„mÉg egy emelet magÁny” -...

„MÉG EGY EMELET MAGÁNY”

HERVAY GIZELLA NAGYKOMPOZÍCIÓI A HETVENES ÉVEKBEN

Zuhanások (1978)

A hatvanas-hetvenes években egyre szûkszavúbbá leszHervay Gizella költészete, egyre töredékesebbé, és még-is: a töredékek egyre nagyobb egységekké állnak össze.A szûkszavúság és a töredékesség egyébként nem felté-telezik egymást: inkább azt lehetne mondani, hogy aszûkszavúságtól a töredékességig bejárt út is hosszabbidõt vesz igénybe. A Tõmondatok és az Ûrlap versei ál-talában érintetlenül hagyták a mondat szintaxisát és aszavak grammatikáját: a redukció nem bomlasztotta amondatszerûséget, csak a képi elemek burjánzását, ki-bomlását korlátozta. Egyazon versen belül többnyireegységes volt a nézõpont és a diszkurzív rétegzettség –nem keveredtek a különféle beszédmódok.

A Zuhanásoktól kezdõdõen minden Hervay-kötet vagyciklus lényegében egyetlen nagyméretû vers, ahol a mo-zaikká szétesõ képek dialógusba lépnek egymással, sze-mélyes emlékdarabkák, ironikus kommentárok kerülnekmonumentális víziók mellé. A Zuhanások ugyanakkormár-már prófetikus mû. Oratórium három hangra,mondja az alcím, s a megjelenési év, 1978, szinte köve-teli a három hang beazonosítását: Szilágyi Domokos1976-ban lett öngyilkos, Kobak/Szilágyi Attila pedig, aközös gyerek 1977-ben halt meg a bukaresti földrengés-ben. A „három hang” referencialitása nyilván nemennyire erõs, nem is lehet, hiszen a vers már a Korunk

94

1974/3-as számában megjelent, Hervay pedig 1975-benaz elkészült oratóriumról beszélget Marosi Ildikóval, azUtunkban.79 Az olvasói pozíció hirtelen megváltozásárólvan tehát szó – a másként-olvasásnak csak a lehetõségevan a szövegben, magát a változást a szövegen kívüli kö-rülmények hozzák.

Az a fajta látásmód azonban, amely itt (talán utoljára)jelen van még – a távolságtartás, a groteszk szemlélet-mód lehetõsége, amely a mindenütt szenvedést látónak ismegadatik –, a késõbbiekben végképp átalakul. Az inga-dozás a szenvedés szenvedésként való közvetítése és aremény között („Holnap megint föltámadunk”), amelyegy-egy fintorral, helyzet-kifordítással lakhatóvá teszimég a világot, egyre kevésbé ingadozás: a versek hátte-rébe mindinkább a megtapasztalt szenvedés olvashatóbele. A Zuhanásokban még ilyen részleteket olvasunk:

A lovat verték,káromkodva verték a lovat.Az autót áhítattal fényesítik.Mitõl fáradt úgy kiez a pepitasapkásemberiség?

A továbbiakban egyre inkább lappang ez a hang. A ké-sei Hervay-versek majd egy másfajta, a Forrás-kötet ver-seiével ellentétes pólusú megtalált bizonyosság verseilesznek. Annak a bizonyosságát hordozzák, hogy a sze-mélyes lét és a megismert környezet léte egyaránt a ku-darc, ellehetetlenülés felé tart.

A Zuhanások hatalmas munkával, mesterien megterve-

95

zett mû – amely a költõ számára valóban mesterség, ér-telmes cselekvés, és a verssorok összeillesztésének örö-mével jár. Marosi Ildikónak az említett interjúban arrólmesél, hogy milyen lendülettel és milyen makacs követ-kezetességgel alakította ki a szöveg végsõ formáját. Nemegyszerûen egy mû keletkezéstörténetét világítja meg eza beszélgetés, hanem magát a Hervay-történetet is, aho-gyan õ építette fel magának: azokat a kulcsszavakat,amelyek mentén számára valamiféle értelmes vagy átlát-ható renddé szervezõdött az élete. És ezzel együtt a köl-tészete is, azon a ponton, ahol a szerzõ és az olvasó énjetalálkozik: „Mikor rájöttem, hogy mit tudok kihozni be-lõle, akkor estem neki igazán a munkának. Eleinte sem-mi sem volt szándékos, minden keveredett – jelen amúlttal, a személy- és idõsíkok. Csak mikor ráébredtem,hogy ezek váltakozása a dialógus lehetõségét rejti s ezzelegyben a színpadszerûséget, akkor kezdtem ebben azirányban tudatosan építkezni. [...] Sorról sorra kielemez-tem önmagam számára az írás asszociációs logikáját. Ígyalakult ki az öt fejezet, I. Szerelem, II. Kommunikáció,III. Otthon, IV. Idõ, V. Feltámadás, halál, újjászületés.Mindez spontánul ott lappangott a szövegben, de nem élttisztán. [...] Ezt a szerkezetet erõsítettem, letisztogattam,miközben rengeteg szép szöveget kidobtam a felépítéskedvéért. Mikor ezzel készen lettem, lefordítottam a lap-jaimat. Hátul a lapokra különbözõ színû ceruzákkal min-den sorra ráírtam a kép szerkezetét. [...] Utána felvágtamcsíkokra s most már a legszigorúbb rend szerint raktamújra össze, újragépeltem, s ha a két szövegrész csikorgottaz összeillesztésnél, akkor rímekkel, refrénekkel ragasz-tottam össze.”80

Mallarmé Livre-jéhez hasonló vállalkozás ez, noha itt,

96

a Zuhanásokban nem annyira az olvasónak szánt tetszõ-leges újrakombinálhatóságról van szó, amely a mû „nyi-tottságát” emelné ki. Hervay egy saját elképzelés, sajátolvasat szerint rendezi újra a mondatokat. Szerzõként ésolvasóként egyszerre tapasztalja meg az újrakombinálha-tóságot. Talán nem avantgárd szerzõi gesztus ez, inkábbegy sajátos világértés és egy visszatérõ, önértelmezésiprobléma függvénye. Az állandó újrarendezés lehetõsé-gének felismerésérõl van szó – és ez Hervaynál szemé-lyes probléma is. Az élet visszamenõleg csak úgy tehetõértelmessé, ha egy „külsõ” – vagy egyszerûen: új – nézõ-ponthoz jut az ember. Az elemzett kórház-versek az Ûr-lapban hasonló felismerésbõl születtek: az utólagosság(amely ott a halálra vonatkoztatottság perspektívája) le-hetõvé teszi az újrastrukturálást.

Az az öt vonulat, amelyre Hervay rábukkant a Zuhaná-sok nyersanyagában, s amely a végsõ változat gerincétképezi, nem jelent újdonságot: a szerelem, a kommuni-káció (annak problematikusként való megélése), a szülõ-föld/otthon, a személyes és történelmi idõ, illetve a halálversei a korábbi kötetekben is jelen voltak. A motívu-mok összeillesztése, „összeszerelése”, illetve azok fóku-szálása azonban új struktúrát eredményez, amelyben azaddig elkülönülten létezõ elemek is összefüggésbe kerül-nek egymással: „a szerelem fõ szólamként funkcionálómotívumába olvad bele a többi élménybõl keletkezõversdarab. Ez az alkotás ily módon kompozícióélménytis nyújt”81 – írja az oratóriumról Berta Erzsébet. A vers-ben kialakuló (szerelmi) kapcsolatot mindazok a rétegekszínezik, amelyekrõl esett szó, így egymásra íródnak aszemélyek közötti viszonyok, az otthonnal való kapcso-lat, illetve a nyelvhez való viszony.

97

A mû keletkezéstörténetéhez hozzátartozik az is, hogya szerzõ néhány részletet Cybulski címmel közölt A Hét1973/27-es számában. Az utóbb teljesen újrarendezettszövegrészek címe – a remek színész, „a lengyel JamesDean” neve – annak a felismerésnek az egyik korai jele,hogy a szöveg magában hordozza a színpadszerûség, amondhatóság, a játszhatóság elemeit. A végsõ változattördelésben elkülönülõ szólamai voltaképpen nem egy-egy identitáshoz köthetõ szólamok, nem lehet õket azo-nosítani egy-egy személlyel vagy szereppel. Funkciójukaz egymásra való reagálásban, illetve az egymás színpad-szerû ellenpontozásában, kiegészítésében ragadható meg.Nem önidentikus diskurzusok, hanem mozgásban levõ,de egymáshoz viszonyuló szólamok együttesét képezik.Egy-egy mondatot, sort (pl. „Kiürül az ég.”) a különbözõszöveghelyek más-más „hanghoz” kötnek. A szöveg ref-lektál is erre, éppen az említett mondat tájékán:

Valaki mindig válaszol.Kihez ütõdik ez a mondat?Kérdezlek, és más felel.

Kántor Lajos a Romániai Magyar Irodalmi LexikonHervay-szócikkében az Emeletek avagy A láz enciklopé-diája címû Szilágyi Domokos-kötet alapmotívumát azo-nosítja a versben: „Tulajdonképpen ez az érzelmi re-gényként olvasható vers is válasz Szilágyi Domokosnak;A láz enciklopédiája alapmotívuma ismerhetõ fel benne(még egy emelet magány), de önálló nagy lírai mû, sokszáz jajkiáltás és gondolati felismerés szabálytalan fogla-lata.”82 A Szilágyi-konstrukcióban az egymásra követke-zõ emeletek különféle jelentéseket hordoznak, megkép-

98

zõdik a biológiai és történelmi idõ térbeli analógiája.83

Ott az idõ, a „mindig fölfele van” linearitását szándékoltanakronizmusok, ironikus áthelyezések bomlasztják.Hervaynál eleve ciklikus az idõ, vissza-visszatérnekugyanazok a mondatok, ugyanazok a motívumok, a kü-lönbözõ szólamok pedig szintén az ismétlõdést/ismétel-hetõséget erõsítik. A „Még egy emelet magány” ráolva-sásszerû ismétlésével indul a vers, itt minden „emeleten”ugyanaz ismétlõdik: az egyedüllét. A vers szakrális, ritu-alizált idejét megteremtõ kántáló szólamra válaszként el-hangzó rövid mondatok, helyzetjelentések gyakorlatilagmár az elsõ oldalon felvezetik azokat az alapproblémá-kat, amelyek köré épül majd a vers. „Ma reggel megöl-tem magam, / élve földre szálltam e tájon...”, hangzik ela ciklikus idõ halált is megkérdõjelezõ formulája már azelsõ sorokban. Már itt elkezdõdik azoknak a szféráknakaz egymásba játszatása, amelyekrõl fentebb esett szó. Aszerelmi kapcsolat és az otthon/szülõföld vonulata ígykeresztezõdik:

Tenyeredben születnek újra a dombok,összefutnak az utak ráncaiban,ahol jártam, s ahova igyekszem.

Az egymásnak felelgetõ két szólam kialakulni látszó,rituális monotóniáját a közbülsõ, harmadik szólam akommunikációra való reflektálással töri meg:

Egy mondat,amit ketten írunk,és nem tudnád se te nélkülem,se én nélküled.

99

Következõ belépésekor pedig magát az addigi szöveg-szervezõ elvet, az újabb emeletnyi magány létezését kér-dõjelezi meg:

Nincs magány,csak félünka találkozástól.

Újabb összefüggések közé helyezi tehát az addigi, ala-kuló dialógus jelentését, hirtelen távlatot ad a magány-nak, amelyet addig hozzáférhetetlenként, magától értetõ-dõként kínált a vers.

A megteremtett ciklikus idõ lehetõvé teszi az ide-odaugrálást, a szerelmi kapcsolat képei a korábbi Hervay-versekbõl ismerõs módon egybejátszanak a gyermekkorképeivel („fekete malacok közt a porban, / guggoló gye-rek-motyogásban”), ugyanakkor az idõre vonatkozó ké-pek az uralhatatlanság képzetét keltik. A vers beszélõi-nek nem áll módjában befolyásolni az idõ mozgásait – azidõnek kitett ember státusa képzõdik meg azokban amondatokban is, ahol leginkább személyfüggõ az idõmozgása: az emlékezés mozzanataiban. A legjellemzõbbfelvezetõ képekben, amelyek ezt a mozgást jelenítikmeg, mediális igéket találhatunk, amelyek az õket ki-mondó szubjektum számára nem a cselekvés, hanem akontempláció attitûdjét kínálják: „Ma reggel nõni kezd avekker, / és nem hagyja abba / már soha”; „Lehull a szé-gyen, az ing lehull, / lehull az óra mutatója”; „A vízeséstnem lehet abbahagyni, / felhasad a száj, zuhog az idõ.”

Voltaképpen magának az oratóriumnak a címe isugyanezt a külvilághoz való viszonyulást hordozza. Szi-lágyi Domokos Emeleteit is bukdácsolva járja ugyan a

100

beszélõ, de az emeletrõl emeletre való eljutás keményizommunkával jár: „Hát fölfele, fölfele hát, / terped atalp és csomósodnak az izmok”. Hervaynál nincs lehetõ-ség a beavatkozásra, a gravitáció, a szabadesés szabálya-inak kell megfelelniük az egyes szólamoknak. Ez az alá-vetettség az irracionalitás szférájában fordul meg, maguka törvények módosulnak hirtelen – ismét hozzáférhetet-lenül. Ily módon az oratóriumban is „mindig fölfelevan”, de ez a „fölfele” sokkal kiábrándultabb, sokkal sú-lyosabb, mint a Szilágyi-versben. A Zuhanások két he-lyén is ismétlõdõ sorok egyfajta fordított gravitációt mu-tatnak meg mûködésben:

Egy cafatnyi égfogunk közöttelvérzõ remény,és mégis fölfelé viszminden zuhanás.

Az Ûrlap címû kötet számos újdonsága beépül a na-gyobb kompozícióba is. A hétköznapokhoz való viszo-nyulás „deheroizálódása” itt is tetten érhetõ, hangvéte-lükben az Ûrlapban olvasható Hétköznapok címû versetidézik a következõ sorok, talán egy árnyalatnyival több(keserû) iróniával: „de mindig pénteken ért véget a hét, /mindig pénteken, / és utána hétfõ lett / megint” – mondjaa vers mintegy válaszként az elõzõ szólamban bejelentetttervekre, amelyek az ünnepi – hétvégi – elõkészületekrevonatkoztak. Ismét az idõ ciklikusságának tapasztalatafogalmazódik meg ezekben a sorokban, amelyek itt azemberi rutincselekvések végtelenítõdését emelik ki kö-vetkezményképpen.

101

Egészében elmondható a Zuhanásokról, hogy nemannyira a fent–lent tengely mentén történõ mozgás általírható le – az idõbeli ide-oda ingázás sem –, hiszen a„fölfelé visz minden zuhanás” paradoxona mintegyvisszavonja az egyértelmû irányjelölés lehetõségét. Amélység, az elmélyülés viszont inkább leírja az oratóri-um irányultságát. Ezt az utat jelzi az a kép, amely a versutolsó részében is megõrzi az idõ hozzáférhetetlen, befo-lyásolhatatlan jellegét, de ugyanakkor belsõvé teszi azt,mélységet adva neki:

Némán növekszik testünkben az idõ.Egy-egy szóban néha feldereng,mint anya arcán a magzat mosolya.

Az a tér, amely a vers második részében megképzõdik(a gyermekkor, a mítoszok világa, a többször visszatérõ„bánya” szó, a kút stb.) mintha az egyes vonulatok spi-rálmozgásszerû elmélyítését szolgálná. Természetesenmindez ellenpontozódik a különbözõ szólamokban a re-pülés, a felülemelkedés mozzanataival is, de az alapvetõ,hangsúlyosabb diskurzuselemek inkább befelé, a mély-ség felé mutatnak, vagy a repülést is paradoxonokbanmutatják meg:

Madárnyomok a hóban.Rekonstruáld a repülésta madárnyomokból!

Ez a mélységhez való vonzódás ebben a kötetben tár-sul elõször azzal a meggyõzõdéssel, hogy a megismerés-nek nem kell feltétlenül racionálisnak lennie. Hervay itt

102

mond le elõször az értelem „pajzsáról”, annak végsõprincípiumként való tételezésérõl. Felsokszorozódik aversben az archetípusok használata, ezek által olyanszférákhoz fér hozzá és kerül közelebb a szerzõ, amelyekaz addigi másféle megközelítések számára nem nyíltakmeg. A születés, a halál és a korábban kevésbé hangsú-lyozott anya-szerep eddig nem annyira archetipikus vo-natkozásaikban jelentek meg a Hervay-szövegekben, in-kább racionálisan megfejtendõ rejtvényekként. A Zuha-násokban és a késõbbi szövegekben a beszélõ mintha le-mondana arról az igényrõl, hogy megfejtéseket keressen,inkább az archetípusok õsiségét, misztériumként való je-lenlétét hangsúlyozva:

Mindenki csak egy mozdulatra emlékezik,azt ismétli meg újra meg újra,amit az anyaméhben megtanult,és értetlenül nézi a másik furcsa táncáta mély kút körül.

Ezzel a változással hozható összefüggésbe a Hervay-szöveg ritualizálódásának erõsödése: a refrének, a ráol-vasásszerû monoton megnyilatkozások egy olyan archai-kus szöveghagyomány felé nyitják meg a Zuhanásoknyelvét, amelybe a korábbi kötetek szikárabb világánakcsak esetenként volt átjárása. Ebben a struktúrában sok-kal természetesebben hangozhat el a mondat, amely akorábbi Hervay-kötetekben elképzelhetetlen lett volna:

Újra kell költeni a mítoszokat!A kéz nem élhetholt szerszámokkal ujjai között.

103

A Tõmondatokban címû vers által felvetett problémá-nak az újrafogalmazása történik itt meg, a mítoszok vilá-ga pedig itt is összekapcsolódik a használhatóság fogal-mával. Talán a megismerés mítosztalan eszközeibe ve-tett korábbi bizalom rendült csak meg azóta: vagyis mostmár nemcsak a mindennapi létezés szempontjából fontosaz, ami „a dolgokhoz hozzátapadt”, hanem leválasztha-tatlan a dolgokról. Vagyis: magának a megismerésnek akörébe is bevonható. Ami egyben azt is jelenti, hogy amegismerés is a mindennapi cselekvések részévé válik.Fontos az is, amit Bíró L. Ferenc mond errõl, mert magá-ra a szövegszervezésre is vannak kihatásai: „A kimon-dás, ha a cselekvéssel (dologgal) egyidejû, azt jelenti,hogy az érzékelés (megnevezés) bizonytalansága, smindaz az ellentmondás, ami belõle ered, a létrejött szö-vegben egy az egyhez érvényesül: a lét megalapozásáralétrehozott archetípusok (képzetek) rendszere csak a hitáltal válhat lényegessé.”84 Az archetípusok éppen a kom-munikációban való használhatóság elve alapján értéke-lõdnek fel ennek az idõszaknak a Hervay-szövegeiben,és mintegy ellenpontozzák azt a globális kételyt és el-esettséget, amely a Zuhanásokra is jellemzõ.

Egészében elfogadhatónak tûnik Sándor György jel-lemzése a kötetrõl, még ha a korábbi kötetek értelem-igénye nem is nevezhetõ egyoldalúnak vagy „hidegnek”(a Tõmondatok vagy az Ûrlap ilyen irányú ambivalenci-áiról már esett szó a korábbi fejezetekben): „A Zuhaná-sokban a lét szigorúan tárgyilagos, racionális szemléletételégtelennek találja, s kiegészíti a mítoszokkal, melyekismét emberivé tehetik a kietlen, hideg világot. A mítoszmegtöri a pusztító tények uralmát, elfogadja a reményt,melyet a korábbi, egyoldalúvá vált, hideg értelem-igény

104

illúziónak minõsített. A költõi én a különféle alakokbanaz egész világgal azonosul, mítoszi erõt és távlatot kap.Hervay most is tartózkodik az illúzióktól, olyannyira,hogy még a felidézett mítoszváltozatok is magukonhordják a pusztító világ nyomait: a költõ megerõszakoltföldanyaként, kereszttel viselõs Máriaként, betonba ke-vert Kõmíves Kelemennéként jelenik meg.”85 A hangsú-lyosabb mítoszi elemek elsõsorban a bibliai történetek-bõl kerülnek át a szövegbe („Azt mondják, itt csak egyalma van, / ne féljünk a bûnbeeséstõl”), metamorfózisaikpedig, az eredetiktõl való elkülönbözõdések teremtikmeg a Zuhanások létérzékelésének sajátosságát. A lesza-kított alma mint kulturális jel elvesztette magától értetõ-dõségét ebben a környezetben. Ismét a Tõmondatokbanproblémái szólalnak meg itt – „Könnyebb lenne, ha jel-kép lenne a virág, / a bokor anyóka”, mondta Hervay az1968-as kötetben –, de most egyértelmûbb a veszteségtu-dat. Mintha megszûnt vagy elhalványodott volna a be-szélõ lehetõsége arra, hogy e fogódzók nélkül bármit iskezdeni tudjon a világgal.

Még egyértelmûbb a mítosz kifordulásának az iránya aSándor György által is kiemelt képben: „Mária hasábanhordta a keresztet. / Megszülte a keresztet Mária.” A tör-ténetbõl, amelynek ugyanolyan lényeges eleme volt aFiú megszületése, mint halála, csak az egyik pólus õrzõ-dik meg. A születés mozzanata feloldódik a halálban, tel-jességgel behelyettesítõdik azzal: „Mária ölében tartja aFiút, / ölében tartja a halált.” Ezekbõl a képekbõl az isnyilvánvaló, hogy a mítoszok újraköltésének igénye nemugyanazokat a mítoszokat kell hogy eredményezze Her-vaynál, hanem az újdonság mozzanata is fontos. A mû-ködésükbe vetít valamelyes bizalmat a szerzõ, nem abba,

105

amirõl beszélnek. Mózes Attila mondja a Zuhanásokrólszóló írásában, hogy a kereszt történetbeli jelenléte bizo-nyos értelemben annak igenlését jelenti, és Hervay ab-szurd összevonása ennek kritikájaként is felfogható:„magát elgondolni a szenvedés csupán a mûben képes, amítoszból kimutatni a jelkép és a jelképezett viszonyát,elválasztani a megváltoztatható emberi szenvedést amegváltoztathatatlan puszta jelképiségtõl. A mítosz iga-zolást látszik szolgáltatni a szenvedésre, hiszen konven-ció, s mivel Hervay tisztában van konvenció voltával,ezért szkeptikus, ha a megválthatóság kérdését tisztáz-za.”86 Az a mondat azonban, amelybõl Mózes gondolat-menete is indul („Elgondolja magát a félelem, / és meg-szünteti magát”) külön szólam: nem egyszerûen a (fo-nákját mutató) bibliai történetre vonatkozik, hanem ma-gát a mítoszi mûködést mutatja meg, illetve azt, ahogyana mítosz használatba kerül. Nem véletlenül asszociálhatMonostori Imre, a mû másik kritikusa errõl a sorról abarlangrajzok alkotóinak „filozófiájára”.87

A mítoszi „világerõk” mûködésének analógiájára azoratóriumban megtörténik a „nosztalgia” fogalmának re-habilitálása is. Korábban Hervay két vers címéül is ki-emelte ezt a szót, ott valamiféle kritika társult hozzájuk,a „visszahozhatatlan visszahozásának” értelme munkáltbennük. A Zuhanások megõrzi a nosztalgia „visszaállí-tásként” való értelmezését, de mintha érzelemmente-sebben viszonyulna hozzá – megmutatja ennek a mozza-natnak a természetességét is:

Ne nevessetek a nosztalgián!Csak visszaállítja a rendet,amelyben megszülettünk:

106

fa alá az asztalt,székre a vödröt,házat egymás szemébe.

Ez a rövid szövegrész egyben a korábban elemzettRend címû prózavers újraírása. Ezen az átiraton is megfi-gyelhetõ, hogy Hervay képei, felhasznált mondatszerke-zetei mennyire fokozatosan alakulnak át. Nem maguk aképi összetevõk módosulnak, sokkal inkább az azokhoztársuló értékjelentések, hangulatok. A rend képzetét itt isa nyelvileg is egyértelmûen leírható alatt–fölött viszonytestesíti meg, a „házat egymás szemébe” vágya pedig az-zal a törekvéssel rokon, amellyel a korábbi prózaversbena lakás (megvalósíthatatlan) rendjét igényelte a beszélõ.Itt a társ jelenléte miatt a sor erõsebb érzelmi töltetet kap,és egyértelmûbben felidézõdik az „otthon” vágya – azoratórium egyik nagy témája. A Hervay-versnyelv for-dulatai, mint látható, alig érhetõk tetten: mindig megõr-zõdik valami lényeges a korábbi versek beszédmódjából,miközben az összhatás egészen más.

A társ jelenléte különleges fontosságot nyer az oratóri-umban, hiszen, mint több kritikus is megállapítja, azegyes szólamok, illetve az egyes kulcsfontosságú jelen-téskörök a szerelmi kapcsolat versbeli megképezésénekrendelõdnek alá, azzal állnak sokrétû összefüggésben.Csakhogy a társat meg kell szólítani – ez is ismerõsprobléma a korábbi Hervay-versekbõl –, valamiképpenel kell jutni hozzá. A vágy/szomj képi egymásbajátszásaa versben az intimitásnak azt a maximumát is kijelöli,amely ebben a világban megvalósulhat:

107

Innék egy pohár tejet,egy pohár tejet innékkezedbõl.

A leküzdhetetlen távolság, a szakadék képe azonbanvissza-visszatér Hervaynál, mint olyan akadály, amelynem teszi lehetõvé a közvetlen érintkezést, kommuniká-ciót. Így válik az alábbi kép az oratórium egyik legemlé-kezetesebb jelenetévé, amelyben a társak kapcsolatte-remtése ki van szolgáltatva a hozzáférhetetlen kommuni-kációs gépezetnek:

A telefonoskisasszony álláraránõ a két telefonkagyló.Szakállas szörny, vezetékekerdejében, könyörülj rajtunk!Engedd át! Engedd át!Rejtsd el, védd megszavainkat!

A társhoz való másfajta hozzáférés lehetõsége a közösgyermek – ez voltaképpen a kapcsolat „újraírását” jelen-ti. Egymásba íródik a gyermekkel és a társsal való vi-szony, felvillan az anya–gyerek és a nõ–férfi viszonyanalógiája. (Ez az analógia lényegében az „egy pohár te-jet innék kezedbõl” mondaton is átsüt.) A Zuhanásokkalkezdõdõen tûnnek fel a Hervay-versekben hangsúlyo-sabban a nõi szerepek, a nõi test tapasztalatai. Az anya-ság mint megélt szerep itt kezd olyan vonatkozásokat ismagába olvasztani, amelyek viszonylag távoli asszociá-ciókat hoznak létre – például a magzat–idõ kapcsolatotvagy a kereszttel viselõs Mária képében a születés–halál

108

egységet. A szülés-analógia a társ „részenkénti” megal-kotását is jelenti, a legszorosabb értelemben véve a sajáttest „felajánlását” a másik létezéséhez. Annak a „teltasszonyi hang”-nak88 a megnyilatkozása ez, amely a ké-sõbbiekben komorabbá válik:

Megszüllek mozdulatonként,szálanként minden hajszáladat,megszülöm a világot, ami voltunk,ami leszünk, megszülöm halálodat,megszülöm az ûrt, hogy ne félj,ha belõlünk semmi sem maradta végtelen számûzetésben, csak a földfölöttünk, s akkor föltámasztalak.

Itt a születésben/szülésben még az élet teljessége ben-ne van (akkor is, ha a vers hangsúlyozza a halál születés-be való kódoltságát), a további kötetek viszont egyre in-kább a negatív töltetû élettapasztalatok csíráját látjákmajd a születésben. A hosszúvers utolsó mondata („Hol-nap megint föltámadunk”) az egész struktúra ambivalen-ciáját megszólaltatja: magában foglalja a halál szükség-szerûségét ugyanúgy, mint a meg-megújuló remény szó-lamát. Egyben megerõsíti, végteleníti és mitizálja azt aciklikus idõtapasztalatot, amely az ismétlõdésben ismerifel az emberi létezés egyik alapösszetevõjét. A Zuhaná-sok voltaképpen a korábbi kötetek összegzéseként ésegyben újrainterpretálásaképpen is olvasható, amely azértelem-elv mindenhatóságáról való lemondás perspektí-vájából történik meg.

109

A mondat folytatása (1978)

Az 1978-ban, Budapesten megjelentetett válogatottverseskötet, A mondat folytatása sajátos vállalkozás: aköltõ nem kronológiai sorrendben vagy kötetek szerintközli a verseket, hanem új ciklusokba rendezi el õket, ke-verve egymással a ciklusokon belül az Ûrlap, a Tõmon-datok és a Reggeltõl halálig verseit. A Forrás-kötetbõlegyetlen vers sem kerül be a válogatásba: ez a tény jelziazt a „korszakolást”, amelyre hagyatkozik a szerzõ ön-maga és saját költészete olvasásakor. Elsõsorban hangu-lati-világképi opcióról lehet itt szó – ebben a vonatkozás-ban térnek el leginkább a Virág a végtelenben versei akésõbbi Hervay-szövegektõl. Poétikailag kevésbé érzé-kelhetõ törés a költõ pályáján, inkább fokozatos átalaku-lásokról lehet beszélni, mint ez a korábbi kötetek elem-zésekor nyilvánvalóvá vált. Ebben az idõszakban, köz-vetlenül Magyarországra való költözése után egyértel-mûen az Ûrlap költészetét érzi magához legközelebbHervay – a Tõmondatok és a Reggeltõl halálig versei ki-sebb súllyal vannak jelen a válogatásban. Teljes egészé-ben bekerült ugyanakkor a kötetbe a Zuhanások címûoratórium, valamint egy, a Zuhanások után keletkezettversciklus, az Itt. Szilágyi Domokos válogatott kötetérõlírta késõbb azokat a sorokat, amelyek saját könyvére isvonatkoztathatók: „Sajtóértekezlet címû kötetét magaszerkesztette meg 1956 és 1971 között írt verseibõl,olyanformán fogva fel a verseket, mint egy-egy szóla-mot, amelyekbõl szimfóniát komponált. Mindig a nagyösszefüggések felõl közelített mindenhez, a lábukat la-vórban áztató öregek esendõségét a lét végsõ törvénysze-rûségeként élte meg.”89

110

Alkalom ez a válogatott kötet arra is, hogy a magyaror-szági nyilvánosság elõtt reprezentatív keresztmetsze-tében mutatkozhassék meg ez a korábban (ebben a kö-zegben) kevésbé ismert költészet. A választott kompozí-ció – a hangulati-motivikus összefüggések felerõsítése –egységükben, nem folyamatszerûen kínálja olvasásra averseket: „a válogatás elsõsorban nem a pálya, hanem aköltõi világkép tükre”,90 írja a kötet kritikusa. Ugyanak-kor olyan nyugvópontot is jelöl, amely lehetõséget te-remt arra, hogy a Hervay-költészet változásainak irányátis kijelölhesse a recepció. Olyan összevetések elõtt nyí-lik meg az út ezzel a kötettel, amelyek már távlataiban ismondani tudnak valamit az életmûrõl. Ezek az értékelé-sek a magyarországi recepcióban hajlamosak a Tõmon-datok után kijelölni egy alapvetõ változás pillanatát –mint láthattuk, ez a vélemény árnyalásra szorul. Azegyik legalaposabb recenzió írója, Berta Erzsébet így vá-zolja a vizsgált versvilág addigi alakulását: „Az elsõ há-rom kötetben az erõteljes dinamikájú érzelemminõségek,a szenvedély, a pátosz hangnemei domináltak, itt viszonta kisebb intenzitású, átszûrt, elégikus hangnemek, illetveaz emóciók elrejtése, transzponálása válik jellegadóvá. Ahatvanas években az expresszionisztikus, a balladai kife-jezésmód, az intellektuális szabadvers, s a kisrealizmusformanyelvén szóló versalakzat volt a meghatározó, ahetvenes évekre viszont az objektív hatású, tárgyiasmegjelenítéseket, a groteszk, parabolisztikus modell-ver-seket közegül választó kifejezés válik uralkodóvá. A ké-szülõdés versei a kifejezés közegében általában felduz-zasztották az érzelmeket, gondolatokat, a kiteljesedésszakaszában viszont inkább redukálják, egyetlen mozza-natba tömörítik azokat.”91

111

Nem csak az addigi életmû áttekintése azonban a kötet,néhány újabb verset is tartalmaz. Az Itt ciklus rövid, címnélküli versei mellett ebben a kötetben olvashatók elõ-ször A kígyó, A jámbor ördög, A mindenevõ, Valaki, Asszony, illetve A szobor címû versek. Ezekben a versek-ben érhetõ talán elsõ ízben tetten valamiféle paraboliszti-kusságra való törekvés. Ugyanúgy szatirikus élûek ezeka versek, mint a legelsõ kötet Kispolgár-album címû cik-lusában, itt viszont elvont figurákról, maszkokról vanszó, amelyeket bárki felölthet:

a besúgóbesúgta a halált

minden angyalpokolra szállt (Valaki)

Valamiképpen mégis túlságosan rövidre zártak ezek aversek: letapogathatni rajtuk, hogy a szerzõ most ismer-kedik azzal a megszólalásmóddal, amely a magyarorszá-gi közegben inkább lehetõvé teszi az „odamondogatást”.A Hervay-költészet korábbi erõssége viszont, a konkrétképekbõl, léthelyzetekbõl kibomló versfolyamat itt nemérvényesülhet. Jelen van ugyan ezekben a versekben azirónia, a groteszk („az almában volt a kígyó / és a kígyóÉvába harapott // Ádám ottmaradt / a kiûzettetésben” – Akígyó), de a parabolisztikus keret behatárolja ezeknek aképeknek a játékterét. A szerzõi hang kritikus iróniájamintegy kontroll alá vonja a jelentéseket. Joggal jegyzimeg ezekrõl a versekrõl Berta Erzsébet: „A lírai én mo-dulációs készségének gazdagodását mutatja ugyan ez a

112

beállítás, értékképzõ ereje mégis korlátozott, hiszenszükségszerû lemondást is jelent a költészet kiemelt érté-kérõl – az érzékletes képiségrõl, az érzelem, a gondolatformálódásának is részesévé tevõ kifejezésrõl.”92 Azok atöredékes, ide-oda ugráló képkockák, amelyek ennek azidõszaknak a Hervay-verseire jellemzõk, itt alárendelõd-nek valamiféle diszkurzív célzatosságnak, és ez a célza-tosság visszavesz valamennyit a korábbról ismerõs képisûrítettségbõl.

Az Itt címû versciklus olyan verseket és verstöredéke-ket tartalmaz, amelyek egy része 1976-tal kezdõdõen(akkor még címekkel ellátva) megjelent az erdélyi folyó-iratokban. A Zuhanások keletkezéstörténetének ismere-tében, az átdolgozás mértékét is számításba véve93 nemzárható ki a feltételezés, hogy ez a versciklus részben aZuhanások nagykompozícióba nem illeszkedõ, onnan ki-hagyott darabjaiból állt össze, természetesen újabb rész-letekkel kiegészülve. Ez magyarázatot jelenthetne anagykompozícióhoz való ragaszkodás mellett a ciklussokkal kevésbé koherens, sokkal kevésbé dinamikusan„válaszolgató” szerkezetére is.

Annak a folyamatnak egyfajta abszurd következetes-séggel levont konzekvenciája ez a ciklus, amely a Tõ-mondatok címû kötetben kapta meg nevét a Hervay-költészetben. A „tõmondatosítás” a lecsupaszítással ro-kon értelmû fogalom a költõ számára, és ebben a vers-ciklusban, mindjárt annak elsõ soraiban jut legközelebbahhoz a modernségbeli költõi tapasztalathoz, hogy a leg-autentikusabb kommunikációs forma olykor a csönd:

113

otthon lennia kicsorbult szavakbólrakottcsöndben

átkiabálnia jövõbe

A „kicsorbult szavak” annak a töredékességnek a hor-dozói, amely voltaképpen a világérzékelés töredékessé-gét, részlegességét reprezentálja. Ezekben a versekbenHervayt a világ rései, repedései foglalkoztatják, az em-beri lét és tapasztalat diszkontinuitásai. Némi joggal hoz-za Monostori Imre összefüggésbe ezt a ciklust a „mindenEgész eltörött” századelõs élményével94 – amelyhez itttermészetesen új nyelv társul. Ez a szerkesztésmód min-den eddiginél hangsúlyosabban emeli ki az egyes szava-kat, és teszi ezáltal a Hervay-költészetet a „súlyos szavakköltészetévé”, vizuális eszközökkel is erõsítve ezt a ha-tást. „Ezekben az egy szó – egy sor-féle tömörítvények-ben (fõképp az Itt és a Zuhanások darabjaiban) érzõdikigazán a lényegkutatásra hangolt költõi attitûd fogalmimegbízhatósága, értékképzõ szerepe, egyszersmind fel-idézõ-asszociatív ereje is”95 – mondja Monostori Imre.

A ciklus motívumszerkezete nagy vonalakban az Ûr-lapéra és a Zuhanásokéra emlékeztet, az otthontalan-ság–kivándorlás toposz például hangsúlyos helyet kap ittis, akárcsak az anya-szerep megjelenítése. Sokkal kisebbsúlyt kap viszont az a szólam, amely a Zuhanásokat egy-befogta: a szerelem. Ridegebb, üresebb, magányosabbvilág épül ki itt a versekbõl, azok az irracionális remény-futamok is hiányoznak jobbára, amelyek korábban a zu-

114

hanásokat felfelé vivõnek mutatták. A test nõisége márnem valamiféle tükrözõdésben, válaszreakciók révénmutatkozik meg, hanem szinte kizárólag az anyaság ré-vén, ebben a szférában is az üresség, a kontaktushiányélményével társulva:

malacok közt az udvarona tragédia árnyékában„a disznó fölfalt egy bubát”bogáncsok közt az elmúlásbanfenyegetõ kerítések köztaz égretárt anyaöl

A szerelem, ahol megjelenik, inkább hiányként tûnikfel, vagy igazi emberi vonatkozásait mellõzve lép be averskonstrukcióba: „SZERELEMRE SZÁMKIVETVE”– hangzik az egyik kiemelt sor, vagy: „honnan tudod /hogy nem teríthet le / téged is az idomított / szerelem /századunk / modern fegyverneme” – áll néhány sorralalább. A szerelem fogalomköréhez olyan hadászati vagymás elidegenítõ kifejezések kapcsolódnak, amelyek fel-számolják annak intimitását, így már nem jelentheti azt aszférát, amely problematikussága mellett is menedéketnyújthatna, fókuszpontként mûködhetne.

Bizonyos értelemben a Tõmondatokban címû verskonklúziójának kifordítása ez a versciklus. Ott az „em-beri” szféra oldalán rendezkedett be a vers beszélõje, an-nak tudomásul vételével, hogy az „emberi” ugyanakkora megismerés gátja is lehet. Itt egy „elembertelenedett”világ képe bontakozik ki a versbõl, egy értékeitõl meg-fosztott közeg. Eltûnt viszont az a megfigyelõi-közvetí-tõi pozíció, amely a harmadik Hervay-kötetben kezdett

115

jellemzõvé válni – itt a versek dikciója hangsúlyosabbérzelmi jelenlétet feltételez a beszélõ részérõl. Másrésztcsökkent a világnak kérdéseket feltevõ, azt megismernikívánó attitûd vonzereje a lírai alany számára. A megis-merés folyamata – bár itt is megjelenik olykor reflektál-tan – valamiféle véletlenszerûséget asszociál:

és semmi sem hasonlított semmihez

önmagát mondta minden

s én megértettemmindegyiket

mintha csak te mondanád

A dolgok saját szólama itt elsõsorban hangulati problé-ma: az érdesség, a hidegség attribútumai társulnak az„önmagukban létezõ” tárgyakhoz, ilyen értelemben áll-nak távol az emberi szférától. Itt gyakoribbak a válaszok– az üresség, illúziótlanság élményét közvetítõ válaszok.Azok az intertextuális viszonyok is erre utalnak, ame-lyek berajzolhatók egy-egy rövid vers mellé:

az elsüllyedt föld kibukkanaz ég magzatvizébõl lassanvéresenés a nap helyére lép

barna-kék

116

Nemes Nagy Ágnes verse, A gondolj-rám-virág melléhelyezve (amely szintén – emlékezetesen – „barna-kék”)az elsüllyedt föld képe egészen más értékszférát képvi-sel. Részben a poétikus-megfejthetetlen jegyek felõl atúlságosan is banális megfejtéshez (a földgömb színei-hez) közelít, részben pedig – véressége folytán – a testiszenvedés képeit asszociálja, a születés fájdalmát annakeredményessége helyett.

A rituális cselekvések, amelyek a Zuhanásokban fel-villantották a mítoszi létezéshez való közeledés opcióját,itt inkább hétköznapiként mutatkoznak meg:

MINDNYÁJANa barlang falárarajzolt nyilakkalöljük meg elõbba vadat

csak azutánindulunkvadászni

A rítusok, a mítoszok világa ahhoz az emberi szférá-hoz tartozott, amely kötõanyagként mûködött az oratóri-umban, innen viszont hiányzik ez a szemlélet, és nyelvi-leg sem konstruálódik meg úgy, ahogy majd a késõbbiarchaikus-népies formák terében.

Ebben a versciklusban is található olyan darab, amelya Szilágyi Domokos költészetével folytatott párbeszédrészének tekinthetõ. Válásuk után Hervay továbbra isgyakran idézte úgy Szilágyi Domokost, mint szellemitársát, fiktív beszédpartnerét – amely párbeszédnek ter-

117

mészetesen része volt a Szilágyi-költészet is. „Bejártama bejárhatót, / s tudni szeretném, mi van ott, / ott, a bejár-hatón túl” – írja Szilágyi Domokos a Zsoltár, vigasztalancímû versében. Az alábbi Hervay-sorok mintha ugyaner-rõl az élményrõl szólnának:

AZ ÚTA HÍDIGjárhatatlan

a hídon túljárhatóaz út

valaki a hídig eljutott

s a hídonesettössze

a járhatóútelõtt

Látszólag optimistább ez a változat, amely a Szilágyié-nak épp a fordítottja: a bejárhatatlanon túl ott a bejárha-tó. A bejárhatóig viszont el kell jutni – és ez az, ami nemsikerül a Hervay-versben.

Itt nincsenek útvonalak, csak ide-oda villódzások. „Aköltõ egyetlen mozzanatba tömöríti, mozaikdarabokká

118

csiszolja az élményi tartalmakat, csak kikristályosítottesszenciájukat közli. A kompozíció ezekbõl az egy moz-zanatra redukált, a belsõ drámáknak már csak a konklú-zióit megformáló mozaikokból épül fel. A versdarabokattöbbféle kompozíciós hatóelem köti össze. Kapcsolódá-suk az Itt címû alkotásban részben a zenei szerkesztésel-ven (a témák, motívumok kergetõzése), részben azasszociáció törvényén, részben a motívumkötés (mosoly,madár-motívum) szisztémáján nyugszik. Mégis úgyérezhetõ, hogy ezek a kompozíciós tényezõk nem elégerõsek az egységes egésszé formálódáshoz”96 – írja Ber-ta Erzsébet. Kétségtelen, hogy a Zuhanások ebbõl aszempontból a Hervay-életmû csúcspontja. De az egysé-ges egésszé formálás nem az egyetlen megoldás egynagykompozíció esetében. Lehetne a szándékos töredé-kesség, szilánkosság is szerkesztési vezérelv. Az Ittazonban átmeneti formációnak tekinthetõ ebbõl a szem-pontból is, nyelvileg és szerkezetileg egyaránt. A késõb-bi Hervay-kötetek egy újabb megtalált kifejezésmódotállítanak majd elõtérbe anélkül, hogy lemondanának anagykompozícióban – kötetben – való gondolkodásról.A kissé modoros, túlságosan is rövid sorok a Kettészeltmadárban motiváltabbá válnak, a Számûzött szivárványcímû kötettõl kezdve pedig eltûnnek a Hervay-költészetbõl.

119