Alkímia – a bennünk lévő aranyhoz vezető út Első rész

.media

Az alkímia részletes leírást nyújt az alapvető változás útjáról annak a keresőnek, aki az élet mélyebb

értelme után való kutatásnak szenteli magát

Text: Ventsislav Vasilev Image: Harald Matern via Pixabay CCO

Az alkímiát a természetfilozófia egyik korai ágának tartják, ami az i.sz. első századokban az alexandriai iskola hatása nyomán öltött alakot. Noha a régi és az új

28 október 2019

elképzeléseket ott egyesítették egyedi szintézissé, ezt a tudományt mégsem ők hozták létre. A Corpus Hermeticum szövegeit, ami az alkímiának valamiféle szellemi és filozófiai identitást adott, ők inkább csak összegyűjtötték és rendszerezték. Továbbá az alkimisták egyik lényeges elképzelése már Arisztotelész korábbi munkáiban is megtalálható, ez az „ősanyag”, amiből a négy alapelem – a tűz, a levegő, a víz és a föld – származik, melyeknek különböző aránya az általunk ismert dolgokat alkotja.

Talán nincs még egy olyan téma, ami már oly sok spekuláció és teljesen különböző értelmezés tárgya lett volna, de bizton kijelenthetjük, hogy az alkímia egy ősi mitológia folytatása, amelyben a legendás karakterek jelképes tartalmát és lélekminőségét a kémiai elemek valamivel egyetemesebb fogalmával helyettesítik. Carl Jung kifejezetten hangsúlyozza az alkímia időtlen aktualitását: „[…] az alkímiai jelképek világa határozottan nem a múlt szemétdombjához tartozik, hanem nagyon is valós és élő kapcsolatban áll a tudatalatti lélektan területén elért legutóbbi felfedezéseinkkel. […] Ezek nem „metafizikai” spekulációk, hanem, elképzeléseink szerint, a homo sapiens egységességének az ismertetőjegyei.”[i]

Az alkímiai folyamatok különböző értelmezési módjait az azonos nevű tudományban összegezték, amivel az arabok az alkímia egyiptomi eredetére utaltak. S noha Egyiptom régi neve Khem volt, ha egy kissé jobban utánanézünk, megtudhatjuk, hogy a Khem név abból a szóból származik, amit a koptok a Nílus deltájának sötét homokjára használtak. Ha tovább vizsgálódunk, rájövünk, hogy a koptok ugyanezt a szót használták az „ősanyag” megnevezésére is.

Lássuk a különböző szintű értelmezéseket, még mielőtt elkezdenénk vizsgálni az alkímia tulajdonképpeni művészetét. Manapság joggal nevezhetjük művészetnek, mivel a késői középkorban a vegyészet tudománya elkülönült az alkímiától. Noha ezt a „királyi művészetet” nagyrészt mitologizálták, mégis jelentős gyakorlati hasznot hozott a világnak, például az arab alkimisták gyógyászatát a 12-13. században, valamint a hagyományos orvoslás kialakulását. Az egyik legkiemelkedőbb alkimista Paracelsus volt, a tudományos megközelítés atyja, aki egyértelműen kijelenti: „Sokan azt mondják az alkímiáról, hogy az arany- és ezüst csinálásra való. Nekem nem ez a célom, hanem az, hogy megállapítsam miféle érték és erő leledzik az orvosságokban.”

Az alkímiának köszönhető tudományos felfedezések és gyakorlati elgondolások ellenére azonban ennek a tudománynak a valódi célja mindig az úgy nevezett „közönséges fémek nemesfémmé való átalakítása

” volt, továbbá egy csomó más különleges anyag, például az Életelixír, a Bölcsek köve, a Panacea és az Alcahest (egyetemes oldószer) keresése. Talán itt érdemes megemlíteni, hogy a modern fizikusok már képesek bizonyos fémeket arannyá alakítani például a higany 197 radioaktív béta sugarú bontásával. Ez a folyamat nem hoz ugyan hasznot, de legalább sikerül sejtetnie, hogy az alkímia célja, legalábbis a valódi alkimisták számára, nem a fizikai arany létrehozása, hanem valami más.

Említettük már Paracelsust, mint az egyik legkiemelkedőbb alkimistát. Ha ehhez még hozzátesszük Nagy Albert, Isaac Newton és Roger Bacon nevét, akkor már meg sem lepődünk azon, hogy mind olyan személyek voltak, akik kivételes társadalmi pozícióval rendelkeztek, nagyrészt az elismert és gyümölcsöző intellektusuknak, és nem utolsósorban mélyen vallásos mivoltuknak köszönhetően. Nemcsak a korabeli lélekelemzés, de a teológia is már létezése kezdeti szakaszától tudta, hogy az arany, nemességénél, tisztaságánál és maradandóságánál fogva mindig a szellem jelképe volt. Ezért különböztet meg Paracelsus alacsonyabb és magasabb értelmű alkímiát. Ebben a cikkben tehát megpróbáljuk röviden és vázlatosan tisztázni a lefátyolozott, jelképes fogalmak tényleges lélektani tartalmát, ahogy azt az alkimisták értelmezték, valamint azokat a folyamatokat, amelyeket végrehajtottak, illetve legalábbis megkíséreltek végrehajtani.

Némelyek számára talán meglepő lesz, mások számára viszont egészen logikus, ha sejtetjük, hogy az a különleges laboratórium, ahol ezek az alkímiai kísérletek végbemennek nem más, mint az ember a maga teljes valójában, a laboratóriumi eszközök pedig a test, bizonyos szervek és néhány lélektulajdonság.

Nem véletlenül nevezik az alkímiát, amennyiben tudatosan végzik, királyi művészetnek, illetve mesterműnek (Magnum opus-nak). Manapság a Magnum opus kifejezést például egy művész élete legnagyobb mesterművének megnevezésére használják. Az alkímia szempontjából a mestermű a három fő fázis (a korai századokban – négy) végrehajtása, melyeket a színbeli tulajdonságaikkal neveznek meg: nigredo(feketítés), albedo (fehérítés), rubedo (vörösítés). A negyedik és egyben végső fázisban a bölcsek köve, ami mindent arannyá változtat, felfedezésre kerül. Ez a három fázis általánosságban az emberi lélek fejlődésére vonatkozik, ami először a saját sötétségének a felismerésén és annak elfogadásán megy keresztül (nigredo); másodszor alázattal megtisztítja, és alkalmassá teszi magát a Világosság fogadására (albedo); végső eredményképpen a Világosság behatol az alkimista vérébe (rubedo) és átalakítja azt egy olyan életmódot teremtve, ami Isten és az ember szolgálatában áll. Az alkímiai átalakulás fázisainak effajta színbeli megkülönböztetése megfelelően

jelképes módon abban az első, teljesen alkímiai szövegben jelenik meg, melyet a gnosztikus Zosim írt (ő görög elnevezéseket használ, melanosis, leukosis, iosis). A szöveg a 3-4. századból származik, de első századbeli eseményeket taglal.

Az ezt követő alkímiai fejlődés és annak az ember egyre bonyolultabb gondolkodási folyamataihoz való alkalmazkodása, a színfázisokat tovább bontotta, általában a 7-es szám egyetemességéhez igazodva. Ily módon ezek bizonyos bolygóhatásokhoz, valamint tudvalevőleg bizonyos fémek tulajdonságaihoz kapcsolódnak. Ahogy maga Paracelsus is utal rá: a fémek szellemi minőségeknek felelnek meg.

A következőképpen vázolhatnánk ezeket a kapcsolatokat:

a Merkúr sárga (vagy barna) színét a higany jelképezi és újfajta gondolkodásra utal;

a Vénusz a zöld szín, melyet a réz képvisel és újfajta érzést jelképez;

a Mars a vörös szín, melynek alkotóeleme a vas és újfajta akaratra utal;

a Jupiter a kék szín, jelképe az ón, az önteltség és a kritika elhagyását jelképezi;

az Uránusz színe az indigó, féme a cink, minden ellenállás feladásának jelképe és ezáltal megvilágít mindent, ami eddig valótlannak tűnt;

a Neptunusz színe az ibolyaszín, féme a kobalt, ami az emberi fogalmak megszűnését és a Szellemmel való közvetlen kapcsolatot jelképezi.

Mivel az alkímia egyben egy folyamatos keresési folyamat, ezért ennek a hétdimenziós vázlatnak vannak olyan változatai, amelyek a szürke Szaturnuszt, melynek féme az ólom, a fekete Plútót, melynek féme a bizmut és természetesen a Lélek és a Szellem alapvető szimbólumát - az ezüst Holdat és az arany Napot is magukban foglalják.

Emellett néhány alkimista úgy gondolta, hogy minden fém (lélekminőség) a higany, kén és só különböző arányaiból tevődik össze, és az „arany” ezeknek az anyagoknak a megfelelő keveréke. A higany és a kén itt a dialektikus világ ellentéteit képviseli, a só pedig az az elem, ami összehangolja és egyesíti ezeket.

 

(folytatjuk 2. rész)

--------------

[i] C.G. Jung: Mysterium Coniunctionis, (Az összekapcsolódások misztériuma) Princeton Egyetemi Nyomda, 2. kiadás, 1970, 15-16. oldal