2009/4. szám

TARTALOMJEGYZÉK

Fried Ilona: Italianisztika és állambiztonság

Nagy-Csere Áron: Munkásokból huligánokA huligán mint társadalmi kategória megteremtése 1956 állambiztonsági

értelmezésében

Ábrahám Balázs: Repülőgép eltérítési kísérlet a forradalom előestéjén

Lupkovics György: A tököli tárgyalóküldöttség kísérete

Müller Rolf – Takács Tibor: 1989 – vidék – állambiztonság IV.

Betekintő 2009/4.Fried Ilona

Italianisztika és állambiztonság

Jelen kutatásaim az ötvenes évektől a hetvenes évek végéig tartó időszakot ölelik fel az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) italianisztikai vonatkozású dokumentumai alapján.1

A Magyarországi Olasz Kultúrintézetről (ma Budapesti Olasz Kultúrintézet, a dokumentumokban általában Olasz Kultúrintézet vagy egyszerűen Intézet néven szerepel, illetve helyenként konspirálva álnevek alatt) hét vaskos dosszié maradt fenn, mely töredékességében is jól tükrözi azt a kitüntetett figyelmet, amelyet az egykori politikai rendőrség az Intézet tevékenységének, dolgozóinak szentelt. A fentiek rávilágítanak az olasz nyelv és kultúra, egyben az úgynevezett nyugati nyelvek és kultúrák terjesztése mozgásterének korlátaira. Jól szemléltetik az ellenségességnek és a gyanakvásnak azt a légkörét, mely a felszíni támogatás mögött meghúzódott: a felszíni „tűrés” vagy néha egyenesen bátorítás mögött mindvégig az ellenséggel való küzdelem is működött. A politikai hatalom mindent megtett, hogy a nyelvtanítást, a tudományos kutatást, a könyv- és folyóirat-kiadást, akárcsak az utazásokat, a személyes és szakmai kapcsolatokat (koronként és helyzetenként változó) határok közé szorítsa, s mindenképpen állandó megfigyelés és ellenőrzés alatt tartsa. A pártvezetésen belül természetesen voltak irányzatok, személyek, események, amelyek és akik a kényes egyensúlyt valamelyik irányban elbillentették, mindenesetre, amint a dokumentumokból is világosan kirajzolódik, a rendszer egészében véve keményen kivetette azokat az értelmiségieket, akik a határokat áthágták, s összességében arra volt berendezkedve, hogy a külföldi kultúrákkal való kapcsolatok inkább takaréklángon maradjanak.2

Az Olasz Kultúrintézet fennmaradt dokumentumain keresztül is bizonyos mértékig képet kaphatunk az olasz nyelv és kultúra magyarországi helyzetéről. Ezeken kívül, velük összefüggésben tanulmányoztam többek között Kalocsán Béláné és társai peranyagát, a hatvanas évek magyarországi olasz „kémperét”, illetve Jászay Magda beszervezési iratait, valamint más személyekről szóló iratokat. (Előrebocsátom, hogy Jászay Magdát az államvédelem minden igyekezete ellenére sem tudta beszervezni, a megfigyelési anyag egy rendkívül kemény és nehéz, de hallatlanul bátor és tisztességes életpályát mutat meg.) Természetesen nem gondolom, hogy az italianisztikáról a jelenleg rendelkezésre álló államvédelmi iratok áttekintést nyújtanak, de egy bizonyos betekintést mégis megengednek.

A látszólagos támogatás, s a felszín mögötti akadályoztatás erős konfrontációjára példa többek között Dr. Herczeg Gyula, a neves italianista pályája is, melyre a későbbiekben még visszatérek. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért nagyjából kronológiai sorrendben először az ötvenes évek, majd a hatvanas évek néhány fontosabb eseményét követem nyomon.3 Az időszak kiválasztása abból adódott, hogy a politikai rendőrség ekkor dolgozott legintenzívebben az intézet, illetve a Magyarországon szolgálatot teljesítő olasz diplomaták ellen.

A nyugati nyelveket és kultúrákat lényegében mindvégig a gyanakvás légköre vette körül. Mindez, az anyaországgal való kapcsolatok nehézségeit leszámítva is súlyosan kihatott a nyelvoktatásra, a kutatásokra, alkalmasint a fordításokra, könyvkiadásra is. 1951-re a magyar hatóságok bezáratták a brit és az amerikai kulturális intézményeket. (A Grősz-perben kémkedéssel megvádolták, majd egyik mellékperében halálra ítélték és kivégezték Pongrácz Alajost, az Amerikai Egyesült Államok követségi tanácsosát.) Az olaszt és a franciát megtűrték ugyan, de az ott dolgozók felkészültek bármelyik pillanatban várható letartóztatásukra. Marinella, Francesco D’Alessandro igazgató lánya arra emlékszik, hogy családjuk akkoriban összecsomagolt bőröndökkel készen állt a várható kiutasításra, ablakukból látták a lakásukat figyelő titkosrendőröket. Jászay Magda, az Olasz Kultúrintézet tanára és könyvtárosa, mint találkozásunkkor elmondta, arról is tudott, hogy a Francia Kultúrintézetben a hozzá hasonló munkakörben dolgozó tisztviselőnőt letartóztatták, és csak sok évvel később látta őt viszont. Az Olasz Kultúrintézet alkalmazottainak félelmei tehát egyáltalán nem voltak alaptalanok.

A magyar-olasz viszonyt nem könnyítette meg, hogy Olaszország a NATO-ban Magyarország ellenpólusa lett. A Vatikánnal való kapcsolatok szintén nehezítették a magyar-olasz politikai viszonyokat.4 Másrészről viszont az Olasz Kommunista Párt politikai ellenzékként is az olasz társadalmi és politikai, kulturális élet igen fontos tényezője volt, számos jelentős személyiséget, írókat, költőket, rendezőket tudhatott tagjai és szimpatizánsai között, ezekben az évtizedekben a baloldali ideológiák az olasz irodalomban, filmben, színházban, filozófiában, esztétikában, kultúrában is érvényesültek. Az ellenségkép, jóllehet a kétpólusú világban természetesen mindvégig megmaradt, súlya az aktuális politikai helyzeteknek megfelelően változott. Feltételezhetően módosulhatott a hatalmi struktúrán belül is, bizonyosan számítottak a külpolitikai törekvések, kapcsolatok, a gazdasági érdekek, akár még a döntéshozó pozícióban lévő funkcionáriusok személyes rokonszenvei is.

A magyar politika az intézményt megkímélte a bezárástól. Annak, hogy ez így történt, feltehetőleg része volt, hogy az igazgatók, a magyar alkalmazottak, szerencsésen ismerték fel a helyzeteket, tisztában voltak a határokkal, amelyeken túl nem mehettek. 1952-ben például az Olasz Kultúrintézet, hogy nehogy politikai ürügyet szolgáltasson tevékenysége felfüggesztésére, beszűntette a könyvtárban a napilapok s a politikai folyóiratok járatását. Az ÁVH összefoglaló jelentéseiben ugyan még ez után is hosszú ideig vádpontként szerepel az ellenséges propaganda-anyag terjesztése, s ebben külön kiemeli a lapokat, folyóiratokat. A dokumentumokból azonban egyértelmű, hogy tudomással bírtak és pozitívan értékelték a változást.5 Az Olasz Kultúrintézet munkáját az épület rossz állapota is hátráltatta: a háborúban a Bródy Sándor utcai palota súlyosan megrongálódott.

„Alulírott Izer Lajos áv. őrm. (I/3-e. alosztály) foglalkozom az olasz kulturintézet anyagával. Megállapítottam eddigi munkánk során, az elfekvő adatokból, hálózati jelentésekből és dokumentációs anyagokból, hogy az olasz hírszerző szervek, a magyarországi olasz kulturintézetet hírszerzéssel alaposan gyanúsítható fedőszervként használják fel a Magyar Népköztársaság ellen. Ennek alapján az olasz kulturintézetnek, mint hírszerző objektumnak – »Olasz Kulturintézet« néven – nyilvántartásba vételét és objektum dosszié felfektetését szükségesnek látom. Izer Lajos áv. őrm.”6 Ezzel a megjegyzéssel nyitottak 1951-ben objektum dossziét. Az ÁVH szerint: „a többi kapitalista ország hasonló szervezetének bezárása után, az Olasz Kultúrintézet vette át az angolszász hírszerző szervek megbízatását, hogy széleskörű kutatómunkát végezzen a Népi demokráciával szemben álló rétegek között.”7

Egy, két évvel későbbi jelentés igen elégedetlen a felderítő munkával, s új alapokra készül azt helyezni. „Az Olasz Kultúrintézet vonalán az operatív elhárító munka eléggé elhanyagolt volt. Konkrét anyag hiányában nem lehet teljes képet nyerni az Intézet tevékenységéről, az oda járó személyek számáról, a nyelvtanfolyamok szervezéséről és az ott foglalkoztatott nyelvtanárok kilétéről, az olvasóteremben elhelyezett könyvek tartalmáról.”8 E területen mutatkozó hiányosságok döntő okát egyrészt kevés hálózati személyben, másrészt a meglévő hálózat nem kielégítő foglalkoztatáséban látták, majd így folytatták: „A munkaterületre súlyponti kérdés csak az átszervezés után lett fektetve. A fő feladat a munkaterület megismerése, a hálózat bővítése, a meglévő hálózat lehetőségének mérlegelése és e lehetőségek kihasználásának fokozása. Továbbá megismerni az Intézet munkájának tagozódását, a nyelvtanfolyamok felépítését valamint a foglalkoztatott nyelvtanárok kilétét.” Ezután a jelentés részletesen ismerteti a nyelvtanfolyamok számát, szintjét, a hallgatói létszámot, stb. A kitüntetett figyelmet természetesen az Intézet „ellenséges propaganda tevékenysége” indokolta. Kiemelték, hogy „az olvasóteremben kb. 6000 kötet könyv van, amelyek között nagy számmal van reakciós vezetők életrajzait, valamint ellenséges propagandát tartalmazó és a Szovjetuniót böcsmérlő könyv is. Az említett könyveket azonban csak »megbízható« egyéneknek adják ki és ezek a könyvek a hivatalos nyilvántartásban sem szerepelnek.”9

1953-54-ben visszaállították a gimnáziumokban az olasz nyelv tanítását. Az Intézet tevékenységi körének igen fontos részét képezték a nyelvtanfolyamok, valamint a filmvetítések, a zenei események: hangversenyek, lemezhallgatás. A hallgatók a könyvtárat is igénybe vehették. A jelentések kiemelkedő zenészeket, énekeseket,

zenetörténészeket említenek az Intézet látogatói között: Kodály Zoltánt, Szabolcsi Bencét, Zathureczky Edét, Gyurkovics Máriát, Orosz Júliát, Osváth Júliát, Simándi Józsefet, Melis Györgyöt, Ferencsik Jánost, Fischer Anniet, Sándor Juditot, Tóth Aladárt. „F. hó 1–2-án este ½ 9-kor hangverseny lesz az Intézetben, Vivaldi olasz zeneszerző műveiből, Zathureczky Ede, Jeney Zoltán és a Tátrai Quartett közreműködésével és Bartha Dénes zeneakadémiai tanár bevezető beszédével. Csak meghívóval lehet belépni. Korlátolt számban adtak ki meghívókat a tanfolyam hallgatóinak, hangsúlyozva, hogy csak olyannak adnak, aki biztosan el is megy.”10

Ezenközben a titkosszolgálat az Olasz Kultúrintézet dolgozóit is szoros megfigyelés alatt tartotta: „Az intézet vonalán jelenleg 4 ügynök van foglalkoztatva. Az intézetben dolgozó – számunkra érdekes – személyek nagy része ügynöki ellenőrzés alatt áll. További beszervezés céljából foglalkoznunk […]”.11 Az intézeti nyelvtanfolyamokat, a könyvtárat olyannyira veszélyesnek ítélték, hogy már magát a beiratkozási űrlapot is egyenesen a hírszerző tevékenység bizonyítékaként jelölték meg: „Hálózati úton megszerzett dokumentációk és hálózati értesüléseink alapján megállapítottuk, hogy az Olasz Kultúr Intézet ellenséges tevékenységet folytat a Magyar Népköztársaság ellen, olyan formában, hogy az intézet látogatói között a Szovjetuniót és a népi demokráciát rágalmazó folyóiratokat terjesztenek. A folyóiratok és napilapok közül – melyek nyíltan uszító hangot használnak – néhány a birtokunkban van. Ezek az Intézet hivatalos körbélyegzőjével vannak ellátva. Az ellenséges propagandát különösen veszélyessé teszi az, hogy az Intézetbe kb. 550–600 személy jár be, részben nyelvoktatásra, részben a könyvtár látogatása céljából. Az intézet felépítésénél fogva a tagokkal való érintkezési mód lehetőséget nyújt arra, hogy az odajáró személyeket – miután tanulmányi előmenetelükön keresztül kiértékelik őket, – bevonják az olasz hírszerző szervek munkájába. Az intézet bázisul szolgál az ellenséges beállítottságú személyeknek, akik az angolszász propaganda hatására könnyen maguk is az ellenség szolgálatába állhatnak. A nyelvoktatásra jelentkezőkkel egy űrlapot töltetnek ki, melyen fel kell tűntetni a hallgatók nevét, foglalkozását és lakcímét. Az így felkartonozott személyeket nyilvántartásba veszik. Ez a tény különösen figyelemre méltó, mert az olasz hírszerző szervek ezen módszerrel több száz, esetleg több ezer olyan név birtokába jutnak, melyeknek jelentős része szemben áll a népi demokráciával.”12

Az Intézet veszélyességét hol bagatellizálják, hogy túlontúl is súlyosnak ítélik: a nők eleve érdektelenebbek, mint a férfiak, de néhol jelzik, hogy úgyis csak idősebb, jórészt polgári származású nőkről van szó, akikkel nem is törődnek (férfiak szinte nem is járnak, legfeljebb fiatal fiúk): „A hallgatóság nagyobb része nőkből áll, kb. 60–65%-ban. Ezek részben »úri« leánykák, részben idősebb ráérő »hölgyek«, dolgozó nő csak kis számban akad. A férfiak között akadnak középiskolások, egyetemi hallgatók, zeneművészeti főiskolások, papok, idősebb »urak«, akik unatkoznak és olyanok, akiknek rokonuk van Olaszországban és várják a kijutási lehetőséget. [...] A könyvtárba más közönség jár: 1. Tipikus középosztálybeli magyar, állandó közönség, de nem barátkoznak egymással. 2. Itt élő olaszok, akik szintén nagyon zárkózottak. Gavoldi és D’Alessandro többször hosszabb négyszemközti beszélgetésen fogadja ezeket a magyarokat és olaszokat.”13 Más alkalommal mégis a könyvtár veszélyességét hangsúlyozzák: „A fiatalokra igen rossz hatással vannak az intézet könyvtárában lévő képes folyóiratok, amik tele vannak félmeztelen nőkkel, mint pl: kutyájukkal heverésznek, ilyen lap az OGGI.14 A fiatalok mind ezeket olvassák, és arról beszélnek, hogy milyen »klassz élet lehet Olaszországban«. Az Intézet célja az, hogy a hallgatók minél többet járjanak be és csak a szép oldalát lássák az olasz viszonyoknak.”15

A hírszerzés feltételezéseit igazoltnak, bizonyítottnak kívánta látni. A Jászay Magdára az ötvenes évek legelején ráállított „Lakatos” fedőnevű ügynök jelentéseiben rendszeresen beszámol arról, hogyan érdeklődik tőle Jászay vidéki útjai kapcsán katonai csapatmozgások felől. A határon zajló katonai hadműveletek felől tudakozódik például az ügynök kiskunhalasi [!] látogatása után.16 Mai szemmel nézve abszurd kép kerekedik ki: „Leggyakrabban és legeredményesebben alkalmazott módszerük a sötét hírszerzés. Ezt úgy végzik, hogy a hallgatókkal való csoportos és egyéni beszélgetéseik alatt érdeklődnek azok életkörülményei, munkahelyei, megélhetési viszonyai és társadalmi kapcsolatai felől. Érdeklődési körükbe tartozik még a párt és állami vezetők

életkörülményei, társadalmi szervezetek felépítése és hatásköre, stb. Legújabban a hírszerzésnek azt a módszerét vezették be, hogy a hallgatókkal írásgyakorlat címén dolgozatot iratnak, mely dolgozatoknak többek között az alábbi címeket adják: »Katonai kiképzés élményei az egyetemen«, »A DISZ működése az egyetemen«, stb. Ezeket a dolgozatokat összegyűjtik és értékelik, amikből kétségtelenül komoly adatok birtokába jutnak Magyaroszágot illetően.”17

Nyilvánvalóan különbözőek az ügynökök is. A leghosszabb ideig működő ügynök, a „Csapó Bálint” fedőnevű, (az egyetlen, akinek rendelkezésre állnak a beszervezési iratai) jelentéseiben írói ambícióit is kiélte: szinte rövid karcolatokat alkotott, gyakran párbeszédes formában szerkesztette meg „műveit”, mintegy idézte az általa lefolytatott vagy hallott dialógusokat, természetesen középpontba helyezve saját magát, műveltségét, tekintélyét, elismertségét és ügyességét. Jászay Magda elmondása szerint több őt megfigyelő ügynökről előbb-utóbb kiderült tevékenysége, azonban a fenti, azonosított ügynökre egyáltalán nem gyanakodott.18

Az 50-es évek elejének jelentésein néhol még megfigyelhetőek az olasz történelem, irodalom, kultúra ismeretének súlyos hiányosságai, esetenként szarvashibákat is vétenek például az olasz tulajdonnevek írásában: így találkozhatunk a „Danthe”, vagy a Mossulini névvel. 19 (Ez a tudatlanság a későbbiek során megváltozik.) A jelentések, az összefoglalók az olasz diplomatákat nem egyszer „fasisztaként” aposztrofálják. Valójában, a 40-es évek végének, 50-es évek elejének igazgatói, Rodolfo Mosca, Francesco D’Alessandro, akárcsak több más velük együtt dolgozó olasz állampolgár, például Teodolino Gavoldi (mint néhol még maguk a dokumentumok is megemlítik), 1943-ban szembefordultak a fasiszta rendszerrel.20 Jászay Magda esetében úgyszintén tisztában van az államvédelem avval a ténnyel, hogy ő is, családja is olyannyira szembefordult a nácizmussal, hogy az üldöztetések idején zsidó menekülőt bujtattak. A pozitívumok azonban lényegtelenek voltak, hiszen a cél éppen ellenkezőleg, az ellenségkép megalkotása, a megfigyelt személyek korrumpálhatósága, zsarolhatósága volt.

A besúgói jelentések kiemelten foglalkoznak az Intézet igazgatóival. A tudós igazgató Rodolfo Moscát, aki később rangos diplomáciatörténész lett, még 1950-ben kiutasították. Kémkedéssel, vagyonok kimentésével, s embercsempészéssel vádolták.21 Helyét a korábban tanárként már Budapesten működő Francesco D’Alessandro vette át, aki minden bizonnyal a működés szűk lehetőségei közepette utódai számára is irányt mutatott. (Marinella lánya tovább vitte a hagyományokat, és a legismertebb magyar műfordító lett Olaszországban.)

A jelentések nagy figyelmet szentelnek egy szintén kiemelkedő igazgatónak, az 1956-ban itt működő Luciano Persellinek, illetve az olasz nyelv és kultúra terjesztése mellett elkötelezett, kiválóan felkészült Vita Finzi nagykövetnek. Perselli a háború idején partizán volt, kereszténydemokrata, Moscával és D’Alessandróval ellentétben korábban nem élt Magyarországon, nem beszélt jól magyarul, nem voltak eredendő kapcsolatai és helyismerete, azonban mégis köze volt a magyar kultúrához. Isztriai származású lévén fiatal korában Fiumében is élt, ahol a két világháború között még élt a Magyarországhoz való tartozás emléke. Perselli ittléte során magyarul is tanult, mivel közelebb akart kerülni az itteni kultúrához.

Az Intézet tanárai között az olasz nyelvet, kultúrát, Olaszországot jól ismerő szakemberek tevékenykedtek, (olasz anyanyelvűek is, mint Zambra Szidónia, vagy a kiugrott szerzetes, Gallerani Bonaventura, a kitűnően képzett Ács Mária és mások), ami annyiból is fontos volt, mivel a felnövekvő generációnak rendkívül kevés módja volt a nyelvvel, a kultúrával való közvetlen érintkezésre.

Az államvédelem kitartóan próbálkozott Jászay Magda megfélemlítésével, zsarolásával, majd beszervezésével, azonban nem sikerült „eredményt” elérnie: a történésznő múltjánál, származásánál fogva védtelen volt ugyan, családját ki is telepítették, de több éves munkával sem sikerült az államvédelemnek megtörnie őt.22

Jászay Magda Rodolfo Mosca doktoranduszaként kezdte pályáját a Budapesti Bölcsészkaron. A negyvenes évek végén, amikor eredeti munkahelyén, a Teleki Intézetben elvesztette állását, Rodolfo Mosca, akkor már a Kultúrintézet igazgatója ajánlott számára állást. Mivel birtokos családból származott, 1948 után osztályidegen

lett, beteg édesanyját és testvérét kitelepítették. Jászay Magda könyvtárost egymással párhuzamosan három ügynök figyelte. A fentiekben már jelzett „Lakatos” fedőnevű ügynökön kívül a másik ügynök, a „Török Katalin” fedőnevű orvosnő, aki a nyelvtanfolyamára iratkozott be, és a későbbiekben családilag is közelébe férkőzött. Jászay Magda, az előzőhöz hasonlóan, elmondása szerint utólag megtudta kilétét, 1956 után, amikorra az orvosnő már elhagyta az országot. Az is kiderült Jászay Magda számára, hogy mások még rosszabbul jártak „Török Katalinnal”: két kollégáját, tudomása szerint, Recskre juttatta. A harmadik, a „Csapó Bálint” fedőnevű ügynök részben szakmabeli volt, ő az, aki jelentéseiben talán a legjobb indulatú a történésznővel szemben, s aki igen sok évig írta szorgalmasan jelentéseit, s élvezte az Olasz Kultúrintézet és a szakma bizalmát.

Belső személy beszervezésével, főleg 1957 után, az államvédelem hozzájutott hallgatói névsorokhoz, a rendezvényekre meghívott vendégek listáihoz, illetve némelykor a futárpostához is, ennek köszönhetően például az Olasz Külügyminisztériumba küldendő igazgatói jelentésekhez. Hogy a zsarolással kicsikart jelentések mindig pontosak voltak-e, efelől lehetnek kétségeink, nem tartom kizártnak, hogy az ügynök helyenként megtévesztette a magyar belügyi szerveket.

1956 után az Intézet a valamelyest nyitottabb magyar kulturális élet számára igen fontos tájékozódási pont lett. Az irodalmi életet is a kortárs olasz irodalom iránti nagyfokú érdeklődés jellemezte. A belügyi szervek is tudatában vannak, hogy az értelmiség, az irodalmi világ színe-java látogatja a programokat, illetve a könyvtárat (ekkoriban több mint 800 tanfolyam látogatóról, s összesen kétezres látogatói számról beszél), és segítséget nyújtanak irodalmi művek kiadásához is.23 Az Intézet, szűkös lehetőségei ellenére, néhány fontos olasz írót, filmes szakembert is meghívott.

A lassú politikai és kulturális nyitás jegyében az államvédelem „sötét hírszerzés” koncepcióját az „ellenséges propaganda” enyhébb szólamai váltották fel. 1959-ben indult az első ösztöndíjas csoport Olaszországba – a következő években komoly alkudozások folytak a kiküldendő ösztöndíjasok személye, illetve az útlevél- és vízum megadások körül. Mindkét fél igyekezett érvényesíteni saját szempontjait. A kulturális egyezmények keretében végre egyetemi oktatók, kiadói szakemberek, műfordítók, tanárok, hallgatók kezdtek el kijutni Olaszországba. A korlátok természetesen továbbra is erősen jelen vannak: egyik jelentésben például a neves filmkritikus, Di Giammatteo budapesti látogatása kapcsán arról számolnak be, hogyan vallott kudarcot Perselli igazgató azon próbálkozása, hogy az előadás után vitát rendezzenek a neorealizmusról. A hivatalos minőségben jelen lévő meghívottakat követően a szakma nem mert felszólalni. Bizonyosan a háttérben folytak ezen közben komoly ellenlépések is: az általam vizsgált anyag csak távolról foglalkozik egyházi ügyekkel, de mindvégig figyelemmel követi Gallerani Bonaventura kiugrott jezsuita szerzetes, az Olasz Intézet későbbi tanára tevékenységét, (aki mellékesen élete végéig illegálisan a budapesti Dante Társaság képviselője, mondhatjuk, elnöke maradt), később a perbe fogott Árpás Ferenc papot vallatják is vele való kapcsolatáról.24

A kulturális nyitás az Olasz Kultúrintézet körül mindössze 1966-ig tartott. Az ez utáni szomorú történet egyik főszereplője Herczeg Gyula, a magyarországi italianisztika egyik kiemelkedő képviselője lesz, aki ekkor pályája csúcsán lenne, (1920-ban született), ha 1958-ban nem tették volna ki az ELTE Olasz Tanszékéről, ahol adjunktus volt. 1953-ban lett az ELTE Olasz Tanszékének adjunktusa: Tamás Lajos rektorhelyettes, romanista, és Kardos Tibor tanszékvezető annak ellenére kiállt mellette, hogy a „szótár vitában” már 1953-ban igen éles kritikákat kapott – az Irodalmi Újság január 21-i számában Gábor György Megjegyzések az új olasz-magyar szótárhoz címmel, február 26-i számában pedig Korach Mór, a műszaki tudományok doktora, „a bolognai egyetem volt tanára” Egy szótárvita tanulságai címmel írt megsemmisítő kritikát.25 1956-ban fegyelmit kapott, mivel kapcsolatot tartott fenn egy hallgatónővel: az egyetemi mende-mondák szerint menyasszonyát, in flagranti kapta egy hallgatójával, és ebbeli féltékenységében akkora botrányt csinált, amivel végül elsősorban saját magára ütött vissza. Mint a dokumentumokból kiderül, a „menyasszony” titkos ügynök volt, akit 1956 után Olaszországba telepítettek. Feltételezhetően eleve Herczegre állították: a jelentések a legsötétebb ellenség képét festik a nyelvészről, jó okkal feltételezhetjük, hogy Herczeget

el akarták tűntetni az italianisztikából. Herczeg egyetemi elbocsájtása után 1958-ban szakfelügyelő lett, s az ő érdemének tudható a magyarországi olasz tanítás igen nagyfokú elterjesztése.

A magyar-olasz kapcsolatokban 1966. november 3-ával azonban döntő változás következett be: Olaszországban olasz kapcsolatával együtt kémkedés gyanújával letartóztatták Budai Ferenc őrnagyot.26 Az olasz lapok november 5-én kezdtek az esetről hírt adni. December 14-ig az ügyvéd sem beszélhetett Budaival. Mint az egy magyar rendőrségi dokumentumban olvasható: „November 24-én engedélyezték Kozdon és Kóczián elvtársnak a beszélgetést Budai elvtárssal. Budai közölte, hogy anyag letartóztatásakor nem volt nála. Semmit el nem ismert. Kihallgatták. A carabinierik disszidálásra szólították fel. Közölték kb. január közepén várható a per. […] Budai lakásán házkutatás volt, melynek során filmet és írásmásolatokat foglaltak le.”27

November 22-én már Budapesten is kémkedés alapos gyanúja vádjával őrízetbe vették Kalocsán Bélánét.28 Az asszony hosszú ideig, 1965 végétől 1966 májusáig engedéllyel Olaszországban tartózkodott, és ott bizonytalan egzisztenciális körülmények között élt, a Perugiai Külföldiek Egyetemét látogatta. 1966 márciusában, későbbi vallomása szerint koholt váddal előállították a perugiai rendőrségen. Miután a vád alól tisztázta magát, együttműködést ajánlották számára. (Vallomása szerint, biztosították afelől, hogy nincs számára az együttműködésnek semmiféle kockázata [sic!]. Feladata egy időnként Perugiába látogató magyar személy, vélhetően ügynök, illetve az odaérkező magyar csoportok megfigyelése lett volna, egyik feladatát sem látta el, mivel a következő időszakban nem jelent meg senki. A rendőrségtől mindössze 30 ezer lírányi jövedelmet kapott. Vallomásában a tartótisztjével való három-négyszeri találkozásról beszélt, (fennmaradt magánlevélben néhány hozzá írott igen meleg sor az egyik rendőrtől): ezért a bíróság másodfokon elveti a „bűnszövetkezet” vádját. Kalocsánné édesanyja sürgetésére mégis a hazatérés mellett döntött, és ekkor, állítása szerint azt a feladatot kapta, hogy „visszaérkezése után próbálja a dolgokat úgy irányítani, hogy a magyar állambiztonsági szervek felfigyeljenek rá. Az se baj, ha önként jelentkezik és elmondja, hogy az olasz állambiztonsági szervek próbáltak vele kapcsolatot felvenni, stb. s próbálja ezzel elérni, hogy a magyar hatóságok beszervezzék és bizonyos idő után feladattal visszaküldjék Olaszországba, ahol majd ismét felveszik vele a kapcsolatot.”29 Hazajövetele után, mint a vallomások megerősítik, többeknek arról panaszkodott, hogy Olaszországban beszervezték.

Kalocsánné Németh Éva igen széles ismeretségi körrel rendelkezett, ez indokolhatja a fő-kém szerepére való kiválasztását: hosszabb ideje laza kapcsolata volt Herczeg Gyulával, valamint összeköttetésbe került az Olasz Kultúrintézet igazgató-helyettesével, Giovanni Gambellával is, aki nemrég érkezett budapesti állomáshelyére és minthogy nem volt diplomata státusban: ő lett a másik vádlott.30 Gambella barátságos, sikeres ember volt, tanárként is népszerű. Kalocsánné Herczeg mellett a magyar italianisztika más prominens képviselőjét, így Kardos Tibor tanszékvezető professzort és feleségét is ismerte. Giovanni Gambella, s az asszony másik hat férfiismerőse hirtelen a vádlottak padján találta magát „kémkedés tekintetében elkövetett feljelentési kötelezettség elmulasztása” miatt.

A letartóztatás körültekintő előkészítéséről tanúskodik a korábbi, november 25-én kelt ügyészi feljegyzés, mely szerint megvizsgálták a „kémkedés miatt Kalocsán Béláné budapesti lakos ellen indult nyomozás iratait”. Valóban, Kalocsánné maga ellen vallott, és szinte egyik vádlott sem tagadta, hogy korábban hasonlót mondott. 31

„A Btk. 132 §. 1. bek. szerint állampolgárságra való tekintet nélkül feljelentési kötelezettség terhel mindenkit a tudomására jutott vagy készülő kémkedés miatt. Aki ezt a kötelezettséget elmulasztja, bűntettet követ el, és 3 évig terjedhető szabadságvesztéssel büntethető. Giovanni Gambella ezt a bűntettet elkövette. [Ekkor még ki sem hallgatták! – A szerző] A Be. 108. §, illetve 120. §. 1. bek. alapján törvényes lehetőség van Giovanni Gambellával szemben szabadságkorlátozó intézkedésre (őrízetbevétel, előzetes letartóztatás). A cselekmény megítélésénél figyelemmel kell lenni arra, hogy ha Giovanni Gambella ennek a magyar törvények által megállapított kötelezettségének eleget tesz akkor esetleg az Olasz törvények alapján vonják felelősségre. Arra vonatkozóan, hogy nevezett Kalocsánné kémkedésre vállalkozásáról

hitelt érdemlő tudomással bírt, közvetlen bizonyítékként csak Kalocsánné vallomása szolgál. Vannak ezen kívül ezt alátámasztó közvetett adatok is. A bizonyítékok ilyen alakulására figyelemmel abban az esetben, ha Giovanni Gambella tagadná a bűncselekmény elkövetését, pusztán Kalocsánné vallomása alapján nem lehet bíróság elé állítani, mert csak ezen bizonyítékon alapuló vád esetén elítélése kilátástalan lenne. Ez esetben vele szemben bizonyítékok hiányában kellene a nyomozást megszűntetni.” 32

Giovanni Gambellát 1966. december 9-én vették őrizetbe és az ítélethirdetésig börtönben is maradt. Az eljárás egy későbbi szakaszában valóban megkérdőjelezte, (nyilván akkor már tudott ügyvédi tanácsot kérni), hogy neki ténylegesen lett volna-e feljelentési kötelezettsége.

Védekezésében egy alkalommal elmondta (a tolmács fordításában): „Németh Évával kapcsolatban megjegyezni kívánom, hogy […] azt mondta nekem, hogy Olaszországban megkörnyékezték őt a biztonsági szervek tagjai, értésemre akarva adni, hogy együtt működött velük. Én nem hittem el a dolgot és nem akartam semmit tudni. Németh Évát félrevezetve és nevetve mondtam, egy nem igaz dolgot, hogy én is a titkos szolgálat tagja vagyok. Következőleg azt hittem, hogy Német Éva megértett, hogy nem hittem el, amit ő mondott, és hogy én azért mondtam azt a mondatot, hogy őt félre vezessem.33 És abba hagytam a beszélgetést, melyet feleslegesnek tartottam és engem nem érdekelt. Nem emlékszem, hogy Németh Éva más alkalommal beszélt nekem erről a dologról.”34 Később hozzáteszi, a közlés azért is tűnt számára valószerűtlennek, mivel Németh Évát a feladatra teljeséggel alkalmatlannak tartotta. 35

Giovanni Gambella ellen az ízgatás vádját is fontolgatták: az Olasz Kultúrintézet egy látogatója, már Gambella letartóztatása után jelentette, hogy két verset talált a könyvtárban, melyek Gambellának az 1956-os forradalom tízedik évfordulójára írt kéziratai voltak. Gambella védekezésében személyes céduláinak nevezte őket, s nem értette, hogyan kerülhettek a könyvtárba.36 (Gambella ideáljaira, érdeklődésére jellemző, a börtönbe vitt leltári tárgyai között van többek között egy Dante kötet is.) További vádpont volt ellene az is, hogy tájékoztatta Kalocsánnét Budai olaszországi letartóztatásáról.37

Az államvédelmi anyag a Budai féle perhez hasonló példa statuálására konkrét utalásokat is tartalmaz, pl. „A Budai elvtárssal szemben alkalmazott olasz vizsgálati intézkedésekhez hasonlóan kerül sor kb. azonos időpontok szerint a következőkre: Gambella találkozása a konzullal, személyes érintkezése védőjével és feleségével.”38 Kalocsánné és Gambella ügyét 1967. január 24-i hatállyal elkülönítették Dr. Herczeg és társai „feljelentési kötelezettség elmulasztása bűntettének” vizsgálatától.

Az előbbiben 1967. január 28-án befejezték a nyomozást, ekkor az ügyet átadták a Legfőbb Ügyészség Politikai Osztályának. A Budapesti Fővárosi Bíróság mindössze négy nap alatt 1967. február 20., 22., 23. és 24-én megtartott zárt tárgyalásai után 24-én meghozta ítéletét: kimondta Kalocsán Béláné elsőrendű vádlott „kémszervezet tagjaként elkövetett kémkedésben”39, illetve Giovanni Gambella vádlott mint „bűnsegéd a kémszervezet tagjaként elkövetett kémkedésben”való bűnösségét. Kalocsán Bélánét első fokon 7 év és 6 hónap szabadságvesztésre, 10 évre a közügyektől való eltiltásra, 2500 Ft vagyonelkobzásra, Giovanni Gambellát pedig 5 év és 6 hónap szabadságvesztésre, 25 000 Ft vagyonelkobzásra, a Magyar Népköztársaság területéről való kiutasításra ítélték. Az indoklás szerint „Kalocsán Béláné a nyomozás során megállapított, bizonyított tényállás szerint tevékenységével a Btk. 131. §. 3. bek. b. pontjába ütköző kémkedés bűntettét, Gambella Giovanni pedig tevékenységével a Btk. 184.§. 2. bek. a. pontjába ütköző kémkedés bűntettével kapcsolatosan elkövetett bűnpártolás, valamint a Btk. 131. §. 1. bek. b. pontjába ütköző kémkedéssel kapcsolatos feljelentési kötelezettség elmulasztásának bűntettét valósította meg.”40 Gambellát ekkor, a magyar fogolyért cserébe, azonnal kiadták Olaszországnak. Az év május 7-i hatállyal az Elnöki Tanács „kegyelemből” elengedte Giovanni Gambella börtönbüntetésének hátralévő részét, valamint a vagyonelkobzást.41 A Legfelsőbb Bíróság 1967. augusztus 15-i nem nyilvános fellebbezési tárgyalásán Kalocsán Béláné ítéletét 5 év börtönre, 6 évre a közügyektől való eltiltásra enyhítette, valamint eltekintett a vagyonelkobzástól.42

Az elkülönített perben az idős Szterényi Gyula jogász ellen, aki a Tanácsköztársaság idején összekötő tiszt volt Guido Romanelli ezredes és a Kun Béla

kormány között, elejtették a vádat. Szterényi doktor feleségével együtt közeli jóviszonyban volt Kalocsánnéval, de első pillanattól kezdve tagadta, hogy tudott volna annak beszervezéséről. Első fokon Herczeg Gyula kivételével a többi vádlott felfüggesztett börtönbüntetést kapott. A legsúlyosabb Herczeg Gyula büntetése volt, (jóllehet, őt nem helyezték előzetes letartóztatásba, mint némely más vádlottat): első fokon tíz hónap letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Súlyosbító körülménynek számított, szinte a „pszichikai bűnsegítség határát” súrolta, hogy Kalocsánnénak tanácsot is adott, tudniillik, hogy senkinek ne beszéljen beszervezéséről, és azonnal szakítsa meg olasz kapcsolatait. 1967 augusztusában másodfokon enyhítették az ítéletet: börtönbüntetését három évre felfüggesztették. Azonban, ami Herczeg számára rendkívül súlyos maradt: elvesztette munkáját, leváltották mint szakfelügyelőt, nem taníthatott, igaz, ekkor már a Firenzei Egyetem magántanára volt, nemzetközi rangú nyelvész. A következő években az iskolai olasz oktatás teljességgel visszaszorult. Az Olasz Kultúrintézetet sok évig a gyanú légköre vette körül: kevéssé volt tanácsos magyar állampolgárok számára rendezvényeit, tanfolyamait látogatni, könyvtárába beiratkozni.

A per a magyarországi italianisztikát is alapvetően felforgatta. Gambellával kapcsolatban a dokumentumok mintegy 40 tanú meghallgatásáról szólnak (kihallgatták például Kardos Tibor tanszékvezető professzort is), sokan érezték magukat közvetetten is érintve, és ettől kezdve fokozottan a bizalmatlanság légkörében dolgoztak.43

Végezetül hadd közöljem Giovanni Gambella verseinek a periratokhoz mellékelt „végleges” fordításait, melyek jól reprezentálják, hogyan viszonyult a szerzőjük Magyarországhoz:

„Magyarország 1966. novemberLangyos novemberi ködök szállnak fel a síkságról.A titkokkal teli Duna türelmesen és csendesen nézi a merész hidakat.Levelek lassú esője fedi az utak aszfaltját, s megsimogatja a felesleges szobrokat az üres kertekben.Néma férfiak, fáradt asszonyok sétálnak, Kövér rendőrök pisztolyokkal és csizmában járkálnak.Vörös kabátos gyermekek járnak lassan sorban, valamennyien egyformák és egyforma csendben.44És senki sem mosolyog, még a gyerekek sem.Ki tiporta el a magyar földről a mosoly virágát?Jó tündérek, legalább a gyermekszájaknak adjátok vissza a mosolyt és szemükbe a fényt.”45

„IconosA Mackóban mint nagy pókok függenek a mennyezetről a fekete-fehér csillárok és csak önmagukat világítják meg.A régi emeletről ismert semmittevők jönnek, s csak őket lehet hallani.A sötét asztaloknál néhány csoport ül magába zártan, mint zsírcseppek a halott vízen.Cigarettáid füstfelhőjéből felém fordítod szemedet. A Mackó nagy termében, a világ nagy termében, a magány tömegébe zárva nézel és nem mégy át.És egyedül maradsz. És egyedül maradok.”46

1 A kutatásaimhoz nyújtott segítségért szeretnék köszönetet mondani az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára munkatársainak, elsősorban Tóth Eszternek és Szakolczai Évának.2 Vö. Tabajdi Gábor – Ungvári Krisztián: Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy. A politikai rendőrség működése Magyarországon. 1956–1990. 1956-os Intézet, Corvina, Budapest, 2008. 17–49, 97–108. 3 Az anyagnak elsősorban Herczeg Gyulára vonatkozó részéről lásd Fried Ilona: Árnyak a Bródy Sándor utcában. Élet és Irodalom, 2009. június 26. 12.4 Csorba László kutatásairól ld. Ráday Eszter vele készült interjúját: „Befurakodni a katolikus világegyház központjába”. Élet és Irodalom, 2009. szeptember 25. 7, 14.5 Lásd a napilapok és folyóiratok felsorolását pl. ÁBTL 3.1.5. O-11566/1. Olasz Kultúrintézet c. dosszié 86. „Lakatos” jelentése, 1951. január 10. Két évvel később az összefoglaló jelentés így fogalmaz: „Az ellenséges propaganda alábhagyását [sic!] mutatja látszólag az a tény is, hogy megszűntek a kimondottan politikai folyóiratok és inkább kulturális, sport, divatbemutató, és tájképeket tartalmazó folyóiratok kerültek előtérbe.” Uo. 527. Összefoglaló jelentés, Budapest, 1953. december 27.6 Uo. 81. Javaslat objektum dosszié nyitásáról. Budapest 1951. február 6. Az eredeti helyesírásban közlöm.7 Uo. 206/7.8 Uo. 526. Összefoglaló jelentés, 1953. december 27.9 Uo. 526–527.10 Uo. 142. „Tánczos Gábor” fedőnevű ügynök jelentése, Budapest, 1952. március 10.11 ÁBTL 3.1.5. O-11566/1/a 532.12 ÁBTL 3.1.5. O-11566/1. 106. Olasz Kultúr Intézet ellenséges tevékenysége, Budapest, 1951. november 2. Az összefoglaló jelentés felhasználja a korábbi ügynöki jelentést, részletesen szól a folyóiratok ellenséges hangneméről, pl.: „Az intézet fő támadási területe a Szovjetunió és a népi demokráciák elleni féktelen uszítás, amelyet különösen a könyvtárban elhelyezett napilapokon, folyóiratokon és szaklapokon keresztül folytatnak.” Azt is jelzi, hogy az Intézet körbélyegzőjével ellátott folyóiratból van birtokukban. A példák között felsorolja az akkor még megoldatlan trieszti kérdést is: „A „L’Europeo” c. hetilap ez év július 15-iki számában azt írja, hogy Trieszt dolgozói nem Sztálintól, hanem De Gasperitől várják a trieszti kérdés kedvező megoldását.”13 ÁBTL 3.1.5. O-11566/1. 86. „Lakatos” jelentése, 1951. január 10.14 Az Oggi valójában egy nem különösebben politikai színezetű bulvár hetilap volt. A könyvtárban felsorolt sajtóorgánumok általános képet adtak az olasz politikáról, kultúráról.15 Uo. 104. Jelentés, Budapest, 1951. november 1.16 ÁBTL 3.1.5. O-14655/1. 46–48 „Lakatos” jelentése, 1951. április 3.17 Uo. 531. Jelentés, Budapest, 1955. június 29.18 Jászay Magdával 2008 kora őszén találkoztam. Később is szerettem volna még beszélni vele, de egészségi állapota már nem tette ezt lehetővé. A történésznő ez év elején meghalt.19 ÁBTL 3.1.5. O-11566/2. 90.20 1943 őszén szakadás állt be az olasz követség, a diplomaták körében: nagyobb részük nem esküdött fel a Mussolini-féle Salói Köztársaságra, hanem hű maradt az ekkorra már a Mussolinivel szembeforduló Királyhoz, aki a fegyverszünetet támogatta. Ezért a német megszállás után Magyarországon üldöztetésben volt részük, először ellenségessé vált diplomataként többüket internáltak, majd Németországba deportálták. Ketten közülük életüket is veszítették. Vö. Marta Petricioli: Quell’inverno a Budapest. In Tra totalitarismo e democrazia. Italia e Ungheria. (Szerk. Fried Ilona) ELTE TFK – Budapesti Dante Társaság, Budapest 1995, 1–16. Magyarul: Az a budapesti tél. A budapesti olasz kolónia sorsa a II. világháború végén. Ford. Falvay Dávid. Rubicon, 2001/10.–2002/1. 77–80.21 A Grősz-perben hatodrendű vádlott Endrédy Vendel 1951. június 23-án azt vallotta, hogy Rodolfo Moscán keresztül is kapott az egyház anyagi támogatást. Vö. Balogh Margit – Szabó Csaba: A Grősz-per. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 2002. 150–151, 297.22 Vö. ÁBTL 3.1.5. O-14655/1, O-14655/1/a, O-14655/2, O-14655/3, illetve ÁBTL 3.1.1. B-93013.23 ÁBTL 3.1.5. O-11566/2. 36–38. Összefoglaló a budapesti Olasz Kultúrintézetről, Budapest, 1957. január 30.24 Uo. 120/6. Árpás Ferenc vallomása Galleranival kapcsolatban. Illetve jelentés: ÁBTL 3.1.5. O-11566/1a 537–541. 25 A vita a mai olvasó számára elképesztő: Korach Mór, Gábor György, a Magyar Írószövetség, fordítói szakosztályában nem sokkal korábban elhangzott kétórás bírálatát folytatva, egyenesen a szótár visszavonását követeli. Nyelvi, szerkesztési hibákra hivatkozott, (ilyenek természetesen előfordulnak egy újonnan megjelenő szótárban), s kifogásainak elsősorban politikai színezetet adott. Eközben nem kisebb tekintély nyelvészeti munkásságára hivatkozott, mint Sztálin. Cikkében többek között kifejtette: „A szótár kulturális munkaeszköz, amelynek ma, a diadalmas szocializmussal tömegmozgalommá vált kultúrkapcsolatok korában, ezerszer nagyobb a hordereje, mint valaha, mikor csupán egy kiváltságos, vékony társadalmi réteg tartott fenn nemzetközi kapcsolatokat. Ezért manapság egy szótár felépítését nem szabad olyan felületesen megszervezni, mint ahogy az itt történt. Már a szerkesztés során alapos kollektív vita tárgyává kellett volna tenni a szótár irányelveit és anyagát, a szakértők legszélesebbkörű bevonásával.” Mellékesen szólva a szótár szakértője a neves romanista, az ELTE rektorhelyettese, Tamás Lajos volt. Korach vitába szállt a Herczeg által a bevezetőben jelzett modern olasz köznyelv koncepciójával is, s Dante nyelvét kérte számon a munkán:„kiebrudalni Dantét és a fasiszta D’Annunziót ültetni helyébe” (Mellékesen szólva a modern olasz nyelv már valóban nem egyszerűen a firenzei dialektus változata, „Dante nyelve”.) A vita miatt Herczeg kinevezése elhúzódott, de

Tamás Lajos és Kardos Tibor a támadás ellenére is kitartott Herczeg alkalmazása mellett.26 ÁBTL 3.1.9. V-154082/2. 376–378. 27 Uo.28 A perre valamelyest utal könyvében Pankovits József: Fejezetek a magyar-olasz politikai kapcsolatok történetéből, Gondolat Kiadó, Budapest, 2005. 129. 29 ÁBTL 3.1.9. V-154082/2. 387–389.30 1925-ben született Sassariban, olasz-filozófia szakot végzett Genovában, de jogot is hallgatott. Külszolgálatban Budapestre érkezése előtt mindössze Teheránban tanított egy évig. Lásd életrajza: Uo. 57–59.31 Giovanni Gambella egy telefonbeszélgetés során beszélt sok évvel később egykori félelmeiről, melyek egész további életét befolyásolták. A Giovanna Gruberrel folytatott telefonbeszélgetést idézi Fried Ilona: Árnyak. i. m. 12. 32 ÁBTL 3.1.9. V-154082/2. 353. Dr. Gyöngyi Gyula osztályvezető ügyész és Dr. Deák József r. alez. osztályvezető aláírásával.33 Védekezése: Uo. 81–82, 136–137.34 Uo. 46. A vallomás végén, a 47. lap alján Gambella tollal odaírta, mint más vallomásai után is, hogy tekintettel a fordításra, amelyet nem tud ellenőrizni, nem vállalja a szövegért a felelősséget.35 Uo. 74.36 A költemények: Uo. 171–180, magyarázatául: 79–80, 134–135.37 Uo. 75, 78, 133–134.38 Uo. 351.39 ÁBTL 3.1.9. V-154082/3. 290–315. 1967. február 24. Berczki Lajosné ülnök, Guidi Béla, a tanács elnöke, Nagy János ülnök aláírásával40 ÁBTL 3.1.9. V-154082/2. 390–391.41 ÁBTL 3.1.9. V-154082/3. 316.42 Uo. 317–319. 43 ÁBTL 3.1.9. V-154082/2. 351.44 A versben itt a következő áthúzott rész olvasható: „És senki sem mosolyog. Még a gyermekek sem...Megölték a mosoly virágát... Ki tiporta el a magyar földről a mosoly virágát? Ó jó tündérek, adjátok vissza legalább az életet a gyerekszájaknak és a gyerekszemeknek.” 45 A fordítás Koss Anna tolmács munkája. A vers első magyar verzióját még a feljelentő fordította le. A tolmács megjegyzi, hogy megítélése szerint a vers „egyértelműen az ellenforradalom évfordulójára készült.” Uo. 177.46 Uo. 177. Fordítás: Koss Anna, 1966. december 12. Nincs tudomásom arról, hogy a versek valaha is megjelentek volna nyomtatásban.

Betekintő 2009/4.Nagy-Csere Áron

Munkásokból huligánok A huligán mint társadalmi kategória megteremtése 1956 állambiztonsági

értelmezésében

„Az ellenségeskedés a szemlélő tekintetében gyökerezik. Lehet, hogy van rá bizonyítéka, lehet,

hogy nincs.”1 (Murray Edelman)

„Nem tények, de el lehet képzelni.”(Temesi elvtárs)

A fogalom hatalma

Az 1956-os fegyveres felkelőkkel kapcsolatos állambiztonsági iratokat vizsgálva a kutató gyakran találkozhat a „huligán osztályhelyzet”, sőt a „huligán származás” terminussal, érdemesnek tűnik tehát közelebbről is megvizsgálni a huligán fogalmát. Reinhart Koselleck, a fogalomtörténet legjelentősebb képviselője szerint „a múlt társadalmi és politikai konfliktusait a korabeli fogalmi elhatárolások közegében, a részt vevő felek nyelvhasználatának önértelmezésében kell feltárnunk”.2 Fontos azt is megjegyezni, hogy „a fogalmak nem egyedileg, hanem »jelentésbokrokban«, egymást átfedő szemantikai mezők erőterében, egyszóval egymással szoros összefüggésben léteznek, és ennek a kölcsönviszonynak a hatására változtatják jelentésüket. [...] tekintettel kell lenni a fogalmak horizontális kapcsolatrendszerére.”3 A továbbiakban – anélkül, hogy a huligán terminus teljes fogalomtörténeti kifejtésére, a „jelentésbokrok” részletes elemzésére vállalkoznék – megpróbálok rámutatni, milyen erővel bír „az értelmezés hatalma”, ami ebben az esetben talán a „hatalom értelmezésének”, közelebbről néhány, az állambiztonsági szervek által közvetlenül 1956 után létrehozott szövegnek a vizsgálatával válik megragadhatóvá.4

A hooliganism kifejezést írásban egy 1898-as londoni rendőrségi jelentés említi először, ebben a szövegben az utcai bandák erőszakos viselkedésének leírására szolgál. A szó etimológiája a nyelvészek körében nem tisztázott, bár ír eredetében szinte mindannyian megegyeznek.5 Oroszországban a 20. század elején (elsősorban az 1905-ös tömegmegmozdulások erőszakos cselekedeteit tárgyaló szövegekben, másodsorban a fiatalkori erőszakról beszámoló szentpétervári bulvársajtóban) terjedt el az angolból átvett huliganizmus (хулиганство) kifejezés, amely később a Szovjetunió büntetőtörvénykönyvébe is önálló büntetőjogi tényállásként került be. A szovjet Btk. szerint „a huligánság garázda és egyúttal a társadalom nyilvánvaló semmibevevésére utaló cselekmények elkövetéséből áll.”6 A törvény széles körben határozta meg a huliganizmusnak minősülő cselekedeteket, ide tartozott többek között a csavargás és az illetlen nyelvhasználat is, amit ezáltal a bolsevik állam nemcsak megbélyegzett, de kriminalizált is.7

Magyarországon Révai nagy lexikona említi először írásban a huligán szót, amelyet „a brutalitás és elvetemedettség kifejezésére használnak.”8 Az 1970-es TESz szerint 1919-ből ismeretesek a kifejezés következő jelentései: „köpönyegforgató, a szocializmus eszméit eláruló ember”; „sztrájktörő”; „ellenforradalmár, bandita”.9 Kelet-Európában az orosz nyelv közvetítésével és hatására terjedt el a kifejezés, de a magyar változat esetében elképzelhető a jiddis χuligān – jelentése: semmiházi – szó átvétele is.10 A fentebb már hivatkozott 1958-as állambiztonsági tanulmány szerzője szerint „alapjában azonban minden nyelvben egyet jelent; a társadalom együttélési szabályainak megszegőjét.”11 1919-et követően csak 1956 után terjedt el széles körben a huligán köznév a hivatalos magyar nyelvhasználatban, addig a sajtóban, valamint elenyésző számban irodalmi alkotásokban bukkant fel.12

Vajon alkothattak-e 1956-ban valódi társadalmi csoportot a huligánnak nevezett fegyveres felkelők, ha addig magát a szót is csak ritkán használták? „A történetírás

1

gyakorta úgy használja ezeket a kifejezéseket, mint a hétköznapi nyelv, azaz adottnak és szinte dologi jellegűnek veszi a társadalmi térben azoknak a csoportoknak a létezését, amelyeket megjelöl velük.” – mutat rá Bódy Zsombor.13 A Bódy által bírált történészi gyakorlatra kiváló példa Kozák Gyula egyik tanulmánya. Ugyanis az egykori állambiztonsági szervekhez hasonlóan Kozák is valóságos társadalmi csoportként ábrázolja a megtorlás diskurzusában huligán néven megbélyegzett, deviánsnak minősített fegyveres felkelőket, vagy ahogyan ő nevezi az általa „anómiásnak” gondolt embereket, a „szent csőcseléket”.14 Bódy kritikájával egyetértve írásom kiindulópontja, hogy az 1956-ot követő megtorlás diskurzusában megjelenő huligánok „márpedig nincsenek”, csak huligánnak bélyegzettek vannak.15 Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a hatvanas évektől kezdve – a nyugat-európai fiatalok mintáját is követve – a politikai rendszerrel és a társadalmi normákkal szembehelyezkedő csoportok (állambiztonsági nevükön: galerik) sokszor már tudatosan használták önmaguk megnevezésére a huligán kifejezést, sőt a korábban megbélyegző terminus gyorsan identitásképző tényezővé vált. A magyarországi ifjúsági szubkultúrákra a hatvanas évektől kezdődően alkalmazott huliganizmus fogalommal a továbbiakban legfeljebb utalás szintjén foglalkozom.16

Temesi elvtárs hatalma

Az 1956 végén és 1957-ben megjelent ún. Fehér könyvek17 még abban a szellemben íródtak, miszerint „az ország szocialista fejlődését a Rákosi–Gerő-féle politika zsákutcába juttatta. E bűnös politika következményei nagy felháborodást és széleskörű népmozgalmat váltottak ki. Dolgozók százezrei síkraszálltak a népi hatalom megtisztításáért, az elhatalmasodott bürokratizmus megszüntetéséért, és a nemzeti érzést súlyosan sértő politika felszámolásáért. […] A jogos népi és nemzeti követelések jegyében kibontakozott mozgalmat azonban az ellenforradalom sötét erői kezdettől fogva a népi hatalom megdöntésére igyekeztek felhasználni.”18 A két kiemelés a népi hatalom megtisztításának és megdöntésének ilyen feltűnő szövegbeli szembeállításával nyilvánvalóan két ellentétes szándékot ütköztet egymással, utóbbit diszkreditálva. Ebben az interpretációban az „ellenforradalmárok” (a „horthysta erőszakszervezetek” tagjai, a nyilasok, a „fasiszták”) által a börtönökből nagy számban kiszabadított „szokásos” vagy „közönséges bűnözők” azok, akik az erőszakos „ellenforradalmi” cselekményekben részt vesznek, akik „provokálják”, „manipulálják” a „békés szándékú” és a „megtévedt dolgozókat”.

A Fehér könyvekben tehát még egyáltalán nem bukkan fel a huligán kifejezés, a kötetek a fegyveres felkelőket többször büntetett köztörvényes bűnözőkként ábrázolják. Az MSZMP PB büntetéspolitikai határozatáról szóló 1957. decemberi tájékoztatóban azonban felsorolás szintjén (az „osztályidegenek”, a „deklasszált elemek” és a „szokásos bűnözők” társaságában) már többször is feltűnik a huligán terminus, de a szöveg adós marad a fogalom definíciójával. Az azonban kiderül, hogy a politikai vezetés megkülönböztette egymástól a huligánok és a „szokásos bűnözők” kategóriáját.19

Vajon mi lehet az oka a huligán terminus hivatalos diskurzusban való hirtelen elterjedésének? Horváth Sándor szerint „1956 után megváltozott a fiatalokról szóló közbeszéd, ennek nyomán a fiatalok elítélendő csoportjai is új neveket kaptak.“20 De mi a helyzet a „nem fiatal“ huligánokkal? A válasz reményében elsőként célszerű szemügyre venni a belügyminiszter-helyettes 1957. december 4-én kiadott 61. számú utasítását, amely az őrizetesek osztályhelyzetének pontosabb meghatározásával foglalkozik: „A Belügyminisztérium nyomozó és vizsgálati szervei a nyomozati és vizsgálati munkáról adott jelentésekben, az ezekkel kapcsolatos statisztikákban sok esetben nem megfelelően leellenőrzött és így megtévesztő adatokat tüntetnek fel az őrizetesek, vagy gyanúsítottak szociális származására vonatkozólag. Ez a Párt és az állami vezetés esetleges félrevezetésére szolgáltathat alapot. Akadályozza a BM munkájának értékelését, az osztálypolitika helyes érvényesítését, megnehezíti a munka eredményességének felmérését az ellenséges kategóriák elhelyezkedésének és támadási irányuknak meghatározását. Ezek a téves adatok sok esetben a valóságtól eltérően azt mutatják, hogy a köztörvényes és politikai bűnözők nem elsősorban osztályidegen,

2

lumpenproletár, huligán elemek soraiból kerülnek ki. A félrevezető adatok szolgáltatásának alapja, hogy a rendőri és politikai nyomozó szervek egyes vezetői és beosztottai nem tartják kötelességüknek a gyanúsítottak, őrizetesek valódi osztályhelyzetének tisztázását és sok esetben csak bemondás alapján határozzák azt meg. Előfordul, hogy többszörösen büntetett huligán elemeket, osztályidegeneket, névleges foglalkozásuk, jelenlegi munkakörük, vagy származásuk alapján munkásnak tüntetnek fel. [kiemelés tőlem] […] A parancsnokok tartsanak eligazításokat beosztottaiknak az osztályhelyzet megállapításának alapvető kérdéseiről. Nem lehet munkásnak, vagy parasztnak feltüntetni azt, aki pl. már kétszer büntetve volt, valamint azokat az osztályidegen személyeket, akiket a proletárdiktatúra szorított ki pozícióikból fizikai munkára, stb. Az osztályhelyzet meghatározásánál származást, eredeti és jelenlegi foglalkozást együttesen kell alapul venni. A parancsnokok ellenőrizzék, hogy az osztályhelyzet megállapítása ne sablonosan, hanem minden körülmény vizsgálata és figyelembevétele után történjék.”21 Az utasítás komoly zavart okozhatott a fejekben. Ezt jól mutatja, hogy a belügyi beosztottak általában nem vállalkoztak az osztályhelyzet fenti kívánalmaknak megfelelő meghatározására, s a biztonság kedvéért a gyanúsított személyek nevei után inkább feltüntették az illetőkhöz kapcsolható összes fontosnak vélt adatot. Például: „23 éves, munkás származású, huligán osztályhelyzetű, szobafestő, elítélt.”22

Sheila Fitzpatrick úgy véli, hogy a sztálini Szovjetunióban az emberek osztályhelyzetét nem egyszerűen a termelési eszközökhöz való aktuális viszonyuk határozta meg, hanem a forradalom előtti osztályhelyzetük, valamint szüleik (egykori vagy jelenlegi) társadalmi helyzete is.23 Bolgár Dániel, aki Fitzpatrick nyomán ugyanezt feltételezi az ötvenes évekbeli Magyarország esetében is, így fogalmaz: „a társadalmi azonosítás bolsevik agendája nemcsak tematikus utasításokat tartalmazott, hanem sajátos időbeliség is jellemezte: a jelen mellett – a marxizmus sugallata ellenére – a személyes és genealogikus múlt is szerepet kapott az identifikálásban, vagyis az osztályba sorolás módja egyfajta bolsevik rendiséget eredményezett, hisz az osztályhelyzet megrögzített, sőt örökletes volt.”24 A belügyminiszter-helyettes fenti utasítása szerint ugyanakkor a bűncselekményt elkövető személyek sem lehettek a dolgozó osztályok tagjai, még abban az esetben sem, ha addig annak számítottak. A fő problémát természetesen az jelenthette a politikai vezetés számára, hogy az eljárás alá vont 1956-os fegyveres felkelők többsége munkásként jelent meg a hivatalos statisztikákban. A megtorlás irányítóinak kezdeniük kellett valamit azzal az alapvető ellentmondással, hogy a „munkásállam”, a „proletárdiktatúra” ellen folytatott fegyveres harcokban legnagyobb számban munkásnak minősülő személyek vettek részt. Úgy tűnik, ennek az ellentmondásnak a feloldására – szovjet mintát követve bár, de a fogalmat eltérő tartalommal megtöltve – a huligán kategória bevezetését választotta a politikai vezetés. Azokat a „statisztikai munkásokat” tehát, akik fegyveresen vettek részt az eseményekben,25 a fent idézett szempontok alapján egyszerűen csak huligánoknak kellett bélyegezni, ezáltal azonnal kikerültek a munkás kategóriából.

A Párt iránymutatása alapján a BM II/11. (Operatív Nyilvántartó) Osztály munkatársai vették nyilvántartásba az „ellenforradalmároknak” minősülő személyeket. Ők írták a kartonokra ezen emberek – a történészek által gyakran felhasznált statisztikákban is megjelenő – személyes adatait, melyek közül a leginkább konstruálható és rugalmas természetűek a szociális helyzetre és származásra vonatkoznak. A társadalomtörténész számára korántsem mellékes tehát, milyen szempontok alapján végezték feladatukat. A BM 1957. december 4-én kiadott Operatív Nyilvántartási Szabályzata kimondja, hogy a „Forradalmi Bizottságok”, „Nemzeti Bizottmányok”, „Nemzetőrségek”, „Munkástanácsok” esetében csak azokat a személyeket kell nyilvántartásba venni, akik november 3. éjfélt követően is részt vettek ezen szervezetek munkájában, ugyanakkor azt is leszögezi: „Nem lehet nyilvántartásba venni az ezekbe a szervekbe bekerült munkás embereket.”26 Hogyan kerültek akkor mégis a nyilvántartásba „munkás származású” szobafestők és segédmunkások? És hogyan lettek ők „huligán osztályhelyzetűek”, miközben a termelő eszközökhöz való viszonyuk alapján „dolgozó osztályhelyzetűeknek” kellett volna lenniük?

3

Az állambiztonság által termelt szövegekben felbukkanó „huligán osztályhelyzet” és „huligán származás” fogalmakról egészen addig nem tudtam egy hihető történetet elbeszélni, amíg meg nem hallgattam Temesi elvtárs 1958 márciusában tartott előadásának hangfelvételét.27 (Mivel az előadó teljes neve nem hangzik el a szövegben, ezért őt a továbbiakban annak ellenére is – akárcsak az előadás résztvevői, a „kedves elvtársak” – Temesi elvtársnak nevezem, hogy azonosítottam őt, valamint számos információval rendelkezem róla. Teszem ezt azért, mert teljes nevének használata és a személyére való utalás talán erősítené a „valósághatást”, de a Temesi elvtárs elnevezés többletjelentést hordoz magában, s jobban is jellemzi a konzultáció szövegvilágát.) A BM pártbizottságának tagja a BM II/11. Osztály állományával folytatott konzultáció során az „ellenforradalmi kategóriákról” értekezett, majd válaszolt az előadása nyomán a hallgatóság tagjaiban felmerült kérdésekre.

Előadásában Temesi elvtárs az 1957. december 10-ei tájékoztató irányelveit a „gyakorlati szakemberek” nyelvére próbálja lefordítani. Mivel Temesi elvtárs értelmezésében a bűnüldöző szervek nem voltak figyelemmel az „osztályszempontokra”, valamint arra sem, hogy az „ellenforradalom” „dolgozó osztályhelyzetű” „becsületes munkásokat” is „megtévesztett”, ezért nyomatékosítja hallgatóságában, hogy a „dolgozó osztályhelyzetű emberek tevékenységét differenciáltan kell elbírálni. Mindenkor szigorúan a tények alapján az dönti el, hogy hova tartozik az illető, hogy hova soroljuk, hogy konkrétan milyen tevékenységet fejtett ki.”28 Ebben az interpretációban tehát egy ember „osztályhelyzetét” alapvetően cselekedetei határozzák meg, ugyanakkor Temesi elvtárs szerint az „osztályhelyzet” – tovább nehezítve a nyilvántartásba vételt végzők dolgát – „súlyosbító körülménynek” számít az „ellenforradalmárok” esetében.29

Temesi elvtárs nyelvtanilag talán nem egészen hibátlan megfogalmazása szerint „az ellenforradalom egyik fő tanulsága, […] hogy mint ellenforradalmi kategóriával számoljunk bűnüldöző munkánkban a huligánokkal és a szokásos bűnözőkkel, amit azelőtt nem tettünk meg”.30 Temesi elvtárs a két csoport közti különbségtétel fontosságát még inkább kiemeli azzal a megállapításával, miszerint a „szokásos bűnözők” kategóriája a huligánok kategóriájának „egy magasabb foka”, „talán úgy, mint a kapitalizmusnak az imperializmus.”31

Temesi elvtárs véleménye szerint a huligán kategóriába tartozó személyek kaphatóak leginkább „ellenforradalmi bűncselekményekre”. Friss példaként említi Mansfeld Péter „terroristacsoportját”, amelynek tagjai az államvédelmi értelmezésben huligánoknak minősülnek. Temesi elvtárs megbélyegző elbeszélésében a csoport olyan 20 éven aluli fiatalokból áll, akik „züllöttek” és „erkölcstelenek”, börtönviseltek vagy javítóintézetből kerültek ki, nem dolgoznak, esetleg váltogatják munkahelyeiket. Temesi elvtárs szerint e fiatalok szülei legtöbb esetben „becsületes munkásemberek”, akik általában semmit sem tudnak gyermekeik „elzülléséről”. Ez a fajta értelmezés már a néhány évvel későbbi, ifjúsági szubkultúrákkal kapcsolatos morális pánik diskurzusába illeszkedik. A huliganizmus diskurzust a magyar pártvezetés minden bizonnyal a Szovjetunióból importálta. Ezt támasztja alá, hogy előadásában Temesi elvtárs is a szó orosz eredetét hangsúlyozza, nem tud annak angol gyökereiről, sem a magyar nyelvben való korábbi használatáról.

Az ellenségkonstrukció nem párbeszéd, hanem kinyilatkoztatás, amelyben az ellenségről, nem pedig vele beszélnek. Fokozottan érvényes ez a hatalmi pozícióból történő ellenségkonstrukciókra: „A politikai ellenség feltételezett létezése soha sem egyenrangú személyek közötti dialógus formájában születik meg és marad fenn, hanem cáfolhatatlan igazságként egy kinyilatkoztató beszédben.”32 Az 1957. decemberi tájékoztató szövegével ellentétben Temesi elvtárs nem marad adós a huligán kategória kinyilatkoztatásszerű definíciójával: „A huligán elemek elég népes táborához tartozik minden olyan, egyébként dolgozó osztályhelyzetű személy, korra és nemre való tekintet nélkül, aki nem él becsületes munkáséletet.”33 A „népes huligán tábor” tagjainak eszerint tehát egyszerre két osztályhelyzetük is van. Ugyan a huligánok a termelő eszközökhöz való viszonyuk alapján dolgozónak minősülnek, következésképpen a politikai közösség teljes jogú tagjainak kellene lenniük, de mégsem lehetnek azok.34 Temesi elvtárs még tovább fokozza a hallgatóság zavarát: „Rengeteg adat és tény kell hozzá, hogy az ember valakire azt mondhassa, hogy ez huligán. Ide tartoznak persze a prostituáltak, és ugye a

4

női nemnél ez a kategória.”35 Temesi elvtárs tehát a huligánok női megfelelőinek tartja a prostituáltakat. Ez ellentmond a néhány sorral feljebb olvasható definíciójának, miszerint „nemre való tekintet nélkül” minősül valaki huligánnak. Temesi elvtárs konzervatív világképét mutatja: el sem tudja képzelni, hogy férfiak is lehetnek prostituáltak. Szerinte huligán az, aki „nem hajlandó dolgozni”, aki „állandóan változtatja a munkahelyét”, aki „fegyelmezetlenül dolgozik”, akinek „magánélete erkölcstelen”, aki „illegális fizetésből él”, végül az, aki „nem alapít rendes, becsületes munkáscsaládot”. Tehát ide sorolhatók az egyedülállók, a fegyelmezetlenül és a feketén dolgozók, azok, akik nem öregszenek meg ugyanabban az egy gyárban, a munkanélküliek, s végül azok is, akinek a magánélete nem áll összhangban az elképzelt normákkal. Érdemes megfigyelni, hogy a „szocialista erkölcs” képviseletében mennyire konzervatív, szinte „nyárspolgári” életformát és családmodellt tekint követendőnek az előadó.

Temesi elvtárs a Párt útmutatásának szellemében végezetül felhívja a figyelmet arra, hogy „kisebb jelentőségű bűncselekmények” esetén elég „nevelő jellegű intézkedéseket” hozni, mert a „dolgozó osztályhelyzetű” fiatal huligánok még nevelhetőek (nem úgy az „osztályidegen huligánok”, akiket – korábbi definíciójának ellentmondva – szintén megemlít): „A Szovjetunióban például az elmúlt években az ilyen huligánokat összeszedték, s bezárták javító-nevelő táborokba. Egy kicsit erősebb eszközökkel, mint a Makarenko-módszer nevelik őket… Lehetséges, hogy a mi országunkban is lesznek hasonló jellegű intézkedések.”36

Temesi elvtárs előadását követően olyan kérdések és hozzászólások hangzanak el a „kedves elvtársak” részéről, amelyek nem a huligánokra vonatkoznak, egyedül a rendezvény házigazdája37 reflektál az „új” terminus bevezetésére és definiálására. Megerősíti, hogy a huligán kifejezés a „forradalomban született”,38 de – Temesi elvtársnál szélesebb látókörről téve tanúbizonyságot – felhívja a figyelmet arra, hogy ez a kategória – lumpenproletár néven – már korábban is létezett. Szerinte a lumpenproletárok mindig is a „reakciót szolgálták”: 1919-ben ők voltak a Tanácsköztársaság és a „nemzetközi munkásmozgalom árulói”, ők képezték a Horthy-korszak társadalmi bázisát, ők voltak a sztrájktörők, a fasiszták, a terroristák39 és a partizánvadászok. A Temesi elvtársnál láthatóan komolyabb elméleti alapokkal rendelkező „házigazda” lumpenproletárokról kialakított képét valószínűleg nagyban befolyásolhatta a lumpenproletariátus klasszikus, a Kommunista Kiáltványban található megfogalmazása, miszerint: „A lumpenproletariátust, a régi társadalom legalsó rétegeinek ezt a passzív rothadási termékét a proletárforradalom hellyel-közzel belesorolja a mozgalomba, de egész élethelyzete következtében inkább hajlandó arra, hogy a reakciós üzelmek zsoldjába szegődjék.”40 Ebben a megközelítésben tehát a proletáröntudat nélküli „véglény”, vagyis a lumpenproletár egyértelműen az öntudatos munkás aszimmetrikus ellenfogalmának minősül.

Temesi elvtárs válaszában némileg árnyalja a lumpenproletár–huligán fogalmak kontinuitását és tartalmi azonosságát hangsúlyozó definíciót: „Értelmezés szempontjából szükséges leszögezni, hogy huligán nemcsak a munkásosztályból származhat, hanem a huligánok népes tábora az az [sic!] egész társadalmat összetevő osztályokból és rétegekből verbuválódik.”41 Temesi elvtárs végleges, kiterjesztő értelmezése szerint tehát a huligán kategóriába bármilyen osztályhelyzetű személy belekerülhet, míg lumpenproletár csak munkás lehet. Példaként említ egy „falusi bicskás parasztlegényt”, aki „rettegésben tartotta” a falu lakóit, míg A 9-es kórterem című film Gábor Miklós által játszott orvosát (Málnási doktort) úgyszintén huligánnak nevezi.42 Az első részletesen elemzett forrás esetében tehát egy meglehetősen tág és zavaros huligán-fogalommal van dolgunk.

A „tudomány” hatalma

Dolgozatom következő részében Szücs László rendőr százados A huligánok című 1958-as (tehát Temesi elvtárs előadásával egy időben keletkezett), fentebb már hivatkozott tanulmányát vizsgálom. Minden bizonnyal Szücs százados feladata volt, hogy „a tudomány eszközeivel” tisztázza a huligánokkal kapcsolatos fogalmi zűrzavart. A szigorúan titkos, csak belső használatra készült munkát a BM Tanulmányi és Módszertani

5

Osztálya adta ki, a bírálók között pedig olyan szaktekintély is helyet kapott, mint Hollós Ervin rendőr alezredes, az „ellenforradalom” későbbi hivatalos krónikása.43 Tanulmánya első oldalán Szücs önkritikusan jegyzi meg, hogy „a huligánok ellenforradalmi indítékai […] még nem elég tisztázottak, hiszen ezekkel mint ellenforradalmi tényezőkkel az októberi lázadásig nem számoltunk, s rendőrpolitikai vonalon velük szemben – tapasztalatok hiányában – (külön) megelőző intézkedéseket sem tettünk.”44 Szücs a rendőri felügyelet és a kitiltás intézményének kiüresedését, névlegessé válását, valamint „a rosszul értelmezett törvényességet”45 okolja a „huligánprobléma” kialakulásáért, s a korábbinál sokkal erélyesebb fellépést szorgalmaz. Az 1956-ot közvetlenül megelőző időszakra vonatkozóan Szücs kijelenti: „Bármily fonákul hangzik is, ebben az időszakban az erélyes intézkedéstől visszariasztott rendőr kerülte el a garázda huligánokat, és nem a huligán a rendőrt.”46

Szücs százados szerint „a proletárdiktatúra viszonyai között a garázda huligánok a társadalmi együttélés szabályait és törvényeit semmibe véve, megvetve, veszélyeztetik a közrendet, közbiztonságot, életmódjukból eredő, anarchiára törekvő tulajdonságuknál fogva – elvi meggyőződés nélkül – az ellenforradalom egyik fő bázisát képezik”,47 ezért „szükségessé vált […], hogy a szocialista fejlődés egyik legádázabb ellenségével, a huligánnal szemben is kíméletlen harcot folytassunk.”48 Olybá tűnik tehát, mintha a huligánok meglepetésszerűen, váratlanul „támadtak” volna a „munkásállamra”, s mintha az állambiztonság is csak éppen most ismerte volna meg a huligánok „valódi” tulajdonságait, s mérte volna fel „veszélyességük” mértékét. Szabó Márton az ellenség felfedezése kapcsán a következőképpen fogalmaz: „belső politikai ellenségek nincsenek eleve, hanem konstruáljuk őket, méghozzá egy konkrét és adott viszonylatban. Miközben a létrehozó mindig úgy beszél, mintha csak felfedezné azt, ami tőle függetlenül, a másik természeteként, objektíve létezik.”49

De vajon kit kell huligánnak tekinteni Szücs szerint? Értelmezésében „huligánnak minősülnek azok az elvtelen és gátlástalan elemek, akik köztörvényes bűncselekmények sorozatos elkövetésével kifejezésre juttatják szembenállásukat a szocialista erkölcsi normákkal, az együttélés szabályaival és a törvényekkel, tehát »huligán életmódot« folytatnak. A »huligán életmód« nagyfokú brutalitást, gátlástalanságot, erőszakosságot, erkölcstelenséget, önkiélés utáni vágyat, illetve a társadalom más tagjainak semmibevevését, megvetését kifejező életmódot jelent. A huligánság tehát nem egy cselekmény, hanem egy – a társadalomra káros – életmód.”50 Szücs tehát – társadalomtudományos érzékenységről tanúságot téve – nem csupán osztályhelyzetként, hanem életmódként is beszél a „huligánságról”. Emellett differenciálja a huligán fogalmát, megkülönbözteti egymástól az „egyszerű huligánt” a „garázda huligántól”, sőt a „garázda huligánok” általa konstruált két fő csoportja közé is határvonalat húz: „A garázda huligánok két rétegével szükséges a legkörültekintőbben foglalkozni. Az egyik ilyen réteg a fiatalság, amely a garázda huligánok között a legnagyobb számot teszi ki. A másik az alvilág, amelynek egy része a garázda huligánok legveszélyesebb rétegét képezi. […] e két kategória volt az, amely – bár elvtelenül, a kaland és a brutális önkiélési vágytól hajtva – elsőként csatlakozott a restaurációs erőkhöz, az ellenforradalomhoz…”51 Itt tehát az a narratíva jelenik meg, amelyben az ötvenhatos fegyveres felkelők elsősorban bűnözőkként szerepelnek. Mivel pedig a megtorlás számarányánál jóval nagyobb mértékben sújtotta a fiatalkorúakat,52 Szücs őket is kénytelen „ellenforradalmárokként” megjeleníteni. Horváth Sándor szerint az 1956-tal kapcsolatban elítélt fiatalkorúak magas arányszáma miatt vált a hatvanas évek központi problémájává az „ifjúság nevelésének kérdése”.53

Az ellenségnek természetesen nem elég pusztán nevet adni, jellegzetes arccal is el kell látni ahhoz, hogy mindenki számára könnyen azonosítható, felismerhető, és ami talán a legfontosabb, gyűlölhető legyen. De vajon milyen a huligán arca Szücs szerint? „Természetesen a közvélemény a huligánt elhanyagolt külsővel, brutális arccal képzeli el. Nem egy esetben rajzban, festményen és fényképen is így ábrázolják. A közvélemény ilyen elképzelése a huligánokról tette lehetővé, hogy a választékosan öltözködő, vagy a munkáskülsővel jelentkező bűnözők – huligánok – az ellenforradalmárok irányításával a hisztériáig tudták fokozni a tömegek hangulatát. Bár a ruházat sokat megmutat viselőjének jelleméből – különösen a mi viszonyaink között – de az arc és a testalkat

6

nem sokat jelent ezen a téren. Az elhanyagolt ruházat és az alkoholtól brutálissá vált arc az alkoholistákra jellemző, de teljes bizonysággal így sem szolgálhat az egyén huligán mivoltának megállapítására. Az esspressók és luxus szórakozóhelyek huligánjai választékosan öltöznek és külsejükben esetleg a kozmopolitizmus mutatkozik meg, azonban ez sem megbízható ismertető, mert sok ferdeízlésű ember és fiatal mutatkozik hasonló külsővel. Ezért kerülni kell a szubjektív megítélést, és az egyének huligán mivoltát magatartásuk alapján kell meghatároznunk.”54 Szücs elbeszélése alapján tehát a huligánt külseje alapján nem lehet felismerni, csak magatartása, tettei alapján, utólag lehet azonosítani. Azonban éppen arctalansága teszi őt igazán veszélyes ellenséggé, hiszen az azonosítás lehetőségének hiányában tetteinek megakadályozása is lehetetlen. A huligánok „arctalanságát” hangsúlyozó ezen felfogás néhány év elteltével megváltozott, hiszen a hatvanas évektől kezdve az ifjúsági szubkultúrák huligánnak bélyegzett tagjait könnyedén azonosították külsejük alapján az arra hivatott fegyelmező szervek és a társadalom „jó érzésű” tagjai egyaránt.55

Szücs százados – s amint ezt Temesi elvtárs előadásának elemzése során is láthattuk, ezzel nincs egyedül – a lumpenproletárokban látja a huligánok elődeit: „A kapitalista rend […] taszította a nincsteleneket a bűnözés felé. A munkanélküliek választhattak a legmélyebb nyomor és a bűnözés között. Az állhatatos, kulturáltabb réteg a szervezettségben keresett menedéket, az állhatatlanok lezüllöttek és lumpenproletárokká váltak. Ez a lumpenproletariátus magába szívja a társadalom bűneit és bomlást okoz maga körül, mivel visszahat a dolgozókra és bűnözésre ösztönzi őket.”56 Ebben a szövegrészletben jól megfigyelhető, hogy a lumpenproletariátus „álnéven” emlegetett szegénységgel kapcsolatos sztereotípiák meghatározó eleme szegénység és deviancia, szegénység és bűnözés összekapcsolása.

A fegyveres harcokban való részvételük miatt megbélyegezni kívánt személyek „züllöttségének” hangsúlyozása fontos építőeleme a huligán kategória megalkotásának. Egy 1958-ban „Huligán” címen nyitott dosszié összefoglaló jelentésében a pesterzsébeti felkelők egyik vezetőjéről a következő jellemzés olvasható: „K. K. 27 éves, egyéb származású (huligán), pártonkívüli, munkanélküli személy. K. huligán [a gépelt szövegben található huligán szót tollal áthúzták, majd fölé írták a javítást: cigány] családból származik: zenész, aki más munkával egyáltalán nem foglalkozik.”57 Vagyis az államvédelmisek elképzelése szerint a zenész nem teljes értékű dolgozó, főleg, ha az illető még cigánynak is minősül. A vélt etnikai hovatartozás, származás ez esetben még annál is fontosabbnak bizonyul, hogy milyen osztályhelyzetűeknek minősültek a vizsgált személy felmenői. K. K. egyébként a dossziéba került 1957-es gyanúsított kihallgatási jegyzőkönyvben származását illetően a következőképpen nyilatkozik: „Munkás családból származom.”58 Ennek megfelelően a jegyzőkönyv elején szereplő alapadatok kitöltésekor K. K.-t segédmunkás foglalkozásúként kategorizálták.59 A vizsgáló által kért 1958-as környezettanulmányban azonban már megbélyegző és rasszista megfogalmazás szerepel: „Részeges, züllött erkölcsű cigánycsaládból származik. Dolgozni nem szeretett, rendszeresen különböző helyeken csavargott.”60 Itt tehát olyan elemek jelentik a narráció nélkülözhetetlen kellékeit, mint a cigány származás, a „züllöttség” és a munka „megvetésének” hangsúlyozása, amely „jellemzők” és magatartások annak ellenére, hogy jogilag, a „szocialista törvényesség” talaján nem minősülnek bűncselekménynek, mégis mintegy bizonyítják az „ellenforradalmár” „terrorcselekményeit” és ezzel egyidejűleg a huligánok közé tartozását is.

A lumpenproletariátus fogalmának definiálásához Szücs Karl Marxot hívja segítségül: „A lumpenproletariátus […] minden nagy városban az ipari proletariátustól pontosan megkülönböztetendő tömeget alkot, ebből a lumpenproletariátusból kerülnek ki a társadalom hulladékaiból élő tolvajok és gonosztevők legkülönfélébb fajtái, foglalkozás nélküli emberek, csavargók, otthon és elv nélküli emberek, akik között vannak különbségek a nemzetük műveltségi foka szerint, de naplopó jellemüket sohasem tagadhatják meg.”61 Szücs érvelésében és magyarázatában – akárcsak Temesi elvtárs „házigazdájáéban” – tehát szintén feltűnik a lumpenproletár és az öntudatos munkás aszimmetrikus fogalompárja. Koselleck szerint a fogalompárok történelmileg átültethetőek, mivel „az ellenfogalmak struktúrája nem egyedül a fogalompárokat alkotó szavaktól függ. E szavak kicserélhetők, miközben az aszimmetrikus érvelési struktúra

7

változatlan.”62 A német gondolkodó úgy látja, hogy „nem maga a nyelv hozza tehát létre az ellenségeskedést: ez már a nyelv politikai instrumentalizálódása; azaz vannak szemantikai oppozíciós struktúrák, amelyek minden nyelvben előfordulnak, és amelyek aztán előhívják a mindenkori ellenségfogalmat.”63 Így léphet szinte észrevétlenül a lumpenproletár helyébe a huligán elnevezés, s válhat ezáltal az öntudatos munkás hatékony ellenfogalmává.

A „munkáshatalom” munkása és hatalma

Vizsgálódásom egyik következtetése, hogy a lumpenproletár és a huligán aszimmetrikus ellenfogalmak egyaránt a szegénynek minősülő, illetve a politikai rendszerrel fegyveresen szembeszálló csoportok (elsősorban a munkásként kategorizált emberek) kriminalizálására, deviánsként történő ábrázolására törekvő, valamint a munkások és a szegények fegyelmezésének az ipari forradalom hatására kialakult hagyományát64 követő hatalmi diskurzusok termékei, melyek az 1956 utáni megtorlás során kulcsszerepet játszottak. Ezek a diskurzusok létező társadalmi csoportként, sőt osztályként mutatják be a huligánként megnevezett embereket. A „huligán osztályhelyzet” megalkotásával, a fegyveres felkelő csoportok tagjainak kriminalizálásával az új politikai vezetés megteremtette saját maga és megtorló gépezete legitimitásának alapját. Az 1956-os fegyveres felkelők huligánként történő azonosításának kanonizálódását jól szemlélteti az Új Magyar Lexikon 1960-as szócikke: „huligán : durvaságokra, erőszakoskodásra, kegyetlenkedésre hajlamos ember; rabló, garázdálkodó, fosztogató, útonálló, a társadalomra veszélyes munkakerülő, csavargó, vagány, csirkefogó. A huligánok a társadalom söpredéke, a csőcselék hangadói, vezetői. A burzsoázia sokszor politikai célokra használja fel őket, provokációs cselekedetet végeztet velük. A proletariátus hatalomra jutása utáni időszakban is a megvert burzsoázia megpróbálja felhasználni őket hatalmának visszaszerzésére (pl. 1956 októberében Mo.-n).”65

Vajon miért kellett „új” fogalmat bevezetni, miért nem felelt meg a lumpenproletariátus jól bevált kategóriája az 1956-os fegyveres felkelők leírására? A lehetséges válaszhoz közelebb vihet az Új Magyar Lexikon másik szócikke: „lumpenproletariátus : a tőkésországokban [sic!] a lakosság legalsó rétegét alkotó, különböző társadalmi rétegből deklasszálódott, elzüllött emberek csoportja; általában nincs meghatározott foglalkozásuk, nem vesznek rendszeresen részt a társadalmilag hasznos munkában (koldusok, csavargók, bűnözők stb.) A burzsoázia az osztályharc során a ~ t saját céljaira (sztrájktörés, fasiszta bandák terrorakciói stb.) igyekszik felhasználni. A tőkés rendszer a kispolgárság nagy tömegének tönkretételével, a proletariátus széles rétegeinek nyomorba taszításával folyamatosan újratermeli a ~ t; csak a kapitalizmus felszámolásával szűnik meg.”66 Eszerint a lumpenproletariátus a kapitalista társadalmak „folyamatosan újratermelt” szereplője, s mivel a kapitalizmus felszámolásával megszűnik, a szocializmusban nem létezhet. Így, mivel mégiscsak „létezik”, új nevet kell neki adni.

A huligán elnevezés az újdonság, a felfedezés erejével (amint arra már utaltam, a felfedezés újdonságának hangsúlyozása fontos eleme az ellenségkonstrukcióknak) is hathatott a szót addig nem, vagy „másképp ismerő” közvéleményre. A huligán megteremtett, ördögi alakja „veszélyt jelentett" a fennálló, az egyetlen helyes út végtermékeként ábrázolt szocialista társadalmi rendre. Ez alapján a huligán erőszakos alakjának megalkotása morális pánikként is felfogható. 1958-tól kezdve a fentről indított morális pánikok legfontosabb, katalizátor szerepet játszó csatornájában, az esetünkben szoros pártirányítás alatt álló tömegmédiában is gyakorivá vált a fogalom használata. A huligán kategória összeolvasztása a korábban a fiatalokra alkalmazott fogalmakkal (jampec/jampi, vagány)67 egyúttal kiváló muníciót biztosított a fiatalok hatvanas évekbeli fegyelmezéséhez is: „A magyar huligánok jellemrajza 1959–1960-ra készen állt. A fiatalokról kialakult rendészeti diskurzusban az 1956-os erőszakos bűntettek örököseinek számítottak.”68 De ez már egy másik történet