ADY ANDRÁS

PRIVÁT MÉRTAN

Versek

Alutus könyvkiadóCsíkszereda, 2006

2

(Fülszöveg)

Egy riadalmas lélek önvigasza – így lehetne jellemezni Ady András újabbverseit, amelyek kettős szemléletben, egy gyermeki és egy felnőtt világlátásegymással szembesített logikája és indulatvilága mentén csiholja ki azokat atanulságokat, melyek e költészetet éltetik.

Takarékosan adagolt belső rímek emlékeztetnek olykor, hogy a líra vizeinevezünk ugyan, de a belső szembesítés életre-halálra megy, a költő pedig mindenesetben az élet pártján áll.

Cseke Gábor

3

Tartalom

Híd a semmi fölött

GESZTUSANDERSEN ÁLMAVÁLTOZÁSAINKEXUPÉRYVADÁSZATHÍD A SEMMI FÖLÖTTNAGYANYÁMMENTÉSÀ LA RECHERCHE...BARLANGRAJZHALÁSZ ÁLMAA KOLDUSFOHÁSZTALAJVESZTÉSGONDOLATOK A VÁROS-PARTON

Első őrségváltásMásodik őrségváltásHarmadik őrségváltás

VERS VASÚTFEKETE-FEHÉRTEJLÁMÚRSKÍZISFRAKTÁL KÉPOKTÓBERI KÖNYVÉGETÉSNIHILALKONY AZ ERDŐBENCSALÁDOMIDŐCSEPPEK KÖZTTÜKÖRÖM-TÜKRÖMKÉRDŐBÁL UTÁNGONDŰZŐ, ANYÁMNAKÉLVETEMETÉSJELENTÉS A JÁTSZÓTÉRRŐLPÁLYAMUNKÁKNÁSZAJÁNDÉK HELYETT

4

Privát mértan

NAGYBÁTYÁM RAJZOLOMEGY FESTMÉNYRŐLESŐBENDOHÁNY EROTIKAHÁLÓMBANAKTVAKVÁGÁNYONPRIVÁT MÉRTANKETRECBENKENTAURMOZDULATOM METSZETEEGY MONDATBANA HEGYHIÁBACITO, CITISSIMEÁLOM ISTÁLLÓÉN, A BÁTYÁM

Egy rövidre szabott életpálya lenyomataiCseke Gábor: Családi felderítésen

5

Híd a semmi fölött

6

GESZTUS

Félve nyújtod kezed,mintha távolba – láthatár felé – indulna,vizen futna kíváncsi-remegve,ha ujjak szirma, szárnyvitorlákfehér vászna dagad...(alant a nyugodt asztal lapja lakktengerbe fagyva)... friss reggelt fog, tart vigyázva,ha a tenyér élet- s szerelemvonal kötélzeténfogódzva, függve, akarva,a kereső becézés célba vágyik.

Kis fedélzeten a felfedezés bújócska-izgalma,feszülő idegek, idegen tájak, társ-sejtekcsodája lassan formát ölt(mint messzi szirtek, partok délibáb-párában),s remények csalóka biztonsága,a viselős hajnal méhén várja...– alak-háttér játék, ígéret szintjérőlmiként vált való tárgyra –ha félve felém nyújtod kezed.

7

ANDERSEN ÁLMA

Alkony az állomáson,ahogy fények szöknek a hegyekbe,a városközpont felémár árnyakkal telített a tél,s tompán, unottan hull a hófáradó pasztellszínekre.

Ahogy biceg, mintha fehér,steril lapra festve, nyomva:szürke mundér, istáp, puska,ráégetve, rátaposva,hóbafojtva pontról-pontra,a holdfényszóró sugarát kerülve,magát mentve, óva, lopva...

Alkony, hallgatag kapukkörül hunyt ablakok kissé billent sora,lebeg a hó szürkén-fehéren,s dühösen, sétányról-sétányraszorul ökölbe lassan a város...markában a leszerelt ólomkatona.

8

VÁLTOZÁSAINK

Mondtad, semmi sem marad,örök hajnalok, nappalok vég nélkül az égennincsenek, s éjszaka is tán addig,míg behunyt szemmel hisszük a sötétet.Mondtad, környezetem mintkabátot kinövöm, ismerttájak helyett belső utakat fáradok,mondtad s én hittem is nem is...rohantak velünk a napok.Hogy változni fogsz,lassuló keringés része, ősz és tél leszel,hogy őszben, télben semmi sem örök,hogy nincsenek hajnalok, nappalokvég nélkül az égen, s éjszaka van,ha nyílt szemmel hiszek a sötétben...Hogy a halálod is lehet változás,nem mondtad!

9

EXUPÉRY

Kinn a sivatag-város dűnéi köztzúg a hajnal, a hibás motor,és óriás fénylapát a láthatár mögéhullott árnyakat dobál...Benn a szögek, sarkok szorításaszűkölve követ, s a tágas térhazug mása négyzetté törpül,ha a falak – derékba törtek –összenyomva, megőrölve ugyanonnanugyanoda visszaűznek, s a néhánynyílás fulladásra, tudatizuhanásra elég...Egy pilóta aggódva, makacsulpróbál betenni mellém egy bárányt.

10

VADÁSZAT

Ha a világ egy körmetszet,s a célkereszt lét-nemlétszálai közt vergődve, fogolykéntidőből-térből kiesel,ha izomrostok éj-hajnal szálairettegve csúsznak el egymáson,s mint ösztön villansz, szállsz,szálakra bomlott rétek,álmukban egymásnak dőltfák sorfala köztrohansz semmiből a végtelenbe,s tépett, roncsolt önmagadhátrahagyva, mint tajtékzó impulzusáttöröd a hanghatárt...

Ha a világ egy körmetszet,s a lét-nemlét célkereszt,életed belefér egy távcsőbe.

11

HÍD A SEMMI FÖLÖTT

Látod, egy hajnal kellett,kis vakmerő rettenet,hogy túljussál akkor a Hídon– hol nagyapa bátrabb volts előtted átment –,hogy lemondjon Rólad az élő idő,egy Rólad írt történet,és ismert világunk ismeretlenrésze most biztosan elfeled.Vesztettünk mi, gazdagabbak Ők,most valami furcsa-kegyetlenistengyermek rángat Onnan,s a bábjáték vonaglássá torzul –Itt, a fájdalomban...

Egy hajnal kellett, látod?– vakmerő rettenet –s bár mindig féltedaz innen-oda, semmi fölöttkifeszített korlát-kötelet,túljutottál akkor a Hídon...s mivel semmi másunk nem volt,mindenünk Veled ment.

12

NAGYANYÁM

Elnézem, hogy ágyadban olvasol,S szemüveg-kapudon átmegy egy világ.Mialatt odakinn a kérdések visszahullnak a városra,Fáradnak szín-gyermekek, kacajok, átmenetek,Halkul és túlexponál a táj,S akaratod a homályba fúrva,Figyelmed lassan-lassan fáj...Mialatt odakinn az alkony szügyig sötétben áll,Elnézem, hogy ujjaid vezetik a sorok,S a könyvet nyugodtan, ahogy szereted,A végétől forgatod.

13

MENTÉS

Könnyed hajnal hajtjahajóm, a homálybanfél lábon álló árboca kötélzetnek dől, sovány,vitorla-kabátba csavart testepihen.Korai fények csapata pányvátdob, s a partot közelebb húzva,kikötök... ébredek.

Nézem, ahogy álomárban,álomszirtek vonzásában,te még vesztésre állsz,s látlak széthullva szálakrabomlani, mint vízbefúltnapsugár, mely a mélybefúrva, megvakulva a semmibeszáll...Még viharban vagy... alszol.

Könnyed hajnal űzihajóm, s a fénybe feszült árbocvitorla-kabátba csavart testehajlik...A partot gyorsan láthatárbazárom, alszom.Indulok érted a viharzónába.

14

À LA RECHERCHE...

Nincs értelme várni,a távolból kutatva vágyni,ha erőtlen-keserű lázban,néha kimeszelsz (hajnali csendben)egy lakatlan szobát magadban.Ha tévelyegve egy tágas testben,folyosót sétálsz egy kevés érzelemnek,s falaidon kívül steril angyaloktelepítenek torz biztatást,az irgalmas-butító feledésbe.Lassan nincs értelme értelemnek...csak szemlélni (vissza az emlékekbe).

15

BARLANGRAJZ

Van, hogy deréktól,van, hogy csak derékig,naponta váltanak meg– de mindig csak félig –önjelölt istenek.

Pedig én születéstől,elszánt mélybe mentve,álombarlang rejtekében,lélekjárat falaira,ősemberi hittel festek– keresek biztos utat –egy fordított, kicsinyített,de személyes Urat.

16

HALÁSZ ÁLMA

Hátára vette az éjta mély, sötét fodroklusta taktusa, felhőcsónakot ringat tova– örök ritmusra –,s az égen okosan cselezszigonyt egy halszerű csoda– a görbült gerincű hold –,mintha idő és kor nélkülúszna, felleg-nyomdokvízbesodorva.

Hátára vette az éja mélyt, s a magasban,árnypalánkon áthajolva,konok-ősz csillag halászik– fáradt évezredek óta –a tört vázú holdra.

17

A KOLDUS

Utolsónak jött a város alól,innen még fények, onnan márárnyak hozták, kergették, toltáks hogy megérkezett, lassan, sarokbahúzódva elolvadt, s vakolatpórusok,téglarepedések nedvszívó ereje megnőtt.Súlyosan mozdult a tömb, feléjecsúszott vasbeton lába, lassan épületalá tört feje, majd törzse hajlotthátra, síkok présébe száraz zörrenésselsorvadt földszint, alap közé, s ahogyfölötte, ablakain felvillantott álmátnyújtózta az emelet-kolosszus,pengevékony hajnal csonkolta csípőjét, lábát.

Reggelre, mint atomcsapás után,árnya ráégett a falra.

18

FOHÁSZ

Szedd össze, kérlek,ezt a szétesett hajnalt.

Ma kalapáccsal esnék a színeknek,s a szilánkok közt sziszegő dühömtombolva taposná árnyakkáa szétpergő fényeket.

Szedd össze, kérlek,ezt a széthullott napot.

Ma ököllel vernék minden épet-szépet,s a jóból gonosszá tíz körömmel vájnám,konok erővel vésném, vágnáma monokróm rémet.

Szedd össze, kérlek,a szálakra bomlott sötétet.

Menekülnék előlem, magamba,félelembe rejtve, félelmem elől,lassan feloldva, fakulva mindenben,minek nincs nyoma, törvénye, emléke,felejtve és elfeledve, térden kérve...– mikor hajnalokra hullott napokkísérnek a tehetetlen éjbe –... hogy szedj össze engem,még élve.

19

TALAJVESZTÉS

Fény és sötét közt,saját a kötélpálya,enyém a szövedék,enyém az ütem, a test,a függő, figyelmetlen,csavarodó, csendbenkilengő, libbenő árny,ereimben, ez itt nem vér,mint fémdetektoros kapuknál,sípol az érzelem, s földre nyom,hogy nem marad atomnyilélek töltet a sejtközti térben,agytörzsi reflex szorításban,mely inkább rettenet-hegesztés,mint féktelen ösztön-kegyelem...

ez (én) már nem is ember, inkábbtengermélyi telefonkábelbe tekert,fuldokló, cet-szerű félelem.

20

GONDOLATOK A VÁROS-PARTON

Első őrségváltás

Szemben, a tömbházonkis fény lobban néha, sa kajütté zsugorodottszobákban, leoltottszínek mélyén,gyűlik a csend.

Ilyenkor töprengeni kell,képzelt szárnyakon, fantáziacsőrbe csípve, kíváncsiimákat küldeni, kiském-fohászokat röptetniidegen tájakon...de a belső-külső alacsonyfelhőkben nem lehet szabadon –s így suhanás helyettszűk gondolat-köröketír a laza pányvakéntkörém fonódó félálom.

Második őrségváltás

Idelenn, épületek köztsárosan fodrozó lagunaaz udvar, s a magasbanmadár szikrázik néhaijedten, a kereső holdfényben.

Szavakat kell riadózni,ébreszteni zilált mondategységet, néma szirénáküvöltő csendjén ugratniigéket, hason kúszó főneveksorát, s mire képzettszöveggé válna, s parancsra

21

várna pár nappal isbevethető frázis, lázadástörne regulát,s tehetetlen dühvel nézném,– hogy hagynak szótlan engem –elmasírozni a kompániát.

Harmadik őrségváltás

Odalenn, tétován ütődiktömbház falaknak néhaegy imbolygó-kántáló csónak– s azonnal lőréssé szűkülegy fénykör –itt, a hajnal szúrt sebeitfigyelem a kiszenvedő éjjelen,üresen, némán, magamnak,mint nyitva felejtett ablak.

22

VERS VASÚT

Szinte hetente kigördül,kattogva néhány sor,távoli vágányon összeállegy strófa, s mikor agőz, vagy villanylelkűszörny lopva az élre oson,kész versek vesztegelnek,fagyott sínpárokon.

Naponta csattog váltókon,néhány szó kiutat kutata vas hálózaton, s mígcsillogó, dalos szerelvényekkacagva gyorsulnak mellettük,félve átsíklanak ajég-pályaudvaron.

Szinte naponta síklanak ki,rímek zuhannak a semmibe,s néhány igekötőn függve,kicsavart sorok csordulnaka töltésre.

Hetente indulnak versek,tetőkön távolba tekint azőrség, s mintha a vastaktusból sorsukat lehetnejósolni...– vég nélkül vágtatnak olvasva,vagy feledve –...az alagúton túl,felrobbant felhőkből, feketénszállong a varjú-konfetti.

23

FEKETE-FEHÉR

Nappal börtönöd az ég,rúdjain száradó göncök,felhők ráncolnak könnyedén,s a szélben sötét, villanóerdők rácsa vetül a síkra,zárként csattan néha a távol,s ha az eső-kulcs csörög,cella-magányodban féleda becsapó feszültséget.

Éjjel börtönöd a föld,ha a vak ég széles árjaálom-fulladásba hív,s út-illathoz szokott tüdőd,kábultan köhögve vágy levegőt,ha lelked egyetlen rántása,űrbe tépné vetkőző szíved,hogy észrevedd, millió csillaghegeszt új ketrecet fölötted

24

TEJ

Csókként várt, mintha szerelmiálomból merítene kezébe, mellére,s anyám volt a kíváncsi megadás,a nő, ki először lát kis férfi állatot,érez önző harapást...s figyeli azóta, vére s teje közöskortya hogy rázza ereim rácsátnevetve, szorongva.

25

LÁMÚR

Első szerelmem karcsú fintor,kis kuncogás volt valahol mélyenaz arcizmok alatt lopózva, szerényen,meglepve állt, hogy hát így néz ki anagy ő kis betűkkel szedve, s a pimasz,nyíló öntudat itt illeg már előttem,sejti, hogy nagyon tetszik egyetlenmindenem, első szerelmem a kedvesandrogün alkat: bizonytalan körvonalnéhány szeplő körül, kissé kancsal,téglavörös hajjal, rendszerint jóllakott,s ilyenkor mosolyában könnyed legyintéssuhan a világra, cinkos kacsintás s öröm-hangyákcsiklandják bőröm.

Ahogy emlékszem alig zavart e kapcsolat,s az első randevú, a figyelmes, halk szavúönimádat ... hol virág, vacsora, limuzinhelyett elég volt néha – naponta –csodálnom magam a tükörben.

26

SKÍZIS

Széthullok szálakra, sbár vak éj-kútba hullvaérzem néha, holmi ócskaidő-pumpa kis reményeketnógat körbe, s kering e furcsabelső űrbe ezer kis lelkemforogva-szédülve, s a reggelikelet fényben idegen napvillan hátukra fordult, döglöttvágyaimban, egy sosem érzettszerelem korát ünneplemszületés-torát, s úgy vélemszéthulltam szálakra, nincskegyelem...mint cirkuszi belépőnekhozott, félelmeknek dobottkis állat, nyüszítek testemben.

27

FRAKTÁL KÉP

Engem sietve öntöttek az angyaloks így torz tükör, jövendő szilánk halmazvagyok, üvegkéregbe zárt röpke álom egykalapács-árny alatt, membránon megmaradtfelületi feszültség, robbanni kevés füstölgés, s bárnéha – vendégségben – meztelen test hever hűvösenrajtam, engem nem, csak magát látja a visszaverődővágyban, s ahogy nyújtózva bontja testét, önmagát szövi azeste, inkább megfojt csak hagyjam, hadd szeressen önmagába...Engem az ördögök is sietve öntenek, s kezük alatt újra torzulok,ha javítani próbálják, mit eltoltak az angyalok.

28

OKTÓBERI KÖNYVÉGETÉS

Mint régi, égi könyvből hullanakkitépett lapok, s rémület libbenágról-ágra, hogy acsargó szélharap már háncsot, s szabadonlüktető fa-erek fröccsentik rozsdásvérüket sápadt avar-ágyra.

Udvarunkon vörös máglya-lángkezd magányos, lassú táncba,s a tépett szélű, sárga lapokperzselt pernyeszárnya visszaszállmég a kifosztott fákra.

29

NIHIL

Eltűnt, mint homokban üzenet,mit nyílt habokra másolt, s olvasni– dagályra emelve – magához rántotta hold, vagy mint fáradt fohász, mely gerinc-korlátbafogózva, kulcsolt kézig kúszott, s ott semmibe ütközvevisszahullt a test-toronyba. Eltűnt közülünk egy szó,sejtekre bízott tartalmak törlődtek, s a megbutultizmok reflex tára kiürült mára, ahogy vakonkeresi önmagát mindkettőnk, egyidegen másban.

30

ALKONY AZ ERDŐBEN

Fönt, egy dombon, minterős szélben feszült vitorlák,csattannak néha a fák,s az imbolygó tájban botolvalépek, görbe bokor-karmokutánam tépnek, nyúlik havas,még zöldet nyáladzó nyelveegy-egy veszett ágnak.

Mellettem lompos ösvény rohan,s az acélszürke légben vonyítónyomok lopóznak a télben.

Konok szél rázza, szitál fölöttemaz ég, pucér lelkem körül a félőtest, sápadt énekbe kezd...Alkony van, s a vicsorgó nyomokonlopva felém kúszik a felborzolt sötét,morogva.

31

CSALÁDOM

Nálunk a nők törékeny, kismadarak voltak, napba röppenő,perzselt szárnyú, örök szüzek,s a zuhanásból mindig mély,fészek-álmokba menekültek.

A férfiak becsületes, nagydarabhímek, a régi meséknek mindigbedőltek, hajnalban harcba indultak,mint ki fegyver s ösztön nélkül,meztelenül, ölni készül...s a vadászatnak estére békéssorban állás lett a vége.

32

IDŐCSEPPEK KÖZT

Vannak éjek, mikor fertőzöttminden ölelés, s mint sárba taposottcsillag fuldoklik saját fényudvarbazártan a gesztussá sorvadt gondolat,mikor, mint ismeretlent, testemgyanakodva fogad, s félve remélmegszokott világot, hol biztos a tej,a szó, könnyed a hajnal, s mindenálom világraszóló, hol jövőbe várt,s néha jelenből lopva szökött a lázadás,szerelem volt fűben feküdni, s életreszóló csatákról döntött egy sutakézfogás.

Vannak napok, hogy néha kileng,kicsit támolyog a világ, s a tényekvigyázzba merevedett tengelye ferdeárnnyá görbül, mikor elég a véletlentörvénye, s minden mi életnagyság –halállá törpül.

33

TÜKÖRÖM-TÜKRÖM

Otthon, a fürdőszoba-falon, mint jég alá fulladtbuborék, lomha árnyként szétterülve,egy tükörben lakom, s e kristály környezetbenmegállás nélkül növekszem, csak szemem morcosűr, figyelő sejtelem, s ha reggelente szikrákra repeda fény, s cikázik egy félig abbahagyott lény, a tükörképnem enyém, nem is másé... egy felsejlő, beteg látomásé.

A kék térben egyetlen jelen az ízekre szedett Isten.

Üvegvaló, mögötte semmi, s a mélyben fejtől-lábtólösszerakva szépen, mint rémült kis víziók,csendben osztozunk az Úrralminden alkatrészen.

34

KÉRDŐ

Miért veszekszünk hullottemlékek felett, s mint ijedtszülők ringatunk kihűlt szavakat,holott álmainkban lassan elvetél,s püffed minden mondat-magzat?

Miért szeretek, ha önmagamkutatom idegen másban, s mígkonok sírrablóként keresem veszettkincsek nyomát, pihenni tükörképpeltérek csend takarók közé, s unalmamvágyakat lop néha az ágyba?

Miért mindig torszerű a nász, hareményem elvész, mint kisgyerekkulcsa, s imáimban folyton hazudnomkell érte, ha minden kérdésemre nemegy, de száz isteni visszhang kong halkkolomp-hangon, a levált retinájú éjben?

35

BÁL UTÁN

Bennem fészkel,a tavaszi köd, mintszéthulló színek vaküregek mélyén, s e révült,vágyba szédült testbe is kevesebbsejt kúszik, mint vörös moha a korhadt,kifordult éren... mintha már fel lennék halállal telve.

Bennem fészkel,s lomhán dermedt lélekután kutat a nap, mintkútmélyben csobbannaköngyilkos sugarak, én veledmég szerelmet játszanék, de fázikbennem a félelem, hogy míg ajkadrólajkamra csókot harapok, megfulladok.

Nincs már köztünktánc, csak együtt botlólépések tétova sodra, s haegymást meg is váltjuk néha,köztünk fekszik, feszélyez, mintegy rokon-hulla, a néma türelem.

36

GONDŰZŐ, ANYÁMNAK

Honnan vanszemedben állandóalkonyi fájdalom, ajkadonszavakban szétpergő tépett délibáb,vagy ráncaid mélyén miért hallgat, mintbüntetett gyermek a konok csend, hisz énhomlokod mögül származom, s a semmirevágyva, minden kell nekem, honnana hangokra fogyott lélegzet, asarokba szorított, mégisnyüszítő, éhes élet,ha tudod, hogyheverő kő vagyok,s te vagy a kéz, melyha akar, belőlem építhet.

37

ÉLVETEMETÉS

Itt fekszel lelkedbe temetve,mint perzselt puszta, hőtőlrepedt sár, egy halom fülledtemlék alatt, s hólyagzó lelkedzavaros nyirokként gyűjtfélelmet, hiába a beomlótüdők üszkös hangereje,izmok nyikorgó rugója,a lemondó felugrás, szemekelé lendülő kéz, a védekezőmegvakulás, hiába a furcsatest, toronyba befelé ordítottfohász, a kiégett sejtfalak köztcsak egy félisten tanyáz, s mintfáradt, vén inas téged még kiszolgál,de ha a fennmaradó, püffedt csendbena megváltásban leáll, felőle felfordulhatkörülötted a csodákra éhező világ.

38

JELENTÉS A JÁTSZÓTÉRRŐL

Mi tudjuk, milyenNektek ott, a felhőkfelett, abban a furcsarózsaszín zugban,s a tompa boldogságbanelpuhulva milyen, haa halál-díjat befizetvelecsavart félelemmelégtek, tudjuk ha sírtok,s idelenn, a megáradtjátszótéren, tükröző tócsákonpengve gurulnak aprópénzkéntaz esőcsepp-könnyek, látjukazt is, ha nevettek, s helybentotyog a száradó homokban,mint járni tanuló unoka,a billegő hinta...

Mi innen kémlelünk,lehallgatunk titeket,s a mennyei jelentésre,mindig egy konspiratívIsten nyom pecsétet.

39

PÁLYAMUNKÁK

Mint vén vasutas, sínekközt botlik a sötét, későiálmok zörrennek laza keréken,s miközben kocsiról-kocsirajár a korai halál, végtelen vonatokrobognak a kigyulladt égen.

Mi mind ütközőkön születtünk,s élünk egymás mellett, míg apályaudvar csöndje be nem temet,míg a minket hívó lokomotív szavainkatjóslatokra vágja, s a felvillanó emlék-ablakcsak röntgenkép az éjszakában.

Mint ájult vasutas, sínek közthever az Isten, a menetrend régmegszűnt már a mennyben, develünk kifut még az utolsó járat,s a végtelen töltésen, a semmibe vágtat.

40

NÁSZAJÁNDÉK HELYETT

Látod kicsim, álmunk mármások álma, mint gondoskofák a fényesre törölt almátrendeztük vágyaink, s reményeinkidegen szolga dobta egyenként oltárra.

Itt maradtunk meztelenül,s míg testünk, mint folyófelett hajnali pára, cseppekrebomlik, elsodorja másszerelmek párzó iszapárja,ölelésünk, a falak köztititkok vára eladó rom,s akad majd ki innen épít,lop belőle, megcsodálja.

Kicsim, remélem, hogy agének szűkös mélyén maradtmég láng, mit más nem láthat,s mely mindig hazavezet, ha félvefelfeszítjük a lelakatolt éjszakákat.

41

Privát mértan

42

NAGYBÁTYÁM RAJZOLOMCím nélküli képre

Mindig bekopogsz zároltálmomba, hátat fordítvavárod rajzoljak neked arcot,s a vonásokra csak görbeváll, szomjas nyak szögeiutalnak, a háttered, melymint hajnal-máglya arádobott éjt, emészti tested,s míg a gőzölgő homálybaolvadt alak csorog retinámra,kérlelsz hagyjam szárnyaid afrancba, embert rajzoljak alapra...

s én nem teszem, nem tehetem, mertmegfagyott már a grafit-vér eremben.

43

EGY FESTMÉNYRŐLAdy József: Egyre erőtlenebbül, 1991

Csak álmodban éltéls ha magadban, néhanéma sejtgerenda-présbe fogva, láttálkevés napot, csókot,szerelmet, mit senkisem szeretett...metszett tested, érgyökéren,csalódott töviskortyok sorát,születéssel szívta a halált.

44

Csak álmodban élhettél,ébren nem mertél soha,s ha néha saját szívedalatt pihentél, mintszárnyas magzat...bölcsőd is volt a lüktető,bíbor, bordázott izomtető.

45

ESŐBENAdy József: Szénrajz (1989)

Hosszú szálakban olvad az ég.Esik, mintha egy nagytestű istenpulóvere (el)bomlott volna,s az utcán, bokáig érő vízben– csalóka Velence-érzés –,egymásba fogódzó papír-csónakokkoccanó sora...

Itt a száraz félhomály,a pince vakuló tükrébenfáradtan bámuljuk egymást,én, s a konyak-vacsora.

46

DOHÁNY EROTIKAAdy József: Szénrajz (1986)

Kedves, te sosem cigarettáztál.

Kezed finomkodó, hajnalbólszőtt pillangó, napveretes könnyűkis csipesz, sosem birtokoltfélénk ölelésben kívánt-féltdohány lángot, szabad parazsat,– míg mások gőzgép pitvar-kamrábazárva izzanak dohogva –s a nikotin-álomra várva,nem fújtál glóriát házi istenekfeje fölé, szürke felhő peremenállva.

47

Kedves, te még senkit nemvontál magadhoz öngyilkos-parázna, hamvasztó csókba.

48

HÁLÓMBANAdy József: A háló (1983)

Eljutottam a szeretetben oda,hol szeretni csak mást tudok.

Eljutottam a gyűlöletben oda,hol gyűlöletem magam ellen fordul.

Szeretet-gyűlölet hálómban lassan,Halász és halott vagyok.

49

AKTAdy József: Szénrajz (1984)

Nézd kezeim, olyanokmint a nappal és éjszaka,mely időtlen menetrendszerint öreg és fiatal.

Nézd kezeim, olyanvidám egyik, ecsetetmerít a hajnalba, slendülete vászonrapréseli a tájat.

50

Nézd a másikat, milyenfáradt, csak a halántékrólránc-árkokban futó havatrajzolná néha ...tagolva, ha lehet így rajzolni.

Modellt ülök, s kételszánt művész engem feszít vászonra...meg sem született, vén csoda.

51

VAKVÁGÁNYONAdy József: Ego sum (1990)

Itt ülünk kettesbenén, s véremben valamivégzetes, mostoha.

Itt ülünk kettesben,kihűlt düh és iszonyat,s álmaim távoli porábanmég látom a reményutolsó kocsiját, hogysikerül érpályák talpfái közésiklatnom a robogó halált.

52

PRIVÁT MÉRTANAdy József: Érzelmes szimmetria (1979)

Magas vagyok és sovány,(a hízáshoz időm és pénzem hiányzott)geometriai talány,karok és fürtök kuszaegyvelege, mint nyárilángban önmagátölelő szőlőtőke.

Magas vagyok és magam,(így emlékszik unokaöcsém is)s alkatom nem jogosítölelésre, mert szögek nemfonnak körül köröket...s a körök úgyis elfoglaltak.

53

Önmagam sovány fia vagyok,egyenesek és hullámok furaegyvelege, mintha véletlenülegymás mellé kerültünk volna:érzelem és szimmetria.

54

KETRECBENAdy József: Ketrecben (1991)

Furcsa lakó a szívemitt, a csontjaim köztipáncélszekrény-magánybanfuldokolva verdes, ütememár nem ének, valamisóhajszerű dobbanó suttogás– nem értem és alig hallom –,lassú köröket kavarva lebegelárasztott mellkasban, ős vele úszó türelme.

55

Ha kivenném, ablakbatenném, szabad szóárbaa láblóbáló kis pletykásts párkányra ülve néznénk,hogyan tölt meg éj-aklots hajt haza az alkony egyjóllakott napot...de olyan sovány, rémült,s csont rudak közé fáradt,megszokta a rekeszizomzárat, gerinc bilincset,hogy bár ígérek nekibármilyen kincset, itthagys magába zárva ráomliktestem magánya.

56

KENTAURAdy József: Szénrajz (1984)

Azt álmodtam, kentaurvagyok, ösztön és szociál-félelem, kényelmetlen kettősegység, egyik sosemalszik, rúg keményenmint fiú az anyaméhben,másik suttogva hord imátimára, s ahogy a túlzsúfoltcsipke-architektúra, elvészönmagába.

57

Egyikük hite halhatatlan, örökcsak mesélne, inna, nőzne,esküdne hű szerelmet önmagának,másik már kinézte, hol leszpuha, örök nyugta egyikneka temetőbe’.

Azt álmodtam, mitkentaur szokott, ha tudja,álmodni van még néhány éve.

58

MOZDULATOM METSZETEAdy József: Vigasztalás (1983)

Faites vous jeux!Mindent egy lapraalapra, makacs ujjbegyoda-nyomással, s újabbránc, inkább diszkrétrepedés a karton alakon.Felét már asztalra nyomtam,de még fogom, foggal, tízkörömmel, testemmel védem,mint kölykét anyja. Visszavenninem merem, hisz körülöttema tekintet-őrtornyokbólössztűz üti át bőröm, deletenni mindent, mindenről,így egyszerre mint semmit,fölös lomot, bosszantó terhet,míg élek nem tudok...valahol már kitörtek egyablakot, valahonnan kitörtek.Fetvozső!

59

EGY MONDATBANAdy József: Címer (1980-81)

Úgy elkeltem ajándékba, hogy nem csoda,ha úgy kell újra összekoldulnom magam.

60

A HEGYAdy József: Neomisztika (1990)

Az égre nőtt hegy alatttürelmes színek csiholnakhajnalt, s bár izzadt méga táj, fülledt a homály,a magasban, mint poroskis katonák családom árnyaisziklákra másznak, hátukonhalott halmokba szíjazva,mennybe jutnak az elhasznált imák.

Míg az égre nőtt hegy alatt,szökött színek tábortbontanak a tető felé,fémes szélben, hótalpas istenárul oxigénmaszkokat.

61

HIÁBAAdy József: Szénrajz (1984)

Látod kedves, a rámdőltizomgerendák alól, beomlottpincemagány ordít utánad,s a visszhang, kettőnk köztiromokban, mint éhes állat,válasz után kutat.

Kedves, köztünk a csendlepelrégen hangokra hasadt, s mintgyerekkézből szétgurult kerekkövek, kába kérdések rónakkusza köröket...

62

néha bevallom, mérem csókodmelegét, s aggódva lesem, hogytörli sejtről-sejtre az unalom, avolt vágyak emlékét.

Kedves, én féltelek, hisz együttálmodtunk szárnyakat neked,s te felejted, hogy benned van amostoha, süllyesztő horgonyokvégtelen sora.

63

CITO, CITISSIMEAdy József: Szénrajz (1986)

Most már mindegy, kitőltartasz, függesz, emberhez,istenhez könyörögsz, magadnak,másnak kérsz, követelsz, egyenkéntfeljelented minden vágyad, álmaidbanvégzel házkutatást, kézzel írsz, vagygépen kiabálsz, ósdi családi remény,vagy modern az elektronikus fohász,pitizel, vagy nyersen féltesz, mintgyermek ha a játék-magányban másis résztvesz, mindegy, hogy közvetve,idegen, magasztos kezekbe, vagy sajátizzadt markodban szorítod, nyújtod

64

felfelé, s mivel égig úgysem érsz,ágaskodsz kicsit, hátha valakiészrevesz...elkéstél, imádba néhány formai erkölcs-hibacsúszott, s a mennyposta visszadobta:„Címzett ismeretlen, keressen tovább hiába.”

65

ÁLOM ISTÁLLÓAdy József: Szénrajz (1984)

Mintha deszkák közéhullnék, holtan, vagyhaldokolva, utolsó kortyfényben fuldokló, bőr alásüllyedt sápadt érben, idegens mégis közeli, személyes térben, holütemre repednek századok, sejtmagjukvesztve robbannak a szétnyomott percek,mintha testembe feledve cipelnék pár bomlólelket, s acsargó nihil töltené ki a képzelet-rácsokközti teret, vagy ha gondos árny-segédek ábrándokbacsomagolnak, s a minden esti nemlét után, az ébrenlétbetovábblopnak...

Lassan ébred a fény, mellettem álmosan bólogat, alszikmég, s álomzabot ropogtat a hintaló...trójai bohózat.

66

ÉN, A BÁTYÁMAdy József: Gyönyörű, gyönyörű nyár! Egresszedés öcsémmel (1991)

Próbálok én is, bár csak álomvásznon, mint riadtan verdesőmadár, támpontot kereső képzeltkézzel, valótlan formák köztgyermeki, ámuló ésszel, festeni,s míg őrült ábránd-vonalkódokfekete-fehér szárba szöknek,és sosem látott belső rétekfölött köröznek az égre lökötts leszállni képtelen emlék-gémek,próbálom én is, bár bevallom csakálom vásznon, öreg szemeiddellátni, ha nyílik pár félénk színtegy vidámabb világ.

Próbálok helyetted élni, ígylennem majdnem lehetetlen,bár ezen a csak általunkbarangolt torz varázs-terepen,másként értelmetlen.

67

Egy rövidre szabott életpálya lenyomatai

(Ady Józsefről írták 2005-ben, amikor éppen 55 éves lehetett volna, aRomániai Magyar Szóban:

„1950. április 4-én született Jedden, 1991 novemberében halt meg Buda-pesten. E két dátum közé kifeszített életpálya: egy tehetség vergődése sajátfélelmei és a külvilágban egyre korlátozott lehetőségei között. Betegség vitte elidőnap előtt, mielőtt művészete kiteljesedett volna. Ígéretes alkotásai, úttörőtörekvései ellenére a ‘nagy hiányaink’ elnevezésű fejezethez tartozik.”)

A szép lassan folydogáló fejlődéstörténetem kellős közepébe berobbantAdy József festő-rokon „felfedezése”.

A találkozás kissé más irányba terelte azt az egyszerűen kontemplatívönfigyelést, amelyre ez a kötet vállalkozott volna. Így lett a nézelődésből önismeretiutazás egy főhajtásnyi megállóval a tehetséges rokon előtt, majd folytatódhat akörút.

Elméletileg tükörben való szemlélődésről volna szó, egy magányos szembe-sülési folyamatról, melybe a legnagyobb meglepetésemre újabb szemlélő kap-csolódik – Öcsi bátyám, s így már kettesben nézelődünk. Ő csöndben figyelengem, én fizikai jelenlétemet kihasználva kommentálom Őt, és magamat, az Őmunkáját, mindkettőnket. Nem tudom úgy nézni Őt, hogy ne lássam azt is, aminta fehérvérűség lassan végez vele, és bár Ő – ennek ellenére – türelemre int,fittyet hányva tanácsának lázasan vizsgálódok... s közben jegyzetelek.

Végül, egocentrizmusomnak megfelelően, csak saját impresszióim objekti-válódnak, miközben Ő mindvégig sugall.

De a kérdés mindig egy: Ő hol van??!!!Erről szólnak e versek...

68

Cseke Gábor:Családi felderítésen

Verset sokat írtak már és még többet fognak (ha fognak...). Verseskönyvet isírtak éppen eleget, s nem most jelent meg az utolsó.A Privát mértan, Ady András második kötete is beleillik e végtelennek tűnősorba, bár a napokban kaphattuk kézhez, a legfrissebbek közül való, és épp egyhéttel ezelőtt tűnt föl hivatalosan is a nyilvánosság szemhatárán, a Corvinakönyvesboltban.Szokvány? Nem mindennapi, de megszokott esemény ez könyvterjesztőnek,érdeklődő olvasónak? Talán.Úgy vettem észre, hogy azért mégis van egy megismételhetetlen egyediség azilyen könyvavatásokban: általában ezek azon első, nyilvános események, melye-ken szélesebb körben hivatalosan is közbeszéd témája lesz egy szerző munkája,mélységtől és árnyalatoktól függetlenül.Szülővárosában Ady András másodszor ülhet immár a könyvéről hallani-vallanivárókkal szemközt, s ennek az adhat majd különös, sejtelmes ízt, hogy köteténektörzsanyaga, s maga a címadó ciklus (a Privát mértan) egy sajátos családi felde-rítés versekben megörökített számvetése.Manapság ugyancsak nem meglepő széthulló, jobbik esetben széttartó, egymás-tól térben távol kerülő családokkal találkozni, az életükben beállt veszteségeket,torzulásokat, hiányokat konstatálni. Akik benne élnek egy ilyen szakadozott csa-ládi hálóban, a saját bőrükön tapasztalták, mit jelent a személyiségfejlődésbenfölfedezni és újra bogozni a rokoni kapcsolatokat. Minden egyes fel- és megis-mert rokon látványosan képes kedvezően befolyásolni a család biztonságérzetét,életrevalóságát, még akkor is, ha csak amolyan „fekete bárányról” van szó.Hát még, ha olyan értékteremtő, ám tragikus sors feslik föl szerzőnk előtt, mintaz 1950-ben született és 1991-ben fiatalon elhunyt Ady József festőművészé, akitörténetesen a költő unokabátyja. András 15 éves kamasz, amikor a Marosvásár-helyen élő „Öcsi bátya” megadja magát a végzetes betegségnek. Tulajdonkép-pen családi hírekből tud valamit róla, ami alig több, mint halvány sejtés: tudja,hogy valamilyen művészember, hogy kényelmetlen fickó a környezete számára,s mindenek előtt azt, hogy beteg, talán gyógyíthatatlan...Aztán telik-múlik az idő, Ady András felnőtté válik, elvégzi az egyetemet, köz-ben hogy, hogy nem, összeakad a bajusza a költészettel, megtörténik az elsőközlés is, majd jön a többi, 2004-ben megjelenik első versesfüzete (hiába, rend-szerint így járnak a költők), s amikor a másodszori bizonyításhoz gyürkőzveösszeseperni készül a felgyűlt termést, rájön arra, hogy valami hiány mutatkozikönismeretében. Ráébred arra, hogy de hiszen ott van a Józsi nagybátyja szellemiöröksége, amiben tulajdonképpen meg sem merítkezett. És ekkor ugrik be nála afelderítés kényszere: munkák, dokumentumok, emlékezések, kritikák feltérké-

69

pezése, begyűjtése, értelmezés és rácsodálkozás... Ady József egyre élőbbé válikunokaöccse szemében, az addig jobbára kapcsolat nélküli két generáció mostkéznyújtásnyira kerül egymáshoz. András, akinek fiatalkora már a rendszervál-tás utánról datálódik, kénytelen átérezni s ennek nyomán átélni azt a maga idejé-ben természetes üldözöttséget, amelynek légkörében nagybátyja élete és mun-kássága ki- és elvirágzott. És miközben látszólag vizuális munkákat, vásznakat,grafikai lapokat, reprodukciókat, lenyomatokat gyűjt be tőle, elemez és értékel,mind jobban önmagára ismer a részletekben, a napfényre kerülő adalékokban.Képek és rájuk hajazó versek rendre eggyé válnak, összekeverednek, minthamindig is szimbiózisban éltek volna. A költő a nagybátyját „rajzolja” és a rajzola-ton – talán nem is meglepetésére – saját maga, a művészetnek élő ember analógsorsa néz vissza rá:

Mindig bekopogsz zároltálmomba, hátat fordítvavárod rajzoljak neked arcot,s a vonásokra csak görbeváll, szomjas nyak szögeiutalnak, a háttered, melymint hajnal-máglya arádobott éjt, emészti tested,s míg a gőzölgő homálybaolvadt alak csorog retinámra,kérlelsz hagyjam szárnyaid afrancba, embert rajzoljak alapra...

s én nem teszem, nem tehetem, mertmegfagyott már a grafit-vér eremben.

(Nagybátyám rajzolom. Cím nélküli képre)

Mit lehet ilyenkor tenni? Végigjárni az utat, amiről az ember nem tudhatja, hogyhová vezet, de amivel tartozik önmagának. Rokonság ide vagy oda, mindenekelőtt a valóságos emberi kötelékeken van a hangsúly, amelyeknek méreteit ma-tematikai hűséggel kell rögzíteni. Ez a privát mértan az, ami az emberi hídve-rések alapjául szolgálhat; ennek révén válnak kiszámíthatóvá a pillérek, a fesz-távolságok, a kilengések biztonsági foka.Ady új kötete, amennyire visszanyúlás a közelmúlthoz, annyiban előreszaladás is azidőben: a befogadó meghaladás lehetséges képletének nyilvános bizonyítása, egye-lőre családon belül, de azon jóval túl is – a legteljesebb önmeghaladás jegyében.

(Hargita Népe, 2006)