8/15/2019 Colin Ward - Érvek a szavazás ellen

1/3

Colin Ward

A szavazás ügye el len  (1987)

Fordította: Ivácson András Áron

Egyetlen politikus sem szereti azokat a civileket, akik nem vesznek részt a szavazásban. Az elmúlthét folyamán Tony Banks képviselő egy törvénytervezetet   mutatott be egy közel teljesen üresalsóháznak, amely kötelezővé tenné mindannyiunk számára a szavazást. A társai távolmaradás melletttették le szavazataikat, de ő büntetés terhével akar súlytani mindannyiunkat, akik nem szavazunk,hacsak, mint az iskolá ban, fel nem tudunk hozni egy „legitim érvet” cselekedetünk megokolásaként. 

És mégis: azok, akik nem szavaznak, a legnépesebb politikai tábor. Tony Banks szerint a civillakósság 24 százalékát teszik ki és azt állítja, hogy „az a tíz millió, akik 1983-ban nem szavaztak, sokmindenért felelniük kell azoknak, akik igen.” Azt feltételezi, hogy mindazok, akik nem szavaztak, aneki tetsző jelöltre szavaztak volna, ha nem tagadták volna meg ezen állami jogukkal valórendelkezést.

De a távolmaradók csoportja pontosan annyira differenciált, mint bármelyik politikai pártkövetőinek tömege: megtalálható köztük a beteg, az indifferens, a vállvonogató, az is, akinek jobbvagy fontosabb dolga is akad egy keddi napon, és az olyan nevettető és tiltott karakterek is, mint az„elvtársak”, az elmebajosok és az anglikán egyházi emberek. Köztük található még a számtalanszándékosan nem szavazók csoportja is. Ahhoz, hogy beléphessünk ebbe a titkos pártba, amint aztDél-Afrikában láttuk, előbb az szükséges, hogy szavazhassunk, jogilag megengedett legyen.

A saját történelmünk mutat nagyon közeli példákat arra, hogy a kormányok miként machinálnakannak érdekében, hogy a civil lakósság mindig hátrányba kerüljön velük szemben. Amiutánmegdöntötte az Ír Parlamentet, a kormányunk biztosította, hogy az írek többsége beszavazhasson parlamenti képviselőket a Westminster-be, és a Roman Catholic Relief Act törvénybe iktatásánkeresztül biztosította, hogy ez a többség mégse szavazhasson, aképpen, hogy megemelte a birtoktulajdonlást, mint szavazati követelményt évi negyven silingről évi tíz fontra.  Amikor az egész

elgondolást kiteljesítették, vajon a legjobb stratégia volt a Home Booth részéről, hogy bojkottálja aszavazást, vagy az, hogy nacionalista képviselőkre szavaztak, akik azt igér ték, hogy nem veszik el amegérdemelt helyeiket, mert amúgysem tudtak esküt fogadni a Brit Szuverenitásra, vagy inkább bekellett volna rontaniuk a Westminster-be és szétverniük mindent?

A mai napig hasonló dilemmák osszák meg az észak-ír nacionalista képviselőket, és minden másországban is, amelynek egy közössége nemzeti autonómiára törekszik. Az ilyen mozgalmak számáramegfontolandó kérdés nem az, hogy részt vegyenek a szavazásban vagy bojkottálják, hanem az, hogymelyik a hatásosabb stratégia egy olyan kormány ellen, amellyel szemben saját kormányt akarnakfelállítani.

Guy Aldred, aki az utóbbi negyven évben többször is párttól függetlenül indult a Glasgow-iválasztásokon, mint kormány-ellenes szocialista, tipikusan azon emberek közé tartozott, akik arra bíztatták az embereket, hogy senkit ne ültessenek be azokba a bizonyos székekbe, mert úgy gondolta,

hogy ez hasznos propaganda. Sikerült pár szándékosan nem szavazó embert meggyőznie, hogy ez ígyvan, és minden alkalommal a lista legalján végzett, kivéve, amikor a Világkormány jelöltjeként indultés utolsó előtti lett. Mások szerint az a megfelelő stratégia, hogy menjünk el szavazni és tegyünkszlogeneket a képviselők nevei mellé, a hivatalosan elfogadott jelölések helyett, hogy legalább egyelrontott szavazás legyen, ne egy üres szavazás.

De most már jóval több, mint egy évszázada, az anarchisták azok, akik a legkitartóbbantávolmaradtak mindig a szavazófülkéktől. Mivel az anarchizmus definíció szerint egy decentralizált,felülről kormányzó államhatalom nélküli társadalmat jelent, nincs semmi értelme, anarchistaszempontból, képviselők választása által egy centralizált kormány érdekeit gördíteni tovább. Ha nemakarsz kormányzatot, akkor mi értelme egy  jobb kormányzat  igérgetéseit hallgatnod? Ahogy Thoreauf ogalmazott: „Tedd meg a teljes szavazatod, ne csak egy papírfecnit, hanem a teljes hatóképességed. Egy közzöség erőtlen, amíg konformál egy többséghez, még csak nem is kissebbség így, de

ellenállhatatlan, amikor teljes erejével akasztja meg a fogaskerekeket.” 

8/15/2019 Colin Ward - Érvek a szavazás ellen

2/3

Különböző tizenkilencedik századi anarchista gondolkodási formák egyesültek a szavazássalszemben tanúsított közös ellenállásukban. A legtöbbjük egyetértett Marx-szal abban, hogy az Államnem több, mint a hatalommal rendelkezők kivitelező egysége. 

A politikai demokrácia, szerintük, nem több, mint egy  facade, ami elrejti a tőke és a föld valódi birtokosainak igazi hatalmi erejét és működését.  Ha a munkások megvonnák a munkaerejüket, akapitalista osztály impotenssé válna és az állama darabokra hullana szét. Az anarcho-szindikalistákszámára minden kűzdelem a legutolsó izzadtságcseppig és a keserű végig tartott   (tekintve, hogy alegtöbb államban a két világháború alatt politikai bűnözőkként üldözték őket) . A kiteljesedő általánossztrájk erőtlenné tenné a vezető osztályokat, és az emberek átvennék a hatalmat a maguk ipariszervezési formáik által, továbbra is javakat termelve és igényeket elégítve ki. A szavazások nemegyszerűen csak irrelevánsak voltak a számukra, hanem hatalmi játékok, hogy elvonják amunkásosztály figyelmét a valódi kűzdelemről. 

A Kropotkin-féle anarcho-kommunisták összekötötték az ipari autonómiát a területi autonómiával.Az önfenntartás eszközei a helyi közösség kezében lettek volna, a „mindenkinek a szükségletei szerint,mindenkinek a képességei által”-elve szerint. Ez a fajta társadalmi önszervező elv, számtalan korábbi példára épült, amelyek sokkal régebbiek, mint maga a nemzetállam: a középkori város a céheivel és atestvériségeivel, az orosz mir   és artel , az amerikai várostanács a 18. században. Ez az elv példázza

Kropotkin közös-közsegítési elgondolását, mint az emberi társadalom fő ütőerét, és mint a svájcifederalizmus, nem tételez fel semmiféle szószékről az emberek fejébe tömött izolációt. Az anarco -kommunista szemszögéből egy központi államba való szavazatok letétele nem több, mint szociálisöngyilkosság, mert feláldozzák a helyi közösség autonómiáját és helyi jövedelem-szerzését egycentralizált hatalomnak, amely a történelem során megmutatta, hogy nem több, mint rombolója és nemfenntartója a közösségi döntéshozatalnak.

Végül pedig létezik egy individualista ága is az anarchizmusnak, amely azt mondja, hogy abszurd,hogy egyedi emberek feláldozzák a cselekvési autonómiájukat bármilyen külső hatalmi testnek, legyenaz centralizált vagy decentralizált. Az ellenzői ezt abszurd önzőségnek tekintik és azt hangoztatják,hogy a centralizált állam szükséges, hogy visszafogja az antiszociális természetünket. Az anarchistákminden szerveztéből a válasz William Morris intése, hogy egyetlen ember sem jó annyira vagy jobbannyival, hogy bármelyik másik ember gazdája legyen.

Ámde az anarchista szavazási-absztinencia változtatott is valamikor a dolgok megoszokottmenetén? Volt egy alkalom, amikor sikerült ezt valamiféleképp tesztelni, mert egy olyan helyen ésidőben történt, amikor az anarchista eszmék fűtöttek  egy egész társadalmi tömegmozgalmat. A helyzetiróniája, hogy a szavazás megtagadása csak akkor mutatta meg igazán az erejét, amikor felhagytakvele.

Spanyolországban a harmincas években két nagy kereskedelmi federáció volt. Egyik oldalon ottvolt a szocialista UGT és a másik oldalon a szindikalista CNT, amelyet nagyon erősen meghatározott aFAI anarchista federáció elvi hagyománya. Mindkét federációnak hatalmas tagsága volt (amireegyezséget kötöttek a közös célok érdekében, az akkori beszámolók szerint, mindkettőnek egy millióés másfél millió között lehetett a tagsága). Azután, hogy 1930-ban Primo de Rivera diktátor lemondottés a támogatója, a király, 1931-ben szintén lemondott a trónról, az új szocialista-demokrata kormánytovább folytatta a civil lakósság és a forradalmi baloldal elnyomását. Az 1933-as választásokon a CNT

az „Ezekkel a választásokkal szemben, éljen a forradalom!” szlogent használta (a szavazás ellentéte anyílt társadalmi cselekvés, vagyis a forradalom). A jobboldal győzelmét a munkásrétegek szavazóihiányának tulajdonították és a megszokott szórványos összecsapások, tüntetések következtek.

Jött egy újabb alkalom szavazni, 1936 Februárjában. Nagyon halkan a CNT vezetése taktikaiokokból kezdte egyre inkább elhagyni azokat az eszmei irányelveket, amelyek szerint már 1911 ótaszerveződtek, azt, hogy a választások nem többek csalásnál és hogy „a munkásoknak meg kellenerohamozniuk a gyárakat és földeket és a kezükbe kellene venniük a termékelőállítás minden formáját.” Ők és a tagságuk a Népi Frontra szavaztak, amely amolyan állami és munkás összavazásnaktekinthető. Az 1936-os év egyik legkiemelkedőbb krónikásának, a Spanyol Labirintus szerzőjének,Gerald Brenan kutatásának köszönhetjük, hogy elmondhatjuk, hogy az azévi Népi Front győzelmenagyrészt a CNT anarchista szavazatainak köszönhető. És biztosan elmondható, hogy egy színfalakmögötti egyezség következtében rengeteg politikai foglyot szabadon engedtek. Brenan szerint sokhelyen a börtönöket már korábban megnyitották anélkül, hogy a helyi vezetés ellen mert volna állni.

8/15/2019 Colin Ward - Érvek a szavazás ellen

3/3

De a „szavazati ésszerűségnek” sokkal több következménye volt Spanyolországban, mint azt bárkiis látta volna előre. A spanyol munkások készen álltak, hogy szembeszálljanak a politikai jobboldallal,de a baloldali politikusok erre nem voltak felkészülve. A hadsereg már alig várta, hogy átvegye ahatalmat, de a kormány nem volt elszánva, hogy ellenálljon. Vernon Richards A Spanyol ForradalomTanulságai című könyvében felhoz egy tiltott kérdést: a CNT vezetősége számba vette-e, hogy a baloldal választási győzelmének elősegítésével egyetemben biztosította, hogy a jobboldal egy katonai puccsot hajtson végre, amelyet a tiszteletreméltó  baloldali politikai vezetők nem fognak ellenezni? Másrészt viszont, ha a CNT szavazói távol maradnak, akkor minden bizonnyal könnyebben győz a jobboldal és létrejön egy reakciós kormány, amely ugyanúgy elnyomja a civil lakósságot, mint akorábbiak és azokhoz hasonlóan, a legjobb esetben is, csupán két-három évig képes talpon maradni. Nincs semmi bizonyíték arra, hogy akár még csak a német vagy olasz fasiszta rendszerekhez hasonlóalakulgatott volna Spanyolországban.

Valójában 1937 Július 18. és 19. Spanyolországnak három Népi Frontja is volt, amelyek közülmindhárom nagyon is mehunyászkodott, hogy behódoljon az agitáló generálisoknak. Ezekkel agenerálisokkal való szembenállás csak azért jöhetett létre, mert az anarchista és anarcho-szindikalistahagyományok mentén történő általános tiltakozás, a munkások és civilek, a hadi beosztottak, a gyáriés vasutipari munkások általános sztrájkja szembeállt velük. Ezek egyszerű tények, szemben azzal,

amit Orwell úgy nevezett, hogy a  New Chronicle/New Statesman-verziója annak, ami történt. Az1936-os spanyol forradalmat az emberek kényszerből robbantották ki, amit a Népi Front hatalomra jutása és az agitáló generálisoknak való kapitulációja váltott ki. Könyörtelenül el is fojtották a„nemzeti egység” érdekében és a jobboldal érdekében, amely akkor nemzetközi támogatást kapott atöbbi fasiszta nemzetállamtól. Részt vállalva a választásokban, a következő lépés az volt, hogyvegyenek részt a CNT/FAI kormány szervezésében és működésében is.  Ez egyenesen vezetett el amozgalmuk végső szétrombolásához és a civil forradalom totális ellehetetlenítéséhez, amelyetnegyven évnyi fasiszta diktatúra követett.

És mindez azért, mert úgy döntöttek, hogy felhagynak a szavazás megtagadásának gyakorlásával.Ha a történelemnek bármi leckéje is van a tudatos nem-szavazó számára, akkor az az, hogyvalahányszor kicsalogatják őket a szándékosan magukra vett  politikai izolációból a szavazatilottózásban való részvételre, mindig hülyét fognak csinálni belőlük és ők is magukból. 

Fel lehetne hozni, hogy nincs párhuzam 1936 Spanyolországa és 1987 Nagy Britanniája között. Devajon véletlen, hogy ugyanazok a politika-fixációs emberek, akik mindig a kormány feletti, de nemkormányintézetek befolyásáról beszélnek, legyen az a titkosrendőrség, a hadsereg vezetősége vagy  arendőrség, akik ilyen horror -mesékkel ijesztegetnek azok, akik mindig arra intenek, hogy stratégiailagszavazzunk?

Egy hatásos Népi Front a kiindulópont, legalábbis ezt sugallják, és egy taktikai szavazatot kelltenni arra, aki a piackutatások szerint a legvalószínűbb, hogy felforgatja a  Konzervatív  hatalmat.Mindeközben pedig csak úgy sütkéreznek azon vádaskodásokban, hogy a kormányt elfoglalta egyárnyékhatalom, amit arra alapoznak, hogy Harold Wilson-t megvádolták azzal, hogy Moszkvaügynöke és állításaik szerint a titkosrendőrség arra készül, hogy azonnal átvegye a hatalmat, ha bárkiolyan nyeri meg a választásokat, aki Wilson-tól balra helyezkedik el.

Edzett nem-szavazók a történelem egy hosszabb távú vizsgálatát szokták meg. Tudják, hogy a

múltbéli, a jelenkori és a jövőbéli államhatalmak és kormányok hasonlóságai messze nagyobbszámúak, mint a különbségei. Képesek felismerni Kropotkin hetvenöt évvel ezelőtti meglátását, hogy„az államapparátus, amelyhez a hatalmi kissebbség folyamodik, hogy létrehozza és igazgassa azokat ahatalmi funkciókat, amelyekkel a tömegek felett uralkodik, nem lehet az az eszköz, amellyel ezeket ahatalmi funkciókat meg lehet szüntetni.”  Új önszervezési elvek kidolgozását hangsúlyozta annakérdekében, hogy egy a civil lakóssághoz közelebbi, decentralizáltabb, hatalom-monopóliummalszembenálló szociális szervezést lehessen kidolgozni, és azt, hogy az állam alapvető szervezőelvét, a bürökráciát, meg kell szüntetni, mert „amíg ezt nem oldjuk meg, addig semmi sem oldódik meg.” 

Azok, akik megtagadják a szavazást cinikusan figyelik, amint a politikusok hazugságai ésigérgetései csak gyűlnek és gyűlnek és amint a kormány jóhír -masinája csendesen beindul, ők csakhalkan ismételgetik Emma Goldman anarchista szlogenjét:

„Ha a szavazás képes volna bármin is változtatni, már rég betiltották volna.”