Három magyar népballada gnosztikus jelképei

A jelképek tükrébe pillantva népköltészetünk legősibb műfaját, a magyar népballadákat értelmezzük a gnosztikus filozófia segítségével, tudva, hogy minden kor emberében megvolt a belső alap, amelyhez önnön léte célját és értelmét keresve fordulhatott, a kapu, amelyen át az igazság a kereső segítségére sietett, nem tekintve személyére, műveltségére, a társadalomban, vagy a korok forgatagában elfoglalt helyére.

A jelképek értelmezése maga is egy tudati út, amelyen a keresőnek szükséges egy állapotot elérnie ahhoz, hogy a jelkép története, kulturális gyökerei helyett a valóságot legyen képes látni és láttatni, ezáltal, mint egy kulcsot használatba venni, és mások számára használhatóvá tenni.

Előadásomban három magyar népballadát, mint a gnosztikus beavatási folyamat rejtjelezett hordozóját szeretnék Önök elé tárni, összekapcsolva manicheus gyöngyhimnuszok részleteivel.

Célom nem az, hogy erőltetett szó szerinti párhuzamokat, hanem hogy egy nagyon magas tudati síkon létező közös forrást találjak. Máni kincseit az egész világ számára elérhetővé tette, mint egy Élő fényforrást, aminél lámpáinkat meggyújthatjuk. Szeretném, ha ma ezt a fényforrást látnánk balladáink lámpáiban világítani.

A népballada mint műfaj elsősorban Európában, Kis-Ázsiában és a Kaukázus környékén terjedt el, rokon műfajai viszont jellegzetesek az ókori Kelet magaskultúráiban, és egész Ázsiában is.1 Az ázsiai magaskultúrákban, például Kínában a ballada nem népi, hanem írásbeli műfaj, de más tulajdonságaiban egyezik az alább ismertetettel.

A ballada formai szempontból a népdal rokona: verses szövegét dallamra éneklik. Az előadó azonban nem önmagáról, saját érzéseiről énekel, mint a népdalnál, hanem mindig olyan drámai történetet szólaltat meg, ami személytelen: a szereplők inkább archetípusok, mint hús-vér lények. A legtöbb balladát idős nők éneklik, gyakran speciális, megmerevedett testhelyzetben, megváltozott tudati állapotban, a megénekelt archetípushoz kapcsolódva. Ilyenkor az egyébként, például mesemondáskor vagy népdalénekléskor olyan aktív közönség néma csöndben hallgatja az éneket.

Van a balladáknak egy speciális csoportja, a víg vagy táncos balladáké, amelyeket többen énekelnek és táncolnak együtt, de a legtöbb régi stílusú balladánkra érvényes Greguss Ágost klasszikus meghatározása:

„A balladában …a költészet mindhárom ága csodálatosan egyesül: a ballada epikai, mert elbeszél valamit, lírai, mert dal, drámai, mert cselekményt ad elő… Ha még ehhez hozzávesszük, hogy a ballada rendszerint gyászos eseményről zeng, azt kellő rövidséggel így határozhatjuk meg: tragédia dalban elbeszélve.”

Az előadásban ismertetett balladákra elsősorban az egymással szorosan összefüggő jelképrendszerük miatt esett a választás.1 A balladák elterjedését, eredetét, típusait és tudománytörténetét részletesen bemutatja Katona Lajos: Ballada IN: Magyar Folklór 184-220., Osiris Kiadó, Budapest, 1985. Szerk. Voigt Vilmos és Vargyas Lajos A magyar népballada és Európa Zeneműkiadó, Budapest, 1976.

Az előadás három részből áll, mindhárom hasonló szerkezetű:

Először az elemzendő ballada egy variációját hallhatjuk archív felvételről. Az énekelt szöveg nem mindig azonos az elemzettel, mivel nem mindegyik szövegközléshez mellékeltek kottát. Az elemzendő szöveg kiválasztásánál igyekeztem a legteljesebbet, a célt leginkább szolgálót megtalálni a rendelkezésre álló anyagból, az idézetek mennyiségének növelése nem eredményezné az értelmezés lényeges változását.

A ballada elhangzása után a jelképek gnosztikus kibontása következik. Itt nem térek ki minden értelmezési lehetőségre, a balladák jelentésének csak ezt a síkját szándékozom bemutatni. Ezt a lehetőséget éppen a jelképek „létra-jellege” kínálja fel: A föld fölött 15 centivel és a létra tetején is ugyanaz a képlet: egy vagy két függőleges oszlop és egy vízszintes fok tartja mászót. A jelkép formája nem változik meg, csak az értelmezés lehetőségei a különféle szinteken.

Végül egy-egy gyöngyhimnusz-részletet kapcsolok a balladákhoz, hogy a kapcsolat önkéntelenül is nyilvánvalóvá legyen. Nem elsősorban a szövegi hasonlóságot kerestem, bár ilyen is van, hanem a jelentés rokonságát. A himnuszokat Juhász Edit és Gyura Árpád fordította.

Elsőként egyik kevéssé ismert magyar népballadánkat, a Bagoly-asszony-t értelmezzük.

Bagoly asszony 2

Puszta malombaPuszta malombaCserfa gerendaCserfa gerenda.

Azon üldögélAzon üldögélEgy bagoly asszonyEgy bagoly asszony.

Mért sírsz, mért bánkódszMért sírsz, mért bánkódszTe bagoly asszonyTe bagoly asszony.

Jaj, hogyne sírnékJaj, hogyne sírnékHogyne bánkódnékHogyne bánkódnék.

Otthon feledemOtthon feledemCifra nyoszolyámCifra nyoszolyám

Abban feledem Abban feledem Édes uramot Édes uramot.

Az mellett hagytamAz mellett hagytamRengő bőcsőmetRengő bőcsőmet.

Abban feledemAbban feledem Síró fiamotSíró fiamot.

Az mellett hagytam

Az mellett hagytam Záros ládámotZáros ládámot

Abban feledemAbban feledemKarika kontyomKarika kontyom.

Ha jaz itt vónaHa jaz itt vóna Olyat ugranék Mint a paripa.

Ha jaz itt vónaHa jaz itt vónaOlyat perdülnék Mint a karika Mint a karika.

Hívtak engemet Hívtak engemetHogy hazamenjek Édes uramhoz.

Hívtak engemetHívtak engemetHogy hazamenjekSíró fiamhoz

Haza is mennékHaza is mennékNagyon szívesenNagyon szívesen

Haza is mennékHaza is mennékDe már szégyellemDe már szégyellem.

2 Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa 392. Zeneműkiadó, Budapest, 1976.

A párnás táncdal 3 Puszta malombaCserfa gërënda,Rajta sétikálBagoly asszonka.

Utána sétálFejér gölice4:Mé sírsz, mé sírsz teBagoly asszonka?

Hogyne sírnék, teFejér gölice!Hon felejtöttemRëngő bőcsőmöt!

Benn felejtöttemSíró gyermököm;Jaj, jaj, gyermököm,Síró gyermököm!

Mé sírsz, mé sírsz te Fejér gölice?Hogyne sírnék, teBagoly asszonka!

Honn felejtöttemZáros ládámot,Benn felejtöttemGyöngyös pártámot;Jaj gyöngyös pártám,Szép gyöngyös pártám!

3 Kriza János: Vadrózsák 142. Kriterion, Bukarest, 1975.

4 Gölice=gerlice, galamb

Ez a ballada alig néhány változatban ismert, ezek a variációk viszont a történelmi Magyarország egész területéről származnak, így feltételezhetően régebben sokkal népszerűbb volt.

Szomorú tartalmával ellentétben az úgynevezett „vidám balladák” közé tartozik: „Ezen dal közben az ifjak körbe állanak, amelynek közepén egy ifjú áll kezében párnát tartva és szemlélgetve körös-körül, míg a körből kiválasztván egy leányt, a párnát elébe teszi és arra térdepel; mire a leánynak is le kell térdepelni, választója csókját elfogadni, aztán a párnával a kör közepébe kiállani az ifjú helyébe, körülszemlélődni s a fennírt módon a körbeni ifjak közül egyet választani stb.”- írja „Vadrózsák” című könyvében a ballada első lejegyzője, Kriza János a XIX. század második felében5.

A párnára térdeplő pár egy pillanatra egymással szemben összekapcsolódik a csókban, majd helyet cserélnek, ezután a kör újra kezdődik. Ez a körjátékok jó részének általános sémája. A magyar népi gyermekjátékokat, párválasztó játékokat külön előadás keretében kellene bemutatni, most legyen elég annyi, hogy ez a játék az élet örök körforgását, a születés és halál váltakozását szemlélteti, de végső soron azt a folyamatot is, amelyben helyettesítő áldozat árán valakit kiemelnek a körforgásból.

A balladaszöveg jelképei: a Bagoly-asszony, az énekes madár vagy fehér gerlice, a puszta malom, a cserfa gerenda, az elhagyott otthon, a sírás, a visszaemlékezés és a visszavágyás. Mindezeket értelmezve egészen könnyen felismerhető a gnosztikus ösvény első állomása, az önismeret megszületése és ebben a pillanatban az ősemlékezés felébredése a mikrokozmoszban.A párosító játék új értelmet nyer: a nagyon régi, bánkódó lélekrész sírását meghallva azonnal valami új jelenik meg. Más szóhasználatában: „Amikor a tanuló megérik, a mestere is megjelenik.”

A magyar népballada bagoly asszonya ősi és titokzatos lény.

Ősanya: madár-lélek, a sötét (hétköznapi ember számára ismeretlen) területek látója és lakója. Éber abban az időben és asztrális térben, ahol az átlagember alszik. Napjaink néphitében halálmadár, régen más madarakkal együtt a születő lélek hozója.

A bagoly-asszony tehát a lélek különféle állapotait jelképezheti:

A démoni-asztrális Lilith-nek bagolylábai vannak, ő sivataglakó, a törvénynek nem engedelmeskedő férj nélküli zabolátlan női lény, akit eredetileg Ádám feleségének szántak, ám ő fellázadt és megszökött.

Egy ősi domborművön a természet-anya, minden földi lény szülője, a meghalásával és újjászületésével a földi élet körforgását fenntartó és jelképező Istár két oldalán láthatók baglyok.

5 Kriza János: Vadrózsák 143. Kriterion, Bukarest, 1975.

A görög mitológiában Pallasz Athéné jelképe és megszemélyesítője.

Athéné, a szűz istennő anya nélkül született, Zeusz fejéből pattant elő teljes fegyverzetben. Pajzsán viselte a Gorgó fejét (a dialektikus természet valódi arcát), akinek ezt megmutatta, szörnyethalt, hiszen a teljes valóság megpillantása azonnali megszületést eredményez az új életterületen.

E bagoly asszonyok a bukott lélek fejlődésének állomásait ábrázolják6.

A magyar népballada bagoly asszonya már nem ilyen nagy hatalmú lény. Mindezeken a fejlődési állapotokon túl van. Sír, mert rádöbbent valódi otthonától való elszakítottságára és magányára.

A lélek ősemlékezése felébredt.

A dialektikus élet határterületén, egy már nem őrlő malomban bánkódik. A bagoly asszony egy cserfa gerendán ül, ennyi maradt az élet fájából, amiből végső soron a malom is épült.

Magánya és sírása a puszta malomban félelmetes, a dialektikus Nap fényében járók messze elkerülik.

Beszélgetőtársa egy „fehér gőlice” (fehér gerlice), a hétköznapi ember által ugyanúgy nem ismert galamb.

Ők ketten az elhagyott malomban, a dialektikában megrekedt mikrokozmoszban beszélgetnek.

A bagoly sír, bánkódik helyzete, otthonától való elszakítottsága miatt, a miatt a feledés miatt, ami miatt aztán őt is elfeledték.

Ők ketten összetartoznak: a megbánó és síró, és a sírást meghalló és a megbánást megértő.

Ahogyan egy manicheus gyöngyhimnusz írja:

Íme, eljött mindenki nagy gyógyítója!

Ő ért ahhoz, hogy a beteget meggyógyítsa.

Drága gyógyszereit elétek kirakta,

azután néktek ezeket mondotta:

„Aki gyógyulni akar, magát meggyógyítsa!”

Nézzétek a gyógyító szereket sorra!

Nincs igaz gyógyulás, csak általa.

Egyetlen beteget sem küld haza.

A megsebzetteket nem gúnyolja.

6 Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György: Jelképtár 31.

Ő tudja, hogy mi a dolga!

Szelíd a szó, mi száját elhagyja.

Értőn a sebeket megnyitja,

enyhülést mi hoz, azt is tudja.

Feltár és megtisztít hajnalon.

Kiéget, megenyhít egy napon.

Betegségünket feltárta gyengédsége,

ne takargassuk hát bajaink előle!

Ne hagyjuk, hogy magukat meghúzhassák,

nehogy bennünk leronthassák,

az új ember nagy és szép képmását!

Hozzon ő gyógyulást nékünk,

ki meggyógyítja minden sebünk.

Törölje el Ő minden vétkünket,

és a hegeket, mik lelkünkbe égtek.

(Manicheus gyöngyhimnuszok: 17. vers)

Az előadás további részeiben a Molnár Anna és a Júlia szép leány (Márton szép Ilona) című balladákat szeretném bemutatni.

Ezek szervesen összekapcsolódnak az előzővel: A Molnár Anna a malom-jelkép miatt, és azért, mert ő az elcsalt feleség, aki saját erejéből legyőzi a csábítót és visszatér hites urához és kicsiny fiához, akit elhagyott, és aki után a bagoly asszony sír.

Molnár Anna 7

Gyere velem Molnár Anna

Gyere velem bujdosóba.

Nem megyek én vitéz uram;

Vagyon nekem kicsi fiam,

Kicsi fiam, jámbor uram:

Kivel nincsen nyugodalmam,

Se éjjelem se nappalom.

Gyere, gyere, Molnár Anna;

Vagyon nekem hat palotám,

S hetedikbe téged teszlek!

Addig, addig csábitgatá,

Ameddig elcsalogatá.

Mennek, mennek messze helyen,

Ződ erdőnek közepében.

Űjj le ide Molnár Anna

Burús8 fának árnyékába,

Hagy fekügyem az öledbe;

S nézz egy kicsit a fejembe!

Molnár Anna, Molnár Anna,

Molnár Anna, Molnár Anna,

Fel ne tekints burús fára!

Nem tekintek, vitéz uram.

Elaluvék vitéz uram.

S Molnár Anna feltekinte

Burús fának tetejibe,

S meglátá a hat szép leányt,

Hat szép leányt felakasztva!

Meggondolá ő magába:

Hetediknek őtet teszi!

Megdobban a gyenge szive,

S megcsordul a meleg könyve

Vitéz urnak orcájára.

Vitéz uram felébrede.

Mér sirsz, mér sirsz, Molnár Anna?

Feltekintél burús fára,

Burús fának tetejibe!

Nem tekinték vitéz uram;

Itt elmene három árva,

S eszembe jut kicsi fiam!

Kicsi fiam, jámbor uram,

Kivel nem volt nyugodalmam,

Se éjjelem, se nappalom.

Indulj elől Molnár Anna,

Burús fának tetejibe!

Nem megyek én vitéz uram,

Nem szoktam én elől járni.

Elől mene vitéz uram.

Kikapá a fényes kardját,

S lecsapá a vitéz nyakát!

7 Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa Zeneműkiadó, Budapest, 1976. 46.8 burús=bokros

Felöltözött gunyájába,

Földig veres ángliába;

Felszökött a paripára,

S elindula hazájába,

Jámbor ura kapujába.

Jámbor gazda, jámbor gazda,

Adsz-e szállást éjtszakára?

Nem adhatok vitéz uram;

Van énnékem kicsi fiam,

Kivel nincsen nyugodalmam,

Se éjjelem, se nappalom.

Jámbor gazda, jámbor gazda,

Meg vagyok én azzal szokva!

Jámbor gazda, jámbor gazda,

Van-e jó bor a faluba?

Vagyon csak itt a szomszédba.

Erigy, erigy jámbor gazda:

Hozz egy kupát az asztalra!

Erigy, erigy jó szolgáló:

Hozz forgácsot éjtszakára!

Kigombolta a gunyáját.ű,

Földig veres ángliáját,

S megszoptatta kicsi fiát,

Kicsi fia elaluvék

Haza mene jámbor gazda:

Vitéz uram, vitéz uram,

Mi lehessen annak oka,

Hogy kisfiam elaluva!

Jámbor gazda, jámbor gazda,

Jőne haza feleséged:

Megvernéd-e; vagy megszidnád;

Vagy holtig szemire hánynád?

Meg se verném, meg se szidnám,

Holtig szemire se hánynám!

Kigombolta a gunyáját,

Földig veres ángliáját:

Megcsókolta kicsi fiát, -

Kicsi fiát, - jámbor urát.

Molnár Anna9 a puszta malmot új munkahellyé tévő asszony. Nem bagoly többé, hanem „molnár”, felismeri egy önmagánál nagyobb és ősibb létező, a mikrokozmosz létét, és annak munkásává lesz. Hárman élnek együtt: férjével és síró kisfiával, de ez az élet nem elégíti ki. Homályosan valami távoli útra vágyik, hívást vél hallani, és tudatállapotának megfelelően engedelmeskedik is neki.

Egy katona érkezik vörös egyenruhában, karddal, és magával hívja. Molnár Anna pedig „hosszú útra, bujdosásra” indul a csábítóval. A vörös ruhás vitéz népmeséink gyakori alakja, de például a végső soron iráni eredetű Parszifál mondában is szerepel: a vérben megírt törvényt, a családi karmát testesíti meg. Amikor a lélek elszánja magát az alapvető megváltozásra és a mikrokozmosz szolgálatára, mindig megjelenik a régi törvény, a vér ereje, és olyan útra kényszeríti, amiről azt képzelheti, hogy már az az egészen új, amire hivatást érez, pedig valójában karmikus múltjának erői lesnek rá, és megpróbálják megragadni.

A csábítás egyik eszköze, hogy a katonának van már hat palotája (más változatban kővára), a hetedikbe őt teszi.

9 A szerelméhez hűtlen menyasszony jelképes történetének egy másik változata megtalálható: Rózsakereszt Krisztián Alkémiai Menyegzőjében is, Jan van Rijckenborgh részletes elemzésével együtt.

Kőmíves Kelemenné című balladánkat10 mindenképpen meg kell itt említeni, ha részletes elemzése nem is lehetséges: már hat vár áll, mindben Kőmíves Kelemenné tartja a falat: előző inkarnációinak elmúlt próbálkozásai olyan időkből, amikor még csak a dialektika törvénye létezett számára. Hat a dialektikus beavatás Vénusz-száma, a hetedik próbálkozás valami új eredményt kell, hogy hozzon.

Ződ erdő közepibe burús (bokros) fának árnyékába megpihennek.

A fa életfa, alatta pihenni készülődés a kiemelkedésre. A katona feje Molnár Anna ölében van. Keleti és középkori magyar ábrázolásokon gyakori az úgynevezett fejbenézési jelenet: Ennek magyarázataként a szerelmi együttlétet szokták megnevezni, bár a szent nász maga is szimbólum, a menyegző dialektikus szinten a törvénynek való alárendelődést, a (malom)kerék forgatásának, élet, halál és a generációk váltakozásában való részvételnek vállalását jelenti.

Az előző inkarnációk próbálkozásai az élet-halál fájának megmászásával kudarcra ítéltettek, halált eredményeztek. Ezt tudja Molnár Anna, hiszen nem alszik el, így alkalma nyílik felpillantani. A hat halott leány analóg az ígért hat várral. Ha felmászik, vagyis véglegesen a kettősség, a dialektika beavatását választja, egy látszat-megváltás foglya lesz, egy „korlátozott örökkévalóság”, a halál területének lakója marad.

Az igazság megpillantása őt is sírásra készteti, mint az előző ballada bagoly asszonyát. A katona felébred, és rájön, hogy Molnár Anna tudatában van a veszélynek.

Hogyan lehet kijutni? Csellel, önmaga alárendelésével és megtagadásával („Nem szoktam én elől járni”), el tudja ragadni a kardot a katonától.

A kard az igazság szimbóluma, mint ilyen rendkívül hatásos fegyver: Molnár Anna megszerzi ezt, és saját kardjával levágja a katona fejét, és felölti annak vörös ruháját. Ebben a viseletben, a karddal felfegyverkezve visszafordul. Vérének örökségét uralja, az nem tudja megtámadni többé, olyan lénnyé válik, aki most már valóban a megváltást készíti elő.

Hazatér férjéhez és gyermekéhez, a mikrokozmosz így jelképesen kiegészül, és újra működni kezd. Hazatérésekor álruhában van: szállást kell kérnie, és ő lehetőséget kap karmikus adósságának törlesztésére és feladatának elvégzésére: bort és vacsorát kér, azaz, a szellem táplálékát, míg ő maga életmentő és tápláló tejet ad. A rossz, gyermekét elhagyó, halálra szánó természetlélek éltetővé fordul.

Molnár Anna balladája kétarcú: az égi történés nem, csak ennek a földön futó árnyéka tűnik fel, a misztérium: az egyetlen dráma elpróbálása ugyanakkor az első áttöréssé válik.

Ez a történet a bagoly asszony tudatában lejátszódó képsorozat, az ősemlékezés képeinek, a szívbe írt levélnek a dialektikus tudat számára készült fordítása. Molnár Anna Keresztelő János női alakban: nem ő az, akit vártunk, de az utat ő készíti elő, és nélküle nem lehetséges a megfordulás. Ez a tudatállapot akkor születik, amikor a „másik” már jelen van, de még nem vagyunk képesek tudati kapcsolatba lépni vele. Ő az ösvény első fázisát jelképezi és nélkülözhetetlen, jóllehet, kiemelkedni a haláltermészetből nem Molnár Anna, hanem egy új női alak, Márton Szép Ilona fog.

10 közli például Kallós Zoltán: Balladák könyve 7-14. Magyar Helikon, 1973.

Reményemnek célja,

Ó lélek, jöjj el hozzám.

…

Igyekezz,

Hisz oly régóta vagy szorongató láncokban, virrasztva.

Hát emlékezz az öröm szféráiba való fölvonulásra.

A test édessége halálos méreg,

Bárcsak igaz magadért küzdenél,

És minden régit hátrahagynál,

És új emberré válnál.

…

Megerősítettem magamat Jézus eljövetelében,

Az új istenben, ki célja reményemnek.

E világ hatalmasságai között

Nincs egyetlen egy sem,

Ki méltó arra, hogy fedele alá fogadja őt,

Mert ő nem megcsalt ölből jött.

Íme a hitem, hogy tisztán őriztelek,

Megsegít engem mindvégig, istenem.

Szent eredetednek pecsétjei,

Ó lélek, beléd égtek,

Ezért tisztátalan szellem

Többé el nem érhet.

Mert joggal tisztelted őt,

Ki minden sújtó vétkét

A tévelygésnek megölt.

Te, ó lélek,

A mennyekben gyűjtöttél kincset.

(manicheus gyöngyhimnuszok: 43. vers)

A Júlia szép leány ballada leányáért a „bodor fehér bárány” a mennyből ereszkedik le, ez a visszaút balladája.

A mennybe vitt leány 11

Itt es12 kerekedik

Egy kerek dombocska,

Azon növekedik

Egy édes almafa.

Édes az almája,

Csokros a virágja,

Az alatt ül vala

Márton Szép Ilona.

Köt, köti vala

Magik13 koszorúját,

Fehér liliomból,

Korsai rózsából.

Hol avval nem éri,

Liliomval fejzi14.

Hol avval nem éri,

Liliomval fejzi.

Itt es ereszkedik

Egy arany ösvenke,

Azon növekedik

Egy fehér báránka.

Jobb ódalán vala

Áldott napnak fénye,

Bal ódalán vala

Áldott holdnak fénye.

E fejiben vala

Nyócvan misegyertya,

E homlokán vala

Cifra fényes csillag.

Meg ne jédj15, meg ne jédj,

Márton Szép Ilona,

Mert ezt Isten hatta16

Isten parancsolta.

E szép szűzek serge

Csak egy iránt termik.

11 Kallós Zoltán: Balladák könyve 37. Magyar Helikon, 1973.

12 Es=is13 magik=maga14 Fejzi=fejezi15 Jédj=ijedj16 hatta=hagyta

Ha te oda jőnél.

Véled béfejződnék17.

E mennyei kapuk

Nyitatlan nyíljanak,

E mennyei ajtók

Nyitatlan nyíljanak.

Mennyei harangok

Húzatlan szóljanak,

A mennyei gyertyák

Gyútatlan gyúlljanak.

A mennybe vitt leány (részlet)18

Felkele jó reggel szép léján19

Zsuzsánna,

Kisétála vala a rózsa mezőre,

Lefeküvék oda a rózsa tövére;

Borzogatni20 kezdi arany színű haját,

Mosogatni kezdi rózsaszín orcáját.

A mennyből jöve le

Égy gyalog ösvényke,

Azon lesétála fodorszínű bárány.

„Ne ijegy meg, ne ijegy meg szép léján Zsuzsánna

Nem kisértet vagyok, mennyből követ vagyok;

Azért küldött hozzád az úr Jézus Krisztus,

A szűzek sergének21 csak egy híja vagyon,

Ha te velem eljössz, véled a bételik!”

„Elmenyek, elmenyek, csak hogy mennyek haza,

Hogy bucsuzzam én el apámtól, anyámtól.”

Elmennek utána másod kakasszókor,

A mennyei ajtó nyitatlan megnyilik,

A mennyei harang huzatlan szóllalik,

S a mennyország koccsa kezébe adatik.

„Visejj erre gondot szép léján Zsuzsánna,

Visejj gondot mind örökké. Amen!”

(Vargyas, 104.)

Szinte nincs is szükség elemzésre, a ballada annyira nyíltan beszél.

Egy domb emelkedik ki a földből: A megváltás útja tökéletesen előkészült.

Az előző két ballada „cserfa gerendája”, illetve „burús fája” most édes almát és csokros virágot termő gyümölcsfa képében növekszik rajta. Önkéntelenül jut eszünkbe a gyönyörű archaikus népi ima: „Én nem láttam szebb gyümölcsfát, mint az Úrjézus keresztfát, vérvel vérzik, virágozik, szent lélekvel gyümölcsözik”22.

A ballada másik változatában a leány-lélek egy nyíló rózsatő mellett várakozik.

A leány képében ábrázolt lélek isteni menyasszony: rózsából és liliomból készít koszorút, mint Máni eklézsiája.

17 béfejződnék=befejeződnék18 Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa 104. Zeneműkiadó, Budapest, 1976.

19 léján=leány20 borzogatni=fésülni21 sergének=seregének22 Információk archaikus népi imákkal kapcsolatban (kutatástörténet, tipizálás és szövegközlések): Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976.

Az ily módon elkészült helyre felülről egy ösvény ereszkedik: elkészült a kapcsolat és ezzel a kiemelkedés és megszabadulás útja megnyílt.

A leereszkedő bárány önmagában is Krisztusjelkép, de a Nap, a Hold és a Csillag, meg a gyertyák egyértelműen az áttörés kozmikusságára utalnak, és az ösvényt szélessé teszik.

Itt nincs szükség egyéni erőfeszítésre vagy döntésre, a folyamat önmagától végbemegy.

Minden nap egybegyűlve,

Királyi koszorút fonjunk,

Aranyat és ezüstöt létrehozzunk.

Kőre követ rakjunk.

A kövek tiszta szavak.

Illesszük egybe őket.

Ragyogó liliomok és rózsák,

Kössük egybe őket.

…

Álljunk hát fel,

Új eonunk felé induljunk el!

Romolhatatlan fénykoronánkat nyerjük hát el,

A soha nem hervadó, sugárzó fénykoszorút fonjuk meg.

(Manicheus gyöngyhimnuszok: 24. vers )

A három balladát jelképeik szoros kapcsolata, egymásnak való megfeleltethetősége köti össze, és teszi alkalmassá a manicheusok és minden idők gnosztikusai által járt út ábrázolására. A folyamat valójában egyszerre történik, állomásai nagyon közel vannak egymáshoz, mégis egymástól óriási távolságokra: a tudat különböző síkjain.

A bölcsességnek ugyanez a szintje hasonlóan kimutatható lenne más balladáinkban, vagy a magyar folklór más műfajaiban is, erre azonban az idő szűkössége miatt most nem keríthetünk sort.

Manicheus Gyöngyhimnuszok:

Siegert, Christa Maria: Mani Perlenlieder (hermanes T. Verlag, 1985.)

Fordította: Juhász Edit és Gyura Árpád, kézirat.