Edgar Wallace:

Az elefántcsont ládika

The Detective Who Talked, Pall Mall Magazine, Jul 1928

Magyarul megjelent:

Ünnep, 1943. dec. 15.-i szám.

ford. Vécsey Leó

(A novellában szereplő két kép, az Ünnep eredeti illusztrációi.)

1.

Előre kell bocsátanom, hogy sohasem voltam locsogó természetű,

bőbeszédű ember. De rendőrtiszti pályám elején olyan leckét kaptam, hogy

onnan kezdve még óvatosabban bántam a beszéd ajándékával és jogával.

Well, kitűnő hatással lenne minden fiatal tisztviselőre hasonló tanulság!

Megtudná, hogy a nyomozói pálya legfontosabb szabálya sose beszélj

rossz pillanatban és sose hallgass rossz emberekre! Ezt a leckét az

elefántcsont-ládika bűnügy rejtélyének megoldása képviselte…

Akkortájt nagyon büszke voltam arra, milyen tömören és határozottan

tudom kifejezni magamat és különösen a rendőri kikérdezéseknél mennyi

hasznát veszem a kellő időben alkalmazott fenyegető hallgatásnak. Ha

valaki akkor ezt mondja nekem, hogy holmi szerencsétlen pillanatban

történt, könnyelműen kiejtett hang akassza meg nehéz munkám sikerét,

minden bizonnyal kereken visszautasítom ezt a feltevést. Pedig a

Bildfield-féle gyilkosság izgalmas nyomozásánál mégis megtörtént ez

velem.

Angus Bildfieldet, az áldozatot, történetesen személyesen ismertem és a

bűncselekményt megelőzően többször megfordultam a

Bloomsbury-Squaren lévő házában. A sárga bérházépület első emeletét

egyedül lakta Angus Blidfield, mindössze unokahúga, a szőke Agnes

Olford élt mellette házában. Az öregúr ugyanis agglegény volt, ehhez

képest különc természetű, tekintélyes vagyona ellenére krajcároskodó és

fösvény. Az csak később derült ki, hogy nagyobb összegű készpénzt őriz

odahaza, a lakásán; erről azonban nem tudhatott más, mint az unokahúga, ő

is legfeljebb annyit, hogy az ágy alatt őrzött, lakkos, elefántcsontberakásos

ládában pénz van.

Agnes Olford csinos karcsú teremtés volt, bár kissé sótlan, szellem és

humor nélkül való. Érthetetlen volt, hogy a szép leány miért vállalta el ezt

az állást, ahol a legdurvább háztartási, munkától a társalkodónőig a

súrolástól a levelező titkárig, a főzéstől az ápolónői hivatásig az ő vállára

nehezedett minden. Kora reggeltől késő estig talpon volt és tulajdonképpen

a legkegyetlenebb rabszolgasorban telt az élete.

Történetesen ismertem a család orvosát is, a fiatal Lexivell doktort,

akinek a közeli Gowes-Streeten volt a rendelője s aki egy ízben a családi

gyásza miatt távollevő rendőrorvosunkat helyettesítette a Scotland Yardon,

két héten át.

– Gratulálok, doktor úgy hiszem, üstökön fogta a szerencséjét, – ráztam

meg keményen a fiatal orvos kezét, amikor meghallottam tőle, hogy

Blidfleld meghívta háziorvosénak.

A doktor nevetett:

– Képzelje, úgy szólt az ajánlata, hogy tiszteletdíj nélkül vállaljam a

kezelését, ehelyett majd a végrendeletében megemlékezik rólam. Jó darab

időbe került, amikor megértette végre, hogy én kizárólag a hivatásomból

élek.

Nem lepett meg az ajánlat, mert ismertem mr. Bliedfield természetét,

hogy nem ad ki feleslegesen egyetlen pennyt. Kora reggel egy piaci

tálkával a karján maga indult el bevásárolni és képes volt arra is, hogy

elgyalogoljon az Edgware Roadig, ha ott néhány souval olcsóbban kapta

meg a krumplit.

Azt sem hiszem, hogy a betegsége komoly lett volna, csupán ő tartotta

veszedelmesen beteg embernek magát és nem egyszer lehetetlen feladatok

elé állította kezelőorvosát. Lexivell doktor azonban meg volt elégedve így

is, nem volt még olyan kiterjedt praxisa és alig kereste meg a

legszükségesebbet.

Egy nap, amikor azt hallottam, hogy az öreg halálán van, egyenesen

megkérdeztem erről Lexivell doktort, amikor a Tottenhan Court Road

sarkán összetalálkoztunk. Az orvos azt felelte, hogy sikerült Blidfleld

szívfájdalmait megszüntetni.

– Az állapota tulajdonképpen nem veszélyes, de végtelenül vigyázni

kell magára. Arra kértem, fogadjon egy ápolónőt, orról azonban hallani

sem akart. Pedig sehogy sem tetszik nekem, hogy ez a fiatal lány és az öreg

ember, aki minden pillanatban meghalhat, egyedül vannak a házban. Ez a

kellemetlen érzésem akkor támadt, amikor az utóbbi napokban késő este

értem a Bloomsborg Squarera beteglátogatásra és észrevettem, hogy egy

pár sötét és gyanús alak settenkedik a ház körül. Az egyik fickót jobban

megnéztem, sötét haja volt és azt a benyomást keltette, hogy külföldi. Az a

benyomásom, hogy ugyanazok az alakok vannak ott minden este. Amikor

mr. Blidfieldnek elmondtam az észrevételeimet, nem nagy érdeklődést

mutatott; egyszerűen elvágta a beszéd fonalát azzal, hogy tud a figyelésről.

Úgy láttam, hogy nem szívesen beszél erről…

2.

Sötét, gyanús kinézetű emberek, akik állandóan megfigyelés alatt

tartanak egy házat, mindig felkeltették a kíváncsiságomat. Délután

útbaejtettem a Bloomberg Squaret, hogy személyesen győződjem meg

Lexivell doktor gyanújáról. Semmiesetre sem számítottam arra, hogy

ezeket a gyanús embereket éppen őrhelyükön találom és bár jó darabot

várakoztam, nem is tűnt fel semmi és senki. Végül aztán becsengettem a

lakásba. Miss Olford nyitott ajtót, sajnálkozva, hogy nagybátyja nincs

otthon, de éppen, sétatúrát tesz a környéken. Kétszer egy héten bérel autót

a szomszédos garázsban és kikocsizik vidékre.

A kis miss Olford fáradnak látszott és megviseltnek, amit nyomban

megértettem, amint elmondta, hogy alig alszik valamit.

– A doktor szerint nagybátyám számára a legveszedelmesebb időpont

éjjel 12 és hajnali 2 közötti két órás terminus. Arra kért, hogy ezekben az

órákban legyek ébren. Mindez azért van, mert nagybátyám hallani sem

akar hivatásos ápolónőről.

– Mi a baja neki tulajdonképpen? – érdeklődtem puszta udvariasságból.

A lány nem tudta pontosabban. Valószínű, hogy Lexivell doktor nem

tájékoztatta kellőképpen az egyetlen rokont. A ház körül settenkedő gyanús

alakokról természetesen egy szót sem szóltam, nehogy megriasszam miss

Olfordot. Csak annyit mondtam, hogy jó lenne, ha napközben aludna

néhány órát, az éjszakai alvás pótlására.

– Nagybátyám minden pillanatban itt lehet – jegyezte meg végül a

leány. – S akkor nyomban a teáját követeli.

Ha ilymódon nem is volt alkalmam mr. Blidfielddel találkozni, legalább

a házat figyelő gyanús alakok ügyét akartam kinyomozni. Az egyik

detektívem messziről látott két embert a ház körül, mire azonban közelebb

ért hozzájuk, eltűntek.

Vasárnap délután ismét látogatást tettem mr. Blidfieldnél s ezúttal

otthon is találtam. Felületesen ismertük egymást, de elég jóban voltunk

ahhoz, hogy módom legyen az egészségi állapota iránt érdeklődnöm.

– Tulajdonképpen semmi bajom sincs, mindössze holmi ideges

szívdobogás. Ez a fiatal doktor habzsolni szeretné a honoráriumot, de

bennem emberére akadt… Még hogy ápolónővért vegyek fel! Hogy is

ne… Legalább egy font naponta. Semmiért.

Abból, hogy olyan keveset és kelletlenül beszélt a betegségéről, tisztán

láttam, hogy komoly az állapota. Egyes-egyedül a fösvénysége állta útját,

hogy valamit tegyen az egészsége érdekében.

…Ezt a vasárnap éjszakát sohasem felejtem el. Akkor történt először és

utoljára velem, hogy túl sokat beszéltem.

Hűvös volt az este, annak ellenére, hogy május havát matatta a naptár és

olyan havaseső kavargott, mintha január lenne. Éjszakára azután

megérkezett az orkán, üvöltve és bömbölve s amikor éjjel egy óra tájban

ismét ott jártam a Bloomsburg Squaren, hogy a gyanús alakoknak

utánanézzek, olyan jeges esőt vágott a szemem közé, hogy a lélegzetem is

elállt tőle. Egyetlen lélek nem volt látható az utcán.

Kifeszítettem az esernyőmet, annak ellenére, hogy nem sok védelmet

nyújtott az arcomba támadó millió gombostűhegy ellen és megkezdtem a

viaskodást a szemtől-szembe vágtató szélviharral. Abban a pillanatban

hajszál híja, hogy elgázoltam egy utcai járókelőt, aki pontosan szemben

tartott velem és ugyanúgy próbált védekezni az orkán ellen, maga elé

feszített esernyővel, mint én. Mert a szél – mint kiderült – minden irányban

fújt. Nem hallottam a lépteit, teljesen nesztelenül közeledhetett s egyszerre

csak ott állt közvetlenül előttem, mintha a háztetőről sodorta volna az

orrom elé a szél. Valami lehetett ebben is, mert pontosan az volt a

benyomásom, hogy a legközelebbi kapu lépcsőjéről éppen akkor lépett le.

Olyan barátságtalan és sötét volt a környék, hogy nem is vehettem ki,

melyik ház lehet az. Jó keményen összeütköztünk!

3.

A rázkódtatás és a meglepetés bizonyos hirtelen indulatot váltott ki

belőlem, úgy, hogy szitkozódni kezdtem. Nos, igaz, hogy meglehetősen

erős hangom van, úgy hogy a vihar bömbölésében is jó messzire elhangzott

a szavam. A másik fél is káromkodott egyet, de inkább csak a foga között,

sziszegve. Akkor aztán gyorsan lehajolt és keresni kezdett valamit a

földön. Nyilván kiejtette a kezéből az összeütközéskor. Végre megtalálta,

felemelkedett, de abban a pillanatban egy újabb szélroham erejétől

megtántorodott és ismét elejtette kezéből a tárgyat. Hallottam tompa,

fémszerű lengéséből, ahogy az aszfalthoz vágódott, hogy valami

kisebbfajta, lapos kulcsról van szó.

Közben a haragom elpárolgott belőlem és hirtelen tudatára ébredtem,

milyen igazságtalan az indulatom a másik féllel szemben, aki semmiről

nem tehet semmit. Cseppet sem hízelgő kijelentéseim tehát a

legtávolabbról sem voltak helyénvalóak! Ezért aztán – mintegy

kiengesztelésül – a kis kulcs második lepottyantásánál magam is

lehajoltam hirtelen, hogy udvariasan megelőzzem a másik embert a tárgy

felemelésében. Ő azonban fürgébb volt, akkor már kezében volt a kulcs és

éppen felemelkedett, amikor én lehajoltam, úgy hogy ezúttal még

erősebben összeütköztünk.

Szerencsétlen eset volt, annyi biztos, annyival is inkább, mert ez a

második összekoccanás igen heves volt, úgy hogy sajgó fájdalom hasított a

homlokomba és úgy éreztem hogy hirtelen kétakkorára dagadt a fejem. A

másik fél ekkor oldalt lépett és hirtelen el akart siklani mellettem s most

harmadszor ütköztünk össze úgy, hogy ezúttal egy elefántcsontberakásos

lakkazettát ejtett ki a kezéből. Hallottam ennek is tompa puffanását az

aszfalton. S abban a percben a kazetta fedele felpattant és mindenféle tarka,

csillogó ékszerholmi gurult szét a vaksötét víz borította úttesten. Az idegen

gyors és ideges kapkodással összeszedte az ékszereket, visszadobálta a

kazettába és kitérve mellettem, elsietett.

Közben azonban volt egy alkalom, amikor az idegen arcába nézhettem

volna, ő azonban a maga elé tartott, kifeszített esernyőt hirtelen úgy

fordította, hogy eltakarja arcát. A meglepetés olyan erős volt, hogy

elfelejtettem az udvariaskodási szándékot és nem voltam a segítségére,

holott abban a pillanatban, valóban szükségre lett volna erre… Néhány

másodperc múlva az ember eltűnt a sötétségben.

Mélységes bosszankodással elindultam én is hazafelé. Alig tettem

azonban pár lépést, kényelmetlenül éreztem, hogy az egyik cipőm

gumisarkához hozzátapadt valami kemény apró tárgy, ami aztán annyira

akadályozott a járásban, hogy a legközelebbi lámpánál megálltam és

eltávolítottam azt a holmit. De nem dobtam el, hanem egy a zsebemben

talált, üres papírszelettel megtisztogattam kissé és a kabátom zsebébe

rejtettem. Régi szokásomhoz tartozik, hogy mindig elteszem és megőrzöm

azokat az apró tárgyakat, amik a későbbiek során esetleg bűnjelnek

számítanak s amik nem egyszer a részletes laboratóriumi vizsgálatnál

döntő fontosságú adatokat szolgáltathattak a nyomozásnak.

Most is így történt s amikor hazaérkeztem, első dolgom volt megfürödni

és lefeküdni. Azt a rejtélyes tárgytat, ami a cipőm gumisarkába ragadt –

tisztán emlékszem – oda tettem az öltözőasztalka lapjára. Ahogy leejtettem

a fejemet a párnára, mielőtt az alvás örvényébe aláhulltam volna, az utolsó

öntudatos másodperc töredékben hirtelen megvilágosodott előttem, hogy

az az ember – akivel összeütköztem – a Blidfield-házból toppant elém

olyan meglepetésszerűen.

Mindez valójában csak másnap reggel foglalkoztatott bőségesen. Hétfőn

hajnalban ugyanis, kevéssel hat óra előtt, éles telefoncsengés riasztott fel és

a Scotland Yard ügyelete néhány szóval közölte velem, hogy Angus

Blidfieldet meggyilkolták és a főnök engem rendelt ki a nyomozás

irányítójának. A bűntényt alig néhány perccel előbb fedezte fel az

unokahúga, aki pontban fél hatkor – orvosi előírás szerint – egy csésze

teával belépett az öregúr szobájába és ott találta az ágy mellett, a padlón,

szörnyű koponyasérüléssel s már nem volt benne élet. A sérülést a jelek

szerint Blidfleld acélboxerével ejtették a férfi fején. Az értékekkel és

drágaságokkal teli lakdobozkát magával vitte a támadó.

4.

Amikor megérkeztem a tett színhelyére a házat már megszállta a

rendőrség. A kapu körül ácsorgó tömegben parafasisakos rendőrök

ügyeltek, benn a Scotland Yard tisztviselői kutattak ujjlenyomatok és

bűnjelek után és a fényképészek is munkában voltak. A hálószoba tele volt

a magnéziumfény fehéres füstjével.

Miss Olfordot az ebédlőben találtam. Ijesztően sápadt volt és egész

testéten remegett; mégis tisztán és világosan el tudta mesélni, amit tudott

és látott.

Az orvos vasárnap este fél kilenc óra tájban volt beteglátogatáson a

házban nagybátyjánál. Mr. Blidfield állapotában bizonyos javulás állhatott

be, mert Lexivell doktor azt mondta a leánynak, hogy ezen az éjszakán

nincs szükség fokozott elővigyázatosságra. Miss Olford tizenegy óráig

dolgozott, akkor holt fáradtan lefeküdt és nyomban elaludt. Fél hat előtt öt

perccel élesen csengett az ébresztőóra. Erre felkelt, gyorsan megcsinálta a

teát nagybátyja számára és gyanútlanul bevitte hozzá. S amikor a szobába

lépett, felfedezte a gyilkosságot.

– Semmit sem hallott éjszaka?

A lány kétségbeesetten rázta a fejét.

– A legkisebb neszt sem?

– Nem. Semmit. Olyan fáradt voltam, hogy az ébresztőóra is jó hosszú

ideig csengett, amíg öntudatra tudtam hozni magamat.

Bementem az öregúr szobájába, ahol a bűncselekmény történt és gondos

vizsgálathoz fogtam. Az ablak, mintegy öt centiméteres réssel, kicsit nyitva

volt, ezt az utat azonban nem használhatta a tettes, mert az emeletmagas,

sima fal nem volt alkalmas a felkapaszkodásra, vagy menekülésre. A

szobaajtón sem álkulcs, sem a legkisebb erőszak nyoma nem látszott a zár

körül és a meglehetősen kombinált szerkezet ép és érintetlen maradt.

Miss Olford semmiféle felvilágosítást nem tudott adni az

elefántcsont-kazetta tartalmáról. Nem tudott ékszerekről sem, csak arról

értesült, hogy pénz vagy érték van benne. Hogy azonban mennyi és milyen

formában, arról fogalma sem volt. Annyi bizonyos, hogy nagybátyja

nagyon féltette és őrizte a kazettát. Még tartott a lány ki-hallgatása, amikor

Lexivell doktor megérkezett. A lány kérésére hívtam oda, az egyik

rendőrtisztviselő útján, telefonon. A készülék ott áll mr. Blidfleld

hálószobájában, az éjjeliszekrényen.

A fiatal doktor a rendőrorvossal együtt lépett be a szobába és

mindketten alaposan megvizsgálták a holttestet. Amikor aztán Lexivell

odalépett hozzám:

– Valóban megdöbbentő és szomorú eset – mondta, – Van – valami

gyanújuk vagy támaszpontjuk, hogy ki lehetett a tettes?

– Nem, nincsen, a legkisebb sem.

Szerencsétlen módon most másodszor követtem a hibát, hogy túl sokat

beszéltem:

– Borzalmas vihar volt azon az éjszakán. Úgy hiszem, míg a legéberebb

rendőrőrjárat sem látta volna meg a betörőt. Az embernek nem volt kedve

az utcára tenni a lábát… Én magam már éjfélkor ágyban voltam!

Ez jámbor, de egyben ostoba hazugság volt természetesen és magam

sem tudom megmondani hogyan és miért csúszott ki a számon. Miss

Olford hosszan és komolyan rámnézett és az ő pillantása nyomán ébredtem

a tudatára, milyen szamárság volt erről beszélnem s az ilyen buta

fecsegéssel elronthatok mindent… A nőknek néha csodálatos, finom

megérzésük van ehhez.

– Megfigyeltette azokat a ház körül settenkedő gyanús alakokat, akikről

beszéltem? – kérdezte a doktor.

Erről a figyelésről tökéletesen megfeledkeztem. A kérdésre azonban

nem válaszoltam már, mert abban a pillanatban sokkal fontosabb dolog

foglalt le. Megkértem miss Olfordot, hogy a saját nyugalma érdekében

hagyja el a házat s valahol a közelben béreljen átmenetileg külön lakást

magának.

Amikor később a holttestet elszállították, belső vizsgálat alá vettem, a

helyiséget, ahol a gyilkosság történt. Centiméterről centiméterre átkutattam

az egész terepet, átvizsgáltam minden fiók, rekesz s a legkisebb rés

tartalmát, de nem akadtam nyomra. Sem áruló papírszeletet, sem

semmiféle fontos feljegyzést nem találtam. A tükör kereteibe betűzve volt

egy kártya, amelyen dr. Lexivell telefonszáma és a garázs címe volt

feljegyezve, ahonnan a megboldogult mr. Blidfield a kiránduló-gépkocsiját

bérelte. A hálószekrény fiókjában felbontatlan orvosságcsomag volt,

altatószerrel. Amikor ezt megmutattam dr. Lexivellnek, az bólintott:

– Igen, ezt én rendeltem – mondotta. – Mr. Blidfield azonban bizonyos

ellenszenvvel viseltetett az orvosságok minden fajtájával üzemben.

Megígérte ugyan nekem, hogy bevesz az altatószerből, ha álmatlan

éjszakája lenne, de úgylátszik, nem tartotta be az ígéretét.

– Azelőtt is felírt már altatószert neki!

– Nem. Soha… Most azonban nagyon fontos volt az öregúr számára a

nyugodt alvás, azonkívül annak a szegény lánynak is alkalmat kellett

nyújtani, hogy kipihenje végre magát… Ha a szíve meg is volt támadva,

távolról sem volt olyan rossz az állapota, mint ahogy beképzelte s ez az

altatószer a legkisebb mértékben sem árthatott neki.

A doktor a kérdésemre elmondta még, hogy vasárnap esti

beteglátogatása óta semmit sem hallott az öregúrról. Kérdésemre a

telefonközpont megerősítette, hogy az éjszaka semmiféle telefonhívás nem

volt mr. Blidfield készülékén.

5.

Felkerestem miss Olfordot a közeli kis szállodában, ahol egy szerény

szobát vett ki magának. A lány kérdéseimre elmondotta azt is, hogy a

betegnek nem volt szabad tudnia az ő éjszakai, éjféltől hajnali háromig

tartó rendszeres őrködéséről, mert a fiatal doktor szerint ez kedvezőtlenül

befolyásolta volna Blidfield egészségi állapotát.

– Általában mély vagy könnyű álma szokott lenni?

A lány bágyadtan elmosolyodott:

– Rendes körülmények között igen éber alvó vagyok, a legkisebb neszre

felriadok. Ha a nagybátyám fölkelt éjszaka, én is azonnal talpon voltam.

Ezért sokszor szidott, mert az volt a véleménye, hogy fiatal embereknek

fok és mély alvásra van szüksége. Lexivell doktorral is beszélt erről

szegény és a doktor fel akart írni nekem egy könnyebbfajta altatót… én

azonban gyűlölöm az orvosságokat.

Meg aznap beszéltem mr. Blidfield jogtanácsosával és az ügyvéd

közölte velem, hogy az öregúrnak miss Olford az általános örököse. A

lánynak van egy naplopó fivére is, aki Londonban él és gyakran van

összeütközése a rendőrséggel és a törvénnyel. Ezt már dr. Lexivell beszélte

el nekem.

Nem csodálkoznék azon – vélte a doktor – ha ez a fiatalember azok

között lett volna, akik a ház körül ólálkodtak. Meg lett volna az oka erre a

gyilkosságra.

Nem volt nehéz megtalálni a fiatal Olfordot, de a sergeant jelentette,

hogy tökéletes alibivel rendelkezik: abban, az időben, amikor a gyilkosság

történt, kora estétől reggelig otthon volt a lakásán és aludt. Én

mindenesetre két legjobb emberemet erre a nyomra küldtem ki és bizonyos

voltam abban, hogy jelentéseikből sok érdekes adatot hámozhatunk ki a

nyomozás számára.

Este kilenc órakor jutottam én csak hozzá, hogy első, összefoglaló

jelentésemet megírjam az esetről. Az ilyen írásbeli munkát, amelynek

minden sorát jól át kell gondolni erős koncentrációra van szükség az

adatok csoportosításához, a legszívesebben otthon végzem el, az

íróasztalom meghitt csendjében.

Akkoriban a Gruldford-Street közelében laktam. A szobám földszinti

volt, közvetlen utcai bejárattal, míg az ebédlő ablaka a kis udvarra nyílott –

kis négyszögletes térség volt ez, a szállítók és alkalmazottak számára

szolgáló hátsó bejárattal és egy alig két és félméteres, egyszerű falkerítés

vette körül, amelyet könnyű volt megmászni… De az az ember, aki

személyem miatt, elrejtőzött a kis udvaron, ennyi fáradságot sem vett

magának. Mint a későbbi vizsgálat megállapította, az udvar hátsó kis

ajtaja, amely a szomszédos mellékutcába vezetett s amelyet máskor este 6

órakor be szoktak zárni, ebben az esetben nyitva volt és egész éjjel nyitva

állott.

Ezen az éjszakán is sötét volt és lassan szemetelt az eső. De

észrevehetően melegebb volt, mint az előző éjjel. A munkám vége fele

jártam már, körülbelül négy nagy oldalt gépeltem, amikor hirtelen

csörömpölve betört az udvarra szóló ablakom, az üvegszilánkok repültek

és egy nehéz tárgy tompa puffanással a lábaimhoz gurult… Ez volt a

szerencsém! Ha véletlenül az asztal alá gördül és én nem ismerem fel

abban a pillanatban a veszedelmet, kések pár pillanatot, – akkor ma már

nem lennék abban a helyzetben, hogy papírra vessem ezeket a sorokat.

Nem éltem azzal a világháborúban gyakran alkalmazott veszedelmes

fogással, hogy felkapjam a lábam előtt heverő kézigránátot és kihajítsam

vissza az ablakon, mert tudtam, mennyire a másodperc tört részéig terjedő

gyorsaságon múlik itt minden. Azonkívül sejtelmem sem lehetett arról,

hogy elhajítás előtt hány másodperccel rántották meg a bomba

gyújtózsinórját… Ehelyett egyetlen fürge szökkenéssel beugrottam a

szomszédos hálószobába és ott bekuporodtam a kettős tűzfal oldalt eső

sarkába, ahol olyan kicsire összehúztam magam, ahogy csak tudtam.

Abban a pillanatban bekövetkezett a robbanás. A fedezékem kitűnőnek

bizonyult, mindössze egy bombaszilánk ért, ami a cipőtalpamba fúródott és

engem egész jelentéktelenül sebesített meg. A dörrenés fülsiketítő volt s a

robbanás hatása borzalmas. Az ebédlő falai beomlottak, mintha

kártyalapokból álltak volna s a bútorokból semmi sem maradt.

Átvánszorogtam a hálószobámba, de magam sem tudom, hogy kerültem

oda és jóval később, csak akkor tértem teljesen magamhoz, amikor kint,

közvetlen közelről felbőgött a tűzoltóság vészszirénája.

Szerencsére senkit nem pusztított el a robbanás, de a lakásom siralmas

állapotban volt. Az újságok két napon át, első oldalon, hatásos képekkel

tálalták a szenzációt: „Bombamerénylet egy Yard-tiszt ellen!” – és példás

megtorlást emlegettek. Én azonban úgy éreztem, hogy alaposan

megérdemlem ezt a valóban „csattanó” leckét, fecsegő balfogásom miatt.

Amikor a Scotland Yard felé igyekeztem, az úton átgondoltam mindent

s egyszerre megvilágosodott előttem a tényállás. Hivatali szobámban.

azonnal nekiestem a telefonnak és éjfélkor még tele volt a helység

uzsorásokkal, játékklub vezetőkkel, krupiékkal és hasonló emberekkel.

Kénytelen voltam ablakot nyitni, hogy kiszellőztessek kissé.

6.

Éjszaka fél kettő tájban a Little Creefild-Street egyik sarkán közlekedési

beleset történt. Két autótaxi ütközött össze, hatalmas puffanással,

üvegcsörömpöléssel, az utasok jajveszékeltek és az egyik utas óriási

botrányt rendezett a kocsi roncsai alatt. A szerencsétlenség éppen dr.

Lexivell háza előtt történt. Az egyik rendőr sípjába fújt, a fiatal orvos

lakása ablakához lépett és a rendőr, aki ismerte őt, jelentette neki, hogy a

jelek szerint egy lábtöréses és több zúzott és vágott, könnyebb sérültje van

a balesetnek, de valamennyi sebesült sürgős orvosi segítségre szorul.

– Egy perc alatt lenn vagyok! – kiáltotta az orvos.

Amikor aztán nem sokkal később feltűnt az utcán, vagy egy féltucat

ember állt körül valakit, aki a földön hevert jajveszékelve. Két ember

félreállt, hogy helyet adjanak az orvosnak s amikor az közelebb lépett, a

„sebesült” felugrott helyéről és hat társával együtt az orvosra vetette

magét. A következő pillanatban dr. Lexivell megkötözve, tehetetlenül állt a

hét fiatal Yard-ember gyűrűjében.

A rendőrfőnök később fejcsóválva jegyezte meg hogy kissé s

színpadiasan rendeztem, meg a fiatal orvos elfogatását, de nyomban

elhallgatott, amikor felsoroltam, mit találtunk dr. Lexivell megmotozásakor

és a lakása átkutatásakor. Négy browning-revolver volt nála, valamennyi

csőre töltve, leeresztett biztosítékkal, ezenkívül két tojásgránát, gázbomba,

csuklóra díjazott tőr. A lakásán pedig valóságos gyűjtemény volt a

legveszedelmesebb bombákból… Ez az epizód röviddel a háború után

történt és Lexivell doktor, aki a fronton volt, innen szerezte be félelmetes

arzenálját.

De minderre az intézkedésre semmi szükség nem lett volna és a

lakásfelszerelésem is épségben marad, ha jobban tudok hallgatni és nem

csúszik ki a számon az a meggondolatlan valótlanság, hogy én a gyilkosság

időpontjában már otthon voltam a Lakásomon. A bűnös orvos jól tudta,

hogy az ember akivel menekülésekor éjszaka fél egy órakor összeütközött

a Bloomsbury Squaren, én voltam. Megismert ugyanis a hangomról,

amikor átkozódni kezdtem. Mindamellett ekkor még biztosra vette, hogy

én nem ismertem őt fel. Holott én közvetlenül az összeütközés után

mindennel tisztában voltam. Mert volt egy kiindulópontom: az az apró

tárgy, ami a cipőm gumisarkába fúródott, egy orvosi oltófecskendő

ezüstburkolata volt, ami neki az összeütközésnél eshetett ki a zsebéből s

tört össze, – de egy kis ezüstszilánkja beletörődött a cipősarkamba.

7.

Elítéltetése után felkerestem dr. Lexivellt. Nyugodt volt és teljesen

nyíltan beszélt velem:

– Pénzügyileg igen rosszul álltam akkor, kártyáztam is – mondotta az

orvos, – azonkívül pénzkölcsönzők és uzsorások kezébe kerültem, akik

aztán alaposan kihasználtak és megkínoztak. A betegek néha egészen

bizalmas dolgokat mondanak el orvosaiknak, olyan közléseket tesznek,

amik inkább ügyvédekre és kriminalistákra tartoznak. Az öreg Blidfield is

úgy volt, már az első találkozásunk alkalmával elmondotta nekem, hogy

nyolcezer font értékű készpénz és ékszer van abban a ládában, amit az ágya

alatt tart… Az nehéz lett volna, hogy úgy emeljem ki a pénzt a kazettából,

hogy tulajdonosa és senki ne tudjon róla. Ehhez elsősorban az kellett

volna, hogy olyan mély álomban legyen, mint aki se lát, se hall.

Ez pedig nála lehetetlen! A másik tervem az volt, hogy mint jellegzetes

képzelt betegek, beleszuggerálok valami veszedelmes betegséget s így

adok be altatódért neki.

S mialatt öntudatlan mély álomban hever ágyán, azalatt én elemelem a

pénzt és értékeket a kazettából, amelynek kulcsa is ott volt a párnája alatt.

De az unokahúga megakadályozta azt a jelenlétével és azzal, hogy ő sem

akart altatószert. bevenni.

– Így hitettem aztán el az öreg Blidfleiddel, hogy nagyon beteg és a

legfontosabb számára, hogy elegendő időt aludjon. Emiatt megkaptam

lakása kulcsát is, azzal, hogy bármikor, az éjszaka bármely órájában

eszembe jut ellenőrizni az álmát, bemehetek hozzá, anélkül, hogy

unokahúgát fel kell keltenünk. De még ezzel sem voltam túl az összes

nehézségeken, mert ott volt az ifjú hölgy a feltűnően éber álmával. Miután

az altatószertől iszonyodott, az a pompás ötletem támadt, hogy halálosan

kifáradom őt. Elhitettem vele, hogy éjfél és 3 óra között éberen kell

töltenie az éjszakát, hogy őrködhessen nagybátyja álma és élete felett…

Egy hét alatt, tudtam, annyira ki van merülve, hogy ágyút süthetnének el a

füle mellett, akkor sem ébredne fel.

– Aznap az öreg Blidfielddel is sikerült bevétetnem erős altatószert. Én

hoztam azt magammal, még az esti beteglátogatáskor. Miss Olford

lefeküdt, az ő részéről nem volt okom tartani bármiféle zavarástól… Fél

egykor jöttem el a házból. Azt hittem, könnyűszerrel ki tudom majd húzni

az ágy alól a kincses tartalmú elefántcsont-ládikát, felnyitom, a pénzt és

ékszereket magamhoz veszem és eltűnök… így is indult a dolog, amikor

azonban a kazettát ki akartam nyitni, az öregúr, a rettentő erős altatószer

ellenére felébredt és rámkiáltott. Rettentő volt. Kénytelen voltam végezni

vele.

– Amikor menekülésemkor, a ház előtt összeütköztem valakivel,

nyomban tudtam, hogy ön az.

– Honnan tudta? Hiszen vaksötét volt…

– Meghallottam a hangját, amikor káromkodott és nyomban ráismertem.

De azt reméltem, hogy maga nem ismert rám. Ez a reményem azonban

összeomlott, amikor észrevettem, hogy úgy akarja feltüntetni a dolgot,

mintha nem ütközhettünk volna össze, mert maga otthon aludt, az

ágyában… Ezzel elárulta, hogy rám gyanakszik és engem tart

gyilkosnak… Az ön pályáján nagyon fontos, hogy tudja tartani a száját a

rendőrtiszt, ha kell és semmiesetre se fecsegjen felesleges dolgokat.

Ez a tanulság azután elkísért egész hátralevő életemen!

(Vécsei Leó fordítása)