april kihlstrom - a félrevezetett diana

8/16/2019 April Kihlstrom - A Félrevezetett Diana

1/104

April Kihlstrom

A félrevezetett DianaEredeti cím: The Wicked Groom

Fordította: Hunyadi Lászlóné


2/104

Két idegen, ha találkozikHihetetlennek tűnt, hogy egyszer már megtörtént. De mégis így volt.El sem gondolná az ember, hogy ezután ismét megtörtént. De így volt.Dianának volt ideje, hogy még elmenjen. Valóban volt. S a lovaglópálcát is használhatta volna arra,hogy ellökje. Ehelyett nyugodtan ült a lován, és várt. Csöppet sem volt meglepve, mikor a férfi szabad

karja körbefogta, s ajkai közelítették az övét. Csókja most lágy volt, követelőző, tele vággyal. Alsó ajkátédesen harapdálta, s nyelvével simogatta Diana ajkát egyik sarkától a másikig, ső képtelen volt ellenállni.

Amikor James felemelte a fejét, Diana zavartan nézett rá. Mikor ajkai mintha különváltak volnatestétől, s úgy tűnt, hogy saját akaratuk van, az idegen nyelve ajkai közé fúródott, s Diana képtelen voltellenállni. És amikor még közelebb húzta a férfi, ölelése követelőző lett, deő nem ellenkezett.

Diana egy teljesen idegen ember karjaiba került. És maga az érzés is idegen volt, amit ez a férfi keltett benne.

Bevezető

Berenford, 1812Berenford hercegnő je volt az, akinek az egész köszönhető volt, aki miatt az egész elkezdődött. S

ráadásul így. Minden igyekezete ellenére. Ez mind nem sokkal azután történt, hogy fiával, Berenfordhercegével egy olyan lányt szándékozott feleségül vetetni, akit előzőleg még soha nem látott. Alig háromhéttel késő bb a hercegnő leült elegáns, régiesen berendezett londoni szobájában, és homlokát ráncolva ígyszólt a fiához:

– Nem tudom megérteni a szorongásodat. Olyan kiváló menyasszonyt választottunk neked, aki mindentekintetben eleget tud tenni a Berenford családnak. Származása majdnem olyan, jó, mint a tiéd,neveltetésében nem találsz hibát, s többek szerint a magatartása is kifogástalan. Kérhetsz még ennél

többet, Jeremy?Kilencedik Berenford herceg zordul tekintett az anyjára, s röviden a következőt mondta: – Szerelem. – Szerelem? – horkantott fel furcsa mód a hercegnő. – Ez képtelenség. Sokkal jobban megleszel

nélküle. Hidd el nekem, jó okom van, hogy ezt mondjam. A nővérem szerelemből ment férjhez, és hova jutott?

Berenford hirtelen megmozdult, de nem mondta ki azt, ami a fejében járt, mégpedig azt, hogy anagynénje mindig is sokkal boldogabb embernek látszott, mint a saját anyja, pedigő a gazdagság és atisztelet minden előnyét élvezte, míg a másik egy elszegényedett pap feleségeként tengette életét.

A fiú hallgatása láthatóan nem elégítette ki az anyát. A hercegnő odaütögette sétapálcáját a padlóhoz,miközben a fiának rimánkodott:

– Ilyen semmiséggel akarsz esküvőd előtt és után is foglalkozni? A menyasszonyod nem fog repesni a boldogságtól, ha olyan képpel köszöntödőt reggel, mint ahogy mostanában reggelizni jössz.

– Hát akkor, hogy köszöntsem? – kérdezte Berenford gúnyosan. – Ugyanolyan udvariasan, mint ahogyő is üdvözölni fog minden reggel – válaszolt a hercegnő

kimérten. Szünetet tartott, s megkérdezte: – Mi a fene van veled, Jeremy? Szabad akaratod szerintegyeztél bele ebbe.

– Hát persze – mondta Jeremy ugyanolyan gúnyosan, mint az elő bb. – Feleségül kell vennem valakit,és szerinted Lady Diana kedves, jól nevelt, és a származása is tökéletes. Csak az a baj, hogy nemismerem.

– Nem ismered? Hát persze hogy nem ismered – szólt a hercegnő, s hangja egyre türelmetlenebbé vált. – Tökéletesen nevelték. Az apja mindig otthon tartotta, s így megértem, hogy nem is szívesen megy bárhova. Nincs abban semmi különös, hogy nem minden idejét akarja Londonban tölteni. S ebben


3/104

hasonlóak vagytok. Ez az egyik ok, amiértőt választottam.Ő maga a tökéletesség. De ha feltétlenül megszeretnéd látogatni az esküvő előtt, miért is ne? Biztos vagyok benne, hogy a család tárt karokkal fogad.

Jeremy furcsa, szeretetteljes mosollyal nézett az anyjára. Mit mondana az anyja, ha tudná, hogy mármeghívták és visszamondta? Tudta, hogy az anyjának ez egy jó gondolata, de mégsem értett vele egyet.

Berenford felsóhajtott és megpróbált magyarázkodni. – Én nem csak egyszer űen találkozni akarok a lánnyal. Meg szeretném ismerni, hogy megtudjam,milyen feleség válik majd belőle rosszabb és jobb időkben egyaránt. Ha egy hivatalos látogatást teszek,akkor az túl illedelmes lenne, anélkül hogy egy percet is kettesben töltenénk és valami lényeges iselhangozna. Mindketten a legjobb oldalunkat mutatnánk, s minden bizonnyal halálra untatnánk egymást.

Berenford hercegnő je kikelt magából. – Mi a fenét vársz? Ugyanennyit tudtam én is az apádról, mielőtt összeházasodtunk. És végül is jól

megvoltunk egymással. Egyikünk sem ismerte a jövendő belijét házasságkötés előtt. Egyedül a szolgálókazok, akik igazán ismerik uraikat, de Lady Diana szolgái ahhoz túl hűek a kisasszonyhoz, hogykibeszéljék neked. A te romantikus elképzeléseidr ől esetleg könyvekben olvashatsz, bár én aligvesztegetném az időmet ilyen dolgokkal, hiszen az életben inkább gyakorlatiasnak kell lenni. Kell egy

feleség, és Lady Diana nagyon megfelel. Románcot bárhol és bármikor találhatsz. Lady Diana tökéletesennevelt, nem csinál nagy ügyet semmiből sem. Addig nem, amíg diszkréten kezeled a dolgot, és én úgyneveltelek, hogy így is tégy.

Berenford herceg végig lélegzet-visszafojtva hallgatta az anyját, s csak a végén vett levegőt. Nem lettvolna semmi értelme, hogy veszekedjen az anyjával.Ő is ugyanolyan csökönyösen ragaszkodott anézeteihez, mint a fia, de úgy gondolta, a fia vita nélkül belemegy ebbe a házasságba. Jeremy pedig tudta,hogy magának kell megoldania ezt a problémát. Az anyja ültette fülébe a bogarat, amikor a szolgákról beszélt. A szolgák az egyetlenek, akik igazán ismerik gazdáikat. Néhány pillanattal késő bb márelhessegette a gondolatot, s uzsonnára invitálta anyját.

Eközben Anglia másik részén a nagyon csinos és filigrán termetű Westcott grófnő némi aggodalommalszólt a férjéhez.

– Nem értem, Adam. Hogyan utasíthatta vissza a meghívásunkat Berenford hercege?Westcott gróf kelletlenül feszengett székében. Nem volt jellemző a feleségére, hogy a könyvtárbanzavarja, mely menedékhelyévé vált házasságuk huszonegy éve alatt.

– Te magad is láthatod, édesem, hogy Berenford hercegnek más kötelezettsége van – mondta a gróf alevélre mutatva, melyet felesége tartott a kezében.

A grófnő nem úrinőhöz méltóan felhorkant. – Ez képtelenség. Berenford jöhetne és megnézhetné leendő nejét, ha akarná. Ezt mindenki megértené. – Talán nem kívánja látni Dianát az esküvő előtt – gondolta Westcott. – Valószínűleg babonás a fiú, és

rosszat jelent, ha látja. – Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ugyanolyan kelletlenül érzi magát, mint Diana – szólt a grófné. – Bizonyára igazad van. Csak abban reménykedem, hogy a herceg nem áll el eredeti szándékától,

mielőtt oltár elé vezetnénk a fiatalokat. Ez az egyetlen lehet

őségünk, hogy Diana jó kezekbe kerüljön. –Westcott gróf idegesen nézett a nejére, és azt mondta: – Ez nem volt valami okos megjegyzés, mert haők

mindketten olyan kelletlenül érzik magukat…Hangja elakadt, mikor felesége ránézett, s fel-alá kezdett járkálni. – Ez képtelenség! – ismételte. – Ez egy jó parti. Mindkettő jüknek előnyös. S ha mindketten olyan

kelletlenül érzik magukat, annál jobb. Hiszen akkor nem fogja a szükségesnél többször háborgatni Dianát.S ez majdhogynem áldás, még ha Diana ezt még nem is tudja. Ez az egyik ok, hogy Berenfordotválasztottam számára. Hűvös ember hírében áll. S mivel Diana eddig a legcsekélyebb érdeklődést semmutatta a körülötte legyeskedő fiatalemberek iránt, szerintem semmiképp nem szeretne egy szenvedélyesférjet. Diana sokkal jobban kijön egy olyan emberrel, aki nem várja el, hogy felesége gyakran kimutassavonzódását iránta. Boldog lehet, hogy választásom Berenfordra esett. De valóban az lenne Diana?Egyáltalán nem.


4/104

Westcott elhalványult ezen szavak hallatán. Felidézte magában az elmúlt huszonegy évet, ahogyfelesége fogát csikorgatva teljesítette házastársi kötelezettségeit. Elég gyakran teljesítette ezt, hiszen ötlánygyermekkel ajándékozta meg a férjét, ezt el kell ismerni. De nem jelentett élvezetet az együttlétük.Amennyire Westcott a többiek elbeszéléseiből leszűrte, a legtöbb házasság az övéhez hasonló volt. Ezért

volt olyan sok férfinak szerető je.Westcott szerette volna, ha lányainak több jut – különösen Dianának, aki a kedvence volt. Westcott aztremélte, hogy Berenford meg tudja tanítani Dianát, hogy élvezze házasságuk minden percét. De mostLady Westcott szavai új színben tüntették fel a dolgokat. Egy néhány évvel ezelőtt történt, rosszulvégződött kalandja kivételével Berenford mindig kerülte a bálokat, és méltóságán alulinak tartotta, hogymegtisztelje bármelyik lányt a figyelmével. Lehet, hogy ilyen hűvösen fog viselkedni Dianával is, és megse próbálja megtanítani a szerelmi fészek örömeire? Tegyük fel, hogy a szerető jét továbbra is meg akarjatartani!

Westcott gróf hirtelen felesége szavába vágott: – Megint írok Berenford hercegnek, s megpróbálom meggyőzni, hogy mégis jöjjön el.Westcott asszonynak halvány fogalma sem volt róla, miért gondol most a férje homlokegyenest mást,

de nem akart veszekedni. Lehet, hogy szerencse, amin a férje esze jár.


5/104

Első fejezet

Lady Diana türelmetlenül járkált fel s alá, míg várta, hogy kihozzák a lovát. Az anyja már megintelőadást tartott neki, s nagyon vágyott kimenni. Fel akart pattanni a lovára, s száguldani erdőn-mezőn át,hogy leküzdje nyugtalanságát.

Egy lovász jelent meg, aki lovat vezetett. – Maga mit csinál? – kérdezte, s közben saját kancájára, Lucky Ladyre mutatott.Rawlins, a f őlovász sietve válaszolt: – Az apja parancsára mindig önnel kell lennie egy lovásznak, amikor kilovagol, hiszen nemsokára

férjhez megy.Diana ajkai marcona kifejezést öltöttek, melyet Rawlins már túlságosan jól ismert. – Azt már nem – mondta vészesen halkan. – Pedig így lesz, úrnőm. Bár választhatja azt a megoldást is, hogy sehova nem megy lovagolni –

válaszolta Rawlins kissé bizonytalanul.Lady Diana Rawlinsra bámult, s nem ellenkezett, csak felsóhajtott. Sajnos elég jól tudta, hogy ha

egyszer Rawlins parancsot kap, azt feltétlen végrehajtja, mondhatő bármit. Összeszorított fogakkalválaszolt:

– Jól, van, hát legyen. Bárki is legyen az, jobban teszi, ha gyakorolja a lovaglást. – Ezt úgy mondja, mintha lenne akár egy olyan lovászom is, aki nem tud lovagolni – vágott vissza

Rawlins megvetően.Szerényen, kicsit tétován szólalt meg az új lovász. – Én azért elég jól tudok lovagolni.

– Majd meglátjuk – szólt Diana.Diana megengedte Rawlinsnak, hogy felsegítse a nyeregbe, s sietős léptekre kényszeríttette LuckyLadyt, hogy minél hamarabb elhagyják az istálló udvarát. Nem is nézett hátra, hogy a lovászfiú vajonkészen van-e. Ha nincs kész, az aző baja. Diana nem akarta, hogy bármiféle kísérete is legyen.

Diana vágtázott, elég volt Lucky Ladynek bírni a nagy iramot. Mindketten tudták a célt, melyhezigyekeztek. Az apja földjén volt egy patak s mellette egy árnyas hely, ahol egyedül lehetett. Kivéve, hanem jön az a lovász, akit Rawlins küldött a nyakára. Ki a fene lehet ez a fickó? Diana nem emlékezett,hogy látta-e már valaha is a fiút.

Hirtelen rövidre fogta a kantárszárat, és visszanézett, hátha látja, hogyan „kullog” utána a lovász.Ehelyett majdhogynem utolérte, már a vállánál volt. Igazán nem is figyelt az istálló udvarán, csak aztlátta, hogy egy másik lovat is nyergelnek. Mikor Diana rájött, hogy a lovász az apja legjobb lovainak

egyikét üli, s láthatóan semmi problémája nem akad a lóval, azt mondta: – Apa senki másnak nem szokta átengedni Ördögöt.A lovászfiú mosolyogni kezdett, majd látszólag meggondoltabban viselkedett. Szemét a földre

szegezte, és szerényen azt mondta: – Rawlins valószínűleg úgy gondolta, hogy Ördögre van szükség ahhoz, hogy lépést tudjak tartani

önnel. Az utóbbi pár percből úgy tűnik, megállta a helyét.Hát nem pimasz? – gondolta Diana, s szemöldökét összehúzta. – Mi a neve? – kérdezte élesen. – J-James – hebegte a férfi. – Azt hiszem, eddig még nem láttam ezen a környéken. – Bizonyára igaza van, hiszen még új vagyok itt. Tegnap vett fel Rawlins – helyeselt James.

Diana kék szeme nagyra nyílt a csodálkozástól.


6/104

– S már önre bízta Ördögöt?James vállat vont, látszott, hogy zavarban van. – Igen – köszörülte közben a torkát –, mert tegnap este volt vele egy kis probléma, s úgy tűnt, én

vagyok az egyetlen, aki bír vele.

– Maga cigány? – kérdezte hirtelen Diana.A lovász rábámult, s úgy tűnt, mintha kérdezni akarna valamit, de csak sértetten válaszolt. – Nem, hölgyem.Legnagyobb meglepetésére, Diana elkezdett mentegetőzni. – Nem akartam megbántani, James. Csak hallottam, hogy a cigányok milyen különlegesen tudnak

bánni az állatokkal. S ön nagyon jó lehet, ha még Ördöggel is el tud bánni.A lovász széles vállai leereszkedtek, s még ha a száján nem is látszott, a szemében valami furcsa fény

villant. – Nem sértett meg – válaszolta.Bizonyos okok miatt beletör ődése felhergelte Dianát. Nem szeretett tévedni. Röviden csak ennyit

mondott:

– Legjobb lesz, ha visszafogja magát merészségét illetően. Nem jó, ha ilyen ember ténfereg az istállókörül. Ha így folytatja, Rawlins ki fogja rúgni anélkül, hogy bármi jót mondana önr ől a jövő ben. – Merészség? – kérdezett rá azonnal James. – Hát az mi volt, amit ön az elő bb az arcomba vágott?

Ezelőtt senki sem mondta nekem, hogy cigány vagyok.Ez még jobban felbőszítette Dianát. Egy szót se szólt, csak sarkon fordult s kiügetett a patakhoz a

mezőre. Ezúttal nem akarta megelőzni a lovászt. Azt sem gondolta, hogy kezeit nyújtva segíti majd le alóról.

– Hadd segítsek – mondta James, amint kezét a lány derekára tette s leemelte a nyeregből.Mikor lábai talajt értek, Diana felmérgesedett, s meglökte a lovászt a mellkasánál. – Hagyjon békén! – kiáltotta. – Soha többé ne érjen hozzám!A lovász pislogott egyet, s lassan elmosolyodott.

– Bocsánat, úrnőm – mondta. – Egy pillanatra eltévesztettem, hol is állok a ranglétrán. Csak segíteniakartam. Már csak azt mondja meg, kérem, hogyha az én érintésem ilyen szeszélyessé teszi, hogyan fogja

kibírni a házasságot, hiszen ha jól tudom, nemsokára férjhez megy. A férje nem fogja beérni ennyiérintéssel.

Diana legszívesebben megütötte volna a lovászt. Szeme nagyra nyílt. A fiú szavai a lényegretapintottak, ső sietve megfordult, hogy a lovász ne lássa a benne kavargó kuszaságot.

– Ez nem az ön dolga – mondta hidegen.Mögötte a lovászfiú összeráncolta a homlokát. Szemöldökei furcsa barázdában találkoztak, s olyan

volt, mintha mindjárt beszélni akarna. Talán annak a gondolata tartotta vissza a megszólalástól, hogyelküldik minden válasz nélkül.

Egy perccel késő bb már úgy tűnt, hogy Diana összeszedte magát. Szembefordult Jamesszel, s mély

lélegzetet vett beszéde előtt. Hangja hidegnek és távolinak t

űnt, de semmiképp sem barátságtalannak. – Bocsásson meg. Nem az ön hibája, hogy nem a kellő nevelést kapta. De a jövő ben azt szeretném,

hogy csak akkor segítsen, ha megkérem rá, egyébként ne nyúljon hozzám. Rendben van? – Tökéletesen, hölgyem – válaszolt James szerényen. Diana biccentett a fejével. – Kikötheti a lovakat

oda, vagy sétáltathatja isőket. Én egy kicsit leülök a patakhoz, s nem akarom folytatni ezt a haszontalan párbeszédet.

Ez egyfajta elbocsátás volt, legalábbis Jamesnek annak kellett volna vennie. De önfejű volt, furcsafény csillogott a szemében, s azt mondta:

– Bocsánat, hölgyem, de azt hiszem, hogy amit ön mond, abban nincs haszontalan.Dianát nem tudta becsapni azzal, hogy szelíden beszélt. A mosoly jele látszott az arcán, de egy kissé

felháborodva válaszolt.


7/104

– Nem arra gondoltam, amit én mondtam, hanem amit maga. Az ön mondatait tartottamhaszontalannak. Nem mintha én mindig a lényegr ől beszélnék – mondta érdekesen elcsukló hanggal,vágyakozó szemmel. – Néha azt gondolom, soha nem fogok úgy megtanulni beszélni, ahogy kellene.Anyám szerint mindent meg kell addig tanulnom, amíg Lord Berenford eljön meglátogatni. S igazán

rettegek attól a pillanattól, amikor találkozunk.A lovászfiú homlokát ráncolva mondta: – És Lord Beremord is ilyen félős lenne? – kérdezte találékonyan.Diana vágyakozó pillantást vetett rá. Hihetetlen, hogy az ember ennyire megbízzon egy lovászban, és

nem tudta, miért teszi. Bizonyára azért, mertő csak egy szolga, s nem mondja el apának vagy anyánakazokat a dolgokat, melyekr ől beszélgettek.

– Lord Berenford – javította ki Diana rögtön. – S azt sem tudom, félős-e vagy sem. Valószínűlegvalami piperk őcfajta lehet. Ez azt jelenti, hogy nem fogok neki annyira tetszeni, ső se nekem. Megpróbálmajd egy átlagos társadalmi feleséget formálni belőlem, ami persze teljesen távol áll tőlem.

– Akkor ne engedje, hogy így legyen – mondta James, s komolyan kérdezte: – Miért menne feleségülhozzá, ha ilyen érzései vannak iránta?

Diana felsóhajtott s megfordult. Nem akarta, hogy a lovász észrevegye minden igaz érzését, melyszemében tükröződött. Enyhén megrázta a fejét. – Maga nem értheti, hogy megy ez itt a mi körünkben. Maga azt vesz el, akit akar, de mi csak

mindenféle körülmény figyelembevételével házasodhatunk. Remélem, azért jól fog elsülni. Mint tudja,ezek a házasságok általában jóra fordulnak. Csak kényeskedés az én részemr ől. Az is meglehet, hogyőrülten beleszeretek Lord Berenfordba, és örök életünkben boldogok leszünk.

James szeme kissé gúnyosan mosolygott, miközben azt mondta: – Mi van, ha nyolcvan körüli és minden porcikája ropog és fáj? – Á, nem – szólt komolyan Diana. – A legjobb forrásokból tudom, hogy Lord Berenford fiatal és

nagyon helyes. – Valóban? – mondta James meglepetten, s valami ördögi sugallat arra késztette, hogy megkérdezze:

– Már nagyon várja, hogy csókolózzon vele?Diana a döbbenettől pislogni kezdett, s egy pillanat múlva hangja hideg felső bbséget tükrözött, skijelentette:

– Túl messzire ment, James. – Egyáltalán nem. – A válasza lágy volt. – Akkor már inkább ezzel megyek messzire.Megcsókolta. James nagyon meglepte Dianát. Csókjával elérte ajkát, mielőtt még ideje lett volna

reagálni. Mikor Diana feleszmélt, pofon vágta és odarohant Lucky Ladyhez, s egy közeli szikladarabraállva sietve felszállt a lovára. Szélsebesen vágtatott, olyan messzire és olyan gyorsan, hogy minél elő bbmegszabaduljon a férfitól.

James kuncogva felnyergelte a lovát, s a kisasszony után lovagolt. Mikor elérték az istálló udvarát,James alig egy hosszal volt lemaradva. A nő kezétől származó piros folt az arcán már elhalványodott, de

a tényt, hogy Lady Diana haja összekuszálódott, semmi sem tudta elfedni. Lucky Lady megállt Rawlinselőtt, s Diana lecsúszott kancája hátáról. – Ki kell rúgni! – harsogta Diana s közben James felé mutatott. – Azonnal. Azt akarom, hogy

ajánlólevél nélkül bocsássák el. – És miért? – kérdezte Rawlins könnyedén. – Sokat engedett meg magának velem szemben – mondta dühösen Diana.Ám Diana legnagyobb meglepetésére, Rawlins kuncogott egyet s megrázta a fejét. – Sajnálom, Diana

kisasszony, de az édesapja azt mondta, hogy ha ilyen és ehhez hasonló dolgokat mondana ön erre alovászra, akit alkalmaztam, még akkor is maradhat, s nem kell elbocsátanom, hisz képes önnel lépésttartani. Csücsüljön le nyugodtan, és fogadja el, hogy úgy kell viselkednie, mint egy leendő feleségnek.Számomra úgy tűnik, hogy James állandóan a sarkában volt, s ez nem tetszik önnek. Pedig ez azt jelenti,hogy ismétőt fogjuk elküldeni önnel, ha lovagolni megy.


8/104

Rawlins odafordult a lovászhoz, aki épp akkor ugrott le lováról s melléjük állt. – Jó munka volt, James – mondta Rawlins. – Vésd eszedbe, hogy szemmel kell tartani Dianát. S

hogyha Diana kisasszony lovagolni kíván, neked vele kell tartani. Rendben? – Igen, uram – válaszolta szerényen James.

– Ja, és még annyit, hogyha adnának más elvégzendő munkát is – tette hozzá Rawlins –, Dianakisasszony mindenek előtt az első legyen, s csak utána a többi.James ismét szerényen bólintott, kicsit úgy érezte, becsapták Dianát. Dianán elhatalmasodott a düh,

sarkon fordult, s elindult a ház felé. Ha Rawlins nem hallgatja meg, akkor majd az apja.Ő nemgondolhatja komolyan, hogy egy ilyen szemtelen lovásszal legyen együtt. Nagyon dühítette, hogyRawlins még ekkor is tanácsokat osztogatott Jamesnek, hogy hogyan kell vele bánni. Diana azonmorfondírozott, hogy ha kéznél lenne egy pisztoly, most biztos közéjük lőne.


9/104

Második fejezet

Diana beviharzott a ház halljába. Olyannyira nem figyelt semmire, hogy az inasnak kellett az asztalmellé ugrania, hogy a kesztyűk, a kalap és a lovaglópálca ne essenek a földre.

– Hol van apám? – követelte parancsoló hangon. – A könyvtárban, kisasszony – dadogta az inas megkönnyebbülve, miután látta, hogy nem rá mérges a

kisasszony.Diana lerohant a könyvtárba vezető lépcsőn. Átkozta a hosszú zöld szoknyát, mert félő volt, hogy

elbukik benne. Csomót formált belőle a derekán, s most már szabadon futhatott. Óriási er ővel, kopogásnélkül nyitott a könyvtárba, s egyenesen az apja asztalához rohant.

– Miért kell nekem férjhez menni? – kérdezte könyörögve apját.

Westcott gróf hátradőlt székében, s lánya rendkívüli magatartása ellenére higgadt maradt. Tudta, hogyDianára inkább ez a magatartás a jellemző.

– Nagyon jól tudod, hogy miért kell férjhez menned. Te vagy a legidősebb és még négy lány vanutánad. Annabelle húgod már el van ígérve Winsborough-nak, s nem mehet addig férjhez, amíg te nemteszed ugyanezt.

Diana ide-oda járkált a szobában. – Miért? – kérdezte. – Miért nem lehet Annabelle az első? – Mert a dolgoknak nem ez a sora – válaszolta csendben Westcott. – S igazából nem értem

hisztériázásod okát. Beleegyeztél abba, hogy feleségül menj Lord Berenfordhoz, és azt sem értem, hogymiért kell akadékoskodnod. Valaki rémhíreket terjesztett a fiúról? Valami olyat hallottál, ami rontja a presztízsét? Mert az igazat szólva, szerintem nem. Én magam jártam utána, hogy mindent megtudjak róla. – Westcott megállt, s szigorúan hozzátette: – Szedd össze magad, Diana. Emlékezz rá, felajánlottam,hogy elküldelek Londonba egy évre. Ha elmentél volna, te magad dönthetted volna el, hogy ki legyen aházastársad.

Diana abbahagyta a járkálást, s türelmetlenül rázta a fejét. – Nem csak Berenfordról van szó. Egyáltalán nem akarok férjhez menni. Gondolkodtam rajta, s arra a

következtetésre jutottam, nem akarom, hogy egy férj tartson el.Westcott gróf felsóhajtott. – Rendben van. Mondd el, mi okozza ezt a meghátrálásodat. – Te, papa – válaszolta tompán. – Temiattad van. Olyan parancsot adtál, hogy nem mehetek egyedül

lovagolni Lucky Ladyvel. Mindig velem kell, hogy legyen egy lovász. Mama meg még szörnyű bb. Aztmondja, hogy mindenféle ruhához méretet kell vetetni rólam. Több ruhához, mint amit egész életembenelhordhatnék. Ha tudtam volna, hogy ilyenfajta dolgok járnak együtt a jegyességgel, biztos nem egyezem bele.

Ez az utolsó mondat belenyugvást sugallt, s mert szerette gyermekét, Westcott gróf azt mondta: – Sajnálom, lányom. Csak segíteni akarunk, hogy teljesen felkészülj a férjhezmenetelre. A dolgok

megváltoznak majd. Biztos lesznek olyan változások is, melyek ellenedre lesznek. De lesz néhány olyanis, melynek szívből örülni fogsz.

Diana apja asztalához sétált, rátette kezét az asztalra, s előrehajolt. – Biztos ez? Például milyen változásoknak fogok örülni, apám?A gróf nem válaszolt. Nem is tudott. Ehelyett félig motyogva azt mondta: – Bárcsak Berenford úgy döntött volna, hogy meglátogat. Azt mondják, nagyon vonzó ember, s ez

talán elég lenne ahhoz, hogy félelmeid eloszoljanak.Diana felhőkölt, s ezzel arra késztette apját, hogy az rájöjjön, milyen artikulálatlan hangot tud adni a

lánya.


10/104

– Nem vagyok olyan bolond, hogy elkábítson egy helyes arc vagy egy igéző mosoly. Csak azértegyeztem bele, hogy Berenford legyen a férjem, mert te biztosítottál arról, hogy van esze. De ha van is,még semmi jelét nem mutatta. Vagy lehet, hogyő is ugyanolyan csökönyös, mint én, s jobb lett volna, haaz egészet elhalasztjuk.

Westcott gróf félelemmel tekintett a lányára. – Nem! Az Isten szerelmére, nem szabad még csak gondolnod se ilyen dolgokat. Ha most bármelyik őtök visszalép, az mindkettőtöket tökretesz.

Diana ismét ideges lett. – Ne légy buta, apa – mondta türelmetlenül. – Egy gróf lánya vagyok, bőséges hozománnyal. Lehetne

az arcomon egy nagy forradás, ha akarnám, megléphetnék egy lovásszal is, s még akkor is találnék férjet,ha akarnék. Ami pedig Berenfordot illeti, mamát semmi más nem érdekli, csak az, hogy tehetős, nevesférjei legyenek a kedves kislánykáinak.

– Akkor sem fogom engedni, hogy megszégyenítse a családot – mondta engesztelhetetlenül Westcott. – Ez egy jó alkalom, s elvárom tőled, hogy te is ezt gondold. Üzletet kötöttél, s elvárom, hogy be is tartsdaz ígéretedet.

Egy pillanatra egyensúlyba kerültek a dolgok. Aztán Diana sarkon fordult és orrát felhúzva kiviharzotta szobából. Nem fogok sírni – gondolta magában zord határozottsággal. – Teljesen mindegy, mi történt,akkor sem fogok sírni.

Az emeleten a testvérei már várták, hogy lecsaphassanak rá abban a pillanatban, ahogy belépett azajtón.

Diana megállt a küszöbön, s rosszkedve szertefoszlott, ahogy lánytestvéreinek képe tárult elé.Annabelle, aki tizenhét éves volt, állt hozzá korban a legközelebb, aztán Barbara következett a tizenhatévével, majd az ikrek, Rebecca és Penelope, akik tizennégy évesek voltak. Négy egymástól ennyirekülönböző testvért nehezen tehetne találni. Diana kék szemétől és szőke fürtjeir ől Barbara fekete hajáigés sötétzöld szeméig a színek minden árnyalata fellelhető volt a lányokban. És mégis hasonlítottakegymásra. Különösen most, miután az utolsó nevelőnő is elmenekült, mert az ikrek huncutságból pókot

raktak az ágyába.Diana bizalmasa a lányok közül Barbara volt. Ugyanolyan vad volt, mint Diana, s gyakran féltettenagyobbik lánytestvérét. A többiek irányíthatóak voltak, Diana pedig olyan sokat tör ődött velük, hogynéha inkább anyjuknak érezte magát, mint testvérüknek. Természetesen ezért egyezett bele a házasságba.Bármekkora áldozatot is jelentett számára, nem állhatott testvérei útjába.

A testvérek ismer ős vigyorral köszöntötték. – Ideges vagy, ugye? – kérdezte Rebecca puhatolózva.Annabelle is morgott. – Csak nem megint anyával vesztél össze?Diana belépett a szobába, vigyázott, hogy nyugodt legyen a hangja, s azt mondta: – Nem. Ez alkalommal apán volt a sor.

– Ó, Diana, ez nem lehet – sóhajtott Annabelle tehetetlenül. – Zagyvaság! – kiáltotta Barbara nyíltan. – Ha Diana apával vitatkozott, valószínűleg jó oka volt rá.Minekünk is többet kellene vitatkoznunk apánkkal és anyánkkal. Csak akkor kapjuk meg, amit akarunk.

– De apa és anya mindent megadnak nekünk – állt szülei mellé Rebecca. – Miért kellene még harcbaszállnunk?

Barbara és Diana értettek egymás szavából. Nem volt értelme annak, hogy a többi lányt is beavassák.Diana elmosolyodott, és azt mondta:

– Már el is felejtettük, ne civódjatok. Apa túl jól ismer ahhoz, hogy bármi olyat, amit mondok, nagyonkomolyan vegyen.

Ezek a szavak Penelopéből tompa nevetést csaltak ki, s azt mondta: – Az biztos. Mi mind jól ismerünk. De most mi bajod van?Diana szorosan összefonta a kezét, miközben ugyanúgy beszélt, mint az elő bb.


11/104

– Azok a szabályok, melyet apa és anya kényszerítenek rám. Most például az, hogy feleségül kellmennem Berenford herceghez. Tudjátok, hogy már lovagolni se mehetek anélkül, hogy egy lovász nelenne a sarkamban?

– Figyelembe véve, hogy milyen veszélyesen lovagolsz, nem rossz ötlet, hogy lovászod van, akár

menyasszony vagy, akár nem – mondta szigorúan Annabelle.Diana elnézően mosolygott fiatalabb testvérére. De Barbara tette fel a legprovokálóbb kérdést. – A szabály vagy a lovász gyakorolt rád ekkora hatást?Diana habozott, de válaszolt: – Mindkettő – válaszolt rá nem jellemző bizonytalansággal. – Kit küldött veled Rawlins? – kérdezte Annabelle, homlokát ráncolva. – Úgy tudtam, egyik lovász

sem tud utolérni se téged, se Lucky Ladyt.Diana elkezdte harapdálni alsó ajkát, mely rá még jobban nem volt jellemző. Végül húzódzkodva

válaszolt. – Rawlins talált egy új lovászt. Jamesnek hívják, s nem kedvelem. Egyáltalán nem. Szemtelenül

viselkedett.

Diana testvérei a már ismert vigyorral egymásra néztek. – Ez akkor azt jelenti, hogyő tudta tartani veled az iramot – mondta felnőttesen Penelope. – S azt, hogy Rawlins minden alkalommal veled küldi a lovászt – tette hozzá Rebecca lélegzetét

visszatartva. – Megérdemled, ha tiszteletlen – tette hozzá komolyan Annabelle, bár megértő szelídség sugárzott a

szeméből. – Ha nem ijesztetted volna el a környéken lévő összes lovászt, akkor Rawlins teljesen mástküldött volna kísér őül.

Úgy tűnt, hogy csak Barbara értette meg. Letette a könyvet, amit olvasott, Dianához ment, smegkérdezte:

– Tényleg olyan szörnyű? – kérdezte együtt érzően.Olyan szörnyű? A kérdés furcsamód meglepte Dianát, mert rájött, nem is volt olyan szörnyű. Épp

ellenkezőleg. Egyáltalán nem gondolta, hogy James olyan szörny

ű. Élvezte, ahogy a férfi megcsókolta, settől rettent meg annyira. Barbara pedig várta a választ, s Dianának mondania kellett valamit.

Kényszeredetten mosolygott és azt mondta: – Nem hiszem. Csak ezeket a szabályokat nem tudom megemészteni.Barbara megszorította a karját. Diana szélhámosnak gondolta magát. De hát mit is mondott volna?

Hogy csókolózott egy lovásszal, s még jól is esett neki? Barbara megértené, de a többi testvérmegbotránkozna, s ha bármelyikük is rájönne, nagy botrányt kavarna. Diana el akarta terelni a témát, ésazt mondta:

– Kinél van a divatkönyv? Most már gondolkodnom kell a kelengyér ől.Az ajtónál megállt Lady Westcott, hogy ránézzen gyerekeire. Tagadhatatlanul büszke lehetett magára.

Bár aggódott is. Lányai már túl régen nagyon szabadjára voltak engedve, s eztő is tudta. Rossz rájuk

nézni! – gondolta. Diana a viseltes, divatjamúlt lovaglóruhájában! Barbara már kinőtte köntösét, az ikrekruháinak szegélye rongyos volt, és csak Annabelle volt úgy felöltözve, ahogy az illik: nyomott mintás

muszlin köntöst viselt. Itt valamit tenni kell! Lady Westcott soha nem szerette a felelősségteljesfeladatokat, és er őt kellett vennie magán ahhoz, hogy határozottan lépjen be az ajtón.

– Itt az ideje, hogy új nevelőnőtök legyen. Szeretném, ha tisztelettudóan viselkednétek, ha Miss.Tibbles, a nevelőnő megérkezik Londonból. A testvérem küldte – mondta Lady Westcott, amint ikreilehuppantak az ablak melletti ülőhelyekre.

Az öt testvér egymásra nézett, mindegyik ő jük arcán ugyanaz a megrökönyödés. Diana és Annabellemár kinőttek az iskolapadból, de mégis hatással volt rájuk a hír. Most már nem lehet cseverészni alányokkal, s Miss. Tibbles valószínűleg nem fogja megengedni, hogy a fiatalabb lányok bemenjenek amagánórákra. Barbara szemében harcias fény csillogott, ami bajt sejtetett.


12/104

– Miss. Tibblest a neki kijáró tisztelet övezze, ha megérkezik – mondta Lady Westcott mikor lehajolt,s szigorú szemmel nézett a harmadik legidősebb lányára.

– Mikor érkezik Miss. Tibbles? – kérdezte Penelope nemes egyszer űséggel.Lady Westcott hosszan elgondolkodott lányán, mielőtt válaszolt.

– Azt hiszem, nem fogom elmondani. Nem akarok nektek alkalmat adni arra, hogy felelőtlenülviselkedjetek. S nem fogjátok azokat a trükköket bevetni, mely eddig hat nevelőnő elmeneteléhezvezetett. – Megállt, s lányai jól láthatták, hogy távoli, gonoszkodó mosoly szökik az arcára, miközben aztmondta: – A nővérem biztosított afelől, hogy Miss. Tibbles mindenféle gyerekes csínytevésre fel vankészülve, s minden olyan tulajdonság birtokában van, mellyel kézben tud tartani benneteket.

Az istállóban a legújabb lovász szorgosan csutakolta s kefélte Lucky Lady és Ördög szőrét. Rawlinsalaposan szemügyre vette néhányszor. Semmi hibát nem fedezett fel benne, ami a lovakhoz valószakértelmet illette, és természetesen nem hitt Lady Diana vádjainak, mégis úgy gondolta, nem árt, hanéhány szóban figyelmezteti a fickót.

Rawlins közelebb ment Jameshez. – Nem könnyű Lady Dianával boldogulni – vette szemügyre figyelmesen.

James nem hagyta abba a munkát, s nem is fordult meg. – Hát, ez így van – mondta. – Az apja elkényeztette – tette hozzá Rawlins. – A gróf mindig is fiút szeretett volna. – Ezt magam is észrevettem – válaszolt James, s er ősebben súrolta a lovat. – Aligha van tőle sebesebb

lovas. Résen kellett legyek, hogy együtt tudjak vele haladni. – Ugye, csak ennyit csináltál? Együtt haladtál vele – kérdezte Rawlins.James lassan megfordult. Felháborodás látszott az arcán. – Hát mit is csinálhatnék egy ilyen magas lóról beszélő nővel? Igaz, hogy puha, édesen karcsú, de nem

kockáztatnám munkám elvesztését még két ilyen gyönyör ű szemért sem.Rawlins bólintott, szemei összeszűkültek, ahogy elgondolkozott. De miféle lovász az, aki ilyen

szavakat használ? Neki ugyan mindegy, hogy igényesebben beszél, mint ahogy egy lovásztól elvárná,

gondolta Rawlins. S nagyon jól bánik a lovakkal. – Ördöggel van valami problémád? – kérdezte Rawlins hirtelen témát váltva.James elvigyorodott. – Miután tisztáztuk, hogy ki a f őnök, nincs.Ő egy olyan er ős ló, hogy magam sem bánnám, ha lenne

egy ilyen lovam.Rawlins felhőkölt. – Az olyan lovak, mint Ördög, nem a mi fajtánknak való – mondta nevetve. – Kivéve a tisztán

tartásukat és a valaki után rohangálást velük. Miért van az, hogy csak az adójuk több annál, mintamennyit mi keresünk egy év alatt?

James kantározta a lovat. – Álmodozni csak lehet, nem? – kérdezte.

Rawlins kuncogva mondta: – Azok az álmok! Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy azok álmok! – Nem fogom – ígérte James, de az elszántság ott tükröződött szeme sarkában, s Rawlinsban

megszólalt az első vészjel. – Csak nem kergetsz álmokat Diana kisasszonnyal kapcsolatban? – kérdezte élesen Rawlins. – Csak azokról a szoknyákról álmodozom – válaszolta James könnyedén –, amiket tudom, hogy

megkaphatok.Rawlins megkönnyebbülten fellélegzett. – Akkor rendben van – mondta félig magában. – Ha itt befejezed a munkát, gyere elgereblyélni a

maradék szalmát. – Értettem, Rawlins – mondta James, sapkáját igazítva.Rawlins habozott, majd hozzátette:


13/104

– Úgy tűnik, pazarlás téged ilyesmire használni, annyira jól értesz a lovakhoz, de a többiek nemértenék meg, ha pont az új lovásszal kivételeznék.

– Én cseppet sem bánom – mondta vállát megvonva James.Meglepetésére, Rawlins rájött arra, amireő maga még nem.


14/104

Harmadik fejezetKét nappal késő bb Lady Diana háborogva érkezett az istállóhoz. Megpróbálta kihagyni, de nem tudta

megállni, hogy ne lovagoljon. Hiányolta Lucky Ladyt. Hiányzott a lovaglás, az ügetés, ahogy hajaszabadon lebegett lovaglás közben, s arcát a szél simogatta. A lovászt megpróbálja észre se venni, s nemengedi meg neki még egyszer, hogy olyan pimaszul viselkedjen vele, gondolta magában. Sikerülni is fogneki. Csak meg kell bizonyosodnia, hogy nincs ott a fiú, amikor leszáll a lóról. Akkor ki tudna sétálni a patakhoz, leülhetne, s gondolkodhatna. De most lovagolni akart.

Ahogy Rawlins meglátta, hogy közeledik, elküldte Jamest, hogy készítse elő a lovakat. Dianafelnyergelve találta mind Lucky Ladyt, mind Ördögöt. Ajkát összeszorította, de nem ellenkezett. Apjamindig azt mondta, hogy egy háború megnyerése azt jelenti, tudod, melyik csatát kell megnyerni smelyiket nem.Rawlins felsegítette Dianát a nyeregbe. S mikor elhelyezkedett, szeme sarkából látta, hogy James nincslóháton. Hát akkor próbálja csak meg utolérni! Lehet, hogy el kellene fogadni a fiú társaságát, de az apja jobban ismeriőt annál, s nem gondolhatja komolyan, hogy megkönnyíti a fickó dolgát. Mert ha nem tudjautolérni a fiú; akkor nyugodtan kirúghatják.

Már fél mérföldre járt, amikor a fiú még mindig nem jelent meg, s Diana aggódni kezdett. Talán Ördögledobta? Egy olyan képzett ember, mint James, kemény diónak bizonyul Ördögnek, de mint tudjuk, bárkitle tud dobni a hátáról.

Diana megállásra késztette Lucky Ladyt, megfordult, hogy végignézzen azon az úton, aholő jött.Sehol semmi. Alsó ajkát a fogai közé szorította, s két dolog közöttőrlődött. Az egyik az a kívánsága,hogy egyedül legyen, a másik pedig a felelősségérzet. Talán vissza kellene lovagolni, s megnézni, hogy

minden rendben van-e a lovásszal.Diana éppen meg akart fordulni Lucky Ladyvel, amikor lónyerítést hallott a hegy túloldaláról. Pontolyan hangja volt, mint Ördögnek. De hogyan érhette utol? Bár az is lehet, hogy valaki más ólálkodik azapja földjén. Sietve arra lovagolt, hogy megnézze, ki van a hegynél, s úgy gondolta, majd utánamegkeresi Jamest.

Amint Diana elérte a hegyet, úgy megrántotta Lucky Lady kantárját, hogy az óriásit nyerített. Dianaalig vette észre, hogy ilyen fájdalmat okozott. Ehelyett a szeme elé táruló látvány dühöt váltott ki belőle.A lovász Ördögön ült, s várt rá egy öreg gesztenyefa alatt. Először azt gondolta, hogy megfordul LuckyLadyvel, és elvágtat. De ez gyávaságra vallana, ső még soha semmi elől nem futamodott meg. Kivételvolt ez alól James. Azért sem fog elfutni! Előreügetett kancájával, s közben harcias fény csillant aszemében.

– Üdvözlöm, James – mondta Diana kurtán. – Azt hittem, hogy jön utánam.James szerényen lefelé nézett, Dianának mégis az volt a benyomása, hogy nevetségessé válik. – Igen, de túlságosan gyors volt. S mint látja, attól tartottam, nem tudom utolérni. Azt mondták, hogy

mindig ezen az úton lovagol, hát ezért vágtam le ezt a kis kanyart, hogy elő bb ideérjek, mint ön. Nemakartam megvárakoztatni.

– S mit csinált volna, ha nem ezen az úton jöttem volna? – kérdezte Diana. – Azt hiszem, akkor elfelejthettem volna az állásomat – válaszolt szerényen James. – Pedig majdnem így lett, mert mikor láttam, hogy nem követ, azt gondoltam, hogy biztos történt

valami, s majdnem visszalovagoltam.Huncut fény villant a lovász szemében, s vigyorogva azt mondta: – Visszajött volna énmiattam? Miért, kisasszony? Eddig nem is vettem észre, hogy megkedvelt.

– Nem kedveltem meg! – kiáltotta Diana felháborodva.


15/104

– Pedig visszajött volna értem – élezte ki a helyzetet James.Lovát közelebb húzta Dianához, s belül valami nagy forróság öntötte el a lányt, aki idegességében

megpróbált elmozdulni a helyér ől. – Bármelyik szolgáért visszamentem volna. – Aztán, amikor közelebb ment hozzá a lovász, egyre

kisebbnek érezte az erejét, s türelmetlenül hozzáf űzte: – Jöjjön, túl sok időt vesztegettünk már el.Lovagoljunk egyet!Diana felült Lucky Ladyre s elügetett anélkül, hogy hátranézett volna. James nézte egy pillanatig, s

kuncogott egyet, mielőtt felpattant volna Ördögre, hogy kövesse a lányt.Végül Diana haragja szertefoszlott, s Lucky Ladyt megállásra késztette. Tudatában volt annak, hogy

kancájával gyorsabban és er ősebben száguldott, mint ahogy általában szokott. Nagyon meglepte Dianát,hogy James csöppet sem volt fáradt, s Ördög ugyan az izzadságtól fénylett, mégis kész volt a továbbilovaglásra.

Diana meglepetésére James nem tett sértő megjegyzést a nagy vágtára, csak körülnézett, minthaemlékezetébe akarná vésni a helyet, ahová érkeztek. Még jobban meglepődött saját magán, mikorészrevette, hogyő maga kér bocsánatot a férfitól.

– Nem akartam, hogy ilyen messzire lovagoljon miattam. Hosszú utat kell a lovaknak megtenniükvisszafelé.James vállat vont, felnézett az égre, szeme vékonyabb lett a napsugarak fényétől. – Szép napunk van. Én történetesen nagyon örülök, hogy nem az istállónál fog eltelni.Diana ránézett, úgy igazán. Nem volt sem pajkosság, sem düh a szemében, ahogy tanulmányozni

kezdte Jamest. De egy pici szemrebbenésen kívül más nem árulkodott arról, hogy a férfit zavarba hozzaDiana vizsgálódása. Mindössze annyi látszott, hogy jól szórakozik. De aztán Diana azt gondolta, hogynincs semmi, ami miatt kényelmetlenül érezhetné magát a férfi. Haja sötét, csillogó volt, s a végéngöndörödött. Szemei mélyen ültek, fényesek voltak, olyanok, amelyeknek a lányok nehezen mondanak„nem”-et, hacsak nem lovászról volt szó. Arcvonásai is markánsak voltak, s a szelídség nem valami jólillett hozzá Diana szerint. Széles vállai sem görbültek meg az alázattól, er ős karjai sem árulkodtak másról,

mint arról, hogy engedelmességet vár Ördögtől. A csíp

ő je…De Diana abbahagyta az alapos vizsgálódást, elemzést, amint rájött, hogy valójában mit is csinál.

Abszurdumnak tartotta, hiszen James csak egy szolga volt. És mégis annyira vonzotta magához, mintmég eddig soha nem sikerült egyetlen férfinak sem. Bárcsak…

– Csak azt akartam mondani, hogy én csupán egy férfi vagyok – gázolt gondolataiba laza, szórakozómosollyal.

Diana dühösen ránézett, mert hogy is merte a férfi szavakba formálni azt, ami neki éppen a fejében járt.

– Pontosan tudom, hogy sem nem több, sem nem kevesebb, mint egy férfi – mondta jéghideg hangon.James úgy tett, mint aki vacog. – Igen, kisasszony. – Aztán minden lehető szelídségét beleadva azt mondta: – Én is csak férfi vagyok,

s csak azt akartam mondani, hogy ha csak a nemességet ismeri, nem sok férfit láthatott eddig. Többnyirecsak virágokat látott, tulipánt és efféléket.Diana nevetésben tört ki. Nem akarta szemtelenségre ösztönözni a lovászt. És mégis, Dianának a

környékükön lakó fiatal férfiak jutottak eszébe, akik egymással versengtek, hogy ki hordja alegdivatosabb nadrágot, s ki mondja a legkifundáltabb bókokat.

James közelebb húzta a lovát. – Szerintem sokuk nem is gondolt arra, hogy ilyet csináljon, mint most én.Dianának volt még ideje, hogy elmenjen. Valóban volt. S a lovaglópálcát is használhatta volna arra,

hogy ellökje. Ehelyett nyugodtan ült a lován, és várt. Csöppet sem volt meglepve, mikor a férfi szabadkarja körbefogta, s ajkai közelítették az övét. Csókja most lágy volt, követelőző, tele vággyal. Alsó ajkátédesen harapdálta, s nyelvével simogatta Diana ajkát szája egyik sarkától a másikig, aki képtelen voltellenállni.


16/104

Amikor James felemelte a fejét, Diana teljesen megzavarva nézett rá. Mellkasa nehéznek bizonyult,mikor lélegzetet próbált venni.

– Hogy merte? – kérdezte Diana. – így gúnytűzni belőlem!Pedig James szemei egyáltalán nem voltak gúnyosak. Inkább zavartságot fejeztek ki, nem kisebbet,

mint amekkorát Diana szemei. De volt valami, ami rémületbe ejtette Dianát. Nem az a merész pimaszságvolt, hanem majdnem olyan volt, mintha James lenne megalázkodva. És amikor James megint a lányértnyúlt, akkor sem ellenkezett.

Csókjuk sokkal mélyebb, érzelmeket felkavaróbb volt, s testében olyan érzéseket keltett, amit eddigmég soha nem ismert. Amikor James először abbahagyta, szenvedélytől kifényesedett szemmel aztmondta:

– A leendő férje biztos nem ilyennek gondolja önt.Ez mindennek a teteje volt, s Diana úgy ellökte Jamest, ahogy csak tudta. A szégyentől kivörösödött az

arca, s gyorsan felpattant Lucky Ladyre. Aztán a kancát vágtára fogva indult hazafelé az istállóudvar biztonságába.

Diana tudta, hogy már nincs egyetlen biztonságos hely sem. Mögötte James kiabált neki valamit, hogy

vigyázzon, de nem is vett tudomást róla. Vigyázni? Jóságos ég! Ez a férfi magával ragadta érzelmeit smajdhogynem elveszítette a fejét. Ha Diana nem merült volna bele gondolataiba, látta volna a veszélyt, éski tudta volna kerülni. Diana abban a pillanatban vette észre, hogy Lucky Lady ugrott, s már a levegő benvoltak, amikor látta, hogy egy gyermek van a kerítés másik oldalán.


17/104

Negyedik fejezetDiana megpróbálta úgy irányítani Lucky Ladyt, hogy az a fiú mellé essen, de túl késő volt. Egy

borzasztó roppanás árulta el neki, hogy Lucky Lady patái a fiú koponyáját sértették.Diana abban a pillanatban leszállt a lováról, kikötötte a lovat a kerítéshez, s a fiú mellé térdelt. Egy

káromkodás árulta el neki, hogy James is ott volt, ső ugyanúgy letérdelt. Kezeit gyorsan a fiúra tette,hogy érezze, mutat-e még életjelt.

– Életben marad? – kérdezte Diana félelemtől elfehérült arccal.Inkább érezte, mint látta a fejbiccentést. Kis habozás után a lovász megkérdezte: – Reméljük, igen. Tudja, kicsoda a kisfiú? Hol lakik?Diana bólintott. – Az egyik szomszédunk. A házuk itt van a hegy lábánál.James felkapta a fiút a karjaiba. Fiatal volt, olyan tízéves-forma. – Hozza, kérem, a lovakat! – mondta kurtán, majd lenézett a lefelé menő útra anélkül, hogy

visszanézett volna, hogy Diana engedelmeskedik-e éles parancsának.Diana egy pillanatra utána bámult, szája tátva maradt. Aztán sietősen megragadta mindkét ló gyeplő jét.

Utol kellett, hogy érje Jamest, hiszenő tudta, melyik házban lakik a fiú, s hogy megmagyarázza, ami afiúval történt, nem a James hibája, hanem az övé.

James csupán egy fejbiccentéssel vett tudomást a jelenlétér ől. Arcán ugyanaz a feszültség látszott,mint a lányén. Csak amikor a karjai közt fekvő gyerek megmozdult, akkor kezdtek a szomorú barázdákeltűnni arcáról s Diana rájött, hogy a férfi is ugyanolyan nehezen tud lélegzetet venni, akárcsakő.

– Mama! – nyöszörgött a fiú James karjai között.

Dianát meglepte, hogy a lovász hangja lággyá és szelíddé vált. – Maradj, kicsim. Nemsokára láthatod édesanyádat. Egy-két perc múlva otthon leszünk.S ott is voltak. James úgy igyekezett, ahogy csak tudott, s nem nézte, vajon Diana tud-e lépést tartani

vele. Minden figyelmét a gyerekre fordította, s Diana meg volt hatva.Aztán észbe kapott, mikor James magyarázni kezdett neki. – Az lesz a legjobb, ha megköti a lovakat és bekopog – mondta kurtán.De már nyílt is az ajtó, s egy nő rohant feléjük. – Kisfiam! – kiáltotta. – Mi történt a fiammal?Diana aggódva pillantott Jamesre, aki nagy léptekkel ment a ház felé. – Egy kis baleset – mondta az anyának hasonlóan szelíd hangon, mint ahogy a fiúhoz beszélt. – A ló

átugrott a kerítésen, s eltalálta. De most már kezd helyrejönni, nemsokára jobban lesz.

– Önökben semmi köszönet sincs – sírt az asszony, ahogy fölé hajolt a fiának, akit James tett le aszoba egyik ágyára. – Ha meg ott volt. a fiam, miért kellett átugrani a kerítést? – Nem láttam – válaszolt James alázatosan.Hirtelen Diana becsukta az addig csodálkozástól tátva maradt száját. Előrelépett, határozottság jele

látszott szemében. – Nem a… – kezdett bele, de James hirtelen a szavába vágott. – Nem szándékos volt – szakította félbe Diana beismer ő vallomását. – Mindent megtennék, hogy

vissza tudjam csinálni az egészet.A nő hangja meglágyult. – Tudom, hogy nem az önök hibája volt. Peter mindig lábatlankodik. Lehet, hogy közelebb akart

menni a kerítéshez, hogy megnézze, hogyan lovagol a kisasszony. Megőrül a lovakért. Az apja azt

mondja, hogy ha nagyobb lesz, biztoső lesz az egyik lovász.


18/104

– És az is leszek! – kiáltott fel a kisfiú éles hangon, s bámult a körülötte levőkre.Diana küszködött belső kényszerével, mely azt diktálta, hogy a fiú mellett a helye. Ehelyett hátrébb

állt, s az anyát engedte oda a fiához. Szája belsejét harapdálta, hogy sírását visszafojtsa, oly nagy volt a bánata. S amikor James kezét az övére tette, nem tolta odébb. Még akkor sem ellenkezett, mikor kezével

megsimogatta az arcát, s azt mondta: – Biztosan rendbe fog jönni.Diana bólintott, képtelen volt válaszolni. Csak amikor a fiú anyja fordult oda hozzá, megkönnyebbült

mosoly jelent meg az arcán, s a szemeiben a visszafojtott könnyek látszódtak. Csak ekkor tudottmegszólalni.

– Az orvos – mondta. – El kellene hívnunk az orvost, hogy nézze meg, nincs-e valami baja. – Ez tényleg jó lenne – válaszolt James. – Ha megfelel, akkor elmegyek érte. – Tudja, hogy hol lakik? – kérdezte kételkedőn Diana. – Nem – válaszolt James. – Akkor én megyek – mondta szaporán Diana. – Maga itt marad, hátha szükség lesz a segítségére.Még mielőtt ellenkezhetett volna, Diana kiment a házból. James követte, de biztos volt benne, hogy

egyenesen a lóhoz megy. Engedte, hogy ellovagoljon. Tudta, hogy neki most erre van a legjobbanszüksége. James visszament a házba s nyugtatni kezdte a fiú anyját.Miután megérkezett az orvos, s elmondta Peternek, hogy nagyon kemény kobakja van és a legjobb

úton halad a felépülés felé, James fizette ki az orvost, mert Diana nem hozott pénz magával. Adott egy kis pénzt a fiú anyjának is.

– Ha a felépülése alatt bármire szükségük lenne – mondta lágyan.Kinn James segített Dianának felszállni Lucky Ladyre. Diana engedte is, nem ellenkezett. Amint

mindketten beálltak a major felé vezető irányba, Diana elhatározta, hogy megkérdezi azt, ami már az első pillanattól foglalkoztatta, miután bementek á házba.

– Miért vállalta át a felelősséget? – kérdezte.James megvonta a vállát.

– Történetesen azért, mert az én vállam szélesebb, mint az öné.Diana kinyújtózott és kezét rátette a férfi karjára. – Ez nem igaz. Mondja meg, miért! Sokszor az az érzésem támad, hogy még csak nem is kedvel.James ránézett, s tiszta, barna szemeiben sokkal több minden volt, mint amennyit Diana kiolvasott

belőlük. Vagy lehet, hogy sokkal több minden volt bennük, mint amennyit el akart olvasni. Végül aztmondta:

– Valahogy úgy éreztem, az én hibám is. Ha nem csókoltam volna meg, nem hagyta volna, hogy lovaúgy száguldjon. S akkor meglátta volna a fiút.

Egymásra néztek. James a meghatottságtól zavarban volt, de megvonta a vállát, s azt mondta lágyan: – Én egyáltalán nem utálom önt, kisasszony. De én csak egy lovász vagyok, s nem szabad

elfelejtenem, hogy hol a helyem.

Ezzel távolabbra késztette Dianát. Egypár jól megválogatott szóval James emlékeztette Dianát aköztük lévő óriási távolságra.Ő egy lovász volt, a másik pedig egy kisasszony, egy gróf lánya, egyherceg jegyese. Diana homlokát hirtelen összehúzta.

– Hogyhogy olyan sok pénz volt önnél? Rawlins még nem fizethette ki azt a munkát, amit eddignálunk végzett.

James nem akart a kisasszony szemeibe nézni. – Nem pénz nélkül jöttem. Nem az a fajta vagyok, aki az utolsó munkahelyér ől pénz nélkül jön el, s

nem tudja magát ellátni, amíg nem talál egy másikat. – James, beszéljen az utolsó munkahelyér ől – kérlelte keskeny szemekkel.Most Jamesen volt a sor, hogy összeszedje magát; igazgatta ingének nyakát, mintha hirtelen kinőtte

volna. – Az utolsó munkahelyemr ől? – kérdezett vissza, mintha időt akart volna a válasz erejéig nyerni.


19/104

– Igen, az utolsó munkahelyér ől, jól érezte magát? Jól fizettek? Olyan lovász volt ott is, aki az istállótis rendben tartotta?

James a távolba nézett, s Dianának az a benyomása támadt, mintha küzdeni akarna ellene. – Ez nem tartozik magára, kisasszony.

Hagynia kellett volna az egészet a fenébe. Valami belső démoni hang azonban arra késztette Dianát,hogy megkérdezze: – Nem sikerült kielégíteni az ottani igényeket, ugye?Furcsa fény villant a lovász szemében és lassú mosoly ült ki az arcára. – Ahogy tudom, eddig még mindenki igényét ki tudtam elégíteni, s nem vallottam szégyent.Diana beletúrt a hajába. Te jó ég, a férfi teljesen bizalmasra csavarta a válaszát! Nem akart a szemébe

nézni, mindenhova nézett, csak azért, hogy arcát elrejtse. Hirtelen nem tudta tovább elviselni a forróságot,amit James árasztott felé, s hazafelé vette az irányt.

James szelíden elmosolyodott, s üldözésre késztette Ördögöt. Egy külső szemlélő joggal hihette volna,hogy Jamest elégedettséggel töltik el a történtek.

Diana ért az istállóhoz először, de csak kicsit érkezett hamarabb. James a sarkában volt, s oda is ért,

mire Diana leszállt a nyeregből. Csak most utasította vissza Jamest, aki segíteni akart leszállni a lóról,mert meglátta apját nem messze, amint éppenőket figyelte. – Papa! – kiáltotta. – Mit csinálsz te itt? – Édesanyád elküldött, hogy nézzem meg, merre jársz. Már éppen itt az ideje, hogy a házban legyél, s

átöltözz – válaszolta Westcott szárazan. – Testvéreid már a nappaliban vannak, várják a látogatókat. – Kiket? – kérdezte Diana morcosan. – Mrs. Fairwoodot és a lányát – válaszolta a gróf megértő mosollyal. – Egyik őtöknek sem kell félnie –

tette hozzá, utalva az egyik legállhatatosabb környékbeli úrra, aki kitartóan érdeklődött Diana iránt annakellenére, hogy Diana már jegyben járt.

– Azonnal bemegyek – mondta Diana s elindult, apját otthagyva.Westcott gróf hagyta, hogy menjen, s James keltette fel inkább az érdeklődését.

– Te vagy az új lovász, ugye? – kérdezte, s közelr ől bámulta Jamest.James bólintott, arcát még mindig a lovak felé fordította, ahogy vette le a nyergeket.

– Igen – mondta. – S az előző munkahelyed Berenfordéknál volt, ugye? – kérdezte Westcott.James bólintott. Westcott gróf következő mondata nagyon váratlanul érte. – Hasonlóak az arcvonásaid a családéhoz.James alig talált szavakat. – Igen? – kérdezte bizonytalanul.Westcott kuncogott. – Az öreg Berenford félrelépésének egyik gyümölcse, gondolom. Nem vitatkozom ezzel.

Elmagyarázta a levelében, hogy szeretné, ha a jövendő felesége hozzád szokik, mielőtt ők ketten

megesküsznek. Az öreg herceg jót akart veled tenni. Azt akarja, hogy Dianának legyen egy olyanszolgája, aki ismeri a helyet. Praktikus ötlet. S nincs kétségem afelől, hogy mondasz egy-két dolgot alányomról neki. Mondd, fiam, milyennek találod a lányomat?

Ha eddig James láthatóan kényelmetlenül érezte magát, akkor erre teljesen elakadt a szava is. Westcottgróf türelmesen várta a válaszát, s James is a hangjára talált. Szinte elfojtott hangon azt válaszolta:

– Diana kisasszony egy rendkívüli természetű, fiatal lány. Nagyon gyönyör ű, uram. – De meglehetősen hamar felkapja a vizet, ugye? – tette hozzá Westcott.James megigazgatta inge gallérját. – Amolyan kislányos – értett egyet. – Azt mondhatnám, olyan nemes lelk ű.Westcott gróf megfontoltan összehúzta a száját, mielőtt látszólagos ártatlansággal azt kérdezte: – És mit gondol, fognak ezek a tulajdonságok tetszeni Berenford hercegnek?


20/104

James kifejezéstelen arccal nézett a grófra. Elnémult a kérdés hallatán, majd egy pillanattal késő bbvállait megvonva visszafordult a lovakhoz, s csak a vállai mögött hangzott valamiféle motyogó válasz.

– Honnan is tudhatnám? Nem tudok olvasni az úr gondolataiban, ugyebár? – Igen, de ha néhányszor lenne vele – mint ahogyő is írta –, valamit csak megtudna róla. A jellemét,

meg ilyesfajta dolgokat – er ősködött Westcott ugyanazon a szelíd hangon, mint az elő bb.Lehet, hogy szerencsének számított, hogy James nem nézett a grófra. A méltóság szemeinek barázdáiúgy elbátortalanították volna a fiút, mint még soha. James hangja kissé bizonytalannak tűnt,majdhogynem fittyet hányva mondta:

– Úgy gondolom, el kell mondanom önnek, hogy az uraság nagyon fogja szeretni a kisasszonyt. Igazánnagyon. Hogy fordítva is így lesz-e, nem vagyok benne olyan biztos.

– De én az vagyok. – Westcott hangjában volt valami kis gonoszság is. – Szerintem Diana nagyonfogjaőt szeretni. Persze csak a kezdeti rémület után, miután találkoztak.

Most már rá kellett, hogy nézzen a grófra. De amit látott, nem nyugtatta meg. Még akkor sem, amikorWestcott egyszer űen hozzáf űzte:

– Csak azon gondolkodtam, hátha Diana észreveszi a családdal való hasonlóságot, ennyi az egész. De

ne aggódjon! Diana elég tág látókör ű ahhoz, hogy elfogadja Berenford egyik fattyúját lovászául. Csak aztremélem, elég különbség van kettő jük között, s nem cseréli fel egyiket a másikkal.Ahogy Westcott gróf sarkon fordult, s vidáman fütyörészve visszament a házba, James döbbenten

nézett utána. – Csukd be a szád, mert belerepül a légy! – tanácsolta Rawlins, ahogy James felé közeledett. – Nem

kérdezem, hogy mit beszéltél az úrral, de jó hangulatban találhattad, az biztos. Csak így tovább, s akkorsokra viszed! Most pedig siess, vidd be a lovakat, s fejezd be az istálló kitakarítását.

– Igen, Mr. Rawlins – mondta sietve James, s sietett feladatát végezni.


21/104

Ötödik fejezetSenki nem számított Miss. Tibbles megérkezésére, még Westcott grófnő sem. Pontban 9:38-kor valaki

belépést kért a Westcott majorba. Az ajtót egy megdöbbent inas nyitotta ki. – A család még nincs fenn – dadogta szerencsétlenül. – Ha megtenné, hogy itt hagyná a névjegyét,

vagy késő bb jönne.Hangja elhalkult, ahogy meglátta felettesét. Mr. Crandall rápillantott a nőre, aki az ajtónál állt. Már

régóta szolgált a családnál, s ráismert, milyen osztályból származó áll előtte. Mr. Crandall arca szúróskifejezést vett fel. Odafordult az inashoz.

– Elmehet. – Aztán a nőhöz szólt. – Azt hiszem, ön az új nevelőnő. Miss. Tibbles, ugye?A nő a legmegalázóbban mérte végig Mr. Crandallt – mint késő bb kiderült, a házvezetőt, akinek eddigmég soha nem kellett eltűrnie, hogy ennyire végigmérjék. Aztán a nő kurtán bólintott és azt mondta: – Igaza van. Bejelenthet Lady Westcotthoz. Várok addig. Addig fel is vitetheti a holmimat az egyik

inassal.Mr. Crandall természeténél fogva nem volt egy félős fajta. Ha az lett volna, soha nem bízták volna rá

azt a munkát, amit most is végzett. De okos ember volt, s tudta, hogy emberére talált. Megcsinálta aszerencséjét. Megvetően felhúzta egyik szemöldökét, picit szusszantott, s sarkon fordult anélkül, hogyegy szót is szólt volna. Biztosan érezte, hogy Miss. Tibbles szemei aző hátát fürkészik, s elégedettmosoly ül az arcán.

Eggyel vigasztalta magát Mr. Crandall, ahogy ment felfelé a lépcsőn, mégpedig azzal, hogyő viszi azúj hírt Lady Westcottnak, miszerint az új nevelőnő megérkezett. Miss. Tibbles volt az első nevelőnő,

akiből kinézte, hogy tényleg meg tudja nevelni a lányokat. Bár szerinte nagy kár, hogy nem érkezett egy pár évvel korábban.Mikor Lady Westcott az emeleten meghallotta Miss. Tibbles érkezésének hírét, felsikoltott

rémületében. Meglepő gyorsasággal segítette felöltöztetni a szolgálólány, s minden a legnagyobb rendbenvolt, mikor megérkezett a nappaliba, hogy üdvözölje az új nevelőnőt.

– Gondolom, Miss. Tibbles, igazam van? – kérdezte a nőt, miközben tetőtől talpig végigmérte.A nő megbillentette a fejét. – Lady Westcott, ugye? – kérdezte válaszként.Lady Westcott elmosolyodott. Felmérte az er őviszonyokat, s azon tűnődött, hogy nem fogjákőt

megszégyeníteni a saját házában, f őleg nem egy nevelőnő. – Meglepően korai az érkezése – mondta. – Sokkal késő bbi idő pontban vártuk.

– Azt hittem, ez nem egy későn kelő ház – vágta rá Miss. Tibbles. – Én nem tudok lusta házbandolgozni. – Természetesen mi is korán kelünk – mondta élesen. – De ez nem azt jelenti, hogy hozzá vagyunk

szokva ahhoz, hogy vendégeket fogadjunk a reggeli órákban. De hát ön végül is nem az. A testvérem sok jót mondott az ön nevelőnői képességeir ől.

– S Lady Brisbane szintén dicsérte az ön lányainak nemes lelkületét – válaszolt Miss. Tibblesugyanolyan hunyorított szemmel, mint az elő bb Lady Westcott. – Mindig úgy kezdem, ahogy folytatniszándékozom. S bölcsnek találtam még azelőtt ideérni, mint ahogy a lányok – akiket meg kell majdnevelnem – várnak. Ezért jöttem egy nappal korábban. Miután tegnap éjjel megérkeztem a faluba, sokkal jobbnak tartottam, hogy a vendéglő ben aludjak egy éjszakát, mint hogy olyan idő pontban érkezzem, aminem lenne illő, s a lányoknak is lett volna egy éjszakájuk, hogy átgondolják, hogyan is kell üdvözölni.


22/104

Ebben a percben Lady Westcott fejében végigfutott a gondolat, hogy talán nagy hibát követett el,amikor elhatározta, hogy Miss. Tibblest alkalmazza Barbara, Penelope és Rebecca taníttatására. De nemlehetett mit tenni, a nő már itt volt, s meglehetősen félelmetesnek tűnt.

– Felszaladok a lányokért – mondta Lady Westcott. – Megmondom, hogy megérkezett. Biztos fel

szeretne menni a szobájába felfrissíteni magát, mielőtt találkozik velük. – Teljes mértékben kész vagyok, hogy most találkozzunk – mondta a lányok számára sok jót nemígér ő mosollyal. – Ha elmondja, hol van a lányok szobája, én magam is megtalálomőket.

Lady Westcottot egyre nagyobb meglepetések érték, megfordult, s mutatta az utat a lépcsőn felfelé. Alépcsőn Lady Westcott megpróbált a helyzet ura lenni, s azt mondta:

– Tehát nagy gyakorlata van a fiatal lányok nevelésében – hangjában árnyalatnyi kérdéssel.Miss. Tibbles válaszolt. – Nagy. Úgy tűnik, mindig akkor hívnak, amikor a lányok kicsúsznak a szülők kezei közül. Aztán én

visszatérítemőket a kerékvágásba, ameddig a szülők azt nem mondják, hogy köszönik a szolgálatomat.Úgy tűnik, hogy ameddig mindenki jó magatartású lányokat szeretne, addig túl sok szülő hibás módonnagyon melegszívű a gyerekéhez, ami az én módszereimnek ellentmond. S ebben nem marad köszönet,

Lady Westcott. Igazán remélem, asszonyom, hogy ön nem fog olyan kemény diónak bizonyulni, mint aztmár néhányan a munkaadóim közül tették ezt.Még jobban meg volt lepve. Lady Westcott elkezdett azon gondolkodni, milyen jó lépés lenne most,

hogyha ő és Diana elmennének egy kis kirándulásra Londonba. Mi tartaná itthon most, hogy Miss.Tibbles megérkezett?

Valószínűleg Lady Westcott nem akart jelen lenni, amint lányai és Miss. Tibbles akarata összetűzésbekerül. Ebben szinte biztos volt. Ehelyett bemagyarázta magának, hogy milyen jó lesz, ha eltöltenek egykis szabadidőt Londonban, s legalább Diana is megismerheti a várost. Sikerült meggyőznie magát, hogyennek az ura is örülni fog. Lady Westcott igazán mestere volt annak, hogyan csapja be magát.

Az emeleten a lányok már hallottak valami felbolydulást, s az egyik szobalányuk, aki a barátjuk isvolt, felszaladt hozzájuk Miss. Tibbles érkezésének hírével. Alig váltottak néhány szót, a lányok rögtön

beálltak abba a helyzetbe, ahogy új nevelőn

ő jüket akarták köszönteni.Diana az ablak melletti helyre ült, s a Westcott major földjeit bámulta. Annabelle az Ackermann utolsó

számának pihenési lehetőségeit böngészte, de az aggodalom kiült barázdált homlokára. A fiatalabbtestvérek remélték, hogy a kötelességtudásnak eme látványos jelenete nem húzza keresztül számításaikat.

Barbara a tanulóasztalnál ült az ikrekkel, kezében egy történelemkönyvvel. Rebecca és Penelopeilledelmesen egymással szemben ültek, miközben másoltak egy matematikapéldát egy szövegből, melyetaz előző nevelőnő jük próbált meg rájuk kényszeríteni. Így találtaőket Lady Westcott és Miss. Tibbles.

– Ó, kedveseim – mondta Lady Westcott fellélegezve, hiszen túlságosan jól felismerte, hogy itt valamicsínytevés készülődik.

Miss. Tibbles belépett a szobába és körülnézett. Szemeit összehunyorította, ahogy meglátta a lányokkellemes csoportképét. Kétszer bólintott, mintha csendes megelégedettséget nyugtázna.

– Elég kis intelligenciával rendelkeznek, lányok – mondta nekik. Azok pedig illedelmesenmosolyogtak. Miss. Tibbles ajkai sajátos vékonyka mosolyt vettek fel, ahogy élesen hozzátette: – Aholeddig voltam, még sehol nem tettették, hogy készek velem együtt dolgozni, s még csak a tanulás irántsem mutattak érdeklődést. Nincs kétségem afelől, hogy az ilyen fiatal lányoknak, mint maguk, nagyképzelőerejük is van. Nagyon melegen figyelmeztetlek benneteket, hogyha bármilyen meglepetést találokaz ágyamban, annak a következménye egy-egy vödör hideg víz lesz, amit alvás közben kaptok.

Rebecca és Penelope nagy, dacos szemekkel néztek egymásra. Barbara szipogott, Miss. Tibbles ezzelmegtette a magáét. Diana pedig úgy tett, mint aki nem hallotta az előzőeket.

Annabelle-re maradt a válaszolás. Szelíd szemmel nézett a testvéreire, majd gyengéden hozzátette: – Biztos vagyok benne, Miss. Tibbles, hogy a testvéreim nevelésénél nem lesz szüksége ilyen

eszközökre.Miss. Tibbles válaszolt:


23/104

– Lehetséges. De szeretem keményen kezdeni, úgy, ahogy folytatni is fogom. És ha az elején már ígymegfenyegetlek benneteket, akkor sok nagyobb problémától kímélhetjük meg egymást. Én sem szeretekdurva lenni. De most Lady Westcott, kérem, menjen el, mert szeretném a lányokkal az első órátelkezdeni. – Megállt, Dianára és Annabelle-re nézett, mielőtt hozzátette: – Nincs kétségem afelől, hogy a

nagyobb lányok is tudják hasznosítani a velem tanultakat a további tanulmányaikban.Ők is nyugodtanmaradhatnak.S hogy mit tettek? Diana az ablak melletti széken elkezdett ficánkolódni, s a tőle telhető

legközönyösebb arccal felpattant ültéből, és az ajtó felé indult. – Nekem lovagolni kell menni – mondta fittyet hányva testvérei sóvárgó nézéseire.Annabelle sokkal méltóságteljesebb volt, bárő is felállt s elindult az ajtó felé. – Nekem is segíteni kell anyának a konyhában – mondta elpirulva, finoman megkerülve az igazságot.Miss. Tibbles megelégedett mosollyal nézteőket. Miután sikerült dolgukra küldeni a lányokat, a

többiekhez fordult, hunyorgó szemekkel elindult az asztal felé, hogy gatyába rázzaőket.Félúton lefelé a lépcsőn, még jóval hallótávolságon belül, Diana anyjához fordult, s azt mondta: – Ó, anya! Hogy tudtál ilyen nőt alkalmazni, mint Miss. Tibbles?

Lady Westcott védekezően válaszolt: – Miss. Tibbles nagyon jó ajánlólevéllel jött, s ezt nemcsak a testvérem, Ariana, hanem én is ígygondolom.Ő az egyetlen, aki segíthet abban, hogy testvéreidből a legmegfelelő bb fiatal lányok váljanak.

Diana és Annabelle egymásra néztek. – Igen, anya, de… – próbált meg tiltakozni Annabelle – nem gondolod, hogy túlságosan keménykezű?Lady Westcott rábámult második lányára. – Szerintem – mondta szigorúan, elfelejtve az addig általa gondoltakat a nevelőnőr ől – pont egy

kemény kéz az, ami sarkukra állíthatja a testvéreidet. Túl Sok vad dolgot csináltak már, s épp ideje, hogyigazi kisasszonyok legyenek.

– De anya… – kezdett bele Diana.Lady Westcott azonban félbeszakította.

– Biztos vagyok benne, hogy ha édesapád találkozik Miss. Tibbles-szel,ő fog a legjobban örülni, salkalma lesz látni, milyen erényei vannak. S ne nézz rám ilyen szemekkel, Diana! Biztos, hogy fog örülni.

Lady Westcottnak biztos igaza volt, mivel Lord Westcott egy percig sem tévesztette össze Miss.Tibblest bármelyik szolgával is, amikor ebédidő előtt lement a földszintre. Történetesen majdnemelbocsátották ezért, még mielőtt a lányoknak alkalmuk lett volna megtréfálni.

– Delwinia! – kiabált Lord Westcott figyelmeztetően. – Ó, kedves Miss. Tibbles, bemutatom a férjeimet, Lord Westcottot. Adam, ez Miss. Tibbles, az új

nevelőnő – mondta gyorsan Lady Westcott. – Ugye nem féleszű? – kérdezte Westcott, s közben az előtte álló nőre meresztett a szemét.Miss. Tibbles pisszegett, miközben levegőt vett. – Biztosíthatom, hogy csak egy kis félreértés történhet az ön részér ől. Önt is bárki kertésznek nézné,

ha nem úgy lenne felöltözve, ahogy fel van. Ami engem illet, jobb, ha tudatom önnel, hogy nagyon jóajánlólevelem van. Nagyon jó – válaszolt. – S az ön részér ől ez, gondolom, egy véletlen hiba. Sokfélemunka között válogathatok, s ha nem Lady Brisbane kért volna meg, hogy itt szükség van aszolgálataimra – melyet a saját szememmel láttam, hogy tényleg így van –, azon nyomban elmentemvolna.

– Lady Brisbane! – kiáltotta Westcott, miközben feleségéhez fordult. – Tudhattam volna, hogy meginta testvéred keze van a dologban!

– Drágám,ő csak segíteni akart. Be kell ismerned, hogy szükségünk van egy kis segítségre. Anevelőnő kb. hat hónapig lesz itt.

– Nos, tovább fogok maradni, azt előre megígérhetem – mondta Miss. Tibbles, s szemén látszott ahatározottság.


24/104

Lord Westcott és Lady Westcott óriási döbbenettel néztek egymásra, amely a közelgő veszélyt juttatták eszükbe.

– Nincs mit csinálnia? – kérdezte Lady Westcott tőle. – Figyelni a lányokra, vagy valami más?Gondolom, még nem fejezte be mára a munkáját.

Miss. Tibbles felhúzta egyik szépen ívelt szemöldökét olyan pillantással, melyet a legengedetlenebblányok utasítására tartogatott. – A munkámat végzem. Azért jöttem, hogy néhány alapvető dolog beszerzését kérjem önöktől annak

érdekében, hogy lányaiknak megtanítsam mindazokat a fortélyokat, amire majd felnőttként szükségüklesz.

Csak ekkor látta meg Lord Westcott és Lady Westcott azt a papírt, amit Miss. Tibbles a kezébentartott. Diana és Annabelle okosan kiválasztották a pillanatot, hogy a három felnőtt látó- éshallótávolságán kívülre húzódjanak, megbeszélendő a Miss. Tibbles-szel való bánásmód pontos tervét.

– Nem hagyhatjuk, hogyő vigyázzon a húgainkra! – mondta Annabelle, s közben a kezét tördelte. – Valamit csinálnunk kell. – De mit? – kérdezte aggódó hangon Annabelle. – Úgy tűnik, ennél a nőnél nem lehet semmilyen

trükköt bevetni. Igazából arról kell meggyőzni, milyen nagyon fontos az, hogy itt van. – Annabellemegállt, aztán habozva hozzátette: – Talán meggyőzhetnénk Barbarát és az ikreket, hogy hitessék el Miss.Tibbles-szel, hogy már nincs a szolgálatára szükség.

A két lány egymásra nézett, de ugyanabban a percben felsóhajtottak, s a fejüket rázták. – Tudod nagyon jól, hogy ez nem megy – mondta Diana. – Az ikrek talán benne lennének, de Barbara

egyáltalán nem. S különben is, Miss. Tibblesnek túl jó esze van ahhoz, hogy olyan könnyen higgyennekik.

Most Diana állt meg egy pillanatra, hogy végiggondolja a dolgot, majd azt mondta: – Meg kell győznünk Miss. Tibblest, hogy itt aztán hiába próbál rendet rakni. – De ezt hogy tudjuk elérni, Diana? – kérdezte Annabelle, kételkedve fogadva nővére vészjósló

pillantását.

Diana következő szavai igazolták ezt a bizalmatlanságot. – Arról kell Miss. Tibblest meggyőzni, hogy ez egyőrült család – válaszolta Diana tágra nyílt szemmel

ártatlanul. – A távolabbi kilátások talán elrémisztenék. – Szerintem anya nem örülne ennek – mondta Annabelle. – S mi van, ha sikerül, s Miss. Tibbles

magával viszi az itt történtek hírét Londonba? Hogy mennek férjhez a lányok? – Könnyen helyrehozható a félreértés. Anya ugyanúgy megkönnyebbülne, ha Miss. Tibbles elmenne. S

a híresztelések ellenére, ha valaki egy pillantást vet a lányokra, láthatja, hogy nem bolondok. Ami pedigengem és téged illet, már van párunk. Én már el vagyok jegyezve, s te is nemsokára hozzá leszel bilincselve valakihez, akárcsak én.

– Igen, de mi van, ha meghallják azt a pletykát, amit rólunk terjesztenek? – kérdezte Annabelle. – Kicsoda? Winsborough-ra gondolsz? – kérdezte Diana incselkedve.

– Nem, Berenfordra. Te is tudod – mondta Annabelle türelmetlenül. – Mi van, ha lelép?Diana hátat fordított testvérinek, s vállát vonta ismét. – Nem fog – mondta halkan. – S ha mégis olyan bolond lenne, nem kár érte. – Te lehet, hogy így vagy vele, de én megbánnám – válaszolt felháborodva Annabelle. – Én hozzá

akarok menni Winsborough-hoz, s tudod nagyon jól, hogy anya és apa nem fogják ezt megengedni, amígte biztosan férjhez nem mész.

Diana szembefordult a testvérével, s vigyorgott. – Megígérem neked, hogy emiatt nem fog Berenford elállni a szándékától. Csak azt akarom, hogy a

lányok megszabaduljanak ettől a Miss. Tibblestől. S segítened kell ebben. Lássunk is hozzá.


25/104

Hatodik fejezetJamest váratlanul érte a dolog. Az egyik pillanatban Lady Diana felszállt a lovára, és rá várt, hogyő is

a nyeregbe pattanjon. A következő pillanatban Diana már a ház felé tartott. Ami ennél is rosszabb, hogynem állt meg a lépcsőknél, hanem felbaktatott rajtuk a lovával minden habozás nélkül. A bejárati ajtónyitva állt, és Lady Diana könnyedén bement. A nappaliban elégedett mosolyát rejtegette. Annabelle adolgát végezte. Sikerült neki Miss. Tibblest „lecibálnia” az emeletr ől egy bejárat melletti kis helyiségbe.S ahogy tervezték, mind Annabelle, mind pedig Miss. Tibbles hirtelen felfedeztek egy furcsa zajt, amivelnem tudtak mit kezdeni.

A lépcső tetején Barbara készen állt, hogy eljátssza a szerepét. Diana remélte, hogy Annabelle jólelmagyarázta neki, és Barbarának nem jut eszébe, hogy túljátssza a szerepét, megkérdő jelezve ezzel adolog hihetőségét.De Barbara visszafogott volt.

– Ó, Istenem, Diana, csak nem már megint! – sóhajtotta.Diana csupán az előtte lévő falat bámulta üres tekintettel.Miss. Tibbles ránézett a három lányra, s Annabelle-re szegezte tekintetét, akitől a legintelligensebb –

választ várta. – Ha szabad kérdeznem, mi folyik itt? – kérdezte szigorúan.Annabelle-r ől nagyon úgy tűnt, mint aki szóhoz sem tud jutni. Aggódó pillantásokat vetett először

Dianára, majd Barbarára. Végül elcsukló hangon azt mondta: – Reméltük, hogy senki sem tudja meg. Reméltük, hogy Diana kinőtte már ezeket a rohamokat. Végül

is már több, mint egy éve tart. Nem mintha nekünk, többieknek nagyon gyakran lennének rohamaink. Én

csak alvajáró vagyok. És Barbara, hát,ő néha furcsákat beszél, de általában nem is veszünk rólatudomást… és biztos vagyok benne, hogy mire az ikreket bevezetjük a társasági élelme, találunk valamimegoldást.

Miss. Tibbles fürkésző szemekkel Annabelle-re nézett, de a lány szemeit a földre szegezte. Miss.Tibbles aztán Dianára nézett, hogy talánő más szempontból látja a dolgokat, s megoldást ad arra, hogymi is folyik itt. A végén Jameshez fordult, és azt mondta:

– Maga kicsoda?Amint Lucky Lady kantárjáért nyúlt, James kétségbeesett pillantást vetett Miss. Tibblesre, amit a

hölgy üres közönnyel viszonzott. James ezen felháborodott. Hogy mer úgy ránézni ez a nő, mintha piszkos lenne? Gyomra összeszorult a felismeréstől. Ismerte ezt az asszonyt. Túlságosan is jól ismerte. Éssajnos a nő is nagyon jól ismerteőt.

James gyorsan lehajtotta a fejét, s szemeit is elfordította. – Én? – kérdezte mormogva. – Én a lovász vagyok, akinek Diana kisasszonyt kell kísérnie, halovagolni megy.

– Komolyan? Milyen érdekes foglalkozás ez egy olyan fajtának, mint ön! – válaszolta Miss. Tibbles.Hangja olyan volt, melyen James már nem tudott segíteni, de ránézett. Ismer ős fény villant a nő

szemében, mintha azért hunyorogna, hogy végigmérje a fiút.Ő pedig megint csak elfordította a tekintetét.Most vajon felismerte? Mit fog mondani?

De Miss. Tibbles semmit nem szólt. Dianához fordult, s er őszakosan azt mondta: – A lovadnak kinn a helye, mint ahogy a lovászodnak is. Azonnal hagyd el a házat.Diana csodálkozó szemmel nézett rá. – De Lucky Lady itt akar lenni. Mindketten uzsonnázni jöttünk.

Barbara a lépcső felénél járt, amikor azt mondta:


26/104

– A legjobb, ha megnyugtatjuk. Mi mindig ezt tesszük.Miss. Tibbles Barbarára nézett, és szárazan azt mondta: – Pedig azt fogjátok tenni, merem állítani. – Aztán Dianához fordult, s élesen azt mondta: – Ötig fogok

számolni, Diana. Ha addigra nem hagyja el a házat a ló, akkorát csapok rá, amekkorát csak tudok, s az

úgy meg fog rúgni, hogy attól helyére jön az eszed.Diana becsapottnak érezte magát, ahogy Miss. Tibblest bámulta. A nő elkezdett számolni, s kezét isfelemelte, Diana nem vonta kétségbe elő bbi állítását. Hirtelen megfordította Lucky Ladyt, s elhagyta aházat. Ha megcsapta volna a lovat, az ég tudja, mit csinált volna az, s ha mégis megrúgta volna, az apja biztos elteszi láb alól a lovat. S ezt nem tudta volna Diana elviselni.

James sietve követteőt, de közben vigyázott, hogy elfordítsa a fejét Miss. Tibblestől. Kinn gyorsanfelpattant Ördögre, miután Dianát felsegítette a lóra, és kivágtattak, keresztül a réten.

– Hál' Istennek! – gondolta James, hiszen biztosan tudta, merre ment a lány. Lovásznak lenni sokkalnehezebb feladatnak bizonyult, mint azt eddig képzelte.

Végül Diana megállt a pataknál. Meglepően megkönnyebbült, mikor felfedezte, hogy James közel van,a háta mögött.

Most azonban nem tiltakozott, mikor James segített neki leszállni a lóról, akkor sem, mikor elvette akötelet, hogy Lucky Ladyt megkösse, s akkor sem, amikor saját lovát egy közeli fához kötötte.James joggal volt dühös, gondolta. – Mi a fene kerítette hatalmába, hogy ilyen bolondságot csináljon? – kérdezte James felháborodva.Dianát, mintha megsebezték volna, úgy beszélt. – Nagyon jó okom volt rá.James összefonta kezeit mellkasa előtt. – Miféle ok? – faggatta James. – Azt próbálta megnézni, hogy sikerül-e Lucky Ladyt megsántítani a

kifényezett márványpadlón? Vagy azt akarta megmutatni nekem, és mindenki másnak, hogy nincsésznél?

Legnagyobb meglepetésére Diana elpirult s félig elfordult.

– Pontosan – mormogta.Ettől James nagyon elcsodálkozott. – Pontosan? Mi a fenének akarta azt, hogy mindenki azt higgye magáról, hogyőrült?Diana nem tudott a szemébe nézni. – Azt hittem, ez elrettentheti az új nevelőnőt. – Miss. Tibblest? – kérdezte James hitetlenül.Diana megfordult, s ránézett Jamesre. Szemeit gyártásán összehunyorította. – Honnan tudja a nevét?Hirtelen eszébe jutott Jamesnek, hogy hibát követett el. – Hát természetesen a szolgáktól – mondta bizonytalanul. – Mindnyájan hallottuk a nevét. – Még az istállóban is? – kérdezte homlokát ráncolva Diana.

– Természetesen – ismételte magát James, s közben azt kívánta, bárcsak igaz lett volna. Ha tudta volnaa nevét annak a nőnek, aki ide jön, semmi nem késztethette volna arra, hogy átlépje ezt a küszöböt. Nemmerte bevallani, hogy máshonnan is tudhatta volna a nevét. Ehelyett James inkább támadásba lendült.

– Miért akarja, hogy elmenjen a testvérei nevelőnő je? – kérdezte. – Azt hallottam, égetően szükség vanrá.

– Err ől a dologról maga semmit sem tud – felelte Diana, s álla dacosan megemelkedett.Hirtelen megváltozott James hangja. Váratlan szelídséggel azt mondta: – Akkor mondja el.Diana habozott, de nagyon szüksége volt arra, hogy elmondja. – Szerintemőrültségnek fogja tartani. A testvéreim nagyon kedvesek nekem, s nem akarom azt látni,

hogy Miss. Tibbles összetöri a lelküket.


27/104

– Szerintem, ha a testvérei még csak fele ilyen akaratosak is, mint maga, biztos nem fog megtörténni –válaszolta James ugyanazzal a szelídséggel, mint előtte.

Diana Jamesre nézett, valóban vizsgálgatta, s azon kapta magát, hogy gondolkodik, hogy milyenkülönös egy lovász James. Túl helyes volt ahhoz, hogy lovász legyen. És túlságosan szelíd is. Persze ez jó

tulajdonsága annak, aki lovakkal foglalkozik. De ez attól több volt. Ahogy beszélt, amilyen szavakathasznált, Diana méltán gondolhatta, hogy James valaki más.Ahogy Jamesre nézett, s az elég közel került hozzá, felé nyújtotta a kezét. Hirtelen a világ

legtermészetesebb dolga volt, hogy odasétáljon a karjaihoz, melyek er ős mellkasához szorították. Akarok, melyek átkarolták, nem voltak bizonytalanok, inkább biztonságot jelentettek. Ha látta volnaőketvalaki, bizonyosan nagy felháborodást keltettek volna, de Diana ezt sem bánta. Nyugalomra voltszüksége, s ezt James meg tudta neki adni.

Ami Jamest illeti, különböző érzések váltakoztak arcán. Örült, hogy Diana bízik benne, de aggódott,hogy a dolgok kicsúsznak a keze közül, s többre is vágyott, minthogy csak a mellkasához szorítsa a lányt.Lassan, nagyon szelíden James lejjebb hajtotta a fejét – hogy még ezzel is időt adjon az esetlegesvisszautasításra –, s megcsókolta Diana homlokát, orra hegyét s birtokba vette ajkait a sajátjával. A lovász

felsóhajtott, ahogy megérezte szája édes ízét.Az ördögbe is az illendőséggel és a hasonló megfontolásokkal!James mélyebbre hatolt nyelvével, s csókja hevessége teljesen elkábította Dianát. Nem ellenkezett.

Hogyan is ellenkezett volna? Amikor a férfi szájának legkisebb érintésére is többet és többet akart, samikor a karok úgy szorították, hogy a férfi izmaihoz teljesen hozzápréselődött. Amikor a lelke mélyénlévő magány követelte, hogy társra találjon és összeforrjon a férfi lelkének magányosságával.

Teljesen mindegy volt, hogy James csupán egy lovász. S az is, hogy nem egészen két hónap múlvaDiana már feleség lesz. A baj csak az volt, hogy Diana most először érezte azt, hogy teljes ember.Ő fogadta el ezt,ő akarta ső szerette volna ezt az egészet, s nem az a lány volt, akit valamilyenné akarnakformálni mások. S mert nemsokára férjhez megy, s meg kell felelnie másnak – a férjének –, ez a pillanatvolt a legdrágább Dianának.

Most már Diana karjai fonták körbe James szépen domborodó testét. Diana csókolta meg hevesen. S avégén James volt az, aki abbahagyta ezt azőrült játszmát, de csak miután lágy mellei formájánvégigsiklott a keze. Aztán vadul kitépte magát Diana karjai közül, s odébb tolta Dianát.

– Mi nem… – mondta lágyan szaporán lélegezve. – De miért nem? – kérte Diana. – Ki tudja meg?James rázta a fejét s távolabb ment tőle. – Maga még nem is tudja, mi az, amit annyira szeretne. Vagy, hogy kit. Nem tehetjük meg. Megbánná,

még mielőtt hazaérnénk. Önnek kellene viselnie

april kihlstrom - a félrevezetett diana

Documents