CSORDÁS JÁNOS

GGiimmnnáázziiuummii

éévveeiinnkk

[[AAmmiikkoorr mmiinnddeenn mmááss lleesszz]]

kis(esszé)regény

2

TARTALOM

LEZÁRUL EGY KORSZAK AZ OSZTÁLYFŐNÖK

KONVERZÁCIÓ? SZEDD A KRUMPLIT!

TITKOS VÁGY 1970: KILENCÉVES ALAPISKOLA

A TANÁRNŐ KACSÁI IGAZGATÓVÁLTÁS

NEM ÚGY VAN AZ, KICSI BORI... CSAVARGÁSOK

„RAZZIA” FRIZURA-ÜGYBEN PÉLDAKÉPEK

SZEVASZ, ELEMÉR! BÁSTI LAJOS SZAVALNI FOG...

KÖTELESSÉGTUDAT A KÖNYVEK BŰVÖLETÉBEN AKINEK BIZONYÍTANI KELL

LACI FELEL CHAMULA HELYETTESÍT

TEMETIK A VAJDÁT AZ ÍRÓGÉP

ÁRVÍZ! AZ OROSZ KLUBBAN

ELCSATTAN EGY POFON AZÉRT SE!

A GRILL BÁR IDILLJE MAJKA

AZ OROSZ VERS MÓKÁZÁS A SZÍNPADON

AZ AKADÉMIAI HÉT LEÉRETTSÉGIZEM

A LEGELSŐ HIDEGZUHANY 1966/67: KILENCÉVES ALAPISKOLA

HOGYAN TOVÁBB? MÁSODSZOR OSTRAVÁN

A TITOK AZ UTOLSÓ VAKÁCIÓ KURINCON

MODUS VIVENDI

3

„Bennünket, fiatal egyéneket, úgyszólván egyáltalán nem készítettek elő a

serdülő kor mozgalmas érzésekkel telt időszakára. A fiatalokkal szemben a

világ az izgató elhallgatás rendszerének fenntartására esküdött össze. Soha

nem avattak be bennünket az életbe. Voltak könyvek, furcsán konvencioná-

lis fajtájú történetek, amelyek minden szerelmi ügyben bizonyos vonásokat

emeltek ki és nagyon fokozták az ember természetes kívánságát ezek iránt,

különösen a tökéletes egymásbanbízás, a tökéletes lojalitás, az élethosszig-

lani egymásnak szenteltség vonásait. A szerelem komplikált lényeges

dolgainak igen nagy részét teljesen elrejtették előttünk. Az ember elolvasta

ezeket a regényeket, véletlenül meglátta ezt és amazt a dolgot, kíváncsian

elgondolkodott róluk, majd ismét elfelejtette őket, így nőtt az ember nagyra.”

Herbert George Wells

„...sose foglalkoztatott a kérdés, hogy mihez kezdek majd az életben: sose

tudtam magam a jövőbe vetíteni. A pályaválasztásra úgy gondoltam, mint

ami elkerülhetetlen, akárcsak a vasárnapi mise. Sose mondtam: »Ha nagy

leszek, ezt meg ezt csinálom!« Sose hittem, hogy felnőtt leszek, és nem is

tévedtem nagyot.”

Federico Fellini

4

Lezárul egy korszak

Bár büszkének kellene éreznem magamat, szorongó szívvel haladok át a kapun és lépek

be a gimnázium épületébe gimnazistaként. Sötét öltönyben, nyakkendőben, fényesre

suvikszolt cipőben. Felemás érzések vesznek erőt rajtam, vidám szeretnék lenni, de nem

megy felhőtlenül. Otthonról idefelé könnyed stílusban társalgok a barátaimmal. A

sarkon befordulva, az épület láttán megváltozik a hangulatom, egyik percről a másikra

nyomasztó érzés telepszik rám. Felelősségérzetnek lehetne nevezni. Tudatosítom, hogy

lezárul egy korszak: vége a gyermekkornak, azt viszont nem, hogy emiatt másnak

kellene lennem, mint amilyen vagyok, vagy másképp kellene viselkednem, aminthogy

viselkedem. Nem a beilleszkedésről van szó: a felnőtté válás kezdeti szakaszáról. Eljött

az ideje. A beilleszkedéssel nincs gond, menni fog egyéniségem feladása nélkül. A

változások korát élem, ám nem szándékozom megváltozni. Nem óhajtok felnőtté válni,

nem óhajtom utánozni a felnőttes magatartást. Az eltelt hónapokban elszomorító

mozzanatok figyelhetők meg barátaim magatartásában. Kétségeimet legyűrve elfoga-

dom őket olyanoknak, amilyenek. A felnőtté válás kezdetét – énem mélyebb megértését

– másként képzelem el. Azért, hogy valaki gimnazista, nem feltétlenül szükségeltetik

egyéniségének elhagyása. Vagy mégis? Mi kényszeríti erre az embert? A helyzet? A

képmutatás? A szülők?

A gimnázium épületének belső légköre sejtelmes, az emeleti folyosókon elhelyezett

vitrinek, tablók sokasága múzeum hatását kelti, semmint középiskoláét. A vitrinekben

preparált madarak, kisemlősök, furcsaságok, az alkoholban úszó embrió taszító; felkelti

az újonnan ideérkező diákok érdeklődését. Biológiai-oltárszerűség. Megcsodálják,

azután tudomást se vesznek róla. Az épület földszintjén és az első emelet egyik felében

szlovák tanítási nyelvű általános iskola működik, a gimnázium a második emeleti részen

és az első emelet fennmaradó helyiségeiben található. Az alagsori étkezde, a tornaterem

és az udvar közös. Az osztályok ajtajára kifüggesztett névsorok alapján rátalálunk az

I. C-re. Az általános iskolában mindvégig A osztályba járok, a C a magyar tanítási

nyelvű osztályt fedi. Végigolvasom a névsort: osztálytársaimnak a negyedét nem

ismerem. A leendő osztályfőnök neve nem szerepel a papiroson. Megdöbbentő az

osztályban levő avítt, ódivatú padsorok látványa. Talán illenek az épület patinájához,

mégsem ezekben kellene ülniük a gimnazistáknak, vélekedek magamban. A gimnazista

nem nebuló! A csöveikkel egymásba illeszthető, elmozdíthatatlan, lehajtható ülőkéjű

padok – lyukakkal a tintatartóknak! – még inkább az épület falai között megálltidő-

5

hatást idézik elő, erősítik meg. Kisiskolások számára gyártott változatukban az általános

iskola első osztályában ültem kötelezően hátratett kézzel Pásztor Mariska tanító nénit

hallgatva... Már csak az hiányzik, hogy szakállas, cvikkeres, ingnyakmerevítős úr lépjen

be az ajtón az osztályfőnök személyében!

A folyosón csoportokba verődve, ide-oda keveredve várják a tanárt a diákok. Köröttem

idegen jövevények; az ő szemszögükből idegen vagyok jómagam is, vegyes a társaság.

Fürkésszük egymás arcát, az arcok kisugárzásának kifejezését a közös jövő távlatában.

Szertejáratom a szememet, tekintetem a langaléta diákon akad meg. Ránézésre két

méter magasnak tűnik. Pólos Árpádnak hívják. Beszélgetést kezdeményezek, kipécézek,

megszólítok egy magányosan ácsorgó lányt; unatkozva a folyosó hidegtapintású falát

támasztja. Egyik lábát hol kibújtatja körömcipőjéből, hol visszacsúsztatja, maga elé

merengve, valakire, valamire várva. Előbb úgy látszik, nem visel harisnyát; jobban

megnézve: testszínű a harisnya, a lábfejrész végén nincs szokásos dupla szegély. Őt

először látom, nem a Šrobár utcai általános iskolából érkezik, a neve Olga. Karcsú,

vékony, alacsony, az arca borongósan mosolygós. Van valami titokzatosan vonzó

benne... Olgát felfedezik és körülállják a barátaim. A megkörnyékezés jobb kifejezés, de

a legelső napon ez nem illik ide. Miközben a nyári élményekről esik szó, valaki fontos-

kodóan azzal a hírrel siet az osztályba, hogy Boros, az egyik legszigorúbbnak vélt tanár

lesz az osztályfőnök, a felsősök rebesgetik. Hallani „Kukutyin” nevű professzorról,

lesújtó a vélemény róla, az egyik lány megborzad e név hallatán. Olybá tűnik, mintha

mindenki jól informált lenne; ez nem zavar: pletykák, fecsegések, álhírterjesztők nem

érdekelnek. A látszat csalóka, nem szabad elhamarkodottan hinni, dönteni. Nézegetem a

folyosó falán függő, egyformának tűnő, azonos képelrendezésű régebbi tablókat: a

távoli jövőt vetítik elém; odaképzelem a fényképemet a tablóra. A képekről két tanárt

ismerek személyesen: Vörösnét és Kovalčinnét. A Kukutyin nevű professzort hiába

keresem... Megjegyzem Igor Chamula nevét. Vajon mindegyikük fog bennünket

tanítani?

Jöttünkkor nem foglalok le helyet az osztályban, az utolsó padok egyike kínálkozik, a

többiben ülnek. Nincs más választásom, beülök az utolsó padba, telve fájdalmas

érzésekkel. Padtársam se marad a fiúk köréből, barátaim, kikkel érkezem, találnak

padtársat. Kellemetlen felismerés ér, olyan, mint mikor kitaszítják az embert. Nem várt

fordulat, megtörik a vonal! Hatodikos koromtól fogva Pistivel ülök egy padban, azt

gondolom, egymás mellett fogunk ülni a folytonosságot követve. Mekkora naiv

6

gondolat! Hoppon maradok. Rádöbbenek: a gimiben magasabb érdekek kerülnek

előtérbe. Leesik a tantusz. Hogy jöhetne ahhoz a gimnázium igazgatónőjének a fia,

hogy a peremvárosban lakó borbélymester fiával üljön a gimnáziumi padban! Pisti

otthon megkaphatja az útbaigazításokat, tételezem fel, és szófogadó gyerek lévén ahhoz

tartja magát. A barátaim magamra hagynak. Én velük vagyok, ők nincsenek velem. Ezt

érzem, és ez fájó. Lehet, rosszul mérem fel, ítélem meg a helyzetet. A napnak az első

órája nyomot hagy bennem, elkeseredve érzem magamat. Szép új világ.

A várakozás nehéz perceit éli mindenki. Kilencre belép Boros. A meglepetés meg-

formálódik: egy leányzó önkéntelenül felhördül. Boros közli, semmi pánik, nem ő az

osztályfőnök, helyettesít, „ne ijedjenek meg”. Magázza a diákokat. Elújságolja, kétséges

az osztályfőnökünk személye, tárgyalnak az igazgatónőnél a három első osztály

osztályfőnökének a kilétéről, probléma adódik, az már eldőlt, kiknek az irányítása alá

kerül a két szlovák első osztály. A magyar osztály helyzete függőben marad, nem

döntöttek. Egy biztos: Boros a leendő osztályfőnököt helyettesíti. Levegő kifújva.

A szünetben, akik nem ismerik Pistit, köré tömörülnek, kérdezősködnek, ismerkednek

vele, behízelegnek, hetyegnek. Két-három lány megkülönböztetett figyelemmel visel-

tetik az iskola igazgatónőjének fia iránt, izgalom járja át a testüket, mosolyuk kivirul.

Másvalaki szimpátiájáért nem édelegnének, dörgölőznének. Pisti tisztességesen felelget

a kérdésekre, szerényen tűr, nem óhajt központi figurává válni.

Sorjában következnek az órák, egymást váltják a tanárok, belekerülünk az információk

áradatának nehezen kibogozható labirintusába napról napra, zsong a fejünk a feladatok

sokaságától. A tanár elmondja a mondókáját olyaténképpen, mintha a jelenlévők be-

fogadókként jólértesültek lennének, mintha semmit se kellene elmagyarázni. Visz a

sodrás magával. A gimnazista lét bővelkedik váratlan részletekben.

Kovalčinné önözi a diákokat. Megkérdezi, miért ülök a leghátsó padban.

– Itt volt hely – válaszolom. Kínos a helyzet, Kovalčinné megteremti. Kémiát tanít, nem

a kedvenc tantárgyam.

A Kukutyinnak mondott (elhallott?) tanár neve Bokotej, ő az I. A osztályfőnöke. A

földrajzot tanítja, s megjegyzi, Cserencsényben, a hegy tetején lakik. Valamilyen oknál

fogva szerfölött fontosnak tartja közölni, amiért nekem szimpatikussá válik az öregúr.

Csendeskés tréfákat sütöget el, s ha helyénvalónak minősíti, somolyog rajta az orra

alatt. Ízesen beszél magyarul; kárpátaljai származású, három nyelvet beszélő ruszin. Az

7

I. B osztályfőnöke hogy, hogy nem, Chamula lett; a képen szakálltalan, a valóságban

szakállas, tévé-szakállat visel.

Danisné, az iskola igazgatónője a magyar nyelvtant és a magyar irodalmat tanítja.

Választékos szóhasználata, szigort parancsoló magas alakja, konzervatívan kedves

viselkedése, fegyelmezetlenséget nem tűrő egyénisége kezdetben fagyos légkört teremt

az osztályban. Nála tanulni kell. Valószínűleg figyelembe veszi, hogy hatodikos korunk

óta, négy éven keresztül Pistivel, a fiával ülök egy padban az általános iskolában.

Érdekes lesz megfigyelni, miként viszonyul az órákon Pistihez. Magázza-e az óráin,

ahogy illik a gimnáziumban, vagy nem. Próbálom elképzelni, miként viselkednék, ha

Anyu tanítana, ha történetesen pedagógus lenne...

A történelmet oktató tanárnő személye értetlenséget eredményez. Kmeťovától, a szigo-

rúnak mondott tanárnőtől tartanak a diákok, az óráján dermedten ülnek. Beszéde

hangos, töri a magyar nyelvet, s ha nem tudja magát helyesen kifejezni magyarul, el-

mondja szlovákul. Az általános iskolában magyar anyanyelvű pedagógusok tanítanak;

érthetetlen, hogy a gimnázium magyar tanítási nyelvű osztályban az egyik legfontosabb

tantárgyat, a történelmet nem magyar anyanyelvű tanárra bízzák. Véletlen, hogy így

alakul? Szeretem tanulni a történelmet, Kmeťovát – akarása és jelleme okán – mindenek

ellenére megkedvelem. A későbbiekben a legelső felelő vagyok nála, önként jelent-

kezem, az osztályzat egyes.

A legszigorúbbnak Mrázné, a saját pózába belemerevedett orosztanárnő mutatkozik.

Noha választékosan és kellemes hangon beszél, nem kedvelteti meg magát. Frizurája

alatt unott, mosolytalan arc; úgy hordozza magával, mint más az aktatáskáját. Amit az

általános iskolában Éliás Ferikénél tanultam, az Mráznénál alig jelent valamit;

orosztudásom milyensége gyatra, nullával egyenlő. Mrázné bizalmatlan szigora

nosztalgiát ébreszt Éliás Ferike iránt, az ő idejében élveztük a (nem)tanulást! Mráznénál

az első nap elszáll a kedvem az orosz nyelv kötelező tanulásától. Kedvdisszidálás. Senki

sem sejti, mekkora kényszerré válik e nyelvnek a mechanikus tanulása, s hogy Mrázné

lesz az a tanárnő, aki megnézi, kinek milyen osztályzatot adjon; az első jegy lesz a

mérvadó: aki négyessel, ötössel kezdi, várhatja a bukást... Mrázné legelső óráján fel-

szólítja az osztály tanulóit a bemutatkozásra, egyben kéri, a bemutatkozó mondja meg,

mik a szülei, hol dolgoznak. Az egyetlen tanár, aki e felől érdeklődik. Fel se merül

gondolataimban, hogy a gimnáziumban a tanárt érdekelné a diákok szüleinek a kiléte és

munkahelye, olvasható a jelentkezési lapunkon, megnézhetik.

8

A fiúkat vonzza Olga. Laci startol rá legintenzívebben. Olga nem az a lány, aki után

Laci futna, meglepődöm, nem találok rá ésszerű magyarázatot. Belehabarodna első

látásra? A szünetekben egyre gyakrabban társalog az ablaknál vele, imponálni akar

neki, mind jobban belemelegedve az intimebbnél intimebb témákba. Adi és Dodi oda-

csapódik hozzájuk, a prímet azonban Laci – a hódító – viszi, nyomul előre egy hadsereg

tűzerejével, kevés teret adva másoknak. Olga – aki nem „habokból kiemelkedő” – köz-

kedvelt lesz a körünkben. Kiderül, pornó történeteket írogat, egyet a nagyszünetben

felolvas. Lacival a tanítás végeztével pásztorórákat tartanak az osztályban; véletlenül

rájuk nyitok. Kíváncsiságomat nem piszkálja, meddig jutnak gyöngéd enyelgésükben.

Lemondok Olgáról, a rafinált kis fruskáról, világosan látom, nála nem rúghatok többé

labdába (hiába „fedezem fel” elsőként).

Az osztályfőnök

„Bachňák Lajosné vagyok”, mutatkozik be a tanárnő. Beszéd közben széles, ívelt moz-

dulatokat tesz a kezével, gesztikulál, megnyilvánulása figyelmet igényel. Hallgatjuk

szerteágazó gondolatokból összetevődő, különböző területeket felölelő végeérhetetlen

bevezető monológját, mesterien egésszé összefűzött hömpölygő szóáradatát. Nyomon

követem mondatait, mondatfüzéreit, érdekel, amit mond és ahogyan mondja. Rébuszok-

ban beszél. Felér egy tudományos előadás bevezetőjével. Bachňákné mondandójába

latin szavakat tűzdel, ergo, kvázi, vice versa, et cetera. Taníthatott latint. Beigazolódik,

a feltételezés helytálló. 1972-ig, a megszűntéig oktattak latin nyelvet az általános

műveltséget nyújtó (hároméves) középiskolában, a gimnázium elődjében. Végül

Bachňákné kijelenti: a szlovák nyelvtant és a szlovák irodalmat fogja tanítani. A

diákokra kerül a sor, bemutatkozunk, elmondjuk, honnan, melyik iskolából érkeztünk.

Bachňákné fölényes és derűs kíváncsisággal néz bennünket.

Az első benyomás elfogultságtól mentesen, az ember lényéből közvetít valamit, még ha

korrigálja vagy elveti a tapasztalás. Kellemetlen következtetéseket vonok le sok tekin-

tetben. A gimnáziumot az általános iskolához hasonlítom. Ez nem az a felhőtlen világ.

Az ember vállára azonnal terheket raknak, birkóznia, küszködnie kell elvárásokkal,

gondokkal, beilleszkedéssel. Romlik a kedvem, savanyodom, elkívánkozva innen, a

légkört ridegnek, feszültnek találom, megválaszolatlan kérdések, megoldatlan gondok

garmadája lappang a levegőben, hiányolom az általános iskola felső tagozatát övező

felszabadult, őszinte, baráti hangulatot.

9

Az osztályfőnökünkkel kapcsolatban vegyesek az érzéseim, nem igazodom el a szemé-

lyén. Úgy tippelem, nem távolabbi-tágabb környékbeli. Határontúli lenne? Leánykori

neve Michna, férje tanár a kereskedelmiben, elmondja a bevezetőjében, körvonalazza

születési helyét, megjegyzem. (Vajdaság.) Érdemes odafigyelnem arra, amit mond, elejt

néhány hasznosítható adatot, gondolatot...

Másnap Bachňákné megváltoztatja az ülésrendet, egymás mellé ülteti a rimaszomba-

tiakat a vidékiekkel. Pistit együtt hagyja a padtársával. Sokkalta előbbre kerülök, a

második padba. Javul a közérzetem.

Konverzáció?

Wisztné Angyal Viola megjelenése döbbenetet vált ki az osztály tanulóiból. Nem

mondható el, hogy „angyal” szállt le közénk. Emlékeztet Giulietta Masina alakította

együgyű Gelsominájára az Országútonból... A szlovák konverzáció vezényletével zajlik

utolsó óraként illetve nyolcadik óraként az ebédszünet után. A sokadik „konverzáció”

tükrében mindjobban az a meggyőződésem, hogy a tanárnőnek valami hibázik a fejéből,

ráadásul kicsit vaksi. Szemüveget női büszkesége okán nem visel. Operettbe illő meg-

nyilvánulásai, suta öltözködése zavarodott elmére utal; valaki laikusan meghatározza

pszichikai állapotát: buggyant. De mit keres a gimnáziumban a tanárok sorában? Miért

kellene elnézni gyengeségeit, rokoni viszony egyikünket se köti hozzá... Kérdéseket

teszünk fel magunknak egymás közt, megvitatjuk a helyzetet, feszegetjük a témát.

Körbeállva kerekasztal-beszélgetést folytatunk. A tanárnő megemlíti válásait, elő-

szeretettel beszél róla, néha érthetetlenül; az óráját csevegésre, monologizálásra

használja, mint mikor kávézóban vagy bérház gangján beszélgetne közeli ismerőseivel,

szomszédaival. Rokonaival nem, ők ismerik. Az osztály tanulói se nem közeli, se nem

távoli ismerősei, senki sem kíváncsi zajló magánéletére, hangos afférjaira, férfigyűlö-

letére; végig kell őt hallgatni, ami nem megy heherészés-mentesen. Tény: az osztály

diákjai nagy gyakorlatra tesznek szert a nyílt kacaj, hangos nevetés visszafojtásában.

Titkának nyitjára fokozatosan derül fény: W. Angyal Viola nem a megfelelő színvona-

lon beszéli a szlovákot, ez az oka, hogy magyarul pletyózik. Előtérbe kerül a kérdés:

miért ő tanítja ezt a tantárgyat? A válasz pofonegyszerű: (képesített)tanerő-hiány áll

fenn. Egy idő elteltével az osztály nem veszi komolyan se a szlovák konverzáció órát, se

a tanárnőt, aminek eredménye meglátszik: a nemtanulást is valamiképpen osztályozni

kell félévente. Dodi unja meg leghamarabb a konverzációnak nevezett időpocséklást,

10

meggondolatlan, hamari módján lázadozik ellene; egymás közt szólva: apróbb marhasá-

gokat követ el. Wisztné A. Viola kiszúrja őt, hogy nyaggathassa. Dodi az általános

iskola alsó tagozatán szlovák tannyelvű iskolába jár, anyanyelvi szinten beszéli a

szlovákot, nincs szüksége a Wisztné Angyal V. egyéniségével fémjelzett, konverzá-

ciónak semmi esetre nem nevezhető órára. Badarságokat követ el, bosszantandó a

tanárnőt. Dodi az egyik óra előtt, tudva, hogy a tanárnő az órán őt felelteti, bemászik a

hátsó falnál levő nagyszekrénybe, a tornafelszerelések közé, s magára zárja az ajtaját.

Meghagyja, ne szóljon senki semmit, ha a tanárnő keresné. Sejthető, ebből mindenképp

baj származik. Karinthy Frigyes és ama röhögő osztály ládája jut eszembe... A lányok

hiába mondják Dodinak, ne tegye, ráfizethet, nem hat a figyelmeztetés. W. A. V. be-

vonul, a diákok felállnak, leülnek, a tanárnő is leül, helyezkedik, szétrakja a holmiját az

asztalon, restaurálja a frizuráját, kajánul elmosolyodik. Azt hihetné az ember, felteszi a

költői kérdést a képzeletbeli tükörnek, ez esetben az osztály tanulóinak: Ugye, szép

vagyok ma, kedves diákjaim? A szekrényből zajok, mocorgások szűrődnek ki; előre-

vetíthetőek Dodi csínytevésének „hátul képzett” következményei. Wisztné Angyal

Viola nem vesz észre semmit, mosolyog, feltekint, kicsit bandzsít, s felelésre szólítja

Dodit. Aki nem bírja, fuldoklásba vált, szabaduljon meg hasizmainak ingereitől. (– Az

órámon nem eszünk! – jegyzi meg a tanárnő.) Harmadszori felszólítására Dodi a

szekrényből válaszol, valami olyasmit mond, hogy fáj a lába, a helyéről felelne. A

tanárnő, mit sem sejtve a diák pontos hollétéről, kérdez. Dodi rendre felelget a

szekrényből, mocorogás kíséretében. W. Angyal Viola továbbra se tapasztal semmiféle

változást, azt hiszi, Dodi a helyén ülve, a hátsó padból adja a feleleteket. Mindaddig

rendben zajlik a feleltetés, mígnem Dodi véletlenül ki nem esik a szekrényből. Ez

feltűnő zajjal-hangokkal jár. A labdára tenyerel... Wisztné A. Viola konstatálva a

merényletet becses személye ellen, begurul, hangerejét felsrófolja: ordít, visít, letorkoll;

vele ilyesmit nem lehet megtenni, ő gimnáziumi tanár, nem akárki, az ő óráján

konverzálni, viselkedni kell, illően, ahogy elő vagyon írva, elsős létünkre hogy meré-

szeljük... merészelünk?... (Köhögésbe fullad a kioktatás, Wisztné Angyal V. sípolva

szedi a levegőt azzal a sanda gyanúval élve, hogy infarktust kaphat. Azután elsírja

magát... hüppög...)

Dodinak a szüleit behívatják, s hogy nem csapják ki a gimnáziumból (a szekrényből

való kibukás okán), köszönheti az anyjának. Bennfentes a tanárok körében a tanonc-

iskolában, tud élni a protekciójával. Dodi a legközelebbi barátainak se beszél erről; egy

11

nyáron, Kurincon tudódik ki az eset. A következő félévben nem Wisztné Angyal Viola

tanítja a szlovák konverzációt. Vörösné veszi át az órát, ő szlovák konverzációt nem

tanít, de legalább – nem gimnazista szinten ugyan – tisztességes és fegyelmezett körül-

mények között konverzál az osztály nyögvenyelősen is.

Szedd a krumplit!

Az ősz beköszöntével a gimnázium alsós diákjait viszik krumplit szedni Karaszkó

környékére. Kraskovo a járás északi vidékén található, szlovákok lakják, „partizán-

vidék”. A község nevét, ha magyarok említik, „Kraszkó”-nak hallom, torzultan

rögződik. Öt napon át fogunk társadalmi munkában dolgozni. Na bumm! Furcsa, hogy a

középiskolás diákok takarítják be a szövetkezeti dolgozók helyett a burgonyatermést.

Kötve hiszem, hogy a krumpliszedés benne található a tantervben. Nincs ínyemre, főleg

ha kötelező. Szüleim nem fognak munkára, csupán felajánlják, ezt-azt elvégezhetnék.

Biztosak benne, hogy megteszem, ismernek.

Apu és Anyu azt hangoztatja: olyasmihez fogjak, amit kedvvel végzek, aminek értelmét

látom, amiben az örömömet lelem, amivel nem ártok senkinek és amit be is tudok

fejezni. Aki félbehagyja a munkát, számukra megbízhatatlan. A mások után való

munkát nem szívlelik, az embernek a maga teendőit kell elvégeznie. Nem tapasztalom,

hogy bárkinek is lenne kóros kötelességérzete. A nőnek, a férfinak, a gyereknek a

családban megvan a tennivalója. A szüleim ehhez tartják magukat. A gyerek tanuljon,

szórakozzon, tapasztaljon. „A szülők dolga, hogy biztosítják gyermeküknek a gondtalan

gyermekkort, tanítóké, hogy megszerettessék a gyerekkel a tanulást, a társadalomé,

hogy biztosítsa a szülők és a tanítók működését.” (Így mondta valaki.) Felnőtt korban

mindenki dolgozhat eleget, a gyermekkor nem arra való, hogy a gyereket munkára

fogják, hogy elvégeztessenek vele olyasmit, amit a felnőttek könnyűszerrel megtehetné-

nek. Ha egy gyereknek van tehetsége, előbb vagy utóbb megmutatkozik, ha valami

érdekli, azt ellesi, megpróbálja. A krumpliszedés idegesítő kényszermunka, nem

szívesen nézek elébe. Viszont érdekesnek találom.

Reggel, szemerkélő esőben két autóbuszba zsúfolnak. Karaszkó környéke hegyes vidék,

hűvösebb az idő arrafelé, beöltözöm. Esőkabát, a zsebében régebbi bőrkesztyűm,

krumpliszedéshez jó lesz, lábamon magasszárú téli bőrbakancs, a nadrágot belegyűröm.

A sportcipőben lévők közül páran megmosolyognak.

12

A krumpliföldeken várnak bennünket, elkezdődhet a betakarítás. Az eső szitál, szemer-

kél, bokáig sárossá válunk, elnehezedik a lábbeli, ráragad a nedves föld. Kellemetlen.

Bakancsomban bátran mozgok, nem kell attól tartanom, hogy átázik. Másnap sokan

bakancsot viselnek, hoznak kesztyűt, szót váltanak velem.

Legizgalmasabbnak az oda-vissza utazás és az ebéd mutatkozik. Eme három tevé-

kenység ideje alatt nem kell krumplit szedni. Ebédre krumpliból készült ételeket

tálalnak. Az első napon káposztalevest és sztrapacskát adnak. Pólos Árpi, Dodi, Durdjak

Tibo egymást túllicitálva tömik magukba a tömérdek mennyiségű sztrapacskát. Két

tányér bekebelezésével megállok, minthogy a káposztalevesből is dupla adagot eszem.

Teli hassal nincs kedvem dolgozni, tessék-lássék szedem a krumplit a szorgosabb

lányok társaságában.

Harmadnap egy csoportba sodródom az egyik bubifrizurás lánnyal az A osztályból.

Jelenléte fel sem tűnik, elsiklik felette a tekintetem; ekkor figyelek fel rá. Ő szólít meg,

láthatóan célzatosan. Első látásra nem az a típus, amelyik tetszik. Tovább beszélgetve

vele mindinkább vonzóvá válik, s belátom, tévedek. Kiderül, régebbtől ismer, s bevallja,

tetszem neki. Majd hanyatt esem, elpirulok, nem emlékszem, mit mondok.

– Semmi baj – mondja bájmosolyt lövellve felém, jelentőségteljesen nézve rám –, ha

esetleg van valakid, kivárom a soromat.

Hazafelé menet helyezkedem, nyakamat nyújtogatom a buszban, lássam őt. Egyre

jobban tetszik, felcsigázza a képzeletemet; rá-rápillantok, profilból vonzónak találom.

Osztálytársai Jožának szólítják, tehát Joža a neve – Jozefína. Töröm a fejemet, meg-

hívjam-e randira. Ideje lenne járni valakivel... Sok lány vonz, hosszabblélegzetű kapcso-

latot egyikükkel sem alakítok ki. Elhatározásomnak egyszerű az oka: időt emésztenének

fel a találkozások, kevesebb maradna legfőbb kedvteléseimre: az írásra, az olvasásra, a

mozizásra, a biciklizésre, a zenélésre. Szabadidőmben írással próbálkozgatom, mind a

szüleim előtt, mind barátaim előtt titkolva. Ha belevetem magam egy kapcsolatba, az az

írás rovására menne, meg kell fontolnom a lehetőséget. A lányt nekem kellene kivá-

lasztanom, nem fordítva. Mindezek ellenére, minekutána kiszállok a buszból, hozzá

csapódom. A lány felkelti az érdeklődésemet, és én – bizonyos esetekben – kifejezetten

érdeklődő típus vagyok. A siker reménye beóvakodik tudatom mélyére... Hagyom el-

csábulni az eszemet, legyőz a sóvárgás ereje.

13

Este a moziban új barátnőm azon fáradozik, karoljam át, csókoljam meg. A film felénél,

izgalmas jelenetek közepette határozom el magamat a cselekvésre, felborítva addigi

értékrendemet, melyben a filmek az elsődlegesek; a folyamat ekkoron törik meg.

Másnap újfent megnézem a filmet, az előző alkalommal, a csókolózás lehetőségét

boncolgatva, valahol elvesztettem a történet fonalát...

Titkos vágy

Belső késztetés hajt afelé, hogy írjak valamit; nyolcadikos koromban, vagy talán később

fogant meg bennem a vágy. Érlelem-hordozom magamban e nagy elhatározást, regény-

ben gondolkodom, a rövidebb prózát elvetem; a regény az igazi kihívás. Az iskolában

az elbeszélés és a novella nem kap kellő hangsúlyt, a rövid lélegzetű műfajokat

mellőzik; regények uralják az irodalmat a versek és a drámák mellett. Fejemben

különféle történetek ötlenek fel, szeretném papírra vetni, kitöltik a képzeletemet, el-

elködösítve a valóságot. Kalandregényeken, kalandfilmeken növök fel, magamba

szívom esszenciájukat, átjárja lényemet naiv romantikájuk, finom humoruk, idealiz-

musuk. Napokig egy-egy történet hatása alatt vagyok, beleélem magamat a főhős

szerepébe, sokszor jómagam egyikük-másikuk szeretnék lenni. Ábrándokba, képze-

letekbe ringatom magam a valóság mítikus másában. Az egzotikus helyeken játszódó

kalandregények elröpítenek máshová, az indián-romantika, a kovboj-történetek könyv-

ben, filmen, elvonják az értékesnek mondott-beállított témáktól a figyelmemet. Nem

mérem fel, rossz-e vagy jó ez; az olvasottak, filmen látottak hasznomra válhatnak. E

témakörből nehezen kecmergem ki, benneragadok, vissza-visszahúz, elbódít. Ami

másoknak komoly, nekem lehet komolytalan.

Az írás fakadhat hiányérzetből, hiányzik az általam elképzelt – vitathatatlanul nagy-

városi – életmód. Szüleim nem engedhetik meg maguknak a másféle életformát, holott

volt részük benne; nekik okuk van rá. Szeretnének jobban élni, csak nincs lehetőségük

megteremteni hozzá az anyagiakat: a több pénzt. Szabadságérzetem szertelen, maga-

ménak vallom a világot, a valóságot saját szűrőmön át látom, látásmódom eltér a tanított

és kötelezően hangoztatott normáktól, elvárásoktól. Az elvárások hangsúlyosak a

felnőttek részéről a fiatalok irányában. Igyekeznek belém sulykolni minduntalan, de

hasztalanul. Egyik fülemen be, másikon ki. Az elvárásokkal szemben haladok, olykor

ösztönöm által vezérelve, olykor direkt tudatosan. A valóság mást követel, aminek sok

esetben nem akarok eleget tenni, vagy akként nem akarok eleget tenni, ahogy elvárják.

14

Nincs ínyemre a diktált véleményformálás, viselkedés, magatartás mímelése. Mivel nem

mindig cselekedhetem meg azt, amit szeretnék, írásaim világába ültetem át az álmaimat,

nem adom át magam a csüggedésnek. A képzelet az igazi varázsszőnyeg!

A hétköznapi élet eseményei érdektelenek, egy-egy sematikus történet megírása se-

mennyire se vonz, nem gondolok rá. [A csehszlovákiai magyar írók művei közül kettőt-

hármat lapozok fel: Duba Gyula, Mács József műveit; Rácz Olivér Megtudtam, hogy

élsz című nagyregényét elő-előveszem, beleolvasok, nem olvasom végig; elolvasom

viszont Veres János elbeszéléseit; a könyvtárban véletlenül adják a kezembe a Föld-

rengés után című kötet; felkelti kíváncsiságomat, úgy tudtam, a költő kizárólag verseket

ír... Hosszan töröm a fejemet, költőként miért írta meg prózáit, mit bizonyít, őszintén

gondolta-e a leírtakat, avagy a kor kívánalmainak tett eleget...] A jelenidő szelleme nem

mozgatja a fantáziámat, a létezés külső eseményeit jelekként fogom fel, fényes szelek

nem érintenek. Vannak dolgok, melyeket az ember magáénak érez – lehetnek távoliak,

vannak dolgok, melyek idegenek. Időfolyamban élünk, a jelenben a múlt az értékes, a

múlt a tárgyalandó téma; a ma hangsúlytalan. Miért írjak arról, amiről ildomos írni?

Amit a hétköznapokban átélek? Amit más is meg tudna írni... Nincs semmi egzotikuma,

fantáziátlan, mindenkivel előfordulhat az, ami velem is előfordul nap mint nap. A

közéleti és politikai eseményre nem figyelek, ha ráirányítják az iskolában a figyelmet,

elkönyvelem: vannak ilyenek, s megfellebbezhetetlenül elsiklok felettük. A helyi köz-

életi, politikai eseményeket felületesen vagy sehogyan sem szemlélem. Az ismétlődő

szabadidőrabló események – felvonulások, koszorúzások, lampionos menetek – untat-

nak, zavarnak, idegesítenek.

A versek világa idegen. A vers nem nyújtja a regény nyújtotta élvezetet és beleélést. A

vers hiába foglal magába egy világot, kevés, nem visz el sehová, hidegen hagy. Tapasz-

talom az irodalomórákon, hogy többre tartják a költőket a regényíróknál. Eltérő a véle-

ményem, nem értek egyet. Véleményemet megtartom magamnak, senkinek az orrára

nem kötöm. Azt sem hangoztatom, hogy a nagy költők képtelenek regényt írni, ellenben

számtalan regény- és prózaíró alkotott kiváló költeményeket. Szememben az író az

előbbrevaló.

A kötelező verseket, versszakokat szigorúan meg kell tanulni, feleléskor fel kell monda-

ni, el kell szavalni. Szóról szóra, ha tetszik, ha nem. Mellékes, hogy megérti-e az adott

költeményt a diák; a cél nem ez. Meg kell tanulni, és kész. Azelőtt is ezeket kellett

megtanulni a diákoknak, most se tanulhatnak mást. Szédületes körforgás a végtelen-

15

ségig. A versek elemzésére nincs idő, a tanár erre akkor kerít alkalmat, ha verselemzés a

házifeladat. A vers mondanivalójának kibogozására kivételesen időt szakítok. A leg-

aprólékosabban egy Majakovszkij verset szedek darabjaira, érdekel a mondandójának a

kibogozása. A könyvtárban szerzek Majakovszkij-kötetet, felhasználom az elemzésnél.

Az irodalomórán buzgó igyekezetemet meglepetésemre szigorú intelemmel intézi el a

feleltető tanárnő. Állítása szerint túlmegyek a megengedett határokon, olyasmit láttatok,

ami nincs benne a versben. Pedig benne van, az elemző-kritikus valahol leírja a kötet

utószavában... Másodszor nem lépek ugyanabba a folyóba!

Az anyanyelvű versek megtanulásával nincs gond, csupán a vers strófáinak bebiflázása

idegesítő. A Toldi teljes első énekének ajánlott megtanulása keserves kínokat okoz, ez a

fajta veretes vers nem érdekel; kapunk rá egy teljes hetet. Tény, kötelezően hat vers-

szakát meg kell tanulnunk, nincs apelláta. Beérem a hat versszakkal, az utolsó napon

tanulom, nyolcat örömmel hanyagolok; tanulja meg az egészet, aki akarja. Az „Ég a

napmelegtől a kopár szík sarja” bosszantó nyelvbotlást okozhat a felelő diáknál. A

Toldiból nem felelek, rám nem kerítenek sort, azok szavalnak, kikről feltételezhető,

hogy tudják mind a tizennégy versszakot. Pisti, Eszti, Laci, Márti megtanulja; elmond-

ják, naponta egy-egy versszakot tanulnak meg. Jómagam moziba megyek, mással

foglalkozom. A „toldis” irodalomórákat hevesen dobogó szívvel végigizgulom, várom,

szólít-e a tanárnő. Megúszom, nem kell elszavalnom a Toldi egyetlen versszakát sem.

Tízszer elolvasnom a versszakokat, már rögződnek bennem a szavak, ritmusok. Zavaró,

ha szlovákul kell ugyanezt tennem. Az orosznyelvű versek beteggé, lehangolttá tesznek.

A nyelvem nem áll rá a nyelvre. A Leninről költött orosz verseket erőltetik ránk évről

évre a hatodik évfolyamtól. A pedagógust nem érdekli, érti-e a diák, mit szaval, mit

fejez ki a költő; a hangsúly másra tolódik el, a versek bonyolult világában a jóhiszemű-

ség kisiklik.

A tantervben előírt versek kötelezővé tett megtanulása időfecsérlés. A módszer

harminc-harminckét diák esetében oda vezet, hogy a többség megcsömörlik a költészet

babérkoszorús fennkölt világától, s álszent módon egy részük elhiteti az iskolában a

tanárral, hogy ő bizony szereti a verseket, testet ölt benne a szavalás iránti hajlam. Ez

önámítás és füllentés, védekezés a tanári kritika ellen, kifejezésmódja a mindenképpeni

megfelelési vágy áhításának. A költészetet bárminemű külső kényszer nélkül megszeret-

heti az ember, ha ténylegesen igényli a versek olvasását, szavalatok hallgatását. Más-

képp nem működik.

16

A megtanult vers elmondásakor a feleltető tanárnő elvárja: szép magyaros kiejtéssel

szavaljunk, egyenesen állva, kihúzott testtartásban. Hangoztatja gyakran, sugallva

felénk személyiségünk csiszolását. Óhajában jóakarat rejlik. Ez a gyakorlatban azt

jelenti: versmondás alkalmával vetkőzzük le a megszokott kiejtésünket, utánozzuk az

affektáló, pesties beszédmódot, szavaljunk, mint egy színész. Néha otthon tényleg

„színészként” szavalok – Bánhidi László stílusában. Beszédstílusát a Rózsa Sándor

című tévéfilmsorozatból lesem el.

Tartózkodom az affektálástól, elvetem a lehetőséget, taszít. Márti, Pisti kényszeredetten

élnek vele. Pistit megértem, nincs kibúvó; a tanárnőnk az édesanyja. Nem kívánok

versmondó lenni, megmosolyogtatónak tartom a modoros beszédet. A verset az előadó

egyénisége és lelkülete teszi élvezhetővé. És maga a vers. Semmi áron nem vagyok

hajlandó változtatni a kiejtett magánhangzók formálásában, az a és e betűket „zártan”,

orrból „pestiesen” ejteni. Mivel nálam nem érződik a jellegzetes palóc tájszólás (mások

állítják, a hangomat nem hallom vissza), színészkedés nélkül mondom el a megtanult

verset, a hangsúlyra, szünetekre ügyelve. Szavalóversenyre nem küldenek, aminek szer-

felett örülök. Pisti és a lányok járnak felváltva, ők képesek affektálva szavalni.

A regények vonzásába kerülök, elképzelt, kiagyalt világ csapdájába esve – azzal a

különbséggel, hogy így akarom. Izgalmas utazás! Én vagyok a teremtője e világnak...

(Mely magába zár. Egyféle kettősségben élek, bármikor átmehetek a másik dimenzióba,

ha valami nem tetszik.) Kalandos témájú történetet szeretnék alkotni, érzem, képes

lennék rá, az ezirányú elhatározásom, tettvágyam megmásíthatatlan és erős, szűnni nem

akaró. Az én dolgom, senkinek semmi köze hozzá mindaddig, amíg eredményt fel nem

mutatok. Füzetrevaló ötletem támad, valamennyit remeknek ítélem meg. Világmegváltó

elhatározásomról hallgatok, a szüleim sem jönnek rá, hogy az íróasztalomnál ülve

ilyesmivel foglalkozom esténként, a lecke megtanulása után. Munkanapokon hat és

nyolc óra közt, ha nem megyek moziba vagy máshová. Nyolctól a tévét nézzük, újra a

való világban élek, nézem és hallgatom a híreket, szemlélem a külvilág alakulását.

Szombatonként és vasárnaponként mind több időt fordítok legújabb kedvtelésemre, e

két nap az én napom, ki se mozdulok otthonról. Legfőképpen az esős hétvégi nyári

napokat kedvelem, nincs jobb a rossz időnél. Hadd essen csendesen vagy zuhogva,

elememben vagyok. Nyitott ablakon át szemlélem az esőt, nézem, ahogy egyenes vagy

ferde vonalban hull lefelé, hallgatom, amint zuhog, dobol a háztetők cserepein, veri az

17

utánozhatatlan ütemeket. Az arcomat odatartom, hulljon rá a permet. Az eső a természet

szimfóniája, erőt ad, feltöltődöm vele.

Az írás technikát igényel, senki nem tanítja meg, magamtól kell rájönnöm. Idő kell

hozzá: sok idő, sok gyakorlás. Türelem és kitartás. Mellesleg sokat kell olvasnom,

táguljon a látóköröm. Túlsúlyban nem magyar íróktól olvasok. Gyakorlás hiányában a

dolog úgy nem működik, hogy leülök az íróasztalomhoz, előveszem a füzetet, tollat,

veszek egy nagy lélegzetet, és írni kezdek. Ez ily módon nem megy. Száműzöm fölös-

leges gondolataimat, áthatolok a valóság falán „a másik” dimenziómba. Ez magán-

szféra, élesen körvonalazott, kikezdhetetlen, behatolni tilos! Felvetődik a legelső kérdés:

Mi legyen a kezdet? Fontos a kezdet. Kezdetben vala az ige... Nem! Alany, állítmány,

többi mondatrész... tanultuk! Azonnal a lényegre térni vagy legyen bevezető? Legyen-e

tájleírás, ami mellőzhető ugyan, de hasznos? Ne legyen. Ír az ember egy-két bekezdést,

utána nézi a falat, rágja a tollát, kortyolgatja a kihűlt feketét, gyötrődik. Hogyan tovább?

Mi legyen a következő cselekménysor? Az első lépés megtétele a legnehezebb, alaposan

fel kell rá készülnöm. Egyértelműen meg kell határoznom, mi az, amit írni akarok,

miről akarok írni, és hogyan. A vég kristályosodik ki, az a pont, ahová el kell jutnom.

Egy dolgot tudok, mit nem akarok írni és hogyan nem akarom. (Ez, azt hiszem, változni

fog... Kell, hogy változzék.)

Elhatározásom okoz álmatlan éjszakákat, eltöprenghetek a sötétben, utazgatva gondola-

taim önformáló világában.

1970: Kilencéves Alapiskola

Osztályfőnöknőnk, Csíszárné bejelenti: látogató érkezik az iskolánkba, egy partizán,

megírta háborús élményeit, író–olvasó találkozó keretén belül a diákokkal kíván beszél-

getni. Látogatja az általános iskolákat, szervezett akció. Az igazgatóság az osztályunkat

jelöli ki a vele való beszélgetésre, feladatunk kötelezően elolvasni a művet. Szétosztja a

könyvtárból megküldött új könyveket, a mű szlovák nyelven íródott, címe: Prežil som

smrť1. Az írója: Július Kaličiak, a partizán. A könyv kiadásának éve: 1969. Az előző

évben jelenik meg, a könyvtár pecsétjét még bele se ütötték. Csíszárné megemlíti, hogy

tudjuk: a partizánnak nincs lába. Nem jut mindenkinek könyv, aki elolvassa, adhatja

tovább. Az elsők között kapom a könyvet a kezembe, Csíszárné nem hagy ki. Az

1 Átéltem a halálomat.

18

ajánlja, a hét végéig olvassuk el. Ő is elolvassa, tudjon kérdéseket alkotni, amelyeket fel

kell tennünk a partizánból lett írónak. Szemmel láthatóan neki sincs ínyére, mindazáltal

el kell végeznie a rábízott feladatot, nem vallhat szégyent az iskola legjobb osztályának

tartott diákjaival.

Szlovák nyelven regényt nem olvasok, rá kell szánnom magamat az elolvasására. Két

idegen nyelvű regényem van, Bram Stocker Draculája csehül és John Knittel Abd-el-

Kaderje szlovákul. Az előbbit keresztanyámtól kunyerálom el, a benne lévő képek

miatt, az utóbbit antikváriumban vásárolom, témája okán. Két estén át olvasom Július

Kaličiak könyvét, soha nem olvasok ekkora szilaj akarattal; a szavak, mondatok,

bekezdések, oldalak, fejezetek elolvasása után örömest abbahagynám... Mégsem

teszem: dacból végigolvasom. A könyvet továbbadom Jutkának, hadd élvezze.

A szlovák órán Csíszárné kérdéseket osztogat, tanuljuk meg fejből. Egy tucat kérdést

kreál számunkra. Akkor úgy tudjuk, ő fogalmazta. Számozottak, sorrendben kell fel-

tenni a regény cselekménye alapján. Másnap a látogató miatt két óra elmarad: a fizika és

a szlovák. Csíszárné elmondja, miként kell viselkednünk, felhívja a figyelmünket egy-

egy apróságra; kioktat bennünket. Feltehetően igazgatói utasításra, neki nem szokása.

Megfigyelem: Csíszárné viselkedése nem természetes. Első gondolatom: tart valamitől,

fél az igazgatótól kapott feladattól. A határozott és humoros Csíszárné felettébb szerió-

zus és idegesen kapkodó ezen a reggelen. Viselkedése kihat ránk, érezzük, valami

különös történik.

Másnap a becsengetés után néma csendben, mozdulatlanul ülve, felfokozott izgalom-

mal, tanítói jelenlét nélkül várjuk a látogatót. A szószaporítók meghunyászkodnak. A

tanári asztalon virág, az asztal mögött három szék. Először nyílik alkalmam a Szlovák

Nemzeti Felkelésben résztvevő hús-vér partizánnal találkozni. Konfrontációra kerülhet

sor a tankönyvekből, filmekből megismert, megfigurázott „partizán hős” és egy valódi

ex-partizán közt. Úgy vélem, hallható a partizán érkezése, nem a saját lábán jön.

Nem így történik! Nyílik az ajtó, előtte semmi zaj, s két fekete bőrkabátos, zord arcú

férfi által kísérve?, közrefogva? belép egy „civilruhás”, Július Kaličiak, a partizán.

Szürke öltöny, nyakban kigombolt ing, nyakkendő sehol. Csíszárné utolsóként jön. Az

osztály tanulói katonásan felállnak, ez alkalommal egyszerre, és állunk álmélkodón. A

szemek nyíltan vagy sunyin a partizán lábára szegeződnek. Az egyiket mereven tartja,

az a műláb. Amint elhalad a padsorok között, hallani a műláb nyikorgását. (Hasonló

19

hangokat ad ki járásakor Humay Jóskának, Apu barátjának is a műlába.) Teljes a csend,

tisztán hallható a lépések zaja.

Az a gyanúm támad, hogy a látogatónk szigorú felügyelet alá esik. Mert mi a jó fenét

keres két fekete bőrkabátos pasas egy általános iskolai író–olvasó találkozón béke-

időben? Minek kell két kísérő? Egy is elég lenne. Mi zajlik le itt? Kik ezek? És tényleg

partizán ez a valaki? Csíszárné jelentéktelen „kelléknek” tűnik, az érkezők rá se hederí-

tenek, rendíthetetlenül mennek a tanári asztal felé. Kaličiakot középre ültetik, s a fekete

bőrkabátosok szorosan mellé helyezkednek. Azt várom, vegyék le a kabátot. Nem teszik

meg. Ráadásul ki se gombolják. Ülnek mereven, mosolytalanul. Abszurdum! Hogy

katonák volnának...

Se ezelőtt, se ezután nem látom osztályfőnöknőnket ilyennek! Joviális viselkedésének

nyoma sincs! Szemmel láthatóan átjárja a félelem, üdvözlő beszédének tónusa határo-

zatlan. Folyékonyan beszéli a szlovák nyelvet, de mintha kicserélték volna: ismeretlen

valaki beszél belőle. A szót a partizán veszi át, nekifog élményeinek elmondásához.

Csíszárnénak a két pasas közül egyikük se adja át a helyét. Kaličiak kicsengetésig

beszél, mondja a kötelező mondandóját, mi feszülten hallgatjuk őt. Az utca forgata-

gában nem nézném partizánnak. Nekem az a furcsa, hogy az ember, ki író, nem száraz,

gépies stílusban beszél a történelem viharai során szerzett halálközeli élményeiről,

ahogy Kaličiak teszi. Semmi átélés, semmi hatáskeltés, semmi érzelem. Betanult

szövegnek tűnik, amit mond, unja a szereplést... Kifáradt már. Kifárasztották.

A folytatás fagyos légkörében a jég nem olvad. Feltesszük az előre megfogalmazott,

bemagolt, megszámozott kérdéseinket, s hiánytalanul megkapjuk rá a válaszokat.

Kaličiak a vége felé feloldódik, tud humorosat is mondani. A két pasas változatlanul

szoborrá merevedve ül a széken, meg se mukkannak. Fülelnek, figyelnek. Az osztályból

való távozásuk hasonlóképpen zajlik, mint a bejövetelük. Közrefogás, nyikorgás, néma

csend. Senki se tesz megjegyzéseket, a legtöbben fellélegeznek, felsóhajtanak. (Norma-

lizálódunk.)

Az első író–olvasó találkozó csalódás, kiábrándulás, mintsem feltöltődés. Felejthető...

Július Kaličiakról többé senki sem mond vagy hall semmit, nem válik tananyaggá. Jött,

láttuk, aztán elviszik. Ha valakik – a hatalom szervei – egy második Július Fučíkot

akartak kreálni a személyéből, ez esetben melléfoghattak. Akkortájt senkinek sem jut az

eszébe megkérdezni, mire jó a propagandahadjárat, mi célt szolgál az általános iskolák-

20

ban, gondolom országszerte, ennek az embernek a mutogatása, egy partizán-históriának

a népszerűsítése, a nézetek konvertálása a tinédzser-korú diákok körében, akik inkább a

Beatlest, Alain Delont, a Deep Purple-t, Brigitte Bardot-t kedvelik. Nem beszélve John

Wayne-ról...

A tanárnő kacsái

Napsugaras szombati nap; kutyaugatásra figyelek fel, Muki kutyánk furcsán vakkan-

gatva ugat az udvarban, nem szokott ekként ugatni. Apu és Anyu a kertben dolgoznak,

jómagam olvasok. Hemingway-korszakomat élem, a Búcsú a fegyverektől című regényt

„bújom”. Kimegyek, megnézem, mi történik. A kutya sárga színű, pelyhedző kiskacsá-

kat kerget, hol az egyikük után fut, hol a másikuk után, orrával bökdösi, megugatgatja

őket, láthatóan játszik velük, nem ennivalónak nézi e csöpp teremtményeket; ilyesforma

apró, furcsa élőlényekkel még nem találkozott. A megrémült kiskacsák ügyesen el-

trappolnak előle hatféle irányban, a kutya megzavarodik. Erélyesen rászólok, meg-

torpan, felém néz. Eközben a kiskacsák a baloldali szomszédunk portája irányába

menekülve eltűnnek az udvarunkból. Fura közjátéknak minősítem az esetet, nem

érdekel, folytatom az olvasást, szeretném végigolvasni a regényt.

Nem telik el fél óra, csengetnek. Kinyitom a kaput, Földi Borika – Kovalčinné keresi a

kacsáit. Utcánkban, a lakhelyén lánykori nevén ismerik. Férje fura alak, hallani innen-

onnan, nehezen áll szóba az ittlakókkal; nem megy neki a beilleszkedés. Kovalčinné azt

állítja, látták a kacsákat hozzánk bejönni, ne is tagadjam le, a kutya biztosan megette

őket. Abban a magabiztos stílusban mondja, amiképpen oktatni szokott. Tátva marad a

szám, letámadásra nem számítok. A tanárnő nem önöz, mint az iskolában. Betessékelem

az udvarba, a Mukit hátrazavarom. Megharapja a tolakodó hívatlanokat. Elmondom, mit

láttam, nem mintha kötelességem lenne. „Klóranyó” nem hisz nekem; nem mondja, de

látom. Módfelett zavaró és megalázó a hitetlensége. Csak úgy, ukmukfukk bejárja az

udvarunkat, keresi a kiskacsákat, jár-kel a portán. Határozottan tagadom, hogy a Muki

felfalta volna a kiskacsákat, a kutya délben kapott enni eleget, szőröset meg nem eszik.

Kovalčinné észreveszi fokozódó dühömet, sarkon fordul, s elhagyja az udvart. Ki-

megyek az utcára, Andrik Eta a kapujuk előtt állva diadalittasan odaszól neki:

– Biztos, hogy oda mentek be, láttam, a kutya meg megette őket...

21

A népség kint ácsorog a kapuk előtt, kíváncsiak a fejleményekre, Kovalčinné nemcsak a

közvetlen szomszédjait látogatja végig, sorra járja a házakat. Miből voltak azok a

szarosseggű kis totyogók, színaranyból? Nincs mit tennem, a pletyka el fog harapózni,

ha nem kerülnek elő a kacsák. Andrik Eta tesz róla, hogy a pletykás népség azt beszélje,

a mi kutyánk ette meg a kiskacsákat. Kibandukolok a kertbe, beszámolok az eseményről

Anyunak és Apunak.

A pletyka természetesen elterjed, a családunkban azonban a kutya se törődik vele.

Higgye mindenki azt, amit akar, az eset kiderül, a hazug ember pedig lebukik.

Már feledésbe merül a kínos kacsa-ügy, amidőn egy este Anyu otthon vacsoraidőben

derűsen megjegyzi: – Andrikéknál hat kacsa hápog a hátsó udvarban... Megnőttek!

Igazgatóváltás

Az 1960-as évek nyitott korszaka – a későbbi időszakban állítják – 1973-ban bomlik

meg, zárul le. Az 1973/74-es tanév változásokat hoz a gimnázium életében, váratlan

események következnek be, kisebb lavinát indítanak el, embereket maguk alá gyűrve.

Még nem tudni, miféle súlyos és romboló események zajlanak a háttérben, mik azok a

látható és láthatatlan mozgolódások, amelyek előidézik azt a nyomasztó, feszültséggel

telített légkört, amelyet saját bőrömön tapasztalhatok közvetett formában ugyan, mégis

testközelből, mi az a folyamat, melyet normalizáció néven emlegetnek majd. A gimná-

ziumot a hullám fokozatosan érinti és hálózza be, s 1973 nyarán csúcsosodik ki.

Augusztusban Danisné önként lemond tisztségéről, a nyilvánosság előtt a lépése azon-

ban titokban marad. Belső nyomás nehezedik rá, megelégelik egy évtizedes irányítói

munkáját. Danisné tisztessége úgy kívánja, ne legyen konfliktus, félreáll a csörtetők

útjából. Új igazgatót neveznek ki Ferencz Dezső személyében. Óriási meglepetés! Hogy

ő a gimnázium soron következő igazgatója, köszönhető előző tisztségéből való elmoz-

dításának és Danis Tamásnak; Danis kiváló kapcsolatai révén protezsálja Ferenczet.

Inkább legyen Ferencz az új igazgató, mint másvalaki. Ferencz előző posztján alkalmat-

lanná (nemkívánatossá?) válik, lejjebb buktatják, jóllehet a valóságban, főleg az iskolán

belül nem így tálalják az eseményt. Pontosabban: sehogyan se tálalják. Egy-két tanár

hangosan ellenzi, hogy nem szlovák anyanyelvű ember az új igazgató. Drobnýt, az

igazgatóhelyettest óhajtanák látni az igazgatói székben, nehezen fogadják el a felsőbb

szerv által beültetett embert. A pártvonalon augusztusban megszületik a döntés, követ-

22

kezetesen betartják az egyezséget: ha a kereskedelmi igazgatója szlovák nemzetiségű,

minthogy Ličko Lóránt hivatalosan az, akkor a gimnáziumé magyar, és fordítva. Íratlan

szabály. Az új helyzetben Drobný marad a posztján örök helyettesként. Ellentétek,

konfliktusok tömkelege a politika...

Ferencz elhivatottságot érző, funkciókra alkalmas, szófogadó, halkszavú, teddide-

teddoda káder. (Űrpótló, Jolly Joker elvtárs.) Általános iskolásként emlékezetemben

megragad sötétszemüveges alakja, amint az állami ünnepeken a díszemelvényen

álldogál, a második sorban, a főfejesek mögött másodvonalbeli funkcionáriusként. Az új

közösségben kényelmetlenül érzi magát, a munkáját rendre megkeserítik. Nem egy

alkalommal fordul elő, hogy Chamula az első emeleti szertárba költözik a tanáriból, az

asztalát a szünetben, a diákok szeme láttára cipelteti le a fiúkkal, miközben hőzöng és

fel-alá trappol a folyosókon kólikás medveként. Az osztály a tanárival szomszédos, a

veszekedés, az ajtócsapkodás áthallatszik. Az osztályban levők fültanúi lehetnek a

tanáriban lejátszódó számtalan hangos és alantas eseménynek.

Ferenczet (eredeti foglalkozása tanító) középiskolai tanárként a diákok számára

kötelességtudata és hétköznapi közvetlen egyszerűsége teszi elfogadhatóvá, mintsem a

tudása. A gimnáziumban polgári nevelést tanít. Olykor határozatlannak mutatkozik

szerény jelleméből fakadóan, olykor megmosolyogtatóan gyermeteg.

A másik változás: bevezetik a „Česť práci” használatát köszönésként. Vonatkozik ez a

magyar tannyelvű osztályokra is: Česť práci-t kell köszönnie a diákoknak az épületen

belül a magyar nemzetiségű tanároknak. Bohózatba illő illem. A magyar nemzetiségű

tanárok közül ketten egyszerű magyarázatot fűzve a helyzethez kijelentik, nem várják el

tőlünk az üdvözlésnek ezt a formáját. Nem veszik zokon, ha az épületen belül néma

fejbólintással helyettesítjük a köszönést, elfogadják azt.

Mrázné, Kovalčinné igénylik a szabályokat. Meglátszik, náluk ez szerepjátszás: meg-

felelési kényszer; sehogyan se áll jól nekik a felvett magatartásforma. Kmeťová hango-

san fogadja a köszönéseket; ha a szünetben végigmegy a folyosón, lépésenként vissza

kell köszöngetnie. Csodálatos, hogy nem unja meg. Chamula az egyetlen, aki előbb a

magyarok köszönését nem fogadja, aztán a szlovák osztály tanulóiét se. Aztán kollé-

gáinak se köszön. Egy hétfői reggel Chamulát a Dobré ráno-val üdvözlöm, amire

tisztességesen Dobré ráno-t mond. Ha hétköznapi köszönésekkel üdvözlik, vissza-

köszön. Jobban hangzik a klasszikus köszönés a mesterségesen kikényszerített Česť

prácinál.

23

A modernizációs, szocialista üdvözlésforma gyakorlati alkalmazása kierőltetett, nem

honosítható; súlytalanná, tartalmatlanná válik. Kiegészíti a meglévő, történelmileg

kimúlt köszönésformulák sorát: Üdv, Cézár!, Alázatos szolgája!, Kisztihand, nagysád!,

Kitartás!... etc.

Nem úgy van az, kicsi Bori...

A „Főnök”, alias Kovács László alkoholizálásából adódó betegsége okán új fizikatanár-

nő érkezik az iskolába, D. Borbála; nem helybéli, vidéken lakik. Frissen diplomázott

fiatal tanárnő semekkora tapasztalattal. Pályafutását velünk kezdi, áldozati bárányok-

ként találjuk magunkat egy kényszerhelyzetben. Legelső érzésem vele kapcsolatban az,

hogy csöppet sem megnyerő modorú, csöppet sem vonzó; testtartása nőietlen: amorf

alakú. Finomtalanság lenne csúnyácskának nevezni, sőt azok közé tartozik, akik puszta

megjelenésükkel és viselkedésükkel ok vagy indok nélkül taszítóak. Az érzésemet nem

mutatom ki, durva illemtelenség lenne a részemről; az érzést – tényként szem előtt

tartva – elrejtem magamban.

Tanítási módszerei nem elfogadhatóak, egyben-másban fantáziátlan, óráin a tan-

anyaghoz nem fűz kiegészítő magyarázatot, felolvassa, felolvastatja a tankönyvből az

anyagot, melyet otthon szóról szóra be kell biflázni. A diákok felett álló, fölényes,

magasabbrendű attitűdjét mutatja. Módszere a diákok számára – a gimnáziumban! –

méltatlan dolog.

Az új tanárnő kisebbségi komplexusai hamar kiérződnek és felszínre törnek. Ágit meg-

különböztetett figyelemben részesíti, feleléseikor nem az érdeme szerint osztályozza,

direktív módon egy-két jeggyel rosszabbat csúsztat be neki. Olyannyira nyíltan,

szembeszökően teszi, hogy ordító a kiéleződő ellenszenve Ági iránt. Ági feleltetésnek

álcázott szekírozásait látva nekem úgy tűnnek a megmosolyogtató jelenetek, mintha egy

irigy gnóm ülne, görnyedne a tanári asztalnál, azon bosszankodva, hogy mások miért

szebbek nálánál. A lányok a tanárnőre ráaggatják a „Baribori” gúnynevet. Találó,

számos szempontból nézve.

Az osztály fiúival kapcsolatosan homlokegyenest eltérően viselkedik, mosolygós,

behízelgő énje bukkan elő. Labilis a nőci. Ha akarja, tud kedves lenni, ámde ebből az

átmeneti állapotból villámgyorsan átalakul elviselhetetlen némberré, hangnemet vált, ha

valaki olyanhoz fordul, aki nem a kedvence. Viszonyulása szemet szúr, modulálása fület

24

sért. A fiúk körében vannak kedvencek, megtűrtek, létszámhoz tartozók. Jómagam a

harmadik csoportban helyezkedem el a lajstromán. A besorolással elégedett vagyok;

D. Borbála tanárnőnél nem szeretnék sem az első csoportba, sem a másodikba tartozni.

Megfigyelhető, hogy a fiúk közül a városiakat nem kedveli, őket utálja.

D. Borbála tanárnő hathatós segedelmével az osztály tanulóinak addigi kitűnő átlaga

fizikából rohamosan leromlik. A tűrhetetlen állapotot közös erővel oldjuk meg, Pistit

megkérjük, az osztály érdekében szóljon az anyjának, beszéljen a tanárnővel. A „ráncba

szedés” diszkréten megtörténik, D. Borbála tanárnő megváltozik. Egy-két hétig olyan,

akár a jégcsap, mogorva, mint egy satrafa. Hiúságában sebzett. Idővel rádöbben: a

kialakult helyzeten kizárólag ő javíthat. Bizony, nem úgy van az, kicsi Bori...

Csavargások

Naponta sétálok esténként az alkonyat homályában tanulás előtt, mozilátogatás után.

Végigcaplatok az utcákon, rovom a lépteket, mélyeket lélegzem. Ki a szobából, ki a

házból: környezetváltás! Levegőzöm, kiszellőztetem a fejemet, feltöltődöm minden-

nemű cél mellőzésével. Flangálhat az ember a városban, nincs, ki zaklatná. Jómagam és

a külvilág „intim” kapcsolata ez. A görbe utak vándora vagyok... megyek, megyek,

megyek! Az idősek csavargásnak hívják, számukra az, hisz – látszatra – a semmittevés

jellegzetes cselekedete. Fiatalkorukban ilyenre nem jutott idejük, kimaradtak belőle; a

falun felnövő, városba beköltözött ember szemében vagyok „csavargó”, flaszterkoptató.

Tévedés, kérem! (Kisvárosi ember ilyesmivel nem „bélyegez” meg, ő ugyanezt tette, ha

kedve tartotta; egy cipőben járunk.) Sohasem töprengtem afelett, van-e értelme annak,

amit teszek. Jövés-menésemről nem kell számot adnom a szüleimnek, nem is kérdezős-

ködnek. Barátnőre, barátra nem vágyom a kései órákban, rájuk napközben szánok időt;

gondolataim foglalnak le, zavarna a társaság. A város részeit külön-külön, szisztemati-

kusan fedezem fel, járom az utcákat, tereket, átjárókat, sétányokat, sikátorokat. Néha

tudatosan, néha találomra, élvezve, miként árasztja el az utcákat az est sűrű sötétsége,

miként mosódnak el a fény-árnyék kontrasztban a színevesztett színek. A város-

részeknek, utcarészletnek, saroknak külön hangulati értéke van, az utcák, az épületek, a

kerítések, kapuzatok árulkodnak, olyanok, mint amilyen a természet; tudható, miféle

emberek lakják a környéket. Öröm tölt el, ha érdekességet fedezek fel, egy-egy díszes

fémkopogtatót a kétszárnyú faajtón, kovácsoltvas-ablakkosarat, oroszlánfejű csatornát,

25

búbos kövezetet az utcákon, kerékvetőket a kapubejáróknál. Elkapok, megjegyzek

hangfoszlányokat, szavakat, szórakozom, elgondolkodom a megnyilvánulásokon.

Magamon érzem a város légkörét, körülölelnek, belém furakodnak az éjszaka neszei. A

házak kétszerte sötétebbnek, komorabbnak látszanak. Félelemérzetem nincs; eszembe se

jut félni, nincs mitől, nincs kitől. Nekiindulok a városnak este tíz után is; a szüleim nem

ellenzik. Megkérnek, éjfélre jöjjek haza. Könnyedén, magabiztosan lépkedem; ismerem

a helyeket, tudok róluk; ahová egy sötét éjszakában nem ildomos menni, oda nem

megyek. A közbiztonság szilárd, az utcák kivilágítottak. Becserkészem az elhagya-

tottabb utcarészeket is, feltéve, ha nem az a része a területnek, ahol várható egy-egy

kóbor eb feltűnése. A városlakók ajtajaik, ablakaik mögé zárkóznak, „rendes embernek

otthon a helye ilyenkor”, hallom az iskolában.

Nem is álmodom arról, hogy nem fogom viszontlátni az épületeket, utcákat, hogy eljön

az idő, mikoron itt minden eltűnik, maga a város válik meg ősi testrészétől, eltávolítják,

mint valami kóros, fertőző szervet, s feledésbe merül mindaz a festői, időről időre

kisebbedő képmozaik, amelyet tudat alatt elraktározok magamban. Nem is álmodom

arról, hogy majd valamikor álmaimban villannak fel a már nem létező utcák egyes

eltüntetett szegletei, szakaszai... Az idő változásokat hoz. Az öreg házakat lebontják, a

várakat pusztulni hagyják...

Egy csendes este a leghosszabb, ívelt vonalú sikátor kockakövein haladok át határozott

lépteimmel. Bőrtalpú cipőm üresen kongó visszhangot idéz elő lépteim nyomán a magas

falak közt: csatornarendszer húzódhat a sikátor alatt. A sikátornak a jellegzetessége a

többiéhez viszonyítva a görbesége; ha az ember elindul rajta, nem látja a végét. Félúton,

a törésvonalnál van egy pont, ahonnan mindkét oldalra kilátni, megjegyzem magamnak

a helyet, a falon hiányzik a vakolat nagy része, csupasz téglák látszanak, amelyeket

valaki valamikor megbontott. Napközben azok járnak át a sikátorokon, akik bizton

tudják, hova jutnak ki, akik ismerik e környéket a főtér szomszédságában, akik útjukat

szeretnék lerövidíteni, akik itt laknak a környező utcák családi házaiban. Vagy azok,

akiknek nincs máshová menniük kisdolgukat elvégezni. Jómagam pusztán szórako-

zásból járok errefelé, szeretem a kikövezett, magasfalú, szűk sikátorokat, annak ellenére

is, hogy a falak tövében napok óta szikkadó szar díszeleg. Az utcaseprők e sikátorokat

nem söprik, mintha nem a városhoz tartoznának. Ha rendszeres gyalogosforgalom lenne

errefelé, nem piszkítanák tele a kövezetet. A kihalt rész a legalkalmasabb az illem

mellőzése céljából.

26

Az Észak-Afrikában játszódó kalandokat juttatják eszembe Rejtő Jenő jóvoltából,

megtestesül a Cashbah miniben. Nem tudom megállni, hogy át ne menjek a zenede

melletti sikátoron, s ha ezen végigmentem, végigmegyek a két folytatólagos sikátoron

is, melyeken át a város egyik általam kevésbé kedvelt utcájára jutok. A leghosszabb

sikátoron haladva este hallható, ha közelít valaki. A két ember egymást nem látja,

középtáj felé érve két mozgó árny tűnik fel, a meglepetés erejével hatva. Több lehetőség

fordulhat elő. Egy: elmennek egymás mellett. Kettő: egyikük megtorpan, megáll, félre-

húzódik, a másik kikerüli. Három: akinél nagyobb az ijedség, felkiált, visszafordul

hamarjában, sietős vagy futó léptekkel. Jómagam e három változatot élem át: egyik

esetben sem én állok meg, fordulok vissza.

Az őszi, nyirkos, ködös estéket kedvelem, a városra nehezedő köd és sötétség vigaszt

nyújt, magába zár. Az ember a fal mellett haladva egy sarkon úgy bukkan elő, mint

amikor otthon bekapcsolja a televíziót és a domború képernyő feketeségből egyszeriben

előbukkan a bemondó. Felhajtom válltöméses kabátom gallérját, mindkét kezemet

zsebre téve, határozott léptekkel haladok, kihúzva magamat. Aki velem szembe jön egy

sötétebb mellékutcán, ködös éjszakán, nem ismerve fel engem, az nyomban kitér

előlem. Nem szabad megfordulni, rendületlenül menni kell és minél előbb eltűnni a

sarkon. Ha ketten jönnek szembe, mellettük haladok el, érdemes kitérni, nem vágok

közéjük. Részegek, hangoskodók esetében irány a másik oldal, elslisszolok előlük!

A Bram Stoker írói és Roger Corman filmes világából kölcsönzött szórakozásaim a

ködös utcákon fura eseményeket generálnak, megképződik a valóságban is a vízió. Az

ember előre nem tudhatja, mi van az utcasarkon túl, nem árt, ha óvatos...

„Razzia” frizura-ügyben

Kovalčinné, Mrázné, D. Borbála rajtaütésszerűen ellenőrzik az osztályokban a fiúk

hajviseletét. A hír nem előzi meg őket, nincs pusmogás, nincs hírátvitel. A szünetben

érkeznek bevetésre – mondhatni: berobbannak –, szigorúan eltökélt arccal, tántoríthatat-

lan szándékkal, lássák: feladatuk nem tűr halasztást. A lányokat kitessékelik a folyosóra,

bennünket, fiúkat felsorakoztatnak. A sorakozás olyanképpen történik, hogy a falhoz

állunk; tehát elmondható: a falhoz állítanak. A nőkommandónak láthatóan Mrázné a

parancsnoka, Kovalčinné a végrehajtó tiszt, ő beszél a legtöbbet, D. Borbála a köz-

legénylány, asszisztál és csúnyán zord arcot vág tollal és papírral a kezében. Ronda egy

27

munka; fel kell írnia a neveket, gondolom, ezért esett a választás őrá. Alkalmasnak

mutatkozik e magasztos feladatra, a legifjabb tanárnő, próbálna nemet mondani.

Feltételezem, Danisné, Bachňákné, Vörösné, Csomós Barna ide nem süllyedne. Nem

tudható, miként jött össze a női hármas, Kovalčinné csalódást okoz. Ferencz Dezső áll a

háttérben, az újonnan kinevezett igazgató, az ő okos, megfontolt ötletének látszik a

mustra.

Eléggé nagy a hajam, nem takarja a fülemet, nem verdesi a vállamat, az inggalléromig

ér, néha addig se. Ha hosszabb, zavarna. Otthon rábírom Aput, ne az ő akarata érvénye-

süljön a frizurám szempontjából, mégiscsak én viselem a hajamat.

A fiúk közül Pólos Árpinak a leghosszabb a haja a gimnáziumban; meg mernék rá

esküdni, evégett hozhatta meg a döntését Ferencz Dezső. Kovalčinné Árpi elé áll;

helytelenül teszi, fel kell néznie rá, Kovalčinné alacsony termet. Árpi lenéz a tanárnőre.

A szituáció komikusnak találtatik, Kovalčinné magasra tartott fejjel kioktatja Árpit az

iskolában kívánatos hajviselet ügyében. Négyen-öten kapjuk feladatul a nyiratkozást,

aznap meg kell nyiratkoznunk, másnap leellenőrzik. Ha ez nem történik meg, mondja

nyomatékosan Mrázné, közben D. Borbála írja a nevünket, magaviseletből kettest

kapunk. Nofene, nem vártam, hogy megtisztelnek ezügyben. A fenyegetés a kettes

magaviselettel alattomosságot hordoz, hibának tartanám a lépés bekövetkeztét. Az

általános iskolában finomabb módszerrel intézték el, hogy a diákoknak ne legyen túl

hosszú a hajuk: nem voltunk kitéve pressziónak.

Mindannyian megnyiratkozunk, fölösleges a „hajcihő”. A hajunk előbb-utóbb megnő.

Barátaim elmondják, a Tompa téri borbélyműhelyben az előző nap délutánján a

borbélyok estig gimnazistákat nyírtak... Apu furcsállja a nyiratkozás időpontját; otthon

nem említem elhatározásom valódi okát.

A három tanárnő betartja a szavát: másnap ellenőriznek. A (show)műsor megy tovább.

(Sótlanul.) Mrázné és Kovalčinné elégedetlen Árpi új frizurájával, állítják, nem nyirat-

kozott meg. Árpi megnyiratkozott, látható, váltig hangoztatja, nem kenyere a hazudo-

zás; Feleden a borbélyműhelyben Együd Barna nyírta meg. Újfent kötelezik őt a nyirat-

kozásra, túl hosszúnak vélik a haját. Apelláta nuku! Humorosan és könnyedén vesszük a

frizura-macerát, nem érdemel a jelenség méltóságot, nem a diák nevetséges.

Azon töprengek, legközelebb mit fognak ellenőrizgetni... Mire való a kierőltetett

procedúra? Senki nem lesz jobb tanuló attól, ha kéthetente nyiratkozik. Akinek hosszú a

28

haja, az deviáns? Hasonló helyzet alakul ki az általános iskolában a farmernadrágokkal.

Tiltják, ellenzik a viseletét, huligánnak titulálják az embert, megszólják a diákot és a

szüleit. Téves nézet alakul ki vírusként terjedve. A mesterkélt erőlködés hasztalan; évek

múltával széleskörben elterjed a farmerruházat viselete, hordják férfiak, nők, gyerkő-

cök, a Riffle, a Levi’s, ha kopott-koptatott, senkit nem zavar. Elgondolkodtató a

pedagógus társadalom hivatalos hozzáállása az újkeletű – mármint a nyugatról beáramló

– jelenségekhez. Talán mivel nem értik meg a lényeget, avagy nem akarják megérteni,

egyszerűbb a tiltás. A tiltás kollektív döntés, az egyéni véleményt nem ildomos fitog-

tatni, az egyet nem értés kirívó.

Példaképek

Ha valaki afelől érdeklődik, ki a példaképem, noha ezt ritkán kérdezik, s ha mégis, csak

az iskolában, a feleletem rá: nincs példaképem. Sohasem foglalkoztatott a gondolat,

legyen-e. Példaképekkel tele van a padlás... Akikről tanulunk, kik példaképekként

szolgálnak, kiket annak választanak, számomra semmit nem jelentenek; távoliak,

zérusok. Cinikus megállapítás. Egyetlen megfontolás, gondolatmenet lapul mögötte:

privát ügy, ha valaki nem érdekel, ha valakit semmibe veszek. A tukmált alkotó-formáló

kollektív példaképek hamis irányt mutatnak. Sugallatra sajátíthatók ki!

Aput nem tartom példaképnek, ő az apám, több a példaképnél. Osztálytársaimnak, ba-

rátaimnak a megnyilatkozásai gyanúsak. Példaképül egy-egy olyan valakit „szemelnek”

ki, választanak szántszándékkal, ideiglenesen – előmenetelüket segítve, mi másért –,

kinek a személyisége elfogadott, kiket a tanár elkönyvel ebben a kategóriában. Leg-

gyakoribb példaképek az írók regényalakjai, a tanárok elfogadják; az Egri csillagok

hősei közkedveltek, Dobó István személye ragadja meg a diákok fantáziáját – tanári

sugallat közvetítésével. Számomra e regényalak mögött mindenkor Sinkovits Imre

színészi teljesítménye szerepel a filmből, eme kettősség kötelékében nem azonosíthatom

a példaképpel.

A regényalakok soraiból egyetlen kiemelhető példakép-típus sem mutatkozik. Szóra-

kozásból, ismereteim kiszélesítése céljából olvasok saját gyönyörűségemre. Egyetlen

valaki lehetne példaképem olvasmányaim élményeiből, kit nyugodt lelkiismerettel el-

fogadnék, de következetesen mégsem teszem – Albert Schweitzer. Életrajzából meg-

29

ismerve, példaértékűnek tartom cselekedeteit; ahogyan megvalósította önfejűen az

elhatározásait a lambarénéi kórház létrehozása kapcsán.

Az iskolában, fizikaórán (nem derül ki, miért ezen) felszólít D. Borbála, mondjak

valakit, akit példaképül választanék. Meggondolatlanul, nagyképűen válaszolok: – Az

az ember még nem született meg. – S elterelő művelet gyanánt hozzáteszem: – ...viszont

a kedvenc színészem Alain Delon.

Sokat sejtető az érdeklődő csend, a kérdező arcán az értetlenség jelei. Majd utálkozva,

hogy nyugatorientált vagyok, D. Borbála felveszi az öntudatos pózt (előreszegzi az

állát), s megkérdezi: – És a magyarok közül ki a kedvenc színésze?

Megszámlálhatatlan színészt kedvelek, de miért ne járnék D. Borbála kedvébe, miért ne

bosszantanám (provokálnám?) alkalomadtán. Nem tétovázom, kibököm: – Bánhidi

László!

A kérdező más nevet várt; tekintetét kétszer futtatja végig rajtam tetőtől talpig, a

legkisebb tanújelét adva rokonszenvének. Szájának a szögletében megjelenik a fensősé-

ges, gúnyos kis mosoly. Mi ez, ha nem a megvetés kifejeződése... Hatásos névjegyül

szolgálhat kishitű élete során! Demonstrációnak szánom, amit csinálok, nem egyébnek.

És betetőzésül kijelentem: – Piros Ildikót pedig a legszebb színésznőnek tartom...

Szevasz, Elemér!

A fiatal, meglehetősen csinos és az osztályunkban kedvelt némettanárnőnk, Szombat

Mária távozik, helyébe az 1973/74-es évfolyamban új némettanár veszi át az oktatását.

Belépője kabaréba illő, okozója Csobó Árpi. Az eset előzményeit Árpi elmeséli.

Osztályfőnöknőnk futólag megemlíti a katonai szolgálati idejét letöltő új némettanár

jöttét, a nevét azonban nem közli. Általában az igazgató vezeti és mutatja be az

osztályokban az első óráján az új tanárt, így történik D. Borbála esetében, őt Danisné

kíséri. A galibát az új némettanár esetében a fennálló helyzet generálja. Jöttekor sem az

igazgató, sem az osztályfőnök nem kíséri. Egyedül lép be az osztályba, hóna alatt

jegyzettömbbel, tankönyvvel. Tíz perc telik el az órából a csengetés óta, amikor ez

bekövetezik. Azt várjuk, az új némettanárt vezesse be valaki; érkezésekor senki se

reagál, az osztály nem áll fel az üdvözlésére, szórakozunk, pusmogunk tovább a

helyünkön ülve, ügyet sem vetve az érkezőre. Elsőnek Csobó Árpi ocsúdik fel,

30

személyesen ismeri a jövevényt, hangosan, odaköszön neki: – Szevasz Elemér! – S

megkérdi: – Hát te mit keresel itt?

Az Elemérnek szólított, fiatalos külsejű férfi fülig elpirosodva megtorpan az ajtóban –

ekkorra sejthető valami a hóna alatt szorongatott tárgyakból ítélve –, mire síri csend

támad az osztályban.

– Én fogom tanítani a németet – hangzik az erőtlen válasza.

Mintegy vezényszóra az osztály feláll, a jövevény bezárja az ajtót, a tanári asztalhoz

megy, mintha mi sem történne. Ekkor lép be az osztályfőnöknőnk, elnézést kér a

késésért, s mit sem sejtve bemutatja az új némettanárt, Csomós Elemér személyében (ki

első tanítási napján első óráját nálunk tartja).

Az osztály fenntartások nélkül elfogadja Csomós Elemért, a német nyelv tanulásával

nincsenek nehézségeink a tanár–diák viszony kapcsolatában, nehézségeket a nyelv

okozza annak, aki nem birkózik meg kellőképpen vele. Csomós Elemér igyekezete,

szorgalma dícséretreméltó, sikerül elfogadható szinten megtanítania az alapszabályokat,

illetőleg a nyelvtant.

A német nyelv közel áll hozzám, hetedikes koromtól tanulom. S hogy nem tudok

beszélni folyékonyan, korántsem Csomós Elemérnek köszönhető. A tanítási módszer és

a tananyag nem a konverzáció fejlesztését segíti elő; szavak tanulására, szövegek

bemagolására, olvasásra, szövegfordításra, diktálásra, fogalmazásra fektetik a hangsúlyt,

mint az orosznál. Csomós Elemérnek és Mráznénak ugyanazt a struktúrát kell követnie.

A különbség közöttük: Csomós Elemér jelenlétekor nincs félelem vagy stressz az

osztályban, Mráznénál a diákot kirázza a hideg.

Básti Lajos szavalni fog...

Vörösné elintézi Danisné segítségével, hogy két magyar osztály ebéd előtt részt vehes-

sen egy rögtönzött matinén, Rimaszombatban tartózkodik Básti Lajos, szavalni fog a

diákoknak. Az egyik osztály a miénk, a másik Danisnéé. Nem tervezett az előadás,

Básti Lajos a Tompa Mihály Klub vendége, este lép fel, de ha délelőtt a városban

tartózkodik, élni kell a lehetőséggel, magyarországi színész, egy nagykaliberű híresség,

nem mindennapos vendég mifelénk. A Tompa Mihály Klub elnöke Vörösné férje, Veres

János kéri fel a művészt a rögtönzött előadásra. Vörösné közönséget toboroz a gim-

31

náziumban, Veres János helyiséget biztosít. Iziben kell megszervezni a haknit, férjen

bele Básti Lajos délelőtti programjába. Az ötlet kivitelezését beárnyékoló gikszerrel

nem számol senki. Elég egyetlen picinyke banánhéj és a felületesség – a sors rendező-

jeként – átrendezi a történéseket.

A helyiséget, az Iparoskör színháztermét tizenegy órára a csemadokosok időben bebiz-

tosítják, megtörténhet a fellépés. A Csemadok területi irodája az épületben található. A

két osztály Vörösné, Danisné és Bachňákné kíséretében boldogan elhagyja az iskola-

épületet, erőltetett tempóban megyünk, szeretnénk látni Básti Lajost élőben. Óramű

pontossággal fut be az Iparoskör elé a közönség Vörösné, Danisné és Bachňákné

vezetésével és az előadó Veres János kíséretében. Őket személyautón hozzák. Básti

Lajos büszke tartású, határozott mozgású, barátságos mosolyú, erőteljes, magas ember;

amilyen a filmszerepeiben. Vörösné iparkodik főszervezőnek mutatkozni, szeretne

sorbaállítani bennünket, hogy rendezett sorokban foglaljuk el a nézőteret. Indítvá-

nyozza, várjunk egy picit az előcsarnokban, előkeríti a gondnokot (vagy kicsodát...),

addig nyissuk ki a bejárati ajtó mindkét szárnyát. Mikoron benyit a színházterembe,

legyökerezik a lába a küszöbön; a színpadi látvány fejbekólintja. A színpadon a

Rimavan táncegyüttes gyakorol, a nézőtéren ácsorgó, művészeti utasításokat osztogató

Baláž Števo irányításával. Vörösné felháborodottan startol, lövi ki magát felé. Ekkorra

valaki kitárja az ajtó mindkét szárnyát, hogy kettes sorban beférjünk. Elénk tárul a

színpadi kép, naturalista látvány: látjuk a táncolókat, akik Vörösné támadásszerű,

hadonászó közelítésére meglepetten abbahagyják zene nélküli produkciójukat, nem

tudva, mi történik hirtelen, ki az a feldühödött, kerek arcú indulatos nőszemély, az egy-

személyes agresszor. Lessük, mi fog kisülni. Az éles szóváltás szlovák nyelven zajlik.

Básti Lajos egy kukkot sem ért belőle, éppúgy nem érti a helyzetet, ahogyan azt Veres

János sem érti nagyon; ő nem a nyelvi nehézségek okán, hanem kultúrterületi pozíció-

jából kifolyólag. „Hogy létezik az, hogy »vannak« a színpadon”, jegyzi meg a költő,

„hiszen a színpadot mára lefoglaltuk tizenegy órára?!” „Ez provokáció!”, motyogja

tömör-kesernyésen.

Baláž Števo tálcán adja a magyarázatot szlovákul: a fellépés előtti próbájukat tartják, az

előző napon, az azt megelőző napon is ekkor próbáltak, nem szólt nekik senki, hogy

halasszák későbbre. Ha szólnak, megteszik. Az érintettek elképednek! A csemadokosok

nem néztek utána, van-e valami program tizenegytől a szlovák oldalról... Baláž nem

hajlandó levonulni a színpadról Básti Lajos javára, ő nem ismeri a művész urat, fogalma

32

sincs, mekkora egyéniség, hiába kérlel, megpróbál parancsolni indulatos, fröcsögő

szavakkal Vörösné. Baláž higgadt ember, számára Vörösné nem oszt, nem szoroz;

kilendíthetetlen, hajthatatlan, akár a trójai faló. Javasolja, menjünk máshová, és hátat

fordítva Vörösnének, int a zenészeknek, folytassák; a színpad sarkában a „The György

Béla People Band” rákezd. A táncpróba folytatódik, patália befejezve.

Vörösné vesztesként fordul vissza. Megalázottnak, kisemmizettnek, szégyenbehozott-

nak látszik. Arcszíne teljesen azonos a nevével. Ahelyett, hogy a világot jelentő

deszkákon a poéta fennkölt jambusai hangoznának el e kivételes nap délelőtti óráiban,

szégyenszemre fényes csizmában ritmusra ugrándoznak rajta olyannyira, hogy porzik...

A szervezők szervezése csúfosan megbukik. Danisnénak mentő ötlete támad: a Szak-

szervezetek Házának nagyterme, oda kell menni! Nosza!

Básti Lajos loholva gyalogol velünk, a személygépkocsi elment, fél óra múlva jön

vissza, hogy kivárja az előadás végét, ekként intézi Veres János. Az Iparoskörtől

toronyiránt nincs messze a Szakszervezetek Háza, legyalogoljuk a távot sietős léptekkel.

A Csemadok irodájából két lány hozza a Básti Lajosnak szánt túlméretezett virág-

csokrot és a díszcsomagolású ajándékot. A járókelők felfigyelnek az ismert színészre,

mutogatnak felé, leállnak, megnézik. A kívülálló azt hiheti, odaadó diákok kísérik a

művészt, holott a helyzet fordított...

A nagyterem szabad, kezdődhet az előadás. Egyetlen szépséghibája a helynek: a színpad

hiánya, a helyiség tárgyalásokra szolgál. Az udvar felőli oldaláról csupa ablak, hiányzik

a függöny, az udvarról belátni. Sebaj! Básti Lajos elfojtja a mérgét, túlteszi magát eme

kicsiségeken. Kiáll közönsége elé – a konferanszié szerepét nem vállalja senki –,

hosszas koncentrálás után az arcán mosoly villan át, felemeli tekintetét, megvillan a

szeme, s egyik pillanatról a másikra megelevenedik az a Básti Lajos, kit mozifilmekből,

tévéfilmekből, színházi előadásokból ismerünk: a vérbeli színész. Felgördül a képzelet-

beli függöny. Jellegzetes nagyerejű, robbanó hangja betölti a termet, a szemek reá

szegeződnek, isszuk magunkba a hangját, teljesítményét. Micsoda teljesítmény! Hideg

futkos a hátamon; karnyújtásnyira áll előttem, a Toldiból szaval, a verset teljes testével

adja elő, hihetetlen, lenyűgöző élmény.

Egyszeriben elakad a hangja, tekintetét az udvar felé irányítja, aztán rögvest folytatja;

nem zavartatja magát. Az udvaron öt-hat ember ácsorog, onnan figyelik az előadást; oda

helyezték magukat, s úgy bámulnak, mint a sül hal a terített asztalon. Az ismert orgá-

num kihallatszik az utcára, s akik felismerni vélik, kíváncsian, érdeklődőn jődögélnek

33

be az udvarba meggyőződni róla, valóban jól hallják-e Básti Lajost, vagy valaki fel-

hangosította a rádióját; s ottragadnak az előadás végezetéig, lássák testközelből élet-

nagyságban a népszerű művészt.

Danisné keresetlen-kedves szavakkal, felettébb diplomatikusan megköszöni a nagyszerű

teljesítményt, elnézést kér a kellemetlenségekért, majd személyesen adja át a virágot és

az ajándékot a diákok és az iskola nevében. Básti Lajos őszintén boldog, felfed civil én-

jéből egy szeletet, s autogramot ad azoknak, akik kérnek tőle, többek közt Danisnénak

is. Vörösné a férjével a háttérben marad leforrázottan.

Kötelességtudat

A gimnázium vezetősége eldönti, osztályunk három tanulója helyezi el az iskola koszo-

rúját Fábián László temetésén. Danisné kijelöli a fiát: Pistit, Lacit és kijelöl engem. Két

értelmiségi csemete mellé kell egy munkás csemete? Legyen meg az arány. Nem

szeretek temetésekre járni, főként kötelezően nem, erről azonban hallgatok. Danisné

nem szívleli, ha a diák ellentmond. A diák legyen kötelességtudó, szófogadó. Szófogadó

leszek. A temetés aznap kettőkor kezdődik, a koszorúért kettő előtt kell elmenni a

virágüzletbe, a vásárlást lerendezték. Az utolsó óráról elmehetünk, legyen időnk otthon

átöltözni. A szertartás meglepetésemre a főtéren, az emlékmű előtt zajlik. Tudtommal itt

nem szokás sem temetéseket, sem ünnepségeket tartani, nem emlékszem rá, nem hallok

róla, hogy ezen a helyen bármiféle megemlékezés, rendezvény, temetés zajlana. Danis-

né nem mondja meg, mi végett búcsúztatják Fábián Lászlót, az elhunyt pedagógust a

főtéren. Az általános iskolában Fábián László, Surgotta Manyika férje rajzot tanít. A

diákok Papónak hívják, akkoriban igazgatóhelyettes. Azóta tanfelügyelő lett.

Kettő előtt tíz perccel sötét öltönyben, a világoskék SZISZ-ingben és a bordó SZISZ-

nyakkendőben, a gimnázium elvárásainak eleget téve megjelenek a virágüzlet előtt, a

megbeszélt találkahelyen. Otthonról jövet áthaladok a főtéren, nem vágok át keresztben,

az épületek melletti járdán haladok. Feketeruhás emberek gyülekeznek, duzzad a tömeg.

Az emlékművet fekete zászló borítja be, előtte ravatalozzák fel Fábián Lászlót. A

percek múlásával nyugtalanabbá válok. Se Pisti, se Laci nem jön. Kettő előtt öt perccel

a szívem hevesebben ver az izgalomtól, szinte a torkomba dobog. Mi lesz, ha egyikük

se fut be? Bemajréztak? Testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyezve ácsorgok a

kirakat előtt, nem tudom, miként cselekedjek. Megígértem Danisnénak, megteszem,

34

amit kér tőlem az iskola, következésképpen nem léphetek le. A megfutamodás a feladat

elől tisztességtelen magatartás lenne. Nézem, méregetem az embereket; úgy tűnik fel,

engem néznek. Meddig kell itt dekkolnom? Pontban kettőkor megkezdődik a temetési

szertartás, a fúvószenekar hangja ide hallatszik. A virágüzlet a Derekas-sarkon, Ruffini

élelmiszerboltja közelében található, szemközt a játéküzlettel a főutcán. Hiába nézelő-

döm jobbra-balra, két osztálytársamnak se híre, se hamva. Mélyet lélegzem, bemegyek

a koszorúért. Hatalmas, de nem nehéz. Leszegezett fejjel, sietős léptekkel haladok a

főtér felé. A gyászzene hangja egyre közelebbről hallatszik. Nem gondolkodom,

megyek. Befejezem, amit elkezdtem. Barátaim cserbenhagynak, elárulnak. Eszembe

ötlik, hátha a szülők valamelyike nem engedi el őket. Pisti esetében nem értem a

helyzetet, az teljességgel érthetetlen. Nem értem Laci esetében sem, az anyja tanítónő

ugyanott, ahol Fábián László volt az igazgatóhelyettes. Megijednének valamitől mind-

ketten? Tudják, hogy nem húzom be őket a csőbe!

Hátulról közelítek az emlékműhöz, megkerülve jutok elébe. Roppant kényelmetlenül

érzem magam. A tömeg sötétlő, fekete-fehér kontrasztban nyugvó massza, alakokat

nem tudok azonosítani. Megállok, fejet hajtok, elhelyezem a koszorút a többi mellé, a

halomra. A szalagot kiegyenesítem, igazgatom, amiként másoktól látom a koszorúzási

ceremóniákon. Messziről olvasható az aranybetűs kétnyelvű felirat: Gymnázium

Rimavská Sobota – Gimnázium Rimaszombat. Kiegyenesedem, állok pár másodpercet,

meghajtom a fejemet, s határozott léptekkel elvonulok. Meg se állok, míglen messzire

magam mögé nem hagyom a feketeruhás lidércalakokat és a főteret. Letudva az aktust,

hazasietek. Feladat teljesítve: lelécelhetek, eltűnök a képből. Requiem aeternam dona ei

Domine...2

Szüleimtől tudom – elmesélik este otthon, minekutána beszámolok a temetésről –: ezen

a helyen fogadják Horthy Miklóst a rimaszombatiak 1938-ban, amikor a magyar had-

sereg visszafoglalja a várost. Az emlékműt később emelik az első világháborúban el-

esett rimaszombatiak tiszteletére: a „magyarok alatt”, ahogy a szüleim emlegetik az

időszakot. Magyar nevek olvashatók a kőbe vésve. Az In memoriam felirat alatti jel-

mondatot, Apu elmondja, (A hazáért-ot) és a nevet (Horthy Istvánét) eltávolították, a

soroknak a kimart helye látszik. Mi köze ehhez Fábián Lászlónak?

2 Örök nyugodalmat adj neki, Uram.

35

Hónapokkal a temetés után megállít az utcán Surgotta Manyika, egykori kedves

tanítóm, Fábián László özvegye, „Papóné”. Túlfűtött melegséggel kifejezi háláját, hogy

a férje temetésén én helyeztem el a gimnázium koszorúját – én, az ő és a férje egykori

diákja. Megcsókol, simogat, hálálkodik, könnyét hullatva boldogan mosolyog. Megle-

petésemben nem szólalok meg, nem tudnék mit mondani. Ha találkozik Anyuval vagy

Apuval, kiknek kínossá válik e találkozás, minduntalan megemlíti a tettemet, büszke

egykori diákjára.

A könyvek bűvöletében

Bachňákné kelti fel érdeklődésemet Erich Maria Remarque művei iránt. Egy téli tanítási

napon, pénteken az óráján megkéri az osztály tanulóit, hogy szombat délelőtt, a téli

szünidő első napján bejöhetnének segíteni neki, nem kötelező, ezt hangsúlyozza, szeret-

né átrendezni az iskolai könyvtárat, mely az osztályunk is. A kötetek a plafonig érő

könyvszekrényekben sorakoznak, beborítanak két falat. Bachňákné megdöbben, egy

mukkot se szól; fürkészően néz, amikor ketten érkezünk: Konszky Mari meg jómagam.

Nem minket vár, akikre bizton számít (az eminensekre), otthon maradnak. Kellemes

csalódás éri; ettől a naptól fogva kezd jobban odafigyelni rám. Rájön, állom a szavamat,

pontos, megbízható vagyok, tudok korrekt módon viselkedni, amellett mesterien vágok

pléhpofát, tartsanak garantáltan udvariasnak; kedvelem a meglepetéseket, egynémely

cselekedetem teljesen kiszámíthatatlan. Midőn a könyvtárát rendezzük, ajánlja, olvas-

sam el A Diadalív árnyékában című regényt, biztos benne, hogy tetszeni fog. Elfoga-

dom az ajánlatát. A könyvet kikölcsönzöm, este olvasom.

Azon a szombati napon Marit elkísérem. Ugyanazon az úton jutunk haza, illendőségből

kísérem a tömbház bejáratáig. Másutt járnak a gondolataim, Mari viselkedésére nem

koncentrálok. Nem veszem észre közeledését, nem fogadom el a meghívását, hogy

menjek fel hozzá egy órácskára. Szünidő lévén, alig várom, hogy hazamehessek a

könyvvel a hónom alatt. Mariba szerelmes vagyok egy ideig kilencedikes koromban, de

bátortalannak bizonyulok, hagyom veszni az érzéseimet. Lola mellett Mari az első

diáklány, kik nyolcadikosként kezdik viselni a miniszoknyát. Mari picit magasabb

nálam. A korabeli elvárások azt tartják, a fiú legyen a magasabb, nem szép látvány, ha

alacsonyabb a lánynál a fiúja. Ehhez következetesen ragaszkodom, emiatt nem hálózom

be Julikát, Erikát, Marit... a nekem tetsző magasabb lányokat.

36

Ravic doktor története és Remarque írói stílusa, a kitűnő magyarra fordításnak köszön-

hetően, megváltoztatja érdeklődésemet az irodalmi művek témájában. A Diadalív

árnyékában a világirodalmi alkotások felé terel, utat nyit egy feltérképezetlen területre.

Lezárom a Delfin könyvek és a romantikus kalandregények korszakát: áttérek az

általam igényelt másfajta irodalom olvasására. Araszolok és meg-megállok az irodalmi

témák képzeletbeli lépcsőfokain, határtalan az érdeklődésem: mindenevő olvasóként

ínyencé válok a magam módján. Leszűkítem az elolvasásra szánt művek garmadát,

„falom” a regényeket. Nincs nap, hogy ne olvasnék.

Akinek bizonyítani kell

Csomós Barna időigényes matematika példát ad fel házifeladatul, elvárja, oldjuk meg

másnapra. Megjegyzi, nem baj, ha valaki rossz megoldásra jut, nem az eredmény a

fontos, hangoztatja, hanem a megoldás helyes menetének megtalálása: a példa leveze-

tése. Megkéri a diákokat, kerüljék el a másoktól való lemásolást, hagyatkozzanak ön-

magukra. Odahaza előveszem a füzetet, s hogy túl legyek e feladaton, kéjes buzgalom-

mal fekszem neki. Délutánra van programom, nem hagyom estére a házifeladatot. A

példa levezetése kitesz egy teljes oldalt a nagyfüzetben, elsőre eredményre jutok. Nem

használok jegyzetfüzetet, nem próbálkozgatom részmegoldásokkal, nekirugaszkodom,

figyelmemet összpontosítva a lépésekre. Kijön egy végeredmény, elégedett vagyok:

elvárás teljesítve, füzet mehet a táskába.

Másnap matematika óra előtt, a szünetben hallom, milyen végeredményre jutott Pisti.

Ugyanarra, mint amilyenre jómagam. Mindenki másnak eltérő a végeredmény a

Pistiéhez képest. Egy árva szót se szólok, mosolygok magamban. Csomós Barna első

dolga, hogy megkérdezi, kinek jött ki x = 8. Pisti jelentkezik. Csomós kijelenti:

– Beírunk egy egyest.

Felfigyelek: osztályozásról az előző napon nem esett szó, felmegy bennem a pumpa.

– Nekem is nyolc jött ki – bököm ki jelentkezés nélkül, morc határozottsággal.

Csomós Barna, ezt nem várva, bólint.

– No igen. Akkor szintén egyest érdemel. De előbb vezesse le a táblánál a feladatot! –

És felfirkantja a táblára a megoldandó példát.

37

Kiballagok, nekilátok. Az osztályban feszült csend honol, Csomós nem szól közbe,

árgus szemmel követi a kréta mozgását a táblán, olykor némán bólogat. Pillantása,

ahányszor a tábla felé fordul, mind több ámulással tér vissza rám. A végeredményem a

táblán: x = 8.

– Hozza ki a füzetét. És hozza ki Pisti is...

Csomós összeveti kettőnk megoldott példáját.

– Kétféle helyes megoldás létezik a feladott példánál – mondja az osztálynak lassú

mosolyra húzva az arcát –, egy rövidebb és egy hosszabb. János megtalálta a rövidebbik

megoldást, Pistié a hosszabb. Nos, megérdemlik az egyest!

Laci felel

Azon a kémia órán Laci nem gondolja, hogy Kovalčinné kihívja őt felelni. Mégis

megtörténik, felelnie kell a tananyagból. Miközben Laci a tábla felé tart, látom az arcán

a tipikus baljós jeleket, ezeket stresszhatás alatt nem uralja, megmutatkoznak nála.

Rángatózik a szeme sarka. Legjellemzőbb tulajdonságait ismerem, gyanítom, abszolút

készületlen – akárcsak én, de egyelőre nem engem feleltetnek. A feladott tananyag

kétségtelenül nehéz; annak, aki nem szereti a kémiát, kínszenvedés a vegyületekkel való

bűvészkedés képletekben kibontakoztatva. Laci kémiából jeles, orvosnak készül, tudnia

kell a tantárgyat.

Laci megáll a tábla előtt, a katedra felé fordulva, valamennyien ezt a se közeli, se távoli

testtartást vesszük fel a felelésekkor, merőn néz a tanárnőre. Lázasan járhat az agya,

készül a mutatványára. Mielőtt Kovalčinné kérdezné, Laci az osztály megdöbbenésére

rosszullétet színlel, matat a zsebében.

– Be kell vennem az orvosságot – mondja a csaphoz sietve, nyitja ki a csapot, azzal a

buzgalommal, amely hasonló körülmények között elvárható. Úgy tesz, mintha bekapná

az orvosságokat, ez nem látszik, háttal áll, vizet iszik a markából, feltartott fejjel mímeli

a nyelést, nehezen sikerül, köhécsel, pislog.

Kovalčinné türelemmel szótlanul nézi, a szeme mosolyog. Várjuk, mi lesz, kap-e Laci

osztályzatot.

– Ön jól van? – Kovalčinné hangja kimért, részvét nélküli. Hosszú ideje tanít, ismeri a

diákok mesterkedéseit.

38

– Most nem tudok felelni – nyögi erőtlenül, törli meg a homlokát, fogózkodik meg a

mosdóban Laci. – Szédülök...

– Üljön le.

Lassan, csoszogó léptekkel, a padokra támaszkodva megy a helyére Laci. Legnehezebb

a nevető fuldoklás feltörésének a visszaszorítása, visszatartása. Osztályzatot nem kap,

célját eléri.

– Önt a következő órán lefeleltetem, úgyhogy tanuljon, Michalidesz!

Laci esete elgondolkodtat. Meg tudnám-e ezt cselekedni én? Tudnék-e színlelni ilyesmit

annak érdekében, hogy ne kapjak rossz jegyet? Kérdések vetődnek fel bennem, boncol-

gatom, mi a helyes, mi nem az. Bevethető-e válogatás nélkül akármi egy cél elérésének

érdekében? Vagy őszintén ki kell jelenteni, mi a helyzet, kockáztatva, hogy ötöst

kapok? Megéri-e a tanulás szemszögéből nézve? Lejáratnám-e magamat? „Veszedelmes

az a princípium, mely azt tartja, hogy a cél az eszközt megszenteli, mint amely rést nyit

a gonoszságokra”, olvasom valahol. Négyszemközt, szűk baráti körben nem taglaljuk

Laci esetét; tudomásul vesszük, mi történt, lefoglalnak teendőink. A következő órára

Laci megtanulja, bemagolja az anyagot, gond nélkül lefelel.

Chamula helyettesít

A tanárok közül az osztályukban öten nem tanítanak: Drobný, Ďurovič, Chamula,

Štrömplová, Uhrinová. Közülük az osztály számára legismeretlenebb Ďurovič. Idősebb,

vékony testalkatú, törékeny, hallgatag, szerény férfi. Fizikát tanít. Hallom róla, megjárta

a koncentrációs tábort. Ez lehet az oka, megfigyelem, hogy a lépcsőn járva állandóan a

fal mellett halad, sohase a korlát mellett vagy középtájt, a lépcsőfordulóban nem vág át,

követi a fal vonalát, időnként kezével megérintve a falat. Ebédeléskor a szakácsnőktől

zsíros, finyakos húst kér, „Mastné... mastné mi dajte...”3; ilyent én meg se ennék, azt

szereti, a színhúst a tányérján kicserélteti.

Danisné elfoglaltsága okán nem tud bejönni a második órára, helyettesítő tanárnak ki-

írják hozzánk Chamulát. Chamula az egyedüli, kinek nincs órája. A tanárnak lyukas-

óráin a tanáriban kell ücsörögnie, ez előírás. (Nem lófrálhat a városban...) Osztályunk-

ban egy-egy alkalommal helyettesít Drobný illetve Uhrinová.

3 Zsírosat... zsírosat adjon.

39

Módfelett elcsodálkozik az osztály, midőn Chamula lép be. Nem tudjuk mire vélni a

dolgot, magyar irodalom óra van, senki sem tételezi fel, hogy Chamula mondjuk ajtót

téveszt. Üdvözlésére felállunk, néma csend kerekedik, lehetne hallani a légy zúgását, ha

arra figyelnénk. Chamula elfoglalja a helyét, egy intéssel leültet bennünket. A csend

megreked a falak között, mozdulatlanná merevedünk, lélegzetünket visszafojtva várjuk,

mi lesz. Chamula ránk se néz, előszedi és széthajtogatja az aznapi Pravdát, leteszi az

asztallapra, kisimítja, tisztán hallható a papír sercegése, zord arccal olvasni kezd.

Érezhető a feszültség, vibrál a levegő körülöttünk. Senki nem mozdul, senki nem mer

mocorogni, instrukció híján megdermedünk.

Chamulától tartanak a diákok, mi viszont nem tudhatjuk, miféle ő, ha tanít. (Sohasem

tudjuk meg.) Jómagam azt várom, szólaljon meg, mondjon valamit, beszéljen a kedvenc

témájáról, szlovák irodalmat tanít, mi szintén tanulunk szlovák irodalmat. De nem, neki

fontosabb az aznapi Pravda. Tudomást se vesz rólunk. Sértődött, hogy egy magyar

tannyelvű osztályban magyar irodalom órán kell?, kénytelen helyettesíteni egy magyar

ember utasítására. Ferencz Dezső, ki nem ismerheti őt és különcködéseit, sértődöttsé-

gének az okozója. Drobný és Uhrinová mikor helyettesít nálunk, szóval tart bennünket,

társalgunk, nem okoz különösebb gondot az osztály tanulóinak az összetétele. Drobnýt

és Uhrinovát szimpatikusnak találjuk. Chamula mindenben kivétel, reá szabályok nem

vonatkoznak. Jelenlétében a jókedv hamar elpárolog.

Az óra végéig nem változik semmi. Csendben, példátlan fegyelemmel, mozdulatlanul,

semmittevéssel, gondolatainkba mélyedve, zsibbadó fenékkel üljük végig a negyvenöt

percet. Az óra percmutatója lelassul ezalatt... Csengetés előtt Chamula abbahagyja a

Pravda olvasását, feláll, fogja a cuccát, int, ne álljunk fel, s lomha léptekkel elhagyja az

osztályt. Az ajtót becsapja. A csendet a túl zajos csengetés oldja fel. Nem tudunk a

történtekhez mit hozzáfűzni, ékes szóval nehéz kommentálni. Egymásra tekintve az

arcunkról leolvasható a vélemény. Siralmas és röhejes a helyzet.

Hogy Chamula semmibe vesz bennünket, aligha tudatosítjuk.

Temetik a vajdát

Nagy a csend a főutcán, megszűnik a gépjárműforgalom. A zajtalanság éjszakánként üli

meg az utcákat, nappal, munkanapokon ritkán. Nyomuló emberáradatot pillantok meg a

főtér irányából, ugyanekkor szomorú, furcsa zene simogatja a fülemet. Hegedülnének?

40

És tényleg! Megállok a járdán, a Temják-féle textilüzlet kirakatai előtt, nézem, mi törté-

nik. Mások se mennek tovább, kíváncsian megállnak. A tömeg közeledtével erősödik a

zene. Rendezett sorokban, jórészt fekete öltönyben, fehér ingben, elmélyülten hegedül-

ve legalább száz cigányember lépked az út aszfaltján. Akin nincs sötét öltöny, fekete

gyászszalagot visel a karján. Két vagy három férfit az első sorból látásból ismerek,

helybéli zenészek. Hallom a hátam mögül: meghalt a vajda, a vajdát temetik, micsoda

nagy temetés... Feltűnik a lóvontatta halottaskocsi, bakján dolmányban a hajtó: a gyász-

huszár (felbérelt kocsis, nem cigányember). A két fekete ló fején partvisszerű, korom-

fekete, bolyhos valami. A járgány oldalai nyitottak, az értékes keményfából készült,

drága koporsó aranydíszes. Rajta és a kocsi oldalain koszorúk. A nézelődő, járdán álló

férfiak leveszik a kalapjukat, az idősebb nők keresztet vetnek magukon, az anyák

elcsitítják kérdezősködő gyereküket.

A kocsi mögött a család és a rokonság tagjai egymásba karolva lépkednek, a nők han-

gosan zokognak férjük oldalának dőlve. Legelöl halad a vajda legidősebb fia. Meg-

termett, büszke tartású, magas, jóképű, fehér bőrű férfi. Őt még nem láttam kiöltözet-

lenül, hanyag külsővel, ittasan. A közelemben sugdolóznak: ott megy Lida... az meg

Ribiszke, a javasasszony... a pipás Szedra... nicsak: a Buchan!

Az elhunyt vajdát Rimaszombatban tisztelet övezi. Szavatartó ember hírében áll, rendet

tartott a Seregben. A család a Mező utcában lakik, onnan indult a menet. A halotti

ágyon kiterített vajda viselte holtában jellegzetes, zöld színű kalapját, melyhez életében

ragaszkodott. Lovaskocsi a temetkezéseknél 1971-ig áll rendelkezésre, s hogy fenn-

maradjon, a múzeum udvarán helyezik el. Helyette 1203-as Škoda a koporsószállító-

jármű. A lovaskocsit kölcsönkérik a múzeumtól, s hogy zavartalanul elhaladhasson a

városon át a temetési menet, leállítják a szembejövő gépjárműforgalmat arra az időre.

Szemlélem az előttem elhaladó, egyetlen nagy menetet alkotó sokaságot, s hiába

tekintgetek a főtér felé, nem látom a végét. Lassan elindulok, folytatom az utamat. A

zenészek első sora túlhaladja a Tompa vendéglőt, az Iparoskörnél tarthatnak, amikor a

Tátra főtéri sarkán megszakad a tömeg. A gyászmenet vége felbomló, a menetoszlopot a

belváros mellékutcáiban lakó, szüleikkel máshonnan idetelepült, rendetlenkedő,

mosdatlan cigánygyerekek zárják, egyiküknél ósdi nyirettyű, azt nyűvi, nyuvasztja,

nyekergeti. Nem zavarják el, hagyják bohóckodni; lehet zenész belőle... A menetet

személyautók, autóbuszok követik, torlódik a forgalom. Egyik sofőr se előz, dudál;

temetési menetet nem illik megelőzni.

41

Az írógép

Írógépet szeretnék. Megvétele a szüleim részéről áldozattal jár, az írógép méregdrága. A

lehetőség, hogy használtat kapjak, fel sem merül egyikünkben se; vadonatúj kell, nem

holmi régi, özönvíz előtti szerkezet, mint amilyeneket az irodákban látok. Olyat nem

akarok, azok rondák. A papírüzletben kitippelem a legújabb típusú, új szériagyártású

Consul gépet. Tetszik a formája és a színe, külseje áramvonalasabb a régebbiekénél. A

vitrinben narancs- és krémszínű látható, nekem a krémszín az elfogadhatóbb. Lapos,

szimmetrikus, esztétikus, igényes kivitelezésű asztali írógép. Első látásra megnyeri a

tetszésemet. Kacérkodom a narancsszínűvel, az sem lenne rossz. A színt erősnek

találom, hivalkodó. Hetente többször bejárok a papírüzletbe, ragasztót, radírgumit,

ceruzát, tollat vásárolok, ami pusztán ürügy, közben gyönyörködöm az írógépben, már-

már magaménak tudva. A probléma az ára: négyezer négyszázötven korona. Hihetet-

lenül sok. Apu havi nyugdíjának négy- vagy ötszöröse. Az olcsóbb táskaírógép jóval

kisebb, olyféle, mint amilyet Górász Jóskánál látok; de csúnyának, esetlennek találom,

nem kell.

Egy napon Anyu kijelenti: az írógépet megvehetjük. Elmegyünk a papírüzletbe, Anyu

és Apu látni akarja a gépet. Leírhatatlan az örömöm, amikor otthon a kofferszerű

masszív tokból kiemelem a krémszínű Consult. Hazáig én cipelem, nem engedem, hogy

Apu segítsen nekem. Megbirkózom a súllyal, beleizzadok. A szobában érzékelem az

írógép gyári szagát, hideg, fémes tapintása kellemes. Hosszasan nézem, közelről, távol-

ról, vizsgálgatom a szerkezetét, leemelem a fedelet, tanulmányozom a mechanikáját,

ide-oda tekergetem a piros-fekete színű szalagot. Apu is megvizsgálja, elégedett a

választásommal. Lelkiismeretfurdalás gyötör a kiadott pénz mennyisége okán. Írógépre

szükségem van, szüleim tudják, nem nyugodnék bele, míg meg nem veszik. Hosszú-

távon megtérülhet. Nincs tudomásom róla, hogy lenne más osztálytársamnak gépe.

Megint valamiben első vagyok. S hogy nem tudok tíz ujjal írni, nem okoz gondot;

megtanulom, lesz rá lehetőségem, tanítanak gépírást!

Végigolvasom az útmutatást a gép kezelésével kapcsolatban, a kofferből kiveszem a kis

táskácskát, a billentyűzet tisztításához való kellékek találhatóak benne. Estig el sem

mozdulok a gép mögül, magához láncol, lefoglal, elvarázsol, kiszippantva az idő érzé-

kelésének valóság-világából. Tanulmányozom, ütögetem a billentyűzetet, állítgatom a

tabulátort, hallgatom a henger csilingelő jelzését. Füzetből kitépett papírt helyezek a

42

gépbe, írok, pötyögtetek, próbálgatom, felfedezek. Boldogság tölt el. A betűkínálatban

nincs külön „ö” és „ü”, mint a régebbi írógéptípusoknál, külön ékezetes (két pontos)

holtbillentyű sincs, melynek írásjele ráhelyezhető lenne az „o”-ra és az „u”-ra; macska-

körömmel helyettesíthetőek az ékezetek. A gép a cseh és a szlovák nyelv ábécéjéhez

igazodik. Világmegváltó terveim születnek, írni akarok halaszthatatlanul, akkora az

energiám, mint még soha. Csakhogy ezt rajtam kívül nem veszi észre senki.

Árvíz!

Hetek óta esik, olybá tűnik, az eső nem áll el. Megnyílik az ég alja, nincs senki, aki

elállítaná. A Rima vízszintje emelkedik, a víz színe megváltozik, sárossá válik, faágak,

fatörzsek, törmelék úsznak a mind jobban nagyobbodó hullámok tajtékai közt. Vízbe-

fulladt állati tetemeket: macskát, tyúkot sodor az ár. Iskolából, moziból hazajövet

megállunk a hídon, hosszan nézzük az áradó folyót. Mintha nem is az a patakszerű, a

legnagyobb nyári melegben teljesen leapadni képes nyugodt Rima lenne az a sötétlő,

rohanó víztömeg. A víz, állítólag, vonzza az embert. Csalóka érzésünk támad, mintha

uszályról vagy hajóról figyelnénk az alant háborgó, zavaros tengert, mereven nézve a

vizet azt látjuk, rohan velünk a híd. A Krnáčék háza menti folyóparti ösvényt, mely

lerövidíti az utat a hídtól a Kispartra, belepi a víz. Nem kétséges: a Rima ki fog önteni,

ha továbbra is esni fog tőlünk északabbra, Nyústya és Tiszolc környékén, „Janoéknál”.

Jómagam nem aggódom, a házunkig nem fog elérni az ár. Ha tényleg kiönt a Rima,

napokig biztosan nem megyek iskolába. Átéltem ilyesmit ’65-ben. Ez igazolt mulasztás.

Október 21-én, délután mozgolódás támad az utcánkban, terjed a hír: a Rima kilépett a

medréből. Azt meg kell nézni! Az árvíz az évtized egyik nagy eseménye, e nemkívána-

tos természeti katasztrófa korántsem hétköznapi jelenség. Valaki azt hangoztatja, azért

történik ez, mert leeresztették a megtelt klenóci víztárolót. Két óra tájt, iskolából haza

jövet veszedelmesen magas a vízszint, az iszonyatos mennyiségű rohanó víztömeg köz-

vetlenül a híd alsó felülete alatt folyik, nyaldosva a vasbetont, a híd két sarkánál

gyülemlik, kavarog a hordalék. Igyekszem átjutni a túlpartra. Otthon Anyu a szállingózó

ellentmondó hírek hallatán aggódik miattam, mivel a szokott időben nem érek haza. Az

iskolában elhúzódik az ebéd. Ötödikes koromtól az iskolai menzára járok, persze mire

hazaérek, eszek.

43

Delics Irma lesi a történéseket vagy átcsoszog valamelyik szomszédjához egy kis

traccsolásra. Nem zavarja őt, ha szemerkél az eső. Habán Manya és Anyu kimegy hozzá

az utcára, s Habánék oldalán szóba elegyednek egymással. Irma siketnéma, szembefor-

dulva kell vele állni, hogy az ajakról le tudja olvasni, ki mit mond. Amikor egy har-

madik személy a háta mögött mond valamit, észreveszi a szemben levő arckifejezéséről

vagy szemmozgásáról, amire jóindulatúan mosolyog. Habán Manya attól tart, hogy

emelkedni fog a víz szintje. Irma arra a lehetőségre, ha az utcának ezt a részét is el-

öntené a Rima, azt feleli: – Enkemet a párnács csekgem fenntárt a víszen.

Szunyaiék készülődnek, Anyu se marad tétlen. Apu csekély érdeklődést tanúsít a víz-

áztatta külvilág felé. Gumicsizmát húzok, a csizma kicsit nagy, az Apué, esernyőt

veszek a kezembe, s Anyuval odacsapódunk Szunyaiékhoz. Erika mellé szegődöm,

Erika a legfiatalabbik és a legszebb Szunyai-lány, elsőéves gimnazista. Az új utcán át a

Gondűzőig jutunk el, jócskán bokán felül ér a víz, a Rima felől felfelé folyik a Gottwald

utca aszfaltján, arra, amerre utat talál magának. A szint emelkedik, a víz megfékezhetet-

len. Átfolyik a hídon, víz alatt van a part mindkét oldala, a Mező utca, a Kispart, a Sereg

területe, a Kongó mögötti patak vonala se látszik, a vendéglő épülete egy sziget a tenger

közepén. A víz hívatlan látogatóként hatol be a lakásokba. A Sereg házai üresek, e terü-

letet lebontásra ítélték, lakóikat régen elköltöztették máshová. A Kisparton a portákat

elborítja a víz, ez a sor esik a legközelebb a folyó és a patak mederhez, ’65-ben itt

keletkeznek a legnagyobb károk az épületek belsejében. Falak, bútorok, szőnyegek,

pincék mennek tönkre. A látottakból arra következtetek, a túloldalon is szétterül a víz

lakótelepen; a folyóparthoz viszonyítva alacsonyabban terül el.

Állunk a vízben, s felfigyelünk egy, a háborús filmekből ismert, kétéltű, páncélozott,

orosz katonai járműre: szeli a vizet a Mező utca irányából, mifelénk tartva. A járműnek

az orr-része olyan, akár a cápáé. A sokkerekű monstrum felső nyílásából derékig a város

első embere, Lenner Egon látszik ki. A jármű ráfordul az új utcára, s a legveszélyezte-

tettebb területre, a Kispartra tart. Nyomvonalában hosszan kavarog a víz.

[Lenner Egon váratlanul megbetegszik, tüdőgyulladást kap. A valódi okot kevesen

tudják, nem verik nagydobra a város első emberének balesetét. Apu elsőkézből értesül,

otthon elmondja, mi történt. Lenner Egon gyalogos-gumicsizmás terepszemléje során

megcsúszik a Rima medrének a közelében, beleesik a vízbe, elragadja az ár, alig tudják

kimenteni őt az oroszok.]

44

Vissza a Kis utca felé megyünk, az utca közepén, vízben. Ügyelni kell, hová lépünk, az

út melletti sáncban néhol derékig érhet a víz. A Rima vize a Gottwald utcán a Kis utcáig

nyomul fel, annak magasságában áll meg. A peremváros területe a Rima felől a Kis

utcáig enyhén emelkedő, bicajozáskor érzékelhető. A Kis utca a Gottwald utcához

képest magasabban fekszik.

A mentési munkálatok során a város folyó menti részeiről evakuálják a veszélyeztetett

lakókat és üzemeket a feladatra kirendelt munkásőrök. Az orosz katonaság a kaszárnya

környéki elöntött terület háziállatainak mentésében segédkezik.

Aznap vetítik a moziban A nyomorultak című kétrészes filmet, mind a két részt egy-

szerre, készülök a megtekintésére, érdekel a történet, rögtön az első vetítéskor nézném

meg. A filmet érdemes az első napon, az első vetítéskor megnézni. Az egyik ok az,

hogy ha tetszik a film, megnézem másnap is, a másik ok prózai: a legelső vetítéskor

csendes a gépterem, a gépész és az igazgató nézi a filmet, másnap kommentálják maguk

közt, s a beszéd kihallatszik a balkonra. A hónap elején kiragasztgatott plakátokon levő

„Bedári” című francia–NDK koprodukcióban készült film eleinte nem mond nekem

semmit, elsiklok felette. Amikor hallom valakitől, hogy e hónapban adják A nyomo-

rultakat, beugrik, mi a magyar cím szlovák megfelelője: Bedári! A hirdetővitrinekbe

egy héttel korábban elhelyezik a fekete-fehér fényképeket, játszik a filmben Jean Gabin,

Bourvil, Bernard Blier, Serge Reggiani. Parádés szereposztás! Beazonosítom a filmet,

amióta megvan a filmenciklopédia, utánanézek a filmeknek. Elkap a filmláz, s tessék,

amikor megnézhetném Victor Hugo regényeposzának 1957-es színes, szélesvásznú,

koprodukciós filmváltozatát, kiönt a Rima!

Este nem jön álom a szememre. Egy ideig a tévét nézem, a műsor érdektelen, nem

adnak nekem való játékfilmet. Lefoglalom magamat, nekilátok elolvasni az egyik

kötelező olvasmányt, Mikszáth Kálmán művét, a Tót atyafiak, illetve A jó palócok

címűt. Tartalmukat Bachňákné kérdezni fogja, ajánlatos elolvasni. Jó, hogy eszembe jut.

Előtte kezembe veszem az Árvíz Indiában című művet, de hosszúnak találom. Az

alkalom ideálisnak látszik az olvasásra, hasznosan múlatom az időt. A Mikszáth-

kötetben az elbeszélések különállóak, a címek alapján legérdekesebbnek és a leg-

aktuálisabbnak mutatkozóval kezdem, A bágyi csoda cíművel (amelyben visszafelé

folyik a Zagyva patak).

Hajnali fel ötre végzek két feketekávéval és a Mikszáth-kötet felével, utána kimegyek

nézelődni, nem érzem álmosnak magamat. A víz közelebb nyomul az éjszaka folyamán

45

a házunkhoz, a fadepó kerítésének hosszáig áll a víz az utcán. A Rima szintje folyama-

tosan emelkedik. Reggel alszom el, délelőtt elnyom az álom tengere. A Rima fentebb

apadni kezd, csak még Rimaszombatban nem érzékelhető.

Gyakori, elemeire bomló álmom, vissza-visszatérő motívumokként váltogatja egymást;

az egyik: sötétben, gyér lámpafénynél, hazafelé jövet nem bírok átmenni a hídon, le-

ragadok, s ha erőlködés árán sikerül a hídnak egy vonalán eljutni a túlpartra, a vízszint

miatt az új utcán képtelen vagyok haladni; a másik: V alakban kettéválik alattam a híd-

szerkezet, s belepottyanok a vízbe.

Az Orosz Klubban

Moziból hazajövet, ha megkívánom a sört, az Orosz Klubba térek be. A világos sört

sokáig meg se ízlelem, keserűnek tartom. Itt nem csapolják, üvegeset adnak, tízeset,

tizenketteset. A Gemer védjegyűt kedvelem meg, a helybéli sörgyár terméke, híres or-

szágszerte, jó sör, exportálják számos országba. A Kongó csapszékébe nem érdemes

menni, iszákosok züllött helye. (A Sereggel szemközti új létesítményt évekig Belfegornak

nevezik az akkortájt sugárzott, francia tévéfilm-sorozatbéli „sötét” alakról: Belphégorról;

a feketék-lakta afrikai ország neve később „honosodik” meg, terjedt el a közbeszédben.)

Az Orosz Klubot a szovjet hadsereg tisztjei részérére hozzák létre, nyitják meg. Az

épületben, melynek egy részét alakítják ki e célra, a Járási Építő Vállalat legelső iroda-

háza székelt. Az irodaépület mindaddig ráccsal lezártan és elhagyatottan kallódik, amíg

valakiknek eszébe nem jut létrehozni benne a klubot. Az ablaküvegeket betörik, a pár-

kányokon megtelepszik a kosz, azok, akik tárgyak elemelése okán hátulról bejutnak az

alagsorba, szétszedik az illemhelyeket, mosdókat, s mindent, ami elmozdítható, kimen-

tenek magánhasznosításra. Az alagsor utca felőli vécéiben szabadon hagyott szenny-

elvezető csövekből a bűz folyamatosan kinyomul az utcára, a járókelők az épület előtt

sietősre fogják lépteiket, nem csupán csatornabűz érződik, de annak szaga is, amit egyes

kétes egyének otthagynak, azok, akik valamilyen oknál fogva használják az épületet,

vécének tekintik az alagsor helyiségeit. A bűzt a szél oszlatja el.

Az épület alagsori részének a felét átalakítják, használhatóvá teszik az illemhelyet. A

bűz továbbra is marad ezen az oldalon, megüli a falakat, terebélyesedik, nem sejthető,

pontosan miért.

46

A klubba széles belső lépcsőfolyosón baktathat fel a látogató. Benn a bárpultnál a

sarokban elidőzöm egy félórácskát, nem többet, máshová nem telepszem; ha a hely

foglalt, kitolatok onnan. A pult mögött Ruttkayné szolgál fel, harmadszori látogatá-

somkor szó nélkül elém teszi az üveget és a poharat, meg se kell rendelnem az italt. Fél

könyökkel támaszkodom a bárpultra, nézelődöm kedvemre. Ez a megszokott lezser

pózom, Philip Marlowe módra. A nagyteremben biliárdoznak, a vendégeket leköti a

játék. Nincs hangoskodás, hallatszanak a biliárdgolyók koccanásai. Cigarettafüst úszkál

a csillár alatt, éjféltájra beteríti a termet. Éjszaka kettőkor zár a klub, másnapra a

helyiség nehezen szellőzik ki, nem építettek be ablakot. A szovjet hadsereg ide járó

oficérjei otthonosan érzik magukat, kigombolkoznak, szívják a szopókás cigarettát – a

szopóka közepét összenyomják –, szájukból úgy áll ki ez a fajta, mintha szipkából

szívnák, isszák, öntik magukba az italukat, öntik, ha vodka vagy borovicska, krétázzák a

dákójukat; nincs hiányérzetük, válton állítják, jobb nekik itt, mint odahaza. Meg is

látszik sokukon.

Hallom, egyetlen dolgot nehezen tanulnak meg: hogy mifelénk a vécépapírt használat

után a kagylóba helyezik. Állítólag ők a vécépapír helyett felvagdosott újságpapír-

darabokat ledobják a kőpadlóra. Egy alkalommal, moziból hazafelé jövet kényszerűen

besietek az Orosz Klub alagsori vécéjébe, meggyőződhetek róla. Többé ide nem jövök,

a ledobált, szaros újságpapírok látványa, szaga taszító. A látvány és a szag kénysze-

rítheti azokat a szovjet tiszteket is, kik, elhagyva a klubbot, a Rima hídjáról célozzák

meg a folyóvizet. Mivel a Rima a Sajóba, a Sajó a Tiszába, a Tisza a Dunába, a Duna a

Fekete tengerbe ömlik, s a tenger mossa a Szovjetunió partjait, a hugyozó tisztek

közvetett módon – a demokratikus centralizmus jegyében – hazaüzennek...

Korábban az eleinte patyolattiszta illemhely az újonnan megnyíló peremvárosi ven-

déglőben, a Kongóban akkor válik használhatatlanná, miután délutánonként rendszere-

sen látogatják a szovjet hadsereg katonái. A toalettpapír-tekercsek eltűnnek, elfogynak,

helyükbe darabokra szabdalt újságpapír kerül. Sokan helytelenül vélik, hogy a Sereg

lakói rondítják el a helyet, a katonákra nem gondolnak. Közös, internacionalista tett

eredménye a kagylóba dobált, újságpapír által eredményezett dugulás: szovjetek,

cigányok, részeg peremvárosiak műve, minek következtében a lefolyni nem tudó

öblítővíz az előcsarnok kőpadlóján terül szét kétujjnyi vastagságban, a jellegzetes bűz a

bejárat előtt érződik. Hogy ilyesmi ne történjék meg, a vécéket bezárják. Ez sem segít,

az ajtót betörik, berúgják... Az ember találékonysága végtelen, hallgat a természet

47

szavára, s esténként a vendéglő fala és a patak közti füves részt használják egyesek

folyékony, félszilárd vagy szilárd ürítésre.

F. Dodi (a Kukac) az Orosz Klubban meginvitál az asztalához, összeismerkedem egy

magyarul is beszélő egyenruhással. Egyszerű közkatona, tisztisofőr, ki a felettesére

várakozik. A tiszt megengedi neki, hogy bent lehessen, nem kell a gépkocsiban vára-

koznia, ihat is valamit. F. Dodi fizeti neki a rundokat, a katona a harmadik üveg kólát

issza, ízlik neki.

Halkan beszél, félelem érződik rajta, pislog ide-oda, mint a rimóci nyúl, lesi, nem

figyeli-e a tisztje. A távolkeleten katonáskodik, nagyvárosokat távolból látott, s áthalad-

va Kassán, nem hiszi el, hogy szocialista állam területén tartózkodik. Rimaszombat a

legek netovábbja! Nem fér a fejébe a másmilyen valóság; az üzletekben mindenféle áru

kapható, a kenyér friss, van tej, vaj, hús, csokoládé, a moziban színes amerikai filmeket

is vetítenek, az emberek divatosan öltözöttek, nincs forrongás, utcai sztrájk, mindenütt

angolvécé működik, rájuk ülhet, tetszik neki. Elárulja, Rimaszombatban lát először

tekercses vécépapírt; előbb azt hitte, zsebkendő helyett kell használni. Náluk, a

falujukban üresek a polcok, a termékek jegyre vásárolhatók, ha vannak egyáltalán,

vécézéskor az épületek vécéiben guggolni kell, négyzetekre vágott újságpapírt használ-

nak, miáltal előfordul, hogy a lakosság jelentős része naponta az újságban megjelent

vezető politikusok fényképeibe törli a fenekét. S használat után a papírt az ott elhelye-

zett kosárba kell tenni, nehogy eltömje a vékony csőrendszert!

Kijelentései hihetetlenül hangzanak, jegyrendszerrel, áruhiánnyal nem találkoztunk, a

lyukbaszarás (pardon: a bélsárnak a nyílásba való pottyantása) pedig ismeretlen foga-

lom, amiként F. Dodi (a Kukac) fogalmazza. Egyet s mást elmondunk neki, megdobjuk

egy-egy üveg sörrel, vigye magával, fogyassza el. A gyerek boldog, örül, hogy anya-

nyelvén beszélhet velünk.

Elcsattan egy pofon

A legutolsó délutáni óra után az utcai büfénél isszuk, kortyolgatjuk a kofolát, hatalmas

gesztenyefa alatt ácsorgunk, gyökerei kilátszanak a felszínen. Az egykori telket lebon-

tották, a fát nem vágták ki, beárnyékolja a büfét. Baráti társaságban vagyok, felhőtlenül

beszélgetünk. Aztán pofon csattan az arcomon. Nem tudom, miért kapom. Semmi olyat

48

nem mondok, ami miatt megérdemelt pofon járna. Kimeredt szemmel nézek az el-

követőre. Alig ismerek rá, nagyzoló felfuvalkodott ficsúrt látok dühömben.

Semmiségekért barátok nem pofozkodnak, akkor sem, ha a kijelentés, megjegyzés,

elejtett szó, mondat esetleg sértésnek minősíthető. Nem a pofon fáj; az fáj, hogy a régi

barát adja. Szégyenemben hideg verejték járja át a testemet, megnémulok, nem jutok

szóhoz. Megkérdezném én, miért kapom, mégse teszem; mélységesen hallgatok, meg-

szégyenülten, pirosodó égő arccal.

Elfogyasztom a kofolát, visszaadom az üveget Hogelnénak, sarkon fordulva otthagyom

a társaságot: eloldalgok onnan. Besietek a gimnázium épületébe, az első emelet jobb

szárnyának férfivécéibe megyek. Magamra zárom a fülkék egyikének ajtaját, s a kagy-

lóra ülve teret engedek a néma könnyhullatásomnak. Gondolkodni se bírok, zavaros

képek zuhataga gomolyog a fejemben. Zakatol a kérdés: Miért? Miért? Nem tudok

visszaemlékezni rá, mit mondok előtte, arra se emlékszem, miről beszélünk. Lányokról?

Szerelemről? Szeretkezésről? Ugyan mit mondhattam én? Az ember „fegyelmezésé-

nek”, „helyretételének” létezik kulturáltabb módja, nem a pofon a legcélszerűbb. A

szülői pofon indokolható; ilyet én nem kapok. A barát pofonja, ha nincs rá egyértelmű

ok és magyarázat, sértés, törésvonal, határkő, egy időszak lezárása, újraértékelése.

Nem érdekel, mennyi idő telik el, tíz-húsz perc, tökmindegy, lelki sérülés ér, zúg a

fejem. Hideg vízben megmosom az arcomat, zsebkendőmmel megtörölközöm, bele-

nézek a tükörbe. Piros a szemgolyóm, egye fene... Feltételezem, üres az osztály, min-

denki hazament. Be kell mennem a táskámért, nem szeretnék senkivel találkozni.

Hagyjanak békén!

Ilyenkor történnek azok az események, amikor a sors kitárja előttem a kapuit. Némely

eseményt jelentéstelinek látok. A második emeleti folyosó lépteimtől kongó üressé-

gében, az osztályunk előtt, szembe találkozom Mártával, az alsóbb évfolyamból. Észre

se veszem a jöttét, halkan járó kis párduc. Magyar lány, szlovákba jár. Beszélő viszony-

ban vagyunk, annakelőtte az Ifjúsági Klubban ismerem meg, barátságos teremtés, járnék

vele. Felvetődik bennem a lehetőség kiaknázása, ámde egyvégtében foglalt, váltogatja a

fiúit, nem marad meg egynél. Rövidtávú lennék én is.

Megáll előttem, rám mosolyog. Szeretem a mosolyát. Érzéketlenül, bágyatagon nézhe-

tek rá, mert azt kérdezi: – Mi történt veled?

– Valami belement a szemembe, kidörzsöltem.

49

– Öblítsd ki vízzel – mondja, és benyit az osztályunkba, hogy segédkezzen. Megteszem,

amit mond. Orvoscsalád gyermeke. Az osztály üres, a székek, egyetlen szék kivételével

a padokon, lábaikkal felfelé. Jelképek; fejreáll a világ. Rosszul érzem magam, ordíthat-

nékom támad.

A kapunál Márta elé állok, nincs hozzá lelkierőm, hogy elkísérjem, meghívjam bárhová,

s felhőtlenül társalogjak vele. A történtekről nem beszélek, szégyellem; nem avatom be

rejtett világomba. Azt kellene tennem, közelebb kerülhetnék hozzá... Letaglózottnak

érzem magam. Megfogom a karját, szelíden megszorítom. – Sietnem kell haza. Holnap

találkozunk.

– Elkísérhetlek egy darabig...

Útközben ő tart szóval, semmint én őt. Tudja: mozibajáró vagyok, nem egyszer össze-

futunk a mozi előtt. A főtéren válunk el, mosolyogva visszainteget, e bizalomról tanús-

kodó gesztus erőt ad.

Otthon a pofonnal kapcsolatban ezerféle magyarázatot vetek fel, egynél állapodva meg.

Feltételezem: négyszemközt az incidens pofonmentesen alakulna. A jogosulatlan pofon

a helyzetnek szól, nem nekem. Én találtattam alkalmasnak, hogy elszenvedjem. Aki

adta, tudja, nem ütök vissza. Valami ilyesmi játszódhatott le a fejében: lássák, képes

másokon uralkodni, érezze a másik a hatalmat: férfiúvá lettem, véssétek az agyatokba...

A pofon felnyitja szememet. Rákényszerít, értékeljem át kellő megfontolással a környe-

zetemet, beleértve magamat is. Rákényszerít, válogassam meg a barátaimat. Meg kell

lássam, ki az igaz barát, ki a látszatbarát, ki az, akivel őszintén beszélhetek, és ki az,

akivel nem érdemes szót váltani. Előfordulhat, hogy egyeseknek „nyűg” vagyok,

megtűrt, amiért másképpen élem a világomat, máshogy fejezem ki a véleményemet.

Hallgatok, ha beszélnem kellene, beszélek, ha hallgatnom kellene. Nem azok vagyunk,

akik voltunk valaha. Fordul a világ. Fénylik a Hold sötét oldala!

A szülők világnézete gimnáziumi éveim során észrevehetően-észrevétlenül gyökeresen

átalakul. Revideálják, egy csomó, addig tetsző dologtól elhatárolódnak, letagadják a

templombajárást, átnéznek az emberen. Többségükben. Új kapcsolatok szövődnek az

érdekek síkján, előtérbe helyeződik a látszat fenntartása, amit keresztanyám rongy-

rázásnak nevez. Változnak a körülmények, sokan úgy gondolják helyesnek, meg kell

változniuk annak árán is, hogy feladják addigi kapcsolataikat, elveiket, helyzetüket – azt

ne mondjam: egy szebb jövő érdekében, hogy újakat, előnyösebbeket kovácsoljanak

50

egybe gyerekeik előmenetelének okán. (Előre! Arccal a szocializmus felé!) Egy

skatulya, egy kaptafa, egy mesterséges vélemény az előmenetel...

Ezen morfondírozva nem érdekel, mi a helyes, mi nem az. Úgy és azt kell tennem, ha

törik, ha szakad, ahogy és ami nekem helyes. Alaposan átgondolva. Kényszercselekvés

legvégső esetben. Hogy mondta Apu? „Te a szűk kapun át menj be inkább, ha másokat

szélesre tárt kapu vár!”

A pofon a tapasztalatok megszerzésének egyik módja. Nehezemre esik az őszintétlen

modoros, társadalmilag elvárt, előnyökkel járó, kecsegtető változás. Az elvárások síkján

nem tudnék megváltozni – nem akarok ilymódon változni. Mégis változom a korral.

Másoktól nem várom el, hogy alkalmazkodjanak hozzám... Másoknak két lehetőségük

adatik velem szemben; az egyik: fogadjanak el.

Azért se!

Fizikából a hétvégi házifeladat érdekel, a téma közel áll hozzám. Elhatározom, kizáró-

lag ezzel foglalkozom, szóról szóra megtanulom, valamit kiegészítésként hozzátanulok,

vannak szakkönyveim, s hétfőn az óra elején, ha D. Borbála feleltetni fog, elsőként

jelentkezem. Szokása a tanárnőnek megkérdezni: van-e önkéntes. Remélem, a leg-

közelebbi órán él a szokásával. A cél: végre valahára egyest szerezni az igazságtalanul

kapott kettesek, hármasok mellé. A jegy javítaná az átlagot, nagymértékben meg-

lendítené közérzetem fizika iránti hozzáállásának képzeletbeli szinuszgörbéje éppen

felfelé ívelő vonalát.

A szombat délutánt szánom a fizika tanulására. Vasárnap este fel tudnám mondani

visszafelé az anyagot, ilyen intenzitással, akarattal nem tanulok semmit. Tökéletesen

értem az anyagot. Megvan az eredmény, bátran jelentkezhetek a fizikaórán.

D. Borbála feleltet; résen vagyok, a szokásos kérdés után jelentkezem. Határozottan

emelem fel a kezemet. A meglepően savanyú ábrázat, mely kiül a tanárnő arcára,

árulkodó. Aligha az én jelentkezésemet várta... Elsőnek, eddigi szokásától eltérvén,

kedvencét, F. Lacit felelteti, nem az önként jelentkezőt. Oka lehet rá, felelése után lesz

kiéhez hasonlítania a feleletemet. Másodiknak hív ki, s mivel gördülékenyebb a

feleletem a Laciénál, ráadásként D. Borbála a két héttel korábban feladott anyagok

egyikéből kérdez. Első alkalommal teszi, visszamenőlegesen nem feleltet. Válaszolok a

kérdésére, ezért újra kérdez. Megfelelek rá. D. Borbála láthatóan idegessé válik,

51

halántékán dobolnak az erek, arca kimarjul; ha Laci egyest kapott, én is egyest

érdemlek. Röviden elgondolkodik, s azzal az utálatos hanghordozásával, mellyel

taszítani tud, kijelenti: – Maga nem szokott kitűnőre felelni. Kettes. Nem megfelelő az

affinitása a tantárgyhoz.

Hja... több se telik tőle. Kikerekedett a magyarázat! Mondanék valami rettenetesen sértő

pimaszságot, képébe vágnám, de türtőztetem magamat; nem helyénvaló agresszív

reagálásom rontaná az eredményt. Ha neked ez élvezet, élvezz, gondolom magamban...

Egyéb élvezeted úgy sincs...

...ezidőtájt D. Borbála társaságában gyakorta látható N. R., együtt járogatnak a város

utcáin. Az osztály tud gyöngéd kapcsolatukról. D. Borbála tudja, hogy tudjuk, egy ideig

büszke rá, hogy talált férfit, a légyottok pozitívan hatnak rá, meglátszik a fizikaórákon.

Nem sejti, e kapcsolat eleve kilátástalan és meddő. N. R. lagymatagon udvarolgat a

tanárnőnek, kapcsolatuk valóban rövidlejáratú, N. R. kiismeri D. Borbálát, s faképnél

hagyja. D. Borbála a diákokon vezeti le szexuális életének hiányosságait pótló más-

milyen élvezetét.

Tény: affinitás ide, affinitás oda – nem tudható, mit jelent –, feleletemmel az osztály

színe előtt lepipálom a D. Borbála által egyik legjobbnak tartott diákot, s ez igazol. Fáj

ugyan a megkülönböztetés, hogyne fájna!, de egy megátalkodott perszónától mit várjak

el. Irritálja csak a viselkedésem!

A fizikával való foglalatosságom ezután kényszeralapú. Elmegy a kedvem a matematika

melletti legfontosabb tantárgy elsajátításától. Elvesztem az affinitást. Otthon utánajárok

e szónak. Nem bírom túltenni magamat a helyzeten, zavar D. Borbála kicsinyes, szűk-

agyú, önző személye, gorombán sértő viselkedése. Óhatatlanul lerí róla csiszolatlan-

sága, nem mutatkozik meg viselkedésén egyetemi végzettsége, magatartásán a jellem

nőies finomsága. Elmondható: igyekezetem nem lendíti meg nagymértékben a köz-

érzetem fizika iránti hozzáállásának képzeletbeli szinuszgörbéje éppen felfelé ívelő

vonalát, hanem kiegyenesíti azt, lefelé ágazó vagy vízszintes irányban stagnálva. Nő ne

tanítson fizikát!

A Grill bár idillje

Osztálytársaimmal, F. Lacival és Szandival tanítás után látogatjuk a Grill bárt. Egyrészt

beszélgetés és időtöltés (buszindulás kivárásának) céljából, másrészt a csinos pincér-

52

lányok (gusztálása?) végett. Kávézunk, kólát iszogatunk, cigarettázunk, vitatkozunk

Hitchcock, Fellini, Antonioni rendezte filmekről, könyvekről, tiltott pornográfiáról,

agyonütjük az időt vicces helyzetek teremtésével, raccsolva franciául beszélgetve à la

halandzsa (egyikünk se tud e nyelven kommunikálni); de legfőképpen: bámuljuk a

pincérlányokat. Tanonciskolás lányok szolgálnak fel, váltakozva dolgoznak. Ebédidő-

ben, tizenegytől kettőig tilos a dohányzás, kettőkor rakják ki a hamutartókat; ilyenkor

ide kávézni járnak a vendégek.

Az egyik pincérlányra szemet vetünk mindhárman. Ügyes, jó mozgású, jó alakú terem-

tés. Fehér blúzban, fekete miniszoknyában, pici fehér köténykében, felszolgálók számá-

ra készült kényelmes szandálféleségben, ringó járásával hozza fémtálcáján a kávéinkat a

szódával. Ha ő „pincérkedik”, sok kávét fogyasztunk, végigmustráljuk a lábát jövet-

menet, formás a lába, szórakozunk vele, mosolygunk rá, viccelődünk, kérdezgetjük. A

tegeződő formát választjuk, azonos korúak lévén. A pincérlány társalgó típus, fogékony

a humorra, nem bánja, ha bámulják titokban és nyíltan. Megszokhatta.

Véletlenszerű találkozásainkkor az utcán ismerősként köszöntöm őt, ő mosolyogva

visszaköszön, szót váltunk, hogy vagy, hová mész, mikor dolgozol, s elkísérem egy

darabig. A nevét tudom, sikerül kideríteni, hol lakik. Vonattal jár haza, ajnácskői.

Sétáim alkalmával öt óra körül, korántsem céltalanul benézek a vasútállomásra. A

peronon a Feledre induló, Tiszolcról érkező vonatot várja a munkából hazaindulók

tömege. Az egyik lócánál őt pillantom meg. Hozzá ballagok, s mellé érve köszönök

neki: – Szia. Hazafelé?

Ő úgy néz rám, mintha először látna, nem ismerne. Kelletlenül válaszol: – Igen.

Fogja a táskáját, faképnél hagy, odacsapódik egy idősebbekből álló diskuráló csoport-

hoz.

Tátom a számat, nem értem a viselkedését. Mi van, mi történik?, tekintek szét, lesek

magam mögé. Meglep a fordulat. Hallucinálnék? Tolakodónak nézhetnek, azt képzel-

hetik, zaklatom a lányokat. Lehet, hogy itt van valahol a fiúja... képes inzultálni...

Ajánlatos, ha fogom magam és olajra lelépek. Lépj olajra! Úgy teszek. Hiábavaló a

közeledésem? Otthon este zavar a rideg elutasítás, csalódott vagyok; nem lelek magya-

rázatot az okára. (Tetszik a lány, tudnék szerelmes lenni belé, ha a városban lakna.

Otthon biztos van valakije, kinéztek neki valakit, ez a szokás arrafelé.)

53

Legközelebbi kávézásunk alkalmával újfent nem értem a helyzetet; kedvenc pincérnőm

mosolygós, készséges, kacér. Miféle szindróma ez? Laciéknak nem szólok a vasút-

állomási afféromról, megtartom magamnak leégésem furán prózai történetét, majd

rájövök a titok nyitjára; idő kérdése. Az nem lehetséges ugyanis, hogy az állomáson egy

analóg világba csöppenek, köd se volt, villámlás se, sem mise...

Néhány nap elmúltával elmondom nekik az esetet, felszabadultan szórakozva rajta(m).

Megoldódik a rejtély. Kedvenc pincérnőnk kihozza a rendelt italainkat, a bejárathoz

legközelebb eső, fal melletti asztalnál ülünk, s visszasiet a bárpult mögé kávét főzni.

Ugyanekkor a bejárati ajtón belép ugyanő. Ez tényleg egy analóg személy... nem

hallucinálok. Ő, akit kedvenc pincérnőmnek hittem az állomáson; tekintete azonmód

rám szegeződik, szája a mosolyától a füléig ér: leeshet neki is a tantusz. Gőzt lök ki a

kávégép, kész a kávé; hitetlenkedve nézek az érkezőre... Az állomáson az ikertestvért

szólítottam le!

– Kár, hogy nem „trikrek”4... – röhögcsél, issza a kávéját, fordul a már távozó lány után

Szandi.

Majka

Szeptember közepén, a főtéren járva akad meg a szemem rajta, barátnőivel beszélget a

tanonciskola bejárata előtt, köré csoportosulnak, fagylaltot nyalogatnak. Hallom, Majká-

nak hívják, az egyik lány ráncigálja-szólítgatja: Majka, Majka, počúvaj5... Tekintetem-

mel lefényképezem Majkát, a képet elraktározom magamban. Borzongás fog el...

Stefania Sandrelli fiatalabb kiadásban! Ha a filmvásznon feltűnő-megjelenő színésznőbe

azonnal beleszeretek, helybéli hasonmása ámokfutóvá tesz. Az iskola diákszállója

egyazon épületben található, nem lesz gond másnap rálelnem Majkára, ha ilyentájt a

környéken lebzselek.

Másnap nem kedvez a szerencse, harmadnap látom többedmagával; elhagyva az

épületet, mennek valahova. Követem őket tisztes távolságból Philip Marlowe módra

remélve, Majka különválik. Eltökélem, megszólítom, lecsapok teketóriázás nélkül, a

tanonciskolás lányok közlékenyebbek, simulékonyabbak a gimnazistáknál. Egy héten át

vadászok Majkára, nyargalászom az utcákon; rábukkannom sehogyan se sikerül. 4 Hármasikrekre utaló szójáték. 5 Majka, Majka, figyelj csak...

54

Moziból jövet, egy csendes, kellemes őszi szombat estén, átvágva a főtér belső felén,

hazafelé tartva veszem észre a tanonciskola nyitott ablakában könyökölő lányokat;

vihognak, integetnek felém. A tér kihalt, járókeltővel nem találkozom, gépjármű-

forgalom sincs, síri a csend. Szombatonként és vasárnaponként csendes a tér, idősebb

házaspárok sétálgatnak, korzóznak, hét után a térnek egyes részei üressé válnak. A látott

francia filmtől felvillanyozottan mosolyogva visszaintegetek, hadd legyenek velem

megelégedve. A lányok egyike felegyenesedik, székre áll, s megmutatja magát deréktól

felfelé Éva kosztümben, ablakkeretbe ágyazva. A lánynak hatalmasak a keblei, alakja

teltkarcsú, haja rövid. Mire álmélkodásomból felocsúdom, eltűnik az ablakból köd-

foszlányként suhanva el onnan. Hirtelenjében nem tudom mire vélni a dolgot, de tetszik.

A lányok, kik hétvégére nem utaznak haza, unatkoznak az internátusban, szórakozás-

képpen kitárulkoznak az arra menő, „befogadóképes” járókelőnek. Váltogathatják egy-

mást. Remek ötletem támad, fura helyzetben remek ötleteim támadnak; megkerülöm az

épületet a Szíjjártó utcán át, az egykori családi házunk előtt elhaladva, s még egyszer

megteszem az utat a főtéren át, komótosan közelítve. Ha ők szórakoznak velem, szóra-

kozok velük én is... Szétvet a kíváncsiság.

Az ablak nyitva, a lányok könyökölnek. Meglátnak, meglepődve lökdösődnek, fel-

ismernek. Homlokirányban ballagok az épülettel, a tér szélén, egy lóca előtt megállok,

egyik lábamat felteszem rá. Közöttem és az ablak között a parkoló és az úttest távol-

sága. Mindahányan elrejtőznek, az ablak üresen tátong. Cigarettát veszek elő, márkája

Vicomte, nemrég jelenik meg az üzletekben, rágyújtok, közben a szemem az ablakon.

Ilyeténképpen figyel és viselkedik Robert Mitchum az egyik filmjében, ellesem a

játékát. Nekem nem sietős, Mitchumnak se. A Chandler-féle magándetektíveknek nem

sietős. A második slukknál becsukódik az ablak, vége a rögtönzött panoramatikus elő-

adásnak. Fin. Megjelenhet a nevelőnőjük. Rendben, mondom magamban, mit várjak

ebben a helyzetben. Egy ideig szívom a cigit ugyanott ácsorogva, aztán zsebre tett

kézzel elindulok. A tanonciskola bejárati kapujának kisajtaja nyikorogva kinyílik, a

faszerkezetű szikkadt monstrum régi, s három lány nyomul az utcára, integetnek,

menjek hozzájuk.

Erre nem számítok, meglepődöm. Ráérősen odamegyek hozzájuk, köszönök nekik,

kibújok a Mitchum-figurából. Hagyom magam általuk irányítani. Az egyikük a maga-

mutogatós; rajta vékony, fehér trikó. Ilyesmit dúskeblű lánynak nem szabadna köz-

területen viselnie!

55

A hosszúhajú lány szólal meg: – Tudnál nekünk cigit adni? Elfogyott a cigarettánk.

Odaadom nekik az egész csomagot. – Gyufátok van?

Nemet intenek a fejükkel. Kapnak gyufát is.

– Feljössz? – kérdezi a harmadik. Neki fiús a frizurája, első ránézésre szégyenlős

tekintetű.

Visszakérdezek: – Felmenjek?

– Hát... – Mindhárman vonakodnak, befelé tekintgetve.

– Ismeritek Majkát? Itt van?

– Te ismered Majkát? – így az egyik.

– Majkát baleset érte – így a másik.

A harmadik merőn néz, tényleg akarhat valamit.

– Van egy javaslatom. – Nyelek egy nagyot, gondolkodom el, pattan ki az ötlet a fejem-

ből. – Hétfőn négykor itt leszek a kapu előtt, egyikőtökkel találkozhatom, beszéljétek

meg.

– Melyik suliba jársz?

– A gimibe, harmadikba. Akkor hétfőn négykor itt.

Eleresztek egy mosolyt, s lelépek angolosan Simon Templar módjára (Roger Moore-nak

érezve magam). Rizikós vállalkozás a diákotthonba menni terepismeret hiányában.

Hétfőn négykor ácsorgom a járdán, szép reményeket táplálva, pár lépésre a bejárattól.

Forgalmas a főtér, torlódnak a járművek, sokasodnak a gyalogosok, a belvárosban nagy

a forgalom, a mindennapos özönlés; tisztviselők, alkalmazottak kiszállingóznak a hiva-

talokból, irodákból, s mielőtt haza, cukrászdába, vendéglőbe, csapszékbe mennének,

nézelődnek, járják az üzleteket, csomagokat cipelve ki-be tódulnak, leállnak traccsolni,

kedélyes csevegésbe mélyedve sarokrészeken, üzletek bejárata közelében, akadályozva

a gyalogosforgalmat, átadják aznapi szóbeli értesüléseiket főnökeikről, haragosaikról,

szomszédaikról, bárkiről, vagy az előttük elhaladó ismerősről kiaknázva a pillanat

nyújtotta témát. Találgatom, melyikük érkezik hozzám, izgalommal tölt el a másod-

percek múlása. A toronyóra elüti a négyet. Tekintetemet a bejárat felé fordítom, nyug-

talankodom. Elképzelésem szerint a dúskeblű lány fog jönni. Reá gondolok a legtöbbet

56

azóta, amióta odahelyezte magát látványnak az ablakba. Köszöngetek a mellettem

elhaladó ismerősöknek, válaszolok kérdéseikre.

Egyszeriben ott áll előttem a fiús frizurájú leányzó, szégyenlős tekintetével.

– Megyünk valahova? – kérdezi köszönés helyett. És gyermekded ártatlansággal tekint

rám. Ha ez nem kihívás...

A Jánosi utcai cukrászda hátsó részében ülve tekintetemmel vizsgálgatom őt. Haja színe

sötétvörös, kicsit göndörödő, arcán halvány szeplőcskék, mosolya barátságos. Vonzó-

nak találom, nem vitás; a lány bizsergeti érzékeimet. E lány-típus hiányzik az ismerő-

seim közül, a képzeletbeli listámon sincs. A beszélgetés fonalát én tartom a kezemben,

szlovákul társalgunk, ő alig-alig mond valamit. Keresztnevünkön mutatkozunk be,

Marika a neve. Kezdek gyanakodni; rákérdezek, gyanúm beigazolódik. Anyanyelvün-

kön folytatjuk a társalgást, egy akadály elhárul.

– El kell árulnom valamit – búgja a sütemény elfogyasztása után lesütött szemmel –,

Viera szeretne veled megismerkedni... nem mert kijönni... Engem kért meg, közöljem.

Ne haragudj...

Úgy fogadom e közlést, mint akit hideg vízzel nyakon öntenek.

– Ha holnap eljössz négykor, találkozhatsz vele.

Viera. Erőltetem az agyamat, melyikükre illik a név. A dúskeblűre, a hosszúhajúra?

Megkérdezzem, ne kérdezzem? A helyzet az, hogy Majkával ismerkednék... Viszont a

keblek látványa eltérít.

– Melyik a Viera?

– Akivel beszéltél... Ő kérte a cigarettát.

A hosszúhajú tehát.

Rendszeresen találkozgatom Vierával, magam sem értem, miért. A lány nem csúnya,

picit szeleburdi, kellőképpen akaratos és nyafka. Nem az ideálom, sokat cigarettázik,

fújja a füstöt, nem szívja le. Moziba, cukrászdába viszem, a konyakos spicc a kedvence,

sétálgatunk az utcákon, kézenfogva, egymásba karolva. Viera rám tapadna, rám mász-

na... Ha zárt helyiségben lennénk, le se tudnám fejteni magamról. A harmadik talál-

kozásunkkor engedek: felrúgva az illemet, közterületen csókolózom vele az egyik

csendes belvárosi mellékutcán, egy vakolatlan sarokház kerítésénél. Errefelé vannak a

57

sikátorok, nem járt még ezen a területen, átvezetem rajta. „A csajok smárolni akarnak,

most tanulják és gyakorolják”, mondja Laci egy délután a kertünk végében, ahová ki-

járunk, ha hozzánk jön.

Kezdem azt hinni, azért kellek Vierának, hogy legyen valakije mindaddig, amíg nem ejt.

Nem vonz a szabadfelfogású lányok társasága, Viera négy-öt hét után – őszintén

bevallva – kolonccá válik. Nem kedvelem a nyaggatást, nem vagyok az, aki az első

szóra ugrik. Túl gyors az iram, mélyebb érzelmek hiányában nem fekszem le vele. Ez

lenne a cél; hogy elmondhassa: szeretkezett. Magam előtt látom a barátnőjét, Marikát,

amint egy alkalommal, társaságunkban kérdőre vonva néz rám, aztán szemérmesen

lesüti a szemét.

A klubban történt kínos eset után lemondok Vieráról, a legközelebbi találkozóra nem

megyek el, hanyagolom őt. Nem szép látvány, ha egy fiatal lány állatimód beszív és le

van lassulva...

Iskolából jövet futok össze Marikával, a kis vörössel. Ragyog, akár a napsugár. Fel-

tehetően Vierától tudomást szerez szakításunkról.

– Hatig szabad vagyok – jelenti ki, néz körül gyorsan, szegezi rám ismét beszélő tekin-

tetét. – Meghívsz a cukiba?

Tulajdonképpen a Majka a Mária beceneve, nyilall belém a felismerés. Mégiscsak

teljesül ezirányú vágyam: „megszerzem Majkát”. Marika nem hasonlít Stefania

Sandrellire, mindazáltal vonzó. Hogy lehettem ennyire vak! Tőle tudom, az igazi

Majka, Nová Baňáról, a baleset után nem tér vissza Rimaszombatba, a tanonciskolába,

másutt folytatja a tanulást. A dúskeblű lány, Jana a neve, fog magának egy kebelbarát

fiút a gépipariból.

Marikával a kapcsolatom laza, ügyelek rá, ne kössem le magamat olyaténképpen, amint-

hogy köztem és Viera közt megesik. Hetente egy-két alkalom... Ez a kapcsolat se tart

sokáig, főleg azon oknál fogva nem, hogy Marika lesütött szemmel, halk szavakkal

duruzsolva, bevallja, a fiúja katona...

Határozott kép rajzolódik ki bennem: a tanonciskolás lányokat jobb elkerülnöm.

Szépek, vonzóak, szexisek, rövidtávon futnak, nem nekem valók. Pont.

58

Az orosz vers

Orosz vers megtanulása a házifeladat, ó, mily rossz!; Mrázné előre bejelenti, a követ-

kező órán feleltet, javíthatunk a jegyeinken. Két esténk van a nyolc versszak bebiflá-

zására. Ráerőszakolom magamat a megtanulására, nem engedhetem meg magamnak,

hogy ne tanuljam meg, kell az egyes. Az orosz szöveget fonetikusan leírom az író-

gépemen, ezt-azt aláhúzogatok, színes filctollal kiemelek. Másnap versszakonként,

hangosan tanulom, hadd halljam, mit mondok. Nem érdekel, miről szól, „Ljényin” neve

szerepel benne, forradalmi témájú, fontos, hogy feleltetéskor hibátlanul szavaljam el.

Délután ötkor ülök neki, zavaros vers, nem találom el a ritmusát, a nyelvem bele-

gabalyodik egyes szavakba, melyek a szótárban nem szerepelnek, utánanézek. Éjfél

utánra fújom a verset, belefáradok a tanulásba, aludni egy óra tájt térek. Aput meg-

kérem, reggel fél hatra ébresszen fel. Korán reggel jobban fog az emberi agy, tökéle-

tesíthetem a megtanultakat. Egy órát foglalkozom kora reggel az átkozott verssel, ki se

aludhatom magam, nem reggelizem, étvágytalan vagyok. Iskolába menet, útközben

elszavalom magamban háromszor. „Tüchtig” vagyok...

Az orosz a második óra, előtte a szünetben felfokozódik az izgalom (majdhogynem a

plafonig), az osztály repesve várja, essünk már túl rajta. Mrázné annál a padsornál kezdi

a feleltetést, amelyikben ülök. Ötödikként, hatodikként kerül rám a sor. A feleltetés előtt

könyvet, füzetet, tolltartót el kell raknunk az asztalunkról. Mrázné másfél méterre áll a

felelőtől, kezében a kis notesze és a tolla, azon nyomban osztályoz, hangosan mondja a

jegyet, s beírja a felelő diák nevéhez. Ha a következő asztalnál ülők egyikére kerül a

sor, tesz egy lépést felé. Szenvedés kivárni a soromat. A hallottakból azt a következte-

tést vonom le, ha éppúgy tudom szavalni a verset, mint idejövet, kiérdemlem az egyest.

Felállok, elszavalom a verset. Hibátlanul. A végére érve semmi jelét nem mutatom

megkönnyebbülésemnek, kérdő tekintettel nézek Mrázné szemébe.

– Dva – mondja szemrebbenés nélkül, néz rövid ideig farkasszemet velem, írja be az

osztályzatot a noteszébe, lép tovább Mrázné. – Szigyítesz.

Ez akként hat, mintha pőrén állnék az osztály tanulói előtt. Értetlenül felé fordulok, erre

ő gépiesen, kihívón meredve rám fensőbbséges, hideg modorával fagyosan ismétli:

– Dva. Szigyítesz. – És félvállról gőgösen végigmér. Elveti a sulykot. Nem az emberi

érzések melege élteti ezt az asszonyt...

59

Forr a vérem, összeszűkülő szemem villog a haragtól, pirosodik, tüzel az arcom. El-

röppent egy illúzió... Lehorgadt fejjel, szemlesütve ülök le, makacsul, elkeseredetten

hallgatok. Szólnom kellene, büszkeségem tart vissza. Egy huszadrangú jelentéktelen

orosz vers miatt nem fogok vitatkozni! Másoktól hallom: oly feszülten álltam ott, mint

aki tüstént kirobban. A gimnázium felszínre hozza, működteti a Krakatau-effektuso-

mat...

Mókázás a színpadon

Osztályunk tanulóit invitálja A debreceni lunátikus című színdarab eljátszására Danisné.

Úgy ítéli meg, nem ok nélkül, közöttünk találja meg a szerepekre alkalmas diákokat.

Osztályunkból mindenki lemondja a szerepet – rajtam kívül. Nekem ilyesmi eszembe se

jut. Se Pólos Árpi, se a többiek, akik tényleg alkalmasak a szereplésre, akikkel öröm

lenne játszani, nem vállalják, nem lépnek színpadra. Nem értem, mindamellett nem

érdekel, mi az oka az elutasító magatartásnak. Izgalomban tart a színpadon való szerep-

lés lehetősége, eldöntöm, játszani fogok. Szembenézek a kihívással, holott fogalmam

sincs, milyen szerepet osztanak ki rám. Az általános iskolában, ha színpadra léptem, a

főszerepet játszottam.

Saját osztályából, a másodikosok közül válogatja ki a szereplőket Danisné. Egyiküket-

másikukat ismerem, akikkel még nem jöttem össze, azokkal megismerkedhetem. Főként

a lányokkal. Sajnálatomra Ocel Jutka, a felfedezetlen szépségű, régi barátnő nem kap

szerepet. A női főszerepet E. Kati kapja. Szemrevaló teremtés, tetszik nekem. Az első

olvasópróbán derül ki, Drobka Géza rendezi a darabot.

Drobka Géza Rimaszombat legismertebb, legtekintélyesebb színházi embere, szemé-

lyesen ismerem, Apu barátja, nagy kópé. Tudja, hogy régebben játszottam színpadon,

megemlíti, látott valamelyik szerepemben. A két férfi főszerep közül az egyiket: a

negatív figurát rám osztja. Eleinte zavar, hogy nem én vagyok a széptevő, ki a darab

végén hosszan csókolózik a női főszereplővel; a szerepet Kálosi Sanyi kapja. Ideges-

kedem miatta, azt tervezgetve, szólok Géza bácsinak. A szöveg és a szereplő jellemének

alaposabb megismerése után belátom, Géza bácsi nem véletlenül döntött ekképp. A

negatív figura megformálásában tartalékok rejtőznek. A pozitív hős sima, száraz figura,

ellenlábásának szerepköre összetettebb. A pozitív hőst megfelelő külső adottságokkal

60

bárki eljátszhatja, a negatív figura megformálásához ellenben színészi képesség – ez

esetben nyegleség és némi nyárspolgári jellem – szükségeltetik, bő humorral fűszerezve.

Legelső dolgom: megtanulni a szövegemet; Danisné megköveteli a szöveg megtanulását

a kezdeti szakaszban. Otthon belevetem magamat a szerep megformálásába, a mozdu-

latsorokat tükör előtt gyakorolva építem fel: a kulcsjelenetemet kidolgozom. A háttér-

ben, asztalnál, szótlanul szalonnát kell ennem, aközben a főszereplő-páros nagyjelenete:

a szerelmi párbeszéd az előtérben zajlik. Hossza legalább öt perc. Az az ötletem támad,

hogy a szalonnát késsel és villával tányérról fogom elfogyasztani, mintha előkelő

vendéglőben ülnék-terpeszkednék. Mivel a szalonnát otthon se eszem régiesen-

parasztosan, marokra fogva, a falatot zsebkéssel leszelve, itt se fogom zsebkéssel enni,

mert nem tudnám. A konyhában felkutatom a konyhaszekrény legalsó fiókjában tárolt,

legrégebbi eszcájgok sokaságából a legmegfelelőbbik kést és villát. Nagyanyáméi

lehettek, ezüsttel bevont ón-evőeszközöknek tűnnek, nehezek, otrombák, megfekete-

dettek. Megfelelnek a célnak! Keresek fehér színű vászonanyagból készített, nagyobb

asztalkendőt, melyet majd az inggallér mögé gyömöszölök, nehogy evés közben össze-

zsírozzam az ingem elejét. A komédiázás terén nem ismerek tréfát.

Géza bácsi belemegy az egyéni színezetű villás-jelenetbe, tetszik az ötlet, szabad kezet

kapok tőle, ajánlja, vegyem „salamonbélásra”. (Fogjam vissza magamat.) A főpróbán

nem adom ki magamból a maximumot, egy-két poént kihagyok, a nüanszokat a

premieren dobom be. Az előadás során senki se sejti a háttérbeni mókázásnak a hatását,

én sem. A színpadon e nagyjelenetnél elfoglalom a helyet az asztalnál; bekullogok,

finnyásan nézelődöm, leülök. Sanyi és Kati mondja a szöveget, rám se hederítenek.

Övék a színpad, rájuk figyelnek. Ülök az asztalnál, előveszem a kenyeret és a szalonnát,

falatozom. Ezt teszem, csak színpadiasabban. Mielőtt leülnék, hangosan helyezgetem a

széket; ez ott jut eszembe. Úgy ülök le, majdnem szemben a közönséggel, hogy az

asztalt húzom magamhoz közelebb. A tarisznyámból komótosan kirakom a kenyeret,

szalonnát. Előveszem a tányért, megfogom, forgatom, hogy a felületét lássák, utána bal

kezem könyökéhez dörgölöm, ráfújok, s magam elé rakom. Nem akármilyen tányér ez,

nagyanyám hagyatéka, citromsárga színű, a közepén festett tűzpiros rózsa, rikító a

színkombináció. Legyen meg a harmónia! Ültömben kiegyenesedem, s feltartott fejjel

körbetekintek.

A színpadon szereplő a rávilágító reflektoroktól nem látja a közönséget, a reagálásokat

hallja. A párocska beszéde alatt felszűrődő kuncogás nekem szól. Vérszemet kapok,

61

folytatom a színjátékot. Előkerül a fehér asztalkendő – a valóságban: borbélyok által

nyiratkozásnál használt kendő –; egyik végét begyűröm-gyömöszölöm az ingem gallérja

mögé, égnek emelve a fejemet, majd fuldokolni kezdek. Meglazítom a galléromat,

mélyeket lélegzem, bárgyú képet vágva. Nem mozdulok ám, ülök, mint aki karót nyelt.

Ez bejön, a kuncogást hullámzó nevetés váltja fel. A párbeszéd kezd akadozni, miattam.

Hadd mondják, én ennék, ez van a szerepemben. A közönség immáron engem néz

várakozón, a szeladon szerepe homályba vész... A szalonna rákerül a tányérra, köpö-

nyegem belső zsebéből előveszem a kést és a villát, merev testtartással nekilátok

szalonnázni: késsel és villával. A kezem hosszú utat tesz meg, míg a villára szúrt, késsel

lenyesett darabka szalonna a szájamhoz ér.

A háromfelvonásos darab végén zúg a taps, siker koronázza az előadást, a színdarabot

hibátlanul előadtuk. Danisné szeme ragyog a boldogságtól, Géza bácsi, ki mellesleg a

súgó szerepét is vállalja, kisgyerekként ujjong. A darabot még két alkalommal el-

játsszuk teltház előtt. A bemutatón meglepetés ér; izgatottan és kelletlenül feljön értem

az öltözőbe Vörösné, s közli velem: – Szombathy Viktor látni szeretne...

A szülővárosában tartózkodó Szombathy Viktor az első sorban ül Veres János társa-

ságában. Jelenlétéről dunsztom sincs! A Csemadok rendezvényén délután tartott elő-

adást, ő a díszvendég. Vörösnétől megérdeklődi a nevemet, s magához hívat. Kezet fog

velem, gratulál a szerepalakításomhoz, biztató szavakat mond, büszkeség feszíti a

mellemet, aztán megkérdi: – Itt van-e apád? Jó volna egy régi baráttal beszélgetni...

Az akadémiai hét

Nincs kedvem foglalkozni az érettségi tételekkel az akadémiai héten. Ki kell otthon

dolgoznunk, behatóan elmélyülök bennük, nagyrészüket lepötyögtetem az írógépemen,

legyen könnyebb az olvasásuk. A többek által legépelt tételekből mindenki átvehet egy-

egy példányt. Unom az egészet, mással foglalkoznék. Bennem nem található feszültség-

koncentráció; egyetlen gondolat lebeg előttem: ha az előző tanévekben nem tanultam

meg azt, amit kellett, egy hét alatt nem pótolható a hiány, következésképpen elég, ha a

hét végén lapozgatom át a tételek nagy részét. Az érettségi tantárgyak tételeiből hármat-

négyet el tudok mondani, ezek a „kedvenceim”, rájuk összpontosítok. A többi nem

érdekel, szándékosan nem foglalkozom velük, idegenkedem tőlük. Vesszenek hát! Vagy

a kedvencek közül húzok egyet, vagy nem. El tudom érni, hogy hozzászóljak bármely

62

tételhez, ne maradjak néma a zöld asztal előtt. Megkockáztatom ezt a változatot, a

vizsga izgalmas processzus. Képességeimre hagyatkozom – és a szerencsére.

Egyedül jómagam választom a három érettségiző osztályból negyedik tantárgynak a

földrajzot. E mellett a tantárgy mellett kötelezem el magamat, nem habozok, mint

egynémely diák a választás terén. Földrajz, és kész. Bokotejnek a döntésemmel akkora

örömöt szerzek, hogy megelőlegezi az egyest. Beszélgetésünk során kifogásolja, hogy

az ő osztályából senkit sem érdekli a földrajz. Afelől kérdez, mely témából készítettem

el az érettségi munkámat. Átadom neki a fekete műbőrkötésű, mintegy húszoldalas,

magam gépelte, térképekkel kiegészített anyagot. A kész érettségi munkám példányait

Hampelnél, a könyvkötészetben köttetem be. Kérésemre másnapra elkészítik; a borító-

lapra arany betűkkel égetik bele a nevemet és a címet.

Mindennel foglalkozom az akadémiai héten, csak az érettségi tételek tanulásával nem.

Anyu elvárja, hogy naponta tanuljak. Délelőtt vagy délután egy órácskát eltöltök az

íróasztalomnál, könyvekkel körülbarikádozva magamat, hogy a tanulás látszatát

keltsem. A kedvenc tételeim témaköréhez tartozó kiegészítő anyagokat böngészem,

olvasgatom, lapozgatom újra és újra. Nem jegyzetelek: adatokat, ismérveket fejben

tartok, ha valóban érdekelnek. Sokszor a lényeget a kötet legvégén található utószóban

lelem meg. Jóllehet az utószóbani magyarázatoknak politikai síkú a szándékuk.

Eljutok annak tudatáig, hogy azzal érdemes foglalatoskodnom, ami a legjobban érdekel,

aminek megtanulása, elsajátítása, véghezvitele nem okoz gondot, amiben kitűnhetek, jó

értelemben véve különbözhetek az átlagostól. Nem avégett, mert örömömet lelem,

szórakozom, kiélem magam, hanem mert ilymódon szakosodhatom, és nem lesz a

tanulásomnak az eredménye olyasmi, amit a gimnáziumban akarnak: hogy a diák sok

mindenről tudjon valami keveset. Az én célom: ama kevésről sokat tudni. Rádöbbenek,

hogy a gimnázium: az általános műveltséget nyújtó középiskola megadja az „általános”

alapokat, ha tanul a diák, ellenben nem nyújt lehetőséget ahhoz, hogy valakit kiemeljen

adottságai révén; csupán évenként kitermeli a diákokat.

A gimnázium tananyagában nincs filozófia, pszichológia, etika, jog, latin. A pszicholó-

gia érdekelne, csakhogy a témakör hozzáférhetetlen. A könyvtárakban kizárólag a lenini

ideológiához kapcsolódó kiadványokhoz lehet hozzájutni, egy-két klasszikus tudomány-

ág tabu, a létezését is tagadják. Beleolvasnék a Koránba (elvezetne a Bibliához).

63

Bachňákné szól olyasmiről, amiről nem kellene szólnia; felkelti az érdeklődésemet.

Taníthatna latin nyelvet, de e nyelv tanítása nem szerepel az előírt tantervben. (Az első

osztályban kapott bizonyítványon szerepel a nyelv, 1972-ig tanították.) Ennek ellenére

Bachňákné az óráin latin nyelvű idézetekkel fűszerezi mondanivalóját. Nagyrészüket

megjegyzem, otthon pedig kikeresem az idegen szavak szótárában, tudjam, mit jelen-

tenek.

Miután a Főnöktől D. Borbála veszi át a fizika tanítását, elmegy a kedvem tőle. Hiába

tanulom az anyagot, képtelenség egyest szereznem, D. Borbála a beskatulyázás szerint

osztályoz. Hiba, ha egy dilettáns, felfuvalkodott bornírt nőszemély előbbrevalónak

tartja, hogy emberi butasága okán elvegye a diákok kedvét a tanulástól. Teret ad a

komplexusainak, amelyeket nem szabadna kimutatnia. Objektivitás helyett személyes-

kedik, senkinek nem ad igazat, kételkedik mások igazában. A fizikát kevesen választják

negyedik tantárgynak.

Az alaptantárgy számomra a matematika. Sok szempontból kivetíthető az irodalomra, a

nyelvtanra, hasznát veszem a szövegek megszerkesztésnél (halmazelmélet). Az általá-

nos iskolában a matematikát a legkiválóbb pedagógusoktól tanulom meg, Mács Zoltán

és Simon Tibor kedvelteti meg. A gimnáziumban is a legjobb matematikust kapjuk

Csomós Barna személyében, ő az alaposság és a tudás híve, a négy év alatt magas

szinten bizonyítja. Az osztály átlaga matematikából mindvégig dicséretes, noha többen

muszájból tanulják a tantárgyat. De mivel kedvelik Csomóst, a diákok igyekvőek, nem

akarnak szégyenben maradni.

A magyar nyelvű osztályok tanulói kétségtelenül túlterheltek, a szlovák tannyelvű

osztályokhoz képest jóval többet kell tanulniuk. Számunkra a plusz a szlovák nyelv

mindennemű tanulása: nyelvtan, irodalom, konverzáció. Kiegyenlített volna a mérce, ha

a szlovák tannyelvű osztályokban idegen nyelvként tanulnák a magyar nyelvtant,

irodalmat, konverzációt. Némely osztályokban gond se lenne: a szlovák tannyelvű

osztályok tanulóinak jelentős hányada folyékonyan beszél magyarul. A mi évfolya-

munkban Chamula osztályában titkolják leginkább. Bokotej osztályának a harmada

nyugodtan járhatna a C osztályba, a fiúk és lányok fele ért vagy beszél magyarul. Nem

véletlenül: ők magyarok, kiket szlovák osztályba írattak a szüleik. A valóságban év-

folyamonként lehetne két magyar osztálya a gimnáziumnak az egy szlovák mellett,

ámde sérülne az előírt kettő az egyhez (többségi, páratlan) arány... Hogy ez meglegyen,

sok magyar anyanyelvű jelentkező szlovák osztályba kényszerül. Egy osztályban

64

harminc-harminckét tanuló tanulhat. [A kettő és kettő páros arány aligha jönne ki, a

másik szlovák osztály létszámának feltöltésével gondok adódnának...]

Az érettségi hetének első napján, reggel nyolckor megtudom a besorolásom: az utolsó

csoporttal, csütörtökön érettségizem. Közlik: az érettségiztető bizottság elnöke

Gyömbér Béla, a tornaljai gimnázium tanára. Tudomásul veszem a tényeket, aztán

lelépek, csütörtökig nincs mit keresnem a gimiben.

Kedden és szerdán messzire elkerülöm az iskolát és az osztálytársaimat, nem akarom,

hogy bárki vagy bármi befolyásoljon, eltereljen a szándékaimtól, nem akarok semmiféle

értesülést hallani az érettségi menetéről. Bezárkózom, visszavonulok, készülök a nagy

napra a magam módján. Tényleg nagy nap: a legelső komoly megmérettetés. Ki-

menetelét két fő tényező határozza meg: a tudásom és a szerencse.

Hétfő. Délután az érettségi tételek közül hármasával kiemelem azt a tizenkettőt, melyek

a legközelebb állnak hozzám. Ezekből lenne a legjobb vizsgázni, ezeket tudom gond

nélkül elmondani. A maradékot félreteszem, nem nyúlok hozzájuk. E nap óráiban

pihenek, ezt-azt olvasgatok, iszogatom a feketét, hallgatom a rádiót. Este egy órát

sétálok.

Kedd. A földrajz és a magyar nyelvtan és irodalom tételeit olvasgatom. Földrajzból

mindegy, melyik tételt húzom, egyiküket nem szeretném, ki is iktatom, nem foglalko-

zom vele. Kevés a valószínűsége, hogy kihúzom.

Szerda. A matematika és a szlovák nyelvtan és irodalom tételeit veszem elő. Nehézsé-

geket a szlovák nyelv okozhat, a tételeket intenzíven tanulom. A kiválasztott három

témakör nem áll közel hozzám, viszont aktuálisnak mutatkoznak, bőven beszélhetek

róluk. Este moziba megyek. A delfin napja című amerikai filmet vetítik George C.

Scottal a főszerepben. A történet Robert Merle Állati elmék című regényére épül, a

filmet meg kell néznem, vétek kihagyni. Pihentető élményt nyújt, szellemileg fel-

frissülök. Utána sétálok.

Másnap simán leérettségizem.

Leérettségizem

Reggel nyolckor belépve az átalakított osztályba szembetalálom magamat a hosszú,

zöld asztallal. A helyiség kisugárzása más, mint korábban; egyfajta magasabb rendű

65

komolyság üli meg. A zöld asztal mögött – mely előtt úgy tűnik, mintha vékony üvegfal

is lenne, pedig nincs, a fény teszi vagy a szemem káprázhat – ismert arcok; egyetlen arc

nem az: a bizottság elnökéé. Gyömbér Béla, a tornaljai gimnázium tanára szimpatikus

ember benyomását kelti. Legelőször a magyar nyelvtan és irodalom tételeit húzzuk.

Nincs bennem félsz, szorongás, higgadtnak érzem magamat. Fel vagyok készülve. Nyu-

godtan, egyenes testtartással ülök a széken, egykedvűen hallgatom Ferencz Dezső és

Gyömbér Béla bevezetőjét. Mindegy, mit mondanak, beszédük megkerülhetetlen rész.

Nem dobolok az ujjaimmal, nem remeg a lábam, nem mocorgok. A feladatra koncentrá-

lok, nézem a faládikóban sorakozó, élükre állított borítékokat. Határozott mozdulattal

húzom ki az egyiket a bal oldali részről, s miután felnyitom, igyekszem nem kimutatni

az örömömet. Az általam kiválasztott három tétel egyike az: Mikszáth Kálmán írói

világa. Bejött elsőre. A filmekből ellesett, lekoppintott magatartásformák hasznomra

válhatnak, hitelesen kell alkalmaznom a pozícionáló pózt. Komoly diák látszatát kell

keltenem viselkedésben és szóban egyaránt. Mellőzöm az ironizálást, nem tudhatom,

nem száraz, humortalan ember-e a bizottság elnöke.

Danisné boldog, amikor eredményesen levizsgázom, az a benyomásom, ezen a napon

másmilyennek ismert meg. Hogy az én szempontomból jó-e vagy nem, kiderül. Kérdez,

kíváncsi a tudásomra. Kérdéseire megfelelek. Viselkedése irántam bizalomgerjesztő. A

folyosón tudom meg: ez előző napokban a legjobb tanulók nem a várt eredményt

nyújtják a tantárgyakból, az egyik osztálytársnőnk, ki tiszta egyes tanuló, leblokkol

mindjárt az elején.

A második körben a matematika következik. Határozott mozdulattal húzom ki az egyik

borítékot a jobb oldali részről, s miután felnyitom, igyekszem nem kimutatni az

örömömet. Nem az általam kiválasztott három tétel egyike; azok közül való, amelyeket

megtanultam. Másodszorra ez is bejött! Csomós minden tőle telhetőt megtesz a jó

eredmény elérésének érdekében, olykor ő fejezi be a mondandót, felcserélve a szerep-

kört. A tanár önmagát is szereti hallgatni.

A harmadik kör a szlovák nyelvtan és irodalomé. Az óra elüti a delet a tételek kihúzá-

sakor. Gyömbér Béla elhagyja a helyiséget, Ferencz Dezső viszi ebédelni. Bachňákné

kimerültnek látszik, negyedik napja a kitüntetett tanulók viselik meg az idegeit, néme-

lyikük rendre becsődöl. Szemben velem a legcsinosabbnak tartott, fiatal, szlovák

tanárnő foglal helyet, ő az ülnök, jó ránézni, jelenléte pozitív kihatású. Határozott

mozdulattal húzom ki az egyik borítékot a középső részről, s miután felnyitom,

66

igyekszem nem kimutatni az örömömet. Az általam kiválasztott három tétel közül pont

az, amelyiket a legjobban tudom: a szocialista irodalom. A témakörbe nyugodtan

belekeverem a szovjet filmművészet alkotásait. Elememben vagyok, a magyarul nem

tudó szlovák tanárnő rámvillanó bátorító pillantása felvillanyoz, felbátorodom. Jobban

megy a szlovák nyelv beszélése a jelenlétében, amin magam is csodálkozom. Iparko-

dom megteremteni a lehető legkedvezőbb feltételeket ahhoz, hogy ne tévesszem a

grammatikát. Bachňákné nem szólal meg, az arcán töprengést, megelégedést látok.

Azon töprenghet, miként fordulhat elő, hogy a magamfajta tanuló az érettségin jobban

teljesít, mint az osztály krémjének némelyike. Töprengjen csak, lesz neki is egy nehéz

feladata... A fiatal tanárnő hallván a lendületemet, kis idő elteltével – három, négy, öt

perc múltán? – abbahagyatja a témát, s Bachňákné egyetértésével befejezettnek tekinti a

vizsgámat. Megjegyzem, megkockáztatva a kérkedést, hogy beszélnék tovább, a negye-

dét se mondtam el...

Legutolsó érettségizőként jómagam zárom a vizsgákat földrajzból. Határozott mozdu-

lattal húzom ki a bal oldali második borítékot, s miután felnyitom, kimutatom az

örömömet, legyen Bokotej is boldog. Fellazulhatok, nincs már tétje a feleletnek! Nem

az általam kiválasztott három tétel egyike az, nem is az, amelyet nem szerettem volna

kihúzni; egy aktuális tétel: a közel-kelet országai.

Bokotej hat nagyméretű lepedőszerű térképet hozatott be, a témához kapcsolódót

kitekeri, állványra akasztja, s kezembe nyomja féltett nádpálcáját; tanítási óráin ezzel

mutogat a térképeken.

Javában magyarázom az országok földrajzi elhelyezkedését, hegy- és vízrajzát, amikor

Gyömbér Béla félbeszakít, s megkérdezi, hol van kelet és nyugat. Feléje fordulok. A kér-

désből arra tippelek, nem földrajztanár, rosszul teszi fel a kérdést. Merész ötletem támad,

nem hátrálok meg előle. A válaszom: – Ha háttal állok a térképnek, nyugat a jobbra

található, kelet balra. Ha a térkép felé fordulok – megteszem – nyugat van balra, kelet

jobbra. Földrajzi szempontból nézve viszont, ha a greenwichi délkört vesszük alapul...

Gyömbér nevetve megszakít, konstatálhatom: nem humortalan a fazon, a kuncogó

Bokotej felé bólintva kinyilvánítja elégedettségét. Ezzel le is zárja az érettségi folya-

matát. Szélnek vagyok eresztve.

A folyosón Bokotej a vállamat veregetve közli: – Jól megmondta neki...

67

A legelső hidegzuhany

Elégedett vagyok magammal az érettségi bizonyítvány átvételekor, stratégiám szeren-

csésnek bizonyul. Néhány ténnyel nem számolok. Bokotej gentleman módjára betartja a

szavát, egyest ad. Csomós matematikából kénytelen kettest adni, személyesen közli

velem a folyosón, gondolom, némi lelkiismeretfurdalása lehet, nemcsak velem kap-

csolatban: – János, maga egyest érdemelne, érti a matematikát, kitűnően érettségizett, de

figyelembe kellett vennünk az átlagát... – Méltányolni tudom a tettét, legalább őszinte.

Bachňákné és Danisné csalódást okoznak. A vártnál egy fokozattal rosszabbra

értékelnek szlovákból és magyarból. Hármast, illetve kettest adnak. Talán tudják, hogy

nem ezeket a jegyeket érdemlem. Nem tehetek semmit, tiltakozásnak, fellebbezésnek itt

helye nincs. Duzzoghatok csak. Nekik jogukban áll akár igazságtalanul osztályozni. És

ezt szemrebbenés nélkül megteszik.

A szlovákból a hármast érdemtelenül kapom, tudnia kell Bachňáknénak! Elkeserítően

fájó végeredmény. Az első osztályban, a tanév elején előjövő vele kapcsolatos érzéseim

bizonyosodnak be. Mégsem tudok haragudni rá; a négy év alatt, ez kétségtelen, tőle

kapom a legsokrétűbb tudást, ő az a tanár, aki a kötelező tananyagon kívül „valami”

többletet nyújt nekem. Eleinte nem tartom szimpatikusnak személyét, ám minekutána az

évek során jobban megismerhetem, megváltozik róla a véleményem, megkedvelem őt.

Egyes tanárokban, kiket eleinte kedvelek meg, csalódnom kell.

A pedagógus szülők gyermekeit és a kivételezett diákokat egyedi norma szerint

értékelik, ha gyatrán teljesítenek, feljavítják a jegyet, igazodnak az átlagukhoz. Ezt ők is

tudják, de – akárcsak én – nem tehetnek ez ellen semmit. Nekik a végkimenetel kedve-

ző, nekem nem. A kör bezárul.

Az érettségiztető vizsgabizottság az osztályzásoknál tekintetbe veszi az egyes diákok

harmadikos évvégi és negyedikes félévi eredményeit. Igazságtalannak tartom az átlago-

sítást, a nyújtott teljesítményt kell értékelni; ez a véleménye Anyunak és Apunak is. Az

oroszból és fizikából kapott rossz jegyek rontják le az átlagot, köszönhetően két meg-

átalkodott perszónának: Mráznénak és D. Borbálának. Hiába igyekszem a kezdettől

fogva, hiába fújom az anyagot, hiába tanulom meg szóról szóra, beteg elmével, vas-

kalaposok módjára osztogatják a jegyeiket. Egyest a feleleteimért sohase kapok náluk.

A feleletért, amiért nekem hármast vagy négyest adnak, mások megkapják az egyest

vagy a kettest. Az ilyesmi egy diáknak fájdalmat, keserűséget okoz. Elillan a diák kedve

68

a tanulástól, ha azt látja, hogy az igyekezete hiábavaló, a rendszer igazságtalan, a

rendszert vakon kiszolgálók kegyetlenek, szelektálnak, mosolyuk művi.

Mindazonáltal örülök, hogy leadom a terhet, szabad vagyok szellemileg. Nem kell többé

oroszt, fizikát tanulnom, hallgatnom Mráznét, D. Borbálát. Elnyeli őket a múlt. Óriási

megkönnyebbülés!

Az érettségi bizonyítvány hivatalos pecséttel ellátott papír, az én szememben nem jelent

semmit; kötelező okirat, évtizedekig valahol a fiók mélyén fog elfeledetten fakulni. Az

érettségi nagy átejtés... A leglényegesebb: normáim és stratégiám alapján magamnak

bizonyítottam, ha tetszik, ha nem! És ez a fontos, nem az, ahogyan osztályoznak. A

valódi tanulás ezután jön; tanítómester: maga az Élet!

Beigazolódni látszik az állítás, amit valahol olvasok: „Az ember a gimnáziumban

megtanulja a latin nyelvet, az algebrát és a hazugságot...” Megtöltik a diák fejét holt

ismeretekkel. Az ember a gimnáziumban valóban megtanulja a nyelveket, az algebrát és

a hazugságot... Bebizonyosodik: e három dologból kettő nem elhanyagolható! Nota

bene!

Az ember egyébiránt akkor tanítja a másikat, amikor eszébe sincs tanítani!

1966/67: Kilencéves Alapiskola

Kopecz Ica vezeti be és szemlélteti hatásosan a kivételezést. Negyedikes korunkban az

általános iskolában szembesül az addig nem tapasztalt módszerrel az osztály. Nehezen

megérthető, miért különböztet Kopecz Ica, mi vezeti rá őt e hátsó szándékra. Fel-

törekvési lehetőséget keres előbbrejutása érdekében? Rosszul esik, hogy tudatos meg-

különböztetés alá esek én is, nem egyenlőek az esélyeim a felelésekkor. Kopecz Ica

nem rejti véka alá sunyi tevékenységét, a kivételezés természetes velejárója tanítási

módszereinek pedagógusi tevékenykedése során. Bemutatja, számára ez az egyetlen

helyes út.

Nála a kivételezés az, amikor bizonyos tanulók bárhogyan felelnek, csakis egyest

kaphatnak, vagy nem ír be nekik jegyet a tanulókönyvecskéjükbe. Pozitív diszkrimi-

náció? Ajnározás. A többiek egy-két jeggyel rosszabbat is kaphatnak, ha jobb a felele-

tük ama bizonyos tanulók valamelyikénél, s mindenkor számíthatnak osztályzatra.

69

Elmondjuk otthon, miket művel a tanító néni az órákon, a szülők értesülnek róla. A

legkellemetlenebb Pistinek: Kopecz Ica vele kivételezik. Pisti tudja: nincs mit tennie, el

kell viselnie Kopecz Ica bizalmaskodóan megkülönböztető bánásmódját. A soron követ-

kező kivételezettek azok az osztálytársak, kiknek a szülei valamelyike pedagógus: az

osztály diákjainak egyharmada, az eminens tanulók.

Nem bírom megérteni Kopecz Icát, zavar az igazságtalansága. Adival, Öcsivel, Jutkával

számtalanszor háborodunk fel hazafelé menet az iskolából.

Nem egy tanuló megorrol Pistire Kopecz Ica módszerei miatt, megromlik az addigi

barátságuk, Pisti a gúnyolódások, csínytevések alanyává válik. A kezdeményezés azt

eredményezi, hogy mások meggondolatlanul vagy heccből odacsapódnak a Pisti-ellenes

klikkhez, rajta vezetik le gyerekes mérgüket. Kopecz Ica ellen nem fordulhatunk, a leg-

kézenfekvőbb megoldás egy igazságtalan elbánás. A lázító tanuló iskolán kívüli, sze-

mélyes dolgait és fokozódó ellenszenvét használja fel Pisti ellen. Jómagam kivonulok a

bosszúhadjáratokból, teszem a dolgomat. Egyszer-kétszer ugyan részt veszek valami-

ben, de megbánom, nem hagy nyugodni a lelkiismeretem. Indokolatlanul cselekszem

olyasmit, amit nem kellene.

Az osztály harmada tiszta egyes tanuló, egy részük nem pedagógus szülők gyermeke;

ebbe a csoportba tartozom én is. Hogy ne legyen így, Kopecz Ica tesz róla az első

félévben; minthogy nem talál egyéb megoldást velem kapcsolatban, a félévi bizonyítvá-

nyomba kettest ír az egyetlen olyan tantárgyból, melyből ilyen viszonylatban hármast is

adhatna. Ez a tantárgy az írás. Anyu megkérdezi tőle, miért nem ad egyest, furcsállja a

változást, nem tapasztalja az írásomnál. Az előző években Surgotta Manyika dicsér,

„gyönyörűen írok”, szép, olvasható, fejlett a kézírásom. Ennél a tantárgynál nem a

helyesírást értékelik, hanem a külalakot: az olvashatóságot, a betűk formálását. Anyu

hiába állítja, hogy jottányit se csúnyult a kézírásom, sőt, valamicskét fejlődött, mert

fejlődnie kell, Kopecz Ica mást állít: – A fia csúnyán ír. – Tudom, és tudják mások is,

keresztanyám és keresztapám szintén vizsgálódik e tárgyban, ez nem igaz, de nincs

apelláta; Kopecz Ica írásból év végén is kettest ad. Kirekeszt a tiszta egyes tanulók

köréből. Anyunak a kirekesztés fáj, tényleg elhiszi, hogy csúnyán írok és odáig

következtet, hogy mindennek a töltőtollam az oka, mely vastagabb a kelleténél, más a

fogása, nagyon lent fogom. (Havonta új irónokat kapok, próbálok ki, cserélgetem el,

adom oda az előzőt Sárközi Józsinak.) Jómagam dühös vagyok, bele kell törődnünk a

valóságba: ez van, így alakult. Előbbre valónak tartom, hogy számtanból, nyelvtanból

70

nincs változás az osztályzatok terén. A kézírás idővel formálódik, mit törődünk vele.

Elég egy orvos kézírását megnézni, azt csak a gyógyszertárban tudják elolvasni...

Pisti megelégeli Kopecz Ica módszereit, beszél róla. Mivel elengedhetetlennek tartja a

barátság fenntartását a fiúkkal, tudatosan elkezd leromlani. Fejébe veszi, változtat a

státuszán. Az olvasás órán előre megfontolt szándékkal makogva olvas. A „Brno”

városnév elolvasásakor úgy tesz, mintha nehezen tudná kiolvasni a szót, problémája

lenne a mássalhangzók torlódásával, kapjon végre rossz jegyet. Kopecz Ica rögvest talál

indokot: – Pistike, te folyékonyan szoktál olvasni, most nem kapsz osztályzatot...

Aznap mindenki más jegyet kap, néhányan elégtelent, csak ő nem. Máskor Pisti dacból

meg se mukkan a felelésnél, s Kopecz Ica kijelenti: – Pistike, biztosan rosszul érzed

magad, menj, igyál vizet, sétálj egy kicsit a folyosón, most nem kapsz jegyet...

Egy alkalommal Kopecz Ica borús hangulatában Pistinek négyest ír be a tanulóköny-

vébe. Az eset lavinát indít el, váratlanok a következményei. Aznap, ebéd után észre-

veszem, Pisti láthatóan megváltozik, eddig nem látom ilyennek, félelem ül ki az arcára.

Mielőtt haza indulnánk, csendesen megjegyzi: – Mi lesz otthon... – Nem fogom fel,

mire céloz. A kórház sarkáig tartok vele, „szolidaritásból” kísérem odáig, ez „ellenkező

irány”, másfelé járok haza.

Nekem se egyszerű Anyunak bevallani, ha rossz jegyet, mondjuk hármast viszek haza.

A hármas nálunk rossz jegy. Ettől rosszabb jegyem feleléskor vagy írásbelinél nincs.

Kapok ötöst, a „hátas” azonban nem a nemtudásért jár, a feledékenységért osztogatják.

Ötöst kaphat az a diák, ki otthon felejti a füzetét, könyvét, tanulókönyvecskéjét, elfelejti

megírni a házifeladatát, nem tanulja meg a leckét, nem hoz tornaórára tornaruhát. Jó

esetben, ha ezt az óra kezdetekor jelzi, megúszhatja. A feledékenységért adott ötös a

legszembetűnőbb igazságtalanság, legfőképpen ha azonos szintre emelik a többi

jeggyel. Ez tisztességtelen cselekedet a tanító részéről. Az efféle ötöst a szüleim

tolerálják, adandó alkalommal Anyu nem felejtkezik el szólni róla a szülői értekezleten,

hangot ad méltatlankodásának.

Pisti ritkán kap kettest, s ha „beszedi”, állítólag otthon megfeddik?, megbüntetik? érte.

Erről nem beszél az iskolában, a Pionír utcai barátai állítják. Nem kérdezősködöm e

felől, családi ügy, nincs hozzá közöm. A legelső beszerzett kettesnél Pisti a szünetben

elsírja magát, tart a következményektől. A négyes okán Pisti előre megszimatolja a bajt,

nem mer haza menni. Másnap már nem követ el meggondolatlanságot az órákon,

71

visszaváltozik olyannak, amilyennek megszoktuk, mindazonáltal egy időre hallgataggá,

befeléfordulóvá válik, a szünetekben merengve néz a semmibe. Tomi elújságolja, a

négyes beszerzéséért Pistit a szülei egy hétig nem engedték ki az utcára, a lakásban

kellett lennie, tévét se nézhetett. Pisti nem cáfolja, szerényen szótlan marad.

Tomi folyton folyvást hecceli Pistit, álhíresztelések befolyásolják, nem fogja fel, hogy

Pisti nem abból a környezetből való, mint amilyenből mi vagyunk, értelmiségi nevelés-

ben részesül. Pistiéknél kötöttebb minőségű az értékrend, Pistit kellő szigorral nevelik,

irányítva, befolyásolva őt a tudásalap megszerzésére. Nála megfellebbezhetetlenül a ta-

nulás az elsődleges, semmint a felhőtlen szórakozás. Észreveszem: Pisti kikapcsolódás-

képpen vágyik a szertelen szórakozásra, csakhogy szülői beleegyezés nélkül számára ez

lehetetlen. Szófogadó gyerek lévén nem szegi meg az otthoni szokásokat, hagyomá-

nyokat.

Anyu és Apu akarja, hogy jól tanuljak – melyik szülő akarna mást –, mindamellett lét-

fontosságúnak tartják, tegyem meg azt is, amit én akarok megtenni. Biztosítják a teljes

szabadságot a megszabott határokon belül, amelyeket nekem se szabad, szabadna

áthágnom. Baráti körömmel nincs szándékunkban semmiről se lemaradni, szeretnénk

mindazokat a csínytevéseket átélni, melyeket a későbbiekben nem lehet sem megtenni,

sem átélni. Ehhez nagymértékben a szüleink hozzásegítenek, teret és módot adnak rá,

hogy kitomboljuk magunkat, alkalomadtán ők is kiveszik a részüket ebből-abból.

A szülők jelentőséget tulajdonítanak az osztályzatoknak, elhiszik, hogy a kapott jegy a

tanuló tudását tükrözi. Bíznak a tanítóba, a tanító csakis igazságos lehet, ez a köteles-

sége. Rádöbbenek az ellenkezőjére: hiába tud a diák ismérveket, ha aki értékeli, nem

veszi figyelembe. Kopecz Icánál az általános iskola negyedik osztályban derül ki,

létezik igazságtalanság, létezik tudatos megkülönböztetés. Létezik egyfajta megtűrt

elnyomás, hátránybakényszerítés az iskolában. Kopecz Ica az első olyanfajta törtető

pedagógus, aki érzékelteti a diákokkal a felettünk levő hatalmát. Úttörője a tanítás

folyamán szubjektív érdekek által vezérelt pedagógus-típusoknak.

Hogyan tovább?

Az ostravai egyetem bányászati-geológiai fakultása nem nekem való, intuícióim súgják,

mindazáltal engedek a tanári rábeszélésnek: elfogadjuk az ajánlatot; máig sem értem,

miért. Szüleim hagynak dönteni, biztosak benne, ezt sulykolták beléjük évek hosszú

72

során, hogy az iskola megtesz mindent a diákok érdekében. Túlbecsülik a pedagó-

gusokat. Elhiszik, hogy a felkészítő tanárok – kiknek osztályonként harmincegynéhány

diákot kellene közelebbről ismerniük – képesek a megfelelő útra terelni diákjaikat. A

bosszantó az, hogy a pedagógusok ezt elhiszik!

Anyuval beszélgetünk a jövőmmel kapcsolatban, legyen belőlem valaki, ne kallódjak el

az útvesztőkben. „Ne csak a hóban hagyj nyomokat”, mondja Dodi unokatestvérem, „te

vagy a család nevének továbbvivője”. Nyolcadikos, kilencedikes koromban a tanári

pálya vonz. Az évek múlásával a véleményem megváltozik; tagadó formában látom a

jövőmet: nem akarok pedagógus lenni, másra vágyom. Nem tudom, mi szeretnék lenni.

Húsz éves kora előtt az ember aligha tudja konkrétan megfogalmazni, mi szeretne lenni,

mihez ért, mihez érez kedvet. Honnan tudhatná, bele se kóstolt az élet sűrűjébe! Nincs

küldetésének tudatában. Hogyan lehetne? Az ember míg iskolába jár, mondják, ismere-

teket, tapasztalatot szerez: hathatósan tudatják vele, neki nincs igaza, ne tudd te azt

jobban, te tapasztalatlan vagy. Feneketlen szakadékok tátongnak előtte, a nevelés

tendenciája rövid távon holtpontra jut. Mi ösztönözze a diákot? Más az, ha a szülők

döntik el, mi legyen a gyerkőcből. (Te orvos leszel, fiam, ha beledöglesz is!)

Ideje meghatároznom, szavakba foglalnom, mi szeretnék lenni, hallom sokszor. Azt

tudom, mi nem szeretnék lenni. Realistának kellene lennem, de nem vagyok az. Bennem

más óramű ketyeghet... Nem szeretnék orvos, borbély, asztalos, sofőr, eladó lenni! Nem

bírom magam elképzelni, amint szikével a kezemben operálok, amint bókolva kiszol-

gálok. A kiszolgálását lealacsonyítónak vélem. Pályaválasztási ügyben járatlan vagyok,

barátaimmal ritkán beszélgetünk a jövőnkkel kapcsolatban. Ha mégis, kissé homályo-

san, elvontan társalgunk, s azonmód másra terelik a témát. Nem ismerhetők fel a

konstellációk, illetőleg én nem ismerem fel. (Nem ismerhetem fel, hisz nem tudok

róluk.) Az az érzésem, nem akarnak beszélni elképzeléseikről, mintha számukra a

szülők oldaláról tiltva lenne, mintha előre el lenne készítve a jövőjük. Arról se nyilat-

koznak hangosan – eltitkolják, elhallgatják –, kinek párttag az apja vagy az anyja. A

szülők pártossága az általános iskolában nem nyom a latban, a gyerek tudása, tanul-

mányi eredménye minősít; a politika a gimnáziumban bír jelentőséggel. Könnyű

konszolidált, kitaposott úton haladni... A téma végül is a közbeszédben illetlenség! A

dolgokat átitatja a hamisság, az elharapódzó titokmánia. Álszent világ ez kétségtelenül!

A felnőtteknek nincs idejük a témával foglalkozni, s miért a gyerekkel beszélnének róla.

A gyerek még gyerek, mit ért hozzá, hangoztatják. Sok mindenre vágyom, hiányzik a

73

kiforrott, egyértelmű elképzelésem, legjobban a filmkészítés érdekelne, de az oda

vezető út Rimaszombatból elérhetetlennek bizonyulhat. Nagy fába vágnám a fejszét.

Nincs patrónus, tanácsadó, ki részletekig menően elmagyarázná, miként kell valamit

elkezdeni, hogyan kell rá felkészülni, hogyan induljak el. Nincs senki, aki a hónom alá

nyúlna, ki útbaigazítana. Magamra maradok, mint sziget a tenger közepén (Vörös-

tenger?, Holt-tenger?), jövőm alakításának irányába tekintve cselekvőképességtelenül.

A nagy tervek dédelgetését megmosolyogják, lebeszélnek róla. Ezekre az emberkékre

megharagszom azonnal. Úgy tűnik, mintha ők jobban ismernének engem, mint én

önmagamat, és ismernék a képességeimet. Azt tudják, Apu borbély, Anyu háztartásbeli,

pártonkívüliek, a peremvárosban lakunk. Adott egy séma, modell?, ebből indulnak ki. A

kollektivizmus burkában a jellemeket, készakarva vagy akaratlanul, egybemossák. (A

mosópor az eszme.) Arra nem gondolnak, hogy bármivé válhat egy gyerek, ha van esze

– és építőszándékú közegben mozog. Nekimerészkedhetek a távlatoknak. Eleve el-

rendeltetett, hogy munkáscsalád gyereke munkás lehet? Közegellenállás? Sokan

mondogatják, mit és hogyan kellene tennem. Elfelejtik, hogy a rálátásuk a képessé-

geimre, tudásomra többnyire felületes, kiindulópontjuk a külsődleges megítélés, a

származás, az általuk megalkotott vélemény valaminek az okán, és a látott magatartás-

forma, nem egy mélyreható beszélgetés. Ha mód adatik rá, kipróbálom magamat, némi

tapasztalatot szerzek, legyek tisztában adottságaimmal, képességeimmel. Érzem,

valahol a mélyben rejtett képességek lapulnak, ezeket elő kell bányászni, a felszínre kell

juttatni. Néha meglepődöm, mire vagyok képes kényszerhelyzetekben. Ha összeszedem

magam, ha ráhajtok, ha van motivációm, felülmúlom a „kivételezetteket”. Történt nem

egyszer ilyesmi. Minden más, mint aminek látszik, mindennek két arca van. Sőt több! A

leegyszerűsített szocialista világban, mely hol barátságos, hol ellenséges (látszatra

mindig fekete-fehér), felismerhetőek a kimódolt szituációk, ha azokat az időfolyamban

sablonosan alkalmazzák. Behatárolt térben vagyunk. A panelelemek összerakásából

építkezni lehet. Helytelen építkezésnél ellenben összeomolhat az építmény. A kelepce

bezárul. Sohasem gondoltam, hogy a leérettségiző diák sorsa olyan, mint az utazóé, akit

a hullámok dobálta hajón arra kényszerítenek, ugorjon fejest a morajló-habzó vízbe...

Egy idő után nem beszélek a terveimről, lelkemben lázadások gyúlnak, ha kérdeznek,

kitérő választ adok, mellőzöm a témát és az ezt felvetőket. Bezárkózom. Gondoljanak,

amit akarnak. Rádöbbenek: az embereket nem érdekli mások sorsa, csak a beszéd ere-

jéig érdeklődnek aktuális téma gyanánt; zavar a szófecsérlés, az üresjáratú érdeklődés.

74

Ha nem találkoznánk, eszükbe se jutnék... Elérkezem arra szintre, amikor immáron

senkiben sem bízom meg. Egyedül vagyok a világon... summa summárum lehetek a

világ(om) közepe! Ki tiltja meg?? Nem beszélek a terveimről, jobb az elképzeléseimet

megtartani magamnak, az alkalom eljövetelekor pedig szó nélkül meg kell cselekedni

őket. Ha az ember nem vár senkitől semmit, többet kap a vártnál... Pukkadjanak meg

azok, kik nem hisznek bennem!

A próbálkozások után, tapasztalatok halmozása során megoldódik e rejtély, amit kellő

időben nem veszek észre, nem tudatosítok, holott a kezdetben nyilvánvaló; nem egy-

értelműen nyilvánul meg. Ha belegondolok, hogy vonzanak a vonatok, autók, gyönyör-

ködöm a régi városok épületeiben, felszabadultan érzem magamat az ódon városok

kopott falai között, kikövetkeztethető lett volna egy odafigyelő és közeli külső szemlélő

számára, mi az, ami a filmeken, a regényeken és a zenén kívül érdekel!

A gimnáziumban eltöltött négy év legnegatívabb hozadéka a csalódások sorozata

azokban az emberekben, akikben megbízok. A barátságok fellazulnak, szétesnek, át-

alakulnak, az értékrendet a szülői poszt, a hovatartozás, a pénz, a feltörekvés határozza

meg. A látszat mímelése érdekből történő ideiglenes hazugság, önámítás. Észrevétlenül

idegenedünk el.

A parvenük jövedelmező állásra vágynak, legfőbb céljuk a pénzszerzés és az intrika. Ha

a szocialista-típusú, „átformálható” ember bőrébe kell bújniuk, megteszik, mint ahogyan

megtették korábban; és el is vetik megint, mint amiként a virág hullatja a szirmait, ha

fordul a kocka, és újból belevesznek a névtelen tömegbe; nincs erkölcsi gátlásuk. A

lavírozók az adott kor követelményeinek tesznek eleget, úsznak az árral, beilleszkednek,

spekulálnak, húznak a soros nomenklatúra közelébe. Falun mindez olajozottabban

működik. Az eszme felbukkanása nem spontán folyamat...

Az iskolában, templomban és egyebütt unos-untalan hallom: a pénz nem boldogít. Ezzel

nem értek egyet. Se Anyu, se Apu nem hangoztatja. Figyelemreméltó. Pénz nélkül

moziba se mehetek, könyvet se vehetek. Ha elég pénz van nálam, kiegyensúlyozottabb

vagyok, több mindent megengedhetek, mindazonáltal nem szórom el a pénzem, meg-

fontolom, mire költöm. Keresztanyám mondogatja: ha van pénz, van boldogság, üres

hassal és üres zsebbel nem jut messzire az ember. A pénz „boldogít”, naiv az, ki mást

állít.

75

Nem a hírnév érdekel, másra vágyom; olyféle cselekedeteknek a megtétele izgat, me-

lyekről senki sem tételezi fel, hogy megvalósítom. Ha megtörténik, szembetalálkozom

az irigységgel, ami meglátszik és kiérződik a másik beszédéből, hangsúlyából. A

dicséret ritka, a dicséret általában mellőzött fogalom, csupán a kivételes és előrelátó

bölcs ember él vele.

A továbbtanulás nem az anyanyelvemen történik. Megtanulok szlovákul, mindent értek,

de nincs bennem az a biztonságérzet, hogy mindent nyelvtanilag helyesen mondok.

Tartok attól, a nyelvi környezet, melyben fejlesztenem kell magamat, nem nekem való.

A magyarországi továbbtanulásról a családban nem beszélünk, Magyarország nem

vonz, magam sem akarok ott tanulni. Egyrészt: a szüleim attól tartanak, nincs pénzük a

finanszírozásához, másrészt: a harmadik évfolyamban kell jelentkezni, ha valaki külföl-

dön szeretne továbbtanulni. Az állam nem támogatja a külföldön való tanulást, akadá-

lyokat gördít elébe.

Közvetlenül érzékelem, mit jelent, ha valakinek idősek a szülei, ha valaki későn születik

meg a szülők korához képest. Kilencedikes koromban esik meg velem, hogy miközben

Lolával kettesben érkezem ebédről, Apu a folyosón várakozik rám. Első alkalommal jön

be a tanítás idején az iskolába, behoz nekem valamit. Lola megkérdezi: A nagyapád?

Kicsit elszégyellem magamat, s megmondom, ki ő. Az érettségi évében Apu hatvanöt

éves és nyugdíjas, Anyu ötvennyolc. Osztálytársaim nagy részének a szülei húsz évvel

fiatalabbak, aktív keresők, nem egyetlen forrásból meríthetnek.

A szüleim anyagi helyzete a belvárosból a peremvárosba való kiköltözésünk után

fokozatosan felfelé ível az 1970-es évek elejéig, amíg Apu munkaviszonyban van.

Nyugdíjazásával az ív hanyatlik, megcsappannak a lehetőségek, kimerülnek a források.

Apu és Anyu fizikai és szellemi ereje töretlen, a baj a társadalmi viszonyok megválto-

zásával kezdődik, változik a szemlélet, a politika irányít, inkább tiltanak, semhogy

engednének, s akik nincsenek a körforgásban, hátrányt szenvednek, lecsúsznak, elbuk-

nak. A falukon a dézsmálható szövetkezet a létfenntartó, a pénzforrás helye kitolódik a

városokból.

Ebben az időben látogat meg bennünket Leibnitzer Lujza, Anyu régi barátnője, ki

Pozsonyban lakik. Mikoron a továbbtanulásom a téma, felajánlja segítségét, ha

Pozsonyt választanám, a férje befolyásos ember, minisztériumban dolgozik vezetői

poszton.

76

A szüleim hisznek benne, hogy tisztességes úton, protekció nélkül elérhetőek a célok.

Hiszem én is. Tévedünk, de ekkor ezt senki sem sejti a családban. A szüleim kevésbé

tájékozottak, nem politizálnak, nem bennfentesek, nincs kiépített, pártvonalon mozgó

érdekkapcsolatuk, megmutatkozik a protekció hiánya. Amit elérek, a magam erejéből

érem el, nem segít senki. Nem igénylem a segítséget, boldogulok egyedül. Erre nevel

Apu és Anyu, ezt tartják mérvadónak a családban mind keresztapámék, mind nagy-

bácsimék. Protekciót biztosíthatnának, én azonban lebeszélem róla őket. Utamat magam

taposom ki. Ha valaki segítene, az annyit jelent, hogy nem vagyok képes megtenni azt,

amit meg akarok tenni. Szó sem lehet önfeladásról! Nem hiszek az érdek nélküli

önkéntes segítségben; a segítséget meg kell köszönni „valahogyan”. Senkinek sem

óhajtok adósává válni. (Hogy „butaság” lenne...?)

A pedagógus családból származó diákok a gimnáziumban (is) más mércével mérettet-

nek meg, mintha e tény okán eleve okosabbaknak születnének. Tapintatosabb a bánás-

mód velük kapcsolatban, őket lazábban kezelik az osztályzásokkor. Nincs kirívó ki-

vételezés, de érezhető, észrevehető megkülönböztető bánásmód. A tanárok többsége

ügyel rá, ne okozzon gondot a megkülönböztetés, ne lehessen észrevenni a besorolást, a

kivételezés burkolt formáját alkalmazzák.

Az iskolában a továbbtanulásra felkészítő pedagógus rosszul ítél meg, keveset tudhat

rólam. A diákoktól az óráin megkövetel egyfajta kötelező, őszintétlen magatartást,

miáltal téves „beskatulyázás” alakulhat ki. A közepes tanulók kategóriába helyez el a

skáláján. Abból a tényből indul ki, hogy mivel szeretem a földrajzot, válasszak idevágó

irányzatot. Ajánl is egyet. Jó ajánlatnak tűnik, nincs alternatívája: elfogadjuk az ajánla-

tát, az egyetlen ajánlatot. Olyan vonatra ültet(nek), melyről nem tudni, hova visz... (Ki

fog siklani...)

A szüleim egy szülői összejövetel után – melynek történéseiről Anyu nem beszél –,

észrevéve a tanárnő távolságtartó, idegenszerű (elidegenedő?) magatartását, eldöntik –

más szülőkkel ellentétben –: nem keresik fel otthonában, kikérni a segítségét. Sem az

övét, sem másét.

Ostrava. Miért ne?

77

Másodszor Ostraván

Második ostravai utamon Anyuval együtt utazom. Másféle utazás ez, mint 1970-ben

keresztanyámmal, komoly a tétje. Szokatlan a hangulatom, napok óta nyugtalanság

nyomaszt. Szótlanabb, visszafogottabb vagyok, nincs kedvem semmihez, számolom a

napokat, a nagynap eljövetelét várom. Szeretnék a ceremónián túl lenni, szeretném a

súlyt ledobni a vállamról. Életem legelső komoly kihívását képtelen vagyok kellő

alapossággal kezelni, nem tudom, mire vállalkozom. Nincs konkrét fogódzóm se, hogy

perspektívát alkossak magamnak. Nem érdekel az egész. Végigkínlódom, ellenkező

esetben önmagamra haragudnék. Magamnak vallom be a felismerést, az ember önmagá-

val szemben legyen őszinte.

A szobafoglalást táviratilag intézzük, a Moldava szállóban biztosítanak szobát két

éjszakára. A szobafoglalásban segédkezik keresztanyám, ő javasolja a pályaudvarhoz

közeli szállodát. A két éjszaka Anyu ötlete. Fülekre kora délelőtt érkezünk, Anyu be-

tervezi bátyja családjának meglátogatását. Füleken járva benézünk a Demjén-családhoz,

Anyu az alkalmakat nem hagyja ki. Bőven marad időnk a látogatásra, a Budapest–

Zsolna–Ostrava–Varsó vonalon közlekedő nemzetközi expressz délidőben áll meg

Füleken. A felvételire ajánlatos logarlécet vinni, otthon nem kapható, Füleken veszem

meg a papírüzletben, legyen kéznél.

Ostravára délután érkezünk, a szállodát megtaláljuk, elfoglalhatjuk a szobánkat. Első

dolgom, hogy a fakultásról kapott információs anyag alapján az ajánlott közlekedési

eszközökön eljussak a helyszínre. Hadd lássam az egyetemet, másnap reggel könnyeb-

ben odajuthatok. Villamosra ülünk, s a tizenhatodik megálló elérése előtt látható a

hatalmas, utcahosszúságú, tízemeletes épületkomplexum, mérete megrémít. Útközben

egyetlen hang sem hagyja el az ajkunkat. A megállóban leszállunk, s kérésemre a

legközelebbi villamossal térünk vissza. Anyu azt szeretné, nézzünk jobban szét, de a

nézelődésnek nincs értelme. Reggel gond nélkül időben idetalálok. A bányászati-

geológiai fakultás modernista épületkomplexumát hatalmasnak találom, a látvány

nyomasztóan hat rám, lerombolja képzeletemet, elvárásaimat. Nyugtalan leszek, a

barátságosnak nem nevezhető, végtelennek tetsző külvárosi környezet puszta látvá-

nyával érezteti velem, honnan jöttem. Azt sugallja, amit megérzek: nem nekem való ez

az intézmény. (A kezdettől fogva tudom, csak nem vallom be hangosan.) Az iskolák

tekintetében kisebb volumenű, ódonabb épületekhez vagyok szokva; visszaköszön a

78

barátságosabb és meghittebb otthoni környezet milyensége. Mindez csalóka benyomás,

félretájékozódás, tapasztalatlanság, eluralkodik bennem az érzés, megbéklyóz, fogva tart.

Visszatérésünk után megnyugszom, s minthogy aznap nem eszem jóformán semmit,

beülünk a szálloda vendéglőjébe vacsorázni. Eltervezem, nem ártana kikapcsolódás-

képpen filmet nézni, de elmegy a kedvem a filmnézéstől, marad a rövid esti séta a

környéken. Anyu bevásárol az élelmiszerüzletben, tudjon reggel ennivalót készíteni

nekem. Hamar lefekszem, pihenjem ki magamat.

Korán ébredek, lezuhanyozom, komótosan öltözködöm. Sonkás zsemlét eszem sajttal,

nem beszélünk. Félkedvű cselekedetek sora. Anyu tudja, ilyenkor jobb, ha nem szól

hozzám. Magamhoz veszem az iratokat, leellenőrzöm, megvan-e mindenem. Sokáig

töprengek, kössek-e nyakkendőt az öltönyhöz, vagy ne. Azt otthon eldöntöttem,

mellőzöm a fehér és a világoskék színű ingeket, szürke színűt választok, legyen

semleges szín; ez a szín illik a sötétkék ruhámhoz. A nyakkendőt összehajtogatom, a

zakóm belső zsebébe süllyesztem, ingem felső gombját nem gombolom be, megnézem

magamat a tükörben, s elindulok a felvételi vizsgákra. Igyekszem leküzdeni testem

feszültségét. Kavargó érzések dúlnak bennem, önnön kivégzésemre indulok... Egy

személyben vagyok az áldozat és a bakó, én oldom ki a guillotine-t. Anyu a szállodában

marad, talál magának programot. A karórámon fél hét múlott. Fél nyolcra a fakultás

főépületében lehetek. Nem tervezek, nem iktatok be allűrt, türelmem sincs hozzá. Meg

minek... nem látom tisztán az út végét.

Fél nyolc. Megejtem a bejelentkezési formaságokat. Kiszárad a szám, elveszetten for-

golódom a rideg falak és nem éppen bizalomgerjesztő arcok között, tartok attól, nem

ismerem ki magam az egyetem folyosóinak végtelen labirintusában. A liftben meredten

nézem a cipőm orrát, az ismerős; rákerült valami, lepöckölöm. A földszinten megkere-

sem a felvételizők termét, a folyosó hosszú, nem látom a végét, s üres, azt hiszem, rossz

irányba megyek. Sehol senki, se ácsorgó fiúk, se ácsorgó lányok. Nyolcig foglalható el

a teremben a hely, a karórám háromnegyed nyolcat mutat. Elkéstem volna? Hevesen

dobog a szívem, torkomban gombócot érzek. Észreveszem a dupla ajtót, rajta az A3-as

formátumú papírral: Písemné zkoušky zde!6

A terem hatalmas, ki tudja, hányan gyűltek össze a hodályban – valakik biztosan tudják,

mindenképp tudniuk kell; háromszáz-négyszáz felvételiző ücsöröghet a lépcsőzetesen

6 Írásbelik itt!

79

emelkedő sorokban. A sokaság visszariaszt. Életemben először érzem az egyedüllétnek

a szorítását. Leszegem a fejem, helyet keresek magamnak, szeretnék beleolvadni az élő

és mozgolódó masszába. Az az érzésem, a massza kivet, nem fogad be. A massza hideg,

kocsonyás, lehúz a sötétség kútjába. Jönnek páran utánam is. Látok fiúkat nyakkendő-

ben és nyakkendő nélkül, sőt lányt, akin virít a piros színű SZISZ-nyakkendő. Egy-két

szót váltanék illendőségből a mellettem ülőkkel, de észreveszem, nincs kedvük beszélni.

Rossz előjel, kedvem apadozik. Kedélygyilkos légkör, magamra maradok.

Délig zajlanak az írásbeli vizsgák. A kérdések túlnyomó többségét megválaszolom,

nincs feladat, amelyet ne oldanék meg. Hogy jól-e vagy rosszul, nem tudhatom. Tollal a

kezemben biztos vagyok magamban. A szóbeli vizsgák fél kettőkor kezdődnek, addig

ebédszünetet tartanak. Nem mondják, miből tevődik össze a szóbeli vizsga, kideríteni

sem sikerül, nincs sehol kiírva. Ez elbizonytalanít. Feltételezem: ugyanazokból a

tantárgyakból állhat a szóbeli, mint az írásbeli. A jelek arra utalnak. S ekkor kezdődik a

kálváriám önmagammal.

Dél. Kijövet az épületből, eldöntöm: nem megyek a szóbelire. Nincs jel, érzés, sugallat,

ami indokolná, hogy sietve visszamenjek. Eljutottam ide, de az „amott” vonzóbbnak

tetszik. Honvágy fog el, megszorul bennem a levegő, s megkörnyékez a gondolat, hogy

jobban járnék, ha nem maradok, ha angolosan lelépek innen. Felszínre tör temetetlen

szorongásom. Belém fészkeli magát a nyugtalanság. Fejemre omlik az egyetem.

Hogyha szlovákul kell felelgetnem, felsülök. Felsülni, leégni, megszégyenülni nem

akarok. Elvesztem a bátorságomat, kétségeim támadnak, elkövetem a hibát, hogy nem

az eszemre hallgatok. Elfelejtem felsorakoztatni az észérveket, melyek ismeretében –

ugyanúgy, mint jópárszor szorult helyzetben – hideg fejjel dönteni tudnék. A rám

zuhanó félelem a felelősségtől és a barátságtalan környezet kihatása eltompít, burkot

von körém. Soha nem éreztem, éltem át hasonlót.

Egy ideig a környéken csellengek, abszolút idegenként, önmagammal vívódom. Nem

tételezem fel, hogy a szóbeli beszélgetés lesz általánosságokról. Ez egyetem, nem

kávéház. Semmi se visz rá arra, hogy visszamenjek, részt vegyek a szóbelin, pedig az

eszem ezt diktálja. Egy megmagyarázhatatlan érzés erőteljesen sugallja, menjek el

innen, ne is nézzek hátra. Ha ketten lennénk, másképpen döntenék. Vagy ha Anyu itt

lenne, ő biztatna... A járda közepén eszmélek rá: hiba volt Csehországba jönnöm

továbbtanulás céljából. Hiba volt nem szlovákiai egyetemet választani. Mindezt

kizárólag magamnak mondom el, s zárolom a gondolataimat.

80

Fél kettő. Villamosra szállok. Döntésem végleges, legyen akármi a következménye.

Vissza se nézek. A magam részéről eltökéltem. Félúton leszállok, látok egy cukrászdát.

Kávét, süteményt rendelek, háromig ücsörgöm az egyik csendes boxban. Gyér a forga-

lom, nincs jövés-menés. Furdal a lelkiismeretem, gondban vagyok, szerfölött aggódom.

Hazudnom kell Anyunak és Apunak. Okosabb lehetőséget nem látok, a szüleim bíznak

bennem. Nem szabad megtudniuk, hogy nem mentem el a szóbeli vizsgára! Maradjon

az én titkom!

Négy óra. Visszatérek a szállodába. Anyu a szobában várakozik, mosolyog rám. Rendben

zajlott minden? Sikerült? Fáradtan felelgetek, lehangolt vagyok, izgek-mozgok. Anyu

észleli az állapotomat, nem kérdezősködik tovább, elmondja, miként telt az ő napja.

A titok

Kilépve a kapun a belvárosba indulnék, amikor Pásztor, a postás Földiék háza elől, az

utca közepéről reszelős hangján rám kiabál: – Janika, leveled jött a főiskoláról!

Abban a pillanatban megérzem, mit tartalmaz a szöveg. Egy belső hang ezt mondja:

Nem vettek fel. Jóllehet naivan reménykedem benne, hogy felvettek. Hirtelenjében nem

felejthető szomorú érzés kerít a hatalmába. Szeretnék főiskolás lenni, ki ne szeretne az

lenni... Elvesztem a hangulatomat, elmegy a kedvem attól is, amit aznapra terveztem. A

levelet későbbre várom.

Pásztor felé tartok, a borítékot a kezében lobogtatja, átveszem.

– Biztos jó hír!

Kényszeredetten mosolyogva felelem neki: – Biztos.

Megfordulok, sietek vissza. A levelet eldugom, ne tudjon Anyu róla. A nagyszobában

nyitom ki, úgy állok felette, mint akit pöröllyel sújtottak le. Sírhatnékom támad, de sírni

sincs kedvem. Rágódom, hogyan mondjam el a szüleimnek. Az vigasztal, hogy marad a

második lehetőség: Zsolnáról még nem kaptam választ. [A titkomat, hogy megléptem a

szóbeli vizsgáról, a szüleim soha nem tudták meg.]

Osztálytársaim boldog tekintettel újságolják: bejutottak az egyetemre. Mindazonáltal

pletykaszinten elterjed a szóbeszéd, ki hogyan éri el a sikeres felvételt. Egyik esetben

egy fél disznó segített, másikban tízezer korona, harmadikban a jéerdé befolyásos

elnöke, negyedikben a pozsonyi nagybácsi. A szóbeszédek nem érdekelnek. Nekem is

81

elkelt volna egy rámenős pozsonyi nagybácsi... Ostravát a magam részéről „eltököl-

tem”. Nem fogom fel, mit jelent az életben az egyetemi végzettség, a titulus a név

előtt... Azt sem fogom fel, mert nem tanították, nem verték a fejünkbe: a nekiinduláskor

a végzettséget nézik... Nem tudom önmagamat új összefüggésben látni! Az élet rejtett

mondanivalóit nem hallom meg!

Anyunak szemrehányást teszek, kifogásolom, hogy nem készítették elő számomra a

talajt.

– Apáddal megtettünk mindent, amit megtehettünk. Ne hidd, hogy tétlenek maradtunk.

Másoknak jobb volt az esélyük, a szülőknek pénzük volt, vagy magas funkciójuk által

messzire nyúlt a kezük. Mi nem vagyunk tanult emberek, de átlátjuk a helyzetet, amit te

is átlátsz valamikor... Rájössz a nyitjára. Mehettél volna Pozsonyba tanulni, de te nem

akartál oda menni, Lujza férje segített volna, ezt ne felejtsd el. Se apád, se én nem

kényszerítettünk semmire, pedig azt kellett volna tennünk. Apád arra kért, győzzelek

meg, hogy Pozsonyt válaszd, mindegy, hogy mit... Mások is azt tették, mondták...

rábeszélték a gyereküket. Mi hiába beszéltünk neked... fontosabb volt a mozi, az

olvasás, a zene... Rajtad múlott, Janika! Az önfejűségeden...

Anyu belátja, hibázott; hagyott dönteni, mellőzte Apu óhaját, bízott az iskolában, a

tanárnőkben. Másképp nem tudott cselekedni, lelkiismeretfurdalása lett volna, ha rossz

irányba terel jövőmmel kapcsolatban, ha meggyőz, amint azt Apu akarta. Hagyott

dönteni, így látta helyénvalónak.

– Előbb vagy utóbb megtalálod a helyedet, ebben bízz! A sors igazságos! Jobb későn,

mint soha, ne feledd! Jelentkezhetsz még főiskolára!

Kezd felderengeni előttem a jövőkép: az írás az, ami változatlanul érdekel, amiben

örömmel el tudok mélyedni, ami miatt sok dolgot a háttérbe szorítok. Hiszem, az írás az

egyik területe a gyakorlati életnek, amiben kitűnhetek. Kérdéses: mikor? A „mikorral”

nem foglalkozom, a lelkem legmélyén érzem, keményen kell munkálkodnom, nem

szabad feladnom. Meg kell várnom a holnapokat, holnaputánokat.

Ha létezik céltudatosság az életben, és felismerhető, felismerem egy ballépés folytán,

egy megvilágosodott pillanatban. Megmagyarázhatatlan módon rádöbbenek valamire.

Különös elégtétellel tölt el, ha tudom, hogy célom van.

Hosszú hetekig keserű szájízzel, csüggedt tartással, rezignáltan veszem tudomásul a

napok egyenletes múlását. Megalázó, egyhangú napok, önismétlő cselekedetek, lapos

82

társalgások. Gondolataim üresek, mint az utazótáska, ha nincs megpakolva. Sok minden

félbeszakad, elakad, abbamarad. Kelepcében vergődöm. Tagadhatatlanul vannak rossz

napjaim: tele vagyok kétségekkel, ürességgel, fokozatosan egyre kevesebb bennem a

szeretet. Szellemi krízisen esem át, saját magam árnyéka vagyok. Kudarcomat folyó-

iratok böngészésével, olvasással, mozibajárással feledtetem. Ugyanazok a kényszer-

képzeteim naponta előbukkannak, nem tudok felszabadultan nevetni, semmi sem olyan

és az, amilyen illetve ami volt korábban. Rés támadt az összefüggések eddig tanult

rendjén. Érzelmet nem nyilvánítok, elérzéktelenedem. Ilyesmi annakelőtte nem fordult

elő velem! Eltöprengek, miért. Mi változott meg? Mit tettem rosszul, hogy kitaszított-

nak érzem magam, mi az oka a hangulatváltásomnak? Voltak kudarcaim, ballépéseim,

simán átéltem valamennyit, nem okoztak törést semmiben. Banánhéj-effektus. Valami

félresikerülhetett. Valami, amit nehéz lesz korrigálni. Meglehet, kicsúszott a talaj a

lábam alól... Ingoványon haladnék? Nem hiszem... Önnön világomból belepottyantam a

valós világba! Zutty! Nesze neked! A kor rám helyezte a felelősségviselés ólomsúlyát.

Viselése szokatlan. Ez lenne a felnőttéválás? Igazságtalan e várva várt folyamat? Vagy

így természetes? A bonyodalmak burjánzásnak indulnak...

Nem tudom, mit kezdjek magammal, merrefelé lépjek, milyen irányban induljak el,

melyik utat válasszam, melyik úton járjak. Van-e kijelölt út a számomra? (Van: a járda.)

Mindig előre, menj előre... hátra se nézz... vagy: „Tarts nyugatnak!” Gyötör a kétségbe-

esés lehetősége. Visszahúznának a gyökereim? Ha a megpróbáltatásokat elmondhatnám

valakinek, egy megértő barátnőnek... Nem szeretnék romhalmazt teremteni magam

köré. Nincs szándékomban senkit megterhelni fölöslegesen; engem se érdekelne, ha

ilyesmikről beszélne nekem valaki... „Tanulj panasz nélkül tűrni!” Ah, a fenébe!

Egy este a rádiózás alatt beszélgetést hallgatok. Megragad bennem a történet, a meg-

szólaltatott, egy közismert író mondja el. Átalakítom a magam változatára, aktualizá-

lom, füzetembe másnap lejegyzetelem.

Képzeljük el az élet vizét: egy négyszáz méter átmérőjű hatalmas, kör alakú, mély tavat.

Mértani közepe felett félóránként egyesével vízbe dobnak harminc embert, boldogul-

janak, ahogy tudnak. A part távolsága kétszáz méter mindegyiküktől, függetlenül attól,

tudnak-e úszni, vagy nem, van-e protekciójuk, vagy nincs. Aki úszni tud, eléri a partot,

aki nem, megfullad, megboldogul?, magával ránt a mélybe valakit, ha nem kezd el

úszni. A kiabálás nem segít. Ez az élet rendje. Húsz éves korára tanuljon meg az ember

83

úszni. A parton ugrálhat az akadályokon át. Avagy kerülgetheti. Ekkor oly mindegy; a

túlélés a lényeg.

Önmagammal való hosszadalmas vívódások után tapasztalataimból okulva belátom: kell

a protekció, tudjon (el)helyezkedni az ember. Protekció felfelé barátkozással vagy

pénzzel érhető el, állítják. A tudás, a fellépés, a határozottság, a szerencse nem elég. A

szerencse elpártolhat. (A szerencse pártos volna?) Elállok attól a gondolattól, hogy

szüleimet hibáztassam, azt hittem, tétlenek maradtak a protekció ügyében. Cselekedtek

ők, csak nem kötötték az orromra. Pozsonyba kellett volna mennem, Anyu időben

felvette a kapcsolatot Leibnitzer Lujzával. Nem szólt róla, vagy ha igen, elsiklottam

felette; hagyták, hogy én döntsek, hagyták, hogy Ostravára menjek... Csehország mindig

is vonzott... Ostravát ismerem, Pozsonyban nem jártam...

Eldöntöttem: naivan, gyermetegen, elhamarkodottan, átgondolatlanul... Jöttem, láttam,

megriadtam.

Augusztus elején kapom az írásos értesítést Zsolnáról: felvettek az építészeti szakközép-

iskola újonnan nyíló geodézia szakára, szeptembertől a kétéves iskolának a kapuja

nyitva áll előttem. A zsolnai tanulás egyetlen hátránya a szálláslehetőség hiánya. Az

iskola nem tud diákjai számára szállást biztosítani, nincs internátusa. Felmerül a

gondolat: tanulhatnék tovább a Közgazdasági Középiskolában, létezik magyar tan-

nyelvű kétéves szakosító részleg általános ekonómia szakon, szükségtelen Zsolnára

járnom és szlovákul tanulnom. A geodézia mint szakterület – a „méricskélés” teodolittal

– se szimpatikus, főleg, ha nem az anyanyelvemen tanulom. Zsolnát, magát a várost

nem ismerem, noha az ottani vasúti pályaudvaron való rövid várakozás alatt és a

továbbindulást követően a fülkéből kitekintve némi támpontot nyújt a városkép, amely

Ostraváról hazautazva elém tárul. Édeskevés egy nagyváros megismeréséhez. Mind-

azonáltal, mivel a szüleim emlegetik Zsolnát – távolabbi emlékeik kötődhetnek ide –, a

város kétségtelenül vonz.

Fokról fokra barátkozom meg a gondolattal, hogy itthon folytatom a továbbtanulást.

Belejátszik a kiábrándulás, a kényelem és a pénztelenség; nem kell utazgatni, másutt

tartózkodni, a szállásért fizetni. Apu kézbe veszi a dolgot: az ő és keresztapám közben-

járására felvesznek a kereskedelmi iskola, hivatalosan: Közgazdasági Középiskola

szakosító osztályába. Ličko Lóránt, az iskola igazgatója, keresztapám jó barátja intézi el.

Barátaim se vidítanak fel, s a legutolsó kurinci sátorozás lehangoló véggel zárul.

84

Az utolsó vakáció Kurincon

Kurinc látképe az előző szezonokhoz képest változik, kijelölik a sátorozók helyét, zajlik

a szeparálás. Törzshelyünkön, szemben a Villa Negrával a sátorozásért büntetés jár. A

strand feletti füves területet a színes sátrak beterítik, alig látható szabad zöld hely, a

sátorozókat elkerített területre zsúfolják, „tábor” ez, nem vitás: sátortábor; fizetni kell az

elfoglalt területért, de mi kicsúszunk alóla jöttünkkor. Ragaszkodunk a tradíciónkhoz, a

kontinuitáshoz; egyetértünk abban, hogy nem fizetünk ismeretlen egyének társaságának

élvezetéért, inkább sátort bontunk. Ne okozzunk traumát ottlétünkkel, szertelenségünk-

kel. Nem sejtjük, hogy eddigi legrövidebb sátorozásunkon veszünk részt; két éjszakát

bírunk ki. Kibontakozik előttünk a jövő perspektívája!

A fennálló változásokról: a konjunktúráról Dodi az apja révén tud, ő újságolja el; a

helybéli halászszövetség elnöke a faterja. Sem Adinak, sem Lacinak nem tetszik az

újítás: a sátorozás kijelölt helyen; hiányzik a megszokott nyugodt szeglet az erdő és a tó

között, távol a zajos tömegtől, kikötőnk, csónakunk közelében. Az első napon kellemet-

lenségeink támadnak, szűknek találjuk az új helyet, tüzet se rakhatunk, a közelünkben

levőket zavarja a füst. A közös tűznél, komorképű idegenek társaságában este nem

sütünk szalonnát. Kiülünk az Astra vendéglő teraszára, megvacsorázunk, sörözünk,

megdolgoztatjuk Illés Atit, a pincért (hófehér rövidujjú ing, fekete csokornyakkendő,

disztingvált megjelenés: a pincér-ego kötelező). Szórakozunk ismerőseinkkel, dobáljuk

a koronást a „baggerbe”, a zenegépbe, kislemezek vannak benne elhelyezve régi és új

slágerekkel, vitába bocsátkozunk a dalok kiválasztásánál, bámuljuk, élvezzük a zajló

esti mozgást a tó strand felőli oldalára zsúfolt élettérben.

Az első holdfényes éjszakánk java részét ébren töltjük beszélgetéssel, éjféltájt fekszünk

le, kilenc órakor ébredezünk. A szomszédos placcon sátorozókat zavarja a gitározásom,

disszonáns viselkedésünk, azt állítják, tíz óra után tilos a ricsajozás és a zenélés, Kurinc

nem Woodstock!, ők aludni szeretnének, ha nem hagyjuk abba, szólnak az illetékes

helyen. Kíváncsi lennék, hol az illetékes hely! És kinek szólnának este tíz után? Ki az,

aki hivatalosan megrendszabályoz? Magamban a francba küldöm az okvetetlenkedőket,

átkozom az újítás bevezetőit. Miért szabályoznak és korlátoznak, milyen „nemes” cél

vezérli őket tömérdek butaságaik bevezetésénél? (Kurinc szabályozás alá esik ezentúl,

partikuláris érdekek kapnak helyt.) A sátorozás Kurincon elveszíti romantikáját, nem

nyújtja azt, amit nyújtania kellene: a szabadságérzet megtapasztalását, az érintetlen

85

természet közvetlen közelségét, önmagunk képességeinek megismerését, kipróbálását. E

helyett keretek közé szorít, alkalmazkodásra utasít, önmérsékletre int, lealacsonyít a

közösségi színvonalra: próbára téve a képességek megismerését, kipróbálását más-

milyen aspektusban. Ez örömmentes beletörődést, konformista magatartást eredményez

a mindenkori doktrína győzelme jeléül.

A második nap délelőttjén, az Astra vendéglő közelében, ahová a reggeli frissítő úszást

követően fürdőnadrágban és sportcipőben, az elnyűhetetlen „botaszkiban” kávézni

indulunk, megszólít bennünket Ferencz Dezső. A gimnázium leköszönő igazgatója

hirtelen toppan elénk nagykeretes, sötét szemüvegében, mosolyogva odajön hozzánk.

Ámulunk; egy ufót szívesebben látnánk, mint őt. Kurinc is olyan hely, akár Rima-

szombat: ugyanazokkal találkozik az ember.

– Volna egy kis időtök? – lép felénk, kérdezi nyájasan, tőle szokatlan barátsággal:

tegezve Ferencz Dezső. Rossz előjel! Mit takarhat a finoman tolakodó viselkedés? Nem

tetszik a stílusa, gyanítom, akar tőlünk valamit. Imigyen sanda szándékú ember közelít.

– Miről van szó? – próbál tájékozódni Dodi.

Ferencz Dezső szabadkozó mozdulatot tesz. Szemlátomást kellemetlenül érzi magát,

keresi a szavakat; meglepetés érheti, hogy velünk, leérettségizett „tanítványaival” akad

össze. Mindazonáltal bennünket tippel ki, nem szalasztja el az adódó alkalmat. Meg-

tehette volna, hogy másvalakik után néz, békén hagyja nyaraló „tanítványait”.

– Itt az autóm a parkolóban, egy-két órára elvinnélek benneteket, némi segítség

kellene...

Tiltakozni akarok, egy belső sugallat visszatart, azt mondja: ne tedd. Ha nem Ferencz

Dezső állna velünk szemben, nemet mondanék. Hogy jön valaki ahhoz, hogy meg-

zavarja „felhőtlen” nyaralásunkat semmiségekkel, melyekhez nincs közünk se!

– Fürdőnadrágban vagyunk! – jegyzem meg felindultan. Nem hagyom szó nélkül a

dolgot. Jogom van tudni, mi a konkrét szándéka.

– Ez nem számít, gyertek. – Nagyon szelíd ez az ember... Hangja rábeszélő, sürgető. Mi

a jófenét akarhat? Mit dózisol itt nekünk!

Egymásra nézünk kérdőn, a paktálás lehetőségét latolgatva; Laci vállat von, neki

mindegy, Adi hallgat, bennem lappang a dühöngés, Dodi, a szóvivő eldönti:

86

– Megyünk! Nem árt egy kis kikapcsolódás...

Az ember ha nyaral, kapcsolódjék ki. Pech! Ferencz Dezső úgysem mondja meg, mit

akar, mit rejt a „némi” segítség; megtudjuk, ha vele tartunk. A puding próbája a meg-

evése, mondja. Menet közben, elterelve a témáról a figyelmünket, erről-arról kérdezget,

hol folytatjuk a tanulást, mik a terveink. Nevünkön szólít, jó benyomást keltve bennünk.

Számomra kínos az autózás és a történés. Egyrészt: mert fürdőnadrágban vagyok,

másrészt: fogalmam sincs, minek nézünk elébe, minek visz el minket, harmadrészt

zavar a tény, hogy ezt könnyedén megteheti velünk. S legfőképpen szám befogásának

oka az, hogy a Közgazdasági Középiskola új igazgatója ő lesz, nincs szándékomban

negatív képet festeni magamról, leendő szakosítóosztályos diákjáról. Nem kötöm az

orrára, hol fogok továbbtanulni, Zsolnát említem meg.

A lakótömb hátsó bejáratainak egyike előtt a felesége ácsorog, várakozón, itt kaszáló-

dunk ki. Ferencz Dezső sunyi vigyora rosszat sejtet.

– Gyertek. – Ha bútorhordásról van szó a hetedik emeletre, megtagadom, szögezem le

gondolatban. Elönt a méreg, hogy akkor is kényszerűen dolgozni kell, amikor nem

kellene. Frissen él bennem Gelléri Andor Endre novellája, A szállítóknál, a Rakéta

régebbi számait lapozgatva lelek rá és olvasom el egy forró nyári estén napokkal

korábban.

Ferencz Dezső az épülőfélben levő közeli garázssor felé indul, nem a lakásába. Az

egyik befejezetlen garázs előtt, melynek lapos tetejére hosszú deszkapallón át lehet

feljutni, nedvedző betondomb terül szét, terebélyesedik, nemrég önthették ki ide, a

közelben két fúrik, lapátok. Kezd derengeni a kiszállás oka. Mégsem bútorhordás lesz a

hetedik emeletre! Nahát!

– A garázs tetejét kell lebetonozni – közli tárgyilagosan Ferencz Dezső ismert énjét

mutatva. Megszünteti imitátor-habitusát, impulzust adva a valóságérzetnek. Hát ez

frankón beütött! Arcomra grimasz telepedik, furán fintorog Laci is. Valaki a hegemó-

niájával visszaélve hazárdírozik velünk! Tehát betonozni fogunk a lakótelepen fürdő-

gatyában! Ha nadrágom lenne...

Apu munkára napszámosokat fogad fel, fizet nekik bért, ad bőséges kosztot, nekem

egyszer sem mondta, hogy lapátoljak. Ha ahhoz volt kedvem, hagyta, s odaszólt: Gyere,

hagyd az embereket dolgozni. Ferencz Dezső bezzeg ingyen végezteti el a melót

egykori tanítványaival! Bliccel az igazgató elvtárs. Hol a tőlünk két évvel fiatalabb

87

fiacskája? Őt nem mozgósítja? A legkényesebb mementója e történésnek, maga a

szégyenérzet, a kiszolgáltatottság érzete. Tizenkilenc évesen ezt könnyedén átéli és

kiheveri az ember, nem marad semmilyen nyoma, feledésbe merül az esemény.

Egy órai kemény robot után Ferenczné inni- és harapnivalót hoz, mindegyikünknek jut

egy fél karéj vajas-sonkás kenyér, egy üveg kofola vagy sör, kiadagolva, se több, se

kevesebb. Ebédet várunk, csalódunk. A jóllakás illúziója elröppen. E „bőséges” ellátás

energiájával gürcölünk, lapátoljuk a betont a fúrikba, toljuk a lötyögő betonnal teli

fúrikot a deszkapallón felfelé, mire elkészülünk a garázs tetejének lebetonozásával. A

sört Dodi issza meg, izzad is tőle. Teríti a betont, hozzáértően teszi, mi hárman felváltva

lapátolunk vagy fúrikolunk, szimulálásnak, lazsálásnak helye nincs. Ferencz Dezső

önmagát blamálva munkafelügyelőként körülöttünk serénykedik, dirigál, nézi, miként

fogy el a betonja. Bizarr a szitu! A hőség egyre nagyobb, vágyódunk a tóhoz. Hét ágra

süt a nap – jelen esetben: öt ágra... Tombol a nyár és mi szégyenszemre a TSK-n7

svarcolva betonozunk! Fedetlen fővel! Senki nem panaszkodik, „önként” vállaltuk el e

kollektivista brigádmunkát. Nyomást, ugyebár, senki sem gyakorolt ránk. Ki van ez

találva, kérem. Meg mi annál büszkébbek vagyunk, hogy megalázkodjunk; jó képet

vágunk, nívónk ugyanaz; viccelődünk, legyen meg Ferencz Dezső öröme. Garázsolja be

azt a kurva autóját! Aztán adieu! Megszabadulunk e hely bűvöletétől!

Ferencz Dezső visszaszállít Kurincra. A visszaúton szófukar, akként mosolyog ránk,

mint Paul Newman a Hombre című filmben az ellenségeire. Mi se beszélünk, hallga-

tagon ülünk. Egyikünk se gondol rá, hogy tulajdonképpen (sátor)táborból vittek

(kényszer)munkára. Düh feszít; nem a manuális munkavégzés miatt, nem ártott meg a

fizikai munka, hanem hogy velünk kellett megesni ennek és hogy keveset kaptunk enni.

A véletlenek összjátékának eredményeképpen a sors figyelmeztet valamire, amit

tudatosítok: meg kell fontolni, kinek mit mondjon az ember és miként cselekedjék az

adott körülmények között. És hogy mikor ildomos befognia a száját. A korszak, amikor

az ember fejjel a falnak mehetett komoly következmények nélkül, letűnni látszik.

Mindent nem lehet agitációval normalizálni...

7 Trieda Sovietskych kozmonautov – a lakótelep neve.

88

Modus vivendi

„Vannak idők, amikor a saját fényünk kialszik, és egy másik embertől

kapott szikra kell, hogy újra lángra kapjon. Mindannyiunknak jó okunk van

rá, hogy mélységes hálával gondoljunk azokra, akik fellobbantották

bennünk a lángot.”

Albert Schweitzer

Boldog és gondtalan vagyok a kereskedelmiben szeptember első napjaiban. Megindul

bennem egyfajta szublimálódás. Nyugalom száll meg, a rosszkedv lefoszlik, szoron-

gásom feloldódik, érzelmeim lecsillapodnak. Kihat rám a szabad légkör, másnemű aura

borít be. Jogi doktorok, mérnökök, ekonómusok tanítanak. Kölcsönösen tisztelik,

becsülik, elismerik egymást. A diákokkal szigorúan, de mindenkor tisztességesen

bánnak, hiányzik az a fajta uralkodási hajlam, mint amilyet a gimnáziumban tapasz-

talok. Közöttük nem található Chamula típusú romboló morózus ember, Wisztné típusú

zavarodott elme. A kereskedelmiben a tudás mellett az egyéniség szerepe is döntő. És

ami nem elhanyagolható tény: az iskola részben leányiskola; a diákok túlnyomó több-

sége lány.

A szakosító osztály új évfolyamát – meglepetésemre és őszinte örömömre! – Danis

Tamás gondjaira bízzák. A sors a legügyesebb (el)rendező...

A regressziónak – vége.