baden, roach - híres bűnügyek a boncasztalon
TRANSCRIPT
1
2
DR. MICHAEL BADEN
MARION ROACH
HÍRES BŰNÜGYEK A BONCASZTALON
3
T I A R A
A könyv eredeti címe:
Dead Reckoning The New Science of Catching Killers
Copyright © 2001 by Dr. Michael Baden
& Marion Roach Simon & Schuster Inc.
Fordította:
Burns Katalin
Szerkesztette:
Gáti Péter
Szakértő:
dr. Szabó Zsuzsanna
ISBN: 963 86256 2 7
© Copyright Tiara Rt., 2002
Tiara Rt.
Felelős kiadó: Virág Attila, az igazgatóság elnöke
Készült 13 ív terjedelemben
Borítóterv: Balogh Katalin
Nyomdai előkészítés: Szücs BT.
Készült az S&W Nyomdában, Nyíregyháza
Felelős vezető: Csutorás György és Molnár Béla
4
TARTALOM
A boncolás ........................................................ 10 Vér........................................................................ 32 Tanúk .................................................................. 50 A test belsejében ............................................ 78 Henry ............................................................... 102 Rovarok .......................................................... 130 Exhumálás ..................................................... 144 Fejek ................................................................. 165
5
Előszó
a magyar kiadáshoz
A halál tényét nagyon nehéz elfogadni. Különösen érvényes
ez az olyan esetekre, amikor a halál nem természetes úton
következett be. A szeretteink elvesztése feletti bánatot még
csak fokozhatja az a bennünk motoszkáló gondolat, hogy
bűntény történt, és a bűnös megúszhatja méltó büntetését.
Bestsellerek szuperhősei, a nyomozók pusztán intuícióikra
támaszkodva oldják meg a legkomplikáltabb bűnügyeket. A
valóságban ez egy kicsit másképpen van. Gondos, alapos és
hosszadalmas munka előzi meg azt a bírósági tárgyalást,
melynek során az igazságügyi orvosszakértő véleményét
messzemenően figyelembe véve, megszületik a döntés, bűnös-
e a vádlott vagy ártatlan?
E könyv szerzője, mint az igazságügyi orvostan jeles
képviselője, megismerteti az olvasóval azokat a tudományos
módszereket, melyek hozzásegítenek egy-egy eset
tisztázásához. Abszolút profizmusával nemcsak a hozzáértő
kollégát bűvöli el, a laikus olvasó számára is szórakoztató, de
egyben megnyugtató is, hiszen kiderül, hogy a bűntények
többsége felderíthető. Ez a tudat biztonságot adhat az
embereknek, és elrettentheti a bűnösöket.
Az igazságügyi orvostan nagyon összetett tudomány,
melynek sokféle ágazatát manapság már egyetlen ember nem
is tudja kézben tartani. Mint a tudomány egyéb területein, itt is
specializálódás alakult ki, van, aki a helyszínen hagyott
vérnyomokból "jósol", mások a koponya-rekonstrukció
területén jeleskednek, ismét mások az exhumálás során talált,
még értékelhető leletek alapján próbálják meg felidézni az akár
több évtizeddel, évszázaddal korábban történteket. Ez a könyv
oly módon avat be minket e részterületek ismereteibe, hogy
egy percig sem unatkozunk, szinte részeseivé válunk több
6
bűntény megoldásának. Jó érzéssel tapasztalhatjuk
tájékozottságunkat a világban, hiszen ki ne hallott volna az O.
J. Simpson ügyről vagy a Romanov család
csontvázmaradványainak vizsgálatáról, melynek során a
legújabb molekuláris biológiai módszerek segítségével
rekonstruálták a szomorú történelmi eseményeket.
Megismerkedhetünk több olyan igazságügyi szakértő,
kriminalista személyiséggel is, akikről már hallhattunk a
médián keresztül, így erősödhet bennünk az az érzés, hogy a
könyvben nem fikciókról hallunk, hanem valódi tényekről.
A kötet erénye, hogy eloszlatja a boncolás körüli
misztériumot és ellenérzést, úgy mutatva be a folyamatot,
ahogyan az valójában zajlik. Mint egy mindennapos
tevékenységet, melyet művelője nagy hozzáértéssel,
beleérzéssel, ugyanakkor tárgyilagosan, csak a tények
összegzése, az igazság kiderítése érdekében végez.
Érdemes elolvasni a kötetet azon laikus olvasóknak is, akik
érdeklődnek a kriminalisztika és a kórbonctan iránt.
Végiglapozva a fejezeteket nemcsak tudásukat gyarapíthatják e
tárgykörben, de talán jobban megismerve a patológusok nehéz
és aprólékos munkáját, több elismeréssel adózhatnak majd
nekik.
Ajánlom a könyvet az igazságügyi vagy rokon szakmát űző
kollégáknak is. Szakmai csemegeként, hogy ismét
megbizonyosodjanak arról, hogy kitűnő szakmai feltételek
mellett is milyen fontossága van az alapos munkának, a
felkészültségnek és az emberi szürkeállománynak, melynek mi
itt Magyarországon sem vagyunk híján.
Dr. Szabó Zsuzsanna,
a Fővárosi Szent László Kórház
patológus főorvosa
7
Könyvünket azoknak az igazságügyi
tudományoknak szenteljük, melyek
segítségével a bűnös elnyeri méltó
büntetését; akit ártatlanul vádolnak,
szabadságot nyer; és a bűntettek
áldozatai békében nyugodhatnak.
8
Előszó
1998-ban mutatott be minket egymásnak a Times Union
szerkesztője, és azon az első vacsorán egy olyan beszélgetésbe
kezdtünk, melyet azóta sem fejeztünk be. Marion azt mondja,
olyan jól kijövünk egymással, mint a borsó meg a héja.
Michaelnek tetszik a hasonlat, és egyet is ért vele, bár ő maga
nem így fogalmazna. És itt, a kettőnk közti különbségekben
rejlik együttes munkánk ereje: mert ugyanazokat a dolgokat
másként látjuk. Michael hajlamos arra, hogy kicsit visszafogja
magát, amikor valaminek a leírására kerül sor. Marion azonban
soha.
Egyikőnk sem írhatta volna meg ezt a könyvet a másik
nélkül. Ez a munka nyilvánvalóan két szempár - közülük az
egyik szemüveges - közreműködésével jött létre, azt a világot
szemlélve, melyben Michael immár negyven éve dolgozik.
Közös munkánk titka az a szenvedély, melyet az
igazságügyi patológia tudománya iránt érzünk. Mindabból,
amit Michael a negyven év alatt tapasztalat útján sajátított el,
Marion nagyon sokat tanul, aztán, ahogy mondja, hazamegy,
és "vérrel fröcsköli be az oldalakat". Michael minden leírt
dolgot a megfelelő szövegkörnyezetbe helyez. Marion elmegy
a Vér Akadémiára, Michael elmagyarázza, mi is az. Marion
elmegy a rovariskolába, Michael kifejti a rovartan fontosságát
az igazságügyi tudományokban azzal együtt, hogy hogyan
viszonyulnak az igazságügyi rovartanhoz az amerikai
tárgyalótermekben. Michael elvégzi a boncolásokat és
tanúskodik a bíróságon, miközben Marion mindkét helyen
kezében jegyzettömbbel figyeli őt.
Élete első boncolásán Marion először a terem egyetlen
székén foglalt helyet, a lehető legmesszebb a halottól. Később
azonban Michael megfigyelhette, ahogy apránként közelebb
húzódik a boncasztalon fekvő áldozathoz, majd feláll és
9
odasétál, ahol a munka folyik ahol magát a történetet ismerheti
meg. Miközben Marion a meggyilkolt férfi felnyitott teste
fölött állt, Michael elgondolkozhatott azon, mit jelenthetnek
ennek a boncolásnak a részletei az olvasóközönség számára.
Közvetlenül ezután döntöttük el, hogy egy különleges könyvet
írunk, mely olyan helyekre kalauzol el, ahol még egyetlen
olvasó sem járt: a boncterembe, sőt, egyenesen a test belsejébe,
a tanúk padjára, a Vér Akadémiára és a rovariskolába.
Reméljük, legalább akkora élvezettel olvasnak ezekről az
élményekről, amilyen nagy örömmel leírtuk őket.
MICHAEL BADEN, M. D.
MARION ROACH
2000 december
10
A boncolás
Egy jó hullazsák semmit nem árul el az avatatlan szem
számára, és feltételezni sem érdemes semmit még a zsák
hosszából ítélve sem. Hiszen a halál mindent megváltoztat. A
természetellenes halál pedig képes tökéletesen megváltoztatni
a dolgokat.
New York város évente körülbelül nyolcezer hullazsákot
rendel; Philadelphia háromezret, Milwaukee pedig kettőt. A
massachusettsi intézetekben szívesebben használnak lepleket,
melyek leginkább összehajtogatott műanyag borítékokra
emlékeztetnek, amit a szélek mentén összeforrasztanak. Ott
ezekből rendszerint ötezerre van szükség.
Ugyanaz a polivinil-klorid, amit csövek gyártására
használnak, különféle erősségű, rugalmas anyagok szövésére is
alkalmas. Előfordul, hogy a hullazsákot nagy távolságon át,
durva aljnövényzeten vonszolják végig; vagy helikopterek
kötélhágcsóin szállítják. A zsákok szerepe sokszor nem több,
mint hogy rövid ideig tárolóeszközként szolgáljanak, néha
pedig nem kevesebb, mint hogy szállításkor, mostoha
körülmények között, szivárgásmentesen megőrizzék a
tartalmukat. A cipzár a zsák széle mentén fut végig, de
középen is húzódhat. Fogantyúk, szegecsek és zárak használata
nem előírás.
Manapság a legtöbb hullazsák fehér. Ily módon nem sok
bizonyíték kerüli el a szakember figyelmét - szembetűnik a
vörös szőnyegfoszlány, a fekete hajszál, vagy a sárgászöld
festékmaradvány. Sok mindent észrevehet az ember, ha tudja,
mire figyeljen.
Hullazsákokkal a patológián találkozom. Ez a helyiség
általában a kórházak alagsorában van, messze a liftektől, az
újságosbódétól és a virágárustól, de elég gyakran túl közel a
11
betegkonyhához. A hullaházban olyan szag uralkodik, melynek
egy része szövettartósító, a másik fertőtlenítőszer, és a fele a
halál szaga. A kisebb hullaházakban rozsdamentes acélból
készült hűtőkamrák vannak, a nagyobb kórbonctanokon a
halottak egy külön helyiséget is kaphatnak. A kilincsek fölött
hőmérő található, melynek körülbelül három fokot kell
mutatnia; az ideális hőmérséklet fagypont fölött van, de mégis
elég alacsonyan ahhoz, hogy a baktériumok ne tudjanak
elszaporodni, és ne okozzanak további bomlást.
A boncasztalt és az eszközöket, a plafon felé meredő
csövekkel és a kőpadlóra irányított vízelvezetőkkel együtt,
tartósítószerrel töltött üvegek veszik körül, melyekben
kimetszett szervek és szövetek várják a tárgyalás napját. A
rozsdamentes acél boncasztal a terem közepén áll, mellette egy
mérleggel. Az asztal jobb oldalán van egy kisebb acélasztal,
parafa munkafelülettel, rajta a szakmában használatos
szerszámok, és néhány formalinnal töltött üveg, melyekbe
majd a szövetek kerülnek.
Azok számára, akik gyakran néznek baleseti osztályon
játszódó tévésorozatokat, a hullaházban található eszközök
túlméretezettnek tűnhetnek - sokkal inkább látszanak
vasárunak, mint sebészeti felszerelésnek. Ebben a teremben
azonban nem cél a páciens visszasegítése az életbe, itt a
halottat próbálják szóra bírni a szakemberek. Ehhez pedig az
kell, hogy néhány dolgot meg lehessen nézni, és el is lehessen
mozdítani a helyéről, mégpedig sokkal nagyobb mértékben,
mint ahogy azt a filmekben látni szoktuk. A tévében szikéket
mutatnak. Itt, a szikék mellett szervkést, ollókat, és koponyafű-
részt találunk.
A kórházi hullaház ajtaján minden áldott nap temetkezési
vállalkozók járnak ki és be: bejelentkeznek, beszélnek velem,
kávét isznak, esznek egy fánkot, aztán a kiadott holttesttel
együtt távoznak. A hullaház lehet forgalmas és barátságos hely
is.
12
Gyilkosság áldozatának boncolásakor jelen van az a néhány
rendőr, akik az üggyel foglalkoznak, egy jogi képviselő, a
boncsegéd, a holttest, és én. Időnként mások is megjelennek,
mint például a rendőrség fotósa, és esetenként egy-egy
törvényszéki patológus, nővér, vagy gyakornok.
Legtöbbször ismerem a nyomozókat, sokkal dolgoztunk már
együtt. A rendőrök ilyenkor gyakran ráznak kezet egy
nemrégen kihirdetett ítéletnek örülve, és felidézik a régebbi
tárgyalások emlékeit is. A barátságos hangulat valamelyest
oldja a hullaház lehangoló légkörét. De ha túl sok a poén, nem
látjuk a dolgokat igazi valójukban. A kórboncnok számára
nehéz megtalálni az egyensúlyt: az ügyészek azt akarják, hogy
az orvos a csapatukba tartozzon; nekik viszont függetlennek és
semlegesnek kell lenniük. A zsaruk és a jogi
képviselőElőszeretettel beszélnek a triumvirátusról, vagy a há-
romlábú székről - ha egy láb eltörik, oda az ügy.
Sajnos sok kórboncnok a vád képviselői közé számítja
magát. Túl könnyű ebbe a kelepcébe beleesni. A rendőrök
néha ezt mondják: "Ha hajnali háromra tennéd a halál beálltát,
hűvösre tehetnénk a fickót. Három után már van alibije." Aztán
végighallgatom az összes csúnya dolgot, amit az illető
"rosszfiú" életében tett, miközben mindazt a rosszat
szemrevételezem, amit valaki más az asztalon fekvő testen
elkövetett. De nagyon óvatosnak kell lennem azzal, hogy mi
visz jó irányba, és mi vezet félre, mert néha persze a rendőrök
is tévednek.
Az egyik nyomozó hosszas monológba kezd. Minél többet
szeretnék megtudni az ügyről. Bár nem fogadhatom el
tényként, amit ez a rendőr mond, segít abban, hogy
hozzávetőlegesen megszabjam a boncolás irányát, hisz az így
felmerülő kérdések határozzák meg, milyen elv szerint fogom
boncolni a testet. A nyomozó elmondja, ki ez a férfi, ki beszélt
vele utoljára, és mi történhetett. Mikor és hol találták meg a
holttestet? A nyomozók és én felváltva kérdezzük egymást.
13
Miközben a nyomozó beszél, azon gondolkozom, mi a
helyes. Hat hónap múlva meg fognak kérdezni a bíróságon.
Milyen szövet- és váladékmintákat vegyek? Mi vihet félre, ami
később, a bűneset körülményeinek teljes tisztázása után
nyilvánvaló lesz? És persze, mi van, ha a részletekre sohasem
derül fény, ha mindvégig csak a test áll a rendelkezésünkre, a
bizonyítékokat és a halál okát rejtve magában, melyek csak
arra várnak, hogy megtaláljuk őket? Nekem kell kimondanom,
hogy állt be a halál. Az okot ezen a ponton még egyikünk sem
tudja.
Ez a kihívás vár naponta a hullaházban. Szóval itt vagyunk
mind, ezen a kedd reggelen, összegyűlve egy New York-i
kórház alagsorában - egy olyan helyen, melyből minden
megyében megtalálható egy ebben az országban -, hogy lássuk,
mire megy a tudomány azzal a testtel, amelyet előző éjszaka
hoztak be.
Jobb így összejönni, mintha rendőrségi jelentéseket
olvasnánk és telefonálgatnánk egymásnak. Most mindenki itt
van, akinek hivatalból itt kell lennie. Akik pedig nincsenek itt,
azokat könnyű elérni. A nyomozóknál ott van a személyhívó,
így kapcsolatban állnak azokkal a rendőrökkel, akik átfésülték
a gyilkosság helyszínét. Lehetőség van kérdéseket feltenni, és
azonnal választ is kaphatunk. A rendőrök elmondják, hogy a
testet arccal felfelé találták a nappali szőnyegén. Emlékeztetem
őket arra, hogy mintát kell venniük a szőnyegről, mert így
tudjuk megállapítani, ugyanolyan szálak találhatóak-e a
holttesten is.
- Már megvolt, doki.
Lehet, hogy a boncolás során tudni akarom majd, mi van az
elhunyt gyógyszeres dobozában, vagy mit hagyott a tűzhelyen.
Előfordulhat, hogy az étel vagy a gyógyszer nem egyezik
azzal, amit a gyomorban találok, és ez segíthet a halál
beálltának megállapításában. Sosem lehet előre tudni, mire lesz
14
kíváncsi az ember. Mindig abból kell kiindulni, amit már
tudunk.
A hűtőben lévő férfi saját otthonában halt meg. Napokkal
később találtak rá. Valószínűleg gyilkosságról van szó, de
semmit nem szabad elhamarkodni. Az autóját ellopták és
eladták; ezt lehet, hogy az elkövető tette, lehet, hogy nem. A
kocsi azonban később meglett. Ennyit tudunk. Ezzel a
párbeszéd abbamarad.
Amikor a hűtő zárja kinyílik, minden elcsendesül.
Az egyik nyomozó felírja az időpontot egy jegyzetfüzetbe,
miközben a boncsegéd a hűtőhöz tolja a szállítókocsit, és
rácsúsztatja a tetemet. Aztán a kocsival a boncasztalhoz megy,
és átemeli a hullazsákot. Először is kicipzározza a zsákot.
Ha van a teremben olyan, aki hajlamos az ájulásra, általában
ezen a ponton esik össze. Minél nagyobb darab a zsaru, annál
hamarabb borul ki. A szag teszi. A jogi képviselőkre nem
jellemző az ájulás. Legfeljebb a falnak támaszkodnak, vagy
megragadják a szék támláját, és a többiek mögött húzódnak
meg. Kivételt képeznek a nők, akik általában nagyon jól bírják
az ilyenfajta megpróbáltatásokat.
A boncasztalnak két szintje van: a felső, ahol a test fekszik,
tulajdonképpen egy perforált fémlap, így a víz és a testnedvek
át tudnak jutni az alsó szintre. Ez szintén fémből van, és
gyűjtőedényként
szolgál. A folyóvíz lényeges eleme a boncteremnek.
Átáramlik az asztal alsó szintjén, folyamatosan tisztára öblítve
azt.
Az agyamnak most üresnek kell lennie. Nem szabad a
személyes dolgaimmal foglalkozni, a már befejezett, vagy még
előttem álló boncolásokra gondolni. Most csak egy dolog
járhat az eszemben - ez pedig a holttest.
Ez a fajta relaxálás az öltözőben kezdődik. A boncoláshoz
hordott öltözék kék vagy zöld színű, XL-es méretű
műtősruhából áll, amit korábban, a kórház felső emeletén a
15
sebészek hordtak. Természetesen kimosva és fertőtlenítve
érkeznek ide, de mégis használt állapotban. Így küldik le őket
az alagsorba, pont úgy, ahogy a halottakat. Hogy a mozgást ne
korlátozza semmi, legjobb nagy méretű ruhákat viselni. A mi
munkánk fizikai jellegű. A boncolás során ruházatot távolítunk
el, vágunk, fűrészelünk, emelünk, súlyt mérünk, vizsgálunk és
átfordítunk testeket; mindezt álló helyzetben tesszük, akár
tizenkét órán át. Ezért jó kényelmesen öltözni, és használt
ruhákat hordani az eldobható műanyag kötény alatt. A vékony,
XL-es latex kesztyűket előrángatom a kartondobozból, és
felhúzom őket. A kalucsnikat a cipőmre csúsztatom. És
addigra már az agyam is egész biztosan tiszta.
A cipzár mentén szétnyílik a hullazsák. Néhányan a
teremben azonnal maszkot emelnek az arcuk elé. Általában a
merev, fehér maszkot választják, fémcsipesszel az orron. Akik
nem akarják érezni a szagot, körbeadnak egy kis üveg olajat, és
a maszk belsejét bedörzsölik vele. (Egy ideig nem is jönnek rá,
hogy a halál és a bomlás szagát úgyis hazaviszik a ruháikon és
a hajukban.) Az olaj ma reggel sokáig jár körbe; ennek az em-
bernek a szaga arról árulkodik, hogy már jó ideje halott.
A boncolásnál a szagok fontos szerepet játszanak. Sokan a
fiatalabb kórboncnokok közül plexi maszkot viselnek, mert a
Biztonsági és Egészségügyi Igazgatóság így írja elő. Emiatt
azonban több dolog elkerüli a figyelmüket. A cián keserű
mandulaillata például mérgezésről árulkodik.
A lakosságnak csupán a fele képes érzékelni a cián illatát.
Ez az adottság genetikailag öröklődik. De senki sem képes
megérezni a cián illatát, vagy bármi más szagot, ha maszk van
rajta.
Az alkoholszag is érződik boncoláskor. Az összes alkohol
etanol származék. Mindegy, milyen formában van jelen, az
etanolnak van egy jól kivehető, jellegzetesen édes szaga. Ez is
a test nagy kiegyenlítő-rendszerei közé tartozik, a pálinka,
vagy akár egyetlen sör is a legkisebb közös összetevőre
16
redukálódik. A szag önmagában nem határozhatja meg az
elfogyasztott ital mennyisé-
gét, de elárulja, hogy az alkohol jelen volt-e a halál
beálltakor a szervezetben. A nem természetes halálesetek
körülbelül 40 százalékában ez a helyzet. Ittas vezetés,
zuhanásos balesetek, tűzesetek, öngyilkosságok, fulladások,
gyilkosságok, otthoni vagy kocsmai verekedések esetében
sokszor előfordul. Érezni lehet a szagát a halotton.
Egy időben az emberek úgy próbáltak véget vetni az
életüknek, hogy benzint ittak, és ennek szagát könnyen lehetett
észlelni. De az ötvenes évek végén megjelent a barbiturátum,
és azok, akik a halált keresték, áttértek a tablettákra. Az
öngyilkossági mutató nem csökkent. Az emberek mindig
megtalálják a módját, hogyan végezzenek magukkal.
A helyzet az, hogy úgy halunk meg, ahogy élünk. Ez
különösen igaz akkor, ha valakinek nem természetes módon ér
véget az élete. A test megmutatja mindazt a jó és ártalmas
dolgot, mely az élet során érte - az elszívott cigarettákat, az
elfogyasztott alkoholt, a szemüvegviselést (még a
kontaktlencsék is megváltoztatják a szem formáját), a
gyógyszereket, a szexuális szokásokat, a stresszt, a
tornagyakorlatokat és az öngyilkosság választott módját. Az
emberi étvágy és vágy különböző jelei fedezhetők fel a bőrön,
a bőrben és a bőr alatt. Ezekben úgy olvashatunk a halál beállta
után, mint egy életrajzban.
Az asztal tetején, a hullazsákban fekvő ember körülbelül
egy hete halhatott meg, de lehet, hogy valamivel később, ha
fűtőtest mellett hagyták. A halál után a test olyan változásokon
megy keresztül, melyek segítségével meg tudjuk határozni a
halál idejét. Ezek a változások a hullamerevség, a kihűlés és a
hullafoltok, de segítségükkel semmi sem állapítható meg
pontosan. Mivel a szív ilyenkor már nem pumpál, az
izomsejtekhez nem jut több oxigén, ezért megmerevednek. Ezt
hívják hullamerevségnek. A testhőmérséklet is fokozatosan
17
csökken. És mert a szív már nem biztosítja a vér áramlását, a
vörösvértestek a gravitáció hatására leülepednek, és
létrehozzák a bőrön a sötét, vörösesbarna hullafoltokat. A
merevedés az alsó állkapoccsal kezdődik,
aztán következik a nyak, és így terjed lefelé. Az első orvos,
aki a helyszínre érkezik, általában az állkapocs
megtapintásakor észleli a merevséget. A halált követő tizenkét
órán belül az egész test merev lesz. Harminchat órával a halál
beállta után azonban a merevség megszűnik. A hő, a hideg
vagy a gyógyszerek befolyásolhatják a testen bekövetkezett
változásokat. A hő felgyorsítja az eseményeket. Az egyik
nyomozó tanúsítja, hogy a fűtés elég magas volt abban a
lakásban, ahol ezt az embert megtalálták.
A testet fehér kórházi lepedőbe csomagolták, melyet a
nyomozók vittek magukkal a bűntett helyszínére. Nem szabad
olyan lepedőbe csavarni az áldozatot, amely a saját
háztartásából származik. Ha így teszünk, különféle anyagok a
tett helyére kerülhetnek róla, és ez összezavarhatja a dolgokat.
Más a helyzet egy tiszta lepedővel, amit a helyszínre hoznak,
hiszen minden, ami rákerül, az áldozatról származik, vagy
arról a személyről, akivel élete utolsó pillanataiban kapcsolatba
került.
Mielőtt az áldozatot kivennénk, át kell vizsgálni a zsákot.
Lehet, hogy bizonyítékokkal szolgál - mint John Connelly
kormányzó esetében, amikor az egyik sebéből egy golyó
hullott ki, mely előzőleg John F. Kennedy elnök testén haladt
át, és egy kórházi hordágyon akadtak rá - de lehet, hogy nincs
benne semmi.
Ha megfelelően "csomagolták össze" a halottat, a zsákban
nem található semmi, mert minden a lepedőn belül, a testen
maradt. De azért mindig érdemes erről megbizonyosodni.
Aztán megemeljük a merev lábakat, és lassan lehúzzuk a
zsákot az asztalról, a test alól, melyet fehér lepedő fed be.
Amint ezt szétnyitjuk, egy fekete férfit pillantok meg, aki
18
körülbelül százhetvenöt centiméter magas, hatvanhárom kiló.
Luftballonszerű barna papírzacskók borítják a kezeit és a
lábfejeit, melyeket a csuklóknál és a bokáknál kötöttek meg.
Ezek nem engedik elveszni mindazokat a nyomravezető
bizonyítékokat, amelyek a kezeken vagy a lábfejeken
maradtak. Jóformán bármi lehet nyomravezető - anyagrostok,
golyók, rágógumi az ingen, cigarettacsikk egy cipő sarkán, fes-
tékfoltok, kertből származó föld vagy homokszemek a köröm
alatt.
A kriminalisztika az igazságügyi célokat szolgáló fizikai
bizonyítékok tudományos vizsgálata. Ez az igazságügyi
orvostan egyik tudományága. A többi közt megtalálhatóak a
nyilvánvalóbb szakterületek, mint a pszichiátria, a fogászat, az
ujjlenyomat-vizsgálat és a toxikológia, valamint a kevésbé
nyilvánvalóak, mint például a műszaki tudományok, a
rovartan, a növénytan, a geológia és a klimatológia. Mind
felhasználható arra, hogy valaki a bíróságon alátámassza az
álláspontját.
És ez a legfontosabb célja a törvényszéki orvostan legtöbb
tudományágának: olyan dolgokat találni, ami vádolhat vagy
felmenthet a gyanú alól valakit. Aztán pedig sikeresen meg
kell győzni a bíróságot arról, hogy e döntő bizonyítékok
birtokában, megfelelő tudományossággal kimutatható egy
bizonyos személy bűnössége vagy ártatlansága az adott
bűntettben. A perdöntő bizonyítékon
múlik, hogy valakit egész életére bezárnak, vagy
elengednek. És lehet, hogy mindez csak egy parányi dolog.
Amikor belépsz egy szobába, megváltoztatod azt. Csupán
annyi, hogy belépsz és kimész, mássá teszi a dolgokat. Lépj be,
fordulj egyet és menj ki anélkül, hogy bármit megérintenél;
mégis ott hagysz valamit önmagadból - egy homokszemet a
cipőd talpáról, vagy egy szálat a kocsid szőnyegéből. Lehet,
hogy egy hajszálat - a magadét, vagy valaki másét, akivel
aznap érintkezésbe kerültél.
19
A helyszín megváltozásának ezt a szabályszerűségét Locard
ismerte fel, és ez a kriminalisztika tudományának az alapja;
vagyis mindaz, ami hátramaradt, amit valaki magával vitt, és
ami változott. Találd meg ezeket, és megoldod a bűntényt.
De mielőtt még az ember kinyitja a zsákokat a kezeken és a
lábakon, vagy végighúzza a kezét a lepedőn, ellenőrizni kell a
cédulát.
Minden halálesetkor legalább egy cédula van valahol a
testen; általában az egyik lábujjon, a csuklón vagy a bokán -
amennyiben vannak végtagok.
Az embereknek a lábujjra tűzött cédula jut először az
eszébe, mert hajlamosak tisztára mosott meztelen testekre is
gondolni, vagy legalábbis csupasz lábfejekre, pedig nem
mindig ez a helyzet. Az a lényeg, hogy ott legyen a cédula,
ahol a legkevésbé zavar. Ez esetben a bal bokán van.
Az első cédulát az a személy helyezi a testre, aki elviszi a
helyszínről. Egy második cédula kerül rá a fogadó
hullaházban. Így követhető, kik értek az elhunythoz.
Azok az emberek, akik kórházban halnak meg, csuk-
lócédulát is kapnak. A nővérek a halál beálltakor eltávolítanak
minden intravénás csövet. A kórboncnokok jobban szeretnék,
ha a test úgy
kerülhetne a hullaházba, ahogy a halál pillanatában volt;
csövekkel együtt, arra az esetre, ha felmerülne a kérdés, hogy a
csöveket megfelelően tették-e be. A nővéreket és a kórházigaz-
gatókat azonban jobban érdekli a rend, mint a bizonyítékok
megőrzése. Mindig ugyanaz történik a sürgősségi osztályokon,
ahol a bűntény helyszínéről beszállított hullák ruháit levágják
és kidobják, sőt, még az élő áldozatok öltözetével is ezt teszik.
Pedig nekünk kellenek a ruhák. Mindenre szükségünk van, ami
a bűntény megoldásában segíthet.
A kórház emeleteiről érkező testeket fehér műanyagba vagy
lepedőbe csomagolják. Mindkettő azt a célt szolgálja, hogy
megakadályozza a beszennyeződést, és hogy a nézelődőket
20
megvédje a látványtól. A becsomagolt test a hullaház hűtőjébe
kerül, és várja, hogyan rendelkezik róla a család. Amikor a
temetkezési vállalkozó jön, csupán a lábujjon csüngő cédulát
látja.
Előfordul, hogy a testek összekeverednek. Egy autóbaleset
után az egyik ember meghal, a másik pedig egy kórteremben
köt ki, kómában, tetőtől talpig bekötözve, és lehet, hogy
csupán amikor magához tér, akkor jönnek rá, hogy az
eltemetett személy azonosítása téves volt. Csak a kisvárosi
temetkezési vállalkozók ismerik az ügyfeleiket, de még akkor
is előfordulhat tévedés, különösen kisbabák esetében, akiket
nagyon nehéz megkülönböztetni egymástól.
Ez történt New York állam északi részében két kisbabával,
akik a mai napig téves név alatt vannak eltemetve. Az egyiket
meggyilkolták. A másik természetes halállal halt meg
ugyanazon a napon, egy kórházban.
Csak évekkel később derült fény a tévedésre, amikor a
meggyilkolt gyermek sírját feltárták, és a testet exhumálták.
Azonnal tudtuk, hogy hiba történt, mert a gyermek neme nem
egyezett. A kerületi ügyész úgy döntött, több bajt okozna, ha
szólnának a másik kisgyermek szüleinek. Elrendelte, hogy
csendben temessék vissza a gyereket a sírba.
Akkor is rossz sírba kerülhetnek a testek, ha a családok, bár
megjelennek szeretteik azonosításán, képtelenek ránézni a
halottra. Mikor a rendőrség tájékoztatja a családot, hogy egyik
szerettük meghalt, ezt igaznak fogadják el, és néha éppen csak
kilesnek az ujjaik között, de igazából nem is néznek oda. Pár
nappal később aztán, a ravatalozóban, amikor megtekintik az
elhunytat, lehet, hogy nagyon meglepődnek, mert az illető ha-
lott egyáltalán nem tartozik a családba.
Más zavar is támadhat: előfordul, hogy az illető meg sem
halt. A friss halott nagyon erősen emlékeztet egy alvóra.
Időnként azonban megtörténik, hogy egy élő ember felébred a
hullaházban. Ez esett meg nemrégiben az Albany Medical
21
Centerben, New York állam északi részén, amikor egy férfi
felébredvén így kiáltott fel: "Mit keresek én itt?" - és már-már
halálra rémisztette a boncsegédet. Ezért közvetlenül a cédula
ellenőrzése után meghallgatom a szívet.
Ha van pénztárca, megnézem a jogosítványon található
fényképet, és a halott arcához tartom.
A ma itt fekvő ember jogosítványképén ugyanaz a férfi
mosolyog. Mostanra viszont sötét bőre elkezdett bezöldülni.
Az egyik nyomozó róla beszél. Csupán egy héttel ezelőtt az
illető vett egy új autót, és ünnepi vacsorára készült a
családjával.
Most egy fehér lepedőn fekszik egy rozsdamentes
acéllemezen, a bomlás ezen stádiumának
teljes színpompájában. Az ing nyaka ki van gombolva, ami
legalább egy olyan pontot kínál, ahol az elkövető átvihetett
magáról valamit az áldozatra. A nyak körül egy ébresztőórás
rádió zsinórja van összegabalyodva egy hajszárító kábelével; a
kétágú dugó mindkettőn sértetlen.
A fénykép mellett a jogosítványban az elhunyt magassága is
szerepel. Sokan nem mondanak igazat a magasságukat illetően,
főként az alacsonyabbak. A rokonok pedig állandó tévedésben
vannak egymás testmagasságával kapcsolatban. A hullaházban
gondosan meg szoktuk mérni a testmagasságot, mert ha
elvétjük, nagy baj származhat belőle.
Amikor Lee Harvey Oswaldot boncolták, a magasságát és a
súlyát más, a kórboncnok által diktált adatokkal együtt
lejegyezték. Oswald temetése után egy brit szerző könyvet
adott ki, melyben állította, hogy igazából egy orosz szélhámost
temettek Oswald sírjába. Több tényre alapozta az állítását: a
test magassága különbözött attól, ami Oswald jogosítványában
szerepelt,
valamint Oswaldnak volt egy mastoiditisből származó
sebhelye a jobb füle mögött, amit nem vettek észre; vagy
legalábbis nem jegyeztek fel a boncjegyzőkönyvbe. A
22
penicillin előtti időkben a fül mögötti sziklacsont egy részének
eltávolításával kezelték a gyulladást. Ez a bakteriális fertőzés
akkoriban a gyerekek közt igen elterjedt volt. Nyilvánvalóan
ez történt Oswalddal is gyerekkorában. A testet végül
újraboncolták, és a fogászati vizsgálatok feljegyzései
megerősítették, hogy valóban Lee Harvey Oswald teste került
a sírba. Az egész felesleges felhajtás csupán tovább kavarta a
botrányt John F. Kennedy meggyilkolása körül.
Ezért érdemes jó munkát végezni már az első alkalommal.
A magasságmérést és a súly becslését követően minden
szögből fényképek készülnek a halottról. Ebben az esetben
több közelit csinálnak arról a pontról is, ahol a nyaki eret
elszorították. A drótok egyáltalán nem szorosak.
Tulajdonképpen épp csak körbe vannak tekerve a férfi nyaka
körül. Ha eszméleténél lett volna, leszedhette volna őket
magáról. Miután megnéztem és megtapintottam a drótokat, a
helyzetüket magnóra mondtam, alattuk a horzsolásokat is
megvizsgáltam. Eltávolítom őket, és elhelyezem az egyik, a
bizonyítékok gyűjtésére odakészített zacskóba. Az időpontot is
lejegyezzük.
Az egyik nyomozó azt mondja, az áldozat homoszexuális
volt. A betegnyilvántartó lapon az áll, hogy HIVpozitív. Mivel
a szorítás nem erős, a zsaruk úgy tartják, durva szexről lehetett
szó, ami aztán rosszra fordult. Nem figyelek oda rájuk;
igyekszem nem hagyni, hogy befolyásoljanak. A rendőrség azt
akarja, hogy egyértelmű gyilkossági üggyel legyen dolgunk,
amelyet egyetlen védőügyvéd sem tud megvétózni. Persze,
hogy ezt akarják. Ez a munkájuk. De nem biztos, hogy valóban
ez az igazság.
Igen, lehet, hogy kölcsönös egyetértésben durva szex zajlott
le a két ember közt. Lehet, hogy a drótokat a halál után
csúsztatták a nyakra, hogy félrevezessék a nyomozókat. Annyi
minden lehet, különösen, ha a szex is szerepet játszik a
dologban.
23
Az emberek sokszor kerülnek bajba a szex miatt, és élve
vagy halva, gyakran végzik kórházban. Mesélek a rendőröknek
arról a manhattani párról, akik nem voltak egymással
házastársi kapcsolatban (másokkal viszont annál inkább), és
egy este bejöttek a Bellevue Kórház sürgősségi
osztályára. A férfi cipelte a nőt, aki vele szemben, lábaival
őt ölelve csüngött rajta. Mindketten meztelenek voltak, csak
egy kabát volt a nő testére dobva.
A rendőrök nem nagyon figyelnek. Barna zsákokat nyitnak
szét, és helyeznek el sorban a padlón a bizonyítékok számára.
Senki sem néz erre. Úgy tűnik, ebben a teremben mindenki
már száz hasonlót hallott.
A Bellevue-höz taxival kellett eljutniuk, folytatom. Aztán
ott az a hosszú séta a kórház bejáratáig. A nő lábai a férfi
csípője köré voltak fonódva. Kiderült, hogy kicsivel korábban
szeretkeztek.
A zsaruk végül felfigyelnek.
Úgy maradtak. A nő spirálja beleakadt a férfi előbőrébe.
A rendőrök elhúzzák a szájukat.
A mai emberünkkel kapcsolatban egy nem régi feljegyzés
tanúskodik arról, hogy sürgősségi ellátásra volt szüksége, mert
a nyelve beleakadt a műfogsorába.
- Orális szex - mondja az egyik zsaru, mint aki fogadást köt.
Újra végiggondoljuk, mi történt a helyszínen. A rendőrök
többek közt azt mesélik el, hogy levágták a készülékeket a
zsinórok végéről, de semmi mást nem tettek, ami bármit
megzavarhatna, kivéve természetesen, hogy ideszállították a
testet a hullaházba. Kórházi lepedőbe csavarták, aztán betették
a hullazsákba, és ide hozták.
Úgy tűnik, a zsaruk jó munkát végeztek. Nem úgy, mint az
O. J. Simpson ügyben, amikor a nyomozók a meggyilkolt
áldozatok vérében lépkedtek, és széthurcolták az egész
helyszínen. Ez az igazságügyi fotókon is látható. Micsoda
24
katasztrófa! Ez itt viszont példás, szép munka, ahogy a
nagykönyvben meg van írva.
A boncolás 11.15-kor kezdődött. 12.24-kor eltávolítjuk a
zacskókat a kezekről. Mindegyik egy másik zacskóba kerül,
melyeken "jobb" és "bal" felirat olvasható. Aztán mintát
veszünk a körmök alól. Ha az áldozat küzdött valakivel az
életéért, hajat vagy bőrdarabokat találhatunk. A kéz erei
meg vannak duzzadva, ahogy ez lenni szokott a nemrég
elhunytak esetében. Ez történik az élőkkel is, ha a kéz lejjebb
helyezkedik el a test többi részénél. Ahányszor ilyet látok,
mindig arra gondolok, milyen szépen ábrázolta ezt Rembrandt
az anatómiai tanulmányain.
Ezek a kezek azonban kezdenek elfonnyadni. Az ujj-
lenyomat-vételt mindez megnehezítheti, viszont az ujjakra
úgysem kerül sor, amíg az összes többi mintát le nem vettük.
Most itt az ideje, hogy kikapcsoljuk a neonfényt. Egy
speciális lámpát veszek kézbe, hogy a ruhákon és a testen
spermiumot keressek, ami fluoreszkál az ultraibolya fény alatt.
A vérre és a nyálra ez nem jellemző. Néhány fajta pihére
azonban igen. Miközben irányítom a nagy, zseblámpa méretű
fényforrást a test fölött, furcsa alakzatban bíboros-fehér
fényfoltok jelennek meg.
12.31-kor kerekes kocsin megérkezik az ebéd. A fények
újra kigyúlnak.
- Hé, doki, kér egy szendvicset? - Megjöttek a sonkás
szendvicsek és a kávék. Kórházi vendéglátás rozsdamentes
zsúrkocsin. Valószínűleg ez a mazochizmus legszélsőségesebb
formája: sonkás szendvicset enni egy hullaházban. Talán
mégsem; de az evés jó alkalom arra, hogy a zsaruk lazítsanak
egy kicsit, én pedig hangosan gondolkodva a diktafonba
mondhatok mindent, amíg még
friss az információ. Ebből lesz a boncjegyzőkönyv, melyet
majd leírnak, legépelnek és szétosztanak azért, hogy a
tárgyaláson felhasználhassák.
25
Nézelődöm, diktafonba beszélek, sétálgatok körbe-körbe a
test körül, csak azt érintve, amit feltétlenül szükséges;
vizsgálódom, megbökdösöm a bőrt a felpuffadt arcon, hogy
lássam, történt-e elmozdulás, vagyis elkülönült-e a bőr külső
rétege az alsóktól. A mostani esetben ez elmondható, ami azt
jelenti, hogy a bomlás a középső stádiumban van. A bőr már-
már elszakad. Megfogni a halott kezét, tanulmányozni,
aprólékosan szalagra mondani mindent, hogy senki se
kételkedhessen.
Az ékszereket is feljegyezzük: milyen fajtájúak, és hol
helyezkednek el a halotton. Nem becsüljük meg az értéküket; a
jegyzőkönyv számára mindent leegyszerűsítünk olyan formán,
hogy "sárga fém", "fehér fém", vagy "fehér kő, szürke fémbe
ágyazva". Leírjuk a cipő színét, hogy volt-e rajta zokni,
nyitottak vagy zártak a ruhaujjak. Figyelembe vesszük a
ruhacédulákat és a méretet. Most mindent lejegyzünk a drótok
helyzetéről és színéről is, valamint kitérünk a fonnyadó bőr
zöld árnyalatára, és az elhunyt kilógó, kiszáradt nyelvére.
Mindez magnóra kerül.
Hogy mintákat vehessek a testről, szükség van egy szexuális
bűntények esetén használatos készletre. Ebben a testnedvek
gyűjtéséhez csövek, a kaparék tárolásához és a hajszálakhoz
borítékok, és vattapálcák találhatók. A folyadékmintákat
tárolóedényekbe helyezzük, hogy ne szennyeződjenek tovább.
Apró borítékok védik a különálló hajszálakat, körömdarabokat,
anyagfoszlányokat. Fiolákba kerül a vér és a vizelet.
Miközben a DNS-t szárazon kell megőrizni, hogy a
minősége ne romoljon, a tamponoknak gyakran nedveseknek
kell lenniük, hogy fel lehessen velük szedni az ilyenfajta
bizonyítékokat. Aztán kiszárítják, tartósítják és elemzik őket.
Sok kórboncnok ragaszkodik a desztillált víz használatához.
Nem akarják, hogy bármilyen idegen anyag beszennyezze a
vattát. Szerintem ez butaság. A csapvíz tökéletesen megfelel
26
erre a célra. Sok minden van a városi vízben, de sperma
biztosan nincs. És most mi éppen spermát itatunk fel.
A következő tennivaló, hogy kikapcsoljuk a légkon-
dicionálót, így a kis anyagfoszlányok vagy hajszálak nem
szállnak el. A szoba hirtelen felmelegszik, csendes lesz és
rossz szagú. A bűz olyan sűrű, hogy úgy tűnik, vágni lehet a
levegőt. Az illatolajos üveg megint körbejár.
- Az a lötty büdös - mondja a boncsegéd, az üveg felé
bólintva. Ő nem visel maszkot.
Ebéd után elkezdődik az a nagy összpontosítást követelő
folyamat, melyben megkeressük a halotton az esetleg rajta
maradt hajszálakat. A nyomok gyűjtése lassan megy A
hajszálak külön-külön borítékba kerülnek, melyeket
megjelölünk, és időponttal látunk el. Néhány hajszálat kihúzok
a fejbőrből és az őszülő bajuszból is. Könnyen kijönnek a
bomlásnak ebben a stádiumában, alig kell megrántani őket.
Minden a borítékokba kerül.
A mobiltelefon tokja, melyet az asztalon fekvő halott az
övén hordott, lekerül a testről, és miután dokumentáltuk,
félretesszük. Belenézünk a zsebekbe. A bal elülső
nadrágzsebben van egy gyógyszeres doboz, benne több Viagra
tabletta.
A rendőrök érdeklődnek, mit lehet tudni a fulladás és a
merevedés kapcsolatáról. Elterjedt tévhit,
hogy ha valakit fojtogatnak, annak erekciója lesz.
- Ez marhaság, igaz, doki? - kérdezi az egyik nyomozó,
miközben ásítva lejegyzi az időpontot a füzetbe. Egy rendőr
kezébe veszi a fényképezőgépet, és fotókat készít. Én is
csinálok képeket, bár én más nézőpontra helyezem a hangsúlyt.
A fényképezés volt a törvényszéki orvostan egyik első
tudományága: a bűnesetek helyszínének dokumentálása
egyidős a fotográfiával. Bizonyos bűnesetekről az egyedüli
birtokunkban lévő dokumentumok a fotók. 1888-ból, a
Hasfelmetsző Jack által elkövetett gyilkosságok helyszínéről
27
származó bizonyítékok például ma már csak filmen léteznek.
A fényképezés mindig lényeges szerepet fog játszani a
hullaházban és a bűntett színhelyén is.
A ruhákat nehezen távolítjuk el a testről, és minden darabját
elhelyezzük egy zsákban. Rágógumi ragadt az ing hátára, pont
a két lapocka közé. Jó nagy gombóc, méregzöld színű. Lehet,
hogy az elkövetőtől származik, és ha így van, akkor
tartalmazza a DNS-ét. Az is lehet, hogy őrzi a fogai nyomát. A
nyál a legjobb DNS-forrás. A rágót is tároljuk.
A rendőrök rádión kapcsolatba lépnek a bűntett helyszínén
tartózkodó társaikkal, és megnézetik velük, van-e valahol
kibontatlan rágógumi, szeretett-e az áldozat rágót fogyasztani.
A test alól vett szőnyegmintának is utána kell nézniük. A
helyszínen tartózkodó rendőröknek szólunk, győződjenek meg
arról, hogy a bizonyítéknak használt mintát valóban
közvetlenül a test alól vették.
Ezek jó zsaruk. Tudják, mit csinálnak. A lakástulajdonos
nem fog örülni a szőnyegen támadt lyuknak.
Cipő, zokni, nadrág, alsónadrág, mind lekerül. Íme, egy
felpuffadt, haláltól foltos meztelen férfitest, rajta
zúzódásokkal, melyek arra az emberre emlékeztetnek, aki
utolsó találkozásukkor a nyakát szorongatta.
Egy fekete gumihasáb kerül a tarkó alá, mely megemeli a
torkot és hátraengedi a fejet. Attól, hogy a fej hátra hajlott, a
halott száraz, megfeketedett nyelve kissé előretolódik. Ha ez
festmény lenne, gótikus stílusban készült volna, és
valószínűleg egy templom pincéjének falát díszítené.
Átszólunk a kórház röntgenosztályára, hogy hozzanak egy
hordozható röntgenkészüléket, és hamarosan egy vidám női
röntgentechnikus be is gurítja az eszközt. Mindenki ismeri őt.
Az egyik rendőr felesége, és még csak nem is sápad el az előtte
kinyújtóztatott, meztelen, oszló hulla látványától, mely arra
vár, hogy kezelésbe vegye.
28
A technikus fej-, nyak- és mellkasröntgent készít, s percek
múlva előhívva hozza be a felvételeket, hogy
szemrevételezhessük őket. Másolatokat is ad a rendőrségnek,
melyet a tárgyalásig, esetleges használatra megtartanak.
A zsaruk még egy darabig sóhajtoznak, isznak egy kortyot,
és leírják az időpontokat.
Elő a vattapálcákkal.
- Váladékminta a makkról - mondja az egyik rendőr,
miközben felragasztom a mintát a dobozba. Egy másik lejegyzi
az időt, miközben eltorzított hangon megismétli:
- Váladékminta a makkról - mint egy New York-i éttermi
fogás. - Próbálják elfojtani a nevetést. A hullaházi humor
ugyanúgy része a boncteremnek, mint a koponyafűrész. És
legalább annyira szükséges is.
Villanyt megint le, és jön a lámpa. - Világít!
- Látja? - mondja az egyik nyomozó. - Ha valaki elszorítja a
nyakad, ejakulálsz. Mondtam én.
Nem minden megjegyzésre kell reagálni. Igazából az is
lehetséges, hogy a szex után maradt ott a spermium, és az
elkövető húzta fel a halott sliccét. Ha a tanúk padján azt
kérdeznék tőlem, lehetséges-e, hogy van egy rózsaszín elefánt
az előcsarnokban, azt mondanám, hogy igen; ez végül is nincs
kizárva. Minden lehetséges, és ha valaki másként gondolja, az
egyszerűen nem hajlandó elismerni, mennyire sokféle lehet az
emberi viselkedés. Ezt pedig sosem tehetjük meg, különösen
nem a szexuális bűntettek esetében. Az agy a legnagyobb nemi
szerv, és bármi, ami felmerül benne - tapasztalatom szerint -
megvalósítható.
A fehér lepedő kikerül a test alól. Az elhunytat megmossuk.
Ha vannak sebek, itt az ideje, hogy megvizsgáljuk őket,
megmérjük a hosszukat és a szélességüket. Le is kell
fényképezni mindet, először egy tizennyolc százalékos szürke
árnyalatú törvényszéki szabványvonalzó mellett, mely segít a
29
színárnyalatok pontos előhívásában, aztán nélküle. Itt
nincsenek külső sebek.
Ez arra is jó alkalom, hogy tetoválásokat keressünk.
Bármelyik zsaru megmondhatja, hogy egy személy élet-
története leolvasható a tetkóiról.
Tetkók, vagy tinta, ahogy ők mondják. A tintaolvasás a
kórboncnok értékes képessége, melynek segítségével felismer
és értelmez. Ismeretlen test esetében ez megfejtheti az illető
kilétét: néhány katonai tetoválás a nevet, a rangot és a
sorszámot is tartalmazza. Egy fegyenc tetoválása ugyanilyen
jól felfedhet néhány rejtélyt, és elmesélheti, ki az illető, merre
járt, és mivel foglalkozott.
Néhány tetoválásnak az a célja, hogy tűnyomokat rejtsen el.
Mások kábítószeres múltról tanúskodnak: egy tű meg egy
fecskendő részletes képe látható rajtuk. A tetoválások lehetnek
szabadkézzel és házi géppel írottak. A tetoválók használhatnak
tollból származó tintát vagy cigarettahamut, amit pontról
pontra a bőr alá fecskendeznek. Így áll össze egy kép, vagy
egy szó.
Egy óralap mutatók nélkül például azt jelenti, hogy valaki
börtönben van; ugyanígy a pókháló a könyökön, vagy a vállon.
Egy mosolygó és egy szomorú arc, lefelé görbülő szájjal azt
üzeni, mindennek ára van. Egy síró női arc olvasata: valaki vár
odakint. A mexikói maffia, a fekete gerillák, a déliek, az
északiak és mindenfajta csoport sajátos, jellemző tintát
használ.
Szavak és kifejezések betűnként az ujjpercekre tetoválhatók,
de jó ismerni a helyesírást. Egyszer láttam egy F.U.K.C.
feliratot, mely négy ujjpercen húzódott végig, és láthatóan
elírás volt, mert a K-t és a C-t áthúzták, és újraírták a másik
kéz ujjain. Többször láttam a SZÜLETETT VESZTES feliratot
úgy módosítva, hogy SZERELEMRE SZÜLETTEM, és nem
egyszer volt szerencsém részletes jelenetekkel borított
férfihátakat látni. A spanyol férfiak gyakran rakatnak hatalmas
30
Madonna de Guadalupét a hátukra, hogy lelohasszák a
szodomiták vágyát. Ennek a fonákja volt egy olyan tetoválás,
amely vadászjelenetet ábrázolt, melynek befejezéseként egy
róka a farpofák közé menekült.
Minden tetoválás más történetet mond el. Nemrég behoztak
egy férfit, akinek az A TE NEVED feliratot tetoválták a
péniszére. Amikor a testvérét kérdeztem erről, azt mondta,
hogy az elhunyt alkoholista volt, és néha nehéz időszakokon
ment keresztül. (A belső vizsgálatok, melyek súlyos
májzsugorodásról tanúskodtak, ezt megerősítették.) Az illető
idegenekkel fogadott a bárban egy ital áráért: "A te neved van
a farkamra tetoválva." Így sikerült rendszeresen alkoholhoz
jutnia, ami végül a halálához vezetett.
A bőr elszíneződését lehet tetoválásnak, zúzódásnak, vagy,
akár az O. J. Simpson ügyben, cipőlenyomatnak hinni. A
hullafoltként is ismert elszíneződés sötétvörös, majdnem
bíborszínű, és a bőrnek azokon a pontjain jelenik meg, ahol a
vér összegyűlt. A vér a test legmélyebben elhelyezkedő
pontjaira áramlik (a felakasztott áldozatoknak például a lábain
található elszíneződés), és elárulja, min feküdt a test a halál
bekövetkeztekor: sziklán, összecsavarodott ágyneműn, vagy
ruhán.
Az elszíneződés a halál beállta után körülbelül két órával
jelenik meg, így tanúskodik a halál idejéről, és azt is elárulja,
elmozdították-e később a holttestet. Amikor például a hátán
fekve találnak meg egy halottat, de erős elszíneződés látható a
test elülső részén, akkor biztos, hogy valaki több órával a halál
után átfordította a hullát. Az elszíneződés a vörös
árnyalataiban jelentkezik: a cseresznyepiros például a
szénmonoxidmérgezés színe. A vörösesbarna számít
normálisnak.
Wayne-nel, a boncsegéddel oldalára fordítjuk az em-
berünket, és teljes vizsgálatot végzünk a hátán. Aztán
visszafektetjük, és így hagyjuk, meztelenül, tisztán, hanyatt
31
fekve a boncasztalon. A fejet visszahelyezzük a fekete
gumikoncra. Körbepillantok; úgy látom, mindenki készen áll.
És akkor a szike a levegőbe emelkedik.
32
Vér
Vér Akadémia.
Ide azért jönnek a világ minden részéből, hogy elvégezzék a
vérminták elemzésének egyhetes alapozó tréningjét, melyet
évente kétszer az intézet igazgatója, Herbert Leon MacDonell,
és asszisztense, Paul Erwin Kish tart. A haladó kurzus témája:
a vérfolt alakzatok elemzése és geometrikus értelmezése.
Herb MacDonell a Union csarnok falai közt éppen előadás
tart. Elemében van: az egyik percben egy véres inget mutat fel,
pontosan elmagyarázva a csoportnak, hogyan spriccelt az
áldozat vére a zakójára, majd később egy bárdot forgat a
kezében, vért fröcskölve előre és hátra, a mozgás irányába.
Föl-le sétál a hallgatósága előtt, egyfolytában beszél,
elmagyarázza, mi mindent kell tudni arról, ahogy a vér
lecsöppen, csepeg, ömlik, fröcskölődik, megszárad, kilövell,
vagy éppen egy sík felületen terül szét. Beszél arról is, milyen
gyorsan pumpálódik ki a vér a szívből, vagy spriccel ki egy
elvágott érből, beborítva minden elképzelhető felületet.
Herb egy sétáló beszélőgép, aki ontja az információt a
vérről.
Nincs nála jobb szakember. Ő a világ első számú
vérfoltanalízis-szakértője, aki már több százszor állt a tanúk
padján. Nem is kell átfutni tizenhárom oldalas szakmai
önéletrajzát ahhoz - bár igen élvezetes olvasmány -, hogy
megtudjuk, olyan előkelő ügyekben tanúskodott, mint Robert
F. Kennedy vagy Martin Luther King meggyilkolása, a Fekete
Párduc ügy 1969-ben, és az O. J. Simpson per. Szívesen mesél
ezekről, és gyakorlatilag minden információt megoszt a
hallgatóságával, ami közben eszébe jut. Herb a következő
témákban tett szakértői tanúvallomásokat: ujjlenyomat-
azonosítás, lőfegyver-azonosítás, a bűntett helyszínének re-
33
konstruálása, alkoholszonda-működtetés (ő volt az első tanú,
aki bemutatta az alkoholszondát egy New York állami
bíróságon), az alkohol romboló hatásának klinikai tünetei,
lábbeli-azonosítás, fény-mikroszkópia, elektron-mikroszkópia,
igazságügyi fotózás, haj- és szövetazonosítás, üveg- és
üvegszilánk-azonosítás, valamint analitikus kémia.
Életre szóló szerelme az ujjlenyomatok iránt például akkor
kezdődött, amikor hétévesen megkapta az első ujjlenyomat-
készletét. Körülbelül harminc évvel később ő szabadalmaztatta
a MAGMA ecsetet, és a hozzá tartozó mágneses port,
melyeket a kriminalisztika egyik legjelentősebb
fejleményeként tartanak számon. E találmányt megelőzően az
eljárás, melynek során egy felületre port vittek fel, hogy
ujjlenyomatokat gyűjtsenek róla - amikor közvetlenül az
ecsetre tették a port, és az ecsetet így irányították a felületre -,
gyakran elpusztította a finom, szabad szemmel nem látható le-
nyomatokat. Herb találmányában egyesítette az üvegről, a
kémiáról, a mágnesességről és a kriminalisztikáról szerzett
ismereteit, s így megalkotott ujjlenyomat készlete ma a
nyomozás alapvető eszközei közé tartozik.
Az elsők közt volt, akik megismertették a bíróságokat a
vérfoltok bizonyító erejével.
A reggeli előadáson azok a hallgatók, akik először
látogatnak el a "Vér Akadémiára", nehezen tudnak Herb
MacDonellre figyelni. A terem berendezése eltereli a figyelmet
az óráról, ugyanis tizennégy kísérleti helyszín veszi körül a
hallgatókat. Balra egy asztalsor áll, letakarva vérrel bespriccelt
papírral; hátul egy hatalmas doboz, melynek vázát
összeillesztett PVC csövek alkotják. Ezt négy oldalról - a
padló, a plafon és a két fal felől - barna papír veszi körül, mely
nagy tekercsekből fut le a padlóig. Található még ott egy véres
balta, egy asztal, melyen egy hihetetlenül gazdag paró-
kagyűjtemény darabjai hevernek páratlan cipőkkel, ru-
hakefékkel, késekkel és egy korlátpillérrel együtt. A másik
34
asztalon egy beállított puska van, készen arra, hogy egy
odakészített célpontra lőjenek vele, melynek a belsejében
felrobbantható vérminták sorakoznak. A padlón szanaszét
beton- és csempeminták hevernek, és a társaság előtt egy
egyelőre bontatlan, nagy kartondoboz, melyen VIGYÁZAT:
EMBERVÉR felirat olvasható.
Az a cél, hogy a hallgatók elsajátítsák, hogy lehet a
vérfoltot, mint bizonyítékot mérete, alakja és kiterjedése
alapján megfejteni. Ez a tanfolyam nem szól genetikáról, DNS-
ről, vagy vércsoportokról. Ez az iskola arról szól, hogyan lehet
olvasni a bűntett helyszínén az ott maradt vér alapján, és
megtanít rekonstruálni a vérzés kezdetekor és azután lezajlott
eseményeket.
A legtöbb ember általában úgy fogalmaz, hogy a vért
kiontják. A helyszínek arra ébresztenek rá, hogy a vér spriccel,
cseppen, szét lehet hordani a cipőnkkel, átitatni vele valamit,
de sosem ontjuk vagy öntjük ki az emberi testből. A
vérveszteség ennél aktívabb folyamat. És ez a szívnek
köszönhető.
A szív egy pumpa, mely körülbelül ökölnyi méretű
izomköteg. Ez a szerv biztosítja a vérkeringést. Amikor a szív -
a pumpa - megáll, a vér leülepszik, ami a test halál utáni
vörösesbarna elszíneződését okozza.
Ha megszúrjuk az ujjunkat, a bőrön egy vércsepp jelenik
meg. Fordítsuk lefelé az ujjat, és a vér a gravitáció
következtében lecsöppen. Rázzuk meg az ujjat, és a vér a
lendületet követve szétrepül minden irányba. Érintsünk meg az
ujjunkkal valamit, és a vér átvivődik a megérintett felületre.
Amikor a vér távozik a szervezetből, és a szőnyegre, ingre,
légkondicionálóra, padlókőre, a plafonra, a fürdőszoba
padlójára, valakinek a körme alá, a nadrág hajtókája alá, egy
autó hátsó ülésére, a szélvédőre, vagy bármi másra csöppen, a
viselkedése a fizika törvényszerűségeit követi, pontosabban a
ballisztikáét, vagyis a mozgásban levő lövedékekét.
35
Térjünk vissza arra a vércseppre, amely a lefelé fordított
ujjunk hegyén lebeg, és leesni készül. Igazából egy vércsepp
nem is esne szét, ha nem lépne közbe egy másik erő, mely
megbontja a felületi feszültségét. A felületi feszültség nagyban
befolyásolja a vér dinamikáját azzal, hogy olyan erővel hatja át
a folyadékot, mely által a felülete lecsökken. Tulajdonképpen
összehúzza, és kis, kupola alakba tömöríti.
Hogy egy csepp vér leessen, elég nagynak kell lennie ahhoz,
hogy a súlya legyőzze a felületi feszültséget. Miközben zuhan,
rezeg, és gömb alakot vesz fel. A festők tévednek: az
esőcseppek nem könnycseppekhez hasonlítanak, amikor
lehullnak, hanem inkább labdához.
Ugyanez a helyzet a vércseppekkel. A folt, amit egy
vércsepp végül ejt, sosem lehet kisebb, mint az az átmérő, amit
repülés közben felvesz. A mozgásban levő vért nem
befolyásolja az áldozat kora vagy neme, és a véralkoholszint
hatása sem érzékelhető a keletkezett vérfolton. Egy tipikus
vércsepp .O5 ml, és kb. 7,6 mp alatt éri el végső sebességét, a
762 cm/sec-ot.
A Herb MacDonell-féle Vér Akadémia több mint
ezerkétszáz végzett diákja tudja ezt. Megtanulják megvizsgálni
a felületet, melyen a vért találják, külön-külön elemzik a foltok
alakját, méretét, kiterjedését, és a nagyobb vérfoltok
jellemzőit.
Feszült izgalommal várják, mi újat fog Herb bemutatni a
mai órán. Herb minden alkalommal rendez legalább egy,
igazán emlékezetes - egyesek szerint botrányos - bemutatót.
Egyszer például, rávette a diákjait, mérjék meg azoknak a
cseppeknek a sebességét, melyek egy női önkéntes hosszú, vér
áztatta hajáról rázódtak le.
Herböt gyakran kérdezik erről a kísérletről. Egy hetvenes
évekbeli, oregoni ügy kapcsán alkalmazta, melyben Ellen
Andersont, egy idős özvegyet csúnyán megvertek. A
gyanúsított egy húszas éveiben járó nő, Leslie Harley volt, aki
36
időnként benézett az özvegyhez, segített neki a házimunkában,
intézte az ügyeit, és elbeszélgetett vele.
Egy nap Harley minden bizonnyal haragra gerjedt, amikor
megtudta, hogy az özvegy végrendeletében szerinte
méltánytalan összeggel gondolt rá. Rátámadt hát az idős
hölgyre egy piszkavassal. A vérfoltok arról árulkodtak, hogy a
támadás az étkezőben, a nappaliban, a lépcsőkön és a
hálószobában zajlott le. Erős koponyája megvédte az özvegy
életét, és a hölgy vallomást
tehetett a bíróság előtt. A védelem azt állította, hogy az
áldozat megcsúszott, majd elesett a nappaliban, fejét beütve a
kandalló téglaperemébe. Harley azt vallotta, hogy feltámogatta
a nőt a lépcsőn, aztán ágyba segítette, és orvosért akart tele-
fonálni azt a regisztert használva, ami a hálószobában, egy
kisasztalon feküdt. Állította, hogy a vércseppek a hálószoba
plafonján akkor keletkeztek, amikor ő egy-egy orvos nevét
olvasta fel a listáról, az áldozat pedig minden alkalommal
megrázta a fejét, és azt mondta, "nem”.
A vád Herb MacDonellt hívta segítségül. Herb tisztában
volt azzal, hogy a vérpacák nem származhattak az áldozat
fejrázásából. A leghatározottabb tiltakozó mozdulat sem
eredményezne jobbra-balra húzódó, cikkcakk mintát, ha
egyáltalán a vér eljut a plafonig.
Az elliptikus geometria és trigonometria nyelvét persze le
kellett fordítani, hogy az esküdtek is megértsék. Herb tudta,
mit kell tennie: szüksége volt egy modellre, akinek ugyanolyan
hosszú volt a haja, mint az áldozaté, de fiatalabbnak és
sportosabbnak kellett lennie, és persze, fontos volt, hogy jól
tűrje, hogy a haját átitatják embervérrel.
Egy helybeli nővér megfelelt a követelményeknek. Így,
1973. július 9-én, egy csapat diák felkereste az Elmira College
kémialaborját, 35 mm-es és 8 mm-es kamerákkal, 500 ml
vérrel, egy párnával, és több fehér kartonlappal felszerelkezve.
Az asztalt olyan messze helyezték el a plafontól, amilyen
37
messze a helyszínen volt. Herb bedörzsölte a vért a nővér
hajába. Aztán a lány vértől csöpögve beállt a felvevőgép elé, és
megrázta a fejét, mintha újra és újra nemet mondana. Egyetlen
csepp sem került a plafonra.
Aztán a modell kilépett a képből, és Herb belemártott egy
rövid seprűnyelet a vérbe. Többször ráütött vele a párnára úgy,
hogy sebesen a feje mögé lendítette, és olyan vérmintákat ejtett
az osztályterem plafonján, melyek nagyon hasonlítottak a
hálószobában talált nyomokra.
Amikor Herböt a tanúk padjára hívták, úgy nyilatkozott,
hogy a vér a plafonon nem származhatott az áldozat vérrel
átitatott hajának megrázásából. Herb előszeretettel meséli a
történetnek azt a részét, amikor a védelem képviselője egy
fogós kérdést tett föl neki:
- Ugyan már, professzor úr, hiszen ennek a véleménynek
nincs is alapja. Bizonyára nem végzett ilyen kísérletet élő
modellel, akinek vértől ázott a haja, hogy megnézze, milyen
messzire lehet rázni a vért?
- Az igazság az, hogy pont ezt a kísérletet végeztem el.
Lesbe Harley börtönbe került.
Hogy a Vér Akadémia megőrizze frissességét, új kí-
sérletekre van szükség, új tananyagra. A diákok néha
rejtvényekkel állhatnak elő: vérfoltmintákat készítenek,
melyeket aztán a tanár úr azonosít. Egy almacsutka vérbe
mártva és átgörgetve egy papíron volt az egyik feladvány, amit
megfejtett, egy ugráló béka véres lábnyomai a másik. A
mintakészítéshez bármi felhasználható, aminek a súlyát vagy a
sebességét meg lehet mérni, és amiről végül a bíróságon
kérdezhetnek. A Vér Akadémiához azonban az a félelem is
hozzátartozik, hogy vajon mit fog Herb legközelebb kitalálni.
A szóbeszéd szerint idén valaki embervért fog köpni az
egyik társára.
Csütörtök délelőtt van, és még nem történt semmi.
Miközben a harminchat diák belép a terembe és elfoglalja a
38
helyét, sokan névjegykártyákat cserélnek, és az előző estéről
beszélnek. - Ma Martinit iszunk! - szól be valaki, mire a
termen egyetértő moraj zúg végig. Egy női zsaru megcsóválja
a fejét. - Persze, megteszem mondja. - Már a gondolat is, hogy
meleg vért vegyek a számba... - itt abbahagyja, elhúzza a
száját, és leül a helyére.
Úgy látszik, eljött a nagy nap.
A hét folyamán a csoportot hatos laboratóriumi csoportokba
osztották be. A hét végére elkészülnek mind a tizennégy
kísérlettel, és meg tudják állapítani egy adott vérfolt eredetét;
hogy milyen mozdulat okozta; milyen irányból jött; az áldozat
állt, ült vagy feküdt, amikor a sebet ejtették rajta; hogyan
mozgott a támadó és az áldozat, miközben érintkeztek
egymással; hogyan mozogtak mindketten utána; és hány ütést
vagy lövést kapott az áldozat.
A labor minden nap úgy kezdődik, hogy a diákoknak
kiosztják a vödörnyi véradagot. Sorba állnak, és minden
csoport embervért kap, melyet az iskola a Vörös Kereszttől
szerzett be, lejárt szavatossággal. Az edények, melyekbe a vér
a kiosztáskor kerül, különbözőek: a tizennégyes asztalon
például egy régi, levágott nyakú, ecetes flakon áll.
Az egyes számú kísérletben a diákok megpróbálják
felállítani egyetlen vércsepp referencia-térfogatát és átmérőjét
a levegőben. Ennek a kísérletnek az első feléhez egy ügyes
fecskendő (pipetta) csíptető szerkezetet kell felhasználni,
melyet maga Herb állított össze, és amely lassan csepegteti a
vért egy főzőpohárba. A kísérlet második része a való élethez
közelibb körülmények közt mutatja be a vér csepegését. Egy
gumicsövet egy kis kürtőhöz, aztán egy Herb-féle szerkezethez
kapcsolnak egy önként jelentkező karján. A kis berendezés
nyitott vége az önkéntes könyöke felé mutat. A kürtőt
megtámasztva beöntik a vért. Amikor a csíptetőt kiengedik,
lassú vérfolyam csorog le a karon, és a könyökről egy
tízmilliliteres, szélesedő tetejű, szintekre beosztott hengerben
39
gyűlik össze. A cseppeket számolva, ameddig öt-tíz milliliter
összegyűlik, a diákok elosztják az egész térfogatot a
vércseppek számával, hogy megkapják egy csepp
átlagtérfogatát.
Ha az illetékesek tudták volna, milyen fontos egyetlen csepp
vér, ítélettel zárulhatott volna a Nicole Brown Simpson és
Ronald Goldman gyilkossági ügy tárgyalása. Igazából ha a
halottkém emberei nem fordították volna meg Nicole testét,
nem lenne kétség afelől, ki ölte meg ezt a két embert.
Amikor Herb MacDonell megkapta a Simpson-ügy 150
bűnügyi fotográfiájának másolatát, egy kicsit csalódott volt.
Örült, hogy felkérték, de elrontotta az örömét, hogy csak a
fotókat kapta meg.
Általában kérni szokott egy ábrát a helyszínről, szüksége
van a boncjegyzőkönyvre és az összes technikai feljegyzésre -
például az ujjlenyomat-összehasonlításról, a fegyvervizs-
gálatról, vagy a haj- és rostelemzésről -, és ezeket rendszerint
el is küldik neki. De a dokumentumok ezúttal várattak
magukra.
Amikor megszemlélte a képeket, MacDonellt azonnal
megragadta három részlet: a hatalmas mennyiségű vér a
helyszínen, a kis terület, ahol a gyilkosságok lezajlottak, és a
tény, hogy senki sem vette le a vért Nicole hátáról, elemzés
céljából.
Valakinek a vére rácsöpögött Nicole Simpsonra. A
bizonyíték ott volt a fotókon: a felsőrész pántja alatt, melyet
Nicole halálakor viselt, ott volt a vér. Nicole Simpsont
megszúrták, és felmetszették a torkát; ennek eredménye óriási
vérveszteség volt. A vér körben összegyűlt a test körül. De
mivel a nő arccal lefelé feküdt, az semmiképp sem folyhatott a
hátára. A cseppek a hátán nyilvánvalóan valaki mástól
származtak, aki a helyszínen tartózkodott.
A képeken a vércseppek, melyek Nicole hátát pettyezték,
olyanok voltak, mint az irányjelző táblák, de sosem váltak
40
azokká. Lehetséges, sőt valószínű, hogy annak az illetőnek a
genetikai kódja felé mutattak, aki kioltotta Nicole és barátja,
Ronald Goldman életét.
Miután azonban a rendőrség megörökítette a cseppeket a
fényképen, el is vesztek. Senki sem vette le őket Nicole
bőréről, hogy elemezni és tárolni lehessen őket. Amikor a
rendőrség elvégezte a helyszínelést, a halottkém emberei
felemelték Nicole testét, és a hátára fektetve, egy lepedőbe
tekerték. Ezután egy hullazsákban a hullaszállítóba emelték. És
miközben ezt tették, egy kis vér, ami az elvágott torokból
kiszivárgott, örökre lemosta a vércseppeket a bőréről. Senki
sem gondolt arra, hogy meg kell őrizni őket, vagyis a testet
eredeti állapotában, arccal lefelé kell elszállítani. Nyilván senki
sem értette meg a helyszínen, milyen fontos lett volna.
Nicole Brown Simpson testét részben a halottaknak kijáró
tiszteletből, részben pedig kényelmi okokból a hátára
fordították. De leginkább megszokásból. Ebben az esetben egy
látszólag jó szokás kárt okozott.
Az egyik ok, amiért egy testet rendszerint a hátára fordítva
viszik el a helyszínről, hogy a temetkezési vállalkozók meg
akarják kímélni a családot és a barátokat
a hullafoltok látványától: vagyis attól, hogy - szó szerint - a
halál színét lássák szerettük arcán. Egyszerű fizikai
törvényszerűség, hogy a vörösvértestek egy halottban
leülepszenek, s ennek hatására a bőr színe mély
vörösesbarnába fordul. Ugyanez az ülepedő folyamat
figyelhető meg egy zacskóban, amikor valaki vért ad. A vér
összetevőinek megfelelően ülepszik le. A test elülső része,
különösen az arc, mély vörös színt vesz fel, s ez alaposan
megnehezíti a balzsamozó munkáját, ha a család a temetés
előtt még meg akarja nézni a halottat. Ezért a testeket
leginkább arccal felfelé fordítjuk, hogy normális színben
maradjon meg.
41
Ez természetes halálok esetén teljesen érthető. De ha
gyilkosság történik, ez a gyakorlat tönkreteheti a bizonyítékot.
Ha Nicole testét olyan helyzetben szállították volna a
hullaházba, ahogy megtalálták, valószínűleg azok a vércseppek
- de az anyagfoszlányok, a lenyomatok és rengeteg más
bizonyíték is a hátán - vizsgálhatók lettek volna.
MacDonellnek azzal kellett dolgoznia, ami a rendelkezésére
állt. Egy modellt felhasználva, aki ugyanolyan súlyú és
magasságú volt, mint Nicole, rekonstruálta az elveszett;
vérfoltokat, hogy lássa, mit tanulhat belőlük. Öt fénykép
mutatta legjobban a cseppeket. Gondosan felvázolta a mintát a
modell csupasz hátára. Aztán a modell felvette azt a
testhelyzetet, amelyben Nicole-t megtalálták - arccal lefelé,
nyitott, fekete felsőben, lába és karja pontosan úgy, ahogy
Nicole-é. És akkor Herb rátette a vért a hátára, a szőke haj alá.
Hátborzongató volt.
Egészen közelről, az egyes vércseppek úgy olvashatók, mint
az apró KRESZ-táblák. De amikor a szemlélődő hátrább lép,
és egy egész vérfoltmintára tekint, a kép valóságos
világtérképpé teljese-
dik. És akár az utazásnak, van egy kiindulópontja és egy
végállomása is.
A vérfoltok keletkezéséről hosszúságuk és szélességük
arányának felhasználásával készülnek trigonometriai
számítások. Sajnos, a Los Angeles-i rendőrség nem tett
vonalzót Nicole hátához a fotó készítésekor, ezért a vérfoltok
valódi méretét meg kellett becsülni.
Tekintetbe véve, hogy ezek a vérfoltok nem Nicoletól
származtak, hanem valaki mástól, fontos volt meghatározni az
illető helyét, amikor vére rácsöppent a bőrre. Nicole mellett
feküdt, például? Vagy fölötte állt? Ezek meghatározásához a
szögeket gondosan ki kellett számítani.
Herb MacDonell nem sajnálta az időt és az energiát,
különösen annak tudatában, hogy a vérről nem állt több
42
információ a rendelkezésére. Amikor viszont az úgynevezett
"évszázad perét" tartották Los Angelesben, és Herböt hívták a
tanúk padjához, senki sem kérdezett az aprólékos
kutatómunkáról, és annak eredményeiről. Ez nem került szóba
a tárgyaláson.
Ilyesmi gyakran megtörténik. A szakértő kész megadni a
választ, de senki sem teszi fel a megfelelő kérdést. MacDonell
azt mondja, ugyanennyi munkát fektetne más vér-ügyekbe is,
és ugyanígy tenne bármelyik tanítványa. Mert a Vér
Akadémián értik, hogy a helyszínben való olvasáshoz először a
vért kell tudni leolvasni; minden értékes cseppjét. Ezért van,
hogy a New York-i Corningban az egyes számú kísérlettel
kezd mindenki: megállapítják egyetlen csepp vér referencia-
térfogatát és átmérőjét a levegőben. Mert a vérfolt-elemző
szakértő csak annyira jó, amilyen hozzáértően tud olvasni
egyetlen csepp vérből.
A kettes számú kísérletben a hallgatók függőleges
vércseppeket mérnek, azt is figyelembe véve, hogy azok
mennyit zuhantak, és hogy milyen a célfelszín. Ez nem túl
izgalmas gyakorlat; kell hozzá egy függőón zsinórja, egy
mérőszalag és tíz csepp vér, mely egy adott felületre esik. A
harmadik bemutató meggyőzően bizonyítja, hogy bármilyen
kísérlet egy vércsepp tulajdonságainak leírására teljesen
haszontalan, ha nem vesszük figyelembe a felület anyagát. A
diákok egymás után ürítenek ki vérrel teli pipettákat
újságpapírra, papírtörölközőre, textíliára, üvegre, csempére,
itatósra és fára. A fogalmak itt már kezdenek megváltozni: a
nagy csepp neve most már "központi vérfolt", és a kicsik
körülötte, de tőle függetlenül a "mellék-pacák", vagy "tüskék",
melyek a központi foltból futnak ki.
A negyedik kísérletben egy asztalt lehet látni kilenc
különböző írótáblával, melyeket a vízszintessel bezárva
tízfokos szögkülönbségekkel állítottak be. Mindegyiken
egyfajta elliptikus vérfolt látható, mely a sík felszínre hullik.
43
Az üzenet világos: ahogy a dőlésszög kilencven fokról tíz
fokra csökken, a vérfolt alakja körből ellipszissé változik.
Az ötös számú kísérlet azt imitálja, mintha valaki vérezve
futott volna ki a szobából. Még a képzetlen szem is jól látja: a
vércseppek, melyek a padlóra terített papírra estek, mintha az
ajtó felé mutatnának. Itt a vízszintes mozgásból ejtett
vérfoltokról szól a kísérlet minél gyorsabb a vízszintes
mozgás, annál jobban megfigyelhető a cseppek szétszóródása a
mozgás irányában. Gyakran egy apró csepp kis
időkülönbséggel leesik az anyacseppről. Ezeket "ebihalnak"
vagy "kivetettnek" hívják, melyek ugyanabba az irányba
folynak, mint az eredeti csepp.
A fröcskölt vér a hatos asztalnál tanulmányozható, míg az
átvitt vér a hetes kísérlet tárgya.
A nyolcas kísérlet utasításai: - Mártsd egy fém vagy fa bot
egyik végét frissen felkevert vérbe. Hagyd, hogy kissé
megszáradjon, aztán lengesd meg a botot a levegőben, vagy
tégy úgy, mintha feldarabolnál valamit. Figyelj oda, hogy a bot
mozgásának íve legyen, mert így a fröccsenő vér megfelelő
irányba terelődik, és az ütés a fejre irányul. A vér egy része az
előtted álló (függőleges) célpontokra fog hullani a lefelé
irányuló ütések következtében. Figyeld meg a foltokat,
melyeket ezek a mozgások hoznak létre, és ismételd meg a
kísérletet más tárgyakkal, különböző sebességgel, és más-más
típusú lengető mozgással! Tanulmányozd az alakzatokat a
fejed fölött és a függőleges felületen, majd olvass róluk! - Más
szavakkal, imitáld, hogy agyonversz valakit.
A kilences számú kísérlet öt milliliter jól elkevert emberi
vér közepes sebességű fröccsenését mutatja be, segédeszköz
használatával. Az ilyenfajta paca kis cseppekből áll, és
darabolás, verés, döfés eredménye, vagy olyan tárgy ütése
nyomán jön létre, amely másodpercenként kb. 750 cm-es
sebességgel mozog. Ezek a vércseppek nagyobbak, mint a
44
nagy sebességű mozgásból származók, melyeket a tízes
kísérletben lehet megfigyelni.
Mindig tudható, mikor indul el a tízes kísérlet, mert
rendszerint egy - Tűz! - kiáltás előzi meg, melyet azonnal egy
.22 kaliberes puskából származó lövés követ. Ezt a fegyvert
egy dobozban helyezték el biztonságosan, szemben egy vérrel
átitatott célponttal. Néhány perces időközökkel elhangzik a
kiáltás, eldördül a lövés, és újabb bejegyzések kerülnek a
laborkönyvbe.
MacDonell szakértelme az egyetlen puskalövésből
származó vérnyomokra vonatkozóan nemrég kihozta Susie
Mowbrayt a börtönből. Kilenc évet töltött ártatlanul el az
életfogytiglani ítéletből férje állítólagos meggyilkolásáért.
A történet a texasi Brownsville-ben kezdődött, 1987
októberében, amikor William Mowbrayt, az ismert
brownsville-i Cadillac-kereskedőt egyetlen lövéssel
meggyilkolták az ágyában. A fegyvert a férfi jobb ha-
lántékához szorították. MacDonellt 1987 novemberében
felhívta a helyi ügyész, hogy szemrevételezze a bi-
zonyítékokat. Két nappal később egy ügyészekből álló csoport
érkezett Corningba.
A bizonyíték egy hosszú ujjú, fehér hálóing volt, amit Susie
a lövés éjszakáján viselt. MacDonell meg volt győződve arról,
hogy a ruhadarab sokkal több olyan bizonyítékot hordoz
magán, ami felmentheti a hölgyet, mint ami azt bizonyítaná,
hogy ő lőtte le a férjét. A hálóingről készült mikroszkopikus
vizsgálat nem mutatott ki vérnyomokat.
MacDonell nagyon precíz feljegyzéseket készít. Ilyen
könyvecskék sora díszíti az irodáját. Bármelyikbe belelapozva
az a benyomásunk, hogy ennek az embernek semmi nem kerüli
el a figyelmét: minden telefonhívás időpontja le van jegyezve -
a Mowbray-ügy ügyészének első hívása, például, délután 3.43-
kor érkezett -, mint ahogy fel van tüntetve az ügyek száma is,
és minden egyéb megfigyelés.
45
Az a fajta lövés, amikor a fegyver csövét szorosan a bőrhöz
nyomják, általában csillag alakú lyukat ejt. Ez akkor jelenik
meg, amikor a táguló gázok a csőből távozva bejutnak a bőr
alatti, de még csont feletti rétegbe, kinyújtva és elszakítva a
bőrt, mely a keletkezett nyílás bejáratánál tépődik el, elérve
rugalmasságának határát. A lyuk sugárirányú szakadásokat
mutat, és csillagszerű.
MacDonell meg akarta tekinteni a Mowbray-gyilkosság
helyszínét, így 1987. december elsején elutazott Brownsville-
be. Nagyon apró vérfoltokat talált az ágy fejrészén, melyek
segítségével el tudta helyezni a nagysebességű fröccsenés
eredetét az ágyon. Ez azon az oldalon volt, ahol a halott feküdt.
A lepedőt beborította a visszafröccsenő vér. Ha pedig a vér a
lepedőn található, és Susie közelről lőtt, nem lenne-e logikus,
hogy a hálóingje is véres legyen? Susie-nak nem volt ideje
másik hálóingbe bújni, mielőtt a lánya közvetlenül a lövés után
beszaladt a szobába. Mivel Susie hálóingén nem volt vér,
MacDonell arra a következtetésre jutott, hogy a lövés
pillanatában a ruhadarab nem lehetett az áldozat közelében, és
hogy így a halál sokkal inkább látszik öngyilkosságnak.
A vád nyilván nem ezt akarta hallani. Kerestek is egy másik
tanút, aki luminollal fújta be a hálóinget, és arról tanúskodott,
hogy fénylő foltokat látott rajta a sötétben. Beszámolt arról,
hogy azonosította és megmérte a foltokat, majd megállapította,
hogy nagy sebességgel kifröccsent vérpacák voltak.
MacDonellt sosem idézték meg tanúnak, és ő nem is követte
figyelemmel az ügyet, mint ahogy ez sok esetben történik,
amikor a szakértőre nem tartanak igényt. A dossziét
elsüllyesztette, majd hat évvel és nyolc hónappal később
Robert Ford védőügyvéd a texasi Fort Worthből felhívta, és
elmondta neki, hogy Susie Mowbrayt elítélték gyilkosság
miatt, és életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Ford a
fellebbezésen dolgozott.
46
A kihallgatás során a bíró megállapította, hogy a ta-
núvallomás, amelynek eredményeképpen Mowbray börtönbe
került, tudományosan nem volt eléggé alátámasztva, továbbá a
vád tudatosan visszatartotta MacDonell jelentését, melyben azt
állította, hogy Bill Mowbray halála valószínűleg öngyilkosság
volt. A bíró azt is kijelentette, hogy Susie Mowbrayt
valószínűleg felmentették volna, ha MacDonell annak idején
tanúskodhat. Kitűzték az új tárgyalás időpontját.
Susie Mowbray második tárgyalása 1998. január 12-én
kezdődött. Ez alkalommal MacDonell kiállhatott a tanúk
padjára. Egy másik tanú, egy helyi bankár, akinek az első
tárgyaláskor nem adtak szót, tanúsította, hogy két vagy három
nappal a lövés előtt Bill Mowbray zavart állapotban jelent meg
nála az irodában, és azt mondta, megöli magát, ha nem kap egy
nagyobb összegű személyi kölcsönt.
Susie Mowbrayt felmentették. Kilenc évet töltött el
börtönben egy gyilkosságért, amit nem követett el. A tárgyalást
követően egy riportban a megye főügyésze azt nyilatkozta,
hogy "csalódott" az ítélet miatt, és beismerte, hogy taktikai
hibát követett el, amikor a bíróság előtt megkérdezte a védelem
legfontosabb tanúját, mennyiért dolgozik a védelem oldalán.
Herb MacDonell eskü alatt vallotta, ingyen munkálkodik azon,
hogy az igazságra fény derüljön.
A Vér Akadémia hallgatói a laborkísérletek közben hallják
a történeteket, s ezek, úgy tűnik, segítenek az
összpontosításban. Még négy kísérlet maradt hátra. Egy
motoros vérfröcskölő szerkezet szerepel a tizenegyes
kísérletben, ahol a folt méretét a vízszintes kivetüléshez képest
mérik. A tizenkettes asztalnál található a tarka
parókagyűjtemény, pamutpólók, egy piszkavas,
néhány kalapács, cipők és egy korlátpillér. Mindegyiket
vérbe mártják, aztán megtörlik, ütögetnek vele, meglengetik,
végighúzzák és görgetik nagy fehér papírívek mentén és
keresztül, majd jegyzeteket készítenek a lenyomati mintáikról.
47
A tizenhármas kísérlet főszereplője a térfogat - az egyes
számú kísérlettől, ahol egyetlen vércsepp elemzése volt a
feladat, eljutottunk idáig, ahol a vér nagyobb mennyiségben
ömlik ki. Eddig szinte mindent meg lehetett nézni, aminek
köze van a témához. Most mindenki készen áll, hogy
leellenőrizze a tudását úgy, hogy beszámol Phyllís
MacDonellnak, aki a tizennégyes kísérletnél ül. Egy mini-
tetthelyet felügyel, kérdésekre válaszol és szükséges
dokumentumokat oszt szét (boncjegyzőkönyvet, helyszínelők
jelentéseit) a rendőröknek, akik megpróbálják kideríteni, mi
történt, amikor egy üveg Jack Daniel's, egy boldogtalan pár és
egy puska találkozott egymással egy este a nagyapa faliórája
előtt. Phyllis nyugodtan ül a méterenként felosztott nappaliban,
mely egy babaházra emlékeztet - a pokolban.
Herb MacDonell eközben beállítja a videokamerát, és
megkeresi a legelőnyösebb szegletet a helyiségben. - Paul
Kishnek volt egy ilyen ügye - mondja, ahogy a szemlélődők
elkezdenek köré gyűlni. - A patológus tanúsította, hogy az
olyan apró foltok, mint amiket a helyszínen találtak, nem
eredhettek orrból vagy szájból. Paul viszont meg volt
győződve arról, hogy ez mégis lehetséges. Ezt a kísérletet saját
maga csinálta meg. A vér, amit kifújnak, kiköhögnek,
kiprüszkölnek a szájból, úgy néz ki, mint a puskalövés; nagy
sebességgel fröcskölődik. Így aztán, miután Paul elvégezte a
kísérletet és elvitte a bíróságra, a fickónak meg kellett
hátrálnia. Ezt nektek is ismernetek kell.
És kezdetét veszi a műsor.
Miközben MacDonell fókuszál a kamerával, egy zsaru a
sarokban egy ruhadarabra emlékeztető lepellel küszködik.
Ahogy kínlódik, olyan benyomást kelt, mint aki most először
vesz fel kötényt. Méltatlankodik, miközben kollégái
körbeállják.
- Tetőtől talpig szaros leszek - mondja, ráncigálva magán a
kötényt.
48
- Nem - szól ki MacDonell a kamera mögül, a keresőbe
nézve, miközben a film már forog. - Véres leszel. Ideges
nevetés. Két rendőr, mindketten nők, olyan messze ültek le,
amennyire csak tudtak. Nem jönnek közelebb, amikor egy
kolléga odaszól, lerázzák.
- Kösz, nem - mondja az egyik.
Három magasabb testalkatú résztvevő barna papírral borítja
be a falat, közben valaki berohan, egy vadonatúj Fruit of the
Loom pólót szorongatva.
A nagydarab rendőr, győzedelmeskedve a kötény felett, a
székhez közeledik, ahol egy érsebész vár rá, hogy vért vegyen
tőle. Valaki jelentkezik, hogy felveszi a fehér pólót.
Amikor leveszik a vért a nagydarab zsarutól, többen
elfordulnak. MacDonell filmez.
Paul Kish, MacDonell asszisztense a kötényes zsaruval
beszél, aki kezében saját vérével most előtte áll.
Ez valóban Kish kísérlete. A fickónak van egy ehhez
hasonló ügye, mely hamarosan bíróságra kerül, és fel akar
készülni rá. Kish elmondja a zsarunak, mit tegyen.
- Azt szeretnénk, hogy újra és újra ráköpj a papírra mondja,
miközben a fal felé mutat. Kish kezében fehér kartonlapok
vannak, melyeket célpontként fog feltartani.
A barna papír azért lóg mögötte, hogy felfogjon bármit, ami
mellé megy.
A kötényes zsaru az ajkához emeli a vért. Megtölti a száját
vérrel, aztán odalép a papírhoz.
- Most!
A zsaru kiköp.
Egy újabb kartonpapír emelkedik a levegőbe.
A vér sosem volt még olyan piros, mint itt, a fehér kartonon.
- Most!
- Hogy érzed magad? Bólint, hogy jól van.
A másik zsaru, aki közben felvette a műtősruhájára az új
pólót, mosolyog. Ő lesz a következő célpont. Valakinek eszébe
49
jut, hogy egy darab fehér kartont tartson a modell arca elé. A
kötényes zsaru a szájába veszi az újabb adagot, odalép a
kollégájához, és befújja vérrel az egész mellkasát. Jó ötlet volt
letakarni az arcát, mert a karton azonnal befröcskölődik.
- Most! - Most!
- Ennyi - mondja Kish, elvéve a kötényestől a maradék vért.
- Ne nyelj! - mondja Kish, miközben kivezeti a szobából.
Amikor a hallgatók a pacákat vizsgálják, a finom
vércseppecskék és alakzataik olyan benyomást keltenek,
mintha nagy sebességű fegyverlövésből származtak volna. A
kísérlet megtekintése előtt a megfigyelők könnyen
összetévesztették volna ezeket a foltokat azokkal, amelyek egy
közelről jövő lövésből származnak. Ugyanakkor, ha egy ember
lelövi magát, és odarohan valaki, hogy segítsen, miközben a
másik köhög és haldoklik, ugyanolyan pacák keletkezhetnek az
ingén, és megvádolhatják azzal, hogy ő lőtt. Tudva, hogy mi-
lyen fajta folttal van dolgunk, dönthetünk az elítélés és a
felmentés közt. Csak remélni lehet, hogy olyasvalaki kapja
meg az ügyet, aki a Vér Akadémiára járt.
Percekkel később visszajön a kötényes zsaru. Már ki-
öblítette a száját, és elszívott egy cigarettát is. Uzsonnaidő.
- Szeretem a kihívásokat - mondja MacDonell, egy csésze
kávét tartva a kezében. - És bíztatom őket, hogy őrizzék meg
azt, amire a vér ráfröcskölődött, mert így olyasmi lesz a
birtokukban, amit senki sem vonhat kétségbe. Ezt hívják első
kézből származó információnak. Mondhatják, hogy rosszul
végezték el a kísérleteket, de azt már nem, hogy sosem
csinálták meg őket.
- Tehát, ha legközelebb egy ügyvéd azt mondja önöknek: -
Ugyan már, igazából sosem csinált kísérleteket élő
modellekkel arról, hogy milyen mintákat ejt a vér, amikor egy
szájból kispriccel - akkor majd azt felelhetik: - Dehogynem,
pontosan ezt a kísérletet végeztem el.
50
Tanúk
Még jóval azelőtt, hogy az emberek gyémántberakásos
bilincsekről, szeánszokról vagy "sárkánykergetésről" beszéltek
volna, érkezett hozzám egy telefonhívás. Általában minden
ügy, a banálistól a legkülönlegesebbig ugyanúgy kezdődik
(vagyis egy telefonnal), aztán történik valami, ami
egyedülállóvá teszi az esetet (mondjuk ékszerekkel kirakott
szexuális játékok, vagy szeánsz egy halott megidézéséért, aki
életében szerette belélegezni a lángon pörkölődő heroint). Az
irodába befutó telefonhívások sokszor kéréseket közvetítenek.
Hívnak, hogy végezzek el, vagy nézzek végig egy boncolást,
olvassam el egy másik kórboncnok boncjegyzőkönyvét, diákat
tekintsek meg, vagy olvassak el egy toxikológiai eredményt.
Végül egy ember életének és halálának részletei bontakoznak
ki előttem.
Így haladunk a halál okától a halál módja felé. Mert a kettő
nem ugyanaz. Van köztük kapcsolat, de azért két különálló
dologról van szó. A halál oka - amitől valaki meghalt -
általában egészen egyszerűen megállapítható. A legtöbb zsaru
a helyszínen rá tud mutatni
"Nézd, doki, két lövedéknyom!" - és rendszerint igazuk is
van.
A halál módja azonban hemzseg a részletektől. Elénk tárul
az emberi képzelet széles skálája a gyémántberakásos
bilincstől az önkielégítés részletesen kidolgozott
emelőszerkezetéig és csomókig, melyeknek ki kellett volna
oldódniuk, de sosem oldódtak ki. Miközben a halál oka lehet
egy egyszerű trauma, módjai közé zuhanásos balesetet,
öngyilkos ugrást, vagy a gyilkosság legkülönbözőbb formáit
sorolhatjuk. Egy ütésnyom a boncasztalon fekvő hulla fején -
51
vagyis a halál oka - sugallhatja azt, hogy egy kugligolyó
okozta a halált, lehetett egy gömb alakú akvárium is.
Nincs szó arról, ki volt a tettes. Ezzel nem én foglalkozom.
A végrehajtó személyének kérdése a rendőrségre, az ügyészre,
és végül az esküdtszékre tartozik. Én azt határozom meg, hogy
mi történt, de semmi közöm ahhoz, ki volt a gyilkos.
A halál oka és módja egységet alkot egymással. De
miközben az egyik elvezethet a másikig, a nyomozókhoz nem
mindig ugyanabban a sorrendben jutnak el: egy holttest benne
két lövedékkel, lehet, hogy nem vezet sehová, de az is
előfordulhat, hogy bejelentik egy személy eltűnését, s az illető
nappalija lövedék ejtette lyukakkal, vértócsákkal van tele.
Lehet, hogy egyik a másik nélkül áll rendelkezésre, vagy
éppen egyiket sem ismerjük. Ez történt 1930. augusztus 6-án
is, amikor Joseph F. Crater bíró bejelentette a barátainak, hogy
színházba megy, majd nyom nélkül eltűnt New York utcáiról.
Még mindig sokan emlegetik őt úgy, mint Amerika
leghíresebb eltűnt emberét. Rengeteg elmélet létezik. Aznap a
bíró nagy mennyiségű iratot vitt el az irodájából, és egy nagy
összegről szóló csekket is beváltott. Mindezek a részletek
mintha
arról beszélnének, hogy Crater el akart tűnni: rendbe hozta az
aktáit, magához vett egy kis készpénzt, és gondoskodott az
alibiről. Azonban a mai napig nem sikerült kideríteni, mi oka
volt erre. És még mindig nem találtak holttestet.
Ha a test nem kerül elő, a kórboncnok többféleképpen
dönthet. Időnként megkérik a szakértőt arra, hogy holttest
nélkül nyilvánítson valakit halottá. Ilyen bejelenést bizonyos
idő elteltével lehet tenni, de ez mindig a körülményektől függ.
1996. július 17-én, egy Párizsba induló Boeing 747-es
repülő a New York JFK reptérről való felszállást követően
felrobbant. A fedélzeten tartózkodó 230 utas mindegyike
meghalt. A helyszínre érkező szakértők (köztük én is) éjjel-
nappal dolgoztak a testek azonosításán. Felmerült a probléma,
52
hogyan lehet halotti bizonyítványt kiadni, ha a test nincs meg.
Dr. Charles Wetli, Suffolk megye vezető orvos szakértője úgy
döntött, hogy az utaslistát és a családtagokkal készített in-
terjúkat kell alapul vennünk ahhoz, hogy megállapítsuk, vajon
az illető tényleg felszállt-e a gépre, és látta-e még valaki
azután. A listára jobban lehet építeni nemzetközi járatok
esetében, ugyanis olyankor az útleveleket is ellenőrzik. Mert
sajnos nem ritka, hogy az országon belüli járatokon valaki nem
a saját nevén utazik.
Miközben végigküzdöttük magunkat a nyomozáson, úgy
határoztunk, hogy a hiányzó utasokról halotti bizonyítványt
fogunk kiadni a keresés végeztével. Végül aztán mégis sikerült
az összes holttestet azonosítani, néhányat egészen apró
szövetdarabokból, az új DNS eljárások segítségével. Azonban
arra a következtetésre jutottunk, hogyha csak a körülményeket
vettük volna figyelembe,
az első megoldást kellett volna választanunk.
Halottnak nyilvánítani valakit elég nehéz, még akkor is, ha
olyan sajátos tárgy van a birtokunkban az illetőtől, mint egy
fog. Hiszen az emberek néha elvesztik a fogaikat. Ugyanez a
helyzet az ujjakkal, és egyes esetekben a kézfejekkel is. Fél
évszázaddal ezelőtt egy fiatal bostoni férfit azzal vádoltak,
hogy meggyilkolta a barátnőjét. Az illető azt állította, hogy a
lány egyszerűen csak elsétált mellőle egy erdős területen, aztán
pedig eltűnt. Amikor egy kezet találtak az erdőben, a férfit vád
alá helyezték. A tárgyalás közben azonban a hűtlen barátnő
egyszer csak megjelent a teremben - ép kézfejekkel.
A kéz, mint kiderült, egy medve mancsa volt; az állatot
megnyúzták a bundájáért. A medvemancs a röntgenképen
anatómiailag nagyon hasonlít az emberi kézre. (Manapság
persze, a DNS-vizsgálat megállapítaná a kéz tulajdonosának
faját.)
Az azonosítás az orvos szakértők és a bírók megítélésén
alapul. A kézből még nem lehet egy holttest létezésére
53
következtetni, és a bíróság rendszerint vonakodik kimondani
valakinek a halálát, ha csak egy fogat vagy egy kezet találtak
meg. Más a helyzet természetesen egy egész állkapoccsal vagy
egy felsőtesttel.
Néha a halál módja és oka szinte teljes képpé áll össze:
adott a test, a helyszín és a hozzá tartozó történet. De egy ilyen
szép, kerek ügy mindenféle feltevésekhez vezethet. A
feltevések pedig gyakran lehetnek tévesek. Így történt Ted
Binion esetében, akinek a halálában szerepet játszott egy
ékszerberakásos bilincs és némi heroinfüst.
Lonnie Ted Biniont holtan találták az egymillió dolláros Las
Vegas-i házában, 1998.
szeptember 17-én. A másnapi Las Vegas Review Journal
fejléce a következő szenzációt hirdette: "Ted Binion, a
gondokkal küzdő szerencsejátékos meghalt". Az alcím így
folytatta a hírt: "Egy nehéz életút végén, a szerencsejátékos
testét egy üres gyógyszeres üveg mellett találták meg". Ez
mindennek hangzik, csak gyilkosságnak nem.
Az események Binion halála napján, délután 4.05-kor
kezdődtek, amikor Sandy Murphy, az áldozat barátnője,
segítségért telefonált. Az orvosok nem tudták újraéleszteni
Biniont, és a
helyszínre érkező rendőrség elhitte azt, amit Sandy mondott
- vagyis, hogy túladagolás történt, és a lány találta meg az
áldozatot a padlón.
Nagyon messze voltak az igazságtól, ahogy ez a
rendőrökkel ilyen körülmények közt gyakran megesik. Mindig
ez a helyzet. Általában a rendőrőrsök csak akkor küldik ki a
tapasztalt gyilkossági szakértőket, ha valaki gyilkosságot jelent
be. A helyszínt a legkevésbé képzett rendőrök őrzik, ha
természetes halálról tájékoztat a bejelentés. Egy gyakorlott
gyilkossági nyomozó azonban olvasni tud a helyszínből.
A gyilkossági csoporttól senkit sem küldtek Ted Binion
halálának helyszínére. Az odaérkező rendőröknek Sandy
54
elmondott egy történetet, ami tökéletes összhangban volt a
nyomokkal: vagyis semmi levél, csak egy üres gyógyszeres
üveg egy ismert heroinista hullája mellett, akinek az élete
vakvágányra futott. A rendőrség ezt is lejegyezte, azzal együtt,
hogy Sandy úgy utalt Binionra, mint a férjére, valamint hogy a
lány hisztérikus állapotban volt, és azt kiáltozta: - Nem lé-
legzik! Nem lélegzik!
A halál napját követően a helyi újság beszámolt az elhunyt
életútjáról. A riporterek és a rendőrök tudtak régóta bevallott
heroin függőségéről és alvilági kapcsolatairól. Mindkét dolog
hozzájárult ahhoz, hogy elveszítse szerencsejáték-engedélyét
Las Vegas egyik legrégibb létesítményének, a Binion
Szerencsepatkónak a tulajdonjogával együtt, mely a család
szállodája és kaszinója volt.
Tipikus Las Vegas-i történetről volt szó, mely zavaros
kezdetből, pompázatos folytatásból és tragikus végből áll
össze: két ember találkozik egy topless-bárban, együtt élvezik
az életet, aztán az egyik meghal. Az egész teljesen hihetőnek
tűnt.
Ha nem megy gyilkossági szakértő a helyszínre, az azt
jelenti, hogy nincs jelen olyan megfelelő képzettséggel
rendelkező ember, aki gondoskodni tudna a bűntett
helyszínének védelméről. Nincs senki, aki kritikával fogadná a
történetet, amit a test megtalálója ad elő. Túl gyakran fordul
elő, hogy elhangzik a történet, a testet elviszik, és valakiről
tévesen azt feltételezik, hogy ártatlan. És amint az ilyenfajta
feltevések megszületnek, a helyszínelők rátaposnak a
nyomokra.
Nagy baj, ha valaki azt hiszi, hogy tudja, mit keres. Akkor
az ember mindent meglát, kivéve azt, ami kiszúrja a szemét. A
tapasztalatok szerint ennél csak az a rosszabb, ha a rendőrök
eleve feltételezik, hogy nem gyilkossággal van dolguk, ezért
nem kell átkutatniuk a helyszínt bizonyítékokért. És akkor
egyszerűen átgázolnak rajtuk.
55
Sokan úgy érzik, ez történt az O. J. Simpson ügyben is.
Amint a helyszínre érkező rendőrök észrevették, hogy Nicole
gyilkosság áldozata lett, annak tudatában, hogy az egymástól
elhidegült pár közt gyakran került sor erőszakra, feltételezték,
hogy az elkövető Simpson volt. Azt gondolták, hogy az
eseményt hamarosan egy vallomástétel fogja követni, ezért
nem nagyon figyeltek oda, amikor a nyomokat azonosították,
begyűjtötték és tárolták.
Amikor New York város igazságügyi orvos szakértője
voltam 1960 és 1985 között, halálesetek helyszínének ezreit
látogattam meg, és rengeteg döntő bizonyítékot vehettem
szemügyre. Ma viszont változatosabb az életem. A
magánpraxisomban igazságügyi patológusként dolgozom, és
sokszor veszek részt konzultációkon. Leginkább az első
telefonhívás után beérkező fotókat és jelentéseket szoktam
szemrevételezni - melyek bizonyítékok bár, de nem frissek.
Aztán, ha folytatom az ügyet, mindent megnézek, ami
rendelkezésre áll.
A legtöbb hívás, amellyel magánpraxisomban megkeresnek,
ügyészektől, a rendőrségtől, ügyvédektől, vagy felháborodott
családtagoktól származik. Gyakran az a kérés, hogy boncoljak
újra egy kórházban elhunyt személyt, vagy vizsgáljam újra a
halál okát, mert a család nem ért egyet az előző vizsgálat
eredményével. Ez sokszor történik öngyilkosságok esetében.
Az emberek nem szívesen hiszik el, hogy egyik családtagjuk
megölte magát, ezért új vizsgálatot akarnak. És néha bebizo-
nyosodik, hogy igazuk van.
Néhány évvel ezelőtt egy sikeres, tehetséges és népszerű
diákot iskolája kollégiumának padlásán felakasztva találtak. A
kórboncnok megállapította, hogy öngyilkosság történt. De a
szülők ezt sehogy sem értették. Szerető család voltak, és a
depressziónak semmiféle jelét nem vették észre a fiún.
Az ügyet áttekintve, én sem értettem egyet az orvos
feljegyzéseivel. A fiú ugyanis az önkielégítés világában
56
kalandozott. Maszturbálás közben egy kötélen lógott, és így
tapasztalta meg orgazmus felfokozott változatát. Ez
alkalommal viszont elájult, és megfulladt. Azt gondoltam, a
család ettől a véleménytől csak még jobban felháborodik, de
meglepetésemre elfogadták, hogy a fiú halála szexuális
kísérletezés következménye volt. Az öngyilkosságot azonban
nem tudták elfogadni. Ez a tapasztalat rengetegszer
segítségemre volt az évek során, amikor egy öngyilkos
családjával kellett találkoznom.
A bíróságok fenntartással fogadják az öngyilkossági
ügyeket. A megyei orvos szakértők rengetegszer találják
szembe magukat ezzel a problémával, és minden alkalommal
be kell bizonyítaniuk, hogy valaki valóban meg akarta ölni
magát, és ezt sikeresen véghez is vitte. Ennek az igazolása
néha nehéz, különösen akkor, ha a család megkérdőjelezi a
halál okát, - mert egy életbiztosítás érvényessége kerül
veszélybe. Ha valaki a biztosítás megkötését követő két éven
belül öngyilkosságot követ el, ez a tény egyből érvényteleníti a
biztosítást, így a család sok esetben tiltakozik az öngyilkosság
ellen.
Pályám egy korábbi szakaszában tanúvallomást kellett
tennem egy nő ügyében, akit én boncoltam. A boncolás során
kiderült, hogy az illető több mint harminc altatót vett be. Az
volt a véleményem, hogy ilyet csak szándékosan lehet
megtenni. Ezért megállapítottam az öngyilkosságot.
Egy pszichiáter szakértő azonban azt vallotta a védelem
oldalán, hogy az elhunyt nő nem szenvedhetett depresszióban.
Azt mondta, hogy az illető a kérdéses éjszakán fáradt volt, és
bevett néhány szem altatót.
Ezután nem túl mély álomba merült, és kialakult benne egy
olyan állapot, amit automatizmusnak hívnak: felébredt,
elfelejtette, hogy már bevette a tablettákat, és lenyelt még
kettőt. Ezt tette összesen tizenötször vagyis felébredt, bevett
két szem gyógyszert, elaludt, aztán megint felébredt stb.
57
Igen sok pénz forgott kockán: ha a nő halála baleset volt, a
család 400 ezer dollárt kapott volna kézhez, de ha
öngyilkosság, akkor semmit. A család beperelte a biztosítót,
mert nem fizették ki a biztosítás feltételei szerint járó összeget.
Az a tapasztalatom, hogy a bírók ilyen esetekben
hajlamosak engedélyt adni mindenféle vallomásokra, mert a
szülők, a házastársak és az elhunyt gyerekei ott ülnek a
tárgyalóterem első sorában. Ennek pedig óriási hatása van. Az
esküdtek is látják a szenvedő családot. Nem akarják
megbüntetni a gyerekeket a szülők viselkedése miatt, de
ugyanígy nem foglalkoznak a biztosítókkal sem. Így gyakran a
felperes oldalára állnak akinek jó esélye van arra, hogy
megkapja a pénzét.
Az ehhez hasonló polgári ügyek a szakértők csataterévé
válhatnak. A felperes ügyvédje sikerdíjat kaphat, ha nyer, de
ha veszít, a család nem fizet semmit. A biztosítótársaságoknak
jól megy, tehát sok pénzt tudnak fizetni a szakértőknek, hogy
megvédjék a nyereségüket. A televíziós bírósági közvetítések
esetében, példa rá az O. J. Simpson eset, a legtöbb per
tárgyalásán nincs szakértő tanú, abból az egyszerű okból, hogy
a legtöbb vádlott szegény, vagy tapasztalatlan az ügyvédje, és
nem tud szakértőket alkalmazni.
Nem arról van szó, hogy az O. J. Simpson ügyben túl sok
lett volna a szakértő; inkább az a helyzet, hogy a szegény
embereknek túl kevés jut belőlük. Az egyik nagy probléma a
halálbüntetéssel kapcsolatban, mely csak nemrég vált ismertté,
hogy a legtöbb vádlottnak nem telik arra, hogy szakértőket
fogadjon fel, és a bíróság nem ad elég pénzt ilyen célokra.
A túladagolásos ügyben én végeztem a boncolást, és
tanúvallomást is tettem a bíróság előtt. Nagyon fiatal és
tapasztalatlan voltam - sértésnek vettem, hogy a bíróság az én
döntésem ellenében a család javára döntött. Úgy éreztem, nem
hisznek nekem, és az én hibám volt, hogy nem
58
győzedelmeskedett az igazság. Az volt az érzésem, hogy
ellenem fordultak.
Az évek során megtanultam, hogy ilyen dolgokat ne vegyek
a szívemre. Attól a pillanattól fogva, hogy valaki felhív, egy
folyamat rengeteg irányba haladhat. Az én befolyásom az
ügyre csak annyit érhet, amilyen jól képviselem a
tudományterületemet a bíróság előtt.
A telefon, amely felhívta a figyelmemet a Ted Binion ügyre,
az irodámba futott be. Tom Dillard hívott fel, aki korábban Las
Vegasban volt gyilkossági nyomozó, aztán pedig
magánnyomozóként folytatta munkáját. Azt mondta, hallott
rólam, és megkérdezte, átnéznék-e egy boncjegyzőkönyvet
meg egy toxikológiai jelentést. Ennyi állt a rendelkezésére.
Sandy Murphyről, Lonnie Ted Binionról és Rick Tabishról
szólt a történet: vagyis az ex-sztriptíz táncosnőről, annak
milliomos barátjáról és titkos szeretőjéről. A dráma
szépséghibái a következők voltak: a szerető súlyos anyagi
problémákkal küszködött, és közvetlenül a haláleset után
letartóztatták, miközben a halott barát kincseit próbálta kiásni a
sivatagban; a barát harminc évvel idősebb volt, mint a hajdani
sztriptíz táncosnő ; továbbá tizenöt éve élt heroinnal, de nem
lőtte be magának, nem is szippantotta fel, és nem is tekerte
cigarettába. Ted "sárkányt kergetett".
Ez egy sajátos formája a heroinélvezetnek, mely elsősorban
Kínában népszerű, de más országokban is dívik, ahol a heroin
nagyon olcsó. Amerikában azonban ez a módszer kevésbé
ismert. A "sárkánykergetés" úgy történik, hogy fólián
felizzítják a heroint, és beszippantják az ebből keletkező fehér
füstöt. A füst felfelé kanyarogva terjed, és egyeseket egy
sárkány farkára vagy leheletére emlékeztet. A földrajzi
távolság mellett a "sárkánykergetést" más is megkülönbözteti a
többi kábítószerélvezeti formától: Amerikában, legalábbis
eddig, nem érkezett olyan bejelentés, hogy valaki a heroin
ilyenfajta használatától meghalt volna.
59
Egy este Binion felhívta az ügyvédjét, és utasította, hogy
vegye ki Sandy Murphyt a végrendeletéből, melyben 900 ezer
dolláros házát és 300 ezer dollár készpénzt hagyott rá. - Ha ma
este nem öl meg... - folytatta. Aztán a lány tényleg megtette.
Pár nap múlva a szeretőjét, Rick Tabisht a rendőrök a
sivatagban találták meg, miközben Binion rejtett ezüstrúd-
készlete és pénze kiásásán ügyködött, melynek összege 5
millió dollárra rúgott.
A Clark megyei kórboncnok, Larry Simms csupán néhány
hete foglalta el hivatalát, amikor Ted Binion teteme az
asztalára került. Annak ellenére, hogy mindenki tudott Binion
heroin függőségéről, senki sem feltételezte, hogy
túladagolásban halt meg. Ezért toxikológiai vizsgálatokat
kellett végezni. Egyfajta nyugtatószert, Xanaxot találtak a
szervezetében, amelyről tudták, hogy Binion akkor szedte,
amikor le akart állni a heroinról. A Xanax azonban nagyobb
mennyiségben volt jelen a szervezetben, mint amennyit
véletlenül be lehet venni. Morfiumot is kimutatott a vizsgálat,
mely a heroin bomlásterméke. E leletek láttán, azzal együtt,
amit az áldozat múltjáról és a körülményekről tudni lehetett,
Simms a halál okának kábítószer-túladagolást, módjának pedig
gyilkosságot állapított meg.
A Clark megyei iroda kapcsolatba lépett egy másik
kórboncnokkal is Renóban, hogy nézze át az ügyet. Az illető
megerősítette Simms megállapításait. A jelentését legépelték,
és elküldték Clark megyébe.
A vizsgálatok több hónapot vettek igénybe, mialatt Binion
családját egyre jobban aggasztotta, hogy nem mondták ki teljes
bizonyossággal a gyilkosság tényét. Közben pedig kiderült,
hogy Sandy Murphy és Tabish szeretők.
Tom Dillard, akit Binion gyanakvó családja bérelt fel,
elküldte hozzám a renói kórboncnok jelentését. Első hívása
idején a Clark megyei kórnoncnok irodájából még nem hozták
nyilvánosságra a jelentéseket. Miután megtekintettem a renói
60
szakvéleményt, küldtem egy egyoldalas levelet Dillardnak,
hogy az információk alapján, amelyeket átnézhettem,
egyetértek dr. Simms következtetéseivel. De ekkor még nem
láttam az eredeti dokumentumokat Clark megyéből, sem pedig
a fényképeket. A levél elküldése után fel is hívtam Dillardot,
és közöltem vele, hogy mivel egyetértek dr. Simmsszel,
gondolom, rám már nincs is szükség.
Általában, ha egyetértek a helyi orvos szakértővel, nem
hívnak be tanúnak. Vagy éppen nem értek egyet, de akkor meg
azért nem hívnak be. Igazából az ügyek nagy többségében,
amikor a véleményemet kérik, nem kell tanúskodnom.
Gyakran megesik, hogy a vádlottat értesítik a külső szakértő
véleményéről (az enyémről), aztán az illető bűnösnek vallja
magát egy kisebb vádban. Akkor pedig senkit sem hívnak a
tanúk padjához, mert nem lesz tárgyalás.
De egyszer-egyszer mégis úgy alakul, hogy ki kell állnom a
bíróság elé.
Ahogy Tom Dillard elmondta, David Rogerset és David
Wallt, a Binion-ügy ügyészeit kissé zavarta, hogy ilyen sokáig
eltart, amíg Simms megállapítja a halál okát és módját. És bár
szakmailag a család alkalmazottja voltam, a kerületi ügyész
mégis azt akarta, hogy támogassam Simms véleményét az
előzetes tárgyaláson.
Gondoltam, kicsit alaposabban meg kell vizsgálnom a
jelentéseket. Mindent látnom kellett - a boncoláson készült
fotókat, a szövetmintákat, az elhunyt ruházatát és bármilyen
más rendőrségi jelentést, vagy dokumentumot. És el kellett
látogatnom a haláleset helyszínére is.
Az előzetes tárgyalás előtt Las Vegasba repültem, és
találkoztam Tom Dillarddal, aki elvitt a kórboncnok irodájába.
Először a fotókat láttam. Azonnal az a gondolatom támadt,
hogy valami hibádzik. Simms, úgy tűnt, érzékelte ezt, és
láthatóan kínosan kezdte érezni magát a jelenlétemben. Ezt
furcsának találtam, mert én szeretem, ha mások is megnézik a
61
munkámat. Ilyen módon, ha a nyomot rosszul értelmeztem,
még a tárgyalás előtt rábukkanhatunk a hibára. Simms viszont
láthatóan nem osztotta a véleményemet.
A halott szemeiről készült fényképek jól kivehető pontszerű
vérzéseket mutattak az alsó szemhéjak belső oldalán, melyek
nyaki nyomásra utaltak.
A pontszerű vérzések tulajdonképpen nyomás kö-
vetkeztében megrepedt hajszálerekből származnak. Ha a
nyakra nyomást gyakorolnak, a keringés megáll, és a
hajszálerek, az érrendszer leggyengébb részei, megre-
pedhetnek. Ez akkor is előfordulhat, ha valaki túl nagyot
tüsszent; ilyenkor bevérzés keletkezhet a szemen.
Ha valakinek befedik az orrát és a száját, a nyomás
elsősorban az orra és a szájra nehezedik, nem pedig a nyakra,
ezért nem jelentkeznek petechiák. Amikor azonban valaki
küszködik, gyakran nyomás nehezedik a nyakra is. A
fulladásos halál nyomait nehéz megtalálni, és tény, hogy a
fulladás még ritkább, mint a fojtás. Az 1960 óta elvégzett
ezernyi boncolási esetem között csak néhány tucat felnőtt
halott volt, aki fulladás következtében hunyt el.
Dr. Simms és én nem értettünk egyet abban a kérdésben,
hogy az alsó szemhéj belső oldalán a hajszálerek megrepedtek,
vagy csak vértolulás lépett fel. Abban azonban egyezett a
véleményünk, hogy a száj körül figyelemreméltó
zúzódásnyomok figyelhetők meg, vagy legalábbis a bőr
ledörzsölődött. Szintén mindketten észrevettük a kis, kerek,
gombnyomokra emlékeztető sérüléseket a halott mellkasán, és
még egy nagy zúzódást a bordákon. A halott csuklóin is
érdekes nyomokat láttunk - kis, kerek sérüléseket, olyanokat,
amelyek leginkább bilincs használatára utalnak.
Míg Simms és én egyetértettünk a felsorolt zúzódások
meglétében - mind rajta voltak a fotókon -, különbözőképpen
értelmeztük őket.
62
Simms helyesen szövetmintákat vett a test különböző
részeiről, és formaldehidben tartósította őket. Ezeket a
mintákat normális esetben a test minden szervéből ki kell
venni - a szívből, mindkét tüdőből, a hasnyálmirigyből,
mindkét veséből, az agyból, a májból, a mellékvesékből, és így
tovább. Akkor végezzük a legjobban a dolgunkat, ha a
boncoláskor mindegyik zúzódásról is veszünk mintát. Ebben
az esetben ez nem elég körültekintően történt meg.
Újra megszemlélve a fotókat, láttam egy zúzódást, ami
különösen felkeltette az érdeklődésemet. Még jó, hogy ebből
vettek szövetmintát. Ez a sérülés az alsó bordákon
helyezkedett el, és szemre úgy nézett ki, hogy csak közvetlenül
a halál előtt keletkezhetett. Ezt a feltevést megerősítette a
mikroszkopikus vizsgálat.
Amikor a testet sérülés éri - mondjuk, valakit szemen
találnak egy boksz mérkőzésen - hajszálerek repednek meg és
véreznek be, és mindennek eredménye az, amit mi úgy
nevezünk, hogy kék-zöld folt. Saját, természetes eszközeivel a
szervezet egy órán belül reagál erre a sérülésre. Az első
válasza a vérzés. Aztán, úgy egy óra múlva, odairányítja a
fehérvérsejteket, más néven gyulladásos sejteket. Ha egy
vérzésen ez nem látható, akkor tudni lehet, hogy még friss. Ha
valaki a zúzódást követően egy órán belül meghal, a szervezete
nem válaszol, és boncoláskor, a mikroszkóp alatt nem is lát-
ható más, csak friss vörösvértestek.
Ha Ted Binion a zúzódás megszerzése után még egy órát él,
találtam volna olyan sejteket, melyeket a szervezete a sérülés
helyére küldött volna, megkezdve az öngyógyítás folyamatát.
De nem ezt láttam a szövetmintában, a mikroszkóp alatt.
Mindez nagyon fontos az igazságügyi patológus számára,
de kevésbé érdekli a kórházi patológust, aki azzal foglalkozik,
hogy milyen módon halunk meg, és nem kifejezetten érdekli,
hogy mikor. A Bellevue Kórházban végzett munkám alatt a
legtöbb halál beálltát reggel 6-ra jegyezték fel, amikor a
63
nővérek körbejártak a gyógyszerekkel, és rátaláltak azokra,
akik az éjjel folyamán meghaltak. Ezeknek a betegeknek az
esetében nem számított a halál időpontja, ezért a halál idejének
mindig azt tekintették, amikor a testet megtalálták.
Egy pillanatig el kellett gondolkoznom: ha nem vehető
észre a test normális öngyógyító folyamata, akkor biztos, hogy
az áldozat a zúzódások megszerzése után kevesebb mint egy
órával meghalt. Ez utalhat haláltusára. Vagy lehet, hogy csak
kardiopulmonáris újraélesztésről van szó? Talán valaki
megpróbálta visszahozni az életbe, és így jött létre a
zúzódásnyom? Lehet, hogy egy barát jó szándéka okozta végül
a halált?
Barát volt, vagy ellenség - hogy derülhet ki?
Több hónappal később, a tárgyalás záróvitájában John
Momot, Sandy Murphy védőügyvédje ezt mondta: - Szereti a
férfit. A férfi szerette a heroint, a heroin pedig nem szeret
senkit. Jó mondat volt. Kezdettől fogva Sandy Murphyről szólt
az egész történet.
Ezt mondta Murphy a mentősöknek, és később a
rendőröknek is, amikor Ted Binion otthonához siettek. Ezt
mondta mindenkinek, aki végighallgatta, mielőtt a barátja
meghalt volna. Amikor a halál helyszínén is ezzel állt elő, a
rendőrök hittek neki. Tényleg túladagolásnak látszott a dolog.
A férfi ismert heroinista volt már tizenöt éve. Las Vegas végül
is egy kisváros; mindenki tudta, hogy Binion elvesztette a
szerencsejáték engedélyét, a családja híres házi kaszinóját, és
egy hosszú ideig tartó házassági kapcsolatot is - és mindezt a
drognak köszönhetően.
Tehát minden beleillett a képbe. Egészen a boncolásig.
Amikor egy élő emberen alkalmaznak újraélesztést, külső
sérülés lehet az eredménye. A mellkas dörzsölése és
pumpálása, egy életéért küzdő ember testének átfordítása - ez
mind okozhat zúzódást a testen. Több véredény
megroncsolódhat annak az igyekezetnek a következtében,
64
hogy valakinek az életét megmentsék. Nagyobb vérzések vagy
zúzódások akkor keletkeznek, ha a szív még mindig ver, és
pumpálja a vért. Ha az illető már halott az újraélesztés
megkezdésekor, csupán apró zúzódások lépnek fel. Ez azért
van, mert a vérzés akkor már passzív, mivel a szív megállt. Ez
persze nem azt jelenti, hogy nincs vér a testben; csak arról van
szó, hogy kis nyomás van mögötte. Képzeletben vágjunk el
egy kerti slagot, amikor a víz el van zárva: alig fog szivárogni
belőle valami. Ha azonban akkor vágjuk el a csövet, amikor
öntözünk vele, a nagy nyomástól kilövell belőle a víz.
Amikor megnéztem a Ted Binionról készült felvételeket és
a szövetmintákat, a dr. Simms által elképzelt történet kezdett
kibontakozni előttem. Nehéz helyzetbe kerültem. Azért
repültem a helyszínre, hogy támogassam azt a szakértői
véleményt, mely szerint Ted Binion kényszerű heroin- és
Xanax-fogyasztás következtében hunyt el. De egy ponton
másképp kezdtem látni a dolgot. Ezért nem tudtam
megesküdni az előbbi szakértői véleményre. És nem is tettem.
Általában ha valakinek az oldalán lépek be egy ügybe, és
eltérnek a vélemények, nyugodtan megbeszéljük a dolgot: a
másik ember így látja a dolgot, én meg úgy, de mindkettőnk
szándéka, hogy a halott mellett szólaljunk fel, az igazság
érdekében. Mindketten az igazságügyi orvostant képviseljük,
tehát a tudomány oldalán állunk. Az az igazságügyi szakértő,
aki úgy érzi, hogy a tárgyalóteremben jelen lévő felek
bármelyikének érdekében kell szót emelnie, biztosan bajba
kerül.
Ez akkor is igaz, amikor valaki a megyei kórboncnok
feladatát tölti be. Ez a pozíció nem követeli meg az embertől,
hogy a vád oldalára álljon. Mindig csak a tudománnyal szabad
szövetségben lennünk. Nem engedhetjük, hogy a pozíciónk
befolyásolja a szakvéleményünket.
Dr. Simms és én nehéz helyzetbe kerültünk, amikor azt
állítottam, hogy amit ő a jegyzőkönyvben "a szemben található
65
vértolulásnak" nevez, az számomra sokkal inkább pontszerű
vérzésnek tűnik. Azt felelte, hogy megvan a saját véleménye,
és nekem is meglehet az enyém, de szerinte nem lenne jó
tovább folytatni a vitát. Azonban lehetővé tette számomra,
hogy megtekinthessem az összes feljegyzést, fényképet és
mintát.
Miközben az eredeti feljegyzéseket nézegettem, rájöttem,
hogy valami nem stimmel. Ezeket összehasonlítva azokkal a
másolatokkal, amelyeket a címemre küldtek, láttam, hogy a
renói orvos szakértői hivatalban gépelt példány toxikológiai
jelentésében - melyről előzőleg kaptam is másolatot - volt egy
hiba. Ahelyett, hogy nanogramm per milliliterben tüntették
volna fel a Binionban talált Xanax mennyiségét,
milligrammban írták oda, mely az előbbi milliószorosa. Vagyis
"ng" helyett "mg"-t gépeltek a papírra.
Ebből az adatból vontam le először a következtetéseimet,
vagyis, hogy a szervezetben található gyógyszermennyiség
halálos. Pedig nem haladta meg a terápiás szintet, ezt pedig a
legtöbb ember jól viseli.
Patológusként tudom, hogy bármikor jöhet egy másik
szakmabeli, és ellenőrizheti a munkámat. Lehet, hogy
támogatni fog, de az is előfordulhat, hogy ellentétes véleményt
alakít ki. Különösen a családnak van joga szemrevételezni az
elvégzett munkát, és ez az oka annak, hogy egyidejűleg
mindent dokumentálunk, amit látunk. Diktafont használunk,
fotózunk, röntgenfelvételeket és a mikroszkópos metszetekről
diákat készítünk. Minden tehát, amit teszünk, úgy zajlik, hogy
bárki bármikor értékelheti, és tőlünk független véleményt
alkothat. Régebben csak azt tudtuk mondani mindenkinek,
hogy bízzanak meg bennünk. Kevés fotóval rendelkeztünk,
nem volt ruhaelemzés, nem volt független véleményalkotás. És
így rengeteg hiba is becsúszott.
Amikor kiléptünk a laborból, ahol átnéztem dr. Simms
leleteit és az időpontokat, tudtam, mit kell mondanom. - Most
66
már nem tiszta az ügy - jelentettem be Dillardnak. - Nem értek
egyet Simmsszel.
Dillard nem örült a hírnek.
A halálnak öt módja létezik: baleset, öngyilkosság,
gyilkosság, természetes halál és hirtelen halál. Dr. Simms
szerint Binion kábítószeres túladagolással elkövetett
gyilkosság áldozata lett. Én azonban úgy olvastam a
tényekben, hogy a Binion szervezetében található drogok
szintje nem volt elég magas ahhoz, hogy halált okozzon. Így
tehát bár öngyilkosságról is lehetett szó, valószínűtlennek tűnt,
hogy az áldozat a túladagolást választotta volna. Ezt a
véleményt pedig több tényre alapoztam.
Először is, szerintem, nem lehet "sárkánykergetés"
következtében meghalni. Az Egyesült Államokban biztos nem.
New York-i heroinos esetek ezreinek boncolásával a hátam
mögött, több hongkongi utazás (ahol a heroinélvezet
"sárkánykergetéses" módja nagyon népszerű), és az erre
vonatkozó szakirodalom részletes tanulmányozása után,
egyetlen halálesetet sem tudtam ezzel a módszerrel
kapcsolatba hozni. Így az esély, hogy Binion ilyen módon halt
meg, egészen kicsire csökken - még mindig lehetséges, de nem
valószínű.
Aztán ott volt az is, hogy nem találtak tűszúrás-nyomot
Binion testén. Ez azt jelenti, hogy nemcsak hogy nem lőtte be
magának, de akarata ellenére sem adta be neki senki a drogot.
Hogy került tehát a heroin a szervezetébe?
Több éves tapasztalatom szerint nagyon nehéz valakit arra
kényszeríteni, hogy bármiből eleget nyeljen le ahhoz, hogy az
a halálát okozza. Volt egyszer egy olyan ügyem, amikor a férj
puskát fogott a feleségére, és kényszerítette, hogy nyeljen,
miközben a nő magába küzdötte azt az altatómennyiséget,
amiről a férfi azt hitte, elég a halálához. Csakhogy tévedett, és
a felesége nem halt meg. Pedig az illető orvos volt, mégis hibá-
zott. Elég gyógyszert erőltetett az asszonyba ahhoz, hogy
67
elájuljon, de aztán magához tért, és a férje ellen vallott a
tárgyaláson.
Néha persze előfordulnak olyan halálos balesetek,
amelyeket gyógyszerek okoznak; különösen veszélyes, ha két-
vagy többfajta orvosság hatása összegződik, és olyan reakciót
vált ki a betegben, amit egyetlen gyógyszer nem tett volna.
Az első fénymásolt boncjegyzőkönyv, amit eljuttattak
hozzám, és amit átnéztem, olyan Xanaxmennyiségről
tanúskodott Binion testében, amennyit nem vehetett be akarata
ellenére, tehát kizártam a balesetet. Maradt az öngyilkosság és
a gyilkosság.
Ezután a pontszerű vérzések, a mellkason található
zúzódások, ezek frissessége, a halál körülményei és a
toxikológiai leletek fényében azt szűrtem le, hogy bár voltak
drogok Binion szervezetében, a mennyiségük nem volt
elegendő ahhoz, hogy végezzenek vele. Meg voltam győződve
arról, hogy a drogokról szóló adatok csak mellékes
jelentőségűek. Egyetértettem azzal a véleménnyel, hogy a halál
módja gyilkosság volt. Viszont szilárdan hittem, hogy az ok
fulladás.
Amikor ezt elmondtam Dillardnak, láttam rajta, hogy egyre
gondterheltebb lesz. A véleményemet akarta, de nem ezt várta.
Elnézést kért, és felhívta az ügyvédet, David Rogerset. Mint
kiderült, őt is aggasztotta ez az új, meglepő szakértői
vélemény.
Az előzetes tárgyalást másnapra tűzték ki. Eredetileg úgy
kerültem az ügybe, hogy tanúvallomásommal Simmst kellett
volna támogatnom. Azt vártam, mikor tesznek fel egy New
York-i gépre, köszönő szavak kíséretében, melyek mögött
valójában ez húzódik: "Hát, ebből nem kérünk."
Dillard, Rogers, Wall és én elmentünk vacsorázni, hogy
együtt átnézzük, mire jutottam. Hatkor, a tárgyalás előestéjén
leültünk egy asztalhoz, és elmagyaráztam nekik, milyen üggyel
68
van dolguk. Véleményem szerint az áldozatot egy különleges
fojtótechnikával ölték meg.
Ez a technika (a "burking") egy 1829-es, edinburghi ügy
vádlottjának nevéhez fűződik. William Burke-öt és William
Hare-t tizenöt gyilkosság elkövetésében találták bűnösnek. A
bűntettek után a tetemeket a helyi egyetem orvosi karának
adták el, hogy anatómia órán taneszközként használhassák
őket. Minden egyes holttestért tíz guinea járt. Hare, kettejük
közt a vezető, a társa
ellen fordult, és pár éven belül kikerült a börtönből. Burke-
öt felakasztották, és a teste pontosan azon az asztalon kötött ki,
ahová életében küldte az utánpótlást. A módszerük abból állt,
hogy a kezükkel lefedték az áldozat orrát és száját, miközben a
mellkasára ültek, így megakadályozva a légzést. Azért tették
ezt, mert úgy hitték, ez az eljárás nem hagy nyomokat.
Pedig hagyhat.
Vacsora közben elmagyaráztam, hogy amit én a képeken
pontszerű vérzésnek látok, arról Simms azt állítja, hogy
vértolulás - vagyis szerinte a hajszálerek nem roncsolódtak
szét. Ez pedig igen jelentős eltérés.
A vádnak minden oka megvolt arra, hogy a saját
szakértőjének higgyen. És ugyanígy a bíróságnak is. A külsős
szakértőkre sokféleképpen lehet tekinteni: felbérelt emberek,
karrieristák, nagyvárosi nagyágyúk, vagy, és ez a jobbik eset,
tökéletes szakemberek. Az itteni helyzet azonban
ritkaságszámba ment: két szakértő tanú - az egyik helyi, a
másik New York-i - a vád oldalán tanúskodva azt állítja, hogy
gyilkosság történt, de véleményük nem egyezik a halál okát
illetően.
Vacsora közben bejelentettem, tudom, hogy nem erre
számítottak, és tisztában vagyok vele, milyen problémák
adódhatnak ebből az egészből. Ha azt kívánják, haza is
mehetek. Ennek azonban volt egy jogi buktatója.
69
Ha a védelem képviselőivel lett volna találkozóm,
módjukban állt volna nem feltárni a véleményemet a vád előtt.
A vádnak azonban kötelező közölni bármit, ami segítheti a
védelem munkáját.
Mivel megkérdőjeleztem Simms tanúvallomásának egyes
részleteit, a védelem azt mondhatta
volna, hogy Simms megfigyelései nem voltak elég pontosak
- sőt, egyik megfigyelése sem volt az. Reális esélyt láttam arra,
hogy a véleménykülönbség miatt Simmst és engem is
megkérdez a védelem képviselője. Egyetértettünk a halál
módjában, az okában azonban nem, és ha ez a bíróságot
összezavarja, lehet, hogy a többi következtetésünket sem
fogadják el. Nehéz egy tanúról úgy gondolkodni, hogy csak
kicsit téved - vagyis hogy egy dologban nincs igaza, de minden
mást helyesen lát. Nekem pedig úgy tűnt, hogy Simms téved a
vértolulásos hajszálerek dolgában, valamint a mellkason és a
száj körül található zúzódások keletkezésével kapcsolatban,
tehát egészében véve rosszul látja Binion halálának körülmé-
nyeit.
De vajon hogyan reagál erre a bíróság?
Rogers és Wall merész elhatározásra jutott. Úgy döntöttek,
másnap reggel az előzetes tárgyaláson a bíróság elé tárják
mindkét véleményt.
Amikor tanúskodásra kerül a sor, fontos, hogy a szakértő
vallomásának minden részletét vegye át a jogi képviselővel.
Ezt hívják felkészülésnek. Egy szakértőnek sem szabadna úgy
belépnie a tárgyalóterembe, hogy nem beszélte alaposan át az
ügyet azzal a jogi képviselővel, akinek az oldalán tanúskodik.
A bíróságnak tudnia kell, hogy a szakértő tanú segédkezhet
a tényszerű bizonyítékok értelmezésében úgy, hogy speciális
információkkal szolgál. A szakértőket az esküdtszéknek meg
kell különböztetnie a csupán tényeket közlő tanúktól.
Az igazságügyi patológus általában szakértő és tényközlő
tanú is - tanúskodik mindarról, amit boncoláskor talált, és
70
értelmezi is a leleteket. Mondjuk, hogy három lövésnyomot
találok a háton.
Amikor beidéznek, és erről be kell számolnom, általában
megkérnek arra is, hogy mondjak véleményt a tények
jelentéséről. A kérdést rendszerint így teszik fel: - Ön szerint,
mi a halál oka? A háton található három nyílás - tény. Hogy
kimenetiek vagy bemenetiek, arról már eltérhetnek a
vélemények. Tehát a tanúvallomásomban a tények és a saját
véleményem keverékét nyújtom.
Eredetileg a család fogadott fel a Binion-ügy átvizsgálására,
mert meg voltak győződve arról, hogy gyilkosság történt; a
helyi szakértő azonban akkor még nem határozott. Az üggyel
való kapcsolatba kerülésemet követően Simms megállapította a
gyilkosság tényét, és a kerületi főügyész úgy döntött, hogy
felkér engem, mint a vád szakértőjét. Ez érdekes fordulat volt,
sőt, egyeseket meg is zavart.
Csodálattal tölt el, hogy legtöbbször az esküdtek értik a
szakértők vallomásait. Ez részben a bíró érdeme, aki
elmagyarázza nekik, hogy a szakértő segít betekintést nyerni
olyan fajta tudományokba, melyeket általában nem értenek az
emberek - akár anatómiáról, toxikológiáról, vagy vérfolt-
analízisről van szó. A szakértők azért vannak ott a tárgyaláson,
hogy segítsenek megérteni és értelmezni a bizonyítékot.
A nevadai Clark megye történetében az egyik leghosszabb
előzetes tárgyalás a Ted Binion-ügyé volt. Több mint két hét
alatt közel harminc tanú tett vallomást.
A meghallgatás 1999. augusztus 17-én kezdődött. Másnap a
sajtó beszámolt az ügyről, és közölte, hogy kimondták a
gyilkosság tényét, és hogy "a szervezet által elviselhető
mennyiségű"
heroint és Xanaxot találtak Binion szervezetében.
Dr. Simms előttem lépett a tanúk padjára. Ahogy várható
volt, azt vallotta, hogy a Binion testében található heroin
mennyisége a tűrési határ alatt volt, a Xanax azonban bőven a
71
végzetes szint fölé emelkedett. Megtekintették a
boncjegyzőkönyvet. Amikor David Rogers, az ügyész
bemutatta a boncolási fotókat, letették őket a védelem
asztalára. Sandy Murphy, az egyik alperes sírva fakadt.
Engedélyt kapott, hogy öt percre elhagyja a termet, és
összeszedje magát. Aztán visszajött, és a többiekkel együtt
meghallgatta dr. Simms szakértői véleményét. A halál oka:
túladagolás. A halál módja: gyilkosság.
Ebből én semmit sem láttam, mert amíg dr. Simms vallott,
én éppen Binion otthonát vizsgáltam át; fényképeket
készítettem, megnéztem a helyet, ahol a testet találták, és
általában igyekeztem megérteni a helyszínt, ahol a bűntettet
elkövették. Mert véleményem szerint bűntettel volt dolgunk.
Tom Dillard vitt el Binion otthonához, melyen még ott volt
a rendőrségi pecsét. Különösen azt tartottam furcsának, ahogy
Biniont megtalálták: egy tornaszivacson, a kemény padlón,
ahol azelőtt sosem aludt. Kiváló hely a fojtogatásra. A szivacs
még mindig ott hevert a földön. Az is nyilvánvaló volt
számomra, hogy a kertész beláthatott volna a szobába, és
észrevehette volna, mi történik, ha a függöny szét lett volna
húzva. A kertész azt vallotta, hogy a szoba el volt sötétítve az
esemény alatt, ez pedig korábban nem fordult elő. Nekem azt
mondták, hogy Binion egy nagy villában lakik, de az otthona
inkább egy külvárosi házra emlékeztetett, hasonló épületekkel
a környezetében.
Ebéd után szólítottak a tanúk padjára. Mint mindig, most is
velem volt a kék táskám, benne tudományos dolgozatokkal a
"sárkánykergetés" emberi szervezetre kifejtett hatásáról,
valamint a Xanax és a heroin használatáról, mellettük pedig
olyan dokumentumok, amelyeket ezzel az üggyel kapcsolatban
átnéztem. Gyors pillantást vetettem a két fiatalra, akik a
védelem asztalánál ültek, ügyvédeik társaságában. Sandy
Murphy és Rick Tabish úgy festett, mint egy fiatal
szerelmespár. A lány huszonhét volt, a férfi harmincnégy. Úgy
72
tűnt, nyugodtak; csak néha váltottak egy-egy szót egymással.
Tabishnek felesége, kis gyerekei voltak, Sandy pedig három
évig élt Binionnal. Bár halálbüntetéssel néztek szembe Ted
Binion meggyilkolásáért, nagyon lazák voltak, szinte
gondtalanok. Ez fel is tűnt nekem, mert általában a védelem
asztalánál az emberek merev testtartással szoktak ülni.
Tabish akkoriban börtönbüntetését töltötte, de az előzetes
tárgyalásra kiengedték. Sandyt házi őrizetben tartották.
Bokaláncot hordott, melyet egy alkalommal bézsszínűre fújt
be, hogy jól menjen ahhoz a miniszoknyás, testhezálló
kosztümhöz, amelyet aznap viselt.
Amikor vallomást teszek egy tárgyaláson, mindig
megpróbálom úgy igazítani a székemet, hogy a védelem
helyett inkább az esküdtek felé nézzen. Végül is a szakértőnek
a bírósághoz kell szólnia - a kamerákhoz; még csak nem is a
bíróhoz. Ez általában könnyebb akkor, ha az ügyvéd, akivel
dolgozom, átmegy az esküdtszék oldalára, így téve lehetővé
számomra, hogy láthassam őket.
A Binion-ügyben a vád nemcsak egy szakértőt szólaltatott
meg a halál okával és módjával kapcsolatban, hanem kettőt. És
ennek a kettőnek a véleménye nem egyezett.
Mivel nem volt idő az előzetes felkészülésre, nem tudhattam
meg, hogyan akarja a kerületi ügyész kezelni ezt a helyzetet.
Fogalmam sem volt arról sem, hogyan reagál majd a védelem
az elméletemre. Ők elég jól felkészülhettek, mivel a tanúk
listája és a várható tanúvallomások jóval a kihallgatás előtt
nyilvánosságra kerültek. Azt viszont nem tudta senki, hogy én
is ott leszek, és tanúskodom. Nagy meglepetést szereztem.
Amikor megkezdődött a kérdezés, nem tudtam nem
észrevenni, milyen sokat suttog Sandy Murphy az ügyvédje
fülébe, hogy állandóan mosolyog, és sokszor pillant át a válla
fölött a galérián ülő hallgatóságra. Aztán következett a
boncolás és a szakértői vélemény áttekintése. Megkérdezték
tőlem, milyen anyagot néztem át az ügyhöz. Azt feleltem,
73
huszonegy szövetet bemutató diát, és több mint két tucat
polaroid fényképet. Kijelentettem, hogy nem fogadom el a
kábítószer túladagolást a halál okául, és nem értek egyet azzal,
hogy az áldozat szervezetében a halálhoz elegendő heroin vagy
Xanax lett volna jelen. Megvizsgáltunk és szemrevételeztünk
néhány már megtekintett boncolási fotót. Rámutattam a Binion
szájánál, arcán és csuklóin található zúzódásokra, és a kis,
kerek nyomokra a mellkason.
- Mire utalnak ezek a sérülésnyomok? - kérdezte Wall.
- A kerek sérüléseket inggombok okozták.
Ez volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy valami
megváltozott a védelem asztalánál. Murphy és Tabish
mozdulatlanná dermedt, és rám bámult; már nem suttogtak, és
a könnyed mosoly is eltűnt az arcukról. És abban a pillanatban
olyan érzésem lett, amilyen csak tárgyalótermekben fogja el az
embert - ilyenkor furcsa kapcsolat alakul ki a vádlott és a
szakértő közt, mert a vádlott rájön, hogy valaki más is tudja,
mi történt. Murphy és Tabish arckifejezése láthatóan teljesen
megváltozott. Tulajdonképpen mialatt végigmondtam a
vallomásomat - vagyis szakértőként állítottam, hogy Ted
Biniont megbilincselték, lefektették a hátára, megfojtották egy
párnával, vagy puszta kézzel; a halál oka fulladás, módja pedig
gyilkosság -, úgy láttam, Sandy Murphy hirtelen elsápadt.
Az előzetes tárgyalás végére vádat emeltek a szeretők ellen.
Eldőlt, hogy együtt kell megjelenniük a gyilkossági
tárgyaláson, amely 2000. március 19-től május 19-ig tartott.
Nyolcnapos tanácskozás után végül a bíróság ítéletet hozott.
Ha voltak is véleménykülönbségek, sosem kerültek
nyilvánosságra.
Csakhogy más számadatok is irányították a tárgyalás
menetét. Megtudtuk, hogy Ted Binion 1 millió dollárt költött
egész életében heroinra. A kábítószer-kereskedő tanúsította,
hogy Binion három-négynaponta felhívta telefonon, hogy
bizonyos mennyiségű heroint kérjen tőle. A Binion halála
74
előtti napon azonban sokkal több heroint kellett szállítania a
házhoz. A halálesetet megelőző néhány hétben, három
mobiltelefonja egyikén Murphy naponta harmincszor is
felhívta Tabisht - viszont egyszer sem azon a napon, amikor a
hulláját megtalálták. Murphy mindössze néhány évvel
korábban érkezett Las Vegasba húszezer dollár spórolt
pénzével, melyet, a vallomás szerint, azonnal elszórt a Caesar's
Palace-ban, huszonegyezéssel. Ezért kellett munkát vállalnia a
Cheetah's nevű topless bárban. Itt találkozott Binionnal, akit
éppen akkor hagyott el a felesége. Találkozásuk első
éjszakáján Binion 1300 dollárt ajánlott fel a lánynak, aki
ezekkel a szavakkal utasította vissza:
"Nem kell a pénzed." Akkor még nem tudta, hogy a férfi
vagyona harmincöt és negyvennégy millió között mozog.
A bizonyítékok közé tartozott 386 bűnjel a vád, 167 a
védelem részéről. Két ügyész és öt védőügyvéd kérdezte ki a
tanúkat: a vád 93 embert idézett be, a védelem 23-at.
Én a vád színeiben tanúskodtam; Cyril Wecht, egyik
legközelebbi barátom, akit kollégaként is csodálok, a védelem
oldalán jelent meg. Ez megesik: gyakran valaki, akit ismerek
és tisztelek, a másik oldalt képviseli. És ez így van jól.
A Binion ügy előzetes meghallgatásának eredményeképpen
a védelem kénytelen volt amellett érvelni, hogy Binion
túladagolásban halt meg - balesetben vagy öngyilkosság
következtében. Wecht a számukra egy tizenhét oldalas
jelentést, melyben az állt, hogy Binion "heroin és Xanax
kombinációjától, túladagolásban halt meg", és ez egy kitervelt
öngyilkosság része volt. Aztán azt írta, hogy nem talált olyan
bizonyítékot, "amely szerint megfojtották volna", valamint
hogy "Binion először heroinfüstöt lélegzett be, mint ahogy
korábban is, és ez vezette ahhoz, hogy az öngyilkosság
gondolatával foglalkozzon."
A kerületi főügyész nem ismertette Wechttel a halál összes
körülményét. Wecht és én nem ugyanazokat a tényeket vettük
75
figyelembe, hiszen csak azt vizsgálhatjuk meg, amit elénk
tárnak, vagy amit magunk kérünk.
A szakértő kötelessége részben az, hogy feltételezze, az
ügyész, vagy a védőügyvéd nem a teljes történetet adja elő
neki. Mindenki elfogult, és kidolgozza a saját elméleteit.
Persze nem kell feltételezni a szakértőről, hogy eleve
előítéletekkel lép az ügybe, de elkerülhetetlenül mindannak a
hatása alá kerül, amit lát, és tudatosan harcolnia kell az ellen,
hogy bármelyik fél irányába elfogultságot érezzen.
A Binion-ügyet besározták. A bírósági tévécsatornán
elhangzott, hogy egy Jim Shellow nevű szakértőt hívtak
Wisconsinból csak azért, hogy az én véleményemet
átvizsgálja. Én sosem hallottam róla, a médiában azonban
többször volt szó a hírnevéről, és arról, milyen ügyesen tudja
támadni az igazságügyi szakértőket.
Négy órán át gyötört, hangsúlyt fektetve a Simms-féle
vélemény és az enyém közti különbségekre, és támadva azt a
meglátásomat, hogy a csuklósérülések bilincstől származtak.
Felvetette, hogy inkább Binion óraszíjának a nyomai látszanak
a bőrön. Én azonban New Yorkból jöttem, és több mint
negyven éve gyakorlom az igazságügyi orvostant. Rengeteg
bilincs-horzsolást láttam már - és ezek is azok voltak. A per
után egy illető, akit nem idéztek be, elmondta Tom Dillardnak,
hogy egy gyémántberakásos bilincs okozta a sérülést, melyet
Sandy Murphy egy drága szexshopból szerzett be.
Shellow nagyszerű ügyvéd volt. Kijátszotta az összes régi
trükköt: saját irományaimból olvasott fel, kiemelve néhány
dolgot a szövegkörnyezetből; megpróbált feldühíteni azzal,
hogy azt mondta, elfogult vagyok; célzott arra, hogy az összes
tény ismeretének hiányában dolgozom (utalva arra, hogy nem
vagyok odavalósi, amiben egyébként igaza volt).
Ha a szakértő hagyja, hogy effajta dolgok felbosszantsák, az
sajnálatos következményekkel jár, mert a bíróság nem szereti a
dühöngő szakértőket. Inkább a professzoros stílusú, hidegfejű,
76
magabiztos személyeket kedvelik, akik betéve tudják a
szakterületüket, és a múltjuk miatt sem kell szégyenkezniük.
Shellow állítása szerint azt vallottam, amit a család hallani
akart. Sokat foglalkozott azzal a régebbi kijelentésemmel is,
hogy "jól érzem magam" a hullaházban. Ez történetesen így is
van.
Wecht is megkapta a magáét, amikor kiállt a bíróság elé:
általában azt hozták fel vele kapcsolatban, hogy szerepelt egy
1995-ös, nagy port kavaró tévéműsorban, melynek
"Földönkívüliek boncolása: tény vagy kitaláció" volt a címe.
Negyven év munka után sokat lehet valakinek a képébe vágni;
ezért van, hogy sok jogi képviselő tapasztalatlanabb
szakértőket keres: ha nincs háttér, nincs mit ellenőrizni.
Az ellenkező oldalon álló képviselő néha átnézi azokat a
fajsúlyosabb ügyeket, melyekben dolgoznom kellett, John F.
Kennedy és Martin Luther King meggyilkolásának a
Kongresszus kérésére végzett újravizsgálásától kezdve, az O. J.
Simpson-ügyben tett tanúvallomásomig, valamint a Romanov
család és John Belushi halálával kapcsolatos konzultációkig.
A televízió nagyszerű szolgálatot tesz azoknak, akik
zavarba akarják ejteni a szakértő tanút, de ugyanilyen célt lehet
elérni az internettel is. Egyik nap, amikor a szünetben a
kerületi főügyész irodájában ücsörögtem, megdöbbentem,
hány e-mait fut be Wallhoz azoktól, akik a tévében
figyelemmel kísérik a pert; többen javasolták, hogy Wall ássa
alá Wecht vallomásának a hitelét azzal, hogy a földönkívüli
showról kérdezi.
Az információk, melyek az interneten keringenek, alapot
adnak a támadásokhoz. Néha persze egyes dolgok kitudódása
bizonyítékként szolgálhat, mint a Simpson-ügyben, amikor
valaki a bíróságon kívülről néhány képet küldött be O. J-ről.
A fotókon Bruno Magli cipő volt a férfin, az a márka,
amivel valaki Nicole Brown Simpson és Ron Goldman
halálának helyszínén véres cipőnyomokat ejtett.
77
Nem lehet tudni, mi tesz érdekeltté egy esküdtszéket - kinek
hisznek, és kinek nem. A szakértők rosszul teszik, ha
jóslatokba bocsátkoznak. És azt sem kellene hinniük, hogy
egyetlen bíróságon eltöltött napjuk gyökeresen megváltoztatja
az ügy kimenetelét.
A Binion-ügy esküdtjei 2000 áprilisát és májusának egy
részét ülték végig a tárgyalóteremben. Aztán nyolc napra
visszavonultak. Végül május 19-én, pénteken, délután négy óra
után visszatértek Joseph Bonaventure kerületi bíró
tárgyalótermébe. Sokat foglalkozott a média azzal a ténnyel,
hogy négy esküdt napszemüvegben jelent meg, és többen
mintha sírtak volna. Kérdéses, hogy ez mennyire igaz, és hogy
mit jelent, de ehhez hasonlatos látvány soha senkit nem
fogadott még tárgyalóteremben.
A tévénézők élőben figyelhették, ahogy Sandy Murphy és
Rick Tabish értesül a sorsáról. Állva maradtak, miközben a
szószóló kihirdette a döntést: bűnösök gyilkosság vádjában.
Én nem voltam jelen a bíróságon, így ezt nem láthattam.
Két nappal később hallottam a hírt - ugyanis akkor gratulált
valaki. Az ilyen üzeneteket nehéz megérteni. Számomra nincs
győzelem vagy kudarc a tárgyaláson.
78
A test belsejében
Úgy hívják, Y metszés, de sokkal inkább olyan, mint egy U
betű, farokkal. Kezet a kesztyűbe, szikét a kézbe, szikét a
bőrhöz - húszezerszer csináltam már, és az évek folyamán a
szögletes ipszilon két vonásból álló U-vá kerekedett.
A szike hatalma óriási. Habár súlya csekély, a csukló
megdöntésével azonnal áthatol a bőrön. Már évekkel ezelőtt
felhagytam azzal a pillanatnyi, tétova várakozással, amit kezdő
orvosoknál lehet megfigyelni, amikor kezüket a bőr fölött
tartva haboznak. Most már alig várom, hogy bejuthassak a
testbe, és láthassam, mi történt ezzel a férfival, aki az ünnep
alatt halt meg; akit úgy találtak meg a nappali padlóján, hogy
kábelek voltak a nyaka köré tekerve.
Amint a szike a bőrbe hasít, a bal válltól, a mellbimbók alatt
a jobb váll felé kell irányítani: egyetlen sima és gyors
mozdulat, melynek következtében a bőr úgy válik ketté, akár a
barack a magva mentén. Egy kis vér kiszivárog az átvágott
véredényekből, de mivel a szív nem ver,
nincs nyomás mögötte. Aztán felemelem a szikét, az U alak
aljához helyezem, és az alhas alsó részéig tolom, a szegycsont
alatt, egyenesen lefelé, a köldököt balra kikerülve.
Vannak másfajta metszések is, de az Y a legelterjedtebb. Az
Y lehetővé teszi, hogy könnyedén felemelhessük, és
hátrahajthassuk a bőrt. Az sem megvetendő szempont, hogy jól
lehet összevarrni. Az áll alatt is egyenesen, lefelé vágunk, ha
arrafelé keresünk valamit, mert néha ez is előfordul. Ha kisebb
sérülés van a nyakon, mint például a kézzel történő fojtás
esetében, akkor egy lefelé irányuló metszést végzünk, hogy
tisztábban lássuk a légcsövet, a véredényeket, és a nyak szer-
kezetének egyéb részeit. Így derül ki, van-e egyéb sérülés, és
ha igen, mi az.
79
A szikék pengéje nagyon éles, de könnyen eltompul, amikor
csontot, porcot vagy szövetet vágunk vele. A pengék
eldobhatók; a boncolás folyamán háromszornégyszer szoktuk
cserélni őket, hogy mindig éles eszközzel dolgozhassunk. A
szike nyele marad, csak a pengét kell eltávolítani. Ugyanúgy,
mint a konyhai kések esetében: minél élesebb a penge, annál
jobban irányítható, és annál kevésbé valószínű, hogy az ember
megvágja magát.
Az amerikai átlag szerint a patológusok hét boncolás során
egyszer megvágják magukat. Nagyon könnyű az ujjba futtatni
a szikét, különösen mélyen a test belsejében, amikor az ember
vakon dolgozik, és leginkább érintéssel tájékozódik.
A legtöbb tetemben nincs fertőző kórokozó, de azért nem
árt vigyázni. Azok a patológusok, akik védekezés céljából
fémhálós kesztyűt viselnek - sokan teszik ezt a HIV vírus
megjelenése óta -, elvesztették azt a képességüket, hogy
tájékozódjanak a testben; hogy egyszerűen egy érintésből
kitalálják, milyen betegség, vagy gyulladás van jelen a
szervezetben, vagy milyen idegen tárgy található abban a
szervben, amit az ujjbegyükkel tapogatnak. Vannak, akik
cowboyoknak hívnak minket azokat a patológusokat, akik még
mindig latex kesztyűt használunk. Azt mondják, mackók
vagyunk. Pedig nem. A régi iskolát követjük, mely egyszerű és
érthető. Egyébként is, a fémszálas kesztyűben nehéz megfogni
a kisebb dolgokat.
A szakma egyik veszélye, hogy valamit elkapunk. Nekem
például tüdőbajt és hepatitist is sikerült összeszednem. A
hatvanas években megvágtam az ujjamat, és kialakult egy
súlyos streptococcus fertőzésem, amelyet orbáncnak hívnak.
Ez a fertőzés az 1920-as és 30as években több boncoló orvos
halálát okozta; amikor viszont én kaptam meg, penicillinnel
könnyen ki lehetett kezelni. Bár a kezelés alatt penicillin
allergiát kaptam. A gyógyszerek csodái mellett a
mellékhatásaikkal is számolni kell.
80
Felemelem a kezemet a testről az első vágás végén, a
köldöktől balra, a szeméremcsont táján. A hagyomány szerint
balra vágunk a köldök mellett, mert egy ínszalag útban van
jobboldalt, mely a köldökzsinór maradványa; de ugyanez a
hagyomány arra is int, hogy tartsuk tiszteletben a születést, és
ne vágjuk át a köldökrészt.
Ami egy nappal korábban zárt rendszerként, életként
működött, most a szakértő előtt szétnyitva terül el, készen arra,
hogy átvizsgálják.
Ez a megtiszteltetés senki másnak nem jár ki. Valóban nagy
dolog átkutatni a testet a nyomok után, amelyek a halál okára
utalnak. Mivel a család, vagy az állam kérte fel a patológust
erre a feladatra, mint orvos, egyedülálló helyzetbe kerül.
Tiszteletben kell tartanunk a kérést, hogy derítsünk fényt
mindenre, amire lehet, és "szólaljunk fel" a halott érdekében.
És végül, tisztelnünk kell az egész folyamatot és az elhunytat
is. A test szent, ránk bízták, jóllehet, csak rövid időre.
A döntés, hogy kinek van szüksége szószólóra, a társadalom
kezében van. A legtöbben azt gondolják, hogy a nem
természetes haláleseteknél a boncolás automatikusan
napirendre kerül. Pedig nem így van.
Az első döntés bármilyen fajta halál helyszínén azé a
személyé, aki megtalálja a testet, akár kórházi nővér az illető,
akár egy családtag, aki az ágy szélén ül, akár a rendőrök,
akiket odahívtak. Minden halál esetében valakinek döntést kell
hoznia, elsőként arról, ki írja alá a halotti bizonyítványt. Ez
pedig az adott ország vagy terület rendeleteitől függ. Az esetek
hetvenöt százalékában a háziorvos bocsátja ki ezt a
dokumentumot, és a halálesetet nem jelentik a patológián. A
jelentéseket követően hetvenöt százalékban úgy adják ki a
halotti bizonyítványt, hogy csupán a körülményeket és az ese-
ményeket szemrevételezik, a testet csak kívülről.
A gyanús vagy nem természetes halálesetek azonban az
igazságügyi patológus hatáskörébe tartoznak, és a boncolást el
81
lehet végezni a család engedélye nélkül is. Ilyen esetekben
nem hozzuk a családot olyan helyzetbe, hogy jóvá kelljen
hagynia a boncolást, vagy hogy tiltakozzon. Martin Luther
King meggyilkolásakor például az özvegy borzasztó nyomás
alá került, mert engedélyt kellett adnia a boncoláshoz. Erre
egyáltalán nem volt szükség: gyilkosság történt, tehát el kellett
végezni a boncolást.
Amikor lejövök a boncterembe, el kell döntenem, hogy a
halál körülményei szükségessé teszik-e a boncolást. Néha
nemet mondok, mert az eset természetes halálnak látszik, de a
család mégis azt kívánja, hogy végezzem el a vizsgálatot. Bár
minden adófizető polgárnak megvan a joga arra, hogy
boncolást kérjen, a költségek a családot terhelhetik, emiatt
pedig sokan elállnak a kéréstől. Ebben a tekintetben tehát a
gazdagok helyzete kedvezőbb: azok a családok, amelyek
megtehetik, magán patológust fogadnak fel. A magam részéről
nem értek egyet ezzel a rendszerrel, mert azt gondolom, ha az
eset az én hatáskörömbe tartozik, és a család szeretné, hogy
boncoljam fel a halottat, az eljárást ingyen kell lefolytatni.
Az eredmény az, hogy a legtöbb öngyilkossági esetet nem
boncolják fel. Ugyanez a helyzet a legtöbb halálos autóbaleset
áldozataival, annak ellenére, hogy a vizsgálat sok
információval szolgálna arról, hogyan halt meg egy illető, és
hogyan lehetne fejleszteni a közlekedésbiztonságot. Ha valakit
fejbe lőnek, és miután évekig kómában feküdt, meghal,
szükség van a boncolásra, mivel az ügy attól kezdve
gyilkosságnak számít, és lehet, hogy valakit beperelnek az
áldozat megöléséért.
Minden eset más, és mind megérdemli, hogy a lehető
legprofibb módon kezeljük. Az én szerepem az, hogy
"felszólaljak" a halott nevében, tehát azok mellett tanúskodjak,
akiknek a halálával kapcsolatban kérdések merültek fel. Olyan
esetekben is megpróbáltam felszólalni, mint Martin Luther
Kingé vagy John F. Kennedyé. Először boncolok, aztán
82
következik a dolog igazságügyi része: vagyis vizsgálódom és
nyilvánosan vallomást teszek. Erről szól az igazságügyi
orvostan.
Ennek hosszú hagyománya van. Julius Caesar testé nek
átvizsgálása után Antistius, az orvos szólt az összegyűlt
szenátorokhoz, és jelentette, hogy huszonhárom szúrásnyomot
talált a testén, de csupán egy volt halálos. Azonban nem az
ókori Róma, hanem a középkor Angliája szolgáltatta a modellt
a modern amerikai patológiai gyakorlathoz - és ez az egyik oka
annak, hogy még ma is, sok nem természetes haláleset marad
rejtély.
Az amerikai megyéknek csupán a fele végezteti kór-
boncnokkal a halottkém munkáját. Mindannyian orvosok,
azonban kevesebb mint négyszázan főállású igazságügyi
patológusok - vagyis olyan szakértők, akik külön
szakképzésben részesültek a halál körülményeinek
megállapítására és ezek elmagyarázására a bíróság előtt.
A nemzeti előírások is hiányoznak a nem természetes
halálok - gyilkosság, öngyilkosság és baleset - vizsgálatához,
valamint a helyszínen található bizonyítékok megőrzéséhez,
lejegyzéséhez és begyűjtéséhez. Egyes helyeken a rendőrség
szigorú szabályokat követve őrzi meg és gyűjti össze a
helyszínen a nyomokat. Legtöbbször azonban a követelmények
sokkal lazábbak.
Amerikában nincs egységes módszer a nem természetes
halálesetek vizsgálatára. Nem bánunk méltóképpen a
halottakkal.
Ennek egyik legtragikusabb példája, amikor 1963.
november 22-én John F. Kennedy testét dallasi kórházi
orvosok vizsgálták. Miután a holttest visszakerült Wa-
shingtonba, olyan patológusok, akiknek sem képzettségük, sem
jártasságuk nem volt lövésnyomokkal kapcsolatban, újabb
vizsgálatot folytattak. Az országot éveken át tartó, szívfájdító
tépelődéstől lehetett volna megkímélni, ha egy emberölési
83
ügyekben jártas igazságügyi patológus végezte volna el a
boncolást.
Elhallgatott volna az összeesküvéssel kapcsolatos
szóbeszéd.
A patológusnak ritkán kell meghatároznia az erőszakos
halál okát. Általában a bemeneti nyílások, a fojtás nyomai
vagy a szúrt sebek magukért beszélnek. A megfelelő orvosi
vizsgálat azonban eloszlatja a rejtélyt, mely a nem természetes
haláleseteket körüllengi.
Lehetett volna 1963-ban is így. Ma viszont ez kell, hogy
természetes legyen.
Valaha a bűntett kiderítése vallomásoktól, szemtanúktól és a
besúgóktól függött. Ma azonban a tudományra alapozhatunk -
de csak akkor, ha képzett és tapasztalt szakmabeliek művelik.
Enélkül a gyilkosságok - még azok is, amelyek tárgyalása
hónapokig megy a televízióban - megoldatlanok maradnak.
Igazából pont azok, akiknek a védelem volna a feladatuk,
gyakran mennek úgy a bíróságra, hogy nincsenek birtokában
annak a bizonyítéknak, amely valakinek a bűnösségét vagy
ártatlanságát igazolhatná, legyen szó akár a legförtelmesebb
bűncselekményről. Ez a jel lehet olyan apró, mint egy
anyagrost, vagy olyan egyértelmű, mint egy véres nyom, amit
egy olasz cipő talpával ejtettek. De a bizonyíték mindig jelen
van. Csak éppen sokszor szó szerint rátaposnak - vagy éppen
átlépnek rajta - azok, akik a helyszínre érkeznek. Vagy a nyom
elkenődik, amikor egy testet átfordítanak, hogy elvigyék a
hullaházba.
Minden test tényeket tárhat fel. Ott lehet az egyén és a
család teljes kórelőzménye, és akár a halál időpontja, oka és
módja is, a legapróbb részletekig. Hozzáértő embereknek
kellene dönteniük arról, hogy mikor történjen nyomozás. De
sajnos nem mindig így alakul.
Minden egyes boncoláskor fokozottan tudatában vagyok
annak, hogy az emberek különböznek egymástól, hogy nincs
84
két egyforma bél sem, és amit teszek, tulajdonképpen olyan,
mintha egy templomba lépnék be. Egyfolytában eszemben van,
még akkor is, ha az egész folyamat nagyon megszokottá vált a
számomra, hogy ezen az illetőn most először végeznek
boncolást. Mindenki a másikétól különböző életet él, és a
boncoláskor ez meg is mutatkozik. Nekem, a patológusnak
adatott meg egyedül, hogy betekintsek a testbe; hogy
olyanfajta belső vizsgálatnak vessem alá, amit senki még egy
operáló sebész sem - végezhetett el rajta. És mindezt törvényes
kérésnek eleget téve teszem, mely lehet, hogy nem találkozik a
család tetszésével. De meg kell lennie. A társadalom igénye,
hogy megtudjuk és dokumentálhassuk, mi történt, aztán pedig
a bíróság elé tárhassuk a tényeket. Ez fontosabb, mint a család
kívánsága. Különben az a személy, aki felelős a halálért, nem
nyeri el büntetését.
Ezért kell már első alkalommal jó munkát végezni; mert
utána a testet elnyeli a sír. A törvény, szinte amint kész vagyok
a munkámmal, egyszerűen megfosztja az államot a hatalmától.
A temetés előtt az állam több mindent tehet. Amikor azonban a
test a földbe kerül, a családnak nagyobb a befolyása, és ők
döntik el, szó lehet-e újabb vizsgálatról. Ezért érdemes
alaposan megnézni mindent, nagy tisztelettel adózva annak a
küldetésnek, hogy a halott nevében "szólaljunk fel". Nem jó
sietni, mert kihagyhatunk valamit, és talán vissza nem térő
lehetőséget mulasztunk el. Sőt mi több, annak ellenére, hogy
milyen egyértelműnek látszik a halál oka, felelősek vagyunk
azért, hogy teljes, mindenre kiterjedő boncolást végezzünk. Ez
tehát azt jelenti, hogy mindent meg fogok vizsgálni.
Végül is a férfi, aki ma az asztalon fekszik, megérdemel
ennyit. Valaki meggyilkolta, és az igazságnak győznie kell. A
könyökömnél ott sorakoznak azok az eszközök, melyek
segíteni fognak, hogy bejussak a testbe, és megvizsgáljam. Itt
van a szike, vékony pengéjével; egy csontfűrész, mellyel fel
lehet tárni a koponyaüreget, és át lehet vágni a bordákat; egy
85
kis csavaros eszköz, mely csavarhúzóra emlékeztet: ez emeli
fel a koponya felső részét, ahol a fűrész áthatolt; egy szervkés,
mellyel a májat, és egy agykés, mellyel az agyat lehet részekre
bontani; kétféle olló: az egyik élesebb, és a test kisebb szerveit
nyitja fel, és egy másik, tompább élű a belek felvágásához; és
itt van minden szerszám közt a legfontosabb: a vonalzó meg a
mérleg.
A szervek leírásának nagy része elég egyéni - hiszen az
emberek másképpen látják a színeket, és a merevséget is saját
érzékelő képességüknek megfelelően ítélik meg. A szervek
méretét és súlyát átlagértékhez kell viszonyítani. Egy normál
szív súlya 320 és 350 gramm között van; 400 grammtól kezdve
megnagyobbodásról lehet beszélni. Tehát elég kisméretű,
jóllehet az életünk fűgg tőle. A test legnagyobb szerve a máj;
súlya 1200 és 1500 gramm között van.
Az emlős állatoknak alapvetően ugyanolyanok a szerveik,
mint az embernek, és a csontfelépítésük is hasonló: a zsiráf
ugyanannyi nyak- és gerinccsigolyával rendelkezik, mint az
ember; az egérnek is van szíve, mája, tüdeje, veséi és
epehólyagja. Még egy gerinctelen egysejtű is képes mindarra,
amit milliárdnyi sejtünkkel mi, emberek teszünk: lélegzik,
eszik, ürít és mozog. A növények is táplálkoznak, széndioxidot
használnak fel, és oxigént bocsátanak ki. A bolygónkon
található élet sokféleségét látva, csak lenyűgözőnek találhatjuk
mindazt, ami belül rejtőzik.
Az ember csodálatos lény; szerveinknek rengeteg speciális
szerepe van, mely az évmilliárdok során alakult ki. A vese
önmagában is egy csoda. Ami azonban mindig ámulatba ejt, az
az emberi testben rejlő szövevényes kapcsolatrendszer.
A metszést követően a bőrt hátrahúzzuk, és a szövetek színe
azonnal láthatóvá válik. Szénmonoxid-mérgezések esetében
például az izmok rózsaszínűbbek, mint más testekben, mert a
szénmonoxid-molekula vörösvértestek hemoglobinjában
vashoz kötődik - ez élénk rózsaszín árnyalatot eredményez. A
86
hasfal vastagsága, mely nagyrészt zsírszövetből áll, az illető
jóltápláltságáról árulkodik. 1-2 cm normális, a 3 cm már
kövérségre utal.
A női magazinokban megjelenő modellek mindig
meglepnek: bármelyik igazságügyi szakértő csontsoványnak
minősítené őket. És ez lenne feljegyezve a
boncjegyzőkönyvükben is. A normális állapotban lévő testen
van némi zsírréteg.
A szikével a szövetek alatt haladva, nagyon odafigyelek,
amikor a bőr és a bordázat között vágok. Azon a helyen a bőr
ugyanis igen vékony, és nem szeretném kilyuggatni, mert az
problémát jelentene a balzsamozásnál. Nem akarom
meggondolatlanul eltörni a bordákat sem. A has izomzata
vékony, és a hasfal legnagyobb része általában másfél centi
vastag, sárga zsírszövetből áll.
Drámai hatást kelt, ahogy a bordák felfelé ívelnek, a szívet
és a tüdőt védelmezve - mégis mögéjük kell hatolnom. Ami a
bordákat összeköti a szegycsonttal, ezzel a nyakkendő-
alakzattal, mely végighúzódik a mellkason, csupán könnyen
vágható bordaporc.
A szegycsont alatt található a jobb és bal oldali belső
emlőartéria, mely az utóbbi pár évben fontossá vált a
koszorúér-műtétek során. A bordaporcokat szikével,
porckéssel vagy fűrésszel elmetszem. Mindenkinek saját
döntése, hogy mit használ, de az is közrejátszik a választásban,
hogy hány éves az elhunyt. Ha ugyanis fiatalabb harminc
évesnél, az elülső porcot egy éles késsel könnyen át lehet
vágni. Ha idősebb, akkor a porc meszesebb és keményebb. A
fülünk például porcból áll. Kemény, de hajlékony: Ha valaki
megpróbálja átszúrni, hamar rájön, hogy nem könnyen engedi
át magán a tűt; erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy áttoljuk
rajta. Ugyanilyen a bordaporc is.
A férfi; akinek a teste itt fekszik előttem, elmúlt ötvenéves.
Új pengére lesz szükségem, amint átvágtam a bordákat.
87
Félrehajtva a szegycsontot és a hozzá kapcsolódó porcot,
látom, hogy a test nedves belső szervei sajátos színekben
pompáznak. És akkor az előttem fekvő test felfedi egyediségét.
Mivel úgy halunk meg, ahogy éltünk, a jó és a rossz szokások
feltárulkoznak a szakértő szemei előtt.
Először is: az anatómiai különlegességek. Ilyen min-
denkinek van: egy apró rekeszsérv; vagy egy megna-
gyobbodott szív, melyet eddig nem vettek észre; vagy egy
dohányos kátrányos tüdejének rémes látványa. A bal here
normális esetben lejjebb van, mint a jobb. Ha a jobb oldali
helyezkedik el mélyebben, az annak a jele, hogy a test szervei
az ellentétes oldalon találhatóak. Ezt "situs inversusnak"
hívják, mely annyit jelent, hogy a szervek áthelyeződtek. A
szív a mellkas jobb oldalán van a bal helyett; a máj az alhas bal
oldalán keresendő, nem a jobbon.
Tehát mindegyik boncolás tartogat valami egyedülállót,
amilyet még sosem láttam, és amiből tanulni lehet. Volt, hogy
gyomrok belsejében fülekre bukkantam, melyeket verekedés
közben haraptak le, de előfordult ennél rosszabb is. Egyszer
egy férfi levágta a saját hímvesszőjét és lenyelte, mert el akart
vérezni. Hogy miért nem fájt neki a vágás? Mert az elvérzés
nem fájdalmas egy olyan ember számára, aki érzelmileg beteg.
Sokan számolnak be olyan egyénekről, akik kitartóan
verekszenek annak ellenére, hogy egyfolytában ütik őket; az
emberek ilyenkor azt hiszik, hogy egy szupererős személlyel
van dolguk. Nem igaz. Az érzelmi zavarokkal küzdő emberek
nem erősebbek, csupán nem ugyanúgy reagálnak a fájdalomra,
így tovább bírják. Az eredmény a boncoláskor látható; és ha a
szellemi kórtörténet is elérhető, és alapos munkát végzünk,
tanulhatunk az esetből. Aztán a tudást továbbadhatjuk. Ezek
olyan dolgok, amikről a rendőrségnek tudnia kell.
Minden alkalommal, amikor felnyitunk egy testet, mi
vagyunk a legbizalmasabb tanúi annak, ami életében történt
vele: az elfogyasztott alkohol, a kedvelt szexuális szokások, a
88
megszült gyerekek, vagy éppen az okok, amiért nem jöhetett
létre terhesség - mindez a szemünk elé tárul. Az edzések
eredménye megmutatkozik az izomzatban és a
csontsűrűségben. Drog, családi problémák, munka, otthoni
erőszak - összehasonlítjuk azt, amit látunk, azzal, ami
normális, és mindent lejegyzünk.
A legtöbb haláleset természetes módon zajlik le. Mivel
senki nem volt az illetővel, amikor meghalt, szükséges a
vizsgálat.
A szerveket először is saját helyükön vizsgáljuk meg,
normális környezetükben. Aztán két módszer közül választva
döntjük el, hogyan szedjük ki őket. Mindkettőt német
patológusokról nevezték el. A Rokitansky-eljárás szerint
mindent egyszerre kell kivenni. Így csinálják a gyakornokok is,
mert ezt a módszert könnyebb felügyelni. A Virchow-módszert
követve a szerveket külön-külön kell kiemelni, és azonnal meg
is vizsgáljuk őket.
Negyed négy van, és bár nem szeretem bekapcsolni a
légkondicionálót - mert vírusokat szállíthat és elfújhatja a
nyomokat - beleegyezem, hogy indítsák ismét be. Amint a
levegő elkezdi lehűteni és felfrissíteni a bonctermet, mindenki
láthatóan megkönnyebbül. Gyakran elfelejtem, hogy az
embereket zavarja a hullaszag.
A szívburok átvágása után megnézem, van-e vér a szív
körül. Ha valaki az autóban a kormánykerékbe, vagy az előtte
lévő ülésbe üti magát, vér gyűlhet össze ezen a tájon, mely
aztán megakadályozza a szívet abban, hogy elérhesse teljes
tágulását, és végezze a munkáját. Ettől halt meg Diana
hercegnő is, aki azzal, hogy nem csatolta be a biztonsági övét,
kiszolgáltatta magát a súlyos, halálos mellkasi sérüléseknek.
Érdekes, hogy Franciaországban a helyszínen nyújtanak
sürgősségi ellátást - Diana esetében ez az út mellett történt. Ez
a módszer jól beválik, ha valakinek szívrohama van, mert meg
lehet menteni a beteg életét. Amerikai gyakorlat szerint a
89
beteget el kell vinni a kórházba; Dianán azonnali sebészeti
beavatkozást kellett volna végrehajtani, és csillapítani a
vérzést. Ha akkor ez történik, talán még ma is élne.
Mielőtt kiemelem a szívet, fecskendővel vért veszek.
Vizeletminta is kell, a húgyhólyagból. Elküldöm mindkettőt a
laborba, toxikológiai vizsgálatra. Később a gyomorból is
veszek mintákat.
Ha lőtt seb van a szíven, a vért máshonnan is le lehet venni.
Az agy jól használható az alkoholvizsgálathoz, mivel a test
védett részén helyezkedik el.
Más nedveket is szokás vizsgálni. Ha egy test elvérzett,
szükség lehet rá, hogy elemezzük a szemből származó
folyadékot, hátha van benne drog vagy elektrolit. Ez
segítségünkre lehet a halál időpontjának meghatározásában,
mivel a csarnokvíz káliumszintje ismert mértékben
megnövekszik a halál beálltát követően.
Ezután emelhetjük ki a szívet, átvágva azokat az ereket,
amelyek be- és kilépnek a kamrákból és a pitvarokból. Ez nem
több, mint fél perc. Ha egy szívet tartok a kezemben, mindig
megcsodálom, hogyan működik ez a gépezet. Percenként 5-6
liter vért pumpál át a több mint 90 ezer méternyi érhálózaton,
hogy elérje a test összes szövetét. Egyfolytában ver, akár
alszunk, akár ébren vagyunk, és ezt 2-3 milliárdszor teszi meg,
mire elérjük a tizennyolcadik születésnapunkat.
A szívet ráhelyezem a rozsdamentes acél tálcára, majd a
szervkéssel és az ollókkal felnyitom, a véráram útját követve:
jobb pitvar, jobb kamra, bal pitvar, bal kamra. Ezután az ereket
vagy keresztben felszeleteljük, vagy egy kis ollóval hosszában
felvágjuk. Régen, amikor még kevés ilyen műveleten voltam
túl, rájöttem, mennyire mások az emberek: néhányan nagy
erekkel születnek, így jobb esélyük van a hosszú életre, mint
azoknak, akiknek az ereik vékonyak, és könnyebben el-
záródhatnak a lerakódásoktól. Érdekes módon, ennek nincs
köze a termethez. Nem ismerek olyan tanulmányt, ami arról
90
szól, öröklődik-e családon belül az erek mérete, és ha igen,
anyai vagy apai ágon történik-e ez; vagy mint sok más, az
egyszerű véletlenen múlik.
Miután gondosan felvágtam a koszorúereket, meg-
vizsgálom. És íme: ott van a koszorúér bal elülső leszálló ága,
ahonnan a szívrohamok általában elindulnak. A vér örvénylése
miatt ez az a hely, ahol legelőször elzáródás keletkezik. A
halott koszorúere nyolcvan százalékban elzáródott. Ez bőven
elég lett volna ahhoz, hogy bypass-műtétet hajtsanak végre
rajta. Bárki, akinek ilyen mértékű elzáródása van, hamarabb
meghal, ha a nyakát szorongatják, mint az, akinek az erei
szabadok. Ezt meg kell mondanom az ügyészeknek és a
rendőröknek, akik itt állnak mellettem - bár nem lesznek túl
boldogok tőle, nekik pedig közölniük kell a védelemmel. A
védelem pedig ráveti magát, ha elég okos. De az is lehet, hogy
egyszerűen elsiklanak mellette. Egy férfi, ilyen mértékű
elzáródással, durva szex közben - melyben, tegyük fel, egy kis
fojtogatás is szerepet játszott, hogy fokozza az orgazmust -
sokkal hamarabb meghal, mint valaki más, akinek az erei jól
átjárhatók.
Ez itt komoly koszorúér-elmeszesedés. A legtöbb fojtás
szándékos, egy jó védőügyvéd azonban még azt is mondhatja,
hogy a vádlott csupán le akarta ütni a férfit, aztán igyekezett
eltűnni; a drótokat pedig valamilyen okból az áldozat nyaka
köré helyezte. Ha a védelem nem elég jó, a támadó akár
halálos ítéletre is számíthat. Egy jó ügyvéd azonban érvelhet
amellett, hogy egyetértésben történt a durva szex, és senkinek
sem akarták a halálát; a védence csupán megijedt, és elszaladt.
Így már másképp fest a szándék - melytől a börtönben
eltöltendő idő is függ, mintha az illető akarattal gyilkolt volna
meg valakit.
Vannak betegségek, amelyek egyszerűen eltűntek a
láthatárról, mint például a szifiliszes aortagyulladás és a
reumás szívbetegség, melyeket a penicillin elterjedése
91
száműzött a bonctermekből. Az antibiotikum csodája nagyban
lecsökkentette a streptococcus fertőzések számát. Általában azt
lehetett hallani, hogy a streptococcus-fertőzés okozta
torokgyulladás kikezdi az ízületeket, és megtámadja a szívet,
mert a fertőzés ízületi fájdalommal jár, és az esetek három
százalékában reumatikul szívbetegséggel végződik. Manapság,
legalábbis az Egyesült Államokban, ilyen már nem fordul elő.
Egyenként kikerülnek a tüdők is. A jobb oldali tüdő, a
három lebennyel nagyobb, mint a bal, melynek csupán két
lebenye van. A szív, mely a mellkas bal oldalán található,
elfoglalja a többi helyet. A tüdőket meg kell vizsgálni, vajon
légtartóak-e, és megfelelő-e a színük.
Ez a férfi nem volt dohányos, a tüdők mégis vértolulásosak,
mely a koszorüér-elzáródással hozható összefüggésbe. A jobb
tüdő 680 grammot, a bal 510-et nyom. Meg tudom állapítani,
hogy ez a férfi nem dohányzott, mert a dohányosok esetében,
csakúgy, mint a szénbányászokéban, fekete elszíneződés van a
tüdőn. A tüdők normális árnyalata a rózsaszín. Azonnal
megállapítható, hogy valaki vidéki vagy városi lakos volt. A
Puerto Ricóból származó embereknek például, akik ha New
Yorkba költöznek és rövid időn belül meghalnak, élénk
rózsaszín a tüdejük. Minél tovább maradnak, annál kevésbé
élénk az árnyalat. Azoknak, akik elhagyják a várost, fakó színű
marad
a tüdejük, mivel a korom, akárcsak a rákkeltő anyagok, a
szervezetben maradnak.
Az összes szervet felszeleteljük, és kis mintákat veszünk
belőlük a mikroszkópos vizsgálathoz. A mikroszkóp alatt
olyan betegségeket keresünk, mínt például a hepatitis, vagy
olyan korai rákot, melyeket szabad szemmel nem lehet
azonosítani. Módszeresen végighaladva a testen,
megvizsgáljuk minden szerv súlyát és állapotát, aztán
felépítésük és színük szerint jellemezzük őket: a máj
elzsírosodása az alkoholnak köszönhető; a lépen látható
92
sebhely sarlósejtes anémiáról tanúskodik; a vesék
szemcsézettsége magas vérnyomásra utal.
A férfit, aki ma az asztalon fekszik, utoljára egy bárban
látták, evés közben. Lejegyezték, hogy mit fogyasztott, és
megvan a szemtanúk neve is, köztük az aznap este
szolgálatban lévő pincérnőé. A férfi nem volt egyedül. Mindez
azonban régen történt - talán egy hét is eltelt azóta. Vajon még
mindig megtalálható az étel a gyomorban? És azt találjuk-e ott,
amit akkor evett, vagy még sokáig élt az étkezés után, és evett
valami mást is? Ezt csak egy módon lehet kideríteni.
- Tudjuk, mit vacsorázott?
A nyomozó belenéz a jegyzeteibe.
A gyomor, amikor kivesszük, olyan, mint egy petyhüdt,
rózsaszín zacskó. A szike érintésére szétválik. A tartalmát egy
rozsdamentes acélkanállal kiszedjük, és szétterítjük. Egy részét
elküldjük a laborba. Mivel 90 százaléka annak, amit
elfogyasztunk, két-három óra múlva kiürül a gyomorból, meg
lehet állapítani, mennyivel a halála előtt fogyasztotta el a férfi
az ételt. Néha azt is meg tudjuk mondani, hol evett, vagy
látjuk, hogy az étel megfelel a szemtanú vallomásának arról,
hogy mikor látta utoljára az áldozatot. Most azonban nem
találunk semmit. Most már tudjuk, hogy több óra telt el a férfi
utolsó étkezése és halála között.
A vakbél, melynek nincs funkciója a szervezetünkben, nagy
problémát jelenthet a boncoló orvos számára. Ujjra
emlékeztető toldalékként függ a vastagbél elején; nem vesznek
róla tudomást, és nem is érdemel figyelmet. Azonban ha
elsiklunk mellette, megbosszulja magát. A védőügyvédek
semmit sem szeretnek jobban, mint megkérdezni az orvos
szakértőt a tanúk padján: És milyen állapotban volt a vakbél? -
Normális állapotban - ez a tipikus válasz. És nem árt, ha
tényleg ez az igazság, mert ha éppenséggel a halottból tizenkét
éves korában eltávolították a vakbelét, attól a pillanattól
kezdve lehet, hogy a bíróság egyáltalán nem hisz a
93
szakértőnek. Ezért a boncjegyzőkönyvbe lejegyezzük a vakbél
jelenlétét vagy hiányát, így: "vakbél: normális", még akkor is,
ha nincs köze a halál okához. Máskülönben azt gondolják,
hogy silány színvonalú boncolást végeztünk.
A herék a korral összezsugorodnak. Nőknél ellenőrizzük a
méhnyak és a méh állapotát, figyelembe véve a menstruációs
fázist. A gyilkosságokat többször követik el menstruáció alatt,
mint máskor. Az emberek szeretik megkérdezni, hogy a
gyilkosság gyakoribb-e a menstruációt megelőző időszakban,
de ezt nem tudom megmondani. Nem a gyilkos kerül a
hullaházba, hanem az áldozat. A szervezeten belül féken tartó
és kiegyenlítő erők működnek - legalábbis jó esetben. Az a nő,
aki még menstruál, nem valószínű, hogy szívbetegség
bármilyen látható tüneteit produkálná, mert az ösztrogén ezt
megakadályozza. A szervezet bámulatos.
Az elhunyt és a támadó közti kontaktus helye, mely a halált
okozta, valószínűleg a nyakon volt. Itt találtuk a drótokat, az
áldozat torka köré tekerve. A gége, a nyelvcsont és a pajzsporc
eltávolításához a nyak szöveteibe kell vágni; ez azonban
veszélyes dolog, mert nem lehet belátni, és a szikénk könnyen
a saját kezünkbe szaladhat. Ez az a pont, ahol a patológusok
legtöbbször megvágják magukat. Kiveszem a nyelvcsontot, és
a test mellé fektetem.
Úgy látom, ép. Nem így a pajzsporc bal felső szarva: meg
van törve azon a ponton, ahol a porctesttel találkozik. A
pajzsporc jobb fele az alsó harmadnál tört el. Ezek a pontok
alkotják a vérzések fókuszait. Traumatikus nyakelszorítás
lehetett, semmi kétség.
- Na, megvan. Megfojtották. Akarjátok látni?
Az elmúlt félóra alatt megtelt a terem. Amikor felnézek,
tizenkét embert számolok meg, beleértve Wayne-t, a
boncsegédet és magamat. Itt vannak az üggyel megbízott
nyomozók, sőt a feletteseik is bejöttek. Néhány rendőr befutott
a helyszínről, hogy a többiekkel összehasonlítsa a
94
jegyzeteit. Itt van az ügyész is. Az utóbbi tíz percben
egyesek kérdéseket tettek fel, mások fánkot ettek, és üdítőt
ittak.
- Szóval sikerült nyomokat találni? - kérdezi a két
egyenruhás rendőrt egy ballonkabátos férfi.
- Ugye lesz ujjlenyomatvétel? - kérdezi valaki más, állával
az ujjlenyomatos felszerelés felé bökve.
Azok a nyomozók, akik végignézik a boncolást, rendszerint
nem húznak védőruhát. Pedig megtehetik. Ma viszont egyikük
magára vette a kesztyűt és a műanyag kötényt.
Az egyik csipogó megszólal. Mindenki az övéhez kap.
Miközben beszélek hozzájuk, megfogom a szikét és a halott
fejéhez közelítek. Itt belenyomom a pengét a fejbőrbe, és
körbevágom a koponyát. Ez a testen ejtett második bemetszés.
Az Y metszés - annak ellenére, hogy nem egyetlen, folytonos
vágás - számít az elsőnek. A skalp-metszés, fültől fülig a fej
hátsó részén, a második. Ha kész, a bőrt előrehúzzuk, így a
halott csukott szemein úgy helyezkedik el, mint egy szoros
sapka.
- Így jobb - mondja valaki, és leveszi a kabátját. Most már
nem olyan, mintha minket figyelne.
Most Wayne kézbe veszi a körfűrészt, és úgy tűnik,
mindenkinek mehetnékje támad. Az agytól az embereknek
kényelmetlen érzéseik lesznek, különösen, ha ki akarjuk
emelni a koponyából. A három ballonkabátos egyszerre néz az
órájára, aztán egymásra, és már itt sincsenek. Aztán a civil
ruhás rendőrök következnek, és a kilencven másodperc alatt,
amíg működésbe hozzuk a fűrészt, a létszám Wayne-en és
rajtam kívül ismét háromra csökken. Semmi sem ürít ki
hatékonyabban egy termet, mint az agy kiemelése.
Miközben a fűrész körbehalad a koponyán, finom, fehér
port szór mindenfelé. Ezután Wayne leteszi a szerszámot, és
egy kicsi, vésőre emlékeztető eszközzel a résbe nyúl. Egyet
csavar, és a koponya szétnyílik. Most leemeli a koponyatetőt.
95
Az első, ami látszik, az agy körül elhelyezkedő kemény
burok. Ez a vastag védőhártya takarja az agyat. Azonnal látszik
rajta egy-két dolog: ha felette (epidurálisan) vagy alatta
(szubdurálisan) vérrög van, az azt jelenti, hogy az illető
komoly, traumatikus sérülést szenvedett. A dura eltávolítása
után láthatóvá válnak a barázdák, melyek tulajdonképpen a
tekervények közti hézagok. Ezek nem nagymértékben
különböznek egyénenként; a zseni agya boncoláskor ugyanúgy
néz ki, mint a skizofréné. Sérülés, tumor vagy agyhártyagyul-
ladás esetén az agy megduzzad, a tekervények és a barázdák
pedig ellaposodnak. Az agy tekervényei egyre
szembetűnőbbekké válnak a korral előre haladva, ahogy az
agysejtek pusztulnak; az agy, melynek normális súlya 1200-
1300 gramm, kevesebb mint 1100 grammra is lecsökkenhet a
halál előtt. Ahogy az agysejtek összezsugorodnak, az
egyébként normális méretű agykamra-rendszer kitágul.
Ezen a ponton már minden erős ütés látható, amit valaha az
agyra mértek. A zúzódások gyógyulási ideje hosszú; még az
olyan kopaszodó férfiak esetében is, mint ez a mostani, a
fejtetőn nem azonnal észrevehető zúzódások az agy
kacskaringós felszínén megláthatók.
Itt találunk némi zúzódásnyomot. A nyomozók rá-
pillantanak a jegyzeteikre. A halott nappalijában, a do-
hányzóasztalon nem volt látható nyom. Nincs jele annak, hogy
beütötte volna a fejét. Azért kézbe veszik az adóvevőiket, és
szólnak a társaiknak, hogy még egyszer nézzenek körül a
helyszínen.
Az agyat eltávolítjuk úgy, hogy átvágjuk alul az agyvelő és
a gerincvelő közti részt. Aztán a deszkára kerül. - Elég puha -
mondja Wayne.
A bomlás teszi. Wayne visszamegy a fejhez, ahol kitörli az
üres koponyaüreget.
Miközben a szeletelést végzem az agykéssel, rendel-
lenességeket keresek. A fejsérüléses áldozatok általában abba
96
halnak bele, hogy az agy megduzzad az ütés után, és
összenyomja az agytörzset, ahol a légzés- és keringésfunkciók
központja található.
Habár nincsenek puszta szemmel látható rendellenességek,
azért kiveszek egy kis mintát a szikével, hogy megnézzem a
mikroszkóp alatt.
Ennek az esetnek a vizsgálata közben ma gyorsan mennek a
dolgok. De ez nem mindig van így. Ha lövésről lenne szó,
követnem kellene a lövedék útját a testen át, és elő kellene
keresnem, a letört darabokkal együtt. Némelyik esetben le kell
vágni egy kezet vagy lábat. De itt nincs szükség rá.
Munka közben több dologra rábukkanunk, mint amennyi
szükséges, de vannak vizsgálatok, amiket egyszerűen nem kell
elvégezni. Olyan esetekben, amikor nagyon keveset tudunk a
halottról, sokkal kiterjedtebb boncolást csinálunk. De mindig
igyekszünk csak annyit elvégezni, amennyit kell.
Ha egy régóta eltemetett test kerül a hullaházba, lehet, hogy
szükségünk van egy igazságügyi fogász szakértelmére, aki
megvizsgálja az állkapcsot, a fogakat és a fogászati
beavatkozásokat. Időnként csak az arcrekonstrukció segít a
személy azonosításában, így a koponyát elküldik egy
szakértőhöz, aki óriási munkával, agyagból, rajzvázlatok és
számítógép segítségével újraformázza az arcot.
Hallottam olyat, hogy a boncoláskor levágták a kezet, és
elküldték az ujjlenyomat-szakértőhöz; ez azonban szinte
mindig szükségtelen. Minden jó ujjlenyomatos tudja, hogy ha a
test kiszáradt, sóoldatot kell fecskendezni a bőr alá, és
megjelenik a bőrléc rajzolat.
Több mint negyven év alatt csak egyszer kellett kezet
levágnom: a nyolcvanas évek végén, a Sacco-ügy során.
Korábban, amikor a rendőrség egy szervezett bűnözéssel
kapcsolatos ügyben nyomozott, a vádlott elmondta a
nyomozóknak, hogy egy New York-i iparihulladék-
lerakóhelyen, Orange megyében, egy test fekszik eltemetve, és
97
ő tudja, hol. A rendőrség felásta a helyet, de nem talált semmit.
Aztán egy-két évvel később, amikor egy másik gyanúsított
ugyanezzel a történettel
állt elő, az ügy nyomozója úgy gondolta, mégis kell ott
lennie valaminek. Még egy ásatást rendeltek el, ezúttal az
Orange megyei rendőrség, a New York állami rendőrség, az
FBI, a New Jersey állami rendőrség (a gyilkosság állítólag
New Jerseyben történt) és a New York-i főállamügyész
bevonásával.
Öt napon át a daruk mindenféle fémet húztak ki az ipari
telep földjéből. Az ötödik napon azonban az óriáskonténerből
egy tetem került elő. Kisiettem a helyszínre, mert nem
akartam, hogy feleslegesen mozgassák a tetemet. Azok a ruhák
voltak rajta, amelyekről a tanú beszélt. Egyezett a magasság és
a súly. Magunkkal vittük Orange megye hullaházába. A férfi
két éve tűnt el, tehát a bomlás igen előrehaladott állapotban
volt. Fogröntgent készítettünk, hogy összehasonlítsuk az eltűnt
férfi leleteivel.
Dr. Lowell Levine, a kiváló igazságügyi fogszakértő
megnézte a röntgenfelvételeket, és megdöbbentő válasszal állt
elő: rossz tetemet találtunk. A fogak nem egyeztek. Így váltak
nagyon fontossá az ujjlenyomatok.
A kezet nézegetve, nem sok lenyomatnak használható részt
találtam. Az ügy nyomozója, Ralph Gagliardi egyetértett. Két
évi eltemetett állapot után persze nem várhattunk sokat. Ezért
az FBI felajánlotta, hogy megpróbál segíteni, ha Gagliardi
elviszi a kezeket a virginiai Quantico FBI laborjába. A
labortechnikusok rehidratálták a két kezet, és sikerült
levennüik egy használható mintát a mutatóujjról. Valóban ő
volt az a fickó, akiről beszéltek nekünk.
De mi volt a fogakkal? Sosem tudtuk meg, hogy a röntgent
egyszerűen csak elkeverték, vagy szándékosan eldugták.
Tehát a kéz levágása ritka dolog. Néhány bomló testen a
külső bőrréteg a kézről - szó szerint - lemállik, és elég, ha az
98
ember beledugja a saját kesztyűs ujját, és így készít egy-két
lenyomatot. Én azonban sosem veszek ujjlenyomatot a
boncolás kezdetekor, mert ez eltüntetné a nyomokat. Várok a
végéig.
Azt tesszük, amit tennünk kell, mert ennyi jár a halottnak.
De többet sem teszünk a kelleténél, mert ezt is megérdemlik.
Az elhunyt titoktartást is érdemel, és ezt nekem kell
biztosítanom. Végig a boncolás folyamán fényképeket
készítünk a nyomozókkal, hogy mindenről legyen do-
kumentum, és hogy a másik oldal szakértői (ez esetben a
védelemé) átnézhessék a hullaházban végzett munkát. A
fotózás manapság rafinált üzletág - rossz kezekbe került. A
hírességek boncolási fényképei néha a pletykalapokban végzik,
ott, ahol egyáltalán nem kellene látni őket. Ezért vigyázunk:
odafigyelünk, ki fényképez, és arra is, hol hívatjuk elő a
képeket.
Ahol a képeimet előhívatom, tudják, milyen munkát végzek.
Azok az egyórás expressz-szolgáltatások, melyek az utóbbi
években elszaporodtak, olyanok nekem, mint egy megvalósult
álom. Csak leülök, és megvárom az eredményt, különösen
olyan esetekben, mint az O. J. Simpson-ügy.
Lefotóztam Simpsont, amikor megvizsgáltam, hogy
lejegyezzem az esetleges sérüléseket, és hogy hajmintát
vegyek. Amint kiderült, néhány perccel később meglépett, és
fehér Broncójába ülve próbált elmenekülni, így vette kezdetét
a híres üldözési jelenet. Nem szeretném, ha az ilyen képek
napokig he vernének a fotóstúdiókban. Ezért a Simpsonról
készült fotókat is megvártam.
Persze volt példa hibákra is. A fotók, melyeket John
Lennonról készített a boncterem egyik dolgozója, a New York
Post címlapjára kerültek. Kennedy elnök boncfotói pedig
elérhetők a weben, több más híresség boncolási képeivel
együtt. Ez nagy szégyen. A boncolási folyamatot nem nézheti
99
akárki, csak azok a személyek, akik az igazság kiderítése
érdekében vizsgálják a részleteket.
A másik dokumentum, ami a boncolásröl születik, a
boncjegyzőkönyv, mely a diktafonomra mondott információk
legépelt formája. Várok a vizsgálat végéig, és csak akkor
mondom fel a tényeket. Néhány boncszakértővel ellentétben,
nem sokat veszek fel a boncolás, a mérés és megfigyelés
közben. A dolgok néha nem azok, mint aminek látszanak: ami
először bemeneti nyílásnak tűnik, arról kiderülhet, hogy inkább
kimeneti. Egy helytelen első következtetés, ha magnóra
veszem, visszaköszönhet a tárgyaláson.
Amikor New Yorkban, a hatvanas években elkezdtem a
pályát, egy vadonatúj épületben dolgoztam. Persze a legújabb
diktafont is beépítették, így mind a nyolc boncasztal fölött
lógott egy mikrofon. Az asztal alatt volt egy pedál, mely
elindította és leállította a diktafont; így munka közben lehetett
diktálni. Egy ideig ez elég jó ötletnek tűnt. Rengeteg újabb
épület is elkészült, bennük az asztalok fölött lógó mikrofonnal.
A probléma hamarosan nyilvánvalóvá vált. A mikrofonok
gyorsan eldugultak a vértől és a szövetdaraboktól, melyekből
bőven található a boncteremben. Nemsokára leszerelték őket.
Sok helyen használnak falitáblát, így a kórboncnok valakivel
leírathatja a súlyértékeket és a megjegyzéseket; ez azért jó,
mert nem kell levennie a kesztyűjét az adatok rögzítéséhez. De
én jobban szeretem, ha levehetem a kesztyűmet, és gondol-
kodhatom azon, mi hiányzik; körbesétálhatom a testet és
odaképzelhetem magam a bíróságra, azon töprengve, mit kell
addigra megtudnom.
Kétszer diktálok: a külső vizsgálat és a belső boncolás után.
Amikor bent járok, hangosan kimondom a súlyértékeket és a
mértékeket, aztán egy zsaru lejegyzi őket egy stencilezett
papírra, amit én adok a kezébe. Egyébként pedig megtartom
magamnak az észrevételeimet, amíg rá nem mondhatok
mindent a szalagra, miközben a boncolás végén a felnyitott test
100
körül sétálgatok. Így fel tudom mondani egy lövedék teljes
röppályáját; leírhatom, milyen sérüléseket ejtett egy metszés,
és jellemezhetem az egész testet - vagyis, magát a tetthelyet.
A megfigyeléseim lediktált formájából lesz aztán a
boncjegyzőkönyv. A magnófelvételek hivatalosan akkor
válnak jegyzőkönyvvé, ha leírják őket. Az orvos szakértői
intézetben titkárnőket alkalmazunk erre a munkára. Amikor én
voltam New York igazságügyi orvos szakértője, olyan sok
boncolást kellett végeznünk - naponta hét-nyolcat -, hogy volt
olyan munkakör, ami kizárólag a leírásra korlátozódott. Ma
saját titkárnőm van, aki elsajátította a szaknyelvet. Mert na-
gyon különös nyelvezetről van szó - a hullaházi zsargonról.
A boncolás végén Wayne visszahelyezi a szerveket a
testüregbe. A fontos minták - ebben az esetben a törött
pajzsporc -- egy üvegbe kerülnek, hogy mint bizonyítékokat,
megőrizzük őket. Bekerülnek abba a sorba, mely a terem falát
díszíti; azok közé a szövetek közé, melyek várják,
hogy eljöjjön az idejük. Kis terem ez, és minden boncolás
után kisebbé válik. Szöveteket tartalmazó üvegek zsúfolódnak
a diaképes dobozok között, melyek még több szövetmintát
őriznek magukban. Ebben a teremben elhelyeztek egy doboz
emlő implantátumot is, időponttal ellátva, hátha szükség lesz rá
a perben.
Wayne lassan dolgozik, hiszen fáradt a mai második
boncolás után. Kimerültnek látszik; a tetoválás is szinte csak
lóg jobb felkarján.
- Ma kettő volt, mi?
- Annyit csinál az ember, amennyi jön - mondja Wayne, és
megvonja a vállát.
Aztán befejezi a szervek visszahelyezését a testbe, az agyat
is beleértve, majd nagy, hurkoló mozdulatokkal összevarrja a
metszés helyét.
Egy héttel később kézbesítik a boncjegyzőkönyvet azok
számára, akiket illet. Ötoldalas. A borítón áll a név, a születési
101
idő, a megtalálás időpontja és a boncolás dátuma. Alul ez
olvasható:
A halál oka: a nyak összenyomatása által okozott fulladás
A halál módja: gyilkosság.
102
Henry
Dr. Henry C. Lee ritkán alkalmaz sofőrt, mivel jobban
szeret egyedül furikázni Connecticut autópályáin. A fekete
öltönyös, fekete cipős férfi, fekete mobillal az egyik, és fekete
kormánykerékkel a másik kezében, most éppen százhúsz
km/órás sebességgel repeszt; fekete autójával mindenkit maga
mögött hagy. A sebességet egyedül a csendes, kivilágított
sebességmérőn lehet észrevenni, mely oly mozdulatlan, mint
maga Lee, akit a tempó sohasem billenti ki az egyensúlyából.
A makulátlan járműnek olyan az illata, mintha vadonatúj
lenne.
Vezetés közben dr. Lee olyan benyomást kelt, mint akinek
semmi félnivalója nincs - ez elég furcsa, hiszen olyan világ
veszi körül, melyben csak úgy hemzsegnek a gyilkosságok,
súlyos testi sértések, vérfoltok, a sajtó, problémás helyszínek,
szüntelenül csengő telefonok, vibráló személyhívók,
kétségbeesett hozzátartozók állandó kérései, telefonok a
Kongresszustól, tévés interjúk, nem is beszélve egy bizonyos
kék női Gap ruháról és a DNS mintákról, melyeket az Egyesült
Államok egyik elnökétől kellett venni. Lee azért vezethet
ebben a stílusban, mert egy zsaru sem állítja meg, hacsak azért
nem, hogy az autogramját kérje.
Pedig dr. Lee egyszerű halandó, akire általában az elegancia
jellemző, mások viszont inkább úgy fogalmaznának, elbűvölő
vonzereje van. És bár mindkettőben van igazság, akármelyik
marketinges észrevenné egy pillanat alatt, hogy ez a személy
az egyik legelérhetetlenebb amerikai álom megvalósulása.
Ha Henry Lee szóba kerül, mindenki azt emlegeti, milyen
sokat dolgozik. Ez azonban túl felszínes megállapítás vele
kapcsolatban. Tekintetbe kell vennünk azt a sebességet is,
amellyel utazik, hogy megérthessük, hogy lehet egy élő ember
103
nemzeti hős Tajvanban és Kínában egyszerre; és hogy
szerethetik az igazságszolgáltatás mindkét oldalán Amerika
egyik végétől a másikig. Biztos, hogy nem csak a hosszú
munkaidő a válasz, annak ellenére, hogy még az újságok is
megírják róla, mennyire lehetetlen végigkövetni a napját. Napi
tizennyolc órát, heti hét napot tölt munkával, és a tévés
producerek versengenek azért, hogy egy héten át nyomon kö-
vethessék, de két nap elteltével valamennyien kiszállnak.
Pedig mások is vannak, akik tizennyolc órát dolgoznak
naponta. Igazából arról szól a történet, hogy mivel töltjük azt a
tizennyolc órát.
Henry azzal tölti, hogy ide-oda utazik, és ahová megy,
szinte egyfolytában hajtogat egy mondatot, akár a mantrát -
néha napjában tucatszor: reggeliken, ebédeken, vacsorákon,
vacsora utáni megbeszéléseken, konferenciákon - és munkáját
is ennek a mottónak a jegyében végzi: - Ismertesd a
tudományos tényeket! Ezt ismételgeti rendületlenül.
Henry Lee bűnügyi szakértő. Lee képviseli az általános
tudományszemléletet a specialisták világában: míg egy vérfolt
szakértő évekig csak magával a vérrel foglalkozik, azt
vizsgálva, és arról tanúskodva, sőt, talán még gépezeteket is
szabadalmaztat a kísérleteihez, Lee szintén csodálatosan
dolgozik a vérrel, de sok mással is. A kriminalisztikába
beletartozik minden, attól kezdve, hogy valamit nyomként
ismernek fel, összegyűjtik, megőrzik, azonosítják és
kiértékelik. Ide tartozik a bűneset eseményeinek rekonstruálása
is a nyomok vizsgálata alapján, és a helyszínen talált minták
értelmezése.
És bár ebben nincs jobb, mint a bűnügyi szakértő, azért
meglepő, hogy éppen ő Connecticut államban a legismertebb
ember - akárhova megy, megállítják egy kis beszélgetés
erejéig, vagy fotót, autogramot kérnek tőle; néha dísztáblát,
ajándékot is adnak neki, vagy a karjába kaphat egy kisbabát.
104
De a világ egyéb tájain is, a repülőtereken, hotelekben,
éttermekben Henryt keresi a nagyközönség.
Többször láttam már ilyet. Egyszer, amikor együtt repültünk
Horvátországba, hogy megvizsgáljuk egy tömegsír holttesteit,
Frankfurtban átszálltunk, és a tömeg megrohant minket a
reptéren. Volt, aki egyszerűen csak meg akarta érinteni Henryt.
Miért van ez? Mert Henry megoldja a rejtélyeket ilyen
egyszerű -, ez pedig elbűvöl minket. Csodáljuk. Ezernyi
regényt olvasunk el évente, több száz órát tévézünk és
mozizunk, és faljuk az újságokban a bűnesetek megfejtéséről
szóló cikkeket. Ez az ember ügyesebben oldja meg a
bűntényeket, mint bárki. Mindezt pedig elegánsan és alázattal
teszi. Amerikai és európai rajongók mennek oda hozzá,
akárhol jár, de ez még semmi ahhoz képest, ami Tajvanon és
Kínában történik
vele ott ugyanis parádéznak a tiszteletére.
Helle Crafts eltűnése először eredménytelen tárgyalással
végződött. Végül is elég zűrös ügyről volt szó - ez volt az első
eset, hogy Connecticutban valakit holttest nélkül pereltek
gyilkosság miatt.
Az egész 1986-ban kezdődött, karácsony előtt, amikor
Richard Crafts azt mondta a szomszédainak, hogy felesége,
Helle, aki légiutas-kísérő volt, egy veszekedés után kocsiba
szállt, és elhajtott. Amikor nem jelent meg a munkahelyén, a
munkatársai közölték félelmeiket a rendőrséggel. Test nélkül
azonban senkit nem lehet azonnal vád alá helyezni. Amikor
Crafts több hét elteltével hivatalosan is bejelentette a felesége
eltűnését, a nyilvánosság felfigyelt az ügyre.
Akkoriban egy hóekésnek eszébe jutott, hogy látott egy
férfit, aki úgy nézett ki, mint Crafts, amint a víz mellett állva
fűrészel valamit. A látvány bevésődött az emlékezetébe, mert
az eset hajnali fél négykor történt, egy hirtelen kerekedett
hóviharban.
105
Egyre nőtt a gyanú, hogy Crafts megölte a feleségét,
láncfűrésszel feldarabolta a testet, műanyag szatyrokba
helyezte, egy bérelt traktorral elhajtott a Zoar-tóhoz, és egy
fafűrésszel tovább darabolta.
Henry azonnal kijelölt a tóban egy részt a híd alatt, és az
átkutatását kérte. Tudta, hogy az áramlatok már több dolgot
odahordhattak. Előkerült egy láncfűrész a vízből, melyen
Henry talált egy elhalványult gyári számot. Innen Craftshoz
vezettek a nyomok, ahogy a fafűrész és a traktor
kölcsönzőjétől is könnyen el lehetett jutni hozzá. Ez már elég
bizonyítéknak számított, de 1986-ban, amikor a
színképelemzéses rostvizsgálat és a DNS ujjlenyomatozás
újdonság volt; kellett valaki, aki az új tudományágakat
összefoglalja az esküdtek számára, különben nem lehetett
volna elvárni tőlük, hogy ítéletet hozzanak holttest nélkül.
Szorgalomra és szigorú tudományos vizsgálatokra van
szükség ahhoz, hogy egy ilyen ügyben ítélet szülessen. A
nyomozók három hétig kutatták át azt a területet, ahonnan a
fűrész előkerült; közben ki kellett venniük a vízből mindazt,
ami faforgácsra vagy emberi szövetdarabra hasonlított.
A laborban a dolgozók Henry utasításait követve kupacokba
rendezték a nyomokat: egy csoportot alkottak a levelek és más
növényi részek; egy másikat a faforgácsok. A szövetgyanús
darabok, csonttöredékek és hajszálak kerültek egy újabb
kupacba. És ez még csak a kezdet volt.
Csupán a hajszálakkal és a rostokkal ezernyi vizsgálatot
folytattak le; így választották külön az emberi szőrt a
rostszálaktól, és meghatározták, melyik szőrszál a test mely
részéről származik. Megállapították, milyen fajta emberé volt a
szőr, és azt is kiderítették, kitépett vagy kihullott haj- vagy
szőrszálról van szó. Majd megnézték a hajvégeket, melyekből
megállapítható, ollóval vágták el őket, vagy fűrésszel.
A faforgácsokat nagyon alaposan megvizsgálták, különös
tekintettel a részletekre, és végül emberi testdarabokra
106
bukkantak: volt köztük csonttöredék, köröm a kézről,
lábköröm, fog, fogkorona, haj, textilszövetfoszlány és
szatyordarab. De még ezután a hatalmas munka után is a
testrészek súlya, melyeket a rendőrség kihalászott a vízből,
csupán néhány grammot nyomott.
A "fafűrészes gyilkosságként" elhíresült ügybe igen sok
területet kellett bevonni a tudományok széles skálájáról. Henry
például elvitte a testdarabokat a New York-i Rendőrség
igazságügyi
laborjába, ahol dr. Lowell Levine-nek sikerült kideríteni a
fogtöredékekről, hogy Helle Crafts testéből valók.
A fogak azonban nem mondanak semmit a testről: lehet,
hogy a nő hiányzó fogakkal élt tovább, vagy akár hiányzó
ujjakkal. Megkértek, hogy vizsgáljam meg a csonttöredékeket,
és az egyikről meg tudtam állapítani, hogy koponyából
származik. Ha koponyacsontot találunk, az azt jelenti, az illető
halott.
Henry ezután azonosította a láncfűrészről származó emberi
szövetet azzal, amit a vízben találtak; a helyszínről származó
haj egyezett a Crafts-házban talált hajkeféből kiszedett
hajszálakkal; és a körömlakk, melyet egy emberi köröm apró
darabján fedeztek fel, azonos volt a Crafts-házból származó
körömlakkos üveg tartalmával.
Henry semmit sem hagyott vizsgálatlanul, még a faanyagot
sem.
A Massachusetts-i Egyetem "faszakértőjével", R. Bruce
Hoadleyval konzultált, akit arról ismer az igazságügyi
tudományos világ, hogy meg tudja fejteni a fák titkait. Persze
hagyományos módon is képes azonosítani a fákat - levelek,
kéreg, mag és termés alapján -, de mikroszkópos
cellulózvizsgálattal is el tudja dönteni, milyen fajta fából
származik egy adott minta. Henry Lee ezt elég meggyőzőnek
találta, és bevonta Hoadleyt a fafűrészes ügybe.
107
Hoadleyt megkérték, hogy azonosítsa a fadarabot, amire a
fűrészelés helyszínén, a földön bukkantak, és nézze meg azt az
anyagot is, amit a bérelt traktor hátsó részén találtak - ez volt
az a jármű, amivel Crafts hazavitte a fűrészt. A mikroszkóp
alatt a kettő egyezett.
Hoadley arra is rájött, hogy a vágásnyomok némelyik
forgácson a bérelt fűrész pengéjétől származtak. Ez kapcsolta
Craftset a tett színhelyéhez, és tette a fadarabokat
bizonyítékká.
Az 1930-as Lindberg gyilkossági ügy óta nem játszott a fa-
analízis ilyen fontos szerepet egy ügyben amikor egy
faszakértő megállapította, honnan származott a fa, amelyből a
gyilkos létrát gyártott, hogy az emeletre felmászva elraboljon
egy gyereket.
Összesen majdnem száz szakértő tett vallomást a saját
szakterületén belül. Ha bármi kétség volt afelől, ki a
legbelevalóbb bűnügyi szakértő a világon, azonnal eloszlott,
amikor Henry összehozta a sok apró, tudományos tényt azzá a
vallomássá, ami rekonstruálta a bíróság számára, hogyan halt
meg Helle Crafts, és mi lett a testéből.
Majdnem háromévnyi gondos munkára volt szükség, de
aztán 1989-ben, felesége meggyilkolásáért elítélték Richard
Craftset. Jelenleg ötven évig tartó börtönbüntetését tölti.
A modern bűnügyi labor születésének nyomait az
irodalomban kell keresni. Sir Arthur Conan Doyle orvos volt,
és előszeretettel figyelte betegei rendellenességeit. Ragyogóan
írt, és amikor megteremtette Sherlock Holmes alakját, az
irodalomban rögzítette azt az elképzelést, hogy amikor a
tudomány alkalmazott logikával párosul, a bűnügyeket meg
lehet oldani. Doyle azt is tudta, hogy olyan módon lehet ezt az
ötletet a közönség számára érthetővé tenni, ha a tudományt egy
egyedülállóan káprázatos férfi alakjába sűríti össze.
Az 1880-as években, amikor Doyle a történeteit írta,
Londonban már ötven éve volt rendőri különítmény, és a
108
Scotland Yard detektívjei 1842 óta dolgoztak. Az 1860-as
évektől kezdve ezek
a nyomozók a helyszín szemrevételezését is végezték, és
ezzel az igazságügyi tudomány fejlődése nagymértékben
előrelendült. Amikor azonban Doyle mindezt Holmesban
ábrázolta, többet tett annál, mintha csak könyveket adott volna
ki. Egyik lelkes rajongója Edmund Locard volt, akit nagyban
befolyásoltak a történetek, és hatásukra 1910-ben,
Franciaországban megépítette a világ első igazságügyi
laboratóriumát.
A bűnügyi labor ötlete végigsöpört a világon. 1932ben az
FBI J. Edgar Hoover irányítása alatt megnyitotta első
laboratóriumát.
Hat évvel később megszületett Chang-Ju Lee. Egy módos
család tizenharmadik, utolsó gyermekeként jött a világra, Kína
egy kis falujában, Jiangsu tartományban. Hatéves korában az
édesanyja, An-fu Vang-Lee elmenekült a háború elől, és
magával vitte a gyerekeit Tajvanra. Úgy tervezték, hogy a
férje, Ho-Ming Lee egy évvel később utánuk megy. Azonban
csupán a Sanghaji-öbölig jutott el, ahol a hajóját
elsüllyesztették. Ő maga meghalt, és a család elszegényedett.
- Sokszor éhesen feküdtem le aludni - emlékszik vissza Lee.
Jókor kerül szóba az étel, mivel éppen az egyik ebéddel
egybekötött előadására siet. Később majd két vacsorabeszédet
is tart Connecticut két végében. A rekordja tizenhét beszéd
egyetlen napon; húsz különböző diasorozata van, és ezekből
többet állandóan magánál tart, az autója csomagtartójában.
Az ebédidőben tartott előadás az Aqua Turf Clubban lesz. A
csoport képviselője láthatóan megkönnyebbül, látva, hogy
Henry leparkol az ebédlő előtt, de nem annyira boldog, amikor
a bűnügyi szakértő kiszáll, és egy dobozzal a kezében indul
felé.
- Diák? - Igen.
109
Az egyszerű válasz hatására a férfi ideges kapkodásba kezd.
Percekkel később visszajön. Nincs vetítő. Még vége sincs a
mentegetőzésnek, dr. Lee előveszi a mobilját, és tizenöt perc
múlva egy rendőr már ott is van a géppel. Az utazó show
folytatódhat.
- Sose ess kétségbe! - mondja Henry, és ezzel mindent
megmagyaráz, attól kezdve, hogy hogyan kerül a vetítő
hirtelen egy külvárosi étkezőbe, egészen addig, hogy hogyan
lehet DNS-mintát venni egy ülő helyzetben lévő elnöktől.
- Ne hagyjuk, hogy az érzések, a média nyomása, a
közhangulat vagy a személyes indulatok irányítsák az ügyet -
mondja. - Csak ha kétségbe esünk, akkor van probléma.
A "semmi pánik" filozófia erős elv volt az elszegényedett
Lee családban a tajvani évek alatt. A körülmények ellenére
Henry tizenegy testvére szerzett diplomát. Ő maga a Tajvani
Rendőrfőiskolára jelentkezett, mely akkor is, és ma is a világ
egyik legszínvonalasabb rendőrképző intézménye. Egy olyan
szegény családnak, mint Lee-éké, nagy segítséget jelentett,
hogy az oktatás ingyenes volt. Henry osztályelsőként végzett,
és három hónapon belül az a megtiszteltetés érte, hogy a
tajvani rendőrség történetében a legfiatalabb kapitánnyá
nevezték ki. Volt azonban egy probléma. Annyit dolgozott,
hogy őrületbe kergette a tisztjeit. Semmi mással nem
foglalkozott, csak a munkájával. Nem volt barátnője, aki arra
bíztatta volna, hogy lazítson. Így egy napon, amikor a szép és
okos futóbajnok, Margaret Song eljött a kapitányságra, hogy a
vízumát, melyet Sarawakban
(ma Malajzia része) kapott, meghosszabbítsa, a tisztek
ragaszkodtak ahhoz, hogy egyenesen a kapitánnyal tárgyaljon.
Így is tett. Margaret és Lee kapitány 1962-ben
összeházasodott. Aztán Margaret haza akart térni, így Henry
otthagyta a rendőrkapitányságot, és egy kínai nyelvű újság
riportere lett Malajziában.
110
1965-ben, amikor Henry ötven dollárral a zsebében
Amerikába utazott, csupán öt szót tudott angolul. Margarettel
és egy álommal a szívében érkezett, hogy
természettudományokból doktorátust szerezzen. New Yorkban
először egy kínai étteremben dolgozott pincérként, majd
árufeltöltő, labortechnikus és harcművészet-oktató volt. A John
Jay Igazságügyi Tudományok Főiskoláján diplomát is szerzett.
A házaspárnak két gyereke született. 1975-re Henrynek a New
York-i Egyetemen meglett a doktorátusa biokémiából, és a
család elköltözött Connecticutba. Henry elfogadott egy
vezetőtanári állást a New Haven-i Egyetemen, és
tulajdonképpen egy két lábon járó igazságügyi tanszék lett
belőle.
Hamarosan felajánlotta szolgálatait a Connecticut állami
rendőrségének. Akkoriban az ottani laboratórium nem sokkal
jelentett többet egy hazugságvizsgáló gépnél, egy ujjlenyomat-
készletnél és egy mikroszkópnál. Az egészet egy fiókos
szekrényben tárolták, az átalakított férfi vécében.
Az azóta eltelt huszonöt év alatt Henry öt irodában vállalt
pozíciót, melyek csúcsát jelenlegi beosztása, a Connecticuti
Igazságügyi Tudományok Laboratóriumának tiszteletbeli
professzora jelenti. Amíg idáig eljutott, mindent megtanult és
elolvasott a szakmáról, amit csak lehetett. - Sose vesztegesd az
időd! - szokta mondani. Ennek eredményeképpen mindenhez
ért, a vértől a kukacokon, a ballisztikán, a toxikológián át
egészen a baleset-rekonstrukcióig és a jogtudományig, hogy
csak néhány területet említsünk. Azt is tudja, hogy kell tá-
mogatásért kilincselni, kiépíteni egy akadémiai tanszéket,
beszédet tartani bármilyen csoportnak bármikor, bármelyik
igazságügyi tudományág témájában, az általa beszélt hat nyelv
bármelyikén. Amellett tudja, hogy lehet összpontosítani akkor
is, ha hatalmas nyomás nehezedik az emberre.
Irányítása alatt a connecticuti állami rendőrség bűnügyi
laborja óriási mértékben kibővült; ma már több mint negyven
111
ember dolgozik ott, és a legkorszerűbb felszereléseket
használják, melyek értéke több millió dollárra rúg. Minden
évben majdnem félmillió bizonyítékot vizsgálnak meg, és a
világ minden részéről érkeznek látogatók, akik körül akarnak
nézni a mintalaborban - melyet Henry Lee épített, és a világon
a legkorszerűbb.
Közvetlenül Connecticutba költözése után találkoztam
Henryvel. Gyorsan rájöttem, miért olyan hatékony a
helyszíneken, és hogy mennyire megkülönbözteti másoktól az,
hogy óriási figyelmet szentel a részleteknek. Egy lövéses
halálesetet vizsgáltunk; megpróbáltuk eldönteni, hogy
gyilkosság, öngyilkosság vagy baleset történt. Henry hatalmas
nagyítóján keresztül gondosan vizsgálgatta a vérfoltot és az
agyszövetet az ágyneműn és a földön.
Kis idő múlva megkérdeztem: - Mit keresel?
- Nem tudom - felelte. - De megmondom, ha megtaláltam.
Élete nem mindig volt könnyű, de egy dolog mindenképpen
a javára szolgált: képes egyszerre rendőr, riporter, tanár, tudós
és nemzetközi figura lenni, s közben mindegyik szakma
sajátosságait magában hordja. Pályája során - és sok
tekintetben a munkája jellege miatt - a rendőrségi labor
bűnügyi, majd igazságügyi laborrá változott - ahogy ma is
hívjuk. Az eredmény: hogy ugyanúgy, mint a regénybeli
Sherlock Holmes és a bűnügyi labor születése között,
vitathatatlan kapcsolat van Henry Lee alakja és az egész
világon gyakorolt igazságügyi tudomány között. Azzal a
különbséggel, hogy ez a férfi nem kitalált figura.
Öt évvel ezelőtt egy nő Alaszka egyik kisvárosában úgy
kezdte a napját, hogy belebújt fehér gyapjú bugyijába. Most
ugyanez a bugyi dr. Henry Lee nagyítója alatt fekszik, mert
hozzá küldték a postával.
- A varrás ép, a rugalmas anyagon látható ráncok a forró
mosás eredményei; enyhe szétválás figyelhető meg, a cédula
megviselt, egyébként semmi kár nem érte - mondja Lee az
112
asszisztensének. Centiről centire átnézik a bugyit, apró
mintákat vágva belőle különböző részekről, melyeket már rég
bekarikáztak és megszámoztak, miután megvizsgálták, került-e
rájuk ondó vagy vér.
Ezután a bugyi visszakerül az egyik bizonyíték-zacskóba a
sok közül, melyek egy nagy, rongyossá vált szupermarketes
dobozban érkeztek, ami messze nem úgy néz ki, mint amilyet
egy ilyen magas színvonalú laborba képzelnénk. Könnyen
gondolhatnánk, hogy egy ilyen doboznak nem kellene itt
lennie - oldalait és sarkait ragasztószalagok tartják össze,
belsejét pedig sokféle, gyűrött barna zacskóval tömték ki.
Henry azonban - akár a bíróságon - azt mondja: - Minden
egyenlő.
És ha az ember a médium, a tudomány pedig az üzenet,
valóban ez a kis mottó Henry védjegye. Kezdettől fogva ezt
népszerűsítette és intézményesítette Connecticutban, amikor
sokak megrökönyödésére mind a vád, mind a védelem számára
megnyitotta a laboratóriumot, engedélyezve, hogy mindkét
oldal átvizsgálja a bizonyítékait, és tárgyaljon vele.
Ez az egyenlőségtudat teszi őt olyan jó szakemberré,
amilyen; semmi sem változtatja meg azt az egyszerű és
következetes felfogást, hogy mindenre és mindenkire
ugyanúgy tekint. Senki sem billentheti ki ebből: sem rock-
sztárok, sem gazdagok, sem elnökök; sem hatalom, sem
fenyegetések, sem körülmények vagy könyörgések. Ez a titka,
s az, hogy mindig kimondja, amit gondol.
Talán újságírói tapasztalatából tanulta meg, mitől jó egy
idézet. Egyszer azt mondta Jack Litman védőügyvédnek, hogy
a védence "bűnös, mint a halál". Ezek után Litman nem kérte
meg, hogy tanúskodjon az oldalán. Amikor egy ügyész a
William Kennedy Smith nemi erőszak-ügyben megkérdezte
tőle, miért használt zsebkendőt, amikor ellenőrizni akarta,
hogy a fű a Palm Beach melletti Kennedy birtokon hagyhatott-
e nyomot az állítólagos áldozat ruháján, sajátos mandarin-
113
angolságával így válaszolt: - Általában nincs nálam bugyi.
Zsebkendő viszont igen. És ott van az az emlékezetes mondat
is, amit Henry eskü alatt mondott az O. J. Simpson per
folyamán, amikor az egyik beszennyezett véres nyomot nézte:
- "Valami hibádzik."
A mostani ebéd közben legalább ennyire szórja a frappáns
megjegyzéseket. Amikor egy diák a gyilkosság áldozatának
ajtaján látható cipőnyomot elemzi: - A bejárati ajtót belökték.
Magas rúgással. Kamaszgyerek vagy Bruce Lee. A logika
szerint melyik? Egy dia bemutatásakor, amelyen Henry a
helyszínen guggol, a rendőrök pedig körülötte állnak: - Mint az
útépítésnél: egy dolgozik, a többi nézi. Egy másik helyszíni
vizsgálatkor: - A helyszíni vizsgálat olyan, mint a családi
összejövetel: kávé és süti nélkül nem megy. Amikor a Wa-
shington reptéren riporterek támadták le, útban egy
öngyilkosság helyszínére: - Azt mondom nekik: dr. Lee? Én
nem. Én dr. Vong vagyok. Tudják, minden kínai egyforma. Ha
pedig nincs kedve megszólalni, egyszerűen ennyit mond: -
Nem beszél angol.
Belekezd előadásának leglényegesebb részébe.
- 1970-ben az indítékból, az eszközből és a lehetőségből
kiindulva oldottuk meg a bűneseteket és az esetek kilencven-
kilencvenöt százalékban az áldozatok ismerték az elkövetőt. A
nyolcvanas évek a sorozatgyilkosságok kora. Jól
körvonalazható motiváció csak a filmekben van. Gondoljunk
egy nemi erőszaktevő tulajdonságaira. Hogy néz ki?
Henry a hallgatóság közt egyik vendéglátóját keresi. - Állj
fel, Mark. Köszönj szépen mindenkinek. Nevetés.
- Kilencvenkilenc egész kilenc százalékban férfi. Egytized
százalékban nő. Marty! - szól oda a másik vendéglátónak. -
Kell a telefonszáma?
Még több nevetés.
114
- Mi az erőszaktevők átlagos életkora? - kérdezi a
csoporttól. Egyesek bekiabálnak. Valaki azt mondja, ti-
zennyolc és huszonnyolc között.
- Közel jársz. Gyere ki! - mondja Henry. - Az átlagos
erőszaktevő tizenhat és harminckettő között van javítja ki az
adatot, miközben végigméri a középkorú férfit. - De Viagrával
még minden lehetséges. - A zsebébe nyúl, és a férfi kezébe
nyom egy kis jelvényt. Még nyolc ilyet oszt ki az előadás
során, miközben időnként szép lassan felerősíti a hangját, és
közöl egy fontos tényt, majd ismét jutalmaz, tényt közöl,
jutalmaz, és végül eljut a lényeghez.
- A kilencvenes évek elején tanúk segítségével egyesítettük
az embereket. És a közösség felsorakozott mögöttünk. Ma
senki nem jön ki tanúskodni. Miért? A rendszer cserbenhagyja
őket: ha tanú vagy, megbüntetnek. Elvesztettük a nyilvánosság
bizalmát. Az igazságszolgáltatás munkában nem engedhetjük
meg azt a luxust, hogy hibázzunk, mert a nyilvánosság bizalma
minden, amivel rendelkezhetünk, és ha ezt megsértjük, el is
veszítjük. Egyesélyes házasság. Valakinek kétesélyes vagy
háromesélyes a házassága. A mi tudományunkban a bűntett
helyszínén nincs több esélyed: ha tönkreteszed, annyi neked.
Miközben a humor és a kitűzők csupán arra valók, hogy
enyhítsék a véres helyszínek és halottak látványát így, ebéd
előtt, igazából arra is jók, hogy élvezetessé tegyék a témát. Egy
csipetnyi humorral az egész csoport könnyebben nyeli le a
lényeget. Viharos taps az előadás végén, aztán a hallgatók
ebédhez invitálják Henryt.
Minden nap ugyanúgy és ugyanott kezdődik, mint ahol
befejeződött: vagyis reggel a laborban. A laboratóriumi munka
után Henry hajnali egykor lefekszik, aztán néhány óra múlva
felkel, és visszamegy dolgozni. Három labor létezik Henry
életében: az otthoni, a connecticuti partvonal közelében; a
merideni állami rendőrség bűnügyi laborja és a New Haven-i
Egyetemen a
115
Henry C. Lee Igazságügyi Tudományok Intézete.
Hajnali ötkor otthoni laborjában van, és eltölt néhányat
abból a százhúsz órából, amit hetente a munkára szán. Itt a
magánpraxisával kapcsolatos ügyeket vizsgálja, bár, mivel
szinte mindig ébren van, a rendőrség bármikor megkeresheti,
ha sürgősen szükség van rá.
Reggel hétkor az autójában ül, és észak felé tart. Fél nyolcra
eléri Merident. A nap folyamán valamikor a New Haven-i
Egyetemre is elmegy - ma csak azért, hogy beadjon egy
csekket. Számtalanszor adakozik. Néha az egyik igazságügyi
labornak ad pénzt, néha pedig egy nehéz helyzetben levő
diákon segít. Senki sem tudja pontosan, mennyit adott már az
évek alatt. A legtöbb pénzt Connecticuton kívüli ügyek
százaiért kapta - és, igen, mielőtt valaki megkérdezné, ezek
közé tartozik az O. J. Simpson-ügy is.
A mai harmadik merideni látogatása után lebonyolít néhány
telefont, e-mailekre válaszol és egy fiatal tűzoltó terveit nézi
át, aki egyébként portréfestő szeretne lenni, és meg akarja
örökíteni Henryt a vásznon. (Elmaszatolt foltok? Pacák? Talán
egy füstfelhő? A tűzoltó-festőjelölt nevet a javaslatokon, majd
zavarba jön, hiszen még nem ismeri Henryt.) Aztán kinyitja
iratgyűjtőit, melyekben háromszáz folyamatban levő és
nyolcszáz lezárt ügye található.
Az egyikben hátborzongató helyszíni fotók láthatók, meg
egymás után oldalakon keresztül egy asszony holttestéről, aki a
férje szerint saját magát lőtte le. A család nem ért egyet. A
helyszínről szóló jegyzetek közt egy újabb szállóige olvasható:
- Tartsd ébren a képzeletedet. - Dr. Lee.
Helyszínek
Hatévesen, egy csínytevést követően javítóintézetbe
kerültem, csupa problémás gyerekek közé. Bronxból egy
westchesteri javítóintézetbe kerülni olyan volt, mintha
vakációra mennék, még akkor
116
is, ha én voltam ott a legfiatalabb, és harminc másik,
hasonszőrű sráccal kellett együtt laknom egy házban.
Nevelőinket Ogara Mamának és Papának hívtuk. Ogara
Mama sok mindenre megtanított, például késsel villával enni;
de ennél talán fontosabb, hogy velem együtt ő is a Bellevue
Pszichiátriai Kórház bűvöletében élt.
Azt mondta, a Bellevue a világ egyik csodája, ahol
nagyszerű emberek csodálatos módon gyógyítanak és azokat a
kellemetlen bajokat orvosolják, melyeket a társadalom épp
hogy elkezdett megérteni. Nem sokkal később, amikor
kikerültem a javítóból és hazamentem, elhatároztam, hogy
közelebbről is megnézem magamnak ezt a csodát. Tizenhárom
éves koromban egyedül vonatoztam oda. Ácsorogtam az épület
előtt és elámultam a hatalmas, sötét, erődszerű épületen,
melynek ablakait vasrácsok védték. A kórház mögött elnyúló
folyó visszhangozta az ápoltak kiáltásait. Csak álltam ott, és
magamban némán megfogadtam, hogy egy napon ott fogok
dolgozni.
A csodálat megmaradt, és évekkel később New Yorkban
elkezdtem az orvosi tanulmányaimat. A patológia épülete pont
a Bellevue Pszichiátria Intézet mellett állt. Csak hónapok
választottak el attól, hogy az anatómia órák befejeztével
lemehessek a Bellevue hullaházába. Ott kezdtem el segédkezni
mint medikus, aztán a gyakornoki időre is ott ragadtam, a
szakvizsgára készülve. Nem értettem, miért nem akar
mindenki ott dolgozni. Én nagyon szerettem azt a hullaházat.
Első állásom egy igazságügyi orvos szakértő mellett volt. A
munkával szükségszerűen velejárt, hogy ki kellett mennem
helyszínekre.
Az első néhány év alatt csak természetes halálesetek
helyszíneire küldtek. A gyilkosságokkal maga az orvos
szakértő foglalkozott, melyek száma akkoriban évente alig érte
el az ötszázat New York városában. 1970-re ez a szám
kétezerre nőtt, mostanára pedig hétszázra csökkent.
117
Szakorvos-gyakornokként nappal betegeket kezeltem -
drogosokat, csavargókat, öngyilkosjelölteket fehér köpenyben
-, míg esténként a patológián dolgoztam. Hajléktalanszállókra
is ki kellett járnom, hogy megállapítsam a halál beálltát.
Rádöbbentem, hogy vannak helyek, ahol a halált ugyanolyan
közönnyel fogadják nappal, mint éjszaka.
Aztán egy este, amikor még gyakornok voltam, a két világ
találkozott egymással. Valaki, akit betegként láttam el
napközben, holtan került be hozzám. Először segítettem a
sebészgyakornoknak az elvágott csuklók összevarrásában. Az
illető nőt azért hozták be a pszichiátriára, mert megpróbált
véget vetni az életének. Csodálkozva figyeltem a sebész
munkáját, aki úgy bánt a sebekkel, mintha minden a penge
hibájából történt volna. Aznap este, amikor a patológián
dolgoztam, ki kellett mennem egy helyszínre; az öngyilkos
nőhöz, aki, miután kiengedték a kórházból, levetette magát egy
ház tetejéről.
Ez az eset tanított meg arra, hogy mi, orvosok hajlamosak
vagyunk a testi bajokra koncentrálni ahelyett, hogy a bajok
gyökerét keresnénk. A probléma most sem az elvágott csukló
volt, hanem a nő szörnyű depressziója. A holttest megtekintése
után körülnéztem a halott nő otthonában, és láttam, milyen
körülmények közt élt. Ott volt az üres hűtő; egy levél, melyben
leírta, hogy elhagyta a férje, hogy nem tud szót érteni a
gyerekeivel. Akkor értettem meg, milyen szorosan összefügg a
halál az elhunyt környezetével.
A karon látható tűnyomok kisiklott életről árulkodnak a
patológus előtt, és a helyszín, ahol az összekuporodott halottat,
körülötte az üres heroinos zacskókat, használt tűket látja, meg
is erősíti ezt.
Nem pótolhatja semmi a helyszín szemrevételezését és
vizsgálatát.
Gyakornokokként és orvostanhallgatókként megtanultuk,
hogyan kérdezzünk rá az információkra: - Hol fáj? Fájt már
118
máskor is? Dohányzik? Iszik? Volt műtétje? - Amikor viszont
egy holttestet látunk, nincs kitől kérdezni - ezért kell
megtanulnunk a helyszínen olvasni a tetemből, ha lehetséges,
aztán pedig a boncasztalon.
Az asztalon csupán az áll rendelkezésünkre, amit látunk;
azaz a holttest. A helyszínen vizsgálódhatunk,
felemelhetjük az üres whiskys üvegeket, a fedőt a lábasról a
tűzhelyen, benézhetünk a hűtőbe, találhatunk inzulint,
altatókat, kokaint, vagy más kábítószert. Ezek a megfigyelések
mind segítenek abban, hogy eldöntsük, természetes vagy nem
természetes halállal van-e dolgunk.
A bűntett helyszínéről való információgyűjtésnek is megvan
a saját története, mely az idők folyamán nagyot haladt előre.
A tizenkilencedik század végén a megoldatlan Hasfelmetsző
Jack-ügyek igen kínossá váltak a Scotland Yard számára. Az
addigi módszerek nem váltak be, így hát megbíztak néhány
rendőrnyomozót és egy igazságügyi patológust, hogy
segítsenek a nyomozásban. Bár Hasfelmetszőt sosem kapták
el, az igazságügyi orvostan szerepe határozottan megnőtt.
Száz évvel később egy kaliforniai kettősgyilkosság, az O. J.
Simpson ügy világossá tette a szakma számára, mennyire
fontos megóvni a tett helyszínét.
1990-ben Marlon Brando fiát letartóztatták, mert lelőtt egy
férfit apja Los Angeles-i házában. Christian Brando, aki akkor
harminckét éves volt, elmondta a rendőrségnek, hogy
véletlenül lőtte le Dag Drolletet, húszéves féltestvére,
Cheyenne barátját, miután a terhes Cheyenne elpanaszolta,
hogy aznap este a százharminc kilós, kétméteres szeretője
össze-vissza pofozta.
Christian kitartott amellett, hogy csak ráfogta a fegyvert
Drolletre, és az véletlenül sült el, amikor a férfi megpróbálta
kicsavarni a kezéből. A vallomás szerint nem voltak
szemtanúk: a hatvanhat éves Marion Brando és negyvennyolc
éves felesége, Tarita Teriipia és Cheyenne a ház távolabbi
119
szárnyában tartózkodtak, amikor a lövések eldördültek. A
vallomások szerint Brando odasietett, és a segélykérő
telefonhívás előtt és után maga lélegeztette Drolletet.
A rendőrök azonnal letartóztatták Christiant, és két nappal
később vádat emeltek ellene. Az idősebb Brando pár perccel a
lövések után felhívta William Kunstlert, a család ügyvédjét.
Kunstler Christian óvadék ellenében való szabadlábra
helyezését kérte, és beadványához támogatók leveleit is
csatolta, köztük Jack Nicholsonét is. Steven Barshop kerületi
ügyész azonban úgy érvelt, hogy a gyilkosságot előre
kitervelték, sőt azt állította, hogy a lőtt seb arról árulkodik,
hogy az áldozatot fölülről lőtték meg, miközben az a heverőn
feküdt, nem pedig dulakodás közben. A kérelmet elutasították.
A férfival az állán és a nyakán áthaladó lövedék végzett. A
golyót azonban nem találták meg sem a halottban, sem a
helyszínen. Brando igazságügyi orvos szakértőt kért, és
Kunstler engem javasolt, mert úgy gondolta, a vallomásaim
korábbi közös ügyeinkben pártatlanok voltak. Los Angelesbe
repültem hát, hogy egy második boncolást végezzek Drolleten.
Az volt a feltevés, hogy a lövedék talán még a testében van. De
nem volt.
Azt kértem, hadd mehessek el a helyszínre, Brando házába,
a Mulholland Drive-ra. Ott találkoztam Bob Shapiróval, aki
később O. J. Simpson védelme oldalán szerepelt. Akkor a
Brando család tanácsadóként alkalmazta. Találkoztam Marion
Brandóval, a feleségével, és a gyerekeivel.
Kértem, hogy nézzük meg a helyszínt. Kiderült, hogy
rendőrség nem volt elég körültekintő: a szobát nem zárták le,
emberek járkáltak ki-be, amióta a rendőrök elmentek. A
vérfoltos heverőt a fészerbe vitték,
de most ki kellett hoznunk, hogy megvizsgálhassuk, hátha a
golyó oda ágyazódott be. Sajnos nem találtuk meg.
Amikor beléptem a szobába, az első, amit megláttam, egy
vastag rongyszőnyeg volt. Megcsóváltam a fejem, mert már
120
tudtam, mi a baj. A tapasztalat megtanított arra, hogy két hely
létezik, ahol a rendőrök utálnak golyók után keresgélni: ezek
pedig az ürülék és a rongyszőnyeg. Itt az utóbbival volt
dolgunk. A golyó egy vastag rongyszőnyegben gyakorlatilag
láthatatlan.
Ebben az ügyben nagyon fontos volt, hogy hol találjuk meg
a lövedéket. A rendőrség már az esetet követő napon előállt a
saját verziójával. Az első rendőr azt mondta, Drolletet a
heverőn, háton fekve találta meg; a tévé be volt kapcsolva, a
csatornák folyamatosan váltogatták egymást, mint amikor
valaki a kedvenc műsorát keresi. Egyik kezében öngyújtó volt.
Egy lövés nyoma látszott az állán. A rendőrség feltételezte, és
ki is mondta, hogy amikor Drolletre rálőttek, ugyanebben a
testhelyzetben volt, de ezt nem lehet bizonyítani. Minden test
lezuhan, amikor lövés éri: a gravitáció mindannyiunkra
ugyanúgy hat.
Ezért négykézlábra álltam, és elkezdtem tapogatni a
szőnyeget, miközben az idősebb Brando mezítláb lépkedett
rajta. És megtaláltuk. Amikor egy golyó áthalad a szőnyegen,
és egy olyan márványpadlóhoz csapódik, mint amilyen a
helyszínen is volt, nagyon különleges módon pattan le, aztán
továbbcsúszik a szőnyeg alatt; ilyet azelőtt is, azután is láttam.
Brandóval együtt megnéztük a lövedéket; egyik oldala
nagyon fényes volt, ahol nekiütődött a márványpadlónak, a
szőnyeg alatt. Shapiro felhívta a rendőröket, és amikor
megérkeztek, beszéltem az őrmesterrel.
- Nahát - mondta. - Pedig ez egy kiemelt ügy. Hogy
mehettek el a helyszínről a kollegák úgy, hogy nem keresték
meg a golyót?
Aztán rám nézett, és szomorúan megjegyezte:
- Látja, doki, ha valaki gyatra munkát végez, nem képes
csak azért jól dolgozni, mert egy ilyen kényes ügybe csöppent.
Teljesen igaza volt. Akkor még nem tudtam, hogy a próféta
szólt belőle.
121
A hatvanas évek óta a nyomozás megszabadult a kikérdezés
és a vallomástétel függőségétől. Akkoriban a gyilkosságok
85%-ának családtagok vagy barátok álltak a hátterében. A
hetvenes években megnőtt a kívülállók által elkövetett
gyilkosságok száma, és egyre jobban kezdett érdekelni minket
az indíték és az alkalom. A nyolcvanas évekre az emberölés
indítéka teljesen megváltozott, mert a gyilkosságoknak csupán
60%-ában volt kapcsolat gyilkos és áldozat között. A nyo-
mozás egyik eszközeként használni kezdték a DNS -
vizsgálatokat. Ezzel a módszerrel az volt a probléma, hogy
mindig csak azt hangoztatta, ami úgyis nyilvánvaló volt, de
hiányzott belőle mindaz, amit csak a helyszínen lehetett
megtapasztalni. Össze lehet szedni olyan adatokat az
elkövetőkről, amelyeket gyakran egy jó detektív is megtud az
utcai munka során: a kéjgyilkosok általában tizennyolc és
harmincöt év közötti férfiak, akik áldozatuktól számítva kb.
harmincöt kilométeres körzeten belül élnek. Az ilyesmit jó
tudni, de ettől még nem lettünk sokkal okosabbak.
A nyomokból kiolvasható bizonyíték a nyolcvanas évek
vége felé jelent meg hirtelen a színen, a DNS-vizsgálat
továbbfejlesztésével. A DNS ujjlenyomat-vizsgálat elnevezését
Alec Jeffreys brit genetikus találta ki. Ez a technológia segíti
most a bíróságok munkáját, hogy elítélhessék a
gyanúsítottakat, vagy felmentsék a tévesen vád alá
helyezetteket.
A DNS minden sejtünk magjában megtalálható, és hosszú,
spirális létrára emlékeztet. A létra cukorfoszfát oldalait szén,
hidrogén, oxigén, nitrogén és foszfor atomok kombinációja
alkotja. A létrafokokat adenin, timin, guanin és citozin
nukleinsav párok alkotják. A génjeink tulajdonképpen
biokémiai parancsok, melyeket ezeknek a bázispároknak a
sajátos egymásutánisága szab meg.
Génjeink kilencvenkilenc százaléka azonos a többi
emberével, illetve néhány emlősével. Az a bizonyos egy
122
százalék tesz minket egyedülállóvá. Habár mindenkiben
megvannak ugyanazok a gének, melyek meghatározzák a
fizikai tulajdonságokat és előállítják a szükséges fehérjéket és
enzimeket, a DNS hosszú szakaszainak még nem ismert a
funkciója. A DNS-nek nagyon fontos szerepe van, amikor
azonosításra használják, mert személyenként változó. Az
ismétlődő sorrendben elhelyezkedő nucleinsavak neve
mikroszatelit. Az ismétlődések száma, a polimorfizmusok
minden embernél eltérőek. Ezeknek a mintája alkotja a DNS
ujjlenyomatot.
A DNS-vizsgálat során több ismétlődő részt különleges
enzimek segítségével felszabdalnak, úgy, hogy a DNS-t
ugyanazokon a pontokon felhasítják. A részekre szedett DNS-t
méret szerint csoportosítják, majd megszámolják, mivel egy
adott helyen egy embernek tizenkettő, másnak esetleg tizenöt
ismétlődése is lehet. Több helyet is összehasonlítanak. Az
egyező minták feltehetőleg ugyanattól a személytől
származnak. A legnagyobb pontosság érdekében, hogy az
eredményt a bíróság elé lehessen tárni, a szakértőnek arra az
eshetőségre is gondolnia kell, hogy bármelyik két embernek
lehet véletlenül ugyanaz a mintája.
Minden olyan anyagot, melyek DNS-t tartalmazhatnak, a
helyszínen összegyűjtenek: vér, spermium, nyál és a fejtetőből
kitépett haj a legfontosabb nyomok, amelyeket keresünk, mert
ezek nagymértékben segítenek az elkövető azonosításában.
Amikor a DNS-vizsgálatot gyorsan végzik el, az ügy hamar
lezárul. Ezekről az esetekről legtöbbször nem hallunk, mert
sosem jutnak el a bíróságig. Ez a fajta vizsgálat összeköthet
látszólag egymástól független bűncselekményeket egyazon
elkövetővel, és még a kezdet kezdetén irányt szabhat a
nyomozásnak.
A nyomozók fontos feladata, hogy összegyűjtsék a
rágógumikat, a papírzsebkendőket, a sebtapaszokat, a
cigarettacsikkeket, az üdítős dobozokat és más, a helyszínen
123
heverő tárgyakat. A poharakat, melyekben a gyanúsítottnak
innivalót kínálnak a kihallgatás során, elviszik, és
összehasonlítják a rajta található DNS mintákat a helyszínről
származókkal. DNS-t vérből, spermiumból, hajból, szőrből,
nyálból, nyálkából és bőrszövetekből lehet nyerni.
A kilencvenes években arra tanított meg minket a DNS,
hogy meg kell védenünk és össze kell gyűjtenünk a nyomokat
a helyszínen. Ez nagyon lényeges. Ha nincs nyom, nincs DNS.
Ilyen egyszerű. A nyomokban persze más dolgokra is
bukkanhatunk, de messze a DNS a legkézenfekvőbb
megkülönböztető jegy az emberek között. Emiatt aztán a
bíróságok gyakran jobban hisznek a DNS eredménynek, mint a
hagyományosabb vizsgálatoknak - vagyis az
ujjlenyomatoknak, a kézírásazonosításnak, vagy a
szemtanúknak.
Az utóbbi időben elterjedt az úgynevezett mesterséges
intelligencia használata. Léteznek hordozható digitális
mikroszkópok, szkennelő ujjlenyomatvevő gépek, lézerek és a
világítóeszközök minden elképzelhető fajtája, melyek az
ember szervezete által kiválasztott legkülönbözőbb anyagokat
képesek kimutatni, és még annyi minden.
Minden változás ellenére egy dolgot azonban nem tudunk
megváltoztatni, ez pedig az emberi természet. A nyomozók
gyakran mondják, hogy az ideális nyom a gyilkos lenyomata
az áldozat vérében. De ha senki sem óvja meg, a nyom elvész.
Ezek a fejlődő tudományok semmire sem jók, ha nem
szakavatott kezekbe kerülnek a nyomozás során.
Nicole Brown Simpsont és Ronald Goldmant 1994. június
12-én gyilkolták meg. Először Bob Shapiro hívott fel 16-án,
csütörtökön, éjféltájban. Azt kérdezte, szerintem ki a legjobb
kriminalista. A nyilvánvaló válasz Henry Lee volt.
Másnap - öt nappal a kettősgyilkosság után - Henry Lee és
én megérkeztünk Robert Kardashian otthonához, Los Angeles
egyik előkelő negyedébe. Itt tartózkodott O. J. Simpson, aki
124
arra készült, hogy aznap délben feladja magát. Mi akartuk
először megvizsgálni őt, mindenkit megelőzve. A
találkozáskor jelen volt Saul Faerstein, igazságügyi
elmeszakértő, és Bob Shapiro is. A rendőrségnek nem volt
tudomása Simpson tartózkodási helyéről.
Megkértük Simpsont, hogy vetkőzzön alsónadrágra. Amikor
megtette, két dolgot figyeltem meg: sokkal soványabb volt,
mint vártam, és volt egy gyógyulófélben levő vágás az egyik
kezén, de semmi más küzdelemre utaló nyomot nem találtam.
Arra a következtetésre jutottam, hogy O. J. mély depresszióban
szenved. Sajátos testtartása és az érzelmek hiánya, melyek az
öngyilkosság veszélyének félreismerhetetlen jelei, teljesen
nyilvánvalóak voltak.
Lefényképeztük, és szőrmintákat vettünk róla, aztán
beszéltünk a pszichiáterrel. Henry és én azt tanácsoltuk, tartsák
Simpsont felügyelet alatt, nehogy megpróbálja megölni magát.
Az övét, a cipőfűzőit, vagy bármi mást, amivel árthat
magának, el kell venni tőle. Még nem fejeztük be a
vizsgálatokat, amikor több hívás érkezett a rendőröktől. Tudni
akarták, hol vagyunk, mert el akarták vinni a gyanúsítottat.
Közölték, hogy letartóztatási parancsuk van. A korábbi
hívások során Shapiro nem árulta el Simpson tartózkodási
helyét. Amikor azonban a rendőrök a letartóztatási parancsot
említették, azonnal bemondta a címet.
Henry és én a feljáróra néző hatalmas ablakhoz léptünk, és
vártuk a rendőröket. Úgy tudtuk, Simpson az egyik
hálószobában búcsúzkodik a barátnőjétől.
Az események hirtelen felgyorsultak, megjelent a
rendőrség, és O. J. Simpsont elnyelte a föld.
A tárgyalás során is bebizonyosodott, hogy a Los Angeles-i
rendőrség nem vigyázott jól a helyszínre. Beözönlött egy
csomó ember, és hibákat követtek el. Jószerével ki-be
hordozták a nyomokat a lábukon, a ruházatukon és a saját
kezükön is.
125
Tudjuk, hogy az első óra a legfontosabb a tett helyszínén.
Az első személy, aki ott megjelenik, meghatározhatja a
nyomozás irányát. Ez az első személy általában egy járókelő,
vagy egy rokon, aki mindenféle elképzelhető dolgot művel a
testtel, hogy újraélessze. Lehet, hogy megfordítja a
halottat, esetleg ütögeti az arcát, pumpálja a mellkast,
megnézi a pulzust, vagy szájon át lélegeztet - mindezt azért,
hogy megmentse a másik ember életét. Így azonban változtat a
test elhelyezkedésén és állapotán, amit az oda érkező
rendőrség nem köszön meg.
Gyakran megesik, hogy a legalacsonyabb rangú és
legtapasztalatlanabb rendőr határolja el, zárja körül a helyszínt.
A tapasztalt nyomozó már tudja, mennyire fontos az első óra,
és hogy az alatt a hatvan perc alatt a nyomot meg lehet őrizni,
de tönkre is lehet tenni. Minden azon múlik, hogyan határolják
körül a gyilkosság helyszínét.
Mint mondtam, a rendőrségi kordon meghúzása az első
helyszínre érkező rendőr feladata; egyedül a gyilkossági
csoport tagjai, a laborosok és az orvos szakértők léphetnek a
szalagon belülre.
A helyszínen bizonyos védőfelszerelést kell viselni:
kesztyűt, hajhálót, cipővédőt és kezeslábast.
A Simpson-Goldman gyilkosság helyszínén megjelent
rendőrtisztek elmondták, hogy semmiféle védőfelszerelést nem
használtak. A tárgyaláson, amikor Marcia Clark ügyésznő
Philip Vannatternek tette fel kérdéseit, a nyomozó azt vallotta,
hogy már régóta dolgozik a szakmában, és az ő generációja
soha nem hordott hajhálót és cipővédőt. Egyszerűen nem így
végezték a dolgukat.
Az efféle gondolkodásnak meg kell változnia. Egyetlen nem
odaillő hajszál tönkreteheti a helyszíni nyomokat, és az
ellentétes oldal jogi képviselője biztos rá is kérdez. A hajháló,
a cipővédő és a kesztyű viselete nem tűnik túl nagy áldozatnak,
ha az igazságszolgáltatás a tét.
126
A helyszín védelmének hiánya a Simpson-Goldman
gyilkosság esetében azt is eredményezte, hogy mindenhova
véres lábnyomok kerültek, melyek közül a legtöbbet, amint
hosszas nyomozás után kiderült, maguk a helyszínre érkező
rendőrök ejtettek. Nem sokat kell vizsgálgatni a helyszíni
fotókat ahhoz, hogy meglássunk néhány detektívet (egyeseket
magas sarkú cipőben), ahogy a halottak vérében sétálnak,
egyik testtől a másikig - szó szerint, egyik helyszínből a
másikba.
Ez katasztrofális kimenetelű volt a vád számára, főleg mert
több nyomozó átment a véres kettősgyilkosság színhelyéről a
következő fontos helyszínre, O. J. Simpson lakására, ahol
ismét cipővédő nélkül járkáltak, így valószínűleg mindenféle
nyomokat szállítottak át a gyilkosságok helyéről a gyanúsított
otthonába.
Egy véres papírdarab is hevert a földön Nicole Simpson feje
mellett, amelyből sosem lett használható nyom. Ki tudja, mit
hordozott magán, hova lett? Nyilván az egyik gyanútlan
nyomozó cipője talpán került el a helyszínről. A nyomoknak
ilyenfajta beszennyezése és egyik helyszínről a másikra való
átszállítása kétségtelenül nagy meggondolatlanság volt, de
hamarosan meg is vádolták az illetékeseket, hogy babráltak a
bizonyítékokkal.
Nicole Brown Simpson és Ronald Goldman teteme
megvizsgálatlanul hevert vérbe fagyva, és senki sem kért
igazságügyi orvos szakértőt.
Ez a végzetes hiba megválaszolatlanul hagyta azt a kérdést,
hogy mikor haltak meg az áldozatok. Azok a mérések,
melyeket a halottkém végez, pontosan megadják a halál
időpontját - és ez minél hamarabb történik a halál beállta után,
annál pontosabb. Az állkapocs például két órával később
merevedik meg, és a merevedés különféle fokozatai közti
eltérések felismerése nagy szakértelmet kíván.
127
A test szemrevételezése a merevedés, az elszíneződés és
testhőmérséklet szempontjából nagyon sokat segíthet, ha elég
hamar történik, de keveset ér, ha már a hullaházban végzik el.
A patológusnak azért is kell gyorsan megjelennie a
helyszínen, hogy megtekintse a nyomokat a holttesten. A
legtöbb rendőr nem érinti meg a hullát. Úgy képezték őket,
hogy ezt ne is tegyék, és a legtöbben betartják ezt. Az orvos
felelőssége, hogy azonosítsa, lejegyezze, megőrizze és
összegyűjtse a bizonyítékokat, és odafigyeljen, hogy semmi ne
vesszen el útban a hullaház felé. A dokumentációt diktálás,
leírás és fotózás útján végzik. Még a legrövidebb életű
bizonyítékot is begyűjtik és megőrzik.
A Simpson-Goldman gyilkosság színhelyén a patológust
semmi másra nem használták, mint hogy elszállíttassa a
testeket. Nem is értesítette senki, csupán tíz órával a halottak
megtalálása után. Addigra azonban a döntő bizonyíték örökre
eltűnt.
Az orvos szakértő a lakásba is bement volna, és megnézett
volna mindent - a gyógyszeres doboztól kezdve a szemetesen,
a szekrényeken át a hűtőig -, és lejegyezte volna, mi van a
tűzhelyen meg a mosogatóban, azt keresve, aminek a
nyomozás szempontjából jelentősége lehet. Mindezeket a
dolgokat rendszerint lefotózzák és megőrzik. Ezek közé
tartozhatnak olyan látszólag jelentéktelen tárgyak is, mint az az
olvadozó jégkrém, melyet Nicole Simpson házában találtak.
Nagy jelentőséget tulajdonítottak a tárgyaláson annak a
ténynek, hogy a rendőrök látták, de nem fényképezték le. Az
orvos tudta volna, hogy időponttal ellátva le kell fotózni, és
később, a két áldozat gyomrában keresni kell a jégkrémet, mert
így fény derülhet arra, hogy mikor ették meg, és egyéb
összefüggéseket is meg lehetett volna állapítani. Még az
olvadás ideje is lényeges lehetett volna, melyet könnyen ki
lehet számolni, ha újrateremtik a gyilkosság éjszakájának
128
hőmérsékleti körülményeit. Ez is szólhat a halál idejéről,
amelyet a tárgyaláson sosem derítettek ki.
A rendőrök nem feltétlenül pillantanak bele gyógyszeres
üvegekbe, edényekbe, italos üvegekbe, a patológusok viszont
pontosan ezt teszik, mégpedig azért, hogy megfelelően
dokumentálhassák a helyszínt, és el tudják dönteni, milyen
részletes boncolást kell majd végezni. Meg kell-e őrizni
például az összes ételszármazékot az egész
emésztőrendszerből? Le kell-e vágni a végtagokat? És mi
legyen az arccal? Hogy a megszokott boncolási folyamaton túl
kell-e lépni, attól függ, mit látunk a helyszínen, és mi adhat
választ a később felmerülő kérdésekre.
Tíz óra elteltével azonban az információk nagy része
vitathatóvá válik.
Nicole Brown Simpson testét a helyszínen nem vizsgálta
meg orvos. A hátára fordították, hogy így szállítsák a
hullaházba, ahol megvizsgálták, megmosták és a hullaházi
fényképész lefotózta. Két nap múlva történt meg a boncolás.
Egyáltalán nem vettek le róla nyomot a megfelelő eljárás
keretében, hiszen erre addigra már senki nem volt képes:
minden bizonyítékot lemostak róla.
A felületes fotózás is ártott az ügynek. Rengeteg kép készült
a helyszínen a testekről, de egyet sem csináltak a lakás
belsejében. A jégkrém mellett azt is dokumentálni lehetett
volna, hogy történt-e valami az ágyakban vagy azok
közelében; volt-e jele annak, hogy dulakodtak a lakásban. Sok
más dolgot is lefotózhattak volna, amit el sem tudunk képzelni,
hiszen nem tudjuk, mit keresünk, amíg meg nem találtuk. Ez a
nyomozás alapszabálya: sosem lehet előre tudni, mit keresünk.
A Simpson-ügy helyszínén ejtett bakik sora tovább
folytatódik: nem gyűjtötték össze a vércseppeket Nicole
hátáról; nem vizsgálták meg és nem fotózták le a hátsó ajtót
(melyet valószínűleg a gyilkos használt). Ennek eredménye
hetekkel később az a vád lett, hogy az ott talált vér utólag
129
került oda. Nem húztak zacskót egyik áldozat kezére sem; nem
vizsgálták meg egyiket sem abból a szempontból, történt-e
nemi erőszak.
Az igazságügyi orvostudomány az esetek kis hányadában
bizonyul döntőnek. De sosem tudhatjuk, melyek ezek az
ügyek. A gyilkosságok nagy részét még mindig a régi
módszerekkel derítik fel. A legtöbb ügyben vallomások vagy
folyamodványok születnek, még jóval a per előtt. És a legtöbb
esetben nem kell alkalmazni a DNS összehasonlító vizsgálatot
sem. Viszont nem tudhatjuk, mikor lesz rá igény Ki mondja
meg, melyik lesz a legközelebbi "évszázad pere"?
Nem tudhatjuk. Egyike annak a kevés pozitívumnak, mely a
Simpson-ügy nyilvánosság előtt zajló perének tulajdonítható,
hogy a nyomok középpontba kerültek, és bebizonyosodott,
szükség van a begyűjtésükre, megőrzésükre és vizsgálatukra.
Ezt pedig csak úgy lehet megtenni, ha minden egyes helyszínt
megvédünk, biztosítunk.
Máskülönben nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy
valóban az elkövető hagyott valamit maga után a helyszínen -
egy ujjlenyomatot, vért, spermiumot vagy cipőnyomot. Volt
egy eset, amikor a gyilkos nadrágja hajtókájába került
valahogy az áldozat körmének egy darabja, vagy máskor az
áldozat kontaktlencséjét találták meg a gyilkos autójának hátsó
ülésén. Habár az eseteket nem követte világméretű hírverés,
mindkét elkövető börtönbe került.
130
Rovarok
Dr. Neal Haskell, az egyetlen főállású rovar szakértő a
világon, ezért aztán szinte állandóan utazik. Ezen a héten
azonban otthon van - mert minden évben, nyár elején egy
tanfolyamot vezet. A világ minden tájáról érkeznek nyomozók
Rensselaerbe, ahol a mestertől elsajátíthatják a halottakon
található rovarokkal kapcsolatos ismereteket.
Haskell az igazságügyi orvostan és a biológia tudo-
mányának professzora a rensselaeri St. Joseph Főiskolán,
tulajdonképpen egy nagy gyerek, akinek hordóhasán
felnagyítódik pólója mókás szövege. Ennek a pólónak az
elején ez olvasható: KUKACURALOM; a hátán pedig:
PATTOGÁS, RECSEGÉS, UGRÁLÁS - A GYÁSZ ETTŐL
LESZ MÓKÁS.
A főépület mellett parkoló autó rendszámtábláján a
KUKAC felirat olvasható. Ez az ember halálosan komolyan
veszi a "kukacait" - de még ezt is humorral teszi.
Ahol beáll a halál, a rovarvilág bizonyos tagjain elha-
talmasodik az őrület. A nőstény húslegyeknek kifinomult a
szaglóérzékük, és akár két és fél kilométerről is megérzik a
halált.
Talán az a gáz teszi, amit a bélbaktériumok bocsátanak ki.
De az is lehet, hogy valami sokkal titokzatosabb dologról van
szó.
Ezt a jelenséget már 1235-ben lejegyezték, amikor Sung Cu,
kínai halottkém A tévedések eloszlatása címmel könyvet írt
korának igazságügyi orvostanáról. Minden bizonnyal ez a
könyv tartalmazza az első írásos beszámolót arról, hogy a
rovarok segítségével oldottak meg egy bűnügyet. Egy csúnya
gyilkosság történt egy kis kínai faluban, és a tanúk szokásos
kikérdezése után sem sikerült gyanúsítottat találni. Ekkor a
131
nyomozó utasította a parasztokat, hogy vigyék ki egy tágas
térre a sarlóikat, és fektessék őket a földre. A legyek ellepték
az egyik sarlót, valószínűleg az áldozattól származó vér és
szövetdarabok miatt. A szerszám tulajdonosa a bizonyíték
hatása alatt megtört és vallomást tett.
Francesco Redi 1668-as kísérletei döntötték meg azt a
széles körben elterjedt hiedelmet, hogy a rothadó hús saját
magából tenyészti ki a kukacokat. 1855-ben történt, hogy egy
bűnügy megoldására rovarokat használtak fel. Amikor
Franciaországban, egy ház vakolata mögött egy csecsemő
tetemét találták meg, dr. Bergeret D'Arbois a boncolás után
arra a következtetésre jutott, hogy a rovarok az elkövetés
korábbi időpontjára utalnak, tehát a ház előző lakóira kell
gyanakodni, nem pedig azokra, akiket eredetileg vádoltak.
A rovartan igazságügyi alkalmazása egyre jobban terjedt,
míg végül az indianai Rensselaerben megalapult Neal Haskell
egy farmra telepített rovariskolája.
A tanfolyam menete a következőképpen alakul: disznóölés,
rovarok megfigyelése, kukacok keresése, kísérletek, sörivás,
hússütés.
A farmon harminchét diák készülődik. Sétálgatnak,
sütkéreznek a júniusi napon. Csendesek és jól ápoltak; a férfiak
a jellegzetes rövidre nyírt frizurával, a női hallgatók
némelyikén egy-egy testékszer, vagy tetoválás látható.
A hatalmas hűvös terem, ahová az oktatás kezdetekor
belépnek, dr. Haskell rovarkiállításának színhelye, és ez a
doktor utazóshow-ja is. Maga a labor, ahol több ezernyi rovar
leledzik élet és halál különböző stádiumaiban, édesanyja
házának alagsorában található, a város egyik legszebb
utcájában.
A mai napon dr. Haskell pólóján a következő felirat
olvasható: LEGYEK KÍMÉLJENEK. Az egyik hallgató
felajánlja, hogy elcseréli egy nyakláncra, melyen műanyag
132
bogarak és legyek sorakoznak, köztük apró gumi kukacokkal.
Dr. Haskellnek nagyon tetszik az ötlet.
Már az első néhány pillanatban megmutatkozik, hogy Neal
Haskell mennyire benne van a játékban, mennyire lelkesedik a
tanításért, és magukért a kukacokért is.
- Jó hírem van! - mondja, miközben megfordul az
asztalsorok közt. - Megjöttek a kukacok! A vándorló kukacok.
Itt vannak a lárvák! - A huszonöt disznó, melyet előző este
vágtak le, mostanra magához vonzotta a szokásos látogatókat.
Az osztály egy része mintha már tudna erről: korán keltek, és
megnézték a disznótetemeket.
Laura is a korán kelők közt volt. A kísérlet után ír majd egy
dolgozatot arról, hogy az égetés, illetve a tűz milyen
mértékben befolyásolja az időtartamot, ami alatt a legyek
összegyűlnek egy tetemen. Azaz: "Ha az elkövető megpróbálja
elégetni a testet, megtudhatjuk, mennyi késedelmet jelent ez a
rovarok számára". Az írás az Amerikai Igazságügyi Orvos
szakértők kongresszusán, a nevadai Renóban, februárban kerül
nyilvánosságra. Ha Haskell többet tudott volna az elszenese-
dett testek és a rovarok kapcsolatáról, egy nemrég történt
ügyben nagy hasznát vehették volna a nyomozók. Valaki
megpróbált elégetni egy testet, miközben tökéletes
égésnyomokat hagyott a füvön. Haskellnek tudnia kellett
volna, hogy az égés késleltette-e a rovarok megjelenését és
tevékenységük kezdetét. Ezek tudatában ugyanis könnyebb lett
volna meghatározni a halál időpontját.
Bizonyos rovarok elárulják, mikor és hol öltek meg valakit,
és mindezt olyan pontossággal teszik, ahogy egy komputer
sem tudná.
Dr. Haskell sétál a teremben, és huszonöt éves pá-
lyafutásának ötszáz esete közül az egyik részleteiről mesél,
amely Oklahomában esett meg.
Arrafelé sokkal forróbb az augusztus, mint Rensselaerban,
és a napon hagyott hús jóval hamarabb megromlik. Egy reggel
133
valaki Aureliano Cismeros és felesége, Linda Howell otthona
haladt el. A kocsifeljárón felhalmozott szemétből iszonyú bűz
áradt. Legyek szálldostak körülötte.
Néhány szekrényfiók, paplan, bőrönd és egy ponyva alól
Aureliano Cisneros oszlásnak indult hullája került elő, akit
utoljára egy bárban láttak, amint feleségével elhagyta a
helyiséget. Együtt viharos gyorsasággal távoztak, és a feleség
tanúk füle hallatára ezt kiáltotta: Úgyis megöllek, te állat.
- A ponyván valami porszerű anyag volt, melyről először
azt hitték, drog - mondja dr. Haskell. - De nem az volt. - A
professzor hatásszünetet tartott. - A szódabikarbóna jó
szolgálatot tehet a hűtőben, de semmit sem ér egy oszló
hullával szemben, a kerti pázsiton.
Amikor Linda Lowellt kérdőre vonták, azt mondta, igen, a
férje és ő valóban veszekedtek csütörtök este, de később
tisztázták a dolgokat. A férj két napja nem került elő, pontosan
augusztus hatodika, szombat este óta. Linda állítása szerint
ekkor ment el otthonról, hogy a barátaival találkozzon.
Amikor Linda Howellt letartóztatták férje meggyilkolásának
gyanújával, a nyomozók már látták a tetemet, volt indíték is,
de az idővel nem boldogultak.
- Huszonnégy, vagy negyvennyolc óráról volt szó? teszi fel
a kérdést Haskell. - Hány napja feküdt ott a tetem? Ezt kell
tudnunk és bizonyítanunk.
A rovarok után a második kedvenc Haskell életében az
időjárás. Mindkettőből bőven kijut Indianában, ezért imád itt
lakni.
Bizonyos rovarok folyamatosan rajzanak. Minden kertész
tudja, hogy bolygónkat, a földrajzi szélességi körökhöz
hasonlóan növényzónák osztják fel. Az egyik zónában honos
növények nem biztos, hogy ugyanolyan szívósak lennének egy
másikban, és a tavasz - kísérőjelenségeivel együtt -, ahogy
mindenki tudja, más és más időben jelenik meg a különböző
égtájakon. Senki sem várja, hogy novemberben egy szorgos
134
méhecskére talál New York északi részén. Méhcsípések okozta
közlekedési balesetek novembertől késő áprilisig soha nem
fordulnak elő, aztán az esetek száma ismét növekedni kezd a
hőmérséklettel együtt.
Az Aureliano Cismeros-gyilkosság helyszínén összegyűjtött
és megőrzött légylárvák vizsgálata után Haskell megállapította
a fajukat, és azt, hogy fejlődésük harmadik szakaszában
vannak, amely a bebábozódás és a kifejlett légy állapotot
megelőző utolsó lépcsőfok.
A kukacok fejlődési folyamatának idejét a hőmérséklet
nagyban befolyásolja: a magasabb hő felgyorsítja, a hideg
lelassítja. Ez pedig egy kikövetkeztethető rendszer szerint
mozog, melynek táblázati adatait Haskell álmából felkeltve is
tudja. A nyomozáshoz a pár veszekedését követő napokra
vonatkozóan a hőmérsékleti adatokat megtudták a Stroud
környékén lévő mérőállomásoktól.
- Tudjuk, milyen feltételek között fejlődnek ki a húslegyek -
magyarázza Haskell. - Tehát az ismert időjárási tényezők
figyelembevételével kell kalkulálni. A nő állítása szerint a férfi
hatodikán, szombaton este még teljesen jól volt; ezzel szemben
viszont, a testet nyolcadikán fedezték fel, és azt is tudjuk, hogy
a húslégy éjszaka nem aktív, így az idő túl rövidnek látszik a
kukacok állapotához képest. Hetedikén napfelkeltétől kezdve
adott egy bizonyos hőmérséklet, egészen éjfélig. De még ezzel
együtt is, közel sem elegendőek a feltételek a húslégy
kifejlődéséhez.
Dr. Haskell így folytatja:
- Ennyi idő alatt tehát nem lehet kikölteni a petéket. Ezek
szerint a nő verziója semmiképpen sem lehet igaz. A halál
beálltát valamikor hatodika előttre, mondjuk, ötödikére
tehetjük, ami már optimálisnak mondható.
A halál, dr. Haskell meghatározása szerint, csütörtök este
állt be. Nem sokkal azután, hogy ezt a tényt feltárták, Linda
Howell beismerte tettét.
135
A délelőtti szünetben az egyik hallgató fényképeket ad
körbe. A fotókon a tennessee-i "Hullafarm" látható. Ez a
szabadtéri laboratórium, melyet a Tennesse Egyetem legendás
hírű professzora, William Bass alapított, a tetemek bomlásának
vizsgálatára specializálódott, és mint ilyen, egyedülálló a
világon. A drótkerítéssel körülvett farmon a bomlás különböző
stádiumaiban lévő emberi testek találhatók a legkülönfélébb
kísérletek alanyaiként. Van itt olyan hulla, amit autóban
hagytak. Egy másik falevelekkel van betakarva. Van egy,
amelyik nyílt terepen, szabadon hever. Mások koporsóban, vál-
tozó mélységekben vannak eltemetve, vagy fák alatt
fekszenek, ruhában vagy anélkül. Van olyan, amit be-
balzsamoztak, és olyanok is, amelyeket különböző bűntettek
áldozataiként szemléltetnek.
A laboratóriumban készített vizsgálatokról gyakran esik szó
a bíróságokon, mert ezek segítenek a bizonyítékok
alátámasztásában és értelmezésében. Az O. J. Simpson-ügy
után például az FBI felkereste Basst, hogy a bomló testekből
vehető DNS-sel kapcsolatban végezzen kutatásokat. A
Simpson-ügyben akkor vettek vért az áldozatoktól, amikor
megtalálták őket. Három-négy nap elteltével azonban más
mintákra is szükség volt, így felmerült a kérdés, vajon
ugyanolyan mennyiségű DNS lelhető-e fel az első napon levett
vérben, mint abban, amihez a negyedik napon jutnának. A
Simpsonperre való előkészület alatt senki sem tudott erre a
kérdésre válaszolni, mert senki sem végzett ilyen jellegű
kutatást.
Vannak, akik úgy gondolnak az igazságügyi rovartanra és a
bomlás tudományára, mint az igazságügyi orvostudomány
kísérleti ágaira. Dr. Haskell rovariskolájának hallgatói
láthatóan nem így gondolkoznak. A hullafarm népszerű
kutatási helyszín a számukra, amint az a körbeadott fotók és a
hozzájuk fűzött kommentárok is bizonyítanak.
136
A dr. Haskell által készített és levetített diákból kiderül,
hogy ő maga is jónak tartja és támogatja a kezdeményezést,
hogy végrendelete szerint a saját testét is a labor
rendelkezésére kívánja bocsátani, ahol "egy fa alá fogják
kiteríteni, a folyó mellett, hagyva, hogy a természet birtokba
vegye". Egy másik diaképen a lánya, Chrissy látható, amint
éppen egy holttest mellett guggol. Haskell őt is magával vitte a
farmra.
Az ezután következő dián egy kinagyított idézet olvasható a
Newsweek 1991. április 22-i számából: "Apa, csinálj valamit
azzal a döglött macskával a mélyhűtőben. Furcsa íze van tőle a
tejnek - mondja a kilencéves Chrissy Haskell, Neal Haskell
igazságügyi rovarkutató lánya. A professzor macskák tetemein
végez kísérleteket a kukacok fejlődésével kapcsolatban." Dr.
Haskell mindig nevet, amikor erről a kedves, a sajtóhoz fűződő
emlékéről beszél.
Dr. Haskell híres csodabogár, akiről mindig szívesen írnak a
lapok. A bíróságon való megjelenés azonban már komoly
dolog: a legutóbbi adatok szerint Haskellt tizenhét államban
kérték már fel, hogy vallomást tegyen. Sajnos vannak bírók,
akik nem engedik, hogy az igazságügyi rovartan képviselője
megjelenjen a tárgyalóteremben. Ez az egyik oka annak, hogy
Haskell olyan sok időt tölt tanítással - eddig több mint hetven
szemléltető kísérletet tartott szerte az Egyesült Államokban és
Kanadában. Neal Haskell célja, hogy a "kukacok"
bejuthassanak a tárgyalásokra.
- A tudatlanság sok baj forrása. El kell érnünk, hogy a
jogászok ne mondják folyton, hogy hallani sem akarnak a
rovarokról. - Haskell arca elkomolyodik, miközben
tekintetével hosszan végigpásztázza a termet. Nem helyes arra
hivatkozni, hogy ez még fiatal tudomány, mert ez csak tápot ad
a védőügyvédek ellenséges viselkedésének.
Haskell tanítási módszerének lényege, hogy hagyja dolgozni
a hallgatóit, megfigyeléseket végezhetnek, nyomokat
137
gyűjthetnek és elemezhetnek. Ilyen lehetőségük nem lesz a
gyilkossági ügyek nyomozása közben. Itt és most van idejük
végigkövetni a tetemeken talált lárvák kikelését. Ezen a
telepen disznókat használnak, amelyeket Haskell farmjának
különböző pontjain kiterítettek. Némelyiket a két tó egyike
közelébe helyezték, néhányat pedig a fák alá, de egy sincs a
ház közelében. Ez itt egy mini hullafarm, ahol a hullák
sertések.
A hallgatók azért vannak itt, hogy elsajátítsák, hogyan lehet
kikövetkeztetni a halál beálltának időpontját. Ehhez azonban
hozzá kellett szokniuk a vizsgálatok anyagához. Hogyan is
gyűjtik a nyomozók a rovarokat?
Haskell azt mondja, a legjobb csali az ember ujja. Ezt hallva
mindig van valaki a csoportban, aki felsóhajt. Aztán
következik a háló, amely szintén alkalmas a rovarok
begyűjtésére. A holttest felett repdeső rovarok általában gyors
repülők, ezért gyűjtésük nagy ügyességet kíván.
A befogás után a háló nyílása egy üveg széles szája fölé
kerül, amelybe előzőleg több, etil acetáttal átitatott
vattapamacsot helyeztek. Az üvegre rákerül a tető, majd
minimum két, maximum öt perc múlva a rovarok elpusztulnak.
Az elpusztult példányokra csavaros tetejű fiolák várnak.
Némelyik 75%-os etil-alkoholt tartalmaz, a többi pedig száraz.
Ha szárazan tároljuk a rovarokat, erős nedvtermelődés indul
meg, melyből penész keletkezik; ez pedig gyorsan elpusztítja a
tetemeket.
A folyamatot három-négy alkalommal ismétlik meg a hálós
gyűjtéssel, hogy minden repülő rovarból legyen minta.
Léteznek módszerek, melyek segítségével közvetlenül a
holttestről is lehet rovarokat gyűjteni, magyarázza Haskell a
hallgatóknak. Pontosan elmondja, hogy lehet eltávolítani az
ujjat, miközben arra is emlékeztet, hogy milyen fajta nyomást
nem szabad kifejteni a kemény- vagy lágypáncélú rovarokra.
Majd a sikeres lárvagyűjtésről magyaráz, mivel a lárvákat be
138
kell vinni a laboratóriumba, hogy kikeltsék és felneveljék
azokat, mert csak így lehet meghatározni a rovar fajtáját.
Haskell rovaróvodáját édesanyja pincéjében tartja, melyet
"kukac motelként" emleget. Az idők során rájött, hogy a
kukacok legjobban a marhamájat szeretik.
A hallgatóknak földmintákat is kell venniük. Ezeket
egyliteres, henger alakú, jégkrémes dobozra emlékeztető
tárolókba teszik. Megközelítőleg hat mintát vesznek: a test
alól, mellől és tőle legfeljebb egyméteres távolságból,
mindegyik minta származási helyét pontosan lejegyezve.
Mindent ceruzával kell lejegyezni, mert a grafiton nem fognak
a tartósító oldatok. A minták közül némelyiket évekig is
megőrzik. A nyomozónak ugyanis nemcsak a bíróságra, hanem
a lehetséges fellebbezésre is gondolnia kell.
Meg kell mérni és fel kell jegyezni a környezet, a föld, a
testfelszín, a kukacraj, illetve annak a felületnek a
hőmérsékletét, ahol a test és a föld érintkezik; végül a földtől
számított huszonöt-harminc centiméteres távolságban
megmérik a levegő hőmérsékletét is. Ez mind az eddigi
adathalmazhoz adódik. Amikor a halál időpontját megbecsülik,
az adott terület aktuális hőmérsékleti adatait le lehet kérni a
meteorológiai intézettől.
A leolvasások pontossága lényeges, mert közvetlen
kapcsolat van a lárvák kikelése és a hőmérsékleti tényezők
között. És persze a pontosságra a védőügyvédek miatt is
szükség van. Az Aureliano Cisneros-ügyben a védő belekötött
a hőmérséklet megállapításának és a mérések módszerének
korrektségébe.
- Hát igen, megpróbálták félresöpörni az adataimat -
emlékszik Haskell. - A mérések pontosak és megfelelőek
voltak, csakhogy Oklahoma Cityből származtak, nem pedig az
Oklahomai Stroudból. Megkaptuk az óránként mért
hőmérsékleteket és a középértékeket is a város keleti és
nyugati részéből, de amikor a kikérdezésre került a sor, a
139
védőügyvéd rám szállt, mert a hőértékeket nem közvetlenül a
ponyva alatt fekvő testről vettük. A bíró egy szimpatikus öreg
cowboy volt, és nem akadt fenn ilyen butaságokon. Azt
mondta: Amikor Oklahoma Cityben hőség van, akkor Stroud-
ban is. - És ezzel el volt intézve. Az érvelést az ügyvédnek is el
kellett fogadnia.
Sokszor az igazságügyi rovarszakértő nem láthatja a tett
színhelyén a testet. Ezért a második legjobb hely a
rovarbizonyítékok begyűjtésére a hullaház. A rovarok a
hullazsákon belül és kívül, a ruházat alatt és körül, illetve a
testnyílásokban végzik a munkájukat - vagy már el is végezték.
Erről pedig jegyzeteket kell készíteni. Az évekkel később
megtalált holttestek is megőrzik magukon annak az évszaknak
a jeleit, amikor a haláleset történt.
Van egy történet még Haskell kezdő korából, amit gyakran
elmesél: - Sokszor kaptunk postán rovarokat, hogy azonosítsuk
őket. Legtöbbször farmerektől érkeztek. Mindegyik borítékban
jött, névvel, feladóval. Ám mivel úgy ejtették el ezeket a
rovarokat, hogy egyszerűen lecsapták őket, aztán borítékba
tették, ezek a küldemények gyakorlatilag megsemmisültek.
Mire kinyitottam a borítékot, csak az apró, összenyomott
lábakat és szárnyakat találtam meg.
Haskell jó néhány dologra felhívja hallgatói figyelmét: ne
hagyják a példányokat napon parkoló autókban, és
alkalmazzanak közvetlen kézbesítő szolgálatot, hogy a
példányok minél hamarabb, és sértetlenül jussanak el a
rovartani laboratóriumba. Attól azonban óva inti őket, hogy
elárulják a futárnak, mit tartalmaz a csomag.
- Élve kell őket eljuttatni a laborba - mondja, a hőálló
csomagolásra és a csomag védelmére figyelmeztetve.
A rovartan nem csak a halál beálltának a megállapításában
segít. Azt is felfedheti a nyomozók előtt, hogy hol történt a
gyilkosság. Adott helyen, az év különféle időszakaiban más és
más rovarfajtákat lehet találni. Ha egy test olyan rovarokat,
140
vagy tőlük származó anyagokat rejt, melyeknek nincs itt az
idejük a holttest fellelésének helyén, akkor arra lehet
következtetni, hogy a halottat elvitték az eredeti helyéről.
Ezután a gyanú olyan személyekre terelődik, akik a rovar
természetes élőkörnyezetében laknak. Egyes rovarok hiánya is,
ha egyébként a testen kellene lenniük, ugyanilyen árulkodó jel
lehet.
A délelőtti előadást követő ebéd után a farmra mennek,
hogy megvizsgálják a disznókat.
Perzsel a nap. Estére olyan vihar ígérkezik, amihez foghatót
a keleti part lakosai csak filmekből ismerhetnek. Egész délután
ott várakozik, fenyegetően suttogva a farm lassú, néha hűvös,
néha forró szellőjében.
A vihar előtti levegőben a halál szaga is keveredik. Fél
kettőkor, a délutáni nap perzselő tüze alatt a csoport egy
döglött, rohadó disznót közelít meg. Mindenkin látható az a
sajátos, tétovázással vegyes tisztelet, melyet mindennapi
munkájukból hoztak magukkal. A helyszín
szemrevételezésének egyes számú szabálya: sose szaladj oda a
testhez. Nemcsak mert nincs rá semmi ok, hanem mert jó ok
szól ellene. Könnyen meg lehet semmisíteni a nyomokat.
A disznókat nézegetve, a hallgatókban visszacseng Haskell
egyik mondata, miszerint amikor egy biológiai óra megáll,
több másik indul be. Itt csak úgy rajzanak a legyek. Úgy
végzik a munkájukat, mintha valóban egy láthatatlan órához
igazodnának.
A bomlásnak öt nagy állomása van. Az egyiktől a másikig
való haladás inkább hasonlít összefüggő folyamatra, mint
különálló stádiumokra. Közben pedig rovarok jönnek és
mennek. Ezeket kell begyűjteni ahhoz, hogy a nyomozó a
rovar fajtája alapján meg tudja állapítani, a folyamat melyik
stádiumában lépett be a képbe. A bomlás nagyon pontos
időzítés szerint indul el, de minél később kezdjük a vizsgálatot,
annál nehezebb meghatározni a halál idejét. Egy hatnapos
141
ügyben (amikor a testet a halál után hat nappal találták meg) a
nyomozó plusz-mínusz tizenkét órás eltéréssel számolhat. Egy
hathónapos ügyben a különbség már napokban számolható.
Az Egyesült Államokban néhány ezer dögrovar-faj
található. Az igazságügyi rovarszakértőnek azonban pontos
megállapításokkal kell dolgoznia, mert csupán húslégyből
kilencven fajta létezik. A legyek a tetem első benépesítői és
fogyasztói. A bogarak általában a legyek lárváival
táplálkoznak, habár köztük is van olyan, amelyik a tetemre
gyűlik. A tűzhangyák, ezek a kellemetlen, délen honos rovarok
magukkal viszik a húslegyek petéit. Ezzel nagyban
befolyásolhatják a helyszínt. A fajok azonosítása, a levegő és a
föld hőmérsékletének kiszámolása és a rovarok kikelésének
kivárása a laborban gyakran lassú és fáradságos munka. Végül
aztán az időszakok behatárolódnak, de ez nem egy nap alatt
zajlik le.
Haskell szerint viszont: - Az ember jól szórakozik, ha
legyekkel tölti az idejét.
Koncentráljunk most csak a legyekre. A kilencven faj között
a nyomozónak nem csupán a fajtát, hanem a példány nemét is
meg kell határoznia. A nőstények, különleges szaglóérzékük
miatt két kilométerről is megérzik a halált, és elsőnek érkeznek
a helyszínre. A nőstényt úgy lehet beazonosítani, hogy
megnézzük a szemét: a nőstény legyek szemei ugyanis távol
ülők, míg a hímeké olyan közel állnak, hogy majdnem
összeérnek. A fajt meg lehet állapítani a szőrzetből, mely
minden légyen megtalálható. Különböző legyek, különböző
szőrzet - mind a kilencven fajon. Apró színbeli, méretbeli és
teljes külsőbeli eltérések is láthatók a fajokon. Az egyik
dongófaj például, a Calliphora vomitoria Haskell szerint
nagyon hasonlít egy B-29-esre.
A svábbogarak igen sajátos (a képzetlen szem számára
megtévesztő) nyomokat hagynak, amikor átkelnek egy véres
bűntett helyszínén. A hangyák olyan nyomokat hagyhatnak a
142
húson, melyet össze lehet téveszteni a gyermekbántalmazás
jeleivel. A meleg hónapok alatt a molylepkék összegyűlhetnek
egy autó rendszámtábláján. Ha a vezető egy bizonyos
rovarzónában megöl valakit, aztán áthajt egy másikba, hogy
megszabaduljon a testtől, a bizonyíték ott lesz a kocsin, csak le
kell olvasni. A ruhatetvek és a szúnyogok, akár a kukacok,
tartalmazhatják az áldozat DNS-ét, és néhány esetben az el-
követőét is. Még az áldozat által használt gyógyszerek is
bennük lehetnek.
Dr. Haskell megtanítja a hallgatóinak, hogyan kell felverni a
holttest közelében lévő növényzetet, hogy előjöjjenek a
szúnyogok. Egészen egyszerű magyarázatot ad: lehet, hogy
szerencsések vagyunk, és a vérből, melyet a rovar kiszívott,
birtokunkba kerül az elkövető DNS-e is. Haskell jól tudja,
hogy ilyesmi előfordulhat, hiszen dolgozott már olyan nemi
erőszak ügyben, amikor a ruhatetűből kivont DNS jelentette a
bizonyítékot. Az ilyen vizsgálat nem biztos, hogy minden bíró-
ságra eljut - ezzel ő maga is tisztában van, de ha jól al-
kalmazzuk a tudományt, és az eredményt csatoljuk a
bizonyítékokhoz, talán sikerül kicsikarni egy per előtti
vallomást a bűnösből.
Mi is lehetne egy hosszú, meleg, kosszal és bűzzel járó
délután méltó befejezése, mint egy kerti parti?
Egy szelet disznósült és egy korsó hideg sör mellett a
beszélgetés egy idő után ismét a gyilkosságokra terelődik.
- Vegyük például - mondja Haskell - azt a női csontvázat,
amelyet a Cumberland-hegység tölgy- és juharerdejében
találtak január végén. Egy százcellás bögölyfészek volt a
koponyájában. Fél tucat cella kivételével mind üresnek tűnt,
ami azt jelentette, hogy egy évvel korábban még laktak
bennük. A fészek nagy és aktív Polistes bögöly-rajról
tanúskodott, mely az országnak abban a részében áprilisban
szokott fészkelni, de csakis tiszta, száraz helyeken. Egy
lárvatelep nyomait is észrevettük a koponyaüregben, melyek
143
csak akkor lepik el a tetemet, amikor az teljes mértékben elérte
a püffedtség stádiumát. Ha visszaszámolunk, mennyi idő
kellett ahhoz, hogy a koponya elég tiszta és száraz legyen a
böglyök számára, aztán kiszámítjuk, meddig lakhatott ott a
lárvaraj, arra a következtetésre jutunk, hogy a halál beálltától a
test megleléséig körülbelül tizennyolc hónap telt el. A
fogászati vizsgálatok azonosították a halott nőt, aki két évvel
korábban tűnt el.
Még precízebb mérésekre volt szükség egy kisbaba
csontmaradványainak vizsgálatához, melyet egy sekély
sírhantból emeltek ki, egy hawaii kráter oldalának keskeny
szirtjéről. Ebben az esetben is a rovarok oldották meg a
rejtélyt.
A húslegyek mellett több más rovar is benépesíti a halott
szöveteket, és rendszerezetten, a bomlás állapotától függő
időbeli rendben váltják egymást. Emiatt a rovarszakértő, ha
birtokában van egy minta a rovarokból, fényt deríthet a halál
körülményeire.
A hawaii ügy esetében kevésbé volt fontos, mely rovarok
jelentek meg; inkább az számított, hogy melyek nem. Bizonyos
atkafajok távolléte gyorsan lerövidítette az eredetileg
megbecsült hetvenhat napos halott állapotot ötvenkét napnál
valamivel többre. Később kiderült, hogy a halál ötvenhárom
nappal a maradványok megtalálása előtt, a reggeli órákban
következett be.
Az évek során több mint ötszáz másik üggyel keresték meg
Haskellt, melynek köszönhetően a halottakon összegyűlő
rovarok kapcsán az ő neve forog a szakmában. Persze a
világon más, jól ismert igazságügyi rovarszakértők is
dolgoznak. Wayne Lordot, az FBI medikokriminális
rovarszakértőjét például úgy hívják: "A Legyek Ura."
144
Exhumálás
Édesanyám lengyelországi oroszként látta meg a napvilágot,
1901-ben. Évekkel később azt mesélte a gyerekeinek, hogy II.
Miklós cár "időnként bal lábbal kelt fel az ágyból", és olyankor
elrendelt egy-egy pogromot. A kozákok végigvágtáztak a zsidó
falun, ahol a nagyapám rabbi volt, és megöltek mindenkit, aki
az útjukba került. Gyermekkoromban anyám sokszor elmesélte
nekünk, hogy bújt el nővérével együtt a fosztogatók elől a
pöcegödörbe, az emberi ürülék közé, nehogy megöljék őket.
Szerencsére később az első világháború mészárlásait is túlélte.
A húszas évek elején kivándorolt Amerikába, bátyját, Jake-
et követve, aki szintén megmenekült a pogromok elől. Ketten
voltak egy tizenhat gyerekes családból; a többiek a maradás
mellett döntöttek. Anyám korábban egy lengyelországi
egyetemen fogorvostan-hallgató volt, New Yorkban varrónő
lett belőle, Manhattan egyik ruhagyárában. Nem volt heti
fizetés; ruhadarabonként kapott pénzt. 1930-ra össze tudott
gyűjteni annyit, hogy visszahajózzon és meglátogassa a család-
ját. Ezen az úton találkozott apámmal. Bár egyik testvérét sem
tudta rábeszélni, hogy menjenek vele, egy férjjel tért vissza
Amerikába. Hamarosan családot is alapítottak.
Aztán a világon Hitler színrelépésével és a második
világháború kitörésével eluralkodott a káosz. Anyám örökké
bánta, hogy nem tudta rábeszélni még több családtagját, hogy
jöjjenek Amerikába. Mindannyiukat elpusztította az
antiszemita gyűlölet; koncentrációs táborba kerültek. Mind a
tizennégy európai testvére Auschwitzban végezte.
Különösen mély megindultsággal ültem tehát egy este
repülőre évekkel később, hogy Szibériában néhány maradványt
vizsgáljak meg, melyek állítólag a Romanov család tagjaitól
145
származnak. Sajátos módon eszembe jutott mindaz, amit
gyerekként II. Miklós cárról gondoltam, hiszen úgy nőttem fel,
hogy gyűlöltem őt. Dr. Lowell Levine-nel utaztam azon az
estén, aki szintén zsidó. A hosszú úton azt tárgyaltuk, milyen
különös, hogy annak a cárnak az azonosítására utazunk
Oroszországba, aki annyira üldözte a zsidókat. Közben rá
kellett jönnöm, hogy azokkal az érzésekkel együtt, amelyeket
anyámtól örököltem Miklós iránt, valamiféle hála is van a
szívemben: ha ő nincs, anyám nem hagyta volna el
Oroszországot, és majdnem biztos, hogy meghalt volna
Auschwitzban.
Gyakran megkérdezik tőlem, hogy jön össze a hitem a
munkámmal - és én azt válaszolom, hogy ateista vagyok. Nem
hiszek egy olyan Istenben, aki nemcsak hogy eltűrte Hitlert, de
megengedi az embereknek, hogy olyan szörnyűségeket
kövessenek el, amelyek végeredményével a boncasztalnál
szembesülök nap mint nap. Negyven éve figyelem az
erőszakot, és elfordultam a vallástól.
Ma már csak a tudomány érdekel.
Olykor azonban, mint például ez a szibériai utazás is,
eszembe jut, hogy nem minden dolog fekete-fehér. Érzéseink
vegyesek lehetnek. Ebben az esetben túl egyszerű lenne, ha
ateistának vallanám magam. A munkába mindannyian saját,
személyes történeteinket is magunkkal visszük, melyeknek
természetesen része a hitünk is.
A zsidó hagyományban van egy Kaddish nevű liturgikus
ima. Ennek egyik változatát rendszeresen elmondják a halottért
a siratás és a visszaemlékezés idején. A foglalkozásomra
gondolva rá kell jönnöm, hogy a tudománnyal együtt a
Kaddisht is magammal viszem a munkába, és ez az a két
dolog, amit fel tudok ajánlani a halottnak.
1979-ben egy Rjabov nevű orosz filmes egy fából készült
vonatsín alatt megégett, szürke csontokra bukkant. Már régóta
kereste ezeket a maradványokat: azt is mondhatnánk, a
146
szenvedélyévé váltak. Nagy izgalma ellenére azonban Rjabov
egy évtizeden át titokban tartotta ezt a felfedezését. A félelem,
hogy a szovjet kormány csendben el fogja pusztítani, amit
talált, titoktartásra kényszerítette egészen a peresztrojkáig,
amíg biztosítékot nem látott arra, hogy nagyobb nyitottsággal
és tisztességgel nyúlnak a felfedezéséhez. A várakozás
évtizede alatt kifejlődött a DNS-analízis.
A csontok története az első világháború alatt kezdődött.
Lenin és a bolsevikok arra kényszerítették II. Miklós cárt, hogy
mondjon le a trónról. Ő volt a Romanov dinasztia utolsó sarja,
mely Nagy Péter óta, háromszáz éven át megszakítás nélkül
uralkodott Oroszországban. A cár családját a szibériai
Jekatyerinburgban tartották fogva.
1918. július 16-án este, a Romanov család a kitelepítést
várta. A családot II. Miklós cár, felesége Alexandra
Fjodorovna, Oroszország cárnéja, négy lányuk: Olga, Tatyjana,
Marija és Anasztaszija; legfiatalabb gyermekük, Alekszej (aki
vérzékeny volt, és orvos vigyázott rá); és három szolga
jelentette.
Éjféltájban, miközben a fehérorosz hadsereg már útban volt,
hogy kiszabadítsa a Romanovokat a vörösök kezéből, a
családot a ház alagsorába vezették. Lenin parancsára
megverték, lelőtték, vagy szuronnyal ledöfték őket.
A holttesteket egy traktorra dobálták, és egy elhagyott
bánya tárnájához vitték, ahol meztelenre vetkőztették őket.
Ezután benzin segítségével megpróbálták elégetni a hullákat,
de nem sikerült. A benzin ugyanis nem biztosít elég magas
hőmérsékletet a testek elszenesítéséhez. Csupán
érdekességként jegyzem meg, hogy Hitler követői ugyanezt a
hibát követték el évtizedekkel később, amikor - kérésének
eleget téve - sikertelenül megpróbálták elégetni a vezért.
A tetemeket bedobták a tárnába, és savat öntöttek rájuk.
Másnap este, miután nyilvánvalóvá vált, hogy túl sokan tudnak
a hullák hollétéről, egy másik helyet kerestek, ahol egy
147
elhagyott vonatsín alá hatalmas lyukat ástak. Több kísérlet
után sikerült a két kisebb testet legalább részben elégetni, így a
megfeketedett testdarabokat ott hagyhatták a tárnában. A
többieket néhány kilométerrel odébb, a vasúti sínek alá
temették.
A történet egy újabb szála 1920-ban indult el, amikor
Berlinben, öngyilkossági kísérletét követően egy fiatal nő
meglepő kijelentéseket tett: a tudatára nehezedő köd, amelyet
amnéziának nevezett, egészen addig megakadályozta, hogy
nyilvánosságra hozza, ő a cár legfiatalabb lánya, Anasztaszija.
Mindvégig ragaszkodott ehhez a kijelentéshez, amíg 1984-ben,
a virginiai Charlottesville-ben, Anna Anderson név alatt meg
nem halt.
1992-ben az USA Külügyminisztériuma és az orosz
kormány egy küldöttség tagjaként engem is meghívott
Oroszországba, hogy segédkezzek a Rjabov és Alexander
Avdonyin geológus által talált csontok azonosításában.
Történelmi vállalkozásról volt szó. Eltűnésük óta a
Romanovok sorsát rejtély övezte a világ előtt. A dr. William
Maples igazságügyi antropológus vezette csoportban helyet
kapott kollégám, Lowell Levine és Cathryn Oakes, szőr- és
szövettani szakértő is.
Bár állítólag tizenegy embert végeztek ki azon a tragikus
éjszakán Jekatyerinburgban, csupán kilenc test maradványát
tudtuk kihozni a sírból. Mindegyikből csak a csontváz maradt
meg, kivéve egyet, melyről kiderült, hogy az orvosé. Alhasi
szöveteinek egy része még mindig látható volt, és időközben
szappanszerű bomlástermékké alakult, mely az emberi zsír
megkeményedését jelenti, amikor az vízzel kerül
kölcsönhatásba. Ez az anyag évtizedeken át ellen tud állni a
romlásnak.
Két első világháborús lövedéket találtunk a testben, s ezzel
meg tudtuk határozni a halál idejét, kizárva például azt, hogy
148
Sztálin sokkal későbbi tisztogatásainak egyik áldozatával van
dolgunk.
Mivel csak a csontvázak maradtak meg, dr. Maples
igazságügyi antropológiai szakértelmére és csodálatos
képességeire kellett hagyatkoznunk ahhoz, hogy azo-
nosíthassuk az elhunytak korát, nemét, testmagasságát, illetve
hogy mely csontok mely testhez tartoztak.
Dr. Levine fogászati ismeretei különösen fontosak voltak
ahhoz, hogy azonosítsuk Alexandrát, akinek szokatlanul
igényes fogászati beavatkozásait abban az időben csak
Németországban lehetett elvégezni. Alexandra gyakran utazott
oda, hogy meglátogassa a családját.
Két test nem került elő. Az oroszok úgy gondolták, hogy
Marija és Alekszej teteme hiányzik, mi viszont úgy találtuk,
hogy Alekszej és Anasztaszija teteme nincs meg.
Persze, sokkal romantikusabb az a gondolat, hogy
Anasztaszia a világ túlsó végére került, és ahogy a tündérmese
tartja, egy jó vadász nevelte fel az erdőben, aki nem ölte meg,
hanem egy őz szívét vitte el a gonosz királynak az övé helyett.
A való életben ez nem így történt. Ha Lenin egyszer kiadta a
parancsot, az illető tényleg meghalt.
Elméletünk egy (királyi) fejről származó hajszál vizs-
gálatával nyert igazolást.
Házassága előtt Alexandra cárné neve Alix, hesseni
hercegnő volt. Az angol Viktória királynő unokájaként jött a
világra, akinek a vérségi vonala női ágon az 1922-es születésű
Fülöp herceghez, II. Erzsébet királynő férjéhez vezet. A kiásott
csontok azonosításához a herceg vért és szőrmintákat adott, így
végül össze lehetett hasonlítani az ő mitochondriális DNS-ét
azzal, amit Alexandra és a gyerekek csontmaradványaiból
nyertünk.
A fejtetőből nyert hajminták sokkal több információt
rejtenek magukban, mint azok, amelyeket levágunk. A kihúzott
hajszálhoz a gyökér is hozzátartozik, mely ben maggal
149
rendelkező sejtek vannak, ezek pedig kétféle DNS-t
tartalmaznak: mindkét szülőtől egyet.
A mitochondriális DNS jelen van a sejt citoplazmájában. A
hajszál tengelyében bőségesen elegendő mitochondriális DNS-
t találtunk, melyet csak az anyától lehet örökölni; az egy
anyától származó összes gyerekben ugyanaz a mitochondriális
DNS van. Ez a csontjainkból évszázadokkal később is
kinyerhető, a hamvasztás azonban elpusztítja.
A mitochondriális DNS-t igazságügyi célokra a haj-
kefékben, fésűkben vagy zuhanyok lefolyóiban talált
hajszálakból is ki lehet vonni. Azonban, amint említettem, ez
nem lenne elég ahhoz, hogy testvérek közt különbséget
tegyünk.
Hogy az antropológiai vizsgálatok által Miklós cárnak vélt
csontváz azonosítása biztos legyen, a benne talált DNS-t
összehasonlítottuk azzal, amit a testvére maradványaiból
vontunk ki. A szentpétervári Romanov temetkezési helyről
ástuk ki a csontokat.
És mi a helyzet Anna Andersonnal? Vajon Anasztaszija
volt, ahogy állította? Mire idáig jutottunk, már halott volt, és el
is hamvasztották, amely lehetetlenné tette a DNS-vizsgálatot.
Azonban kiderült, hogy szövetmintákat vettek tőle egy német
kórházban, ahol évtizedekkel korábban megoperálták.
A mintából származó DNS-t összehasonlítottuk a Romanov
csontmintával és Fülöp herceg DNS-ével. Nem egyezett velük.
Ki volt tehát ő?
Még 1927-ben - hét évvel azután, hogy Anna bejelentette
királyi származását - egy magánnyomozó amellett érvelt, hogy
a hölgy valójában Franzisca Schanzkovvska, egy lengyel
paraszt lánya, aki pár nappal azelőtt tűnt el, hogy
"Anasztasziját" egy berlini csatornából kimentették volna.
Hogy bizonyosságot nyerjünk a szövetet illetően, az eltűnt
parasztlány egyik rokonát megkerestük Németországban, aki
150
vérmintát adott a DNS-vizsgálathoz. Tökéletes volt az egyezés.
Anna Anderson tehát nem Anasztaszija volt.
Anasztaszia és Alekszej maradványait sosem találták meg.
Amikor a pre-raffaelita festő és költő, Dante Gabriel
Rossetti eltemette a költeményeit, szeretett felesége és
modellje, Elizabeth Siddal teste is mellettük feküdt. A hölgy
1862-ben, ópiumtinktúra bevételével, élete egy hosszú,
szomorú időszakát és tüdőbaját követően öngyilkosságot
követett el. Fájdalmában és bűntudatában Rossetti feleségével
együtt egy verseiből álló kéziratot is a sírba tett. Évekkel
később exhumáltatta a feleség testét, és előkerültek a versek is.
Úgy tűnik, utólag rájött, hogy a munkái nagyobb értékkel
bírnak, mint korábban hitte.
Rossetti nem az egyetlen az irodalom azon nagyjai között,
akiknek az életében - és halálában - szerepet játszott az
exhumálás. A történelem során többször is összegyűltek olyan
csoportok, melyek nem kisebb személy, mint William
Shakespeare exhumálását sürgették, akinek magasztalói
egyesek szerint a költő sírjába dobták gyászbeszédeiket.
Ezeket a kéziratokat valószínűleg rongyból készült papírra
írták, és nincs kizárva, hogy a mai napig megmaradtak. Ha így
van, értékük felbecsülhetetlen.
És persze ki ne hallott volna Shakespeare személyéről szóló
nevetséges vitáról, mely szerint a szerző valójában Francis
Dacon; Edward de Vere, Oxford tizenhetedik grófja; vagy
Christopher Marlowe volt. Ez az egész ostobaság
némelyeket továbbra is arra sarkall, hogy az összes érintettet
exhumálják. Hosszú ideig Marlowe eredeti kéziratairól azt
gondolták, hogy jó barátjával, Sir Thomas Walsinghammel
együtt temették el, akinek a sírját 1956-ban fel is nyitották.
Kéziratokat nem találtak.
És végül ott a kérdés, vajon Shakespeare-t nem veje
mérgezte-e meg, akit a költő halála előtt nem sokkal kizárt a
végrendeletéből. Azonban meg ne próbáljuk ezeket a dolgokat
151
exhumálással foglalkozó emberek előtt szóba hozni. Az egész
vita ugyanis azok számára érdekes igazán, akiknek a pályája
szorosan kapcsolódik az eddig elvégzett exhumálásokhoz.
Jim Starrs is ilyen, akit bizonyos körökben "Csont-
vadásznak" neveznek. Starrs, aki jogi professzor a George
Washington Egyetemen, jelenleg egy olyan munkában vesz
részt, mely több Washington-utód exhumálását eredményezte.
1995-ben ott volt a legendás törvénykerülő, Jesse James
maradványainak kiásásakor, melynek célja az volt, hogy
kiderítsék, vajon a megfelelő férfit temették-e el ez alatt a név
alatt. (Mint kiderült, igen.)
1998 márciusában a világ figyelme Yves Montandra, a híres
énekes-színészre terelődött, aki 1991-ben hunyt el. Egy fiatal
nő Párizsban azt állította magáról, hogy Montand lánya. Bár
állítólag Montand családja undorítónak találta a bíróság
döntését, mely elrendelte az exhumálást, a DNS-vizsgálat
megerősítette abbeli meggyőződésüket, hogy nem Montand
volt az apa.
Vajon ilyen esetben elnököket is exhumálhatunk? Meddig
ér el az igazságszolgáltatás keze?
Az exhumálások ellenzői különféle okokból határozottan
visszautasítják, hogy bármi szükségessé tehetné egy halott
örök nyugalmának megzavarását. Legtöbben beleborzongunk
abba a gondolatba, hogy valakit egyszerűen érdeklődésből,
nyereségvágyból vagy karrierépítés céljából kiássunk, de
tudjuk, hogy időnként az igazság kiderítésének szükségessége
felülmúlja azokat az okokat, melyek a sír megbolygatása ellen
szólnak.
Ez a helyzet állt elő 1998-ban az Egyesült Államok
fővárosában is, amikor méltó ünnepélyességgel és protokollal
az ismeretlen katona sírjából egy huszonnégy éves pilóta
maradványait emelték ki. Ez a férfi többé nem ismeretlen. A
tudomány visszaadta a nevét, és Michael J. Bassie családja
152
végre tudomást szerzett a hős sorsáról. Így eltemethették azzal
a tisztelettel, amelyet megérdemelt.
Az ismeretlen katonasírok jövője eldöntetlen: kerülnek-e
még ide ismeretlen katonák? Ma a DNS-technológia, mely
csontokra, szövetekre és szőrszálakra is alkalmazható, kevés
halottat hagy azonosítatlanul. Miért ne oldjuk meg tehát a
megválaszolatlan kérdések problémáját úgy, hogy felnyitjuk a
valaha örökké lezártnak nyilvánított sírokat? A felelet nagyban
függ azoktól az érzésektől, amelyeket az exhumálás iránt
táplálunk.
Az ismeretlen katona sírjának felnyitásához az Arlingtoni
Nemzeti Temetőben egy gyémánt élű pengére volt szükség,
mellyel tizenkét órán át vágták a csaknem harminc centiméter
szélességű gránittáblákat. Amikor ezeket a márványlapokat a
sír fölé helyezték, bizonyára azt gondolták, az ismeretlen
maradványait ez esetben egy medencecsont, egy jobb
felkarcsont és négy borda - többé senki nem háborgatja.
A Michael Bassie maradványainak exhumálása előtti
szertartáson William Cohen védelmi miniszter ezt mondta:
"Nem szívesen dúljuk fel ezt a szent földet." A vonakodást,
úgy tűnik, legyőzte a család követelése, hogy megtudhassák az
igazságot.
Az exhumálás fáradságos folyamat, mely annak a
földterületnek a vizsgálatával kezdődik, ahová az illetőt
eltemették. Mintákat veszünk, hogy a föld elemeit, például az
arzént azonosítani tudjuk, így azokat az ásványokat, melyek a
testbe szűrődtek, nem tévesztjük össze a halál okával.
Ez egy igen fontos lépés. Egy emlékezetes londoni ügy
során, a huszadik század elején egy férfit, aki több feleségét is
eltemette, a nők meggyilkolásáért kivégeztek, habár az illető
mindvégig azt állította, ártatlan. A férfit azért ítélhették el,
mert az asszonyok tetemeiben az exhumálás során nagy
mennyiségű arzént találtak. Évekkel később egy vállalkozó
kedvű diák megvizsgálta a földet a visszatemetett feleségek
153
sírjai körül, és arzént talált - ami nem meglepő, hisz a
nehézfémek közül a leggyakrabban az arzén fordul elő a
talajban. A férfi valószínűleg csak túlélte a feleségeit, és ezért
felakasztották.
A sikeres exhumálás feltétele a megfelelő technika. Nem jó,
ha egy test túl sokáig van kint a földből; mindig az a célom,
hogy még aznap tegyük vissza a sírba, amelyből kivettük.
Persze, léteznek kivételek, de az a szabály, hogy gyorsak, és
alaposak legyünk, amennyire lehetséges, a sír minimális
megbolygatásával.
Amikor erről esik szó, az emberek gyakran azt hiszik, hogy
radarokkal hatolunk a földbe. Ez csupán ősi sírhelyek vagy
törvénytelen temetkezések esetében szokás. A radar egyébként
jó szolgálatot tehet, ha tömeg sírok helyét akarjuk
meghatározni, mint például Koszovóban.
Az exhumálásokat rendszerint reggel hétre teszik, néhány
órával a temető nyitása előtt. Azzal kezdünk, hogy
megállapítjuk a sír helyét. Sokszor ez nem is olyan könnyű,
mint amilyennek hangzik.
A temetők szép, sorokba rendezett fejfákból állnak, a föld
alatt viszont nem ilyen látvány fogad. A koporsók
vándorolnak. Néha egy-egy családnak több sírja is van egy
közös fejfa alatt; ennek eredményeképpen az esetek öt
százalékában először rossz testet hozunk ki a föld alól.
Minden temetőnek van egy térképe arról, hol találhatók
elvileg a holtak. Miután megtekintettük a térképet és
eldöntöttük, hol kezdjük az ásást, a temető munkásai
kétméteres botokat szúrnak a földbe, így keresik a koporsót.
Ha megvan, akkor jön a kapa.
Hevedereket fűznek a koporsó alá, és kiemelik. Ezután
halottas kocsi szállítja a koporsót a boncolás helyszínére - a
helyi kórház patológiájára, ha bűnesetről van szó, egyébként
pedig a ravatalozót használjuk.
154
A koporsó felnyitását megelőző pillanat nagyon izgalmas és
kétségekkel teli. Mindig ugyanazok a kérdések kavarognak
bennem: mit fogok találni? Azt a holttestet hoztuk-e el,
amelyiket akartuk? Milyen állapotban lesznek a maradványok?
Az exhumálás előtt előkészítem az azonosításhoz szükséges
dokumentumokat: fogászati lelet, kórelőzmény és feljegyzések
azokról a tárgyakról, melyeket az elhunyttal együtt temettek el.
Sokféle dolgot szoktak a sírokba helyezni.
A családtagok vagy ott vannak a kiásásnál, vagy nem. A
vizsgálatokon nincsenek jelen, bár szükség lehet rájuk az
azonosításhoz. Általában telefonon kapcsolatban állok legalább
egy családtaggal a vizsgálat előtt és után.
Pályám egyik legkülönlegesebb exhumálásához egy
megrázó családi jelenet társult.
1963. június 12-én Medgar Everset, amikor a mississippi
állambeli Jacksonban álló háza előtt kiszállt az autójából, hátba
lőtték. Harminchárom éves volt, a polgárjogi mozgalom egyik
vezetője, közismert személyiség.
A lövedék a hát jobb oldalán hatolt be a testbe, ke-
resztülhatolt a tüdőn, a mellkas jobb oldalán távozott; aztán
áthaladt a ház egyik ablakán és a hűtőnek csapódott. Evers
haldoklott, amikor a mentők a közeli egyetemi kórházba
szállították. Ott orvosa, dr. Albert Britton nem kapott
engedélyt, hogy ellássa betegét, mert fekete volt.
A helyszínre érkező nyomozók megtalálták a gyilkos
fegyvert. Eversék otthonától úgy száz méterre, egy bokorban.
Egy Byron De La Beckwith nevű férfihoz vezettek a nyomok,
akinek az ujjlenyomatait azonosították a fegyveren.
Az ügyész Beckwith vád alá helyezését sürgette, és kétszer
vitte perre az ügyet, de a bíróság mindkétszer döntésképtelen
volt.
Csaknem harminc évvel később dr. Lowell Levine
társaságában én is meghívást kaptam a Mississippi állam
ügyész egyesületének évenkénti konferenciájára, Biloxiba,
155
hogy előadást tartsunk. A díszvacsora alatt Ed Peters beavatott
minket az Evers-ügy legújabb részleteibe. Peters, a Jackson-
körzet főügyésze komolyan gondolkozott azon, hogy újra
kellene tárgyalni az ügyet. Nyomozás közben ugyanis rájöttek,
hogy a boncolási jegyzőkönyv, a gyilkos fegyver és a halálos
lövedék hiányzik. Egészen pontosan, meg akarták határozni a
halál okát, és azt akarták tudni, hogy az eredeti boncolási
jegyzőkönyv hiányában meg lehet-e azt utólag állapítani.
Sose kérdezz egy patológust arról, hogy szükség van-e
boncolásra vagy exhumálásra: ez olyan, mintha a fodrásztól
kérdeznéd, le kell-e vágni a hajadat. Azt mondtam, hogy még
ennyi év után is elég csontmaradványnak kell lennie ahhoz,
hogy rekonstruálni tudjuk a sebet, ha az kifelé vagy befelé
menet csontot ért. Elmagyaráztam, hogy a csont elárulja a
golyó pályáját, és pont erre lesz szüksége az ügyésznek ahhoz,
hogy feltárhassa a bíróság számára a halál okát.
Eközben Bobby DeLaughter kijelölt ügyész megtalálta a
hiányzó fegyvert volt apósánál, aki a hatvanas években
mindkét ügy bírája volt. DeLaughter emlékezett arra, hogy az
apósának volt egy fegyvergyűjteménye, és így került elő az
elveszettnek hitt pisztoly.
Az emberek azt hiszik, csak a sorozatgyilkosok gyűjtenek
trófeákat. Amikor Martin Luther King meggyilkolásának
ügyében nyomoztam az amerikai Kongresszus számára,
néhány fontos röntgenfelvételt kellett megszereznünk a Harlem
Kórházból. Ezek akkor készültek, amikor Kinget évekkel
korábban, New York városában megkéselték. A felvételeket
azonban nem találtuk meg. Valaki ellopta. Elképesztő, hogy az
emberek mit képesek gyűjteni.
Meglett tehát a fegyver, de a lövedék még hiányzott.
Tudtam, hogy az exhumáláshoz szükség van a legközelebbi
rokon engedélyére. Evers halálakor katonai szolgálatot
teljesített, ezért az Arlingtoni Nemzeti Temetőben helyezték
örök nyugalomra. Tapasztalatból tudtam, hogy egy ilyen
156
fontos ember exhumálását olykor félreérti a nyilvánosság.
Ezért arra bíztattam az ügyészt, hogy az összes hozzátartozót
kérdezze meg, mert így nem merülhet fel később panasz. Az
ügyész engedélyt kapott Evers mindhárom gyerekétől és
Myrlie Everstől, az özvegytől is.
Az egyik fiú, Van úgy adta a beleegyezését, ha ő is jelen
lehet a kiásásnál és a boncolás alatt. Az exhumálás idején Van
körülbelül annyi idős volt, mint az apja, amikor elhunyt.
Semmi emléke nem maradt a halottról. Van Arlingtonba
utazott, aztán a halottas kocsiba ülve, elkísérte a koporsót
Albanyba, New York Államba, a boncolás helyszínére.
A koporsó megérkezése kisebb kavarodást okozott. A
fenyőfa ládát ugyanis véletlenül Memphisben gyártottak, és
amikor az egyik alkalmazott kiszúrta, azonnal felhívta a sajtó
figyelmét. Hamar elterjedt a hír, hogy Elvis Presleyt fogjuk
boncolni. Hirtelen az egész világ ránk figyelt.
Amikor kinyitottuk a koporsót, mindannyian meg-
döbbentünk. Medgar Evers úgy nézett ki, mintha csak előző
nap halt volna meg. Kezei a hasán nyugodtak, és azok a
fenyőfatüskék, melyeket vele együtt a koporsóba helyeztek,
még mindig zöldek voltak. Szabadkőműves dísztűje, kalapja és
köpenye mind épek voltak. Az az ötletem támadt, hogy oda
kellene hívni Vant, hogy megnézhesse az apját, még mielőtt
elkezdenénk a boncolást. Van egy közeli hotelban tartózkodott.
Mire megjött, kibéleltük a koporsót paplannal, hogy olyan
legyen, mint a ravatalozóban. Van bejött, és akkor, életem
máig legmegrázóbb emlékeként él bennem a jelenet, a fiú
meglátta az apját, akiről nem voltak emlékei.
Miután Van elment, megcsináltuk mindazt, amit ex-
humálások és boncolások alkalmával mindig el kell végezni,
például röntgenfelvételeket készítettünk, fotóztunk, és teljes
körű vizsgálatot hajtottunk végre.
Tisztán láttuk a korábbi boncolás nyomait, az Y metszést, és
a fej hátsó részén a fültől fülig húzódó vágást is. Láttuk a
157
golyó bemeneti és kimeneti nyílását, mindkettőt le is
fényképeztük, és rekonstruáltuk a golyó útját, mely végül is az
exhumálás fő célja volt. A röntgenképek jelentették azonban a
legtöbbet az ügy szempontjából. Kimutatták ugyanis a lövedék
törmelékeit, melyek akkor keletkeztek, amikor a testből kifelé
haladva a golyó az ötödik bordába ütközött. A röntgenen egész
nagy területen látszódtak a szétszórt törmelékek.
Korábbi vallomásokból, köztük az 1963-as ballisztikai
beszámolóból ismertem a lövedék típusát. Nagytestű állatok
elejtésére használják. Amit Evers testében találtunk, azt úgy
hívják, "csillagos ég", mert olyan sok pontocska jelent meg a
röntgenen a szétrobbant lövedék eredményeként. A boncolás
során kiszedtem a testből az összes fémtörmeléket.
A boncolás végére elég információt szereztünk a halál
okának megállapításához. A kerületi főügyész most már újra
vád alá helyezhette Byron De La Beckwithet, és perre vihette
az ügyet. Kisebb nehézségek leküzdése után, 1994-ben, a
Mississippi állambeli Jacksonban egy olyan bűntett tárgyalása
zajlott le, melynek vádlottja harminc évvel korábban azt hitte,
megúszta tettének következményeit.
A tanúk padján a főügyész átadta nekem a fotókat, melyeket
Evers boncolásán készítettem. A bíróság előtt újra elemeztem
őket. Aztán az esküdtek is engedélyt kaptak a megtekintésükre,
s ezzel az ügy új fordulatot vett. Ezt teszi az exhumálás.
Évekkel később is képes tisztázni egy bűnügyet.
A főügyész azt a kémcsövet is átnyújtotta nekem, melyben a
golyó törmelékei voltak. Ezt is tovább adtuk az esküdteknek,
akik közül néhányan óvatosan meg is rázták, úgy mint én, a
tanúk padján. Ahogy a kis törmelékek az üveghez koccantak, a
golyó nagyon igazivá vált.
A per után néhány esküdt azt nyilatkozta, hogy a golyó
törmelékei és a boncolási fényképek hatására Evers történelmi
figura helyett hús-vér emberré vált a számára. Talán ez is
közrejátszott abban, hogy Byron De La Beckwithet elítélték
Medgar Evers meggyilkolásáért. Életfogytiglani
börtönbüntetése közben, 2001 elején természetes halált halt.
158
Az exhumálás azzal jár, hogy vissza kell térnünk olyan
problémákra, amelyeket már régen, szó szerint, örök
nyugalomra helyeztünk. Eközben néha több kérdés merül fel,
mint amennyit meg tudunk válaszolni. Pontosan ez történt a
bostoni fojtogatóval kapcsolatban is.
Bostonban 1962 júniusa és 1964 januárja között tizenegy
nőt fojtottak meg. 1967-ben Albert DeSalvo mind a tizenegy
ügyben vallomást tett, de sosem került vád alá. 1973-ban
ugyanis megölték a börtönben, ahol nemi erőszak miatt ült.
A bostoni fojtogató utolsó állítólagos áldozata Mary
Sullivan volt, de sem az áldozat, sem a gyanúsított családja
nem hitte el, hogy DeSalvo követte el a gyilkosságot. Nem volt
olyan kézzel fogható bizonyíték, amely a férfit ezekhez a
gyilkosságokhoz kötötte volna. Mindkét család többekkel
együtt úgy tartotta, hogy DeSalvo vallomásának részleteit
újsághírekből rakták össze. Több mint harminc évig kérték a
massatchussettsi hatóságoktól, hogy hozzáférhessenek a
feljegyzésekhez és a bizonyítékokhoz, melyek Mary Sullivan
halálának helyszínéről származtak.
Ismert tény, hogy a rendőrség több bizonyítékot hozott el a
helyszínről; például egy spermiumfoltos lepedőt,
cigarettacsikkeket, és azokat a ruhákat, melyeket a gyilkosság
éjszakáján Mary viselt. A cigarettacsikkek bővelkednek DNS-
nyomokban, és ebben az esetben különösen érdekesek voltak,
mivel Mary Sullivan nem dohányzott. A száj belső oldalán, a
nyálkahártyán található sejtekben sok a DNS - nem úgy, mint a
vérmintákban, hiszen ott a sejtek 99,9 százaléka sejtmag
nélküli vörösvértest -, tehát nem tartalmaz mag DNS-t. A vér-
ből kivont DNS a fehér vérsejtekből származik, melyek
kevesebb mint egy ezred százalékát alkotják a vérben található.
Manapság több laboros inkább a száj nyálkahártyáról vesz
mintát, mivel ez kisebb beavatkozást igényel a vérvételnél, és
nagyobb mennyiségben tartalmaz DNS-t.
A családokat éveken keresztül, újra és újra visszautasították.
Sullivan unokaöccse és DeSalvo bátyja végül beperelte a
főállamügyészt, a rendőrséget, és a patológust. Végül elmentek
159
Jim Starrs specialistához, aki az óriási ellenállás ellenére is el
tudta intézni az exhumálást.
A boncolást és az exhumálást egy igazságügyi patológusnak
kellett elvégeznie. 2000. október 14-én, reggel negyed
kilenckor a massatchussettsi Hyannisban, harminc másik
emberrel együtt készen álltunk Mary Sullivan testének
exhumálására. Nagyjából mindenki önként ajánlotta fel a
szolgálatait, köztük Starrs, Henry és én is. Gyakran teszünk
így, hiszen ez a munka a köz javát szolgálja.
Minden, amit tettünk, videoszalagra került; ezzel a
lehetőséggel pályám korábbi szakaszaiban egyáltalán nem
lehetett élni. Megfelelő, törvényes dokumentációt akartunk,
mert így senki sem mondhatta, hogy megváltoztattuk a
bizonyítékot, és nem lehetett kétségbe vonni az eredményt.
Tízre ugyanabban a ravatalozóban voltunk, ahol Mary
Sullivan harminchat évvel korábban feküdt. Miközben a család
kint várt, megkezdtük a boncolást.
Az igazságügyi fogszakértő azonosította a testet a fogászati
kórelőzmény alapján. Egy igazságügyi antropológus
megerősítette, hogy a csontváz egy húszéves fehér nőé. Én
megállapítottam, hogy az előző boncjegyzőkönyvben szereplő
metszés egyezik azzal, amit látok. Röntgenképeket
készítettünk, hajmintákat vettünk, és különböző
fénysugarakkal vizsgáltuk át a testet, hátha találunk más
nyomokat is.
Aztán behatoltam a testbe.
Amikor Albert DeSalvo vallott, azt állította, először fejbe
vágta Maryt, aki így elvesztette az eszméletét, és ezután
fojtotta meg az áldozatot. Az exhumálás azonban csak növelte
a bostoni fojtogató rejtélyét, mert nem találtam semmilyen
koponyatörésre utaló nyomot, vagy bármit, ami jelentősebb
fejsérülésről árulkodna. A fojtás nyoma azonban észrevehető
volt.
Lehet, hogy a bostoni fojtogatóval kapcsolatos kérdések
évekig megválaszolatlanok maradnak. Egy dolog azonban
biztos: az ügyészek az exhumálás hatására újra elővették a
160
peranyagot, és megvizsgálták az eredeti bizonyítékokat.
Mindez elégtételt nyújtott a bűnös és az áldozat családja
számára egyaránt.
Az exhumálás sikerét nem garantálja semmi. Néhány
exhumálás nem olyan eredménnyel zárult, mint vártuk. Ez
történt Willie Edwards esetében is.
1957 januárjának egyik estéjén, az alabamai Mont-
gomeryben Willie Edwards két kisgyermeket és egy terhes
feleséget maga mögött hagyva eltűnt. Áprilisban két halász egy
oszlásnak indult férfitetemet talált az Alabama folyó partján,
egy fa ágai közé akadva. Nyilván az árral lefelé sodródott a
magas vízállású folyón, valamikor tél vége, tavasz eleje táján.
Amikor a víz visszahúzódott, egy szörnyű bűntett bizonyítékát
hagyta maga után.
Annyit megtudunk, hogy Willie Edwards lakóhelyén még
erősen érzékelhető volt a fajgyűlölet. 1957 harmadik hetére
Alabamában a fekete gyülekezet négy templomát gyújtották
fel, és két házat felrobbantottak. Gyilkolt és rombolt a Ku-
Klux-Klan. A gyilkosság éjszakáján éppen azt tervezték, hogy
bosszút állnak azon a fekete fuvaroson, aki a szóbeszéd szerint
egy nappal korábban egy fehér nőt zaklatott.
Willie Edwards már befejezte a napi áruszállítást az
élelmiszerüzlet-lánc tagjaihoz, de visszahívták, hogy
helyettesítse az éjszakai sofőrt.
1976-ban Raymond C. Britt, aki saját állítása szerint tagja
volt a szervezetnek, eskü alatt írásbeli nyilatkozatot tett arról,
hogy részt vett Willie Edwards meggyilkolásában. A
nyilatkozat megírása mentesítette a vád alól. Azzal kezdte,
hogy 1957. január 23-a éjszakáján, három társával együtt
kényszerítették Willie Edwardsot arra, hogy a Tyler-Goodwin
hídról az Alabama folyóba ugorjon.
A nyilatkozat szerint némi keresgélés után, a négy férfi
rábukkant egy kocsira, amint az út mellett parkolt, benne egy
fekete sofőrrel. A sofőr éppen a fuvarkönyvbe írt.
Megparancsolták neki, hogy szálljon át az autójukba, mellyel
161
aztán a Tyler-Goodwin hídhoz hajtottak. Útközben "össze-
vissza lökdösték és pofozták", és a fehér nővel történt
inzultusról faggatták. A férfi sírt, és az életéért könyörgött. Azt
mondta, semmit sem követett el mindabból, amivel vádolják,
és a kérdéses napon nem is dolgozott.
Amikor a hídhoz értek, utasították, hogy szálljon ki a
kocsiból, és ugorjon a vízbe. Edwards felmászott a híd
korlátjára, tizenöt méterrel a folyó fölött. Aztán ugrott.
A halál idején Alabama egyike volt annak a két államnak,
ahol engedélyezték a halottak nem orvosok általi boncolását. A
helyi boncmester, Vann Pruitt nem volt orvos. Nem készítettek
röntgenfelvételeket. Majdnem három havi vízben lét után a test
bomlása igen előrehaladott állapotban volt. Pruitt a halál
okához és módjához azt írta: "meghatározhatatlan". Senkit sem
helyeztek vád alá.
1976-ban az ügyészek új nyomozást indítványoztak. Ekkor
kaptam egy telefonhívást az FBI-tól. Akkoriban én voltam
New York városának fő igazságügyi orvos szakértője. A
telefonáló azt akarta tudni, lehetséges-e megállapítani a halál
okát és módját húsz év elteltével egy olyan személy esetében,
akit állítólag lelöktek egy hídról.
Azt feleltem, igen. Sosem hívtak újra.
Évekkel később tudtam meg, mi történt. Amikor az ügy a
bíróságra került, a bíró felolvasta a halotti bizonyítványban
található "meghatározhatatlan" bejegyzést, és lezárta az ügyet.
Ha nem állapítottak meg gyilkosságot, nincs ügy. Most sem
helyeztek vád alá senkit.
Aztán 1997-ben kaptam egy levelet Melinda Edwardstól,
aki látta, amikor a műsoromban, a HBO-n a Medgar Evers
ügyről beszélek. Ez a tévéműsor azt mutatja be, hogyan oldják
meg a bűnügyeket az igazságügyi tudományok segítségével.
Azt írta nekem, hogy ő egy olyan férfi lánya, akit
meggyőződése szerint megöltek, de a hatóságok sosem
szolgáltattak igazságot az ügyben.
Felhívtam Melinda Edwardsot, és miközben beszéltünk,
hirtelen rájöttem, hogy ugyanarról az ügyről van szó, amellyel
162
kapcsolatban húsz évvel korábban felhívtak. Melinda elküldte
nekem az aktákat, a feljegyzéseket és a boncolási
jegyzőkönyvet. Ezek átnézése után újra beszéltem vele.
Elmondtam neki, hogy a Medgar Evers-ügyet azért sikerült
megoldani, mert nemcsak a család, hanem a helyi főügyész és
a kórboncnok is támogatta a vizsgálatot. Az ő apja esetében a
"meghatározhatatlan" átírása "gyilkosságra" annak a
kerületnek a patológusától függött, ahol a halottat eltemették.
Hivatalos támogatás nélkül nagyon nehéznek ígérkezett
megtalálni Willie Edwards gyilkosait.
Amint kiderült, nemcsak Ellen Brooks, a montgomery
megyei főügyész tanúsított érdeklődést az ügy iránt, hanem dr.
James Luridson, a patológus is - aki ezúttal egy testületileg
elismert igazságügyi patológus volt. Fantasztikus
szakembernek bizonyult. Ez a támogatás az özvegy, Sarah
Edwards Salter és Melinda jóváhagyásával elég volt ahhoz,
hogy a maradványok exhumálásáért folyamodhassunk.
Willie Edwards koporsóját nem védte betonréteg, ezért
nagyon kikezdte az idő. Amikor felnyitottuk, csak csontokat
találtunk.
A boncteremben velem együtt dr. Lauridson és dr. Bill
Rodriguez, a Fegyveres Erők Patológiai Intézetének
antropológusa is jelen volt.
Összeraktuk a csontokat a boncasztalon. A csontma-
radványok megfeleltek az elhunyt fajának, magasságának és
súlyának.
Nem találtunk lőtt vagy szúrt sérülésnyomot. Tudtuk
azonban, hogy a testet a víz felszínén fedezték fel, apály
idején, és a megtalálásig hónapokon át vízben volt.
A vízbefulladás diagnózisát kizárásos alapon lehet
felállítani. Lauridson és én megállapítottuk, hogy mivel a test
vízben volt, és nem találtunk más okot a halálra, elég
bizonyítékunk volt azt igazolni, hogy a halál oka csak fulladás
lehetett.
A halál módja mindig a körülményektől függ. A baleset,
öngyilkosság vagy gyilkosság kimondása pedig a történteken
163
alapszik. A történet mellett olyan bizonyítékok szóltak, mint
egy esküvel hitelesített nyilatkozat, melyben állítják, hogy
Willie Edwardsot négy ember, akarata ellenére kihúzta a
kocsijából, elvitte a hídra, és vagy lelökte onnan, vagy
kényszerítette az ugrásra. Mások azt mondták, hogy Edwards
önként ugrott le azon az éjszakán, mert így akart elmenekülni.
Egyetértettünk, hogy még akkor is, ha menekülés közben esett
le a hídról, a halál módja gyilkosság.
A halál oka: vízbefulladás. A halál módja: gyilkosság.
Ezután kézbe vettem a helyi telefonkönyvet, és kikerestem
Vann Pruitt számát, aki az első halotti bizonyítványt írta alá.
Beszélni szerettem volna vele az első vizsgálat eredményeiről.
Ilyen esetekben az egyik legkellemetlenebb dolog az, ha valaki
olyan, mint ő, a védelem oldalán jelenik meg a tárgyaláson.
Úgy gondoltam, biztosan védekező álláspontot vesz fel.
Újabb meglepetés várt rám: Pruitt örült, hogy megkerestem.
- Olyan jó, hogy felhívott - mondta. Elmagyarázta nekem,
hogy 1957-ben, mivel nem rendelkezett orvosi képzettséggel,
nem állíthatott fel fulladásról diagnózist; a
"meghatározhatatlan" volt az igazsághoz legközelebb álló
megállapítás, amit tehetett.
Az új halotti bizonyítvány birtokában Ellen Brooks,
Montgomery megye főügyésze a vádhatósághoz fordult. Úgy
döntött, név szerint senkinek a vád alá helyezését nem fogja
sürgetni, hanem inkább úgy tárja fel az ügyet, mint egy
nyomozást, remélve, hogy közben még több információra
derül fény Egy ilyen régi ügyben néha így járnak el az
ügyészek, és talán rábukkannak valamire, ami a vád alá
helyezést előmozdíthatja.
Az Edwards családot megdöbbentette a hír, hogy a négy
gyilkossággal gyanúsított férfi közül kettő még életben van.
Egyikőjük, aki vallomást tett, mentesült a vád alól, de volt
valahol még egy férfi Montgomeryben, akit 1976-ban Willie
Edwards meggyilkolásával vádoltak. Most már a korábbi
akadály, melyet a bíró felolvasott - a "meghatározhatatlan" ok
164
és mód - nem állt az útban. Willie Edwards halála gyilkosság
volt, és igazságot kívánt.
1999. február 16-án, Montgomery megyében a bíróság
nyilvánosságra hozta határozatát: "Utánajártunk Willie
Edwards halálának, aki 1957. január 23-án tűnt el.
Edwardsot Montgomery megyében a Ku-Klux-Klan tagjai
ölték meg."
Senki nem került vád alá. Az ügyész úgy érvelt, túl sok idő
telt el ahhoz, hogy elég bizonyítéka legyen.
Ha akkor, az első telefonhívás idején, 1976-ban az FBI
megkért volna, hogy végezzem el az exhumálást és a
boncolást, ugyanarra a következtetésre jutottam volna, mint
végül 1997-ben. És az igazságszolgáltatás nem maradt volna
el.
165
Fejek
Ha minden a dolgok természetes rendje szerint alakul, az
emberek sokáig élnek, aztán eltemetik vagy elhamvasztják
őket, és visszatérnek a földbe, a tengerbe vagy a levegőbe.
Ilyenkor a természet sokáig és keményen dolgozik azon, hogy
lebontsa, ami megmaradt.
A nem természetes halál mindezt megváltoztatja. Itt ugyanis
a biológiai folyamatok megállnak. A sikeres nyomozás
érdekében a természet munkáját fel kell tartóztatni - hiszen a
bomlási folyamat, mellyel annyi minden jár együtt, többek
között az azonosítást is megnehezíti.
Ha a természetet túl sokáig hagyjuk dolgozni, a halott
azonosítása megnehezedik. Ilyenkor a fogak azonosítása, és a
DNS-vizsgálatok segítenek, persze csak ha van mihez
viszonyítani.
Néha az egyetlen választási lehetőség, miközben az
azonosításon dolgozunk, egy életszerű modell megalkotása.
Erre azért is van szükség, mert az illető személyiségének
ismerete - ki volt, ivott-e, élt-e drogokkal, voltak-e problémái,
amelyek magyarázatot adnak arra, hogy miért kóborolt el, vagy
követett el öngyilkosságot - segíthet a halál okának és
módjának kiderítésében. Majdnem olyan az egész, mintha meg
kellene ismernünk valakit ahhoz, hogy rájöjjünk, hogyan halt
meg.
Néha az azonosítás folyamata egy sípcsont, egy me-
dencecsont vagy egy kézcsont töredékével kezdődik. Azonban
bármelyik nyomozó megmondja, hogy sokkal egyszerűbb az
egész, ha van egy fejünk is.
Félelmetes, nyugtalanító - sőt, rémisztő dolog - kézben
tartani egy emberi fejet.
166
Ég és föld a különbség aközött, hogy fejet vagy koponyát
fogunk meg. Érzelmileg bizonyos mértékben távolságot tudok
tartani egy koponyától, hiszen egy egész karnyújtásnyira
tarthatom magamtól. De erre nincs is szükség, mert a
koponyák nem hatnak felkavaróan az emberre. A
halottasházban egy fej azonban igazi káoszt teremt.
Részben a lágyrészek okozzák - a bőr, a haj, a szemek, a
fülek és az ajkak -, hogy felzaklatjuk magunkat. Hiszen a fej
ezen összetevőiből és az életünkben látott milliónyi arcból -
melyek az utcán közelítenek felénk, magazinokról, vagy
filmvásznakról tekintenek ránk alkotjuk meg azt a képet,
amely számunkra az embert jelenti. Ezért természetes, hogy
ilyen érzéseink vannak a fejjel kapcsolatban, és szörnyen
érezzük magunkat már a gondolattól is, hogy bármilyen
természetellenes közegben lássuk.
Számomra lehetetlen az érzelmi távolságtartás, amikor egy
fejet tartok kesztyűs kezeimben. Igazából nem is szeretnék
közömbös maradni. A tapasztalat megtanított arra, hogy nem
lehet úgy tartani, elhelyezni vagy kitámasztani a fejet, mely
csökkentené érzelmi erejét.
Elfogadtam már, hogy a hátborzongató érzést, mely egy
lefűrészelt fej látványánál elfog, sohasem fogom tudni
megszokni.
Egy felnőtt férfi feje kb. 5-6 kg-ot nyom. Bár ezzel tisztában
vagyok, mégis mindig elvégzem a mérést. A levágott fejek
általában vonat- vagy metróbalesetek halottaitól származnak,
vagy az úgynevezett darabolós gyilkosok hagyják maguk után
őket.
A probléma az, hogy nehéz bánni a fejjel. Pusztán klinikai
környezetben, a testtől különválasztva ugyanis nagyon esetlen.
Egyszerűen nem létezik jó módszer a megvizsgálására. Amikor
a testhez tartozik, a fej stabilan fekszik, felvéve a test nyugalmi
állapotát. Önmagában azonban nem helyezhető el úgy, hogy
kényelmesen hozzáférhessünk az agyhoz.
167
A fej vizsgálata felborítja azt a kialakult rendet, ahogy
általában a boncolásokat vezetem. Számomra az első, hogy
tiszteletben tartsam az emberi testet. Ennek része, hogy
fenntartom azt a sorrendet, amely szerint a dolgaimat végzem,
egyik boncolást a másik után. Mindig ugyanazt a
cselekvésmintát követem: megvizsgálom a ruhákat, majd
leveszem őket, megvizsgálom a bőrt, magnóra veszem a
következtetéseimet, kézbe veszem a szikét, elvégzem a
metszést, felhajtom a bőrt, egyenként megvizsgálom a
szerveket. Ez így megy minden esetben - semmi sem történik
vaktában, rendszertelenül, vagy tiszteletlenül.
Borzasztó nehéz azonban egy fejet úgy stabil helyzetbe
tenni, hogy megőrizzük a méltóságát. Rögzíteni kell, és ez már
önmagában is felborítja a boncolás rendjét, megzavarva azt a
nyugalmat, amire a boncteremben olyan nagy szükség van.
Egyszerűen káoszt teremt.
Másrészt ott vannak azok a fejek is, melyek sokáig voltak
kiszolgáltatva az elemeknek, egészen a koponyáig lemállott
róluk a szövet. A legjobban úgy lehet letisztítani a fejet, ha
elég sokáig forraljuk, aztán kifehérítjük. Ezt követően
kezdődhet meg az a folyamat, melynek során mindazt, ami
lepusztult, újra megalkotják.
Az emberi test 206 csontjából 22 alkotja a fejet és az arcot.
Ezek együtt védik az agyat és a test fő érzékszerveit - a
szemeket, a füleket, az orrot és a nyelvet.
Az emberi agykoponya nyolc csontból áll. Vékony,
meghajlított tányérokra emlékeztetnek, és rostos ízületek kötik
össze őket, melyek neve varrat. A varratok mentén a csontok
felszíne fűrészfogakhoz hasonló. A varratok olyan
kapcsolódási felületek, amelyek védenek a fejet egyébként
könnyen szétvető ütések ellen.
Tizennégy csont alkotja az emberi arcot; a legtöbbnek
szimmetrikus párja van. A koponya alján található a
tarkócsont, mely a nyak első csigolyájához ízesül: Az utóbbit
168
atlasznak hívják, mert a régi görögök szerint ez a csont épp
úgy tartja fenn a fejet, mint Atlasz a Földet. Az atlasz teszi
lehetővé a fej forgatását és hajlítását.
Kisgyermekkorban a koponyacsontok közti lágy részek;
más néven kutacsok könnyen kitapinthatóak. Ilyenkor ezek
még csak hártyák, melyek a kor előrehaladtával, húszas-
harmincas éveinkre fokozatosan elcsontosodnak.
Ennek a folyamatnak az állomásai segíthetnek meghatározni
egy azonosítatlan csontmaradvány életkorát. Minden csontunk
csakis a miénk, ugyanígy a koponyacsontjaink alakja,
vastagsága és a mélyedéseinek száma is csak ránk jellemző. A
hajgyökereink szüleink DNS-eit is magukban hordozzák,
hajszálaink tengelye tele van anyánk mitochondriális DNS-
ével; az ajkunknak, a füleinkhez hasonlóan, sajátos lenyomata
van; és akár egyetlen fogunk segítségével is azonosíthatnak
minket. Sőt, talán még a fogorvosunkat is.
Sokan azt hiszik, hogy általában a rendőrök bukkannak
emberi tetemekre, és amikor ez történik, a maradványok tiszták
és szárazak, mint a biológiaórán szereplő csontváz. Igazából
ritka az ilyen eset.
Általában nem a rendőrök találnak csontvázakat, hanem
kutyák, gyerekek, turisták, biciklisták vagy horgászok, akik
olyankor botlanak ezekbe a maradványokba, amikor a
természet már rég gondozásába vette őket. Addigra pedig
kevés képzetlen ember tudja megállapítani, pontosan mit is
talált. Ezért amikor egy azonosítatlan csontváz kerül elő,
gyakran igazságügyi antropológust kell hívni, aki segít a
maradványok kiásásában és elszállításában.
Mihelyst a tetem a helyszínről a laborba kerül, meg-
tisztítják, rekonstruálják és tanulmányozzák, hogy kiderüljön,
milyen sérülés érte. Lehet, hogy lövésről van szó; esetleg
szúrásról, mely szétzúzott egy bordát, vagy megrepesztette a
koponyát; talán ütés hatására törtek csontok stb. Ezután
összeállítják a biológiai jellemzőket, különös tekintettel a faji,
169
nemi, életkori, testfelépítési, patológiai és egyéb
sajátosságokra, mint például a régóta begyógyult törések vagy
a fém protézisek.
A legtöbb kérdést egyszerű megfigyeléssel válaszolják meg.
Alapjában véve három emberi faj létezik a földön, s mindre
más koponyai és arcbeli tulajdonságok jellemzők. A nőknek
jól felismerhető, a férfiakéhoz képest gömbölyded medencéjük
van, mely inkább háromszög alakú.
A csontok az öregedés vagy betegségek hatására változnak.
Mindezek az eltérések segítik az antropológust abban, hogy
alapvető következtetésekre jusson a maradványok vizsgálata
során.
Egy csont láttán meg tudom állapítani, hogy embertől vagy
állattól származik. Abból, hogy mennyi hús maradt a
csontvázon, megmondom, régi vagy frissebb-e a maradvány;
ebből az is kiderül, szükség van-e a "nyelv tesztre" a kor
meghatározásához. Körülbelül száz év elteltével a kalcium
távozik a csontokból. A régi csontokkal el kell végezni a nyelv
tesztet; ha a nyelvem hozzájuk tapad, még tartalmaznak
kalciumot, amiből viszont az következik, hogy a maradvány
valószínűleg nincs ötven éves, tehát értesíteni kell a rendőrsé-
get.
Régi csomók esetében az igazságügyi antropológus
szakértelmére hagyatkozom. Az egyik legfontosabb oka ennek,
hogy bár vannak bizonyos tulajdonságok, melyekre
következtetni tudok, a faji azonosítást nem tudom elvégezni.
Ha például fennáll a lehetősége annak, hogy a csontok egy
indián temetkezési helyről származnak, azonnal meg kell
bizonyosodnunk róla, hogy gondoskodhassunk a védelmükről.
Az igazságügyi fogászat mintafelismerésen alapszik. Akár
az ujjaknak vagy a vérnek, a fogaknak is van lenyomatuk,
melyet néha a fogorvos levesz tőlünk egy-egy fogászati
beavatkozás során. De ugyanígy rajta maradhat egy
hamutartóra ragasztott rágógumin is, vagy a szívószálon,
170
melyet idegesen rágcsálunk, aztán eldobunk; vagy valakinek a
bőrén, akit megharaptunk. Ezek különböző lenyomatok persze,
de egybevethetők.
Például az igazságügyi odontológus egy bőrön látható
sérülésről készült fotót egybe tud vetni egy olyan mintával,
amelyet régebben a fogorvos vett le az elkövetőről; vagy azzal
a lenyomattal, amely a bíróság kérésére készül az alperes
fogsoráról.
Dr. Lowell Levine olyan ember, aki minimális beszéddel és
kevés gesztussal érteti meg magát. Különös nyugodtság árad
belőle. Nagyon értékelem ezt a tulajdonságát, különösen mert
együtt vezetjük a New York állami rendőrség igazságügyi
orvostani intézetét.
Több mint harminc éve dolgozom dr. Levine-nel, és bár
több képet őrzök róla magamban, egy repülőgéphez kötődő
emlék él bennem legélénkebben vele kapcsolatban. A
repülőszerencsétlenségek leírhatatlan látványt nyújtanak.
Sokan úgy képzelik, hogy a repülőbaleset helyszíne egy óriási
ravatalozóra hasonlít, ahol szanaszét hevernek a halottak. Nem
így van. Mindenfelé repülőgép-alkatrészek, poggyászdarabok,
első látásra azonosíthatatlan testrészek, füst, tűz mindenfelé.
Nagy a zűrzavar; rendőrök, mentősök szaladgálnak összevissza
- és mindennek közepette Lowell Levine és a többi
igazságügyi fogász csendben végzi a munkáját.
Ilyenkor az igazságügyi odontológusnak néha emberi
maradványok törmelékeivel kell dolgoznia. Az apró fog- és
csontdarabkák között egy-egy híd, egy törött korona, egy kis
porcelán vagy zápfog is előfordulhat. Minden fontos, amiről
lenyomat készíthető, amit egybe lehet vetni egy korábbi
adattal, hogy a felmerülő kérdésekre választ találjanak.
A fej egyéb részei más történeteket mesélnek el. Néha
akadnak olyan problémák, melyeket a fejről származó
legapróbb igazságügyi bizonyíték, a haj segítségével lehet csak
megoldani.
171
Ez volt a helyzet Diana, walesi hercegnő esetében is.
Rengeteg elmélet született Diana, Dodi Al Fayed és
sofőrjük, Henri Paul halálával kapcsolatban. Ha a nevüket
bármilyen kombinációban valamelyik internet
keresőprogramba gépeljük, kapcsolódási helyek százai
jelennek meg az összeesküvési elméletekről, fejtegetve, mi
történhetett aznap éjjel. Az elméletek gyártása azonban
szükségtelen, annál az egyszerű és tragikus oknál fogva, hogy
miközben Henri Paul azzal a bizonyos luxus Mercedes Benzzel
száguldozott Párizs utcáin, nagymennyiségű drog és alkohol
áramlott az ereiben.
Ez derül ki Henri Paul drogtesztjének eredményéből, melyet
egyszerűen le lehetett olvasni a hajmintából, mintha
időszalagra lett volna írva. Az ütközés után a vérvizsgálat
hamar kimutatta, hogy a sofőrnek nagy mennyiségű alkohol
volt a szervezetében.
A boncolás alkalmával néhány hajszálat kihúztak Henri
Paul fejéből, és egy olyan oldatban vizsgálták őket, mely
kimutatja a szervezetben jelen lévő drogokat. A haj-elemzés
segítségével ma már több anyagot is tudunk azonosítani, mely
a véráram útján jut a hajgyökérbe, aztán felgyülemlik a
növekvő hajszál tengelyében. Ezek közé tartozik a heroin, a
kokain, a nikotin, a koffein, a marihuana és sok más.
Ez a tudomány új lépcsőfokot jelent a kriminalisztika
fejlődésében. Nemrég a haj-analízis csupán odáig terjedt, hogy
mikroszkóp alatt, ránézésre összehasonlították a helyszínen
talált hajat egy bizonyos személytől vett mintával. Több
tényezőt kellett figyelembe venni, például a színt, a hajszál
erősségét, a pigment-szemcsék eloszlását, a hajszál átmérőjét
és a velőállomány jelenlétét vagy hiányát. Az ilyen
azonosítások közül több bizonyult tévesnek, amikor a haj
DNS-vizsgálatát elkezdték.
A szőr- vagy hajszálak közti legegyszerűbb különbségek
sokszor egyben a legmeglepőbbek is: az afrikai haj göndör, és
172
egyenetlenül oszlanak el benne a mikroszkopikus pigment-
szemcsék; a fehérbőrűeké általában egyenes vagy hullámos, a
szemcsék eloszlása pedig egyenletesebb; míg az ázsiaiak
hajában a velőállomány sokszor egy hosszú, folytonos cső,
nem úgy, mint a többi embertípus esetében, ahol általában
szaggatott. (Vannak olyan nem-ázsiai típusok is, melyekből a
velő teljesen hiányzik.)
Először 1981-ben jelentettek olyan esetet, melyben a
hajvizsgálat segítségével mutattak ki kokaint. Ma már ez az
eljárás széles körben elterjedt. A drogok hajszálban való
keresése sokkal előnyösebb, mint ha vizeletet használnánk erre
a célra, hiszen a hajat könnyebb begyűjteni és tárolni.
Lényeges, hogy külsőleg is elérhető; ráadásul a korábbi
drogfogyasztásról is árulkodik.
Az emberi fejen található haj minden hónapban rendszerint
egy centimétert nő (vagy majdnem másfelet). Ezért a fejtetőből
kitépett hajszál olyan, mint egy időszalag. Ahhoz, hogy meg
lehessen határozni, mikor vett be drogot valaki, a hajszálat
egycentis darabokra vágják, majd mindet egyenként
megvizsgálják. Erdekes, hogy a test különböző részein
lényeges eltérések vannak kimutatható anyagok és
drogkoncentráció tekintetében. A morfiumkoncentráció
például legmagasabb a szeméremszőrzetben, ezután
következik a hónalj, majd a fejtető. Metadont leginkább a
hónaljszőrzetben, kisebb mértékben a szeméremszőrzetben és
a fejtetőn lehet kimutatni. A kokainteszthez általában a fej-
tetőről vesznek hajat, és minden más, korábbi drogfo-
gyasztással kapcsolatos vizsgálathoz is. Körülbelül száz
milligramm hajra van szükség, melyet olyan közelről vágnak
le az élő személy fejbőrétől, amennyire csak lehet, a halottból
pedig kitépik; a gyökereket ezután egymás mellé állítják, hogy
a hajszálakat minél pontosabban fel lehessen vágni a
vizsgálathoz.
173
A Henri Paul fejéről származó haj hónapokkal a baleset
előtti időből is kimutatott drogokat; általában olyanokat,
melyek a krónikus alkoholizmus kezelésére szolgálnak.
A drogok, melyeket tudomásunk szerint Henri Paul
fogyasztott, felerősíthetik az alkohol káros hatásait, mivel
gyengítik az ítélőképességet, homályossá teszik a látást, és
lelassítják a reakcióidőt - röviden, gyengítik az autóvezető-
képességet. A boncoláskor végzett vérvizsgálatok kiderítették,
hogy Henri Paulnak a halál pillanatában akkora volt a
véralkohol szintje, mintha nyolc-kilenc pohár whiskyt, nyolc-
kilenc korsó sört vagy nyolc-kilenc pohár bort ivott volna meg.
A vér toxikológiai vizsgálata, melynek során az alko-
holszintet mérik, nagyon egyszerű: ha az illető élő személy, az
alkohol óránként egy pohár ital értékével bomlik le. Halál után
azonban a bomlás megáll, és az alkohol a vérben marad,
pontosan a halál pillanatának szintjén.
1999 szeptemberében - valamivel több, mint két évvel a
három életet követelő baleset után - a bíró végül Henri Pault
tette felelőssé. Ez a döntés elejtette a vádat kilenc fotós, és az
ellen a paparazzi ellen, aki üldözte a kocsit. Ezeket a
személyeket eredetileg többen vádolták a baleset miatt. A bíró
véleménye szerint bár a csoport folyamatosan és makacsul
akaszkodott rá Dodi Al Fayedre és Dianára pár órával a
Párizsba érkezés utáni balesetig, "az autó vezetője ittas volt, és
alkohollal összeférhetetlen drogok hatása alatt állt. Nem volt
olyan állapotban, hogy uralni tudja a járművet."
Bonaparte Napóleon haja és az arról készített vizsgálatok
annyi év után még mindig parázs vita tárgyát képezik az
összeesküvés-elméletek hívei és a történészek körében.
Napóleon 1821-ben halt meg, ötvenegy évesen, hosszú
betegséget követően. Orvosai felboncolták, és egy nagy, rákos
daganatot fedeztek fel a gyomrában, melyet a halál okaként
neveztek meg.
174
Ennek ellenére, egyesek szerint inkább vagy francia kísérői,
vagy angol fogvatartói mérgezték meg, ravasz módon.
Közismert volt, hogy fennmaradtak tőle hajminták, így 1962-
ben megvizsgálták azokat. A szakértők arzénra bukkantak
bennük, így egy pillanat alatt megszületett az összeesküvés-
elmélet.
Egyes orvosi körökben az arzént "örökség-pornak" nevezik,
mert valamikor a családi mérgezések kedvelt eszköze volt.
Magas méregtartalmú, színtelen, szagtalan és olyan háztartási
szerekben is megtalálható szer, mint a féreg- vagy a
növényirtó. A szürkés-fehér por a színezőanyagok összetevői
közt is gyakran jelen van.
Arzénnal belélegzés útján is meg lehet mérgeződni, de
bőrön vagy nyálkahártyán át, érintkezéssel és nyeléssel is.
Voltak, akik arzénes levegőt lélegeztek be, festés közben
megnyalták az ecsetet, vagy nem megfelelő ruházatban
használtak arzén tartalmú termékeket. A belégzés okozta enyhe
mérgezés hatásai közé tartozik az étvágytalanság, a hányinger
vagy a hasmenés. A súlyosabb krónikus vagy akut fertőzés
tünetei közt találjuk a bőrelváltozásokat, a krónikus fejfájást,
az apátiát, a fokhagyma illatú leheletet, a fémes szájízt, a bőr
bronzszerű elszíneződését, és a lehetséges májkárosodást.
Ráadásul az arzén és összetevői közismerten rákkeltők, így a
bőr- és a tüdőrákkal, valamint a születési hibákkal is
összefüggésben lehetnek.
Napóleon halálát azonban mégsem arzén okozta. A császár
hajában olyan kis mennyiségű mérget találtak, amely még a
hálószobája tapétájáról is származhatott, vagy a vízből, melyet
száműzetése alatt ivott. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy
mindannyiunk szervezetében megtalálható némi arzén, mivel
ez az egyik legnagyobb mennyiségben előforduló kémiai elem
a földben, és minden élő szervezet része is. Kis mennyiségben,
természetes körülmények között nem ártalmas.
175
A tizenkilencedik század folyamán többen szenvedtek
mérgezésben tapétájuk zöld, arzént tartalmazó fes-
tékanyagának kipárolgásától. A Scheele-zöld és a párizsi zöld
színt is arzén-összetevőkből fejlesztették ki, és széles körben
használták festékekben és tapétákon 1780 után. 1893-ig nem is
jött rá senki, hogy a nedves falak, vagy a penészes tapéta egy
trimetil arzén nevű illóanyagot bocsátott ki a levegőbe.
A Napóleon szobájából származó, megfelelően hitelesített
tapétafoszlányokból kiderült, hogy a zöld rozetták
négyzetméterenként kb. egyharmad grammnyi arzént
tartalmaztak. Ez az arzénmennyiség valószínűleg csak ahhoz
nem volt túl kevés, hogy bántsa Napóleon szépérzékét;
azonban mindenképpen elegendő volt ahhoz, hogy feleljen a
hajában talált arzénért.
Ami a legnagyobb különbséget jelenti az emberek között, az
a szövetvastagság, mely a fej bizonyos pontjiain észlelhető.
Ezeket a pontokat az évek során tanulmányozták és
összesítették. Különféle módszereket használtak a halottba
szúrt tűtől (melyről bebizonyosodott, hogy pontatlan, hiszen a
halott fekszik, és a szövet ellapul) az élőkön használt
szonogramokig. Az eredmény: az emberi arc harminckét
pontjának ismerjük a normális mélységét faj, nem és kor
függvényében.
Ezek a biztos pontok. Az igazságügyi rajzoló radírgumik
felragasztásával megszerkeszti őket a koponyán, jelölve a
megfelelő mélységet is. Mindegyik radírdarabon ott lesz a neki
megfelelő pont száma.
Ezután műszemeket helyeznek a szemüregekbe, tekintetbe
véve a mélységet. Hogy a szemlélőt ne befolyásolja semmi, az
íriszeket semleges színnel készítik el. Ezután agyagot tesznek a
radírdarabok által kijelölt részekre, követve a koponya
kontúrját. Ha valamit tudnak az illető életmódjáról, azt is
figyelembe veszik. Hordott-e például szemüveget? Ez hatással
lehet a halánték és a fülek alakjára, és persze az orrnyeregre is.
176
Pipázott? Ez a szokás eltorzítja az állkapcsot. Több mérést
végeznek, hogy meghatározzák az orr vastagságát, valamint a
száj hosszát és teltségét. Még a földrajzi környezet is, ahol az
elhunyt élt, és életmódjának részletei is megmutatkoznak az
arcon. Ezt mind figyelembe veszik a rekonstrukció alkalmával
- a nap hatása szó szerint kicserzi a bőrt, a dohányzás kivájja
az arcüregeket, a hiányzó fogaktól beesik az arc.
Az öregedés olyan változást idéz elő az arcon, mely nem
mindig vonzó, és oka a gravitáció: a fülek és az áll
meghosszabbodnak, az arcgödrök azonban mindig a helyükön
maradnak. A száj besüpped. Az izmok megereszkednek. Ezt
műveli velünk a természet.
Engem ámulatba ejt, milyen sok ismerettel rendel keznek az
emberi fiziológiáról az arc rekonstruálói. Hiszen nem
orvosokról van szó, hanem művészekről mégis, a legtöbb
orvosnál többet tudnak az arc és a fej működéséről.
Például az izmok közti finom különbségeket minden profi
arcrekonstruáló ismeri, hiszen ezek alapján végzik a
munkájukat. Nagy odafigyelésre van szükségük, hiszen az
emberi arc és a koponyaüreg izmai a fejen található helyzetük
alapján különböző csoportokra oszthatók, és ezeken a
csoportokon belül az izmok az általuk végzett feladat szerint
különülnek el - aszerint, hogy a szemmozgatásban, a rágásban,
a sikításban, vagy az arc és a fej egyéb mozgásaiban vesznek-e
részt. Az arcizmoknak az a magasabb rendű feladatuk is meg-
van, hogy érzelmeket fejeznek ki.
Paróka helyettesíti a hajat. Felkerül a szemüveg, és a nagy
munka befejeztével újra arc látható a koponyán. Mindez nagy
odafigyelést kívánó, aprólékos tudomány, néha túlságosan is
az: a rokonok időnként, amikor megnézik az eredményt, túl
gyorsan kimondják: "Nem, nem. Ez nem ő." (A halottasházban
viszont, azonosításkor túl gyorsan kimondják az igent, amikor
pedig előfordul, hogy tévednek. Amint a rendőrség tájékoztatja
őket, hogy az egyik szerettük meghalt, elhiszik, és azonosítás
177
közben sokszor nem is néznek a testre, hanem eltakarják a
szemüket.)
A kétdimenziós rekonstrukciók igazából csupán csak
vázlatok, de az igazságügyi rajzoló számára mégis ez a
kedveltebb módszer. A vázlatok láttán az emberek másképp
reagálnak: "Hát, körülbelül úgy néz ki, mint akit az utcán
láttam" - mondják -, "de X. Y ra is hasonlít." És hirtelen két
vezérfonal is van ott, ahol azelőtt egy sem volt.
A kétdimenziós rekonstrukció egy azonosítatlan koponyával
kezdődik, aztán szövetek kijelölésével folytatódik. A koponyát
szemből és oldalról is lefotózzák, a képeket életnagyságúra
nagyítják és egymás mellé ragasztják. Mindkettőre egy átlátszó
papír kerül; és itt kezdődik a rajzoló munkája. A szöveteket
jelölő eszközök alapján készülnek a kontúrok, s munka közben
az életmódról vagy lakóhelyről szóló információk is segítséget
nyújtanak.
Az utóbbi néhány évben a fej egyéb részeinek fel-
használásával is létrejöttek sikeres azonosítások; ennek
eredményeként folyamatosan új módszerek jelennek meg a
bűnügyi tudomány amúgy is széles palettáján. Angliában
például a rendőrség felállította a világ legnagyobb
füllenyomat-adatbázisát, azt tervezve, hogy a fül lenyomatát
ugyanúgy felhasználják majd a nyomozásban, mint az
ujjlenyomatot.
Hosszú út vezetett idáig. Az 1700-as évek második felében
Johann Caspar Lavater (1741-1801) tanulmányozta és jegyezte
le a fül egyénített jegyeit. Száz évvel később kifejlesztették az
ujjlenyomat tudományát, melyet aztán széles körben
használtak a bűnügyi szakértők. Akkoriban egészítette ki
mindezt a fotográfia, mellyel a bűnözők fizikai megjelenését
örökítették meg. Európában a nyomozáshoz a mércét a
Bertillonrendszer adta, melyhez a test különböző részeit kellett
megmérni. Habár ez csak egy ideig volt divatban, sokat
178
lehetett belőle tanulni az emberek közötti különbségekről, és
egyesek számára a fül még mindig különösen érdekes maradt.
Egy Alfred Iannarelli nevű amerikai dolgozta ki a
füllenyomatok szabványát és osztályozási rendszerét.
Iannarelli, aki korábban a kaliforniai Alameda megyében
volt seriff, először a negyvenes években kezdett érdeklődni a
fülek iránt, és később két könyvet is kiadott a fülazonosítás
témájában.
A fülazonosítást a tárgyalótermekben általában nem ismerik
el, bár az új ismeretek mindig nyújtanak valami pluszt a
bűnügyi tudományok palettáján, ritkán foglalják el más helyét.
Egyik tudomány nem pótolhatja a másikat az igazság
kutatásában, hanem a már létező tudásanyaghoz adódik. A
tudományok egymásba fonódnak, és együtt segítik a
munkánkat.
A bűnügyi szakértő feladata az információk összehangolása
- és aki jó, az tényleg remekül csinálja. Az emberi értelem
minden csodák közt a legcsodálatosabb.