ALBERT ZOLTÁN

AZ

ALKIMISTA-KÓDEX

Késett a csoport, amelyiket a föld alatti barlangrendszerbe kellett vezetnem. Nem tűnt különösebben

izgalmasnak a feladat. Egy történészekből és régészekből álló tudóscsoport tagjaira vártam, akiknek nem ez volt

az első terepmunkájuk. A terület jobbára még feltáratlan és bejáratlan volt, ezért nem is értettem, hogyan tudtak

kutatási engedélyt szerezni. Persze, ezeknek a tudósoknak messzire elért a keze, sok mindent elintéztek, ha az

érdekük úgy kívánta. Néha ilyen feladatokat is kénytelen voltam elvállalni. Egészen jó napidíjat fizettek, és nem

kellett megszakadni a munkában. Ott álltam tetőtől talpig agyagos felszerelésben, amikor egyre erősödő

dübörgéssel végre befutott a mikrobuszuk. Hamarosan fényes, neonszínű védősisakok, vadonatúj overallok

virítottak a parkolónak használt kis réten. Úgy tűnt, egyeseknek bőséges forrásaik vannak, ahonnan pályázati

pénzek csapolhatok, nem takarékoskodtak az anyagiakkal, amikor a felszerelésre költöttek.

Odaléptem a rangidős, ősz hajú férfihoz, nyilván ő lesz az ismert régészprofesszor. Kinyújtott kezemet

épphogy megrázta. Egyenesen a barlang bejáratát képező sziklahasadék felé indult. Ismerte a járást, biztosan

nem először voltak már ezen a helyszínen.

- Szorít az idő, uraim, irány a múlt! - és harsányan felnevetett. A többieken nem látszott a túlzott lelkesedés.

- Béla királyunk már alig várja, hogy viszondássa kései utódait!

- Uram! Ne haragudjon, de elfelejtette megmutatni a kutatási engedélyüket! — kénytelen voltam

figyelmeztetni.

- Mi maga? Egy aktakukac? Én egy vérbeli barlangászt kértem!

- A nevem Vas Péter, és az is a feladatom, hogy meggyőződjek a formaságok betartásáról.

- Szabályok! Pöcsétek! A sofőrünknél van minden iromány - vágta rá. Épp csak lassított, és hátrakiabált —

Jocókám! Mutasd meg a fiatalembernek az engedélyünket! —, majd folytatták az utat.

- Álljanak meg, kérem!

- Tessék? — A csoport megtorpant.

- Várják meg, amíg ellenőrzöm a papírokat!

- Kérem! Ne vacakoljon itt, nem lelkes amatőrök vagyunk!

- Kezdett kellemetlenné válni számomra az egész. Ha engedek a vezetőjük lehengerlő stílusának, akkor máris

elveszítettem a tekintélyemet, pedig még el sem kezdődött a közös munka.

- Uram, éppolyan jól tudja, mint én, hogy nem mehetnek be a barlangba nélkülem, ez a szabály.

Szemben álltunk egymással, még ha méterek is választottak el most. De sejtettem, hogy nem fogja

megkönnyíteni az együttműködésünket. A többiek vagy megszokásból, vagy tiszteletből, de egyetlen hangot sem

adtak ki.

- Jocókám, mi lesz már, futólépés! - süvített a hangja végig a réten.

Bevártam a sofőrt, a kutatóintézet exkluzív kivitelű dossziéjában ott sorakoztak a szükséges iratok, minden a

legnagyobb rendben volt. Megköszöntem a türelmüket, és együtt indultunk a barlang bejárata felé. A professzor

úr hátizsákja alig érte el egy kisiskolás uzsonnás táskájának méretét, míg a többiek alaposan fel voltak málházva.

Miközben a nyomában lépkedtem, átfutott az agyamon a régi babonás kívánság, amit talán még a nagyapám által

rám hagyott bányászsisakkal együtt örököltem: „Jó szerencsét! Remélem, hogy újra látom még ma a napvilágot."

Beléptem a sötétbe.

Meglepetésemre a narancsszín sisakos férfi megállt előttem, és a földre térdelve keresztet vetett.

- Nem templom ez, Steve! - harsogott a mélyből a régész baritonja.

- Francia megfigyelőt küldtek Brüsszelből - kommentálta egy fiatal hang, közvetlenül mellettem.

- Remek.

- Ha vele szeretne beszélni, szóljon nekem, én tolmácsolok - folytatta.

- Jó, és kösz.

- Kibírható, bár kissé bogaras, ahogy látja - folytatta, én csak bólintottam a fejlámpám fénysugarával.

Felgyúltak az egykori karbidlámpások modern kori leszármazottai, és megkezdődött az imbolygó fénybogarak

vonulása a barlangban.

Tulajdonképpen nem nekem kellene őket vezetnem, de nem véletlenül küldtek engem a Nemzeti Parktól. Az

öreg profesz-szor elfogyasztott már néhány vezetőt, és nem éppen türelméről és együttműködő készségéről volt

híres. Rövid gyaloglás után elértük az első szűkületet, lepakoltuk a felszerelést. Elsőként húztam át magam, majd

a kötélre fűzött zsákok következtek és aztán egyenként a társaság tagjai. Míg vártam őket, a kezemre csepegő

vizet élveztem, és lenyaltam a bőrömről. A tolmács maradt utoljára, aki meg is jegyezte:

- Tetszik a sapkája!

- Nem mai darab.

- A bolhapiacon szerezte?

- Kicsit személyesebb, az atyai örökségem.

- A, egy barlangászdinasztia!

- Inkább vájárnak mondták akkoriban.

- Utálok itt a föld alatt! - szaladt ki a száján.

- Én imádom.

- Teljesen élettelen itt minden! Hideg és sötét, akár egy sírkamrában.

- Nekem mást jelent! - próbáltam vitatkozni kicsit. Meg is nyugtatott, mert a bejárat előtti incidens miatt azért

még feszült voltam.

- Tudom, egy bányászsarjnak vagy egy barlangásznak maga a mennyország.

- Nem mondanám. Egyszerűen a béke szigete. Csend van és nyugalom, a kövek mindent értenek és

helyenként még a szépségüket is megmutatják.

- Persze, ha rájuk világítanak!

Oldalra sandítottam, de beszélgetőtársam is rám nézett, így a fejlámpájával elvakított. Furcsa érzésem támadt

vele kapcsolatban, de sejtelmem sem volt, hogy miért. Nem szoktam tépelődni azon, hogy miért vonzanak a

mélységek, az ismeretlen. Elfogadtam, hogy van, aki bányász lesz, és van, aki pilóta, legtöbben meg nem is

sejtjük, hogy miért tesszük azt, amit teszünk. Én sosem vágytam a magasba, szerintem a pilóta sem vágyna a

tárnák fekete mélységébe.

A járat, amelyben haladtunk, természetes képződmény volt, ám hamarosan faragott, egyértelműen emberi kéz

által megmunkált kövekkel találkoztunk. Felettünk már boltívhez hasonló, téglaszerű falazat következett.

Bevallom, hogy elképedve nézelődtem én is, ilyet még sosem láttam a föld gyomrában. A térkép, amit a

kollégáimtól kaptam, tizenöt évvel ezelőtt készült, azóta alig jártak ebben a barlangrészben. A régészek

lámpáinak fénye egy falrészre összpontosult, a csoport tagjai megálltak. Megérkeztünk. A zsákokból vésők,

kalapácsok, ecsetek, drótkefék kerültek elő. A barlang kiszélesedett, és úgy láttam, hogy egyértelműen

mesterséges létesítményben álltunk. A professzor megkezdte az előadást, letérdelt, és miközben villámgyorsan

járt a keze, a szája ugyancsak hatékonyan működött.

- Uraim, nagy dolgok előtt állunk! Az a pár évtized, amit a magyarság ősi múltjának kutatásával töltöttem,

most méltó zárókövéhez érkezik, ha szabad ilyen képzavarral élnem, és persze, ha a mennyei Gondviselő is úgy

akarja. IV. Béla királyunk sírját megtalálni nem azért fontos, mert elévülhetetlen érdemei vannak a tatárok által

feldúlt Kárpát-medence stabil vallási és hadászati megerősítésében. Hanem különösen azért, mert a magyar

Szent Korona nélküle nem lett volna az, aminek ma ismerjük. A bizonyíték, uraim, lehetséges, hogy csupán pár

lépésre tőlünk, valahol itt hever a közelünkben. Fontos tisztázni, hogy a korona, amit itt remélek megtalálni, nem

a szent, a beavató korona, hanem az ünnepi, a kiemelkedően fontos események alkalmával viselhető korona.

Elgondolkodtak már önök azon, hogy az Árpád-házi uralkodók korából fennmaradt királyábrázolásokon még

véletlenül sem bukkan fel a Szent Korona? Legalábbis nem abban a formájában, ahogyan azt sokan látni

szeretnék.

Az előadás számomra követhetetlen volt, évszámok, királyok, királynék, árulók, örökösök, gyilkosok és

áldozatok, ármány és cselszövés, a középkor sötét erőinek kavalkádja. Miközben a csoport benjaminja halkan

duruzsolva franciára fordította EU-s vendégünknek az elhangzó szöveget, én a meny-nyezeten csordogáló

erecskéket világítottam meg. A lepottyanó cseppeket elkaptam, és, érdekes módon, ahogy szétkentem az ujjaim

között, barna, kicsit agyagos réteg ragadt a bőrömre. Megtapintottam a fal több pontján is a nedves felületeket,

amelyek szokatlanul sok külső szennyeződést tartalmaztak. Pedig nem is esett a napokban. A természetes

barlangokat kedveltem igazán, az érintetlen, felfedezetlen, titokzatos képződményeit földanyánknak. Fogalmam

sem volt, hogy hány óra tétlenkedés vár még rám.

Alaposabban körül kellene itt nézni - gondoltam. Egyből nekiestek a fal megbontásának; félbe akartam

szakítani a vezető előadását, hogy megbeszéljünk egy átgondoltabb munkamódszert. Közben azonban a külföldi

férfi és a tolmács a bejárathoz mentek, feléjük indultam, hogy figyelmeztessem őket. Nem jó, ha eltávolodunk

egymástól, a csoport tagjainak mindig elérhető távolságon belül kell maradniuk. Most mindketten háttal álltak

nekem.

- Kérem, semmiképp ne távolodjanak el, mert... - sajnos már nem tudtam befejezni a mondatot.

- Attila kardja! - hallatszott még a professzor kissé rekedt hangja, de a hatalmas omlás robaja mindent

elnyomott.

Teljes feketeség burkolt be. Szörnyű érzés volt. Majd arra eszméltem, hogy köhögök, és erős, görcsös rángás

kínzott. A szemem ugyan nyitva lehetett, de semmi fényt nem érzékeltem, talán meg is vakultam. Sorra vettem

az érzékszerveimet. A föld, a nyirkos agyag és mészkő illata keveredett a levegőben, a nyelvemen is ragacsos

üledék volt. Köpni próbáltam, de csak szánalmas, néma fütyülő hang lett belőle. A fülemben tompa zúgást

éreztem, és lábamban egyre élesebb lett a fájdalom. A bal kezem, ami a testem alá szorult, kicsit felnyomta a

vállamat, a derekam is elfordult: nem temetett teljesen maga alá a kőtenger. Folyadékot éreztem a fülem környé-

kén, meleg patakban folyt a nyakamon végig, a vállamra, majd a hátamra. Vérzek, és ezek szerint nem ájultam el

- állapítottam meg. Végre tudtam gondolkodni. Kezeimmel göröngyöket fogtam, arrébb toltam-löktem pár követ,

és kitapogattam a sisakot. A lámpa leszakadt róla. A mellzsebemből öngyújtót húztam elő, felkattintottam, de a

porszemcsék miatt alig láttam valamit. A lábaimhoz közelítettem a lángocskával, a bal kezemmel elszórtam pár

követ, majd teljes erőmmel a földbe mélyesztettem a körmeimet. Lassan kihúztam magam a törmelék

szorításából, felültem, az öngyújtó fényével magam köré világítottam. Néma csend volt, egy-egy kavics koppant

még, és szitált a por. A vájársisakon horpadás mutatta, hogy nem hiába volt ez a nehéz anyag a fejemen. Oldalra

másztam, ahol a külföldit utoljára láttam. A kövek között feküdt, és ahogy az öngyújtóval az arca felé

közelítettem, hirtelen felpattantak a szemei. A sisakjához nyúltam, a lámpájából kiestek az elemek. Pár pillanat

alatt előkapartam és visszaraktam az elemeket a tartójukba, és a világítás ismét működött. A hóna alá nyúlva

fölhúztam és ülő helyzetbe segítettem a férfit. Az erősebb fényben látszott, hogy a tolmács arccal lefelé fekszik,

jobbára göröngyök fedik a hátát. Letérdeltem mellé, két kézzel kapartam róla a törmeléket, az arca mozdulatlan

volt. Intettem a franciának, hogy segítsen a tolmácsot a lábainál lévő kőhalomból kiszabadítani. Együtt gyorsan

ledobáltunk róla mindent, szerencsére nem temette be nagyobb tömb, amivel nem birkóztunk volna meg. A

hátára fektettük, de az arcát hiába ütögettem meg, nem volt eszméleténél. A nyakán kitapintottam az ütőeret, de

nem éreztem semmit. A sisakot lekaptam róla, hosszú hajzuhatag bomlott ki a porba. Kigomboltam a zubbonyát.

A franciának odaadtam a lámpát, hogy világítson, és kitisztítottam az eszméletlen ember száját. Csak

remélhettem, hogy még időben vagyunk, fogalmam sem volt, hogy milyen belső sérülései lehetnek. Elkezdtem

az újraélesztést, fújtam belé a levegőt, majd számoltam és nyomtam a mellkasát. Megismételtem. Köhögnöm

kellett, a fülemből újra vér csöpögött, ezúttal a tolmács arcán landoltak a cseppek. Rosszul voltam. Mutattam a

franciának, hogy inni szeretnék, van-e valami palackja. Az enyém persze a hátizsákomban volt, valahol a sziklák

mélyén. Csak most fogtam fel az iszonyatot, hogy a professzor és társai voltak az omlás középpontjában, és

tőlük nem jöttek életjelek. Sietnem kell, különben semmi esély megmenteni őket!

A véremből az ájult arcára is jutott, elkentem a cseppeket és folytattam a lélegeztetést. Feltéptem az ingét,

hogy kezemmel a bőrét dörzsölve is fokozzam a hatást. Az ing alatt domború, meleg felülethez értem: ismerős

érzés, de valahogy nem egy férfi mellizmára emlékeztetett. Újra fújtam, és újra pumpáltam. Amikor végre

megmoccant, az egész test megrándult, majd az ajkak összezárultak és ismét kinyíltak. Lassan, mintha még

mindig súlyos kövek borítanák, végre felnyitotta a szemét. Kezemet visszahúztam, az inget pedig

visszahajtottam a fiatal nő mellére. Talán zavaromban, talán reflexből a fejlámpávai a többiek felé indultam. Az

óriási halom omladék darabjait kézzel kezdtem el félrehajigálni.

- Most meg hova az istenbe ment? Itt ne hagyjon a rohadt barlangjában! - állapotához képest meglepően

határozottan szólalt meg az újjáéledt sérült.

- Magára vigyáz az EU-s barátunk, fogja csak a kezét! A többieket kell megkeresnem!

- Az apám hol van? Mentse meg, kérem! - alig jött meg a hangja, s máris erőre kapott. - Jövök, segítek. —

Majd kiabálni próbált: - Apa, Tibor! Hall engem valaki?

Ahogy feltápászkodott, újra össze is esett volna, ha külföldi cimboránk nem áll mellette; elkapta, és

visszaültette a földre. Úgy látszik, neki kéznél volt a hátizsákja, mert már egy tartalék zseblámpa is világított, és

a kulacsból végre megitatta a lányt. Én közben kőről kőre haladva másztam, de egyre reménytelenebbnek tűnt a

mentés. Hiába kiáltoztam, nem válaszolt senki. A hátam már a beomlott mennyezet magasságában volt.

- Több méternyi kő és törmelék alatt lehetnek. Itt nem tehetünk semmit, azonnal segítséget kell hívnunk!

- Mire vár, csinálja gyorsan!

- Igen, de előbb magukat kell kivinnem innen. Van valakinél mobil?

A tolmács franciául megkérdezte segítőnket, de az tehetetlenül tárta szét a karját. A lányt két oldalról

támogatva haladtunk a kijárat felé. A szűkületnél, amely az egyedül átjárható útvonal volt, megtorpantunk. A

lány biztosítására nem volt kötelünk: nélkülünk pedig aligha lesz képes átküzdeni magát. Mutattam a

külföldinek, hogy ő is vetkőzzön, összekötöttem ingjeinket, és azok segítségével húztuk át a lányt. Én hátrálva,

mint egy rák, húztam az élő csomagot, a lány lábainál pedig a külföldi próbált segíteni. Nem csak az én fülem és

lábam vérzett, az overall hasadékain keresztül a lány lábából is szivárgott a vér. Amikor átértünk, felnyaláboltam

a sérültet. A francia próbált előttünk haladni és közben világítani. Attól tartottam, hogy a lány újra el fog ájulni,

és én sem voltam jól; nehezen egyensúlyoztam a túlsúllyal együtt. Amilyen gyorsan csak lehetett, orvosi ellátást

kellett neki szereznem.

Amikor kiértünk, a fény fájdalmasan belehasított a koponyámba, de valahogy ezt most egyáltalán nem bántam.

A mikrobusz sofőrje szerencsére már várt ránk. Kezében mobillal hadonászott.

- Baj van? Mi történt?

- Kit hívott? - ripakodtam rá a férfira.

- Én... hát a feleségemet, hogy...

Kikaptam a kezéből a készüléket és tárcsáztam a barlangi mentők számát.

- Mit látott idekint? Hallott valamit? - próbáltam kideríteni, hogy vajon a felszínről észlelhető volt-e valami az

omlásból. De ahogy a mikrobuszhoz közeledtem, még a fülem zúgásán keresztül is hallottam a rádióban

hangosan szóló zenét. A sofőr ijedten és értetlenül forgolódott.

- Figyeljen, én értesítettem a barlangi mentőszolgálatot, maga hívja ki a rendőrséget, a tűzoltókat, mindenkit,

akit csak elér. A tolmácshölgyre vigyázzon, nemrég tért magához, én visz-szamegyek az omláshoz.

A kocsimhoz rohantam, a csomagtartóból kikapkodtam a tartalék adó-vevőket, lámpát, szerszámokat.

- Ahogy ideérnek a barlangászok, ezt nyomja a kezükbe, ezen talán tudunk kommunikálni.

A sofőr csak bólogatott.

- De honnan ismerem meg őket?

- Denevér van az autójukon.

- Persze! - bólintott ijedten. Aztán még odaszólt nekem.

- Zsófia nem tolmács, ő Szilágyi professzor úr lánya, és maga is kutató. A professzor úrékkal mi történt?

- Ránk omlott a járat, teljesen eltemette őket az omladék. - Ahogy indultam volna tovább a barlang

bejáratához, szembetaláltam magam Zsófiával.

- Magán múlik az apámnak és munkatársainak az élete, kérem, tegyen meg mindent értük! Siessen már!

Mit mondhattam volna, fejembe nyomtam a sisakom, rohantam, ahogy tudtam.

A bal lábam erősen nyilallt, a seben már megalvadt a vér, csak zúzódások lehettek, nem törés. Most kétszer

olyan hosz-szúnak tűnt az út a baleset helyszínéig. A gondolataim újra és újra abba a zsákutcába futottak, hogy

lehetetlen egy ilyen omlás, ilyen egyszerűen nincs. Még sosem éltem át ekkora erejű földcsuszamlást.

Egyszerűen természetellenes volt, nem tudtam rá semmilyen elfogadható magyarázatot adni.

A baleset helyszínén még mindig mozdulatlan volt minden, a lámpával megvilágítottam a hatalmas kőhalmot.

Oldalról, az ép kőfal mentén próbáltam közelebb jutni a sérültek vélt helyéhez. Kopogtam, kiáltoztam, de hiába.

Reménytelennek ítéltem egyedül folytatni a próbálkozást. Az adó-vevő jelzett. Hamarosan megérkeztek a

barátaim, a barlangi mentőszolgálatosok. Mire a beomlott rétegen átvágtuk magunkat, nyilvánvaló volt, hogy

nem fogunk túlélőt találni. Röviden elmondtam nekik is, hogy mit érzékeltem, mielőtt megtörtént a katasztrófa,

de egyikük sem hallott hasonló esetről. Egyszerűen megmagyarázhatatlan jelenség előtt álltunk. Órákba tellett,

mire a három áldozat testét kiszabadítottuk és a felszínre hoztuk. Odakint teljes őrület fogadott, rengeteg jármű,

színesen villódzó lámpák, kamerákkal rohangáló tévések, újságírók.

Egy furgon mellett, bevilágítva és friss sminkkel épp egy fiatal hölgy nyilatkozott. Ismerősnek tűntek a

vonásai, határozott volt, és megrendülten ugyan, de teljesen magabiztosan beszélt a kamerába.

- Érti a dolgát ez a Zsófi lány - szólalt meg mellettem Jocó, a sofőr. - Kihasználja még ezt a tragikus

szenzációt is. Tudom, az apja is ezt tenné, büszke lenne rá!

Csak ekkor értettem meg, hogy kiről beszél.

- Hallgassa csak!

Közelebb léptem, hogy elkapjam az interjú hátralévő részét.

- Nem egyszerűen egy királysír felfedezéséről van tehát itt szó! Szilágyi professzor kutatócsoportja olyan

bizonyítékokat tárt fel, amelyek új megvilágításba helyezhetik nemcsak a magyarok, hanem az egész közép- és

kelet-európai régió történetét. Apám munkája nem veszhet kárba, én személyesen mindent el fogok követni,

hogy munkásságát méltó módon folytathassam.

- Igen, de mit tudhatunk a mai katasztrófa okáról, mit mondanak a hatóságok? — szakította meg a riporter

Zsófia előadását.

- Ilyenkor vizsgálódnak, ez a kötelességük. De kijelenthetem, hogy akár baleset történt, akár szabotázs, a

felelősöket meg fogjuk találni. Édesapám elvesztése...

- Nem zárja ki, hogy szándékos szabotázst hajtottak végre önök ellen?

- Erről most nem nyilatkozhatok. A rendőrség dolga megállapítani, hogy mi történt valójában.

A sofőrhöz fordultam, de az már eltűnt, a riporter befejezte a beszélgetést, a reflektort kikapcsolták. Már

túlestünk a jegyzőkönyv felvételén, tulajdonképpen hazavitethettem volna magam a denevéres autóval, de

valamiért nem tudtam elfogadni, hogy ez a valóság. Folyton azt vártam, hogy rendben, ennyi elég, most pedig

felébredek, és ez a nap is egy unalmas, eseménytelen júniusi nap lesz, mint a többi.

- Maga mi a fenére vár itt? — Nem esett jól a megszólítás. Már nem volt nehéz felismernem a tolmácslány

hangját. Arcát megint nem tudtam kivenni a sötétben.

- Biztosan egy ilyen kedves, baráti megszólításra. Megismer egyáltalán? - tétováztam kicsit a válaszommal.

- Sajnos, egy életre szóló trauma részese, még jó, hogy megismerem! - Jobban van?

- Nem mindegy az magának? -Nem.

- Apám jól érezte, maga csak egy aktakukac! Bevisz a kurva hasadékok meg lyukak közé, és végignézi, ahogy

a nyakunkba szakad az egész hegy!

—Nem tehettem semmit! Hiszen látta, esélyük sem volt. Ez teljesen...

- Ne mentegetőzzön itt, szerencsétlen! De arról kezeskedem, hogy ezért felelősségre fogják vonni!

- Engem?

- Süket talán? Meghalt a magára bízott három ember, egy diplomata megsérült, és még értetlenkedik?

Semmi kedvem nem volt válaszolni neki. Ott álltam egyedül, összezavarodva, és azon csodálkoztam, hogy

megint bebizonyosodott, mennyire rossz emberismerő vagyok. Nem csupán egy csinos lányt néztem a

barlangászruhában fiúnak, hanem a gyámoltalan sérültben, akit a vállamon cipeltem ki a barlangból, egyáltalán

nem láttam a céltudatos, kemény kutató kisasszonyt, ahogy az apja lánya típust sem. Aligha látom valaha viszont

ezt a Zsófiát, gondoltam. A történelem meg amúgy sem érdekel, így az egész marad egy sajnálatos és tragikus

kaland. A vizsgálat miatt cseppet sem aggódtam, mert nem éreztem magam felelősnek a kutatók haláláért. Az

pedig, hogy újraélesztettem a professzor lányát, úgy látszott, hogy az ismeretlen francia vendég és az én kis

titkom marad örökre.

Természetesen előbb találkoztam Zsófiával, mint azt valaha gondoltam volna, de ami ennél is lényegesebb, nem

szívesen emlékszem vissza rá. A rendőrség letűnt Kádár-korszak hangulatát idéző lerobbant épületébe idéztek be

pár nap múlva. Nevezhetném éppenséggel retro-élménynek is, de valahogy mégsem kellemes dolgokra

emlékeztetett.

A szűk, levegőtlen irodában egy nyomozó vette fel a vallomásomat, majd még mielőtt aláírhattam volna,

átmentünk egy nagyobb, de cseppet sem barátságosabb helyiségbe. Talpig gyászruhában ott volt Zsófia, és rajta

kívül egy ismeretlen hivatalos személy. Le sem ültettek, állva hallgathattam meg, hogy mivel vádolnak.

- Vas Péter, tájékoztatom, hogy a Szilágyi Árpád és kettő munkatársa halálát okozó balesetben ön mint

hivatalból kirendelt és a csoport biztonságáért felelős szakképzett vezető ellen gondatlanságból elkövetett, halált

okozó veszélyeztetés alapos gyanújával az eljárást megindítom. - Egy szó nem jött ki a számon. — Szilágyi

Zsófia kisasszony vallomása és a nyomozás eddigi adatai alapján - egészítette ki az iménti mondatát a tiszt, és

elégedetten hunyorított csipás szemrésein keresztül. Zsófia levegőnek nézett, mintha ott sem lettem volna.

- Tudomásul vette? írja alá ezeket! - és az asztalára mutatott, ahol kis névtábla hirdette: Pusztai Károly

hadnagy.

- Nem tartom magam felelősnek... - kezdtem egyenesen Zsófiához fordulva, de a rendőr ellentmondást nem

tűrő hangon közbevágott. - Kérem, tájékoztasson, ha el kívánja hagyni a várost!

A rendőrtiszt szenvtelen arca semmi jót nem ígért, kövér, tokás feje, szűk szemrései semmilyen emberi érzést

nem árultak el tulajdonosukról. Ezt jól kikaptam! Ezután már nem szóltam semmit. Ezen a fórumon aligha

számít a mondanivalóm.

- Kisasszony, még egyszer részvétem a megboldogult édesapja tragikus halála miatt. Ahogy ígértem, rögtön

tájékoztatom, amint újabb eredményeket kapok a laborból. Addig is, természetesen, tovább keressük Stefan

Drachner urat.

- Nem értem, hogy engedhették el a helyszínről! - csattant fel Zsófia.

A rendőrtiszt háta meggörbült, nyilván tovább is alázkodott volna, ha nincsenek jelen a kollégái.

- A követség már jelezte, hogy hol szállt meg, de a szállodában egyelőre nincs nyoma az úrnak - fejezte be a

magyarázkodást a tiszt. Végre felálltak, és az egész társaság a kijárat felé indult.

A hivatalos papírokat gyorsan aláírtam, és az előcsarnokban utolértem Zsófiát meg a nyomozót. Mikor a férfi

elbúcsúzott, csatlakoztam a lépcsőkön lefelé tartó elegáns ifjú hölgyhöz.

- Nem akarok udvariaskodni!

- Akkor mit akar?

- Szemétséget művelt.

- Valóban? - egyáltalán nem lepődött meg az állításomon.

- Nem rajtam múlott, hogy egy feltáratlan területre kérték a kutatási engedélyt. Mi a fenét vártak tőlem?

Beomlik több tonnányi kőzet, és egy nyolcvankilós barlangász majd ott puszta kézzel megtartja az egészet, amíg

maguk kisétálnak?

Erre megállt, váratlanul elmosolyodott és a karomra tette a kezét. - Tudom, hogy mindent elkövetett értünk.

Nyugi! A sajtó miatt kell egy bűnbak, kap egy év felfüggesztettet, legfeljebb. Abba még nem halt bele senki.

- Nem akartam a francia nélkül ezzel előjönni, de lehet, hogy már elfelejtette! Éppen azt az embert alázza meg,

aki a szó szoros értelmében életet lehelt magácskába. Mondhatom, nem volt mámorító íze a véres sárnak a

tikkadt ajkain.

- Ne hivatkozzon nekem arra a pondróra! Úgy francia az, ahogy maga vagy én! Ami meg az életemet illeti, ez

a munkája, vagy tévedek?

Igazán elképesztett ez a hideg, cinikus nőszemély. Csak álltam ott percekig és majdnem elröhögtem magam.

Legszívesebben a hátára csaptam volna egy férfiasat, hogy üljünk le egy sör mellé és dumáljuk ki ezt a szar

dolgot, ami az apja halálával végződött.

- Na, jó, egy köszönömöt megérdemel! Viszlát! - azzal lesétált a lépcsősoron.

Elnéztem, ahogy divatos cipőjében kiegyensúlyozottan az autójához vonult és beszállt. Rohadt éjszakám volt,

alig aludtam el, arra az érzésre riadtam fel, hogy súlyos kövek alá szorulva fekszem. Rángatóztam, próbáltam

kievickélni valahogy az omladék szorításából, de hiába. Csak ültem lihegve az ágyamban, percekig tartott, míg

meggyőztem magam, hogy már nem a sötét barlangban vagyok, se por, se kövek, csupán az izzadságom csorog

rólam, nem a vérem. Vajon mennyire törte meg ezt a vékony lányt az előző napokban átélt trauma? Kívülről

nyoma sem látszott rajta a megpróbáltatásoknak; kemény fából faragták.

A mobilom után kotorásztam, hogy megtárgyaljam a délutáni programomat. A barlangi mentőszolgálatot

hívtam, akikkel sokat dolgoztam együtt.

- Szevasz, itt Vas Péter. A főnök bent van? - vártam, amíg kapcsolják.

- Szia, most végeztem a rendőrségen, délután beugranék, hogy megbeszéljük a következő...

- Tessék? Miért ne mennék be? Hogyhogy fel vagyok függesztve? Nem indulatos vagyok, csak... Igen, értem,

és tudomásul vettem. Szevasz.

Még mindig az épület előtt álltam. Csak döbbenten meredtem a telefonomra: erre egyáltalán nem számítottam.

Persze, érthető, hogy amíg a rendőrség hivatalosan nem zárja le az ügyet, addig nem dolgozhatom velük, addig

felfüggesztettek. Megértettem, mégis nagyon rosszul esett: mintha ők is elképzelhetőnek tartották volna, hogy

bármi közöm lehetett a balesethez, mintha bármit tehettem volna a tragédia elkerülése érdekében. Több mint tíz

éve dolgoztunk már együtt, télennyáron, az Alpokban, a Tátrában, sok nemzetközi megmérettetésen is jól

szerepeltünk. Lehet, hogy ennek most vége szakad? Épp indultam volna tovább, amikor kis híján fellökött az

imént még dámaként vonuló Zsófia. Most kézzel-lábbal evezve rohant, a karomat elkapva szinte magával rántott.

Mutogatott felfelé.

- Ott volt az a Stefan, látta? Nem hiszem el! Jöjjön már! -Magával ragadó személyiség, azt hiszem, az ilyen

mentalitásra mondják.

Egy perc múlva ismét a malacpofa, Pusztai irodájában voltunk.

- Elemér bácsi, hogy kerülsz ide? Nem nekem kellene most hozzád mennem a végrendelet ismertetése miatt? -

rivallt az idősebb úrra Zsófia.

- Ebben a hivatalos helyiségben ejteném meg doktor Szilágyi Árpád végakaratának hivatalos ismertetését.

Feltéve, ha kedves leányának nincsen kifogása ellene. Hatósági tanúnak tökéletes lesz Pusztai nyomozó úr, ha

nem tévedek.

Malacpofa bólintott és gyanakvóan vizsgálta a jelenlevőket. Zsófia kérdőn bámult a francia arcába, aki teljes

lelki nyugalommal ült le a tárgyalóasztalhoz:

- Állj, állj! Csak nem gondolják, hogy egy vadidegen előtt! De az ügyvéd sajnálkozva emelte fel a kezét, arca

egyre tragikusabb kifejezést öltött.

- Zsófia, az úr az irodámban igazolta magát, és minden valószínűség szerint jogosan képviseli az eljárásban a

megboldogult családtagját.

- Ki az ördögről beszélsz, Elemér bácsi!?

- A megboldogult korábbi feleségéről, az édesanyádról van szó.

- Bocsánat, még nem mutatkoztam be, Sarkadi István, de hát nem először találkozunk, bon jour, mademoiselle

- és kezet nyújtott Zsófiának, majd cinkosán még rám is hunyorított. Zsófia az asztal másik oldalára ült.

- Szabad kérdeznem, hogy a fiatalember milyen minőségben? — bámult rám az ügyvéd.

- Az én tanúm. Ne húzzuk az időt, essünk már túl az egészen! — Zsófia már nem volt annyira magabiztos.

Amíg a felolvasás tartott, az arcát figyeltem: remekül uralkodott az érzésein, de az alapozó és a festék alatt

erős viharok dúlták fel arcvonásait.

- Az elhunyt, Szilágyi Árpád professzor úr nem természetes halála esetére szóló, közjegyzői letétbe helyezett

végrendelete:

„Valamennyi ingó és ingatlan vagyonomat leányomra, doktor Szilágyi Zsófiára hagyom, azzal, hogy jelen

levelem mellékleteként kizárólag saját kezébe adassék az aláírásommal hitelesen lezárt boríték. Amennyiben a

sors még nem intézkedett véglegesen földi maradványaimról, úgy hamvaimat a Pilis hegység fölött szórják szét a

szelek és a magyarság szellemének szabad rendelkezésére. ... Vigyázz! A sárkány alászállt!"

Pusztai irodájába sietve érkezett egy kollégája. Kezében papírokat lobogtatva vágtatott az íróasztalhoz.

- Főnök, főnök ezt látnia kell! Persze, hogy bányászati robbanószert azonosítottak a laborban, de...

- Fogd már be, nem látod, hogy fennforgás van? - az iratokat átvette, a rendőr pedig távozott. Mindenki Pusztai

felé fordult. Az csak belepillantott az irományokba, és röviden vázolta a helyzetet:

- A kutatási területükön furatok maradványait találták a kollégáim. A sziklaboltozatban több ponton is

elhelyeztek robbanótölteteket, ezek alatt történt az omlás. A falfelületekről vett anyagmintában pedig

egyértelműen kimutatta a laborunk a robbanószerben használt anyag nyomait.

- Tehát merénylet történt - mormolta maga elé Zsófia. Hirtelen más megvilágításba kerültek az események.

Nem is

mertem feltételezni, hogy szándékos robbantás történt volna, így azonban megmagyarázható volt számomra a

jelenség, az omlás robbanásszerű sebessége és ereje. A boltozat pedig hatalmas tömegű követ zúdított ránk.

Elképedve néztem a jelenlévőket.

- Azt hiszem, ebben az esetben... - kezdte az ügyvéd, de Sarkadi belefojtotta a szót.

- Kérem, a végrendelet egyértelmű, az örökség tetemes, nem is csupán az anyagiak a fontosak. Ne feledjék,

hogy Zsófia kisasszony a kutatóintézet helyettes vezetője is volt, és mostantól teljes jogkörben járhat el, és

irányíthatja az ezeréves királysírok kutatását. Mindenképpen feljelentést teszek!

Ez a Sarkadi igencsak képben volt, úgy tűnik, nem véletlenül volt ő sem a barlangban IV. Béla királyunk vélt

sírjának feltárásánál. Furcsálltam is, hogy Zsófiát nem érdekli ez az apróság. Hogy a fenébe lett a franciából ez a

Sarkadi! Pusztai előbb Zsófiára, majd Sarkadira nézett, és mintegy magától értetődően bejelentette:

- Szilágyi Zsófia, önt ezennel letartóztatom az apja és annak két munkatársa halálát okozó merénylet ki

tervelésének és, tettestársként, annak elkövetésének alapos gyanújával. Joga van hallgatni és...

- Maga teljesen meghibbant! Elemér bácsi, mondj már valamit, elvégre te volnál a család ügyvédje! - Zsófia

alig ocsúdott az apja végrendelete okozta érzelmi sokkból, máris az életét alaposan felborító újabb bajba került.

- Kérem tisztelettel, ügyfelem nem ismeri a vádat, de biztosíthatom a tisztelt nyomozóhatóságot, hogy... -

próbálkozott az idős úr.

- Dehogy biztosít itt bárkit, még hogy a saját apám ellen fordultam volna, ez elképesztő! Miféle

robbanószerről hadovált itt az embere? - kiabált Zsófia.

- Úgy gondolom, az indíték elégséges, a további nyomozás kideríti majd, hogy kivel és milyen módon hajtották

végre a robbantást. Ugyanis, kisasszony, a tragédia helyszínén talált robbanószer-maradványokkal az önök

intézete is rendelkezett. Volt szerencsém már bekérni az erre vonatkozó adatokat. A megrendelést, ha jól

olvasom, bizonyos dr. Szilágyi Zsófia írta alá.

Most először mintha Pusztai-malacpofa kajánul elvigyorodott volna. Az asztalán sorakozó papírhalmokban

lapozgatott, teljesen elégedett és nyugodt volt, mintha meglepetésnek vagy izgalomnak árnyéka sem juthatna be

irodája szűkös falai közé.

- Minden kutatási segédanyag megrendelését én írom alá, ez a munkámhoz tartozik. - Zsófia tárgyilagos volt,

és a körülményekhez képest higgadt próbált maradni.

A nyomozó nagyon élvezheti, hogy a gyanúsítottaknak ilyen finoman adja tudtára: elcsíplek, galambom,

akárki legyen is a védőszented, a végén úgyis kalitkába zárlak! Zsófia mély lélegzetet vett, tekintetével majd

felnyársalta Sarkadit, aki elégedetten dőlt hátra a székében. A fogai között szűrve a szavakat válaszolt Sarkadi

vádjára.

- Ha kiderülne, hogy magának köze volt az apám halálához, esküszöm, hogy a pokol fenekére is menekülhet,

én maga után megyek, és elkapom!

Sarkadi úgy tett, mint aki meg sem hallotta Zsófia szavait, nyilvánvalóan nagyon is magabiztos volt. Pusztai a

papírokat pakolta az asztalán, majd röviden lezárta a művelet hivatalos részét.

Zsófia tartotta magát, kezdtem csodálni, ahogy a három férfi között - bármelyik bőven az apja lehetett volna -

állta a sarat. Most láthatóan már jóval tovább gondolkozott. Az apjától kapott borítékot bámulta, valami

roppantul zavarhatta.

- Azonnal őrizetbe vesz, vagy hazamehetek még néhány fontos dolgot elintézni a temetés előtt? — Pusztai

megint hízott, az áldozat máris csak az ő kegyeit lesi.

- Nem én döntök. Sajnos, a fogdában kell megvárnia, amíg a bíró eldönti, hogy indokolt-e az előzetes

letartóztatás elrendelése.

- Akkor kérem, hadd maradjak egyedül pár percre az ügyvédemmel és a...

- A tanúval - segítettem ki Zsófiát, bár engem lepett meg a legjobban, hogy velem is beszélni akar még.

Pusztai megrándította a vállát, és Sarkadival együtt kimentek, de be sem csukták maguk mögött az ajtót.

- Öt percet kap — röfögte még vissza a nyomozó.

- Elemér bácsi, bajban vagyok. Apám üzenete egyértelmű, ez egy alkimista szimbólum, nyilván azért írt külön

végrendeletet, mert valahol számított arra, hogy megölik.

- De Zsófika...

- Ne vágj közbe, nincs időnk! A szimbólum a sárkány eljövetelét jelenti, az pedig nem jó barát. Lehet, hogy a

gyilkos szinonimája, ami pedig azt jelenti, hogy én is veszélyben lehetek. De ami ennél is fontosabb, az az, hogy

apám nagyon közel járt már a kutatás lezárásához és az eredmény publikálásához. A külön üzenet pedig egy

mentőakció elindítása, beszélt már erről, de mindig csak jelképesen, mintha csak a távoli jövőben következhetne

be; hát most itt van. Péter, sajnálom, hogy felelősségre akartam vonni, de most nincs más választásom, segítenie

kell. Kérem!

- Gondolja, hogy kapásból igent mondok, egy potenciális apagyilkosnak?!

- Másban nem bízhatok meg a merénylet után. Valaki az intézetből információkat adhatott ki a kutatásról,

apámról, rólam. Nincs más választásom!

- Ez nem kifejezetten hízelgő!

- Mennyi a napidíja?

- Tessék? Hogy jön ez ide?

- Nézze, megfizetem, a dupláját kapja tőlem, csak segítsen! Pislogtam, nem értettem, hogy most viccel, vagy

tényleg

komolyan gondolja, hogy pénzzel befolyásolhatja a döntésemet.

- Nem pénzkérdés! - mondtam Zsófiának, bár talán nem túl meggyőzően.

- Nézze, elmondom, amit tudok, és eldönti, hogy mit tesz, csak hallgasson most meg! Ez egy rejtvény,

szerintem egy helyet és egy kódot kell belőle megfejteni, az időpont azonnali, mert a láncreakció elindult.

Valahol az apám fontos bizonyítékokat rejthetett el, lehet, hogy egy nagyon értékes holmit is, amire másnak is

fáj a foga. Ezt az újabb üzenetet kellene megkeresnie, és ha utasítás van benne, azt teljesíteni. Remélhetőleg

kiengednek addigra innen, csak ez a pár nap létfontosságú. Elemér bácsi sokat tud a családunkról, hozzá

fordulhat bizalommal, de egyedül, a hetven évével aligha vállalkozhat egy ilyen kalandra.

- Azt akarja mondani, hogy itt van az a rejtvény, amit maga még nem oldott meg, de én majd megoldom? -

most már végképp elakadtam. Ez a nő rám, egy idegen barlangászra bízza az apja hagyatékának rejtélyét,

miközben ő a rendőrségi fogdában csücsül. Mégpedig azért, mert a tulajdon apjának a meggyilkolásával

gyanúsítják. Optimista, nem mondom. Igen, kétségbe vagyok esve! — csattant fel Zsófia, látva habozásomat. A tenyerembe nyomta a cetlit, és melegen megszorította a kezemet. A szemembe is nézett. Ezt a pillantását még nem ismertem, szerencsére nincsen tériszonyom, mert megszédülhettem volna. Beleegyezőn bólintottam, egy ilyen nyomatékos kérésnek ki tudna ellenállni! Zsófia a papírlappal együtt egy kártyát is szorongatott, ami a borítékban volt. Ezeket most mind a kezembe nyomta. A rendőr visszatért az irodájába.

- Önöket, uraim, várja a napsütés, Zsófia kisasszonyt meg átkísérjük most a bűnügyi nyilvántartóba.

Ennyi fért öt percbe, de ez az öt perc végleg megváltoztatta az életemet.

Elemér bácsi régi vágású, polgári ügyvédnek látszott, akinek nyilván már az összes felmenője is ügyvéd volt.

Szakmai hozzáállásához tehát kétség sem férhetett. Láthatóan erősen lelombozódott az imént elhangzottaktól.

- Van valami sejtése, hogy mit jelenthet a sárkány? - kérdeztem, miközben elhagytuk a rendőrséget.

- Kérem szépen, engem sokkal jobban aggasztanak a valódi emberek, mint holmi jelképek és szimbólumok.

Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ez a Sarkadi miként juthatott a meghatalmazásához, amely, meg kell hogy

valljam önnek, fiatalember, minden tekintetben kifogástalan és végtelenül körültekintő. De önök már találkoztak

a baleset, bocsánat, a gyilkosság helyszínén.

- Persze, ő adta ki magát a francia szakértőnek, és Zsófia szorgalmasan fordított neki. Ugye, nem gondolja,

hogy valóban köze lehet az apját ért szerencsétlenséghez?

- Zsófikának? Kizártnak tartom. Ugyan a professzor mindig keményen, már-már spártaian nevelte és okította

a lányát, de volt közöttük mégis valami bensőséges, cinkos bizalom is. Rengeteget kutattak és utaztak együtt,

már kislány korában beoltotta az apja a régészet iránti csodálatával.

- Ezt nem kétlem - bólogattam.

Beültünk hát az öregúr ugyancsak nem mai divatú, de roppant elegáns limuzinjába. A papírt, amin a

megfejtésre váró feladvány volt, az autóban a laptop melletti kis szkennerre tette. Pillanatok alatt megjelent a

digitális kép a kijelzőn, majd halkan zümmögve dolgozott a laptop.

- Úgy tűnik, semmi trükk - az ügyvéd szemüveget cserélt és tüzetesen végigolvasta a tökéletesen értelmetlen

betűk és számok sorozatát.

KNAB23008001COL36416042.

- Mindig átvilágítom az üzeneteket, főleg ha Árpiról van szó, mert imádta a rejtvényeket és a fejtörőket. Sokat

bosz-szantott is velük, még amikor fiatalok voltunk.

- Az a helyzet, hogy nekem...

- Egyértelmű az üzenet. Akar még segíteni?

Mély levegőt vettem, már magam sem értettem, hogy miért kellene ebbe az ügybe jobban belekeverednem.

- Most még kiszállhat! Napi százezer forintot kap, ha benne van, plusz a költségei - a hangja már egészen más

lett, kemény és parancsoló.

- Mondjon igent! Vagy nemet, de most.

- Igen, ha egyszer megígértem, de...

- Folytassa! Mit akar még tudni?

- Mi a megfejtés?

- Először is megfordítjuk az üzenetet:

24061463LOC, 10080032BANK.

- Valami bankszámlaszám?

- Az a második része, egy folyószámlaszám lehet. De vajon hol?

- Fogalmam sincs.

- A „loc" rövidítés, a latinból, egy helyre utal, angolul is érthető, location. A szám pedig...

- GPS-koordinátára nem hasonlít - vágtam közbe.

- Na, abban biztos lehet, hogy Árpád nem modern megfejtőknek kódolta az üzenetét.

- Akkor hogy lehet rátalálni?

- Ez egy évszám lesz. 1463. június 24. Mond ez magának valamit?

- Az égvilágon semmit.

- Na, akkor beütöm most ezt egy történelmi naptárba, lássuk, mit talál.

A kis számítógép mobil internet-csatlakozással működött, pár másodpercig keresgélt, diszkréten surrogott a

merevlemez meghajtója, majd a kijelzőn megjelent néhány adat.

- Hát persze!

- Jó hír?

- Nyilvánvaló, Németújváron, a mai Bécsújhelyen ekkor szerezte vissza Mátyás a magyar királyi Szent

Koronát.

- Vagyis?

- Van autója? Azonnal induljon Bécsújhelyre, ez a kód egy ottani bankfiók azonosítója, ott fogja várni,

gondolom, az igazi üzenet. Addig én kiderítem, hogy pontosan melyik bankfiókot is keresse, és ott mutassa fel

azt a bankkártyát, amit Zsófiától kapott. Senkivel ne kerüljön kapcsolatba, senkinek ne beszéljen arról, ami ezzel

az üggyel vagy a Szilágyi családdal kapcsolatos. Azonnal hívjon, ha valami problémája van! Csak engem

keressen, érti? Kizárólag engem. Vagy Zsófikát, ha sikerül addig kihoznom.

Közben elindultunk a kocsijával. A zsebéből névkártyát vett elő; az üzenettel együtt a kezembe nyomott

százezer forintot is. Én felírtam egy másik cetlire a saját számomat, amit a kesztyűtartóra tettem.

- Péter, Zsófi bízik magában, próbáljon rászolgálni erre a bizalomra.

- Azon leszek.

- Nem fogja megbánni! - fékezett, kiszálltam. - Ha túléli... - talán valami ilyesmit motyogott az öreg a fogai

között, de lehet, hogy rosszul hallottam.

Bepakoltam néhány holmit a terepjáróm csomagtartójába. Általában voltak nálam az alapfelszerelésemhez

tartozó kellékek: kötelek, csákány, lámpák. Az adó-vevő töltőjét kihúztam a konnektorból, már feltöltöttem, és

most elraktam a jól bevált hátizsákomba. Palackban vizet hoztam a lakásból. Mindig bakancsban közlekedtem,

de most még egy pár gumicsizmát is betettem hátulra. Ki tudja, hogy meddig tart majd ez a különös küldetés.

Az autópályán Ausztria felé azon gondolkodtam, hogy vajon érdemes volt-e a napidíjért vásárra vinni a

bőrömet.

Bármennyire is ártalmatlannak tartottam egy-egy munkát, feladatot, a föld alatt más szabályok érvényesek.

Tudtam, hogyne tudtam volna. Pár évvel ezelőtt még élveztem is a kihívásokat, a kalandokat, az ismeretlen

járatok, szakadékok és tekervényes hasadékok világát. Egyre gyakrabban merült fel bennem mostanában az

érzés, hogy csupán a pénzért nem szabad elvállalni egy megbízást. A kockázat, bármekkora legyen is a

mögöttem lévő tapasztalatok biztosította rutin, nem mérhető fel tökéletesen. Ez az eset is bizonyította, hogy a

legtöbbször nem maga a barlang vagy hegy jelenti a legfőbb veszélyforrást, hanem a résztvevők közötti

kapcsolatok hálózata. Néha a legegyszerűbbnek tűnő feladat mögött is ott leselkedik a csalás, a hazugság, a

szándékos pusztítás indulata. El sem tudtam volna képzelni addig, hogy vajon mit kutathattak ezek az

ártalmatlannak látszó régészek, történészek, ami valóban gyilkos szándékot kelthetett valakiben. A kincsekben

sosem hittem, főleg nem kis hazánkban, ahol annyi minden nem az, mint aminek látszik, vagy aminek láttatni

akarják bizonyos személyek.

Leparkoltam az osztrák város sétálóutcájának elején. Az autópálya-matrica mellett volt az üzenet, és így,

megfordítva és lefordítva tényleg kézenfekvő volt a megoldása. Elemér, az ügyvéd vissza is hívott még útközben

és bediktálta a bankfiók nevét és címét.

Kissé viseltes terepjáróm éppen illett az ugyancsak viseltes ruhámhoz. Aprópénzt dobtam a parkolójegyet

kiadó automatába, és rendes állampolgárhoz illően elhelyeztem a szélvédő mögött a cetlit. Sejtelmem sem volt,

hogyan fogok majd egy ismeretlen bankalkalmazottal boldogulni egy olyan ügyben, amiről szinte semmit sem

tudtam. Az ügyféltérben nem volt mozgás, így egy ügyintézőhöz mentem és felírtam a megfejtett kódból egy

papírra a számlaszámot, mellé tettem az ügyvédtől kapott bankkártyát, majd mosolyogva vártam a hatást. A

hölgy boldognak tűnt, hogy foglalkozhat velem, kijött a biztonságos pultja mögül és egy külön álló, diszkrét

szobába vezetett. Pár pillanat múlva egy még elegánsabb banktisztviselő érkezett, kezet fogtunk, mint régi

ismerősök, ő is meghitten mosolygott rám.

- Szilágyi professzor úr nagyon régi és igen megbecsült ügyfelünk. Értesültünk a tragédiájáról, bár reméltem,

hogy viszontláthatom Zsófia kisasszonyt!

Nem is lepődtem meg, hogy magyarul fogadnak itt.

- Sajnos, velem kell beérnie, uram! Zsófia engem küldött... épp nem ért rá - próbáltam meggyőzően

válaszolni.

- Nos, amennyiben nem kíván mást, máris bevezetem a széfterembe. Amint végzett, kérem, csak nyomja meg

a páncélajtó melletti jelzőgombot. - Miközben nesztelenül suhantunk át a folyosón, erősen foglalkoztatott, hogy

mihez fogok kezdeni üres kézzel egy széfteremben. Odabent kísérőm a falon lévő széfek melletti pulthoz lépett.

- Az egyik kulcs az enyém, ezt most behelyeztem, a továbbiak elintézése az ön dolga - és máris magamra

hagyott.

Bámultam a falban lévő nyílást, amely leginkább egy banki automata kártyanyílására emlékeztetett. Meg is

izzadtam volna, ha nem fújja rám a légkondicionáló a fagyos levegőt. Sok választásom nem volt, elővettem az

üzenetet és a kártyát. Mi bajom lehet, ha belököm ide ezt a lapocskát, legfeljebb csengetek majd, hogy elnyelte a

fal a kártyámat. Behelyeztem a nyílásba a kártyát, halk zümmögés hallatszott, majd balra a legalsó sorban

felpattant egy vastag fémajtó. Lehajoltam: a széfben egyetlen vastag boríték volt. Megforgattam, kívül sem-

milyen utasítás nem állt rajta. Nincs mese, ezt ki kellene nyitnom. Felszakítottam a ragasztást, a barna boríték

egy szintén megbarnult lapot tartalmazott. Mellette egy térképszelvény is volt. Alaposan megnéztem mindkettőt;

a régi barnás papiros egy földmérő vagy más technikai, műszaki rajz vagy terv egy részlete lehetett, számok és

vonalak rendszere. A másik egy igen részletes térképszelvény, rajta egyetlen kibetűzhető helynév: Brennberg. Ez

már nem volt teljesen idegen számomra, hiszen egykor bányásztelepülés volt a Soproni-hegységben. Feltéve, ha

nem egy másik Brennberget jelöl. A sárgult lap lábjegyzetében több rövidítés mellett egy náci jel: a kitárt

szárnyú sas, lábai között a horogkereszttel, mellette tintaceruzával egy kézzel írt szó: aurum. Ezek szerint már

nem a középkori magyaroknál tartunk, de mi köze lehetett Szilágyi professzornak egy náci műszaki rajzhoz meg

a térképrészlethez?

A kártyát kihúztam a gépből, majd jeleztem, és kezemben a borítékkal kisétáltam a bankfiókból. Pár lépésnyire

volt csak a parkolóhelyem, de máris láttam, hogy gondom lesz vele, mert egy villogó sárga fényű kisteherautó

épp a kocsimat emelte fel a kerekeinél. Odarohantam, teljesen felháborodva, hiszen a parkolóautomatából

kétórás jegyet váltottam, és nem létezik, hogy nem látták meg a szélvédő mögött. A vontató lassan

kikanyarodott, ablaka felhúzva, a sofőr szenvtelen, szemüveges arcán nem látszott, hogy észrevenné eszeveszett

ugrá-lásomat. Ebben a pillanatban egy biciklis szinte nekem hajtott, de az utolsó pillanatban elkapta a kormányt,

és ahogy nekem ütközött, a vállával felborított. Majd teljes erejéből hajtva elszáguldott. A járókelők fejcsóválva

álltak meg, ahogy felálltam és leporoltam a nadrágomat. Ekkor vettem csak észre, hogy a boríték nincsen már

sehol. Hiába tébláboltam, a kerékpáros nem véletlenül hajthatott nekem - nyilván vaskos pénzes zsákmánynak

hitte, ezért lökött fel és ragadta el tőlem. Nagy gondban voltam, alig szereztem meg Zsófia megbízatásának

tárgyát, és máris elveszítettem. Persze, a mobiltelefonom is a kocsiban volt, egyedül a bankkártya volt kéznél.

Vásároltam egy telefonkártyát, de hiába hívtam Elemér bácsit, nem vette fel a mobilját. Kerestem egy rendőrt és

kézzel-láb-bal mutogattam neki, hogy elvitették a kocsimat, hova menjek most érte? Az először nem értette,

hogy mi a bajom, majd mutatott valamit. Egy autó volt az, amin kerékbilincs volt, ők bizony nem szállítanak el

egyetlen autót sem. Nem maradt más hátra, mint hogy meginvitáljon a helyi rendőrőrsre. így történt, hogy

sikerült még ugyanazon a napon a magyar és az osztrák rendőrség vendégszeretetét is élveznem. Lerajzoltam a

rendőröknek, hogy láttam én a parkoló kocsim eltüntetését, de a borítékról persze hallgattam. Mivel mobilom

már nem volt, jobb ötlet híján megadtam nekik Elemér bácsi telefonszámát.

Visszamentem a sétálóutcába. Tehetetlen voltam, várakoznom kellett. Óránként hívogattam az ügyvéd urat,

este volt már, amikor elértem.

- Csakhogy felvette! Péter vagyok - kezdtem.

- Jó estét! Izgatottnak tűnik.

- Ez enyhe kifejezés; az üzenetet megszereztem, a bankban minden simán ment.

- És mi nem ment simán?

- Az utcán ellopták tőlem, talán pénzes csomagnak nézték.

- Úgy! Mit tett?

- Én? Semmit, magát hívogattam.

- A rendőrségen járt?

- Persze, az autómat is elvitték az orrom előtt. Ha jól értettem a rendőröket, akkor semmiképp sem ők voltak,

ugyanis kerékbilincset használnak, és egyébként is vettem parkolócetlit.

- De a csomag miatt...

- Nem, arról hallgattam.

- Akkor most mattot kaptunk.

- Nem egészen. Megnéztem még a bankban a boríték tartalmát, és elég jó a vizuális memóriám, nagyjából

emlékszem rá, hogy...

- Akkor gyorsan mondja el, mire vár!

- Most mondom. Tehát egy régi térképlap volt, amin a Brennberg helynév szerepelt, és a lap alján sötét

tintával, kézzel írt szó volt: aurum.

- Arany?

- Gondolom. Szóval, a másikkal vagyok bajban. Egy régi náci jelvényes papír volt, rengeteg vonallal meg

egyéb jelzéssel. Ez is valami speciális térképnek tűnt, de fogalmam sincs, hogy mit jelölt, vagy mire vonatkozott.

- Remek! Ennyit tud mindössze, hogy Brennberg és arany?

- Úgy tudom, hogy Sopron mellett van egy falu, Brenn-bergbánya. Véletlenül tudom, hogy ez volt

Magyarország első és legjelentősebb szénbányája.

- Nem aranybánya volt ott?

- Nem. Nagyapám is szénbányász volt, valami fogalmam azért van a magyar bányákról.

- Akkor van egy helyünk, ahol arany volna? Valószínűtlen.

- Nekem mondja? Zsófia szerint ön mindent tud, ami a küldetéshez kellhet, hát most ez itt a nagy kérdés.

- Meg kell várnia, hogy mit mondanak a csendőrök!

- Menjek taxival Brennbergbe? De hát a mobilom is a kocsiban maradt!

- Ne kapkodjon, fiam!

- Elszúrtam, tudom - nyögtem ki.

- Én beszélek a rendőrséggel. Várjon csak ott!

- Már megadtam az ön telefonszámát, önt fogják keresni a rendőrök.

- Magát akkor hogy érem el?

- Ezen a számon, itt maradok a telefonfülke mellett.

- Intézkedem, és visszahívom.

- Köszönöm!

- Jó éjszakát!

A telefonfülke elhelyezkedése ideális volt. Mögötte egy kávéházat találtam, ahol fizikai szükségleteimet

elégíthettem ki. A kávézó után pedig egy könyvesbolt és antikvárium következett. Az estét a kávézó teraszán

töltöttem. Szerencsére elég későn zártak ahhoz, hogy reggelig átvészelhessem az utcán a hátralévő időt. Egy

kihalt, csendes város utcái egészen más képet mutatnak a helyről és lakóiról, mint amikor mindenütt a napi

ügyeiket intéző emberek nyüzsögnek. Ha pedig a kavalkádot még a turisták is színesítik, az sokszor az

elviselhetet-lenségig fokozza egy sétálóutca zsivaját. Valahogy abban bíztam, hogy az ügyvéd egy-két óra alatt

elintézi az autóm sorsát, és hamarosan jelentkezik. Nem így történt.

Reggel az antikvárium kirakatát bámultam egy nagy kiflivel a kezemben. Mindig lenyűgöztek a régi

metszetek, rajzok, térképek. Tettem egy kört a telefonfülkém körül, de még mindig nem keresett az ügyvéd úr.

Visszatértem az üzlethez. Már majdnem dél volt, amikor a sok érdekes és látványos kiadvány között egy régi

bányászati szakkönyvet találtam, ami amúgy is érdekelt, így hát megyettem. A kávézóban böngésztem, amikor

egy olyan mellékletre bukkantam benne, ami erősen emlékeztetett a papirosra, amelyen a náci jelvény volt — és

ami így már értelmezhetővé vált, hiszen egy korabeli bányatérkép részlete lehetett. Behunyt szemmel próbáltam

felidézni azokat a jeleket és adatokat, amikre még emlékeztem a széfteremben megtekintett dokumentumból. A

könyv üres belső borítójára így egy vázlatot készítettem. A fülkém előtt csodálkozó emberek miatt vettem csak

észre, hogy nyilván hívják a számot. Kirohantam, és az öregúr cseppet sem türelmes hangja harsogott a

kagylóból.

- Ne a fülén üldögéljen, fiatal barátom! A rossz vagy a jó hírt mondjam előbb? - kezdte hadarva. Persze a

válaszomat meg sem várta. - Zsófi holnaptól már szabadlábon védekezhet. Indul magához!

- Ez most a rossz vagy a jó hír volt? - vetettem közbe.

- A jó hír az, hogy megtalálták az autóját, menjen vissza az őrsre, és elviszik oda magát. Elintéztem.

- Nagyszerű, és a rossz mi?

- Mindez nem volt véletlen. Gyanítom, hogy ellenfeleink megelőztek, ráadásul a kezükben a térkép, meg

fogják találni az aranyat.

- Rájött, hogy milyen aranyról van szó?

- Nem, de nyilvánvaló, hogy egy rejtekhely azonosítására szolgáltak a térképlapok.

- Ezt magam is megfejtettem. De mi lehet az arany értelme?

- Még nem tudom. Magának azonnal oda kell sietnie! Ja, és a rossz hír az, hogy a kerekeit leszerelték a

terepjáróról, újakat kellene szereznie!

- A francba! Pedig milyen jó akciós gumik voltak rajta! Na mindegy, indulok.

- Hajrá, Péter! Ne kímélje magát!

- Igazán köszönöm!

A rendőrök készségesen elvittek a kocsimhoz, ám autószerelőről már nem gondoskodtak. Az egyetlen, ami a közelben elérhető, az egy traktorüzlet volt, ahol a legkisebb terepgumikból vásároltam. A felnik élénkzöld színben pompáztak, ahogy az egy mezőgazdasági gépnél elvárható; mikor ezeket még fel is szerelték a Hiluxra, látható volt, hogy nem fogok tudni feltűnés nélkül mozogni az elkövetkező időkben. Enyhén groteszk látványt nyújtottam tehát, de apróságokkal nem foglalkozhattam, a lényeg az volt, hogy újra volt úti célom. Száguldottam vissza Magyarországra, Sopron felé, majd irány Brennbergbánya. Az út ugyan nem volt hosszú, de a négy trak-torgumi majdnem kirázta a fejemből azt a keveset, ami még megmaradt benne a barlangban a sisakomat ért ütés után.

Brennberg

Több mint egy nap előnyük volt ismeretlen ellenfeleimnek. Vajon mire mentek ez idő alatt a térképekkel?

Egyáltalán tudják ők, hogy mit keresnek? A jelekből úgy gondoltam, hogy igen. Csupán annyi dolgom volt,

hogy megtaláljam őket, a többit majd azután meglátom. A kis falu közepén egy kocsma hívta fel magára a

figyelmet. A parkolóban egy-két kisebb, jellegtelen személyautó állt. Ahogy melléjük tolattam, máris akadtak

nézőim, tudjuk már, miért. A helyi gyerekek leplezetlen derűvel viszonyultak rendhagyó járművemhez.

- Ronda, ugye? Én se jókedvemből választottam! - indítottam el egy kis csevegést; nem árt, ha valakinek

ebben a korosztályban is akad egy-két cimborája.

- Nekem tetszik. Kár, hogy nincs kéménye - vágta rá az egyik srác.

- Kéménye? Nem mozdony ez, hékás.

- Akkor kipufogója, nekem kurvára mindegy.

- Megegyeztünk, a kipufogója nekem sem tetszik - azzal a kocsma bejáratához igyekeztem.

- Kérsz egy jégkrémet? Meghívlak.

- Király — zsebre dugta a kezeit és mellém szaladt, majd a félhomályos söntésben egyenesen a fagyasztóhoz

ment. Kikapott valami csíkos, színes édességet belőle, és kiszaladt.

- Egy nagy vizet kérek, meg azt! - intettem a fejemmel a kijárat felé. A csapos egyetlen szó vagy mosoly

nélkül szolgált ki. Fizettem.

Hirtelen megszólalt a telefon a zsebemben. Miközben kiültem a kocsma előtti kis asztalok egyikéhez, Elemér

bácsi hívott. Megnyugtattam, hogy a helyszínen vagyok, de egyelőre fogalmam sincs, hogy miként kezdjek a

feladatomhoz. Valahogy most tört rám az a fáradtság, amit az utcán töltött éjszaka, a rendőrségi eljárás, és nem

utolsósorban a garázda biciklis okozott. Elővettem a könyvet, és mintha olvasnék, fölé hajolva latolgattam

esélyeimet. Talán el is alszom, ha nem szólal meg mellettem újdonsült ismerősöm.

- Nőügy, ugye?

- Nem - pillantottam meglepetten a fiúra. 11-12 évesnek látszott.

- Ismerem ezt a hangulatot. A bátyám is pont ilyen képpel szokott bambulni.

- Igazad van, valahol nőügy.

- Nagyon szép?

- Eléggé.

- És elhagyott?

- Dehogy, alig ismerem.

- Akkor nem értem.

- Gondban vagyok. Megígértem neki, hogy segítek, rám bízott egy nagyon fontos dolgot, amit én elcsesztem.

Fogalmam sincs, hogy most mit tegyek.

- Aha. Hát mondd meg neki, és majd együtt kijavítjátok, amit elszúrtál. Ezért kár leereszteni.

- Azt mondod?

- Azt. Na, jó szerencsét!

- Hé, várj, hogy hívnak?

- Marcinak.

- Péter.

Kezet fogtunk, amúgy férfiasan. Csodáltam, hogy nyoma sincs az iménti tompaságomnak. Összecsaptam a

könyvemet, és a kocsmároshoz mentem. Megtudakoltam, hogy látott-e valami szokatlant, nagy autókat,

idegeneket, de azt válaszolta, hogy semmit. Megkerültem az épületet, valaha szebb időket láthatott, tekintélyes

méreteivel nemigen illett a kis falusi házikók közé. A kapun egy plakát a bányászati múzeum kiállítására invitált.

Benyitottam. Tettem egy kört odabent. Szokatlan faborítás fedte a falakat és egy oltár körül bányászjelvények,

régmúlt idők tanúi néztek rám. Nagyapámnak biztosan megható lett volna a bányászok „templomába" érkezni,

nekem viszont egyáltalán nem dobogtatta meg a szívemet. Csüggedten fordultam meg, és mivel egyetlen lelket

sem láttam, készülődtem, hogy visszamenjek a kocsimhoz. Már a lépcsőkön álltam, amikor egy asszony érkezett.

Megszólítottam.

- Tessék mondani, van itt a faluban valaki, aki ismeri még a bányát, meg ennek a múzeumnak a történetét?

- A, nincsen itt már senki se, Sopronban, ott talán igen. Turista?

- Hát, mondjuk úgy, hogy keresek valamit.

- Van nekünk egy Fekete Madonnánk. Azt keresi mindenki.

- Nem, én inkább egy bányászt keresnék.

- Nem, aranyos. Régen nem foglalkozik itt már senki sem avval.

- Érdekes, hogy mégis jó szerencsét kívánt nekem az egyik kissrác.

- Melyik az? - kérdezte a néni, én pedig mellé léptem. Marci és pár gyerek most is odalent rohangált a parkoló

mellett.

- Az ott, a csíkos pólóban.

- Ja! Hát az az öreg Benedek unokája. Az tényleg bányász volt, de nem normális már. Igaz, még most is kijár

a hegyre, de az esze már nincs a helyén, pár éve agyvérzése is volt, de túlélte.

- Hm. Köszönöm szépen, minden jót. Visszasétáltam a kocsihoz. Marci pár perc múlva megszólított.

- Na, felhívtad már? -Kit?

- Hát a lányt, akinek elcseszted a dolgát.

- Hé, te mindig ilyen csúnyán beszélsz?

- Naná! Tudok ennél ocsmányabb szavakat is.

- Azt nem kétlem.

- Szóval nem.

- Segíthetnél nekem. A nagyapáddal kellene beszélnem.

- Na, abban nem lesz köszönet!

- Segítesz vagy nem?

- Nem garantálom, hogy szóba áll veled. Egy jégkrém, ha mégis.

- Legyen mindenkinek egy! És mondd meg a haverjaidnak, ha látnak idegeneket nagy autóval, azonnal

szóljanak nekem. Rendben?

- Persze!

A falu kanyargós utcáin mentünk végig. Egészen az erdő közelében, egy meglehetősen elhanyagolt ház előtt

Marci intett, hogy álljak a kerítés mellé. A kertkapu szinte egy szegen lógott, Marci előreszaladt. Az öregember

bent üldögélt a félhomályban. A fiú valamit súgott a fülébe, és kiszaladt.

- Jó napot, jó szerencsét!

Biccentésféle volt a válasz, még csak rám sem nézett.

- Úgy tudom, hogy valamikor bányász volt, és segítséget szeretnék kérni. Itt a környéken dolgozott?

Elveszítettem egy térképet, és valahogy oda szeretnék találni egy helyre.

Semmi reakció. Vártam. Lassan hozzászokott a szemem a fény hiányához. A falhoz léptem, néhány régi, poros

fotó díszítette a kopott, ügyetlenül lefestett falakat. A sarokban konyha, háziasszonynak nyoma sem volt. Az

egyik képen bányászok álltak a tárna bejáratánál, nagy csoport erős férfi; ha az életem múlt volna rajta, sem

ismerném fel ezek között Marci nagyapját. Nem akartam tovább faggatózni. Lemondóan lehuppantam egy

székre, kibámultam az ablakon. Csend volt. Nemsokára hallottam, ahogy becsapódik a csomagtartó ajtaja, és

komoly arccal megjelenik az ajtóban egy kis ember sziluettje. Fején vájársisak, kezében hegymászócsákány, a

vállán átvetve pedig egy tekercs kötél. Marci súlyos léptekkel betrappolt, és ledobta magát a harmadik székre.

Még az arcát is bekente valamivel, a csákányt a padlóra csapta.

- De egy elcseszett napom volt! - és hangosan felröhögött. - így volt, ugye, papa?

Az öreg csak bólintott. Levette a fiú fejéről a sisakot, belenézett és megtapogatta a béléses részt.

- Hát ezt meg honnan szerezted?

- Péteré. Tele van a kocsija csupa drága felszereléssel.

- A nagyapámé volt. A mecseki szénbányáknál dolgozott -mondtam sietve.

- Látom. Nem segíthetek, menjen innen.

- Kérem! Tegnap elloptak tőlem egy régi térképet.

- Hm - kifejezéstelen arccal nézett rám.

- Ezen fontos információk lehettek. Egy náci jelvény volt rajta, meg egy szó, hogy aurum.

- Arany - morogta az öreg.

- Bányásztak itt valaha aranyat?

A férfi csak legyintett válasz helyett. Marci szólt közbe:

- Papa, és az aranyos vonat?

- Aranyvonat az, te!

- Valahol itt volt, Brennberg környékén?

- Papa, papa, az aranyvonatról mesélj, kérlek! - Marci lelkendezve karolta át nagyapja nyakát.

Az öreg már talpon volt, egészen közel állt meg hozzám.

- Mit tud maga az aranyvonatról?

- Bevallom, semmit. Nincs itt már semmi, mese az egész.

- Láttam a térképet, ami nyilván az utat vagy a helyet adta meg, de mondom, tegnap ellopták tőlem. Valakinek

fontos, tehát mégis kell, hogy legyen itt valami!

Az öreg bányász láthatóan tétovázott, hogy belekezdjen-e a mondanivalójába, de unokája lelkesedése meg

talán az én sisakom kimozdították a holtpontról.

- Rég elvitték innen. Hatvan év alatt megtaláltam volna, ha valóban itt hagyták. Nézze, ötvenegyben nem

azért zárták be a bányát, mert kimerült a készlet. Valaki tudta, hogy Szálasiék meghamisították az aranyvonat

papírjait, és a hiányzó több száz kilónyi aranytömbbel nem hagyták el az országot. A legnyugatibb pontig hozta

el a vonat a Nemzeti Bankból az ország egész aranytartalékát meg a koronázási ékszereket. Itt Brennbergben állt

a szerelvény hetekig. Láttam. Éjjel-nappal őrizték a nyilasok.

- Itt rejtették volna el?

- Azt beszélik.

- És mi történt azóta?

— A háború után mindenki a betevő falatért gürcölt, aztán ötvenhat után a Kádárék megint megnyitották a

bányát, de csak pár hónapra. Az ürügy megvolt, kerestek, kutattak, de senki nem talált itt semmit. Az osztrákok

is tudhattak róla, rettenetesen figyeltek minden mozgást.

- Talán nem tudták, hogy hol kell keresni! - gondolkodtam hangosan.

- Hát nem! Senkinek nem sikerült.

- Tessék várni! - szaladtam a kocsihoz, az Ausztriában vásárolt könyvet bevittem a házba. - Ennyire

emlékeztem a náci fejléces papírból - tettem az asztalra az emlékezetből lerajzolt vázlatot.

Némán nézegette az egykori bányász a lapot, elforgatta, majd csalódottan kiment.

- Tudod, én is bányász akartam volna lenni. De a papa megtiltotta, még beszélnem sem szabad róla.

Aranybányász leszek Ausztráliában. Szerinted lehetek? — Marci reménykedve várta a válaszomat, de én csak a

térképre tudtam gondolni.

Hamarosan visszajött az öreg, nagy halom régi, megsárgult barna rajzzal, térképekkel.

- Hogy is került magához az a lap?

- Sajnálom, de egy hölgynek megígértem, hogy nem beszélek róla az égvilágon senkinek.

- Amit lerajzolt, nem elég, keressen ezek között hasonlót, hátha beugrik még valami arról az úgynevezett

térképről!

Elmerültünk a régi papírok között, a fiú kiszaladt az udvarra, bányászt játszott. Egyre reménytelenebbnek

éreztem a keresést. Nyilván azért volt két térkép a borítékban, mert az egyik csak a másikkal nyer értelmet. Arra

viszont nem emlékeztem, hogy a nagyobb térképen megjelöltek-e valamilyen pontot, amire a bányarajz

vonatkozhatott. Végre a kezembe akadt egy jelentéktelen sárga papír, amin hasonló apró számok és betűk

sorakoztak a lap alján. A könyv mellé tettem, igen, hasonló jelrendszere volt.

- No, mi az?

- Ilyesmi volt. Ez nem térkép... akkor meg mi a fene lehet?

- Az egy felszín alatti műszaki akna vázlata. Azt mondja, hogy ilyen volt az is?

- Igen, bár egész más sűrűségű vonalak voltak rajta, de ilyen jellegű volt. A többi egyáltalán nem hasonlít rá.

- Akkor ennyi. Ezt a tárnák kialakításánál használták, pontos hely híján képtelenség a felszínről megtalálni.

- Sejtem, azért volt a borítékban a másik lap, azon lehetett a bejárat elhelyezkedése.

- És?

- Egyetlenegyszer néztem rá, nem jegyeztem meg semmilyen bejelölést rajta. Ennyi. - Lehajtottam a fejemet,

nincs tovább.

- Akkor ennek annyi! - zárta le a témát velősen az öregember.

Odakint lassan már sötétedett, az autóm mellett álltam, Marci és a nagypapája kikísértek. Feladtuk, ennyi

információból nem lehetett közelebb jutni az arany rejtekhelyéhez, meg kellett várnom Zsófiát. Az erdőbe vezető

úton egy nagyobb terepjáró ereszkedett le. Marci mutatta, hogy az ilyen kipufogó tetszik neki, amelynek a

kéménye a fülke mögött függőlegesen emelkedik ki. A kocsiban egy ismerős erdész lehetett, lelassított, amikor

hozzánk ért.

- Marci, bírod még nagyapádat, ad-e rendesen enni neked? - hajolt ki az ablakon nevetve.

- Dehogy ad! - vágta rá a fiú. - Mikor viszel éjszakai lesre? Megígérted!

- Meg-meg! Ma éjszaka is micsoda vircsaftot csaptak azok a geológusok. Kár lett volna kiülni. Láttad volna

azoknak az autóját! Ügy csillogott reggel a kipufogó kéménye a napon, hogy egészen elvakította az embert.

- És ott vannak még?

- Dehogy, még reggel el is hajtottak. Este jöttek, éjjel túrták a földet, reggel meg leléptek.

- Hol volt ez pontosan? - kérdezte most már izgatottan a néhai vájár.

- Hát, a Heléna-akna felé, volt ott régen valami próbatárna, de sose használták, tudja, ugye, Benedek bácsi!

- Tudom, hogyne tudnám.

- Na, adj isten! - és továbbhajtott a falu felé.

Az öreg szó nélkül becammogott a házba, majd gumicsizmába és zubbonyba öltözve jött vissza, és szó nélkül

beült az autóm anyósülésére. Marcit hátulra ültettem, és izgatottan elindultam az öregúr által mutatott úton.

A traktorra méretezett kerekeknek még hasznát is vettem a nehéz terepen: itt többnyire csak traktorok járják az

erdei utakat. Szinte sötét volt, mire Benedek bácsi megálljt intett. A reflektort égve hagytam. Nem volt nehéz

megtalálni a csapást, amit más nehéz járművek mélyítettek ki. Egy kiirtott bozótosnál álltunk meg, a

domboldalban gerendákkal kitámasztott sötét járat látszott. Még befelé is folytatódott egy keréknyom, valami

kisebb járműé lehetett. Zseblámpával világítva mentem elöl, Marci a nagyapja kezébe kapaszkodva követett. A

járat egyre szűkült, és nem tűnt biztonságosnak, a jármű nyoma is eltűnt, a talaj már kemény volt.

- Nincs értelme itt tovább bóklászni, ha kerestek valamit, nyilván meg is találták.

- Különben nem tűntek volna el - fejeztem be az öreg mondatát.

- Ha kíváncsi, jöjjünk vissza holnap, de fölszereléssel együtt.

- Én is szeretnék kincset keresni, papa, ugye megengeded! Marci alig fért a bőrébe, amit teljesen meg is

értettem.

Ahogy kifelé tartottunk, egy oldalágban újra megláttam a guminyomot. Bevilágítottam. Apró dolgok fénylettek a

földön. Odamentem; csikkek, rágógumis papírok hevertek lent. Majd az egyik mélyedésben egy kicsit

összegyűrt lapot pillantottam meg. Lehajoltam, persze az a papírlap volt, amit a borítékban találtam, és amit

olyan nagy buzgalommal próbáltam rekonstruálni.

- Hát azok voltak itt! Ez az a papír, amiről beszéltem.

- Nyilván - az öreg lehangolt volt.

- Papa, elvitték a kincsedet? A rohadt anyjukat!

- Marci!

- De ez a te bányád volt, a te hegyed!

- Mindegy már, na! Csak azt kívánom, hogy az a sok arany balszerencsét hozzon rájuk! Legyenek átkozottak!

- horkant fel.

- Jöjjön, aludjon nálunk — fordult hozzám.

- Köszönöm, egy éjszakát úgyis kihagytam.

- Minek autózna, ilyen késői órán!

Elfogadtam a meghívást. A falusi házból még felhívtam mobilon az ügyvéd urat azzal, hogy ugyan

megtaláltam a rejtekhelyet, de valaki megelőzött. Holnap még körülnézek a járatokban, de nem számítok semmi

eredményre.

Reggel, úgy képzeltem, majd kakaskukorékolásra meg ma-dárcsicsergésre fogok ébredni. Nem így történt.

Autódudálás hallatszott - a szoba-konyhás lakás falánál lévő régi heverőn töltöttem az éjszakát. Olyan volt,

mintha közvetlenül az ablak alatt nyomkodná valaki a dudáját.

- Ki lehet ilyen állat! - nyögtem fel.

- Rossz helyen parkolok talán? Marci! - de nem is kellett szólítanom, mert már szaladt is le a padlástérbe

vezető vékony lépcsőkön.

- Péter, ő van itt!

- Kicsoda?

- A lány, a szerelmed!

- Hogy? Nekem...

Megint felharsant az éktelen dudaszó: Tútúúúúúúúú! Marci az ajtóban állva nézett kifelé.

- Tényleg jól néz ki, öregem!

- Marci! Légyszi, mondd meg neki, hogy csak felöltözöm és...

- Késő - mondta a fiú, majd behátrált. A nagypapa ágya üres volt, az öreg már rég fölkelhetett. Az ajtó

napfénytől elárasztott keretébe egy fekete alak lépett. Alakját körbefolyta a fény, mintha csak sugárzó arany

lebegné körbe, akár egy angyalt.

- Csókolom! - habogta Marci.

- Péter, az istenit! Hajtok, mint egy ámokfutó, folyamatosan hívom, de még annyi esze sincs, hogy

bekapcsolja a telefonját!

- Magának is szép jó reggelt, Zsófia! Én nem gondoltam, hogy reggel...

- Elemértől tudom, hogy ellopták a térképeket, amiket letétben hagyott az apám. Nem látta, ki volt az?

- Sajnálom, csak egy biciklist láttam, na meg a sofőrt, aki elhúzta a kocsimat.

- És a rendőrök?

- Azokat egyáltalán nem érdekelte a dolog.

- A francba! - Zsófi nagyon dühös volt. Szikrázott a szeme. - Pont egy ilyen balfékre kellett bíznom! -

folytatta.

Közben az ágy szélén ültem és kábán néztem. Valahogy jólesett volna érezni, hogy megint csak álmodom

ezeket a kellemetlen pillanatokat.

- Nem is érdekli, hogy megtaláltuk az arany rejtekhelyét? -vetettem közbe.

- Micsoda? Milyen aranyét?

- Jó kis örökös maga! Nem is tudott az aranyvonatról?

- Tudok, de apámnak mi köze lett volna hozzá? Az egy második világháborús történet.

- Csak annyi, hogy a professzor úr megtalálta a rejtekhely térképeit.

- Ezt nem hiszem el! Erről semmit sem tudok.

- De úgy látszik, más igen. Különben most nem lennénk itt.

- Akkor mire vár?!

- Csak arra, hogy megkérjen.

Zsófia mérlegelte a helyzetet, láthatóan nagyon felhúzta magát, és ebben én sajnos főszerepet játszottam.

Zsófia most Marcihoz fordult, és a vállánál megfogva finoman kifelé terelte a szoba-konyhából. Még hallottam,

ahogy útbaigazítást kér tőle.

- Ugye, te ismered az utat a rejtekhelyre?

- Persze, tegnap már jártunk ott. Csak tetszik menni felfelé ezen az úton, és az erdő...

Befejeztem az öltözködést, és felkaptam a hátizsákom. Valóban elfelejtettem, hogy az ügyvéd úr megígérte,

kihozza Zsófiát, amint lehetséges. Ezek szerint érti a dolgát. Marci vigyorogva jött vissza, majd ott téblábolt

körülöttem. Leste minden mozdulatomat.

- Te mázlista vagy! Ez a Zsófi több mint csinos!

- Gondolod? Nagyapád hol lehet?

- Ö hajnalban kel, szerintem rég kikerekezett.

- Hová?

- Hát oda!

- Akkor Zsófi megtalálja, én meg hazamegyek. Ennyi volt.

- Lehetetlen! — Hirtelen komoly lett a fiú arca.

- Dehogy lehetetlen. Csak elindítom az autómat, és hazáig meg sem állok.

- Zsófi autója nem tud az erdei úton fölmenni.

- Van lába, hát majd odasétál.

- Segítsünk neki! Légyszi! Péter!

Latolgattam egy kis ideig, hogy mit tegyek. A fiú elszántsága meghatott. Vajon ennyi évesen még bennem is

minden kérdésre egyértelműek voltak a válaszok? Ha már úgyis ott voltam, tényleg nem nagy dolog segíteni a

kisasszonynak, bár megbántott a reggeli kirohanásával. Elszántam magam, intettem Marcinak, hogy szálljon be

előre, és mi is az erdei útra hajtottunk.

Zsófi a saját kis városi autója kormányánál ült, a mély, erdei úton már keresztbe is fordult, és láthatóan

elakadt. Pár méterre tőle megálltunk, néztem a szélvédőn át, reméltem, hogy ő fogja kérni a segítségem.

Marci meg is jegyezte:

- Nem kéne szólnod neki?

- Hogy üljön át? Majd ha kéri!

- Te tudod. Csak meg ne sértődjön.

- Ugyan, az egész küldetést elcsesztem már. Ennél jobban nem fog utálni.

- Ezt egy nőnél sose tudhatod!

- Úgy látom, sokat tanultál a bátyádtól.

- Nem, ezt a húgomtól tudom.

- Aha, így már mindent értek.

Zsófi kipattant az autójából, körbejárta, majd hozzánk lépett.

- Csak én látom úgy, hogy fennakadtam?

- Nem, mi is látjuk - kacsintottam Marcira.

- És leesne a nem létező gyűrű az ujjáról, ha segítene?

- Ha megkérne rá, talán nem.

Zsófi sóhajtott egy hatalmasat, majd felém sem nézve mondta: - Kérem!

Kiszálltunk, alig kellett tolni rajta egy keveset, és máris átjutott a mély keréknyomon, aztán oldalra parkolt a

fűbe. Zsófi egy hatalmas hátizsákkal a vállán közeledett felénk. Bedobta a mögöttem lévő ülésre, majd beszállt

Marci mögé.

Meg kell hagyni, jól állt neki a talpig feketéből összeállított szerelés. Nem bőrruha volt, de kiemelte az alakját,

amit jól mért fel Marci barátocskám. Több mint csinos. Haja lófarokba összefogva, a sminkje diszkrét. Lehet,

hogy ő másképp képzelte a kutatást az atyai öröksége után, mint én. Itt, az isten háta mögötti egykori

bányászfaluban ugyan ki fogja értékelni a megjelenését?

- Elmondaná majd részletesen, hogyan sikerült megválnia a térképtől?

- Sajnálom. Egyszerűen kilopták a kezemből.

- Képzelem! Jött, a kezében lobogtatva a Szálasiék aranyvonatának kincsét leíró térképet, majd valami

biciklis kölyök magára csengetett és kicsippentette az ujjai közül!

- Pont így történt. Baj?

- Ne szórakozzon velem! - csattant fel, mire én leállítottam a motort, bár még csupán az erdőben tartottunk.

Hátrafordultam, hogy Zsófi szemébe mondhassam:

- Emlékszik még? Lesittelték, mert az apja elleni gyilkossággal gyanúsítják, ráadásul két másik kollégájuk is

odaveszett. Először engem jelentett fel, hogy én vagyok a felelős az apja meg a kollégái haláláért, utána viszont

megkért, hogy segítsek, amire én nem tudtam nemet mondani. Sem titkosrendőr nem vagyok, sem sírrabló, sem

gengszter. Egy közönséges geológus vagyok, aki mellesleg 15 éve barlangászkodik. Kipróbáltam néhány extrém

sportot, van búvároktatói vizsgám, tudok vitorlázni, soroljam? Mégis mit várt tőlem egy olyan helyzetben,

amiről semmi információm nincsen! - Ezúttal nem volt udvarias a hangom, de talán a szememből is kiolvashatott

némi feszültséget.

- Ügy tűnik, ma elfelejtett fogat mosni.

- Sajnálom, a szobapincér nem emlékeztetett rá! - Egymás arcába bámultunk.

- Hajlandó a helyszínre vinni?! Vagy menjek gyalog? Pillanatokig tartott csak, amíg egymás szemébe néztünk.

Ennyire elszánt tekintetet nőnél még nem láttam, de nem éreztem, hogy teljesen igaza volna a nekem tett

szemrehányások miatt. Alltam a pillantását, közben Marci figyelt minket és ő sietett a segítségemre azzal, hogy

elterelte a figyelmünket egymásról.

- Nagyapa már vár minket! Képzeld, Zsófi, tegnap este beszélgettünk vele. Csak karácsonykor szokott

beszélgetni a nagypapám. Mindig olyan szomorú, az összes barátai, a bányászok már mind meghaltak. -

Marcinak sikerült kicsit oldani a hangulatot.

Pár perc múlva megérkeztünk a föld alá vezető bejárathoz. Az öreg bányász biciklije ott állt egy fához

támasztva, biztosan ő is a járatok között keresgélt. Marcira bíztam a felszíni kapcsolattartást, kezébe nyomtam

egy adó-vevőt, elmagyaráztam neki, hogy mit tegyen és mit ne, ha valami történne. Zsófi a nagy hátizsákból

elővett egy kisebbet, majd elindultunk befelé. Először megmutattam, hogy hol találtuk meg az eldobott náci

rajzot, majd végiggyalogoltunk jó néhány, próbafúrásból maradt járatot. Ezúttal hallgattunk, úgy láttam, nagyon

koncentrál; minden elképzelhető zugba bevilágított, ahová lehetett, bemászott. De semmit sem találtunk.

- Időpocsékolásnak tűnik — jegyeztem meg végül.

- Gondolja?

- Igen, azt gondolom, hogy ha ez a maga öröksége volt, akkor tegyen feljelentést a rendőrségen. Ha meg

tényleg valami titkos kincs, akkor az elrablóhoz más nyomon kellene közelíteni, mert itt aligha találunk valamit.

- Briliáns logikája van, Péter.

Egymás arcába néztünk. Váratlanul elmosolyodott.

- Zavarja, hogy magázódunk? - folytatta.

- Igen, vagyis nekem jó így is. Mindegy.

- Rendben, Péter, akkor kérem, vezessen vissza a bejárathoz. — Toporgott, valóban zavarban lehetett. Nem

nagyon tudtam elképzelni, hogy mi járhat a fejében.

- Úgy érti, hogy nem találna ki innen?

-Úgy! -Jöjjön!

Nekem nem okozott nehézséget.

A sokéves rutinnak köszönhetően, amint egy terepen munkához látok, azonnal, szinte tudat alatt elkezdem

rögzíteni a mozgásom irányát, a kanyarokat. Legtöbb esetben ennek csupán időmegtakarítás volt az eredménye:

minél pontosabban érzem, hogy hol és hogyan helyezkedünk el egy kijárathoz vagy más fontos tájékozódási

ponthoz képest, annál kevesebbet kell térképet nézegetni, vagy iránytűt, esetleg tájolót használni. Valójában

nagyon is nyugtalanított az események alakulása, ám a Zsófi személye körüli megnevezhetetlen rejtély minden

addigi kihívásnál erősebben lekötött. Pár lépés után aztán rákérdeztem:

- Tudja már, hogy ki lehet a sárkány, akire az apja a végrendeletében célzott?

- Ki vagy mi? Ezt ne úgy képzelje el, mint egy konkrét személyt, akinek a homlokára van tetoválva egy

tűzokádó sárkány.

- Pedig valami ilyenről álmodtam.

- A sárkány lényegét kell megfogni!

- Mégis mi lenne az?

- Szóval, látott már sárkányt, el tudja képzelni, igaz?

- A ma reggelre gondol? Igen.

- Ha-ha. Mondjon egy példát, ami az eszébe jut.

- Süsü?

- Remek. írja le!

- Hát olyan kedves, bumfordi állat, nagy farokkal, amit folyton csóvál.

- Segítek. Szőrös?

- Nem, inkább pikkelyes.

- Úgy van.

- De sárkányok csak a mesékben vannak. Amit ebből komolyan tudnék venni, az legfeljebb egy T-rex

megkövesedett lenyomata.

- Gondolja, hogy a középkorban is ismerték azokat a leleteket?

- Ki van zárva.

- Bizony. A sárkány mégis egy létező alak, nevezzük jelképnek, tudja, szimbólum.

- Ertem. Az apja egy mitológiai sárkányra célzott?

- Igen. A sárkány a létezés négy alapelemét egyesítő erő szimbóluma. Pikkelyes, tehát remek úszó, a víz alatt

is tud élni. Tüzet okád, tehát a tüzet is uralja. Van szárnya, repülni is tud, tehát a levegőt is uralja. És a föld alatt

él.

- Barlangban, ugye? Tudtam.

- A négy elem egyikével sem győzhető le, gondoljon Szent Györgyre!

- Gondolok, de nem ugrik be.

- A lovas, lándzsás fickó, aki ledöfi a sárkányt.

- Persze, szóval meg kéne keresnünk Szent Györgyöt, majd becsengetünk a sárkányhoz, és kész.

Zsófi reménytelennek láthatta felvilágosításomat, mert rövid fejcsóválással lezárta ezt a témát. Nekem pedig

továbbra is hiányzott néhány láncszem, egyelőre se sárkány, se Szent György, se arany. Akkor mihez kezdjünk

most?

- Péter, elnézést kérek magától a reggeli viselkedésem miatt. Talán megérti, rohadt két napom volt odabent.

Apám halála nagyon felzaklatott, és tehetetlenül ültem abban a szűk, büdös fogdában. A legkiborítóbb az volt

benne, hogy csak a gondolataim voltak velem. Nem értem, miért történik mindez! Apám számított rám. Most

valami fontos küldetést bízott az én döntéseimre, és félek, hogy túl nagy ez a feladat. És köszönöm, hogy

megpróbálta.

- Igazán nincs mit, és én sajnálom a legjobban, hogy nem tudtam segíteni.

Lassan kiértünk a reggeli, napfényes erdei tisztásra. Mérhetetlen vágyat éreztem, hogy leheveredjek a fűbe,

még ha harmatos is. Marci és nagypapája békésen reggeliztek egy fatönkön ülve. Nem mondom, nekem is

jólesett volna már egy adag tojásrántotta. De Zsófiának erről is más volt az elképzelése.

- Látom, semmit sem találtak, ahogy én sem. Tartsanak velünk, van szalonna bőven — látott volna vendégül

Benedek bácsi.

- Köszönöm szépen, én nem kérek. Sietnem kell vissza - válaszolt a lány. Felvette a nagyba rejtett kicsi

hátizsákját.

- Viszlát! Köszönöm, hogy megpróbáltak segíteni! Minden jót! - Kezet fogtunk, hivatalosan, színpadiasan.

- Péter, amit tudott, azt megtette. Nyugi, az úton odatalálok a kocsimhoz, ennyi séta még jót is fog tenni.

- Khm. Akkor, viszlát, Zsófi! - hirtelen nem jutott eszembe semmi kimondható. Még utánaléptem, ahogy

elfordult tőlünk. Az Elemértől kapott kártyát és a százezer forintot szorongattam.

- Kérem, ezt adja vissza az ügyvéd úrnak, a pénzt pedig nem szolgáltam meg.

- Gondoltam - nézett a szemembe Zsófi, majd mivel nem reagáltam rá, rezzenéstelen arccal átvette tőlem, és a

hátizsákja külső zsebébe süllyesztette.

- Mit is? — kérdeztem rá mégis.

- Azt, hogy feladja. Hogy már az első akadálynál felteszi a kezeit. Talán még fél is.

- Ugyan, mitől félnék? — próbáltam magabiztosan elütni Zsófi kijelentésének élét.

- Azt csak maga tudja, de ennél azért nagyobb kitartásra számítottam volna egy... — nem fejezte be a

mondatot. Szomorú volt, nem is rám nézett, nem is az erdőre, vagy a tárna bejáratára. Inkább valahová befelé.

- Jó szerencsét! - mondtam nem nagy meggyőződéssel. Leültem én is egy rönkre. Marci adott kenyeret, paprikát

és szalonnát. Ettem pár falatot.

Az öreg bányász valahová a távolba nézett, Marci viszont nagyon is a közelbe. Zsófi távolodó alakját figyelte,

majd engem vizslatott.

- Nem is a barátnőd! -Nem.

- Nem is akarod, hogy az legyen?

- Tessék?

- Most elmegy. Miattad jött ide, te meg elengeded.

- Miattam?

- Mégse tetszik?

- Az apja miatt jött, vagyis az arany miatt... hosszú.

- Ha azt akarod, hogy a barátnőd legyen, akkor nem hagyhatod így elmenni!

- Lehet. -És?

- Nem tudom, hogy mit akarok. Nagyon zűrös, lehet, hogy köze van egy gyilkossághoz.

- Kizárt — szólt közbe a nagyapa is.

- Hogyhogy?

- Belenéztünk a csomagjába és...

- Micsoda! Kiforgatták egy idegen személyes holmiját?

- Csak tájékozódtunk, a maga érdekében! - fejezte be az öreg. Marci mesélt tovább.

- Volt ott egy levél, amit az apjához címzett, de gondolom, még nem tudta átadni.

- Az apját valaki megölte, mi is majdnem ott maradtunk — egészítettem ki.

- Akkor már nem is fogja kézbesíteni azt a levelet - morogta az öreg, majd csend lett pár pillanatra.

- Mi volt a levélben? — kérdeztem meg végre.

- Sok szeretet, meg hála, amit az apja iránt érez, de amit elmondani nem tudott neki.

- És?

- Meg az is, hogy nem folytatja tovább a munkát az apja intézetében. Önálló életet és kutatást akar, nem

szeretne az apján tovább élősködni. Ez nem úgy hangzik, mint egy pénzhajhász gyilkos üzenete - állapította meg

a bányász.

- Nem. Most, hogy elveszítette az apját, fontos lehetsz neki — folytatta Marci, lassan, óvatosan fűzve egymás

után a szavakat.

- Honnan tudod ezt, Marci?

- Én is elveszítettem az apámat, onnan.

- Sajnálom.

- Hagyjuk! Csak azt ígérd meg, ha mégis megtaláljátok a kincset, akkor hozol nekem belőle egy kis darabot.

Csak egy icipicit. Tudod, emlékbe!

- Megígérem!

- Induljon, Péter! Nehogy az autópályáig kelljen üldöznie azt a leányt! — szólalt meg Benedek bácsi ismét.

Kezet ráztunk, Marci úgy mosolygott, akár egy felnőtt, mint a sokat tapasztalt nagyapja.

- És jössz még öt jégkrémmel is! Nehogy elfelejtsd!

- Csokis vagy vaníliás legyen? - kérdeztem vissza.

- Egyik se, citromos-kivis!

- Nem bánom - intettem még, majd a terepjáróval ki tolattam a földútra és beletapostam a gázba; ha így kell

lennie, akkor lássuk, mit tartogat még ez a Zsófi nekem.

Közel éreztem magamhoz a kissrácot, ki tudja, talán hasonló lehettem én is. Valamikor. Régen. Mintha már

semmi közünk nem lenne egykori múltunkhoz, egykori énünkhöz.

Épp indult már a kisautó Zsófival, amikor mellé értem a terepjáróval. Kikiabáltam az ablakon keresztül:

- Megiszik velem egy kávét?

- Miért pont magával?

- Miért ne!

- Na, menjen előre! Semmi kedvem eltévedni.

A kocsmához hajtottunk, csak remélhettem, hogy kinyitott már, nem hittem, hogy a helybéliek odajárnak

komplett reggelit fogyasztani. Nyitva volt, bár ha a reggelihez tartozik a pálinka, akkor nem is tévedtem. Kávét

kértem Zsófinak, magamnak pedig teát.

- Megfelel?

- Mit gondol, a fogdában megkérdezték, hogy megfelel?

- Nyilván nem.

- Nyilván.

- Gyávának tart?

- Nem bántani akartam azzal, hogy azt mondtam, fél.

- Nem is tudna - vágtam rá, de erről egyáltalán nem voltam meggyőződve. Zsófi megint pókerarccal nézett el

mellettem. Nem tűnt jó témának, ennél azért hosszabb beszélgetést terveztem.

- Van sejtése, hogy kik előzhettek meg, kik lopták el a térképet?

Nem válaszolt. Szürcsölte a kávét és a poharába meredt. Vártam. Barna haja egyszerűen hátrafogva. Lassan

kezdett beszélni, mintha nehezére esne megformálni a szavakat.

- A temetés, vagy nevezzük szertartásnak, a hétvégén lesz, vasárnap. Apám nem így képzelte. Semmit nem

hagyott félbe. Utálta a hanyagságot, az érdektelenséget, a közömbösséget. Sok dolgom lesz. De ez csak álca, a

külső. Én tudom, hogy milyen volt valójában. Dolgavégezetlenül távozott.

- Hallottam, amikor nyilatkozott róla.

- Nekem kell a végére járnom. Tudja, a követségen keresztül küldtek egy EU-s szakértőt, aki tegnap került elő

egy vidéki szállodából. Valaki kedvesen leitatta és így ugorhatott be a helyére az a Sarkadi, vagy Steve, vagy

Stefan Drachner.

- Akire velünk együtt rászakadt a barlang.

- Az. És aki másnap megjelent Elemér bácsinál a meghatalmazással, majd a rendőrségen volt szíves

befeketíteni engem.

- Nagyon tudja, hogy mit akar.

- A vicc az, hogy másnak nem lehet köze apám végrendeletéhez, csak anyámnak. De anyám

elmegyógyintézetben van.

- Akkor nem adhatott meghatalmazást.

- Nem. Viszont a meghatalmazás kifogástalan volt, svájci közjegyző előtt készült Sarkadi nevére. Aznap,

amikor apám meghalt.

- Ügy tűnik, hogy Sarkadi benne van.

- Egyértelmű. De nem ez aggaszt, hanem az, hogy miképpen adhatott anyám meghatalmazást. Nem tudok

róla, hogy meggyógyult volna.

- Vagy eltitkolták.

- Ugyan ki, az apám?

- Én nem tudom. Mikor látta utoljára?

- Anyámat? Több mint tíz éve. Akkor Ausztriában volt, csak távolról láthattam. Egy tolókocsiban ült, feje

félrenyaklott, a haja fehér volt, az arca, mint egy múmiáé, szinte élettelen.

- Nem is élt magukkal?

- Nem, a születésemnél történt valami. A részleteket sosem mondták meg. Akkor került zárt intézetbe. Az

anyám számomra halott volt.

Hallgattam, valami szorongató érzés kúszott egyre feljebb bennem. Eleinte csak a hasam, a gyomrom

környéke sajgott, majd feljebb lopakodott az érzés. Végül egészen rám telepedett, mintha még mindig a

barlangban ránk szakadt kövek szaga és a sűrű porfelhő kaparná a torkomat.

A közeli erdő harsányzöld tömegét bámultam. Milyen megnyugtató. Milyen magától értetődő. Mit

mondhatnék neki? Itt ül mellettem egy lány, akinek több problémája van most, mint amennyi nekem valaha az

életben lehet — legalábbis ezt remélem.

- Ha ez a Sarkadi benne van, talán őt kéne megtalálni! -mondtam.

- Nagy ötlet, mit tudunk bizonyítani? Hogy illetéktelenül részt vett egy régészeti programban?

- És az arany? Ha igaz, hogy több száz kilónyi aranyat vittek el, akkor annak kell, hogy nyoma maradjon.

- Valahol piacra dobják, vagy akár külföldre viszik. Esélytelen.

- A rendőrség miatt nem aggódik? Mégiscsak gyanúsított -latolgattam.

- Elemér bácsiban bízom, mellesleg ártatlan vagyok. Mit tehetnék még?

- Nem is tudom.

- Kell, hogy legyen még valamilyen nyom. Apám nem bízott semmit a véletlenre. Rá kell jönnöm, hogy mi a

következő lépés.

- Látogassuk meg az édesanyját!

- Nem hagyhatom el az országot. Azt is be kellett jelentenem, hogy Sopronba jövök. Ha nem tartom be,

elfogatóparancsot adnak ki ellenem, és akkor csücsülhetek, egészen a nyomozás végéig.

- Az a rendőr nem látszott jóindulatúnak.

- A Pusztai? Hát nem. Egy alattomos disznó.

Amikor kimentünk a kocsikhoz, Zsófi felhívta az ügyvéd urat. Röviden elmondta, hogy itt, Brennbergben

kudarcba fulladt az akciónk, nincs nyom, nincs elkövető. Majd hallgatott és bólogatott.

- Elemér bácsi nagyon precíz. A svájci meghatalmazás valódi, ellenőriztette egy kinti kollégájával az

adatokat. Lekérte és most kapta meg faxon az osztrákok zárójelentését, amely szerint anyám, Szilágyi Izabella

további kezelése az intézetükben nem indokolt.

- Tehát kiengedték, de akkor hol van most?

- Nem ez az érdekes. Tudja, mikor történt ez? - Nem.

- Közel tizenöt éve.

- Amikor ön látta, akkor már nem is lehetett ott?

- Pontosan. Akkor kit mutattak meg nekem?

- Vagy az még érdekesebb, hogy ki nem akarta, hogy találkozzon az édesanyjával.

- Már semmit sem értek!

- Meg kell találnunk!

- Elemér bácsi is azt mondta, már keresteti, több néven is szerepelhet. A lánykori nevén vagy a németesített

intézeti nevén.

- Nem lesz egyszerű.

- Ha nem akarja, hogy megtaláljuk, akkor nem. Ráadásul holnap még egy szimpóziumra is el kellene

mennem. Apám szerveztette meg az intézettel, de a kollégája, Tibor, akivel tartották volna, szintén a kövek alatt

végezte.

- De hát ez vis maior, nem lehet lemondani? - kérdeztem naivan.

- Lehetetlen, fél éve egyeztetjük az időpontot, csupa nagykutya hivatalos rá, nemzetközi tekintélyek,

diplomaták, püspökök, érsekek. Jog szerint én vagyok a helyettes, nekem kellene képviselnem az intézetet.

Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam segíteni. Fogalmam sem volt, hogyan tovább. Csak tébláboltam

ott, miközben Zsófi beült a kocsijába és telefonált. Mikor befejezte, kicsit nyugodtabbnak tűnt.

- Úgy láttam, kedves emberekre talált - mondta némi iróniával.

- Marcira gondol, meg a nagyapjára?

- Igen. Mit mondtak magának, hogy utánam jött?

- Oö, semmit.

- Nem vagyok hülye.

- Hát csak annyit, hogy ne engedjem elmenni.

- Nem enged?

- Nem. Vagyis dehogynem.

- Igen?

- Nem tudom. Amióta újraélesztettem, olyan érzésem van, mintha nagyon közel kerültünk volna egymáshoz.

Mintha nagyon régóta ismerném. De közben, amikor itt van, akkor ez egyáltalán nem ilyen egyszerű.

- Nem értem.

- Én sem. Ha tudok, szívesen segítek, de félek, hogy nem én vagyok a maga embere. Nem ismerem a

történelmet, nem tudok több nyelven kommunikálni, nem vagyok egy James Bond-típus.

- Észrevettem.

- Van épp elég problémája, nem nehezíteném tovább a dolgát.

- Nem gondolja, hogy épp megkönnyítené?

- Hogyan?

- Ha van kinek megfogalmazni egy-egy kérdést, ha van valaki, akivel megoszthatom a terhet, az már

önmagában segítség. Érezze annak, aminek akarja, de nekem az.

- Mi legyen?

- Tartson velem!

- De van egy feltételem.

- Csak egy?

- Igen. Megígértem Marcinak, hogy hozok neki egy darabot a kincsből.

- Az aranyból? Hát persze, akár egy egész rudat is hozhat!

- De adakozó!

- Ami nem az enyém, abból bármikor szívesen - nevetett, és láthatólag nem gondolta komolyan az ígéret

betartását.

Csupán az volt kétséges számomra, hogy azért nem, mert nem bízott a sikerünkben, vagy azért nem, mert esze

ágában sem volt osztozkodni. Vagy ami ezeknél is rosszabb, hogy Zsófi egészen másban látta küldetésünk

megoldását, nem az aranyrudak megtalálásában.

Beszálltunk az autóinkba, és elindultunk. Az út Sopron városáig kellemes volt, erdők között kanyarogva vitt, a

reggeli napfényben a zöld különböző árnyalatai csodálatos látványt nyújtottak. Nem sok esélyt láttam arra, hogy

megtalálhatjuk az aranyszállítmányt. Zsófi jelenléte és magabiztossága viszont nagyon is inspirált. A kocsiban is

az adó-vevőket használtuk, így könnyen és ingyen kommunikálhattunk. Zsófi kezdte.

- Csak keletre és délre mehettek, ha nem akarták egyből a határon átcsempészni a cuccot.

- Az bizony kockázatos volna.

- Ketten vagyunk. Mehetnénk külön is, magának melyik irány a szimpatikus?

- De ha külön vagyunk, akkor nem oszthatja meg velem, tudja...

- Ja, a terhek. Igaz — Zsófi kicsit hallgatott, majd újra recsegni kezdett az adó-vevő.

- Menjen kelet felé, én délnek indulok. Ha szükséges, tudja a számomat.

- Tudom.

- Rendben. Ott lesz egy benzinkút, álljunk meg! -Oké!

Befordultunk a kúthoz, tankoltam, Zsófi pedig a kis boltban vásárolt valamit. Már fizettünk, amikor odakint

két fekete furgon hajtott el, az oldalukon vörös színnel festett sárkány virított. Zsófi rám bámult, aztán futott is az

autójához.

- Igyekezzen! Látta ezeket?

- Láttam, és?

- És mit is keresünk?

- Sarkadit! Egy nagy aranyszállító kamiont. Mi tudom én!

- Meg a sárkányt!

Sopron mellett voltunk, a főúton, Ausztria irányából jött a két jármű, egyelőre nem láttam be, hogy mi érdekes

lehet bennük. Szóvá is tettem.

- Zsófi, én értem, hogy ezeken van sárkányos matrica, de nem kevés ez ahhoz, hogy köze legyen a mi

feladványunkhoz?

- Hülyeség?

- Lehet, hogy csak kínai tornacipőket szállítanak.

- Nem hinném!

- Nem is abba az irányba haladnak, ezeknél már nem lehet az arany!

- Nem!

- Akkor meg miért is követjük őket?

- Tud jobbat? -Hát...

- Akkor válasszon gyorsan, különváltak!

- Enyém a második.

- Rendben, én követem a dél felé kanyarodét.

- Bármi történik, hívjuk egymást!

- Jó szerencsét!

- Többet ne kívánjon nekem jó szerencsét, mert még ráfázunk!

Léka

Követtem a fekete furgont. Nem nehezítette meg a dolgom, egyenletes tempóban haladt, nem sietett. Néha

közénk engedtem más kocsikat is, hogy ne legyek feltűnő. Nem tűnt nagy kihívásnak ez a feladat, sőt

kifejezetten unalmas volt. A jármű nem a legrövidebb utat választotta, ha az autópályára akart eljutni. Többször

is mellékutakra kanyarodott, majd újra visszatért a főútvonalra. Lehet, hogy máris észrevette volna, hogy

követem? A monoton vezetés közben azon tűnődtem, hogy a sors belekevert egy lány életébe. Az apja a rám

bízott kutatócsoportban életét veszítette, amiért ráadásul engem akart felelőssé tenni. Az anyját valahol külföldön

egy elmebetegeknek fenntartott intézményben kezelték, de rejtélyes módon eltűnt. És van itt egy fura alak, ez a

Sarkadi, aki ellopatta az autómat, Zsófi hagyatékára vadászik, és nem éppen gátlásos. Nekem meg az volna a

feladatom, hogy találjam meg őt vagy találjam meg az általa ellopott aranyat. A lány jelenlétében annyira

egyértelmű volt számomra, hogy segíteni akarok neki, de most egyre valószerűtlenebbnek tűnt az egész.

Fogalmam sem volt, hogy jól döntöttem-e, amikor nem hagytam lelépni. Abszurdnak és idegennek éreztem a

helyzetemet, egy könyvmoly, egy apuci kedvenc kislánya típusú ifjú történész hölgy megérzése miatt

zötykölődtem már lassan két órája az ismeretlen kisteherautó nyomában. Megvan a telefonszáma, szépen

hazaautózok, kialszom magam, és pár nap múlva majd kérek egy randit Zsófitól, meglátjuk, hátha eljön velem

egy moziba. Már az autópályára kanyarodó utat is elhagytuk, talán Győrben van dolga. Az egész városon

átautózott, majd az l-es főúton haladt tovább. Csak spórolni akar a matrica árával, és lehet, hogy tényleg kínai -

gondoltam, amikor meghallottam a lány hangját.

- Találtam valamit, jöjjön Kőszegre! A magáéval mi a helyzet? -Az autópálya helyett az l-es úton megyünk.

Gondolom,

Pestre igyekszik.

- Követi tovább?

- Döntsön maga!

- Jöjjön ide, egységben az erő!

- És mi van Kőszegen?

- Mikorra ér ide?

- Három óra alatt, kábé.

- Mi lenne, ha sietne, addig nem bírom ki!

- Pisiljen bátran nélkülem is.

- Ezt viccnek szánta?

- Bocs! Tudja, traktorgumikon futok, és 80 fölött szétrázza az agyamat.

- A mijét?

- Rossz a vonal?

- Akkor egyedül megyek át.

- Hová?

- Figyeljen jól! A lékai várban egy különös csapat vonult fel. Fekete kamionok, rajtuk vörös sárkány, valami

filmes cég.

- Mi közük hozzánk?

- Emlékszik, hogy a végrendeletben apám a sárkány alá-szállására figyelmeztet. Amikor megláttuk őket, erre

gondoltam. Itt megkérdeztem, és mindenki tudja, hogy filmesek forgatnak már egy hete a lékai várban, azért a

sok autó.

- Akkor sem értem.

- Ez az egyetlen egykori templomos vár, amely fennmaradt a XIII. századból. Jártam benne évekkel ezelőtt,

apám kutatott ott. Látnom kell, mi folyik a várban! Az egy különleges hely!

- Nem bánom, maga a főnök!

- Tudom. Nem mehetek át a határon...

- Én nem árulom be Pusztainak!

- Körülnézek ott. Valami azt súgja, hogy a sárkány nem véletlenül bukkant fel. Lockenhaust keresse a

térképen. A vár előtti parkolóban találkozunk, siessen!

- Repülök!

Megfordultam. Optimista volt a becslésem, még az enyémnél lassúbb járművek is voltak az úton. Teljesen

lezsibbadtam, mire a határ menti kisvároshoz értem. Kőszeg után a határ felé hajtottam, majd az osztrák oldalon

hamarosan feltűnt egy várkastélyt reklámozó tábla. Lassítottam, de a parkolóhoz vezető lejáró is zárva volt,

fekete korlátok torlaszolták el.

A település felé gurultam, és hamarosan parkoló autók mellé értem. Nem volt nehéz felismerni Zsófi színes kis

járművét, csak éppen ő nem volt sehol. Tettem egy kört, délután volt már, de gyalogosok sehol. Mintha kihalt

volna a falu. Egy félreeső helyen parkoltam. Sétáltam pár percig, de sehol senki nem mozgott. Zsófit tárcsáztam,

de nem volt elérhető. Kezdtem gyanakodni, nem tetszett ez az egész. Elemér bácsit is hívtam, tudott már

Lékáról, őt akkor hívta Zsófi, amikor itt járt, és arra készült, hogy bemegy a várba. Ezek szerint még nem tért

vissza. Összeraktam egy kisebb felszerelést a vízhatlan hátizsákba, lámpákat, kötelet, és egy erdőn átvágva

közelítettem meg a helyszínt. Gondoltam, hogy nem árt óvatosan és rejtve mozogni, hiszen okoztak már

meglepetést nekem az elmúlt napokban.

A fák árnyékából a parkolót határoló bozótoshoz egy nyílt gyepen kellett áthaladnom. Szemügyre vettem a

célpontot, az erődítményt, az egykori templomos várat. A középkori és az újabb korokból származó

hozzáépítések ellenére az egész építmény egységes, meggyőző egészt alkotott. Legmagasabb pontja egy négyzet

alaprajzú torony terasza lehetett. Piros-fehér csíkos sátortetőt lengetett odafent a délutáni szellő. Embereknek itt

sem láttam nyomát, de az épület és a parkoló körül fekete műanyag szalagot feszítettek ki. A vár falai

tekintélyesen magasodtak fölém. Sietve mentem a falak közelében, legalább az ablakokból nem láthattak meg.

Persze, elérhető magasságban semmilyen nyílás sem volt. Az egyetlen bejárat maga a főkapu lenne? Ott talán

nem kellene bekopognom. Csodálkoztam is a díszítésen, mert a kapu két oldalán jól megtermett szoboralakok

álltak őrt. Lándzsát tartottak a markukban, de pofájuk akár az ördögé, nem emberi, hanem démoni vigyort

sugárzott. Az egyikük lábánál egy szakállas ember levágott fejét véltem felismerni, míg a másiknál egy hosszú

hajú, inkább női arcra emlékeztető fej hevert. Az út felől autó közeledett, meglepetésemre Zsófi autója gurult

egyenesen a bejárathoz; már majdnem kiléptem a bokor mögül, amikor láttam, hogy nem is ő ül a volán mögött.

Ez a szenvtelen, szemüveges arc ismerős volt, talán ő vezette a terepjárómat elvontató teherautót is! A fűbe

hasaltam. A kocsi eltűnt a vár belsejében. Ez nagyon nem tetszett. Füleltem még, de semmi hangot nem

hallottam. Körbesiettem a várfal tövében, olyan helyet kerestem, ahol kis kockázattal tudnék bejutni, és főleg

észrevétlennek kellett maradnom. A déli oldalon aztán egy régi, könnyen megmászható részhez érkeztem. Addig

kapaszkodtam, míg el nem értem a peremet. Benéztem az udvarra, nem messze egy fekete kamion állt, vörös

Dragonfilms felirattal és imponáló, régi sárkányalakkal az oldalán. A sárkány egy kört formált, a hosszú,

elkeskenyedő farka visszakanyarodott egészen a fejéig és úgy zárta be a kört, hogy a saját nyakára tekeredett. így

első ránézésre nem találtam bizalomgerjesztőnek.

Bánatomra még csak egy külső falon jutottam át. Maga a vár valójában itt kezdődött, gyakorlatilag a tetőig

egyetlen függőleges felületet képezett a fal, amit néhány ablak tarkított csak. Beugrottam az udvarba, és meg

kellett találnom, hogy hol juthatnék be az épület belsejébe. Valaki kinyitotta a kamion rakterét és egy nagy ládát

húzott le, majd egy másik fekete pólós sráccal együtt felkapták és eltűntek vele a teherautó másik oldalán. Nem

volt mire várnom, odaszaladtam. A faajtó nyitva állt, de úgy tippeltem, hogy nem sokáig lesz meg ez a

lehetőségem. Beléptem. Szűk folyosó, majd lépcsősor látszott. Sietve indultam, nem nagyon volt ínyemre a

dolog. A lépcsőhöz értem, amikor fentről lépések dobogtak. Gyorsan a lépcső aljába, egy árnyékos mélyedésbe

lapultam. A rakodók ezek szerint nem túl messzire cipelik a holmikat. Vártam. Amint eltávolodtak, utánuk

indultam, a raktár ajtaja is nyitva állt, de én inkább felfelé mentem. Itt már világítás sem volt, reméltem, hogy jó

helyre jutottam. Mikor a lépcső tetejéhez értem, egy ajtóba ütköztem, amely elzárta a kijáratot, erre nincs tovább.

Felkapaszkodtam egy kis ablakba, amelyen keresztül a belső udvar egy részét jól láthattam. Zsófia kocsiját és

egy nagy szürke teherautót pillantottam meg. Érdekes módon a kipufogója kéménye fényes volt. Úgy tűnt, hogy

megtaláltuk a társaságot, amelyik megszerezte az aranyat. Csak azt nem tudtam, hogy mi lehet Zsófiával.

Mérlegeltem, hogy hívjam-e újból, de úgy éreztem, hogy kockázatos lenne. Ha minden rendben van vele, akkor

hamarosan ő fog hívni. Ha viszont nem, akkor csak nagyobb bajba keverem.

Egyetlen célom volt: meg akartam találni Zsófit. A raktár maradt az utolsó esélyem. Visszalépkedtem oda,

fülemet az ajtóhoz tapasztottam, de semmi neszt nem hallottam. Óvatosan lenyomtam a kilincset, az ajtó kinyílt,

odabent szinte teljes sötétség fogadott. Reméltem, hogy befejezték a pakolást. Elővettem egy elemlámpát és a

legkisebb fényerőre állítottam. A helyiségben kisebb-nagyobb ládák, dobozok voltak, a falaknál sok régi bútor

volt felhalmozva. Kellett lennie egy másik ajtónak is, amit hamarosan meg is találtam. A módszer ugyanaz volt:

füleltem, majd óvatosan a kilincsre nehézkedtem és csendben besurrantam a következő helyiségbe. Most egy

átjáróhoz érkeztem, itt már neonok világítottak, de a folyosó kanyarodott, ezért nem láthattam, hogy hová vezet.

Óvatosan lopakodtam, ami, a barlangászbakancsban elég vicces, de így kevésbé ütöttem zajt. Szerencsére a

másik végén is volt ajtó, ráadásul kis kémlelőablakkal, amit most örömmel kihasználtam. A belső udvarra láttam

és szemben egy kápolna meg a belső vár ablakai hívogattak. A nyitott függőfolyosón eljuthattam oda, ám

sejtelmem sem volt, hogy aztán mihez kezdenék. Újra felbukkant egy fiatal srác egy fekete dobozzal a kezében.

Odaát is lehetett egy raktárféle. Leszaladtam a lépcsősoron, a kápolna ajtaja nyitva állt, beléptem a sötétbe, és a

saját zihálásomat hallva megpróbáltam újra normális módon venni a levegőt. Mögöttem a kápolna mint egyetlen

fekete tömeg emelkedett. A telefonom némára volt már állítva, de helyi világításra így is alkalmas volt.

Bevallom, nem volt tervem; ötletem sem volt, hogy juthatnánk ki innen, még ha meg is találnám Zsófit. Azzal

nyugtattam magam, hogy nyilván ő már jobban ismeri a helyet nálam, hátha neki lesz terve a menekülésre. De

rátalálok-e egyáltalán?

Egyre bénultabbnak éreztem magam, vártam, de nem is tudtam meghatározni, hogy mire. Végre kinyílt a

szemben lévő lépcső tetején egy ajtó. Sarkadi volt az. Telefonált, lassan lépkedett lefelé, majd legalul, tőlem alig

tíz méterre állt meg.

- Minden a legnagyobb rendben! A bizonyítékot is elhelyeztük a kisasszony kocsijában, ne aggódjon! - majd

tovább hallgatta beszélgetőtársa mondanivalóját.

- Az a maga feladata! Tudja jól, hogy remek üzletet kötött. Kinevezés, siker, na meg a szerény borravalója,

amit a zsákmányához mellékelek... Úgy van! Vele volt az a barlangász. Ideális elkövetőnek. Ha nem csal a

szimatom, előbb-utóbb felbukkan Zsófika nyomán, és akkor együtt lesz a tökéletes bűnbanda. .. Ez a beszéd,

várom! — azzal befejezte a beszélgetést, zsebre vágta a telefont, és bement a kisebb raktár ajtaján.

A helyzet egyértelműnek tűnt: Zsófit elkapta Sarkadi, és kiadja a malacpofájú nyomozónak, ráadásul valami

bizonyítékkal is megerősíti az árut, és akkor Zsófi óriási pácban lesz: gyanúsítottból vádlottá, sőt bűnözővé

válik. Sőt, valószínűleg a robbantás miatt engem akartak bemártani, ami egyáltalán nem tetszett. Hirtelen

elöntött az adrenalin. Átsuhantam a lépcsőkig, ahol az imént Sarkadi jelent meg. Jobb kezemben egy hosszú fém

zseblámpát tartottam, ha kell, akkor igen nagyot lehet vele ütni. Elszántnak éreztem magam. A nyomába

eredtem. Egy folyosóra értem, ami három irányban elágazott, és tovább haladtam felfelé. A következő szinten

egy mosdót jelző kis tábla volt, arra gondoltam, hogy ott talán elbújhatok. Lépések közeledtek, ezért

odaszaladtam. Az első ajtón beléptem, majd lélegzetvisszafojtva vártam. Két fülke volt odabent, az egyikben

leültem. A lépések elhaltak. Ereztem, hogy nincs már sok időm. Újra összeszedtem magam, és a folyosóra lép-

tem, de ismét lépések közeledtek, ráadásul egy nő hangja is hallatszott. Zsófié! Nem értettem meg, hogy mit

mondott. Gyorsan visszabújtam. Pár pillanat múlva bejöttek: Zsófi a mellettem lévő fülkébe nyitott be, kísérője

is bent volt, hallottam a szuszogását. Úgy markoltam a zseblámpát, hogy szinte begörcsöltek az ujjaim.

- Mondtam, hogy így nem tudok pisilni, ha figyelnek. Menjen ki! Kérem! - milyen jó volt ilyen közelről

hallani a hangját.

- A francot! — dörmögte valaki.

- Van itt ablak? Ugye, nincs! Hát hogy tudnék kirepülni, árulja már el!

- A főnök azt mondta...

- Menjen már ki, az istenit!

Az őr kiment, vártam. Zsófi pisilt, én közben, amennyire tudtam, csendben kiléptem a fülkémből. Ahogy Zsófi

ajtaja megmozdult, kinyújtott kézzel odaugrottam, és sikerült a száját úgy betapasztanom, hogy nem kiáltott.

Tervem is volt. A fülébe suttogtam.

- Kiviszem! Csalja be az őrt, én kiveszem a kulcsot a zárból, azután belöki a vécébe és kiszalad, én meg

ráfordítom.

- Maga itt kuksolt, amíg pisiltem?

- Nem mindegy?

- Siessünk!

Azzal az ajtó mögé álltam. Zsófi hitetlenkedve, de vidáman csillogó szemmel bámult még mindig rám, mint

valami délibábra. Határozott hangon szólt az őrének.

- Hahó, kiakadt ez a vacak! Omlik a víz, segítsen már!

- Was ist los?

- Nézze meg, kérem! Jöjjön!

Csak morgott az őr; igen csúnya, nagydarab ember volt, de nekem most a kulcsra kellett figyelnem. Ahogy a

fülkéhez lépett, kihúztam a zárból. Zsófi ügyesen már mögötte is termett. Intettem, hogy jöjjön, de ő még az

utasítás szerint fel akarta lökni. Az őr visszafordult a vécében, amikor látta, hogy nem folyik ott semmi, Zsófi

pedig megmarkolta a fülke ajtaját és az arcába vágta. Az őr hatalmas robajjal esett hátra. Zsófi kiszaladt, én

kívülről ráfordítottam a kulcsot, majd megfogtam Zsófi kezét és elkezdtem szaladni.

- Most hová is rohanunk, hercegem?

- Hová! Nyilván egy fehér paripát keresünk és átugratunk a várfalon.

- Az remek! Mert erre a főbejárat van, ahol két kedves, páncélszekrény méretű őr vár minket.

- Majd improvizálunk - lihegtem. Kint voltunk a kis belső udvaron, csak távolról hallatszott a vécében

üvöltöző őr hangja, szerencsére elég vastagok voltak itt a falak ahhoz, hogy valamennyi időt nyerjünk.

- A fenébe is! Találjon ki valamit! — Valóban egyre erősödtek a hangok.

A kápolna aligha rejt el pár percnél tovább, nem tűnt jó ötletnek. Néhány lépésnyire volt egy régi kút,

amelynek kovácsoltvas rács zárta le a tetejét. Odarohantam. Egy apró lakat rögzítette a rácsot, amit egyetlen

mozdulattal leütöttem az acéllámpámmal. Megemeltem a míves vasrácsot, elég erősnek tűnt, hogy elbírjon. A

levert lakatot zsebre vágtam, bíztam benne, hogy így nem veszik észre a hiányát.

- Segítsen már! - sziszegtem Zsófi felé.

- Én ugyan nem ugrom bele egy kútba — mondta eltökélten, de azért megtámasztotta a rácsot. Hátizsákomból

előkaptam a kötelet, két mozdulattal ráhurkoltam a vasra, majd a másik végét a derekamra kötöttem.

- Másszon be, amilyen mélyre csak tud, és ne essen le, amíg meg nem fogott!

- Utálom a kutakat! Van benne béka? - morgolódott Zsófi, de azért bebújt.

- Kapaszkodjon a kövekbe! — ezt fölösleges volt mondanom, mert már meg is tette.

A lépések már a közeli lépcsőn dobogtak, a vállammal támasztottam a rácsot, amíg bemásztam, majd

lábaimmal lejjebb lépve leengedtem. Szerencsére a rács koppanása nem volt túl hangos, és üldözőink amúgy is

nagy zajt csaptak. Több lámpa is felgyulladt, majd utasítások és káromkodások keveréke töltötte meg az estét.

Ameddig a kötél engedett, leereszkedtem, bakancsom orrát a kút kövei közé ékeltem, Zsófi kitartóan

kapaszkodott oldalt. Borzasztó lassúsággal teltek a percek, és egyre nehezebb volt tartani magam. Az egész

éjszakát aligha bírjuk így ki - gondoltam.

- Mégis meddig csimpaszkodjak itt? - nyögte Zsófi.

- Amíg bírja.

- Ez volt a nagy terve?

- Tudja, hogy Sarkadi idehívta a nyomozót?

- Pusztait?

- Azt. Pont előttem beszélt vele telefonon.

- A rohadék!

- Maga nagy szarban lesz, mert valami bizonyítékról is beszéltek.

- Hülyeség!

- Én nem becsülném le őket. Ez a Sarkadi alattomos egy...

- Féreg! Szóval ezért vigyorgott.

- Engem is bele akarnak keverni.

- Már rég benne van!

- Hát lassan tényleg úgy érzem.

- Kösz, hogy megtalált!

- A kis kocsiját láttam meg, amikor behajtottak vele ide, a várba.

- A kezükben vagyunk.

- Mégis hogyan kapták el?

- Kicsit naiv voltam. Egyszerűen besétáltam a kapun. Annyi embert járkált ott, nagyban pakoltak, azt

gondoltam, hogy semmi bajom sem lehet. Mikor a belső várba vezető lépcsőhöz értem, hirtelen mögöttem

termett Sarkadi, és hátulról elkapta a karomat, majd nyomatékosan bekísért egy terembe.

- Mondott valamit?

- Semmit. Vigyorgott csak, ja, igen. Kérte, hogy legyek türelemmel, és nem fogok csalódni, nagy

meglepetéssel fog szolgálni nekem.

- Ez nem sok.

- Nem. Én mindenesetre megígértem neki, hogy kikaparom a szemét, amint lehetőségem lesz rá - sziszegte

Zsófi, és ebben a percben el is hittem neki, hogy habozás nélkül kárt tenne Sarkadiban.

- Mindegy, most már itt csücsülünk egy csapdában - folytattam; próbáltam gondolkodni, de ezúttal az

égvilágon semmi sem jutott eszembe.

- Ötlete?

- Egy szál se.

- Akkor várjuk meg, míg begörcsölünk, és szépen belepotyogunk a kút jéghideg vizébe?

- Ezért van kötelem.

- Magának. De én mit csináljak!? - Zsófi felemelte a hangját.

- Pszt! Ereszkedjen ide, és átkötöm a maga derekára!

- Óh, kösz, nagyon előzékeny!

- Sikerülni fog! Jöjjön!

Először leoldottam magamról a kötelet, persze, nem közönséges spárga volt. Ez korrekt műanyag alapú, nagy

teherbírású, hegymászók által is használt kötél. Sok bevetésen függött már rajta az életem, a szó legszorosabb

értelmében.

- Kicsit kényelmetlen lesz - mondtam neki. Odafent megint erősödött a zaj, nem éreztem magunkat eléggé

biztonságban, főleg hogy a kötél végét bármikor felfedezhették a rácson.

- És ha levilágítanak ide? - kérdezte Zsófi.

- Majd mosolygunk!

- Sajnos, fogy a humorérzékem - sziszegte a lány. Mellém érkezett, és teste a nyirkos kőfalhoz simult. A

dereka körül átfontam a kötelet, de a nadrágján nem találtam olyan derékszíjtartó pántokat, amibe nálam be volt

fűzve.

- Kész, óvatosan engedje rá a súlyát! - Zsófi úgy is tett. De hatalmasra tágult szemeiből és kiáltásra nyíló

szájából arra következtettem, hogy nem nagyon élvezi. Most már én kapaszkodtam a kövek közötti résekbe.

- Befelé kiabáljon, kérem! - próbáltam hatni Zsófira. És máris két kéz kapaszkodott a vállamba.

- Oké, oké! - hátranyúltam, megkerestem a derekára kötött csomót.

- Zsófi, most kioldom a kötelet, erősen fogjon, majd lépjen át a kövekre. Kész?

- Ühüm.

- Most!

Egy pillanatig éreztem csak a többletsúlyt, majd a vállamat markoló kezek leszaladtak a hátamon és halk

csobbanás hallatszott alólam.

- Az istenit! - Ezek szerint Zsófi túlélte a zuhanást. Nem is olyan mély ez a kút, mint sejtettük.

- Valamit elrontottam? Tud úszni? - kérdeztem udvariasan.

- Príma a víz, ugorjon bátran!

- Nem hoztam úszónadrágot. Úgyis sötét van, nem tűnt fel eddig?

Ott álltam már én is a kút alján, a víz alig pár centiméter mély volt. Előkotortam egy fejlámpát a zsákomból, és

felkapcsoltam. Zsófi ruhája ugyan nem volt már olyan makulátlan, mint reggeli találkozásunkkor, de még így is

jól nézett ki.

- Ha kiélvezte a helyzetet, akkor gondolhatna esetleg arra is, hogy mihez kezdjünk most.

- Nem ütötte meg magát?

- Kutya bajom. Adja ide a mobilját! Kérem!

- Tessék csak. — Zsófi tárcsázott, nyilván az ügyvédet hívta.

- Elemér bácsi? Szia! Igen, jól vagyok. Vagyis nem annyira. Az a szemét Sarkadi elkapott és idehívta

Pusztait. Nem, már megszöktünk, illetve mégse. Bent vagyunk még a várban, valakit küldj értünk, légy szíves, és

nem tudom, hogy mire készülnek itt, de ezek úgy filmesek, mint te vagy én. Nézz utána valami Dragon Filmnek,

ez lehet a fedőcégük. Nálad van azóta fejlemény? Ühüm. Köszönöm!

- Mégis nem felejtett el valamit közölni vele? - kérdeztem Zsófit, aki nyugodtabbnak látszott.

- Mire gondol?

- Hogy egy kút mélyén csücsülünk, és ez nem látszik megnyugtatónak.

- Én nem szándékozom itt tölteni az éjszaka hátralévő részét. -Nem?

- Nem. Ha nem csak engem bámulna, akkor észrevehette volna, hogy van itt valami érdekes! — leguggolt, és

valóban nem láttam addig, hogy egy nagy lyuk tátong a fal tövében.

- És ha tele van békával? Esetleg egy-két kövér patkány is lakik odabent?

- A patkányokkal semmi bajom. Adna egy lámpást?

- Hogyne!

Zsófi felvette a másik fejlámpát, és bevilágított a sötétbe.

- Akar előremenni? - kérdezte.

- Lehoznám a kötelet, jobb, ha nem tudják, hogy idelent járunk.

- Remek. De azért ne hagyjon sokáig egyedül bolyongani.

- Induljon csak! Öt perc az egész.

Visszamásztam a kút belső kövein kapaszkodva, de odafent kinézni azért nem mertem. A lámpák még mindig

világítottak, és beszélgető férfiakat is hallottam. Hamarosan újra lent voltam, az első lépéseket térdelve, majd

guggolva tettem meg. Nemsokára tágasabb lett a folyosó, és az aljáról eltűnt a víz is. Ugyan nem láttam Zsófi

lámpájának fényét, de a talajon rövidesen kirajzolódtak a cipője által hagyott nyomok. Az egész járat meglepően

jó állapotban volt. Hosszú egyenes szakasz következett, mert az előttem lévő fénycsóvát már jó messziről láttam.

Utolértem Zsófit, aki céltudatosan gyalogolt, fején a lámpa hol a földet, hol a vájat mennyezetét világította

meg. Követtem egy ideig, majd kikapcsoltam a saját lámpámat.

- Hova tűnt?

- Maga mögött vagyok. Csak takarékoskodnék az elemekkel, ki tudja, hogy meddig tart ez a föld alatti sétánk.

Zavarja?

- Cseppet sem. Van valami kajája?

- Csoki megfelel?

- Meg. - Kivettem a hátizsákból kettőt, az egyiket előreadtam neki, a másikat én majszoltam el. Csak egy

liternyi víz volt nálam, ami két embernek azért túl sok ideig nem elég.

- Tájékoztatom, hogy nem készültem túlélőfelszereléssel. Van nálam egy liter víz, még két csoki, egy banán,

kés, a kötél, egy váltás ruha, öngyújtó, iratok, pénz, kulcsok.

- Kösz, nem készülök idelent tölteni magával az egész nyarat. Hamarosan lennie kell valahol egy kijáratnak.

- Egy másik kútra gondol?

- Nem tudom. Abban azért egyetért velem, hogy ezt a járatot nem a víz vájta ki, ugye?

- Hogyne, de nem látom, mi hasznunk abból, hogy egy tök ismeretlen labirintusba sétálunk bele.

- Labirintus? Nem is rossz ötlet. Látott már elágazást? -Nem.

- Addig akkor mehetünk, ugye?

- Igen.

- Akkor ne fecsegjünk!

Sajnos, az elágazásra sem kellett sokáig várni. Mindkét irányba mentünk pár percet, de teljesen egyformának

tűntek. A kereszteződésben leültünk pihenni, tanakodni.

- Tanácstalan - kezdtem a beszélgetést.

- Zavarja?

- Megoszthatná velem a gondjait. Tudja, ezért hívott.

- Oké. Szomjas vagyok.

- Kér vizet?

- Nem korai? Ki tudja, mennyit kell még mennünk.

- Ha szomjas, igyon! Tessék.

- Kösz!

- Szóval, mi a gond?

- Jártam már ebben a várban. Apám fiatalkorában évekig dolgozott itt. Kutatott a környéken, a könyvtárakban,

a levéltárban.

- És talált valamit?

- Nem tudom pontosan, én már csak évekkel később jöhettem ide. Ez a vár egy templomos erődítmény volt a

kutatók szerint, ami akkoriban nem volt ritkaság. Csakhogy amikor a pápa és a francia Fülöp király elhatározták

a templomos rend felszámolását, a királyi udvarnál különleges elbánást eszközöltek ki a magyar templomosok.

Évekig tevékenykedhettek még, békés módon és fokozatosan szüntették volna meg a lovagrend kiváltságait,

erről írásos ígérvényük volt magától a királytól. De az uralkodót, Károly Róbertet egyre jobban kényszerítette a

pápa. A magyar lovagok mégis kitartottak addig, amíg a király csapatai kénytelenek voltak megtámadni Lékát. A

templomosok megvédték az erődítményt, majd újra egyezséget ajánlottak. Amíg folytak a tárgyalások, addig

valaki elárulta a védőket: egy titkos alagúton keresztül egy éjszaka a várba juttatott orgyilkosok lemészárolták

valamennyi lovagot. Állítólag az utolsó hét magyar templomos lovag végezte így be sorsát. Mások szerint a

túlélőket életfogytiglani rabságra ítélték, és messzi vidékre szállították el innen őket.

- Történetnek szép. Miért érdekelte ez Szilágyi professzort?

- Azért, mert maga a vár olyan, ma is látható, szakrális helyekkel bír, amelyek túlmutatnak a templomosokon.

Valószínűleg egy alkimista szentély is volt itt egyben.

- Ezt végképp nem értem. Hiányoztam néhány törióráról.

- Gyanítom, hogy akkor se lenne előbbre. Az alkímia nem más, mint az egyik legősibb hagyomány, a

hermetika leszármazottja. Az alkimisták már jóval Jézus előtt működtek, de nagyon szorosan összefonódott

tanításuk a vallással, később a kereszténységgel. Ne tévessze össze az egyházzal a vallást. Az egyház, különösen

a keresztény egyház egyáltalán nem nézte jó szemmel az alkimistákat.

- Pedig?

- Pedig a kezdetekkor maguk a lovagok, sőt a papok is gyakorló alkimisták voltak. Az alkimista mesterek

mélyen vallásosak voltak, hitük azonban sokszor ütközött az egyház vezetőinek aktuális érdekeivel. A

kereszténység száműzte az anyagot a vallásból, tagadta az anyagi világ valódi jelentőségét. Az alkímia az

egységre helyezte a hangsúlyt, és ebben az egységben a matéria, az anyag is ugyanolyan fontos, nélkülözhetetlen

elem, mint a szellem vagy a lélek. Gondoljon csak a párizsi Notre-Dame-ra, vagy más gótikus katedrálisokra,

például Chartre-ra!

- Gondolok. De semmi.

- A Notre-Dame főbejáratának egy központi helyén ma is látható Sybille faragott képe, aki nem más, mint a

szent tudomány, az alkímia jelképe. Két könyvet tart a kezében: az ezotériát, a csukott könyvet és az exotériát, a

nyitottat. A létra pedig, amely rátámaszkodik a női alakra, az alkimista tudomány fokozatait, az alkimista

hagyomány egymásra következő lépcsőit szimbolizálja. Miért tették vajon ilyen központi helyre?

- Nyilván mert fontos volt.

- És mit gondol, kik finanszírozták ezeket az akkoriban is óriási volumenű beruházásokat? A templomosok.

- Jól álltak, a sok keletről rabolt kinccsel...

- Talán, de valószínűbb, hogy rendelkeztek folyamatos utánpótlással is.

- Az aranycsináló alkimistáktól?

- Lehet. A templomos rend találta ki az első pénzhelyettesítő papírokat.

- Értékpapírokra gondol?

- Igen, amolyan kötelezvény vagy hitellevél lehetett. A lényeg ebben pedig a kamatszedés volt. A keresztény

egyház, a római pápa senki másnak nem engedélyezte a kölcsönök utáni kamat szedését.

- Jókora jövedelmük lehetett belőle.

- Gondoljon bele! Egy kora középkori multinacionális intézmény, akár egy mai nagybank. Több európai és

közel-keleti ország több száz templomos erődjében, rendházában voltak fiókjaik, ahol egy hosszú, akár

hónapokig tartó utazás kockázatát csökkenthették azzal, hogy nem kellett nagyobb meny-nyiségű aranyat vagy

más súlyos értéktárgyat magukkal cipelni. Elég volt csupán egyetlen hitelesített papiros, arról, hogy ki, hol,

mikor, milyen értéket helyezett letétbe.

- Nagy találmány.

- Az. És ne feledjük az alkimistákat sem, akik nagyon komoly hatással voltak évszázadokon keresztül a

vallásra, a hatalomra. A templomos rend vezetői és ezek a katedrálisok erre a bizonyítékok. A kőbe vésett

jelképrendszer a mai napig árulkodik arról, hogy bizony, az alkimista hagyományoknak megfelelően épültek

ezek a szent helyek. A középkori mérnöki tudomány csodái, amelyek az alkimistaábrázolásokban egyértelműen

visszaköszönnek. Ezeket a templomokat persze, ahogy a templomos rend összes birtokát, kisajátította az egyház.

Azóta is nagy titokban tartják, hogy milyen hagyományból származnak, és hogy kinek is köszönhetik a

létezésüket. A pápa jóváhagyása nélkül nem számolhatta volna fel a francia király magát a templomos rendet.

Sőt, a pápai inkvizítorok aktívan közreműködtek a templomos lovagok halálba küldésében. Vagy beismerő

vallomást tettek, hogy eretnekek, vagy meghaltak. Akkoriban csak az eretnekség vádja alapján lehetett magát a

rendet is felszámolni. Mai szemmel nézve az akkori templomos rend vezetői elképzelhetetlenül nagy befolyással

bírtak mind a világi uralkodók, mind a katolikus egyház fölött, hiszen a pénzügyi kölcsönök szervezett

rendszerét a templomos rend találta ki, és királyokat, uralkodókat, államokat finanszíroztak.

Ekkor felfedeztem egy oldalfalba vájt alakzatot, ami többnek tűnt, mint egy véletlen képződmény. Közelebb

hajoltam, és lámpám fénysugarát egyenesen ráirányítottam.

- Zsófi, nem emlékezteti ez magát egy állatra?

- Hogy talált rá? Hiszen ez... ez egy medve.

Zsófi ujjaival óvatosan végigsimított a rajzszerű vésésen. Tényleg annak látszott, bár tőlem lehetett volna

oroszlán is, vagy akár egy kutya. Gondoltam, mégis ő a szakember, legyen hát medve.

- És mit jelent idelent egy medve? - kérdeztem rá. Bevallom, nem szívesen gondoltam arra, hogy a föld alatt

esetleg valami borzalmas múltbéli esemény maradványaira akadunk, még ha azok veszélytelenek is számunkra.

- Vegyük ezt útbaigazításnak. Valaki fontosnak tartotta megjelölni, hát válasszuk ezt az irányt! Akkoriban a

várakat párosával építették, ahogy a templomos alapelv is a kettősség volt. Az egy lovat meglovagoló két

templomos lovag. Lehet itt a közelben egy másik, hasonló vár. Menjünk arra!

- Nincs ellenvetésem. És mit is tudtak az alkimisták, amit más nem?

- Ez nagyon hosszú!

Elindultunk a medvével jelzett irányban. Zsófi tovább magyarázott.

- Az alkimisták olyan egységes rendszerben gondolkoztak, amely átfogja az ember és létezésének teljes

univerzumát. Az egyes szintekhez vezető út azonban roppant nehéz és áldozatos. - Zsófi tanár nénisre vette a

figurát, sajnos, ez is jól állt neki.

- Akár a bányászoké.

- Nem rossz meglátás. Valóban, az első alkímiai művelet maga a bányászat, avagy a megkülönböztetés.

Elválasztani a hasznosat a haszontalantól.

- A jót a rossztól? - kérdeztem rá.

- Igen. Az ember felemeli a követ, és eldönti, hogy szén-e, érc-e, majd megműveli.

- A földet szokták művelni.

- Persze, meg minden mást is. Az embert magát is. A tudással bíró embert műveltnek nevezzük, nem?

- Igaz.

- Tehát műveletek sorát találja ki az ember, hogy a földben talált anyagot átváltoztassa vagy megmunkálja. Az

ércből fémet olvaszt, majd formát ad neki, edzi és műveli.

- A bányász és a kovács?

- Ügy van, a fémek megmunkálása a legrégibb alkimista tevékenység. A vas, a réz, az arany nem létezik

másként, csakis érc formájában, az ember képes átváltoztatni, más minőséget adni neki.

- Értem én - vetettem közbe. Zsófi egyre lelkesebben folytatta:

- Az alkimista az eredendő anyag, a príma matéria átalakítása révén jut el a magasabb rendű anyaghoz, a

bölcsek kövéhez, amely arra képes, hogy megfelelő eljárás alkalmazásával aranyat hozzon létre nem nemes

fémekből.

- És ebben hittek?

- Úgy tűnik. De az aranycsináláson túl sokkal fontosabb feladat megoldásán fáradoztak.

- Nekem azért sok mindent megoldana az a pár száz kiló színarany, amit, úgy tűnik, a maga Sarkadi kollégája

nyúlt le.

- Dehogy a kollégám, kikérem magamnak!

- Vicceltem. Oké, szóval tételezzük fel, hogy van sok aranyam, de az nem elég, mert?

- Mert ugye, az élet véges, hiába a kincs és vagyon, ha egyszer megöregszünk és megbetegszünk, aztán jön a

kaszás.

- Ráadásul pár száz éve az átlagéletkor is erősen a ma ismert nyugdíjkorhatár alatt volt.

- így van. Tehát a másik, vagyis pontosabban fogalmazva a valódi kincs, amit az alkimisták kerestek, az az

örök fiatalságot vagy örök életet biztosító elixír volt.

- Nem rossz! És megtalálták?

- Megoszlanak a vélemények, az alkímia a kezdetektől kevesek kiváltsága lehetett, és később az egyházak

általi üldözés sem használt a dolognak. A középkor spirituális igényeit -amelyek a köznép körében kimerültek az

egyház egyre dog-matikusabbá váló tanításainak elfogadásában — az uralkodó osztály bizony az alkimista

nagymesterek közreműködésével elégítette ki.

- És ha jól értem, túlélték a templomosokat is.

- Hogyne. Bár Magyarországon nagyon kevés nyom maradt fenn, azért nem hiába kutattunk.

- Szóval ez az a titokzatos kutatási terület, amiért az édesapja annyit dolgozott?

- Ez is. Az a baj, hogy addig nem akart mindenbe beavatni, amíg nem állt össze teljesen az anyag.

- És most már nem is fogja.

- Sajnos nem.

Helyet cseréltünk, most én mentem elöl, Zsófi pedig követett. Jó néhány kilométert megtehettünk már, a

levegő egyre rosszabb lett.

- Észrevette, hogy másmilyenek a falak? - kérdezte nyugtalan hangon.

- Ez baj talán?

- Biztosan más korból származik, nézze, sokkal több a göcsört.

- Vagy csak más a talaj. Ez már csupa mészkő, odébb az agyag volt túlsúlyban.

- Van választásunk?

- Nincs. A levegő is állott, a közelben aligha van kijárat, nincs szellőzés.

Lassítanunk is kellett, mert alacsonyabb lett az egész járat. Itt-ott már sziklák nyúltak be az alagútba, dohos és

penészes volt a levegő. Egyszerre a sima talaj is göröngyössé vált, oldalt gyakran leszakadt talaj darabokra

léptünk.

- Nem túl biztató ez.

- Nem. És ehhez mit szól? - kérdeztem, amikor egy beom-lásnál fagerendákkal aládúcolt részhez értünk.

- Valaki használhatja ezt a járatot?

- Valaki, aki az elmúlt évtizedekben járt itt.

- Ezt meg honnan veszi? - bámult rám Zsófi.

Ezek itt szegekkel vannak megerősítve. Ilyen szeget aligha használtak száz évvel ezelőtt.

- Meg is ette volna már idelent a rozsda.

- Lehet.

- Csak óvatosan.

Újra rendezettebb szakasz következett, majd megint sziklák és újra beomlások. Kezdtünk beleunni a

gyaloglásba. Hamarosan kettévált az út. A bal oldali irányban alig száz méter múlva egy kisebb terembe értünk.

Gondosan körbejártuk a falakat, de kijáratnak nyoma sem volt.

- Vissza? - huppant le Zsófi a földre.

- Marad a jobb oldali járat.

- Működik a mobilja?

- Már néztem korábban, nincsen térerő.

- Akkor menjünk, amíg bírom.

- Ne izguljon, sokat kibír az ember.

- Oh, máris megnyugodtam.

Az alagútban újabb oldalágat találtunk, amely rövidesen ismét elágazott. Megálltam és Zsófira néztem, vajon

milyen állapotban van most.

- Szerintem ezt már nyugodtan nevezhetjük labirintusnak is!

- Meg akar ijeszteni? - nézett bele a lámpába Zsófi.

- Egyáltalán nem. Ha jól sejtem, azért van egy története a labirintusokról is.

- Van, de talán itt nem vár ránk egy mitológiai szörny a végén, mert nincs kedvem gyilkolósdit játszani.

- Oké, akkor forduljunk vissza, ha nincs tervünk, akkor csak ráfázhatunk erre a sok járatra.

- De ott sem láttunk kijáratot.

- Próbáljuk meg! - javasoltam.

- Nem bánom, maga a barlangász.

Folytattuk tehát utunkat a másik irányban, de hamarosan olyan omlásra akadtunk, ami teljesen eltorlaszolta az

utat. Amíg az egyes darabokat nézegettem, Zsófi leült a földre. Gondolom, nem akarta, hogy lássam, de sírt:

ahogy elkente a könnyeit a porral, maszatos nyomot hagyott az arcán. Persze nekem még így is tetszett. Törtem a

fejem, hogy mivel tölthetnék bele újra életkedvet.

- Valami azt súgja, hogy ez nem régi omlás.

- Az jó vagy rossz nekünk?

- Szerintem jó, lehet, hogy itt közelebb van már a felszín, ha volna szerszámunk, megpróbálnék ásni.

Könnyen lehet, hogy akár egy vízmosás, akár...

- Ha nincs lapátunk, akkor mi a fenének okoskodik!

- Megpróbálok valamit, maradjon itt!

- Eszem ágában sincs megmozdulni.

Visszamentem az utolsó gerendás részig, ahol ugyan jelentősen beszakadt a fal egy része, ám egy nagyobb

fadarabot sikerült leválasztanom. A késemmel kifeszítettem a szegeket, majd a gerendát próbáltam lapát helyett

hasznosítani. Túrtam, ütöttem, feszítettem a göröngyöket, de csak azt értem el, hogy újabb omladék keletkezett.

Amennyit kiástam, annyi zuhant a helyére.

- Kellene még több gerenda a munkához. Segítene? - kértem a lányt.

- Hogyne.

- Kéri a banánt?

- Olyan rosszul nézek már ki?

- Dehogy, csak látom, hogy fáradt.

- Sasszeme van!

- Kéri?

- Előbb szerezzünk még szerszámnak valót!

Újra lefeszítettem egy gerendát, meg valami vékonyabb csákányszerű darabot is le akartam törni, amikor

baljós recsegés hallatszott. Pergett a fejünk fölül az agyag, majd a fénysugarat megtöltötte a por. Leszakadt az

egész mennyezet, legalábbis úgy hallatszott.

- Nincs szerencsénk! - köhögtem, és Zsófi kezét fogva hátráltam ki a törmelékből.

- Ez magának szerencse? Kis híján elevenen eltemetett! Szaladtunk pár lépést, de már elcsendesült az alagút.

Lassan

újra jól láttunk, de annak, ami ránk várt, nem nagyon örültünk. Most már mindkét irányból áthatolhatatlan

omladék zárta le az utat. Zsófi nem tartotta féken az indulatait. Nekem esett, öklével püfölt, ahol ért.

- A kurva életbe! Mit csinált! Itt fogunk elrohadni! -Közben a fejemet védtem, elkaptam Zsófi egyik kezét, de

a másikkal behúzott egyet a gyomromba. Meggörnyedtem.

- Hülye barom! Ha nem magát küldik a barlanghoz, apám még ma is élhetne! - majd sírva elfutott.

Csak ültem ott magamban; valóban sokszor megrágtam, hogy tehettem volna-e valamit, amikor ránk robbant a

barlang. De nem éreztem magam felelősnek: egy előre kitervelt merénylet áldozatai lettek a régészek. Nem

sokon múlt, hogy nem hagytuk ott a fogunkat, én is, Zsófi is. Most meg elég kétségbeejtő volt a helyzetünk.

Nem volt térerő, alig volt élelmünk, és kijáratnak, segítségnek se híre, se hamva. Az órám szerint már hajnal felé

járt az idő. A gerenda egy részét azért sikerült kimentenem az omlásból. Magam után húzva odamentem a kör

alapú kis térhez, ahol Zsófit sejtettem. Nem világított a fejlámpája, az oldalán fekve találtam, felhúzott lábbal.

Mint egy számkivetett óriáscsecsemő egy sötét, rideg világban. A zsákomból elővettem egy pulóvert és

betakartam vele. A hátammal a falnak dőlve én is pihenni próbáltam, aludni nem is akartam, csak lazítani,

végiggondolni a lehetőségeinket.

- Kösz a takarót! - riadtam fel félálmomból.

- Nincs mit - sóhajtottam.

Zsófi a banánt falta, majd kinyújtózott.

- Munkára! - szólított fel.

El is indultam az omlás irányába. Titokban örültem, hogy nem folytatta az apját ért tragédiában játszott

szerepem taglalását.

- Hová siet?

- Tessék? Nem ásni fogunk?

- Nézzen föl! - és a fejünk fölé, a mennyezetre világított az erős lámpával. A boltozatos mennyezet közepén,

az oldalról jövő fényben jól látszott valami szabályos forma.

- Ez meg mi? - csodálkoztam el.

- Egy átjáró vagy egy zárókő, remélem.

- Mikor fedezte fel?

- Amíg maga édesen szunyókált.

- Nem aludtam.

- Sebaj. A lényeg, hogy közelebbről meg akarom vizsgálni.

- Hozzak létrát?

- Kedves, de talán célszerűbb, ha a nyakába vesz. Elbír egyáltalán?

- Talán.

Kicsit csodálkoztam, de valóban: a kivájt járatokhoz képest itt inkább a mészkőbe faragott boltozat látszott.

Ráadásul középen egy kifejezetten más anyagból készült, kör alakú építőelem volt, amelynek a közepén egy

kisebb, sötét lyuk vagy mélyedés látszódott.

Leguggoltam, Zsófi a nyakamba ült, és a helyiség közepére álltam.

- Eldob, ha felállók a vállára?

- Attól függ.

- Próbáljuk meg!

- A térde alatt tudom fogni. Ha leesne, inkább ugorjon.

- Hogy magát kíméljem, ugye?

- Nekem mindegy. Csak egy ötlet volt.

Óvatosan lépett a vállamra, elképzeltem, ahogy a cirkuszban az akrobaták csinálják az ilyen mutatványokat.

Fájt, ahogy ránehezedett a csuklyás izmomra, de kis ideig ki tudtam tartani. Megvizsgálta. Végre lehajolt, a

fejemben kapaszkodott meg, leugrott és máris előttem állt.

- Gratulálok - mondtam. Újra felfelé világított.

- Nézze, a közepében van egy üreg, talán hatszögletű.

- Fel akarja nyomni?

- Nincs más választásunk. Ki kellene feszíteni vagy eltörni.

- Ühüm - nyögtem, minden lelkesedés nélkül. Nem hittem, hogy kivitelezhető, de más ötletem nekem sem

volt.

- Segít?

- Oké, megfaragom ennek a fadarabnak a végét, és maga megpróbálja kipiszkálni vele.

A késem igen éles volt, egész jól boldogultam a gerendadarab anyagával, ahogy próbáltam egy szabályos

hatszöget farigcsálni.

- Tudja, ezeket a megoldásokat a gótikus építészetben használták.

- Most már tudom.

- Képzelje csak el, hogy egy hatalmas templom tömegét addig vaskos oszlopok, széles falak tartották. A

gótika valahonnan új szemléletet hozott az építészetbe. Hogy lehetséges vékony pillérekkel, óriási ablaknyi

felületek kihagyásával ugyanolyan stabil épületeket alkotni? Gondoljon bele, a XII-XIII. században több tucat

templom és katedrális épült egy időben, ugyanazon elvek és számítások alapján.

- Tudom, a templomos rend pénzelte mindezt - próbáltam közbeszólni.

- Igen. Nos, a zárókő volt az utolsó és talán legfontosabb eleme az építkezésnek. A támpillérek súlya

oldalirányú nyomást hoz létre, míg a boltozat köveinek súlya függőlegesen fejti ki a nyomást. A két ellentétes

erő pedig nem másban, mint a zárókőben találkozik és egyenlítődik ki. A súly szinte megtagadja önmagát, az

egész boltozatot, a gótikus épületet a támívek tartják, amelyek pedig a támpillérekre támaszkodnak. És a zárókő

teszi fel a műre a koronát, hogy statikailag kifogástalan legyen az épület. Akár évszázadok viharait is kiállva.

- Lenyűgöző! - próbáltam lelkesedni.

- Tehát az ellentétes erők kiegyenlítésének elve, az építészetben való alkalmazása az alkímia legfőbb

alapelvének, a fénynek és a sötétségnek, a Napnak és a Holdnak felel meg. Vagy, ahogy Hermes Trismegistos

írta: Atyja a Nap, anyja a Hold. Vagy: ami fent van, a lentihez hasonlatos, ami lent yan, a fentihez hasonlatos.

Ezt a bölcsességet hozták magukkal a Szentföldről a templomosok, ez az a tudás, ami megváltoztatta Európa

történetét, sőt, az egész kereszténységre óriási hatást gyakorolt. Nevezhetjük Szent Grálnak is, mindegy. Ez

maga a tudás, a gnózis.

- Mikor azt hiszem, hogy megértek valamit, akkor rögtön bedob egy újabb ismeretlen szót, és megint kezdem

magam hülyén érezni.

- Oké, legközelebb akkor tartok kiselőadást, ha megkér rá.

- Helyeslem. Most pedig maradjunk az adott problémánknál. Gondolja, hogy valaki a föld alá építhetett itt

ilyesmit?

- Minden bizonnyal.

- Néhányszor még meg kell ismételnünk az akrobatikus műveletet.

- Nem bánom. Nézze meg jól a méreteit, innen nem tudom felbecsülni.

- Természetesen.

Zsófi újra és újra felkapaszkodott. A faalkalmatosságunk lassan belepasszolt a kőbe. A harmadik kísérletnél

jártunk, de itt elfogyott a tudomány. Zsófi hiába nyomta, ütögette a követ, az nem engedett. Újra leugrott.

- Elegem van! A francba!

- Csináljam én?

- Kacagjak? Beletaposna a vállamba, mi?

- Van egy másik gerendánk, nehezebb ugyan, de hosszabb is. Azzal a nyakamban ülve is elérné a követ.

- Faragja meg!

- Már van mintám is, nem gond - adtam a lelkes kézművest.

Újra a késemé volt a főszerep. A minta alapján egész gyorsan sikerült kifaragnom a hatszöget. Zsófi felült a

nyakamba, én pedig feladtam neki a fadarabot. Elsőre persze nem tudta beleilleszteni.

- Fontos, hogy jól passzoljon bele, erőltesse csak! - biztattam.

- Könnyű odalentről okoskodni!

- Bocs, segíteni akartam.

- Adja fel azt a másikat.

- Minek?

- Hallott már valaha a kalapácsról? - mérgelődött Zsófi.

- Jó ötlet!

Kicsit persze nehéz volt összehangolni a súlyos fadarab illesztését és ütögetését. Néhányszor a kalapácsként

használt fa a lábamra is esett, de nem adtuk fel. Végre egy jól sikerült ütés után már meg sem moccant a fa. A kő

tartotta a kifaragott szerszámot.

A földön ültünk, pár csepp vizet vettünk a szánkba.

- Reggeli tornának nem javasolnám - viccelődtem.

- Maga nem is szokott, vallja be.

- Tényleg nem. Maga?

- Rám férne? Mit gondol? - Zsófi hangja élénkebb volt, örültem, hogy visszatért belé az életkedv.

- Felmentem, csak jussunk ki innen!

- Meggyőző ajánlat, elfogadom.

- És most? Addig üti, amíg ránk nem szakad?

- Hátha csak el kellene forgatni.

- A követ? Lehetetlen!

- Azt. Valahogy betették oda, akkor talán ki is lehet szedni.

- Remek, most már ezt is tudjuk.

- Figyeljen, ezt a vékonyabb felével próbálja meg belenyomni a gerenda alsó részén lévő repedésbe. Aztán

szépen forgatja, feszíti.

- Nem bánom.

- Rajta!

Újra a nyakamba vettem Zsófit. Egy másik, léc méretű fadarabot adtam fel neki; elbajlódott vele, amíg sikerült

behelyeznie a hasadékba.

- Merre nyomjam? - kérdezte tőlem.

- A középkorban milyen menetesek voltak a csavarok?

- Honnan tudjam? Miért, most milyenek?

- Maga a régész!

- Történész vagyok, és kereket sem szoktam egyedül cserélni.

- Valahogy éreztem.

- Próbáljuk meg balra?

- Próbáljuk!

Míg Zsófi a fadarabbal erőlködött, én alig kaptam levegőt.

- Bocs, hogy szólok, de talán ne a combjával feszítsen, mert esetleg meg talál fojtani!

- El is felejtettem - kuncogott.

- Éreztem. Inkább álljon fel, kibírom, és adja bele minden erejét, a súlyát, mindent! - Úgy kellett tennem,

mintha értenék ahhoz, amit csináltunk.

- Oké.

Már remegtek a lábaim, de nem volt más választásunk, valahogy ki kellett bírnom. Zsófi ismét felegyenesedett

a vállamon egyensúlyozva. Erősen fogtam a térde alatt, reméltem, hogy ezúttal nem hiába. Ismét nyögés, lihegés

hallatszott. Majd egy reccsenés, ahogy eltörött a faléc, de közben már potyogott is a fejemre valami kemény a

mennyezetről. Zsófi, ahogy kellett, leugrott rólam, én pedig egyszerűen összerogytam a kimerültségtől. Kész

voltunk, a szerszám eltörött, elfogyott az erőnk.

- Feladja? Mit fekszik itt? - rivallt rám ez a törékenynek látszó lány. Elég sok energiája volt, hogy még mindig

bírta.

- Csak relaxálnék egy cseppet - szuszogtam. Zsófi rám világított, és fölém hajolt.

- Vérzik a homloka, ezt nem egy kő csinálta?

- Eltörte a követ? — most már én is talpon voltam. Világítottam felfelé. A gerenda kicsit elferdülve, de még a

helyén volt, a kő mellette azonban elrepedt.

- Gyerünk! Nyakba föl! - rikkantottam. Zsófi, mint egy lovas, a kalapácsnak használt fával máris fent termett,

és teljes erejéből püfölte a lelógó fadarabot. A következő hatalmas ütésnél a reccsenést óriási robaj követte,

elugrattam Zsófitól, majd elestünk.

A megtört boltív nem tudott tovább ellenállni, a kő után a fél mennyezet beomlott, lezuhant. Por töltötte meg a

levegőt, de néhány zúzódáson kívül nem esett bajunk. Kövek és törmelék borították a padlót.

- El? — köhögött mellettem, és a mindent elborító porban úgy tűnt, hogy végre átszűrődik már odafentről

valami természetes fény is.

- Élünk! - lihegtem.

- Ez életem legszebb mondata! - hajolt hozzám Zsófi, és valami meleg, finom érzés futott áramként végig az

egész testemen. Megcsókolt.

- Most én vagyok újraélesztve? .

- Hm, nem változott békává.

- Sőt, elvarázsolt herceg sem vagyok.

Mozdulni úgysem volt erőnk, feküdtünk egymás mellett. Ahogy tudtam, kicsit sután ugyan, de magamhoz

öleltem, és lehunyt szemmel vártam a fényt.

- Lehet, hogy a neheze még hátravan? - ez megint Zsófi volt. A törmelékkupac tetején állt, és fölfelé kémlelt.

- Hogy jutunk ki innen?

- Magas?

- Ha volna valaki odafönt, azt mondanám, nem vészes.

- De nincs.

- Próbáljuk meg!

Üvöltözni kezdett, hogy „Hahó, segítség, hall minket valaki", meg hasonló okosságokat. Odafent

egyértelműen nem a kék eget láttuk, lehet, hogy csak a labirintus újabb szakasza várt ránk.

- Ez képtelenség, Zsófi! Ha valaki a közelben volna, az hallotta volna a mennyezet leszakadását. Tartalékolja

az erejét későbbre!

A törmelék, a kövek alkalmasnak látszottak arra, hogy létra helyett valamit felépítsünk. Volt már tervem.

- Mintha kurta volna a mentőkötelünk - jegyezte meg epésen Zsófi.

- Az, kurta. Talán hiányzott a tornaóráról, amikor a kötélmászást tanulták?

- Nem. Egész gimiben felmentésem volt testnevelés alól. Baj?

- Ugyan. Csak innen kellene kihúznia magát - piszkáltam.

- Nem fog menni.

- Most adja föl? Megkapja a maradék csokikat.

- És a vizet!

- Oké. Mindent egy lapra - mosolyogtam rá.

- Mindent!

Leültünk. Zsófi elmajszolta a csokikat, majd megitta a vizet is. Persze élvezte, hogy figyelem, előjött belőle a

nő.

- Szépen festhetek most.

- Nekem tetszik a sminkje.

- Örülök.

- Van még abból, amit az imént kaptam?

- Takarékoskodnunk kell.

- Tudom, csak egyet.

Nem az édességre gondoltam, vagyis arra, csak másképp. Megcsókoltuk egymást.

- Használjuk fel, ami ránk szakadt! - kezdtem a kijutási tervem felvázolásába. - Hordok ide nagyobb köveket

az omlásból, maga pedig szépen, pontosan egymáshoz illeszti őket, hogy nyerjünk egy kis asztalt vagy

emelvényt.

- Amiről, majd ki fog engem húzni innen! Pompás! - lelkendezett Zsófi. És nekilátott eltakarítani a

göröngyöket a volt boltív alól. Valami egyenes alapot készített elő, amire felhalmozhatjuk a kimászásunkhoz

szükséges kőpiramist.

- Úgyis rég építettem már homokvárat - folytatta, én pedig igyekeztem viszonylag szabályos formájú köveket

hordani neki.

Archaikus építési módot alkalmaztunk, igaz, nem vályogtéglából, csupán kőből, de ez most egyáltalán nem

számított. Nem évek, évtizedek viharait, hanem csak egyetlen küldetést kellene kiszolgálnia alkotásunknak.

Dolgoztunk szívósan, kitartóan, a kövek pedig sokasodtak és magasodtak. Amikor már eljutottunk addig, hogy

elérhetjük a következő szintet, Zsófi lelkes kísérletbe kezdett. Felkapaszkodott a piramisunkra és nyújtózkodott,

de mindhiába.

- A fenébe, hiszen itt nincs mibe megkapaszkodni! Hogy jutunk ki oda? - lejött és türelmetlenül toporgott.

Éreztem, hogy nem fogja már sokáig bírni.

- Én megyek előre, és kihúzom. Menni fog, meglátja! - biztattam Zsófit, de nekem is szükségem volt minden

figyelmemre ahhoz, hogy sikerüljön a művelet.

A fadarab eszközünkkel megütögettem a mi mennyezetünk, illetve a következő szint padlózatának a szélét.

Apró törmelék potyogott le, majd a kőhordástól poros és kissé érzéketlen ujjaimmal megkapaszkodtam, és teljes

erőmből felhúztam magam. A kő, amiről elrugaszkodtam, le is billent, és Zsófi lábainál landolt. Nem voltam túl

jó formában, fáradtnak éreztem magam, de nagy keservesen felkapaszkodtam addig, hogy a lábaim is elérjék a

peremet. Onnan már viszonylag könnyen kievickéltem éjszakai tévelygésünk színhelyéről. Ezután már csak

Zsófit kellett kihúznom. A kötelet átkötöttem a derekamra, majd miután Zsófi jelezte, hogy megkapaszkodott

benne, ülve, a sarkaimat a talajba vágva, fokozatosan hátrafelé csúszva húztam fel. Hamarosan éreztem, hogy

már Zsófi is segít a lábaival. Végre kibukkant a feje, kihúztam. Ott feküdtünk kimerülten, porosan, de valahogy

mégis reménykedve. Nem sejtettük, hogy egyáltalán nem ez volt az előttünk álló nap legnehezebb próbatétele.

A gyenge, szűrt fény mintha a falakból áradt volna. Nem érzékeltük a pontos forrását. Itt minden csupa kő volt,

már nem volt az az érzésem, hogy roppant esetleges életben maradnunk ezekben a régi járatokban. Úgy tűnt,

hogy valami pinceszerű építménybe jutottunk.

- Van elképzelése, hogy hová lyukadtunk ki? - kérdeztem Zsófit; mégis ő a szakember, ha régi kövekről van

szó.

- Nincs.

- Ennél bővebb választ reméltem.

- Az istenért, magánál volt térkép, maga a föld alatti birodalmak guruja, miért engem faggat!

- Jól van, de megnyugtathatna, hogy nem a várba küzdöttük vissza magunkat!

Zsófi felpattant, mint akit darázs csípett meg. Gondolom, hogy nem a hála és öröm hullámai öntötték el arra az

elképzelésre, hogy még mindig, vagy inkább megint Sarkadi vendégszeretetét élvezheti.

- Nézzünk körül! De csendesen - indult el Zsófi.

- Fölösleges, az előbb már teli torokból üvöltöztünk egy percig, ha azt nem...

- Tudom! Pszt!

Valóban, mintha távolról egy vékony, magas hang szűrődött volna át a falakon. De lehet, hogy csak

képzelődtem. Zsófi elment a legközelebbi falig, majd hamarosan árnyékos zugot talált egy beugróban, azután

fölötte még egyet. Ennek az építménynek is hasonló szerkezetű volt a mennyezete. Megfogadtam persze Zsófi

tanácsát és csendesen járkáltam, kerestem, hogy honnan jöhetett be a fény.

- Talán egy altemplomban lehetünk? - okoskodtam.

- Ez egy kripta - jelentette ki Zsófi a legtermészetesebb hangján.

- A francba! — szisszentem fel.

- Csak nincs kifogása a társaságuk ellen?

- Nem vágytam más társaságra magán kívül. Főleg rég halottakéra nem.

- Miattuk ne izguljon!

- Egy borospincének például jobban örültem volna, főleg hogyha onnan kijárat vezet egy barátságos boros

gazdához!

- Ez a vágya most nem teljesült - szögezte le Zsófi. Most elővettem a hátizsákból a csokis papírt és meggyúj-

tottam az öngyújtóval, ami volt nálam mindig. A lángja nem tartott sokáig, de füstölt rendesen, ahogyan

terveztem. A lámpám fényével követtem a lassan mozgó füstpamacsok útját.

- Mit művel?

- Ne izguljon, csak gondoltam, segít nekünk ez a kis füst. Talán jobban tudja, hogy merre van a szabad, mint

mi.

- Huzatot keres?

- Úgy is mondhatjuk.

Egy ideig nem látszott, hogy beválna az ötletem, és mikor már majdnem szem elől tévesztettük a halvány

füstcsíkot, egészen közel, a padló fölött megmozdult és határozottan egyetlen irány felé szállt. Azonnal követtük,

de pár pillanat múlva már teljesen el is oszlott útmutatónk. Nem is volt szükség rá többet, mert ahogy a semmibe

meresztettük a szemünket, végre egy széles, oszlopnyi kiszögellés mögött erősebben derengett valami

világosság. Sőt, mintha a padlón egy határozott csík körvonalai látszódtak volna. Szinte futva tettük meg az

utolsó lépéseket, majd a falba ütközve elértük az ajtót, ami a külvilággal összeköthetett minket. Egy fémajtót

találtunk. Ahogy rávilágítottunk, egyértelművé vált, hogy legalább huszadik századi dologra akadtunk. Ez már

biztató volt, csupán azt nem tudtuk egyelőre, hogy vajon ki vagy mi lehet az ajtó túloldalán. Természetesen volt

kilincs is rajta, de az ajtó zárva volt. Erőteljes nyomásra és rántásra sem reagált, tehát nem beszorult vagy

beragadt, hanem csupán zárva volt.

Lekapcsoltuk a lámpáinkat, és leültünk a fal tövébe. Magunkban morfondíroztunk.

- Kopogjunk? - törte meg a csendet Zsófi.

- Épp annyira nem tudom, mint maga.

- Szavazzunk! Mire fogad?

- Előbb maga - mondtam.

- Ügy nem jó - visszakozott ő.

- Akkor egyszerre!

- Titkosan.

- Vagy húzzunk sorsot.

- Fej vagy írás?

- Legyen - mentem bele.

- Nem tudná mégis kinyitni?

- Aligha.

- Egy próbát megér, nem?

Elővettem okos késemet, de a zár egyoldalú volt, vagyis belülről nem zárható, nem nyitható. Megnéztem a

csavarokat, de nem láttam esélyt arra, hogy lecsavarozás után közelebb jutnék magához a zárszerkezethez.

- Van aprója? - kérdeztem.

- Fel is adta?

- Semmi értelme.

- Egyezzünk inkább meg!

- Nem bánom, mit szeretne?

- Kijutni.

- Ez egyértelmű. Innen kijutunk, a többit meglátjuk.

- Elfogadja? - kérdezte Zsófi óvatosan.

- Elvégre maga miatt vagyunk itt - próbálkoztam.

- így nem ér!

- Hogy így?

- Maga mentett ki, most magán a felelősség.

- Na, ne! Éppen azért, mert kimentettem, megint dönthet, és választhat. Én segítek, de nem döntök.

- Ez hülyeség! - vágta rá a lány.

- Akkor?

- Menjünk.

- Akarja? - kételkedett tovább.

- Persze, most mondtam - vágtam rá.

- De nem csak úgy, kénytelen-kelletlen?

- Zsófi! Menjünk!

És azzal mindkét öklömmel megdöngettem az ajtót. Odabent igen erősen visszhangzott a zaj, amit csaptam, de

fogalmam sem volt, hogy a másik irányban mennyire volt hallható a dörej.

- És most?

- Várunk, dörömbölünk, várunk.

- Hány napig bírhatjuk itt?

- Kannibalizmussal vagy anélkül? - vigyorogtam. Valahogy nem tudtam beleélni magam, hogy ott fogok

elpusztulni egy ajtó mögött, arra várva, hogy ránk akadjanak.

- Rossz vicc.

- Dörömböljön maga is, be kell osztanunk az erőnket.

- Nagyon eredeti - zsörtölődött Zsófi, de azért rendesen megöklözte az ajtót, majd ismét lehuppant a hideg

padlóra.

Me gint a hátizsákomban turkáltam, elővettem a bányászati könyvet és lapokat téptem ki belőle. Átdugtam az

ajtó és a padló közötti résen, és a belül maradt végét meggyújtottam.

- Piromániás?

- Nem vagyok a könyvégetés híve - hangsúlyoztam.

- Valami büdösét kellene inkább elégetnünk.

- Talán a mobilomat? Másra úgysem jó. - Megint elővettem, és hiába, nem jelzett térerőt, hihetetlenül

elátkozott helyen lehettünk.

- Most mit néz így rám?

Zsófi meg is szeppent, ahogy méregetni kezdtem a haját, ami egyébként roppant tetszetős volt, ez esetben

pedig nagyon is gyakorlati szempontból vizsgáltam meg. Elég sokat égethetünk belőle, ha annak a szaga nem jut

el valakihez, akkor semmié sem. Ismét kattant a kés a kezemben.

- Mit akar? - szisszent fel.

- Csak egy szép tincset emlékbe! - vigyorogtam.

- Pont most?

- Pont. Na, kérem, csak a szaga miatt!

- A magáé sem különb!

- Lehet, de nem érne át az ajtó alatt.

- El akarja égetni? Meggyőzött, a magáé.

- Lekötelez.

Zsófi megfordult, hátul kiválasztottam egy tincset, amit elég hosszúnak ítéltem célunkhoz. Mikor

lenyisszantottam, egyben bele is fúrtam az arcomat a hajába, egészen a nyakáig, és egy csókkal köszöntem meg

önfeláldozását. Kicsit összecsavartam, és mint gyújtózsinórt meggyújtottam a végénél. Az eredményről megint

nem tudtunk meggyőződni, hiszen a szaga förtelmes volt, de nem tudtuk, hogy odakint ez hová és meddig

hatolhatott el.

- Nem akarom a kedvét szegni, de talán még korán is van.

- Mihez?

- Hát a jelekből ítélve úgy fest, hogy nem egy családi ház pincéjébe kerültünk, valószínű, hogy nem is a lékai

várba jutottunk vissza. így kora reggel aligha nyüzsögnek sokan egy vidéki temető kriptájában.

- Azért ez nem közönséges temetkezőhely. Nézze meg a méreteit, odakint valami jelentékenyebb épületnek

kell lennie.

- Talán egy templom?

- Reméljük, hogy igen. Oda legalább mindennap bejárnak.

- Feltéve, ha nem valami elhagyatott vagy lezárt műemléképület ez.

-Azt akarja mondani, hogy várjunk itt csendben, mint a napközisek?

- Zsófi, egyelőre jók az esélyeink, főleg ha arra gondolunk, hogy egy-két órája még odalent sírdogált.

- Most motiválni próbál éppen?

- Hagyjuk - vágtam rá, és kicsit elcsüggedtem. Leültem a padlóra. Takarékoskodni akartam az elemekkel,

ezért kikapcsoltam a lámpát. Teljesen persze én sem voltam nyugodt, de valahogy úgy éreztem, hogy jó úton

járunk, csak türelemre van szükségünk. Ez igaz egymás elviselésére is, beleértve azt az alapjában nem

kellemetlen szituációt, hogy egy vonzó, csinos fiatal hölggyel kettesben lehetek, aki ráadásul nem tűnik már

annyira zárkózottnak, megközelíthetetlennek, mint amilyen első pillantásra volt.

- Az apjáról már sokat hallottam, de mivel foglalkozik maga? - kezdeményeztem újra beszélgetést Zsófival.

- Úgy érti, hogy mi volt a munkám?

- Gondolom, hogy nem véletlenül került a régészek közé, amikor a professzor úr arra szerencsétlen

barlangtúrára indult a csapatával.

- Nem. Már a gimiben is Mátyás kora volt a kedvencem; ő egy igazán haladó szellemiségű uralkodó. Az volt

az álmom, hogy minél többet megtudjak ezzel a csodálatos korszakkal kapcsolatban.

- Miért csak volt?

- Az egyetem után több ösztöndíjjal is jártam külföldön, de nem találtam a helyemet. Apám mindig

hazahívott, hogy az intézetében dolgozzam.

- Elfogadta?

- Végül igen.

- Csalódott benne?

- Talán. Nagyon jól tudtunk együtt anekdotázni, a barátai imádták, ahogy engem is, de a hétköznapok egyre

keservesebbek voltak. Már teljesen elvesztem a részletekben, nem avatott be a terveibe, mint régen. Csak

intézzem el ezt, fordítsam le azt, szóval lassan a titkára lettem, és amiért annyit tanultam, a kutatás, a történelem

szinte kizárólag rá maradt.

- Ezért akart kiszállni?

- Ezért. De honnan tudja, hogy ki akartam lépni?

Zsófi harciasan felpattant. A lámpájával egyenesen az arcomba világított és a hangja is egészen hisztériásán

csengett.

- Gyerünk, árulja el! Honnan tud a levelemről?

- Nem én olvastam el.

- Hát ki a fene?

- Amikor a bányát jártuk be, a kissrác meg a nagyapja tájékozódtak egy kicsit.

- Tájékozódtak? Belepiszkáltak a magánéletembe!

- Sajnálom, én sem örültem neki, de azzal győztek meg, hogy semmi köze sem lehetett az apját ért

merénylethez.

- Szép! Szóval egyébként elhitte a rendőrök vádját, hogy benne lehetek a saját apám elleni robbantásban?

- Nem, nem. Csupán semmit sem tudtam magukról, és bizonytalan voltam.

- Fel is olvasták?

- Dehogy, csak a lényegét mondták el.

- Remek!

- Sajnálom.

- Mindegy...

Szent Vid templomában

Zsófi dühe amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is párolgott. Fel és alá járkált, türelmetlenül és energikusan.

Elképedve figyeltem. A tagjaimban egyre tompább, ólmos fáradtság terjedt szét, már nem is bántam, hogy a

sötétben kuksolunk, az alvástól vártam a pillanatnyi megváltást.

Zsófi hirtelen mellettem termett és az ajtót kezdte el püfölni, teljes erejéből dörömbölt. Lábaival kíméletlenül

rugdosta a lemezt, minden rezgett és döngött körülöttem. Nem is érzékeltem, hogy közben vajon elaludtam-e és

most esetleg órák múlva térek magamhoz ilyen kábultan, vagy épp csak ellazítottam, és sajnos nem sikerült

kipihennem a nap kisebb-nagyobb kihívásait. Ez utóbbi történt, órám világító számlapja jelezte a napot és a

pontos időt.

Ezúttal viszont egyértelműen volt következménye Zsófi akciójának. Odakintről zajok hallatszottak, emberi

hangok, aj-tócsapódás, majd lépések hangja. Elkaptam Zsófi karját, hogy hagyja abba a zajongást; most

közvetlen közelemben éreztem lihegését, ahogy ő is megfeszítetten koncentrált a fémajtón túli világra, a

reménységünk irányába. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy odakint a közelben van valaki, kiabálni kezdtünk.

- Erre! Kérem, segítsenek!

- Halló, valaki! Idelent vagyunk! — szálltam be én is.

- Ide, ide!

Még néhány másodperc izgatott fülelés, és meghallottuk, ahogy az ajtóhoz ért valaki. A zárban nyilván a kulcs

zörgött száraz, rozsdás hangon. Majd végre nyikorogva megmozdult az ajtó vaslemeze, és egy hórihorgas idős

férfit pillantottunk meg. Csak sötét alakja volt egyértelmű, mert a hirtelen fény elvakított mindkettőnket. Persze,

örömünket ez cseppet sem kisebbítette, Zsófi szinte kiszökkent az ajtón, már azt hittem, hogy egyenesen

szabadítónk nyakába veti magát.

- Kik maguk? És mit keresnek itt? - a férfi egyáltalán nem lelkesedett értünk.

- Szilágyi Zsófia vagyok, nagyon hálásak vagyunk, hogy kiengedett minket.

- Egyáltalán nem engedtem ki magukat, csak kinyitottam ezt az ajtót. Maguk betörtek a templomomba!

Hoppá, ahogy jobban megnéztem, valóban reverendát viselt az idős ember. A fogadtatásából ítélve nem

szándékozott máris szabadon bocsátani minket. Arca rezzenéstelen volt, egyáltalán nem csodálkozott, mintha

csak mindennapos csínytevőket leplezne le ez a derék pap. Már csak egy példás elfe-nekelés van hátra, na meg a

kötelező bűnbánat.

- Sajnáljuk, atyám. Roppant kimerültek vagyunk, láthatja. Engedje meg, kérem, hogy igyunk egy pohár vizet,

és mindent megmagyarázunk!

- Nem tesznek egy lépést sem, amíg nem tudom, hogy kicsodák maguk!

- Atyám, a hölgy történész, eltévedtünk egy föld alatti labirintusban. Engem Vas Péternek hívnak, geológus

vagyok. Odalent töltöttük az éjszakát, hajnal óta itt dörömbölünk. Most, hogy volt szíves ránk találni, tényleg

szükségünk lenne némi felfrissülésre. - Én is határozott voltam, és valamelyest meggyőzhettem, mert sarkon

fordult és felfelé indult a szűk lépcsősoron.

- Kövessenek, én Gábor atya vagyok!

Zsófit cseppet sem aggasztotta a barátságtalan figura, ameny-nyire poros arcán láttam, derűvel fogadta

megmentőnket. Kíváncsian nézelődtem; valóban egy templom belsejében találtuk magunkat, a lépcsőkről egy

oldalhajóba jutottunk, majd rövidesen a sekrestyébe érkeztünk. Sejtelmes, borongós fényviszonyok uralkodtak

az egész épületben, az ablakokat vagy zsaluk zárták el, vagy nagyon borús lehetett ma reggel az idő. Az atya két

pohárba vizet töltött egy vizeskancsóból, és hátrébb lépett, hogy el tudjuk venni az innivalót. Szótlanul várt,

amíg felhajtjuk az állott folyadékot és figyelt. Tekintete any-nyira kifejezéstelen volt, hogy egyenesen a szemébe

nézve egyre furcsább érzésem támadt. Már épp megszólaltam volna, de megelőzött.

- Min csodálkozik, fiatalember? Vak vagyok. Vagy valami más kötötte le a figyelmét?

- Nem... vagyis értem. Elnézést!

- Miért kér elnézést? Valami rosszat tett?

- Nem. Azaz sajnálom, hogy betörtünk önhöz, de higgye el, nem akartuk megzavarni, egyszerűen nem volt

más kiütünk.

- Elhiszem. Azt az alagutat már réges-rég nem használták, csoda, hogy még járható.

- Csak volt. Beomlott. - Zsófi visszatette a poharainkat a díszesen faragott faliszekrényre.

- Hogy jutottak be a kriptába?

- A kis kápolna menyezetét törtük át, és a keletkezett lyukon fel tudtunk mászni.

- Mit kerestek odalent? - szegezte nekünk az atya a kérdést, és egy mozdulattal hellyel is kínált. Ö a falnál

lévő lócára ereszkedett le, egyenes derékkal, mintha minden mozdulatával takarékoskodnia kellene. Mi egy kis

asztal mellett lévő székekre ültünk. A sekrestye levegője nem sokkal volt frissebb, mint az altemplomé, úgy tűnt,

hogy nem gyakran szellőztetnek vagy takarítanak errefelé. Zsófi a falon lévő szentképet figyelte, és a bútorokat

tanulmányozta, miközben beszélgettünk.

- Valójában apám kutatott itt a környéken évekkel ezelőtt. Most az ő nyomdokain járunk. A barlangban

kőzetmintákat gyűjtöttünk és...

- Hm. Az az érzésem, hogy nem mond igazat. Miért?

- Ezt... - mentegetőzött volna Zsófi, de én közbevágtam.

- Atyám, bajban vagyunk. Léka várából kellett megszöknünk, mert valaki fogva tartotta ott a hölgyet, és hogy

a saját bűnét mentse, őt akarta hamis bizonyítékokkal a rendőrségnek átadni.

- Milyen bűnét?

Most én bizonytalanodtam el. Sejtettem, hogy Zsófi egy ismeretlen plébánosnak nem akarja az egész történetét

feltárni. Nem tudhattuk, hogy kivel és milyen kapcsolatban volt a pap, veszélyessé is válhatott volna a helyzet,

ha ő is esetleg Sar-kadi csoportjához tartozik. Ketten voltunk vele szemben, fiatalok és erősek, nem gondoltam,

hogy akadályt állíthatna elénk, ha úgy döntünk, hogy kívül tágasabb. Ráadásul nem is látott minket, újabb érv

amellett, hogy biztonságban tudjuk magunkat. Zsófi folytatta az elbeszélést.

- Megölték az apámat. Tőrbe csalták, előre eltervezték, és kis híján mi is ott pusztultunk. A gyilkos meg ott ül

most is vidáman a lékai várban, és várja, hogy a rendőrök elkapjanak.

- Súlyos a vád, leányom.

- Három embert megöltek, apámat és két régész kollégáját. Nem is kétséges, hogy kik tették, hiszen engem

akarnak a lefizetett rendőrükkel rács mögé juttatni. Mindent kiagyaltak, a kocsimba rejtették az ellenem szóló

bizonyítékot.

- Ha elkapnak bennünket, akkor valóban nagyon nehéz lesz az igazi bűnösöket elfogni - fejeztem be a

gondolatmenetet.

- És maga, fiatalember?

- Én kísértem a kutatócsoportot a barlangban. Én feleltem mindannyiuk biztonságáért, de a robbantás után

csak Zsófit tudtam megmenteni. Sarkadi, a vezetőjük volt velünk. Ő tudta, hogy mi fog történni, oldalra

húzódott, semmi baja nem történt, amikor leomlott a mennyezet. Majd ez a Sarkadi megvádolta Zsófit, hogy

mivel ő az örököse Szilágyi Árpádnak, csakis az ő érdeke lehetett, hogy az apja, az intézetük igazgatója

meghaljon. A professzor úr végrendeletében természetesen mindent Zsófira hagyott.

- Ne untassuk az atyát! Köszönjük szépen a vizet, és főleg hogy meg tetszett hallani minket, különben teljesen

kikészültünk volna.

- Ne siess, gyermekem! Pontosan tudom, hogy kik vagytok, csak meg kellett bizonyosodnom róla, hogy a

sárkány valóban visszatért.

- Micsoda? - csúszott ki a számon.

- Tessék? Honnan tud a sárkányról? - Zsófi szokásához híven máris talpon volt, ám az atyára nem hatott az

energiája, ő ugyanolyan rendíthetetlen nyugalommal ült most is a lóca szélén. Folytatta.

- Apádat jól ismertem. Sok-sok estét töltöttünk együtt vele a nehéz időkben. Hol ő látogatott el ide, hol én

őhozzá, amikor Lékán dolgozott. Rendkívül elszomorít, hogy az emberi gonoszság utolérte, és a halálát okozta.

- Hogyhogy erről én semmit sem tudok, Gábor atya?

- Meg sem születtél még, amikor először találkoztunk.

- Emlékszem, hogy nyaranta járt ide dolgozni, sőt, meg is látogattam néhányszor.

- Valóban?

- Igen, biztos vagyok benne. Már gimibe jártam.

- Persze, akkor én már Velemérben szolgáltam az urat. Azok már más idők voltak. Apád sokat változott.

- Mire gondol?

- Nem találkoztunk hosszú éveken keresztül. Rólad mindig mesélt, majd pár éve, hogy a sárkány újra

felbukkant, megkeresett.

- Hogyan? — kapta fel a fejét Zsófi.

- Ki az a sárkány? - kérdeztem bele, hiszen végre bízhattam egy hiteles emberben, aki talán többet tud nálunk

arról a bizonyos sárkányról.

- Hát Zsófia édesanyja, Csejtei Izabella.

- Az, anyám?

- Pontosan. Tudod, először csak viccelt ezzel. Az anyai őseid egy régi nemesi dinasztia leszármazottai,

címerükben a három csillagot egy sárkány alakja veszi körül, amelyiknek a farka a tulajdon nyakára tekeredik.

- Az a Cillei-címer.

- Az - erősítette meg Gábor atya.

- Értem már. Csak azt tudom, hogy Zsigmond királyunk alapította a Sárkány lovagrendet.

- A sárkányrend? - hüledeztem Zsófi felismerésén. Sosem hallottam róla, de elég vérfagyasztóan hangzott

számomra.

- Ügy van. A sárkányrend igazi vezetője mindig egy sötét asszony volt. Annak idején Ciliéi Borbálának

hívták, Zsigmond királyunk második felesége volt.

- Miért, mi lett az elsővel? Akkoriban nem szoktak válni -kotnyeleskedtem bele.

- Meghalt. Nagy Lajos királyunk lánya volt, Mária. Magyar királynővé koronázták és később Luxemburgi

Zsigmondhoz ment feleségül. Később Zsigmond gyermekével a szíve alatt lovas balesetet szenvedett, így

Zsigmond is fiú trónörökös nélkül halt meg.

- A Cilleiek nagyon befolyásos család voltak - jegyezte meg most Zsófi.

- Úgy van. Borbáláról a legenda azt tartotta, hogy megőrült, fekete lovon és fekete ruhában lovagolt ki

hajnalonként. A nép rettegte haragját és varázslatait. - Az atya, úgy látszott, jó ismerője volt a témának.

- Boszorkány volt?

- Inkább alkimista, ami abban a korban egy asszonytól több mint szokatlan elfoglaltság volt. Zsigmond nem

bírt vele, több várába is bezáratta, de az asszony mindig bajt kevert. Zsigmond halála után Albert király került a

trónra. Albert felesége Ciliéi Borbála és Zsigmond lánya lett, ő volt Erzsébet. A Ciliéi család férfiága azonban

hiába pályázott a magyar királyi trónra. Minden hatalom az övék volt, de a koronát is meg akarták szerezni. Az

élet úgy hozta, hogy Albert első fia, György 4 évesen elhunyt. Másodszülötte születése előtt azonban maga a

király is meghalt. A trónt ezért egy csecsemő örökölte, akit rögvest meg is koronáztak. Ő volt V. László

királyunk, a gyerekkirály, akit továbbra is a Cilleiek irányítottak. A hatalomért folyó ádáz harc Hunyadi János

kormányzó halála után fajult el. Két táborra szakadt az ország, a király gyenge volt és befolyásolható. De ezt a

históriát úgyis ismerik a hivatalos történelemkönyvekből.

Én bizony a fejemet ráztam, amit persze az atya nem látott, Zsófi meg élvezettel folytatta a témát, hiszen végre

méltó partnerre akadt, már ami a históriákat illeti.

- Úgy van, és akkor nagy lépésre szánták el magukat. Megegyezést akart a Hunyadi és a Ciliéi, a két rivális

család. Mátyásnak egy Ciliéi lányt szántak, akit Vajdahunyad várába költöztettek, míg Mátyás túszként Budára,

a kancelláriára került tanulni. Az eljegyzésüket azonban nem követte házasság, mert a gyereklány hamarosan

meghalt - egészítette ki a történetet Zsófi.

- A viszálykodás a hatalomért addig fajult, hogy a Ciliéi család fejét, Ulrikot Hunyadi László vezetésével

meggyilkolták. V. László pedig Temesvárott megesküdött, hogy a Hunyadi fiúknak bántódása nem eshet, sőt,

őket testvérül fogadja, édesanyjukat, Szilágyi Erzsébetet pedig anyjaként tiszteli.

- Mindez az esküvés ünnepélyes keretek között, az egyház áldásával és a főnemesség képviselői előtt történt -

pontosított Zsófi.

- Ám a király nem sokáig tartotta magát a fogadalmához. Mikor mindkét Hunyadi fiút végre az udvarba

csalta, elfogatta őket, Hunyadi Lászlót felségárulásért azonnal lefejezték Budán, a Szent György téren - folytatta

Gábor atya. De az ifjú Mátyást életben hagyta, túszként értékesebb volt. Mátyás hónapokig raboskodott

Prágában. Abban a Prágában, ahol egy Rómával dacoló, huszita kormányzó uralkodott, Podjeb-rád György. V.

László magyar királyt pontosan a Temesváron tett és megszegett esküjének első évfordulóján, ott Prágában érte a

halál.

- Talán nem véletlenül - mosolyodott el Zsófi.

- Sosem tudhatjuk meg, hogy valóban súlyosan megbetegedett-e, vagy valakik segédkeztek az istenítélet

beteljesítésében. A cseh uralkodó okos és számító ember volt. Mátyásnak azonnal felajánlotta leánya, Katalin

kezét.

- A Hunyadi fiút onnan kezdve nem fogolyként, hanem királyi vendégként kezelték már - mondta a

professzor lánya.

- Bizony, a magyar nemesi rendek huzavonája hónapokig tartott, de végül mégis Hunyadi Mátyást

választották meg magyar királynak. A Cilleiek ismét a hatalmi küzdelem vesztesei lettek.

- Nem csoda, hogy ádáz és esküdt ellenségei voltak egymásnak - jegyeztem meg a történelmi tabló végén.

- Mátyás személyével teljesült a Szent Korona elve, hogy nem a királyhoz kerestek koronát, hanem a

koronához méltó királyt. Mátyás az lett, méltó a magyarok Szent Koronájához.

- És miért kereste fel önt a professzor úr? - próbáltam a lényegre térni.

- Árpád megváltozott. Nem tudtunk már őszintén beszélgetni. Rám akart bízni valami fontosat, de én

elutasítottam. Szomorú, de hibáztam. Nem akartam megérteni, ő pedig nem akarta megosztani velem talán

legféltettebb titkát.

- Akkor nem is tudta meg, hogy mit akart önre bízni? - fakadt ki Zsófi. Már korántsem volt nyugodt.

Szemében ijedtség, bizonytalanság tükröződött.

- Csak később. Postán kaptam egy küldeményt, külföldről, azt hiszem. Megpróbált másvalakit bevonni ebbe

az ügybe, de végül mégis mellettem döntött.

- Könyörgöm, ne csigázzon tovább! Mit küldött az apám?

- Egy könyvet.

- Egy könyvet? Miféle könyvet? - Zsófit majdnem megütötte a guta. De uralkodott magán. Az atya végre

felállt.

- Gondolja, hogy tudom? Hiszen, sosem tudnám elolvasni.

- De mással felolvastathatná! - nyögtem közbe.

A plébános nem is reagált okvetetlenkedésemre. A sekrestye oldalsó falából egy ajtó nyílott, ugyanolyan szép,

ősrégi, mívesen megmunkált darab, mint a szekrény fája. Ott álltunk az ajtóban, a férfi pedig odabent a sötétben

kotorászott. Most egymásra néztünk. Talán jólesett Zsófinak, hogy tényleg ott voltam mellette, mert megfogta a

karomat - szinte elszorította, úgy kapaszkodott belém.

- Elolvasni nem tudtam, nem is tehettem volna. Mást meg nem vonhat bele az ember egy napló megfejtésébe,

különösen, ha egy régi, meghitt barát bízza rá benne valamilyen féltve őrzött kincsét.

- Apám naplója magánál van? - döbbent meg Zsófi. De a kérdésre már megkapta a választ, mert ahogy

megfordult az atya, ott volt a kezében egy régi, kézzel kötött, viseltes és vaskos könyvféleség.

- Én annyira... - kezdte Zsófi, de fölösleges volt elkezdenie, mert ahogy a kezébe vette, máris megszűnt

számára a külvilág.

Az atya szépen, pedánsan becsukta maga mögött az ajtót, majd visszaült a lóca szélére.

Zsófi pedig a zárt zsalus ablakmélyedésben próbált a beszűrődő fényben megismerkedni apja titokzatos

naplójával.

- Bocsásson meg, atyám, a tájékozatlanságomért, de most pontosan hol is vagyunk?

- Velemben, Kőszegtől pár kilométerre vagyunk. Ez pedig Szent Vid temploma. Sosem járt itt?

- Nem, még nem.

- Tudja, milyen régi településen vagyunk?

- Fogalmam sincs.

- Őskori leleteket is találtak itt, sőt, a Krisztus előtti X. század tájáról fennmaradt fejlett fémműves kultúra

nyomaira bukkantak. Bronz-, ezüst-, de még aranytárgyak is előkerültek. A XIII. században egy erődítmény állt

ezen a helyen, Castrum Vitiként említik az iratok.

- Régóta dolgozik itt?

- Már az nagybátyám is ebben az egyházmegyében szolgált.

- Akkor ön otthon van.

- Bizony. A templomunk helyén valamikor az Árpád-korban erődítmény állt. Az alapjaira építették később a

mi templomunkat.

Zsófi már türelmetlenül lapozgatott a naplóban. Visszafordult az ablaktól és az asztalra ejtette. Csüggedten

bámult rám, majd nagyot sóhajtott.

- Talán valami mást várt? Legyen türelemmel, leányom, az apja derék ember volt és biztosan jó oka volt rá,

hogy magára akarta hagyni a naplóját, és még véledenül sem akarta, hogy más is láthassa - az atya hangja

megnyugtató volt, kiegyensúlyozott.

- Csakhogy ennek a megfejtéséhez több hónapra volna szükségem. Nincs időnk, a rendőrség engem gyanúsít.

- Úgy van. Kihallgattam véletlenül Sarkadi egyik telefonját, biztos a dolgában. Már megszerezte az

aranyrudakat, a bizonyítékot elhelyezte Zsófi kocsijában. Hamarosan eltűnik a környékről, sosem akadunk a

nyomára.

- Ha pedig a rendőrség meg is találja a kocsimat, akkor senki sem mossa le rólam, hogy én öltem meg a saját

apámat.

- Miféle aranyról beszélt, fiatalember?

- Hát a II. világháború végén, az oroszok elől nyugatra menekítették az egész nemzeti aranytartalékot. Abból

lenyúltak a nyilasok egy adagot - válaszoltam.

- A koronázási ékszerekkel együtt - fejezte be a mondatomat az atya.

- Akkor ismeri a történetet - könnyebbültem meg.

- Hogyne ismerném. Itt Velemben volt Szálasiék főhadiszállása, a Stirling-villában rendezkedtek be. Ott

mellette őrizték a Szent Koronát is. Nagybátyám járt be hozzájuk misézni.

- Akkor mégis jó helyen vagyunk! — lelkesedtem.

- Igen, igen. De mi köze mindehhez a naplónak? — Zsófi gyanakodva figyelte az öreg férfit.

- Az édesapja akkoriban a Szent Korona eredetét és szimbolikus összefüggéseit kutatta. Nagyon figyelemre

méltó megállapításokra jutott.

- Mégis mire?

- A magyar Szent Korona egy teljesség-jelkép. A lét földi, evilági és nem evilági, ha úgy tetszik, spirituális

vonatkozását jelképezi. A Pantokrátor, a teremtő - Jézus, aki a korona közepén, szemben helyezkedik el; és a

pántokon az apostolokat ábrázolják. Az abroncson, azaz a korona alsó ívén a legfontosabbak, a harcos, a gonosz

erőket legyőzni képes hős szentek: Szent György, Szent Demeter vannak. Hátul, Jézus képével megegyező

helyen pedig valaha Szűz Mária képe volt. Ezt egy koronaőrnek a tizenhetedik században írott könyvéből tudjuk.

- Megváltozatták volna a Szent Korona képeit?

- Úgy van. És nem véletlenül tették. Valamikor a tizenhatodik században Dukász Mihály került a Mária-kép

helyére. Jézus Krisztus anyjának eltávolítása talán a legfeltűnőbb merénylet a szakrális szimbólum ellen. Hiszen

kizárólag Mária lehet méltó párja a koronán Jézusnak. Mária nem más, mint a megváltó által a mennybe emelt, a

fénnyel átitatott örökkévalóság lényege.

- Hogy jön ehhez egy földi Dukász Mihály? Sose hallottam róla - mondtam, kicsit restellve tudatlanságomat.

- Bizánci császár volt. Alatta a drágakő két oldalán pedig Géza fejedelmünk és Konstantin római császár képe

látható ma. Ök is utólag kerülhettek mostani helyükre. Nos, mit gondol, ha eltávolították Mária képét a felsőbb

szintről, akkor méltó módon emeltek a helyébe egy halandót?

- Nem hinném.

- Bizony nem. A tradíció teljes semmibe vételének bizonyítéka ez, vagy a totális tudatlanságnak, a

sötétségnek vérforraló lenyomata. Az emberi lélek szentségbe vetett hitét, Mária képét feláldozták egy világi

uralkodó képmása miatt. Ezzel megbontották az egységet, a teljességet, amelyet minden hagyomány képvisel.

- És a szentek?

- Nos, a legcsodálatosabb mind közül számomra Szent János zománcképe. János a határ az Ószövetség és az

Újszövetség között, egy választóvonal. Jézus az új világ, János a múlt. János az igazi próféta, és mit mutat

nekünk a koronán lévő ábrázoláson?

Csak a fejemet ráztam, az atya előadása meggyőző és lenyűgöző volt, lénye átszellemült, ahogy a szentekről

beszélt, tekintete mélyén valami erő sugárzott, bár ezt akkor aligha ismertem volna el. Mélyet sóhajtott, majd

folytatta.

- Jobb kezével a karjában tartott könyvre, az Élet könyvére. mutat. Az apostolokat erőteljes, fényes keret veszi

körül, mintegy hermetikusan lezárva őket. Ez pedig nem mást, mint a befelé vezető utat jelenti. Mindnek egy a

lényege: a fény kibontakozásának útját, a fejlődés belső állomásait, az egymás fölötti szinteket jelképezik,

amelyekhez lépcsők, fokozatok tartoznak. Végül a hetedik szint már maga a megvilágosodás, a megvalósulás.

János képén ezt az íbiszmadarak mutatják meg nekünk.

- Mintha mesét hallgatnék. Gyönyörű!

- Kedvenc szentjeim Kozma és Dámján, az ikrek, akik nem harcosok, hanem gyógyítók voltak. Mikor a

keresztényüldözők halálra ítélték őket, először vízbe vetették az ikreket, de kiúsztak, majd máglyára vetették

őket, de a tűz kialudt. Aztán kikötözték őket, de a szélben a rájuk kilőtt nyilak célt tévesztettek, végül a földből

származó vas, a szívükbe mártott kardpenge vasa oltotta ki életüket. Hogy ne untassam, a Szent Korona

összekötő kapocs ég és föld, halandó világunk és a természetfölötti, a fizikai és a metafizikai lét, ember és Isten

között. Aki világi hatalommal bírt, arra méltónak találtatott annak méltóvá kellett válnia egy közvetítői szerepre

is. Hiszen egy nemzet királya valóságos beavatási folyamaton esett át. A koronázás egy volt e folyamatból.

Szegény Károly Róbertet háromszor is megkoronázták, mégis bizonytalan körülmények között uralkodott. De

hát a magyar Szent Korona a középkori, a hagyományban még elevenen élő ember és a magasabb szférák közötti

képviseletet ellátó király legmeghatározóbb jelképe volt. Egyként is értjük, értették a nyelvben a koronát, magát

e szent tárgyat és a korona fennhatósága alá tartozó nemzetet, államot, népeket, birodalmat. Mindkét értelmében

használjuk ma is.

- Azért azt sosem értettem, hogy a tizenkét apostol közül csak nyolc került a koronára. - vetettem közbe.

- Nem annyira különös ez sem. A Bibliában, de a szentek ábrázolásában is ritka, hogy valamennyiüket együtt

ábrázolják. Inkább azt tekintem kivételnek, ahol egyszerre mind megjelennek - jelentette ki az atya.

- Mint Az utolsó vacsorán?

- Úgy van, igazán kivételes esemény.

- Da Vincit is ezért foglalkoztatta - motyogtam most már csak magamnak.

- János képének párja Jakabé, az első vértanúhalált halt apostolé. Őt ma is jól ismerhetik, mert a sírjaként

tisztelt spanyol Compostela a zarándokok helye évszázadok óta - folytatta az atya.

- Az El Camino, a kagylós zarándokhely - vágta rá Zsófi.

- Úgy van.

- A Tejút földi vetülete a compostelai zarándoklat útja, Jakabot a vándorok és zarándokok védőszentjüknek

tekintették. De ez már túlmutat a koronán - csatlakozott a professzor lánya is beszélgetésünkhöz.

- Bizony, bár koronként pótolni, helyettesíteni, másolni akarták. A korona szentségét ez nem érinthette.

Hiszen nem pusztán egy helyettesíthető tárgyról van szó. Ez egy eleven, egy élő és működő hatalmi jelkép,

ugyanakkor valódi lényegét tekintve szakrális műtárgy.

- Érthető, hogy sokan a vérüket is áldozták érte.

- Ez ma már számunkra alig átélhető jelentőségű, fiam. Bár én is tudok egy történetet róla.

- Sajnálom, de nem biztos, hogy lesz rá időnk, ugye, Zsófi?

- Türelmetlen vagy, fiam?!

- Ön is az lenne.

- Az is voltam, hatvan évvel ezelőtt.

Végre felállt és járkálni kezdett, de mintha egy láthatatlan falba ütközne, mindig pontosan ugyanott fordult

meg. Kicsit fészkelődtem, de Zsófi belemerült a napló tanulmányozásába, közben azért belehallgatott az atya

előadásába is.

- A korona akkor ott volt a közelemben; én még nagyon fiatal voltam. Semmit sem értettem, hiába néztem,

nem láttam, hiába hallgatóztam, semminek a lényegét sem hallhattam meg. A korona ideje újra közeledik, egyre

inkább érzem az erejét, de valami súlyos, mélységes erő árnyékolja. Lehetetlen felismerni a maga teljességében,

csonka és beteg, de sugárzik. Él!

- És hatvan éve? - többet akartam megtudni az öreg múltjáról.

- Hideg téli éjszakák voltak. A háború már eldőlt, Budapestet az oroszok, bocsánat, a Vörös Hadsereg

körülzárta, megkezdődött az ostrom. A náci hatalom képviselője, Hitler nyilas bábja, Szálasi nyugat felé

menekült. Kőszegre esett a választásuk, maga a vezérkar pedig itt Velemben szállt meg. Estéről estére

összegyűltek ott Szálasiék, nagybátyámat sokszor elkísérhettem a villába, de a szertartásokra nem engedtek be.

Nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, egyszer aztán belopóztam a sötét szentélybe. Elbújtam egy vastag

bársonyfüggöny mögött. Igen, azon az éjjelen is megpróbálták a varázslatot. Szerintem fogalmuk sem volt a

szakrális szertartásokról, a csillagok konstellációja is alkalmatlan volt. Nem sikerülhetett.

- Látta a koronát is? - fakadt ki belőlem önkéntelenül.

- Igen, azon az éjjelen egy vendéget hoztak a fekete autójukon. Hosszan várakoztam, imádkoztam, hogy

ellenálljak a kísértésnek, de hiába. A kíváncsiságom csillapíthatatlan volt, a szívem hevesen dobogott, de már

nem visszakozhattam. Megérkeztek a résztvevők. Imákat mondtak, egyfajta mise lehetett, ám hirtelen olyan erős

fény gyúlt, hogy még a függöny anyagán át is éreztem a sugárzását. Nem állhattam ellen, belestem. Egy

aranyoltár fénylett középütt, amikor a Szent Koronát ráhelyezték, és az ismeretlen vendég pörögve-forogva, mint

egy dervis, táncolt körülötte. Szálasi a nagy karosszékben ült, kezében egy régi könyvvel, és monoton hangon

mormolt valamit, aligha ima volt az, inkább egy ismeretlen fohász vagy varázsige.

Az atya hangja már elgyengült, magas, erőteljes alakja megtört. Szemei azonban változatlanul tágra nyitva

meredtek lefelé, a padlóra.

- Meg akartam fordulni, teljes szívemből szégyelltem magam, de akkor hirtelen egy lövés dörrent. Az idegen

elzuhant, fejéből vastag sugárban ömlött a vér. Szálasi folytatta a mormolást. Én szédültem, a korona képe

beleégett a szemembe.

- Elfogták?

- Nem. Reggel a villa mellett találtak rám, majdnem megfagytam. Egy kocsiban szállítottak el, a halottal

együtt, úgy mesélték. A kőszegi kórházba vittek, azt az embert meg nem tudom, hová. Azóta nem látok kifelé.

- De a koronát látja?

- Igen. Amikor csak akarom. Nagybátyámat többé nem láttam viszont. Az orosz front közeledett, a koronát

pedig kimenekítették az országból. Több mint harminc évig nem volt ezután magyar földön. De ezt úgyis tudják

már.

- Miért mondta ezt el nekünk? - szólalt meg rövid hallgatás után Zsófi.

- Mert ezért jöttek hozzám.

- Ezért?

- A korona valóban élő, mágikus erőforrás. Senki nem élhet vissza vele büntetlenül, és aki nem ismeri

teljességének titkát, annak a fejére végzetes csapást hozhat. Higgyék el nekem, nem közönséges műtárgy.

- De hát mi közünk lehet ehhez ma? — már végképp összezavarodtam.

- Zsófi, apádnak nagyon fontos volt egykor a korona. Igaz, utána nem osztotta meg velem a kutatásai

eredményét. Azonban a naplóját mégis rám bízta.

- Tehát ön látta valamikor.

- Úgy van.

- És látta azt is, hogy a koronával valamilyen mágikus műveletet hajtottak végre!

- Gondolom, az az őrült Szálasi meg is koronázta magát — fűztem hozzá.

- Nyilván megtette, mégsem menthette meg a hatalmát. -A koronázásnak négy feltételét kellett teljesíteni ahhoz,

hogy azt érvényesnek fogadják el. A sorból csak az első volt, hogy a Szent Koronával kell végrehajtani a

műveletet. A koronázást az esztergomi érseknek kellett végeznie, a szent koronázási templomban,

Székesfehérvárott, és egy kiemelkedő szent keresztény ünnepnapon kellett történnie. A fehérvári bazilika, amit

még Szent István királyunk alapított, megsemmisült.

- Ne felejtsük el, hogy az aranyrudak rejtekhelyét is apád találta meg. Ezek összefüggenek egymással! —

Kezdtem már lelkesedni a történelem iránt.

- Fussunk neki elölről!

Zsófi megint elkezdett járkálni, az atya összekulcsolta a kezeit, magában imádkozott. Megviselhette a

visszaemlékezés, a régmúlt traumájának felelevenítése.

- Sarkadi kitervelte, hogy megöli apámat, nyilván tudott róla, hogy az aranyvonat sok százmilliót érő

kincsének a nyomára akadt.

- De nem félt, hogy a professzor úr a sírba viszi magával az információt? - kételkedtem, mert kicsit nőies volt

nekem ez a logika.

- Nem. Valaki folyamatosan informálhatta az intézetből. Apám a végrendeletében egy kódolt üzenettel

irányított engem, vagyis minket az arany nyomára — állította Zsófi magabiztosan.

- És figyelmeztetett, hogy a sárkány alászállt!

- Úgy van.

- Talán ahol az arany volt, ott rejtette el a többi utasítást is, hogy mihez kezdjünk vele.

- Talán. De akkor mindez már Sarkadi kezében van.

- Vagyis egyedül ő tudja, hogy milyen összefüggéseket tárhatott fel a professzor úr! - szóltam rövid habozás

után.

- Meg a naplója! Hiszen mindig magánál hordott egy naplót, amelybe a legfontosabb következtetéseit,

elméleteit bevezette. Ebben kell lennie a megoldásnak! - Zsófi ismét a kezébe vette a könyvszerű irományt.

- Figyeljenek rám! Nem véledenül fútnak itt össze a szálak. Ha a lékai várban vannak azok a Sarkadiék, az

sem véletlen. Jártak már odalent, a szakrális teremben? - kérdezte az atya tőlünk.

- Én igen, nagyon régen - mondta Zsófi.

- Nagyon régen? Nagyon régen azon a helyen hajtották végre minden napfordulókor a mágikus áldozat

szertartását. A hagyománynak már évszázadok óta nincs folytatója. Szerencsére. Sokan meghaltak akkoriban az

úrnő parancsára. Fiatal lányokat fogatott le elsősorban; mind-mind odavesztek, akiket a várba vitetett.

- Miért áldozta fel őket?

- Hát kereste az örök ifjúság elixírjét, a hiúság bűnébe esett, képtelen volt elfogadni az öregedést, a halált.

Azok a szüzek a vérüket áldozták érte, mindhiába.

- És ki volt ő? - kérdeztem rá, mert fogalmam sem volt, hogy kiről beszélnek.

- Báthory Erzsébet, a hírhedt boszorkány! - vágta rá Zsófi.

- Szörnyű - borzongtam bele -, nem is kívánkozom abba a szakrális szobába!

Az atya rá sem hederített a közbevetésemre, folytatta.

- Ahogy mondtam, a koronát egy aranyoltáron láttam. Az arany fénye képes megidézni a Napot.

- Akár éjszaka is - egészítette ki Zsófi.

- A sötétség és a fény egyesítése a legalapvetőbb alkímiai művelet.

- Talán Lékán is ezt készítik elő? Felépítik az aranyoltárt? -találgatott Zsófi.

- Ugyan, ez értelmetlenség. A koronához ma már nem férhet hozzá senki - szóltam. Most sem igazán törődtek

a közbeszólásommal.

- És van valaki, aki beavatottnak tartja magát - most az atya keresztet vetett.

- Kire gondol? - Zsófi aggódni kezdett.

- Uram, irgalmazz neki!

- Beavatott? Mibe? - nemigen értettem az izgalom okát.

- Valamikor a vallás egy volt magával a beavatással. Maga a keresztség felvétele sem volt más, mint egy

beavatás. Sajnos, mára ennek csak a formai elemei maradtak meg. A beavatás szentsége, tartalma eltűnt.

- Miért? - szóltam ismét. Az atya fáradtnak tűnt.

- Az egyházak súlyos hibát, mulasztást követtek el. A hatalmat előbbre helyezték a beavatás misztériumánál,

és becsapták azokat, akiknek üdvösségéért felelősséget vállaltak. A beavatottakat titkos társaságokba

kényszerítették, és a rájuk bízott szellemi hatalommal visszaéltek. Megbocsáthatatlan bűn ez, gyermekeim. És

ennek a következményeit láthatjuk mindennap magunk körül.

- Hogy lehet akkor valaki mégis beavatott, mint a szabadkőművesek?

- Saját útjukat járják ezek az emberek, és olyan hatalmat bitorolnak, amelyhez nincsen joguk. Vannak, akik

mesternek tartják magukat, és beavatják azokat, akikhez érdekek kötik őket. Ez az út a gonosz útja, a pusztulásba

vezet.

- Akkor hagyjuk is - vágtam rá. Zsófi szótlanul hallgatta közben az atyát.

- Atyám, azt gondolja, hogy aki a Szent Korona misztériumának helyreállítását tervezi, az ilyen hamis

beavatott?

- Nem gondolhatok másra, leányom.

- Értem. És apám akkor ehhez nyújtott, ha tudtán kívül is, segítséget?

- A halála csak igazolja ezt.

- Szóval akkor lehet, hogy a korona titka nálunk van?

- Vagy inkább a könyvben.

- A naplójában? - Zsófi arca egyszerre volt gondterhelt és izgatott.

Az idős férfi most újra járkálni kezdett, arca bármennyire is öreg volt, az aggodalom újabb redőket és ráncokat

mélyesztett bele. Aztán pontosan az oldalfalon függő feszület előtt megállt, talán imádkozott is. Majd hozzánk

fordult.

- Úgy látom, hogy nincs más választásom, eljött az idő.

- Ne ijesszen ránk, atyám!

- Árpád halott, a leánya veszélyben, el kell árulnom a kódex féltve őrzött titkát.

- Miféle kódexét? - Zsófit megint megcsípte a már ismert darázs.

- Létezik egy kódex, az a régi könyv, amelyet Szálasi annak idején a titokzatos szeánszuknál alkalmazott.

- Erről sosem hallottam - vágta rá Zsófi.

- Tudom, gyermekem. Apád sem akart hinni a szemének, amikor rátaláltunk.

- Tessék? Apám találta meg?

- Igen. Zavaros idők jártak akkor, '45-ben valaki a nyugatra szökő Szálasiék környezetéből megszerezhette és

odalent, a kriptában rejtette el, ahol rátok találtam.

- Jó kis rejtekhely - bólogattam elismerően.

- Úgy van. Sosem derült ki aztán, hogy ki tehette oda. Apáddal az egész templomot átkutattuk, persze nem a

kódexet kerestük, hanem egy temetkezési helyet. Ugyanis a lékai lovagok temetkezési helyét a mai napig nem

tárták fel.

- Miféle kódexről van szó? - Zsófit majd szétvetette a kíváncsiság.

- Nos, ezt nem annyira könnyű megfogalmaznom, hiszen sosem láttam, csak érintettem. Apád viselkedése

teljesen megváltozott akkoriban, napokig nem tudtam vele hangot találni. Tiszteletben tartottam az

elhivatottságát, de az élet más történetet írt. Őt a munkája visszaszólította a fővárosba, nekem pedig hosszú

évekre egy őrségi plébániát jelöltek ki, Velemért.

- Hol van most a kódex?

- Remélem ott, ahová rejtettük. Apád nem bízhatott senkiben, nem vihette magával. A veleméri templomban

kell lennie.

- Micsoda? Ott hagyták, amikor évek óta feléje se néztek, ráadásul ki tudja, hogy ki és mit művelt vele azóta?

- Nem, leányom. Nem legálisan hagytuk ott, Árpád a fény műveleteinek nagy tisztelője volt. A rejtekhelyet a

fény jelölte ki, ő pedig a falba vagy a padlóba rejtette. Én sem tudhatom pontosan, hogy hová, legalábbis nem

láttam.

- Azonnal oda kell indulnunk. - Zsófi a naplót a hóna alá csapta és nyilvánvalóan indulni készült, pedig az

atya még nem fejezte be a mondanivalóját.

- Jártál már valaha ott?

- Nem, atyám, bár olvastam róla. Velünk tudna jönni? Biztosan segítségünkre lehetne a megtalálásában.

Kérem! - Zsófi hangja azonnal könyörgőre váltott, láttam rajta, hogy bármire képes, hogy rávegye a plébánost az

utazásra.

- Valóban, ma csak estére kell visszatérnem istentiszteletet tartani.

- Nagyon fontos volna. Útközben pedig elmondhatja, mi lehet a kódexben.

- Az ám, leányom, csakhogy gyalogosan nem vághatunk neki az útnak.

Zsófi rám nézett, én széttártam a karjaimat: ugyan, mihez kezdhetünk itt, egy szál mobillal, talán rendeljünk

taxit? Újabb kockázatot jelentene.

- Ha megfelel önöknek, a plébániának van egy furgonja, remélem, hogy tudják ma nélkülözni.

- Igen, hogyne, próbáljuk meg! - Zsófi már az ajtónál toporgott.

- Szólnom kell, hogy jöjjenek értem, csak a mise után vinnének vissza a faluba.

Az atya sem tétovázott, a sekrestyeajtó mögötti falon egy régi adó-vevőszerű készülék volt beépítve. Lenyomta

a zöld gombot és kérte, hogy mégis jöjjenek érte most, nem kívánja az egész napját a templomban tölteni.

Kulcsokat vett elő a reve-renda alól és kifelé indult; a templom hatalmas kapuját a hátunk mögött bezárta, és a

völgyben elénk táruló kis falu felé intett.

- Ugye, milyen szép? Ilyenkor már minden zöld, igazán megnyugtató idefent. Órákig el tudom hallgatni a

völgy hangjait, olyan ez nekem, mint egy szimfónia.

- Valóban kellemes. De miért nevezte azt a könyvet kódexnek?

- Ha meglátod a borítóját, akkor számodra is egyértelmű lesz. Az ujjaimmal pontosan érzékeltem a hollót.

- Mátyás hollóját? Egy corvináról van szó? Az egy vagyont ér!

- Igen, apád is ezért féltette. Őt nem az érdekelte, hogy a corvina mekkora kincs lehetne egy múzeumnak vagy

egy könyvtárnak, sokkal inkább a tartalma kavarta föl.

- Egy ismeretlen corvina? És ezek szerint lefordította?

- Ezt nem tudom bizonyosan. Ő maga nyilván elolvasta, arról azonban semmit sem tudok, hogy készített-e róla

fordítást, és ha igen, az hol lehet most.

- Ez elképesztő, de egyre több dolgot kezdek megérteni, vagyis kezdem érteni, hogy mi is történik velünk.

- Zsófi, hiszen azt mondta, hogy Mátyás kora volt a kedvence. Magának sokat jelenthet egy eredeti kódex. -

Rám is átragadt a lelkesedésük, alig vártam, hogy megérkezzen a kocsi és indulhassunk a kódexért.

- Tudják, hogy a szabadkőműves páholyok az Osztrák-Magyar Monarchia idejében nálunk is virágoztak?

Nos, mit gondolnak, hogy az első, teljesen magyarnak tartott páholyt kinek ajánlották az alapítói?

- Fogalmunk sincs, atyám - mondta neki Zsófi.

- Nem másnak, mint Hunyadi Corvin Mátyásnak, az utolsó magyar királyunknak. Ezek a páholyok, nem titok,

általában a templomos értékrendhez, a kereszténység valódi szellemi forrásához kívántak tradíciót találni, persze

általában hiába. Ahogy mondtam, a hagyományt nem lehet egyszer elfeledni, majd újra elővenni. Ha a

folytonosság megszakad, beavatott képviselők híján elvész, akkor az sajnos eredeti minőségében

helyreállíthatatlan - fejezte be Gábor atya.

A naplót elkértem Zsófitól, és a hátizsákom belső, vízhatlan, külön is lezárható zsebébe tettem. Az erdei úton

már messziről látszott a furgon, porzott az út mögötte; csak örülni tudtam, hogy nem egy kimért, óvatoskodó

sofőr ül a járműben. Ehhez képest meg is lepődtem, amikor egy hatvan körüli, gömbölyű, kendős asszonyság

mosolygott ránk a lehúzott ablakon keresztül.

- Ejnye, mondhatta volna, hogy vendégei is vannak! Másik kendőt kötöttem volna, ez már olyan piszkos.

- Üljenek hátra, nem túl kényelmes, de a faluig nem hosszú az út! - biztatott Gábor atya.

- Turisták? Ilyen korán kelnek, nagyon helyes! Ki korán kel, aranyat lel! Csak hátul lesz egy kis gond, van már

egy rakományunk.

A kocsi hátsó ajtajához érve az asszony kinyitotta az ajtót és bizonytalanul méregetett engem, majd a

koporsóra nézett. Reméltem, hogy nem azt próbálja éppen felmérni, beleférek-e, avagy sem. Valahogy nem

vágytam másnak a helyét elbitorolni, még ilyen rövid utacskára sem.

- Elhoztam a holnapi temetésre, este ravatalozunk, gondoltam, hogy előredolgozom kicsit - szabadkozott.

- Miattunk ne zavartassa magát! - könnyítette meg a helyzetet Zsófi, és máris bemászott a koporsó mellé, pont

elfértünk még a két oldalán.

- Akkor rendben! Atyám? - Az öreg plébános már beszállt az első ülésre, a sofőr pedig gázt adott.

Zsófi kicsit mosolygott a helyzetünkön, de nem sokáig élvezhettük a bizarr utazást, mert az első kanyarnál

máris dőltünk, borultunk. Épp csak a fejemet tudtam megvédeni, a könyököm rendesen koppant a lemezen.

Szerencsénkre valóban csupán pár perc volt a templomtól a faluig tartó út. A plébánia udvarában azért még egy

menet hátra volt, nem örültem volna, hogyha ilyen ámokfutásban hajtunk egészen Velemé-rig, bár kétségtelenül

időt nyertünk volna vele.

- Melyikük vezet? - kezdte az atya; ezek szerint a háziasz-szonyt már sikerült lefegyvereznie.

- Zsófinak sajnos nincsenek itt a papírjai.

- Nem érdekel, ne vesztegessük az időt. Péter, ugye kibírja hátul?

- Ha nem a koporsóban kell utaznom, persze.

- Sajnos, nem tehetjük itt ki, mert délután jön át a gyászoló család, nem dughatom el előlük a koporsót -

mondta a sofőrünk.

Az atya egyáltalán nem akadt fenn ezen a körülményen. - Akkor így utazunk. Nem lesz semmi baja egy kis zötykölődéstől - zárta le a témát a plébános úr, és máris visszaült a vezető melletti helyre. Zsófi megkapta a forgalmit meg a kulcsot, én pedig illedelmesen elhelyezkedtem hátul. Most már kis rutinnal a hátizsákomat használtam párnául, hátamat pedig az utasfülkétől elválasztó lemezhez nyomtam.

- A ravatalozásra visszaérek, Rózsa! - búcsúzott az atya, mi pedig cseppet sajnálva, hogy a gömbölyű

asszonyság nyilvánvalóan laktató konyháját most nem próbálhatjuk ki, rövid búcsút intettünk a falusi plébánia

felé.

Az autózás nem is volt annyira kényelmetlen, amennyire Rózsa asszonyság bevezetőjéből készültem. Persze,

nem vehette fel Elemér bácsi autójának süppedős bőr üléseivel a versenyt, de ettől most a cél érdekében szívesen

eltekintettem. Közben az atya szavait hallgattam érdeklődve, igaz, hozzászólnom most kicsit bajos lett volna.

- Szerencsétek, hogy nem holnap jöttetek.

- Tudom, ma van a napforduló. Bízom benne, hogy apám nem a napkeltéhez találta ki a kódex rejtekhelyét,

mert arról már lekéstünk.

- Nem erre gondoltam. Templomunkban holnap tartjuk névadónk, Szent Vid, avagy Szent Vitus ünnepét.

Sajnos, ma már nem nagyon tartják számon ezt az ünnepet. Koromnál fogva nem is bánom, oly sok megrendítő

élmény után lassan érzem az örök nyugalom mindent elárasztó közelségét. Szerény, meghitt ünnepséget tartunk.

Meg is invitálnálak, Zsófia, a barátoddal együtt a szentmisémre, de látom, hogy lényegesen fontosabb ügyekben

jártok most annál, semhogy egy öregember hívásának próbáljatok eleget tenni.

- Nem, atyám. Fontosnak érezném eljönni, és ígérem, ha add ig ezt az átkozott Sarkadit, meg az aljas akcióját

letudjuk, akkor feltétlenül eljövök. Péter nevében természetesen nem szólhatok.

- Semmi baj, ha mégsem. Imádkozni fogok értetek! És Árpád emlékének ajánlom a holnapi szentmisét.

- A corvináról mit tud még, atyám?

- Nos, sok jel mutat arra, hogy egy szakrális könyvet fed a díszes külső. Mátyás talán saját kódexkészítőivel

készíttette a könyvet. Árpádtól tudom, hogy egy a maga korában még nagyon is eleven hagyománynak szentelte

a művet.

- Mégis minek?

- Az alkímiának.

- Tudtam, éreztem! - Zsófi szinte felsikított. Ki is pillantottam oldalra, hogy az úttesten vagyunk-e még. Azért

a kormányt nem rántotta el hirtelen felindulásában.

- Úgy éreztem, édesapád a korona szent misztériumához akkor járt a legközelebb, amikor a kódex felbukkant.

Nyilvánvalóan kell olyan utalásoknak lenniük a kódexben, amelyek a Szent Koronával hozzák kapcsolatba.

- Erről nem mesélt apám?

- Sajnos nem. A kutatásai valódi tartalmát sosem osztotta meg velem.

- Ahogy velem sem.

- Most segíthetnék, de talán így van ez jól.

- Talán igen. Mátyás európai szinten egyedülálló könyvtárat alapított. A nevelőapja, a Nagyváradról származó

Vitéz János későbbi esztergomi érsek volt a tanítómestere. Mátyás szelleme az ő könyvtárában csiszolódott,

majd a Prágában töltött idő alatt nyilvánvalóan olyan mély benyomások érték, amelyek egész életét és

uralkodását meghatározták. Erdély városai voltak a magyar szellemi élet fellegvárai. Nyilvánvalóan a magyar

alkímia gyökereit is ott találjuk. - Zsófi magával ra-gadóan beszélt a kedvenc királyáról.

- Ne feledkezzünk meg a pálosokról sem, az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendről. A templomosokhoz

hasonlóan harcos rend volt, amelyet egyedül ismert el és támogatott a Vatikán. A pálos szerzetesek maroknyi

serege védte meg Visegrádot, amikor a török betört 1526-ban - vette át a szót Gábor atya, akit ugyanúgy

lelkesített a letűnt korok története.

- Buda várára nem is támadtak akkor — mondta Zsófi.

- Úgy van. Akkor nem sikerült nekik, de ami ugyanolyan végzetes csapás volt, lerombolták és a földdel tették

egyenlővé Budaszentlőrincen a pálosok és, ha a korabeli forrásoknak hinni lehet, egyben Közép-Európa

legnagyobb egyházi központját. Azt a helyet, amelyet minden királyunk támogatott, és amely főként Mátyás

korában élte virágkorát. A korabeli leírások szerint hatalmas templom állt a Budakeszi felé vezető nyeregtetőn,

és tornyainak árnyéka napnyugtakor egyenesen Budára, a királyi palotára vetődött. Még mai szemmel nézve is

monumentális építmény lehetett, ahol ráadásul a Thébai Remete Szent Pál ereklyéjét, a fej nélküli, csodatévő

testet őrizték.

- Miért nem folytatták az alkímia hagyományát? — kérdeztem.

- Méltatlan utódok követték Hunyadi Mátyást a trónon. Saját fiát, a törvénytelenül született Corvin Jánost, bár

apja mindent megtett, hogy még életében hatalomra juttassa, mégsem sikerült olyan pozícióba helyeznie, hogy

ellenlábasai ne tehettek volna ellene. Egyszerűen elárulták. És gyanítható, hogy maga Mátyás sem halt

természetes halált: valószínűleg a felesége mérgezte meg.

- A királyainknak nem volt szerencséjük a feleségeikkel -ironizált Zsófi.

- A kísértés, a sötétség erői mindig utat találnak a gyengékhez - bólintott Gábor atya.

- A reneszánsz kori olasz udvarokban a leggyakoribb halálok a mérgezés volt. Beatrix, a nápolyi királyleány

szerintem sosem bocsátotta meg Mátyásnak, hogy más nőtől született fiát próbálta törvényes utódjaként

elfogadtatni. A halála utáni széthúzás pedig, tudjuk, egyenesen Mohácshoz vezetett. Még abban az évben a

legendás Bibliotheca Corvinianát a törökök mint hadizsákmányt egyszerűen elszállították Konstantinápolyba. A

többezres, kincset érő corvina-gyűjteményből alig néhány tucat eredeti darab maradt meg - válaszolt Zsófi.

- Annál is értékesebb ez a kódex.

- Úgy van. Apám nem ok nélkül titkolta mindenáron.

- De ezek szerint az ártalmas folyamat mégis elindult.

- Nem hiszem, hogy a kódexnek köze volna hozzá. -Nem tudom, gyermekem. Hamarosan többet fogunk

tudni!

A templom körül sokan nyüzsögtek. Nem voltunk feltűnőek, és ez megnyugtatott. Zsófi is leparkolt az út szélén,

amelynek másik oldalán egy kocsma diszkrét cégére volt látható, a gyéren elszórt lakóházak csak arrébb

következtek. A templom egy kisebb zöld tisztáson állt, a távolban az Alpokaljára jellemző fenyves sötét

sziluettje árnyékolta a hátteret.

- Azt hittem, valami elhagyott romot fogunk feltárni - sóhajtottam fel.

- Tévedett. A XIX. században szerencsére felfedezték egyedülálló értékeit, és több-kevesebb sikerrel

megmentették. De mindjárt meglátja.

- Nagyobbnak képzeltem.

- Nem a Notre-Dame, hanem a veleméri Szentháromságtemplom. Korai gótikus remekmű - zárta le a

bevezetést Zsófi. Izgatottnak tűnt, bár ezt ezelőtt egy nappal még nem vettem volna észre. Elfordította a kulcsot

furgonunk zárjában, kattant a központi zár.

- Mi is a feladatom? — kérdeztem, miközben kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat.

- Fiam, legyen a kísérőm! Ugyan ismerem a templom minden zugát, de már hosszú évek óta nem jártam itt, és

ahogy hallom, nagy most a jövés-menés. — Azzal az atya el is indult a füves kis dombon egyenesen a templom

bejárata felé.

- Óvatosnak kell lennünk, ha rendőrt lát, kerülje, ha meg Pusztait, akkor lépjen le - ezt Zsófi mondta

előrelátóan, és teljes mértékben igazat adtam neki.

- Úgy lesz! És maga?

- Tudok vigyázni magamra. Először mérjük fel a viszonyokat odabent, aztán meglátjuk.

- Magának adjam a telefonomat? Nagyobb szüksége lehet rá, mint nekem.

- Nem hinném. Na, munkára!

Én Gábor atya után siettem, Zsófi pedig kis kerülővel közelített a célpontunkhoz. Az idős férfi azonnal

érzékelte, ahogy mellé értem. Kezével épphogy megérintette ruhám oldalát, mintegy útjelzőként használva.

Elképesztően magabiztosan mozgott annak ellenére, hogy vak volt.

- Mikor felkel a nap, a keleti falon, a szentélyben egy ember alakú nyíláson besugárzó fény kijelöli az üzenet

helyét. A három ablak a nyugati falon pedig további emberalakot formáz meg a kövezeten, ezek a fénylények

vándorolnak a falakon. A templom teljes belsejét valamikor freskók borították. Csak töredékük maradt fenn

mára, majd meglátja, az is csodálatos.

- Szép lehet - válaszoltam.

- Nem ez a lényeg. Ez a fénylény maga Jézus, az emberfölötti, az isteni minőség megtestesítője. Ez az

egyetlen hatalom, ami képes legyőzni a négy elem urát, a sárkányt. Földi erő önmagában nem

győzedelmeskedhet a sárkány fölött.

- Ez rossz hír! - csúszott ki a számon.

- A sárkány mélyebb értelemben persze nem egyetlen ember. Milyen egyszerű is lenne! A sötétség, a

tudatlanság, az emberben szunnyadó gonosz az, amitől minden korban rettegtek. Ezért volt akkora kultusza

Szent Györgynek, a hősnek, aki mennyei dárdájával ledöfte a sárkányt. Sajnos ebből az ábrázolásból itt szinte

semmi sem maradt meg.

- Igen, Zsófi már mesélt erről.

- Mit gondol, fiatalember, hogyan nevezik a völgyben futó patakot itt?

- Tippeljek? - kacsintottam cinkosán, de Zsófi nem vette a lapot.

- Szentgyörgy-patak, és a szomszéd település is Szent Györgyről kapta a nevét. Ezen kívül a Balaton nyugati

medencéjében is megtalálható a középkori magyar Szent György-kultusz sok nyoma.

- Az egyik tanúhegyről, a Szent György-hegyről nem is beszélve. Sok írónk nagyra becsülte az ottani remek

bort, a rizlinget - fűzte hozzá Zsófi.

- Tudja, néhai László királyunk csodálatos legendája is erről szól. A templom freskói a középkori ember

világlátásának példái. A bibliai jeleneteket ábrázoló festményeken egyértelműen Szent István és Szent László

magyar királyok, valamint Szent Imre herceg portréi azonosíthatók be.

- Kíváncsivá tett, atyám.

- Ha beérkezünk, kérem, maradjon szorosan mellettem, és vezessen egy üres padhoz. Szeretnék egy imát

mondani.

- Természetesen - válaszoltam.

A templomban is sokan tolongtak már, szerencsére a fény útját szabadon hagyták. Valaki éppen előadást

tartott. Mindenki fotózott, én is rögzítettem pár felvételt a telefonomon. Csodálatos harmóniát, tökéletességet

sugárzott a kis templom. Gábor atya elmélyülten imádkozott, én a látogatókat figyeltem, próbáltam mindig a

bejárat közelében maradni. Zsófi feje a forgatagban hol eltűnt, hol újra felbukkant.

Végignéztem a mindent beragyogó fényben a templom falait borító freskókat. Sejtelmem sem volt, hogyan

fogunk itt rábukkanni a professzor által választott rejtekhelyre, ha egyáltalán valóban létezik olyan. Zsófinál volt

a napló, amely talán nyomra vezethetett minket. Nem kevésbé aggasztott az is, hogy miként fogunk majd az

elrejtett kódexhez hozzáférni. Egy templomban, ráadásul látogatók tömegének jelenlétében aligha tudunk

észrevétlenül falat vagy padlót bontani. Nem bírtam tovább tétlenül várakozni, az atya mellé ültem. Oldalról

figyeltem kicsit, nem látszott rajta, hogy imádkozna.

- Atyám, nem zavarom?

- Hallgatom.

- Csodálatos ez a templom, nem hiányzott, hogy sosem láthatta ezeket az ábrázolásokat?

- Volt idő, amikor igen. Azonban nem csak a szemünkkel láthatunk, sőt néha kifejezetten zavaró, hogy az,

amit a szemünk által felfogunk, alig segít a valóság megismerésében.

- Aha — próbáltam megérteni, de nem igazán értettem, mire is gondol.

- Egy sötét reggelen lehunyt szemmel ülj ki egy helyre, ahol a felkelő nap sugarai akadálytalanul elérhetik

majd az arcodat! A friss, harmatos levegőből szippants mélyeket, csak ritkán vegyél levegőt, de azok a kortyok,

mint sóhajok, a legbensőbb pontodig hatoljanak be. így hatol be a fény is a lehunyt szemhéjunkon, vagy akár a

vak ember szemein keresztül egyenesen fejünk középpontjába. Egyszerre nem a fényt fogod keresni, hanem

annál is többet, a lényeget, a szeretet energiáját. Azt az energiát, amely létrehozta és élteti ezt a mindenséget

körülöttünk!

Gyanítottam, hogy nem fogok ilyen igéket hallani az istentiszteleten, bármennyire magasztos ünnepi misére is

készülődnek a veleméri templom hívei.

- Ma, itt belül, a szentek képei olyan erővel égnek, hogy azok erejét még ez a lármás tömeg sem tudja

elhomályosítani. Látja ott szemben a középen trónoló Krisztust? - folytatta az atya rövid szünet után.

- Igen.

- Nos, ugyanez az ábrázolás ismerős lehet a Szent Koronáról is, ott még a Nap és a Hold képe is látható.

Csakhogy itt már nem teremtői minőségében néz le ránk, hanem az utolsó ítélet bírájaként, aki elevenek és

holtak fölött fog ítélkezni.

Csak bámultam, nem volt kedvem további kérdésekkel zavarni az atyát. Pár perc múlva mellettünk termett

Zsófi.

- A naplóban nem találok hivatkozást Velemérre, most hogyan tovább? - mondta és megállt az atya mellett.

Gondterheltnek látszott.

- A helyes megoldást neked kell megtalálnod, leányom.

- Nem emlékszik valamilyen konkrét dologra, ami az apámat megfoghatta itt, amiből kiindulhatnánk?

Gábor atya egyenes derékkal ült, kezét kicsit felemelte, mint aki lassan áldást készül osztani, de ez esetünkben

inkább a tehetetlenség, a belenyugvás mozdulata volt.

- A megoldás, amit keresel, benned van, és csak te találhatsz rá, ebben sajnos nem segíthetek. Néhány kutató

szerint a templom egykori alkotói egy tér-idő összefüggést hoztak létre itt. Ami leegyszerűsítve annyit jelent,

hogy a naptárunk keresztény ünnepei és a nap járása képviselik az időt. Megjelenési formája természetesen a

fény, ami például december hatodikán Szent Miklós arcát jelöli ki, Vízkeresztkor a betlehemi csillagot, vagy

Szentháromság vasárnapján a három koncentrikus kört, az örökkévalóság jelét. Sajnos, a freskók egy része

megsemmisült az évszázadok alatt, más részüket pedig nem az eredetinek megfelelően állították helyre. Mára

ezért csak töredékesen állnak előttünk, és teljes tartalmuk megismerhetetlen.

- A fény kijelölheti a megoldást?

- A mi kódexünk helyét aligha a fény útjában kell keresnünk, az túl egyszerű volna.

- Sejtettem - mondta Zsófi, majd rám nézett, de én nem tudtam hozzászólni beszélgetésükhöz.

- A naplóban nem akadt egy rajzra vagy feliratra? - kérdeztem végül.

- Túlzottan is sok van belőlük, de Velemért egyik sem említi. - Zsófi lemondóan nyújtotta felém a vaskos

könyvet. Beláttam, hogy egyszerű böngészéssel nem sokra megyünk.

- Atyám, keressük meg a helyi plébánost, önnek talán elárulja, ha az utóbbi években találtak itt valamit, netán

a kódexet, vagy olyasmit, ami esetleg a mi kódexünk nyomára vezethet. - Zsófi már talpon is volt, és Gábor atya

ruháját fogta segítőkészen.

Nem kellett sokáig keresgélni, az előadás véget ért, és valószínűleg misére készültek, amikor egy kopaszodó,

tekintélyt sugárzó férfi érkezett a padsorok közé. Sokan ismerték és köszöntötték. Gábor atya a közelében állt, a

másik plébános pillantása ráesett, és azonnal hozzálépett. Én a háttérben maradtam és a bejáratot figyeltem; most

megélénkült az emberek áramlása. A két pap régi ismerősként köszöntötte egymást, a helyi plébános Gábor

atyába karolva az oltár felé vezette őt, közben élénken beszélgettek. Megkondult a misére hívó harang, rögtön

elkezdődik a szertartás. Bíztam benne, hogy nem fogunk újabb órát vesztegetni a templomban. A bejárathoz

mentem, a kaput a mise idejére behajtották.

Szerencsére rendőröknek nyoma sem volt. Körbejártam a templomot, és odakint éppen egy padot szemeltem ki

magamnak, amikor egy kis fekete autó állt meg az út szélén. Oldalán egy apró vörös sárkány díszelgett. Kinyílt

az ajtaja, egy elegánsan öltözött idősebb hölgy szállt ki belőle. Sötét napszemüveg takarta arcának jelentős

részét, haja is fekete volt, akár szoknyája és felsője. A hölgy felém közeledett, zsebemben tartva a kezemet

bekapcsoltam a mobilom, és ahogy elhaladt a közelemben, oldalról sikerült őt is megörökítenem. Ki tudja, hogy

Zsófinak mond-e valamit az arca, mégiscsak egy a sárkányos csapatból. Magabiztosan sietett a templom felé,

majd eltűnt a látogatók között. Ittam néhány kortyot a kulacsomból. Ismét meg akartam nézni a fény játékát a

szent helyen.

A napsütés, a fényképezgető járókelők zsongása megnyugtatott. Talán nem is olyan misztikus ez az egész,

csak Zsófi túlreagálta az eseményeket. Végre kijöttek, Zsófi és Gábor atya. Arckifejezésükből ítélve semmi

újabbat nem tudtak meg. Zsófi kérdés nélkül is felelt.

- Itt évtizedek óta nem találtak semmit, munka sem folyt azóta, tehát a kódex csakis ott lehet, ahová apám

rejtette.

- Ez jó hír is lehetne - próbáltam felvidítani.

- Az, jó hír, csupán azt nem tudjuk, hogy hol is keressük!

- Igyunk valamit! - javasoltam a közeli kocsma felé intve.

- Én megvárom magukat a kocsinál - közölte az atya. Míg Zsófi odakísérte őt, én azt latolgattam, hogy

megmutassam-e neki az imént készített képeket.

Szemben, az út másik oldalán volt egy kis vendéglátóhely. Átsétáltunk, és a pultnál ittunk egy nagy pohár

gyümölcslevet. A flipper fölött a falon egy tévé ontotta a híreket. Néha rápillantottam a képernyőre, a nagy

üvegablakon keresztül pedig azért figyeltem a templom előtti teret is.

A képernyőn hirtelen ismerős arc jelent meg, Zsófié, majd az enyém. A rohadt életbe! - Kis híján félrenyeltem

a narancslét. Behúztam a nyakam; szerencsére már enyhén borostás volt a képem, és a fotóm nem kifejezetten

hasonlított rám. Oldalra sandítottam, szerencsére senkit nem érdekelt az adás, és a pultoson kívül csak egy fiatal

pár volt odabent. Zsófit a karjánál megfogva elfordítottam, hogy ő is láthassa a tévét. Közelebb léptem, hogy

halljam is azt, amit mondanak:

,A rendőrség szóvivője megerősítette, hogy a fent bemutatott Sz. Zsófiát és feltételezett bűntársát, V. Pétert

gyanúsítja a rendőrség a tegnap elkövetett példátlan bűncselekménnyel. Mint már korábbi híradásainkban

beszámoltunk róla, tegnap este hatalmas robbanás rázta meg a Kossuth tér épületeit, köztük a Parlamentet is.

Egy mostanáig azonosítatlan hajón következett be a detonáció, majd a lángoló jármű a Dunába süllyedt. A

robbanás következtében a környező iroda- és lakóházak ablakai betörtek. A rendőrség óriási erőkkel kezdte

meg a nyomozást, ugyanis a megsérült Parlamentben a teljes riasztó és védelmi rendszert ki kellett

kapcsolni. Ma hajnalban a Parlament Koronaőrsége bejelentette, hogy a Magyar Szent Koronát és a koro-

názási ékszereket ismeretlenek elrabolták. Egyelőre nincsen magyarázat arra, hogyan történhetett a

példátlan bűncselekmény. Rendőrségi szakértők szerint össze-

függés lehet a tegnapi detonáció és a koronázási ékszerek eltulajdonítása között."

Újra odapillantottam a képernyőre, nem akartam hinni Í fülemnek és a szememnek. A képen a Parlament

látszott majd egy fotóról a korona, a jogar, az országalma és a kard ké pét vágták be. Nyakig ülünk a pácban - ez

nem is volt kér déses. A rakparton az épület renoválására szolgáló állványza romjai hevertek. Feketén meredtek

felfelé, a falakat több mé ter magasságig korom lepte.

,A közvéleményt erősen foglalkoztató bűneset kapcsán híradónknak Szombathelyen nyilatkozott a Szilá-

gyi régész-történész professzor meggyilkolása ügyében nyomozó Pusztai úr:

- A szakértői vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy a robbanást gyújtószerkezettel hajtották végre.

Nem baleset történt. A rakparton és az épület falain talált anyagmaradványokból sikerült azonosítani

ugyanazt a robbanószert, amelyet a Báthory-barlangban történt merényletnél is használtak.

- Pusztai úr, hogyan lehetséges, hogy nyomtalanul eltűnt a gyanúsított hölgy, akit a nyomozás kezdetekor,

úgy tudom, már őrizetbe vettek?

- Igen, nos, Sz. Zsófia esetében megalapozott a gyanúnk, hogy a professzor leányának szerepe lehetett a

három ember életét követelő merényletben. Ugyanakkor a bűntársa lehet V. Péter, aki jelenleg szintén

szökésben van.

- Erősítse meg, kérem, hogy összefüggésbe hozha-tók-e fenti személyek a ma hajnalban történtekkel, a

koronaékszerek elrablásával!

- Természetesen a nyomozás jelenlegi szakaszában nincs elegendő bizonyíték rá, de ennél többet most

nem mondhatok.

- Kérjük a kedves nézők segítségét is, hogy aki látni véli a képen szereplő Sz. Zsófiát és V. Pétert, azonnal

értesítse a rendőrséget!"

Erre mondják talán, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Sunyin kioldalogtunk a kocsmából, első számú

közellenségek lettünk. Zsófi nem is annyira ijedt, mint inkább dühös volt. El kell innen gyorsan tűnnünk, de

sejtelmem sem volt, hogy hová. Pillanatok alatt visszasiettünk a kocsinkhoz. Zsófi csak bámult a templom felé,

látszott, sehogy sem érti, miféle érdekek és indulatok célpontjává vált, váltunk.

- Üljünk be! — mondtam Zsófinak.

- Gábor atya, nagy bajban vagyunk! - kezdte a lány a vezetőülésre huppanva.

- Köröz minket a rendőrség! - folytattam hevesen, de fojtott hangon.

- Ez nem minden. Ma hajnalban ellopták a Parlamentből a koronát!

- Micsoda? Ezt meg honnan szedték? - szólt most elképedve az atya is.

- A kocsmából, a tévéből! A fotóinkat is leadták, mi vagyunk az első számú gyanúsítottak! - sziszegte Zsófi.

- Pusztai ránk akarja húzni talán ezt is! Maga szerint emö-gött is Sarkadi áll? - én még mindig bizonytalan

voltam.

- Ki más? Itt valami nagyon nagy disznóságra készülnek.

- Figyeljen, Zsófi, Sarkadi nem lehetett a korona elrablója, hiszen este ott volt Lékán, láttuk.

- Valóban. De nem tűnt fel magának, hogy egy csomó embere van? Bárki végrehajthatta a robbantást és a

rablást. Ö csak a háttérből szervezte és irányította.

- Várjunk csak! Az a sárkányos furgon, amit követtem, amikor elváltunk Sopronban... nem fért a fejembe,

hogy miért megy folyton mellékutakon. Atyám, van itt egy térképe?

Gábor atya a kesztyűtartóból otthonos mozdulattal húzott elő egy autóstérképet. A furgon hátsó részét

elválasztó ablakon átnyújtotta hozzám. Belelapoztam, majd a megfelelő helyen átböngésztem és Zsófi elé

tartottam.

- Egyértelmű, nézze csak, azért mentek Győr után a Duna mellett, mert a partról követték a hajót.

- Milyen hajót?

- Amit felrobbantottak a Parlament mellett; és azon az autón egy sárkány volt. Pontosan megterveztek ezek

mindent, ha követem őket, akkor egyenesen a helyszínre érek, ahol akár el is kaphattak volna engem. Csapdát

állítottak nekünk.

- Mintha minden lépésünkről tudnának.

- Akkor azt is tudják már, hogy itt vagyunk! - valami tompa gyűlölet kezdett átjárni. Eddig amolyan

szerencsétlen áldozatnak éreztem magam, most lassan űzött vad leszek. Ha pedig engem akarnak, akkor nem

leszek könnyű préda!

Elővettem a mobilomat, és megmutattam Zsófinak a sötét ruhás nő képét. Mögötte látszott a kis fekete kocsi

is.

- Ismeri?

- Nem én. A nyomunkban vannak. - Zsófi izgatottan nézett körül, de most sehol sem láttuk már a gyanús

járművet.

- A templomban készült képek is ott vannak.

Zsófi a telefonom kijelzőjén gyorsan átnézte a templom belsejéről készített képeimet, majd visszaadta.

Elhallgattunk, mindenki a maga csapdáját kóstolgatta, a pók tovább szőtte a hálóját, mi pedig holmi könyvek

után rohangálunk, ahelyett, hogy elkapnánk magát pókot. Az atya törte meg a hallgatásunkat.

- Hol kezdődött az út, ami ide vezetett? - kérdezte tőlünk.

- Lékán - vágtam rá.

- Sopronban - mondta Zsófi.

- Brennbergbánya?

- Nem, Bécsújhely.

- Sőt, a barlangban - fejeztem be.

- Úgy van, mindezeket egy szál köti össze, Sarkadi hálójának a szála. Ha rájövünk, hogy mi a célja, akkor van

esélyünk ellene — szögezte le Zsófi.

- Szerzett egy csomó aranytömböt, meg a felbecsülhetetlen értékű koronázási ékszereket. Ha ezt akarta, akkor

már messze járhat - mondtam.

- Azért előtte még volt gondja arra, hogy ránk terelje a gyanút. Ha megtalálnak, és az autómban néhány

árulkodó bizonyíték is előkerül, akkor rács mögött tölthetem a következő 50 évemet.

- De hát van alibije, együtt voltunk! - vágtam rá azonnal.

- Viccel? Maga a bűntársam! Nem vigasztal, hogy együtt fognak elítélni magával.

Zsófinak igaza volt, ebben a játékban erősen vesztésre álltunk.

- Atyám, azt mondta, hogy a fény útja aligha jelöli ki a helyet. De miért vagyunk most itt? A nyári napforduló

van. Apám tudta, hogy amikor önhöz eljutunk, akkor kiderül a kódex létezése is. Ha pedig Szent Vitus napja a

nyári napforduló napja, és egyben a veleméri fénytemplom jelképes ünnepe is, akkor valahol ebben a tér-idő

képletben van a megoldás is! Mi történik itt ezen a napon, mit jelöl ki a fény? A betlehemi csillagot, Jézust,

Máriát? Itt kell lennie a megfejtésnek!

- És ma van a szimpóziuma is! - figyelmeztettem Zsófit, bevallom, kicsit piszkálódva.

- Nos, ezen a napon, az év abszolút leghosszabb napján a legnagyobb szögben süt ránk a nap. De hajnalban,

amikor felkel, akkor a templom tengelyét jelöli ki, mértani pontossággal, egészen a templom küszöbéig. Azon túl

nem hatolhat -adta meg a feleletet az atya.

- A küszöböt nem lépheti át - töprengett Zsófi.

- De mi igen. Vagyis csak mi mozdulunk el a térben szabadon, a fény útja meghatározott, minden évben

meghatározott rend szerint váltakozik - okoskodtam, hátha nekem is eszembe jut valami.

Zsófi most rám bámult, majd Gábor atya szemébe meredt, bár ő aligha viszonozhatta mélybarna szemeinek

tüzes pillantását. Lélegzetét visszafojtotta, mint aki mély merülésre készül. Majd váratlanul odahajolt az idős,

ráncos archoz, és mindkét oldalról megcsókolta.

- Ott kell lennie, köszönöm, Gábor atya! Péter, hozzon valami szerszámot! Indulunk!

- Isten útjai kifürkészhetetlenek - mondta a plébános, és keresztet vetett.

- Mégis hol? - értetlenkedtem még egy kicsit.

- A küszöb! Ott kell lennie a fény és a tér határán, a küszöbön. A mágikus küszöb, mint az alkímiában, aki

egyszer átlépi a tudás felé vezető út küszöbét, annak számára aligha marad más lehetőség, mint haladni rajta.

Bármi legyen is a jövője! Nincs visszaút!

Hátizsákomból csak a mindentudó késemnek vehettem hasznát, meg persze magának a zsáknak: hátha

Zsófival tényleg megtaláljuk a kódexet, magammal vittem, hogy legyen mibe elrejteni a kíváncsi, tolakodó

szemek elől. Nem ellenkeztem, nem akadékoskodtam, valamiért meggyőző volt Zsófi felismerése, eltökéltsége.

A mise még tartott, a hívők odabent voltak, akik pedig nem vettek részt az istentiszteleten, azok a kellemes

napsütésben pihentek. Zsófi ment elöl, én az atyával az oldalamon mögötte. Beléptünk a templom hűvösébe, kis

előtér fogadott, ahonnan úgy háromlépésnyire nyílt az egyhajós, gótikus belső. Az én szemem, ahogy Zsófié is, a

padlót fürkészte. A külső kapu alatt nem találtunk alkalmasnak tűnő küszöböt, ellenben a belső tér lezárásaként

igen. Zsófi gyorsan felmérte a lehetőségeinket: csak perceink lehettek hátra a szertartásból, utána megint nagy

lesz a jövés-menés, azonnal dönteni és cselekedni kellett.

- Péter, maga a reverenda mögött maradjon, feszítse fel a küszöbdeszkát, én tartom a kaput. Atyám pedig

fedezzen, ha bentről jönne valaki.

Én csak bólintottam, az atya pedig előrelépett, imádkozni kezdett és szétvetett lábakkal szinte az egész

ajtónyílást elállta. Zsófi belekapaszkodott a kapu kilincsébe. A késem egy rövid, de nagyon erős pengéjét

hajtottam ki, az atya takarásában lehajoltam, és végigtapogattam a deszkát Egyenletesen gyalult volt, külső

beavatkozásnak nem volt nyoma. Két hatalmas csavar rögzítette a padlózathoz, a pengét most mint csavarhúzót

használtam. Az elsővel egészen gyorsan boldogultam, de a másodikból minduntalan kicsúszott a penge. Már

félig kitekertem, amikor ismét megszólaltak a harangok, a gyülekezet készülődött, a plébános hangja számomra

is jól hallhatóan hirdette, hogy:

- A szentmise véget ért, menjetek békével!

- Jaj, atyám, még egy perc és megvan, addig tartson ki! Kérem!

Miközben vadul dolgoztam, reméltem, hogy Gábor atya kitalál valamit, és nem adjuk fel pont a cél előtt.

Szerencsére közös énekkel zárult az istentisztelet, és ez elnyomta ügyködésem zaját. Utolsó mozdulattal kijött

végre a csavar, a fémmel a fa és a kő közötti résbe hatoltam, felfeszítettem a deszkát, de a vakolat- és

fugamaradványok még tartották egy kicsit. Az atya imája egyre hangosabbnak tűnt, éreztem, hogy többen már

előtte állnak, és sugdosás, pusmogás hallatszott. A kapu felől is tompa koppanás zöreje zavart meg, Zsófi

dobbantott, gondolom, nekem szánta figyelmeztetésül. A deszka már a kezemben volt, alatta, ahogy láttam,

betonszerű anyag. Megmozdult a takarásomat adó reverenda, a deszkát magam mögé tettem, és balra a falhoz

támaszkodva, guggolva lent maradtam. Az atya kiváló érzékkel fordult pontosan elém, és hangos „ámen"

kíséretében utat engedett a tömegnek. Zsófi is kinyitotta a kaput, és az atya mellé állt, így, ha egészen kicsi

területen is, de rejtve maradtam. A küszöb melléfogásnak bizonyult. Késemet dühösen a szürke, kőszerű

anyaghoz vágtam.

- Mi lesz, Péter?

- Megtalálta? - kérdezte az atya is türelmetlenül.

- Nincs itt semmi - suttogtam.

- Az nem lehet. - Zsófi hangja magabiztos volt. - Keressen tovább! - folytatta.

Dühömben nem tehettem mást, a késsel apró ütéseket mértem az anyagra, az pedig ellenállt. Ha vékony réteg

fedne valamit, ami alatta lenne, akkor egy ilyen ütéssel simán áttörném azt. A reverenda alatt nyúlkáltam már,

félig-meddig a plébános alá mászva. Az emberek most már befelé is áramlottak, helyzetünk kicsit kínos volt, és

egyre reménytelenebb. Az utolsó arasznyi felületet püföltem, amikor váratlanul engedett a szürkés kő, és

repedezve apró darabokra tört — célba értem. Fürgén felegyenesedtem. Zsófi tekintete szemrehányó és bizakodó

volt egyszerre.

- Megvan! - próbáltam a lényegre térni.

- Mutassa!

- Úgy értem, a beton vékony rétege alatt lehet valami, de innen nem érem el, át kellene állni a másik oldalra,

onnan talán hozzáférek a nagyobb részéhez.

- Várjunk! Atyám, kettőt lépjünk majd előre, és megfordulunk, aztán Péter folytatja ott.

- Rendben van.

Zsófi feje jobbra-balra forgott, úgy próbálta az optimális pillanatot kiválasztani a helycserére. Végre sikerült, a

reverenda mögött ismét leereszkedtem, és a késsel most már biztos mozdulatokkal törtem fel a réteget. Alatta

valóban volt valami. A repedések miatt könnyen és pillanatok alatt lefejtettem a poros, száraz anyagot a barna

csomagolópapírba burkolt tárgyról. Lábammal odahúztam a hátizsákomat és belesüllyesztettem, majd

besöpörtem a törmeléket az üresen maradt lyukba, és visszatettem a küszöböt. A két csavar visz-szacsavarására

se kedvem, se időnk nem volt. Mikor kiegyenesedtem, épp nem haladt el mellettünk senki. Az atyába karolva

kifelé indultunk, a kapu és a rács után már a vakító déli napfényben lépkedhettünk a kocsi felé.

Zsófi egy fél lépéssel előttünk járt; gondoltam, türelmetlen és kíváncsi is már. De tévedtem, inkább

körültekintőnek bizonyult.

- Ne nézelődjön, Péter! Ne kapkodjon, de próbáljon feltűnés nélkül beszállni hátra! Én Gábor atya takarásában

próbálok maradni.

- Hogyan? - értetlenkedtem.

- Ott lejjebb az utcán egy járőrautó parkol, az egyik zsaru a kocsma felé tart, a másik az URH-adó-vevővel

matat.

- Minket szúrtak volna ki?

- Még nem, de siessünk, tűnjünk el innen! Ja, és maga vezet. Ne kockáztassunk! - mondta Zsófi.

Hajótörés

Végre megint a furgonban ültünk, az atya is rutinosan elfoglalta a helyét. Zsófi a kezembe nyomta a kulcsot,

majd a jármű fala mögött hátrament és beszállt a koporsó mellé. Hátizsákomat addig úgy markoltam, mintha a

tartalmán múlt volna az életem. Zsófi tétovázás nélkül kivette a kezemből, én indítottam, és visszafordulva az

úton otthagytuk a kicsiny Velemért.

- Kérhetek egy szívességet? — kérdeztem Zsófitól.

- Ugyan mit! Most látni szeretném, hogy apám miféle kódexet talált.

- Éppen azt. A tükörben hátralátok, csak tartsa majd kicsit feljebb, akkor látni fogom én is. — Zsófi nem

vitatkozott, nem kérte ki magának. Ahogy időnként odapillantottam, láttam, hogy a barna papír alatt egy másik

csomagolóréteg volt, majd egy műanyag zacskó. Amikor végre kiszabadította belőle a réges-régi kódexet,

egészen elámultunk. Én az ásványok és kőzetek nagy imádója voltam, de be kellett vallanom, hogy ami szép, az

szép. És ez szép volt, sőt káprázatos.

- Ugye, nem hajt gyorsan, Péter!? Előreadnám, atyám, kérem! Az elhúzott kis ablakon keresztül átadta Gábor

atya kezébe,

aki mint gondos szülő, féltő ujjakkal fogta magához, és mohón szívta magába a több mint ötszáz éves könyv

illatát. A bőrből és díszes kelméből készült kötésen domború, finoman megmunkált címer árulkodott egykori

tulajdonosáról, a királyról. A címerben egy fekete holló volt, körülötte pedig egy saját farkát a szájával

megragadó gyík vagy sárkány fénylett. Fémes színnel festették be, az aranyhoz talán túlzottan is sötét volt ez az

árnyalat, inkább bronznak néztem. Persze ki tudja, hogy milyen színekben pompázhatott készítésének idején.

Ránéztem Zsófira.

- Gyönyörű ez a kódex!

- Igen, megismerem — kezdte az atya lelkesedve. - Mi már találkoztunk, többször is, és most újra a kezemben

vagy! A mennyei úr veszi kezébe sorsom irányítását általad, jól tudom. Eletem legsúlyosabb fordulópontjainál

jelen voltál, és most, hogy újra találkozunk, nincs kétségem afelől, hogy kijelölöd számomra az utat, és boldogan

teszem, amit tennem kell. Köszönöm, Atyám, hogy nem feledkeztél meg rólam, bűnös lélekről! Áldott a Te

tudásod, élet és halál, mulandóság és dicsőség fölött, ahogy áldott a Te fiadnak neve!

Mondhatnám, hogy magába zárta, mintegy a szívébe a kódexet Gábor atya, de áhítatát aligha érthettem meg.

Csupán azt láttam, hogy fejét mellére ejtette és imádságba kezdett.

Az út nem ígérkezett forgalmasnak, ahogy idefelé elég volt egy jó óra, úgy gondoltam, hogy visszafelé is

annyira lesz szükség. Bár elsősorban rejtekhelyre lett volna szükségünk. Zsófi gondolatai is ezen jártak.

- Atyám, ha nem veszi tolakodásnak, akkor amellett, hogy rendkívül hálás vagyok azért, amit értünk tett, még

a megértését kérném. Meghúznánk magunkat önnél; Kőszegen délután ötkor kezdődik csak a szimpózium, ahol

meg kell nyitnom a rendezvényt, és addig jó lenne biztonságban átlapozni a kódexet is.

- Leányom, semmi akadálya annak, hogy a plébániára gyertek. Örülök, ha ilyen társaságban lehetek - felelte

meleg hangon.

Az atya most, mivel ölében volt már a professzor naplója is, hátraadta a kódexet Zsófinak. A tükörben azonban

egy fehér autó jelent meg, amint egyre közelebb és közelebb került hozzánk. Még nem láttam biztosan, de

gyanítottam, hogy a rendőrök azok. A kocsmában mégis emlékeztek volna ránk, vagy csak véletlenül kerültek

mögénk? Nem tudhattam.

- Zsófi, csomagolja vissza a kódexet. A hátizsák belsejében talál egy külön zsebet, tegye bele a kódexet, ott

biztonságban lesz!

- Magam is ezt akartam, csak előbb végiglapoznám!

- Követnek! - kiáltottam.

- Micsoda?

- Ha hátranéz, láthatja.

- Zsaruk?

- Az is lehet.

Nem akartam túlzottan gyorsítani, ezzel a járgánnyal aligha menekülhetünk el bárki elől, ez nyilvánvaló volt.

Egyelőre nem kerültek közelebb, de előzni sem akartak. Zsófi feszülten figyelte az utat, hol előre, hol hátrafelé

nézett.

- Figyeljen, Péter, gyorsítson, kis előnyt kell szerezni! Pár kilométer múlva valahol kell lennie egy éles

kanyarnak, ott fékezzen, és hajtson be a fák közé.

- Ezt meg honnan veszi?

- Figyeltem idefelé, tudja, én vezettem.

- És utána?

- Csak csinálja azt, amit mondtam. Ott, ott, látja? A kanyarban fék és be jobbra!

Úgy tettem, ahogy mondta, a fák között meg is fordultam. Rövidesen elzúgott a rendőrautó, mi pedig az

ellenkező irányba indultunk, majd egy mellékútra kanyarodtunk. Zsófi nézte a térképet és irányított.

- Hamarosan megint a főúton leszünk. - Zsófi feszült volt, és nem ok nélkül.

- Alighanem nem egy magányos járőr volt csak. Nézze! — intettem magunk elé.

- Rendőrök! - kiáltott fel Zsófi automatikusan.

- Forduljak meg? - kérdeztem. Csend volt a válasz. Belefutottunk a rendőrök egy újabb ellenőrző pontjába.

Sajnos, ez sokkal közelebb volt az előbbinél. Mögöttünk is jöttek autósok. Lassítottam, és egyre inkább az volt

az érzésem, hogy ezt most nem ússzuk meg szárazon. Már az ellenőrzést végző rendőrök arcát is jól láttam,

ráadásul a nyakukban géppisztoly is lógott. Zsófi visított is azonnal.

- Megőrült? Jó hogy nem parkol a lábuk elé. Azonnal tolasson ki innen!

- Ugyan hová, Zsófi?

- Oké, akkor itt jobbra vannak fák, álljon be alájuk, és vizeljen.

- Minek?

- Hogy lássák, az megnyugtatja őket, addig kitalálok valamit.

Megfogadtam a tanácsát, főleg, hogy semmi más lehetőséget nem láttam. Indexeltem és belehajtottam az

útszéli fűbe. A fák árnyékot adtak, ott állítottam le az autót, így annak egy részét legalább nem láthatták

egyelőre. Kiszálltam, igyekeztem, hogy addig se lássanak. Csak egy kicsit néztem előre, láttam, hogy kiszúrták

már a kocsinkat, és három rendőr tanácskozott rólunk.

Tétováztam, de nem akartam mutatkozni a rendőrök előtt, a tévében látott képek még mindig sokkoltak, ahogy

eszembe jutott, hogy miért is kereshetnek most minket. Zsófi hátul görnyedt, de nem bírtam rájönni, hogy miben

mesterkedik.

- Jöjjön már, az istenit! Egyedül nem bírom el!

- Nem térek örök nyugovóra - szabadkoztam.

Közben ugyanis Zsófi kinyitotta a koporsót. Ebben aligha férünk el ketten, hacsak nem préselődünk nagyon

szorosan egymáshoz - gondoltam bele, de ezt most megtartottam magamnak. Szerencsére több autós is elhajtott

mellettünk, ez kicsit feltartotta a rendőrt, aki szerintem már minket vett célba. Persze, nem a fegyverével, csak

biztosan meg akart győződni róla, hogy nem a koronát rejtegetjük a koporsóban. Határozottan elindult felénk.

- Nem férünk be? - sandított rám Zsófi.

- Feküdjek kegyed mellé? Nem vagyok kifejezetten Rómeótípus.

- Azt látom.

- Kicsit szűkös lenne kettőnknek!

- Akár élvezhetné is!

- Gondolja? Az atya amúgy aligha hajtana tovább, ha mi a csomagtartóban...

- Jobb ötletem van! Segítsen már!

- Mire készül, Zsófi?

- Ne kérdezősködjön annyit! Most még el tudunk tűnni, nem láthatnak meg a kocsi takarásában!

- Tudom, tudom, csak csináljam.

Zsófi kirángatta a koporsó fedelét, így nekem nyilvánvalóan a kétszer olyan nehéz alsó része maradt. Ezután

kezembe nyomta a hátizsákomat, majd húzta lefelé a koporsót. Elképzelésem sem volt, hogy mire készül. Az alja

is rohadt nehéz volt, és ahogy kifordítottam, egy pálinkásüveg esett belőle az aszfaltra. Nyomban szét is törött;

az üvegcserepeket egyetlen bokamozdulattal a fűbe passzoltam, ám a szesz maró, átható szaga még a levegőben

maradt. Zsófi is megszenvedett a maga darabjával, amíg görnyedve továbbvonszolta. Pár lépést vittük, majd a

fűben lefektettük a korrektül, fekete lakkal kezelt tömörfa munkákat. Zsófi gyorsan lelökte a rézsútos árokparton

az övét. Most láttam csak, hogy odalent egy folyó vize fodrozódott. A rendőr felénk tartott, nem volt vesztegetni

való időnk, követtem Zsófit, aki már a vízparton állt, épp beletérdelt a fedélbe, csak intett, hogy kövessem. A

koporsó alsó része kicsit nehezebb volt, mint gondoltam, de azért sikerült leeresztenem a vízre, és gyorsan

beleléptem. A víz sodrása egész erős volt, pár pillanat múlva már nem is látszott a hely, ahonnan indultunk.

Az ellenőrzést végző rendőr a kocsi mellett a jámboran nyújtózkodó atyával találta szemben magát.

Plébánosunk jól értett az emberek nyelvén, ezért szóval tartotta a rendőrt, ám amikor az éppen a csomagtartót

szemlélte, és megcsapta érzékeny orrát a cefre szaga, a hatósági személy sejtése bizony meggyőződéssé vált.

Meggyanúsította az atyát, hogy ittasan vezetett, amit csak megerősített az a tény, hogy az idős férfi nem tudta

megfelelően elvégezni a mechanikus mozgási gyakorlatokat. Majd kollégájával szondát hozatott, ami mégsem

igazolta a gyanúját: a plébános szája nem érintkezett alkohollal, egyetlen korty misebor sem csúszott le még

aznap a torkán. A legnagyobb megdöbbenést azonban az váltotta ki az intézkedő hatóságból, hogy plébános úr

megtagadta a továbbhajtást. Inkább segítséget kért tőlük, hogy autóját vontassák el egy közeli városba.

A sikeres elterelő hadművelet ideje alatt a vártnál gyorsabban haladtunk, bár az irányítás kicsúszni látszott a

kezünkből. A folyó medre aztán elkanyarodott az úttól. Kicsit furcsa érzésem volt, még sosem csónakáztam egy

koporsóban. Zsófi már méterekkel előttem haladt, úgy látszik, az ő járműve nemcsak könnyebb, hanem

áramvonalasabb is volt, na meg az utasának a súlya sem érte el az enyémet.

- Kéne egy evező! - kiáltott hátra Zsófi.

- Jó ötlet, de azt nem hoztam magammal - válaszoltam, és a parton hiába nézelődtem, egyelőre csak fű és

apróbb bokrok szegélyezték az utunkat.

- Térképe van?

- Félek, nem vízi túrára készültem.

- Mindegy. Ez a Rába lehet.

- Akkor a Dunáig meg sem állunk?

- Meglátjuk. Kérdés, hogy mennyire lesz erős a sodrás.

A nyár elején kiadós esők voltak nálunk, de sajnos az Alpokban is. A folyó bőséges vízmennyisége legalább

arról is gondoskodott, hogy nem kellett attól tartanunk, könnyedén zátonyra futunk.

- Ott van egy híd! Vigyázzon! - figyelmeztettem Zsófit, de azt hiszem, ő legalább annyira izgult, mint én, csak

egy-egy pillanatra sandított hátra, hogy követem-e.

A folyó sodrása és a híd lábánál örvénylő zöldes-barnás víz színe semmi jóval nem biztatott. Lélekben

próbáltam felkészülni az elkerülhetetlenre, hogy ezt az utazást nem fogom szárazon megúszni. Néhány kanyar

után meg-megpördültek alkalmi csónakjaink, amit próbáltam derűvel viselni. Sajnos, Zsófi „járműve" megint

távolabbra sodródott. Felsandítottam a töltések tetejére, szerencsére országútnak, embereknek, és ami a

legfontosabb, rendőröknek egyelőre nyoma sem látszott. A kezdeti izgalom után próbáltam kényelmesen

elhelyezkedni a koporsóban, bár éreztem, hogy a legkisebb mozdulatra is veszélyesen reagált a szerkezet. Azon

is gondolkodtam, hogy milyen tanáccsal láthatnám el Zsófit, de nem tudtam jobbat, mint hogy bíznom kell benne

és a gondviselésben.

Az utazásunkat a körülményekhez képest kellemesnek is mondhatnám, ám roppantul izgatott, hogy szegény

Gábor atyának vajon mekkora kellemetlenséget okoztunk, részint a rendőrségi ellenőrzéssel, részint azzal, hogy

a temetést minden valószínűség szerint meghiúsítottuk. A folyó megint egyre vadabb vágtára fogta fekete

alkalmi csónakjainkat, a sodrása fokozatosan erősödött, a part egyre közelebb volt. Abban biztosak lehettünk,

hogy meglehetősen messze kerültünk már az ellenőrzési ponttól, ám fogalmam sem volt, hogy merre járunk

éppen. A nap többnyire hátulról sütött ránk, ebből nem volt nehéz kitalálnom, hogy legalább jó irányba tartunk,

észak felé. A part most egészen lankásnak, barátságosnak tűnt, komolyan foglalkoztatott, hogy érdemes volna-e

megkockáztatni a kiszállást, amíg szabad akaratunkból választhatunk. Megpróbáltam Zsófival megvitatni

tervemet.

- Hahó, Zsófi, hall engem?

- Tessék? - válaszolt.

- Mit gondol? Nem kellene kikötnünk valahol?

- Minek? Nem élvezi?

- Nem egy csónakban evezünk, és addig kellene kiszállni, amíg lehet!

- Nem értem! Mit akar itt?

- Közel a part, ha kiugrunk, itt könnyen kiúszhatunk!

- Szerintem maradjunk, amíg lehet!

Kanyar következett, Zsófi percekre eltűnt a folyóparton álló fűzfák takarásában. Nem voltak ellenérveim, csak

a kavargó gyomrom miatt sejtettem, hogy egyáltalán nem olyan békességes ez az utazás, mint amilyennek éppen

látszik. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, és a súlypontomat mélyen tartani; ennyit tehettem a koporsóm

stabilitásáért.

A kanyart újabb és újabb kanyarok követték, megint nőtt a tempó, sőt néha mintha apróbb hullámokba is

ütköznék, mert az arcomba csapott a vízpermet. Felültem, Zsófi alakja egy_egy pillanatra tűnt csak fel, megint

messzebbre sodródott tőlem, mindkét kezével kapaszkodott a csónakja peremében, de így is dobálták az

áramlatok.

Semmi kétségem nem volt, hogy sok-sok kilométert utaztunk már a Rábán, sőt oldalról kisebb-nagyobb

patakok torkolltak a folyóba. A víz színe egyre sötétebb és zavarosabb lett, néhol száraz, kidőlt fákat előztünk

meg. Mindenféle szemét és uszadék versenyzett velünk, mintha valami közös cél felé úszkálnánk itt a nyári ég

alatt. Zsófi kiáltását véltem hallani.

- Vigyázzon, híd! - azt hiszem, ezt üvöltötte.

Már szinte morajlott körülöttem a szélesedő, kavargó víztömeg. Valóban egy kisebb híd következett, Zsófit

láttam újra, alaposan megelőzött. Próbáltam a kezemmel evezni, de ez teljesen eredménytelennek látszott.

Szerencsésen átjutottunk a híd alatt. Hamarosan tovább gyorsult az áramlás, hiába is voltak már kisebb fák a

parton, evezőalkalmatosság megszerzéséről már rég le kellett mondanunk. Teljesen irányithatat-lanok voltak vízi

járműveink. A part fölött látszó jelekből úgy tűnt, hogy talán egy településhez közeledünk. Nem izgattam

magam előre. Valaha ugyan jártam vízi túrákon, de mintha most más lett volna a tét. Hátizsákomat már

felcsatoltam és az egyik belső zsebébe tettem a mobilomat. A víz egyre barátságtalanabbnak tűnt, és láttam is

Zsófit, ahogy valamit próbál változtatni a helyzetén. Ujabb hídféle következett. Zsófi csónakja hangos

koppanással ütközött az egyik pillérbe, majd forogva billegett tovább. Pár pillanat múlva már azt láttam, hogy a

lány lábai a magasba emelkednek, és a koporsófedél felborul. Útitársam eltűnt a vízben. A szívem hevesen

kalapálni kezdett, hamarosan odaértem én is. Az én csónakom is nekivágódott a lábazatnak, jó nagyot reccsent.

Ugrásra készen vártam, hogy felbukkanjon Zsófi feje. A koporsó selyemborítása nedves lett, ömlött befelé a víz.

Végre megláttam a lány fejét és vállát, beugrottam a vízbe, erőteljesen tempóztam, és hamarosan Zsófi közelébe

kerültem. Szerencsére ő is tudott úszni, így nem maradtunk a sodrásban, hanem a part felé evickéltünk. Az

alattomosan áramló víz hol lejjebb húzott, hol arrébb taszított. Láttam Zsófin, hogy egyre fáradtabban csapkod,

gyorsúszásra váltottam, bár a hátizsákommal megpakolva ez nem volt könnyű mutatvány. Végre elértem, és

oldalamra fordulva elkaptam a bal kezemmel. Mindkettőnk ruhája jókora többletsúlyt eredményezett. Ráadásul

csúszott kifelé a szorításomból. Már közel volt a part, az áramlás gyengült, csak lábtempókkal haladtunk. Percek

múlva végre köveket éreztem a lábam alatt. Úgy tűnt, megcsináltuk. A parton autók zaja hallatszott, és nem volt

túl magas a töltés, bármikor felfedezhettek. Lihegtem, alig tudtam szólni. Felálltam, és Zsófit a hóna alá nyúlva

emeltem fel.

- Odébb kell... mennünk! - Szerencsénkre a víz nem volt túl hideg, bár igazán nem ilyen fürdőre vágytam. - Itt

megláthatnak.

Zsófi nem ellenkezett. Előttünk nem messze újra fűzfák borultak a folyó fölé. Egymást támogatva

odakocogtunk, majd kimerülten végignyúltunk a kavicsos fövenyen. Micsoda érzés volt, pár pillanat biztonság

milyen sokat is ér ilyenkor! Lassan helyreállt a légzésünk. Igyekeztem levetkőzni, hogy ne hűtsön a vizes ruha.

Zsófin láttam, hogy teljesen elfehéredett a szája, és egyre jobban remeg. Kipakoltam a hátizsákomból -

szerencsére az ingem alig ázott el. Zsófi is vetkőzött; kockás ingemmel betakartam, és finoman dörzsöltem, hogy

valameny-nyire felmelegítsem. A hátizsák belső, vízhatlan zsebében pedig ott volt a műanyag zacskóba

csomagolt, sértetlen középkori kódex. Zsófit megnyugtattam azzal, hogy megmutattam neki: bármikor

elővehetjük, most viszont egyéb gondjaink vannak.

Persze a felhők ekkorra kicsit elálltak a júniusi napsugarak útját, nem volt éppen napozóidő. Mire a száradás

válságos szakaszán túljutottunk, egymáshoz bújva találtuk magunkat, mint két hősszerelmes. Zsófi rám nézett, és

valami mosolyféle jelent meg az arcán. A hajából még mindig csöpögött a víz.

- Mondhatjuk, hogy megint megmentett? - kérdezte.

- A, egyedül is kiúszott volna.

- Szörnyen nézhetek most ki.

- Ezt vártam, most nekem azt kéne mondanom, hogy sose állt még nőnek ilyen jól nedves frizura.

- És nem mondja?

- Nem én - mosolyodtam el kedves ázottveréb-ábrázatán.

Várakozón nézett rám, én pedig inkább közvetlen információ formájában juttattam el hozzá csodálatomat.

Szájon csókoltam. Nagyon azért nem lepte meg, mert vissza is csókolt. Pár pillanatig igazán elégedett lehettem a

helyzetemmel. Köröz ugyan a rendőrség, és hajótörést szenvedtem egy koporsóban, de egy lányt ölelek

magamhoz, aki a segítségemre szorul, és aki egyébként gyönyörű, még akkor is, amikor dideregve és csapzottan

az én kockás ingemben kényszerül felmelegedni.

- Vajon mi lesz velünk, ha egyszer vége lesz ennek az őrületnek? - gondolkoztam hangosan.

- Komolyan kérdezi? - nézett a szemembe kicsit csodálkozva Zsófi.

- A legkomolyabban. Nem tudom elképzelni, hogy holnapután iskolás csoportokat kísérek egy

cseppkőbarlangban, és arra figyelmeztetem a gyerekeket, hogy ne fogdossák össze a köveket, mert az nem jó.

- Hát mit tudna elképzelni?

- Mit is? Először is egy meleg kandallót, amiben lobognak a lángok, pattog a farönk, izzik a parázs alatta. A

lábamnál egy nagy retriever fekszik, időnként felpislant rám. Hozzám pedig egy csodálatos lány bújik, akinek

olyan illatot áraszt a haja, hogy a poharamban lévő borét teljesen elnyomja. Majd ahogy behunyom a szemem, és

számhoz emelem az italt, hirtelen nem is tudom, hogy mi érinti meg az ajkaimat, a lány meleg csókja, vagy a

boré.

- Pfuj, ez undorítóan nyálas - nevetett végre felszabadultan. Zsófi elkérte a telefonomat, ami persze por-, víz-

és ütésálló. Elemér bácsit tárcsázta.

- Szia, Elemér bácsi! Segítség kellene, nem, semmi baj, csak zátonyra futottunk. - Zsófi bólogatott. - Igen,

tudunk róla. Láttuk a híreket - folytatta. - Te kijutottál már Pestről? Remek. Nézd, mi pontosan nem tudjuk, hogy

hol lehetünk. A Rábán tudtunk csak menekülni. Mikor érsz Kőszeg közelébe? Annál jobb. Akkor vegyél nekünk

valahol száraz holmit, mindenünk átázott. Diktálom. M-es pólót és melltartót kérek, bugyit, zoknit, valami

felsőrészt, ne kék legyen, azt utálom. Egy kényelmes nadrágot is, 36-osat, légyszi. A fiatalembernek XL-es

inget, ahogy nézem, 180 magas, olyan nadrágot, meg ami kell, rád bízom. Addig kiderítjük, hogy hol vagyunk.

Az én számomat ne hívd, nincs nálam a készülék. Köszönöm. Ja, és egy falatot sem ettünk még ma. Majd hívunk

újra. Szia.

Röviden megvitattuk, hogy egyetlen irány marad: próbáljunk meg a város felé haladni.

- Másszak ki innen? - ajánlkoztam a felderítésre.

- Legyen oly bátor!

- Hát mit is tehetnék egyebet? - és óvatosan elindultam az út irányába. A fűben hasalva kémleltem körbe.

Iparterület, raktárak hátsó kerítése látszott, és az építmények között valami nagyobb város lehetett talán. Elemér

bácsiban bíztam, talán egy térképen ki tudja majd deríteni, hogy hol vagyunk. Visz-szaereszkedtem Zsófihoz.

- Próbáljunk meg valami tájékozódási pontot találni, különben le fog maradni a szimpóziumról, és itt

tölthetjük az egész napunkat.

Zsófi a hátizsák mellett ült, a kódexet az ölébe fektette, és áhítattal vegyes türelmetlenséggel lapozott bele.

- Szerencsére nem ázott el - mondtam.

- Akkor meg is öltem volna!

- Ért belőle valamit? Nem kellene a napló?

- Jókor mondja.

- A francba, a furgonban maradt, Gábor atyánál.

- Semmi kétség, nézze a főcímek lapjait! Calcinatio, Subli-matio, Solutio, Putrefactio, Destillatio,

Coagulatio, Tinctura -ez csakis egy alkimista-kódex lehet.

- Ha nem baj, ez nekem semmit sem jelent.

-Annál jobb. Latinul írták, és sok kézben megfordulhatott. Látja, ezek a lapok itt sérültek, sőt bele is

bélyegeztek. De csodálatosak ezek az iniciálék!

- Akkor ez egy corvina? — kérdeztem rá.

- Igen, corvina, de látja, hiányzik az első lapja.

- Vagy csak kitépték.

- Nézze, nincs nyoma annak, hogy bármit is kitéptek volna. Számomra a holló egyértelműen Mátyás korába

helyezi a művet.

- Tudom, a Hunyadi család címerállata a holló, gyűrűvel a csőrében.

- Igen, de a holló egy fontos alkimista jelkép is, akár az oroszlán.

- És a gyűrű?

- A gyűrű az örök idő, amelynek nincs kezdete, sem vége, és az igazság jelképe is.

- És minek felel meg a holló?

- A holló, avagy a nigredo, a sötétség állapotának jelképe. Az átváltozás előtti utolsó szintet képviseli. Ekkor

dől el, hogy jól működött-e az alkimista, a feketeség a tökéletesen fénytelen anyag megtestesítője. Az oroszlán

pedig az alkímiában egyrészt a nyersanyag, a príma matéria, avagy a zöld oroszlán. Másrészt a végső mű jelképe

maga a vörös oroszlán. Mit gondol, Mátyás címere miért éppen a két oroszlánnal bővült?

- Ezért. Nyilván, mert alkimista jelkép.

- Úgy van. Meg azért is, mert a holló Első Remete Szent Pál hollója és a hagyomány szerint két oroszlánnal

együtt került az ábrázolásokra. Mikor Pált az Úr magához szólította, a sivatagból két oroszlán jött elő, és

megásták a remete sírját. Innen a pálosok címerében látható holló és a két oroszlán. És mivel tudjuk, hogy

Hunyadi János idejéből származik a családi címerállat, a fekete holló, világos a Hunyadiak elkötelezettsége a

pálosok iránt.

- Zsófi, én tisztelem a céljait, az elszántságát, de szerintem itt és most nagyon alkalmatlan a hely és az idő,

hogy a könyvben elmélyedjünk.

- Tudnia kell, hogy a pálosok őrizték Szent Pál ereklyéjét, de a remete fejét nem. Azt még Bizáncban

elválasztották a törzsétől, és a cseh udvarban őrizték; sokáig hiába várták a magyar pálosok, hogy a fej a helyére

kerülhessen. Csak 1523-ban érkezett meg Budaszentlőrincre az ereklye hiányzó része. Óriási, hét országra szóló

ünnepet tartottak akkor, és többnapos szertartás során egyesítették a fej-ereklyét a testtel. Van fogalma róla, hogy

mit jelent ez?

- Honnan lenne?

- Ez kézzelfogható bizonyítéka mindannak, amit eddig csak feltételeztem, sőt!

- Az istenért, tegye el, és menjünk már!

- Azt akarja, hogy rohanjunk tovább? De azt sem tudjuk, hogy hol lehetünk, semmi kedvem egyenesen a

rendőrök karjaiba szaladni.

- Igaza van, de itt sem maradhatunk. Egy utat kell keresnünk, ahol az ügyvéd úrral találkozhatunk!

Zsófi tűnődött, majd visszarejtette a kódexet a hátizsákom biztonságot nyújtó belsejébe, és felállt. Lassan

elindultunk a folyó mellett, a vízparton.

- Mintha valami misztikus erő irányított volna eddig is minket.

- Hm. Nem éreztem.

- Először az alagútban éreztem ezt, a föld alatt. Meg is találtuk a kiutat.

- Azt hittem, az erőfeszítéseink segítettek.

- Most meg a folyó gondoskodott rólunk.

- Egyenesen neki a pillérnek. Nekem nem tűnik túl barátságos erőnek.

- Ez a folyó a feledés folyójára emlékeztet. Vajon miről feledkeztem meg, amiről nem kellett volna? -

merengett hangosan Zsófi. Mintha nem is álltam volna mellette. Már azon gondolkodtam, hogy lesz, ami lesz,

megcsókolom újra.

- A lelkek a feledés folyójára, a Léthéte. bízták az emlékeiket. Aki újjá akart születni a mitológia szerint,

annak előbb át kellett kelnie a folyón, és emlékek nélkül kezdhetett csak új életet - folytatta Zsófi.

- Ez bizony hasznos lehetett.

Magamba fordultam, egy pillanatra felrémlettek az autós balesetem képei. Súlyos, fájdalmas emlékek, el

akartam hessegetni őket. Zsófival jól éreztem magam, egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy befurakodjanak

megint a tudatomba. De sajnos, a lány azonnal érzékelte ennek a belső árnynak a felbukkanását.

- Valami kellemetlen emlékre gondolt? Úgy elkomorult a tekintete.

- Az, bárcsak elvitte volna magával ez a folyó.

- Ez, azt hiszem, csak a Rába, ami, ugye, nem a Léthé.

- Jó, tudom.

- Nem akarja megosztani velem? -Nem.

- Akkor zárja csak vissza a sötétbe, és hagyja, hogy tovább mardossa, elmondatlanul!

- Talán igaza van. Én annyi mindent megtudtam már magáról, az apjáról.

Zsófit bámultam, egyszerűen szép volt. Fájóan szépnek láttam, és az érzés, hogy itt vagyok mellette és

szerethetem, és akár ő is szerethet, mindennél jobban meglepett. Ugyanakkor nyomasztott is. Pontosan azért

nyomasztott, mert a múltban már egyszer súlyosan megfizettem, megfizettünk azért, mert szerettem.

- Van egy öcsém. Kicsi volt még, amikor az egész család elutazott karácsonyra a rokonokhoz. Tudja, hogy

milyen köny-nyen megy ez. Apám vezetett, köd volt, csúszott az út, szemből egy erős reflektor fénye vágott az

arcunkba, az árokba rohantunk. Mikor magamhoz tértem, rettenetes csönd volt, de csak egy pillanatig,

ismeretlen, alattomos ropogás hallatszott és fullasztó, levegőtlen meleget éreztem. Mellettem ült az öcsém,

valami ócska gyerekülése volt, ami kirepült az autóból, csak az öv tartotta a kocsiban, én szinte rajta feküdtem,

az oldalamon. A kocsi egyre jobban égett. Semmit sem csináltam, csak néztem, ahogy eszméletlenül hever, mint

egy játék baba. Olyan édes volt, imádtam. Nem mertem volna hozzáérni, hogy fájdalmat okozzak neki. Kint

kiabálás hallatszott. Árnyékok mozogtak, végre kiszabadítottam magam és az üres, kitörött üvegű ablakrésen

keresztül kimásztam. Alig kaptam már levegőt, fuldokoltam.

Elhallgattam. A fájdalom, amit a baleset felelevenítésekor éreztem, az évek múlásával sem akart enyhülni. A

folyó hömpölygő, közömbös víztömegét bámultam. Zsófi hallgatott, gondolom, nem akart megzavarni egy

esetleg oda nem illő kérdéssel.

- Apám az anyám mellett guggolt, valamit kiabált nekem, de nem értettem egyetlen szavát sem, csak

bámultam. A tűz ropogása volt az egyetlen zaj, amire ma is emlékszem. Végre aztán felfogtam, hogy a füst, a

tűz, az öcsém magatehetetlen teste és az este sötét, néma köde mind valóságos élmény, amit éppen átélek.

Feltápászkodtam, apám a ruhájával védte magát, úgy mászott be a felborult kocsiba. Mikor láttam, hogy az

öcsémet a karjaiban tartja, akkor megfogtam hátulról a derekát és teljes erőmből húztam, segítettem neki

elhagyni a lángoló roncsot. Aztán csak a szirénázó autókra emlékszem. A kórházban láttam viszont az öcsémet,

hónapokig jártunk be hozzá, a fél teste csúnyán összeégett, de túlélte ő is, ahogy mindnyájan.

- Nem értem, hogy miért hibáztatja magát.

- A mentőorvos szerint, ha előbb látják el, akkor kisebb sebekkel megúszhatta volna, akárcsak én. Ha akkor

kiszabadítom, és magammal együtt kihúzom az autóból, akkor nem károsodott volna komolyabban.

- Sokkot kaptak, nem hiszem, hogy ne cselekedett volna, ha valóban képes lett volna rá.

- Ma már ezt mondom én is. A baleset után évekig úgy néztem a kisöcsémre, mint egy roncsra, mint egy

elrontott játékra. A szeretetemet megvontam tőle, csak azon rágódtam, hogy nekem kellett volna megmentenem,

és nem tettem. Nem voltam képes segíteni valakinek, akit pedig szerettem. Miért?

- Hány éves most?

- Most érettségizik, remekül tanul.

- Azt gondolja, hogy akit szeretünk, azt nehezebb megmenteni?

- Én nem tudom.

- Ezért lett barlangi mentő is?

- Ezt meg honnan tudja?

- Nem vagyok vak. Láttam, hogy ott, az omlásnál a kiérkező mentőcsapat tagjait jól ismerte.

- Igaz. Sok éve dolgozunk együtt.

- Szóval, ezért?

- Tényleg nem tudom. Sokat jártam barlangászokkal, minden vizsgát megcsináltam, adta magát, hogy közéjük

álljak, és ők be is fogadtak.

- És a szülei?

- Velük megromlott a kapcsolatom. Végül is apám vezetett, ő mindenképpen felelős volt a balesetért. Ritkán

találkozunk.

Zsófi most megfogta a kezemet, már nem volt hideg a bőre. Nem mertem ránézni, csak az egymásba fonódó

ujjainkat figyeltem.

- Indulhatunk? - tette fel óvatosan a kézenfekvő kérdést.

- Persze, nem tölthetjük itt az egész délutánt.

Én mentem elöl, Zsófi pár méterrel mögöttem haladt. A töltés oldalában a város vélt irányába igyekeztünk,

rövid séta után már messziről látszott egy forgalmasabb út, körülötte meglehetősen nyílt térség. Búvóhelyként

egyáltalán nem tűnt megfelelőnek, de találkozóhelyként annál inkább. Szerencsére Elemér hamarosan hívott,

bevásárolt és valahol Sárvár környékén járt. Röviden elmondtam neki, hogy merre lehettünk, amikor a folyóra

bíztuk magunkat. Kis ideig hallgatott, a térképet böngészte, majd előállt a megoldással. Szerinte tízpercnyi

autózásra voltunk egymástól, így rajta volt a sor, hogy ránk találjon. A pár perces várakozás alatt Zsófi olvasott,

én a cipőmet vízmentesítettem. A nap is sütött már, nem fáztunk. Az útra nagyjából kiláttunk, és tényleg

rövidesen megállt egy szürke autó; egy elegáns, idősebb úr szállt ki a vezetőülésről. Körülnézett, majd integetni

kezdett felénk. Zsófival szedtük a lábunkat, és én ennyire még ügyvédnek nem örültem, mint akkor.

Elemér bácsi nem fogyott ki a szóból, miközben mi a hátsó ülésen próbáltunk egymás mellett átöltözni. Ami

egy hetven körüli ügyvéd ízlését illeti, azzal kapcsolatban nem voltak illúzióim. Vasalt nadrág, nyakkendő, zakó,

Zsófinak talán kiskosztümöt képzeltem. Az eredmény, amit öltözetünk választékossága mutatott, hogy finoman

jellemezzem, mégis szokatlan volt. Zsófin felül egy tini lányoknak talán jól álló, élénk színű, hosszú ujjú póló

virított, alatta egy laza, hawaii mintás, alapvetően sárga szoknya. Szerintem Zsófi ezek után átértékelte a kék

színhez fűződő viszonyát. Nekem egy kockás nadrág jutott, amire felül egy bohém fehér ing következett, ami

több számmal nagyobb volt a kelleténél. Egy-egy pár fehér kínai tornacipőt is kaptunk, ezek természetesen több

számmal eltértek a lábunk méretétől. Az öltözködés elég kínosra sikerült, nehézkes volt lefejtenünk magunkról a

vizes darabokat, amelyek ráadásul egyre büdösebbek is voltak a Rába folyótól. Zsófi nyilván még nagyobb

zavarban volt, mint én, hiszen két, tulajdonképpen ismeretlen férfi társaságában próbált nőiesen viselkedni.

Látványosan elfordítottam a fejemet az ablakom felé, jelezve ezzel, hogy nem óhajtok leselkedni. Ezt a próba-

tételt is kiálltuk, és a száraz ruha igazán üdítően hatott már rám. Az elázott gönceinket később egy

szemeteskukába hajítottuk, majd siettünk Kőszeg irányába. Az öregúr még ennivalóról is gondoskodott. Nem

kellett biztatnunk egymást, szendvicseket majszoltunk útközben, gyümölcslevet ittunk.

- Zsófia, utánanéztem a Dragonfilmsnek. Magam sem akartam elhinni, de nagyon úgy tűnik, hogy a

tulajdonosa az édesanyád.

- Nem lep meg, ha egyszer már rég nincs az intézetben.

- És ez a Sarkadi nevű pedig az egyik igazgatója a cégnek.

- Szóval az anyám állna az egész mögött?

- Egyelőre ez a legvalószínűbb.

- De miért éppen most akart bosszút állni? - latolgatta Zsófi; láthatóan zavarta ez az új szempont.

- Ha egyáltalán erről van szó - morgott az ügyvéd.

- Ugye, nem titkolsz el semmit előlem, Elemér bácsi?

- Ami azt illeti, úgy érzem, hogy vannak restanciáim. Hoztam magammal néhány aktát a családodról, szíves

tanulmányozásra.

- És láthatnám?

- Menet közben? Hátul vannak a csomagtartóban, ezért ne álljunk meg. Ha annyi évet kibírtak, akkor most pár

órán már nem múlik semmi - fejezte be Elemér.

- Igazad lehet. Felhívom a titkárunkat, aki már bizonyára a kőszegi találkozón van.

- Biztonságos? - akadékoskodtam.

- Úgy érti, hogy megbízhatok-e benne? Nem.

- Akkor minek adná ki a hollétünket?

- Péter, a szimpózium jelenleg az én irányításom alatt álló intézet legfontosabb rendezvénye ebben az évben.

Ettől függ a költségvetésünk, az új projektek finanszírozása, és ráadásul EU-s támogatásra is pályáztunk.

Minden, amiért apám dolgozott, és ami az én eddigi kutatásaimból fontos, tönkremehet, ha botrányos módon

nem jelennék meg.

- Szerintem ezt Pusztai is tudja - kötözködtem tovább.

- Oké, igaza van. Akkor mégis mit tegyek?

- Nem akarok beleszólni, de van egy ötletem. Amúgy nem hinném, hogy ebben az öltözetben alkalmas lenne

Zsófiának egy nemzetközi konferenciát megnyitni — zárta le a beszélgetést Elemér.

Kőszeg városán egyáltalán nem látszott, hogy milyen illusztris vendégei vannak. Persze, a rendezvény nem

volt nyilvános, és a sajtó képviselői elé is csak később terveztek lépni. Óvatosságból távolabb álltunk meg a

helyszíntől, a Jurisits-vár bejáratától. Tettem egy sétát, amíg Elemér bácsi a tervének megfelelően telefonokat

intézett. A téren alig járkáltak néhányan, rendőröket nem láttam, ahogy civil ruhás nyomozónak sem néztem

volna senkit. Mikor visszaértem, Elemér bácsi indított, és a vár másik oldalához hajtott.

- Láttál valami gyanúsat? - kérdezte Zsófi.

- Az égvilágon semmit!

- Maradjanak itt! Egy perc, csak átveszem a jelmezt és máris itt vagyok — és már pattant is ki az autóból az

öregúr. Egészen fiatalosan mozgott, jó erőben volt.

Zsófival egymásra néztünk, vajon mit talált ki az ügyvéd, el sem tudtuk képzelni, hogy mi juthat eszébe egy

ilyen helyzetben. Közben megjelent Zsófi titkára is, egy hozzá hasonlóan fiatal, szökés lány, talpig elegáns

kosztümben, mappával a hóna alatt, diszkrét ezüstkeretes szemüvegben. A középkori várfalba vájt ajtó volt a

belső udvarhoz vezető bejárat. Itt már többnyelvű tábla mutatta a meghívottaknak, hogy milyen irányba

induljanak a szimpózium helyszínére.

Elemér bácsi egy hatalmas csomaggal a kezében állt meg az ajtónál és integetett felénk, hogy indulhatunk.

Zsófi és én kiszálltunk, a hátizsákomat persze most nem én vittem; tekintettel becses tartalmára nem vitattam el

az örökös jogát ehhez.

A titkár lánynak a szemüvege mögött szinte szikrázott a szeme, amikor felismerte a csitrinek öltözött Zsófit

hátizsákkal a vállán: mint egy turista, aki véletlenül épp belibeg a világ legelőkelőbb fogadására. Az udvarban

mögötte épp egy egyházi előkelőség suhant el bíborosi ruházatában.

- Szia, Zsófi, a Balatonról jöttök? Egy óra múlva kezdés!

- Szia, Rita! Mindent előkészítettetek? Minden rendben lesz?

- Ha te megtartod a megnyitót, akkor igen! Hol a csudában voltál, két napja nem érlek el! Azt hittem már...

- Nyugi, majd elmondom, amit a tévében hallottál, felejtsd el, csupa rágalom.

- Egy pillanatig sem hittem nekik!

- Helyes. Van egy iroda, vagy valami csendes hely, ahol felkészülhetek?

- Persze, mutatom - azzal sietős léptekkel átvágott a belső udvaron, majd egy gazdasági bejáraton keresztül az

épület mélyére vezetett minket.

Elemér bácsi a csomagjával együtt is tartotta velük a tempót. Amikor Rita egy folyosón végre benyitott a

részükre fenntartott helyiségbe, kiderült Elemér terve. A színházból, régi jó ismerősétől kért kölcsön egy

elegáns, középkori női jelmezt Zsófinak. Az első megrökönyödés után a női kíváncsiság kerekedett felül benne,

és Ritával már a ruha felpróbálásán fáradoztak. Elemér bácsi pedig készséggel magyarázgatott.

- Abban a cuccban, amit vettem, tényleg nem jelenhetsz meg hivatalos emberek előtt. Amikor pedig a

szimpóziumról hallottam tőletek, eszembe jutott, hogy az bizony régen egy csodálatos, pompás esemény volt.

Szemet és lelket, és főleg testet és érzékeket is gyönyörködtető látványosság. Tehát egy elegáns jelmezes

házigazdára senki sem mutogathat, hogy nem az alkalomhoz illően öltözött fel.

- Remek, Elemér bácsi, talán a mérete sem rossz, de hadd próbáljam fel!

Rita kitessékelt minket a folyosóra. Az ügyvéd úr rágyújtott, eddig nem is láttam rajta, de talán ideges volt,

ujjai meg-megremegtek.

- Csodálatos teremtés! - mondta elragadtatva, és a fejét is ingatta hozzá.

- Igen, az. Mondja, Sarkadi felől nem hallott azóta?

- Nem, de feltett szándékom, hogy amint lehetséges, felkeresem és kilátásba helyezem a felelősségre vonását.

- Be is perelné?

- Ez Zsófián múlik, lefogatta őt, akadályozta a szabad cselekvésben.

- És mit tud az édesanyjáról? Zsófinak komoly aggályai vannak.

- Azt nem csodálom, zavaros ez a régi história.

- Akkor is ismerte már a családot?

- Nos, igen, mondhatjuk.

Az öltözőhelyiség ajtaja kinyílt, és Rita után valóban egy káprázatos jelenség lépett ki. Zsófi vonult el

előttünk, szinte királynői eleganciával és bájjal, a jelmez tökéletesen illett rá, bár lehet, hogy helyenként kissé

szűk volt neki. Haját feltűzték. Nem is tudtam hirtelen mit mondani. Zsófi pedig várakozóan megállt, majd

tengelye körül elegánsan megfordult, és kezét kinyújtotta, hogy azt elfogadva egy méltó lovag a vendégsereg elé

vezesse. Esetünkben a lovag is hiányzott, és az udvari pompa, meg a szolgálók, apródok siserehada is.

- Megmutatom a vezérlőszobát, az egész prezentációt elpróbáltuk már. Nélküled.

- Kösz, Rita, de változik a program.

- Tessék?

- A megnyitót természetesen megtartom, de utána egy rendkívüli bejelentést is teszek. Találtam, azaz találtunk

valamit, ami egészen új megvilágításba helyezi a kutatásainkat.

- De a tervek szerint...

- Ismerem a programot, Rita! Nem leszek hosszú, de ezt nem hagyhatom ki. Utánam rögtön következzen a

korona szimbolikájáról szóló előadás, az este hátralévő részében pedig megint el kell mennem.

Rita vezetésével elindultak az épület másik szárnya felé vezető folyosón, Elemérrel ketten pedig csendben

követtük őket. Azért közben udvariasan elkértem a hátizsákomat Ritától, akinek így is jókora dosszié maradt a

kezében.

Közben azon törtem a fejem, mekkora esélyünk van arra, hogy ne kapjon el Pusztai. Valahogy meg akartam

oldani a bejárat figyelését. Elemér talán ebben is segíthetett.

Az előadás helyszíne egy elegáns különterem volt, ahol már a névre szóló asztalok mellett a hostessek az utolsó

simításokat végezték. A külföldi vendégek számára tolmács-fülhallgatókat helyeztek el. Az előadók emelvénye

mögött pedig egy nagy fehér vászon szolgált a képek megjelenítésére. A terem asztalai nagy U alakot formáztak.

A főbejárat a belső udvarra nyílt, míg az oldalsó kis ajtó szinte a vászon mögött, egy eldugott sarokban volt.

Legalább volt egy menekülési útvonalunk.

- Ügyvéd úr, a különleges helyzetre való tekintettel egy szívességre kérném meg.

- Mégpedig?

- Az előadóterem bejáratát kellene szemmel tartania, Zsófi attól félt, hogy esetleg Pusztai, a nyomozó is

tudhat a rendezvényről.

- Kizárt, hogy ne tudna róla, hiszen körözik!

- Mégis meg kell tartania a beszédét! - szögeztem le.

- Megjegyzem, hogy tökéletesen érthetetlen számomra, hogyan moshatták össze Szilágyi professzor úr

tragédiáját a Szent Korona elrablásával.

- Pedig pofonegyszerű. A közismert korona- és királyszakértő gyilkosa, akit az ellene szóló bizonyítékokkal

együtt hamarosan elkapni remélnek, a korrupt Pusztai meg az egész rendőrség számára az évszázad legnagyobb

fogása lenne. Igazi sikersztori!

- Lehetséges. - Én viszont nem fogom hagyni, és addig is, amíg Sarkadit el nem kapjuk, szabadon kell mozognunk, másképp semmi esélyünk!

- Természetesen, fiatalember.

- Kérem, hívjon azonnal, ha a nyomozót vagy a rendőröket látná!

Úgy lesz.

- Én a másik oldalt fogom figyelni. Zsófi beszéde után találkozunk az öltözőnél.

Elemér bácsi akkurátusan elfoglalta megfigyelőhelyét, én pedig a hátsó frontot kezdtem feltérképezni. Egy

rókalyuk is csak akkor megfelelő menedék, ha sok különböző kijárata van.

Ez a rideg, régi építmény pedig egyáltalán nem volt olyan otthonos, mint egy rókalyuk a rókának.

Zsófi a munkatársaival volt, lázasan készültek az előadásokra. Az épület többi részén semmilyen mozgást nem

tapasztaltam. A folyosó a nagy, négyszög alakú középkori épület belsejében fut körbe. Csak egyetlen helyen

találtam lépcsőfordulót, amelyen nyilván az emeletre, illetve az alagsorba lehetett jutni. A folyosón méterenként

ablakok nyíltak, ahonnan a belső kertre lehetett látni. Ezeket az ablakokat azonban rácsok védték, így nem

számolhattam velük mint kijárattal. Maradt a gazdasági bejárat, ahol megérkeztünk. Az órámra pillantottam: az

első vendégek már az udvaron gyülekeztek és egymással diskuráltak. Visszamentem az öltözőként használt kis

helyiségbe, ahol találtam egy mosdót, amelynek eléggé kicsi volt az ablaka, és magasan is nyílt a külső várárok

fölött; talán emiatt nem volt rácsa. Egy újabb megnyugtató apróság számomra. A szoba tele volt üres

dobozokkal, nagy görgős ruhafogason a hostessek által viselt ruhák lógtak. Felpróbáltam egy nagyobb zakót,

persze nem passzolt a nadrágomhoz, de egy árnyalattal talán kevésbé voltam feltűnő benne. Elindultam vissza,

hogy váltsak néhány szót Zsófival, ha mégis hirtelen kellene elhagynunk a szimpózium helyszínét.

A látványától megint csak elgyengültem, termete, tartása egészen lenyűgözött. Valahogy nem tűnt reálisnak,

hogy az imént még egymás mellett majszoltuk a banánt a limuzin hátsó ülésén, a folyóparton elcsattant csókról

nem is beszélve. Túlságosan gyorsan történtek velem az események. A türelem, a várakozás, a hiábavalónak

tűnő erőfeszítések, hogy éber és mozgásra képes maradjak, ismert érzések voltak. Hidegben, fagyban, jeges

szélben vagy dermesztő vízerek között lassan múlik az idő. Minden lassítva, szinte hibernált állapotban

történhet. Most pedig valami egészen különös erő húz, sodor magával. Talán ezt akarta kifejezni Zsófi, erre

gondolt, amikor azt mondta, hogy mágikus, misztikus irányítás avatkozott a sorsunkba?

Ott álltam alig pár lépésre tőle, és mégis, földbe gyökerezett lábaimnak hiába adtam ki az utasítást, hogy

gyerünk, odamegyek, megszólítom, megfogom a karját, esetleg a derekát, és mosolyogva kézen fogom.

Egyszerűen nem ment, csak bámultam.

Váratlanul megzörrent a mobilom. Mint akit áramütés ért, ahogy előkaptam új zakómból, ijedten láttam a

kijelzőjén Elemér nevét. Úristen, Pusztai van itt! Azonnal a menekülésre gondoltam, máris Zsófi mellett

termettem, elkaptam a karját, és miközben húztam magam után, hallgattam a telefont.

- Egy kedves látogatót kaptunk, hátrakísérem Zsófiához.

- Kicsodát? A rendőrt?

- Dehogy, egy hölgy az. Zsófika örülni fog neki, higgyen nekem!

- Biztos?

- Egy perc, és ott is vagyunk.

Azzal vége. Ott álltam, igen hülyén, Zsófi pedig teljes joggal méltatlankodott.

- Meghibbant? El akarja törni a karom?

- Nem, bocsánat. Az ügyvéd hívott; valaki jött magához.

- Kicsoda?

- Nem tudom, mindjárt itt lesznek.

- Nem érek rá!

Azzal visszalépett az iménti helyére, a folyosó másik végén pedig feltűnt az idős ügyvéd és egy jól öltözött

hölgy. Beszélgetve érkeztek, Zsófi megint háttal állt nekem, a hostessek újabb hulláma sietett be a terembe. A

közeledőket néztem: mintha már láttam volna a hölgyet, de egyelőre nem ismertem fel. Zsófit szólítottam, de

rám se hederített.

Elemér egyenesen hozzá vezette, én oldalt hátraléptem, inkább óvatosan figyeltem, nehogy újabb váratlan

látogató zavarja meg.

- Zsófi, kérlek!

-Jaj, mondtam, hogy ne most. Alig pár percünk van! Hátrapillantott a válla fölött, és folytatta a böngészést egy

iratban, amit Rita tartott előtte egy kinyitott dossziéban.

- Nem ismerem a hölgyet, majd a szimpózium után.

- Nem ismer meg. Semmi baj - a hölgy hangja mély, erőteljes, de mégis inkább puha, mint érdes volt. Valami

idegen íz mégis érezhető volt a hangzóiban. Zsófi most megfordult és szemtől szemben alaposan szemügyre

vette a látogatót.

- Találkoztunk már?

- Igen. Régen.

- Ne húzzuk az időt, Elemér bácsi! Bemutatod a hölgyet?

- Elnézést, ő Csejtei Izabella...

- Az édesanyád - fejezte be a fekete ruhás hölgy. Hát persze, abban a pillanatban a profilja már ismerőssé

tette, láttam délben a veleméri templomnál. Sőt, le is fotóztam, de akkor sem ismerte fel Zsófi.

- Valóban? Mit keres itt? - Zsófinak sem a hangja, sem a szeme nem árult el érzelmet. Hidegen és óvatosan

viselkedett.

- A szimpóziumra érkeztem, természetesen.

- Mint ki?

- Mint a svájci RC társaság képviselője.

- Úgy. Köszönöm. A kollégám majd megmutatja a helyét. Rita, légy szíves vezesd a hölgyet a helyére.

- Zsófika, ne bolondozz már! - csattant fel Elemér.

- Mit akar tőlem? Mit akart az apámtól, miért kellett megöletni? Maga egy őrült, nem az anyám! - mint egy

kisebb orkán tört elő a torkából a vád, a gyűlölet, a gyermeki bosszú vihara. De Izabella állta a vihart,

nyilvánvalóan edzett asszony volt.

- Megértelek, és sajnálom mindazt, ami történt. Felelős vagyok érte, nem vitás...

Mintha kiesett volna a kimért, elegáns és hűvös svájci nagyasszony szerepéből. Nyelt egyet, vagy inkább

sóhajtott, nem is tudom. Zsófit néztem, orrcimpája remegett, az arca addig sem volt sápadt, de most szinte

belevörösödött a visszafojtott érzelmi kitörésbe.

- De most dolgod van, szorítok neked!

- Nem, fejezze csak be, ne hagyja félbe a mondatot!

- Felelős vagyok Sarkadiért, az egy vadember, sajnos a kollégám volt. Amikor megtudtam, hogy mi történt

Magyarországon, azonnal elindultam. Rettenetes. Lékán voltam már reggel, és elfogattam az osztrák

rendőrséggel.

- Valóban?

- Meglopott a közös cégünkben, most már vannak bizonyítékaim is ellene. Ezért küldtem egyedül forgatni ide,

a keleti határ mellé. A genfi irodájában megtaláltam az üzelmeiről tanúskodó bizonyítékokat.

- És a robbantás? Apa és két munkatársunk halála?

- Tudom. Nézd, Zsófi, régóta készültem, hogy találkozzunk. Annyi év után, tudod, apád és én nagyon csúnya

körülmények között váltunk el. Sehogy sem tudom megbocsátani magamnak, hogy hagytam elszakítani tőlem a

kicsimet, vagyis téged.

- Ez már a múlt. Miért hallgatott, ha egy kicsit is fontos voltam?

- Féltem.

-Tényleg? Én pedig anya nélkül nőttem fel! Mi a fenét akar most tőlem? Minek jött pont most ide?

Elemér megilletődötten és szerencsétlenül pislogott. Az ajtóban Zsófi mögött Rita állt türelmetlenül, intett,

hogy tegyek valamit, nem várhatjuk meg a beszélgetés végét. Zsófi keményen az anyja szeme közé nézett, majd

szinte varázsütésre sarkon perdült, és beviharzott a terembe. Rita udvariasan Izabella mellé lépett és finoman a

helye felé terelte. Elemér szemében könny bujkált, de nekem szükségem volt rá, hogy biztosítsa a bejárati ajtót.

- Ügyvéd úr, kérem, menjen vissza a főbejárathoz!

- Igen, hogyne, indulok.

- Legyen résen, Zsófi most fog beszélni.

- Ha tud.

- Reméljük, hogy nem zökkentette ki ez a közjáték. Induljon! Végre visszament a folyosón, én pedig az oldalsó

ajtónál

várakoztam. Szerencsére valamennyire beláttam a pulpitusra, a teremben már szólt a zene, két kis kamaradarabot

játszottak el néhány, a reneszánsz korra jellemző hangszeren.

A szimpózium vendégeit nem láttam, csak amikor elmentünk bent, az asztalok mellett pillantottam rá néhány

névtáblára; az érsek, bíborosok, egyetemi professzorok, minisztériumi személyek és több külföldi intézmény és

egyetem szaktekintélyei szerepeltek a meghívottak listáján.

Zsófi az elhalkuló zene után az előadói emelvényre lépett, egyáltalán nem ártott neki az anyjával történt

találkozás, sőt. Olyan hangnemben kezdte, mint aki egy heves szakmai vita után arra a következtetésre jutott,

hogy érveit összeszedve, a logika könyörtelen zuhatagával mossa el ellenlábasainak érveit.

- Tisztelt hölgyeim és uraim! Senkit ne lepjen meg, hogy szimpóziumunkat én nyitom meg. Szilágyi Zsófia

vagyok, a merénylet áldozatául esett Szilágyi Árpád professzor és az önök között ülő Csejtei Izabella leánya. -

Enyhe moraj futott végig a hallgatóság több nemzetet képviselő tagjai között. -A humanista szimpóziumok

emléke előtt tisztelgünk mai találkozásunkkal, de az élet úgy döntött, hogy több legyen annál. A magyar

királysírok felkutatása és feltárásuk újabb szakasza bebizonyította, hogy a probléma nagyon is mai, sőt égetően

mai. Édesapám ezért az életével fizetett. Ugyanis IV. Béla királyunk sírja a kevés fellelhető temetkezési hely

egyike volt, ahol nagy valószínűséggel nem csupán földi maradványokat, hanem a Szent Koronát is

megtalálhattuk volna. - Ujabb moraj, csodálkozó tekintetek jelezték, hogy Zsófi mondata célba talált.

- Igen, nem tévedés. A korabeli ábrázolások ugyanis sehol, semmilyen formában nem igazolták, hogy a

jelenlegi magyar Szent Korona valóban István király és az Árpád-házi királyok egyetlen és kizárólagos, beavató

koronája lenne. A korona, amelyet az ábrázolások alapján elképzelhetünk, egyes források szerint örök és méltó

nyughelyére került. A mai magyar Szent Korona pedig a legnagyobb valószínűség szerint egy jóval I. István

uralkodásának korát követő időszakból, valójában egy XI-XII. századi közel-keleti ötvösműhelyből származhat.

Kialakítása, megmunkálása és ábrázolásai egyáltalán nem római, hanem sokkal inkább bizánci, sőt kisázsiai

eredetűek. Mindezek azonban eltörpülnek azon tények árnyékában, amelyekre kutatásaink során

következtethettünk. A korona mai formájában nem létezett felső, úgynevezett latin része fejereklyetartónak

készült. Ezért rossz nyomon jártunk mindaddig, amíg úgy kerestük, mint beavató koronát. Azonban ha úgy

tekintjük, mint ereklyetartót, máris több megválaszolatlan kérdésre megoldást nyerünk. Kinek készülhetett tehát

egy ilyen jelentőségű ereklyetartó, ha nem magának Szent István királyunknak? Egészen pontosan a királyi

koponyacsont egy részletét őrizhették benne és általa. Innen érthetővé válik, hogy miért nevezték és nevezzük

ma is István koronájának. Keresztény államiságunk jelképe egyrészt Rómából való származásán alapul. Másrészt

azonban valódi tartalma szerint ez István koronája, hiszen érintkezett a szent koponyával, holott ő életében azt

mégsem viselhette.

Ami azonban az eredeténél is fontosabb, az a misztériuma, ami már keletkezésének és ábrázolásának korában,

és azóta is elevenen él a magyarságban. A korona részletes elemzésével a következő előadás foglalkozik. Nekem

engedjenek most meg annyit, hogy e szakrális tárgynak, s rajta keresztül a hatalom valódi misztériuma

megtestesítőjének, Hunyadi Mátyásnak szenteljem további mondanivalómat.

Mátyás uralkodásának egy merőben új aspektusára derült fény kutatómunkánk során. A sors vagy inkább a

mennyei gondviselés úgy akarta, hogy ennek bizonyítéka ma először önök előtt táruljon fel. - Egyelőre értetlen

csönd fogadta Zsófi újabb mondatait. - Ez a bizonyíték egy corvina, egy eredeti példány egyenesen Mátyás

könyvtárából, amelyet, mivel szerzője nem látta el címmel, nevezzünk egyszerűen Alkimista-kódexnek.

Zsófi mögött hatalmas méretben megjelent a kivetítőn a borító igényesen megmunkált felülete, a hallgatóság

pedig elképedve mocorgott. A bőrkötés kidolgozottsága valóban a legmagasabb igényeknek is meg kellett

feleljen, azaz méltónak kellett lennie egy király számára is.

- A képen egy hollót láthatnak, azt a hollót, amelyet a Hunyadiak családi címereként ismerhetünk a magyar

címerek között. Fontos jelkép hordozója a holló. A szellemi tudás, a táplálék átadójának, közvetítőjének

szimbóluma, ahogy azt Remete Szent Pál legendájában is láttuk. Ugyanakkor alkimista jelkép is. És nézzék csak

a holló körül szinte keretet adó, szépen kidolgozott domború sárkányt! Ez az önmaga farkához visszatérő

sárkányféle leginkább Luxemburgi Zsigmond királyunk Sárkányrendjének jelképére hasonlít. Az egyetlen

különbség, hogy ennek a hátán nem látható a kereszt, a lovagrend kvaternitás-, azaz négyesség-jelképe. így pedig

nem lehet más, mint teljesség-jelkép, az öröklét, az önmagából újra éledő létezés szimbóluma. Mint ilyen,

természetesen szintén meghatározó és visszatérő motívuma több évszázad alkimista ábrázolásainak is. A

Hunyadi család származását bizonyítani igen bajos. A hagyomány szerint maga Zsigmond királyunk,

Erdélyben járván, szerelembe esett egy polgárleánnyal és neki fiút nemzett. Ez a fiú lett Hunyadi János, a

törökverő. A keleti és déli végeknek kiszolgáltatott uradalmak közül éppen a Hunyadiak gyarapodtak oly

elképzelhetetlen mértékben, hogy a polgárleány fia, majd annak Szilágyi Erzsébettől született gyermekei, László

és Mátyás már az ország leghatalmasabb birtokai fölött rendelkezhettek. Vagyonuk és szellemük gyarapodása

megmagyarázhatatlan volt máig. Hunyadi Mátyás mint uralkodó sosem látott egységet, biztonságot és jólétet

teremtett az egész magyar királyságban. Pedig szomszédai vele sem kivételeztek, délkeletről az oszmán

birodalom, északról a lengyelek és a csehek, nyugatról a Habsburgok zaklatták. Belső ellenségei, az addig

korlátlan befolyást élvező főnemesség sem fogadta el könnyen az új, köznemesi származású királyt. Hogyan volt

képes arra, hogy mégis stabil és irigyelt európai hatalmat hozzon létre és tartson fenn? Sőt, hogy hatalma

zenitjén legyőzze legnagyobb ellenfelét, Frigyes német-római császárt és elfoglalja a nyugati nagyhatalom

fővárosát, Bécset, valamint szinte egész Ausztriát?

Hölgyem és uraim, a magyarázat jelképes üzenet formájában ma önök előtt hever. Ez a kódex egy alkímiai

kézikönyv, ami jóval mélyebb összefüggésekre ad megnyugtató bizonyítékot, mint az elsőre látszik. Zsigmond

királyra mint nagyapjára tekintett Mátyás, és a Hunyadi család felemelkedését kizárólag az atya—fiú kapcsolat

magyarázza, amelyet még a Zsigmond utáni uralkodó, Albert király is elismert tetteivel, bőkezű adományaival.

Sőt, maga Zsigmond király a Hunyadi-birtokok központjába, Nagyváradra temetkezett. Érthető és emberileg is

elfogadható hát, ha Hunyadi Jánost Zsigmond gyermekeként tisztelhetjük.

Az alkímia hagyománya egy volt a kor legmeghatározóbb tudományai közül, és Mátyás az asztrológiával

együtt rendkívül komolyan vette. Könyvtárát, a Bibliotheca Corvinianát pedig nem kisebb ambícióval alapította,

mint hogy az emberi tudás teljességének tárháza legyen. Uralkodásának csúcspontjára, az

ezernégyszáznyolvanas évekre nem is akadt párja Európában, talán csak Rómában. Korabeli feljegyzések

alapján tudjuk, hogy a könyvtár fejlesztésére évente több tízezer aranyat költött. Egyszerre több fronton viselt

hadat, zsoldosserege, a rettegett fekete sereg korának legjobban képzett, professzionálisan vezetett és

legfélelmetesebb hada volt. Az udvar látványos, a nápolyi Beatrix igényeit is kielégítő építkezésekbe fogott.

Miből fizette mindezt Mátyás? A hollós aranyat még Mátyás halála után évtizedekkel is amulett értékű és

mágikus erejű talizmánként tisztelték. Miként lehetséges mindez?

A kódex egy olyan világba nyújt bepillantást, amely más rendező elvek szerint működött, egy mára már

elfelejtett hagyomány alapjain. Az alkímia, hölgyeim és uraim, csupán legelső, vulgáris értelmében

aranycsinálás. Valójában az ember fejlődési útjának egy tradíciója, amely tudás beavatottak útján őrződött és

öröklődött, apáról fiúra, mesterről tanítványra. Mátyás tanítója, a nagyváradi Vitéz János kora legnagyobb tudású

egyházfője volt. Esztergomi érsekké nevezte ki az ifjú Mátyás király. Az esztergomi királyi palotába Közép-

Európa legnagyobb csillagvizsgálóját építtette Mátyás, és az ásatások eredményei alapján megállapítható, hogy a

kápolna mellett egy alkimista műhellyel is rendelkezett.

Hogy mi lett mégis Mátyás veszte? Nos, szerintem a humanizmus. Politikai és stratégiai okokból a nápolyi

király leányát, a gyönyörű Beatrixet vette feleségül Mátyás, ám Podjebrád Katalin után Beatrix sem szült

trónörököst a magyar királynak. Beatrix azonban több volt egyszerű királynénál. Vele és általa érkezett meg

Itáliából a reneszánsz a Kárpát-medencébe. Mátyás mindvégig ragaszkodott feleségéhez, ám trónörökös nélkül

nagy veszély fenyegette a királyságot. A király egyetlen, törvénytelen fiát, Jánost a pálosok nevelték, egyházi

pályára szánták. A királyi frigyből azonban sosem született utód, valójában Beatrix magának és rokonainak

akarta megkaparintani a királyi trónt. Feltételezésem szerint a királyné mérgezte vagy mérgeztette meg hitvesét,

a magyar királyt. Az időzítés sem volt véletlen, mert Corvin János, Mátyás fia, a leendő magyar király személye

már elfogadtatott, mind a nápolyi udvarban, mind a Vatikánban, mind pedig a magyar nemesség körében.

Legalábbis a király valamennyi híve erről biztosította az uralkodót. Mátyás többévnyi diplomáciai erőfeszítései

végre révbe értek, fia, Corvin János és a milánói Bianca Maria Sforza eljegyzése megtörtént, és

ezernégyszázkilencven tavaszán, pontosan Szent György napjára, a sárkányölő György ünnepére a király

összehívatta az országgyűlést, nem vitás, azzal a szándékkal, hogy a trónutódlás kérdését egyszer s mindenkorra

megoldja. Ezt azonban a csalódott hitves és az erős magyar királyság ellenfelei semmiképp sem akarták.

Azonnal cselekedniük kellett. Beatrix olasz módra, egy ceremóniáktól és nyilvános szereplésektől terhelt napon

keverhette férje ételébe és italába a mérget, és így végezhette be az összeesküvést.

A korona kérdése volt az utolsó, amely nem hagyta nyugodni a haldokló uralkodót. A szellemi munka már

elvégeztetett, a kódexben pontosan nyomon követhetjük annak folyamatát. És megtaláljuk benne a megoldás

kulcsát is, nevezetesen a fej-ereklyetartó és a magyar beavató korona egyesítésére vonatkozó leírást. Egyedül

Mátyás szellemi ereje és tudása lehetett képes arra, hogy egy szimbólumaiban oly teljes művet alkosson, amely

egyben kizárólagos garanciát biztosít fiának a királyi trón utódlására. A korona mint teljesség-jelkép

megvalósítására Mátyásnak mindössze egyetlen napja maradt, életének utolsó napja. Meg kellett alkotnia egy

olyan művet, amely kizárólag a beavatottak számára árulkodik minőségéről. A korona felső, úgynevezett latin

része a Nap anyaga, a színtiszta sárga arany, míg az alsó abroncs már ötvözet, világosabb és keményebb, mert a

Hold férne, és az ezüst a másik alkotóeleme. A Nap és a Hold jelképes egyesítésének vagyunk tanúi.

Nos, az ötvösök által megállapított, királyi koronához méltatlan minőségi megoldások és jegyek abból az

egyszerű tényből fakadnak, hogy készíttetője a tartalmi, a lényegi vonatkozások híve, és nem a hibátlan és

öncélúan tökéletes külső megjelenés pártfogója volt.

A kódex ezernégyszázkilencvenre elkészült, ám létezése nyilvánvalóan nem maradhatott titokban. Az

események felgyorsultak. A király a körültekintő és mélyreható munka - a mai értelmezésünkben nevezhetjük

tudományos alaposságúnak is - gyümölcsét le akarta szüretelni. A szellemi tradíciókat követő kódex megmutatja

számunkra is, hogyan építette fel és képzelte egy beavatott a királyi koronázás misztériumának megvalósítását.

Azonban a legutolsó művelet, a nagy munka realizálása nem sikerülhetett Mátyásnak: a szüretből csupán a

mérgezett füge jutott az uralkodónak. A király Mátyás a halálos ágyán fia kezébe adta Szent István koronáját,

hogy Hunyadi-leszármazott vigye tovább a kereszténység zászlaját, ugyanakkor biztosítsa a magyar királyság

közép-európai meghatározó szerepét.

A korona misztériuma a gyakorlatban azonban nem érvényesülhetett, az esküket megszegték, az ígéreteket

elfeledték, az örökösök elárulták az utolsó magyar királyt. A kódex titka évszázadokra a feledés homályába

veszett. Corvin János nem követhette apját a királyi trónon, ugyan kezében volt a Szent Korona, de az ellenzék

fegyveres ereje lényegesen nagyobb volt a trónörökös kíséreténél, ráadásul Mátyás kedvenc hadvezére, Kinizsi

Pál vezette őket. Könnyűszerrel megverték Corvin János katonáit, a magyar koronát és a legendás könyvtár

kincseit visszavették, végül pedig a trónt Ulászló kaparintotta meg.

Döbbent csend volt. Zsófi rövid, lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd csendesebben folytatta: - Meghalt

Mátyás, oda az igazság! A mondás nem csupán egy ítélkezésében és politikai, társadalmi arányérzékében

egészséges uralkodótól való búcsúvétel, hanem sokkal inkább azt fejezi ki, amit ez a kódex is példáz.

Nevezetesen az ember számára a fejlődés, a haladás útja, az igazságkeresés útja az egyetlen járható út az egyéni

üdvözülés felé. Melyik bölcselet elé lehetne jogosabban a királyi jelzőt tenni, ha nem az alkímia elé? Ennek célja

ugyanis az ember tökéletessé tétele. A király valódi hatalma abban rejlik, hogy az egyén akarata harmonizáljon a

világéval, illetve Isten akaratával. Nem az egyházak dogmatikája, nem a túlvilági paradicsom ígérete az igazi

vigasz, hanem a teljesség maga, ahogyan azt az alkímia is megjeleníti. Az ember önmagára irányuló

megismerésének folyamata az, amely elvezet a végső megvilágosodáshoz, a teljességhez, az emberben létező

isteni minőséghez. Ez az igazság! És ezt az igazságot üldözték és gyűlölték a későbbi keresztény egyházfők,

ezért tették szalonképtelenné az alkímiát. És ezt az igazságot Magyarországon valóban eltemették Hunyadi

Mátyással együtt. A virágzó, gazdag Magyarország három évtized alatt tönkrement, a mohácsi csatavesztéssel

pedig egész Európa több évszázados rémálma vált valósággá. A török megvetette lábát a Kárpát-medencében.

Hagyományaiban csaknem megsemmisítette, és fizikailag feldarabolta az országot.

A közönség kicsit lassan kapcsolt, talán mostanra hatolt el a tudatukig az iménti mondatok tartalma. Suttogni

kezdtek, egymáshoz fordultak, a moraj már zavaróan hangos lett. Zsófi nagyon szenvedélyesen beszélt, egészen

kimelegedett, hullámzott a mellkasa. A beszéd alatt néhány képet vetítettek a kódex leglátványosabb lapjaiból.

Most az egyik vendég hangja zengett a hangszórókban:

- Kisasszony, a magam és a Római Katolikus Anyaszentegyház nevében tiltakozom! Édesapját jól ismertem és

fájlalom, hogy leánya nem tartja tiszteletben azokat az értékeket, amelyek védelmére az évtizedes közös

együttműködésünk kiterjedt.

- Érsek úr! Nem fogok visszakozni, az események elsöpörték az alapos és teljes megfontolás lehetőségét.

Amiről most hallottak, rövidesen közismert tény lesz, és ennek bizonyítékát nem kizárólag a jelen kódex képezi,

hanem további...

Csengett a mobilom, de ezzel egy időben máris a terembe hatolt Pusztai a civil ruhás rendőreivel. Engem nem

vehettek még észre, Zsófi pedig cseppet sem esett pánikba.

- Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek Pusztai hadnagy urat, a BREK tehetséges tisztjét, aki édesapám

halálának másnapján nem habozott letartóztatni engem, egy külföldi magyar szélhámos abszurd gyanúja alapján.

És aki azt hiszi, hogy a Parlamentből egymagam elrabolhattam a Szent Koronát, miután felrobbantottam mellette

egy hajót és lefegyvereztem az egész koronaőrséget!

Újabb moraj söpört végig az előadótermen. Nem láttam a rendőr fejét, de nyilvánvalóan nem lelkesedhetett a

szerepért, amit most készült eljátszani.

- Így van, uram? Most pedig nyilvánosan, talán utoljára fellépek köztiszteletben álló nemzetközi

hallgatóságom előtt, majd nyilván a koronával a hónom alatt átsétálok Ausztriába, hogy a dúsgazdag,

illegalitásba vonult maffiózók unalmas életét éljem.

Remegtem a feszültségtől, tervem csupán a kétségbeesett menekülésre terjedt ki: Zsófit magammal ragadom,

és az utcára rohanunk, Elemér autójának kulcsa nálam volt, ha az autóig eljutunk, akkor le is rázhatjuk a

zsarukat. A hallgatóságból most egy női hang hallatszott. Bekandikáltam, Zsófi anyja állt Pusztai előtt, az asztal

mögött, a székek és a fal közötti keskeny helyen egyszerűen elállta az útját.

- Uram, tájékoztatom, hogy a valódi tettest már kollégái elfogták. Nem tudatták ezt önnel?

Pusztai elképedve bámult a szép, elegáns asszonyra, közelebb sem mert lépni hozzá, tartotta a három lépés

távolságot. Mintha attól tartott volna, hogy a nő egyetlen mozdulattal leteperheti, és leharapja a fejét.

Malacszemeiben most sem tükröződött semmilyen érzelem, de egész tartása bizonytalan lett, talán megbánta

már, hogy idáig merészkedett. Hátranézett, emberei az ajtó körül álltak, Elemért mögöttük láttam, ugyancsak

megilletődve.

- Felhívom a figyelmét arra, hogy a nemzetközi szimpózium, amit megzavartak, több diplomáciai mentességet

élvező személy jelenlétében zajlik, és amennyiben továbbra is akadályozni kívánja a rendezvényt, azonnal

felhívom a belügyminisztert.

- Asszonyom, kérem... engem nem informáltak.

- Viszontlátásra! - zárta le magabiztosan Izabella a rövid társalgást, hátat fordított a nyomozónak, és visszaült

a helyére.

Pusztai a kijárat felé indult, és embereivel elhagyta a termet, de nem volt kétségem, hogy még koránt sincs

vége az akciójának. Időt nyertünk. Zsófi egyik kollégája kezdett beszélni, én azonnal a reneszánsz kosztümös

útitársam mellett termettem.

- Szerintem nem ráztuk még le, azonnal tűnjünk el innen! - rohantam le Zsófit.

- Oké, oké. Nem is gratulál, talán nem tetszett az előadásom?

- Dehogynem, vagyis alig tudtam rá figyelni. Hol van a kódex?

- Nálam, merre jutunk ki?

Az öltöző felé tartottunk, Zsófi mosolyogva, suhogó szoknyájában személyisége másik oldalát mutatta meg.

Érthetetlen volt számomra, hogy jobban izgultam, mint ő. Talán ennyire naiv volt? Vagy valami magasabb

nyugalom szállta meg?

- Átváltozunk! Rita, gyere! - mondta Zsófi, és kezembe nyomta a féltett kódexet, majd eltűntek a kis

öltözőben.

Felhívtam Elemért. Még mindig ott posztolt, ahol megbeszéltük. A rendőrök pedig a vár főbejáratánál

várakoztak. Elemér látta, ahogy Pusztai izgatottan telefonál, hadonászik, úgy látszik, nem a kedve szerint

zajlottak az események. Kértem, hogy menjen az utcára, a gazdasági bejárathoz. Rövidesen nyílt az ajtó, és Zsófi

libegett el mellettem, de rám se nézett, egyenesen a terembe indult, ahol még tartott a koronáról szóló előadás.

Majd kilépett hostess-egyenruhában, szemüvegben - ezúttal - az igazi Zsófi. Megfogta a kezem, és szaladtunk mi

is a kijárathoz; az átöltözés olyan frappánsan sikerült, hogy az első pillanatban nem fogtam fel. Zsófi ruhájához

ugyanis Rita most felvette a fejdíszt is, nem látszott, hogy a szőke lányt rejti az ékes ruha.

Kívül már az ügyvéd várt, és meglepetésünkre Izabella is ott állt. Sajnos, Elemér kocsija, amivel meg akartunk

lépni, túlzottan távolinak tűnt most. Ha az épület takarását elhagyjuk, akkor könnyen felfedezhetnek a rendőrök.

- Javaslom, hogy jöjjenek az én kocsimmal, azt nem ismerik, és amikor átlépjük az osztrák határt, akkor már

nem kell a rendőrség miatt aggódni - mondta Izabella.

- Azok is bevették, hallottam, ahogy Pusztainak jelentik, hogy Zsófia az előadáson van. Én sem vettem észre

a cserét, bevallom. De nem lesz ebből baj? - izzadt meg az ügyvéd úr.

- Értsétek már meg, hogy Sarkadi a rendőrségen van, csak idő kérdése, hogy a magyar hatóságot

tájékoztassák végre az elfogásáról. Induljunk! - Izabella ideges volt, de határozottan az autójához ment, ők pedig

követték.

- Én Elemér bácsi kocsijával követem magukat! - kiáltottam utánuk. Az öregúr csak intett, mint aki egyáltalán

nem vágyik már újabb izgalmakra.

Megvártam, hogy valóban elhajtsanak a sötét színű autóval, majd a hiányzó pár métert sietősen tettem meg,

hátizsákomat félig a vállamra vetve vittem, benne a kalandos múltú alkimista-kódex. A kulccsal a kezemben épp

megkerültem volna a limuzint, amikor a gazdasági bejárat ajtaja kivágódott, és Pusztai rontott ki rajta, egyenesen

felém lihegett, jobb kezében a pisztolyával integetett, a baljában a telefonja volt. Próbáltam nyugalmat mutatni,

hátha megúszom a találkozást.

- Hol van? - röfögte.

- Kicsoda? - adtam az ártatlant.

- Szilágyi lánya!

- Azt hittem, nagyobb fogásra hajt. Nem is érdekli, hogy mi lehet a csomagtartóban?

- Nem érdekel. Hol van a lány?

- Hm, az ember azt hinné, hogy ha egy agilis rendőrnek valaki megmutatná az ellopott Szent Korona

rejtekhelyét, az lecsapna rá.

- Mit hadovál itt a koronáról?

Már közvetlenül mellém ért Pusztai, és láttam, ahogy a korona hallatán összefut a nyál a szájában; szeme

sarkából a csomagtartóra sandított, de a pisztolyát még mindig rám szegezte. Ennyi idő elég volt, hogy

felmérjem, nincs más esélyem: ha az emberei is kiérnek az épületből, akkor elkapnak. Vagy elintézem most a

nyomozót, vagy megbilincselve várhatom, hogy valamikor a közeli órákban, napokban fény derül Sarkadi üzel-

meire, és annak rendje-módja szerint hazaengednek. Am Zsófi addig egyedül nézhet szembe az anyjával, és

valahogy én nem éreztem teljes bizalmat a hölgy iránt. A titokzatos lékai várba önként visszatérni pedig

hátborzongató érzés volt.

- Győződjön meg róla! Zsófi az ügyvédjével akarta kicsempészni az országból, de hiszen ismeri is. Nézze! -

és közben bedugtam a zárba a kulcsot, elfordítottam, szerencsére az elegáns kocsi csomagtartója is elegánsan,

méltóságteljesen nyílt fel.

A másodperc törtrésze alatt a jobb kezemmel máris megmarkoltam a hátizsákom vállpántját, és kicsit

megemelve, ütésre készen tartottam. Pusztai mohó szemekkel nézett a homályos tárolórészbe, ahol valóban egy

jókora régi kartondobozt láthatott. Kicsit le is hajolt a mozdulat közben, így karja elmozdult, a pisztoly már csak

az autót fenyegette immár. Jobb csuklóból erőteljesen megrántva a zsákot, teljes erőből ütést mértem a fejére. A

kódex többkilós súlya meg az acél elemlámpa megtette hatását. Pusztai előrebillent, a csomagtartó fedelével még

rácsaptam az előrebukó alakra, így az egyetlen hang nélkül fordult bele. Hasa persze fennakadt kicsit a

peremben, de lábammal segítettem rajta és máris rácsuktam, hogy nyugodtan, a sötétben pihenhessen. Habozás

nélkül beszálltam előre, és az automata váltós, egyáltalán nem feltűnő autóval kigördültem a parkolóból. Nem is

mertem hátranézni, nehogy esetleg hadonászó rendőrök látványa terhelje tovább amúgy is eléggé zakatoló

szívemet. Kapaszkodtam a kormányba, próbáltam kizárólag az útra figyelni, és arra, hogy minél előbb utolérjem

Zsófiékat.

Mivel tegnap már jártam erre, gyorsan rátaláltam az ismerős útra, a határig csupán néhány kilométer volt hátra.

Tövig nyomtam a gázpedált, és megelőztem néhány autót is, már a határátkelőt is láttam, amikor feltűnt előttem

egy sötét színű gépkocsi, ugyanolyan, mint amilyennel elhajtottak a kőszegi vár mellől. Nem vártak be, már a

határőrök ellenőrizték őket, talán a korona elrablása miatt, és elkérték az irataikat. Láttam, ahogy egyenként

kézbe veszik az igazolványokat, majd kedélyesen tisztelegve továbbot intenek. Csupán Pusztai miatt ag-

gódhattam kicsit, ha most találna magához térni és zajongani, akkor nagy bajba kerülhetnék. A hátizsákomból

elővettem és felmutattam az útlevelemet. A határőr belelapozott, majd érdeklődése az autóra irányult.

- Hallom, együtt vannak. Maga is filmes?

- Ja. Az vagyok, de a kocsi az ügyvéd úré, az előttem lévő autóból.

- Igen, a nyakkendős öregúr? - Azzal visszaadta a kék útlevelem, és elégedetten bólogatva jelezte, hogy

menjek csak.

- Tudtak az angolok kocsit építeni, micsoda szép darab -jegyezte meg kollégájának a határőr, de mást már

nem hallottam. Gyorsítottam, az osztrákok csak intettek, nem érdekelte őket a magyar hatóságok esetleges

problémája. Telefonáltam az ügyvédnek, aki hosszas csengés után szólt bele a készülékbe.

- Nem várnak meg? - förmedtem kicsit nyersen Elemér bácsira.

- Minek? Minden rendben van, a várban úgyis találkozunk.

- Zsófi jól van? Hogyhogy volt igazolványa?

- Ja, az a Rita nevű titkárnője blézerében maradt.

- Jó, viszlát.

Pusztai jelenléte ugyan passzív volt, mégis az járt az eszemben, hogy eddig ugyan köröztek, de ártatlan

voltam, minden vonatkozásban. Mostantól viszont már volt mit a fejemre olvasniuk. Mivel azonban közös

érdekünk és a nemes ügyünk, amit Zsófi képviselt, ezt kívánta meg, erősen reméltem, hogy együttes erővel

megoldást is találunk majd rá.

A vár előtti parkolóban több fekete jármű is parkolt, de személyzetnek semmi nyoma. Az épület ablakai is

sötétek voltak, a nap már csak a horizontot világította meg, itt a dombok között inkább a sötétség uralkodott. A

nagy kapu és a középkori falak némaságukkal és tömör, szürke kőfelületükkel valahogy baljósan magasodtak

előttem. Amikor leállítottam a kocsi motorját, hátrafelé füleltem, de a csomagtartóból semmi zaj sem szűrődött

ki. Ha igaz, hogy Elemér bácsi fontos papírokat hozott magával Zsófinak, akkor azokat igen méltó erő

védelmezte.

A többiek egészen a kapu közelében parkoltak le, most láttam csak, hogy nem is Izabella vezette a járművet,

hanem egy sofőr. Sötét öltönye és sapkája volt, sőt, a szürkület ellenére napszemüveget viselt. Elindultam

feléjük. A sofőr megkerülte a kocsit, Izabellának nyitotta ki az első ajtót, majd következett Zsófi és az ügyvéd.

Amikor odaértem, bágyadtan hallgattak, épp valami vicces formában akartam közölni a hírt, hogy Pusztai úr is

hamarosan a társaságunkhoz csatlakozhat, amikor a sofőr tőlünk oldalt megállt, zakója zsebéből hanyagul

lelógatva egy automata pisztolyt vett elő, és mintegy mellékesen, lövésre készen tartva megszólított.

- Péter, ugye? Ha nem tévedek, akkor maga rontotta el az elmúlt huszonnégy órámat azzal, hogy a kisasszonyt

felkarolta, és elvarázsolta ebből a gyönyörű erődítményből.

- Sarkadi? - szaladt ki azonnal a számon, ahogy a férfi a másik kezével levette a napszemüvegét.

- Nem is örül nekem?

Zsófira néztem, de ő teljesen bambán állt, valamivel elkábíthatták. A kapuban közben feltűnt két jól

megtermett, fekete pólós segítő. A hátizsák ugyan most is a vállamon lógott, de nem voltam annyira ostoba,

hogy egyedül nekitámadjak a három ellenfelünknek.

- Na, befelé! Kísérjétek a pinceszobába őket, az biztos hely.

Sarkadi egy lépést sem tett, hátulról figyelt minket, és pisztolya ijesztően imbolygott mögöttünk. Ahogy

Izabellára néztem, szája sarkában vércsíkot láttam, arcán színesedő folt, ezek szerint nem rábeszéléssel kerítette

őket hatalmába az álsofőr. Zsófi bizonytalanul lépkedett, azonnal átkaroltam és vállánál fogva segítettem neki;

tekintete ólmos, fénytelen volt. Nyakán apró piros pötty árulkodott a tűszúrásról. Elemér bácsit pedig a történtek

éppen eléggé stresszelték, párás szemüvege mögött hevesen pislogott, Sarkadi egyik embere előzékenyen átvette

tőlem a hátizsákot, amelyben minden felszerelésem volt, a kincset érő corvináról nem is beszélve. Áthaladtunk

az udvaron, a belső várban pedig lépcsőkön ereszkedtünk lefelé. Reméltem, hogy most a vártömlöc

barátságosabb lesz, mint azokban az időkben, amikor megépítették.

- Gyorskötözővel kössétek hátra a kezüket, vizet csak műanyag palackból kaphatnak. Amíg nem értem vissza,

addig senki nem beszélhet velük! Bármi van, azonnal hívjatok!

Sarkadi addig morogta az utasításait, amíg meg nem győződött arról, hogy ránk tették a kis bilincset és

bezárták a pince súlyos, masszív tölgyből készült, hatalmas, erős zsanérokkal rögzített faajtaját. Odabent

egyetlen neonlámpa világított a mennyezeten, berendezés semmi, de legalább más ijesztő holmi sem várt ránk. A

padló betonból volt, penész és nedves föld szaga terjengett. Az őreink gyors mozdulatokkal kiforgatták

zsebeinket. Mobilt, kést, minden hasznos holmit magukhoz vettek.

Segítettem Zsófinak leülni, hátát a falnak támasztottam. Azonnal kiáltottam az őrünknek, hogy igyekezzen

már a vízzel. Elemér és Izabella kis ideig egymással szemben álltak, nem beszéltek egyetlen szót sem. A férfi a

szemüvegén alig láthatott ki, Izabella szája pedig vértől nedvesen csillogott, most nem is látszott annyi idősnek,

hogy Zsófi anyja lehetne.

- Mégis mi történt? - tettem fel a kérdést, de nyilvánvalóan egyikük sem akarta megosztani velem a

történtekről formált véleményét, gondolatait.

- Nézzék, ha itt sértődősdit játszanak, vagy nagyon utálják a másikat, az cseppet sem viszi előbbre a

dolgunkat! Hogy került elő Sarkadi? Nem az osztrák rendőrökkel kellene most a helyi börtönviszonyokról

tapasztalatot cserélnie? - folytattam ingerülten.

Rövid toporgás után Izabella válaszolt.

- Fogalmam sincs! Én kihívtam a rendőrséget, amikor megérkeztek a várba, a kezükbe adtam a zürichi

ügyvédem által írt papírokat, és kértem, hogy tartóztassák le.

- És, látta, ahogy elvitték?

- Nem. Azt nem. A tiszt helyeselt, meg bólogatott, Sarkadi mukkanni sem mert. Nekem el kellett már

indulnom.

- Tudom, láttam Velemérben, a templomnál.

- Igen, igen. Utána én sem tudom, hogy mi történhetett.

- Ugyan, Izabella, hagyjuk ezt a mesét! Eszed ágában sem volt feljelenteni! A szeretőd, valld csak be! -

dühöngött Elemér.

- Semmi közöd hozzá! Talán lefizette az óvadékot vagy...

- Miféle óvadékot, hisz el sem hagyta a várat, az egész csak színjáték volt! - az ügyvéd felindultan rázta a

fejét, hogy a szemüvege lerepült a földre; így ugyan nem láthatott túl jól, de legalább kifejezhette a mérgét.

Elemér bácsi dühös volt és lelke legmélyéig felkavarta a gondolat, hogy a szépasszony esetleg valóban

hazudott neki, nekünk.

- Elemér, miért tettem volna ilyet? Tudod te, hogy mióta készültem a kislányommal találkozni? Van neked

bármi fogalmad is arról, hogy mit jelentett nekem ez a remény?

- Sosem értettelek, miért gondolod, hogy most tudom?

- Én sem értek egy szót sem! - vágtam közbe.

- Sarkadi várt a kocsiban, nem a sofőröm, egyből megütött, Zsófiba pedig valami altatófélét lőtt, teljesen

leblokkoltunk.

- Én bevallom, még most is bénult vagyok. Sosem bírtam az erőszakot. Szörnyű. - Elemér valóban rossz

bőrben volt.

Nyílt az ajtó, egy színtelen flakon ásványvíz gurult be rajta, és azonnal vissza is zárult. Kiabáltam, hogy

legalább pokrócot hozzanak Zsófinak, de semmi választ nem kaptam. A vízzel elég nehezen boldogultunk,

hiszen mindannyiunknak hátrákötötték a kezét. Zsófi nem volt egészen magánál, ezért közösen itattuk meg.

Leguggoltam és felvettem a palackot, Izabella háttal nekem lecsavarta a kupakját, majd óvatosan Zsófi elé

térdeltem. Összekötött kezemmel szinte távirányítással közelítettem az ajkaihoz a flakon száját, lassan

billentettem meg, nem lelocsolni akartam, csak megitatni. Néhány kortyot lenyelt, persze jutott a fehér blúzra is

pár csepp. Zsófi mellé ültem, hogy vállammal egyenesen tartsam, ha mégis elájulna vagy elaludna. Mindenki a

gondolataiba merült, úgy éreztem azonban, hogy nem fog túl sokáig tartani ez a béke. Talán érdemes volna

kihasználni az időt arra, hogy minél több dolgot tudjunk meg egymásról, Sarkadiról meg az egész összeeskü-

vésről.

- Izabella, kérem, mire számíthatunk most? Mégiscsak maga ismeri a legjobban Sarkadit.

- Ismertem. Legalábbis valaha azt gondoltam.

- Megint csak mellébeszélsz! - vágott közbe azonnal az ügyvéd.

- Tulajdonképpen neki köszönhetem az új életemet. Ö talált rám a salzburgi klinikán. Sokat foglalkozott

velem, és neki hála tudtam meg, hogy a kislányom él.

- Tessék? - hökkentem meg, és önkéntelenül Zsófi arcát figyeltem, vajon hallja-e, érti-e most ezeket a

mondatokat.

- Jól hallotta, fiatalember! Azt hazudtak, hogy Zsófika meghalt. Pontosabban, hogy megfojtottam volna a

szülés utáni napokban - zavartan elhallgatott. Nyilvánvaló volt, hogy még most is nehezére esik beszélni róla,

pedig több mint huszonöt év választja már el az eseményektől. Folytatta.

- A hivatalos indok, amiért zárt intézetbe kerültem, az a saját újszülöttem ellen elkövetett erőszakos

cselekmény volt. Én bevallom, már egyáltalán nem emlékszem semmire. Csupán a születésekor felhangzó halk,

erőlködő nyögésre, ahogy felsírt a szülésznő kezében. Valószínűleg telenyomtak gyógyszerekkel.

- De a családja? És a professzor? - faggattam tovább.

- Komolyan kérdezi? Valakinek már nem volt rám szüksége. Szüleim ötvenhatban nyugatra szöktek, a

nagyanyám nevelt fel, persze pár évenként meg-meglátogattak. Én évekig csak a kislányomat vártam, hiába.

Most is alig hiszem el, hogy ez az ifjú hölgy volna az én kicsi Zsófikám.

- És Sarkadi?

- Igen, szóval, amikor találkoztunk, nagyjából tudta a történetemet, orvosi szempontból tartott érdekes,

különleges esetnek. Mint kiderült, ő is magyar származású, ezért később, amikor Budapesten járt, utánanézett a

kórházban, a bíróságon, a rendőrségen néhány adatnak.

- Megtalálta Zsófit?

- Úgy van. Arra a délutánra emlékszem a legélesebben. A klinika kertjében ültem egy tolókocsiban, vastagon

bepólyálva takarókba. Késő ősz volt, de még nem havazott, csípős volt a levegő, de a nap sugarai még alacsony

szögben érték és melegítették az arcomat. A fasort, ami a kertet a klinika főépületével kötette össze, vastagon

borította a gesztenyefákról lehullott sötétbarna és vörös avar. Az ápoltak ott kókadoztak, ahogy bármelyik másik

napon is. Most azonban egy férfi szaladt át ezen az avarral borított úton, és egyenesen elém térdelt. Megfogta a

hideg kezeimet, megdörzsölgette őket, és azt mondta, hogy hazudtak nekem, a kislányom él és virul, iskolába jár

és az apja, Árpád házában él. Ö látta, követte Árpádot és lefotózta nekem, amikor találkoztak az iskola előtt. -

Elhallgatott.

Bármennyire tartózkodtam Izabellától, egy anya ilyen megpróbáltatásai rám is hatással voltak.

- Hogyhogy nem jöttek Magyarországra?

- Akkor? A rendszerváltás idején? Nehogy azt higgye, hogy egyszerű volt a hatóságokkal előbbre jutni! A

hivatalos levelezés még egy évig eltartott, közben az állapotom minden szempontból javult. Engedélyezték, hogy

egy svájci szanatóriumban folytassák az utókezelésemet, ahol Sarkadi Pistának jó kapcsolatai voltak. Neki

köszönhetem, hogy újra talpra álltam, és az lehetek, aki vagyok.

- Hozzá is mentél? Vagy annyira mégsem voltál neki fontos? - szúrta közbe Elemér bácsi. Mélyen hallgatott,

amíg Izabella beszélt, csak szemeit forgatta, mint aki ismeri ugyan a történetet, de ma sem képes napirendre térni

fölötte.

- Nem akartam, ő megkérte a kezem többször is. -De?

- Hát nem értik? Ahhoz el kellett volna válnom Árpádtól, újabb hivatalos tortúra, és akkor semmilyen alapon

nem kerülhettem volna kapcsolatba Zsófival.

- Nem inkább azért, mert titokban bosszút akart állni rajta? - piszkáltam bele most én a történetbe.

- Annyi év után? Megőrült? Nem tagadom, az első magyarországi utamon eszembe jutott, hogy felkeresem, és

egyszerűen kikaparom a szemét, de azzal megint elvágtam volna magam a kislányomtól. Nem. Valójában én egy

újjászületésnek tartom, hogy felépültem, és egészségesen élhetek, szeretem a filmezést, a céget, amit vezetünk,

és mindig reménykedtem, hogy találkozhatom még az egyetlen emberrel, akire valóban kíváncsi vagyok, vele. -

Most lehajolt Zsófihoz, és mivel a lány nem érzékelte a körülötte lévőket, gyengéden egy csókot ejtett az arcára.

- Jellemző, hogy engem kihagysz a történetből - sziszegte Elemér.

-Jaj, de féltékeny vagy! - majd hozzám intézve szavait, Izabella így folytatta: - Szilágyi előttünk járt az

egyetemre, én valahogy elvégeztem, bezzeg ő! Évfolyamelső lett, nagy karrier állt előtte.

- És az én barátom volt Árpád, nálunk ismerkedtek össze. Nagy szerelem volt!

- Ha te mondod... - De láthatólag erre már nem akart emlékezni Izabella, Elemér pedig tapintatosan annyiban

hagyta a dolgot.

- Izabella, mit gondol, mire készül Sarkadi? Mi ez a nagy titkolózás, és vajon hová tűnt most el? Remélem,

nem a rendőrökért ment?

- Magam sem tudom követni. A forgatást, amiért kibérelte a cégünk a várat, már befejezte. Holnap estére ki

kellene mindent pakolni és visszautazni Svájcba.

- Akkor semmit sem tud az aranyról?

- Miféle aranyról? - Izabella kérdően nézett rám és Elemérre.

- Mit keresett akkor Velemérben?

- Én? Hát a nyári napforduló minden évben lejátszódó csodáját akartam látni a saját szememmel. Hiszen közel

van, a szimpóziumig jó időtöltésnek tűnt.

- Sarkadi leleplezésénél és rács mögé juttatásánál is jobbnak?

- Azt üzleti ügynek hittem. Az ügyleteiről minden bizonyítékom együtt van, a rendőrségnek kötelessége lett

volna eljárni, de majd az ügyvédem, ha kell, az Interpolnál folytatja. Nem fogja megúszni.

- Viszont Zsófi, na meg én is, most Sarkadi kezében vagyünk. Szerintem lefizetett egy rendőrnyomozót, aki a

professzor úr halála miatt minket gyanúsít, ráadásul a Szent Korona elrablását is szeretnék a mi nyakunkba

varrni. Ez már elég súlyos kis csomag.

- Lehetetlen! - mondta az asszony.

- Sajnos, nem annak tűnik. Véletlenül hallottam, amikor Sarkadi idehívta Pusztait, a rendőrt, hogy átadja neki

Zsófit, és a bizonyítékot is, amiről gondoskodtak. Most meg már én, az úgynevezett bűntársa is kézre kerültem.

Ha nem teszünk valamit, akkor Zsófi társaságát hosszú évekre nélkülözni fogja.

Izabella most járkálni kezdett, és elgondolkodva rótta a köröket a tömlöc nem túl tágas terében. Elemér bácsi

hol Zsófira, hol rám nézett. Majd Izabella felé sandított. Végre nagy nehezen belekezdett:

- Fiatalember, van itt még valami, amiről nem esett szó.

- Miért nem lep meg ez engem?

- Tudja, az iratok, amiket Zsófi már kért tőlem.

- Amik a csomagtartóban vannak? -Azok.

- Jó kis rejtekhely.

- Van valami baj vele, nem zárta talán be?

- De, de bezártam, a kulcs éppen Sarkadinál van - mondtam.

- Szóval, Árpád és én még az egyetemen családfakutatással foglalkoztunk. Jó móka volt, több barátunkat is

megleptük a legkacifántosabb ősökkel. - Most megint Izabellára nézett, de ő nem szólt közbe.

- Amikor megismerkedett Izabellával, az első dolga volt, hogy utánanézzen. Nekem sem mondta el, pedig a

levéltárban is az én rokonom segített neki. Na mindegy.

- És mit talált?

- Megdöbbentő adatokat arról, hogy Izabella anyai nagyszülei közvetlen leszármazottai egy régi magyar

nemesi családnak.

- Azért ez nem olyan ritkaság! - mosolyodtam el Elemér bácsi drámai elővezetésén.

- Valóban? Mint történész aztán tételesen bizonyította valamennyi adatot. Ennek a dokumentumai vannak

most odakint a parkolóban.

- Szóval, Zsófi régi nemesi dinasztia sarja? Nem csodálkozom. Méltó utódnak látszik, már amennyire

ismerem. - Azért kicsit mégis megdobbant a szívem.

- Kétség sem fér hozzá, hogy méltó, akár a legmagasabb rangra, címre! - bólogatott az ügyvéd.

- De őszintén szólva, nem látom be ennek jelentőségét, hiszen ha valami zsíros örökség lett volna kilátásban,

arról azért csak értesülnek, nem?

- O, fiatalember, az örökség néha egészen más formát öltve jelenhet meg az életünkben, mint ahogy azt valaha

is el tudtuk képzelni!

- Valóban? Nem igazán világos ez nekem - jegyeztem meg, de Elemér bácsi valahogy nem akart többet az

orromra kötni, még ebben a helyzetben sem. Bár még korai lett volna arra gondolni, hogy kettőnk kapcsolata

miképpen alakulhat a jövőben. Abban a bizonytalan jövőben, amire most nem mertem volna fogadni, hiszen a

köztörvényes bűnözés árnyékában menekültünk már egy napja. Előkelő származása nem kellett volna, hogy

zavarjon, ám nem is segített, főleg ha Zsófi természetének erőteljesebb oldalára gondoltam. Persze még nem

fertőzött meg a történelem, így annyiban hagytam a dolgot. Különösen azért, mert Zsófi eldőlt. Roppant

zsibbadtnak éreztem már én is magam, ő pedig beverhette a fejét, mert koppant valami a betonpadlón.

Átmásztam a másik oldalára és Izabella meg Elemér segítségével újra ülő helyzetbe tornásztuk.

- Segítsenek, valahogy lazítsuk ki a karpereceinket, így semmit sem tehetünk!

- Ugyan hogy?

- Kezdem én, a fogaimmal kibontom a magáét, aztán maga kioldja az enyémet, igyekezzünk, Sarkadi lassan

visszaérhet.

Nem volt könnyű dolgom, Elemér csuklójába nagyon is belevágott a műanyag, a csomó feszes volt. Végül

kértem, hogy térdeljen le, és így lábaimmal kitámasztva magamat, és súlyomat beleadva végre sikerült

meglazítani a csomót. Elemér csak üggyel-bajjal bogozta ki az enyémet. De Izabellára már nem kerülhetett sor,

mert odakint mozgolódás hallatszott. Most visszatettük a bilincseket, csak épp lazán hagytuk, hogy könnyen

kibújhassunk belőlük egyedül is. A zajok egyre közelebbről hallatszottak, majd kinyílt az ajtó. Tervem nem volt

a kitörésre, de esélyem sem. Csupán annyi időre láttuk őreinket, amíg egy újabb személy nem került közénk, egy

újabb túsz vagy fogoly, vagy áldozat. Nem tudhattuk, hogy mi Sarkadi szándéka velünk.

- Érsek úr! - döbbent meg Izabella.

- Ismerjük egymást? - válaszolt mogorván az egyházi díszruhában belépő férfi.

- A szimpóziumon találkoztunk.

- Á, valóban. Önöknek van fogalma róla, hogy mit akar az az ember? Váltságdíjat?

- Egyelőre nem avatott be bennünket - mondtam én, és aggodalmasan néztem Zsófira, aki még mindig

szendergett, bár néha már megmozdította a fejét.

- Példátlan. Az a gyalázatos egyszerűen elrabolt a hivatali autómmal együtt! Fegyvert nyomott az oldalamba.

Elképesztő, hogy egy ilyen fútóbolondot szabadon hagynak garázdálkodni a rendőreink! - duzzogott az érsek, és

roppantul sajnálta magát, vagy talán a díszvacsora válogatott ínyencségei hiányoztak neki, nem tudom. Most

Zsófi előtt állt meg.

- Csak nem az előadó hölgy? A professzor leánya? Baja esett?

- Csak altatót kapott, reméljük, hamarosan magához tér -válaszoltam. Egyfolytában zakatolt az agyam, ugyan

milyen tervet eszelt ki fogva tartónk, hogy még egy egyházi méltóságot sem átallott elrabolni hozzá.

- Az ön eltűnése, remélem, feltűnik valakinek, és hamarosan keresni fogják - próbáltam kis reményt

csempészni a nyomasztó tömlöchangulatba.

- A határon valóban látták, hogy áthajtunk, de a diplomáciai autónak hála, meg sem állítottak.

- Önnek sem mondott semmit? - kérdezte most Izabella.

- Kérem, csak fenyegetőzött. Azonban udvariasnak is mondhatnám. Csupán annyit árult el, hogy senkinek

sem fog bántódása esni, és hamarosan visszatérhetek.

- Egy szavát se higgye! - vágtam rá határozottan.

Újra megnyikordult nehézkes, vasalt ajtónk, és Sarkadi tűnt fel. Óvatosan három lépés távolságot tartott

tőlünk, mögötte pedig súlyos őrei sorakoztak elrettentőén.

- Izabella! Uraim! Itt az idő, hogy munkához lássunk. Amíg Zsófi kisasszony fel nem ébred, addig a

következő fog történni: az érsek úr és Izabella asszony velem jönnek, a fiatalembert és az ügyvéd urat egy

kényelmesebb helyre szállásoljuk el. Zsófiát pedig egy kis élénkítővel segítjük, elvégre nélküle semmit sem ér a

szertartásunk. Kérem, hogy működjenek együtt velem, fölösleges minden próbálkozás, láthatják, senkinek sem

lesz baja.

- Tiltakozom, és kezeskedem róla, hogy nagyon súlyos következményei.. . — hördült fel az érsek.

- Kérem, kérem! Azért kezdem önnel, hogy pontosan láthassa, miért gyűltünk ma itt össze. Azután szabadon

véleményt nyilváníthat, de előbb hallgasson meg. Intett az embereinek, akik ketten-ketten megragadtak engem és Elemért, és a lépcsősoron felfelé az épület egy magasabban fekvő folyosójára kísértek. Elemér bácsit a második, engem az első szobába taszítottak.

Rám csapták újabb cellám ajtaját. Az ablakon itt is erős kovácsoltvas rács volt, alatta a torony szakadéka. Innen

nincs kiút, várhatok a végzetemre. Leültem a padlóra, és egészen köny-nyedén ki tudtam bontani a kis bilincset.

Mondanom sem kell, hogy mivel a hátizsákomat elvették, a zsebeimet kiürítették, csak az ócska neonlámpa volt

az, ami felkeltette figyelmemet. Az egyik falon egy kiugró rész futott végig. Ahogy körbejártam, találtam egy

nyílást rajta, amolyan kémény bekötésére alkalmas pont volt. Kiemeltem a keretéből, benyúltam a lyukon, és

kormosak lettek az ujjaim. Tehát egy kémény szalad itt végig, lehet, hogy a torony teljes hosszában. Az egyetlen

összeköttetésem a külvilággal - gondoltam. Munkához láttam. Az ócska lámpát lekapcsoltam és letéptem a

falról, a tartója alumíniumból volt. Ezt terveztem szerszámként használni. Óvatosan végigkocogtattam a

kéménynek látszó falrészt, és ahol a leginkább kongott, elkezdtem kaparni a falat. Tapéta, majd vakolat

következett, amíg el nem értem a téglákat. Szerencsémre nem régi kövekből, hanem újabb kori bontott téglákból

rakhatták ezt a valamit, amit kéménynek használhattak egy időben. Sokat ugyan nem láttam, de ehhez a

munkához nem is nagyon kellett volna fény. Rövidesen már több téglát is sikerült kikaparnom a falból. Most már

próbáltam óvatosabban dolgozni, nehogy valahol felfedezzék, ha valami zajt csapok. Leginkább attól tartottam,

hogy egy tégla vagy nagyobb vakolatdarab lepottyan az alattam lévő szintre, és felhívja rám a figyelmet.

Odalentről világosság derengett felfelé, ezek szerint ott nem volt teljesen zárt a tűzhely, vagy akár kandalló is

lehetett alattam. A fejem már kényelmesen be tudtam dugni a résen keresztül, lenéztem, és úgy tűnt, hogy az alsó

helyiségben emberek vannak, mert beszédfoszlányokat hallottam. Elöntött az adrenalin, éreztem, hogy ezen az

úton kijuthatok, hogy utána mi vár rám, azt a jó szerencsémre bíztam. Hamarosan elkészültem, akkora rést

bontottam ki, hogy már bemászhattam. A kérdés csupán az volt, hogy miként fogok leereszkedni, hiszen

kötelem, csákányom nem volt. Bizakodtam, hogy odalent nem Zsófit vagy Izabellát találom, akikre szintén

rázárták az ajtót, hanem egy lehetőséget a kiszabadulásra. Még a bakancsom is hiányzott, az ócska vászoncipő

orra aligha tart meg a függőleges téglafalon. A téglabontó szerszámomat az övembe dugtam és elszántan

bebújtam a füstös kéménybe. Odalent nem láttam semmi gyanúsat, a kémény elég széles volt ahhoz, hogy a

hátamat nekifeszítsem a falnak, míg a lábaimmal a szemben lévő falon támaszkodtam. Szép lassan csúsztattam

lefelé magam, most csend volt a földszinten, talán nincsenek is a helyiségben. Kicsit kilazítottam, egy nagyobb

részt csúsztam, kormos por szállt az arcomba is, majdnem elköhögtem magam. Vártam, majd megint

ereszkedtem. Talán négy méter magasan lehettem a kürtőben, amikor valami peremet is talált a lábam, ahol

végre kényelmesebben megtámaszkodhattam.

Hirtelen hangokat hallottam: bejöttek a terembe, egy nő és két férfi beszélhetett.

- Azt hittem, már sosem vesznek észre! - méltatlankodott egy tompa, ingerült hang.

- Hogy a francba került abba a csomagtartóba?

- A barlangász volt, azt hazudta, hogy ott van a korona.

- Elhitte neki?

- Hülyének néz?

- Mégis elkapta.

- Saját kezűleg fogom megszorongatni a tökeit! A rohadék! Kicsit izgultam, bevallom. Egyértelmű volt, hogy

Pusztait nem ráztuk le mindörökre, de hogy máris ilyen közel legyen hozzám, meg ahhoz, hogy Zsófival együtt

lecsukhasson, nagyon megdöbbentett. A megoldás azonban most nem rajtam múlt.

- Várnia kell! - mondta a másik férfi, Sarkadi.

- Micsoda? Eszem ágában sincs. Adjon egy telefont, szólok az embereimnek.

Néma tanakodás következett. Végül egy női hang szólalt meg:

- Azt nem engedhetjük, kockázatos volna.

- Figyeljenek, mert csak egyszer mondom el. Nem bánom, várhatok, de a foglyok mellett elviszem az

aranyrudakat is, száz kilogrammot, még ma éjjel.

- Nem ez volt az egyezségünk! — mondta a másik férfi indulatosan.

- Változott a helyzet, emelkedett az ár. Ilyen egyszerű - Pusztai hangja egyre feszültebbnek tűnt, mint aki

bármikor robbanni készül.

- Ilyen nincs! - most a nő hangja csattant fel. - Elviheti az aranyát, Zsófit meg a bűntársát, azt a fiút. De nem

most! Zsófira még szükségem van, és holnap reggel megtalálja őket egy elhagyott autóban. Pusztai, magát

előléptetik, interjúkat ad, nem elég ez magának? Az aranyból meg pár év múlva szép csendben nyugdíjba megy,

és annyi.

- Itt én diktálom a feltételeket, egy telefonomba kerül, és az egész osztrák rendőrség itt fog nyüzsögni.

Gondolom, nem szeretne velük is tárgyalni! - már fenyegetőzött Pusztai.

- Egyelőre rajtunk múlik, hogyan telefonál és kinek - csattant fel Sarkadi.

- Nézzék, én nem sietek. Az embereim már keresnek, ha nem kerülök elő, akkor be fogják vonni a helyi,

osztrák tartományi csendőrséget. Gondolják, hogy nem készültünk fel eléggé? Éjfélre az egész környéken

nyüzsögni fognak a csendőrök! - most engedékenyebb volt a hangja. Majd folytatta. - Százkilónyi aranyat

kértem, ennyi prémiumot szerintem megérdemlek.

- Nézze, ezt meg kell beszélnünk Istvánnal, addig várjon itt! - most a nő beszélt; nehéz volt elhinnem, de

egyre biztosabb voltam abban, hogy kire emlékeztet a hangja. Izabellára, Zsófi édesanyjára.

Fura egy helyzet. A fenébe is, ha ezek itt hagyják a nyomozót, akkor belefeketedek a kéménybe, és előbb-

utóbb lezuhanok a lábaik elé, mint egy darab füstölt csülök. Egy percig sem kellett várnom, nyílt az ajtó, majd

egy tompa surranó-süvítő hang, és aztán egy földre zuhanó tárgy vagy test puffanása hallatszott.

- Tüntessük el? - kérdezte Sarkadi.

- Nem. Vele már nem kell foglalkozni. Minden a terv szerint alakul.

- Ez sem volt a tervben!

- Éjfélre készen lesz a szállítmány, elindulhatunk a reptérre.

- Az arany hűtése miatt csúszhatunk vele.

- Ne aggályoskodj. A koronát is kimentettük, ahogy megmondtam. Undorítóan gazdagok vagyunk, már most!

- Izabella volt, semmi kétség.

- Mondod te! - Sarkadi hangján nem érződött az elégedettség.

- Pista, minden kész van a ceremóniához, az érsek nem fog ellenállni.

- És Zsófi?

- Meggyőzöm. Csak a kódex utolsó oldalának a magyarázata hiányzik még.

- Meg tudjuk csinálni az elixírt?

- Meg kell próbálnunk! Ezzel tartozom magamnak! - És nekem!

Távolodó lépteiket hallottam, majd lekapcsolták a világítást és kimentek, az ajtó bezárult.

Megkönnyebbülve, hogy egyelőre nem buktam le, de igencsak rossz kilátásokkal végre lemásztam. A

kandallóban landoltam, az ablakon bevilágított az udvari lámpák fénye. A szoba közepén feküdt Pusztai, vér

csordogált mellette a padlón. Lelőtték. Az ajtóhoz mentem, hallgatóztam, de kintről nem jött zaj. A rendőrhöz

hajoltam, nem lélegzett. Zavarban voltam, de célszerűnek látszott átkutatni. A zsebeiben kulcsokat találtam, a

telefonja már nem volt nála, valószínűleg elejtette még a parkolóban, Kőszegen, amikor leütöttem. Az övén

oldalt viszont ott volt a fegyvere. Kicsit arrébb kellett mozdítanom a testét, hogy elő tudjam venni a tartójából.

Most hasznomra vált, hogy fél évig katona voltam. Nem először kellett kézbe vennem egy emberi élet kioltására

szolgáló eszközt. Megnéztem, volt benne egy töltött tár. Végre nem voltam fegyvertelen. Bár most még nem

tudtam elképzelni, hogy ezt valaha használnom kelljen. Mögöttem egy íróasztal, könyvespolc, fotelek voltak. A

kandallóhoz sajnos nem voltak fémeszközök, a fiókokban csak vacak irodai holmikat találtam. Az ablakon itt is

az ismerős rács volt, az ajtó pedig kulcsra zárva. Ha pedig felfedezik, hogy megléptem, akkor hamarosan rám

találnak. Törtem a fejem, hogy mihez kezdhetnék.

Az udvarban nagy volt a mozgás, emberek jöttek-mentek, láthatóan a dolgukat végezték, de vajon mi lehetett

ez a dolog? Mint egy hangyaboly munkásai, valami nagy egésznek a szolgálatában állva végezték egyedi

feladataikat, és az volt az érzésem, hogy egyiküknek sincs fogalma arról, hogy mi lehetett az a nagy terv.

Aggódtam Zsófi miatt is, vajon hogy lehet most? Az anyjával történt találkozás, és a szembesülés származásának

körülményeivel nem volt gyorsan kiheverhető élmény. Szerettem volna segíteni neki ebben, mellette állni, de

úgy látszott, hogy alaposan meg kell küzdenem ezért a lehetőségért.

Próbáltam visszaemlékezni az épületre, az ajtón talán még kijutok, ám utána merre menjek, merre keressem

Zsófit? Tanácstalan voltam. A könyvszekrényhez léptem, az üvegajtón keresztül is olvashatóak voltak a művek

címei. A lámpát nem mertem felkapcsolni, könnyen lebuktathatott volna a fény. Pillantásom végigfutott a

címeken, és bevallom, nem tudtam, hogy mit is keresek. Amikor megláttam a vár történetéről szóló könyvet,

rájöttem, hogy éppen erre van szükségem. Fellapoztam a gazdagon illusztrált kiadványt. Az ablakhoz mentem,

ahol jobban láthattam; volt benne több helyszínrajz, belső alaprajzok is. Hamarosan tudtam, hol vagyok, és ez is

valami. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy merre vegyem az irányt, ha kijutottam innen. Talán érthető, hogy

nem szívesen töltöttem volna az egész estét Pusztai holtteste mellett.

Döntöttem, ezen a szinten akartam maradni, az épület hátsó része felé vezető folyosóról a rajz szerint több

egyforma szoba vagy iroda is nyílt. Az a rész pedig már közvetlenül a külső kerttel érintkezett, ha szerencsém

van, onnan észrevétlenül el is hagyhatnám a várat. Tudom, csúnya dolog, hogy lapokat téptem ki egy könyvből,

de nem akartam többet kockáztatni annál, amennyit feltétlenül kellett. A megrövidített albumot visszatettem a

helyére. Megvizsgáltam az ajtót: nem volt bonyolult feladat, a zár nyelve aligha állhatott ellen egy erőteljes

feszítésnek. A pisztoly jó segítőnek bizonyult, a markolatával alátámasztottam a zárat, majd magam felé

rántottam. Az ajtó nyitva állt, füleltem, csak az udvarról hallatszottak hangok. Kidugtam a fejem, és

lábujjhegyen, de sietve elindultam az ismeretlen folyosón. A kínai lábbeli most alkalmasnak bizonyult a

feladatra. Csendben átjutottam, majd elkanyarodtam. Izgalmamban azért markoltam a pisztolyt, valami kis

biztonságérzetet adott. Lenyomtam az első kilincset, de az ajtó zárva volt, és a második is. A harmadik, az utolsó

azon az oldalon más volt, mint a többi. Szinte teljesen sötét volt itt, lenyomtam a kilincset, de ez sem nyílt ki.

Úgy látszik, nem bíztak errefelé egymásban a társaságuk tagjai. Fülemet rátapasztottam a fafelületre, de semmi

zaj nem jött belülről. Vállal nekifeszültem az ajtónak és kicsit megemelve taszítottam rajta. Elsőre nem nyílt ki,

de másodszorra már engedett. A célom az volt, hogy egy kertre néző ablakot találjak. Az ott is volt a szobábán,

de persze ezúttal is masszív vasrács védte. Odakint nyugodtnak látszott a nyári este, illetve nem sok mindent le-

hetett látni. Sötét volt, ezen az oldalon még a falu fényei sem világítottak idáig. Sehol senki. Ha már bent voltam,

gondoltam, hogy körülnézek. Ez a helyiség irodára emlékeztetett, a polcokon dossziék, nyomtatványok, limlom.

Megnéztem az íróasztalt, persze, számlák sorakoztak rajta. Kíváncsiságból megnéztem, kinek a nevére szólnak.

Nem csalódtam, a megrendelő minden esetben a Dragonfilms volt, a cég címe Zürich, Svájc, a szállítási cím

pedig természetesen Lockenhaus, Ausztria, vagyis - gondolom - az álforgatás helyszíne. Egyre több számlát

találtam: ennyit költöttek volna a látszatra, vagy tényleg dolgoztak a filmesek? Elbizonytalanodtam. Épp egy

gázszolgáltató cég fuvarszámlája volt a kezemben. Kicsit megdöbbentem, két tartályautónyi folyékony propán-

bután gázt szállítottak ide, tegnap. Nyilván fel kellett tölteniük az üres tartályokat, mert nincs bevezetve a régi

műemlék épületbe a gáz. Logikusnak tűnt. Telefon persze nem volt az irodában, sem számítógép, gondolom,

csak ideiglenesen használta valaki a stábból.

Újra kimentem a folyosóra, a szemben lévő ajtó azonnal nyílt, nem is volt benne semmi takarítószereken,

háztartási felszerelésen kívül. Az ablak ráadásul félig befalazva, a szokásos ráccsal megerősítve. Elővettem az

alaprajzot. Újabb tervet kellett kiagyalnom. Valami azt súgta, hogy amíg én itt szeren-csétlenkedek, az

ellenségeink nem vesztegetik az idejüket. Most láttam meg a legalsó szinten egy nagyobb termet, amelynek csak

egyetlen bejárata volt. Nyilván az lesz a szakrális terem. Kíváncsi volnék rá, mi van most ott. Jobb ötletem nem

is volt. Tehát csak a folyosón kell végigmennem, majd az udvaron balra, és pár lépcső egyenesen levezet oda.

Tervnek lehet, hogy jó volt, ám amikor kiléptem volna az udvarra, azért feltűnt, hogy pontosan az általam

kiválasztott terembe hordanak valamilyen felszerelést a feketébe öltözött segéderők.

Felfelé indultam mégis, és félemeletnyire nyílt is egy régi nagy ajtó. Besurrantam. Odabent teljesen sötétnek tűnt

minden. Valamelyik bemutatóteremben lehettem, a falakon kivehetőek voltak az üvegkeretek mögött a

különböző ismertetők, a vitrinekben régi könyvek, tárgyak. A sarokban majdnem rám ijesztett egy életnagyságú

lovagi páncél. Ahogy hozzászokott a szemem a félhomályhoz, észrevettem, hogy az egyik beugróban egy

további ajtó nyílik, alóla gyenge fény szivárgott ki. Ez az ajtó is zárva volt, de most már gyakorlott mozdulattal

jutottam át rajta. A pisztolyt már zsebre sem tettem. Rövid lépcsősor vezetett felfelé. Egy nagyobb terembe

jutottam, világos volt mindenütt, ezért igen óvatosan mozogtam. Most a fényben láttam csak meg, hogy a kezem,

a cipőm, a ruhám kormos. Szerencsére azért már nem hagytam fekete lábnyomokat magam után.

Egy nagyobb előadóteremben találtam magam, hangokat hallottam, felül, egy karzaton voltam. Alattam, ahol a

színpad is volt, tucatjával sorakoztak a nézőtér székei. Guggolva másztam a karzat széléig, odalentről beszéd és

mozgás hangjai jutottak el hozzám. Nem tetszett a látvány, ami fogadott. Nyilvánvalóvá vált számomra Pusztai

lelövése után, hogy az asszony kettős játékot űz. Velünk elhitették, hogy Sarkadi őellene is fordult, így Izabella a

bizalmunkba férkőzhetett. Csak arra kellett még rájönnöm, hogy miért! Mire megy ki ez a színjáték?

Izabella mellett félig magán kívül ült Zsófi. Sarkadi egy táskából fecskendőt vett elő, és beadott egy injekciót a

lány karjába. Az asszony gondoskodóan karolta át a lánya vállát, akár meghitt is lehetett volna ez a pillanat.

Gyengéden kisimított egy tincset Zsófi arcából; rossz volt látni szegényt, ahogy öntudatlanul egy gyilkos

karjaiban pihent. Görcsösen szorítottam az öklöm, már fájt, de az eszem azt súgta, hogy most ne fedjem fel

magam. Egyetlen pisztoly aligha lehet elég ezek ellen a veszélyes emberek ellen. Szövetségesre is szükségem

volna, és Zsófi pillanatnyilag nemhogy támogatni tudna, kifejezetten hátráltatna egy szökési akcióban.

- Hozzátok ide az érseket! - utasította Izabella Sarkadit.

- Máris?

- Mire várjunk! Amíg Zsófi használható állapotba kerül, addig megpuhítom az érseket.

- Nem bánom. De ugye, nem akarod őt is? - és Sarkadi csak intett a fejével; nyilván a pórul járt Pusztaira

célzott.

- Fölösleges lenne.

- Mindjárt jövünk.

Sarkadi orvosi táskájával együtt távozott. Izabella pedig a melléhez szorította Zsófit, és babusgatva ringatta

kicsit. Zsófi csak összefüggéstelen szavakat mondott, és nyögdécselt. Újra megnyikordult az ajtó. Izabella

előzékenyen üdvözölte és helyivel kínálta a papot a széksorokra mutatva.

- Kérem, érsek úr, hallgasson végig!

- Mit tehetek önökért?

- Kérem, uram, magunkra hagyna? - ezt nyilván Sarkadinak címezte, és persze a látszat kedvéért magázta,

ahogy előttünk is tette.

- Jól van. Az ajtó előtt leszek, ha bármiben mesterkednek, szétlövöm a térdüket!

Az ajtó becsukódott, kikémleltem, látnom kellett őket. Az érsek úr leült, Izabella a közelében állt, Zsófi, mint

egy részeg, teljesen magába zuhanva.

- Érsek úr, látja, a lányom is milyen állapotban van. Ez az ember azt vette a fejébe, hogy magának meg kell

engem koronáznia. Bármire képes.

- Nem értem.

- Ö raboltatta el a Szent Koronát, ami Kőszegen várta, hogy kihozhassa ide. Amikor önt elrabolta, a kocsijával

csempészte át a koronázási ékszerekkel együtt.

- De hát ez abszurd!

- Tudom, de ragaszkodik hozzá. A fejébe vette, hogy én királynő vagyok, és a korona jár nekem.

- Nem tehetek ilyet.

- Nézze, nincs más választásunk. Képes és mindenkit lelő, aztán elszökik a koronázási ékszerekkel és eladja

valami gazdag gengszternek.

- Lehetetlent kíván tőlem, asszonyom.

- Miért volna az? Ön levezeti a szertartást, kapja meg az az őrült, amit akar. Senki nem fog tudni róla.

- Mi a garancia, hogy utána el is enged?

- Félek, hogy nem tudok ilyet mondani... De milyen garanciát kérne? - Izabella ügyesen játszott az érsekkel.

- Nem tudom.

- Ki vagyunk szolgáltatva neki, fegyvere van, látta ön is, egész csapat embere van a várban, és mi nem is

tudnánk harcolni.

- Meg kell értetnem vele, hogy amit akar, az lehetetlen.

- Jól van, próbálja meg! Halló! Sarkadi!

Bejött a férfi, most már nem mertem leskelődni, ha felnéz és észrevesz valamelyikük, akkor csak rontok a

helyzetünkön.

- Uram, a kérését lehetetlen teljesítenem.

- Megmondtam. Akkor itt döglenek meg!

- Nem teheti ezt, ön keresztény ember, vagy tévedek? - az érsek kemény volt, de semmi esélyt nem adtam

neki.

- Magán az én vallásom nem segít! A korona egy vagyont ér, ha megtagadja ezt a szívességet tőlem, akkor jön

a B terv.

- Az mit jelent?

- Azt, hogy maga ország és világ előtt elveszíti mindenét, nem csak az életét. A bizonyítékokról

gondoskodtam. A maga parancsára raboltuk el a Parlamentből, és a maga kapzsisága miatt veszíti el

Magyarország az ezeréves Szent Koronát. Bekerül a történelembe, de sajnos, a negatív hősök között. Ez a B terv,

tetszik?

- Hazudik.

- Lehet. Ki akarja próbálni?

- Nem tárgyalok.

- Akkor lelövöm, és holnap reggel megtalálják a testét egy kocsiban, mellette levelek meg repülőjegy, meg

némi készpénz, ahogy a filmekben szokták. Látja, ezt a kis táskát pont ezért készítettem elő. Ha nem működik

együtt, akkor befejeztük.

- Gondolkodási időt kérek.

- Minek?

- Még nem tudom, hogyan fogok elszámolni a lelkiismeretemmel.

- Magánügy. - Sarkadi győztesnek érezhette magát, és ezt nem is titkolta.

- Sem közjogi, sem egyházi, sem polgárjogi értelemben nincs következménye annak, amit tőlem kíván -

szögezte le az érsek.

- Egy okkal több, hogy teljesítse! — Sarkadi már kajánul röhögött, sajnáltam, hogy Izabella arcát nem láttam.

Most ő szólalt meg.

- Érsek úr, kérve kérem, legyünk túl ezen. Én bármilyen fórum előtt igazolni fogom önt, hogy csakis kényszer

hatása alatt cselekedett, hogy megmentse több ártatlan túsz életét.

- Kedves asszonyom, ha megteszem, természetesen a saját felelősségemre teszem, és vállalok minden

következményt.

- Ne szaporítsuk a szót! Kezet rá! - csengett megint vidáman Sarkadi hangja.

- Ne vegye rossz néven, de ezt visszautasítom.

- Tegye! A ceremónia megkezdéséig az érsek úrnak biztosítottam egy külön szobát, gondolom, ilyen misét

még nem celebrált. Készüljön fel belőle bátran. A kórus és az orgonakíséret már fel van véve, sajnos, nem

élőben fog megszólalni, de azért gyönyörű lesz.

- Nem tartok igényt a felkészülésre.

- Nem baj, akkor is odamegy! Fiúk! Kísérjétek a könyvtárszobába az érsek urat! Lépések, majd ajtónyikorgás

zaja hallatszott. Működött az ördögi tervük, a koronázásnak már nem maradt akadálya. Ám Zsófi szerepe még

mindig homályban maradt előttem.

- A kisasszony nincs még jobban? - Sarkadi maradt, ő folytatta.

- Látod, a szérumnak még idő kell.

- Mi legyen most a többiekkel?

- Te is tudod, vagy meggondoltad magad?

- Gondoltam, hátha hat az anyai szívedre a leányod jelenléte.

- Viccelsz?

- Jól mutattok.

- Igen, egy percre beleképzeltem magam abba a helyzetbe, hogy milyen lehetne, ha a felnőtt lányom aludna

ilyen őszinte, gyermeki tisztasággal a vállamon.

- És?

- Elérzékenyülnék, de minek. Az én múltammal, és az ő apjával a hátunk mögött nincs az az emberi kapcsolat,

amit ne tenne tönkre ennyi önzés, hazugság és csalás.

- Kár. Tényleg tetszettetek.

- Elég ebből. Hol tartotok az arany átolvasztásával?

- Mire királynő leszel, addigra készen leszünk! Csak a végső transmutatio marad hátra.

- Helyes. Zsófi? Hallasz, kislányom?

- Megyek, előkészítem a kápolnát.

Nagyot nyeltem megint, nem tagadom, szinte remegtem a tehetetlen dühtől, homlokomon hideg

verejtékcseppek gyűltek. Ahogy megtöröltem az arcom, csak összekentem a fekete korommal magamat. Sarkadi

távozott, újra lekémlelhettem.

- Zsófi, megismersz?

- Tessék? Hol vagyok? Aludtam?

- Igyál, mozogj egy kicsit!

Izabella valami teafélét itathatott Zsófival, aki lassan kortyolt, majd nyújtózott és sétálni kezdett a széksorok

mellett.

- Ja, maga, igen. Ezek szerint nem álmodtam.

- Légy szíves tegezz, olyan idegenül hangzik, ahogyan szólítasz.

- Valóban? De hát az is, maga vadidegen.

- Az anyád vagyok.

- Erre még emlékszem. De... a kocsiban, igen, mi történt? Leütöttek.

- Remélem, jól vagy, nem bántott senki, csak altatót kaptál.

- Azért fáj a fejem. Ki tette ezt?

- Figyelj csak. Lékán vagyunk és...

- Sarkadi? Hát persze, hazudtál, az a szemét... Hol vannak a többiek? Elemér bácsi? Péter?

- Nyugodj meg, senkinek sem esett baja. Én kaptam a legnagyobbat, látod.

Azzal Izabella megmutatta sérült száját. Meg kell hagyni, valóban meggyőzően elterveztek mindent.

Legszívesebben felugrottam volna fedezékemből, és integetve jeleztem volna Zsófinak, hogy minden rendben,

én vigyázok rá. De nem tehettem.

- Fáj?

- Már nem gond.

- Sarkadi az üzlettársad?

- Csak volt. Meglopott, sikkasztott. Az osztrák rendőrségre bíztam, de ezek szerint hiába, kivágta magát, és

most mindnyájan a foglyai vagyunk.

- De mit akar még?

- Segítened kell.

- Nekem? Ugyan, hogyan tudok én segíteni?

- Van egy könyv, egy titkos, régi leírás, amit még Svájcban lemásoltak nekünk. Ez egy recept. Ennek a

megvalósításán közel tíz éve fáradozunk, de a legutolsó lépés hiányzik. Valami kimaradt, vagy rossz a fordítás.

- Ezért raboltatott el?

- A megoldást csak apáddal tudtuk volna elkészíteni.

- Apával? Hiszen Sarkadi ölte meg! Vagy te voltál?

- Jesszusom, miket beszélsz! Én azzal küldtem Sarkadit Magyarországra, hogy Árpáddal egyezzen meg, nem

azért, hogy ártson neki.

- Ti tárgyaltatok apával?

- Igen, én kértem, hogy egyelőre ne szóljon neked.

- Mióta?

- Nem mindegy? Segítesz vagy nem?

- Azt sem tudom, miről van szó!

- Dehogynem. Ma beszéltél róla.

- Miről?

- A kódexről.

- Az alkimista-kódexről?

- Persze.

- Apa kiadta nektek, pedig még előttem is titkolta. Őrület!

- Sajnálom. Nézd, ma itt sok minden eldőlhet. Kérlek, úgy is, mint az anyád, úgy is, mint egyik tudós a

másikat, hogy segíts befejezni ezt a kutatást.

- Mióta számítasz te tudósnak?

- Mit gondolsz, mivel foglaltam el magam az elmúlt tizenöt évben? Tanultam, dolgoztam.

- Oké, mit akarsz tőlem?

- Láttam a kódexet, Sarkadinál van. Péterrel együtt voltunk lent a tömlöcben. Ő is támogat. Adjuk meg

Sarkadinak, amit kér, akkor nem esik bántódásunk.

- Aranyat akar? Van neki.

- Tudom. A receptet akarja, az alkimista-kódex fordítását és magyarázatát, hogy bármikor fel tudja használni

arra, amire akarja.

- Hm, ő is alkimista akar lenni?

- Mit akar? Talán már az is.

- Értem. És ha megkapta a papírokat, akkor elenged?

- Úgy van. Alapos ember, ismerem annyira. A szökését részletesen eltervezte, soha többé nem fogunk róla

hallani.

A dög, még rám hivatkozott! Igazi nagy taktikus volt, szinte égett a tenyerem, hogy beavatkozzam, és

hazugságainak útvesztőjében elkaphassam. Persze, felsejlett az is bennem, hogy szegény Zsófi számára hiába

támadt fel az anyja. Máris egy igen hátrányos szerepben mutatkozik meg az oly régen látott és vágyott leánya

előtt. Árpád, az apa helyzete is kezdett árnyaltabbá válni; most akkor titkos ez a kódex, vagy már fél Svájc tud

róla? És Elemér bácsi? Egyre gyűltek bennem a megválaszolatlan kérdések. Ahogy egy válasz megszületett,

rögtön újabb kérdések merültek fel. Éreztem, hogy hosszú éjszakának nézünk még elébe. Odakint besötétedett.

Az idő szorított, ha felfedezik közben a szökésemet, akkor az egész vár felbolydul, és elveszítem a helyzeti

előnyömet. Valamit sürgősen ki kellett találnom. A célom, nem vitás, elsősorban Zsófi kimentése volt. Őt

viszont most nem hagyták egyedül. Azt sem tudtam, hogy Izabella mire képes, nem láttam, hogy melyikük lőtte

le Pusztait. Sarkadinál biztosan volt fegyver, de nem zárhattam ki, hogy Izabellánál is van. A két fő-kolompost

viszont hogy kaphatnám el egyszerre? A koronázás nem érdekelt, de utána még készültek valamire, valami

végső műveletre.

Sarkadi érkezett újra.

- Á, Zsófia, remélem, jobban van!

- Rohadék!

- Nem baj, nem kell kedvelnie.

- Eszemben sincs.

- Megvan a fordítás? - kérdezte Izabellát.

- A kódex alapján meg tudjuk csinálni - felelte az asszony.

- Ugyan, ha csak latinra volna szükségem, akkor idehozok egy nyelvészt. A napló kell, hiszen tudja! Zsófi,

hol van a professzor naplója?

- Honnan tud maga arról?

- Itt én kérdezek! Nem volt a hátizsákjukban, Elemér kocsijában sem. Nos, hol van?

- Elúszott.

- Tessék?

- Kimaradt egy láncszem? A Rábába kellett ugranunk a rendőrök elől, a kódex a hátizsákban maradt, de az én

holmim elúszott, a naplóval együtt.

- A francba!

Kuncogtam magamban, Zsófinak már helyén volt az esze. De féltettem is, nehogy túllőjön a célon.

- Meg tudom csinálni - jelentette ki ezután. -Mit?

- A fordítást, a magyarázatot. Ismerem az egész alkimista szakirodalmat. Be tudom fejezni a receptet.

- Úgy legyen!

- Anyám szerint csak a vége hiányzik, nem nagy ügy, két-három óra alatt elkészülhetek vele.

- Annyi időm nincs!

- Akkor meg mire várunk?! A könyvtárban dolgozhatok?

- Nem. Minden, ami kellhet, a szakrális teremben van már.

- Mindegy.

- De előbb a szertartás. Megmutatom a kápolnát - mondta Sarkadi.

- Micsodát? - kérdezte Zsófi.

- Nem mondta még neki? Ó, milyen titkolódzó asszony.

- Hagyja ezt, István! - játszotta ismét Izabella a megsértett dámát.

- Mit akar tőle? - Zsófi igazi oroszlánként hergelte magát Sarkadi ellen.

- Mit, mit? Nem olyan sanyarú dolog, ha valakit királynővé koronáznak!

- Miket hord össze maga?

- Hát persze, magácska tudja meg legutoljára. Menjünk most már át, az érsek úrért is elküldtem. Majd utána

ráérnek kibeszélgetni magukat. Hercegnő! - és gunyoros hangon, röhögve kiterelte őket a teremből.

Végre nekem is lépnem kellett, visszaszaladtam a kis múzeum-szobába, majd a folyosón keresztül utánuk. Az

udvarra mentek ki, jól láttam, ahogy lekanyarodtak a lépcsőkön: pontosan ezt találtam én is a rajzokon. Nem

ronthattam ajtóstul a házba, hiszen Zsófi hitt az anyjának. Egyetlen bizonyítékom talán Pusztai holtteste lett

volna. Tartottam azonban attól is, hogy megint kitalálnak valamit. Olyan tervre volt szükségem, ami teljesen

áthúzza Izabella számításait, de nem veszélyezteti testi épségünket. Sarkadi kapzsisága tűnt a legbiztosabb

pontnak. És az a tény, hogy Zsófin kerestek valamit, ami hiányzott még.

A kápolna bejárata a kis belső udvarról nyílt, ettől nem messze volt a várkút, amelyhez már saját emlékek

kötöttek. Az érsek bent lehetett, énekhang szűrődött ki a kápolnából. Az épület oldalához rohantam, ami

árnyékban volt, szerencsére csak egyetlen nagy reflektor szolgált a tér megvilágítására. Azt nem volt nehéz

kikerülni. Meghúztam magam, és végre volt időm átgondolni a lehetőségeket. Nyikorgást hallottam, hozzám

egészen közel a falban. Egy apró ajtó volt ott, talán a sekrestye bejárata, nem hagyhattam ki a lehetőséget.

Gyorsan odaugrottam, lábamat az ajtórésbe dugtam, a férfi, aki épp behúzta volna maga mögött az ajtót, most

csodálkozva fordult vissza. Az érsek úr nézett rám, ujjamat a szám elé tettem, hogy értse, nem ministrálni

készülök mellette. Intett, hogy bemehetek, szemmel tartotta a kápolna főbejáratát. Guggolva másztam be, és a

díszes oltár mögé gurultam. Úgy gondoltam, hogy ott biztonságban leszek. Mire az őrök a kápolna bejáratát és

bent a karzatot elfoglalták, én már biztos helyen lapultam.

Orgonaszó búgott fel, nehéz volt megítélni, hogy hangszórókból vagy helyben varázsolták-e közénk Bachot.

Aztán egyházi zene következett, nyilván zsoltárok, nem vagyok jártas a liturgiában, bevallom, templomban is

évtizedekkel korábban jártam utoljára, ha nem számolom aznapi kalandjaimat Zsófi oldalán. A zene elhallgatott,

és az érsek úr hangja betöltötte a teret. Egészen lassan kúsztam arrébb, hogy valahogy láthassam Zsófit. Nagyon

féltettem. Végre addig nyújtózkodtam, amíg az oltárt díszítő két angyal közötti résen megláthattam őket.

Izabella állt elöl, mögötte kétoldalt Zsófi és Sarkadi. Izabella térdre ereszkedett, és úgy maradt, átszellemülten,

maga elé meredve. Latin nyelven kezdte meg a pap a szertartást. Sarkadi végig feszülten figyelt, láttam rajta,

hogy neki mindez egészen mást jelentett, mint a bűntársának. Újra zene csendült fel, majd Sarkadi egyetlen

intésére elhallgatott, és az érsek most érthetően, lassan kezdett bele egy újabb szövegbe. Háttal állt nekem, arcát

nem láthattam, hangja pedig nem árulta el, hogy ért-e abból bármit, ami a kápolnában történik.

- Üdvöz légy, ragyogó égi sugár, a világnak áradó fénye, amely egybekel a holddal és meglesz a házassági

frigy, hasonlóképp a Mercuriusszal. Matériánk most már csak arra vár, hogy összeadassék egy szűzzel, hogy

eljegyeztessék jegyesével, és hogy azt a fürdőben megtermékenyítse az ötödik esszencia hőmérsékletén. De a

szűz nem termékenyül meg rögtön, hacsak sűrű ölelések között meg nem csókoltatik. Akkor aztán megfogan

méhében s így megy végbe a természet rendje szerint a szerencsés szülés. Most azután megszépül, megfiatalodik

saját izzadságában és az imént még sötét test megfehérül. íme, ez az aethiops csodás megújulása, a nigredo

megváltása, amikor a holló alászáll a mennyek harmatával. Ezért az újjászületés vize által új nevet követel

magának, s a bölcsek úgy nevezik: sulfiir natura, és az ő fiuknak, azaz a bölcsek kövének. Azután megerősödni

vágyik a mi kövünk s a saját élesztőjétől áthatódni, és saját nedvességétől átitatódni, így mérsékelten meg-

permeteztetni, míg eleget nem ivott. Akkor elkezd uralkodni és a tűz ereje ellen keményen harcolni, felszállván

az égbe sétálni, míg a királyok királyaként meg nem koronáztatik a diadémmal.

Megint ünnepélyes zene árasztotta el a kápolnát, és újabb liturgikus latin szöveg következett. Az érsek el is

tűnt a látómezőmből, Sarkadi figyelte a műveleteket. Hamarosan én is megláttam, hogy mi következik most.

Maga a Szent Korona érkezett, a zene olyan erővel rezgett körülöttünk, hogy néha felsandítottam az angyal

alakjára, attól tartottam, hogy esetleg lebillen, és maga alá temet. A képzeletbeli kórus szinte eksztázisban

énekelt, Izabella arcán könnyek csillogtak, és a koronával a fején lassan, méltóságteljesen felegyenesedett.

Néhány lépéssel az érsek úr helyére lépett és a szertartás szerint a jogart, az országalmát is kezeiben tartva a

négy égtáj felé fordult. Az érsek nem nagyon lelkesedett, mert Sarkadi minduntalan jelzéseket adott neki, hogy

folytassa a liturgiát, és valamennyi égtáj felé fordulva mondjon áldást. Végül ismét a mise rendhagyó része

következett, amit megint értettem.

- Azután az ő fiuk, az opus magnum saját erejéből leteríti valamennyi lázongó ellenségét, és mindörökre

engedelmessé teszi őket birodalmában. Ez a kincsek kincse, a bölcsek legfőbb orvossága, a régiek mennyei titka,

az örök élet forrása, a csodálatos elixír ragyogása. Boldog, aki azt megtalálta! Ki ilyeneket valóságban lát, leír és

elmond, és tudom, hogy igaz az ő bizonysága. Áldott legyen az Úr örökkön örökké Jézus Krisztus Urunkkal

együtt. Ámen.

Végre keresztet vetettek. Zsófi is átszellemülten figyelte a szertartást. Arca egészen légiesen szép volt, akár

egy földre szállt angyalé. Szemei gyengéden pihentek meg lelke valamely távoli, titkos szentélyében. Izabella

asszony fejéről visszavették a koronát. Ő pedig először Zsófihoz lépett és magához ölelte, hatalmas, díszes

ruhája mögül alig látszott most valami a lányából, szinte magába fogadta, feloldotta ebben az ölelésben. Jó lett

volna elhinni, hogy sok évtizednyi szenvedés után az élet megint visszatér valamilyen kezdeti, ősi, természetes

és idilli állapotába. Anya és leánya újra egyesültek, ha csak egyetlen rövid pillanatra is, akkor és ott úgy éreztem,

hogy a kozmosz örök körforgása egyetlen, szinte mérhetetlen időpillanatra megállt. A világ rendje ismét teljes.

A zene elcsendesedett, Sarkadi intett a pribékjeinek, akik engedelmes kutyák módjára ott termettek. Az érsek

urat kísérték ki először, majd ketten a korona ládáját vitték el. Zsófi és Izabella lassan lépdeltek a kijárat felé. Az

nem nagyon fért a fejembe, hogy Zsófi szerepe pontosan mi is lesz, túlzottan egyértelmű volt az utalás holmi

szűzre. Ha pedig valami nem látszott valószínűnek számomra, akkor az az, hogy Zsófi még szűz lenne, a szónak

eredeti értelmében. Kellett még lenni valamilyen oknak a háttérben, amelyről még mindig nem volt sejtésem. A

szüzeket régen is előszeretettel áldozták fel, ám egy közönséges fiatal lányt sokkal kevesebb nehézséggel

ejthettek volna túszul, mint Zsófit. Képtelen voltam ennél tovább jutni a rejtély megfejtésében.

A szobor mögött végre kiegyenesedhettem, valamelyest rám is hatással volt a koronázási mise, ha nevezhetjük

így, de ideje volt, hogy döntésre jussak. Sürgősen tennem kellett valamit. A legkézenfekvőbb az volt, hogy

kijutok a várból, és riasztom az osztrák rendőröket. Úgy kellett cselekednem, hogy ellenfeleim biztonságban

tudják magukat, ez volt az egyetlen mód, hogy ne növeljem a kockázatot.

Ekkor ugrott be, hogy a professzor naplója ott lehet Gábor atyánál, Szent Vid templomában. Emlékeztem rá,

hogy amikor a rendőrségi ellenőrzés miatt megálltunk, még nála volt a halottas kocsi első ülésén. Biztosan erre a

naplóra vadászott most Sarkadi és Izabella! A terv villámgyorsan pergett le előttem. Az oldalajtón keresztül

kisurrantam, majd a kápolna főbejáratához álltam és vártam a pillanatot, hogy Sarkadit elkapjam. Az őrök már

nem voltak a közelünkben.

Dupla vagy semmit játszottam, csak így tisztázhattam a helyzetet. Sarkadi embereinél is volt fegyver,

kockázatos lett volna egyetlen pisztollyal szembeszállni az egész sárkányos társasággal. Ki akartam jutni, bármi

áron. Az atyában amúgy is hasznos szövetségest reméltem, és ha mégsem találom meg nála a naplót, még

mindig kívül vagyok a váron, és nagyobb a mozgásterem, mint idebent.

Izabella valóban királynőhöz illő méltósággal vonult, Zsófi és a két őr, akik kísérték őket, mögöttük. Sarkadi

még az ajtóban maradt, onnan adta az utasításokat.

- A szakrális teremben találják a kódexet, lássanak munkához!

- Mikor beszélhetek Péterrel? - fordult most vissza Zsófi.

- Türelem. Egyedül pihenget a toronyszobában, nem is kiabált, hogy hiányolja magát, he-he — és megint

ocsmány röhögésbe fulladt a mondata.

- És Elemér bácsi?

- Kutya baja az öregnek, na, igyekezzenek! Nem akarok a végén kapkodni!

Elindultak; nem tudtam pontosan, hogy hol is van az a terem. Nem várhattam jobb alkalomra; amikor Sarkadi

végre egyedül maradt, előugrottam. Egyik kezemmel a nyakát markoltam meg, a másikban volt a pisztoly,

amelynek csövét az arcába nyomtam. Nem kíméltem, jó erősen belemélyesztettem, hogy érezze a fegyver

fenyegetését.

- Figyeljen jól, Sarkadi!

- No lám, maga megint rosszalkodik?

- Talán nem kell emlékeztetnem, hogy Pusztai barátja rám hagyta ezt a derék darabot, a tárban nyolc lőszer

várja, hogy valakinek szétszaggassa az agyát!

- Mit akar?

Sajnos, a hölgyek még az udvarban voltak, nem a felfelé vezető lépcsőkön távoztak, hanem mellette, egy

oldalra nyíló ajtó előtt álltak. Az egyik őrük mereven bámult rám, de bíztam benne, hogy utasítás nélkül nem fog

támadni. Sarkadi teste egyelőre fedezéket nyújtott. Bántam, de a szűk térnek jó volt az akusztikája, minden

szavamat hallhatták. Zsófi, amikor felismert, nagyot sikoltott:

- Péter!

- Üzletet ajánlok, Sarkadi! - kezdtem, de ebben a felállásban ez elég fenyegetően hangzott.

- Mije van?

- Azt hittem, érzi! Egy kilenc milliméteres, aminek a torkolata épp az arccsontjához tapad.

- Hm. És mit akar?

- Aranyat!

- Miért nem lepődöm meg ezen?

- Kell egy autó is, amin szépen elhajthatok, meg a hátizsákom, az útlevelem! Ki akarok szállni!

- Nem kispályás. Miért gondolja, hogy lemondanék egy vagyonról?

- Nem vagyok mesterlövész, de ha lelövet, akkor magammal viszem a túlvilágra, és ott folytathatjuk az

alkudozást!

- Nem megy egyedül sehová, Péter!

- Ugye, nem tudja, hogyan léptünk meg tegnap?

- Azt sem, hogy most hogyan került ide.

Most megperdítettem, hogy lássam a pofáját. Az én arcomon az elkent korom miatt nem sok barátságos vonást

tudott felfedezni. Hátrébb léptem, nehogy elkapjon, nem ismertem a fizikai képességeit. A pisztolyt csőre

töltöttem, pontosan a szívére irányult a torkolat.

- Engem már nem érdekel, hogy mi fog itt történni! Ennyi arany pont elég lesz otthonra! Ez a történészbagázs

úgyse fizetne ki, eszem ágában sincs tovább is vásárra vinni a bőrömet!

- Okos fiú!

Zsófi nem bírta tovább, felém szaladt, de az őr nyomban utána vetette magát, és lefogta. A lány fújt és

kapálódzott, mint egy dühödt anyatigris.

- Megőrült? Péter! Ezt nem teheti! - De én folytattam az alkudozást. Sarkadi bámulta a rezdüléseimet, de nem

láthatott mást, mint az arccsontomon megfeszülő izmokat. Szememből aligha olvashatott ki könyörületet vagy

bizonytalanságot. Gyűlöltem, de nem bánthattam. Most még nem.

- Azt hittem, ő kell magának! - hunyorgott felém Sarkadi.

- Elegem van, hogy bébiszittert kell játszanom egy elkényeztetett értelmiségi kisasszonnyal! Sosem bocsátom

meg neki, hogy feljelentett azért, mert szerinte én vagyok a felelős az apja haláláért! Teljesen az idegeimre ment!

- Bevallom, nekem is! — röhögött Sarkadi kárörvendőn.

- Na, megegyeztünk? - próbáltam sürgetni, nem szerettem volna, ha valamelyik pribékje közben hátba támad.

- Rendben, van egy raklapunk készen. Az embereim felrakják a furgonra és kiengedik a kapun! - mondta ki

végül.

A szemem sarkából láttam, hogy Izabella is Zsófi mellé lépett, feszülten figyelt ő is, hogy mi fog történni.

Zsófit szinte fojtogatta a fickó, olyan szorosan fogta, hátulról a nyakát átkulcsolva tudta csak féken tartani. Zsófi

mégis meg tudta rúgni az őrét, de az nem engedte el, a földre estek.

- Elárultál! Rohadék! Gyűlöllek! - üvöltötte felém.

- Na, ne húzza az időt, Sarkadi! Gondolom, a nyomozó barátjuk már alig várja, hogy elkaphassa Zsófiát! - és

változatlanul adtam a magabiztos, pénzéhes figurát. A férfi oldalra fordította a fejét, és hátraszólt Izabellának:

- Elengedhetjük, ugye? Ennyi veszteség még belefér a tervünkbe?

- Hadd vigye! És nem árt, ha tudja, fiatalember, ha ezután viszontlátjuk, akkor bármelyikünk szó nélkül lelövi.

Nem tudom elviselni az árulókat!

Sarkadi kínosan vigyorgott, nem tudhatta, hogy láttam-e Pusztai kivégzését, de megértette, hogy nem vagyok

ártalmatlan bábu. Zsófi szitkozódására és az anyja fenyegetésére nem reagáltam, pedig majd kiugrott a szívem a

helyéről. Lehet, hogy túlzásba vittem a szerepem? Már nem volt visz-szaút, folytatnom kellett a játszmát.

- Ha csak le akartam volna buktatni magukat, akkor már rég a csendőrségen kopogtatnék. Azok viszont, akár

elkapják, akár nem, biztosan nem adakoznak majd a zsákmányból. Ilyen lehetőségem nem lesz többet az életben!

- Péter, az istenit, könyörgök, ne csináld! - kiabálta közben még utánam Zsófi, de hiába. Én tudtam, hogy más

esélyem nincs, hogy kijussak ebből az istenverte várból. Végre Izabella és az őr Zsófival együtt eltűntek a

különleges terem felé vezető lejáróban.

- Tegye el azt a fegyvert, még baja esik valakinek. Megegyeztünk!

- Látni akarom a raklapot meg a kocsit, a papírokat, mindent! Utána teszem el!

- Ezen nem múlik.

Sarkadi merően nézett, én leengedtem a pisztolyt, de remegtek a lábaim. Szerencsére a kezeimen még nem

látszott, mennyire izgulok. Ha rájön, hogy Zsófit akarom kihozni, akkor aligha megy bele az alkuba. Csak a saját

logikáját képes elfogadni, az pedig kizárólag az anyagi haszonra volt hangolva. Elindult hátra, ahol az autók

álltak, és ahová a kész aranyat vitték.

- Na, itt van a raktár - mondta, amikor odaálltam az első furgonhoz.

- A kocsi kulcsát kérem, meg a sofőr ruháját - sürgettem.

- Vigye. És ne felejtsen el megmosakodni kicsit! Úgy néz ki, mint egy bányász! Ez nem lenne méltó a

Dragonfilmshez! -röhögött újra kajánul.

Sarkadi rám se nézett, csak intett egy fickónak, valamit a fülébe súgott, az visszament a főépület felé. Az őr,

amikor megjött, hozta a hátizsákomat, egy flakon vizet, amivel lemoshattam a kormot az arcomról. Reméltem,

hogy nem valami trükköt eszeltek ki ellenem. A raklapot máris a furgon csomagterébe emelte egy targoncás

fickó. Az autóhoz léptem, az ajtaja nyitva volt, a kulcs a helyén, a vezetőülés melletti ülésen egy zakó és a

sofőrsapka. Sarkadit csak pár lépésre engedtem előre, a fegyver végig a kezemben volt. Gondolom, ő is szeretett

volna mielőbb túlesni ezen a kockázatos szakaszon.

- Szálljon be előre, majd ha kijutottam a kapun, elengedem! - utasítottam Sarkadit.

- Ezen ne múljon! - vigyorgott rám. Valahogy nem esett jól ez a baráti és egyben sátáni mosoly. Úgy tett,

ahogyan kértem.

Ő szállt be elsőként, majd én. A pisztolyt a bal kezembe tettem át, a motort beindítottam és a nyitott kapun

keresztül kihajtottam a parkolóba. Sarkadi közben meg sem pisszent, nyilván belegondolt abba, hogy mi

történne, ha mégsem tartanám be az egyezséget. A tükörben láttam két emberét, ahogy a főbejárati kapu mellett

strázsálnak, övükben a kötelező pisztolyokkal. Az őrök szenvtelenül néztek, mintha nem is emberek, csak valami

robotok lennének. Fegyelmezett csapat, ez kétségtelen volt.

Lassítottam, és intettem, hogy itt az idő! Sarkadi egy pillanatig mintha mondani akart volna valamit, aztán csak

kicsapta az ajtót, és villámgyorsan kiugrott. Gázt adtam, és a tükörben ellenőriztem, hogy nem próbálnak-e

utánam jönni, de szerencsére eszük ágában sem volt. Sok munkájuk volt még éjfélig, hogy a további

aranyolvasztással és egyéb titokzatos műveletekkel elkészüljenek.

Eszem ágában sem volt az arannyal meglépni, egyenesen odahajtottam, ahol tegnap a terepjárómat hagytam.

Most helyet cseréltek, a furgon állt be a fa alá, én pedig a hátizsákomból elővarázsoltam a kulcsot, és a Toyota

motorja készségesen felpörgött. Az anyósülésre kitettem a kesztyűtartóból a térképet és az első kereszteződésnél

dél felé kanyarodtam. Tudtam, hogy a velemi templom még közelebb van az erdőn keresztül, mint a hivatalos

országúton. Nem is kellett sokáig keresgélnem, balra az erdő belsejébe egy földes út vezetett, habozás nélkül

rákanyarodtam, és hajtottam, ahogy csak ezen a terepen kibírtuk, a kocsi meg én.

Semmi értelmét nem láttam egyelőre annak, hogy akár a magyar, akár az osztrák rendőrséget megpróbáljam

értesíteni. Zsófi túsz volt, és számomra mindennél fontosabb túsz; nem gondolhattam arra, hogy vadidegen

rendőrök hozzáértésén múljon a testi épsége. Nekem kellett ezt a helyzetet megoldanom, persze nem egyedül,

hanem számítottam Gábor atya segítségére.

Hála a hosszú nyári estéknek, még világos volt, ezért egyáltalán nem okozott gondot a tájékozódás. Az út

meredeken emelkedett, egyenesen a határsáv felé közeledtem, bár ezt itt az erdei úton semmilyen tábla sem

jelezte. A térkép segítségével pontosan tudtam, hol vagyok, most nem fért volna bele egy eltévedés. Némi

bizonytalanság támadt mégis bennem, ha arra gondoltam, hogy esetleg az osztrák határőrség járőreivel futhatok

össze. Gyorsan egy imát mormoltam el Gábor atya és az összes szentek közbenjárását kérve, hogy utamon

sikerrel járjak, és a plébánost meg is találjam.

A hegygerincen az út jobbra fordult. Egy darabig azon haladtam, majd lassítottam és vártam a lehetőséget,

hogy mikor találok egy átjárót, ami ismét lefelé vezet, de ezúttal a magyar oldalon. Rövidesen megtaláltam, sőt,

ez a földút rögtön egy aszfaltozott csíkba torkollott. Célegyenesben voltam, úgyhogy beletapostam a gázba. Bár

a kanyarodás máskor sem volt erőssége a terepjárónak, most bizony nyüszítettek a gumik. A fák között már

leláttam a falura, Velemre. Még néhány kanyar, és máris a templomhoz értem, ahol ma reggel már jártunk, igaz,

akkor Zsófival, és nem az országúton érkeztünk!

Szerencsém volt, Gábor atya a templomban nemrég fejezhette be az ünnepi misét. Több helybéli sétált a

templom körül, majdnem a bejáratig hajtottam. Odabent egyetlen lámpa gyenge fénye világított csak.

Otthonosan a sekrestye felé rohantam.

Kis híján megbotlottam a plébánosban. Ott térdelt az oltár előtt, lehajtott fejjel, mozdulatlanul, mint egy szobor.

Hirtelen nem is tudtam, hogy megzavarhatom-e az imádságban.

- Atyám! Hála istennek, hogy még itt találom!

- Örülök, hogy épségben vagy, fiam! Add a kezed! Felsegítettem a papot, aki meglehetősen fáradtnak tűnt.

Kicsit görnyedt volt a háta, egyenesen az arcomba meredt.

- Hát Zsófia? - kérdezte.

- Jól van, vagyis megint elfogtak minket, de majd mindent elmondok. A napló megvan?

- Árpád naplója? Hát persze. Visszahoztam, hiszen otthagytátok a kocsiban.

- Sajnálom, amit a koporsóval műveltünk, de hirtelen nem volt más választásunk.

- Megoldottuk, holnap lesz a temetés. De nagyon zaklatott a hangod.

- Segítsen, kérem, atyám! Zsófi élete veszélyben van. A naplóra szükségem lesz, hogy alkudozhassak velük.

Vissza akarok menni, és nem egyedül!

- És én mit tudok tenni?

- Van egy tervem. Kérem, kísérjen el, hiszen ismeri is a lé-kai várat.

- Hogyne ismerném!

- A napló itt van?

- Rögtön hozom.

Örültem nagyon, hogy az öreg plébános ilyen megértőnek és készségesnek bizonyult. Ugyanonnan hozta elő a

vaskos kis könyvet, mint akkor, amikor még Zsófival leptük meg, mint afféle kriptafosztogatók. Nem

kérdezősködött többet, egyenesen a kijárat felé indultunk. Amíg mentünk, gyorsan kikérdeztem.

- Atyám, beszélne a szakrális teremről? Mire is használták eredetileg?

- Ahány kor, annyiféle ember. A templomos lovagok ott tarthatták titkos összejöveteleiket, de a szent

szertartásokat később összekeverte a nép a fekete mágiával, boszorkánysággal, mindennel, amit nem értettek, és

amitől irtóztak.

- Most mégis ott lesz valami végső művelet, Sarkadi azt mondta. A koronát is ő raboltatta el, és egy órája,

hogy megkoronáztatta vele Izabella asszonyt.

- Micsoda? A sárkányt, a Szent Koronával?

- Igen, Zsófi anyja felbukkant, és ami a legrosszabb, elhitette mindenkivel, hogy áldozat, hogy Sarkadi őt is

átverte, és ő is kényszerből cselekszik.

- Ki koronázta hát meg?

- Az érsek úr - mondtam félve. Már az iménti közlés is mázsás teherként zuhant az atya vállaira.

- Az esztergomi érsek személyesen? - és keresztet vetett.

- Őt is kényszerítették, most a várban fogoly. - Tartottam tőle, hogy az idős férfi esetleg rosszul lesz

felindultságában.

- Sosem hittem volna, hogy ez is megtörténik egyszer!

- Hogyhogy? - nem értettem az atyát.

- Árpád és Izabella régen komolyan foglalkoztak az európai királyságokkal. Az egyetlen valódi tekintély egy

király, aki politikusok, vállalkozók és napi érdekek fölött áll. Ó, mennyire hiányzik ez ma is ebből az országból!

Árpád álma az volt, hogy majd egy szép napon ország-világ elé tárja Zsófia származását, és akkor új időszámítás

kezdődik Magyarországon!

Az órámra néztem. Nincs vesztegetni való időnk - gondoltam. Jöhet a tervem.

- Atyám, most rajtunk múlik Zsófi sorsa, egyedül nem tudom megcsinálni. A kocsiban mindent elmondok.

- Az Úr irgalmazzon nekünk, bűnösöknek!

- Induljunk!

Megfordultam a terepjáróval. Gábor atya a sekrestyéből az autóhoz sietett, biztosan hallotta is a motort.

Gyorsan megtalálta a kilincset, beszállt mellém, én pedig padlógázt adva elhajtottam. Azonnal észrevette, hogy

nem lefelé, a falu felé kanyarodtam, hanem vissza a hegy felé.

- Hová igyekszel, fiam? Erre csak az erdő van!

- Pont oda! Átvágunk rajta, idefelé is könnyen ment. Lékára ez a legrövidebb út, nem?

- Úgy bizony! És mi a terved?

- Atyám, tudnia kell, hogy csak úgy juthattam ki, hogy elhitettem Sarkadival meg Izabellával, hogy elárultam

Zsófit.

- Zsófia előtt?

- Sajnos igen. Nem volt más választásom, vagy lelövök valakit, és akkor nekünk is bajunk eshet, vagy

félrevezetem őket. Én az utóbbit választottam.

- De nem sétálhatsz vissza oda!

- Nem bizony! Gábor atya fog segíteni nekem!

- Ha tudok, persze.

- Csak el kell terelni az őrök figyelmét, amíg én bejutok a várba és megtalálom Zsófit. Remélem, sikerül

kiszabadítanom.

- És miképpen tartsam fel egyedül azokat az őröket?

- A furgonnal kellene a kapuba hajtani!

- De nem tudok vezetni! Nem is látok, fiam!

- Pedig meg kellene próbálnia!

- Látni? - és az idős férfi jót kuncogott a saját fogyatékosságán.

- Nem, csak a vezetést! Alig ötven méterről van szó.

- Ennyi a terved?

- Nos, én közben az alagúton keresztül visszajutok a várba, és amikor jelt adok, akkor maga nekihajt a

főkapunak. Azt fogják hinni, hogy én jöttem vissza, és nagy felhajtás lesz, tudják, hogy fegyver is van nálam.

Szünetet tartottam. Rákanyarodtam az erdei útra: hamarosan újra Lékán leszünk, csakhogy nekem még meg

kellett találnom egy bejáratot a titkos alagúthoz. A már beomlott ala-gútszakasz miatt nem indulhattam el a

kriptából.

- Atyám, Zsófi azt mondta, hogy a lékai várnak volt régen egy párja, amolyan ikertestvére.

- Megvan az ma is. Borostyánkő vagy Bernstein vára.

- Az alagútról azt hittük, egyenesen odavezet. Aztán a föld alatt több elágazást is láttunk. Meg kell találnunk

egy közelebbi bejáratot.

-Az a vár itt van, néhány kilométer csak. Hanem van itt még valami. -Hol?

- Itt a hegyen még egy kis kápolnának kell lennie. Romos, de a faluban az a legenda járta, hogy onnan

indultak az orgyilkosok Lékára a király parancsára megölni a hét templomos lovagot.

- Hogyan találok oda, atyám?

- A kápolna éppen a határon van, ezért egyik ország sem ismerte el, hagyták romba dőlni. A gerincen lesz az!

- Atyám ez az út a gerincen halad; akkor ezen menjek Léka irányába?

- Úgy, úgy! Meg kell, hogy lássad, érzem, még nem sötétedett be!

- Valóban nem!

Rövidesen elértem a kanyart, ahol a meredek erdei úton már jártam, de most továbbmentünk, és lassítva

haladtunk. Valószínűleg ezt a sávot használták régen a határőrök, mert alig volt rajta fa vagy nagyobb akadály.

- Miért lett most annyira fontos az a napló? - kérdezte a plébános.

- Hát a kódex miatt. Abban, amit Árpád elrejtett a velemi templomban, egy alkimista leírás található. Zsófi

szerint egy Mátyás-korabeli corvina, amiről eddig még senki sem tudott. Sőt, egyenesen azt bizonyítja, hogy

Mátyás maga is alkimista volt.

- Cseppet sem lep meg!

- Hogyhogy?

- Biztos, hogy beavatott volt! A leghitelesebb tanúnk erre nem más, mint a nép által őrzött szájhagyomány!

- Ezt a mesét viszont még nem hallottam!

- Dehogynem! Minden mese vagy monda ezt igazolja, persze, csak ha érted.

- Mire gondol, atyám?

- Mátyás mint valódi beavatott nem azért járt álruhában, hogy borsot törjön a kapzsi, gonosz vagy mohó urak

orra alá. A beavatott természetes formája az elvegyülés, a megkülön-böztethetetlenség. Amikor egyszerű

embernek adta ki magát, semmi mást nem tett, mint akármelyik vándor barát vagy csavargó. A létezését valódi

tartalmában élte meg. Minden sallang, pompa és kényelem nélkül. Befelé élt, amikor tehette, és ebből a

teljességre törekvéséből pontosan azt adta vissza a szájhagyomány, ami a lényeg.

- Az igazságkeresőt - mondtam, tanultam Zsófi előadásából.

- Úgy van! Tehát, hogy alkimista is volt Mátyás, miért ne?

- A professzor úr naplójában lehet a kódex magyar fordítása, meg a régi szöveg magyarázatai, amiket a

professzor úr évek alatt dolgozott ki.

- És most hirtelen mit akarnak ezzel kezdeni? Nem értem - tűnődött az atya.

- Hallottam egy beszélgetésüket, amikor megszöktem: hogy az egész leírást már rég ismerik, csupán egyetlen

oldal hiányzik, valami végső művelet.

- Árpád kiadta volna nekik? - csodálkozott.

- Vagy ellopták, fogalmam sincs. De ismerik.

- Árpád és Izabella... - nem fejezte be a mondatot, csak rázta a fejét, és vakon nézett előre, mintha legalábbis a

jövőbe látna.

- Ott van, ez lesz az! - kiáltottam lelkesen.

Az egykori kápolna helyén csak két méter magas kőfalak meredtek az égre. Tetőnek, toronynak nyoma sem

volt immár. A kocsival közvetlenül az egykori bejárat előtt álltam meg. Pár négyzetméter volt az egész építmény

alapterülete; itt igazán nem lesz nehéz megtalálni a bejáratot. De ezt csak elsőre gondoltam, amint körbejártam,

kopogtattam, és kerestem, gyorsan elszállt az optimizmusom.

- Nem találok itt semmit, atyám!

- Nem mondtam, hogy könnyű lesz! Imádkozom, Péter.

- Addig keresek tovább - mondtam.

A kocsi csomagtartójához mentem, és végignéztem a felszerelést. Végre átöltözhettem, az ügyvéd úr által

vásárolt, kicsit nevetséges darabokat lecseréltem a saját ruhatáram tartalék darabjaival. Ebben sem látszottam

kevésbé esetlennek, de legalább kényelmesek voltak. Végül a gumicsizmát húztam fel az ócska kínai tornacipő

helyett. Derekamon pedig a barlangászövem számos apró, de hatékony kütyüvel. Azután az adó-vevőket

próbáltam ki: kifogástalanul működtek. Persze, hiába a nagy készülődés, ha nem is találjuk meg az alagutat. Az

atya a kápolna bejárata mellett térdelt egy nagy, lapos kövön. Melléléptem és az égre néztem: a fák átengedték a

nyugati horizonton lemenni készülő nap narancssárga fényét. Kellemes, enyhe idő volt, semmi sem rezdült, és a

madarak sem zajongtak. Béke és áhítat járta át a bensőmet. Hirtelen nem gondoltam semmire, csak lélegeztem,

beszívtam az erdő hűs, párás leheletét.

- Ma a szentmisén valami fényt láttam, éreztem - mondta halkan, mintegy magának Gábor atya. - Szinte nem

is emlékszem, pontosan milyen az igazi fény, a nap fénye. Hálát adtam, és arra gondoltam, hogy ugyan már

sosem láthatom meg a valódi fényességet, mégsem bánom, hogy így éltem végig felnőtt életemet.

Pár percig nem mertem megszólalni, némán álldogáltam mellette.

- Na, induljunk! - mondta, keresztet vetett és a karomra támaszkodva felkelt.

- Hűvösödik, jön az este. Akkor Borostyánkőre menjünk? - kérdeztem.

- Nem bánom. Végül is én tartottam keresztvíz alá az Almásy fiút! Bízzunk benne, hogy otthon lesznek! -

válaszolta.

Az erdei szakaszon haladva igazán sajnáltam, hogy nincs több időnk egymásra. Szívesen üldögéltem volna az

idős, tapasztalt pap mellett és beszélgettem volna vele a régmúlt és a mai korok dolgairól. Majd belém hasított az

aggodalom, hiszen az autót nekivezetni a várkapunak, és főleg Sarkadi meg a bandája kezébe kerülni roppant

veszélyes volt. És ebbe a helyzetbe most az én döntésem miatt kerül. Én vagyok a felelős. Mintha csak követte

volna a gondolataimat.

- Engem már nem kell féltened, fiam. Felkészültem a nagy útra, az Úr pontosan tudja, hogy mikor és miért

szólít magához, ha egyszer eljött az idő.

- Atyám, egyetlen dolog nem fér a fejembe. Az egész tervüket értem, megszerezték a professzor úr kutatási

eredményeit, kitervelték a meggyilkolását, a korona elrablását, majd most valami alkimista szeánsszal

végrehajtanak egy réges-rég elfeledett varázslatot. Én nem ítélhetem meg, hogy ez sikerülhet-e vagy sem. De

miért ragaszkodnak Zsófihoz, miért lényeges annyira az ő személye? Nem hiszem, hogy annyira fontos volna az

utolsó oldal pontos fordítása.

- Valamire gyanakszol, ha jól érzem.

- Igen. Azt sehol sem hallottam, hogy a saját leányát kellene bevonni az eljárásba. Viszont ma a kápolnában

folyton szüzet emlegetett a régi szöveg. És Zsófi aligha szűz, ha érti, mire gondolok.

- Értem, fiam. Ez is jelképes csupán, nem szó szerint kell venni.

- Akkor sem értem, mi lehet Zsófi titka, ami miatt annyira fontos.

- Nos, egyetlen dolog lehet csupán, ami az alkímiai folyamat végső sikerének záloga lehet, és ami egyben

Zsófiára is igaz. Elhallgatott.

A lejtőn erősen fékeznem kellett, nem szerettem volna pont most egy fának csapódni. A szívem megint a

torkomban dobogott, a tenyerem izzadt, de egyáltalán nem a vezetés okozta izgalmak miatt. Nem is mertem

újabb kérdést feltenni, bíztam benne, hogy Gábor atya elárulja azt, amit tud.

- Ö hermafroditaként látta meg a napvilágot.

- Tessék?

- Zsófia kétneműnek született. Kevesen tudják, nekem Árpád mondta el régen.

- Ez hihetetlen.

- Tudom, fiam. Ez az egyetlen tulajdonsága, amely annyira különlegessé teheti, hogy az egész alkímiai

eljárást ehhez igazítsák.

- Nélküle sosem jutnának el a vörös oroszlánhoz - fejeztem be a gondolatmenetet.

- Az elixírre gondolsz? — kérdezte.

- Arra — mondtam, kis gombóccal a torkomban.

- Az elixír nagy csábítás. A legnagyobb, amit az ember valaha ismert!

- És Sarkadi tudhatja ezt?

- Ő ne tudná? A sárkánygyík!?

- Tessék?

- Semmi, csak ha németesen á-val ejtjük ki a neve magánhangzóit, és lágyan, kicsit szlávosan a

mássalhangzókat, akkor nagyon hasonlít a Sarkadi - a sárkánygyíkra.

- Igaz. Itt az út, mindjárt a faluban leszünk!

Útban Bernstein felé aztán az atya folytatta:

- Ez az Almásy gróf nagy kalandor és felfedező volt.

- Nem ismerem - vágtam rá.

- Dehogynem! Ő az az Almásy, akiről Az angol beteg című filmet készítették.

- Az Afrika-utazó?

- Az. Elsősorban pilóta volt, a Luftwaffe kiképző pilótája. A környéken úgy tartják, ő intéztette el azt, hogy a

háború után a határvonal nyugati oldalára, Ausztriához tartozzon ez a környék. Borostyánkő, de főleg Léka vára.

- Az ő fiához tartunk most?

- Nem, az unokájához!

Léka után már táblák jelezték, hogy közel járunk célunkhoz, néhány perc alatt el is értük a falut, Bernsteint,

majd a vár főbejáratánál leparkoltam. Gyors fohászt mormoltam el, hogy sikerrel járjunk, bíztam az atya

ötletében.

A főbejárat után elegánsan berendezett belső tér fogadott, ahol csengettem. Hamarosan egy barátságos fiatal

hölgy üdvözölt minket. Az atya folyékonyan beszélte a helyi osztrák nyelvjárást, ezért egy kukkot sem értettem

kettőjük rövid párbeszédéből. A hölgy mozdulatából azonban nem volt nehéz kitalálni, hogy várakozásra int.

Eltűnt, mi pedig leültünk a hallban. Kínosan lassan teltek a percek, nem bírtam nyugton maradni, felpattantam és

fel-alá járkáltam. Végre megjött a férfi. Jó ötven körüli, magas, erőteljes, elegáns úriember lépett Gábor atyához.

Tökéletes magyarsággal szólította meg.

- Atyám! Gábor atya! Mennyire restellem, hogy nem vettem részt a mai szentmisén! - Majd kezet fogtak, és

várakozón rám nézett.

- Fiam, engedd meg, hogy bemutassam egy nagyon fontos ifjú barátomat! Péter, Almásy úr. - Kezet fogtunk,

és igyekeztem palástolni a bensőmet feszítő energiákat.

- Menjünk beljebb! Mivel kínálhatom meg önöket?

- Rendkívüli dologban kérjük a segítségedet! - kezdte Gábor atya, de tartottam attól, hogy hosszú lesz az

Almásy úrnak szánt udvarias bevezetője, ezért közbevágtam.

- Az alagútba szeretnék lejutni! A lékai várba vezető alagútba, aminek itt is kell, hogy legyen egy bejárata!

Ugye, tudja, hogy hol van?

- Léka vára? - kérdezett vissza rezzenéstelenül, úriember módjára Almásy.

- Dehogy! A lejárat, az alagút!

- Természetesen tudom!

- Régi barátom leányát, Zsófiát sajnos erőszakkal tartják ott, és Péter be akar jutni hozzá - magyarázta tovább

a helyzetet az atya.

-Azonnal értesítem a helyi rendőrséget! - közölte erre Almásy.

- Ezt tegye meg nyugodtan, csakhogy itt nem egy közönséges családi perpatvarról van szó! - mondtam. - De

higgye el, minden perc számíthat, nagyon kérem, hogy mutassa csak meg nekem azt az alagutat, és már itt sem

vagyok!

- Szívesen elkísérném, Péter, csakhogy ma este még egy szállítmányt útnak kell indítanom - válaszolta

Almásy.

- Almásy úr is repül, akár a nagyapja! - fűzte hozzá Gábor atya.

- Igen, légi fuvarozást is végez a cégem. És hát mára ezt a svájci fuvart már előre kifizették!

- Nem lepődnék meg, ha Sarkadiék lennének! - mondtam most a plébánosnak, majd a házigazdához

fordultam.

- A Dragonfilms a megrendelő, ugye?

- Valóban! De honnan tudja ezt?

- A lékai várban forgattak filmet, ez volt a fedősztori! Valójában egy bűnöző társaság, de ezt most nem

mesélhetjük el.

- Minden teljesen szabályos! Az okmányok, a kifizetések!

- Tudom, tudom! Az ön helyében azért én odahívnám az induláskor a vámosokat, hátha valami olyat is el

akarnak szállítani, ami nem az övék - vigyorogtam most Almásyra, aki azonban egyre zavartabb lett.

- Úgy érti, hogy bűncselekményből származik?

- Ne kerteljünk! Ha sikerül nekik, akkor az ellopott magyar koronázási ékszereket, meg több száz kilogramm

illegálisan szerzett aranyat tüntetnek el az országból!

- Ez képtelenség! — vágta rá Almásy. De hiába fogta most meg az atya karját, ő csak bólogatott,

helybenhagyva az általam elmondottakat, és komor arckifejezése is hangsúlyozta a helyzet komolyságát.

- Könyörgöm, segítsen már! - kértem ezúttal türelmetlenül, erre igazán nem volt időm. - Hol van az a föld alá

vezető bejárat?

Végre felfogta, hogy nem családi vagy udvariassági látogatás a célunk, bár ezt a megjelenésemből is

leszűrhette volna. Elég viccesen mutattam az elegáns stílbútorok között a gumicsizmában és az ütött-kopott

barlangászruhában.

- Kövessenek! — mondta, és sietősen elindultunk vissza az udvarra. Én Gábor atya karját fogtam, és úgy

vezettem őt, hogy ne maradjunk le Almásy mögött.

- Az alagút várunk alatti szakaszát kibővíttettem. Amolyan kis menedékem az, majd meglátják, csupa

szentimentális családi dolog, de nekem fontosak! Mohács után egyébként ezek között a falak között is őrizték a

Szent Koronát! De gondolom, ismeri ezt a történetet! - Nem akartam bevallani, hogy fogalmam sem volt róla.

Inkább nem szóltam.

A plébános úrra néztem, aki szokatlanul hunyorgott, és többször megtörölte a szemét. Nem ismertem elég jól

ahhoz, hogy tudjam, miért. Az udvar végében volt egy ajtó, ami csigalépcsőt rejtett, ezen leérve egy súlyos

tömörfa ajtóhoz értünk. Almásy egy hatalmas kulcscsomóból halaszott elő egy szép, míves régi darabot és azzal

nyitotta ki a termet. A világítás automatikusan bekapcsolódott. Egy hosszúkás, boltíves helyiségbe jutottunk, ami

átmenet volt a borospince és a klubszoba között. Körös-körül a téglába süllyesztett mélyedésekben újabb

fényforrások világítottak, családi emlékmúzeumnak tűnt első benyomásra. Szívesen elidőztem volna az egyes

látnivalóknál, ám a feladat sürgetett. Ki kellett azt is találnom, hogy miként fogom az atyát a furgonnal

Sarkadiék várához irányítani. Az út az alagúton keresztül elég hosszúnak ígérkezett.

- Nos, a terem végében van egy rejtekajtó. Az már magába az alagútba vezet, rögtön megmutatom. De Péter,

ugye...

- Igen! Aggódik? - kár is volt kérdeznem. A kifogástalan nyakkendő és burgenlandi mellényke fölött a simára

borotvált arcon egyetlen érzelem tükröződött: a félelem.

- Nem mehet be oda csak úgy! Egyedül! És...

- Képzett barlangi mentő vagyok, miattam nem kell izgulnia! Csak ígérje meg, hogy nem viszi el Sarkadit, ha

úgy alakul, hogy ők ott lesznek a reptéren, én pedig sehol!

- Pinkafőn, a reptéren? Természetesen a legszigorúbb vámvizsgálatot fogom kérni, bízhat az osztrák

hatóságokban!

- Én aztán nem bízom senkiben! Atyám, hogy hajtjuk végre a tervemet? - fordultam a plébánoshoz, aki

megint a köny-nyeit törölgette a reverendája ujjával.

- Nos, fiam, elkísérsz Lékára? - fordult Almásyhoz. - Van ott egy autó, amit Péter a gondjaimra bízott. Tegyél

ott ki a parkolóban, és a többit egyetlen perc alatt megoldjuk!

Almásy nem teketóriázott tovább, mindenbe beleegyezett, csak érezhetően meg akart szabadulni tőlem, meg a

föld alá vezető sötét ajtótól.

- Sietek vissza, csak a felszerelésem a Toyotában maradt! mondtam, és szaladtam kifelé. A kocsiból gyorsan

előkaptam a szükséges holmikat. Majd futottam vissza az Almásy-pincé-be. A házigazda meg az atya ugyanott

álltak, a bontott téglákból rakott fal mellett. Ahogy melléjük értem, a szemem végigszaladt a vöröses téglák közé

beépített régi, szürke köveken, szobortöredékeken. Ismerős volt az egyik, közelebb léptem hozzá. Egy nagyon

megkopott álltafejet ábrázolt a kő. Pofájában a szemek helye és a nagy száj dominált. Bevillant a medvefej, amit

még az alagútban láttunk Zsófival. Ugyanannak egy másolata, változata lehetett ez itt.

- Sok ilyen kő maradt fenn? - kérdeztem Almásyt. Az kicsit elsápadt és zavarában Gábor atyára pislogott, de

tőle ugyan hiába is várt segítséget.

- Nos, számomra ez egy fontos darab, a vár eredetéről szól. Medvekő. így nevezték régen.

- Nem borostyánkőnek?

- Nem. A vár középkori neve Baerenstein volt, ebből maradt meg mára a Bernstein. Ez pedig egy fontos

családi emlék is egyben.

- Csak azért kérdem, mert odabent az alagútban már láttunk egy ilyet.

- Valóban, hogyhogy?

- Tegnap már megszöktünk egyszer a kútból induló alagúton keresztül, de ezt most hosszú volna elmesélni -

próbáltam lezárni a kő-témát.

- Pontosan hol látták?

- Honnan tudjam azt? Egy elágazásnál találtuk.

- Tehát létezik, ez óriási!

- Tessék?

- Magával megyek, meg tudja keresni?

- Meg, de nem most! - szabadkoztam.

- Nézze, meg kell mutatnia nekem! Egy családi rejtélyhez vezet a jel, de sosem találtuk meg. Többször is

kutattunk pedig odalent!

- Sajnálom! De megígérem, hogy ha megúszom a mai napot, akkor feltétlenül megkeressük magának!

Indulnom kell!

- Segítek! Kérjen, amit akar, el sem tudja képzelni, hogy mennyire fontos ez nekem!

- Rendben - vágtam rá. - Vigye vissza Gábor atyát, a lékai vár előtti bal kanyarnál találnak egy fekete furgont

a fák alatt. Itt a kulcsa. Azzal hajtsanak a vár parkolójába, és állítsa meg a parkoló szélén az autót, pontosan

szemben a vár kapujával! És mutassa meg, kérem, az atyának, hogyan tudja majd használni.

- Ez minden?

- Ennyi. Atyám, ez az adó-vevő legyen ön mellett a kocsiban. Amikor meghallja a hangomat, akkor csak ezt a

nagy gombot kell benyomnia, és válaszolni, ha minden rendben van. Aztán irány a kapu! Ha nem válaszolna,

akkor a tervünknek lőttek.

- Nem hagylak magadra, fiam! ígérem, segítünk Zsófián!

- Csak önben bízom!

- Ki fogjuk onnan hozni! - mondta szenvedélyesen az öreg.

- Úgy legyen! - mondtam búcsúzóul, és megöleltem az atyát.

- Mi van a rejtekhelyen? - kérdeztem már a nyitott lejáratnál Almásyt. - Tudja, vagy csak sejti?

- Tudom. Vagyis egy levél szól róla. Isten áldja! - mondta már a hátamnak, mert a választ meg sem várva

berohantam az alagút sötétjébe.

A fejlámpám megbízhatóan világított, én pedig tőlem telhetően sietve, de nem felelőtlenül igyekeztem előre.

Az alagút alig lejtett, eleinte gyorsan tudtam haladni, futottam. Persze csak ahogy a föld alatt lehet, hátizsákkal,

szerszámokkal a kezemben. Gyorsan átpörgettem a fejemben, hogy minden fontos holmi nálam van-e. A napló a

vízhatlan zsebben. Pisztoly a zsebben, adó-vevő az övemen, és persze a szerszámok a hátizsákban.

A jól gondozott járatokat hamarosan egyre nehezebb rész követte. Kicsit most lejjebb értem, rengeteg kő és szikla lógott be felülről a járatba, és alul is sok hevert mindenütt. Közben vadul kergették egymást a gondolatok a fejemben: nem felejtettem-e el valamit? Hamarosan beálltam egy erős, sietős tempóra, és hagytam működni a beidegződéseimet.

Az autóból érzékelt távolságot nem becsültem többre tíz kilométernél, amelynek a megtételéhez gyalogolva

két órára volt szükségem. Csakhogy én, amikor tehettem, futottam. Úgy éreztem, hogy jól haladok, odakint

akkor sötétedett csak, és így több mint két óránk maradt éjfélig.

Rövidesen azonban csúszni kezdett a talaj, egyre nedvesebb lett a járat. Csattogó lépteim visszhangzottak a

járatban, az alagút már annyira alacsony volt, hogy csak erősen lehajolva fértem el. Több kanyarulat követte

egymást, majd belefutottam egy omlásba. Kétségbeesve néztem körül. Mindent bevilágítottam, vége! Innen

nincs tovább! Az omlás kövekből és termőtalaj rétegből állt. Nem mérlegeltem, ásni kezdtem. De közben azért

vadul cikáztak a gondolataim. Nem lapátolhatok itt reggelig! Az alagút alján állt a víz. Vagy nem is áll? Hová

mehet innen a víz? Felhagytam a lapátolással, és kerestem a víz útjának nyomait. Baloldalt egy nagyobb kő állt

ki a föld alól, alatta rések. Most ezt a követ ástam, kapartam körbe-körbe. Egyre mélyült a vájat mellette.

Megmozdítottam. Újabb kő volt mögötte, de itt még nagyobb rések látszottak. Azt is kiástam, és egy még

nagyobb kő várt. Be tudtam világítani mögé. Eltűnt a fény, csak alul csillogott a vízen. Odaát nem volt fal vagy

kő, csak át kellett jutnom, így megkerülhettem a beomlott szakaszt. Szenvedélyesen lapátoltam, hogy

kimélyítsem annyira, amennyi nekem kellett. Elővettem a kis jégcsákányt a hátizsákból. A lábfejemre

akasztottam a hátizsákot és az egyik kezemmel betuszkoltam magam a kő mellé, a résbe. A csákány hegyét

beakasztottam a sziklába és húztam magam, majd újra felküzdöttem a karom, és megismételtem a mozdulatot.

Lassan, de biztosan tettem meg a kő mellett azt az alig kétméteres szakaszt, de jobban leizzasztott, mint előtte a

futás. Mire kiértem az omláson túlra, arcom megint maszatos lett. Nyelvemen, fogaim között reszelős, apró föld-

és homokszemcsék sokasága. Köpködtem, de inkább boldog voltam, hogy rohanhatok tovább. A lapát ugyan ott

maradt, de cseppet sem izgatott. Szaladtam, ahogy bírtam. Rövid szakasznak bizonyult ez, mert a talpam alatt

egyre gyűlt a víz, már bokáig ért. Ameddig csak elláttam a fejlámpa fényénél, mindenütt csörgedező erek, kis

patakocskák fogadtak. Hamarosan már csak gázolni voltam képes, bár a csizma szára elég magas volt, és

egyelőre nem folyt bele a sáros lé.

Nem szoktam ugyan megijedni a víztől, még 35 méter mélyen sem, de a föld alatti vízmosások sok

meglepetéssel szolgálhattak. Most nem álltam készen egy barlangi merüléshez. Pedig néhány perc múlva

döntenem kellett. Az alagút először emelkedett, de korán örültem, hogy megszabadultam a víztől. Hirtelen

meredeken lefelé tartott, és a lámpafény csak csillogó vizet mutatott. A járat mennyezete eltűnt a vízben, odalent

pedig a víz alatt folytatódott az alagút. Dühömben, tehetetlenségemben az oldalfalat alkotó sziklához vágtam a

hátizsákomat. Fémesen zengett a csákány benne. Most pár lépést hátráltam, elővettem a csákányt. A vízmosta

kövek között kopácsoltam, itt nem is épített alagútra, inkább természetes barlangjáratra emlékeztetett a terep.

Találtam gyengébb köveket, ezeket teljes erőmből püföltem, szerencsére törtek, hasadtak. Ahol egy járat van, ott

akad több is, ha vízről van szó! Sikerült továbbjutnom.

A kövek között kúszva-mászva kapaszkodtam előre. Ahol pedig kellett, szabályosan utat törtem magamnak.

Kemény volt, különösen az eleje, utána már lépkedni is tudtam. A víz az évezredek során nagyon kedvelte ezt a

helyet, és komoly járatrendszert mosott ki magának. Ezt használtam ki. A csákány dolgozott, én pedig méterről

méterre közeledtem vissza az eredeti alagúthoz. Veszítettem időt, de még versenyben voltam. A lámpával

pontosan láttam, hogy merre tartott a víz, most visszaküzdöttem magam az alagútba. Végre újra, mint igazi

homo sapiens, felegyenesedve futhattam.

Ujjongtam belül, már nem érdekelt semmi, csak a sebesség. Sprinteltem a föld alatt.

Hirtelen egy oldaljáratra bukkantam, egyértelmű volt, hogy merre kellene mennem, de azért szívesen

meggyőződtem volna arról, hogy jó helyen vagyok. Ahogy megfordultam és a fénysugár végigszaladt a falakon,

megláttam azt a kis jelet, a medvefejet, amit még Zsófi fedezett fel. Tehát nem tévedtem, hamarosan a várhoz

fogok érni! Valahogy nem tudtam volna elképzelni, hogy Almásy úr velem tartson ezen a nehéz terepen. Még

meggyűrődött volna a nyakkendője.

Közben arra is gondoltam, hogy ellenőrzöm az atyát, hogy nála minden rendben van-e. Semmi kedvem nem

volt az őrök, és főleg Sarkadi karjaiba sétálni. Az atya akciója nélkül öngyilkosságnak tűnt az ötletem. Mivel

azonban Sarkadiék is adó-vevőkkel dolgoztak, nem mertem megkockáztatni, hogy lehallgassák a csevegésünket.

Bár az is kétséges volt, hogy a föld alól egyáltalán mennyire vehető az adásom. A kútból sikerülnie kell. Csak

egy rövid beszélgetés lesz, de akkor már nem tehetnek semmit!

Végre valami fény csillogott a járat végén. A víz, a kút aljában lévő kis víz felülete visszatükrözte a

lámpafényt. Majd váratlanul valami sötét árny suhant el, épp csak a periférián érzékeltem. Majd még egy, és

egyre több. Denevéreket nem vártam idelent. Amint sikerült egyre ráirányítanom a lámpafényt,

meggyőződhettem róla, hogy csupán néhány patkány szaladgált idelent. Lekapcsoltam a fejlámpát és csendben

óvakodtam előre. A kút pár méterre volt előttem. Minden lépésemre vigyáztam, átbújtam a kút alján lévő lyukon

és ott álltam remegő térdekkel, nem emlékszem, hogy valaha izgultam-e ennyire. Ellenőriztem a dolgaimat,

egyik kezemben sem lehetett semmi, hiszen a köveken való mászáshoz mindkettőre szükségem volt. Úgy

számoltam, hogy az atya akciója alatt pontosan felérek a kút tetejéig. Elővettem az adó-vevőt és lenyomtam az

„adás" gombot.

- Atyám, itt vagyok! Indulhat! - Vártam, de semmi. Úgy egyeztünk meg, hogy válaszolni fog, ha minden

rendben van.

- Atyám! Hall engem? Minden rendben? - Türelmetlenül tapadtam a készülékre. Végre meghallottam a

hangját.

- Péter, indulok!

Megnyugodtam, de az adás nem szakadt meg. Hallottam, ahogy elkezdi a miatyánkot imádkozni, közben pedig

a furgon hangját is, ahogy felbőg a motor.

Lehalkítottam a készüléket, és mászni kezdtem. Csakhogy a csizma orra nem úgy viselkedett, mint a

bakancsomé. Kőről kőre meg kellett vele küzdeni, folyton lecsúszott, és a puha talp miatt egyáltalán nem tudtam

beékelni a kövek hasadékaiba. Alig jutottam feljebb. Most elnémult az adó-vevő, és abban a pillanatban robaj

hallatszott, és remegés szaladt végig az épületen, a köveken. Annyira meglepett, hogy ijedtemben leugrottam.

Nem volt mire várjak, az atya végrehajtotta a ka-mikaze-akciót, én pedig szégyenszemre nem tudok kimászni

egy kútból! Lekaptam a gumicsizmákat, a fogam közé vettem a szárukat, és hátizsákomban a kódex fordítását

tartalmazó naplóval elkezdtem felfelé kapaszkodni. így már nem volt nehéz a dolgom.

Odafent kiáltozás és futkosás zaja hallatszott. Óvatosan felnyomtam a rácsot, hogy kilássak, majd egyetlen

mozdulattal lecsúsztattam oldalra. Kiugrottam, és első dolgom volt, hogy guggolva visszavegyem a csizmát,

majd elővettem a pisztolyt, és mindenre elszántan a szakrális terem bejáratához rohantam. Zsófi és Izabella

elvileg odabent dolgoznak a fordításon, és reméltem, hogy az őrökkel most nem kell számolnom.

A meglepetés erejére alapoztam a támadást. Kicsit hallgatóztam, a szakrális teremből nem szűrődött ki zaj.

Lehet, hogy már el is hagyták azóta? Óvatosan lenyomtam a kilincset: odabent erős fény fogadott. Először

bekémleltem, de csak egy lépcsősort találtam, ami lefelé vezetett. Résnyire nyitottam az ajtót és becsusszantam,

majd finoman visszahajtottam magam mögött. Pár lépés után a terem nagyobb részét már beláttam, káprázatosan

aranyló fény ömlött a lépcsőre.

Egy komplett laboratórium állt az ősrégi falak között. Csövek és vezetékek kígyóztak, egy emelvényen

vegyészeti laborra emlékeztető felszerelések, és középütt egy oltárszerű emelvényen aranyrudak csillogtak. Az

oltár előtt egy szerkezeten helyezkedett el maga a magyar Szent Korona. Mellette egy valóságos ötvösműhely.

Nagyon meleg volt: az erős reflektorokon kívül egy kisebb kazán is működött. Az ötvös vagy annak látszó

szakember sötétített szemüvegben görnyedt a munkája fölé. Mellette egy asztalon könyvek sorakoztak, középen

valószínűleg maga az alkimista-kódex. Zsófit, Izabellát nem találtam ott. A pisztolyt a hátam mögé rejtettem. A

férfit még nem láttam, így ő sem engem. Idősebb volt, kopasz, és nem a kigyúrt őrökhöz tartozott; ez első

pillantásra egyértelmű volt. Beljebb léptem, rajta kívül sehol senki.

- Érsek úr? Izabella mondta, hogy látni akarja a koronát. Csak tessék!

- Hm. Dicsértessék - nyögtem ki hirtelen zavaromban. A férfi folytatta.

- Odakint minden rendben?

- Igen, csak egy raklap borult fel.

- Az arannyal?

- Nem, nem, egy másik volt - blöfföltem az idegennek.

- Nos, örülök, hogy megtisztel figyelmével. A korona csodálatos! Alig várom, hogy elkezdődjön munkánk

beteljesítése.

- Ámen! - Alig nézett fel egyetlen pillanatra, máris folytatta:

- Most, hogy Szűz Mária képe visszakerült végre méltó helyére, minden megint tökéletes lesz! Fogadd őt

magadba, Szent Korona, ahogy egykoron magába fogadta a Szent Szűz Istennek gyermekét, Jézust!

Nem mertem közelebb menni, Zsófi járt az eszemben, sürgősen meg kellett találnom.

- A többiek? Izabella és Zsófia?

- A könyvtárba mentek, hamarosan itt lesznek, a hold átlépte a kör szélét, nincs miért tovább várni. Elérkezett

az óra!

- És a fordítás?

- Nos, eléggé jól kitaláltuk mi is. A sublimatio már megtörtént. A kisasszonynak hála pontosan tudjuk a

redukciós folyamat időzítését is, majd a végső ponton megtörténik az elemek transmutatió)&, és kicsapódik az

elixír. Csodálatos lesz, meglátja!

- Tehát sikerült.

- Hogyne, kérem. Én az elején mondtam, hogy mindent tudunk, amire csak szükség van. Pusztán a királyi vér

számít, az ősforrás, amely nélkül a korona nem létezhet. A korona szentségének épp annyira szüksége van a

hordozó lény tiszta vérére, mint az uralkodói fenségnek a szellemi közvetítőre, hogy hatalma erős és széles körű

legyen.

- És milyen vérről beszél konkrétan?

- Bocsánat, hogy megfeledkeztem magamról! - ijedten meredt most rám, látszott, hogy szinte csak magában

beszélt. Talán többet is kikotyogott, mint amennyit szabad lett volna. Látványosan keresztet vetettem, és

kihátráltam.

- Isten áldja - mormogtam még magam elé, majd rohantam fel a terem bejáratához; talán értékes perceket

vesztegettem el.

Már nem óvatoskodtam, lepergett előttem az elmúlt napok minden baljóslatú és titokzatos eseménye. A

beszélgetésekből kihallgatott részletek, Zsófi elbeszélése az alkímiáról, Gábor atya megrendítő beszámolója a

korona misztériumával történt tragikus találkozásáról. Izabella asszony kettős játéka velünk és Sarkadi pokoli

röhögése.

Kettesével szedtem a lépcsőket, a pisztolyt és a naplót tartva egy-egy kezemben. A könyvtár, ha emlékeim nem

csaltak, csak a másodikon lehetett. A folyosón másik irányban voltak az üres szobák, ahová bezártak. Elemér

bácsi talán még most is ott van, gondoltam, és berúgtam az ajtót. A helyiségben senkit sem találtam. Végre

hangokat hallottam. Ajtók nyíltak, és ismerős beszédfoszlányok jutottak el hozzám. Le kellett higgadnom,

elkéstem. Zsófinak semmi baja - bár nem mertem kinézni, a falhoz lapultam -, tisztán csengett a hangja. A

mentőakció nem sikerült, maradt ismét a taktikázás, a színlelés.

Gábor atyát ismertem meg, amikor a távolodó léptek nesze nyomán kikémleltem. Egy őr zárta a sort, és ahogy

megmozdultam, Sarkadi lépett elő a könyvtárból.

- Hoztam magának valamit! - álltam el az útját.

- Nahát! Magától mindig ilyen nehéz megszabadulni? - és felröhögött.

- Választhat, az egyik kezemben a professzor naplója van, a másikban még mindig a pisztoly!

- Mindkettőt kérem, tudja, hogy innen már nem juthat ki!

- Kétszer is megtettem, most is menni fog. Vagy magával, vagy a hullájával!

- Hm, ezt én is mondhatnám! Tartson velünk! Vagy lőjön le most, és a kis barátnője is golyót kap abba az

okos fejecskéjébe!

Nem tudtam mit válaszolni, csak álltam vele szemben, de sem lőni, sem rátámadni nem mertem. Már két

túszuk is volt, nekem meg csupán a nagy elszántságom.

- Tudja, épp dolgom van! Siet?

- Az attól függ.

- Mindenesetre a naplóval elkésett!

- Gondolja? A megfejtés ebben van, Zsófia aligha jöhetett rá arra, ami a professzor úrnak is annyi fejtörést

okozott!

Farkasszemet néztünk Sarkadival. Ha hihettem a kopasz ötvösnek, akkor a napló csak biztosíték volt

Sarkadinak. Most készen álltak a kísérletre, bármi is volt annak a tétje vagy a célja.

- Nem bánom, tartson velünk a szakrális terembe. Lásson valami felejthetetlent!

- Legyen.

- Ki az a szerencsétlen, akit beültetett sofőrnek?

- Nem mutatkozott be? Árpád barátja volt, többet tud a kódexről meg a naplóról, mint maguk együttvéve! -

rögtönöztem Sarkadinak.

- Ühüm. És most biztos szeretne segíteni nekünk - szemmel láthatóan nem érdekelte a magyarázatom.

- Üzletet ajánlok, Sarkadi!

- Mi a fene?

- Zsófit és Izabellát akarom a naplóért cserébe!

- Kibújt a szög a zsákból!

- Jól hallotta. Elviszem Izabellát túszként, amíg Zsófival biztonságba nem jutunk, majd elengedem, ha maga is

elengedte az atyát.

- Kit?

- A sofőrt.

- Mi nekem ebben az üzlet, most komolyan?

- Talán megússza ép bőrrel! Egy rakás aranyrúddal meg az alkimista-kódexszel, meg a naplóban lévő

recepttel eltűnhet innen.

- És ha nekem más terveim volnának?

- Nem érdekel!

- Ugyan, Péter, maga egy légynek sem tudna ártani! A zsi-gereiben az van, hogy embereket mentsen meg,

nem hogy gyilkoljon!

- Kipróbálja? Melyik térdéhez ragaszkodik kevésbé? Megállt. A kanyargós lépcsőn mögötte és fölötte voltam.

Sokkal jobb helyzetben, mint ő. Igaz, ez csak pillanatnyi előny volt, de nekem az is számított. Vészesen közel

voltunk már a lépcsők aljához, ahol sokkal többen lesznek majd. Felemeltem a fegyvert és céloztam.

- Álljon meg! - kiáltottam rá, de ő már rohant is lefelé, én a nyomában.

Amikor feltűnt a háta egy pillanatra, meghúztam a ravaszt. A lövés hangjától a szűk térben szinte

megsüketültem. Rohantam utána, a lendülettől majdnem repültem, és amikor megláttam újra a hátát,

elrugaszkodtam. Gurulva értünk mindketten földet. A napló és a pisztoly az ütéstől kiestek a kezeim közül. A baj

inkább az volt, hogy az egyik embere már várt ránk. Az a fickó, akit a vécében Zsófival elintéztünk, most azon-

nal leütött, ahogy talpra álltam. Minden elsötétült előttem.

Amikor magamhoz tértem, sajgott a koponyám; s a végtagjaimat alig éreztem, mintha órákig mozdulatlanul

feküdtem volna egy lavina jéghideg, érzéketlen, megsemmisítő tömege alatt. A szakrális teremben voltam, a

földön feküdtem, kezeim hátracsavarva és összekötve, akár a lábaim. Amennyire csak bírtam, telepréseltem a

tüdőmet levegővel, majd teljes erőmből kifújtam. Ezt ismételgettem egyre gyorsítva a tempót, hogy minél

alaposabban telepumpáljam az agyamat és az izmaimat oxigénnel. Közben igyekeztem felfogni, hogy mi zajlik

körülöttem. A megvilágítás már más volt, mint amikor egyedül találtam itt az ötvösmestert. Az aranyoltár felett

egyetlen, de igen erős fényforrás. A Szent Korona ott ragyogott a számára előkészített különleges helyen. A

szertartáshoz mindenki fekete köpenybe öltözött, Sarkadi és az ötvös, vagy nevezzük inkább alkimistának, már a

munkaasztalnál álltak, Izabella pedig egy fehér ruhába öltöztetett, hosszú hajú ismeretlent tartott maga mellett.

A kopasz mester ekkor felmászott egy létrán. A mennyezeten egy szabályos kör alakú nyílás volt, amelyen

kényelmesen átfért volna bármelyikünk. Erről a nyílásról most eltávolította a zárófedelet. Ha nem vakított volna

az erős fény, akkor minden bizonnyal a csillagos égboltra láttunk volna ki. Rá kellett jönnöm, hogy amikor a

delelő nap üzenetét figyeltük a ve-leméri templomban, annak párja volt most az esti szertartás csillagfényes

pillanata. A nyílás alatt pontosan egy ugyanakkora edény felülete csillogott, mint maga az égre utat nyitó kijárat.

A csillogó felület pedig nem volt más, mint a frissen olvasztott színarany, amely az olvasztókemencéből

csordogált elő. Azt hiszem, mindnyájan lenyűgözve figyeltük a jelenséget, függetlenül attól, hogy fogva tartók

vagy foglyok voltunk-e.

Sarkadi a könyv fölé görnyedt, lázasan lapozgatott benne. Most láttam csak, hogy az ötvös asztalán papírok,

rajzok, jegyzetek sorakoznak. Egyértelmű volt, hogy részletesen kidolgozott terv alapján készültek a mai estére,

és nem csupán a kódex vagy a napló volt a forrásuk. Zsófit azonban még mindig nem találtam, lehet, hogy őt

nem hozták le a terembe, vagy csak a másik sarokban volt, ahová nem láthattam be. Ekkor szörnyű gyanúm

támadt. A talpig fehérbe öltözött alak most Izabellához fordult, arcából egyetlen részletet láthattam csak. A gya-

núból bizonyosság lett: Zsófi állt ott. Felugrottam volna, de egy szánalmas vonaglásnál többre nem futotta az

erőmből. Próbáltam minden apró részletbe belekapaszkodni. A szeánsz kezdetét vette.

Izabella énekelt, és Zsófi kezét fogta. A lánya mozdulatlanul állt, mint aki kővé dermedten várja a végzetét.

Fehér márványból megmintázott testként ellensúlyozta a sötétség erőinek megtestesítőit. A köpenyek feketén

csillogó anyagán természetesen a sárkányos jelvény hímzése virított vörösen és ismerősen.

- A föld és a víz, a tűz és a levegő, a fény és a sötétség, a fent és a lent, a nő és a férfi, mind-mind jelen

vannak!

Kétségbeesve forgattam magam, hogy valami kapaszkodót, valami segítséget találjak. Az ének végén a

reflektor fényerejét lecsavarták, és az aranyrudak felszínén tükröződő, kápráztató fény folyta körül a sötét emberi

alakokat.

- Ahogyan pedig az összes dolog az egynek elgondolása alapján lett, úgy minden ebből ered, az egyetlen

átváltozás által! Atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, s a Föld táplálta. Ö a jelenségek

valamennyi megnyilvánulásának nemzője az egész világon, hiszen a tökéletesség az erejében rejlik!

Egy pillanatra csend lett. A korona káprázatosan ragyogott az oltáron, tényleg alig voltam képes levenni a

szemem róla. A kis tartószerkezet lassan forgatta, valószínűleg minden jelenlévőre mágikusan hatott. Éreztem,

ha nem töröm meg a varázslatot, csak még mélyebbre zuhanunk a fény forgásának hatására. Nem hagyhattam,

hogy Zsófi mint áldozati bárány tűrje ezt a szörnyű szertartást.

- Zsófi! - kiáltottam. De ő nem adta jelét annak, hogy hallotta volna kétségbeesett kiáltásomat.

- Beszéltél Gábor atyával? Én csak meg akartalak menteni! Sosem árultalak volna el, tudtam, hogy anyád és

Sarkadi becsaptak. .. - folytattam.

- Fogja be a száját, ember! - üvöltött rám Izabella. Sarkadi arca most nem látszott a sötétben, reméltem, hogy

nem egyedül hoztak ide nézőnek.

- Aki elárult, az az anyád volt, nem én! - kiabáltam.

- Semmit sem tehet! Hallgasson, vagy lelövöm, mint egy kutyát! — sziszegte felém Izabella.

- Miért nem azt mondja: mint Pusztait, a rendőrt? Izabella fenyegetően felém lépett, Zsófi is megfordult. A

sötét sarokban, ahol gubbasztottam, aligha láthatott valamit is belőlem. Ekkor egy erős, mély hang töltötte be a

termet: ismerős volt és megnyugtató. Gábor atya is idelent volt.

- A korona misztériumát akarták helyreállítani, hát megtették. A hatalmi befolyás mindent átható erejét

felélesztették sok száz éves álmából! Izabella asszony, a magyarok koronázott királynője, kérem, mint felszentelt

pap, és mint az elhunyt férjének, Árpádnak egykori barátja, hogy engedjék el foglyaikat! Imádkozni fogok, hogy

bűnbocsánatot nyerjenek!

- Hm, tényleg rávett egy papot, hogy hajtson neki a kőfalnak, Péter? Nem volt szép magától! - Sarkadi alakja

vált ki előttem a félhomályból.

- Semmi szükségünk a prédikációjára! - fordult Izabella az atya ellen.

- Aki elárult engem, csak az nem szól? - Zsófi kezdett beszélni végre, és nem felém nézett, hanem az oltár

mellett a terem mélyére, a sötétbe. Pillanatokra mintha megállt volna a levegőben a hangja. A többiekkel együtt

bennem is elnyomta a kíváncsiság az ellenkezés indulatát.

- Zsófi, miket beszélsz? Csak ez a senki barlangász, ez a Péter, aki miatt apád a barlangban meghalt, ez árult

el téged! Rajta kívül itt mindenki szeret, mi sosem árulnánk el! - válaszolta Izabella az ismeretlen megszólított

helyett.

- Elemér bácsi, lépj elő, tudom, hogy itt vagy! Félsz megmutatni magad? Gyáva is vagy? Olyan szomorú

vagyok, hogy bíztam benned! Hogy pont benned bíztam meg a legjobban, hiszen apám legrégebbi barátja voltál!

Az idős férfi valóban ott volt, alakja lassan bontakozott ki a sötétségből, de csak annyira, hogy kivehető

legyen. Nem akart igazából Zsófi elé állni.

- Tessék!

- Nem akartam hinni a józan eszemnek, de mára csak te maradtál. Senki más nem férhetett hozzá azokhoz az

információkhoz, amikkel apa rendelkezett. Mégis, mára ezek apám legfőbb ellenségeinek asztalán vannak.

Becsaptál, hazudtál nekem és elárultad a legjobb barátodat!

- Mondd csak, ne kímélj, sorold fel az összes bűnömet, csak ne várj tőlem magyarázatot! Sosem fogom

megbánni, amit tettem. Soha!

- Elemér, fejezd be! Erre semmi szükség! Meg akartad nézni saját szemeddel ezt a csodálatos szertartást, de

most jobb, ha kimész. - Izabella hangja parancsoló és ellentmondást nem tűrő volt.

- Izabella, nekem te ne parancsolj többé, mi egymással befejeztük!

- Elég legyen ebből! Nem vagyok kíváncsi a családi drámájukra! Fejezzük be a művet! - szólt közbe Sarkadi.

- Végig nekik segítettél, minden lépésünkről tudtak! Aljas és nyomorult vagy! Remélem, megérte! Mit ígértek

neked? Aranyat, vagyont, hatalmat? Hiszen mindened megvan!

- Tévedsz, Zsófika, tévedsz, de ezt már nem hozhatom helyre!

- Szóval nem! Légy átkozott! - Zsófi szájából olyan idegenül hangzottak ezek a gyűlölettől izzó szavak, hogy

még én is beleborzongtam. Nem kívánkoztam most Elemér helyébe.

- Hajlandó végre kimenni? - Sarkadi egyre türelmetlenebb lett. Szájához emelte az adó-vevőjét, és németül

utasított valakit.

Elemér próbálta megőrizni méltóságát, nem akart Zsófi mellett ellépni. Izabella állt kettejük között. A fehér,

bő, és hosz-szú ujjú ruha alatt nem látszottak Zsófi öklei. Féltem, hogy nem tud uralkodni magán és rátámad

Elemérre. Egyedül azonban semmi esélye sem lehetett ellenfeleinkkel szemben. Közben vadul dolgoztam azon,

hogy végtagjaimat valahogy kiszabadíthassam. Gábor atya szavai kísérték ki az ügyvédet a teremből.

- Árpád, az ifjúkori barátja egyszer azt mondta nekem: Tudom, hogy a legjobb barátom szerelmes volt a nőbe,

akit feleségül vettem, és aki gyermeket szült nekem. Sosem fogom elfelejteni a hálát és a szeretetet, amiért nem

állt közénk, és minden úgy lett, ahogyan lennie kellett.

- Már késő! - válaszolta Elemér.

- Soha sincs késő! Az ítélkezés, a feloldozás, a megbocsátás nem az emberek dolga. Jézus Krisztus

megbocsátja, bármi is volt a bűne, csupán azt kell eldöntenie, hogy akarja-e a feloldozást. Bánja meg őszintén, és

szabaduljon meg a bűntudattól, ami felőrli a lelket!

Gábor atya hangja olyan meggyőződéssel csengett, hogy nehéz volt ellenállni neki.

Az őrt nem láttam, csak a lépései hallatszottak. Elemér már nem szólalt meg, némán távoztak a teremből.

A közjáték feszültsége ott maradt közöttünk, hiába küldték el az ügyvéd urat. Gábor atyára számíthattam, és

persze Zsófira, aki egyáltalán nem volt gyámoltalan, de nyilván jó oka volt rá, hogy látszólag mindenben

együttműködjön az anyjával és Sarkadival. Próbáltam kitalálni, hogy mi fog következni a szertartásban.

Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi időm maradt a közbelépésre.

- Ámen! Folytassuk a műveletet! - Sarkadi visszaállt az asztala mögé, Zsófit Izabella szembe fordította

magával, és megfogta a vállait.

- Atyám, mit tud még Elemérről és az anyámról? - Zsófi nem hagyta annyiban. Izabella ideges lett, de hiába

fogta le a lányát.

- Árpád a legféltettebb titkát bízta rám, ezzel, amit elmondtam, a lényeget már tudod.

- De Elemér bácsi hogy segíthetett ezeknek? Hiszen meggyilkolták apát!

- Leányom, csak imádkozhatok érted és Péterért, cselekedj úgy, ahogy a lelkiismereted diktálja. Az a szegény

fiú pedig tényleg csak meg akart téged menteni. Azért hozott ide magával, hogy közben téged kiszabadíthasson.

Sajnos, a sötét erők néha hatalmasabbak nálunk.

- Utoljára mondom mindenkinek, ha nem fejezik be, akkor erőszakkal hallgattatom el magukat! - Sarkadi is

türelmetlen volt már. Nyomatékosan az asztalra csapott.

Az atya nem szólalt meg újra. Nem akartam ingerelni Sar-kadit, Zsófi pedig könnyező szemmel bámult a

terem meny-nyezetén tátongó lyukra. Talán a csillagok alatt szeretett volna most heverni. Talán az elveszített

apjára gondolt, de félelemnek nyoma sem volt rajta. Számomra talányos volt a viselkedése, hiszen annak a kevés

tudásnak az alapján, amit én ez alatt az egy-két nap alatt összeraktam magamban a szereplőkről és a titokzatos

alkímiai szertartásról, Zsófi valóban nagyon veszélyes helyzetben volt. Igaz, Gábor atyával nekünk sem voltak

irigylésre méltóak a kilátásaink. Mozgásképtelenül, kiszolgáltatva hevertem a padlón, és csupán abban remény-

kedhettem, hogy a szeánsz végén nem végeznek ki. Amikor Sarkadiék a rengeteg pénzt érő arannyal és a Szent

Koronával elhagyják a tett színhelyét, vajon mit kezdenek a tanúikkal? Pillanatnyilag semmilyen külső

segítségre nem hagyatkozhattunk, bevallom, teljesen kilátástalannak tűnt minden.

Az alkimista-laboratórium élt és dolgozott. Az aranyló fény ragyogását már megszokta a szemünk, a

különleges edényekben ismeretlen folyamatok zajlottak. Az ötvösmester papírral a kezében szaladt végig újra és

újra a műszerek mentén. Ellenőrizte a kijelzett értékeket, összevetette a papíron lévő adatokkal, majd elölről

kezdte az egészet. Sarkadi a jegyzetei fölé görnyedt. Izabella közben ismét énekelni kezdett:

Atyja a Nap, Anyja a Hold! Atyja a Nap, Anyja a Hold! A Szél hordozta

méhében. A Szél hordozta méhében. A Föld táplálja! A Föld táplálja!

Zsófi az asztalhoz lépett, és hozzáértő módon magyarázni kezdett.

- Az elixír kicsapódásához a hozzáadott vért le kell hűteni! Ez a legfontosabb elem. Előkészítették már?

- Türelem, Zsófia, még nem tartunk ott. A Nap és a Hold műveleteit fejeztük be. Az albedo, a kifehéredés

jelére várunk. Azután kezdjük meg a rubedót. - Izabella megint hangsúlyt váltott, már kedves volt, és megértően

magyarázott.

- Tudom, pontosan tudom, hogy a rubedo következik, a testet öltés. A legutolsó megtestesülés, hogy aztán az

élet örök körforgása fölött kinyerjük a tinktúrát, ami más néven az elixirium vitaiéi - A mennyei királyság pedig, amit a Szent Korona által megidéztünk itt és most, a Mercurius jelére vár. - Sarkadi az alkimista mesterhez fordult.

- Még két perc - motyogta a férfi.

- Zsófi kám, az alkímiai nász legmagasztosabb pillanata te leszel! Hadd szenteljelek most fel, ahogy

megbeszéltük - mondta Izabella, és egy tégelyből valamilyen kenőcs- vagy olajfélét kent Zsófi homlokára az

ujjaival, miközben számomra érthetetlen szöveget mormolt maga elé.

Izabella zengő, éneklő hangon kezdett bele egy szövegbe, ami nyilván a szertartás végső fázisát volt hivatva

bevezetni.

- Leszállt, miként az eső a gyapjúra és miként az esőcsepp a földre...

- Alleluja!

- ... földjére. Ó, földnek boldog teremtője, hófehér, édesen kellemes, illatos, miként a balzsam az edény

fenekén gyűl ösz-sze. Kiváló gyógyszer, mely rövid idő alatt kigyógyít minden testi gyengeséget, hosszú életet

ad, az ember szervezetét felfrissíti, a szegénységet eltörli, a könnyeket eloszlatja, a bánatot enyhíti, s az élet

sérthetetlenségét biztosítja.

- És a vér transmutatiőfö az örök fiatalság elixírjévé változtatja az androgünt, az egy testbe két létezőt rejtő

csodát - fejezte be már gyakorlatiasabb hangon maga az alkimista mester.

- Ámen!

Sarkadi eltűnt. Akármerre is forgattam a nyakamat és nyújtózkodtam, nem láttam. Közben valamivel jobban

lettem, éreztem a lábaimat, a kezem pedig az izzadságtól egyre jobban csúszott a műanyag bilincs alatt. A

csizmában mozgatni tudtam a lábfejemet, és éreztem, hogy közeledik a végső pillanat. Teljes erőmből a hátamat

támasztó érdes falfelületnek nyomtam a csuklóm, és dörzsöltem, feszítettem. Számomra kezdett nyilvánvalóvá

válni, hogy Zsófi magasztos szerepe az alkimista menyegzőn, mint áldozati menyasszony, nem a túlélésről, az

újjászületésről szól, hanem a szó legszorosabb értelmében vett feláldozásáról.

Csak állt lehunyt szemmel Izabella előtt, aki befejezte a szertartást; kétfelől arcon csókolta Zsófit, és valami

őrült fénnyel a szemében, szinte meghatottan bámulta őt. Zsófi valóban szép volt, szinte belém hasított a

fájdalom, hogy valami baja eshet, hogy elveszíthetem, amikor karnyújtásnyira van csupán tőlem. Egyszerűen

irreális volt minden. A szakrális termet bearanyozó fény, a labor edényeiben mozgó anyagok és az apró

gázlángok sziszegő, surrogó zaja. Zsófi szűziesen fehér, földig érő köntöse fokozta ezt a hatást, amit az ellentétes

erő, a fekete köpönyeget viselő Izabella alakja ellenpontozott. Az alkimista mester szemüvegének lencséjén

imbolyogtak a kékes és vöröses tűznyelvecskék tükörképei.

Egy sötét, alaktalan árny bontakozott ki, és halk nyikorgással az égre nyitott lyuk alá gördült. Persze, hogy

nem magától került oda. Sarkadi tolta oda, ő lépett elő mögüle.

- A bolygók együtt állnak! - jelentette be a mester, és keresztet vetett. Ünnepélyesen Sarkadira nézett.

Izabella a karjainál fogva megragadta Zsófit, Sarkadi is odament hozzájuk. Ketten fogták közre Zsófit, aki

értetlenül bámult előre. A mester pedig lerántotta a sötét leplet az embermagasságú ismeretlen tárgyról, majd

valamilyen csöveket, berendezéseket illesztett a fekete szörnyre. Nem akartam hinni a szememnek, egy

középkori kínzó- vagy kivégzőeszköz volt a lepel alatt. Egy vasszűz, amit valaha az inkvizíció is használt.

Láttam már régi metszeteken. Olyan, mint egy szarkofág, emberi alakot mintáz, kinyitható és vaspántokkal újra

visszazárható. Az embert beleállították, és lassan, fokozatosan húzták rá az ajtót, amelyben óriási, hegyes

fémtüskék meredeztek. A fejnek kialakított résztől egészen a lábszárig több tucatnyi gyilkos szeg várt áldozatára.

A vasszűz belsejében pedig csatornákat képeztek ki a vér, a testnedvek elvezetésére, és alul, a talpak alatt az

egész, mint egy szőlőprés alján, összegyűjtötte a szerencsétlen élőlény vérét. Teli torokból üvölteni kezdtem.

- Zsófi, ne! Ezek meg akarnak ölni! Ez nem szertartás, ez mészárlás! Menekülj...

Zsófi moccanni sem bírt Izabella szorításában. Sarkadi pedig nem vesztegette a szót, csak hozzám ugrott és

egyetlen rúgással elhallgattatott. A fejem koppant a padlón, a számat elöntötte a vér. Nem ájultam el. Éreztem,

hogy a gumicsizma vastag szára elég helyet hagy ahhoz, hogy kibújhassak belőle a béklyó ellenére. Végre,

ahogy megfeszítettem a lábamat, sikerült kihúznom a műanyag lábbeli belsejéből. Sarkadi rúgásától felborulva

most láttam, hogy ezúttal nem voltak elég alaposak, zsebeimet sem kutatták át, és az övemet sem vették el tőlem.

Öngyújtóm és a terepjáró kulcsa mellettem hevert. Egy mozdulat elég volt, hogy előkotorjam az övemben tartott

kis zsebkést. Kinyitottam az egyik pengéjét, majd rövid mozdulatokkal elnyiszáltam a műanyag bilincset.

Izabella teljes erejével magához szorítva tartotta Zsófit, míg Sarkadi felemelte, hogy egyenesen a vasszűz

gyilkos ölelésébe lökje.

- Engedjenek! Segítség!

- Gondolj az elixírre, Zsófi! Semmi bajod nem lesz! Megtisztítunk romlott földi burkodtól, hogy isteni

formában születhess újjá! Az elixír feltámaszt! - Izabella még mindig nem adta fel.

- Neeeee! - üvöltött teli torokból Zsófi, de hiába erőlködött, erősebbek voltak nála. Izabella és Sarkadi

szorításából nem menekülhetett.

- Mindjárt! - kiabálta Sarkadi.

Zsófi tovább sikított, szinte égetett a hangja. Már kiköptem a vért a számból, és végre rendesen kaptam

levegőt. Talpra ugrottam. Izabella most már a könyökénél fogva tartotta a szinte fekvő Zsófit, Sarkadi pedig már

elérte a vasszüzet. Odafentről is hangok hallatszottak, kiabálás, majd egy lövés dörrent. Sarkadi arcán döbbenet

áradt szét, és a következő pillanatban a mennyezeti nyíláson keresztül egy hatalmas alak zuhant le, pontosan

Sarkadira.

Én teljes erőmből Izabellára vetettem magam. Elrántottam oldalra, és Zsófi a padlóra esett.

- Jövök, Zsófikám! Kislányom! - üvöltötte kétségbeesetten egy férfihang odafentről.

A kiáltással együtt egy újabb test zuhant le közénk, amely telibe találta a vasszüzet és elrántotta magával. A

vasszerkezet is nagy robajjal csapódott a földre, és utána hatalmas robbanás rázta meg a pincehelyiséget.

Felrobbant az aranyat olvasztó berendezés, és sorra robbantak a lombikok és a tartályok. A folyékony arany

cseppjei halálos lövedékként spricceltek szerteszét. A következő robbanás után már teljes sötétség borított be

mindent, hirtelen nem tudtam, hogy a szememet érte-e sérülés vagy csupán a terem világítása ment tönkre.

Egyelőre nem érzékeltem semmilyen mozgást, hangokat sem hallottam, csak az égő, csepegő anyagok

bugyogtak, sziszegtek. Teljes szívemből reméltem, hogy Zsófi épségben megúszta a kétségbeesett akciót. Az

ügyvéd úr kiáltása miatt biztos voltam benne, hogy ő akadályozta meg a szeánsz tragikus befejezését. Elemér

bácsi tehát mégis megfogadta az atya szavait, és megpróbálta megmenteni Zsófit. Képes volt feláldozni magát

érte. A lyukon keresztül most valamennyi derengő fény szűrődött le a terembe, lassan kivehetővé kezdtek válni a

tárgyak. Valaki felnyögött. A koronát tartó szerkezet épségben volt, a forgó tárgy lelassult, majd a pörgés

megállt.

- Zsófi! Zsófi! - kiáltoztam, de semmi válasz nem jött. Végre meg mertem mozdulni, közelebb mentem a

felborult

vasszűzhöz és a lezuhant emberekhez. Leguggoltam, vér csorgott a lábamhoz. Hozzám közelebb egy idős ember

feküdt. Elemér bácsi volt az. Végre, a koronát eltakarva, valaki megmozdult. A sötét árny ellépett, majd

meggyulladt oldalt az egyik lámpa. Izabella asszonyt világította meg, aki fekete köpenyében rám meredt. Vagyis

nem rám, hanem arra, aki mellettem mozgott. Elemér és a vasszűz alatt valami megmozdult. A vérpatak egyre

csak dagadt, egyre folyt körülöttem. Izabella nem volt magánál, meredt szemmel bámult egyenesen a vasszűzre.

Az egyik őr oldalt feküdt, ő rántotta el Sarkadit. A pólós fiatalember mozdulatlanul hevert, feje körül vértócsa

feketedett. Elemér bácsi megmozdult. Lassan arrébb vonszolta magát. Fehér inge miatt könnyen meg tudtam

különböztetni a többiektől. Segítettem neki, hogy valahogy el tudjon helyezkedni. Intett, hogy rendben van, de

egyáltalán nem úgy nézett ki. Újra felegyenesedtem, de most sem láttam mást. Az arany egy~egy cseppje

csillogott a padlón. Kikerültem egy állványt, és a vasszűz oldalánál megfogtam a vaslemezt.

A felrobbant aranyolvasztó darabjai borították a padlót. Halk, gyötrelmes nyögés hallatszott, artikulálatlan,

akár egy állaté. A fekete köpenyes alakra zuhant a vasszűz jókora tömege.

Felhajtottam a vaslemezt. A tüskék több tucatnyi mély sebet ejtettek rajta, de még élt. Kicsit megmozdította a

fejét. Sarkadi arca meredt rám, bár alig ismertem rá, a látványa borzasztó volt. A szájából vér csorgott, kis

buborékokba gyűlt. A tüdejét is kilyukasztotta a vasszűz. A fején pedig forró arany által összeégetett húscafatok

lógtak, egyik szeme teljesen kiégett, a másikat vér borította, iszonyatos kínba torzultak még ép arcizmai. Utolsó

pillantásával talán Izabellát kereste, de aligha láthatott bármit is. Elszörnyedve figyeltem életének utolsó

pillanatait. Arrébb kellett állnom, mindent elborított már a rengeteg vér. A forró nemesfém égette arcot rettenete-

sen eltorzította a fájdalom. Egyszercsak már éreztem, hogy nem lélegzik többé, a csepegő vér még az élet

illúzióját keltette, de Sarkadi pokoli kínjai egyszer s mindenkorra véget értek a földön. Ami pedig az örök

kárhozatot illeti, azt hiszem, hogy ez az ember igazán rászolgált.

Tulajdonképpen Zsófit kerestem. Amikor végre megtaláltam, a fal tövében feküdt, nem vérzett, és látszólag

nem volt semmi baja. Az arcát a kezeim közé fogtam, és amennyire csak lehetett, finoman megcsókoltam.

Megsimogattam. Megéreztem kezemen a meleg leheletét, rettenetesen boldog voltam, hogy életben volt,

voltunk.

- Jól vagy? Zsófi! Ébredj!

- Elemér?! - nyitotta végre ki a szemét.

- Túlélte ő is. -Te?

- Megvagyok. Tudsz járni? Menjünk ki innen!

Zsófi feltápászkodott, húzta ugyan a lábát, de segítettem neki. Sarkadi és az egyik embere holtan maradtak

hátra, Elemér viszont már az ajtóban állt. Izabellát és az ötvösmestert nem láttam.

- Zsófikám! - nyújtotta a kezét az ügyvéd, és csatlakozott hozzánk.

- Hármasban egész jó kis csapat lennénk! - jegyeztem meg.

- Miért tetted? - kérdezte Zsófi a férfit.

- Az atyának volt igaza, soha sincs késő. Én igazán megbántam, amit tettem, amit elkövettem ellened!

- Zsófi, Péter? - Gábor atya hangja hallatszott az ajtó mellől. Hozzáléptem és egy fémdarabbal

kiszabadítottam kötelékeiből. Majd felsegítettem, nehezen tudott járni, lépcsőről lépcsőre nagy erőfeszítésébe

került, hogy feljussunk az udvarba.

- Igen, igen jól vagyunk - válaszolt Zsófi.

- Kutya bajunk, még Elemér bácsi is túlélte a halálugrást!

- Nagyon fáj, itt, benn - nyögte most az ügyvéd.

Felérve leültettem. A szája sarkában vér csillogott, ami belső vérzésre, súlyos sérülésekre is utalhatott. Nem

tudtam, hogy hirtelen mihez kezdjek. Elemér volt a legsúlyosabb sebesült, de mindenkinek jót tett volna egy kis

víz, és főleg pihenés, nyugalom. - Csodálatos volt újra találkozni a koronával! Beteljesedett az életem! Köszönöm nektek, gyermekeim! - Gábor atya meghatottan ereszkedett most térdre, és vetett keresztet, majd imádkozni kezdett.

- Úgy érzem, még nincs mindennek vége! - nézett körbe Zsófi. Felfelé kémlelt, a belső vár fölöttünk

magasodó épületére.

- Izabella? - kérdeztem.

- Elkényeztetett értelmiségi kisasszony? Igaz? - most én következtem Zsófinál. Ott állt előttem. Tartottam

tőle, hogy egy pofonnal nem úszom meg.

- Zsófi, bocsánat, de kettőnkért tettem! Ki kellett jutnom, nem volt más választásom, az arany csak ürügy

volt!

- Hát, el kell hinnem, hiszen itt vagy! - Azzal a karomba ugrott és átöleltük egymást. Beleszédültem.

- Tanúsítom! - szólt közbe Gábor atya. - Nekem már bevallotta, hogy szeret. Zsófia, megbízhatsz benne! Sőt,

csak benne bízhatsz igazán! Áldásom rátok!

Meghatódtam volna, ha van egy szusszanásnyi időnk, de sajnos még nem zárhattuk le a végső műveletet.

Izabella asszony valahol a közelünkben volt, és nem kis veszélyt jelentett mindnyájunkra.

- Ki látta anyámat utoljára? - kérdezte Zsófi.

- A robbanás után még ott volt, megúszta, láttam - válaszoltam neki.

- Igen. Eltűnt a teremből, meg az alkimista segédjük is -nyögte Elemér bácsi.

- A mester? - kérdeztem rá.

- Az ugyan nem mester volt. Anyám a mester, az adeptus, ő az alkimista - vágta rá Zsófi.

- De hát mit tehetne még, Zsófi? Itt mindennek vége!

- El akarom kapni, és kiszorítom belőle az igazságot! Apámra esküszöm! - fogadkozott a lány.

- Ki kellene menteni a koronát meg a kódexet! - mondtam.

- De előbb meg kell találnunk az anyámat! Segíts!

- Persze, de Elemér bácsinak sürgősen orvosi ellátásra van szüksége, rosszul van. - Rendben, vidd ki innen! Én addig megkeresem anyámat.

- Egyedül, Zsófi? Fegyver is lehet nála.

- Bánom is én! Felelni fog apám megöletéséért, nem hagyom futni!

- Ne váljunk külön, kérlek!

- Igyekezz, Péter!

Azzal végre kibújt a fehér lepelből és felszaladt a lépcsőkön. Nem volt vesztegetni való időm, felsegítettem

Elemért és az atyával együtt a parkoló felé támogattuk. Ahogy haladtunk, jobbra-balra is nézelődtem, de Sarkadi

embereinek nyoma sem volt. A teherautók is eltűntek: ezek szerint az arannyal együtt máris leléptek. Talán

Izabellának is sikerült hozzájuk csatlakozni? Még ki sem értünk a várból a parkolóba, amikor meghallottam

Zsófit; egy magasan fekvő ablakból kiabált le hozzánk.

- Látni idefentről, pár perce indult el a konvoj! Meglépnek az arannyal!

- Majd elkapják őket, Zsófi! Az nem a mi dolgunk! - válaszoltam. - És anyám? Velük menekülhetett ő is. Van odalent kocsi?

- Van, az érsek úré.

- Jövök! - kiáltotta, és máris eltűnt az ablakból. Üldözőbe akarta venni a távolodó csoportot.

Pokol vagy szabadulás:

A két idős ember, akik tulajdonképpen megmentettek minket, most egymást támogatva lépkedtek kifelé a várból.

Gábor atya igen erősnek bizonyult, egymaga is elbírta Elemért. Kértem őket, hogy menjenek minél távolabbra

onnan, rossz előérzetem még nem múlt el. Szaladtam vissza, de ahogy elértem a belső udvar felé vezető

bejáratot, beszélgetést hallottam. Óvatosan kikandikáltam a fal takarásából. Középen Zsófi állt, vele szemben

pedig Izabella, aki egyenesen egy pisztolyt szegezett rá. Oldalt mellette meg a kopasz férfi, az ötvös, kezében

jókora láda, nehezen tartotta, láttam, ahogy egész teste meggörnyedt. Csakis a korona lehetett a ládában,

nyilvánvalóan nem hagyták ott a zsákmányukat.

- Zsófi, nem akadályozhatsz meg!

- Ó, én nem is akartalak. Csupán közlöm veled, hogy az embereitek már elhajtottak, fuccs a menekülési

tervednek!

- Valóban? Félek, hogy nem tudsz mindent!

- Dobd el a pisztolyt! - mondta keményen Zsófi.

- Mert különben mi lesz? Na, elég ebből, ha nem állsz félre az utamból, akkor...

- Lelövi! - kiáltottam rá hátulról.

És máris rárontottam Izabellára, szerencsére Zsófi résen volt, azonnal félreugrott, amikor a lövés eldördült. A

golyó a kövezeten pattogva a falba vágódott. Izabellát megleptem, hirtelen nem tudta, hogy Zsófira lőjön-e még

egyet, vagy inkább ellenem fordítsa a fegyvert. Ennyi habozás elég is volt ahhoz, hogy elérjem; a karjába

kapaszkodtam és elfordítottam, most már nem célozhatott Zsófira. Próbáltam lerántani a földre, de meglepően

erős volt. Saját bőrömet sem akartam persze ki-lyukasztatni vele. Megfordultunk a tengelye körül, és most újra

elsütötte a fegyvert. Az ötvösnek nem volt esélye sem, hogy kikerülje a sorsát. Közvetlen közelről fúródott a

hasába a lövedék. Kétségbeesetten bámult ránk, majd nyomban összerogyott. Végre térdre rántottam Izabellát,

aki újra lőtt. Ezúttal a levegőbe szállt el a golyó.

Addig nem is tűnt fel annyira, hogy az egész udvart erős gázszag tölti be. Most azonban, amikor éles, süvítő

hangot hallottam, már késő volt. A raktár felől, ahol az előbb még az aranyrudakkal megrakott raklapok álltak,

detonáció rázta meg a várat, majd azonnal egy forró tűzfelhő csapott ki, valami felrobbant. Reflexből a kövekre

hasaltam, hátamat így is perzselő fájdalom járta át. Majd iszonyú recsegés közepette valami összedőlt, és a

tomboló tűz hangja, bűze, fénye árasztotta el az érzékeimet. Azonnal felelevenedtek bennem az autóbaleset

zsigerekig ható emlékei a tűzről. A bénító félelem, az izmaimat görcsbe rántó izgalom talán percekig a földre

szögezett. Minden erőfeszítésemre szükségem volt, hogy bebizonyítsam, nincs ott az öcsém, sem az anyám, sem

a lángoló autónk. Felnőtt vagyok már, rajtam múlik, hogy folytatom-e a harcot a testet öltött gonosszal szemben.

Sarkadi valóságos ember, de már nem árthat senkinek. Izabella viszont, amennyire létező és élő, annyira

veszélyes is. Nem hagyhatom magára Zsófit. Igen, a tudat, hogy a szeretett lány veszélyben lehet, és miattam,

vagyis segítségem híján baja eshet, magamhoz térített. A tüzet leküzdöttem, gyerünk már, talpra! - nyögtem

magam elé.

Végre ki bírtam nyitni a szemem, Izabellának persze nyoma sem volt. A hasba lőtt emberük mozdulatlanul

feküdt a közelemben. A tűz most a raktár leszakadt tetejének helyén tombolt. Körülöttem törmelék és füstölgő

fadarabok hevertek mindenütt.

- Zsófi! Zsófi! Merre vagy? - szólongattam, de hiába. Sajnos, a vártorony épülete lehetett az egyetlen menekülési

irányuk. Nem vitás, hogy Izabella a koronával együtt menekült. Körülnéztem újra, pár lépéssel arrébb végre

megláttam a törmelék között heverő pisztolyt. Szerencsére Izabellát a robbanás lefegyverezte, a fegyvert én

vettem magamhoz, és a nadrágom zsebébe süllyesztettem. Rohantam a lépcsőkön felfelé, közben meg-

megálltam, füleltem; a tűz ugyan ropogott odakint, de szükségem volt valami jelre, hogy rátaláljak Zsófira és az

anyjára.

A torony belsejében voltam, a hangom visszhangzott, de válasz nem érkezett. Újra és újra próbálkoztam:

- Zsófi, Zsófi!

Közben eszembe jutott, hogy az irodában talált számlák között voltak olyanok is, amelyek szerint a gázszállító

cég több tartályautónyi PB-gázt fuvarozott ide. Az pedig azt jelentette, hogy a robbanásoknak még koránt sincs

vége. Sőt, lehet, hogy nem is véletlenül robbant fel az egyik tartály. Ha leég a vár, akkor semmi bizonyíték nem

marad ellenük, az aranyrudak átolvasztása, a korona mágikus szertartása, minden csak rágalom marad. Az első

emeleten jutottam túl, amikor oldalról egy erőtlen hang ért el hozzám. Arra fordultam, végre az egyik ajtó mögül

határozottan hallottam, hogy az érsek úr van odabent.

- Segítség, van odakint valaki? - hallatszott újra.

- Kérem, álljon félre az ajtóból, szétlövöm a zárat! - kiáltottam be.

- Rendben van, lőhet - válaszolta.

A pisztoly kicsit visszarúgott, az ajtó pedig kinyílt. Beléptem: egy kisebb vendégszoba lehetett, az érsek

hátrakötött kézzel állt elém. Pillantásából ítélve elég ijesztőnek tűnhettem. Azonnal kiszabadítottam a kezét, és

útbaigazítottam a parkoló felé.

- Mondja, nem hallott erre az imént valakiket felszaladni a lépcsőn?

- De igen, nekik is kiabáltam, de nem hallották!

- Vagy nem értek rá. Siessen! - mondtam.

Újra a folyosón álltam. Valahonnan felülről ajtócsapódás hangja hallatszott. Rohantam, ahogy csak bírtam,

felfelé. Talán a tetőre vezető ajtó zaját hallottam; kinyitottam. Ezalatt újabb robbanások rázták meg az egész

épületet. A tetőket már teljesen ellepték a lángok. A félig nyitott folyosón ott állt Zsófi és Izabella, azonban a

fel-felcsapó lángtenger elég félelmetes látvány volt. Zsófi és Izabella birkózni kezdtek, a keskeny folyosón

félő volt, hogy valamelyikük a tűzbe zuhan.

- Hagyják abba, ki kell jutnunk innen!

Persze a két nő egyáltalán nem hallgatott rám. Nem lehetett kivenni, hogy ki állt ellen kinek. Közéjük

próbáltam furakodni, a címeres ládát ott láttam magam előtt. Gondolom, Izabella a terhével nem volt képes elég

gyorsan egérutat nyerni Zsófi elől. Odalent mindent elborítottak a lángok. Valamelyikük ököllel az oldalamba

bokszolt. Előrántottam a pisztolyt és a levegőbe lőttem.

- Elég legyen már! - magam is meglepődtem a hangom erején.

- Itt akar mártírhalált halni!? - rivalltam rá Izabellára. Az ijedten bámult az arcomba. Egy fáradt, megtört

szempár nézett rám, nem az a határozott, meleg tekintet, amelyikkel még délután találkoztam.

- Hallani akarom, hogy mi köze volt apa halálához Elemérnek! - kiáltott Zsófi az anyjára.

- Tőlem ugyan nem tudod meg!

- Inkább meghalsz? - folytatta Zsófi.

- Elixír nélkül minek éljek! Öreg leszek, elviselhetetlenül vén, beteg és csúnya. Csak egyetlen ember szeretett,

akit megöltetek! - vágta a lánya arcába Izabella.

- Akkor rajta, ugorjon le most! - szóltam rá, majd vártam néhány másodpercig. A hatásszünetnek vége volt.

Visszadugtam a pisztolyt a zsebembe, és a könyökénél fogva határozottan megfordítottam Izabellát.

- Ismeri a várat? Erre tudunk csak továbbmenni? A lépcsőház mögöttünk már ég!

Jól látszottak a kis ablakokon kicsapó lángnyelvek, de reméltem, hogy az érsek úr még időben kijutott a

toronyból.

- Erre csak a tetőterasz van.

- És nincs lejárat a kertbe, vagy egy másik szárnyba?

- Nem is tudom. - Végre elindult előre.

- Siessünk! - mondta Zsófi.

- Nem tudja, a gáztartályok a föld alatt vannak?

- Az egyik igen, azt nyitották ki, de a másik a garázsban van.

- Ha azt eléri a tűz, akkor végünk.

Izabella is élni akart. Csak rohantunk előre. Az ajtó itt is zárva volt, de habozás nélkül szétlőttem a zárat.

Elindultunk lefelé, de a füstön kívül már a lángok forrósága is elviselhetetlenül áramlott fölfelé.

- Itt nem jutunk ki — szögeztem le -, más megoldást kell találnunk. - Marad a tető. Hátha oda nem érnek fel a lángok.

- Oké, gyerünk a tetőre!

Izabella mutatta, hogy merre induljunk, ő mögöttünk jött. A tűz egyre nagyobb területeket hódított meg

magának. Elég magasan voltunk ugyan, de reménytelennek látszott, hogy lejussunk a falakon. Ha pedig a vár

aljában lévő tartály felrobban, akkor az egész több száz éves épület összedőlhet, velünk együtt. A tetőteraszon

jókora pikniksátrak voltak felállítva, asztalok, székek, a fogadáshoz poharak és evőeszközök.

- Itt terveztük a sajtótájékoztatót — mondta Izabella.

- Egy gyilkosság meg a Szent Korona elrablása után? - hökkentem meg.

- Dehogyis. Az eredeti terv csupán a szimpóziumra épült, arra, hogy Sarkadi megegyezik Árpáddal, és együtt

átvonulnak majd ide, a várba, és a korona ügyét mint közép-európai kutatási projektet itt fogják, fogjuk a

sajtónak bemutatni.

- Milyen ügyet? - kérdezett rá Zsófi.

- Tudod jól, hogy Árpád mennyire bolondja volt mindig a királyoknak! Azt képzelte, hogy ha előáll egy

valódi királyi leszármazottal, na meg a korona misztériumával, akkor újra napirendre kerülhet, hogy

Magyarországnak ismét Istentől rendelt törvényes uralkodója legyen.

- De közbejött a robbantás! Szóval nem maga utasította rá? - hitetlenkedtem.

- Miért tettem volna? Mindent tudtunk már Árpádtól, amit meg nem tőle, azt Elemértől.

- Most sem értem, hogy tehette ezt apa! - Zsófi elképedve bámult anyjára, aki megint jó kislánnyá változott.

- Szép hely ez, de most túl kéne élnünk egy tűzvészt - zártam le a témát.

- Ebben a megvilágításban pokolian szép! - nézett Zsófi a belső vár vörösen izzó lángtengere felé. A környező

sötét dombok és erdőfoltok kísértetiesen vibráltak a háttérben.

- Árulja el, Izabella, hogy fogadhatta el, hogy Zsófit, a tulajdon lányát áldozzák fel azért az állítólagos

elixírért?

- Az elixír valódi! - mondta minden kétség nélkül az asz-szony.

-Es miért segítettél neki, hogy abba az átkozott kínzóeszközbe zárjon? - Zsófi arcán a mérhetetlen fáradtság

mellett most valami komor, keserű vonás is megjelent. Talán nem is gyűlölet volt már ez, hanem valami

mélyebbről jövő iszonyat, undor.

- Minek magyarázzam? Ti hitetlenek vagytok, az elixír mindent és mindenkit meggyógyít, megfiatalít. Te

lettél volna az első, akit újraélesztünk vele!

Zsófi megrázta a fejét. Láttam az arcán, hogy minden reményét elveszítette, hogy anyjára mint normális,

beszámítható emberi lényre tekintsen.

- Miért éppen Zsófit? Miért nem engem akartak meglékelni például? -Tudtam ugyan már az atyától a választ,

de kíváncsian vártam, hogy Zsófi előtt kimondja-e Izabella az igazságot.

- Hát semmit sem tudtok az elixírről? A legősibb ember, az androgün, a kétnemű lény, a hermafrodita kellett

hozzá. Aki a teljességet akarja, annak a végső művelethez egy hermafrodita szubsztanciáját, vérét kell áldoznia.

Csak ez az anyag tartalmazza azt a teljességet, ami által a fény átalakulhat anyaggá. Ez maga a teremtés, az új

élet. Hogy új élet szülessen, valakinek meg kell halnia! Amikor a mag kicsírázik, hogy növény legyen, akkor el

is pusztul, többé már nem létezik mint mag.

- Erre magától jött rá? - akadékoskodtam kicsit.

- Képzelje, nem. István volt, Sarkadi, aki felfedezett az intézetben. Végtelenül türelmes volt, neki

köszönhetem, hogy újra embernek érezhetem magam.

- Gondolom, neki is elmondtad a titkodat - jegyezte meg Zsófi.

- Természetesen, előtte sosem volt takargatnivalóm.

- Úgy látszik, ez nem kölcsönös - szögeztem le, de már magam sem tudtam, hogy mit higgyek el Izabella

verziójából.

Zsófit néztem, zavarban volt, a tüzet bámulta alattunk, aztán a sötétség felé fordult, majd amikor az anyja

elhallgatott, hozzálépett.

- De tudtad, amikor megszülettem? Emlékeztél rám? Arra, hogy én az voltam?

- Nem tudom. Igen, talán igen.

- Azért akartál megfojtani?

- Lehetséges...

Izabella az arca elé kapta a kezét, és némán zokogott. Először csak abból tudtam, ahogy az egész teste

rázkódott. A tűz zúgása miatt nem hallatszott, hogy hangosan sír-e. Most eszembe jutott egy őrültnek látszó

ötlet, de nem volt más lehetőségünk. Elkezdtem kioldozni a hatalmas sátorponyvaanyagokat, a fémvázhoz

rögzítő hevedereket, ami a naptól vagy az esőtől óvta volna a meghívottakat.

- Fogalmad sincs, hogy mit küzdöttem én azért, hogy olyan, hogy ugyanolyan lány lehessek, mint a többiek!

Nélküled, anya! - Egyre kiismerhetetlenebbnek láttam Zsófit, inkább a menekülésünkre koncentráltam.

A tervem egyszerű és nagyszerű volt, ám kockázatos is. A sátrakból kellett ideiglenes repülő szerkezetet

eszkábálni, még ha csak annyi időre is, amennyi a leszállásunkhoz kellett. A hőlégballon és a siklóernyő előnyös

tulajdonságait véltem ötvözni. Egyszerűen működnie kellett a tervemnek! A sátorlapok hevederei eléggé

hosszúnak tűntek ahhoz, hogy a kezünkben tartva azokat, az alá befogott meleg levegővel levitorlázhassunk a

vár körüli zöld rétre. A fal magasabb volt annál, hogy csak úgy átléphessünk rajta. Meg kellett építeni gyorsan a

kifutópályát. Sokszor repültem már paplanernyővel, hittem benne, hogy ez az ötletem működni fog.

- Segítsenek! Ezt a dobogót fel kell állítanunk az asztalokra, innen fogunk elrugaszkodni!

- Én ugyan nem! - jelentette ki Izabella.

- Majd meglátja, repülni fogunk!

De Zsófi még mindig a múlton rágódott.

Összetoltam négy asztalt, és a két nő segítségével felemeltük azok tetejére a deszkadobogót. Közelebb toltam a

külső várfalhoz; egyetlen lépés hiányzott csak, ami magának a falnak az átugrásához kellett, és odakint, a

szabadban találhattuk magunkat.

A három színes lapot egymás mellett már előkészítettem a felszálláshoz. Csupán azt a kérdést kellett eldönteni,

hogy milyen sorrendben induljunk.

Izabella újra Zsófira nézett, de csak nehezen tudott megszólalni.

- Sarkadi rávett, hogy zsaroljam meg Árpádot, és ő minden eredményét elküldte nekem.

- És mivel tudtad megzsarolni apát?

- Hát veled! Ha megtudod, hogy épen, egészségesen éldegélek Svájcban, mert ő nem engedi, hogy

találkozzunk...

- Ne folytasd!

- Árpád gyenge volt és hiú!

- Miért öletted meg?

- Sarkadi volt, ő tervelt ki mindent. Én nem tudtam, hogy meg akarja ölni.

- De a szertartásról tudtál!

- Igen, de én csak a korona miatt jöttem ide.

- Bocsánat, hölgyeim, de körmünkre ég itt a dolog. El kéne tűnni innen!

Zsófi úgy nézett rám, mint aki lidércet lát. Mellém lépett és szembefordult Izabellával.

- Ez az ítélet pillanata!

- Miről beszélsz, Zsófi? - Nem tetszett ez a hang.

- Bevallotta, bűnös. Teljesítsük be a sárkány sorsát!

- Tessék? - kicsit váratlanul ért megint a szimbolikus kép.

- Az ördögöt megölte a vasszűz, leányát, a sárkányt vessük a tűzbe. A legrövidebb út a pokolba!

- Most a menekülésünket tervezgettem, és ha nem haragszol, szeretnék ép bőrrel lejutni innét, sőt, téged is

épségben akarlak tudni. Izabellára meg szükségünk van, ketten nem vihetjük el ezt az egész balhét! A

rendőröknek sem tetszene, hogy a tettesek mind odavesztek a tűzben!

Izabella nem szólt, hiába nézegetett körbe-körbe, innen nem találhatott más egérutat. Vagy ugrik, vagy a tűzre

bízza a sorsát.

- Na, ugorjunk neki! - hadartam.

- Nem lemászni akarsz rajta? - Zsófi megdöbbent. Most a külső várfalhoz szaladt és kinézett, azt hiszem,

gyorsan belátta, hogy reggelig csomózhatnánk a csíkokat egymáshoz, hogy leérjünk vele a talajszintig.

- Nincs annyi időnk, bármikor felrobbanhat alattunk a tartály, és akkor maga alá temet minket ez a kőrengeteg

- feleltem.

- Akkor mi is a terved?

- Repülni fogunk. Egyszerű fizika, a sátorlapot ernyőként használjuk, az alá befogott meleg levegő felemel,

majd remélhetőleg az áramlás segítségével odalent, a mezőn landolunk.

- Ez őrültség! - vágta rá Zsófi.

- Lemászni nem tudunk, a lépcsőház lángol és füstöl, az udvar maga a pokol!

- Nincs más esélyünk! - erősített meg végre Izabella, és máris felemelte az egyik sátorlapot.

- Engedjük előre? - kérdezett engem, én pedig bólintottam.

- És te követed, Zsófi, nem maradhatsz utoljára, majd beérlek. Tudod, repültem már!

- Hogyan irányítjuk?

- Mint a szánkót! Amelyik karoddal húzod, arra fog kanyarodni, de szerintem nem lesz szükség erre.

Siettem, oldódó hurkot kötöttem a hevederekre, majd a rögzítő csíkkal a sátorlapot Izabella csuklójára

kötöztem. Azután Zsófi kezére erősítettem a másikat. Gyorsan elmondtam nekik, hogyan induljanak.

A tűz egyre intenzívebben tombolt mögöttünk, nagyon reméltem, hogy már csak pillanatokig tart

bezártságunk, és hamarosan kirepülünk ebből a pokoli tűzfészekből.

- Izabella, amikor kiáltok, hogy ugorjon, akár be is csukhatja a szemét, csak rugaszkodjon el minél jobban a

faltól!

- Jó, kezdjük már!

- Amikor nekifut, én felemelem hátul a ponyvát, ugrik és máris repülni fog!

Beállítottam a karjait a megfelelő szögbe, és elindult. Felkaptam mögötte az ernyőnek kinevezett anyagot,

nehezebb volt a kelleténél, de azért működnie kellett.

- Ez az, most kezdjen szaladni! - kiabáltam, majd ahogy belekapott a levegő az anyagba, megtorpant.

- Ne álljon meg! Gyerünk tovább! Fusson, és ugorjon!

Nehezen tudott továbblépkedni, már a fal széléhez ért, de ismét megtorpant. Ahelyett, hogy elrugaszkodott

volna, ott állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Gyorsan utánakaptam, és a hevederek segítségével

lehúztam az ernyőt. Szerencsére az nem rántotta le, mert úgy egyenesen a kőfalnak csapódott volna Izabella.

- Kezdjük elölről, most sikerülni fog!

- Képtelen vagyok leugrani! - nyögött Zsófi anyja.

- Majd én segítek - ajánlotta Zsófi, és odaállt a várfal és a dobogó találkozásához.

- Háromra nekiindul, szemet becsuk, ugrás! Ennyi az egész! Gyerünk!

Izabella hátranézett, nem is én érdekeltem, hanem a füst- és lángtenger, ami percről percre közeledett a tetőhöz

is, ahol egyelőre biztonságban voltunk. Végre elszánta magát. Újra nekifutott, én megemeltem az anyagot, és

amikor odaért, elkiáltottam magam, Zsófi pedig egyszerűen lelökte az anyját, vagy mondjuk úgy, hogy

átsegítette a peremen. Nem tudhattuk, hogy az élet és halál peremén is, vagy csupán a középkori kőfalon.

A csíkos sátoranyag szépen kifeszült, imbolyogva ugyan, de egyenletesen szállva haladt. A landolást nem

várhattuk meg fentről, azonnal menekülnünk kellett nekünk is.

- Te következel!

- Lelöksz? - kérdezte ő, de közben átölelt, és megcsókoltuk egymást.

- Neked nincs rá szükséged!

- És ne maradj itt soká, hiányoznál! - mosolygott rám, de a félelem és a fájdalom kicsit abszurddá varázsolta

ezt a kedves arcot.

- Amikor leérsz, csak húzd fel a lábad, és dobd el magad oldalra, guruld ki az esést, akkor nem történhet

semmi bajod!

- Nyugi, esni talán még egyedül is tudok.

- Sok szerencsét! - kiáltottam utána.

Zsófi eltökélten szaladt a fal felé. Az ernyő szépen megfeszült, kicsit fel is emelte már a padlóról.

Odaugrottam, és Zsófit a derekánál fogva toltam ki a mély szakadék fölé. Izabella már távolabb járt, egészen

szépen lebegett, félő volt, hogy esetleg a közeli erdő fáin fog landolni.

Zsófi ugyanakkor rövidebb íven ereszkedett, talán túl gyorsan is, de bíztam benne, hogy tudja tartani magát

annyira, hogy ne menjen át zuhanásba a leszállása. Ideje volt magamról gondoskodni. Gyors mozdulatokkal

készültem fel. Hirtelen eszembe jutott a láda, a koronázási ékszerekkel. Újabb hevedert fogtam és a nyakamba

kötöttem. Hát, nem könnyítette meg éppenséggel a dolgomat. De ezt a pár percet ki kellett bírnom!

Gondosan állítottam be az ernyőmet, de tény, hogy senki sem állt mellettem, hogy segítsen rajtam. Egy lapra

tettem fel mindent, és bár sokszor indultam már ernyővel neki több száz méteres magasságoknak, ilyen

őrültséget még valóban nem próbáltam soha.

Teljes erőmből kezdtem el futni, és a láda az oldalamnak verődött. Még két lépés, és elrugaszkodtam. Hátul

éreztem a sátorlap húzó, feszítő erejét, majd alattam megnyílt a mélység. Lábamat felhúzva tartottam, repültem.

Hirtelen meredeken kanyarodni kezdtem, a levegő áramlása egyenesen vissza, a várfal felé húzott. Ellenkező

irányban próbáltam elbillenteni a testsúlyomat, és így minden erőmet beleadva megállítottam a fordulót. Éppen

ellenkező irányba tartottam, ahhoz képest, amerre Izabella landolhatott.

Alig nyugodtam meg, amikor az elhagyott épületben valami irtóztató robajjal felrobbant.

A lökéshullám hozzám is eljutott, és mire a mennydörgő hanggal ledőlő falak zaja elült, már egy üres fekete

térség fölött leb égtem. A por és füst áthatolhatatlan felhőként terjeszkedett minden irányban. Szerencsére nem

szippantott magába, hanem inkább tolt maga előtt. Közben ellenkormányoztam újra, és visszalebegtem az erdő

széle és a mező határa felé, arra, ahol Izabellának és Zsófinak is landolnia kellett. Meg is láttam Zsófi ernyőjét,

de őt egyelőre nem fedeztem fel sem mellette, sem alatta. Távolabb, ahol már egy kisebb bozótos kezdődött,

megláttam a másik ponyvalapot, Izabelláét. Gyorsan veszítettem a magasságomból, egyértelmű volt, hogy nem

tudom addig a levegőben tartani magam. Inkább egy sima területet kerestem, ahol nem akadok fenn bokron vagy

faágon.

A földet érést a láda miatt nem nagyon tudtam tompítani, de megúsztam boka- vagy térdficam nélkül.

Leoldoztam magam, és becses nemzeti kincsünkkel a hónom alatt futva indultam a hölgyek keresésére. A

tűzoltókra vagy esetleg rendőrökre egyelőre nem számíthattunk, a kiérkezett egységek figyelmét teljesen

lekötötte a tűz és a robbanás utáni káosz.

A sötét háttérből rövidesen kibontakozott a két nő alakja. Egymás mellett lépkedtek, elsőre nehéz lett volna

megállapítani, hogy melyikük vezeti a másikat. Az biztos volt, hogy nem értenek egyet abban, hogy mit is

akarnak, vagy kinek merre húz a szíve, a lába.

- Azt hiszem, hogy nem hagyhattam csak úgy elsétálni!

- Zsófi, nem neked kell igazságot szolgáltatnod! - próbálkoztam.

- Nem is akartam, de van még néhány megválaszolatlan kérdésem. Segíts, vezessük a parkolóhoz!

- Szívesen! - mondtam, és a másik oldaláról Izabella mellé léptem, szabad kezemmel a könyökét fogtam meg.

- Péter, köszönöm, sosem repültem még... így! - mondta nem túl meggyőzően az asszony.

- Nincs mit megköszönnie! Rács mögé kerül, arról gondoskodom.

- Lehet. Méltósággal szeretnék az emberek elé állni! - fejezte be.

Zsófi röviden felnevetett, de nem szólt egy szót sem. Inkább a zsebébe nyúlt, majd egy hevederdarabbal

átfogta és hátul összekötötte az anyja kezét. Izabella nem ellenkezett. Mintha máshol járt volna, mintha nem is

érzékelné, hogy mi történik vele. Az asszony újra elindult a villogó fényektől megvilágított út irányába, mi pedig

szorosan egymás mellett haladva követtük őt. Nekem kicsit megerőltető volt a puha, süppedős talajon a nehéz

ládával megterhelve lépést tartani velük.

A parkolóban már a tűzoltók dolgoztak, újabb és újabb teherautók érkeztek, a felfordulás egyre nagyobb lett.

Bármennyire kimerült voltam is, csak Izabellát figyeltem: nem tudtam felmérni, hogy mennyire adta fel legbelül,

és hogy milyen tartalékai vannak egy esetleges szökésre a felelősségre vonás elől. Láttam, hogy az ügyvéd úr

kocsijánál vár az atya és Elemér. A mentők még nem értek a helyszínre, egyetlen rendőrautót láttam, de az

egyenruhások a közeli út forgalmának biztosításával voltak elfoglalva. Izabella letartóztatására várnunk kellett.

Megálltunk a parkoló szélén. Zsófi Gábor atyához szaladt és átölelte. A lángokban álló épület a háttérben

rettenetes zajjal felrobbant. A parkoló több hatalmas jegenyefájára is átterjedt már a tűz. Látható volt, hogy

rövidesen a parkoló is veszélyessé válik.

- Csakhogy itt vannak! - kiáltott fel boldogan Elemér.

- Imádkoztam értetek, gyermekem! - sóhajtott az atya.

- Hogy a pokolban jutottatok ki, Zsófi? - faggatta az ügyvéd.

- Van egy remek polihisztor segítőm! - mosolyodott el végre Zsófi, és rám mutatott.

- Rutinfeladat, a szelek szárnyán kirepültünk! Nem csak a sárkányok tudnak repülni! - sütöttem el én is egy

poént, bár a hallgatóság még nem volt ráhangolódva a tréfálkozásra.

Az ügyvéd és Izabella elég ellenségesen figyelték egymás rezdüléseit. Zsófi most Elemérhez lépett, majd az

arcába nézett hosszasan. Izabellára pillantott, mintha arra várna, hogy ki kezdi a párbajt. Izabella néhány

mozdulattal lerázta magáról az ideiglenes béklyónkat, a nyüzsgés, az egyenruhás emberek közelsége, úgy láttam,

kifejezetten megnyugtatóan hatott rá.

- Ugye, azok a papírok a kocsidban, Elemér bácsi, azokkal kellett volna kezdenem? - törte meg a feszült

hallgatást Zsófi.

- Megzsaroltak! - süvített elő gyűlölettel ez az egyetlen szó Elemér torkából.

- De ha mindenről tudtál, hogy voltál képes végignézni?

- Zsófi, mit tehettem volna? Árpádot választotta, hiába éreztem, hogy Izabella az enyém, ha egyszer ő, ez a

sárkány másképp döntött. Az egész életem egy óriási hazugság volt! Magamnak kellett a legtöbbet hazudnom,

harminc éve megy ez így! De ma vége! Nincs tovább!

- Miről beszélsz? - kérdezte Zsófi értetlenül és gyanakodva. Izabella arcán nem látszottak érzelmek,

hallgatott, mint a kígyó, amelyik nézi az áldozat vergődését, tudja, hogy a marása hamarosan megbénítja, elfutni

már nem tud, csak vinnyog és kapálódzik a szerencsétlen. Aztán elnyeli a hüllő, szőröstülbőröstül.

- Most lapítasz, mi? Árpád sosem szeretett, csak ki akart használni. Megszülted neki a gyereket, a

gyerekünket, és elját-szottad az őrültet, csak azért, hogy mentsd a bőrödet! Gyerünk, valld csak be, hogy

megegyeztetek! Vagy, ami még jobb, nem is ti, csak a szüléitek, két nagy dinasztia, a Szilágyiak és a Csejteiek -

mondta Elemér.

- Betegesen fantáziálsz, Elemér! - suttogta Izabella.

- A királyi nász! A két nemesi dinasztia leszármazottai, akik valaha esküdt ellenségek voltak, mégis

egyesülhetnek! Ez volt Árpád nagy víziója! Egy nemzet végre ismét felnézhet egy családra!

- Te beteg vagy, Elemér! - vágott közbe Izabella.

- Én? Neked igen, neked jól állt a betegség! Te mindenkit félrevezettél, de engem nem tudtál megtéveszteni,

én ismertelek! Ahogy most is átlátok rajtad! Sarkadit csak felhasználtad, hogy a piszkos munkát elvégeztesd

vele, de most végre szembesülnöd kell a valósággal!

- Nem értem, miről beszélsz! - Izabella nyugodt volt, de veszélyesnek is látszott egyben. Lassan leesett, hogy

mire céloz az ügyvéd.

- Szóval mindez a te műved, apa meggyilkolása, a korona elrablása, aztán a mézesmadzag, a szimpózium,

ahol, mint egy ostoba birka, önként megjelentem, ráadásul az eredeti recepttel, a kódexszel együtt. Mondtál

életedben akár egyetlen mondatot is, ami igaz volt? - Zsófi szinte remegett a visszafojtott indulattól.

- Nem fogod megérteni, látom. Néha vannak magasztosabb célok, mint a saját életünk! Ne rettenj vissza az

áldozattól!

- Te vagy a beteg, anya! Izabella, a királynő! Nem áldozatot kértél tőlem, hanem meg akartál ölni, csak mert

másnak születtem!? Méltatlannak a királynői címre? - Zsófi mögé léptem, és megfogtam a vállát; féltem, hogy

Izabella torkának ugrik.

- Szóval fantáziálok? - üvöltötte Elemér, és most egy nagyobb kővel bezúzta a kocsija ablakát, benyúlt a

rémesen vijjogó járműbe, és kinyitotta a csomagtartó fedelét.

Elemér sántítva hátrament a csomagtartóhoz, fogta a sérült oldalát, és a lábát is húzta. Arca a mozgás okozta

fájdalomtól egyre inkább eltorzult. Az autó csomagtartójából kiemelt egy dossziét, és mint döntő bizonyítékot

egy nyilvános tárgyaláson, teátrálisan meglobogtatta. Gábor atya szerintem jobban követte az eseményeket, mint

bármelyikünk, pontosan érzékelte, hogy melyikünk hol van, és talán azt is jobban tudta, hogy kiben milyen

érzések, indulatok fortyognak. Zsófi megindult Elemér felé, Izabella most körbenézett, az országúton újabb

szirénázó járművek tűntek fel. Egyszerre aggódtam Zsófi biztonságáért és azért, nehogy Izabella valamilyen mó-

don eltűnhessen a forgatagban.

- Fantáziálok? Én? - kiabálta egyenesen Izabellának az ügyvéd, és átadta Zsófinak az iratokat.

- Győződjetek meg róla! Itt van, tessék! Itt van minden, amit eltussoltak, a kórházi zárójelentések, a bűnügyi

jegyzőkönyvek, az apasági teszt eredménye, és persze Árpád levelei! - folytatta elcsukló hangon.

Senki nem mert megszólalni, Zsófi olvasott és lapozott, és amikor felénk fordult, könnyes szeméből valamilyen

mélységes fájdalom sugárzott.

- Akkor hadd mutassak meg én is valamit! - kiáltotta Izabella. A korona ládája felé intett, és rám nézett. Nem

értettem, hogy mit akar.

- A koronát nem veheti ki! - válaszoltam nyomban.

- Nem, nem a korona kell. Csak nyissa ki, a ládában elhoztam Árpád naplóját is! - állította magabiztosan

Izabella.

- A naplót? - kérdeztem, de logikus volt, amit mondott. A szerinte kincset érő középkori recept avatott

fordítása és magyarázata, benne a Szent Korona misztikus, mágikus működésére vonatkozó útmutatóval, elég

fontos ahhoz, hogy Izabella gondoskodjon a megmentéséről.

Lehajoltam, és két kézzel felpattintottam a láda fémpántjait. A koronaékszerek tetején valóban ott feküdt az

általam is ismert napló. Hát lássuk, milyen választ tartalmazhat számunkra a professzor naplója! De

felegyenesedni már nem volt erőm, Izabella teljes erejét beleadva a rúgásba, a térdével oldalba taszított.

Felborultam és elvágódtam a parkoló kavicsain. Izabella kiszabadította a kezeit a hevederből és villámgyorsan

felkapta a naplót, majd jobb kezével egy alatta lévő tárgyat. A fény hidegen és ismerősen villant meg a pisztoly

csövén. Pusztai revolvere volt az, amit akkor veszítettem el, amikor a lépcső alján Sarkadira vetettem magam és

elájultam. Ebben a pillanatban valóban végigpergett előttem az életem rövid filmje, de különösen az elmúlt

napok.

Egy rég nem látott ismerős, barázdált arccal kezdődött. Nagyapám. Szikár, bajuszos és széntől fekete arcából

elővillannak fehér fogai. Mosolyog, és felém nyújtja a bányászsisakot; majd a barlangban imbolygó lámpák

fénye csillog a neonszínű műanyagon, amikor Zsófia arca először tűnik fel egyetlen pillanatra közvetlenül

előttem. Azután ugyanez az arc élettelenül, porosan és színtelenül, már a halál kapujában, száján a rácseppenő

vérem. Fény tölt be egy ajtót, amelyben egy női alak áll. Megint Zsófi az, amikor Brennbergbányán találkozunk.

Ismét sötétség, és az első csók az alagútban, majd megint erős fény, és az örvénylő folyó vizén vakító

napsugarak. Aztán Pusztai izzadt arca, amikor lesújtok rá a hátizsákommal. Izabella asszony, amikor a koronát

viseli. Sarkadi, amikor a fejének szegezem a fegyver csövét, majd az aranyló fényben úszó szakrális terem, és

Zsófi ártatlan fehérségbe burkolt alakja. Azután a robbanás, a szeánsz és a gáztartály pusztító erejű tűzcsóvája, a

vöröses fényben izzó várfalak, a füst- és lángtenger.

Összepréselődött szemhéjaim mögött már egy újabb, mindent elsöprő erejű villanást, villámcsapást vártam, és

tompa, de bénító erejű ütést, a perzselő torkolattüzet, és a lövés utáni halálos nyugalmat, mielőtt örökre

elveszítem az öntudatomat. Semmit nem éreztem, egyetlen másodpercig haboztam még, majd kinyitottam a

szemem, és Izabellát láttam, ahogy fölöttem magasodott, a pisztolyt Zsófiára szegezte, meg a mögötte álló

Elemérre. Oldalt Gábor atya állt, pontosan Izabellára nézett, bár mindnyájan tudtuk, hogy nem láthatja.

- Mikor gyóntál utoljára, leányom? Bármi legyen is a vétked, egyedül az Úr az, aki megbocsáthat teneked!

- Nem gyónok, nem vagyok rászorulva senki bocsánatára! - fröcsögte Izabella.

- Egy újabb aljas trükk! - suttogta Zsófi.

- Vége a műsornak, Izabella! Tegye le azt a pisztolyt! -mondtam, de magam sem hittem, hogy szavakkal

bármit elérhetek nála.

- Amikor találkoztunk, Zsófi, úgy éreztem, hogy adnom kell neked egy lehetőséget. Bár a tervem tökéletes

volt, az utolsó pillanatig nem döntöttem el, hogy valóban feláldozzalak-e.

- Melyik volt az az utolsó pillanat? - kérdezte megdöbbenve, de némi iróniával Zsófi.

- Teljesen vak vagy?

- Beszélj! - suttogta Zsófi.

- Amikor ez a nyomorult elárult! - és felém rúgott pár apró kavicsot a lábával, majd megvetően folytatta.

- Ott álltunk a szakrális terem bejáratánál, ez a féreg a saját bőrét mentette, sőt még aranyat is kizsarolt volna

belőlünk. Te? Te pedig azt voltál képes mondani nekem, hogy elfogadod a döntését, és szereted. Szereted, ahogy

egyik ember a másikat szeretheti. - Gyűlöltem és szerettem, igen, abban a pillanatban csak ezt

éreztem.

- Csak addig adtam esélyt neked! Nem akarom, hogy az egyetlen lányom elkövesse ugyanazt a hibát, amit én!

Nem akarom, hogy egy hazug férfi miatt te is az egész életedet elrontsd. Inkább magam... - Azzal láttam, ahogy

a hüvelykujjával gyorsan felhúzza a revolver kakasát, és meghúzza a ravaszt.

- Neeeeeeeeü - üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, és felugrottam, de a végzetes lövés már eldördült.

Csípőmagasságban kaptam el Izabellát, és magammal rántottam a földre, újból már nem tudta meghúzni a

ravaszt. Nem volt más választásom, ököllel az arcába csaptam, majd felguggolva kirúgtam az ujjai közül a

gyilkos fegyvert. Csak ekkor tudtam oldalt pillantani, Zsófi ugyanott állt, ahol az imént. Nem értettem, talán célt

tévesztett a golyó? Pár lépésre voltak egymástól, gyilkos és áldozat, lehet, hogy Izabella nem találta el?

Ekkor vettem csak észre, hogy közöttünk egy sötét tömeg fekszik a földön. Mellette a sofőrsapka hevert;

Gábor atya volt az. Zsófi csak most volt képes megmozdulni. Elemér lerogyott a kocsija mellett, arcát az ég felé

fordította, és döbbenten meredt a semmibe.

Zsófi az atyához térdelt, fejét óvatosan az ölébe emelte. Meggyőződtem róla, hogy Izabella eszméletlenül

fekszik, és én is Zsófi mellé térdeltem. Az atya mellkasán alig néhány milliméteres lyuk mutatta a golyó

behatolásának helyét. A seb szélein halványan átütött a vér.

Az atya a kiáltásommal egy időben anya és lánya közé vetette magát, a lövedéket félúton az ő teste állította

meg. Ez történt.

Kétségbeesetten néztünk egymásra, majd az atyára. Végre felnyitotta a szemét, és mosolygott. Ujjai

megmozdultak, egyik kezét Zsófi, a másikat én fogtam meg. Meg nem tudtam volna szólalni. De Gábor atya

igen.

- Köszönöm nektek, hogy segítettetek beteljesíteni a művem - kezdte. Az egyébként oly erős és megnyerő

hangja most mintha a messzeségből szűrődött volna hozzánk.

- A Szent Koronát újra látni olyan vágyam volt, amiről azt gondoltam, hogy csak odaát, az Úr színe előtt lesz

rá lehetőségem.

Most figyeltem csak meg: az atya tekintete egészen élő volt, egészen kifejező. Talán a fizikai közelség tette,

nem is tudom. Akkor felemelte a kezét, Zsófi arcához ért, és finoman végigsimított rajta.

- Boldogan megyek tovább, mert láthattalak téged is, Zsófi!

- Lát engem? - suttogta Zsófi.

- Igen, a fény a misén jelezte, majd a kocsiban, amíg vártam Péter jelére, már nagyon fájtak a szemeim. Aztán

az ütközés a falnak szinte átszakított bennem valamit, valami nagyon-nagyon régi gátat.

Erősen megszorítottam az atya kezét, azt kívántam, hogy legalább még egyszer láthassa meg a reggelt, a

hajnali napfényt, amit annyira szeretett volna.

- A szakrális teremben aztán megértettem, hogy látnom kell a Szent Koronát még egyszer és utoljára. Láttam,

és csodálatos volt!

- Itt vannak a mentősök, mindjárt segítenek! - biztatta Zsófi.

- Es higgyétek el, hogy Izabelláért fogom elmondani az utolsó imámat. Bűnös ő, de nincs az a bűn, amit mi,

földi halandók elítélhetnénk. Amit tett, nem helyes, de egyedül rajta múlik, hogy bűnbocsánatot nyerjen.

- Atyám, kérem, ne beszéljen - a lány szeméből már ömlöttek a könnyek. Éreztem, ahogy az atya ujjaiban

egyre gyengébben lüktet a vér.

- Nem, nem. Inkább hívjátok ide az érsek urat. Az utolsó kenetre van csupán szükségem. Én befejeztem.

Végre én is meg tudtam szólalni.

- Feláldozta az életét, atyám, az én hibám, hogy belerángattam ebbe a...

- Hagyd el, fiam! Ez volt a dolgom. És hadd mondjak nektek valamit. Az egyetlen, amit tehettek értem, ha

emlékeztek erre a napra, és életetekben, cselekedeteitekben igazak maradtok.

Egyre halkult a hangja, elcsuklott, keze szorítása is érzékelhetően gyengült. Aggódva néztünk egymásra

Zsófival, oldalt, a parkoló bejárata felől már láttam az érkező mentőautót. Azt hittem, hogy nem lesz több ereje

már, hogy megszólaljon. De tévedtem, nagy sóhajtással újra levegőt vett. A mosoly megint betöltötte az arcát,

talán már nem érzett fájdalmat.

- Van egy alkimista ige, amit ne feledjetek: „Ha nem teszed magad egyenlővé Istennel, nem érzékelheted

Istent, mert csak a hasonló ismeri fel a hasonlót!"

- Ámen - mondta az érsek úr, aki ebben a pillanatban lépett mellénk.

A mentősök is megérkeztek, gyorsan megvizsgálták az atyát, majd türelmesen félreálltak. Arcukról könnyen

megállapíthattuk, amit magunk is tudtunk: az atyának csupán percei lehettek hátra. Az érsek úr letérdelt és

halkan, szinte magában mormolva megkezdte Gábor atya számára az utolsó szertartást.

Zsófival egymást átölelve próbáltunk állva maradni. A mentősök Elemér bácsit fektették hordágyra, majd a

mentőkocsi felé tolták. Zsófi nem volt teljesen magánál, éreztem ugyan, ahogy kapaszkodik belém, de

tekintetéből semmi jót nem olvastam ki.

- Hogy van? - kérdeztem a mentőorvost, aki az előbb vizsgálta meg Elemér bácsit.

- Alacsony a vérnyomása, a bordái eltörtek, de félő, hogy a lépe, vagy akár a mája is sérült. Azonnal a

kórházba kell vinnünk.

- Életveszélyes?

- Nem tudom megmondani. Bocsánat, de máris indulnunk kell! A kollégák úton vannak, magukat ők fogják

ellátni.

- Ő a lánya, beszélhet vele? - próbáltam Zsófi érdekében eljárni. A mentőorvos várakozón Zsófira nézett, de ő

nem reagált.

- Sajnálom! - mondta, majd beugrott hátra, a sérült mellé, és a mentő elhajtott.

A tűzoltók nagy munkában voltak, próbálták menteni a külső vár még ép falait. Még mindig érkeztek a

helyszínre újabb járművekkel. A szemem sarkából figyeltem Izabella testét, készen arra az esetre, ha magához

térne. Elemér bácsi autójának riasztója végre elhallgatott, kinyitottam a hátsó ajtaját, és beültettem Zsófit; szó

nélkül engedelmeskedett. Az érsek úr és Gábor atya együtt imádkoztak. Végre rendőrautók is érkeztek a

parkolóba, osztrák egyenruhások, majd civil ruhás nyomozók szálltak ki.

Biztosították a helyszínt, és közölték, hogy meg kell várniuk a magyar hatóság képviselőit. A vár felől már

percek óta nem hallatszott robbanás. A tűz ereje azonban döbbenetes volt. A korábban az épületet meghatározó

tetőszerkezet nyomtalanul eltűnt, a torony tetejénél, ahonnan megmenekültünk, még mindig méteres lángnyelvek

látszottak. Végre befutott a következő mentőkocsi is. Megmutattam az orvosnak Izabellát és Zsófit. Gábor atya

addigra már élettelenül feküdt. Az érsek úr jól beszélt németül, kérésére letakarták a holttestet.

Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, csorogtak lefelé, végig a nyakamon, be a pólóm alá. Beültem Zsófi

mellé a hátsó ülésre. Nem akartam megszólalni. Zsófin nem látszott, hogy lélegzett volna, akárcsak

megismerkedésünkkor. A földtől, portól belepett arca akkor is pont ilyen nyugodt, ilyen halálosan békés volt.

Végre felém fordult, a szemében keményen csillogott valamilyen belső fény. Gyémántnál is keményebb -jutott

eszembe hirtelen ez a kifejezés, amely talán az egyik legcsodálatosabb képződményre vonatkozik a világon.

Színei végtelenek, keménysége utánozhatatlan, pedig csak szénből van, mint annyi más teremtménye ennek az

univerzumnak. És tökéletes.

Megcsókoltam, először hidegnek éreztem, mintha egy ásványt érintenék az ajkaimmal, de szerencsére ez az

anyag egy nagyon is élő és érző lényé volt. Csókoltam, és magamhoz húztam, szorosan átöleltem.

- Élek? - kérdezte.

- Most már igen - suttogtam.

- Valahogy folyton azt várom, hogy felülök az ágyamban. Nyújtózom egy óriásit, és ásítozva kicsoszogok a

fürdőszobámba.

- A rémálomnak talán már vége van.

- Ez biztos?

- Szavamat adom! - mondtam most már magabiztosan.

- Az elég nekem. Ugye, soha többé nem fogsz elárulni?

- Soha.

- A sárkányra is megesküszöl?

- Inkább ne! - nyögtem fel.

Egy ideig hallgattunk, gyámoltalannak és kiszolgáltatottnak éreztem. Jó volt mellette ülni, és szinte együtt

lélegezni vele.

- Tudod, hogy most már legyőztük mind a négy elemet? -kérdeztem tőle romantikusnak szánt hangon.

- Ó, már azt hittem, valami komoly dolgot mondasz! -mondta nagyon lassan formálva a szavakat.

- Van ennél komolyabb? Kimásztunk a föld alól, megúsztuk a folyami hajótörést, és most a pokol tüzéből

menekültünk meg épp a levegőn keresztül. Hát kell ennél több, egyetlen nap alatt?

- Kell!

- Mire gondolsz?

-Arra, hogy mindezt a tulajdon anyámnak köszönhetjük! Vele mi lesz?

- Látom, messze vagy még a megbocsátástól.

- Nagyon messze.

A napok óta bennem bujkáló alattomos félelemtől csak most kezdtem megszabadulni. Valahogy hihetetlennek

éreztem, hogy végre szerethetek valakit, és az életveszélyen ugyan túl voltunk, csak most hittem el, hogy az én

életemben is helye van, helye lehet egy új érzésnek, a szeretetnek, a szerelemnek. Zsófinak köszönhettem ezt, és

nem is akartam magamban tartani.

- Zsófi, tulajdonképpen te mentettél meg engem.

- Tudom! - mosolyodott el egy kicsit.

- Szeretlek!

- Ajánlom is!

- Talán megértettem a sárkányomat. Van ilyen? -Van.

- És te?

- Nekem több sárkányom is van.

- Nem ezt akartam kérdezni.

Szerintem pontosan tudta, hogy mit akarok kérdezni. Válasz helyett csak megcsókolt. Nagyon kimerültnek

látszott, szemei újra és újra lecsukódtak. Ahogy kezdett felengedni a feszültség a tagjaimban, egyre több ponton

éreztem fájdalmat, de a legkellemetlenebb szúrást egyetlen helyről észleltem. Elhúzódtam Zsófitól és

odanyúltam az oldalamhoz, valami kemény, éles dolgot érintettem meg. Fémes tapintású tárgy volt a ruhámhoz

tapadva. Feljebb emeltem, sárgán megcsillant a kocsiba bevilágító fényben. Aranylóan sárgán. Ujjaimmal ki-

tapogattam a széleit, majd egyetlen rántással letéptem. Egy furcsa alakú, megszilárdult aranydarab volt az, amely

a szakrális teremben történt robbanáskor fröccsenhetett a pólómra. Ahogy forgattam, máris ismerősnek éreztem a

tárgyat, a bőrömön pedig, akár egy megbélyegzett állat bőrén, ugyanez az alakzat vöröslött. Zsófi engem nézett,

majd az aranyszínű ákombákomot.

- Olyan, mint egy sárkány - mondta csendesen.

- Aranysárkány? -Az.

- És mit jelent nekünk az aranysárkány? - kérdeztem kissé aggodalmasan; nagyon reméltem, hogy nem valami

baljóslatú jelet ismét.

- Szerencsét, bőséget, nyugalmat.

- Ezt már szeretem.

- Nézd, milyen az alakja, akár egy kis kínai sárkány. Bólintottam és teljesen elégedett voltam, hogy ezúttal nem

kell menekülnünk semmilyen jelkép vagy szimbolikus utalás miatt.

- Csak sajnálom, hogy nem tarthatom meg - fejeztem be a gondolatomat.

- Hogyhogy? Csak nem akarod a rendőrök orrára kötni, hogy a testeden csempésztél ki bizonyítékot?

Csak mosolyogtam: én emlékeztem, hogy milyen ígéret kötött, és első gondolatom volt, hogy teljesítsem!

Zsófi elkapta a sárkányt markoló kezem és az ujjai közé zárta, majd magához húzva hosszú csókkal pecsételte

meg napunkat, a nyár és az év leghosszabb nappalának fordulónapját.

A nyomozókkal is az érsek segítségével kommunikáltunk, majd rövidesen odaértek a magyar hatóságok

képviselői. Izabella rendőri kísérettel bekerült egy mentőautóba, Zsófival együtt többször kikérdeztek minket az

eseményekről. A parkolót a füstölgő nagy fákkal és a lékai vár romjait egy rendőrségi furgon rácsos hátsó

ablakán keresztül láttam utoljára.

Azóta nem mertem a környékére sem menni.

A vég és a kezdet

Utólag értesültünk arról, hogy a Szent Korona nyomravezetőjének komoly pénzjutalmat tűzött ki a rendőrség. A

mesés aranykincsből ugyan nem gazdagodott meg egyikünk sem, a megtalálói jutalmat senki nem vitathatta el

tőlünk. Összekuszálódott életünkben nagyon jókor jött ez a nem várt adomány.

A Belügyminisztérium dísztermében gyűltek össze az ország magas beosztású rendőrei, de megtisztelt

jelenlétével az érsek úr is, aki rövid beszédében megemlékezett Gábor atyáról, a lékai kalandjáról, és kettőnkről

Zsófival, az ünnepeltekről. A hivatalos kézfogások után adták át, egy Corvinus-emléké-rem kíséretében, a két

bankkártyát tartalmazó borítékot.

Váratlanul két ismerős arcot pillantottam meg, egy nagyon fiatal és egy eléggé idős emberét. Marci volt az, és

Benedek, a nyugdíjas bányász. A hivatalos ceremónia után egyenesen hozzájuk mentünk. Elfogódottan álltunk

egymással szemben: az öreg barázdált bőrű arca mélyén könnyektől csillogó szemekkel, unokája pedig valami

más bölcsességgel a tekintetében, nem ismerve még a meghatottságot, az elfogódottságot. Marci csupán a

kíváncsiságtól és a mindent befogadni képes figyelemtől feldobódva nézett fel rám. Kezet fogtunk, megöleltük

egymást, mint afféle távoli családtagok. Hirtelen nem is találtam szavakat üdvözlésükre. Egyáltalán, ki hívta

meg őket?

- Az én művem! - mentett ki Zsófi zavaromból.

- A tudtom nélkül? Titokban? Micsoda fondorlatos tervet eszeltél ki? — Tényleg meglepődtem, és meg is

hatottak megjelenésükkel.

- Ugyanis valójában mi tartozunk kitüntetni a jövőbeni kutatónemzedéket! - mondta Zsófi ünnepélyesen.

Elővett a táskájából egy elegáns, fémesen csillogó dobozt, és átnyújtotta Marcinak. Két oldalról puszit is

nyomott a srác elpiruló arcára. Elállt a lélegzetem, fogalmam sem volt, hogy miféle kitüntetést adományoz

Marcinak.

- Mi ez? Én nem hordok nyakláncot! - vágta rá habozás nélkül Marci, ahogy a dobozból kiemelte az arany

sárkányfigurát.

- Ez nem csupán egy nyaklánc. Ez egy darab az aranyvonat kincséből, amit hála neked és nagyapádnak,

mégiscsak megtaláltunk. Ez az aranysárkány szerencsét fog hozni neked, bárhová is vessen a sors! Higgy benne,

és segíteni fog! - ezekkel a szavakkal Zsófi közelebb hajolt a fiúhoz, ez már igazán nem tartozott másokra. -

Olyan helyről származik, és olyan műveletből született, amely évszázadok óta nem volt Magyarországon, de

meg merem kockáztatni, másutt sem ezen a világon!

- De hiszen ti éppenséggel lemaradtatok Brennbergben az aranyról! - vigyorgott Marci.

- Az aranyról le, de nem egymásról! - szólaltam meg én is.

- Egyedül nem sikerült volna! - szögezte le Zsófi. És kezet fogott az öreg bányásszal, s mint jó kislány, őt is

megpuszilta.

- Ha akkor nem megyek Zsófi után, ma már nem lenne az országnak koronája, nekem Zsófim, és...

- Nekem meg aranysárkányom! - fejezte be Marci a mondatot.

Mivel Zsófinak elmondtam, hogy mi történt közöttünk a Sopron melletti hegyoldalban, pontosan tudta, hogy

jégkrémet ígértem Marcinak és barátainak. Nem feledkezett meg erről az apróságról sem. Most előkerült egy

hűtőtáska, zsúfolásig megtöltve jégkrémekkel. Marci vigyorogva vette át a táskát Zsófitól, épphogy elbírta.

Hálás voltam Zsófinak, hogy ilyen fontos volt neki is az én ígéretem betartása, átöleltem, megcsókoltam.

Zsófinak azt tanácsolta az orvosa, hogy mindenképp pihenje ki magát, próbálja meg feldolgozni az utóbbi

napok fizikai és lelki traumáit. Ő pedig engem kért meg, hogy kísérjem el. A terepjárómra ismét rendes kerekek

kerültek, így ezzel a járművel vágtunk neki az útnak, amelyről mi is csak annyit tudtunk, hogy szép lesz, jó lesz.

Pontosan olyan, amilyet magunknak szerzünk, bárhová vigyen is az úton, vagy éppen az úttalan utakon az

alattunk gördülő négy kerék.

Mézesre sikerült heteink egyhangúságát a rendőrség hívó szava szakította félbe. Hiába vallottunk és

nyilatkoztunk. A nyomozás során elérkezett a szembesítés ideje. Zsófi édesanyját a fogdából már korábban

pszichiátriai kezelésre szállították. Teljes mértékben beszámíthatatlan volt.

Orvosi és ügyészi felügyelet mellett tolták be a rideg, neonnal világított terembe Izabellát. Arca merev volt,

tekintete hol kifejezéstelenül ide-oda cikázott, hol élettelenné dermedt, és semmilyen mozgásra sem reagált.

Lábát takaróba csavarták, keze élettelenül nyugodott ölében.

A kérdéseket egy nyomozóhölgy darálta gépies hangon. Amikor Zsófival később megbeszéltük, kiderült, hogy

ugyanazokat sorolták el neki is és nekem is. Válaszaink rövidek és egyértelműek voltak, ahogy Izabella

hallgatása is.

A rendőrség a bírósági eljárás alatt a legszigorúbb őrizet alatt tartotta a legfőbb vádlottat, még a lányát, Zsófit

sem engedték hozzá látogatóba. Elemér mint Zsófi édesapja sem tudta elintézni, hogy találkozhassanak, akár

hármasban is. így teltek el az őszi és téli hónapok.

Zsófi az intézet vezetésében újra magára és a hivatására talált. Összeköltöztünk, tavasszal pedig az új kutatási

program dokumentációja már készen állt arra, hogy a nyilvánosság bevonásával minél nagyobb támogatást

kapjon.

A bíróság tárgyalóterme dugig volt fotósokkal, tévésekkel, még a folyosókra is alig tudta beküzdeni magát az

ember. Már belefásultunk a sok nyilatkozatba, emlékezésbe és élménybeszámolóba. Elemér, az ügyvédünk úgy

ítélte meg, hogy a mai tárgyaláson végre talán ítélet születik. Úgy tűnt, az ügy már nem okozhat újabb

meglepetést. Volt egy halott rendőrtiszt, Pusztai, akinek az azonosítása is elég bonyolult volt. Nem volt meg a

gyilkos fegyver, és az elkövető, valószínűleg Sarkadi, szinte nyom nélkül semmisült meg. Az ötvösmester és a

szakrális terembe lezuhanó testőr halálát nem szándékos emberölés okozta. Gábor atya lelövését, amiért

kizárólag Izabella volt felelősségre vonható, szándékos emberölésnek minősítette a nyomozó hatóság. Ami a

Szilágyi Árpád professzor úr és két munkatársa halálát okozó merényletet, a Szent Korona elrablását, az

esztergomi érsek túszul ejtését és szabadságában való korlátozását illeti, nem is beszélve a történelmi műemlék

együttest jelentő Lockenhaus várának pusztulásáról - Sarkadi ellen szólt minden vallomás és bizonyíték. Izabella

asszony ezekben a bűncselekményekben csupán mint bűnsegéd játszott szerepet - a bíróság szerint.

Amikor a tárgyalóteremből először kiszivárgott a koronázás története, a média megbolondult. Izabella

asszonyból sztárt kovácsoltak annak ellenére, hogy már az eljárás megkezdésétől pszichiátriai kezelés alá

vonták, és tőle ugyan épkézláb vallomást nem tudtak szerezni.

Elemér bácsi azonban elemében volt, gyorsan felépült, szerencsére sérülései nem okoztak visszafordíthatatlan

károsodást az egészségében. A Zsófi királyi származására vonatkozó bizonyítékok így a bulvársajtó hasábjain

landoltak, és ez talán évekre kifogyhatatlan kincsesbányául szolgál a hírességekre éhes tömegeknek.

Az aranyvonat átolvasztott, nem kis vagyont érő fogásán pedig sokáig folyt a nemzetközi huzavona az osztrák

és a magyar hatóságok között. A menekülés közben elfogott fickók egytől egyig a Dragonfllms Inc. nem magyar

alkalmazottai voltak, akikre semmit sem sikerült rábizonyítani. A tárgyi bizonyítékok a várat elemésztő tűzben

megsemmisültek. A várkastély osztrák tulajdonosának pedig fizetett a filmesek svájci biztosítója.

A tárgyalást vezető bírónő felolvasta az immár felülvizsgált és megtámadhatatlan elmeorvosi szakvéleményt,

amely szerint megállapítást nyert, hogy Csejtei Izabellát beszámíthatatlan-ság miatt a büntetőeljárás alól

felmentik, és határozatlan időre zárt intézetbe utalják. A tárgyalást a nagy felhajtás és rákészülés ellenére ezzel

be is rekesztették, a további vádlottakról szóló döntést egy később kihirdetendő időpontban hozzák

nyilvánosságra.

Zsófival és Elemér bácsival az öregúr jól ismert limuzinjában üldögéltünk. Meg akartuk várni, hogy a bíróság

épülete körül összeverődött tömegből nyugodtan elhajthassunk. Zsófi ült elöl, az anyósülésen, én pedig mögötte.

Elemér hallgatott, ujjaival a kormányon dobolt, látszott rajta, hogy már alig várja, hogy elindulhassunk.

Zsófi törte meg a csendet:

- El tudod intézni, ugye?

- Megbeszéltük, hát intézem! De a bürokrácia még a kedvedért sem tud csodákat művelni! - válaszolt talán a

kelleténél ingerültebb hangon az ügyvéd.

- Csodát? Nektek egy látogatási engedély, az csoda? - hördült fel Zsófi.

- A svájci ügyvédek lesik minden mozdulatomat, hidd el, nálam senki sem képviselné jobban az érdekeidet,

Zsófi!

- Jó, jó! Megvan az ítélet, ezt vártuk!

- Úgy van, de még írásban kézhez kell kapnunk, azután a jogerő...

- Mit akarsz ezzel mondani? Hetek?

- Akár még két hónapig is eltarthat.

- Mi a baj, Zsófi? - kérdeztem. Hátulról megfogtam a vállát, nyugtatni akartam, de hiába.

Zsófi türelmetlenül fordult felém.

- Mi a baj? Én nem hiszek neki, az orvosoknak, az egész pszicho-bagázsnak! Egy életveszélyes viperát

dajkálnak. Mindenkit behülyített, csak elbújt a vastag bőre, az álarca mögé, és várja a jelet.

- Miféle jelet? Ezek szakemberek, itt nem lehet trükközni! Tényleg nincs magánál, csaknem katatón az

állapota - szögezte le Elemér.

- Én ismerem! Láttam a szembesítéskor, nem is láttam, csak éreztem, hogy valahol a felszín mögött ott lapul

benne összegömbölyödve a fenevad!

- A sárkány? Zsófi! Nem volt még elég? - mondtam, de nekem is elment a kedvem mindentől.

- Ti ezt nem érthetitek! Meg kell győződnöm róla, látni akarom, kettesben akarok vele lenni, beszélni akarok

hozzá! Ha nem reagál, ha látszólag nem hall, akkor is, az anyám. Mondanivalóm van a számára, magam miatt, a

leendő gyerekeim miatt, a saját belső békém miatt!

- De Zsófikám, megértem, így is lesz, elintézem, de idő... - nyafogott az ügyvéd.

- Idő! Miféle időről beszélsz? Fellebbezés, újabb vizsgálat, mit tudom én, mit fognak még kitalálni a sosem

látott ügyvédei! És egyszer csak azt halljuk majd, hogy elszállították egy klinikára Svájcba, Kanadába,

Ausztráliába, tudom is én! Vagy, ami még rosszabb, megszökik onnan! Nem akarok rettegésben élni, hogy újra

felbukkanhat az életemben! Hát nem értitek? Nem volt elég látnotok, hogy mit művelt, hogy mire képes az

anyám?

- Oké, Zsófi, higgadj le, kettesben végigbeszéljük! - szóltam ismét, és jeleztem, hogy szerintem

elindulhatnánk.

Őszintén szólva, Elemérben még mindig nem bíztam meg teljesen. Erről Zsófinak nem mertem beszélni, mert

bár együtt mentünk keresztül a legveszélyesebb napokon, Elemérhez őt egy egész élet tapasztalatai kötötték.

Békénk legnagyobb ellensége, még így, magatehetetlenül is, egy zárt elmegyógyintézet falain túl is, Zsófia anyja

volt.

Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet több önálló intézménynek is otthont adott. Ide jártam már

évek óta, mert a vizsgákhoz, az oktatáshoz szükséges speciális sportorvosi vizsgálatokat is itt végezték. A búvár-

szakorvosi rendelő is itt üzemelt, jó barátom, Kardos Erika volt az egyik szakértője. Ő hívott hetekkel ez után a

tárgyalás után.

- Péter, nem fogod elhinni, kivel találkoztam ma!

- Velem nem, rég beszéltünk, hogy vagy?

- A királynővel!

- Kivel?

- Tudod, akit a bulvársajtóban csak királynőnek neveznek, Izabella asszonnyal!

- Zsófi anyja, nálatok?

- Aha, kezelésre hozták, oxigéndiffúziós terápiát kap.

- A kamrában?

- Persze! Elegáns, szép nő lehetett valamikor!

- Koszi, aranyos vagy, megmondom Zsófinak, hogy találkoztatok. Hogy láttad, milyen állapotban van?

- Kicsit sápadt, de látszólag jól tartja magát. Csak ezt akartam elmondani, majd hívjuk egymást!

- Szia, Erika!

Délben találkozónk volt Elemérrel és Zsófival, gondoltam, csak ott beszélek nekik erről a hírről. Az ügyvéd úr

elegánsan érkezett a kis étterembe, Zsófi szintén, és szokásához híven késett. Elemért nem faggattam a

helyzetről, ezúttal nem volt közlékeny hangulatban. Mikor Zsófi befutott, azonnal lerohantam.

- Képzeld, egy barátom, Erika újságolta, hogy anyádat náluk kezelik. Most látta, szerinte jó bőrben van.

- Nem is mondtad, hogy van ismerősöd a neurológián.

- Nem pont ott. O búvár-orvos, náluk üzemeltetnek egy dekompressziós kamrát.

- Mit keres ott az anyám?

- Valamilyen oxigénkezelést kapott!

- Ezek szerint nem mondtak le róla?

- Fogalmam sincs, Zsófi.

- Térjünk a tárgyra! Apa? - fordult most a vér szerinti apjához, Elemérhez, aki elővette az iratokat a régimódi,

sötétbarna táskájából. Az ismerős pincértől csak vizet kértünk, a kézzel írott étlaphoz hozzá sem nyúltunk.

- Sikerült információt szereznem a bíróságról - kezdte Elemér.

- És nem volt olcsó! - szűrte a szavakat a fogai között Zsófi; türelmetlen volt, vagy csak fáradt, nem tudtam

eldönteni.

- Valóban nem. Izabella ügyvédei igazságügyi orvos szakértői véleményt adtak be - folytatta.

- Minek? Hiszen már vége a tárgyalásnak, és nem is fellebbeztek.

- Nem. A szakvélemény alapján kérték, hogy a kényszergyógykezelést az az intézet folytathassa, ahol annak

idején már éveket töltött.

- Svájcban? - kérdeztem, de hát ez egyértelmű volt.

- Ez képtelenség! - kiáltotta Zsófi.

- Ez tény - szögezte le Elemér.

- És ki fogják engedni?

- Minden esélye megvan rá. Kettős állampolgár, joga van ehhez, és mivel ő az ügyvédeit hatalmazta fel az

érdekei képviseletével, így az ő kérvényük a meghatározó.

- Mikor?

- Na, ez az, amit nem tudok megjósolni.

- Mit tehetünk? - Zsófi nyugtalan maradt.

- Mi semmit. Nem is tudhatnánk erről az eljárásról. Még nem mondtam ilyet egy ügyfelemnek sem, de tényleg

tehetetlenek vagyunk.

- A jog szerint lehet.

- Nem eszünk valamit? - próbálkoztam. De rosszkor, Zsófi majdnem engem nyársalt fel a szemével.

- Találkozni szeretnék ezzel az Erikával, add most meg a számát, felhívom - ez volt a válasza.

- Miért olyan sürgős? - csodálkoztam Zsófin.

- Őnála találkozhatok anyámmal, ezért! - vágta rá.

- Beavatnátok? - kezdte Elemér.

- A búvárlabor ott van a Lipóton, a pszichiátria mellett. Ugyanabban az épületben, csak egy másik szárnyban -

válaszoltam.

- Ahol az ismerősöd dolgozik? - firtatta az ügyvéd úr.

- Pontosan. Hivatalosan a búvárcenterbe léphetsz be, azután áthozzák a pszichiátriáról, a kezelés előtt vagy

után valamennyi időt biztosan együtt tölthetsz vele, a nővérek nem ügyvédek! - Szerinted ez jó ötlet? - mosolygott végre rám Zsófi.

- Az. Ha csak beszélni akarsz vele, hát én elintézem, hogy megtehesd! - Mit szól ehhez a barátod? Hiszen tudja, hogy ki vagyok!

- Erika? Barát, jó fej, szerintem bele fog menni!

- Tényleg? És megkérdezted, hogy szívesen elveszítené-e akár az állását is, ezért a jófejségért?

- Nem, de meg fogom kérdezni.

- Én nem maradhatok tovább, gyerekek! - búcsúzott el Elemér.

Zsófival megölelték egymást, majd kettesben maradtunk. Az étlapot tartottam a kezemben, ezzel finoman

jeleztem, hogy jó megoldás lenne, ha ennénk végre valamit. Zsófi elnézett mellettem, ujjai között egy tollat

forgatott. Szomorú volt, vagy csak fáradt, nem tudom. Vártam, hogy folytatjuk a beszélgetést, de ahogy múltak a

másodpercek, úgy egyre kínosabbá kezdett válni a csend. Tudtam, hogy sok a feldolgozni-valója, főleg a

családja, az összekuszálódott származása miatt, hát nem háborgattam. Elbúcsúztam inkább. Egy csókot leheltem

a homlokára. Zsófi várt, meg sem moccant, nyilván feszülten gondolkodott.

- Ülj vissza, kérlek, ezt el kell mondanom.

- Jól vagy?

- Minden megváltozott számomra. A tudatalatti világom és a valóságos életem összecsapott. Elveszítettem az

apámat és megtaláltam az igazi édesapámat. Felkeresett az édesanyám, akit halottnak tudtam, és fel akart áldozni

az örökkévalóság oltárán. Egy férfi újraélesztett, hogy új életet kezdhessek vele. Apám árnyékából a legnagyobb

erőfeszítéseim árán sem tudtam kilépni mindaddig, míg anyám, a női elem meg nem ölette. Akit apámként

tisztelek, most egy sírban nyugszik, én a küldetését magamra vettem és folytatom a munkát, ami neki a leg-

szentebb volt. Hol van az én valódi életem, a valódi sorsom, a küldetésem?

Nem sírt, csak elcsuklott a hangja. Csak saját magának mondta inkább. Megtisztelt azzal, hogy előttem is

vállalta ezeket a gondolatait. Nem mertem szólni, csak megérintettem a karját.

- Anyámat nem kerülhetem meg. Bebizonyította. Nincs az a hatalom, ami helyettesíthetné. Van-e annyi erőm,

hogy megállítsam? - hatásszünetet tartott. - Péter, segítened kell! Kérlek, most van hozzá erőm!

- Mire gondolsz?

- Beszélni akarok az anyámmal!

- Semmi gond, el tudom intézni - vágtam rá.

Erika készséges volt, és nagyjából ismertettem vele a helyzetet. Zsófi csak náluk, a kezelés alkalmával

találkozhat az anyjával, ez ugyan nem legális, de nem találtunk más megoldást. Elárulta, hogy mikor lesz a

következő kezelés, és megállapodtunk, hogy akkor odamegyünk.

Az első találkozó napján a Lipótra hajtottunk. Amikor a kapuhoz értünk, én felmutattam a

búvárigazolványomat, ahogy máskor is, a kamera rögzítette a rendszámot, és behajtottunk. Zsófi lebújva várt,

amíg áthaladtunk. Én csak mosolyogtam, persze magamban, nem akartam volna megbántani. Persze, ha csak

sejtésem lett volna a tervéről, akkor egészen másképp éltem volna meg azokat az órákat. Leparkoltam az árnyas,

már rozsdavörös leveleket hullató vadgesztenyefák alatt.

Erika és egy fiatal orvos még dolgoztak, a nagy keszonkam-ra zümmögött. Csendes, nyugodt légkört árasztott

ez a bonyolult szerkezet. Erika csak intett, hogy várjak, úgyhogy nézelődhettem. Átsétáltam a helyiség végébe,

ahol a folyosó egyenesen az átjáróhoz vezetett.

Leültem, és elkezdtem a színes magazinokat lapozgatni. Zsófi nyugodtnak tűnt, egykedvűen üldögélt, mint egy

páciens. Pár perc múlva végzett Erika, bemutattam őket egymásnak.

- Doktor Kardos Erika!

- Szilágyi Zsófia!

- Átmegyek az édesanyádért a pszichiátriára, két perc, és itt vagyunk. Helyezzétek kényelembe magatokat.

- Már megtörtént - mosolyogtam.

Zsófival újra leültünk, Erika pedig hosszú fehér köpenyében ellibegett. Kicsit még nézelődtem, a falakon

különböző leírások, útmutatók, szabályzatok sorakoztak.

- Jól vagy? - fordultam Zsófihoz.

- Persze.

- Nem kérsz egy pohár vizet?

- Péter, semmi bajom, nem izgulok.

- Én igen!

- Ugyan miért? Félsz egy magatehetetlen, idősebb nőtől, aki hónapok óta tolószékhez van kötve?

- Lehet - vallottam be, bár magam is furcsálltam ezt az érzést.

- Hát én nem. A tulajdon anyám, igaz, hogy időnként meg akart ölni, de láthatólag nincs hatalma fölöttem.

- Úgy legyen!

- Azt mondják, hogy valahol a tudat legmélyén, még ilyen elmeállapotban is, pislákol egy mécses, és amit

elmondunk neki, azt megérti és elraktározza.

- Erről fogalmam sincs, Zsófi.

- Már jönnek!

Erika vidáman tolta be Izabella asszonyt. A fémmel megerősített ajtó automatikusan bezáródott mögöttük.

Megálltak. Egy kis pulton mappák, iratok voltak, Erika odatette a sajátját, amit nyilván a kezeittel együtt hozott

magával.

- Már mondtam is neki, hogy látogatója lesz! Biztosan örül neked!

- Biztosan - mondta Zsófi. Leguggolt a tolószékben ülő, alul takaróba bugyolált nőalak elé.

- Beállítom a készüléket, aztán kezdjük a kezelést! - tájékoztatott a doktornő.

- Szia, anya! Legutóbb elfelejtettünk elbúcsúzni!

Pár lépéssel álltam Zsófi háta mögött. Lehet, hogy inkább őt féltettem, miatta izgultam most. Egy otthonos

mozdulattal megigazította Izabellán a takaró csücskét, ami a tolószék kerekei közé csúszott.

A dekompressziós kamra bejáratához Erika munkatársa egy kis rámpát helyezett, és ezen tolták fel a királynőt.

- Mire is szolgál ez a kezelés? - kérdezte Zsófi Erikát.

- Oxigén, nagy nyomáson. Jól eljuttatja a szervezet legtávolabbi zugaiba is a 100%-ban tiszta oxigént, az

édesanyja esetében az agyat ért trauma hatását ellensúlyozza.

- Visszatérhet közénk?

- Azt én nem tudom megmondani, de legalább nem romlik az állapota.

- Nem veszélyes ez a kezelés?

- Abszolút nem! Néha én is beülök, remekül felfrissít. Kipróbálod?

- Lehet?

- Miért ne?

- Hát, köszönöm.

- Még egy perc, csak rákötjük a műszereket, és kezdjük máris.

Erika Izabella arcára erősített egy maszkot, és néhány érzékelőt helyezett el a bőrén. Zsófi nyugodt volt, és

már belőlem is kezdett eltűnni az iménti rossz előérzet. Zsófit bevezették és leültették a kamrában elhelyezett

kényelmes fotelek egyikébe. A búvár-orvosi vizsgálatok miatt már én is ismertem a berendezést. Szerencsére a

dekompressziós betegséget eddigi merü-léseim során megúsztam, így igazán élesben még nem kellett a gépezet

vendégszeretetét élveznem. Erika kijött, és a súlyos fémajtó rázárult anyára és leányára. A kis kémlelőablakokon

keresztül bármikor benézhettünk hozzájuk. A belső berendezéseken keresztül pedig különböző jelzéseket

küldhettek a kezeltek kifelé, az orvosoknak. Természetesen Izabella esetében ez a funkció értelmetlen volt.

A közel félórás művelet alatt Erikával csevegtem, néha benéztem hozzájuk. Zsófi közvetlenül Izabella mellett

ült, és pont úgy festettek, mint anya és lánya, akik gyakran beszélgetnek, csak ezúttal az anya hallgatja meg

leánya gondjait, gondolatait.

Amikor befejeződött a terápia, elbúcsúztunk Erikától, aki visszatolta a zárt osztályra a pácienst, mi pedig

távoztunk. A kocsival ugyanúgy hajtottunk át a portán, mint befelé, ránk sem hederítettek.

- Kellemes volt odabent.

- Nem kell beszélned róla! - figyelmeztettem Zsófit.

- Érdekes volt így szembesülni vele.

- Mit éreztél?

- Semmi megrázót vagy felkavarót. Mint egy tévé, amin csak a piros pötty világít. Tudod, hogy mennyi

mindent adhat, vagy akár árthat is neked, de nincs bekapcsolva.

- Nem tudom, hogy hol van a távkapcsolója.

- A kérdés az, hogy tudja-e valaki!

- Szerintem senki.

- Egy hét múlva lesz az újabb kezelés. -Arra is...?

- Igen, mindenképpen itt akarok lenni.

Pár nap múlva Elemér hívott fel azzal, hogy Izabella jogerős ítéletét hamarosan meg fogjuk kapni, ahogy a

svájci konzulátus is. Ez pedig nem mást jelentett, mint azt, hogy a kiadatási kérelmüket teljesíthetik, hiszen

csupán ezt a jogi formaságot kellett megvárniuk. Zsófit felzaklatta a hír. Azonnal elkérte a mobiltelefonomat,

hogy felhívja Erikát. A következő kezelés időpontja másnapra esett. Zsófi megköszönte, és azzal búcsúzott el

tőle, hogy sajnos egy konferenciára kell utaznia, és ezért mégsem tud elmenni a búvárközpontba. Én persze ér-

tetlenül figyeltem őt, nekem nem is mondta, hogy távol lesz.

- Szörnyű álmom volt ma.

- Azért vagy ilyen...

- Nagyon nyomasztó.

- Inkább ne mondd el!

- Kérlek, kinek mondjam el, ha nem neked?

Az asztalra könyököltem, és megpróbáltam nem Zsófi arcát figyelni, csak a hangjára, a szavaira

koncentráltam.

- Békésen fürdőztünk, a víz ugyan zavaros volt, de langyos, meleg. Egy sétahajón volt a vendégsereg, sokan

ettek-ittak, a fiatalabbak ugráltak bele a vízbe. Fogalmam sincs, hogy mit ünnepeltünk. Marci és a barátai

lebegtek a felszínen, mi ketten is ott lubickoltunk, majd fenyegető morgás, zúgás hallatszott, a fedélzetről

kiáltoztak, hogy cunami közeledik. Néhányan úszni kezdtek a hajó felé. Az áradat egyetlen falszerű, rettenetesen

magas vízoszlop volt, óriási erővel kapott fel mindent és mindenkit, majd másodpercek múlva visszaejtette őket.

A hajón rémült sikoltozás tört ki, sebesültek és jajgató gyerekek. Marci és a haverjai a vízben kiáltoztak a

mentőcsónakért, de senki sem hallgatott rájuk. A matrózok a fedélzetről a felesleges csomagokat hajigálták a

vízbe. Az ünneplő ismerősök, barátok, családtagok mind sérülten várták a mentőhajót. Halottak is voltak,

mozdulatlanul lebegtek a felszínen. Akkor lenéztem a mélybe, és odalentről egy torpedó gyorsaságával úszó

tengeri szörnyet láttam közeledni. A lény feje hosszú volt, és a teste áramvonalas. Amikor a felszínre ért, ki-

tátotta óriási száját, és magába szippantott mindent és mindenkit. Gyerekeket, hajót, bőröndöket, asztalokat és

székeket, evezőket és mentőöveket. Utasokat és matrózokat, élőket és holtakat. A sárkányszerű lény hátán egy

lovas ült, fél szemén kötést viselt, arcát mély sebhelyek csúfították, és kezében aranykorbácsot pattogtatott. A

szörnyben irtózatos áramlat uralkodott, a kapálódzó testek és suhanó tárgyak egyetlen szűk járaton, a nyakon

jutottak keresztül. Majd csend és fullasztó meleg következett, a nyomás fokozatosan elviselhetetlenné vált, szinte

összepréselődött minden, ahogyan a lény visszatért az érintetlen mélységekbe, ahová eleven ember be nem teheti

a lábát.

Vártam, azt hittem, hogy ezután újabb borzalmak következnek, hogy elevenen megemészt bennünket a

sárkány, vagy a belein kell átvergődnünk, de Zsófi elhallgatott.

- Vége?

- A félszemű lovas Sarkadi volt. Megismertem.

- Nincs abban semmi rossz, ha vele álmodsz - tettem egy kísérletet arra, hogy megnyugtassam Zsófit.

- Anyám nem volt sehol. Sem a hajón, sem a vízben.

- Sem a szörnyben - ezt már én is kitalálhattam.

- Ö maga a szörny.

- Ez a te rögeszméd, Zsófi.

-Attól, hogy paranoiás vagyok, még üldözhetnek, nem?

- Ez egy álom, mi van ezzel a konferenciával?

- Semmi. Hazudtam.

- De miért? Azt hittem...

- Péter, holnap mi megyünk a búvárközpontba!

- Nem értem.

Zsófinak csörgött a telefonja, félbeszakadt a beszélgetésünk, este pedig már nem is tűnt annyira fontosnak. Ha

mégis el akar menni a Lipótra, hát menjünk, nem láttam semmi akadályát. Erikát sem kellett előre felhívni.

Az utolsó napon történt. Elemért egyenesen a Lipótról értesítették, hogy Csejtei Izabellát még aznap át fogják

adni a kiadatása ügyében eljáró svájci konzulátus egészségügyi megbízottjának. A jogi akadály elhárult, a

kérelmet már rég elfogadták és teljesítésére a konzul által megadott napon sor kerülhet. Zsófi kérésére Elemér

egy ügyvédjelöltet ültetett a követség elé, egy taxiba. Szerencsére ez elég messze esett a Hűvösvölgytől,

Zuglóban volt. A feladata csupán annyi volt, hogy jelezze, amikor mozgás kezdődik a követségen, és kövesse a

járműveket, ha arra kap utasítást.

Zsófi nem akarta búcsú nélkül elengedni Izabellát, amit teljesen megértettem. Behajtottunk a Lipótra,

leparkoltam a szokásos helyen a búvárközpont közelében. A lapos épületszárny mögött ott magasodott vészjósló

tömegével a pszichiátria több mint száz éves monstruma. A helyiségbe belépve csodálkoztam, hogy Erika még

nincs ott. Csak a múltkori asszisztensével találkoztunk.

- Kardos doktornő üzeni, hogy a délutáni kezelés elmarad, és nyugodtan elmehet előbb. Mindjárt jön, csak

elintéz valamit a neurológián — szólalt meg Zsófi.

- Ez ám a jó hír - vigyorgott a fiatalember. - Már itt sem vagyok!

- Zsófi! - vontam félre. - Mikor mondott neked ilyet Erika?

- Semmikor - de nem nézett a szemembe.

- Akkor...

- Viszlát, minden jót! - intett a fiatalembernek, aki már le is lépett.

Ketten maradtunk az egész kezelőhelyiségben. Zsófi most mélyet sóhajtott és elém állt. Megfogta a két kezemet,

és mélyen a szemembe nézett. Mit akar, megbabonázni?

- Hazudtam neki! Most telefonálnom kell! Szeretsz?

- Igen.

- Várj!

Leült az íróasztalhoz, és tárcsázott. Elváltoztatta kicsit a hangját, úgy szólalt meg.

- Kardos doktornő? De jó, hogy elértem. A pszichiátriáról keresem, a mai kezelések elmaradnak, Balázsi

főorvos úr kérésére, most...

- Igen. Ha csak egy... értem. A kollégájának már szóltam. Szívesen! Viszonthallásra!

- Mit művelsz, Zsófi? - förmedtem rá. De ő cseppet sem zavartatta magát.

- Előkészítem a búcsúkezelést!

- Beavatnál végre?

- Szóval szeretsz.

- Természetesen. De ennek...

- Péter, szükségem van rád. Most is, és ezután is.

- Mi után?

- Válaszolsz nekem, igennel vagy nemmel?

- Ha tudok.

- Tudsz!

- Jó, próbáljuk meg - azt hittem, hogy kettőnkről, a jövőnkről, valami igazán bensőséges dologról fog

kérdezni.

- Ez egy dekompressziós kamra? - Az.

- Igen?

- Igen

- Ha dekompressziós betegséget kapok, és nem kezelik, meghalok?

- Az attól...

- Igen?

- Ez a kamra ilyen kezelésre szolgál?

- Igen.

- Ebben a kamrában előidézhető maga a betegség is?

- Igen.

- Ha nem kezelik, belehalok?

- Zsófi...

- Szóval?

- Igen, valószínűleg.

- Kimutatható utólag a nitrogénmérgezés a szervezetben?

- Nem hiszem.

- Boncolással sem?

- Úgy biztosan nem.

- Akkor munkára!

- Szóval?

- Hát még nem jöttél rá?

- Zsófi, ez nem vicces!

- Segítesz?

- Igen.

- Szeretsz?

- Igen. Megőrjítesz? - kérdeztem most én helyette. - Válaszolok is helyetted, igen, Zsófi megőrjítesz! - Csak

nézett a szépséges, nagy szemeivel, és valami távolról ismerős, kemény eltökéltség szikrázott újra a tekintetében.

Zsófitól vártam a magyarázatot, egy percig egyikünk sem mozdult. Hozzám simult, de most valahogy nem

esett jól a közelsége. A haja illata, a bőre, minden olyan bensőséges volt, olyan ismerős, de a tudat, a lappangó

sejtelem, hogy valamire készül, mindent összezavart.

- Idehozom - kezdte.

- Azt kitaláltam.

- Beültetem a kamrába, és ezúttal nem oxigénkezelést kap, hanem ellenkezőleg. Előidézem a dekompressziós

betegséget, ha elég nitrogén képződik a vérében, akkor meg fog halni. így van?

- Ezt gyilkosságnak nevezik - mondtam lassan és tagoltan.

- Nem akarom sehogy sem nevezni, csak megteszem. Mire alaposabban megvizsgálhatják, a

nitrogénbuborékoknak már nyoma sem lesz a szervezetében.

- Lehet, de nem a segítségemmel. Zsófi, ez őrültség!

- Még ma el fogják szállítani. Mindent végiggondoltam. Sosem fogom viszontlátni, és ez a jobbik eset. Annyi

bűn szárad a lelkén, hiszen téged is megölt volna. És mi a mentsége, hogy beszámíthatatlan?

- Az anyád!

- Az nem mentség. Egy körülmény.

- Körülmény? Miattad nem engedhetem, a jövőnk miatt! -már ingerült voltam, felemeltem a hangom.

- Megakadályoznád? És amikor visszatér, ott fogsz majd állni mellettünk, hogy megvédj tőle meg a pokolbéli

szörnyeitől? - szinte kiabált.

- Mellettünk? Kik mellett?

Zsófi dühében toppantott, ökölbe szorult a keze, és valakinek, azt hiszem, behúzott volna, ha teheti.

- A francba, nem így akartam, nem most...

- Zsófi, mi történik itt?

- Már megtörtént. Velünk.

- Tessék?

- Babát várunk, te mamlasz!

- Állapotos vagy? Ezt nem hiszem el! - örültem és meg voltam rendülve. De tényleg, pont így kellett

megtudnom!

- Miatta sem engedhetem ki innen!

- Mióta tudod?

- Pár napja.

- És meddig titkoltad volna?

- Ezen akartam túlesni, de most már tudod. Apa leszel! - átfogta a nyakam és megcsókolt. Legszívesebben

lerogytam volna valami puha, meleg, óriási párnára, hogy elmerülhessek ebben a csodás hír keltette

hullámzásban. De az élet valahogy sokkal prózaibb, Zsófi ott állt előttem teljes női, sőt immár anyai mivoltában,

és olyasmire kért, amitől irtóztam, amitől minden sejtemben rettegtem.

- Ugye, nem nehezíted meg a dolgom?

- Nem, Zsófi, ezt nem engedhetem meg!

- Dehogynem, még segítesz is!

- A magad feje után mentél már sokszor, eddig megúsztad, de ez más. Bosszút akarsz rajta állni?

- Bosszú? Az csak egy szó. És amit érzek? Amit éreztem iránta, miatta évtizedeken keresztül?

- Zsófi, ha ezt megteszed, akkor halálában is ő győz fölötted. Örökre megmérgezi az életedet, az életünket!

- Épp ezért nem engedhetem el! Tényleg nem érted?

- Most mit akarsz, válasszak köztetek? Ez nem fair!

- Az élet ilyen, néha nem fair, és néha keményen kell játszani — lassan, sziszegve ejtette ki ezeket a szavakat.

Bámultam a finom, érzéki ajkait, egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek.

- Ez a bibliai fogat fogért elv, Zsófi! De ezen már túlléptünk! Ennyit én is tudok.

- Amikor a parkolóban majdnem betörted a fejét, akkor milyen elvet követtél?

Erre nem volt mit mondanom. Valahogy meggyengült az ellenállásom. Egyszerűen képtelen voltam ellenkezni

vele.

- Péter, lehet, hogy neked ezt jelenti, de erre most nincs idő! Ha félsz, és nem segítesz, akkor egyedül intézem

el.

- Nem attól félek, hogy belekeversz.

- Az jó, mert már benne vagy, nyakig! — nevette el magát. A fogashoz lépett, ahol a köpenyek lógtak. Belebújt

Erika

orvosi munkaruhájába.

- Kardos doktor vagyok! Kérem az űrlapot! — fordult hozzám viccesen, hogy magában is oldja a feszültséget.

- Ezt akarod, Zsófi?

- A legkomolyabban. Végiggondoltam, nem adhatok újabb esélyt neki, nekik.

- Biztos, hogy nincs más megoldás? Ez visszafordíthatatlan.

- Minden visszafordíthatatlan. Árpád mellett megtanultam, ha valamit biztosan el akarok intézni, azt csakis

magam végezhetem. Senkire, de senkire nem bízhatom. Nekem kell bevégeznem, és ennél jobb alkalom nem

lesz rá.

- Észrevehetnek.

- Tudom. Megoldom. Ha segítesz, sikerülni fog.

- Honnan tudsz erről az egészről?

- A nitrogénmérgezésről? Hát tőled. Egyszer elvittem az egyik könyvedet, látod, észre sem vetted.

- Beszéljük végig! - próbáltam időt nyerni. Azonnal kellett cselekedni. Vagy mellette, vagy ellene.

- Minek? Itt a falon a kezelési útmutató. Beültetjük, fél óra, és olyan nyomást kap, hogy reggelre minden

szervében megáll a vérkeringés.

- És, ha valamit elnézünk, ha rögtön meghal? - akadékoskodtam.

- Nem valószínű, annyira te is értesz ezekhez, nem?

- Hogyan jutunk ki?

- Ahogy jöttünk. Ahogyan a múltkor!

- Erika?

- Elviszed neki a kulcsot, hogy mégis eljöttél ide, és a kollégája rád bízta, amikor bezárt.

- Agyafúrt vagy, de ez akkor is...

- Ki ne mondd! - emelte most fel a hangját Zsófi.

- Féljek tőled?

- Ha olyat akartál tenni velem, amit ő, akkor igen. Akkor lehet félnivalód!

Zsófi nem várt választ, elindult, én pedig követtem. A kulcsokkal az átjáró ajtajához mentünk, ellenőriztük

telefonjainkat, hogy némára legyenek állítva. Én is felkaptam egy köpenyt, és egy dossziét is az íróasztalról:

biztos, ami biztos, jól mutat a kezemben. Erika köpenyén a neve is rajta volt, termetre körülbelül azonosak

voltak Zsófival, csakhogy Zsófi nem szőke volt. A táskájából előkerült egy paróka, majd egy szemüveg, kiköpött

doktor Kardos lett.

Az ajtón két biztonsági zár is volt, mindkettőt kinyitottam, csak a mi oldalunkról volt kilincs rajta, a másik

oldalról acéllemez és egy egyszerű fogantyú csillogott. A folyosó hosszú volt, és több alak is mozgott, amikor

beléptünk. Neonlámpák vibráltak úgy ötméterenként a magas mennyezeten. Az ajtót behúzta a kar, át kellett

lényegülnünk orvosokká. Zsófi ment elöl. Zsebkendőt tettünk a köpenyek zsebébe, nem akartunk ujjlenyomatot

hagyni a kilincseken vagy bármilyen tárgyon. Egy közeli teremből a televízió reklámja üvöltött bele a betegek

keltette nyomasztó hangzavarba. Igyekeztünk senkire sem nézni. Egy ápoló tűnt fel pár méterre előttünk, de be is

fordult hamarosan egy másik ajtón. Minden annyira kínosan lelassult, a szívdobogásomtól szinte semmit sem

hallottam. Zsófi megállt egy pultnál, ahol egy listát tanulmányozott.

- Itt nincs! - mondta, és határozottan továbbindult.

- Merre mész? Hogy találjuk meg?

- Errefelé kell lennie, emlékszel, két perc alatt betolták a múltkor. Megkeresem.

A folyosó egy kisebb térbe nyílt, a nyilak mutatták a főbejáratot, mi viszont egy másik jelet követtünk, azt a

jelet, ami az elzárt személyekre utalt. A következő folyosón csupán egyetlen fényforrás világított. Arra mentünk

tovább. Tiszta börtön ez, jutott eszembe, hogy fogunk innen simán kisétálni bárkivel is? A harmadik ajtónál

megállt Zsófi, ide is bekukucskált a kis kémlelőablakon keresztül, majd intett nekem. Belül is gyér volt a

megvilágítás, de azért felismerhető volt egy idősebb hölgy: az ágyon ült mozdulatlanul. Zsófi a zsebkendővel

megfogta a reteszt, kinyitotta, elhúzta, és beléptünk. Kétlépésnyire álltunk tőle, Izabellától. Egymásra néztünk.

Zsófi szeme azonnal megtalálta a sarokban a kerekes széket. Leguggolt az anyja elé, az arcába nézett, figyelte.

- Eljöttem érted - mondta, majd várt.

- Induljunk, Zsófi!

- Nem félek tőled. Szembe merek nézni veled. A múltammal, az apámmal, az élővel is, meg azzal is, akit

megölettél.

- Kérlek! - próbálkoztam megint.

- Sétálunk, zenét hallgatunk, jó lesz, meglátod! Odatoltam a széket, két oldalról megfogtuk. Nem is volt

annyira nehéz, mint amennyire gondoltuk. A takarót a lábára tettem, és Zsófi kinyitotta az ajtót. Kitoltam, ő

visszazárta a reteszt, és elindultunk az átjáróhoz. A folyosón megint egy ápolt szaladt keresztül, valaki vihogott

egy ajtó mögött. A tévében még mindig üvöltöttek, de egyébként nyugalom volt, baljós, rémisztő nyugalomnak

érzékeltem. Gyorsan áttoltuk az utolsó szakaszon, a kulccsal simán nyitottam az ajtót, és átmenetileg a

biztonságos búvárlaborban voltunk megint.

Izabella, mint egy báb, nézett a semmibe. Valami égi jelben bíztam, vagy legalább egy csörgő telefonban, vagy

a biztonsági szolgálatban. Hiába. Zsófi kinyitotta az ajtót, a múltkor is használt kis rámpát odaillesztette, és

feltolta rajta a széket. Zsófi az anyja mellé ült, én közben a kezelőpult gombjait tanulmányoztam. Izabellára

feltette a maszkot. Aktiváltam a rendszert, csupán várnunk kellett pár percet, amíg a kompresszor feltöltött, és

elkezdődhetett a kezelés. Halk zene szűrődött ki a hangszórókból, talán Beethovent választott Zsófi.

Az útmutató mellett kis könyv is lógott a kamra falára erősítve, ennek biztonsági előírásait tanulmányoztam.

Kigyulladtak a kis zöld led-lámpácskák, amelyek visszajelezték, hogy a berendezés munkára készen áll. Nem

maradt más választásom.

Zsófi kijött és lezárta a kamra súlyos bejáratát. Mellém állt. Ott volt nyitva a könyv, ahol a túlnyomás

beállításának lépéseit tartalmazta.

- A gyerekem anyja megöli az anyját, a gyerekem nagymamáját?

- Ne érzelegj, jó?!

- Ez őrület, Zsófi!

- Figyelj, ha azt mondanám, hogy anyámnak pár évnyi öntudatlan vegetálás van csupán az életéből hátra, és

ezt méltatlannak találom hozzá, magamhoz?

- A főorvos mondta ezt? — akadékoskodtam tovább.

- Igen, van ilyen kimenetele is az állapotának. Pelenkázni kell, etetni, itatni, akár egy csecsemőt. Mondd csak

meg nekem, mi emberi maradt még benne? Nézz rá! Mi? A burok, a héj, a forma? - Zsófi dühös volt, de

elkeseredett is. Lassan kezdtem felfogni, hogy mennyire tehetetlen, és képtelen elviselni, feldolgozni ezt az

egészet. El akar számolni az anyjával, de csupán egy roncsot kapott vissza annyi évtized vágyakozás után. Itt az

anyja, mellette, megérintheti, beszélhet hozzá, és messzebb van most tőle, mint amikor gyermekként a távoli,

ismeretlen világba képzelte.

- Lehet, hogy Svájcban van eutanázia, de nálunk nincs legálisan. Ha meg...

- Ne oktass ki, légy szíves! Nem állhatsz az utamba! Hát eny-nyit sem kérhetek tőled? - Zsófi könnyezett, az

órájára nézett.

Láttam, hogy cselekedni fog. Hátrébb léptem. Szemem végigszaladt a kezelőpulton, a billentyűzeten.

- Ahogy gondolod - látszólag megadtam magam.

- Csak szólj, ha elég! - kérte, és nagyot nyelt. Nem néztünk többet egymásra.

- Látod, a piros vonal alatti részre állítsd! A második sor szerintem elég.

- Rendben.

- El is búcsúztál?

- Nem egészen. Visszafelé már nem lesz magánál? - most megtörölte az orrát.

- De, éppúgy, mint most.

— Az elég.

Zsófi a bal kezével még megszorította az én kezemet, majd elkezdte léptetni a műszer nyomógombját, ahol az

a nyomásszintet adja meg. Ekkor kikerültem és felnyitottam a kamra ajtaját, majd magam után visszazártam.

Bementem Izabella mellé, és leültem az egyik kezelőfotelbe, volt vagy tizenkettő belőlük. Igaz, ilyen félelemmel

a gyomromban még sosem jártam itt, de nem is merültem. Zsófi nem akart hinni a szemének. Én pedig eltökélten

figyeltem. A fejét rázta, de én bólintottam, majd rutinosan a búvárok minden rendben jelét mutattam neki. A

hüvelyk- és a mutatóujj am, mint az önmaga farkába harapó sárkány, egy kört képeztek. A többi három ujjam

pedig széttartva az ég felé meredt. Lezáródott a kamra, a kompresszor diszkréten dolgozott. Érdekes, de nem

éreztem pánikot. Eltökélt voltam és bíztam a búvárrutinomban. A nyomás, amit Zsófi ránk szabadítani készült,

ugyan kritikus lett volna egy szabadvízi merülésnél, ahol valami közbejöhet, és könnyen tragikus véget ér a

bevetés. Itt nem számoltam ezzel. Szabályszerűen nőtt a nyomás, én pedig folyamatosan végeztem a

nyomáskiegyenlítést, befogtam az orromat és belefújtam a levegőt, mire a fülemben érezhetően, mint egy szelep,

kiengedett a dobhártya. Egyenletesen, kényelmesen lélegeztem, próbáltam a rám támadó gondolatokat féken

tartani. Kerültem Zsófi tekintetét, aki néha bekémlelt, és láttam, hogy mond is valamit. Befelé koncentráltam.

Zsófi egyszerre eltűnt, később újra felbukkant, a mobilján beszélt valakivel. Szörnyű volt a várakozás, talán

még soha nem teltek ilyen iszonytató lassúsággal a másodpercek, a percek. Bele sem akartam gondolni, hogy

Zsófiban mi játszódhatott le ez idő alatt. Nem járkált, nem ült le, csak álldogált, és az előírás szerinti

időközökben megnyomta a nyomáskiegyenlítő gombját. Láttam rajta, hogy idegesebb, majd hamarosan változni

kezdett minden, csökkent a nyomás, leállította a programot. Az ajtót csak késleltetés után lehetett kinyitni. Én

Izabella asszony előtt guggoltam, orrából vér szivárgott, megtöröltem. Zsófi belépett, átöleltük egymást.

- Elemér volt az. A követségről egy ambuláns kocsi indult el, már a hídon tartanak. Ha nincs hívás, azt jelenti,

hogy bármikor ideérhetnek.

- Azonnal vissza kell vinnünk őt! - vágtam rá.

- Szerinted kibírja?

- Zsófi, igyekezzünk, lebukhatunk!

- Berezeltél? Mekkora nyomást adhatok rá, hogy ne ájuljon el azonnal?

- Már semennyit, tíz perc és ideérnek!

- Míg bejönnek a kapun és elintézik a papírokat, az épp elég idő egy második merülésre!

- Zsófi, nem tudjuk, milyen a fizikai állapota, ne kockáztassuk meg, hogy azonnal elájul!

A kijelzőn egy piros folyadékkristály-szám mutatta az eltelt időt, mellette a nyomás, az oxigénérték, és egyéb

fontos mutatók voltak leolvashatók. A mobillal készítettem róla egy képet, az utókezelésemnél jól jöhet, hogy

mekkora terhelést is kaptam. A számítógépek ezúttal nem regisztrálhattak semmit, ki voltak kapcsolva. Zsófi

terve egyébként zseniális volt: a nyom nélküli tökéletes gyilkosság. Beethoven muzsikája ünnepélyes és tragikus

résznél tartott, leállítottam a lejátszót.

A tolókocsival megindultunk vele a zárt osztály felé. Zsófi végig úgy tolta, hogy közel hajolt Izabella fejéhez,

akár halkan beszélhetett is hozzá, de egy szót sem hallottam belőle, pár lépéssel mögöttük követtem őket. Anyát

és leányát, akik utolsó perceiket töltötték együtt. Próbáltam nem belegondolni abba, hogy mit tettünk, és hogy

mit kockáztattunk. Búvártapasztalataimban bíztam: Izabella nem halhat bele a kezelésbe.

Már képtelen voltam másra gondolni, mint arra, hogy gyermekünk lesz. Apa leszek! Eltelt jó pár perc, alig

mertem eszembe idézni, hogy a követség emberei már valahol az intézetben lehetnek. Folyton hangos, katonás

csizmadobogást véltem hallani, attól tartottam, hogy egyenesen beléjük futunk, és azonnal lebukunk gyilkos

küldetésünkkel. Izabella szobájához értünk, izzadt a tenyerem, remegett a lábam. Féltem már egyáltalán ennyire

valaha? Azt hiszem, nem, a félelem minden eddigi reakciómnál durvább ingereket küldött. Szinte fájt már a

mellkasom, a gyomrom is erősen összehúzódott. Ha Zsófit elkapják, a következmények szörnyűek,

beláthatatlanok lettek volna számunkra. Kijöttem, és Zsófinak csak csendben szóltam, pedig senki sem volt a

közelben.

- Itt lehetnek! Nagyon siess!

- Nyugi már! Minden rendben lesz!

- Az orra! - figyelmeztettem Zsófit, mert közben Izabella szája fölött megint vér szivárgott.

- Hát, ennyi volt, anya! Nem sokat tanulhattam tőled, de az élet leckéjét igen, azt belém verted. Az élet isteni

magját elültetni még nem minden, fel is kell tudni nevelni azt, nagy-gyá, erőssé, hogy egyenesen az égig érjen,

mint az életfa ágai. Remélem, hogy nálad rosszabb anya nem lehetek!

Zsófi alaposan megtörölte Izabella orrát, akit ugyanúgy ültettünk vissza, ahogyan alig fél órája rátaláltunk. Az

ajtóban ácsorogtam, hogy Zsófi a maga módján elbúcsúzhasson az édesanyjától, a szörnyetegtől, a királynőtől,

az alkimistától.

Amikor sietős sétánkat folytattuk visszafelé a pszichiátria folyosóján, többen akkor érkeztek az előtérbe; csak

lopva, a szemem sarkából mértem fel őket. Egyenesen felénk tartottak, két sötét ruhás hivatalnok, és egy orvosi

táskát lóbáló alacsony, köpcös alak. Mi balra fordultunk be, ők pedig egyenesen haladva az Izabella asszony

hálótermének is helyt adó folyosóhoz értek. Megnyugtatott, hogy orvos is érkezett a követségről, így útközben is

szakszerűen el tudják majd látni Izabellát, ha esetleg rosszul lenne. Az utolsó métereken legszívesebben már

rohantam volna, de azért sikerült uralkodnom a félelmemen, különösen azért, mert a nehezén már túl voltunk.

Zsófira néztem, az arcán könnycseppek gördültek le, de nem szomorúnak látszott, inkább csak nyugodtnak,

elégedettnek, mint aki beteljesített valami fájó, de szükségszerű küldetést.

- Apának, vagyis Árpádnak tartoztam ezzel. Magamhoz öleltem, és a haját simogattam.

- Minden rendben lesz! Minden! - motyogtam.

- Akkor lesz minden rendben, ha most szépen beülsz egy dekompressziós kezelésre - utasított Zsófi.

- Szó sem lehet róla, tűnjünk el innen minél előbb - vágtam rá.

- Akkor kórházba viszlek!

- Mégis milyen tünettel? Hogy a barátodnak nitrogén lehet a vérében? Ez ostobaság, Zsófi! Amit te tettél, azt

meg felelőtlenségnek nevezik!

Elemér újra telefonált, Zsófi megnyugtatta, hogy szépen elbúcsúztunk, Izabella a helyén van. Mi pedig

hazaautózunk, és nyugovóra térünk. Odahaza pedig amit tehettem magamért, azt végrehajtottam,

megnyugodtam, a terhelés, amit kaptunk, nem vált kritikussá, kutyabajom sem volt.

Hamarosan táviratban kérték dr. Szilágyi Zsófiát, hogy Csejtei Izabella hagyatéka ügyében fáradjon be a

konzulátusra.

Elemérrel együtt intézkedtek, hogy a családi sírhelyen, több évtizednyi elszakítottság után, végre ismét egymás

mellé kerülhessen férj és feleség, egy Szilágyi és egy (Iscjtci. I la életükben nem is, de talán halálukban békében

nyugodhatnak. Zsófi pontosan tudta, hogy ha Izabella meghal, úgy őt a hatóságok kötelesek értesíteni. Konzulátus ide, kiadatás oda. Én pedig pontosan tudtam, hogy Izabella asszony a beavatkozásunktól nem veszíthette életét, hiszen az érték, amit megadtam Zsófinak, nem volt halálos.

Zsófinak és nekem még át kellett beszélnünk ezt az egészet. Reméltem, hogy csak a sokk és a zavarodottság, és az, hogy gyermeket vár, juttatta odáig, hogy ilyet tegyen. Hittem abban, hogy a segítségemmel fel tudja, fel tudjuk dolgozni.