadáig,

Dél-Amerikától - Európa sok országán át az USA-ig megalakították a különböző forradalmi

és szabadságharcos szervezeteket. A szervezés kezdeti lépéseinél nagy segítséget kaptak

azoktól az emigráns szervezetektől, melyek az előző évtizedben jöttek létre, megerősödtek és

tapasztalatokkal rendelkeztek az emigrációs munka területén.

Az együttműködés azért jött könnyen létre, mert mindannyian elszánt ellenfelei voltak a

kommunizmusnak és a Szovjet uniónak. Mert valójában semmi különbség nem volt a

II.Világháborús magyar katona, aki páncélököllel lőtte ki a T-34 harckocsit, és az a Pesti Srác

között, aki benzines palackkal füstölte ki a T-54 es tankot.

Az elkövetkező években, évtizedekben ezek a szervezetek tartották életben a forradalom és

szabadságharc emlékét. Szebbnél -szebb emlékműveket emeltek világszerte. Könyveket,

újságokat adtak ki és adnak ki a forradalom igaz történetéről. Évente rendszeresen

megemlékeznek október 23-ról, ami sokszor nem csak a magyar emigrációt, hanem az adott

ország hivatalos szerveit és lakósságát is megmozgatja.

Ebben a sorban kiemelkedik a Francia-országi emigráció, amely minden évben a Diadalív

előtt, az ismeretlen katona emlékművénél, francia katonai díszegység, zenekar és neves

Francia politikusokkal együtt emlékezik meg az 1956-os forradalomról. Nem sokkal marad el

ettől ezen a téren az Ausztráliában működő magyar emigráció sem. Itt is legtöbbször, jelentős

közéleti személyiségek együtt ünnepelnek, együtt koszorúznak a magyarokkal okt-23-án. De

szinte ugyanezt lehet elmondani nagyon sok városról Amerikában és Canadában is.

A világban szétszórtan működő csoportok idővel megkeresték egymást és egységes

szervezetekbe tömörültek. Így jött létre a Szabadságharcos Világszövetség, melynek

legaktívabb csoportja az Európai szervezet. Ennek vezetői és tagjai évente rendszeresen

találkoztak, különböző tiltakozó akciókat szerveztek szovjet követségek előtt. Kitüntetéseket,

okleveleket szerkesztettek és adtak át az arra érdemeseknek. Az európai szervezet titkársága

hosszú ideig Svájcban volt és innen tartotta a rendszeres kapcsolatot a tagszervezetekkel.

Hasonló, bár létszámban kisebb szervezet a Szabadságharcos Nemzetőr Szövetség, a

Hungária Szabadságharcos Mozgalom, a Volt politikai Foglyok Szövetsége. Legutóbb alakult

az 56-os Magyarok Világszövetsége. E szervezetek semmiféle kapcsolatot nem tartottak a

Kádár-kormánnyal és azok képviselőivel. Következetes és megalkuvásmentes, kommunista és

szovjetellenes politikát folytattak, ezért gyűlöletesek voltak az itthoni kommunisták

szemében, akik szerint minden Nyugaton élő, nemzeti elkötelezettségű, és politikával

foglalkozó szervezet vagy egyén fasiszta és ellenforradalmár volt.

1989-ben felcsillant a remény, hogy a kommunista rendszer összeomlásával, a

legkövetkezetesebb kommunistaellenes erőket is bevonják a politikai életbe. Mivel azok

évtizedek alatt anyagilag talpra álltak, a nyelveket anyanyelvi szinten beszélték, rokoni,

baráti, üzleti és politikai kapcsolataik révén, az adott országban sokat tehettek volna

Magyarország érdekében. Az Antall-kormány azonban nem használta ki e hatalmas

potenciális erőt, a legtöbb hivatalban, - a diplomáciai testületben is - ott hagyták a régi,

kommunista nomenklatúra embereit. Ez a folyamat a Horn-kormány alatt is folytatódott, sőt,

az előző kormány szerény próbálkozásait is visszafejlesztették.

Az Antall-kormány felelőségét az igazi rendszerváltás elmaradásáért a történelem fogja

felvetni! Ugyanis száz évenként egyszer adódik olyan lehetőség egy nemzet életében, mint

amilyen lehetőség a magyarok előtt állt 1989-ben!

Az 1999-es választásokon a kommunisták kiestek a hatalomból és remény van arra, hogy az

eddig méltatlanul mellőzött forradalmárok méltó elismerésben részesülnek és a forradalom

történetét nem a reform-kommunisták fogják tovább hamisítani!

A Magyarországon és a világban szétszóródott 56-osok most figyelnek és várnak. Vajon

megteszi-e a kormány azt ami elsőszámú kötelessége lenne 56-al kapcsolatban?

Az idő sürget! A legfiatalabb 56-os is túl van már a nyugdíjkorhatáron és soraik napról-napra

fogyatkoznak. Ne várják meg, míg az utolsó is eltávozik közülük. Életük alkonyán még

emeljék fel őket! És főleg a tankönyvekben tegyék helyre 1956 történetét, hogy az utókor az

igazságot, a torzításmentes igazságot ismerje meg a forradalomról, amelyik nem csak magyar,

de világtörténelmet írt!