adam blake - a júdás Összeesküvés
TRANSCRIPT
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
ADAM BLAKE: Dead Sea Deception
Sphere, 2001
First published in Great Britain in 2011 by Sphere
Fordította:
BALÓ ANDRÁS MÁRTON
A fordítást az eredetivel egybevetette:
BAJTAI ZOLTÁN
A regényben szereplő valamennyi alak
– a közismert személyek kivételével –,
valamennyi esemény az írói képzelet szüleménye,
a valóságos személyekkel és eseményekkel mutatott bármely
hasonlóság csupán a véletlen műve.
Copyright © Adam Blake, 2011
Hungarian translation © Baló András Márton, 2011
Hungarian edition © Cartaphilus Könyvkiadó, 2011
Felelős kiadó: Szász Zsolt
ISBN: 978-963-266-254-1
Apámnak, Chrisnek
és bátyámnak, Chrisnek
és lelki testvéremnek, Chrisnek
és nővéremnek, Sandrának
– de a félreértések elkerülése végett nevezzük inkább őt is Chrisnek
ELŐHANG
Amikor a diszpécser telefonált, hogy szóljon Webster Gayle
seriffnek a repülőszerencsétlenségről, Gayle éppen a tekepályán volt,
és egy óriási fagylalt kehelybe készült belemártani a kanalát. Az
egyik gondolat, ami átsuhant az agyán, miközben figyelt – amellett,
hogy rögtön eltöltötte az elhunytak és hozzátartozóik iránt érzett
sajnálat meg a rémület, hogy milyen szar helyzetbe fogja ez hozni őt
–, az volt, hogy ez a hétdolláros fagylaltkehely most már biztosan
kárba fog veszni.
– Kényszerleszállás? – kérdezte, mert meg akart bizonyosodni
róla, hogy jól értette. A kezéből tölcsért formált és a telefonhoz tette,
hogy kirekessze a szomszédos sávban feldőlő, majd az alaphelyzetbe
visszaálló bábuk hangját.
– Nem – felelte határozottan Connie. – Sehogyan sem szállt le. A
gépmadár egész egyszerűen aláhullott az égből, lezuhant és szanaszét
robbant. Nem tudom, mekkora volt és honnan jött. Telefonáltam a
phoenixi és a Los Angeles-i légiforgalom-irányítóknak. Majd szólok,
amikor visszahívnak.
– És biztosan a megyehatáron belül van? – kérdezte Gayle,
belekapaszkodva az utolsó szalmaszálba. – Azt hittem, a légvonal
nyugatabbra van, egészen Arconánál.
– Pont az országútnál pottyant le, Web. Becsületszavamra, még a
füstöt is látom innen az ablakból. Nemcsak hogy a határon belül van,
hanem olyan közel van, hogy oda lehet sétálni a
bevásárlóközpontból. Már üzentem Doc Beattie-nek. Van még
valami teendőm?
– Igen – felelte Gayle pillanatnyi gondolkodás után. – Szóljon
Anstruthernek, hogy menjen oda, és egy jó nagy területet kerítsen el
körülötte kötéllel. Olyan messzire feszítse ki a géptől, hogy a
kíváncsiskodók ne láthassák, mi történt, és fotózni se tudjanak.
– És mi legyen Moggs-zal?
Eileen Moggs alkotta a Peason Chronicler teljes munkaidőben
foglalkoztatott alkalmazottainak az összességét. Régi vágású újságíró
volt: mielőtt leadott egy cikket, kocsikázott és elbeszélgetett az
emberekkel, sőt még a fotókat is maga készítette egy jókora,
egylencsés, digitális, tükörreflexes fényképezőgéppel. Gayle-nek a
gépről egy felcsatolható műpénisz jutott az eszébe, amit egy
szexuális segédeszközöket hirdető katalógusban látott egyszer, és
aztán próbált elfelejteni.
– Moggs bemehet – mondta Gayle. – Tartozom neki egy
szívességgel.
– Ó, csakugyan? – tudakolódzott Connie, de elég semleges
hangon ahhoz, hogy Gayle nem lehetett biztos benne, vajon a kérdés
burkolt célozgatás-e. Szomorúan eltolta magától a fagylaltkelyhet.
Spéci kehely volt, a neve hosszú, az összetevők listája meg még
annál is hosszabb, és különféle kombinációkban markánsan jelen volt
benne a csokoládé, a pillecukor meg a karamell. Gayle függő volt, de
már rég megbékélt gyöngeségével. Messze lekörözte nála a piát, és
valószínűleg a heroint meg a kokót is lekörözte volna, habár azokat
soha nem próbálta.
– Már indulok is oda. Mondja meg Anstruthernek, hogy minimum
ötszáz méter legyen.
– Mi legyen minimum ötszáz méter, főnök?
– A becsapódás helye és a kötél közötti távolság, Connie – felelte,
miközben intett a pincérnőnek, hogy hozza a számlát. – Azt akarom,
hogy a határvonal legalább ötpercnyi sétára legyen a roncstól.
Mindenhonnan jönni fognak az emberek, amikor kiszagolják, és
minél kevesebbet látnak, annál hamarabb fordulnak vissza és mennek
haza.
– Rendben. Öt perc séta – mondta Connie. Gayle hallotta, ahogy a
nő lefirkantja a számot. Connie utálta a számokat, azt állította, hogy
nem látja őket, ahogy néhányan a színeket nem látják. – Ennyi?
– Egyelőre ennyi. Próbálja meg újra a repülőtereket. Felhívom,
amikor kiérek.
Gayle elvette a kalapját a mellette lévő üres székről és feltette. A
pincérnő – egy szemrevaló, sötét hajú, sötét szemű nő, akinek
kitűzhető névkártyáján az állt: MADHUKSARA – hozta a számlát a
fagylaltról meg a hot dogról és a sült krumpliról, amiket korábban
evett. A nő úgy tett, mint aki megütközik azon, hogy Gayle hozzá
sem nyúlt a desszertjéhez.
– Szívesen becsomagoltatnám, ha volna rá mód – mondta, és
próbált jó képet vágni hozzá. A nő megértette a tréfát, de
hangosabban és hosszabban nevetett, mint amennyit érdemelt. Gayle
felnyögött, amikor felállt. Öregedett, és kínozta a reuma, még ezen
az éghajlaton is. – Viszlát, hölgyem – köszönt el kalapja karimájához
érintve az ujját, majd kifelé vette az irányt.
Gayle gondolatai üresen jártak, miközben átvágott a perzselően
forró hátsó udvaron rozoga, kék Chevrolet Biscayne-jéhez. A
rendőrség költségvetéséből járt volna neki új autó, amikor csak
akarta volna, de a Biscayne már helyi jellegzetesség volt. Bárhol
parkolta le, az olyan volt, mint a tábla, amin az áll: ORVOSI
ÜGYELET.
Hogyan kell kiejteni azt, hogy Madhuksara? Vajon hová valósi a
nő, és mi szél hozta őt az arizonai Peasonbe? Ez Gayle városa volt,
és erős, titkos kötelékek fűzték hozzá, de azt nem tudta elképzelni,
hogy valaki nagyon messziről idejönne élni. Mi vonzaná őt ide? A
bevásárlóközpont? A három vetítővásznas filmszínház? A sivatag?
Persze, emlékeztette magát, ez a XXI. század. Madhuksara
egyáltalán nem is biztos, hogy bevándorló. Lehet, hogy éppen itt, az
Amerikai Egyesült Államok délnyugati csücskében született és
nevelkedett. Annyi bizonyos, hogy nyoma sem volt külföldi
akcentusnak a beszédében. Másfelől viszont még soha nem látta őt a
városban azelőtt. Gayle nem volt rasszista, amit rendőri pályafutása
során sokan egyfajta újdonságként könyveltek el. Szerette a
változatosságot, az emberek között éppúgy, mint a fagylaltok
esetében. Viszont zsaruösztönei miatt az új arcokat, akármilyen
színűek is voltak, gondolatban a függőben lévő ügyek rekeszébe
helyezte azon az alapon, hogy az ismeretlen tényezőkről mindig
kiderülhet, hogy gondot jelentenek.
A 68-as országúton simán lehetett haladni egészen az autópályáig,
de már jóval a kereszteződés előtt meglátta az égbe emelkedő
koromfekete füstoszlopot. Felhőoszlop nappal, tűzoszlop éjjel, jutott
eszébe róla Gayle-nek mellékesen. Az anyja egy baptista
közösséghez tartozott, és úgy idézett a Szentírásból, ahogy egyesek
az időjárásról beszélnek. Gayle viszont harminc éve nem ütötte fel a
Bibliát, de annak, amiket az anyja mondott, egy része megmaradt
benne.
Lekanyarodott a Bassett birtokát határoló keskeny aszfaltútra, és a
mezőn át egy névtelen földútra jutott, ahol egykor, oly sok évvel
azelőtt, először csókolta meg valaki, de ne egy idős, rokon hölgyre
gondoljunk.
Meglepve és örömmel látta, hogy az utat már lezárták egy
tekintélyt parancsoló fekete-sárga rendőrségi szalaggal, mintegy száz
yardra onnan, ahonnan már látni lehetett a füstöt eregető,
elterpeszkedő, meggörbült fémtestet. A szalagot két, fenyőfából
készült kerítésoszlop közé feszítették ki. Egyik legszűkszavúbb és a
sodrából legnehezebben kihozható helyettese, Spence állt őrt,
ügyelve, hogy az autóvezetők ne kerüljék meg az úttorlaszt úgy,
hogy csinálnak a kukoricamezőn egy vargabetűt.
Miközben Spence kioldozta a szalagot, hogy átengedje a seriffet,
Gayle letekerte az ablakát.
– Hol van Anstruther? – kérdezte.
– Odafönt – mutatta Spence, oldalra biccentve a fejével.
– Ki van még ott?
– Lewscynski, Scuff és Moggs asszony.
Gayle bólintott és továbbhajtott.
Gayle-nek – akárcsak a heroinnal és a kokainnal – nagyobb
repülőszerencsétlenségekkel sem volt még tapasztalata. Úgy
képzelte, hogy a gép nyílegyenesen zuhant le, és farokkal fölfelé állt
bele a földbe. A valóság azonban nem volt ilyen frappáns. A gép
körülbelül kétszáz méter hosszan föltúrta a földet. A barázda kivájása
közben darabokra tört, és a nagy, meggörbült darabok mint óriási
tojáshéjak hevertek szerteszét az egész, feldúlt földterületen. Ami a
törzsből megmaradt, annak lángolt a túlsó vége, és – Gayle csak most
kezdte érezni, hogy letekerte az ablakát – szörnyű bűzzel töltötte meg
a levegőt. Nem tudta egyértelműen megállapítani, vajon a szagot az
emberi hús vagy a műanyag égése okozta-e, de nem is sietett
kideríteni.
Leparkolta a kocsiját Anstruther rendőrautója mellett, és kiszállt.
A roncs száz yardra volt, de a forróság úgy feszült a testének,
miközben odasétált, mint egy hevederzár az ajtónak. A frissen
szántott barázda tetején kisebb csoport állt. Gayle rangidős
helyettese, Anstruther a szemét árnyékolva tekintett végig az
átformált tájon. Mellette állt és ugyanarra bámult Joel Scuff, egy
senkiházi közrendőr, aki már huszonhét évesen nagyobb szégyent
jelentett a rendőri erőkre, mint az állomány nála kétszerte idősebb
tagjai közül sokan. Mindketten komornak és tanácstalannak
látszottak, mintha olyasvalakinek a temetésén lennének, akit nem
ismertek olyan jól, és most attól félnének, hogy beszélgetésbe
elegyednek velük.
A lábuknál, a föltúrt földön, lehajtott fejjel ült Eileen Moggs,
fallikus fényképezőgépe lustán hevert az ölében. Abból a szögből,
ahonnan Gayle nézte, nehéz volt biztosan megállapítani, de az arca
olyan gyűröttnek tűnt, mintha nemrég sírt volna.
Gayle felvánszorgott a kaptatón, és már épp készült neki mondani
valamit, de a földhányás tetejére érve ő is meglátta, amit a többiek
néztek. Önkéntelenül megtorpant, mert az agyát túlságosan leterhelte
az elé táruló szörnyű kép, és ezért elveszítette a kapcsolatot a lábával.
Bassett földjét mindenütt holttestek borították: férfiak, nők és
gyerekek hevertek szanaszét a föltúrt területen, miközben a fölpattant
bőröndökből kiömlött ruhák a perzselő légáramlatok hatására
tekeregve kígyóztak fölöttük, mintha a szellemeik járnának jelmezes
táncot, újonnan szerzett szabadságukat ünnepelve.
Gayle káromkodni próbált, de a szája hirtelen túl száraz lett, és
nem jött ki rajta hang. A rettenetes hőségben a könnyei azonnal
elpárologtak az arcáról, mielőtt bárki megláthatta volna őket.
ELSŐ RÉSZ
RUM-KÓDEX
1
A fényképen egy halott férfi feküdt egy lépcső alján elterülve.
Tökéletes, rendkívül éles fotó volt, amin még eddig senki nem vette
észre a legérdekesebb dolgot, és ez nem töltötte el lelkesedéssel
Heather Kennedyt.
Újra becsukta az íróasztalon heverő erős, barna papírból készült
dossziét és visszatolta. Amúgy sem volt benne sok egyéb néznivaló.
– Én ezt nem akarom – mondta.
Az íróasztal túloldaláról Summerhill főfelügyelő nézett vele
szembe. Most vállat vont, mintha azt mondaná, nincs élet, hogy
benne ne volna esős nap.1
– Nincs másik emberem, akinek adhatnám, Heather. Az osztályon
mindenki be van táblázva. Még magának van a legkevesebb feladata
– mondta Summerhill az olyan ember hangján, aki gondolkodik és
teszi, amit tenni kell. Nem tette hozzá, de akár hozzá is tehette volna:
tudja, miért maga húzza mindig a rövidebbet, és azt is tudja, mit kell
tennie, hogy ez ne így legyen.
– Rendben, nekem van a legkevesebb feladatom. Akkor inkább
leszek Ratner vagy Denning küldönce, de ne adjon nekem olyan
ügyet, amiben nem lehet egyről a kettőre jutni, és ítéletnapig
folyamatban lesz, mert nem lehet lezárni.
– Ha nem gyilkosság – mondta Summerhill, és még csak meg sem
próbált együttérzőnek látszani –, tegyen a végére pontot. Zárja le.
Amennyiben helytállóan be tudja bizonyítani, támogatni fogom a
döntését.
– És hogy tudnám ezt megtenni, amikor a bizonyíték háromhetes?
– vágott vissza Kennedy epésen. Vesztésre állt. Summerhill már
elhatározta magát. De Kennedy nem akarta megkönnyíteni a vén
szarházi dolgát. – Senki nem vizsgálta meg a tetthelyet. Ott helyben
senki nem kezdett semmit a holttesttel. Mindössze abból a néhány
fényképből tudok tájékozódni, amiket a helyi jard embere készített.
– Nos, igen, azokból meg a boncolási jegyzőkönyvből. Az
észak-londoni labor elég kérdést hagyott nyitva ahhoz, hogy újabb
lendületet adjon az ügynek, és talán ahhoz is, hogy néhány kiindulási
ponttal szolgáljon magának – mondta Summerhill, határozottan és
megfellebbezhetetlenül visszatolva neki a dossziét.
– Miért volt boncolás, ha senki nem találta gyanúsnak a
halálesetet? – kérdezte Kennedy őszinte tanácstalansággal. Hogy lett
ez egyáltalán a mi problémánk?
Summerhill fáradt képet vágott, lehunyta a szemét, és
megmasszírozta az ujjaival. Egyértelmű volt: csak annyit akar, hogy
Kennedy vegye már el végre tőle a dossziét, és tűnjön el a
délelőttjéből.
– A halott férfinak van egy húga, és ő erősködött. Hát most
megvan neki, amit akart. A boncolás nem tudta meghatározni a halál
körülményeit, és temérdek izgalmas kérdést vetett fel. Őszintén
szólva jelen pillanatban nem igazán van választási lehetőségünk.
Rossz kép alakulhat ki rólunk, mert nagyon gyorsan lezártunk egy
véletlen balesetből származó halálesetet, és mert megtagadtuk a
boncolás iránti első kérést. Úgyhogy újra elő kell vennünk az ügyet,
és még ha fölösleges is, le kell folytatnunk a vizsgálatot, amíg vagy
találunk valami tényleges magyarázatot ennek a fickónak a halálára,
vagy falba ütközünk, és alapos okkal mondhatjuk, hogy hiába
próbálkoztunk.
– Ami akár örökké is tarthat – mutatott rá Kennedy. Klasszikus
fekete lyuk. Egy olyan ügy, amelynél az elején nem végezték el az
aprólékos előkészítő munkát, s ez azzal jár, hogy azután mindennel
keményen meg kell szenvedni, a kriminalisztikától a
tanúvallomásokig.
– Igen, könnyen lehet. De nézze a jó oldalát, Heather. Egy új
munkatársat is be fog tanítani közben, egy lelkes, kezdő nyomozót,
aki csak most csatlakozott a részleghez, és semmit nem tud önről. A
neve Chris Harper. Egyenesen a St. John's Wood rendőrőrsről
vezényelték át, a rendőrtiszti főiskolán keresztül. Bánjon vele
gyöngéden, kérem. Odaát kulturáltabb modorhoz vannak szokva.
Kennedy mondani akart valamit, de meggondolta magát. Nem
volt értelme. Tulajdonképpen bizonyos szempontból csodálatraméltó
volt, milyen simán, milyen flottul lerendezték a dolgot. Valaki
hatalmas baklövést követett el – hamar lezárta az ügyet, aztán
utolérték őt a bizonyítékok –, és most az egész kusza helyzetet a
nyakába varrták a részleg legkönnyebben feláldozható
nyomozójának meg egy szerencsétlen ágyútölteléknek, akit az egyik
választókerületből osztottak be külön erre az alkalomra. Ha az ügyről
kiderül, hogy semmi különös, akkor nincs gond. Ha meg az derül ki,
hogy mégis van valami, nem kapcsolnak le miatta senkit, aki
számítana.
Kennedy halkan szitkozódva az ajtó felé indult. Summerhill
hátradőlt a székében, összekulcsolta a kezét a feje mögött, és
Kennedy távolodó hátát bámulta.
– Élve fogja el őket, Heather – intette őt egykedvűen.
Amikor Kennedy visszatért az íróasztalához, újabb ajándékot talált,
ami az őt minél hamarabb eltüntetni kívánók csapatától származott.
Egy rozsdamentes acélból készült csapdába szorult halott patkány
hevert az íróasztalán lévő iratokon. A medveveremben hét-nyolc
nyomozó volt, akik látszólag összevissza, valójában azonban
gondosan elrendezett csoportokban ücsörögtek, és lopva mind őt
figyelték, kíváncsian, hogy mit fog szólni. A helyiségben érezhető
fojtott izgalomból ítélve talán pénz is függött a dolog kimenetelétől.
Kennedy némán tűrte a kisebb provokációkat, de amikor lenézett
az ernyedt kis holttestre, a torka körül megszáradt vérre, tüstént
nyugtáznia kellett, amit már úgyis kilencven százalékos
bizonyossággal tudott – ezt nem hagyja annyiban.
Milyen választási lehetőségei voltak tehát? Gondolatban gyorsan
áttekintett néhányat, amíg nem talált egyet, aminek legalább megvolt
az az előnye, hogy azonnal hatott. Felvette a csapdát és felnyitotta;
kicsit erőlködnie kellett, mert a rugó merev volt. A patkány jól
hallható puffanással az íróasztalára pottyant. Kennedy félrehajította a
csapdát – hallotta, ahogy a háta mögött csörömpölve ér földet – és
fölvette a testet. Nem óvatosan, a farkánál fogta meg, hanem
szorosan a markába. Hideg volt: sokkal hidegebb, mint a környezet
hőmérséklete. Valaki a hűtőjében tartotta eddig, alig várva ezt a
pillanatot. Kennedy körbepillantott a helyiségben.
Josh Cornbes. Nem mintha ő lett volna a főkolompos – a
hadjáratot nem vezényelte senki ennyire tudatosan. Azonban azok
közül a rendőrök közül, akik mindenáron szerették volna
megkeseríteni Kennedy életét, Combes volt a leghangosabb, és a
leszolgált évek tekintetében ő volt a rangidős. Úgyhogy éppúgy
megfelelt a célra, hogy elégtételt vegyen rajta, mint bárki más, de a
legtöbbjüknél még talán jobban is. Kennedy odament Combes
íróasztalához, és az ölébe dobta a halott patkányt. Combes hevesen
pattant fel a székéből, amely hátragurult a görgőin. A patkány a
földre esett.
– A szentségit! – üvöltötte.
– Tudod – mondta Kennedy, amikor kissé megütközve mindenki
elnémult –, a nagyfiúk nem kérik meg a mamájukat, hogy csinálja
meg ezt helyettük, Josh. Egyenruhában kellett volna maradnod, amíg
a heréid leszállnak. Harper, maga jöjjön velem.
Abban sem volt biztos, hogy ott van: fogalma sem volt, hogy néz
ki. De amikor kifelé indult, a szeme sarkából látta, hogy az egyik ülő
férfi feláll és elkülönül a csoporttól.
– Hülye picsa – mordult fel Combes a háta mögött.
Kennedynek forrt a vére, de kuncogott, hadd hallják csak mind.
2
Harper vezetett. Könnyű nyári eső hullt alá, a semmiből jött.
Kennedy átfutotta az aktát, és ezzel jószerével el is telt az első perc.
– Bele tudott nézni az aktába? – kérdezte Kennedy, amikor
befordultak a Victoria Streetre, és ott nagy dugóba kerültek.
A kezdő nyomozó pislogni kezdett, de egy-két pillanatig nem
mondott semmit. A huszonnyolc éves Chris Harper a camdeni
műveleti osztályról, a St. John's Wood rendőrőrsről és egyúttal a
Nemzeti Nyomozóiroda agyondicsért rendőrtiszti főiskolájáról
érkezett: Summerhill irodájából kijövet, még mielőtt visszatért volna
a medveverembe, Kennedy gyorsan kikereste őt a részlegek
adatbázisában. Semmi különöset nem talált, mindössze egyszer
említették meg őt név szerint, amikor egy raktártűz kapcsán az ott
tanúsított bátorságáért kitüntetésre terjesztették fel. Ezenkívül volt
egy fegyelmi bejegyzés arról, hogy szóváltásba keveredett egy
rangidős rendőrrel egy közelebbről nem meghatározott személyes
ügyben. Akármi is volt ez, a jelek szerint rendezték anélkül, hogy
bárki panaszt tett volna, és bármiféle eljárás indult volna.
Harper szőke hajú volt és sovány, de izmos. Az arca kissé
aszimmetrikus, amitől úgy nézett ki, mintha éppen megrándulna az
arcizma, vagy egy sokat sejtető kacsintással tüntetné ki az embert.
Kennedy mintha réges-régen egyszer már összefutott volna vele
valahová menet, de ha így is történt, a találkozás annyira futó volt,
hogy se jó, se rossz benyomást nem tett rá.
– Nem olvastam végig – ismerte be végül Harper. – Alig egy órája
tudtam meg, hogy rám osztották ezt az ügyet. Éppen a dossziét
néztem át, amikor… szóval amikor maga fölbukkant, és előadta a
halott patkányos számát. Aztán meg elindultunk – folytatta, és úgy
tett, mintha nem venné észre Kennedy rászegeződő, figyelmes
tekintetét. – Megnéztem az összefoglaló táblázatot, és átfutottam az
első jelentést az esetről. Ez minden.
– Akkor csak a boncolásról szóló részt hagyta ki. Egyáltalán nem
járták be a tetthelyet. Emlékszik valamire?
– Nem sokra – vallotta be Harper a fejét rázva. Lassított, mert
beleszaladtak egy sor hátsó végébe, amiről úgy tűnt, hogy végig áll a
Parliament Street északi felén; útjavítás miatt egy sávra szűkült az
utca. Semmi értelme nem lett volna bekapcsolni a szirénát, mert az
autók nem tudtak volna sehová kitérni előlük. Folyton megálltak és
újraindultak, a járókelőknél is lassabban haladtak.
– A halott férfi tanár volt. Igazából egyetemi tanár, a Prince
Regent főiskolán tanított. Stuart Barlow. Ötvenhét éves. A főiskola
történelem tanszékén dolgozott, ami a Fitzroy Street-i épületben van,
és ott is halt meg. Leesett a lépcsőn, és kitörte a nyakát.
– Aha – bólintott Harper, mintha erről kezdett volna minden újra
az eszébe jutni.
– A boncolás viszont azt derítette ki, hogy nem így történt –
folytatta Kennedy. – Először ésszerű magyarázatnak tűnt, mivel a
lépcső alján feküdt. Úgy látszott, mintha megbotlott volna, és rosszul
esett: kitörte a nyakát, a koponyáját pedig erős ütés érte a bal
oldalon. Az aktatáskája nyitva hevert mellette, és a tartalma
kiszóródott, úgyhogy rögtön arra gondoltak, hogy nyilván bepakolta
a cuccát, és indult haza este, de amikor a lépcső tetejéhez ért,
megbotlott. A holttestre nem sokkal kilenc után bukkantak,
körülbelül egy órával azt követően, hogy Barlow rendszerint távozott
a munkahelyéről.
– A jelek szerint minden stimmel – szólt Harper, majd néhány
pillanatra elhallgatott. Az autó egy hosszabb szakaszon haladt előre,
aztán ismét megállt. – De akkor mi a gond? Nem abba halt bele,
hogy eltört a nyaka?
– De igen. A gond az, hogy szokatlan módon tört el. A
nyakizmokat ért sérülés torziós irányú volt, és nem síkbeli.
– Torziós irányú. Vagyis kitekeredett?
– Pontosan: kitekeredett. És ehhez valamilyen külső erőfeszítésre
van szükség, mert rendszerint nem ez történik, ha az ember leesik a
lépcsőn. Igaz ugyan, hogy ha a fejet hirtelen erős ütés éri oldalról, az
elfordíthatja a nyakat, de akkor is azt várná az ember, hogy a lágy
részek sérülése hosszirányú lesz, és a károsodott izom meg a külső
sérülés együtt kiadják az ütés szögét.
Átlapozta a kevés és nem kielégítő információkkal szolgáló aktát,
és végül elért ahhoz az oldalhoz, amelyik a legnyugtalanítóbb volt –
már persze ha nem a boncolás megállapításait tekintjük annak.
– Meg aztán ott van a „zaklató személy” is – mondta Harper,
mintha olvasna Kennedy gondolataiban. – Láttam, hogy van ott egy
idekapcsolódó jelentés egy másik esetről. A férfit a halála előtt
követték.
– Kezdő létére nagyon jó – bólintott Kennedy. – A „zaklató
személy” elnevezés talán kicsit túlzás, de igaza van. Barlow
bejelentette a rendőrségen, hogy valaki folyton követi. Először egy
tudományos konferencián, aztán később a háza előtt látta az illetőt.
Akárki is volt az, aki elsőre lezárta ezt az ügyet, vagy nem tudott
erről, vagy nem tartotta fontosnak. Mivel egyik esetösszefoglalóban
sincs hivatkozás a másikra, szerintem az első dokumentum a hiteles.
De a boncolási eredmények fényében elég hülyének nézhetnek
mindnyájunkat.
– Amitől isten óvjon – mormolta Harper.
– Ámen – mondta Kennedy ájtatos hangon.
Csönd lett, ahogy az gyakran megesik imák után. Harper törte
meg.
– És az a patkányos dolog részét képezi a szokásos napi
rutinjának?
– Mostanában igen, gyakran a részét képezi. Miért? Allergiás a
patkányokra?
– Még nem – mondta Harper némi gondolkodás után.
A Prince Regent főiskola történelem tanszékének otthont adó épület
modern külseje ellentmondott rendeltetésének: a rideg beton- és
üvegbunker egy mellékutcában bújt meg, nem messze a főiskola
Gower Street-i központjától. Ráadásul elhagyatott is volt, mivel a
tanítás már egy hete véget ért. Az előcsarnok egyik falát a padlótól a
mennyezetig hirdetőtábla foglalta el, olyan együttesek koncertjeit
reklámozva, melyeket Kennedy nem ismert, és olyan dátumokkal,
amelyek már elmúltak.
Ellis, a gazdasági igazgató bosszúsan jött eléjük. Arcán csillogott
az izzadság, mintha egyenesen egy aerobikedzés bürokratikus
megfelelőjéről érkezett volna, és úgy tűnt, látogatásukat az
intézmény jó híre elleni személyes sértésnek tekinti.
– Úgy tájékoztattak minket, hogy a nyomozást lezárták – mondta.
– Kétlem, hogy bárki, akinek felhatalmazása volna ilyesmit
állítani, így tájékoztatta volna önöket, Ellis úr – mondta Harper
pléhpofával. Ekkor még az volt a hivatalos álláspont, hogy az ügyet
még nem zárták le.
Kennedy utált szándékosan kétértelmű szavak mögé rejtőzni, és
abban a pillanatban egyébként sem érezte úgy, hogy bármennyire is
lojálisnak kellene lennie az osztályhoz.
– A boncolás során néhány meglepő dologra bukkantak – tette
hozzá anélkül, hogy Harperra nézett volna –, amelyek más
megvilágításba helyezték az ügyet. A többi tanszéken ne tegyen erről
említést, de egy kicsit még tovább kell vizsgálódnunk.
– Remélhetem legalább azt, hogy még a nyári egyetemi előadások
kezdete előtt vége lesz ennek az egésznek? – kérdezte a gazdasági
igazgató. A hangjában egyszerre bujkált ellenségesség és félelem.
Kennedy teljes szívéből ezt remélte, ugyanakkor úgy vélte, hogy
egy túlzóan optimista kijelentésnek kellemetlen következményei
lehetnek később.
– Nem – mondta kereken. – Kérem, ne remélje.
– De… a diákok – mondta Ellis elkomorodva, annak ellenére,
hogy diákok nem voltak sehol. – Az ilyesmi egyáltalán nem tesz jót
sem a beiratkozásnak, sem a tudományos hírünknek – folytatta, de ez
a megállapítás annyira semmitmondó volt, hogy Kennedy hirtelen
nem tudta, mit is válaszoljon, ezért úgy döntött, inkább hallgat. A
gazdasági igazgató viszont kötelességének érezte, hogy kitöltse az
így keletkezett űrt: – Minden bizonnyal megértik, hogy ha rossz
képzeteket társítanak a főiskolához, az árt a jó hírünknek. Ez volt
Alabamában is a biológia tanszéken történt lövöldözés után. Az
elkövető egy adjunktus volt, aki így akarta kifejezésre juttatni az
elégedetlenségét, ami nagyon ritka eset, az előfordulás esélye egy a
millióhoz, ráadásul a diákokat egyáltalán nem is érintették a
történtek. A tanszék jelentése szerint azonban a következő évben
csökkent a jelentkezők száma. Az emberek úgy hiszik, hogy egy
ilyen gyilkosságot meg lehet akadályozni.
Rendben, ez a megállapítás talán kevésbé semmitmondó, gondolta
Kennedy, viszont annál ellenszenvesebb. Ez az ember elveszítette az
egyik munkatársát, olyan körülmények között, amelyekről épp most
derült ki, hogy gyanúsak, és az első gondolata az, hogy miként hat ez
a főiskola bevételeire. Világos volt, hogy Ellis egy haszonleső tetű,
úgyhogy az egyes számú udvariassági csomagot kapta: csak az
alapok.
– Látnunk kell a helyet, ahol a holttestet megtalálták – mondta
neki Kennedy –, úgyhogy legyen szíves, vezessen oda.
Ellis üres, kongó folyosókon vezette őket. A hely szaga a régi
újságpapíréra emlékeztette Kennedyt. Gyerekkorában épített egy
babaházat dobozokból és újságokból a szülei sufnijában; az apja
valami rejtélyes oknál fogva gyűjtötte őket (lehet, hogy már akkor
kezdett elmenni az esze). Pontosan ugyanaz a szag volt: haszontalan
információkkal teli, leselejtezett papírok szomorú szaga.
Miután befordultak az egyik sarkon, Ellis hirtelen megállt.
Kennedy egy pillanatig azt hitte, hogy akadékoskodni próbál, de Ellis
kényszeredett mozdulattal egy közeli pontra mutatott.
– Ez az a hely, ahol az eset történt – mondta óvatosan, ugyanakkor
kissé perverz módon hangsúlyozva az „eset” szót.
– Köszönjük, Ellis úr – felelte Kennedy, miután körülnézett, és
fölismerte a rövid, keskeny folyosót és a meredek lépcsőt a korábban
látott fényképekről. – Most szeretnénk, ha magunkra hagyna minket,
de hamarosan ismét szükségünk lesz a segítségére, mert be kell
engednie minket Barlow úr dolgozószobájába.
– A portán leszek – mondta Ellis, és elvánszorgott, szemlátomást
szomorúságtól sújtva.
– Jól van, vegyük át, mi történt – mondta Kennedy Harperhoz
fordulva, és odaadta neki a kinyitott aktát a fényképekkel a tetején.
Harper kissé bizalmatlanul bólintott. Kezébe vette a fotókat, mint
egy pókerjátékos a kártyalapokat, és rájuk pillantott, majd a lépcsőre
nézett, aztán megint a fotókra. Kennedy nem sürgette őt: gyakorolnia
kellett a dolgot, az meg hadd tartson addig, ameddig. Akár tudta
Harper, akár nem, Kennedy ezzel szívességet tett neki, mert hagyta,
hogy saját maga alkosson képet, és nem bombázta őt rögtön a saját
gondolataival. Elvégre a tapasztalatlan Harpert nem azért osztották
be mellé, hogy kényelmesebbé tegyék a munkáját, hanem azért, hogy
betanítsa.
– Itt feküdt – mondta végül Harper, szabad kezével a tetthelyre
mutatva. – A feje… ott van, körülbelül a negyedik lépcsőfoknál.
– A fej a negyedik lépcsőfokon van, a futószőnyegen – vágott
közbe Kennedy. Nem akadékoskodott, csak megfogalmazta a maga
módján is. Ki akarta vetíteni a fejében lévő képet a térbe, és
tapasztalatból tudta, hogy ezt azzal segíti, ha mindent kimond. – Hol
az aktatáska? A fal tövében, ugye? Itt?
– Itt – mondta Harper a lépcső aljától úgy két méterre lévő pontra
mutatva. – Az oldalán fekszik és nyitva van. Egy nagy csomó irat is
van, szanaszét hevernek, valahol itt. Jól szétszóródtak, még a túlsó
falnál is vannak. Kicsúszhattak az aktatáskából vagy Barlow kezéből
esés közben.
– Van még valami?
– A kabátja – mutatott Harper az egyik fotóra. Kennedyt ez egy
pillanatra kizökkentette.
– Az nincs rajta a fényképeken.
– Tényleg nincs – értett egyet Harper. – De a bizonyítékok listáján
rajta van. Fotózáskor levették róla, mert félig takarta a holttestet, és a
sérülésekről készített fényképekhez az egészet látniuk kellett. Meleg
volt az este. Vagy talán éppen akkor vette föl, amikor megbotlott.
Illetve amikor megtámadták.
– A kabát illik az öltözéke többi részéhez? – érdeklődött Kennedy
némi gondolkodás után.
– Micsoda? – mondta Harper, és majdnem fölnevetett, de látta,
hogy Kennedy komolyan kérdezi.
– Ugyanolyan színű, mint Barlow zakója és nadrágja?
Harper hosszasan lapozgatta az aktát, de nem talált semmilyen
leírást a kabátról. Aztán rájött, hogy végül is rajta van az egyik
fényképen, egy olyanon, amelyik a vizsgálat elején készült, csak
valahogy a dosszié aljára keveredett.
– Fekete esőkabát volt. Nem csoda, hogy nem viselte.
Valószínűleg zakóban is izzadt.
Kennedy elindult fölfelé a lépcsőn, majd félúton megállt, és
alaposan szemügyre vette.
– Vért is találtak – szólt hátra a válla fölött Harpernak. – Hol volt
a vér?
– Alulról számolva a kilencedik és a tizenharmadik lépcsőfokon.
– Aha. Még most is látszanak a foltok, itt a fán, nézze – mondta
először az egyik, majd a másik, háromszög alakban a lépcső alja felé
mutató folt fölött írva le kört a kezével. – Nekiütődik, bumm, aztán
még pattog… Nem rablótámadás – fordult ismét Harper felé, de
továbbra is inkább magához beszélve.
Harper ismét belepillantott az aktába, de ezúttal nem a
fényképeket nézte, hanem a szöveges összefoglalást.
– Nem utalt semmi arra, hogy bármit is elvittek volna – értett
egyet. – A pénztárcája és a telefonja ott volt a zsebében.
– Tizenegy éve dolgozik itt – töprengett Kennedy. – Miért esett
volna el?
Harper egy kis ideig csöndben lapozgatott, majd felnézett, és a
lépcső tetejére mutatott.
– Barlow irodája annak az első emeleti folyosónak a másik végén
van – mondta. – Lényegében csak erre jöhetett, amikor elhagyta az
épületet, hacsak nem ment egészen vissza a portáig, hogy otthagyja a
feladandó leveleit vagy ilyesmit. És itt azt írják, hogy nem égett a
villany, úgyhogy a lépcsőház bizonyosan sötét volt.
– Nem égett? Miért, nem volt benne körte?
– De, csak már korábban kiégett.
Kennedy fölment a lépcső tetejére, ahol egy nagyon szűk pihenő
volt. Középen egyetlen ajtó, ami egy másik folyosóra nyílt – annak
alapján, amit Harper mondott, a Barlow irodájához vezető folyosóra.
Az ajtó mindkét oldalán volt két katedrálüveges ablak. A
mennyezettől körülbelül derékmagasságig tartottak, és át lehetett
látni rajtuk a folyosóra. Az ablak, és a padló között fehér fatáblák
voltak.
– Szóval ideér a lépcső tetejéhez a sötétben, és megáll, hogy
felgyújtsa a villanyt, de az nem működik – mondta Kennedy. Az
egyetlen kapcsoló az ajtótól balra volt. – És valaki, aki itt vár
jobboldalt, rátámad, miközben ő hátat fordít az illetőnek.
– Nem hülyeség.
– De az. Az ember ugyebár nem rejtőzik el egy ilyen helyen. Aki
itt álldogál, azt látják a lépcső aljáról és a túlsó folyosóról is ezeken
az ablakokon át. Az üveg áttetsző, homályosan akkor is lehetne látni,
ha valaki itt állna.
– Úgy, hogy nem ég a villany?
– Lehet, hogy itt nem ég a villany, de föl kell tételeznünk, hogy az
emeleti folyosón igen. Mindenképp észrevenné az ember, ha valaki
ott állna az orra előtt az üveg másik oldalán.
– Ez így igaz – mondta Harper, majd szünetet tartott és
elgondolkodott. – De ez egy főiskola. Az ember nem feltétlenül
gondolná, hogy ha valaki itt várakozik a lépcső tetején, azt rossz
szándékkal teszi.
– A gyilkos tudta magáról, hogy rosszak a szándékai – szólt
Kennedy a homlokát ráncolva –, úgyhogy fura lett volna, ha ezt a
helyet választja. Ráadásul Barlow jelentette a rendőrségen, hogy
követik, ezért talán ő maga is éberebb volt a megszokottnál. De erre
az egészre amúgy is van egy jobb válasz. Folytassa.
– Egy jobb válasz?
– Egy perc és megmutatom. Folytassa.
– Rendben. Szóval akárki is volt az, itt ólálkodik, ameddig Barlow
el nem megy mellette, aztán hátulról megragadja. Addig tekeri a
fejét, amíg a nyaka meg nem roppan, majd lelöki a lépcsőn – mondta
Harper, de már közben elmosolyodott, kinevetve a saját összegzését.
Kennedy kérdőn nézett rá, és előbb a lépcső tetejére, aztán az aljára
mutatott. – Igaza van – folytatta Harper. – Ez az egész egy nagy
hülyeség. Fölösleges felhajtás lenne, hiszen a fickó ötvenhét éves
volt, az ég szerelmére. Az esés amúgy is végzett volna vele. Miért
nem volt elég egyszerűen lelökni?
– Érdekes kérdés – mondta Kennedy. – Talán ez a valaki nem akar
kockáztatni. És azt se feledjük, hogy ez a valaki tudja, hogyan kell
kitörni az ember nyakát egyetlen mozdulattal. Talán egyébként nem
adódik rá lehetősége, hogy fitogtassa ezt a képességét, és ezen az
estén bizonyítani akart.
– Vagy az is lehet – szállt be Harper a játékba –, hogy verekedtek,
és a csavarás egy elrontott fejfogás volt. Többé-kevésbé ez is meg az
esés is lehetett baleset. Még ha meg is találjuk a fickót, megeshet,
hogy nem tudjuk rábizonyítani a szándékosságot.
Miközben Harper beszélt, Kennedy ismét lefelé indult. Elhaladt
mellette, majd visszament egészen a lépcső aljáig, ahol a korlát véget
ért, és egy ív után egy vastagabb faoszlop zárta le. Egy konkrét
dolgot keresett, amiről tudta, hogy ott kell lennie. A földhöz közel
volt, az oszlop külsején, azon az oldalon, amelyik a lenti folyosó, és
nem a lépcső felé nézett.
– Jól van, most nézze meg ezt – szólt Harpernak.
– Egy bevágás van a fában – mondta, miután lement, leguggolt, és
meglátta, amit Kennedy mutatott. – Gondolja, hogy azon az estén
ejtették, amikor Barlow meghalt?
– Nem, már korábban. Valószínűleg jóval korábban. De azon az
estén már biztosan ott volt. Látszik a fényképeken, amiket a
helyszínelők készítettek a holttestről. Nézze.
Visszavette tőle a fényképmásolatokat, átlapozta őket, és elővette
a képet, amit először látott aznap délelőtt, miközben ott ült vele
szemben Summerhill, és átnyújtotta neki a méregpoharat. Odaadta
Harpernak, aki először csak futó pillantást vetett rá, de aztán tovább
nézte.
– A francba – mondta végül Harper.
– Igen, ahogy mondja. A francba.
A fényképen egy kis, világosbarna szövetfoszlány látszott, ami
beakadt a fában lévő parányi bemetszés egyenetlen szélébe. A
helyszínelő fényképész gondosan élesre állította a képet, mert azt
feltételezhette, hogy éppen egy gyilkosság felderítésének a
kezdetében vesz részt.
A rojtos szövetfoszlány is a bizonyítékok közé került, úgyhogy
még mindig ott volt egy fölcímkézett zacskóban vagy dobozban,
melyet a törvényszéki orvostani csoportnak otthont adó
épületszárnyban tároltak. Úgy tűnt azonban, hogy azóta senki nem
gondolt bele igazán. Általában ugyanis nem kellett túl keményen
megdolgozni azért, hogy megállapítsák az áldozat jelenlétét a tett
helyszínén.
A fénykép hátterében, de azért többé-kevésbé jól kivehetően, ott
volt maga Stuart Barlow is. Sárgásbarna zakójának könyökén a
bőrből varrt folt tipikus agglegény egyetemi tanárra vallott,
szokatlannak csupán azt lehetett nevezni, hogy a nyaka lehetetlen
szögben állt, és döbbent arcát hamuszürkére színezte a halál.
– Átnéztem a fotókat, de ezt észre sem vettem – vallotta be
Harper. – Inkább csak a holttestet néztem.
– A helyszínelő nyomozó is. De érti, mit jelent ez, ugye?
– Barlow zakójából származik – mondta Harper és bólintott, de
látszott az arcán, hogy még mindig azt latolgatja, mekkora
jelentőséggel bír mindez. – Vagy talán a nadrágjából. De… rossz
helyen van.
– Teljesen mindegy, hogy zakó vagy nadrág, az a kérdés, hogy
mit keresett itt Barlow – mondta Kennedy, az ujjával rákoppintva
magára a bevágásra. – Ez jó két méterre van oldalirányban onnan,
ahol végül földet ért, ráadásul a korlát rossz oldalán: kívül. Maga a
fában lévő bevágás is lefelé mutat, azaz ha valakinek a ruháját
elszakította, annak nagyjából felfelé kellett mozognia, feltéve, hogy
ott áll, ahol mi most. Ha a test fentről zuhan le, ilyen nem történhet.
– Barlow talán hadonászik, miután földet ér. Nem hal meg
azonnal. Próbál felállni és segítséget hívni, vagy… – találgatott
Harper, de hirtelen elhallgatott és megrázta a fejét. – Nem, ez
nevetséges. A szegény ördögnek kitört a nyaka.
– Így van. Ha a beakadt cérnaszál az utcai kabátból származna,
akkor talán még bevenném a dolgot. Nem lehet kiszámolni, hogy az
ember kezében lévő valami milyen szögben csapódik ide-oda. De az
utcai kabát fekete. Ez a cafat abból a ruhából származik, amit az
áldozat viselt. Nem mozoghatott felfelé, miközben az áldozat maga
lefelé mozgott, és nem mutathatott be bonyolult piruetteket, szilárd
tárgyak körül pörögve. Nem, szerintem Barlow itt, a lépcső alján
találkozott a támadójával. A fickó valószínűleg itt, a lépcső alatti
bemélyedésben várakozott észrevétlenül, aztán amikor meghallotta a
lefelé közeledő lépteket, elfoglalta a helyét, előlépett, és amikor
Barlow elhaladt mellette, megragadta őt hátulról.
– Majd pedig úgy helyezte el a holttestet, mintha az magasról esett
volna le – fejezte be Harper a gondolatot. – Ez esetben nyilván
felvonszolta Barlow-t, akinek ekkor akadt be a ruhája abba a
rovátkába.
– Ne feledje a vért a fölső lépcsőfokokon – rázta meg a fejét
Kennedy. – A test valóban lezuhant, csak szerintem később. A
támadó megöli idelent Barlow-t, mert itt lent biztonságosabb. Nincs
ablak, úgyhogy kisebb az esélye, hogy Barlow megpillantja őt, amint
közeledik, vagy netán fölismeri, ha már találkoztak. De a támadó
alapos, és azt akarja, hogy az összes tárgyi bizonyíték stimmeljen,
ezért miután Barlow meghal, felvonszolja a holttestet a lépcsőn, majd
lelöki, hogy ettől még hihetőbbnek tűnjön a dolog. Ennek során,
mivel kézi erővel mozgatja a testet, a zakó beakad a rovátka szélébe,
és egy kis foszlány leszakad.
– Ez túl bonyolult – tiltakozott Harper. – Egyszerűen le kell ütni a
fickót egy csőkulccsal, nem? Akkor mindenki azt fogja feltételezni,
hogy balul végződött rablótámadás volt. Az emberünk szépen kisétál
innen, a kabátja alatt a gyilkos fegyverrel, és senkinek nem tűnik fel
semmi. Azzal, hogy fölvonszolja a testet a lépcsőn, még akkor is, ha
késő este van, és senki nincs itt, fölösleges kockázatot vállal.
– Lehet, hogy szívesebben vállalta ezt a kockázatot, mint azt,
hogy esetleg nyomozás indul. És ott van a villanykörte is.
– A villanykörte?
– A felső pihenőn. Ha igazam van, Barlow-t nem ott fent ölték
meg, de még csak nem is ott támadták meg. A lámpa viszont kiégett,
hogy egy kicsit még valószínűbbnek látsszon a zuhanás. Ez persze
lehet fura, véletlen egybeesés is, de nem hiszem, hogy az. A gyilkos
szerintem erre a kis részletre is ügyel. Kicsavarja a körtét, addig
rázza, amíg elszakad az izzószál, aztán visszarakja.
– Miután megölte.
– Igen, miután megölte. Tudom, őrültségnek hangzik. De ha
csakugyan így történt, akkor talán… – azzal Kennedy ismét elindult
fölfelé a lépcsőn, ezúttal azonban négykézláb, a fejét mélyen
lehajtva, hogy megvizsgálja a futószőnyeg szélét. Végül azonban
Harper találta meg azt, amit kerestek, hét lépcsőfokkal feljebb,
miután Kennedy már elhaladt a kérdéses pont mellett.
– Itt van – szólt neki Harper, és mutatott valamit.
Kennedy odafordult, és közelebb hajolt, hogy alaposan
megszemlélje. Egy kissé ferdén bevert, és így a fából kiálló szög
fejébe beakadva ott volt egy másik világosbarna szövetcsomó. Azért
maradt ott, mert nagyon közel volt a falhoz, ahová a lépcsőt használó
emberek nemigen lépnek. Kennedy elégedetten bólintott.
– Pompás – bólintott elégedetten Kennedy. Ez igazolta azt a
feltevést, hogy Barlow már halott volt, amikor felvonszolták a
lépcsőn, amelyen aztán ismét lezuhant.
– Szóval – foglalta össze Harper – van egy gyilkosunk, aki
előugrik a homályból, egyetlen mozdulattal kitöri a fickó nyakát,
aztán felvonszolja egy lépcső tetejére, amit bárki használhat, és elég
hosszan időzik itt ahhoz, hogy át tudja rendezni az egész színpadot, s
teszi mindezt azért, hogy balesetnek álcázza a gyilkosságot, és
megússza a nyomozást. Ehhez őrületesen nagy bátorság kell.
– Késő este volt – emlékeztette őt Kennedy, de ezzel nem akart
ellentmondani Harpernak. Az egész arra utalt, hogy a bűntényt
higgadtan, hidegvérrel követték el, nem felindultságból, és hogy nem
is egy verekedés fajult idáig. Fölegyenesedett. – Nézzük meg Barlow
dolgozószobáját – javasolta.
3
Leo Tillman álmaiban a felesége és a gyerekei egyszerre voltak élők
és holtak. Következésképp az álmok szinte semmihez nem tudtak
kötődni – valami apró részlet rossz képzettársításokat indított el
védtelen tudatalattijában –, és a rémálom irányába száguldottak.
Nagyon kevés éjszakát tudott végigaludni, és nagyon kevés olyan
hajnal volt, amely ne találta volna ébren, az ágya szélén ülve, amint
épp Unica típusú revolverét szedi szét és tisztítja, vagy az internetes
adatbázisokat böngészi, hátha látták valahol a családját.
De ma reggel nem az ágyán ült, hanem egy bonyolult kondigép
ülésén, egy idegen hálószobájában, és azt nézte, ahogy a nap felkel
Magasz felett. És nem fegyver volt a kezében, hanem egy A4-es
méretű nyomtatott lap, rajta pár száz szóból álló, kissé elmosódott
szöveg. A revolver ott volt az övébe dugva, kibiztosítva.
Szemben vele egy hatalmas kilátóablak foglalta keretbe a
kovácsoltvas kerítéssel körülvett elnöki palotát, amely egy keskeny
út túlsó végén állt. Pontosan úgy nézett ki, mint a Fehér Ház, ha
valaki odapottyantana a kellős közepére egy mecsetet, aztán
odébbállna. Azon túl a főutca volt, arról pedig közvetlenül nyílt a
kaukázusi autópálya. Tillman véleménye szerint vicc volt Magaszt
városnak hívni, ahogy Ingusföldet is vicc volt országnak nevezni. Se
hadsereg, se infrastruktúra, még emberek se voltak. A legutóbbi
népszámlálás adatai szerint a köztársaságnak kevesebb lakosa volt,
mint mondjuk Birminghamnek.
És Tillman számára az emberek fontosak voltak. A tömegben el
tudott rejtőzni, akárcsak az a férfi, akit keresett. Ettől Magasz
egyszerre vált vonzóvá és veszélyessé. Ha az, akit üldözött, netán itt
lett volna, amire egyébként vajmi kevés esélyt látott, nemigen lett
volna hová rejtőznie. De ugyanez állt volna Tillmanre is, ha a dolgok
rosszra fordulnak.
A mögötte lévő ágyból mozgolódás hallatszott: az ébredezéssel
járó mocorgás bizonytalan zajai.
Lassan ideje lett volna munkához látni.
Tillman azonban néhány pillanatig nézte még a napfelkeltét, mert
képtelen volt kiszakadni az álmodozásból. Rebecca a napon állt, mint
A jelenések könyvének angyala, és átkarolta Judot, Seth-t és Grace-t.
Mindegyikük úgy nézett ki, ahogy azon a napon, amikor utoljára
látta őket: nem lettek öregebbek, nem volt rájuk hatással az idő.
Annyira valóságosnak látszottak, hogy Magasz csak egy kartonból
kivágott városnak, egy rossz filmes díszletnek tűnt mögöttük.
Tillman mindig kiélvezte ezeket a pillanatokat, mert ezek tartották
őt életben és mozgásban, de félt is tőlük, mert meglágyították a
szívét, és elgyöngítették őt. A szeretet a jelenének nem volt része, a
múltjának azonban annál valóságosabban és elevenebbül, az emlékek
pedig olyanok voltak, mint valami voodoo-varázslat. A már
meddőnek hitt érclelőhely ismét feltárult lelke mélyén, és
föltámadtak saját lényének szinte már halott részei. Az idő nagy
részében Tillman lelkivilága pofonegyszerű volt, az emlékezés
azonban bonyolulttá és ellentmondásossá tette.
Sóhajt és halk motyogást hallott az ágyból, majd egy
határozottabb mozdulat hangját. Tillman kelletlenül behunyta a
szemét. Amikor néhány másodperccel később újra kinyitotta, a nap
már egyszerűen csak a nap volt, amely nem volt képes felmelegíteni
az ő világát: egy reflektor csupán, ami egy égi őrtoronyból világított.
Felállt, és odament az ágyhoz. Kartojev most már teljesen ébren
volt, és kezdett belenyugodni a helyzetébe. Próbálgatta ugyan a
kötelek feszességét, de csak egyszer kísérletezett mindegyikkel. Nem
akarta hiába pocsékolni az energiáját. Fogvicsorgatva, karizmát
megfeszítve nézett föl Tillmanre.
– Ki vagy te, faszfej? – érdeklődött oroszul, reszelős, érdes
hangon.
– Beszélj angolul – mondta neki Tillman tömören. – És hadd
adjak egy baráti tanácsot: ne mozogj.
Egy pillanatig csönd volt. Kartojev az ajtóra pillantott,
hallgatózott, és próbálta felmérni a helyzetét. Nem hallott közeledő
lépéseket, sőt az égvilágon semmit nem hallott a ház többi részéből.
Ez a betolakodó tehát megölte a testőreit, vagy csak kijátszotta őket.
Nem mindegy. Mindenesetre a legjobban teszi, ha húzza az időt. De
az, hogy meddig kell húznia, nagyban függött attól, hogy az imént
felmerült két lehetőség közül melyik következett be.
– Nem beszélek angolul, te seggfej – dünnyögte oroszul. – Bocs.
– Ez nem igazán felel meg a valóságnak – mondta Tillman
szelíden. – Hallottam, ahogy tegnap este a barátnőddel beszélgettél.
Kartojev csak most pillantott balra, maga mellé. Egyedül volt a
hatalmas ágyban. A vörös hajú nő, aki a múlt éjjel ott feküdt
mellette, nem volt sehol.
– Lent van – mondta Tillman, olvasva az orosz arckifejezésében.
– A gorilláddal együtt. Semmi értelme, hogy a lány is
keresztülmenjen azon a sok kellemetlenségen, amit te és én fogunk
mindjárt átélni. Nem árult el téged. A piának köszönheted a
helyzeted, nem a lánynak – azzal a zsebébe nyúlt, és elővett egy kis,
javarészt már üres üveget. Az orosz talán úgy érezhette, hogy fogva
tartója kárörvendve gúnyolódik rajta, Tillman azonban csak azt
akarta érzékeltetni vele, hogy nyakig van a szarban. – 1,4-butándiol.
Amikor eléri a gyomrot, GHB lesz belőle, egy olyan drog, amivel a
nőket szokták bekábítani, hogy az első randin meg lehessen őket
erőszakolni. De ha az ember alkohollal együtt issza, beletelik egy kis
időbe, amíg üt, mert a két szer ugyanazért az emésztőenzimért
verseng. Hát ezért aludtál olyan mélyen. És ezért hever most az
összes embered a fürdőszobában összekötözve, mint a tűzifa.
– A fiú a bárból – mondta Kartojev zordan, végre angolra váltva.
– Dzsamát. Meg fog halni. Tudom a nevét, meg hogy hol lakik, és a
családját is ismerem. Meg fog halni. Efelől biztosíthatlak.
– Már késő – mondta Tillman a fejét rázva. Nem vesződött azzal,
hogy cáfolja az ifjú csecsen bűnrészességét: a pia volt az egyetlen
közös tényező, és Kartojev nem volt hülye. – A srác már rég elment.
Adtam neki kétmillió rubelt a páncélszekrényedből. Nem egy
vagyon, de kezdetnek elég lesz neki Lengyelországban vagy
Csehországban. Valahol, ahová már nem ér el a kezed.
– Mindenhová elér a kezem. Ismerem az összes repülőjáratot, ami
Magaszból indul, és vannak barátaim a belügyminisztériumban.
Kinyomozom, hol van, és ízekre szedem. Mindkettőtöket ízekre
szedlek.
– Talán. De az is lehet, hogy túlbecsülöd a barátaidat. Miután
lezajlott a temetés, valószínűleg túlságosan el lesznek foglalva a kis
birodalmad feldarabolásával, úgyhogy nem fognak sokat aggódni
azon, hogy ki nyírt ki téged.
Kartojev hosszan és szigorúan nézte Tillmant, felmérve őt és
próbálva kitalálni, hányadán is áll vele. Egyértelműen talált valamit,
amit gyöngeségnek vélhetett.
– Nem fogsz megölni, köcsög. Az övedbe dugtad azt a nagy
pisztolyt, mint valami gengszter, de nem vagy elég tökös. Úgy nézel
ki, mint aki mindjárt elsírja magát, mint egy kislány.
Tillman nem vesződött azzal, hogy vitatkozzon. Talán kicsit
könnyes lett a szeme, amikor a napba nézett, és az orosz örömmel
magyarázott bele olyasmit, amit éppen akart.
– Igazad van – mondta Tillman –, legalábbis ami a fegyvert illeti.
Ott marad, ahol van, egyelőre. Már majdnem mindent megtettem
veled, amit terveztem. De ha ideadod nekem, amiért jöttem, lehet,
hogy eloldozlak.
– Mit? – nevetett csúfondárosan Kartojev. – Rám gerjedtél, jenki?
Le akarsz szopni?
– Angol vagyok, Janus. És kösz, nem.
Kartojev ideges lett a keresztneve hallatán, és ismét nekifeszült a
köteleknek.
– Megdöglesz, seggfej. Jobban teszed, ha nem kockáztatsz, és
megölsz, mert ha a kezem közé kaparintom a… – azzal hirtelen
elhallgatott. Még a hangos kifakadása közben is tisztán lehetett
hallani a kattanást. Az ágyból jött, közvetlenül alóla.
– Mondtam neked, hogy ne mozdulj. Mi van, nem érezted a
dudort a veséd alatt? De most már nyilván érzed. És talán azt is
tudod, mi az, mivel benne van a katalógusodban. A kedvezményes
áron kínált áruk között – mondta Tillman. Kartojev szeme tágra nyílt,
ő maga pedig hirtelen teljes mozdulatlanságba dermedt. – Na lám –
mondta Tillman bátorítón. – Elsőre kitaláltad.
Kartojev hosszan és hangosan káromkodott, de ügyelt rá, hogy ne
mozduljon. Tillman a magasba emelte a kezében lévő papírlapot, és
hangosan olvasni kezdett belőle.
– Az SB-33-as, minimális mennyiségű fém fölhasználásával
készült gyalogsági akna rafinált harctéri hadieszköz, amely könnyen
telepíthető, annál több nehézséggel jár viszont a felkutatása és
hatástalanítása. Elhelyezhető kézzel, de szétszórható a levegőből is a
kifejezetten ezt a célt szolgáló SY-AT rendszer segítségével. Lásd
92. oldal. Szabálytalan körvonala miatt az akna helyét a
legkülönfélébb terepviszonyok között is nehéz meghatározni, a
minimális mennyiségű fém fölhasználásával kialakított szerkezet (az
egész készülék mindössze hétgrammnyi vastartalmú fémet tartalmaz)
pedig a legtöbb hagyományos aknafelderítő rendszert
hasznavehetetlenné teszi.
– Baszd meg! – kiáltotta oroszul Kartojev. – Te megőrültél. Te is
meghalsz. Mindketten meghalunk!
– Tudod, Janus – rázta a fejét komolyan Tillman –, igazából nem
hiszem. Itt azt írja, hogy a robbanás iránya nagyon pontosan
meghatározott: egyenesen fölfelé irányul, hogy a szegény ördögnek,
aki rálép, föltépje a golyóit és esetleg a beleit is. Én nagy
valószínűséggel biztos távolságban vagyok itt. De félbeszakítottál,
mielőtt a jó részhez értem volna. Az SB-33-as kettős működésű. Ha
valaki erősen ránehezedik a fedélre, mint ahogy te az előbb, nem
robban, hanem zár. Ez azért van, hogy nagy távolságból,
aknamentesítő töltettel ne lehessen fölrobbantani. A következő
mozdulatodra fog kioldani a nyomólemez, te pedig új életet kezdesz,
csak akkor már két részre szakadva.
Kartojev megint káromkodott, olyan erőteljesen, mint az előbb, de
az arcából kiszaladt a vér. Nagyon jól ismerte árukészletének ezt a
tételét, és nem csak hírből: katonaévei alatt rengeteg alkalma volt
látni, hogyan tudja megcsonkítani az emberi testet az SB-33-as
töltete közvetlen közelről. Valószínűleg éppen mérlegelte magában,
milyen sokféleképpen nyomoríthatja meg őt a kumulatív töltet, ha
nem öli meg azonnal. Mivel az akna fedele közvetlenül a gerince
alsó részével érintkezett, szinte biztos volt, hogy végez vele, de azért
akadt még néhány nagyon undorító forgatókönyv.
– Tehát – folytatta Tillman – információkra van szükségem az
egyik kuncsaftodról. Nem jelentékeny személy, de törzsvevő. És
tudom, hogy a közelmúltban járt nálad. Azt viszont nem tudom, hogy
a sok terméked és szolgáltatásod közül melyik érdekelte. Vagy hogy
én magam hogyan tudnám őt elérni, pedig nagyon szeretném.
– Milyen kuncsaft? – kérdezte Kartojev, miután tekintete ide-oda
rebbent, először föl, aztán le, majd oldalra, végül vissza Tillmanre, a
lehető leghosszabb utat bejárva. – Mondd a nevét.
Az orosz elég ravasz és fegyelmezett volt, ezért nem hagyta, hogy
bármi is kiüljön az arcára, Tillman mégis látta a bonyolult számítás
nyilvánvaló jeleit azokban az ide-oda cikázó szemekben. Az ember
nem igazán lehet sikeres az olyan üzletágakban, mint az illegális
fegyverkereskedelem, a kábítószer- és embercsempészet vagy a
politikai befolyás adásvétele, ha beköpi a kuncsaftjait. Mindennek,
amit mond, hihetőnek kell hangoznia, ugyanakkor hazugságnak kell
lennie. Az apró, jelentéktelen részletek fognak a legközelebb állni az
igazsághoz, míg a helyekre, időkre és konkrét ügyletekre vonatkozó
kulcsfontosságú információk nyilvánvaló és kolosszális hazugságok
lesznek. Kartojev éppen valótlanságokból épített csúcsára állított
piramist az agyában.
– A név kiment a fejemből – intézte el a kérdést Tillman nyersen,
egy legyintéssel. – De ne is törődj vele. Muszáj innom egy kis kávét,
és esetleg be is kapok valamit. Majd később beszélünk.
– Várj… – kezdte Kartojev tágra nyílt szemmel, de Tillman már
az ajtó felé tartott. Amikor félúton járt az emeleti folyosón, még
hallotta, ahogy az orosz valamivel sürgetőbb hangon megint
megszólal. – Várj!
Tillman folytatta útját lefelé a csigalépcsőn. Súlyos, döngő
léptekkel ment le a parkettás falépcsőn, és mindenekelőtt utánanézett
a többi fogolynak. Kartojev barátnője meg a sok testőr nem a
fürdőszobában voltak: túl sokáig tartott volna elvonszolni
mindegyiküket a különféle helyekről, ahol éppen bódult álmukba
merültek. Tillman mindössze megkötözte őket, és betömte a szájukat
ott helyben, vagy – ha megeshetett, hogy megpillantják őket a
szemközti épületből – arrébb ráncigálta és belökte őket egy bútor
mögé. A legtöbben már ébren voltak és szédelegtek, úgyhogy
körbejárt a nyugtatós fecskendőkkel, mint valami narkó-Mikulás, aki
mindenkinek tartogat valami ajándékot. A kábítószert a férfiak – és a
nő – bal vagy jobb könyökvénájába adta be, mert azok vastag kötél
módjára ugrottak ki szorosan összekötözött karjukból. Csakhamar
mindenki újra álomba merült, ami mélyebb volt, mint annak előtte.
Ha felmerült a halál kockázata, Tillman pontosan és profin
cselekedett, amit az is tükrözött, hogy milyen kábítószert választott.
A nyugtatóból a hatékony adag és a halálos közötti különbség
körülbelül harminc volt az egyhez egy egészséges felnőttnél. Ezek az
emberek kutyául és gyöngén fogják érezni magukat, amikor
felébrednek, de felébrednek.
Miután ezzel végzett, Tillman odament az ablakhoz, és ott
üldögélt kis ideig, az utcát kémlelve. A ház a kert belsejében állt,
távol az úttól. A kapukat magasra építették, a falak tetején pedig
szögesdrót volt, minden bizonnyal a hívatlan vendégek elriasztására.
Tillman azonban azt sem szerette volna, ha meglepi őt egy olyan
vendég, akit hívtak, netalán egy munkatárs vagy ismerős, aki benéz,
hogy kiderítse, Kartojev miért nem jelent meg ezen vagy azon a
megbeszélt találkozón. Ha ez történne, a ház, a város és egész
Ingusföld rövid úton olyan csapdává válna Tillman számára, ahonnan
képtelenség megszökni. Minden oka megvolt tehát rá, hogy gyorsan
cselekedjen.
Még jobb oka volt azonban arra, hogy várjon, ezért így tett. És
mivel túl feszült volt ahhoz, hogy egyen, igyon, olvasson vagy
pihenjen, mozdulatlanul várt, és az ablakon át a vadzabot meg az
araukáriafenyőket bámulta.
Tillman kilenc évig volt zsoldos-katona, de ezalatt soha nem
végzett vallatást – nem volt különösebben az ínyére, és tapasztalata
szerint azok, akik erre szakosodtak, teljesen sérültek voltak –, de
látta, hogyan csinálják, és tudta a nagy titkot, miszerint hagyni
kellett, hogy az alany végezze el az ember helyett a munka dandárját.
Kartojev kemény legény volt, aki foggal-körömmel kapaszkodott föl
jelenlegi, magas társadalmi helyzetébe, és a kevésbé jelentékeny
halandók golyóit meg nyakát használta fogódzóul. Most azonban egy
érintőakna tetején feküdt, képzelete pedig gyorsan és bőszen
mérgezte önmagát. Amikor egy erős ember tehetetlenné válik, az
erőből gyöngeség lesz.
Tillman két és fél órát hagyott neki, és csak aztán ment újra fel a
hálószobába. Kartojev közben egy porcikáját sem mozdította,
amennyire Tillman meg tudta ítélni. A férfi arca sápadt volt, a szeme
tágra nyílt, az ajkai pedig kissé különváltak, úgyhogy látni lehetett
odabent összeszorított fogait.
– Hogy hívták? – kérdezte mély és nagyon jól érthető hangon. –
Kiről akarsz tudni?
– Bocs – felelte Tillman a zsebeit tapogatva. – Felírtam valahová.
Megyek, megnézem a kabátomban.
Amikor Tillman ismét az ajtó felé fordult, Kartojev szörnyű,
artikulálatlan hangot hallatott, mintha zabla lenne a szájában, és úgy
próbálna beszélni.
– Ne! Mondd meg! – krákogta. Tillman úgy tett, mintha
átgondolná a dolgot, aztán döntésre jutna. Odament az ágyhoz, és
leült a szélére, túlzott aggályossággal osztva el a súlyát.
– Ha hazudsz – mondta –, neked annyi. Érted? Vannak mások is a
listámon, akikkel ez a fickó üzletel, úgyhogy nem vagy
nélkülözhetetlen – sem nekem, sem neki. Ha hazudsz, sőt ha csak
habozol, hogy elmondj-e mindent, már itt sem vagyok. És ez esetben
nagyon hosszú napod lesz.
Kartojev beleegyezése jeléül óvatosan leeresztette a mellkasához
az állát, aztán újra felemelte, mintha lassított felvételen bólintana.
– Michael Brand – mondta Tillman.
– Brand? – kérdezett vissza Kartojev sértődött hangon,
értetlenkedve. Világos volt, hogy más nevet várt. – Brand… egy
senki.
– Azt nem mondtam, hogy fontos ember. Csak azt mondtam, tudni
akarok róla. Szóval mit vesz tőled, Janus? Miért jár hozzád?
Fegyverek? Kábítószer? Nők?
– Nőket soha nem visz – felelte az orosz, szaggatottan lélegezve. –
Fegyvereket igen. Kábítószert… igen. Vagy legalábbis olyan
dolgokat, amiket fel lehet használni kábítószer előállítására.
– Milyen mennyiségről van szó? – kérdezte Tillman, továbbra is
ügyelve rá, hogy a hangja egyenletes maradjon, és ne érződjön belőle
a sürgetés, mert az összes erőnek az ő oldalán kellett lennie. Ha egy
kis repedés is mutatkozik a páncélzatán, az ellenállásra késztetheti az
oroszt.
– Ami a fegyvereket illeti – dünnyögte Kartojev –, nem vitt olyan
sokat. Nem elég egy hadseregnek, de egy terroristának elég lenne
egy közepes méretű dzsihád finanszírozására. A puskákból inkább
százszámra, mint ezerszámra vett. Lőszer. Egy-két gránát.
Robbanószereket viszont nem vett. Úgy tűnik, nem nagyon érdeklik
a bombák.
– És a kábítószerek?
– Tiszta efedrin. Vízmentes ammónia. Lítium.
– Szóval metamfetamint kotyvaszt? – vonta össze Tillman a
szemöldökét.
– Én árulok metamfetamint – felelte Kartojev méltatlankodva.
– Mondtam is neki egyszer: ha speedet akar, Brand úr, miért a sok
helyet foglaló, sok kényelmetlenséggel járó nyersanyagokat
vásárolja? Egy kis felárért cserébe adok magának kristályt vagy port,
amennyit csak akar.
– Mire ő?
– Azt mondta, hogy teljesítsem a rendelését, és hogy nincs
szüksége másra.
– De olyan mennyiségben vitte, ami már kereskedelmi
forgalomban eladható?
– Nem igazán – morogta Kartojev, miután megrázta a fejét, majd
egész testében összerázkódott. Már jó néhány órája feküdt
ugyanabban a testhelyzetben, és az izmai kínzóan elgémberedtek. –
Bár nemrég, az utolsó szállítmánynál sokkal többet vitt, mint
rendszerint. Ezerszer többet.
– És mindig Brand jön érte, és ő fizet?
Már megint ez a nézés. Miért kérdezi ezt?
– Igen, mindig… a férfi ezt a nevet használja. Brand.
– Kit képvisel?
– Fogalmam sincs. Semmi értelme nem lett volna megkérdezni.
Tillman fenyegetőn nézett rá. Hirtelen felállt, és kicsit
megmozgatta az ágyat, mire Kartojev felkiáltott – a gyötrelmet
megelőző, elfojtott jajgatás volt ez –, de az akna nem robbant fel.
– Lófaszt – mondta Tillman, a foglya fölé hajolva. – Egy olyan
ember, mint te, biztosra megy. Még a kis ügyleteknél is. Mindent
kiderítettél Brandről, amit csak lehet. Már figyelmeztettelek a
hazudozással kapcsolatban, te kis geciláda. Most már kifogytam a
jóindulatból.
– Ne! – mondta Kartojev kétségbeesett őszinteséggel. – Persze,
megpróbáltam. De semmit nem találtam. Nem volt se hozzá, se tőle
vezető nyom.
Tillman elgondolkodott, arckifejezése továbbra is egykedvű volt.
Ami azt illeti, ez egybevágott a saját tapasztalatával.
– Akkor hogy lépsz kapcsolatba vele?
– Nem lépek vele kapcsolatba. Brand megmondja nekem, mire
van szüksége, aztán megjelenik. Készpénzben fizet, és maga intézi a
szállítást, rendszerint autóval. Egyszer egy teherautó jött, de mindig
álnéven bérelt kocsik voltak. Aztán mielőtt visszaviszik, tisztára
súrolják.
– És Brand hogy lép veled kapcsolatba?
– Telefonon. Mindig mobilon, és abból is mindig eldobhatón. Egy
szóval azonosítja magát.
Tillmannek ez a részlet megragadta a figyelmét. Valószerűtlennek
tűnt: amatőr és fölösleges.
– Nem bízik benne, hogy felismered a hangját? – kérdezte.
– Nem tudom, miért, de a diathéké szóval azonosítja magát.
– Az mit jelent?
– Nem tudom, neki mit jelent – rázta meg a fejét Kartojev
egyszer, lassan, nagyon óvatosan. – Nekem Brandet jelenti. Ez
minden.
Tillman az órájára nézett. Szinte biztosra vette, hogy az orosznak
nincs több mondanivalója, és az idő is ellene dolgozott. Ideje lett
volna szedni a sátorfáját. De három év óta Kartojev volt a legjobb
nyom, ami akadt, és nehezére esett odébbállni anélkül, hogy ne
facsarja ki belőle az utolsó csöppet is.
– Még mindig nem hiszem el, hogy ennyiben hagynád – mondta
Tillman, és lenézett a mozdulatlan, izzadó férfira. – Nem hiszem el,
hogy éveken át üzletelsz vele anélkül, hogy megpróbálnád kideríteni,
kicsoda is ő.
– Már mondtam neked – sóhajtott Kartojev. – Megpróbáltam, de
Brand mindig más útvonalakon érkezik, más repterekről, és más
irányokba távozik: néha repülőgéppel, néha kocsival. Különféle
valutákkal fizet, hol dollárral, hol euróval, de van, hogy rubellel. Az
igényei… sokfélék. Nemcsak olyasmiket szokott venni, amiket
említettél, hanem olykor legális technológiával működő, de
illegálisan beszerzett dolgokat is. Generátorokat, orvosi felszerelést.
Egyszer kért egy megfigyelő járművet is, amit újonnan terveztek az
orosz hírszerzésnek. Brand nyilvánvalóan közvetítő. Sok különböző
érdek fedőszerveként működik. Beszerzi, ami kell, akárkinek, aki
kész fizetni.
– Igen – értett egyet Tillman, és megremegett, amit nem tudott
visszafojtani, sem eltitkolni az orosz elől. – Ezt teszi. De azt mondod,
embert soha nem adtál el neki.
– Nem – mondta feszült hangon. Le tudta olvasni a Tillman arcára
kiülő érzelmet, és nyilvánvalóan aggódott, mit jelenthet ez az
önuralomvesztés. – Embert soha. Se munkára, se szexre. Talán az
efféle dolgokat másutt szerzi be.
– Az efféle dolgokat?
– Az efféle árukat.
– Nem sokkal jobb – rázta meg a fejét Tillman, most már egy
hóhér fapofájával.
– Én üzletember vagyok, már megbocsáss – dörmögte Kartojev
feszült hangon, ugyanakkor még ilyen szorult helyzetben is keserű
gúnnyal.
– Nem. Semmi sincs, ami miatt meg kéne bocsátanom – mondta
Tillman, majd lehajolt, és benyúlt Kartojev alá. Az orosz megint
felüvöltött, kétségbeesett dühvel, és egész testében megmerevedett,
ahogy rákészült a robbanásra.
Tillman kihúzta alóla a lapos műanyag dobozt, és megmutatta az
orosznak az üres, inaktív kijelzőt meg a fekete számlapra fehérrel
nyomtatott szavakat – ÉBRESZTŐ, IDŐ, BEÁLLÍTÁS, KI-BE. Egy
arasznyi hosszúságú elektromos kábel és egy kontinentális típusú
dugó fityegett a készüléken, amin a gyártó cég, a Philips neve is ott
szerepelt feltűnő betűkkel. Az ébresztőóra a nyolcvanas években
készülhetett. Tillman a Zjazikov-híd alatt vette egy töröktől, aki gyér
árukínálatát az elnök szobrának talapzatára terítette ki.
– Szarházi! – morogta Kartojev, de hitetlenkedő nevetése
zokogásnak hangzott.
– Amikor Brand legutóbb távozott innen, hová ment? – vetette
közbe a kérdést fürgén és élénken Tillman.
– Angliába ment. Londonba.
Tillman kivette a revolvert az övéből, ugyanazzal a mozdulattal
kibiztosította és bal halántékon lőtte Kartojevet, jobbra irányozva a
lövést. A matrac fölfogta a töltényt, és valamit elnyelt a hangból is,
de Tillman nem aggódott a zaj miatt: a ház ablakaiban háromrétegű
üveg volt, és a falak is vastagok voltak.
Gyorsan és módszeresen összecsomagolta a holmiját: az órát, a
fegyvert, a fénymásolt lapot és a maradék pénzt a páncélszekrényből.
Már korábban letörölte a szobában az ujjlenyomatokat, de most
megint így tett, aztán búcsúzóul még odabiccentett az ágyon heverő
halottnak, majd lement, és kiengedte magát.
London. Rég nem járt otthon, és ez nem volt véletlen. De talán
mégis van isten, és Tillman sorsa szimmetrikus.
Kör alakú.
4
Stuart Barlow dolgozószobáját már átvizsgálta az a rendőr, aki
először kapta az ügyet, de az aktában nem találtak bizonyítékokra
utaló feljegyzést, és semmit nem vittek el. A szoba átkutatása
rémisztő vállalkozásnak ígérkezett: minden felület tele volt
könyvekkel és iratokkal. Az dossziék és nyomtatott anyagok rétegei
nemcsak az íróasztalt borították el, de mindkét oldalon nagy
területeket foglaltak el a padlóból, aminek legalább annyi haszna
volt, hogy eltakarták a libafos-zöld szőnyeg egy részét. Ókori görög
szobrok és egyiptomi kariatidák szigorú, könyörtelen tekintettel
néztek le a rendetlenségre az őket ábrázoló nyomatokról, amelyek a
nyirkos angol időjárás és a rossz központi fűtés miatt hullámossá
váltak keretükben az üveg mögött.
A kis, telezsúfolt szoba az embert klausztrofóbiás érzéssel töltötte
el, és megfoghatatlan módon lehangolta. Kennedy eltűnődött, vajon
Barlow szégyellte volna-e külön bejáratú káoszát így közszemlére
tenni, vagy a jegyzettömbök és nyomtatott anyagok feltornyozott
halmai inkább a szakmai büszkeség jeleként értelmezhetők.
– Barlow úr a történelem tanszéken dolgozott – jegyezte meg
Kennedy a gazdasági igazgatóhoz fordulva. Ellis ígéretéhez híven
visszatért, hogy beengedje őket, és most ott állt a kulccsal a kezében,
mintha arra várt volna, hogy a halott férfi ingóságainak
kibogozhatatlan kuszasága láttán a nyomozók elismerjék
vereségüket. – Teljes munkaidőben tanított?
– Nem. Annak csupán nyolcvan százalékát kellett ledolgoznia
vágta rá Ellis pillanatnyi habozás nélkül. – Öt óra járt az
adminisztratív teendőkre.
– Mik voltak ezek?
– Ő volt a tanszéken a második ember, és ő irányította a
tehetséges diákoknak szóló programunkat.
– Jól végezte a munkáját? – érdeklődött Kennedy nyíltan.
– Nagyon jól – hunyorgott Ellis. – A tanári kar valamennyi tagja
jó munkaerő, de… nos, igen, Stuart szenvedélyesen szerette a
tárgyát. Háromszor-négyszer a tévében is szerepelt, történelmi és
régészeti műsorokban. És az átismétlést szolgáló weboldala nagyon
népszerű volt a diákok körében – mondta, majd szünetet tartott. –
Mindnyájunknak nagyon fog hiányozni – tette hozzá. Kennedy ezt
gondolatban úgy értelmezte, hogy sok diákot vonzott.
– Ez volt a szakterülete? – kérdezte Harper, miután fölvette
Dominic Lieven könyvét, amely Napóleon Oroszország elleni
hadjáratáról szólt.
– Nem – jelentette ki Ellis ismét kategorikusan. – A paleográfia
volt a szakterülete, azaz a legkorábbi írott szövegek. De az óráin ez
nem sokszor került szóba, mert a tantervünknek csak parányi részét
képezi. Viszont sokat írt a témában.
– Könyveket? – kérdezte Kennedy.
– Cikkeket. Javarészt a holt-tengeri leletek és a
Rylands-papiruszok szövegeinek részletes elemzésére
összpontosított. De dolgozott egy könyvön is a gnosztikus
szektákról, azt hiszem.
Kennedynek fogalma sem volt róla, mik voltak azok a gnosztikus
szekták, de elengedte a füle mellett. Nem vette komolyan fontolóra a
lehetőséget, hogy Barlow professzort egy tudós vetélytársa ölte meg.
– Tud akármit is a magánéletéről? – kérdezte inkább. – Tudjuk,
hogy nem volt nős, de volt-e viszonya valakivel?
– Nem hiszem – mondta a gazdasági igazgató. A jelek szerint
meglepte a kérdés, mintha a nőtlenség szükséges velejárója lenne a
tudósok életének. – Nyilvánvalóan lehetséges, de ő maga nem
említett senkit. És amikor a tanszéki fogadásokra jött, soha nem volt
vele senki.
Úgy tűnt, ez kizárja a sértett férjeket meg a féltékeny
exszeretőket. Így nehezebb lesz gyanúsítottakat találni. Kennedynek
azonban már eleve nem voltak túlzott reményei. Tapasztalata szerint
az ügyek megoldásához vezető munka nagy részét az ember az első
két órában elvégezte. Nemigen lehetett visszatérni egy olyan ügyhöz,
amely három hete kihűlt, és abban reménykedni, hogy majd egyetlen
bámulatos szökkenéssel át lehet ugrani a kiesést.
Ez idő alatt Harper folyton jött-ment a könyvek és iratok között –
jelképes erőfeszítés, de talán úgy érezte, hogy miután Napóleonnal
célt tévesztett, nincs vesztenivalója, és hátha másodjára talál valamit,
ami bepillantást enged a professzor szakmai életébe. Ezúttal egy
képnek látszó tárgyat emelt fel, amiről kiderült, hogy egy kasírozott
és gondosan bekeretezett újságkivágás. Az asztal egyik lábának volt
döntve. A szalagcím így szólt: „A Nag-Hammádi-svindli: két embert
letartóztattak”. A cikk melletti fényképen lévő férfi felismerhetően
Stuart Barlow volt, csak sokkal fiatalabb korában. Arcán félszeg,
fagyos mosoly.
– Az emberüknek priusza volt? – érdeklődött Harper.
– Ó, nem – mondta Ellis őszintén nevetve –, a legkevésbé sem. Az
a nagy diadala volt; tizenöt év telt el azóta, vagy talán még több.
Stuartot kérték föl szakértő tanúnak az ügyben, mert olyan széles
körű tudással rendelkezett a Nag-Hammádi-i leletekről.
– Mi volt ez az ügy? – kérdezte Kennedy. – És ha már itt tartunk,
mi az a Nag-Hammádi?
– A Nag-Hammádi-i lelet volt a XX. század legfontosabb
paleográfiai lelete, felügyelő – mondta Ellis. Kennedy nem vesződött
azzal, hogy a rendfokozatát illetően kijavítsa őt, bár a szeme sarkából
látta, ahogy Harper jelentőségteljesen forgatja a szemét. –
Felső-Egyiptomban, röviddel a második világháború vége után,
Nag-Hammádi városa közelében két fivér ásni ment egy
mészkőbarlangba. Csak az érdekelte őket, hogy denevérürüléket
találjanak, amivel trágyázhatják a földjeiket, azonban egy lezárt
korsóra bukkantak, amiben tucatnyi összefűzött kódex volt.
– Összefűzött mi? – kérdezte Harper.
– Kódex. A kódex egybefűzött lapok összessége, lényegében az
első könyv. A kora keresztény korban kezdték használni őket; addig
az volt a szokás, hogy tekercsekre vagy különálló pergamenlapokra
írtak. A Nag-Hammádi-i leletben lévő kódexekről kiderült, hogy
körülbelül a Kr. u. I–II. századból valók: evangéliumokat, leveleket,
ilyesmiket tartalmaztak. Köztük volt még Platón Az állam című
művének erőteljesen átírt fordítása is. Hihetetlen aranybánya a
Krisztus halálát közvetlenül követő időszakból, amikor a keresztény
egyház még az önmeghatározással küszködött.
– Hogyan lett ebből bírósági ügy? – kérdezte Harper, éppen akkor
szakítva félbe a kiselőadást, amikor a gazdasági igazgató vett egy
nagy levegőt, hogy újabb és még több információval bombázza őket.
Miután eltérítették, egyszerre látszott méltatlankodónak és kissé
tanácstalannak.
– A bírósági ügy sokkal később jött, és a Nag-Hammádi-i iratok
hamisított másolatait érintette, amiket régiségkereskedőknek
árusítottak az interneten. Stuart a vád tanújaként jelent meg, és azt
hiszem, főként azért volt ott, hogy véleményt mondjon az eredeti
iratok és a hamisítványok közötti fizikai különbségekről. Minden
gyűrődést és tintapacát ismert azokon a lapokon – fejezte be Ellis.
Harper lerakta a cikket, és még egy kicsit tovább kutakodott. Ellis
arcára sértődött kifejezés ült. – Biztos úr, kérem, ha mindenre
kiterjedő kutatást tervez lefolytatni, visszatérhetek a munkámhoz? És
visszajönnék később.
Harper kérdőn nézett Kennedyre, aki még mindig a bírósági
ügyön gondolkodott.
– Mi volt az ítélet? – kérdezte Kennedy.
– Az ítélet felemás volt – mondta Ellis kissé komoran. – A
kereskedőket, akik férj és feleség voltak, azt hiszem, bűnösnek
találták tisztességtelen úton szerzett javakkal folytatott üzérkedésben
és néhány, a megfelelő dokumentálásra vonatkozó mulasztásban, de
a fő vádpontban, a hamisításban ártatlannak nyilvánították őket.
Bírságot szabtak ki rájuk, és ki kellett fizetniük a perköltségek egy
részét.
– Mindezt Barlow professzor tanúvallomása miatt? – érdeklődött
Kennedy, mire Ellis arcára kiült a felismerés.
– Stuart nem játszott olyan fontos szerepet az ügyben – válaszolta
habozva. – Őszintén szólva mindenki elég viccesnek találta, hogy
olyan nagy jelentőséget tulajdonít neki. Szerintem a lényeges
bizonyítékok nagy része azoktól származott, akik megvették a
hamisított iratokat. És ahogy mondtam is, mindössze bírsággal
végződött. Nem igazán hiszem…
Kennedy sem hitte, de elraktározta a dolgot a memóriájában, hogy
később még visszatérhessen rá. Ha minden másban csődöt
mondanak, talán megéri ellenőrizni a szálat. Nem mintha nagyon sok
minden más került volna elő eddig.
– Barlow professzor húga miért nem vitte el ezt a sok holmit? –
kérdezte Kennedy. – Mert ugye ő az egyetlen túlélő rokon?
– Rosalind. Rosalind Barlow. Az irattárunkban ő van feltüntetve
legközelebbi hozzátartozóként – értett egyet Ellis. – És írtunk is neki,
de azt mondta, nem érdekli semmi Stuart holmijai közül. Egész
pontosan így fogalmazott: „Vegyék el belőle, amit a főiskola
könyvtárában el akarnak helyezni, a többit meg fordítsák jótékony
célra.” Valószínűleg végül így is fogunk tenni, csak bele fog telni
egy kis időbe, amíg átválogatjuk az egészet.
– Sok időbe – értett egyet Harper, majd kisvártatva folytatta. –
Végeztünk, felügyelő?
– Végeztünk – felelte Kennedy. Szigorúan nézett Harperra, de az
arckifejezése udvarias maradt. – Induljunk – azzal elindult az ajtó
felé, de még tétovázott. Ösztönösen észrevett még korábban valamit,
és ez a valami most nagy erővel próbált utat törni a tudatába.
Kennedynek több esze volt annál, mint hogy semmibe vegye az ilyen
figyelmeztető jeleket. Lelassított, megállt és újra körülnézett.
Már majdnem rátalált, amikor Ellis csörömpölni kezdett a
kulcsaival, és teljesen összezavarta vele Kennedyt, aki metsző
tekintettel nézett rá. Ellist ezzel sikerült elbizonytalanítania.
– Van még némi tennivalóm – mondta meggyőződés nélkül.
– Köszönjük a segítségét, Ellis úr – mondta Kennedy, miután
hosszan kifújta a levegőt. – Lehet, hogy még további kérdéseket kell
feltennünk önnek a későbbiekben, de ma már nem rabolnánk tovább
az idejét.
Miközben visszamentek az autóhoz, Kennedy összegezte magában
azt a keveset, amit tudtak erről a máris csúnyán eltolt ügyről.
Beszélnie kell a halott férfi húgával; ez most a legfontosabb. Talán
Barlow-nak tényleg volt egy legyőzhetetlen ellenfele a paleográfia
területén; vagy egy diáklány, akit teherbe ejtett; vagy egy öcs, akit
valamiképp megrövidített, és akiben egyre csak gyűlt a harag. Ha
közvetlenül megadják az embernek a gyilkos nevét, körülbelül
tízszer nagyobb a valószínűsége, hogy elkapja, mint ha a
nyomravezető jelekből magának kell kikövetkeztetni ezt az
információt. És eddig semmi fogódzójuk nem volt.
Illetve mégis. A zaklató, az a fickó, akiről Barlow azt mondta,
hogy követi őt. Ez volt a másik út, amin közelebb lehetett jutni a
célhoz. Harper utálni fogja őt, mert az volt az eltökélt szándéka, hogy
négyszemközt beszél Barlow húgával, és így ebben az ügyben a
hálátlan feladatok nagy része Harperra hárult.
Az autóban Kennedy nagyon őszintén beszélt Harperral.
– Amikor Barlow azt mondta, hogy követik – mondta az aktában
lévő feljegyzéseket olvasva –, valamiféle tudományos konferencián
volt.
– Igen, a londoni történeti tanácskozáson – felelte Harper. A
látogatásuk során adódó üres pillanatokban az aktát lapozgatta, a
jelek szerint nem teljesen eredménytelenül. – Azt mondta, hogy a
fickó az előcsarnokban őgyelgett, majd megint látta őt a parkolóban.
– Azon tűnődöm, vajon bárki más látta-e. Barlow nem adott
nekünk nagyon pontos személyleírást, de talán ki tudjuk találni a
hiányzó adatokat. Még az is lehet, hogy valaki ismerte a fickót.
Elvégre több tucatnyian voltak ott, talán több százan. A
szervezőknek biztos van egy listájuk az elérhetőségekkel.
Telefonszámok, e-mail-címek.
– Az emberek hívogatását megosztjuk, ugye? – pillantott rá
Harper gyanakvón.
– Persze. De előbb meglátogatom Barlow húgát. Amíg vissza nem
érek, egyedül kell folytatnia.
– Rendben – bólintott Harper, bár nem látszott túl boldognak. –
Mi van még?
Kennedy kellemesen csalódott. Harper olvasott az
arckifejezésében, és pontosan tudta, hogy van még más is.
– Sok szarságban lesz része, ha velem dolgozik – mondta. – Jelen
pillanatban ez van.
– És?
– És nagyon könnyedén kiszállhat. Csak mondja Summerhillnek,
hogy személyes nézeteltéréseink vannak.
– És valóban vannak? – kérdezte Harper rövid szünet után.
– Még csak nem is ismerem magát. Pusztán szívességet akarok
tenni magának, és talán magamnak is. Ha ugyanis jóban van azokkal
a majmokkal, akkor inkább ne dolgozzon velem. És maga is így
fogja jobbnak látni, mert az holtbiztos, hogy maga fogja megszívni.
Harper szórakozottan dobolt az egyik hüvelykujjával a
kormányon, először az egyik, aztán a másik orcáját felfújva.
– Nyomozóként ez az első ügyem – mondta.
– És?
– Még csak két órája vagyok rajta, és maga már próbálja elvenni
tőlem.
– Megadom magának a választási lehetőséget.
Harper elfordította a kulcsot, és az öreg Vauxhall Astra motorja
úgy mordult fel, mint amikor egy öreg macska tigrisnek akar
látszani.
– Még várok a döntéssel – mondta.
5
Tillman úgy tett, ahogy előzőleg eltervezte. Elvezette a bérelt autót
Erzurum külvárosába, és otthagyta, távolabb az úttól, faágak és
néhány nyalábnyi bozót alá rejtve. Álnéven bérelte ki, de nem azon,
ami a grúz és a török határokon felmutatott útlevelében állt.
A II. (Hódító) Mohammed szultánról elnevezett sugárúton bement
egy bárba, hogy telefonáljon a magaszi rendőrségnek – így
kinyomozhatatlan volt, legalábbis a helyi rendvédelmi erők számára
–, és tájékoztassa őket a holttestről. Ha másvalaki még nem akadt
rájuk, ők megtalálják majd a megkötözött és kipeckelt szájú
testőröket, és senki nem hal meg, Kartojevet kivéve. Nyilvánvalóan
nem könyörületességről volt szó, csak egy beállítottságról, amit
Tillman a precizitásnak és a szakmai büszkeségnek tulajdonított.
Nem tervezte, hogy hosszasan ott fog időzni, de akart még kettőt
telefonálni, mielőtt ismét eltűnik. Először Benard Vermeulens-t hívta
– ő zsaru volt, de olyan zsaru, aki Tillmanhez hasonlóan hivatásos és
zsoldos-katonai szolgálatot is teljesített, mielőtt visszatért volna a
polgári életbe. Most a szudáni ENSZ-missziónak dolgozott, és
hozzáfért mindenféle valószínűtlen, de időszerű információhoz, amit
néha hajlandó volt megosztani.
– Hogy vagy, Benny? – kérdezte Leo hollandul; ez volt az
egyetlen mondat, amire Vermeulens-nek sikerült megtanítania őt.
– Jézus Mária. Forgószél! – Tillman szinte a telefonkagylót tartó
kezén érezte Vermeulens rekedt hangjának vibrálását. – Velem
minden rendben! Hát veled, Leo? Mit tehetek érted? És ne vesződj
azzal, hogy azt mondod: semmit.
– Hát valóban kéne valami – vallotta be Tillman. – A szokásos
dolog.
– Michael Brand.
– Azt hallottam, Londonban van. Lehet, hogy még mindig. Meg
tudnád mozgatni a szokásos köveket? Szeretném tudni, hogy a neve
fölbukkan-e valami hivatalos dolgon vagy bármi egyében.
– Persze, Leo, megmozgatom őket.
– És a másik szokásos dolog?
– Hát azzal kapcsolatban rossz hírem van.
– Valaki keres?
– Valaki nagyon keres. Már két hete. Sok puhatolózás, sok kérdés.
Legtöbbször három-négy kanyarulat is van a láncban, úgyhogy nem
látom, ki kérdez. De akárki is az, úgy kérdez, mint aki komolyan
gondolja.
– Rendben. Kösz, haver. Tartozom neked egy szívességgel.
– Ezt barátságból teszem. Ha tartozol nekem egy szívességgel,
nem vagyunk barátok.
– Akkor nem tartozom neked semmivel.
– Így már jobb.
Leo letette és tárcsázta Insurance-t, de Insurance csak nevetett,
amikor meghallotta a hangját.
– Leo, te most már olyan kockázatot jelentesz, amit senki nem
hajlandó a továbbiakban vállalni – mondta neki, és a hangjából
őszinte gyengédség érződött.
– Senki? De miért, Suzie? – kérdezte. Nem ártott néha
emlékeztetni Suzie-t, hogy Tillman egyike annak a három-négy
embernek, akik még megvannak, és akik ismerték a nőt, amikor még
volt igazi neve.
– Szívem, ha megölsz valakit egy mellékutcában egy nevesincs
tengerparti városkában, az egy dolog. De megölni valakit annak a
nagyvárosnak az egyik csomópontjában, ahol mindnyájan élünk… az
meg egy másik.
Tillman nem mondott semmit, de azért egy pillanatra letakarta a
beszélőt a kezével, mert attól tartott, hogy esetleg elkáromkodja
magát, vagy csak hangosan felsóhajt. Órák. Mindössze néhány óra.
Hogyan előzhette meg őt a hír? Hogyan lehetséges, hogy valaki
máris összekapcsolta a nevét egy olyan halálesettel, amelyet épp csak
felfedeztek?
– Azt hittem, a világ egy falu – szólt Tillman, és nem mondott
semmi egyebet.
– Szeretnéd, igaz? Ha az lenne, csak MacTeale nagy testvére miatt
kellene nyugtalankodnod. A dolgok jelenlegi állása szerint azonban
mindenki miatt kell, aki szerepel a nyilvántartásában.
– MacTeale? – kérdezett vissza Tillman, és egy másodpercig nem
is tudta hová tenni a nevet. Aztán eszébe jutott a nagydarab, dühös
skót, akit a katonai magáncégnél eltöltött szolgálata utolsó évében
neveztek ki az osztaga élére. – Valaki megölte MacTeale-t?
– A jelek szerint épp te. Legalábbis ez a hír járja.
– A hír nem igaz, Suzie.
– Mondod te.
– Nem öltem meg MacTeale-t. Egy jelentéktelen orosz közvetítőt
öltem meg, aki azt hitte, hogy magas körökben vannak barátai, de
szerintem itt arról a fajta barátságról volt szó, ami csak rövid távra
szól. Ide hallgass, nekem csak egy másik útlevél kéne, arra az esetre,
ha ezzel valami gond lesz. Tudok előre egy összegben fizetni, ha az
megkönnyíti a dolgokat.
– Hiába próbálod megkönnyíteni a dolgokat, Leo, senki nem fog
neked eladni semmit, nem fognak alkalmazni, és nem fognak veled
semmilyen értesülést megosztani. A közösség bezárta a kapuit
előtted.
– És a közösségben te is benne vagy?
– Hát persze, Leo. Ha megsértem a kuncsaftjaim érzékenységét,
magányos leszek öregkoromra és szegény. De még így is jobb
helyzetben lennék, mint te, édesem. Mert, rossz néven ne vedd, de
annak alapján, amit hallok rólad, a napjaid meg vannak számlálva.
– Azért egy kicsit rossz néven veszem – mondta Tillman.
– Sok szerencsét – felelte Insurance, és a hangjából úgy tűnt,
komolyan is gondolja, amit mond, de letette a kagylót anélkül, hogy
megvárta volna a választ.
Tillman visszahajtotta és elrakta a telefonját, majd intett a
pincérnek, aki hozott neki még egy whiskyt szódával. Valaki
fáradságot nem kímélve próbálta lekapcsolni, és akárki is volt az,
nagyon rövid idő alatt csodákra volt képes. Lehajtotta a whiskyt,
mintha láthatatlan ellenfelére inna. Az első hibát, Brand úr, akkor
követte el, gondolta Tillman, amikor hagyta, hogy kiderítsem a
nevét. És most lám, mindössze tizenhárom év után megint eltolta.
Jelezte nekem, hogy jó nyomon vagyok.
◙
Tillman egy senki volt, és ezt ő maga az elsők között ismerte volna
be: sőt, ahogy öregedett, és egyre távolabb került életének attól az
egyetlen időszakától, amikor minden éles megvilágításba került, és –
rövid ideig – valamifajta értelemmel bírt, egyre inkább azzá vált.
Manapság a rejtély jelentette számára az állandóságot. A
hajtóvadászat öntötte formába az életét, és az adott neki értelmet, és
így Tillmant a hiány határozta meg: négy ember hiánya. Számára
csak az volt valós, ami nem volt ott. És most már nagyon régóta.
Annyi minden történt azóta, amin már nem lehet változtatni, és
minden bizonnyal még sok minden fog is, mert a másik lehetőség a
keresés abbahagyása volt. De ha Tillman abbahagyja a keresést,
akkor nem csupán egy senki lenne – akkor már a semmi és a sehol
szavakkal lehetne leírni. Ha beismeri, hogy soha többé nem fogja
viszontlátni Rebeccát és a gyerekeket, akár meg is halhat. Ahogy
magának megfogalmazta: soha nem jut haza, és végül beismeri, hogy
a világ üres.
Fiatalkorában más volt. Akkoriban az tűnt a legegyszerűbbnek, ha
úgy dönt, hogy nem lesz belőle senki. A Lancashire megyei
Prestonban született, és ott is élt tizenhat éves koráig. Ezalatt profi
semmittevővé vált, aki túl lusta volt ahhoz, hogy akár veszélyes, akár
hatékony legyen. Belesétált a dolgokba, aztán kisétált belőlük, és
semmivel sem törődött.
Az iskolában Tillman a legtöbb tárgyból jó volt – az elméleti és a
készségtárgyakból meg a tornaórán is –, de semmit sem csinált
igazán komolyan ahhoz, hogy a jóból remekké váljon. Ahhoz, hogy
jó legyen, nem kellett erőfeszítéseket tennie, és be is érte ezzel. Ezért
aztán tizenhat éves korára lemorzsolódott, és ezt tanárai sem tudták
megakadályozni. Munkát vállalt egy autószervizben, ami elég jól
fizetett ahhoz, hogy abból fenn tudja tartani a kicsapongás
hétköznapi formáival – ivás, nők, időnként szerencsejáték
izgalmasabbá tett életmódját, amibe különösebb meggyőződés nélkül
vetette bele magát.
Végül azonban letért a megszokott útról, bár lehet, hogy ebben
volt valami sorsszerűség. Anglia északi részéből egy egész nemzedék
vándorolt délre, mert úgy tűnt, hogy ott több a lehetőség. Még csak
nem is igazán tudatos döntés volt ez: a második világháború utáni
években Lancashire üzemei és gyárai megtorpedózott hajóként
merültek alá a mélybe, és az elsüllyedésük nyomán keletkező
hullámok egymillió embert vetettek az ország túlsó végébe.
Londonban Tillman sok mindent csinált, de semmit nem ambicionált:
erős ember volt, aki nem volt tisztában a saját erejével. Dolgozott
autószerelőként, vakolómunkásként, volt tetőfedő, biztonsági őr,
épületasztalos, azaz olyan munkákat végzett, amelyek szakértelmet
kívántak, és úgy tűnt, Tillman nagyon könnyen szert is tesz a
szükséges szakértelemre. Viszont egyik munka mellett sem tartott ki
elég sokáig ahhoz, hogy rájöhessen, ki is rejtőzik valójában ezek alatt
a hétköznapi álruhák alatt.
Utólag már egyértelmű, hogy egy ilyen ember egy nő mellett
találhatott volna igazán magára. Amikor találkozott Rebecca
Kelly-vel egy zártkörű bulin, amit az egyik volt főnöke rendezett egy
kelet-londoni kocsmában, Tillman huszonnégy volt, a lány egy évvel
fiatalabb, és nagyon kirítt ebből a környezetből, ahol rózsaszín tapéta
borította a falat. Annyira különleges volt, hogy bárhonnan kirítt
volna.
Nem sminkelte az arcát, de nem is volt rá szüksége: barna
szemében ott játszott minden színárnyalat, halovány bőre miatt pedig
olyan pirosnak tűnt az ajka, hogy rúzst sem kellett használnia. A
hajfürtjei olyanok voltak, mint amilyenekről az Énekek énekében
írnak, amelyre Tillman homályosan emlékezett egy hittanóráról:
hullámosak és hollófeketék. A belőle áradó nyugalom egy táncoséra
emlékeztetett, aki arra vár, hogy elkezdődjön a nyitány.
Tillman addig soha nem találkozott ilyen tökéletes szépséggel és
ilyen heves szenvedéllyel. Mint ahogy szűz lányokkal sem akadt még
dolga korábban, úgyhogy első éjszakájuk elég nyomasztóra
sikeredett mindkettőjük számára. Rebecca ott ült az összevérzett
lepedőn és sírt, fejét összefont karjába temetve, Leo pedig
megrettent, hogy valami súlyos és jóvátehetetlen sérülést okozott
neki. Aztán Rebecca átölelte és szenvedélyesen megcsókolta őt.
Megpróbálták újra, és akkor már minden jól ment.
Három héttel később eljegyezték egymást, majd egy hónapra rá
összeházasodtak Enfieldben. Az akkor készült fényképeken Tillman
védelmezőn a felesége dereka köré fonta a karját, és egy olyan ember
ünnepélyes mosolya ült az arcán, aki tudja, hogy valami becses és
törékeny dolgot tart a kezében.
A munka soha nem lehetett teljesen valós számára. Minden
erőfeszítés nélkül boldogult, kötöttségek nélkül váltogatta őket. A
szerelem és a házasság azonban egyértelműen valósnak bizonyult.
Tillman élete hozzákötődött egy másik ember életéhez, és létrejött
egy középpont, ami korábban nem létezett.
Addig úgy hitte, hogy boldog, ezért a boldogság soha nem
hiányzott neki, de ekkor megértette a különbséget, és szorongó
csodálkozással fogadta a tökéletes csodát, Rebecca szerelmét. Ilyen
ajándékot semmivel nem lehetett kiérdemelni, úgyhogy valahol
mélyen egyfolytában attól tartott, hogy a csoda elszáll, és
megfosztják az ajándéktól.
Ehelyett azonban jöttek a gyerekek, és az egyszerű csodából
bonyolult csoda lett. Jud. Seth. Grace. A neveknek bibliai csengése
volt. Tillman nem olvasta a Bibliát, de tudta, hogy van benne egy
kert, aztán felbukkan a Sátán, és baj lesz. Hat évig úgy érezte, mintha
ott élne, abban a kertben.
A boldog életnek az is a részét képezte, hogy megtanulta egyetlen
dologra összpontosítani a szakértelmét és az eszét. Megalapította a
saját cégét, amely központi fűtési rendszereket árult, és elég jól ment
ahhoz, hogy béreljen egy raktárt egy kis irodával, és felvegyen egy
titkárnőt. Heti hat napot dolgozott, de nem maradt későig, hacsak
nem volt muszáj. Mindig ott akart lenni, hogy segítsen Rebeccának
lefektetni a gyerekeket, bár a felesége soha nem hagyta, hogy esti
mesét olvasson nekik. Ez volt az egyetlen, amit nem értett benne.
Rebecca rettegett a meséktől, ő maga sem olvasott regényeket soha,
és ha Leo megpróbált belekezdeni, hogy „egyszer volt, hol nem
volt”, már az első mondat közben leállította őt.
Leónak el kellett ismernie, hogy Rebecca egy rejtély volt. Leo
tíz-tizenkét mondatban, ábrák segítsége nélkül elmesélt magáról
mindent, Rebecca viszont szűkszavúan nyilatkozott a múltjáról, és
még szűkszavúbban a családjáról. Csak annyit mondott, hogy nagyon
közel álltak egymáshoz, és a külvilággal szemben nagyon
zárkózottan viselkedtek: „Egymás számára a mindent jelentettük.”
Aztán elhallgatott, Tillman pedig valami tragédiát gyanított, és
túlságosan félt, úgyhogy nem puhatolódzott tovább.
Egy képet vett volna feleségül? Egy külső mázat? Nagyon keveset
tudott róla. De az embert akkor is magához láncolja a föld, ha
semmit nem tud a tömegvonzásról, őt pedig szoros kötelékek
láncolták Rebeccához meg a gyerekekhez. A szelíd, érzékeny Jud; a
féktelen, vadóc Seth; a heves, szeretetteli Grace. No meg Rebecca,
akivel szemben hatástalannak bizonyultak a melléknevek, mert
leírhatatlan volt. Ha úgy gondolná, hogy Leónak egyebet is tudnia
kell, elmondaná neki. És akár elmondja neki, akár nem, a
tömegvonzás attól még működik.
Egy szeptemberi estén, amikor a nyár egy autóbaleset
hirtelenségével ért véget, a fák pedig élénk piros és sárga színekben
pompáztak, Tillman hazament – a szokásosnál egy perccel sem
később –, és teljesen üresen találta a házat. Jud ötéves volt, épp akkor
kezdte az iskolát, úgyhogy eszébe jutott, hátha eltévesztette a
dátumot, és szülői volt aznap. Bűnbánón ellenőrizte a naptárt.
Semmi.
Aztán végigjárta a hálószobákat, és bűnbánata páni rémületbe
fordult. Rebecca polcai a ruhásszekrényben üresek voltak. A
fürdőszobában a mosdókagyló alatti pipereszekrény szintén üres volt;
Tillman fogkeféje magányosan állt a Barney nevű dinoszaurusz
arcképét viselő lila, műanyag fogmosó pohárban. A gyerekek szobáit
még kíméletlenebbül kifosztották. Eltűnt minden: a ruhák, a játékok,
a lepedők és a paplanok, a poszterek, a szegélydíszek és a
felrajzszegezett óvodai képek.
Illetve majdnem minden. Grace egyik játéka – Hó úr, egy
vaníliaillatú egyszarvú – beesett a kanapé mögé, és ott felejtődött.
Aztán megtalálta a Rebecca kézírásával írt, három szóból álló
üzenetet.
Ne keress minket.
Még csak alá sem írta.
Tillman lesújtva járkált, és próbálta feldolgozni a
megrázkódtatást, ami annyira brutális volt, mint egy amputáció.
Felhívta a rendőrséget, ahol azt mondták neki, hogy egyelőre várjon.
Nem egyből eltűnt személy az, aki csak kisétál a házából: el kellett
telnie némi időnek ahhoz, hogy kiérdemelje ezt a címet. Az őrsön
épp szolgálatban lévő őrmester azt javasolta neki, hogy telefonálja
esetleg körbe a felesége barátait és családját, ellenőrizendő, hogy
vajon nincs-e valamelyik ismerősénél. Ha pedig a gyerekek másnap
nem mennek iskolába, akkor telefonáljon újra. Addig sokkal
valószínűbb, hogy az egész család jól van, biztonságban, valahol a
közelben, mint hogy mindnyájukat elrabolták volna. Különösen,
mivel hagytak üzenetet is.
Rebeccának nem voltak barátai, legalábbis Tillman nem tudott
egyről sem, és fogalma sem volt róla, hogy hol él a családja, ha
egyáltalán még éltek. Ezeket a lehetőségeket tehát nem választhatta.
Mindössze annyit tudott tenni, hogy járta az utcákat, arra a nagyon
csekély esélyre alapozva, hogy esetleg összefut vele, bár tudta, hogy
ez hiú remény. Rebecca és a gyerekek addigra már messze jártak; az
üzenet célja vagy az volt, hogy ne kövesse őket, vagy az, hogy
meggyőzze őt: önszántukból mentek el – mintha ez egyáltalán
lehetséges lett volna.
Ő abból indult ki, hogy nem önszántukból mentek el. Miközben
gépiesen rótta Kilburn utcáit, újra meg újra lejátszotta magában a nap
eseményeit: a gyerekek búcsúcsókját, amely olyan spontán és
szeretetteli volt, mint mindig; aztán Rebecca jutott eszébe, amint azt
mondja, hogy talán elviszi az autót a szervizbe levizsgáztatni, és
ezért valószínűleg nem tudja majd hazahozni Tillmant (felhívta a
szervizt, és megtudta: Rebecca délben bevitte az autót, megkérte
őket, hogy egyúttal cseréljék ki a pótkereket, és abban maradt velük,
hogy másnap reggel érte megy, kivéve, ha az autó nem megy át a
műszaki vizsgán). Még a hűtőszekrény tartalma is beszédes
bizonyíték volt: egész hétre bevásárolt, feltehetőleg reggel, mielőtt
beadta az autót.
Úgyhogy az üzenetet inkább valamiféle erőszaknak engedve írta –
ezt az eshetőséget azonban Tillman igyekezett kiverni a fejéből, mert
az általa gerjesztett, veszélyes indulat azzal fenyegetett, hogy valami
őrült módon tör elő belőle.
A rendőrség másnap reggel sem volt készségesebb. Azt
magyarázták, hogy az üzenet teljesen egyértelművé teszi, miszerint
Tillman asszony a saját akaratából hagyta őt el, és magával vitte a
gyerekeket is, mert már nem volt képes rábízni őket.
– Volt valami perpatvar maguk között előző este? – kérdezte tőle
az őrsön szolgálatban lévő referens. Tillman merő utálatot látott a
szemében: persze, hogy volt perpatvar, mondta az a tekintet.
Sok nő elhagyja a férjét, de igen kevesen vannak azok, akik fogják
magukat, és elszöknek három gyerekkel, hacsak nincs valami
komoly baj.
Semmi nem volt, ismételgette Tillman, de a kérdés újra meg újra
előkerült, és minden alkalommal ellentmondást nem tűrő módon
utasították el Rebecca felvételét az eltűnt személyek listájára. A
gyerekeket felvették a listára: iskolás korú és annál fiatalabb
gyermekek nem tűnhetnek el csak úgy. Kérték Tillmant, hogy adjon
róluk személyleírást, és annak alapján összerakták a fantomképeket.
A gyerekeket keresni fogják, mondták neki. De ha megtalálják őket,
maradhatnak az anyjukkal, és a rendőrség nem feltétlenül fog
közreműködni abban, hogy Tillman és a felesége újra
találkozhassanak egymással. Az attól függ, milyen történetet mond el
Rebecca, és mi lesz a további szándéka.
A leereszkedő közöny és a szemérmetlen gyanúsítás ördögi
körének egy bizonyos pontján Tillman elveszítette az önuralmát,
úgyhogy egy éjszakát a börtönben töltött. Úgy kellett ugyanis
leteperni, mert trágárságokat ordítva rátámadt egy feltűnően fiatal
közrendőrre, miután a kis patkány azt kérdezte tőle, hogy
Rebeccának volt-e viszonya valakivel. Szerencsére nem forrasztotta
a kezét a kölyök nyakára, pedig annyi bizonyos, hogy már közel járt
hozzá.
Amennyire tudomása volt róla, soha nem folytattak valódi
nyomozást. Hébe-hóba kapott helyzetjelentéseket meg értesítéseket
arról, hogy látták őket – a londoni rendőrség szerint ezeknek mindig
utánajártak –, de mindig vaklármának bizonyultak. Időnként olvasott
olyan újságcikkeket, amelyek egy ponton valamifajta
összeesküvés-elméletté álltak össze, miszerint meggyilkolta a
feleségét és a gyerekeit, vagy pedig meggyilkolta a feleségét, a
gyerekeit meg eladta belga pedofiloknak. De az efféle elméletek
életben tartásához folyamatos utánpótlásra van szükség, és mivel az
első napot követően elapadtak a hírek, még azelőtt semmivé foszlott
az egész, hogy igazán kiteljesedhetett volna.
Tillman élete romjait szemlélte. Visszamehetett volna dolgozni és
megpróbálkozhatott volna felejtéssel, de ezt egy percig sem tekintette
igazán komoly választási lehetőségnek. A felejtés azonban azt
jelentette volna, hogy Rebeccát és a gyerekeit idegenek kezén
hagyja, akiknek a szándékairól nem is mert találgatásokba
bocsátkozni. Ha nem önszántukból mentek – és biztosan tudta, hogy
nem –, akkor nyomtalanul eltüntették őket egy nyüzsgő
nagyvárosból, és most azt várták, hogy a segítségükre siessen. Rá
vártak.
Tillman azonban elég okos volt ahhoz, hogy pontosan érzékelje,
mi ezzel a gond: az, hogy ő távolról sem az a fajta ember, akire nekik
szükségük van: ő nem olyan, aki meg tudja találni és ki tudja
szabadítani a családját. Azt sem tudta, hol kezdje.
Egy héttel az eltűnést követően aztán a konyhában üldögélve
könyörtelenül és éles elmével kitervelte a megoldást. Nem volt képes
véghez vinni azt, amit tenni kellett volna, ugyanakkor nem is bízhatta
ezt másra.
Meg kellett tehát változnia. Olyan emberré kellett válnia, aki tud
keresni, küzdeni, ki tudja szabadítani őket, és képes minden egyébre,
aminek révén helyreállítható a világ kibillent egyensúlya. A
rendelkezésére álló forrás egy ezernégyszáz font értékű megtakarítás
volt, és a lelkierő, amit eddig még soha nem tett próbára.
Elővette a papírdarabot a zsebéből, amire Rebecca az üzenetét
írta. Ne keress minket. Ezredszer olvasta el a szavakat, és mindenféle
rejtett jelentéseket keresett bennük. Talán, de csak talán, az első szó
utáni köz szélesebb volt, mint a többi: Rebeccának az iránta érzett
epekedése abba a parányi űrbe vetült, esedezve, hogy lássa meg azt,
amit a nő szíve valójában sikoltott, miközben a keze írt.
Ne
keress minket.
Jövök, mondta neki Tillman belül, a lelkében, ökölbe szorult
kézzel. Lehet, hogy eltart egy ideig, de megtalállak. A vérükkel
fizetnek majd azok, akik elragadtak titeket tőlem, és elevenen fognak
elégni.
Másnap katonának állt – a királyi tüzérség 45. tábori zászlóaljába
lépett be –, és nekifogott, hogy módszeresen újjáépítse az életét.
6
Később, amikor Harper visszatért a medveverembe, rendőrtársai
égtek a vágytól, hogy kikérdezzék, hogyan telt a napja a férfiak
rémével, de csalódást okozott nekik, mert nem volt semmi lényegi
mondanivalója.
– Körülbelül tíz percig voltunk együtt az autóban – mondta. – A
maradék idő azzal telt, hogy a tetthelyen próbáltunk nyomokat
találni, két hét késéssel. Nemigen beszélgettünk. Nem igazán
hasonlított egy randira.
– Ha az lett volna – mutatott rá Combes –, akkor ő mindenkinek
elújságolta volna, hogy túl korán ellőtted a patront.
Ez nagy nevetést váltott ki annak ellenére, hogy pusztán a
Kennedyvel kapcsolatos, szokványos, az elmúlt hat hónap során
sűrűn elsütött vicceknek volt egy újabb, igen gyenge változata. Mint
a viccek általában, ez is sűrűn bukkant fel ezután e-mailekben,
vécébeli falfirkákon, színvonaltalan kocsmázásokon. Miért hagyta
ott Kennedy a barátját? Mit mondott Kennedy a házassági
tanácsadónak? Miért nincs Kennedynek soha orgazmusa?
Elmesélték Harpernak a történetet, bár ő alaposan ismerte, mivel
ekkor már a londoni rendőrség összes rendőre ismerte, de a sztorit
elbeszélő nyomozók nem annyira az ő kedvéért, mint inkább a saját
örömükre mondták el. Kennedy fegyveres rendőrjárőr volt, egy
háromtagú csapat egyik tagja. Hajnali kettőkor egy fickó kiabált, és
hadonászott fegyverével egy harlesdeni sorház előtt. A szomszédok
hallották, hogy az ablakok darabokra törnek. Egyikük azt mondta,
lövést is hallott.
Kennedy szemből közelítette meg a fickót, míg Gates és Leakey, a
két kollégája a parkoló autók mögött haladva oldalról akarták
bekeríteni. A szóban forgó alak, egy bizonyos Marcus Dell
harmincéves volt, és valamilyen szer hatása alatt állt. A tárgy, amit a
jobb kezében tartott, valóban fegyvernek nézett ki. A bal keze
viszont rettenetesen vérzett, és amint Kennedy egy későbbi
vallomásában elmondta, neki az volt a gyanúja, hogy a férfi az
ablakot a kezével törte be, nem pedig pisztolylövéssel.
Úgyhogy tovább haladt a férfi felé, közben folyamatosan beszélt,
aztán közelebb érve látta, hogy mi van Dell kezében: egy törött,
kihajtható mobiltelefon, amit messziről akár pisztolynak is lehetett
nézni.
Lefújta a riadót, mire a két másik rendőr előjött a fedezékből.
Amikor egy ilyen feszült, életveszélyes szituációban váratlanul azt
mondják az embernek, hogy leléphet, akkor a düh és a
megkönnyebbülés sajátos keverékét érzi. így történhetett meg, hogy
amikor Dell a telefont Leakey felé dobta és szemen találta őt, mind
Gates, mind Leakey elvesztették az önuralmukat, és ketten együtt
tizenegy lövést adtak le hat másodperc alatt, amiből négy el is találta
Dellt. Két töltény a törzsébe fúródott, további kettő pedig az egyik
karjába, illetve lábába. Dell azonban csodával határos módon nem
esett össze, hanem Kennedyre vetette magát, és mivel Kennedy
ekkor már elég közel állt hozzá, Dellnek csak egyet kellett
előrelépnie, hogy torkon ragadja. Így történt, hogy Kennedy adta le a
halálos lövést: a töltény a bal szívkamrába fúródott. Amint azt az
aktába is szabatosan bejegyezték: „közvetlen közelről érte találat”. A
férfi szíve szinte szétrobbant, és Kennedy csak állt ott csurom
véresen, miközben Gates és Leakey megállapították a halál beálltát.
Így adta elő a történetet az áldozat felesége, az egyetlen szemtanú,
aki hajlandó volt tanúvallomást tenni. Kiderült, hogy Dell a saját
házába próbált meg betörni, miután összeveszett a feleségével, mert
nem akart a nővel megosztozni a drogadagján. Lorina Dell teljesen
bizonyos volt abban, hogy az események így követték egymást,
amint abban is, hogy a három fegyveres rendőr milyen szerepet
játszott az eseményekben.
Gates és Leakey persze másképp mondták el a történetet. Azt
állították, hogy még az előtt tüzeltek, hogy Dell eldobta volna a
telefont, amelyet mindketten pisztolynak néztek.
A történet itt egy kicsit zavarossá vált. Leakey egy kézi lőfegyvert
is kínált bizonyítékul, egy olcsó orosz GS18-ast, ami töltve volt, és
amiről azt állította, hogy Dell övébe dugva találta. Gates
megerősítette, hogy ez a fegyver származási helye, még akkor is,
amikor kiderült róla, hogy Dell egyetlen ujjlenyomata sincs rajta.
Nem a halott férfi drogos feleségének, hanem Kennedynek a
tanúvallomása alapján vádolták meg őket. Kennedy cáfolta, hogy a
GS18-ast a tett helyszínén találták volna (számos fegyver került
nemrég a tárgyi bizonyítékok tárolására szolgáló szekrényekbe,
amelyek egy razziából származtak; a razziát egy konténerhajón
tartották, amelyről utóbb kiderült, hogy fegyvert, hasist és – meglepő
módon – hamisított Viagra tablettákat csempésztek rajta). Kennedy
azzal vádolta meg mindkét rendőrtársát, hogy akkor lőttek rá Dellre,
amikor már egyértelművé vált, hogy nem jelent veszélyt.
Mindenkit meglepett Kennedy döntése, hogy az egyenes utat
választotta. Ez ugyanis azzal járt, hogy a fegyverviselési engedélyét a
társaiéval együtt bevonták, az osztályt pedig maga ellen uszította, és
a velük folytatott harcot végül is elveszítette. A fickó úgy halt meg,
hogy egy rendőr torkát szorongatta: az ügy még a bíróságig sem
jutott volna, ha mindenki következetesen ugyanazt a történetet
mondja.
Kennedyt több, egymást követő kihallgatáson, talán tucatszor is
megkérték, hogy ismételje el a saját verzióját, miközben egyetlen
szót sem írtak le. A kihallgatótisztek tapintatosan arra kérték, hogy
gondolja végig, milyen sorrendben követték egymást a
kulcsfontosságú események, és hogy mekkora veszélyt is jelentett az
ő testi épségére Mr. Dell támadása. Más, vitás ügyekben is tartottak
ilyen felülvizsgálatokat a rendőrség egészére és az összes érintett
rendőrre vonatkozó pozitív végkimenetellel. Nem tudtak azonban
többet tenni egy olyan zsaruért, akiből ennyire hiányzott az
önvédelmi ösztön. Kennedy továbbra is azt bizonygatta, hogy ő,
Gates és Leakey erőszakkal oltották ki egy zavart drogfüggő életét,
aki jóformán a lábán sem tudott megállni, és arra kérte az
államügyészt, hogy a törvény teljes szigorával sújtson le.
Ez mindeddig nem történt meg. Az ügy mostanra háromirányú
csatározássá vált a londoni rendőrség, az államügyészi hivatal és a
rendőrség elleni panaszokkal foglalkozó testület között. Teljes
kivizsgálást rendeltek el, aminek az eredményét meg kellett várni,
mielőtt pert indítanak. Gates-t és Leakey-t felfüggesztették, de
közben kapták a teljes fizetésüket, Kennedynek viszont tovább kellett
szolgálnia a részlegnél, és fegyverviselési engedély nélkül volt
kénytelen gyakorolni a mesterségét.
Azonban senkinek az élete sem tért vissza a rendes kerékvágásba.
Kennedyt kiközösítették: két lábon járó céltábla lett, és a
főfelügyelők bármilyen feladatot rátukmálhattak, amihez csak
kedvük volt. Amikor Kennedy felszólította, hogy tartsa magát távol
tőle, Harpernak az volt az érzése, hogy ez inkább hideg
pragmatizmus, semmint túlzottan lovagias nagyvonalúság. Mint
amikor a Titanicon rekedt tisztek végül azt mondták a
mentőcsónakoknak, hogy menjenek távolabb, nehogy a nagy
óceánjáró a víz fenekére húzza őket is.
Harper rájött, hogy Combes még mindig őt nézi, és azt várja, hogy
reagáljon valamit az elrettentő esetet elbeszélő tanulságos történetre.
– Ez a nő munkatársként elég nehéz esetnek tűnik – mondta
Harper, lekenyerezve őket.
– Ebben igazad van – értett egyet valaki, talán Stanwick.
– De gondolom, érzékenyen érintette, hogy az a két másik fickó
elrontotta az akciót – folytatta Harper, mire a helyiségben kicsit
fagyosabb lett a hangulat.
– Mégis mire számított a kis rohadék? – érdeklődött Stanwick. –
Megtámadott egy rendőrt és meghalt. Olcsón megúszta.
– Így van – mondta Harper. – És valószínűleg mindenki ezt fogja
alapul venni, úgyhogy Kennedy nem bánt senkit azzal, ha
ragaszkodik a saját történetéhez.
– Szeretnéd felszedni? – kíváncsiskodott Combes határozott éllel
a hangjában. – Igazán szemrevaló, nem igaz?
Tárgyilagosan nézve Kennedynek valóban megvolt mindene
ahhoz, hogy kiérdemelje ezt a jelzőt. Testének domborulatai és a
homorulatai épp a megfelelő helyen voltak; feltűnő, platinaszőke
haját egyszerűen, hátul összefogva viselte, ami ugyanakkor azt is
sugallta, hogy szex közben ki tudja bontani, meg tudja rázni, és hogy
ezt érdemes lenne látni. S bár az orra és az álla talán egy kicsit
hangsúlyosabb volt a kelleténél, arckifejezése karakteres volt, ami
igazán csinossá tette vonásait.
Viszont tíz évvel idősebb volt, mint Harper barátnője, Tessa,
akivel a kapcsolata elég friss volt ahhoz, hogy ne tudja tárgyilagosan
megítélni a többi nőt. Diplomatikusan vállat vont.
– Szeretné felszedni – jelentette be Combes a többieknek. – Hát
felejtsd el, fiacskám. Leszbi.
– Igen? – érdeklődött most már Harper, de csak nyomozói
minőségben. – Honnan tudod?
– Tavaly márciusban kimentünk együtt a lóversenyre, az egész
osztály – mondta neki Stanwick úgy, mintha valami fogyatékoshoz
beszélne és ő egy csajt hozott magával.
– És ezért most ti is a legszívesebben leszbik lennétek? – kérdezte
Harper ártatlanul, könnyed és barátságos hangnemben, de a
helyiségben a hangulat még fagyosabb lett: éppen próbára tették, és ő
nem teljesített jól.
– Mindenesetre jobban teszed, pajtás, ha kiszórakozod magad,
amíg lehet – foglalta össze egy másik kezdő nyomozó. – Már nem
sokáig lesz itt.
– Valószínűleg nem – értett egyet Harper.
A beszélgetés ezután más dolgokra terelődött, és ő kimaradt
belőle, de nem bánta. Sok telefonhívás volt még hátra, amiket akár el
is kezdhetett, amíg Kennedy kihallgatja Barlow húgát.
A Londoni Történészkonferenciát évente kétszer rendezték meg,
és a londoni egyetem volt a házigazda. Harper kinyomozta a
megfelelő iroda számát az egyetemen, és miután több üzenetet is
hagyott mindenféle huszadrangú recepciósnak meg asszisztensnek,
akik aztán neki hagytak üzeneteket, el tudta kérni a legutóbbi
konferencia részvevőinek elérhetőségét. E-mail-mellékletként
küldték át félóra elteltével, azonban nem dokumentumként, hanem
képként. Mindegyik oldalt külön ráhelyezték a fénymásoló üvegére,
és bescannelték, olykor kifejezetten hanyagul, úgyhogy a bal oldalon
lemaradtak a vezetéknevek első betűi, az alsó két-három sor pedig
mintha mindegyik oldalról hiányzott volna.
Harper visszaírt egy e-mailt, amiben megkérdezte, fellelhető-e a
lista valahol a rendszerben dokumentum formátumban is, aztán
kinyomtatta a bescannelt lapokat. Egyelőre tudott dolgozni azzal is,
amit kapott.
Miközben elsétált a folyosón a nyomtatóig, elgondolkodott a
nemrég lefolyt beszélgetésen. Miért kelt Kennedy pártjára, vagy
legalábbis miért nem volt hajlandó csatlakozni a többiekhez, amikor
mindenki megbélyegezte? Kennedy távolról sem volt rokonszenves,
ráadásul nagyon is világossá tette számára, hogy boldogan dolgozik
egyedül az ügyön.
Harpernak azonban ez volt az első ügye, és valami azt súgta, hogy
nem szabad kihátrálnia belőle. A rendőri munka őrző angyala nem
sok jót remélhetett az olyan rendőröktől, akik lejáratják magukat
azért, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzák a rendőrséget. Ráadásul
úgy tűnt, hogy Kennedynek jó rendőrösztönei vannak. A látványosan
zseniális megoldások nem jellemezték, viszont módszeresen és
alaposan dolgozott. Harper találkozott már olyanokkal, akiknek
zsenialitása csak látszólagosnak bizonyult, ezért többre becsülte
azokat, akik rendelkeznek az alapvető készségekkel, és ezeket
okosan alkalmazzák. És Kennedy igyekezett rendesen végezni a
munkáját, akármennyire is kizökkentette őt a lövöldözéssel végződő
eset, a függőben lévő bírósági ügy meg az, hogy száműzetésbe kellett
vonulnia a saját osztályán.
Kennedyvel fog tehát dolgozni, és a legjobbat feltételezi róla –
legalábbis amíg más ki nem derül. Ha túlságosan hajtaná őt, vagy ha
kiderülne róla, hogy labilisabb, mint gondolta, még mindig ott a
lehetőség, hogy szól a felettesének, és kéri, hogy helyezzék át, ahogy
Kennedy javasolta.
Mindeközben kifejezetten üdítő érzés volt szembekerülni az
olyanokkal, mint Combes vagy Stanwick, akikről már megállapította,
hogy önző seggfejek.
Visszavitte a kinyomtatott lapokat az íróasztalához, aztán
nekilátott a fárasztó és kellemetlen feladatnak, hogy felhajtson egy
szemtanút, aki talán nem is létezik.
A hetedik névig jutott a listán, amikor ráakadt a következő
holttestre.
7
Rosalind Barlow címe egyezett Stuart Barlow címével. A két testvér
korábban együtt lakott egy villaszerű földszintes házban, ami kicsivel
az M25-ös körgyűrűn kívül, Merstham faluban állt. Kennedynek is
volt egy bátyja, úgyhogy fenntartásokkal viseltetett az ilyen
háztartásokkal kapcsolatban. Egy nőnek a pasijával is elég nehéz
együtt élnie, de ha a bátyja lábatlankodik körülötte, az garantáltan
visszaveti a fejlődésben, és a kölcsönös függés kóros állapotát idézi
elő.
Azonban már érkezése után tíz perccel kénytelen volt
felülvizsgálni ezt a véleményét. Ros Barlow kemény, magabiztos nő
volt, magas és erős testalkatú. Gesztenyebarna hajkoronájával
magasztos és hősies szobrokhoz állhatott volna modellt. Az a
nőtípus, akit sokszor illetnek az „elegáns” jelzővel. Tizenöt évvel
volt fiatalabb a bátyjánál, és övé volt a ház, amit a szüleiktől örökölt.
Stuart Barlow évek óta házbér fizetése nélkül lakott benne, míg
Rosnak egy New York-i bank értékpapírosztályán volt állandó
munkája. Csak nemrég költözött haza Londonba, mert kapott egy
jobb állást a londoni Cityben, Anglia pénzügyi központjában, így
végül néhány hónapig, amíg a bátyja egy másik lakhelyet próbált
találni magának, együtt éltek. Most azonban, mondta, ő keres másik
lakást.
– Van egy barátom, akinél néhány napig ellakhatok, de aztán
megpróbálok keresni egy olyan helyet, ami egy kicsit közelebb van a
belvároshoz. Ha nem találok eladó lakást, akkor egyelőre kibérelek
egyet, de annyi biztos, hogy itt nem maradok.
– Miért nem? – kérdezte Kennedy, akit meglepett a nő hevessége.
– Hogy miért nem? Mert ez itt Stué. Itt minden az övé, és évekbe
telt, amíg megcsinálta pont olyannak, amilyennek szerette volna.
Inkább eladom valaki másnak, akinek tetszik ez a stílus, mintsem
azzal töltsem az elkövetkező két évet, hogy apránként átváltoztatom
olyanná, ami megfelel az én ízlésemnek. Úgy érezném, mintha… –
kezdte, és egy hasonlatot keresgélt – …még mindig próbálna belém
kapaszkodni, én meg egyesével törném el az ujjait. Szörnyű lenne.
Ros nagyon is természetesnek találta a hírt, hogy az ügyet újra
elővették. Mindössze annyit mondott, hogy: „jó”.
A villa nappalijában ültek, amelynek a falait XIX. századi
karikatúrák díszítették, és állt benne egy bárszekrény is, amit valaki
utólag alakított ki egy Viktória korabeli redőnyös íróasztalból. Egy
modern tervek szerint készült lépcső osztotta ketté a helyiséget,
amire az ember nem számít egy földszintes házban. Barlow
feltehetőleg kibővíttette a padlásteret, és kialakítottak odafenn egy
szobát.
– Ön kérte a boncolást – mondta Kennedy, letéve a kis adag, de
rendkívül erős kávét, amit Ros főzött neki, amikor érkezett. – Azért,
mert azt gyanította, hogy a bátyja halála nem baleset volt?
– Tudom, hogy nem az volt – felelte Ros, türelmetlenül
összekoccantva a fogait. – És azt is közöltem a közrendőrrel, aki itt
járt, hogy honnan tudom ezt. De láttam rajta, hogy nem figyel,
úgyhogy kérnem kellett a boncolást. Általában elég sok dolgom van
agyonhajszolt emberekkel, úgyhogy azonnal felismerem, ha ilyennel
találkozom. Az embernek nagyon fel kell emelnie a hangját,
egyébként senki sem figyel rá, és rohadtul nem történik semmi.
– Gondolom, egy helyi rendőr volt – felelte. Tulajdonképpen
egyetértett azzal, amit Ros mondott, de nem mondta ki. Nem azért
volt ott, hogy az együttérzésének adjon hangot. – Egyenruhát viselt?
– Igen, egyenruhás volt – vonta össze a szemöldökét Ros,
miközben felidézte. – És közrendőrt mondtam, de valójában nem
kérdeztem meg a rendfokozatát. Volt egy szám a vállán, illetve
számok és betűk, viszont nem volt rajta se csillag, se csík. Jó néhány
évig külföldön éltem, de azt hiszem, ez azt jelenti, hogy közrendőr,
hacsak nem változtatták meg az egyenruhára vonatkozó előírásokat.
– Igen, ez azt jelenti, hogy közrendőr – mondta Kennedy. Örült
neki, hogy Ros két hét elteltével is fel tudja idézni ezeket a
részleteket. Ez azt jelentette, hogy más dolgokra is ilyen világosan
emlékezhet. – Szóval ön szerint mi történt Stuarttal? – kérdezte
Kennedy.
– Meggyilkolták – válaszolta Ros, és a vonásai megkeményedtek.
– Értem. És miből gondolja?
– Ő mondta nekem – felelte. Még Kennedy pókerarcára is kiült a
meglepetés, mert Ros úgy érezhette, mintha ellentmondtak volna
neki, ezért még nagyobb nyomatékkal folytatta. – Igen. Mondta
nekem három nappal a gyilkosság előtt.
– Mondta magának, hogy meg fogják ölni?
– Hogy valaki esetleg meg fogja támadni. Hogy úgy érzi,
veszélyben van, és nem tudja, mit tegyen – mondta Ros egyre
élesebb hangon.
Minthogy Ros egyre izgatottabb lett, Kennedy szándékosan
visszafogottabb hangnemre váltott: – Ez bizonyára rettenetes volt
mindkettőjük számára. Miért nem léptek kapcsolatba a rendőrséggel?
– Stu már megtette ezt, amikor észrevette, hogy követik.
– A konferencián.
– Igen, ott.
– De ha ténylegesen veszélyben volt… – kezdte Kennedy.
Igyekezett óvatosan kérdezni, mert látta, hogy Rosnak nem tetszik,
ha kihallgatják, és valószínűleg minden kérdést provokációnak
tekint, ha nem elég tárgyilagos a megfogalmazás. – A bátyja
elmondott akkor mindent? Úgy értem: amikor felhívta a rendőrséget
és bejelentette, hogy követik? Vagy eltitkolt esetleg valamit? Azért
kérdezem, mert végigolvastam az ügy aktáját, és abban nem történt
említés semmilyen tényleges veszélyről.
– Azt mondtam, veszélyben érezte magát – rázta meg a fejét Ros,
összevonva a szemöldökét –, nem azt, hogy ténylegesen
megfenyegették. Mindent elmondott a rendőrségnek, amit tudott, és
amit igazolni lehetett. A többi… inkább csak amolyan benyomás
volt. De azt tudom, hogy félt, és nem általánosságban, hanem valami
konkrét dologtól. A bátyám nem tartozott a kiegyensúlyozott
emberek közé. Gyerekkorunkban ő volt az kettőnk közül, aki
váratlanul lelkesedni tudott valamiért; valamit lázasan gyűjteni
kezdett, ő lett a képregényeknek meg a népszerű tévéműsoroknak a
megszállottja. És érzelmileg is mindig… labilis volt. Úgyhogy
minden okom megvolt azt gondolni, hogy túloz és felnagyít valami
semmiséget. De ezúttal más volt a helyzet.
– Mennyiben volt más?
– Egyszer késő este betört ide valaki, és átkutatta Stuart összes
holmiját. Ez valóban megtörtént.
– Jelentették? – kérdezte erre Kennedy automatikusan. Arra volt
kíváncsi, hogy van-e ennek valamilyen írásos nyoma, készült-e róla
feljegyzés.
– Persze, hogy jelentettük. Különben nem igényelhettünk volna
kártérítést.
– Szóval el is loptak valamit?
– Nem. Semmit nem vittek el, amennyire meg tudtuk ítélni. De új
zárakat kellett felszerelni, és a hátsó ajtót is meg kellett javítani. Ott
jutott be az illető, akárki is volt.
– Ez az előtt vagy az után volt, hogy Barlow professzor
észrevette: követik?
– Az után. És én ekkor kezdtem komolyan venni az egészet.
Magukkal ellentétben.
Mivel még Barlow halála után sem kapcsolta össze senki az
eseteket, gondolta Kennedy. Arra, hogy Barlow jelentette a zaklatót,
csak azután derült fény, hogy beérkeztek a boncolási eredmények, és
a betörésre vonatkozó akta is – ha egyáltalán volt ilyen –
valószínűleg még mindig ott kallódott valahol a rendszerben.
Bohózatba illő hanyagság. A központi bűnügyi nyilvántartás nem
volt sem új, sem bonyolult. Elvileg önműködő volt, és amint új
ügyek kerültek a részleg adatbázisába, a rendszer megtette a
szükséges hivatkozásokat a régiekre. Az embernek semmi mást nem
kellett tennie, mint helyesen kitölteni a mezőt, és máris megjelentek
a régebbi adatok. Ezúttal azonban nem így történt.
– A jelek szerint kezdetben csakugyan nem voltunk formában –
próbálta a bűnbánó hangnemmel leszerelni Ros Barlow ellenséges
megnyilvánulását Kennedy. – De ha minden úgy van, ahogy állítja,
akkor miért nem támadta meg a betörő a bátyját itt, miután behatolt a
házba? Tetten érték? Meghallották, ahogy bejött?
– Nem hallottuk meg – rázta meg a fejét Ros. – Csak akkor
fedeztük fel a betörést, amikor lejöttünk reggel.
Szóval ha egyáltalán volt bármi kapcsolat a két eset között, akkor
sem Barlow meggyilkolása volt az elsődleges indíték, hiszen éppoly
könnyedén meggyilkolhatták volna itt, ha meglepik álmában, mint a
főiskolán. Sőt, még könnyebb dolguk lett volna.
Kennedy újra belegondolt a Barlow irodájában lévő feltűnő
rendetlenségbe. Talán nem is az volt a szoba normális állapota: lehet,
hogy valaki oda is betört. A széthúzott függönyök között rézsútosan
beszűrődő napfényt és a mozdulatlan levegőben lebegő finom
porszemeket nézte. A meggyilkolhatták szót kissé valószerűtlennek
érezte ebben a helyiségben, a forgatókönyv pedig, amit elképzelt,
miszerint Barlow holttestét felvonszolták a történelem tanszék
épületének lépcsőjén, aztán megint ledobták, nevetségesnek és
hatásvadásznak tűnt. Stuart Barlow-tól eltérően azonban ő nem az
érzéseire hagyatkozott. Kennedy a bizonyítékokat nézte, és a
bizonyítékok pillanatnyilag valami bonyolult és komisz dolog felé
mutattak. Egy gyilkosság, amit megelőzött egy tőle teljesen
független betörés, olyan tervet vagy indítékot sejtetett, ami
túlmutatott azon, hogy egyszerűen meg akartak volna ölni valakit.
– Megvitatták a bátyjával, vajon mit kereshetett a behatoló? –
kérdezte. – Barlow professzor talán azért félt, mert valami konkrét
holmi volt a birtokában? Valami értékes, amiről azt gondolta, hogy
egyesek talán keresni fogják?
Ros ezúttal tétovázott, de megint megrázta a fejét, elismerve
ezzel, hogy ilyesmiről nem tud.
– Lehetséges, de Stu szinte soha nem beszélt velem a munkájáról,
mert tudta, hogy halálosan untat. Az utóbbi időben viszont sokat
beszélgetett az írástudókkal, tehát valami régi dologgal foglalkozott.
Viszont ők javarészt fényképekből vagy átiratokból dolgoznak, nem
az eredetikből. Nem lett volna oka értékes régiségeket tartania a
házban.
– Az írástudók? – kérdezett vissza Kennedy.
– Igen. Ez a régi írások ismerőinek és írástörténészeknek az
internetes közössége; olyanok hozták létre, akik régi kéziratokkal és
ősnyomtatványokkal foglalkoznak.
– Tehát hivatásos tudósoknak, mint amilyen a bátyja volt?
– És azoknak, akiknek ez a hobbija. Sokan csak szórakozásképpen
foglalkoznak ezzel.
– Hogyan tudnék kapcsolatba lépni velük?
– Sajnálom – vont vállat Ros –, de fogalmam sincs. Én csak
táblázatszerkesztésre és e-mailezésre használom a számítógépet.
Ez… egy fórum, vagy egy weboldal? Még ezt sem tudom biztosan.
Meg kéne kérdeznie Stu egyik kollégáját. Szerintem mindenképpen
tőlük kellene kiindulni. Nem jut eszembe semmi más Stuart életéből,
ami indítékul szolgálhatott volna bárkinek arra, hogy kövesse vagy
megtámadja őt.
Kennedynek eszébe jutott valami, amit Ellis mondott.
– Egy könyvön is dolgozott. Lehetséges, hogy volt a könyvben
valami, ami nagy feltűnésre tarthatott számot, vagy sok vitát váltott
volna ki? Egy új elmélet, vagy egy régi cáfolata? Valami, ami esetleg
árthatott volna valaki más hírnevének?
Ros hirtelen fagyos lett. Egy pillanatig nem is válaszolt, és amikor
megszólalt, remegett a hangja.
– Stu tíz éve dolgozott azon a rohadt könyvön, és mindig azt
mondogatta, hogy a köszönetnyilvánítást már csak a halálos ágyán
fogja megírni – mondta, majd szünetet tartott, aztán hűvösebb,
tompább hangon folytatta. – Az is hátráltatta, hogy nem tudta
eldönteni, miről is írjon tulajdonképpen. Jó öt évig úgy volt, hogy a
holt-tengeri tekercsekről fog írni. Stu meg volt győződve róla, hogy
még mindig nagy dolgokat rejtenek, habár a terület összes szakértője
megvizsgálta őket töviről hegyire az elmúlt hatvanvalahány évben.
Tudja, mennyi könyv jelent már meg a tekercsekről? Több száz. Szó
szerint több száz. Amikor megkérdeztem Stut, miért akarná bárki is
elolvasni az ő könyvét róluk, csak titokzatosan mosolygott és
William Blake néhány sorát idézte.
– Melyik sorokat? – kérdezte Kennedy.
– Ööö… „Bujjuk a Biblia szent szövegét, / S hol fehéret olvasok,
te látsz feketét.”2 Stu úgy gondolta, hogy valami szörnyen okos
dologra jött rá, akármi volt is az. De aztán teljesen elveszítette az
érdeklődését a holt-tengeri tekercsek iránt, és elkezdődött a
gnosztikus korszaka. A sok, fura, kora keresztény kultusz –
ariánusok, nesztoriánusok meg mindenféle más szekták. Aztán azt
mondta, Ircnaeus püspökről fog szólni. Végül pedig a Rum-kódexről.
Azt hiszem, legutóbb, amikor beszéltünk róla, itt tartott. A
Rum-kódex teljes átértékelését tervezte.
Kennedy a kezével jelezte Rosnak, hogy folytassa, mert így nem
kellett hangosan beismernie, hogy fogalma sincs ezekről a dolgokról.
Annyit sejtett csupán, hogy nem valami illegális szeszfőzdéről van
szó.
– A Rum-kódex – magyarázta Ros – János evangéliuma elveszett
változatának egy középkori fordítását tartalmazza. Ennél
homályosabb értelmű írást elképzelni is nehéz, hacsak az ember nem
a központozását akarja kutatni. Nem hinném, hogy Stu könyve
bármilyen veszélyt jelentett volna bárkinek a hírnevére. Még a
sajátjára sem. Néhány egyetem megköveteli, hogy az ember
publikáljon, ha a tanári kar tagja akar maradni. De Stunak megvolt a
végleges kinevezése, úgyhogy bőven ráért.
Kennedy feltett még néhány kérdést, javarészt Barlow főiskolai
kollégáiról meg a barátairól, akikkel az interneten került kapcsolatba,
de Ros nem sokat tudott róluk mondani. Egyértelmű volt, hogy nem
ismerte igazán sem a bátyja szakmai életét, sem azt, hogy a
magánéletben mi foglalkoztatta.
Miközben azonban kikísérte Kennedyt, eszébe jutott valami.
– Michael Brand – mondta, mintegy válaszul egy kérdésre, amit
Kennedy már föltett.
– Ki az?
– Az egyik írástudó. Ő az egyetlen, akit Stu valaha említett nekem
név szerint. Talán nem is kell túl messzire mennie, ha beszélni akar
vele. Pillanatnyilag Londonban dolgozik, vagy legalábbis néhány
hete még erre készült. Stu találkozott vele a halála előtti este.
– Csak barátilag, vagy…?
– Fogalmam sincs – tárta szét a karját Ros. – De egy szállodában
lakott valahol a belvárosban, a főiskola közelében. Olyan közel, hogy
Stu munka után gyalog át tudott menni hozzá. Talán beszéltek
ezekről a dolgokról is. Talán Brand éppen ezért jött.
Miközben az ajtó felé tartottak, Ros szemmel láthatóan még
mindig a közelmúltból származó emlékeiben kutatott.
– Nem a Bloomsbury Streeten lakott – dünnyögte –, és nem is a
Great Russellen. De valahol ott volt a környéken, és két szóból állt a
hotel neve. Két rövid szóból – azzal kinyitotta az ajtót. Kennedy
kilépett, de még hátrafordult. – Pride Court. A Pride Court szálló
volt.
– Sokat segített, Barlow kisasszony – mondta Kennedy. –
Köszönöm.
– Szóra sem érdemes – mondta Ros elég hűvösen. – Csak
szeretném, ha viszonozná a szívességet.
Amikor Kennedy visszaért a kocsihoz, csöngött a telefonja.
Felismerte a számot: a medveverem egyik telefonjáról jött a hívás,
ezért elég nagy volt a kísértés, hogy ne vegye fel, de lehetett
Summerhill is, hogy ellenőrizze őt. Az egyik hüvelykujjával
felnyitotta a készüléket, miközben a másikkal a kulcsait keresgélte.
– Kennedy.
– Chris Harper vagyok.
– Hogy halad?
– Nagyszerűen. Komolyan, őrmester, a termelési mutatóim
elképesztőek.
Kennedy megnyomta a gombot a kulcson, mire az autó kattanva
kinyílt, de ő nem indult el a kocsi felé.
– Micsoda? Hogy érti ezt?
Harper felnevetett, de a hangja remegett az izgalomtól. Végül
majdnem sikerült egy unott profi hangján megszólalnia.
– Amikor nekiálltam, még csak egy hulla volt. Most már három
van.
8
Az első zombi-történetek két nappal a szerencsétlenség után keltek
szárnyra, de az igazi áradat csak a negyedik napon indult be. Webster
Gayle seriff azt gyanította, hogy ezek a dolgok csak egy idő után
jutnak el addig a pontig, ahol lendületbe jönnek, és onnantól nincs
megállás.
A második napon még csak egy történet volt – valakit ténylegesen
megpillantottak, már ha az ember így akarta mondani, de valójában
nyilván nem ez történt. Sylvia Gallos, a légitársaság 124-es járatán
meghalt egyik férfi özvegye fölébredt éjszaka, mert hangokat hallott
odalent. Bár a tragédia nagyon lesújtotta, azért volt annyi
lélekjelenléte, hogy éjjeliszekrénye fiókjából előkotorja a kicsi,
,22-es kaliberű revolverét, amit még a férje, Jack vett neki. A férfit a
munkája sokszor elszólította hazulról, és aggódott felesége
biztonsága miatt.
Többé-kevésbé biztos kézzel szorítva a fegyvert Mrs. Gallos
leosont a lépcsőn, de a házat üresen, az ajtót pedig zárva találta.
Viszont ment a tévé, a dohányzóasztalon egy félig kiivott pohár állt,
benne whisky szódával, a levegő pedig néhai férje kedvenc
kölnijének illatától volt terhes.
A második napra ennyi volt, de viszonylag nagy nyilvánosságot és
sok adásidőt kapott, rendszerint a tíz-tizenkét perces komolyabb
tudósítások után. A hatóságok még mindig azt próbálták kideríteni,
hogy kire háríthatják a felelősséget a szerencsétlenségért. A fekete
dobozt még nem találták meg, bár nagyon sok ember kereste a
helyszínen, és a vélemények megoszlottak azt illetően, vajon
pontosan mi is történt. Terroristatámadás volt? Vagy talán az egy
évvel korábbi, izlandi kitörés után az atmoszféra felső rétegeiben
megült vulkáni hamu hosszú távon jelentkező utóhatása? Tervezési
hiba? Az iparág szempontjából ez lett volna mind közül a
legrosszabb, hiszen ez azt jelentette volna, hogy az összes ilyen
repülőtípusra (a gép egy Embraer E-195-ös volt és mindössze
négyéves) felszállási tilalmat kell elrendelni a közeljövőben.
A harmadik napon a tévéhíradó már arról számolt be, hogy van
részleges válasz. Még mindig nem volt meg a fekete doboz, de a
biztosító meg az amerikai légi közlekedési hatóság emberei átnézték
a roncs nagy részét, aminek alapján megszületett egy
ellentmondásmentes, bár teljesnek egyelőre nem nevezhető történet.
Az egyik ajtó kirobbant repülés közben, ami hirtelen erős
nyomáscsökkenést okozott. Ez láncreakciót indított el: a nyomástartó
fal meggörbült, emiatt szétszakadt néhány hidraulikus kábel, majd
néhány másodperccel később a függőleges vezérsíkok leváltak. A
motorok akadoztak, a légáramlás leállt, és a gép – aminek az önsúlya
harminckét tonna volt – attól a pillanattól fogva körülbelül annyira
volt aerodinamikus, mint egy vasdarabokkal megtömött hatalmas
zsák. A tömegvonzás tette a dolgát és egy végzetes ölelésben
magával rántotta a 124-es járatot.
Peasonban továbbra is mindenkit a döbbenet és a gyász érzése
töltött el az égből alázuhant, halott idegenek iránt, de a jelek szerint
az ország lakossága úgy érezte, hogy az esemény – most, hogy van rá
magyarázat – sokkal kevésbé érdekes. Következésképp a magát a
szerencsétlenséget tárgyaló híradások helyett a harmadik napon
megjelentek az érzelmekre ható emberi történetek. Így került a
tudósítások középpontjába például az a nő, aki éppen New Yorkba
tartott, hogy húszévnyi viszálykodás után kibéküljön a húgával; a
fickó, aki gyermekkori kedvese kezét készült megkérni; meg az a
három utas, akiket, bár nem együtt utaztak és minden bizonnyal nem
is tudtak egymásról, ugyanabba a középiskolába vettek fel.
És ezek között az apránként adagolt, szappanoperába illő
tragédiák között felbukkantak a zombik is, a negyedik napon már
egészen nagy létszámban.
A közműveket felügyelő New York-i hivatal egyik tisztviselője
például, aki egy állami költségen tett mexikóvárosi út után tartott
hazafelé a 124-es járaton, bement az irodájába, küldött két e-mailt,
kicsit szörfözött az internetes pornóoldalakon, majd – miután kifelé
menet nem blokkolt, és sem a biztonsági őrök, sem a recepciósok
nem látták távozni – nyomtalanul eltűnt. A megadott időben egy
peasoni hullaház ravatalán feküdt, de nehéz megakadályozni, ha az
emberek el akarnak hinni valamit.
Egy New Jersey-i nő – szintén a 124-es járat egyik halálos
áldozata – kihajtott a garázsból az autójával, elment a helyi közértbe,
ott levett ötven dollárt a folyószámlájáról, és minden jel szerint vett
egy háziállatoknak való, zsinegre kötött játék aranyhalat meg egy
szardellakonzervet, amiket később – miután a bolt bezárt, és az autó
még mindig ott állt a parkolóban – megtaláltak a csomagtartóban. A
barátja megerősítette, hogy mindig ilyen csemegéket és ajándékokat
vett Félix nevű burmai macskájának, amikor elutazott valahová.
A leghátborzongatóbb azonban egy másik utas, bizonyos Angelica
Saville asszony története volt, aki telefonált a Schenectady-ben élő
bátyjának, és arról panaszkodott neki, hogy a gép órák óta köröz a
ködben, amely olyan sűrű, hogy nem lehet kilátni az ablakon. A
hívás kerek hatvanegy órával a gép lezuhanása után érkezett.
– Olvasta? – kérdezte Webster Gayle Eileen Moggstól, miközben
a szokásos hétköznapi ebédjüket költötték el egy szálloda
kávézójában, a 93-as út mellett. Megmutatta neki a New Jersey-i
nőről szóló történetet, mire Moggs összerázkódott, mintha a dolog
fizikai fájdalmat okozott volna neki.
– Körülbelül tízévenként előveszik a zombikat – mondta a nő
fanyar mosollyal, és Gayle már bánta, hogy miatta torzult el ez a
karakteres, kifejező arc, melynek szépségét csak fokozta a lángvörös,
göndör haj. – Mindig kivárják, míg az emberek elfelejtik az előző
esetet, hogy aztán irgalmatlanul nekilássanak, és még egyszer
megetessék velünk ezt az egészet. A firkászok erről nem tudnak
leszokni. A bostoni melaszkatasztrófa óta csinálják.
– A micsoda óta? – kérdezett vissza Gayle, mert azt hitte, rosszul
hallott.
– Az 1919-es bostoni melaszkatasztrófa óta. Ne vigyorogj, Web.
Komoly szerencsétlenség volt, amiben vagy kéttucatnyian
meghaltak. Felrobbant egy tartály, az emberek pedig belefulladtak a
melaszba, ami azért elég szörnyű halál – mondta Moggs.
Gayle engedelmesen bólintott, jelezve, hogy ez szerinte is komoly
szerencsétlenség volt, Moggs pedig tüstént a lényegre tért. – Utána
az újságok hetekig tele voltak olyan történetekkel, hogy a halottak
vagy a szellemeik megjelentek a munkahelyükön. A tudósítók
megkérdezték a túlélőket, kollégákat és rokonokat, akik további
részletekkel szolgáltak, igazolva ezzel a történetek hitelességét. Igen,
az John inge volt; Mary tényleg mindig abban a székben ült és a
többi és a többi. Csak annyi a szépséghibája a dolognak, hogy senki
nem nyilatkozott ilyeneket. Legfeljebb egy-két ember. Aztán a
firkászok hozzáköltötték a magukét, illetve beszállt még a játékba
néhány idióta meg csaló. És ez azóta is így megy.
Gayle seriff erre azt felelte, neki elhiszi, ahogy egyébként is
elhitte a nőnek mindazt, amiről nem volt saját tapasztalata – vagyis
mindent, ami Coconino megye határain kívül esett. De kicsit azért
füllentett is, mert valahol a lelke mélyén vonzották a seriffet ezek a
furcsa, hazajáró lelkekről szóló történetek. Rengeteg ember halt meg,
hirtelen, váratlanul és tragikus körülmények között. Túlságosan
fantasztikus volt az elképzelés, hogy néhányuk esetleg visszajöhet?
Talán olyan gyorsan adták ki a lelküket, hogy fel sem fogták a
halálukat, és folytatták a megszokott életüket, amíg utolérte őket a
hír, és aztán eltűntek. A kép egyre kísértette őt; erről nem számolt be
Moggs-nak, de folyton ez járt az eszében.
Az ötödik napon a mainstream médiában csak visszafogottan
szellőztették meg a zombikról szóló történeteket, az interneten
viszont ezrével hemzsegtek az ilyen sztorik. Gayle összeszedte őket
Connie segítségével, aki Moggs-nál sokkal kevésbé volt szkeptikus,
és nekiállt, hogy összeállítson róluk egy listát. Az nem zavarta
Gayle-t, hogy a történeteket néha nem jegyezte senki, és hogy az
olyan részletek, mint a név meg az életkor, minden tudósításnál
különböztek. Úgy okoskodott, hogy nincs füst tűz nélkül. És mivel ez
a szólás fölidézte magának a balesetnek a borzalmas és
kitörölhetetlen emlékét, szinte úgy tűnt, van benne valami időtlen
igazság. Több dolgok vannak földön és égen. Csak az ember nem
tudja, amíg nem vele történik meg, de aztán egyszer csak
megtörténik.
Mindeközben a seriff hivatala is részt vett a szerencsétlenség
körülményeinek felderítésében, de csak kisegítő jelleggel. Az első
nap azzal telt, hogy próbálták távol tartani a tömeget a roncstól, és
megszervezték, hogy a mentőautók viszont könnyen odajussanak. Az
újságírókat szinte egyáltalán nem engedték a helyszín közelébe,
kivéve Moggst, aki szabadon jött-ment. Senki nem sajnálta tőle ezt
az előjogot: Gayle seriffet nagyra becsülték, és a legtöbb
helyettesének meg járőrének is jutott ebből a tiszteletből.
Aztán amikor megérkeztek a légitársaság, az amerikai légi
közlekedési hatóság és a biztosítótársaság szakértői, Gayle és az
emberei irányították a fekete doboz keresését, ami a helyiek
segítsége nélkül akár egy tű is lehetett volna a szénakazalban. A
doboz rádiójelet bocsátott ki, a helymeghatározó berendezéseket
pedig arra az egyetlen hullámhosszra hangolták, és olyan érzékenyek
voltak, hogy szinte érezni lehetett, ahogy rángatják az ember karját,
mint egy vadászkutya. A területet azonban akkor is ismerni kellett
ahhoz, hogy tényleg hasznukat lehessen venni. Ha az ember csak
követni próbálja a helyes irányt, megeshet, hogy egy magaslat vagy
egy kiszáradt csermely kerül az útjába, és meg kell fordulnia. Akkor
aztán letér az útról, elhajt egy másik irányba, beragad a kocsijával
egy szurdokba. A seriff hivatalából négy ember dolgozott együtt a
mentőosztagokkal, akik tulajdonképpen csak abban segítették őket,
hogy boldoguljanak a terepen.
Őket bízták meg hivatalosan azzal is, hogy leltárba vegyék az
összeszedett tárgyi bizonyítékokat, és naplót vezessenek az
elszállításukról. Ez a munka nem volt túlzottan látványos – a Gayle
hatáskörébe tartozó dolgok közül nagyon kevés volt annak mondható
–, viszont ennek köszönhetően egyfolytában a szerencsétlenséggel
kellett foglalkoznia, s így napi kapcsolatban volt azokkal, akik a
tényleges nyomozást folytatták.
Ha talált valakit, aki hajlandó volt végighallgatni, mindig
megragadta az alkalmat, hogy felhozza a zombikról szóló
történeteket. Az emberek vagy viccesnek, vagy morbidnak találták a
témát, de akár így, akár úgy reagáltak, alapvetően marhaságnak
tartották az egészet. Az amerikai légi közlekedési hatóság egyik
munkatársa azonban az átlagnál fogékonyabb volt a gondolatra. A
Sandra Lestrier nevű, magas, ideges természetű nő a spiritiszta
egyház tagja volt. Ettől még nem volt hiszékeny, amint arra
fáradságot nem kímélve igyekezett rámutatni: a spiritiszta nem a
balek szinonimája volt, hanem olyasvalaki, aki hitt az életnek
nevezett végtelen többszörösség egy másik dimenziójában, és
kapcsolatban állt vele. De azért neki is volt egy elmélete a
szellemekről, és bár először vonakodott, végül is ráállt, hogy ezt
megossza másokkal is. Lenyűgözően magas termete és természetes
szépsége miatt a nők mindig egy kicsit sármosnak találták Gayle-t,
amivel ő soha nem élt vissza. Most, hogy már az ötvenes éveiben
járt, és még mindig nagyon dús haja őszbe vegyült, ez a sárm –
őszinte sajnálatára – valami biztonságot sugárzó öregurassággá vált.
A nők örömmel beszélgettek vele, de a jelek szerint csak Moggs lett
volna hajlandó megtenni ínég egy lépést a bensőségesebb viszony
felé.
– A szellemek a világ sebei – mondta neki Sandra Lestrier. – A
világot egy nagy, tárgyi dolognak látjuk, de ez csak egy parányi része
annak, ami a világ valójában. A világ él; így lehetséges, hogy életet
tud szülni. És ha valami ilyen nagy és él, akkor az ember azt várná,
hogy nagy lelke is van, igaz? Amikor a világ vérzik, a lelke vérzik.
És ezek a szellemek.
Gayle-t ez meglepte. A vallás soha nem játszott fontos szerepet a
családjában, de tudott róla, hogy van, és tudta, hogy háromféle
ízesítésben kapható: volt a hagyományos, ami nem jelentett gondot;
volt a zsidó, amivel szintén nemigen akadt gondja, hiszen az Úr a
zsidóknak jelent meg és nekik szólt, hogy tiszta a levegő; és volt a
muzulmán, na az volt a métely. Eddig nem gondolt arra, hogy a
vallásban is létezik a haladás, és éppúgy, mint bármi másban, itt is
jönnek-mennek a divatok.
Megkérte Lestrier-t, hogy meséljen még neki a világ sebeiről, de
kiderült, hogy a részletek érdektelenek és kissé zavarosak. Valami
olyasmiről szólt ez a történet, hogy az élet a halál árnyékának
völgyében is fennmarad, és sokféle emberi lélek létezik, amelyek
mindegyikének megvolt a saját neve és helye egy bizonyos
hierarchiában. Minél elvontabbá vált a dolog, Gayle annál kevésbé
figyelt oda. Végül maradt neki az eredeti metafora, de azon kívül
nem sok. Viszont maga a metafora tetszett neki.
Közben a dolog kezdett őrületté válni: a 124-es járat fekete
dobozát még mindig nem találták meg, és ez egyre inkább
feszélyezte az amerikai légi közlekedési hatóság embereit. A rádiójel
gyengült, úgyhogy már nehezen tudták meghatározni a helyét, habár
az összehangolt keresés érdekében még valami kémműholdat is
beüzemeltek. Az amerikai légi közlekedési hatóságnak a terepen lévő
emberei nagyon szerették volna áthárítani a felelősség egy részét a
seriff hivatalára, mondván, nem kaptak megfelelő segítséget,
úgyhogy Gayle-nek volt egy-két keresetlen szava az egyik fejeshez,
aki bejött az őrsre fölényeskedni.
A dolog egyre komiszabbá vált, ráadásul kezdett politikai
színezetet is ölteni. Gayle viszont gyűlölte a politikát, és ezért
szerette volna, ha minél előbb megkerül a doboz, még mielőtt a
kormányzói hivatalból is beszáll valaki az ügybe. Maga vette kézbe
tehát a keresőexpedíciók irányítását, aminek megvolt az a mellékes
hozadéka, hogy néha vele utazott Lestrier is az anyósülésen, és Gayle
így még többet tudhatott meg a nő új keletű vallásáról.
Amikor azonban a sápadt képű emberekkel találkozott, egyedül
volt, és egy széles folyóágy vonalát követte. A sok-sok kis
mellékfolyó keresztül-kasul barázdálta a terepet; az amerikai légi
közlekedési hatóság emberei egyszer már eljutottak ide, de vissza is
fordultak. Már késő délutánra járt, de az idő még mindig meleg volt.
Az ilyen felhőmentes napokon az árnyékok olyan feketék, mint a
kiömlött tinta, a nap pedig úgy függ égi holtpontján, mint egy
gyümölcs, amit az ember szinte a kezével elér, és meg tud érinteni.
Gayle olyan sokáig maradt a légkondicionált autóban, ameddig csak
tudott, de aztán kiszállt, és odasétált a partra, hogy megnézze a folyó
medrét. Nem mintha az évnek ebben a szakában nagyon sok víz lett
volna benne: csak kisebb pocsolyák itt-ott, körülöttük néhány
vakondgyík, mint valami díszőrség.
Gayle senki mást nem látott, de nem is igen lett volna oka
bárkinek kijönni ide a nap legmelegebb szakában. Vagy fél tucatszor
szállt ki az autóból, hogy lebaktasson a folyóágy aljára és
szétrugdosson néhány követ, ezzel is bizonyítva, hogy ott járt, aztán
visszabaktasson.
Aztán az egyik alkalommal, amikor csoszogva és csúszkálva ment
lefelé a meredek parton, hirtelen szembejött két vadidegen.
Egyáltalán nem rejtőzködtek, és nem valami fedezék mögül ugrottak
elő. Inkább annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak akkor
észlelte a jelenlétüket, amikor már ott voltak az orra előtt, és szinte
fenyegetőn bámultak rá.
Egy férfi és egy nő volt az. Mindketten a húszas éveik közepén
járhattak, magasak voltak, soványak és izmosak, mintha nagyon
sokat edzettek volna egy tornateremben vagy egy futópályán.
Hihetetlenül fehér bőrük volt, szinte mint az albínóké, de a férfi
pofacsontjának kiugró részén, ahol szemmel láthatólag megfogta
kissé a nap, sötétpiros foltok tűntek elő. A hajuk hosszú volt és
szurokfekete, a fickó kibontva hordta, a nő pedig hátul, praktikus kis
kontyba fonva. Úgy látszott, mintha a szemük is fekete lenne, bár
valószínűleg csak sötétbarna volt.
A szimmetria volt azonban az, ami Gayle-nek mindenekelőtt
feltűnt: egyforma, homokszínű inget, sárgásbarna, bő pantallót és
sárgásbarna cipőt viseltek, mintha be akartak volna olvadni a
környező sivatagba. Az arcuk, a tekintetük is egyforma volt, mintha
ugyanazt a személyt látnánk megkettőzve, bár a nemük különbözött,
és testfelépítésük egyáltalán nem hasonlított. Gayle-nek gyerekkori
játéka, a háromdimenziós dianéző jutott eszébe, ahol mindegyik kép
valójában két kép volt, amelyek átellenesen helyezkedtek el a
korongon. Egy másodpercig szinte nem is merte megszólítani őket,
mert attól félt, hogy hátborzongató összhangban válaszolnak.
De nem így történt. Megkésett köszönésére válaszul a nő
biccentett, a fiatal fickó pedig szokatlanul szertartásos módon úgy
felelt, hogy „jó napot kívánok”. Aztán mindketten tovább bámulták;
egyikük sem mozdult egy tapodtat sem.
– A lezuhant repülőgép fekete dobozát keresem – fejtegette Gayle
fölöslegesen. – Körülbelül ilyen nagy és ilyen hosszú – mondta és
mutatta is, ami miatt persze le kellett vennie a kezét az övéről, ahol a
hivataltól kapott 5,7 mm-es, FN gyártmányú fegyvere nyugodott a
kopott, bőr pisztolytáskában. Egy pillanatba beletelt, mire erre
ráeszmélt, úgyhogy aztán félszegen ismét leejtette a kezét. Az
idegenek továbbra sem moccantak, Gayle meg nem értette, miért érzi
magát olyan kényelmetlenül.
– Nem láttunk errefelé semmi ilyesmit – válaszolta a férfi. Mély
hangjában volt valami fura, ami kissé zavarta Gayle-t. Kicsit
külföldiesen hangzott a kiejtése, de nem ez volt benne a zavaró,
hanem a beszédtempó. Mintha kántálva olvasott volna egy könyvből,
a normál beszédnél valamivel lassabban, és súlyt adva annak, amit
mond, amire egy ilyen hétköznapi megjegyzés esetében egész
egyszerűen nincs szükség. A férfi alig észrevehetően megnyomta az
errefelé szót, amit Gayle észrevett, és nem tudott mire vélni.
– Minden segítséget szívesen veszek – mondta Gayle. – Látták
esetleg jelét valahol máshol?
A férfi összevonta a szemöldökét, és egy pillanatra úgy tűnt,
zavarja vagy bosszantja a kérdés, aztán kérdéssel felelt.
– Miért keresi? Fontos?
– Igen, meglehet. Rajta van az összes információ arról, hogyan
zuhant le a gép. Sokan keressük, és tűvé tesszük érte a környéket –
válaszolta Gayle, mire a nő bólintott, viszont a fickó egyáltalán nem
reagált. – Mindenesetre tartsák nyitva a szemüket – folytatta Gayle,
csak hogy megtörje a csendet.
– Azon leszünk – ígérte a nő. Akárcsak a társánál, az ő
beszédében is volt valami kimértség és súly, mintha egy előre leírt
szöveget mondana. Róla sem tudta megítélni az akcentusa alapján,
hogy hová valósi, de biztosan nem helyi volt. Gayle-t, aki számára a
helyi jelentette az üdvös dolgok etalonját, enyhe rossz érzéssel
töltötte el ez az idegenség.
A fiatal férfi a szeméhez nyúlt, hogy megtörölje a kezével, mintha
por ment volna bele. Amikor megint leeresztette a kezét, egy piros
folt volt az arcán, épp a szeme alatt. Ez kissé meglepte Gayle-t és –
megfeledkezve a jó modorról – odamutatott.
– Van ott valami az arcán – mondta ostobán.
– A könnyeim hullatom – szólt a férfi, vagy legalábbis így
hangzott, amit mondott.
– Miért? – kérdezett vissza Gayle. – Úgy néz ki, mintha… nem
vágta meg magát véletlenül? Úgy néz ki, mintha vérzene.
– Talán kereshetné amott – szólt közbe a nő, figyelmen kívül
hagyva, hogy Gayle segíteni próbál –, ahol az az omladék van. Ha a
doboz oda esett, lecsúszhatott a part alján növő gizgazba, és akkor
most nem látszik, hacsak nem megy hozzá nagyon közel.
A kimért beszédtempó most úgy hangzott, mintha egy ügyvédet
hallgatna a bíróságon, aki gondosan megválogatja a szavait, hogy
kikerüljön valamit, amit nem akar elismerni. Gayle azon tűnődött,
hogy ezek ketten talán tudnak valamit, csak nem akarják elárulni.
Semmi oka nem volt azonban, hogy ne engedje őket útjukra,
ráadásul valami miatt továbbra is lúdbőrzött tőlük a háta, úgyhogy
egész egyszerűen véget akart vetni ennek a találkozásnak. Búcsúzóul
már biccenteni készült, és meg akarta köszönni nekik a segítséget,
hogy aztán továbbmenjen.
Az idegenek azonban előbb mozdultak meg, mindketten
egyszerre, pedig nem tűnt úgy, mintha jelt adtak volna egymásnak.
Amilyen lassan beszéltek, olyan gyorsan mozogtak, mint ahogy a
vízcseppek peregnek egy zsíros serpenyőben. A másodperc tört része
alatt, zavarba ejtő sebességgel mentek el Gayle mellett, szétválva,
hogy megkerüljék. Gayle kínos lassúsággal fordult meg és nézte,
ahogy mennek. Látta, ahogy elgyalogolnak az autója mellett, aztán
továbbhaladnak, fel az útra, gyorsan és egyenletesen, egyszerre
lépve, mint a katonák.
A legközelebbi épület – egy benzinkút – legalább egy óra
gyalogútra volt, és aligha vállalkozott volna szívesen bárki is erre a
sétára délidőben. Ennek ellenére az idegenek épp erre készültek.
Vajon idáig is így jutottak? Egész egyszerűen idegyalogoltak
valahonnan? Hogy nem égett le teljesen az arcuk és a kezük?
Gayle szólásra nyitotta a száját. Az ember napszúrást kaphat és
meghalhat, ha hajadonfőtt járkál a tűző napon. De a szavak
valamiképp elhaltak, mielőtt megformálta volna őket. Figyelte,
ahogy a két alak felhág egy enyhe emelkedőre, aztán eltűnik a
láthatáron.
Gayle nagy erőfeszítéssel ismét a feladatára összpontosított.
A folyóágynak ezen a kis szakaszán sem volt semmi, viszont
rengeteg jelét látta annak, hogy ezek a csodabogarak itt mászkáltak:
csoszogó lábak nyomai a homokban és a patakágy sötétebb talaján,
zsálya, amit lépteik kiszakítottak a földből. Úgy látszott, hogy
lényegében ugyanazt csinálják, amit ő: lejönnek az útról, a part
mentén mennek egészen addig, amíg lehet, aztán amikor egy olyan
vízmosáshoz érnek, amelyen nem tudnak átkelni, megállnak és
megfordulnak.
Talán egy délutáni séta volt. Vagy drogügylet. Valami politikai
segítség viszonzása. Szerelmi légyott. Nem, az biztos nem. Volt
bennük valami, ami miatt Gayle úgy vélte, hogy rokonok – nagyon
közeli rokonok –, és a fantáziája lázadozott az elméjében felrémlő
közös önkielégítés képe ellen. Megpróbálta elfelejteni a
hátborzongató kettőst. Pedig nem tettek semmit, ami ne lett volna
helyénvaló, sőt tulajdonképpen rendkívül udvariasak és segítőkészek
voltak. Arról meg, hogy miért sétálgattak egy forró nyári napon egy
kiszáradt folyómederben, nem tartoztak magyarázattal a jardnak.
Hirtelen ráeszmélt, hogy izzad, mint egy ló, úgyhogy felmászott a
partra. Amikor visszaért az autóhoz, meghallotta Connie csacsogó
hangját a rádiótelefonból, amint arra kéri, hogy vegye fel, ha ott van.
A nyitott ablakon át benyúlt, leakasztotta a kézibeszélőt, és
megnyomta az adás-gombot.
– Jelentkezem, Connie – mondta – Itt vagyok a folyómedernél, öt
kilométerre a 66-ostól. Épp megyek vissza az útra. Szükség van rám?
– Jó napot, Web – felelte Connie. A magas sziklák ropogása miatt
csak szaggatottan lehetett őt hallani. – Jöhet vissza. Végeztünk a
fekete dobozzal.
– Rendben – mondta Gayle, kissé keserű belenyugvással fogadva
a hírt, mert sok-sok órája ment el a dologgal. – Hol találták meg?
– Nem találták meg.
– Micsoda? – kérdezett vissza Gayle, és bedugta a fejét az
ablakon, hogy a szél, ami pont rosszkor támadt fel, ne zavarjon be. –
Mit mondott?
– Nem találták meg. Egész egyszerűen abbahagyta a sugárzást,
úgyhogy felhagytak a keresésével. De az a nő az amerikai légi
közlekedési hatóságtól, akivel mindig beszélgetni szokott, azt
mondta, mindent megszereztek a roncsból, amire szükségük volt. Az
egész istenverte vándorcirkusz fogta magát és továbbállt. A nő kért,
hogy adjam át magának az üdvözletét. Vége!
Gayle inkább elképedve, mintsem sértetten rakta vissza a telefont
a tartóra. Bár ha jobban belegondolt, el kellett ismernie, hogy eléggé
bosszantotta is a dolog. Egyszerűen felhagytak a kereséssel? Az
egyik pillanatban még mindennél fontosabb, a következőben már
szart se számít?
Gayle makacs ember volt, és ezt nem tudta elfogadni.
Amíg ő azt nem mondja, hogy vége, addig nincs vége.
9
Volt annak valami haszna is, hogy zsaru az ember: például figyelmen
kívül hagyhatta a dugódíjat, a London belvárosára vonatkozó
parkolási tilalmakat és a sebességkorlátozást. Kennedy letekerte az
ablakokat, és úgy hajtott vissza Londonba az A23-ason – ha nem is
szélvészként, de azért elég gyorsan ahhoz, hogy a légáram lehűtse
túlpörgetett képzeletét.
Három halott történész, és mind ugyanarról a konferenciáról.
Oscar Wilde szavaival azt lehet mondani, hogy a számuk tetemesen
nagyobb itt a statisztikusok által megállapított rendes átlagnál.3
Ugyanakkor továbbra is könnyen megeshetett, hogy az egész mögött
nincs semmi különös, és valószínűleg nem is volt. Egy szörnyű,
véletlen egybeesés még most is valószínűbbnek tűnt, mint az, hogy
egy könyörtelen és rafinált gyilkos becserkészi azokat, akiknek
határozott véleményük van a Rum-kódexről meg a kiérdemesült
keresztény szektákról, és lecsap rájuk.
Stuart Barlow halála azonban nem baleset volt. Ez nyilvánvalóan
kitűnt mind a boncolásból, mind a tárgyi bizonyítékokból. Kennedy
vegyes érzésékkel viseltetett a boncolások iránt, mert néha inkább a
politikáról szóltak, mint a tényekről. Ami a tárgyi bizonyítékokat
illette, megbízott az ösztöneiben, és megint amiatt kezdett
búslakodni, hogy azon az éjjelen, amikor Barlow föl-le jojózott a
lépcsőn, senki nem vette a fáradságot arra, hogy odaküldjön egy
törvényszéki orvostani csapatot. Most lenne egy csomó DNS- meg
szövetminta, ujjlenyomatok és egyéb használható dolog minden
mennyiségben, amiből dolgozni tudna. Ehelyett most a sötétben
tapogatódzik.
Bizonyos szempontból talán azt is kívánta, milyen jó lett volna, ha
mindez nem most merül föl. Amióta Marcus Dellt lelőtték, egyfajta
mély ájulásban élt. Pontosabban: mióta ő lelőtte Dellt. Fontos volt,
hogy a helyes nyelvtani szerkezetet használja. Heather a cselekvő, ha
azt mondjuk: „Heather meghúzta a ravaszt”. Dell az elszenvedő, ha
azt mondjuk: „Egy golyó szíven találta Dellt, mégpedig úgy, hogy a
szíve a hátán keresztül szakadt ki belőle”.
Mielőtt az ember fegyveres rendőrjárőrré válhatna, rengeteg
dolgot tesztelnek rajta, de legfőképp a lelki egyensúlyát teszik
próbára. Persze különböző neveket adnak ezeknek a próbáknak:
például stressztűrő képesség, hajlam a pánikra, a pszichológiai
érettség mértéke és a többi. Végeredményben azonban minden arra
van kihegyezve, hogy miképpen hat az ember lelki egyensúlyára, ha
rá kell lőnie valakire, vagy ha valaki rálő?
A válasz pedig a lehető legegyszerűbben fogalmazva az volt, hogy
senki nem tudja. Kennedy minden skálán a felső értékeket kapta.
Pályafutása során három alkalommal rántott fegyvert és kétszer
tüzelt; az egyik esetben egy tűzpárbajban a vállán találta el és így
terítette le a felfegyverzett gyanúsítottat, egy Ed Styler nevű
bankrablót. Kennedy mindent épségben túlélt, és soha nem volt ezek
miatt egyetlen álmatlan éjszakája sem.
Dell más volt, és Kennedy tudta is, hogy mennyiben, de most még
nem akart a végére járni. Darázsfészek volt ez, amibe ha egyszer
belenyúl, talán soha többé nem tudja majd kihúzni belőle a kezét.
Úgyhogy rendíthetetlenül szolgált tovább fegyver nélkül, és igazából
meg is könnyebbült, hogy egyelőre, amíg el nem rendeződik ez a
kusza helyzet, nem kell viselnie. Azonban a gond – a távolabbra
mutató gond, amitől a függőben lévő bűnvádi eljárás hirtelen
parányinak tűnt – az volt, hogy a fegyverrel és a fegyverviselés
jogával együtt talán valami mást is elveszített: a saját ítéletébe vetett
szilárd hitét, amely lehetővé tette egyáltalán, hogy viselje.
Harpert az ebédlőben találta, ahonnan az egyik
kihallgatóhelyiségbe ment vele. Szó sem lehetett arról, hogy a
részlegről bárki belehallgasson a beszélgetésükbe. Becsukta az ajtót,
és nekidőlt. Harper az íróasztalra ült, a jobb kezében még mindig ott
volt egy fél csirkés szendvics, a bal kezében meg egy dobozos Fanta.
Délután négy volt, és most jutott végre odáig, hogy ebédeljen
valamit. Kennedy látta Harper arcán, hogy örül a fordulatnak, amit az
ügy vett. Az izzasztókamrában húgy- és penészszag terjengett, de ez
a jelek szerint nem zavarta Harpert.
– Kezdje a legelején – mondta Kennedy.
Harper, miközben az állkapcsa mozgott, tréfából indiai módra
mélyen meghajolt, de nem mondott semmit. Kennedynek – bár
nehezére esett – türelmesen meg kellett várnia, hogy Harper lenyelje
a falatot, és igyon rá egy kortyot.
– Megkaptam a listát, és nekiláttam – mondta végül Harper. – A
zaklatóval kapcsolatban semmire sem jutottam. Senki más nem látta,
és még csak arra sem emlékezett senki, hogy Barlow beszélt volna
róla.
– Meséljen a halálesetekről – vágott közbe Kennedy.
– Hát ez az, ahol a dolog érdekessé válik. Catherine Hurt és Samir
Devani. Mindketten részt vettek a történészkonferencián, és
mindketten meghaltak azóta. Elképesztő, igaz? És tudja, mi az, ami
még ennél is jobb? Hurt ugyanazon az éjszakán patkolt el, mint
Barlow, Devani meg másnap.
Kennedy nem szólt semmit, de közben elgondolkodott ezen az
időzítésen. Nagyon feszített tempó, mindenféle számítás szerint.
Eszébe jutott egy-két sor a Hamletből, de nem pontosan idézve:
valaki a halált kérdezi, hogy miféle dáridó készül az alvilágban, ami
miatt annyi fejedelmet visz el, és mindet ugyanazon az éjszakán.
– Hogyan haltak meg? – kérdezte.
– Mindketten baleset áldozatai lettek, vagy legalábbis balesetként
jegyzőkönyvezték őket. De ez volt Barlow-nál is. Catherine Hurt:
cserbenhagyásos autóbaleset. Devani: áramütés egy rosszul földelt
számítógép miatt – mondta el Harper a rövid listát, felemelve a bal
kezét és számolva az ujjain.
– Kikérte az aktákat?
– Csak Hurt esetéhez van akta. Ott van az íróasztalomon, de az
igazat megvallva lószart sem ér. Nincsenek tanúk, se zárt láncú
televízióval készült felvétel, semmi az égvilágon.
Kennedy kelletlenül tudomásul vette ezt. Egy televíziós
dokumentumfilmből úgy tudta, hogy Angliában van a világ zárt
láncú televízióinak a húsz százaléka, de valahogy soha nem ott
voltak, ahol lenniük kellett volna.
– Csak ezzel a kettővel végzett – kérdezte Harpert vagy még
dolgozik a listán?
– Körülbelül a kétharmadával vagyok kész, de még sok
visszahívást várok. Mielőtt megkérdezi, próbáltam kapcsolatot találni
a három áldozat között, de a kongresszustól eltekintve eddig még
nem találtam semmit. Még csak nem is mind történész. Devani a
kakukktojás, ő modern nyelveket oktatott egy alapképzést nyújtó
bradfordi főiskolán. Hurt gyakornok volt a leicesteri De Montfort
egyetemen. Amikor beírtam őket egy keresőprogramba, sehol sem
szerepelt a nevük egyszerre.
Ez meglepte Kennedyt. Az volt a tapasztalata, hogy ha találomra
begépelt a Google-ba mindenféle nevet, az automatikusan is kidobott
egymillió találatot. Talán a kapcsolat hiánya már önmagában gyanús
és abnormális.
– Akkor halad tovább a listán? – kérdezte.
– Van két új áldozat – mutatott rá Harper, és a csalódás okozta
bosszúság kiült az arcára. – Nem kéne kiszállnunk a tetthelyre és ott
kutakodnunk?
– Két lehetséges áldozat. És az esetek olyan rég történtek, mint
Barlow-é. Holnap elmegyünk, és kicsit körülnézünk, de először
bizonyosodjunk meg arról, hogy nem hagyunk ki senki mást.
– Maga mit fog csinálni? – érdeklődött Harper gyanakodva.
– Visszamegyek a Prince Regent főiskolára, és még egyszer
körülnézek Barlow irodájában. Nemrég betörtek a házába, és azon
tűnődöm, vajon nem kutatták-e át a főiskolai holmijait is.
– Az mit bizonyítana?
Kennedy az ösztöneire hagyatkozott – arra a megfoghatatlan
érzésre, hogy az első alkalommal, amikor ott járt, elszalasztott
valamit de ezt nem akarta mondani, mert nehezen volt védhető.
– Először is – mondta inkább – azt bizonyítaná, hogy a zaklató
létezett. Másrészt meg adhatna nekünk némi támpontot a lehetséges
indítékra vonatkozóan. Régészeti leletek, kéziratok, ilyesmi.
Csempészés, hamisítás, lopás. Nem tudom. Barlow úgy gondolta,
hogy valaki követi őt, és talán azt is sejtette, hogy miért. És egyúttal
rákérdezhetek erre a másik kettőre. Hátha valaki a főiskolán tudja,
volt-e valami kapcsolat Barlow és őközöttük – fejezte be, majd
szünetet tartott. – Megtenne nekem még valamit?
– Ó, amit csak akar. Egész délután itt fogok ücsörögni, és azt se
tudom, mit kezdjek az időmmel.
– Hívja fel a Pride Court szállót, ott van valahol Bloomsbury
környékén, és kérje el az elérhetőségét valakinek, aki a közelmúltban
ott lakott. Michael Brand.
– Rendben. Ő kicsoda?
– Benne volt valami internetes klubban, amihez Barlow is
tartozott. Úgy hívják magukat, hogy az írástudók. Tulajdonképpen az
lenne a legjobb, ha tudna szerezni valahonnan egy taglistát. Ha a
másik két baleset áldozata közül valamelyik szintén benne volt ebben
a csoportban, akkor az már jelenthet valamit.
Még mielőtt Kennedy elment volna, Harper megkérte, hogy
betűzze a nevet.
– Mikor jelenti Summerhill-nek? – kérdezte Harper Kennedytől,
miközben visszasétáltak a folyosón.
– Amikor már tudjuk, hányadán állunk. Még nem. A főfelügyelő
azért dobta ezt ide nekünk, mert semmit nem akart kezdeni vele.
Amikor visszamegyünk hozzá az üggyel, rögtön azt fogja gondolni,
hogy megpróbáljuk behúzni a csőbe. Úgyhogy jó okkal kell
szolgálnunk.
– Három halott történész nem elég jó ok?
– De. Ha meggyilkolták őket. Ezt viszont még nem tudjuk
biztosan.
– Kétségkívül meggyilkolták őket – mondta Harper szinte
vidáman. – Gratuláljon nekem.
– Mihez?
– Ez az első ügyem a részlegnél, és mindjárt egy sorozatgyilkosra
akadtam.
Kennedy nem osztotta Harper lelkesedését. Továbbra is
aggasztotta, hogy a feltételezett balesetek időben egymáshoz ilyen
közel estek. Egy gyilkos, aki egy listán halad végig? Nem túl
valószínű. Nagy szerencse, vagy kifogástalan felderítőmunka kell
ahhoz, hogy valaki két nap alatt elintézzen három embert, és teljesen
szárazon megússza. A sorozatgyilkosok gyakran rögeszmések, akik
mindig nagyon ügyesen megtalálják a saját elmezavaruknak
leginkább megfelelő áldozatokat, de rendszerint különálló esetként
kezelik az egyes gyilkosságokat. Azok a sorozatgyilkosok viszont,
akik nagyon rövid időn belül több áldozattal is végeznek, hirtelen
ötlettől vezérelve ölnek, a maguk által megválasztott helyen és
időben. Ha egyetlen gyilkossal van dolguk, akkor az a fentebbi
kategóriák közül egyikbe sem tartozik.
Kennedy megállt két fordulóval a medveverem előtt, hogy
megóvja Harper jó hírét, és felé fordult. Harper várakozón nézett rá,
majd kinyújtott kezével intve igyekezett buzdítani őt.
– Jól van, gratulálok – mondta Kennedy.
– Úgy mondja, mintha komolyan gondolná.
– Bravó, Chris – veregette vállon –, szép munka volt. És ez még
csak az első a sok közül.
– Köszönöm. Ez kárpótol azért, hogy telefonálással töltöm a
napot.
– A holnap más lesz.
Kennedy később visszagondolt erre az ígéretére, és eltűnődött,
hogy Harper vajon hitt-e neki.
10
Solomon Kuutma még a maga számára is rejtély volt. Ez az ember
tisztelte a becsületességet és a nyíltságot, mégis titokban kellett
mozognia, és a mély igazságokat mélyen el kellett rejtenie a világ
elől: miközben az életet a maga teljességében szentnek tekintette,
lelkiismeret-furdalás nélkül ölt és utasított arra másokat, hogy
öljenek.
Az életben egyedül talán az aggasztotta, hogy ezek az
ellentmondások kívülről nézve puszta képmutatásnak tűnhetnek.
Mások nem feltétlenül fáradnak azzal, hogy végiggondolják ezeket a
paradoxonokat, és eljussanak a mélyükön rejtőző, egyszerű
igazságig. Lehet, hogy megítélik őt, és igazságtalannak tartják tetteit,
és bár a férfiak ítélete annyit nyomott nála a latban, mint egy tollpihe
(a nőké pedig még annál is sokkal kevesebbet), már az
igazságtalanságnak a puszta feltételezése is bosszantó volt számára.
Éppen ezért eszébe jutott, hogy megírja az emlékiratait, amit majd
a halála után elolvashat a világ. Kihagyná belőle az összes nevet,
illetve az összes mellékes apróságot, viszont világosan elmagyarázná
a lényeget, miszerint azért kellett egy jó embernek elaltatnia a
lelkiismeretét, hogy átjusson a tű fokán, és így azok, akik nyitott
szemmel, lélekkel és szívvel olvasnák, megértenék.
Ez nyilvánvalóan őrültség volt. Az emlékiratot soha nem fogja
megírni, és soha nem fog magyarázattal szolgálni a világnak. Az
igazság még nevek nélkül is szembeszökő lenne, és sokévnyi
munkája veszítené el egy csapásra értelmét. A mesterei
elborzadnának, ha hallanák, hogy akár egyetlen másodpercig is
kacérkodott egy ilyen eszelős gondolattal. Még az is lehet, hogy
hazahívnák, nem kapná meg a kellő tiszteletet sem, és így a hazatérés
elviselhetetlen érzésekkel járna: a legnagyobb öröm helyett a
legélesebb fájdalom lenne.
Kuutma mindezek ellenére saját maga számára megfogalmazta a
magyarázatot a tetteire, és el is mondta magának hangosan; nem mint
valami imát, hanem mint valami megelőző varázsigét a gonosz távol
tartására, mert aki olyan dolgokat csinált, mint Kuutma, könnyedén
beleeshetett a gonosz csapdájába anélkül, hogy tudott volna róla. Egy
kávéház tetőteraszán ülve a Montmartre-on – alatta az odaadó
szeretőként buján elterpeszkedő Párizs – mérlegelte a helyzetet,
amely Leo Tillman ténykedése nyomán állt elő, és kifejtette – csakis
magának és talán Istennek –, hogy mit szándékozik tenni a helyzet
megoldására.
A legnagyszerűbb készségem és adottságom a szeretet – gondolta.
– Az ember nem tudja legyőzni az ellenségét anélkül, hogy ne
ismerné, és nem ismerheti anélkül, hogy ne szeretné, hogy a lelke
mélyén ne érezne némán együtt az ő lelkével. Miután ezt a herkulesi
feladatot az ember elvégezte, mindig az ellensége előtt fog járni, és
erőfeszítés nélkül képes lesz lesben állni élete minden ösvényén.
De Kuutma nem tudta szeretni Tillmant. És talán ezért is élt még
Tillman.
Kuutma már Törökországtól kezdve követte az egykori zsoldost,
és közben próbálta eldönteni, milyen megközelítés lenne a
leghelyénvalóbb most, hogy Tillman megölte Kirill Kartojevet, és
mielőtt meggyilkolta, feltehetőleg beszélt is vele.
Négy dimenzióban játszódó, dinamikus probléma volt, mert
követni kellett, ahogy Tillman ide-oda megy a kontinensen. Nagyon
gyorsan mozgott, de ez önmagában még nem okozott volna
nehézséget. Sokkal nagyobb gondot jelentett, hogy szánt szándékkal
véletlenszerűen haladt, ami megnehezítette az üldözést, és ami miatt
Kuutmának sokszor vissza kellett vonnia csapatait, hogy újra
hadrendbe állítsa őket. Taxit hívott, aztán gyalogolt, majd vett egy
vonatjegyet, aztán ellopott egy autót. És – pedig ekkor ez még
lehetetlennek tűnt – mintha tudott volna az amerikai katasztrófáról,
mert soha, de soha nem szállt repülőre.
Tillman csak néhány óráig maradt Erzurumban, ami nem volt elég
hosszú idő ahhoz, hogy Kuutma ráküldjön egy csapatot.
Tulajdonképpen szinte arra sem volt elég az idő, hogy Tillman
átöltözzön, megborotválkozzon és esetleg utánanézzen – akármilyen
csatornákat is használt –, vajon volt-e valamilyen mellékes,
kedvezőtlen következménye az Ingusföldön, Kartojev háza ellen
elkövetett fegyveres betörésnek, amely esetleg személyesen is érinti.
Kartojev halála kellemetlenül érintette Kuutmát. Az orosz csak
egy szállító volt, és még ahhoz is tisztátalan, hogy az ember
hozzáérjen, mert azok, amiket szállított, az emberek legalantasabb
vágyait elégítették ki. Mindazonáltal Kartojev hatékony volt, hasznos
ismeretség, és réges-rég megtanulta, hogy a dolgok rendszerében a
számára kijelölt helyen maradjon. Nem tett föl kérdéseket. Gyorsan
és kinyomozhatatlanul beszerezte a nehezen beszerezhető dolgokat
is, kapzsisága pedig az ésszerűség határain belül maradt.
Most kell találni egy új Kartojevet, és ezért Tillman volt a hibás.
Vagy talán maga Kuutma, amiért nem foglalkozott már korábban
azokkal az egyedi problémákkal, amiket Tillman jelentett.
Eddig tartózkodtam attól, hogy megöljelek, mert minden kétséget
kizáróan meg akartam győződni arról, hogy meg kell téged ölni:
hogy bizonyosan nem én ítéltem rosszul. Ez nem gyávaság volt,
hanem lelkiismeret-furdalás, ami nem kisebbíti az én érdemeimet.
Mindazonáltal Kuutma még Erzurumban sem ölte meg Tillmant.
Még ha a legrosszabb előérzetei is válnak valóra, akkor is volt idő
arra, hogy óvatosan haladjon a távlatok szintézise felé, amely az ő
rejtélyének a velejét képezte. Volt idő arra, hogy megértsen
mindenkit, megbocsásson mindenkinek és aztán cselekedjen.
Tillman Erzurumból Bukarestbe ment, valószínűleg Ankarán át. A
legvalószínűbb az volt, hogy vonattal, sőt több vonattal, miközben
gyalog visszakanyarodott a Bursától északra lévő hegyeken át. Volt
ott egy hely, ahol két szárnyvonal tíz kilométerre haladt el
egymástól, és utána vált szét északi és nyugati irányba.
A nyugati vonalon javarészt teherforgalmat bonyolítottak,
úgyhogy amikor a vonat egy kaptatón vánszorgott felfelé, Tillman
viszonylag könnyedén fölugorhatott rá, és aztán ülhetett a
vonórúdon, vagy betörhette egy vagon ajtaját, és abban zötykölődve
utazhatott ötszáz kilométeren és két hanyagul őrzött határon át a
román fővárosba.
Bukarestben aztán a saját útlevelét használta, hogy kivegyen egy
szobát egy belvárosi szállóban. Az útlevél az egyik volt a sok közül,
viszont használta már korábban, és valóban be lehetett őt azonosítani
vele. Kuutma alaposan és minden részletre kiterjedően számba vette
a lehetőségeket. Továbbra sem volt igazán világos, hogy mit tud
Tillman, és mik a céljai. Az ilyen ritka, kétértelmű pillanatokban a
Hírnökök hitvallása kettős volt. Ne tégy semmit, ami nem biztos.
Tedd, amit kell.
Kuutma úgy okoskodott, hogy Kartojev megölésével Tillman a
láthatatlan, bizonytalan határvonalat átlépve a második kategóriába
került. Meg kellett tőle szabadulni, és lehetőleg előtte kikérdezni. A
kikérdezést maga Kuutma végezné. Kapcsolatba lépett a helyi
Hírnökökkel és egy négytagú csapatot küldött a bukaresti szállóba,
hogy feltartóztassák, amíg maga Kuutma megérkezik és átveszi tőlük
a feladatot.
Azonban úgy tűnt, hogy – bár Tillman bejelentkezett a szállóba,
és előre kifizetett három éjszakát – ez is csak egy újabb cső, amibe
szerette őket behúzni, akárhová ment is. Amikor a Hírnökök
behatoltak a szobába, az ágyat üresen találták, mindent érintetlenül,
csak egy üzenet várt rájuk, amit annak rendje és módja szerint
eljuttattak Kuutmának.
Az üzenetben ez állt: A fegyver kétélű.
Kuutma bizonyos volt benne, hogy az üzenet nem közvetlenül rá
vonatkozik. Tillman nem is tudhatta, kicsoda ő, és csak egyetlen
emberrel találkozott az életében, aki elárulhatta volna neki, ki is
Kuutma valójában, de az az egy ember minden megalapozott, sőt
megalapozatlan gyanú felett állt. Nem, az üzenet kötekedés volt, és
éppen ezért gyermeteg és helytelen gesztus Tillman részéről. Csak
azt akarta mondani ezzel, hogy Kuutma és az általa képviselt erők
nem tudtak úgy lépni, hogy ne fedjék fel a szándékaikat és ezáltal ne
könnyítsék meg Tillman nyomozását.
Hát be fogja látni, hogy a fegyver nem kétélű: kétélű borotvákat
csak az emberi történelem utolsó és legkevésbé fontos korszakában
terveztek, amikor a méltatlanokat felszentelték.
Tillman Bukarestből Münchenbe ment, onnan pedig Párizsba – az
üldözéstől félve a lehető legkomplikáltabb eszközökkel, többek
között például lopott kocsival. Vagy teljesen kikerülte a
határállomásokat, vagy pedig hamis útleveleket mutatott föl, amiket
Kuutma forrásai még nem kapcsoltak össze vele. Utazásáról nem
voltak hivatalos bejegyzések, és a nyomokat akkor sem lehetett volna
nehezebben követni, ha maga Kuutma teszi meg ugyanezt a
zarándokutat.
Párizsban hadrendbe állítottak egy csapatot, mert Kuutma ekkor
már majdnem biztosra vette, hogy hová tart az üldözött vad. A három
Hírnök – akiket, miután kellően átgondolta a feladat és a célpont
természetét, maga Kuutma választott és jelölt ki – a nyomára bukkant
a párizsi Boulevard du Montparnasse-on, és tüstént támadásba
lendült. Azt feltételezték, hogy Tillman a metróállomás felé veszi az
irányt, és már el is határozták, hogy ott megölik, de Tillman ehelyett
a Tour Maine-Montparnasse irodaépület földalatti parkolójába sétált
be. Mire azonban a csapat megközelítette és körülvette az épületet,
hogy eltegye őt láb alól, eltűnt, és a terület alapos átfésülése után sem
bukkantak nyomára.
Ezen a ponton azonban a csapat megszegett egy szabályt.
Vezetőjük parancsára szétszóródtak, ahogy azt kell és illik, majd
különböző útvonalakon visszatértek a rejtekhelyükre. Viszont nem
használták a visszaellenőrzéses módszert, amit Kuutma azért vezetett
be, hogy az emberei közül senkit se lehessen követni.
Amikor aztán a párizsi rejtekhelyet üresen hagyták, valaki
kirabolta a házat. Tillman könnyed eleganciával fordította Kuutma
ellen a saját fegyverét. Szerencsére semmilyen iratot nem tartottak a
rejtekhelyen, hiszen milyen iratokra is lett volna szükségük a
Hírnököknek? Tillman lelépett, de üres kézzel.
Kuutma úgy érezte, tanul ezekből a kudarcokból. Tillman kilenc
évig szolgált zsoldos-katonaként, és tapasztalata nagy részét a városi
hadviselésben szerezte. A városokban jól eligazodott, tudta, hogyan
váljon láthatatlanná a tömegben, és hogyan találjon kiskaput ott, ahol
más csak zsákutcát látna. Ebből egyértelmű volt, hogy amikor
legközelebb el akarják kapni, azt olyan helyen kell megejteniük, ahol
ezeknek a képességeinek nem tudja hasznát venni.
Magasz. Erzurum. Bukarest. München. Párizs. Tillman immár
félreérthetetlenül nyugat felé tartott, végcélja pedig a jelek szerint
nem lehetett más, mint az a hely, ahová a legkevésbé lett volna jó, ha
megy. Persze az is lehet, hogy Kuutma pusztán paranoiás. Az összes,
könnyen mozgósítható emberét fölhasználta – nem voltak túl sokan,
de azért épp elegen –, hogy figyeltesse az állomásokat a Párizsból
észak felé tartó fővonalak mentén és a kompkikötőket Quimper-től
Hoek van Hollandig.
Közben számba vette, mit is tud a férfiról, aki a legbosszantóbb
kellemetlenség lett távolról sem derűs életében. A legérdekesebb
számára Tillmannek az az életszakasza volt, amely úgy kezdődött,
hogy hazatérve a családjának hűlt helyét találta.
Tillman simán visszatérhetett volna ahhoz, ami azelőtt volt: egy
ébren is alvó ember, akit először a saját restsége, aztán tunya
elégedettsége tett könnyen vezethetővé. Kereshetett volna egy másik
nőt, akivel ugyanolyan boldog lehetett volna, hiszen egy komoly férfi
számára minden nő egyforma. De ő nem így tett. Teljesen más
irányba indult, és új készségeket sajátított el. Szélsőséges, de nem
meglepő módon reagált a bánatra és a veszteségre: katona lett, olyan
ember, aki érzés nélkül öl, mert úgy tűnt, hogy a saját életében már
nincs semmi, amihez szükség lenne emberi érzésekre. Igen,
szélsőséges reakció. De most, visszatekintve, más olvasatát is fel
lehetett fedezni ennek a döntésnek.
Tizenkét évnyi katonáskodás, először a reguláris hadseregben,
aztán zsoldosként. Úgy tűnt, Tillman először merül bele valamibe
teljesen. Egészen elkötelezett volt. Kinevezték tizedessé, aztán
őrmesterré, majd tiszti rangot ajánlottak neki, de addigra ő már egy
zsoldos-katonai szervezet tagja volt, és a rang ott a legjobb esetben is
csak félig-meddig számít. Tillman úgy döntött, hogy őrmester marad,
mert így maradhatott harcos, és a megbízói ezt boldogan hagyták,
mert a harcban kitűnt. A vele szolgáló katonák néma áhítattal
tekintettek rá, és a Forgószél nevet adták neki tiszteletük jeléül, mert
csodával határos módon képes volt ép bőrrel megúszni mindent, és
akire vigyázott éppen, az is mindig megúszta.
Úgy tűnt tehát, hogy ez az új család új értelmet is ad Tillman
életének. Kuutma azonban most, hogy számba vette a
bizonyítékokat, azt gyanította, hogy ez mindig is csak a látszat volt.
Tillman nem akart új családot, hanem továbbra is az volt a feltett
szándéka, hogy megtalálja azt, amelyik elveszett, és az évek során
erre a konkrét feladatra készítette föl magát. Elsajátított egy csomó
olyan készséget, amelyek – miután visszavonult a katonáskodástól és
hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül belefogott a jelenleg
is folyó nyomozásába – a lehető legjobban megfeleltek a célnak.
Kuutma eszébe jutott egy beszélgetés, ami nyugtalanító
elevenséggel jelent meg az emlékeiben. Az utolsó… de mégsem.
Nem az utolsó volt, azután még találkoztak egyszer. De már közel
volt a szörnyű véghez, a pillanathoz, amelynek emléke
kitörölhetetlen.
– El fog téged felejteni?
– Ó, te jó isten! Mit érdekel az téged?
– El fog téged felejteni?
– Soha.
– Akkor bolond.
– Igen.
Tillman kiinduló pontjául egy név szolgált: Michael Brand.
Rebecca Tillman az eltűnése napján, előzetes megbeszélés alapján
találkozott egy bizonyos Michael Branddel. A nő sajnos lefirkantotta
a nevet, az időt és a helyet a jegyzettömbre a konyhában, ahol
felvette a telefont. És bár a lapot letépte és magával vitte, Tillman ki
tudta silabizálni a betűk és számok lenyomatát az alatta lévő lapon.
A név persze sehová sem vezetett. A szálló, ahol Rebecca Tillman
a megbeszéltek szerint találkozott Branddel, nem szolgált sem nemi
érintkezés, sem bűntett helyszínéül, és a törvényszéki orvostani
vizsgálat nem derített ki semmit. A szálló pusztán arra szolgált, hogy
elmondják Rebeccának, amit el kellett neki mondani, hogy ő aztán
megtehesse a szükséges előkészületeket. Ráadásul egy kicsit későn
mondták el neki, és a késedelem mindig helytelen az ilyen ügyekben.
Talán ha Brand jobban törődött volna a kötelességével… de Brand
szükségképpen csak egy nehézkes és megbízhatatlan eszköz volt.
Akárhogyan is, zsákutca volt, és éppúgy lehetett volna Tillman
nyomozásának a vége, mint a kezdete. Volt ugyan egy név, de
semmit nem tudott hozzá kapcsolni. Tény, hogy Rebecca és Brand
találkoztak, de semmi értelmes magyarázat nem volt a
találkozásukra. Tillmannek föl kellett volna adnia.
Ő azonban nem adta föl. Tizenhárom év múltán előbukkant a
világ véráztatta csatatereiről, az erőszak meg a halál árnyékából, és
váratlan lendülettel folytatta a nyomozást, amiről most úgy látszott,
hogy igazából soha nem is hagyta abba. Kereste a feleségét, aki ilyen
hosszú idő után talán már nem is volt életben, és a gyerekeit, akiket
meg sem ismerne, ha szembemennének vele az utcán.
Az akaraterejével próbálta újjáteremteni életének azt a pillanatát,
amely régen valódi örömmel töltötte el.
Mindennél fontosabb volt Kuutmának és azoknak, akik megbízták
őt és belehelyezték a bizalmukat, hogy Tillman kudarcot valljon.
Ugyanakkor fontos volt húszmillió másik ember sorsa szempontjából
is.
Mert ha Tillman egy kicsit is közel kerülne az igazsághoz,
ennyien halnának meg.
11
A gazdasági igazgató nem volt ott, amikor Kennedy odaért a
főiskolára, sőt tulajdonképpen senki sem volt ott. A történeti tanszék
épülete egy szerencsétlen kinézetű portást kivéve kihalt volt. A
portás mögött egy hirdetőtáblán rég elmúlt koncertek plakátjai
sorakoztak: a Dresden Dolls, a Tunng, az Earlies. Kennedy
megkérdezte tőle, hogy a portás egymaga kinyithatja-e neki a
helyiséget, de ez kívül esett a hatáskörén. És senki más nincs ott?
Senki. És a főépületben? A főépület kívül esett a hatáskörén.
– Hívjon át valakit most azonnal – mondta neki zordan,
felmutatva az igazolványát. – Nem a házi feladatomra szeretnék
haladékot kérni. Egy haláleset ügyében nyomozok.
A szerencsétlen fickó megragadta a telefont, és némiképp sürgető
hangon szólt a kagylóba. Két perccel később Ellis nagy garral sietett
be az ajtón, bosszankodva és idegeskedve.
– Kennedy felügyelő! Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar
viszontlátom – mondta, de arckifejezése sokkal többről árulkodott, és
cseppet sem volt kedves.
– Ellis úr, szeretném még egyszer megnézni Barlow professzor
irodáját. Lehetséges?
– Most? – kérdezte a gazdasági igazgató. A hangjából érződött a
lelkesedés hiánya.
– Ha csak egy mód van rá: igen, most.
– Az a helyzet, hogy holnap diplomaosztó ünnepség van, és még
sok a teendő, ha időben kész akarunk lenni. Ha tudna várni jövő
hétig, akkor már sokkal alkalmasabb volna.
Kennedy nem vesződött azzal, hogy elismételje a mondókáját,
miszerint egy haláleset ügyében nyomoz.
– Nekem úgy is tökéletesen megfelel, ha a saját nevemre
kiveszem a kulcsot. Egyedül is odatalálok. Tudom, hogy ön elfoglalt
ember. Persze ha már túl késő van, visszajöhetek holnap délelőtt –
mondta Kennedy, és gondolatban hozzátette: az istenverte
diplomaosztód alatt.
A gazdasági igazgató gyorsan beleegyezett, és elkérte a
szerencsétlen portástól a takarító kulcsát, ami ott függött mögötte egy
bezárt faliszekrényben.
– Ez nyitja az összes ajtót azon a folyosón – mondta Ellis. – De ha
be szeretne menni más szobákba is, arról természetesen tudnom kell,
mert annak személyiségi jogi következményei is vannak.
– Csak az az egy szoba érdekel. Köszönöm – mondta Kennedy.
Ellis már indult volna, de Kennedy megérintette a karját, hogy
visszatartsa, mire a gazdasági igazgató bosszús arckifejezéssel
fordult hátra. – Ellis úr, van még valami, amit meg szeretnék
kérdezni, mielőtt elmegy. Barlow professzor tagja volt egy írástudók
nevű internetes csoportnak vagy társaságnak. Tud erről valamit?
– Egy keveset – ismerte el Ellis kelletlenül. – Nem az én
szakterületem, ahogy azt mondtam korábban is, de igen, tudom, mit
csinálnak.
– Mit?
– Iratokat fordítanak. Nagyon régi és nagyon bonyolult iratokat.
Olyan kódexeket, amiknek az állaga nagyon leromlott, a
szövegösszefüggésükből kiragadott töredékeket, meg ilyesmiket.
Némelyikük, mint Stuart, szakértője a témának, de szerintem sok
műkedvelő is van a csoportban, aki csak érdeklődik. Ezen a
weboldalon eszmét cserélnek, hipotéziseket javasolnak és
visszajelzéseket kapnak. Stuart azzal viccelődött, hogy ha a CIA
rájön, milyen jól dolgoznak az írástudók, vagy alkalmazzák
mindnyájukat, vagy megöletik őket – mondta Ellis. Kennedy nem
értette a viccet. Kifejezéstelen arcát látva Ellis bővebben is
elmagyarázta. – Mármint hogy milyen jók kódfeltörésben. Egyes régi
kódexek annyira megrongálódtak, hogy a teljes mondanivalót a
szövegnek mondjuk az egyharmadából kell kikövetkeztetniük.
Röntgenfelvételekre, szövetelemzésre meg sok minden egyébre van
szükség, hogy az ember ki tudja találni, mi hiányzik.
– Miért nevezik magukat írástudóknak?
– Fogalmam sincs – felelte Ellis. Most rajta volt a sor, hogy
kifejezéstelenül nézzen. – De talán részben a szó pontos értelme
miatt, másrészt pedig azért, mert így nevezték a Szentírás ismerőit és
magyarázóit az ókori Izraelben. De pontosan nem tudom
megmondani.
– Ismeri a csoport más tagjait is, illetve meg tudná mondani,
hogyan tudnék kapcsolatba lépni velük?
– Szerintem azzal kell felvennie a kapcsolatot, aki a fórumot
működteti – felelte a gazdasági igazgató. Érdeklődése, mely már
kezdetben sem volt hatalmas, szemlátomást megcsappant. – Nem
hiszem, hogy túlzott nehézséget jelentene – mondta, majd újabb
gondolata támadt, és felvonta a szemöldökét. – Persze mindez csak
akkor igaz, ha a szerver és a moderátorok angliai illetőségűek –
gondolkodott el. – Ha, mondjuk, amerikaiak vagy európaiak, akkor
már nem biztos, hogy olyan könnyű, mert, gondolom, felmerülhetnek
jogi akadályok.
– Lehetséges. Köszönöm, Ellis úr, sokat segített – mondta
Kennedy.
Elvette a kulcsot, és elindult a lépcső felé, de még hallotta, amint a
gazdasági igazgató halkan, de éles hangon korholja a szerencsétlen
portást, Ellis ugyanis úgy érezte, hogy mindezt az ő személyes
beavatkozása nélkül is el lehetett volna intézni.
Barlow dolgozószobája pontosan olyan volt, ahogy Kennedy
emlékezett rá, azzal a különbséggel, hogy most későbbre járt az idő,
mint előző látogatásakor, úgyhogy a napfény alacsonyabb szögben
sütött be a rolón át. Megállt az ajtóban, és megpróbálta felidézni, mi
volt az, amit akkor meglátott, mi volt az, ami annyira kitűnt a
környezetéből, hogy megmaradt a tudatalattijában. Arra jutott, hogy
egy vonal volt, egy oda nem illő vonal, a szemmagasságánál
alacsonyabban. Úgy tűnt azonban, hogy most nincs ott, bár lehet,
hogy csak a megváltozott fényviszonyok miatt érezte így.
Fölvette és az üvegezett oldalával kifelé két kezébe fogta a
bekeretezett újságcikket. Az ablakon beszűrődő fény visszaverődött
róla. Mozgó fényszóróként körbejártatta a helyiségben, ezzel
helyettesítve az aznap reggeli napfényt.
Beletelt egy kis időbe, de végül ráakadt. Az egyik padlólap kiállt a
többi közül és árnyékot vetett a hátsó éle mentén. Mintha kiemelték
és visszarakták volna, de nem illesztették volna be pontosan
ugyanabba a helyzetbe.
Kennedy letérdelt, és a körmeit a lap alá csúsztatva, óvatosan
fölemelte. Alatta, a poros padlódeszkákon, szabadon hevert egy kissé
fénylő, téglalap alakú papírdarab. Legfölül egyetlen szó állt: Itt? Kék
golyóstollal, sebtiben firkantották oda, és kétszer aláhúzták. A jobb
alsó sarokban pedig, rendesebb és gondosabb kézírással, vékony
hegyű, fekete tollal írva, betűk és számok sora állt.
PS2
P75
NH II-1, III-1, IV-1
Eg2
B66, 75
C45
Amikor megfordította a papírlapot, látta, hogy egy fénykép.
A távolban egy épület látszott rajta: egy gyár, vagy még inkább
valamiféle nagy raktár egy gazzal benőtt parkoló közepén. A parkoló
aszfaltja repedezett volt, az épület szürkére festett betonfala pedig hat
vagy még annál is több emelet magasra emelkedett. A teteje
közelében volt néhány kisebb ablak, de egyébként összefüggő
betonfelület alkotta a falakat. A fénykép egyik sarkában egy út
részlete látszott. A drótkerítés aránylag jó állapotban volt, de másutt
rengeteg bizonyítékát lehetett látni a pusztulásnak: a szemetet
föltornyozták a kerítés mellett, a gyom átfurakodott az útburkoló
kövek közötti réseken, a fénykép egyik szélén pedig egy elhagyatott
kocsi állt, abroncs nélküli kerekeit téglákkal dúcolták alá. Az egész
kép elmosódott volt és kicsit furcsa szögből mutatta az épületet: vagy
nagyon gondatlanul, vagy nagyon gyorsan készülhetett, például egy
mozgó autó vagy vonat ablakából. Úgy nézett ki, mint egy frissen
befűzött film első kockája, amit azért kattint el az ember, hogy a gép
számlálóját nulláról egyesre állítsa. De ki használt manapság filmet?
Kennedy visszafordította a fényképet, hogy megint megnézze a
hátoldalán lévő betűket és számokat. Valamilyen kód talán? Ha igen,
akkor az üzenet nem volt túl hosszú, hacsak a számok és a betűk nem
egy könyv bizonyos szakaszaira vonatkoztak, mint valami
rejtjelkulcs. Lehet az is, hogy egy kulcs nélküli zár kombinációját
alkották, vagy valami fájl megnyitásához szükséges jelszót, de ennél
többet nem tudhatott meg anélkül, hogy egy másik nyom ne terelné
őt a megfelelő irányba.
Felcímkézte a fényképet, és egy tasakba tette, majd emlékeztetőül
lefirkantotta a jegyzettömbjébe, hogy hol találta. Ez után fölemelte a
szomszédos padlólapokat is, nehogy bedőljön egy kézenfekvő
trükknek. De a többi alatt semmi nem volt.
Eredetileg nem állt szándékában alaposan átkutatni a helyiséget,
csak azt a bizonyos megérzését akarta ellenőrizni, ennek ellenére
most azon kapta magát, hogy sorra vesz más, esetleges rejtekhelyeket
is: az íróasztalfiókok hátulját, bútorok alját, és benézett a falakon
függő képek mögé. Semmi más nem került elő, és az iratok meg
könyvek puszta tömege legyőzte őt. Ezt a rengeteg holmit nem neki,
hanem egy hozzáértőnek kellene átnéznie.
Feltámadt paranoiája, és mivel Barlow-ék villájába is
megpróbáltak betörni, úgy döntött, hogy ezúttal leellenőrzi az ajtót.
Szabványos, ötcsapos zár volt benne, egybeépítve az ajtót nyitó
gombbal. A kulcslyuk körül azonban vékony karcolások voltak, a
zárnak magának pedig túl nagy volt a holtjátéka. Valaki félig feltörte
egy forgatóval, aztán elfordította az egész hengert egy átfordító
pisztollyal, hogy kinyissa.
Ennek voltak előnyei és hátrányai is. Egyrészt akárki is tört be,
nem találta meg az elrejtett fényképet.
Másrészt ki tudja, mi az, amit viszont elvitt.
12
Chris Harper gyűlölte a sablonos, ismétlődő' feladatokat, de azt még
inkább gyűlölte, hogy jól el tudta végezni őket. Miután egyszer
mindenkit felhívott a londoni történésztanácskozás résztvevői közül,
és nem talált újabb hullát, rátért a másik két dologra, amit Kennedy
kért tőle.
Michael Brand már nem lakik a Pride Court szállóban, közölte a
recepciós sajnálattal. Brand már jó néhány hete elment; június
harmincadikán jelentkezett ki. Tehát három nappal Barlow és Hurt,
kettővel Devani halála után. Ezek szerint Barlow húgának igaza volt:
mialatt írástudó társai mindenféle változatos és titokzatos módokon
lelték halálukat országszerte, Brand mindvégig Londonban
tartózkodott. Aztán várt néhány napot, majd lelépett. Talán azért jött,
hogy figyelmeztesse Barlow-t; talán hozott neki, vagy elvitt tőle
valamit. Talán ismerte a gyilkost. Talán ő maga volt a gyilkos. Ezek
közül a feltevések közül valahogy egyik sem fért össze azzal, hogy
miután megtörtént a baj, ő még két napig egy olcsó londoni szállóban
időzött volna.
– Meghagyta az otthoni címét? – kérdezte Harper. A recepciós
erre tartózkodó lett, de csak amíg Harper meg nem említette a
folyamatban lévő nyomozást. Akkor ellenkezés nélkül, önként
megadott egy spanyolországi címet és a hozzátartozó telefonszámot.
Harper megköszönte, tárcsázta a számot, de csak egy vinnyogó
hangjelzést hallott, ami azt jelentette, hogy nem sikerült kapcsolatot
létesíteni, majd egy kattanást. Aztán egy idegesítően előkelő hang
bemondta: „A hívott számon előfizető nem kapcsolható. A hívott
számon…”
Harper ráment a spanyol választási névjegyzékre az Interpol
adatbázisán keresztül, és begépelte a gijóni címet: Campo del Jardin
12. Három név kapcsolódott hozzá: Jorge Ignacio Argiz, Rosa
Isabella Argiz és Marta Pacheco. Semmi Michael Brand, és a
feltüntetett telefonszám más volt, mint amit Brand megadott. Harper
tárcsázott. Jorge Argiz elsőre fölvette. Ismer-e Jorge egy bizonyos
Michael Brandet? Jorge elég jól tudott angolul ahhoz, hogy biztosítsa
a nyomozót: nem ismer ilyet.
Harper félretette Brandet, és az írástudókkal kezdett foglalkozni.
Az internetes keresés első találata az írástudók saját fóruma volt,
amelynek tiszteletet keltő és csillogó kezdőlapja az eltérő
olvasatokról és a vitatható beazonosításokról szóló érthetetlen
zagyvalékkal teli oldalak százait rejtette. Vajon minek az olvasatairól
és beazonosításairól volt szó? Úgy tűnt, semmi esélye rá, hogy
megtudja. A fórumtopikoknak jellemzően olyan címeik voltak, mint
„a festék szétterjedése összekapcsolja az 1-100 változatokat,
NH-papiruszok 2.2.1-3.4.6”, „kép a PH 1071-ről infravörös
spektrummal – 1000 nm-es szűrővel!” és „biztos, hogy zajin? DSS
9P1 14-es sor, 12-es oszlop”. Harpernek ez olyan volt, mintha
szanszkrit nyelven olvasna. A posztok némelyikében ténylegesen
volt szanszkrit szöveg, és még csak nem is kértek érte bocsánatot.
Volt egy KAPCSOLAT pont a menüsorban, de az e-mail-cím,
amire mutatott, egy megszűnt domainen volt, ami valószínűleg azt
jelentette, hogy évek óta nem cserélték, és már nem vezetett aktív
szerverhez. Harper azért küldött egy üzenetet, de nem hitte, hogy
bárki is meg fogja kapni – bejegyzést meg nem írhatott a fórumra, ha
nem csatlakozik a csoporthoz, ami viszont kissé hosszadalmasnak
tűnt ahhoz, hogy a végére járjon a dolgoknak.
Visszalépett a találatokhoz, és szűkítette a keresési feltételeket:
ezúttal az „Írástudók” és a „Barlow” szavak metszetére keresett rá.
Az első két találatot nyilvánvalóan robotprogram generálta: Olvasson
írástudók Barlow történeteket! Nézzen írástudók Barlow fényképeket
és videókat! A harmadik viszont egy rövid poszt volt egy másik
üzenőfalon. Ebben kihirdették, hogy egy bizonyos Sarah Opie
tanárnő a tudomány területén végzett tevékenységéért valami díjat
kap. Az ezt követő sok poszt között volt egy, amit Stuart Barlow írt:
„Megérdemelted, Sarah!” A poszt körülbelül tizennyolc hónapos
volt. A találat azért jött elő Harper listájában, mert Opie tanárnő az
érdeklődési területei és érdemei között felsorolta azt is, hogy tagja az
írástudók társaságának is. Opie a bedfordshire-i egyetemen tanított,
de nem a történelem tanszéken (ami a jelek szerint nem is létezett),
hanem az informatikai és számítástechnikai karon.
Harper tárcsázta az egyetem telefonközpontját, és Opie tanárnőt
kereste. Amikor a recepciós arra kérte, hogy hagyjon üzenetet,
azonosította magát, majd elmagyarázta neki, hogy egy gyilkossági
ügyben nyomoz, és azzal kapcsolatban keresi őt. Rövid, ideges
kapkodás következett, majd kisvártatva maga Opie tanárnő volt a
vonal túlsó végén.
– Elnézését kérem a zavarásért – kezdte Harper. – Tagja vagyok a
Stuart Barlow professzor halálának ügyében nyomozó csapatnak. Ha
jól tudom, ön egy olyan szervezethez tartozik, amelynek ő is a tagja
volt. Az írástudók csoportjához.
Hosszú szünet következett, és Harper már éppen készült megint
mondani valamit, amikor Opie tanárnő végül válaszolt – egy
kérdéssel:
– Ki maga?
Opie tanárnő hangja fiatalabbnak hangzott, mint azt Harper várta,
de rideg is volt a feszültségtől és a bizalmatlanságtól. Harper már
elmondta egyszer, hogy ki ő, de most elismételte.
– A nevem Christopher Harper. Nyomozó vagyok a londoni
rendőrség súlyos bűnesetekkel és szervezett bűnözéssel foglalkozó
részlegéről…
– Hogyan lehetek biztos mindebben? – vágott közbe Opie tanárnő,
még mielőtt Harper végzett volna a formaságokkal.
– Tegye le és ellenőrizze – javasolta Harper. A holttestek növekvő
számára tekintettel a nő paranoiája indokoltnak tűnt. – Hívja a
rendőrséget, kérje a műveleti osztályt, aztán a nyomozói részleget.
Mondja a nevemet, és tegye hozzá, hogy én kértem visszahívást. Én
akkor is itt leszek, és beszélhetünk – fejezte be Harper. Azt várta,
hogy megszakad a vonal, de nem ez történt. Hallotta azokat a tipikus
zajokat, amelyek arra utaltak, hogy van ott valaki, de nem beszél.
– Azt mondta, Stuartról van szó.
– Igen, illetve nem csak róla. Két másik dologról is.
– Miféle dolgokról?
Harper habozott, és ez jutott eszébe: Halott történészekről készítek
listát. Ismer ilyet? Ez még gondolatban is beugrató kérdésnek
hangzott.
– Nézze – mondta végül –, miért nem teszi le, és hív vissza?
Szerintem nyugodtabban tudna beszélni, ha megbizonyosodna róla,
hogy ki vagyok.
– Tudni akarom, miről van szó – mondta a hang a vonal másik
végén, az eddiginél is feszültebben.
Harper nagy levegőt vett. Amikor még egyenruhát viselt, ami
éppen egy évvel ezelőttig tartott, irigyelte a nyomozóktól a csak
rájuk jellemző egyéniséget, a könnyed és természetes tekintélyt. De
lehet, hogy ez egy olyan egyéni sajátosság volt, amit az embernek
éppenséggel el kellett sajátítania.
– Gyanús halálesetek különös sorozatáról van szó – mondta, majd
átlátszó módon helyesbített –, illetve olyanokról, amelyek esetleg
gyanúsnak tűnhetnek.
Tompa, koppanó hangot hallott, mintha a telefon kiesett volna
Opie tanárnő kezéből a padlóra, vagy beleütközött volna valamibe,
miközben megfordult.
– Halló! – mondta Harper. – Ott van még?
– Milyen halálesetek? Mondja el, kérem. Milyen halálesetek?
– Stuart Barlow. Catherine Hurt. Samir Devani.
– Ó, istenem – nyögte Opie zavartan. – Hát nem… nem balesetek
voltak?
– Várjon – mondta Harper. – Ismerte mindegyiküket? Opie
tanárnő, ez fontos. Honnan ismerte őket?
Választ azonban már nem kapott. Hallotta a kattanást, ahogy
letették a telefont, majd a búgó hangot. Tétovázva várt másfél percig.
Ha megint felhívná az egyetem telefonközpontját, a telefonja foglalt
lenne, amíg átkapcsolják a hívását abba az épületbe és arra a
mellékre, ahol a nő van. Ha a nő vissza akarta hívni, és nem csak le
akarta tenni, akkor így nem tudná őt elérni.
Éppen akkor, amikor már felhagyott a várakozással és a telefonért
nyúlt, az megcsörrent. Fölvette.
– Külső hívás az ön részére – mondta a diszpécser. – Egy
bizonyos Sarah Opie.
– Jöhet – mondta Harper. – Kapcsolja.
A telefonközpont zaja átadta a helyét egy másik tér csöndjének.
– Ön az, Opie tanárnő?
– Igen.
– Honnan ismerte azt a három embert? – kérdezte Harper, de
tudta, mi lesz a válasz. Ez valamelyest megmagyarázta, miért volt
déjá vu érzése, miközben hallgatta.
– Mind tagjai voltak az írástudók csoportjának. És…
Harper várt, de nem történt semmi.
– És?
– Ugyanazon a fordításon dolgoztak.
13
Tillman legközelebb Calais-ban bukkant föl, ahol jegyet váltott a La
Manche-csatornán átkelő doveri kompra. Nem véletlenül: ez volt a
legrövidebb tengeri útvonal, így itt volt a legrövidebb ideig zárt
helyen támadásnak kitéve. Kuutma mindazonáltal semmit nem bízott
a véletlenre. Nem mozdította el a megfigyelőit az északi
partvonalról, és a vasúttársaságnál dolgozó spiclijét is teljes
készenlétben tartotta, amíg a saját szemével nem látta, hogy Tillman
felszáll a kompra.
Kuutma még akkor is módszeresen és kínos lelkiismeretességgel
cselekedett. Ez volt az utolsó járat aznap, éjjel tizenegy óra
negyvenkor futott ki, de a calais-i kompkikötő még ekkor is zsúfolt
volt. A Hírnökök – megint három, mint Bukarestben és Párizsban –
utoljára szálltak fel, és ott maradtak a kijáratok közelében, amíg az
orrkapu be nem csukódott, és a vízi jármű el nem kezdett kitolatni a
horgonyzóhelyéről.
Kuutma állt a rakparton és figyelt. Vajon Tillman majd az utolsó
pillanatban megjelenik a fedélzeten, azt állítva, hogy valamit a parton
felejtett, és végül mégis leszáll? Vajon ez is csak egy újabb dupla
vagy tripla blöff lesz?
Úgy tűnt, hogy nem. Nem volt riasztás az utolsó pillanatban, sem
figyelemelterelő tülekedés; nem tört ki pánik, és az indulás után nem
fordult vissza a komp. A hajó zavarkeltő esemény nélkül kifutott, a
fedélzetén Tillmannel meg a három emberrel, akik a megölésére
készültek. Amikor elindult, Kuutma siklóhurkot rajzolt a levegőbe,
az akasztott ember áldását kérve a Hírnökeire.
Heves vágy fogta el, hogy ő is velük lehessen. Megint azon kapta
magát, hogy meddő ötletei támadnak, amitől kiesik a
gondolatmenetből, és ez terméketlen, sőt veszélyes. Nem sok jóval
kecsegtetett, ha az ember így megosztja magát. Most, hogy már
majdnem bevégeztetett, kész volt elismerni, hogy utálta Tillmant, és
túlságosan sokáig várt a zsoldos elleni lépések megtételével, mert
kételkedett saját indítékainak tisztaságában. Nem követné el még
egyszer ugyanezt a hibát.
Nem maradt senki, akiért elkövethetné.
Tillman vegyes érzelmekkel nézte a távolodó francia partokat.
Kartojev megerősített sok mindent, amit Tillman már tudott, néhány
új nyommal is szolgált, és – ami a legfontosabb – meghatározta a
következő úti célját. Most először érezte, hogy kezd közel járni
Michael Brandhez, és hogy míg korábban egy nevet kergetett, aztán
meg egy fantomot, most egy embert üldöz, aki szinte látszik, amint
előtte fut.
Másrészt voltak újabb, megfontolandó furcsaságok, például a
kábítószer. Eddig nem talált kapcsolatot Brand és a
kábítószer-kereskedelem között. Tillman vett már részt titkos
kolumbiai hadműveletekben és általánosságban tudta, hogyan űzik
ezt az ipart. Brand nem úgy járt-kelt a világban, ahogy egy
kereskedelmi utazó vagy egy beszerző szokott. Ha drogügyleteket
bonyolított, miféle drogügyletek lehettek azok? És ha kábítószerben
utazott, miért ment olyan messzire beszerezni az összetevőket,
amelyekhez könnyen hozzáférhetett a legtöbb országban? Tillman
biztos volt benne, hogy nem az egykori Szovjetunió volt Brand
központja. Mindig nagyon rövid ideig tartózkodott csak ott, és akkor
is szigorúan csak néhány emberrel találkozott.
Akkor itt valami ködösítésnek kell lennie. Brand azért
Ingusföldön szerezte be a vegyi anyagokat, mert nem akart nyomokat
hagyni, amik akár egy kicsivel is közelebb vinnének tevékenysége
valódi központjához. És elutasította Kartojevnek a finomított
metamfetaminra vonatkozó ajánlatát, feltehetőleg azért, mert maga
akarta kikeverni. Most pedig akkora adag kikeverésére készült, ami
tízszer nagyobb volt a szokásosnál.
Tillman félretette a kérdést későbbre. Most voltak égetőbb dolgok,
amiken gondolkodnia kellett.
Miközben nyugat felé tartott Európán át, minden eddiginél
világosabbá vált a számára, hogy nemcsak ő üldözi Brandet, hanem
őt is üldözik. Bukarestben csak a szerencse mentette meg. A város
vörös lámpás negyedében sétált, ahol mindenki jól nyitva tartja a
szemét, és egy mellette elhaladó férfi reakciójából kiolvasta, hogy
talán követik. Nem nézett hátra, de tesztelte a feltevést úgy, hogy
átsétált egy zsúfolt utcai piacon, ahol a követői kénytelenek voltak
közelebb kerülni hozzá. Standtól standig haladt, véletlenszerűen
fordulva jobbra-balra, emlékezetébe vésve az arcokat, amelyeket
látott maga körül, aztán félóra elteltével kiválasztott a tömegből egy
embert, akiről egyértelmű volt, hogy követi, és két másikat, akikről
meg valószínűsíthető volt ugyanez. Amint megtudta, kik vannak a
nyomában, pusztán az alkalmas pillanatot kellett kivárnia, hogy
lerázza őket. Viszont halvány gőze sem volt arról, hogy kik ők, és
mit akarhatnak.
Párizsban már felkészült rájuk. Számított rá, hogy ráakadnak, és
résen volt, hogy azonnal észrevegye, ha követni vagy figyelni
kezdik. Így képes volt arra, hogy az ellenkezőjére fordítsa a
helyzetet, és ismeretlen követői egyikét egészen a főhadiszállásukig
követte. Nem járt viszont nagy sikerrel. A ház, amit rejtekhelynek
használtak, a Périphérique-en volt, és három hálózsáktól eltekintve,
amik a csupasz parkettán hevertek egymás mellett, bútorozatlan volt.
Ezek az emberek egyértelműen aszkéták voltak, mint a kora
keresztény szentek, akik éveket töltöttek a pusztában, sanyargatva
magukat. Tillmant zavarta a gondolat, hogy az őt üldöző emberek
képesek ilyen komoly és zord áldozatot hozni. Sőt az is zavarta, hogy
ezek szerint ilyen sokan vannak. Nem értette, hogy egy ilyen méretű
és ilyen jól szervezett társaság miért rabolna el londoni nőket és
gyerekeket.
De talán az üldözés túl erős kifejezés volt. Lehet, hogy csak azt
akarták kideríteni, milyen messzire jutott. Vajon most már jó irányba
halad-e, vagy még mindig körbe-körbe jár? Már késő volt, de most
azt kívánta, bárcsak jobban igyekezett volna téves nyomra vezetni az
üldözőit úgy, hogy Belgiumon és Hollandián át megy. De ha az
ember nem akart repülőre szállni, akkor végső soron csak
ennyiféleképp lehetett az európai kontinensről Angliába jutni, és
mindezt még szerényebb eszközökkel is szemmel lehetett tartani.
És Angliába kellett mennie. Elég időt töltött Párizsban ahhoz,
hogy kapcsolatba lépjen néhány régi baráttal és ismerőssel az
őrző-védő üzletágból. Sokuk még mindig ebben az egyszerre civil és
katonai, látszólag törvényes világban tevékenykedett, és néhány
nagyon érdekes, egyúttal nagyon aktuális és értékes
információmorzsával tudtak szolgálni Michael Brandet illetően. A
szarházi tizenhárom évig nem bukkant fel, de most a felszínre
emelkedett, és Tillmannek ezt nem szalaszthatta el. Egyszerűen nem
volt más választása.
Tillman elfordult a korláttól, és a fedélzeten álldogáló néhány utas
között elhaladva visszament a befelé vezető kétszárnyú ajtón át.
Közben megnézte az óráját; az átkelés mindössze kilencven percig
tartott, és ő örömmel vette tudomásul, hogy már húsz eltelt.
A bárban sokkal nagyobb volt a tömeg. A családok tagjai egymás
felé fordulva ültek, területük határát kézitáskák és hátizsákok
jelölték. Javarészt mogorvának vagy fáradtnak tűntek, de mögülük, a
falakon lévő óriási fényképmásolatokról boldogabb családok
mosolyogtak le, fenntartva a karmikus egyensúlyt. Szabad helyek
híján az emberek részben a hátukat a rekeszfalnak vetve ültek,
részben a pultnak támaszkodtak, amely a helyiség jobb oldalán futott
végig. Az egyetlen csapos Stella Artois sört csapolt az egyetlen
működő csapból; a mellette lévő Guinness-csapra ráírták, hogy
üzemen kívül. A kocsmapult élelmiszeres pultban folytatódott, ahol
az emberek sorban álltak, hogy bagettet és chipset vegyenek. A
levegőben poshadt sör és fáradt főzőolaj szaga terjengett.
Tillman nem érzett éhséget, és szívesebben ivott whiskyt, mint
sört. Látta a Bell's, Grant's és Johnnie Walker whiskyk pult mögött
sorakozó italadagolóit. A hadseregben azonban csak akkor ivott,
amikor feledni akart, és manapság ritkán engedett meg magának
ilyen luxust. Egy-két másodpercig nagy volt a kísértés, a lépteit is
lelassította, de aztán elvetette az ötletet, és továbbsétált. Később,
amikor Londonba ér, lehet, hogy keres majd egy bárt, és felidézi ezt
a röpke mámort, egyelőre azonban inkább éber akart maradni.
Egy helyet keresett, ahol az elvárásainak megfelelően tud ülni:
rálát az összes kijáratra, a háta mögött fal van, és olyan fal vagy pult
közelében ül, amely szükség esetén eltakarja a kilátást. Tudta, hogy
ez ebben a zsúfolt helyiségben nem lesz lehetséges. Azt is tudta,
hogy kissé nevetséges ilyen feltételeket szabni egy olyan
környezetben, amelyben egy esetleges támadást nagyban gátolna az
általa kiváltott, azonnal kitörő vakrémület meg a fejvesztett
menekülés, és amelyben a gyilkos nem tudna hová menekülni, még
ha sikerülne is a támadás. Azok, akik követték őt Bukarestben és
Párizsban, továbbra sem csináltak semmi olyasmit, ami azt sugallná,
hogy bántani akarnák őt. Egyik alkalommal sem tettek mást, mint
hogy a sarkában voltak.
Akkor ez csak paranoia lett volna? Annyira túlzásba vitte a
szokásos óvatosságát, hogy rögeszmévé és elmebetegséggé fajult?
Vagy valami, tudatosan nem is feldolgozott ingerre reagált? Rendes
körülmények között megbízott az ösztöneiben, de már régóta
keményen hajszolta magát. Érezte, ahogy fáradtság nehezedik rá, és
olyan hirtelen, mintha valami tényleg nyomná őt. Ezzel együtt
hirtelen azt is érezte, hogy undorodik a körülötte tolongó emberektől
– az állandó fecsegés úgy hangzott, mintha a saját szívében és
lelkében lévő zűrzavar külső megnyilvánulása lenne.
Tillman utat tört magának a bár túlsó végébe, majd onnan kiment
egy sokkal kisebb előtérbe, aminek az egyik oldalán játékautomaták,
a másikon mellékhelyiségek sorakoztak. A sporttáskája mélyéről
elővette az egyik aprópénzes zacskóját – azt, amelyikben eurós
érmék voltak. Ahogy a táskába túrt, a kezébe akadt Hó úr, az
egyszarvú, ez a bolyhos, gazdátlan, csenevész drágaság, amelyet
most az egyik elülső mancsánál fogva beledugott a farmerja zsebébe.
Ott fityegett hasznavehetetlen kabalaként, miközben Tillman
bedobált negyven-ötven eurót a félkarú rablókba. A karok
húzogatása és a gombok nyomogatása felemésztette az időt anélkül,
hogy a figyelmét lekötötte volna, amelyet így az elhaladó és őgyelgő
emberekre tudott fordítani, akik teljes meggyőződéssel őgyelegtek és
haladtak el mellette. Semmi gyanús. Nem kondult meg a vészharang.
Persze Bukarestben sem kondult meg. Nem fogja megúszni, ha
alábecsüli az ellenségeit.
Amikor Tillmannek végül elfogytak az érméi, megnézte az óráját.
Mostanra már túl kellett hogy legyenek a félúton. Visszament a
bárba, beállt a sorba, és vett egy kávét, de a zaj és az
összezsúfolódott tömeg keltette klausztrofóbiás érzés megint
rátelepedett. Kettőt sem kortyolt az íztelen löttyből, aztán kisétált az
előtérbe.
Nemigen lehetett máshová menni. Úgy döntött, az átkelés utolsó
félóráját a fedélzeten tölti, de érezte, hogy utoléri a fáradtság.
Koffein híján legalább fröcskölhetne egy kis hideg vizet az
arcába. Bement az ajtón, amelyen egy stilizált férfi képe volt, aki úgy
tartotta a karját az oldala mellett, mint egy párbajba induló
vadnyugati mesterlövész.
Ablaktalan, kocka alakú helyiségbe lépett. A mosdókkal szemben,
az egyik fal mentén voltak a piszoárok, hátul pedig három fülke
sorakozott. A padlón állt a víz, ami az egyik mosdóból loccsant ki,
mert dugó helyett vécépapírt tömtek bele. Egyetlen, pislákoló
neoncső világította meg a nyomasztó helyiséget.
A dzsekijét az óvszer-automatára terítette, a sporttáskáját a
lábához tette a földre, és sokáig folyatta a hideg vizes csapot, majd
végül kénytelen volt elfogadni, hogy a víz langyos marad. Azért így
is az arcába fröcskölte, majd bekapcsolta a kézszárítót, és lehajtotta a
fejét, hogy azt érje a hőlégsugár.
Amikor fölegyenesedett, ott voltak. Egymás mellett álltak, és már
vetették is rá magukat. Két öltönyös férfi, meglepően jóképűek, jó
megjelenésűek és komoly külsejűek. Ez a típus azért szokott kopogni
az ember ajtaján, hogy megkérdezze tőle, megtalálta-e Jézust, vagy
hogy vajon a konzervatív jelölt számíthat-e a szavazatára. Annyi
ideje volt még Tillmannek, hogy észrevegye, milyen hátborzongató
összhangban mozognak – ez olyasvalami volt, ami csak egy edző
vagy parancsnok irányítása alatt folytatott vég nélküli gyakorlás
eredménye lehet. Aztán fölemelték a karjukat, és a fejük fölött
pislákoló neoncső fénye megvillant a kezükben lévő, rövid tőrökön.
Tillman a bal kezével leakasztotta a dzsekijét az
óvszer-automatáról, és megforgatta a levegőben maga előtt,
miközben behátrált a kis helyiségbe. E mozgó védőernyő mögött
előszedte súlyos revolverét a megszokott helyéről, bedugta hátul az
övébe, és ugyanazzal a mozdulattal kibiztosította.
Úgy tűnt, a két férfi számított erre. Miközben rájuk emelte a
fegyvert, az egyikük félig elfordult és a fordulás irányával
ellentétesen hátrarúgott a lábával: tökéletes karate-mozdulat. Tillman
látta, ahogy a rúgás közelít hozzá, de a férfi olyan embertelenül
gyorsan mozgott, hogy hiába látta, az nem segített rajta. A fickó a
sarkával belerúgott Tillman csuklójának a belső oldalába, és kiütötte
belőle a fegyvert. A revolver egy csattanással a padlóra esett.
A két férfi megsuhogtatta a késeket, mintha el akarnák dobni őket;
egyikük Tillman szívére, másikuk az arcára célzott. Tillman erre úgy
tett, mintha jobbra térne ki, és odacsapott a dzsekivel, mint egy
cséphadaróval, hogy az a tőle balra lévő férfi csuklója köré
tekeredjen. A másik férfi tőre széles, mély vágást ejtett a felkarján,
de Tillman nem törődött a fájdalommal. Megrántotta a dzsekit, hogy
közelebb húzza az egyik férfit, és belefejelt az arcába, aztán – mivel
nem esett össze – mögé került, hogy pajzsként használja, és
lélegzetvételnyi szünethez jusson.
A két férfi megint teljes összhangban mozogva reagált. Az,
amelyik belegabalyodott a dzsekibe, leguggolt, a másik pedig fölé
hajolt, és újra lecsapott a tőrrel. Tillman térdből hátrahajolt, mint egy
limbótánc-vetélkedő résztvevője, és így éppen nem érte őt el a kés.
A támadó átugrott térdelő bajtársán, és ismét előrenyomult, a kést
előre-hátra suhogtatva Tillman hasával egy vonalban. Tillman
ösztönösen leeresztette a kezét, hogy útját állja egy esetleges
kibelező döfésnek, de az ösztön majdnem a halálát okozta. A férfi a
keze mögött emelte fel a kést, olyan könnyedén mozgatva ide-oda
körülötte, mintha ott se lenne. Félrerántotta a fejét, és érezte meg
hallotta is, ahogy a levegő szétválik az arca mellett elhaladó tőr
körül.
A másik férfi már ismét talpon volt, és odasorolt az első mögé.
Valószínűnek tűnt, hogy a dolgok rosszról még rosszabbra fordulnak.
Tillman mérlegelte az esélyeket. A férfiak karatéban való jártassága
nem nyűgözte le különösebben: mindketten törékenyebb testalkatúak
voltak, mint ő, és még a kések sem számítottak volna túl sokat a kis
alapterületű mosdóban. Inkább a kettő az egy ellen felállás és a
férfiak megdöbbentő sebessége tette lehetetlenné a helyzetet. Ha nem
változtat a taktikáján, valószínűleg tíz másodperc sem kell, és
meghal.
Tillman egyetlen reménye az volt, ha valahogy javítja az esélyeit.
A feje fölé nyúlt, és pontosan a neoncső közepébe csapott az öklével.
Ablakok híján a neoncső volt az egyetlen fényforrás a
helyiségben. Az üveg csörömpölve tört szét, ahogy Tillman csupasz
ízületei hozzáértek, és a mosdó teljes sötétségbe merült.
Tillman a földre vetette magát és gurulni kezdett. Tapogatódzva
kereste a fegyvert, amelynek a helyzetét megőrizte az
emlékezetében. Semmi.
Lábak toccsanását hallotta a kiömlött vízben. Valami mozgott tőle
jobbra. Kirúgott a lábával, valamihez hozzáért, aztán továbbgurult.
Az ujjbegyeivel ezúttal súrolta az ismerősen hűvös fémtárgyat.
Kezével kitapogatta a markolatot, felemelte a revolvert,
fölegyenesedett, és széles ívben tüzelt: egyszer, kétszer, háromszor,
úgy helyezve el a lövéseket, hogy négyfelé ossza a helyiséget.
Ezzel tudatos kockázatot vállalt, hiszen ha vaktában tüzel,
elárulja, hol van. A tökéletes sötétségben mi sem lenne könnyebb,
mint az egyik, iszonyatosan éles kést közvetlenül a torkolattűzbe
dobni. De az Unica revolver ,454-es Casull lövedékkel volt töltve,
ami a Magnumnál is hatékonyabb volt. Ilyen távolságból még az sem
számítana, ha mindkét támadója golyóálló mellényt visel az elegáns
öltöny alatt. Már egyetlen találat is végleg hazavágná őket.
Tillman fejmagasságban tartotta a fegyvert, és nyolcas alakban az
ajtó felé hátrált. Szinte fotografikus memóriája ismét a segítségére
sietett, és már három lépés után érezte, ahogy háta beleütközik az
ajtókilincs tompa végébe.
Újabb mozgás, ezúttal tőle balra. Arrafelé lőtt, egyetlen töltényt
hagyva a revolver dobjában, és kirúgta az ajtót maga mögött. A fény
ék alakban áradt be a helyiségbe, és vele együtt a játékautomaták oda
nem illő csilingelése a szemközti falmélyedésből. A sötétben
mindkét férfi Tillman felé nyomult. Egyikük a karjára szorította a
kezét; ezek szerint az utolsó lövés súrolta. A másik Tillmanre vetette
magát, és egyenesen felé döfött a késsel.
A váratlanul beözönlő fény nélkül a tőr telibe találta volna a
torkát, de azzal, hogy Tillman az utolsó pillanatban meglátta,
önkéntelenül felidéződött benne a krav maga kiképzés, amit
zsoldosévei alatt kapott egy Vincent Less nevű ravasz vén rókától.
Miközben kizuhantak a folyosóra, a jobb kezével, amiben még
mindig ott volt a fegyver, eltérítette a csapást, aztán a szabad kezével
elkapta a férfi csuklóját, és úgy megcsavarta, hogy az elejtette a kést.
A férfi megragadta Tillmant, aki a mozdulat befejezéseként
megütötte a revolver agyával, mire az elesett. De Tillman közben
már kibontakozott a férfi szorításából, feltápászkodott, megfordult és
elfutott. Az egyik ellenfele a földön hevert, a másik legalábbis
megsérült, viszont neki csak egyetlen lövedéke maradt – ráadásul
akár nyer, akár veszít, nem engedhette meg magának, hogy ott
maradjon egy esetleges hivatalos vizsgálatra.
Tillman nem a bárba indult, hanem az ellenkező irányba. Arra
gondolt, hogy az emberek bizonyára meghallották a lövéseket, és a
pánikba esett tömegen valószínűleg nem fog tudni áthatolni.
Lelassított, majd az első adandó helyen befordult. A folyosón
azonnal beleütközött a vámmentes boltból kiözönlő tömegbe.
Egyértelmű volt, hogy a csetepaté hangja elhatolt oda is, de a jelek
szerint senki nem tudta, honnan jöttek a lövések, és ezért senki nem
is tudta igazán eldönteni, merre fusson. Tillman a lehető
leggyorsabban átverekedte magát a megzavarodott sokaságon. Az
adott pillanatban az emberek számára a legnagyobb veszélyt az ő
közelsége jelentette.
Talált egy lépcsőt, azon felment, és az elhagyatott felső fedélzetre
jutott. Egy másik ajtón át, gyakorlatilag egyszerre vele, egy nő
bukkant fel a fedélzet túlsó végén. Megállt, és amikor meglátta őt,
rábámult, mintha zavarodottság vagy aggodalom fogta volna el.
– Menjen vissza! – kiáltotta neki Tillman, majd a korláthoz ment
és kinézett. Még mindig jó néhány kilométer választotta el őket a
doveri parttól, de a hajón többé nem volt biztonságban, úgyhogy
nemigen volt más választása. Ha ott marad, kihallgatják, és ha
kihallgatják, letartóztatják – ha másért nem, engedély nélküli
fegyverviselésért.
A nála lévő iratok nagy része a dzsekiben maradt, a mosdóban. Ez
is kellemetlenséget jelentett, mivel ezúttal a saját neve alatt utazott.
De ez olyan kellemetlenség volt, amivel ráért foglalkozni. Kibújt a
cipőjéből és félrerúgta.
Éles fájdalom hasított belé, ami teljesen meglepte. A tompa fájás
aztán hirtelen és kínzón gyötörve terjedt szét a testében. Amikor
megfordult, látta, hogy a nő felé tart, és újabb kést húz elő az övéből.
Az első tőr egészen Tillman csontjáig hatolt, és most a combjából állt
ki a markolata.
A nő szép volt, és a vonásai nagyon hasonlítottak a mosdóbeli
férfiakéhoz: fehér bőr, sötét szem, sötét haj, arcán ünnepélyes
kifejezés, mint egy gyermek, akit a tanára felszólított, hogy
szavaljon.
Semmit nem lehetett tenni a második dobás megakadályozására,
mert a nő már magasba emelte a kezét a feje mögött. Tillman
elővette a fegyverét, de már akkor tisztában volt vele, hogy nem fog
tudni célozni és tüzelni is a rendelkezésére álló rövid idő alatt. Azért
követte a nő karjának irányát, és amikor az elhajította a kést, Tillman
meghúzta a ravaszt. A tőr olyan gyors volt, hogy szinte nem is
látszott, kivéve a röppályájának azt a rövid szakaszát, ahol
megcsillant rajta egy irányfény.
A golyó eltalálta a tőrt, és az zizegve repült el a feje fölött.
Tillman tudta, hogy ezt sokkal inkább a szerencsének, mintsem az
ítélőképességének köszönheti, és hogy ezt a mutatványt akkor sem
tudná megismételni, ha rengeteg ideje és egy töltött fegyvere is
lenne.
Fölszökkent a korlátra, és a vízbe vetette magát. Újabb kés repült
el a válla fölött, ami szinte súrolta őt, és elkísérte eszeveszett,
parabolikus ugrásán. A kés bőven elkerülte.
A hideg víz összecsapott a feje fölött, ő pedig merült lefelé a
sűrűbb, hidegebb és barátságtalanabb közegbe, majd lelassult,
megállt és elkezdett emelkedni.
A lába már kezdett megmerevedni, de ő némi erőfeszítéssel
bukfencezett egyet a vízben, és úszott tovább lefelé. Az éjkék, szinte
fekete vízben nemigen lehetett megállapítani, mi merre van, úgyhogy
nem tudhatta biztosan, hol van a komphoz képest. Azért, hogy kicsit
távolabb kerüljön tőle, legjobban tette, ha lent marad, ameddig csak
bír.
Amikor már fogytán volt a levegője, abbahagyta az úszást, és
emelkedni kezdett. Abban a pillanatban, amikor levegője elfogyott,
meglátta, hogy valami kiesett a zsebéből és most száll alá a mélybe,
oda, ahová már nem tudja követni. Egy fehér tárgy, ami a komp
tatlámpájának homályos, átszűrődő fényében megvillant, mint egy
madár szárnya.
Hó úr volt.
Tillman jóval a komp mögött bukkant fel a víz alól. Nem látott
hátrafelé néző vagy mutogató alakokat a fedélzeten. Az éj sötétje
elrejtette őt, a gyilkosok pedig aligha fogják jelenteni, hogy beugrott,
úgyhogy valószínűleg nem fogják keresni. A szinte maróan hideg víz
csökkentette a vérzést, és – lévén Anglia déli partja elég nagy célpont
– valószínűtlen volt, hogy elvéti az irányt.
Végre választ kapott a kérdésére is. Azok, akik követték őt,
tényleg holtan akarták látni. Ez talán azt jelenti, hogy Michael Brand
fél tőle. Remélte, hogy így van.
Azt viszont nem remélhette, hogy megtalálja Hó urat a sötétben és
a metszően hideg vízben. Minden erejét össze kellett szednie, ha élve
akart partra jutni.
– Bocsánatot kérek – motyogta, miközben a hullámok ringatták és
paskolták őt. Nem a játéktól, hanem a lányától, akit már oly sok éve
elveszített. Úgy érezte, mintha valamiképp elárulta volna Grace-t, és
eltűnt volna egy láncszem, amit igazából nem veszíthetett el.
Életben maradni: most csak ez számított. A komp farvize alapján
tájékozódva elindult északi irányba, a part felé, ami még mindig
tizenhat kilométerre volt.
14
Amikor Kennedy beszólt a főiskoláról, hogy ellenőrizze, Harper
hogy halad, a férfi bocsánatos önteltséggel elmondta neki, hogy talált
egy kapcsolódási pontot a három halott tudós között. Ez fontos hír
volt, de ahogy Harper elbeszélte, egyre veszített jelentőségéből, mert
Kennedy újabb meg újabb kérdésekkel hozakodott elő, amiket
Harper föl kellett volna hogy tegyen Sarah Opie-nak a telefonban: A
három halott írástudó csak a weboldalon keresztül állt közvetlen
kapcsolatban egymással, vagy ismerték egymást máshonnan is?
Mióta tartott a közös projektjük, és ki tudott róla? Volt más is, aki
együtt dolgozott velük, és nem volt ott a londoni
történésztanácskozáson? Nem volt ez lecseszés Kennedy részéről,
csak ilyen volt a munkamódszere, amit Harper már rövid
ismeretségük alapján is tudott. Ahogy rakta össze az agyában a
dolgokat, úgy jött rá, milyen információkkal rendelkeznek, és mire
van még szükségük.
– Úgy gondoltam, ennek egy része várhat, míg személyesen fel
nem keressük – mondta Harper megbántódva. – Hiszen ez a nagy
áttörés, nem igaz? Tudjuk, mi jelentette közöttük a kapcsolatot. És ha
ezt tudjuk, már nem lehetünk messze attól sem, hogy találjunk
indítékot is. Viszont tudtam, hogy kell majd tőle egy teljes vallomás,
és nem akartam előre ötleteket adni neki.
– Jól tette. De mondja csak, mit fordítottak?
– A Rum-kódexet. Ez szemmel láthatóan állandó vicc tárgya az
írástudók üzenőfalán. A legtöbben úgy gondolják, hogy hamisítvány.
De Opie tanárnő azt mondta, hogy Barlow új nézőpontból vizsgálta,
annak alapján, amire a kutatásai során rájött azokról a kora
keresztényekről. A szinoptikusokról.
– Gnosztikusokról.
– Vagy bármi. Szóval visszajutottunk Barlow-hoz. Ő kezdte
fordítani ezt a rumos dolgot, és ő vette be a másik kettőt.
– Csak a másik kettőt? Tehát senki mást nem vontak be? Senkit,
akit figyelmeztetni kéne, hogy valaki esetleg meg akarja ölni?
– Nincs több közreműködő – felelte Harper, aki ebben a
kérdésben szilárdabb talajon állt. – Barlow szólt egy másik fickónak
is, aki nagy szakértője ezeknek a régi kéziratoknak. A neve Emil
Gassan, és valahol északon, Skóciában dolgozik. De ő kerek perec
elzárkózott attól, hogy bármiben is együttműködjön Barlow-val.
Lényegében megmondta neki, hogy kopjon le.
– És Opie? Ő honnan tudja mindezt?
– A fórum posztjaiból? – mondta Harper, végül kérdő hangsúllyal.
– Rendben, elismerem, ez csak találgatás. Kétszer is egyenesen
rákérdeztem, de mind a kétszer sikerült kitérő választ adnia. Barlow
barátja. Hát annyi biztos, hogy ismerték egymást, mert Barlow
hozzászólt ezen az üzenőfalon, amikor Opie valami nagy díjat kapott.
De nagyon határozottan azt állította, hogy nincs benne a dologban, és
kétszer is elmondta, hogy semmi köze a projekthez.
– És mégis tudta, miről szól a projekt?
– Nem volt az titok – emlékeztette Kennedyt, és nagyon
igyekezett, hogy kerülje a csípős hangot, bár kezdte úgy érezni, hogy
Kennedy valódi mondanivalója az, hogy ő egy tökkelütött, aki nem
tud kikérdezni egy gyanúsítottat. – Ez a nő aktív az írástudók
oldalon, úgyhogy nem hiszem, hogy bármi szokatlan lenne a
tájékozottságában. Különben pedig maga is megkérdezheti őt. Össze
kéne hoznom vele egy találkozót, igaz? – kérdezte és közben az
órájára nézett.
Hat elmúlt, ami azt jelentette, hogy nagy valószínűséggel már nem
fogják az egyetemen találni Opie-t. Meg kéne szerezni az otthoni
számát vagy a mobilját, hátha elérik őt menet közben. Opie nem
örülne. Már Harper előzetes és nagyon óvatos kérdezgetésére is
elkomorult. Megijedt, és megrázta az eset, ahogy ez előfordulna
bárkivel, amikor megtudná, hogy három ismerőse talán ugyanannak
a gyilkosnak esett áldozatául. A válaszai egyre tömörebbek és
kurtábbak lettek; Harper szerint ezzel nem az együttműködéstől akart
elzárkózni, hanem már az is nehézséget okozott neki, hogy ezen a
problémán elgondolkodjon. Ahogy egy baleset okozta testi sérülés
sokkot idéz elő, a lelki sérüléstől is leblokkolhat az elme, és ez volt a
valódi oka annak, hogy Harper nem faggatta tovább Opie-t a
részletekről. Attól félt, hogy lelki válságba sodorja, amiből hosszú
távon sem tudna felépülni.
– Ma estére már hagyjuk – mondta Kennedy, Harper őszinte
megkönnyebbülésére. – Azt hiszem, következő lépésként vissza kell
mennünk a főfelügyelőhöz. Amikor nekünk adta az ügyet, azt
gondolta, hogy majd szépen elsikkad. Most már tudnia kell, hová
fajult, hogy döntést hozhasson arról, kiket von be.
– Úgy érti, hogy esetleg egy másik csapatnak adja az ügyet? –
kérdezte megütközve Harper. – Nahát arról szó sem lehet, őrmester.
Ez az én sorozatgyilkosom. Úgy értem, a miénk. Már nevet is adtam
neki.
– Chris, a világért sem akarom…
– A Történész. Ilyenekre is gondolni kell, Heather. Ha azt akarja
az ember, hogy az újságok a címlapon hozzák az ügyet, adni kell
nekik valamit, amin csámcsoghatnak. Alig várom az első
sajtótájékoztatót.
– Ez mind szép és jó, Chris, de a sajtótájékoztatón mi valószínűleg
nem leszünk ott.
– Ott leszek, ha beledöglök is – mondta Harper. Kennedy
felsóhajtott, mint egy anya, amikor konok gyerekével beszél.
– Nagy valószínűséggel nem akarják majd nagy dobra verni, mert
első körben eltolták a vizsgálatot Barlow ügyében. Ha mégis tartanak
médiaünnepélyt, mérget vehet rá, hogy maga Summerhill lesz a
mikrofonnál. Talán megengedi, hogy mi is ott üljünk és komolyan
nézzünk. Megírta a jelentést azokról, amiket kiderített?
– Nagyjából – hazudta Harper a macskakaparásra nézve, amit
menet közben firkantott le. Ez idáig semmit nem gépelt le, és semmit
nem iktatott.
– Hagyja az íróasztalomon. Hozzáteszem az enyémet, és
odadobom Summerhill iratgyűjtő tálcájára még ma este. Aztán reggel
bemegyünk hozzá, és rávesszük, hogy nyilatkozzon. Ha függőben
van egy fontos tanúkihallgatás, az megköti a kezét: nem akarja majd
hátráltatni a dolgokat úgy, hogy az megmutatkozzon az aktában.
Viszont adja meg nekem annak a másik fickónak a számát; a skótét,
aki nemet mondott Barlow-nak. Még ma fölhívom.
– Rendben – felelte Harper, és lassan lediktálta Emil Gassan
számát, hogy Kennedy le tudja írni. De továbbra is ideges volt. –
Ugye igazából nem gondolja, hogy Summerhill elveszi tőlünk az
ügyet?
– Magától talán nem. Viszont biztos, hogy egy másik rangidős
rendőrt fog ráállítani.
– Miért?
– Mert ha kiderül erről az ügyről, hogy már nem csupán valami
marhaság, amivel az ember idejét lehet rabolni, akkor már nem az én
előjogom, hogy foglalkozzam vele. Ha jobban belegondolok, ne is
hagyja a jegyzeteit az íróasztalomon. Küldje el a fájlt, és én majd
kinyomtatom az egészet egyben.
Kennedy nem mondta, de Harper tudta, hogy Combes és kis
csapata jutott az eszébe. Gonoszságból vagy puszta kíváncsiságból,
mert nincs jobb dolguk éppen, aggály nélkül megnéznék és
elolvasnák a Kennedy íróasztalán heverő papírt. Aztán ha
meglátnának benne valamit, ami megtetszik nekik, minden erővel
azon lennének, hogy megszerezzék, és őt meg Kennedyt hirtelen
kétfelől szorongatnák. Harper egyébként is úgy képzelte, hogy ez a
többszörös gyilkosság (a háromszoros emberölés még jobban
hangzott) bizonyítja az egyetemes törvényt – amiről remélte, hogy
egy napon majd róla nevezik el –, hogy a nagy nyomozók varázslatos
módon vonzzák az olyan eseteket, amelyek méltók arra, hogy
hátborzongató tehetségüket bevetve foglalkozzanak velük.
Miután Kennedy letette, Harper rájött, hogy elfelejtette mondani:
Michael Brand hamis nevet és címet adott meg. Amit Opie tanárnőtől
megtudott, az teljesen kitörölte ezt a kis információmorzsát az
agyából. Talán jobban lenyűgözte volna Kennedyt, ha azzal a hírrel
kezdi, hogy van egy igazi gyanúsítottjuk. Hát majd megtudja az
ügyről készített feljegyzéseiből, és aztán felvilágosíthatja őt arról,
hogy milyen kérdéseket kellett volna föltennie a spanyol fickónak a
telefonban.
Begépelte a feljegyzéseit – szintén egy olyan unalmas feladat,
amihez kissé kínos módon jó érzéke volt –, aztán indulni készült.
Elkezdett összepakolni, de még nem jelentkezett ki. Stanwick
odaballagott, és beleolvasott a megnyitott fájlba a válla fölött. Harper
félrefordította a monitort.
– Jézus Mária, csak néztem – zsörtölődött Stanwick. – Különben
is azt hittem, ez az ügy csak nyűg, amitől nem lehet megszabadulni.
Ezért adták neked és a vészmadárnak. Szóval mi a nagy titok?
– – A gyilkos itt van közöttünk a részlegnél – mondta Harper.
Lehet, hogy a főfelügyelő. De akár te is lehetsz.
– Ezt értenem kéne? – bámult rá Stanwick tanácstalanul.
– Igen – mondta Harper. Lenyúlt a konnektorhoz és kihúzta, úgy
kapcsolva ki ezzel a számítógépet, hogy a fájl még meg volt nyitva. –
Azt jelenti, hogy törődj a magad dolgával – azzal odébb ment,
közben várta, hogy a jól megtermett férfi a vállára teszi a kezét,
körbefordítja, és behúz neki egyet. Stanwick azonban csak
meglepetten füttyentett. Harper már akkor sem tett jó benyomást
rájuk, amikor nem volt hajlandó beszállni Kennedy
pocskondiázásába, ez a fütty azonban világosan jelezte: Harpernak
sikerült elérnie, hogy beskatulyázzák.
De Harper igazából nem törődött vele. Általában véve ambiciózus
volt, de inkább a tapasztalatot hajszolta, semmint a szakmai
előmenetelt. Rendkívüli dolgokat akart látni és csinálni. Az
egyenruha túl szűknek bizonyult számára, és talán a
nyomozóhivatalról is az derül majd ki, hogy szűkös. Ő csak vad
kalandokat akart.
Harper távozása után néhányan még átsodródtak a medvevermen, de
egyre többen távoztak; a kezdő nyomozók és az őrmesterek
egyesével vagy kisebb csoportokban szivárogtak el. Mire Kennedy
nyolc körül megérkezett, a nagy helyiség üres volt, de ő ezt egy
csöppet sem bánta.
Beletelt egy kis idejébe, amíg megírta a jelentést az aznap végzett
munkáról. Nem is azért, mert sok információt szerzett: bármilyen
szenzációs dolgokat is tudott meg, azokat össze lehetett foglalni
néhány hatásos mondatban. Csak védeni akarta magát, hogy később
ne lehessen őt hibáztatni. A baklövéseket ugyan már az ő bevonása
előtt követték el, ez azonban nem nyújtana sok védelmet, ha egy
fejnek hullania kell. És így, hogy már három gyilkosságon siklott át a
rendőrség, egyre valószínűbbnek tűnt, hogy a közhangulatnak
engedve valakit eltávolítanak az állásából.
Ezért is akarta kifogástalanul megírni a jelentését. Ő és Harper
akkurátusan ragaszkodtak minden szabályhoz és előíráshoz, kivétel
nélkül mindig végtelenül udvariasak voltak a tanúkkal, minden
kétségüket eloszlatták, és a szabályokat pontosan betartó,
megfeszített iparkodásukat csak azért szakították meg, hogy az
eseményekkel egy időben mindenre kiterjedő feljegyzéseket
vezessenek arról, amit csinálnak. Röviden szólva a rendőri munka
angyalai voltak.
Átolvasta Harper jegyzeteit, és hangosan káromkodott, mert szinte
sokkolta a Michael Branddel kapcsolatos információ. Hamis cím?
Kitalált telefonszám? Atya isten. Miért nem szegezte Opie-nak a
kérdést, hogy Brand vajon mit mondott magáról az írástudók
fórumán? Még mindig írt oda posztokat? Az oldal moderátorai tudják
valamilyen elérhetőségét? Ha Brand hazudott a címét illetően, ki
tudja, mi másról hazudott még – és Rosalind Barlow azt mondta,
hogy a bátyja a halála előtti este találkozott Branddel. Lehet, hogy ő
az emberük, de legalábbis egy életbevágóan fontos tanú, és már
háromhetes előnye volt velük szemben.
Mi volt még hátra? A skót fickó, Emil Gassan. Fölhívta őt azon a
számon, amit Harpertól kapott, de arról az derült ki, hogy egy
egyetemi telefonközpont. A recepciós közölte vele, hogy Gassan
tanár úr már távozott, majd az azonosítás körüli szokásos hűhó után
kiadta neki a személyes elérhetőségét. Megpróbálta őt az otthoni
telefonján, de azt nem vette föl, aztán a mobilján, de az ki volt
kapcsolva. Miután kifogyott a lehetőségekből, hangposta-üzenetet
hagyott Gassannek, amiben tájékoztatta, hogy egy függőben lévő
nyomozásról van szó, és meghagyta a saját elérhetőségét. Aztán az
eszébe véste, hogy később még próbálja meg újra az otthoni számot
és a mobilt.
Nyugtalan gondolatokba merülve kinyomtatta Harper jelentését,
és hozzátette a sajátjához. Gyűlölte, hogy neki kell behoznia a
lemaradást, és hogy akadályoztatva van, mert más rendőrök rosszul
végezték a dolgukat. Máris három hetet csúsztak, és mindenről
lekéstek. E-mail-csatolmányként elküldte a feljegyzést
Summerhillnek, aztán végigsétált a folyosón a főfelügyelő
titkárnőjének az íróasztaláig, és az ügyre vonatkozó akta többi
részével együtt otthagyta a nyomtatott változatot is az iratgyűjtő tálca
tetején, ahol biztosan meglátja másnap reggel.
Kész. Most már semmi nem gátolta abban, hogy hazamenjen.
Nem volt jó oka arra, hogy tovább halogassa.
Visszament a kabátjáért a medveverembe, és közben észrevette,
hogy az acél patkányfogó eltűnt a szemeteséből. Akárki hozta be
azért, hogy őt megijessze, bizonyára szüksége volt rá. De az is lehet,
hogy legközelebb az iratszekrényében vagy az öltözőszekrényében
bukkan rá.
Ahhoz képest, ami otthon várt rá, ez a pitiáner kötekedés teljesen
eltörpült.
15
Kennedy tíz óra után ért haza a Pimlico olcsóbb részén lévő
lakásába, úgyhogy immár az egymást követő negyedik alkalommal
hallhatta, amint Izzy disznóságokat mond Kennedy apjának, Peternek
a füle hallatára. Ez azt jelentette, hogy bocsánatot kell kérnie Izzytől,
miközben dühös is volt rá. Az a fajta keserű és savanyú kotyvalék
volt ez, amitől Kennedy ingerlékeny lett.
Izzy a fölöttük lévő lakásban lakott, és össze tudta kötni a rendes
munkáját azzal, hogy Kennedy apjára – meg a lenti szomszédok
gyerekeire is – vigyáz. Rendesen egy erotikus telefonszolgálatnál
dolgozott, és többnyire este kilenckor kezdődött a műszakja. Ha
Kennedy későn jött haza, Izzy fogta a telefonját, és bejelentkezett,
Peternek pedig végig kellett hallgatnia a „Bébi, szeretnéd belém
verni?” száz-egynéhány változatát.
A jelek szerint Izzy sokkal könnyebben megbirkózott ezzel, mint
Kennedy. Egyáltalán nem zavarta, hogy az öregember hallgatja az
előadását. Sőt elmondása szerint még jobb teljesítményre ösztökélte,
hogy megpróbáljon kipréselni valami minimális reakciót Peterből.
Tudta, hogy a főnöke néha ellenőrzi a hívásokat, mert meg akart
bizonyosodni róla, hogy ha már a kuncsaftok – úgyszólván –
beleadnak apait-anyait, akkor a lányok is. Izzy nem akart feddést
kapni azért, mert nem elég disznó a beszéde, és igazi kihívásnak tűnt,
hogy megzavarja Peter szinte zenszerű nyugalmát.
Kennedy ezt sok szempontból zavarónak tartotta, és érzelmeit
ínég tovább bonyolította, hogy őrülten vonzónak találta Izzyt. Barna
hajú, vékony nő volt, a dereka keskeny, a feneke hatalmas, vagyis
szinte teljesen egyezett Kennedy ideáljával. De mivel előnyös volt
számára a megállapodás, miszerint Izzy vigyáz az apjára, és mert a
nő csaknem tíz évvel fiatalabb volt nála, Kennedy nem érezte úgy,
hogy képes lenne kikezdeni vele.
Minden alkalommal, amikor végig kellett hallgatnia, amint Izzy
telefonszexet folytat egy magányos maszturbálóval, keserédes érzés
töltötte el, és felkorbácsolódtak kielégítetlen vágyai.
De nemigen volt más választása. Az igazság az volt, hogy az
időszakos felügyelet, amire az apjának mindig is szüksége volt, egyre
folytonosabbá vált. Kennedy hosszasan mentegetődzött, de a
szomszédja egy intéssel elhárította a bocsánatkérő szavakat. A
telefont még mindig a füléhez szorította, habár éppen szünet volt.
– Már evett – mondta, miközben zsebre vágta a kis cédulákat,
amire Kennedy felírta az utasításokat. – Bolognai spagettit, mert
amúgy is azt főztem a lenti kis szörnyetegeknek. Csak nem adtam
neki a spagettiből, mert azzal nem tud mit kezdeni, úgyhogy csak a
húsos mártásból evett. Talán érdemes megkérdezned, nem kér-e egy
kis pirítóst vagy valamit vacsorára.
Kennedy az ajtóig kísérte Izzy-t, fél füllel hallgatva a
helyzetjelentést: mit evett és ivott a nap folyamán Peter, milyen volt
a kedélyállapota, mi a helyzet az inkontinenciájával. Izzy mindig is a
szerződés részének tekintette, hogy rázúdítja az összes információt,
úgyhogy Kennedynek meg kellett hallgatnia, vagy legalábbis ott
kellett állnia, amíg Izzy végigmondja.
Végül Izzy elindult, Kennedy pedig ment, hogy maga is
utánanézzen Peternek. A villany le, a tévé pedig be volt kapcsolva –
a legutóbbi védőoltáspánikról szóló dokumentumfilm ment –, Peter
pedig előtte ült, és javarészt azt nézte, bár a tekintete elég sokszor
elkalandozott a falakra és a padlóra. Nadrágot és inget viselt, de csak
mert Izzy irtózott a pizsamában mászkáló öregemberektől: ő
választotta ki a ruhát, és ő segített neki felöltözni. Peter fehér haja
zilált volt, finom metszésű arcára hol fényt, hol árnyékot vetett a
kivilágosodó és elsötétedő képernyő, mint amikor a felhők gyorsított
felvételen kavarognak a hegy felett.
– Szia, papa – mondta Kennedy.
– Isten hozott itthon – mondta Peter biccentve, és ködösen nézett
rá.
Ritkán nevezte nevén, és amikor így tett, akkor is csak egy a
négyhez eséllyel találta el. Körülbelül ugyanolyan gyakran hívta
Heathernek, mint Janetnek (az anyja), Chrissie-nek (a húga) vagy
Jeannine-nek (az unokahúga). Néhanapján Steve-nek nevezte (a
bátyja), habár a család egyetlen tagja sem látta Steve-et tizennyolc
éves kora óta, amikor kisétált az ajtón.
Kennedy felkapcsolta a villanyt. Petert elvakította a hirtelen
felragyogó fény, és hunyorgott.
– Kérsz pirítóst, papa? – kérdezte Kennedy. – Vagy egy csésze
teát? Esetleg egy kekszet?
– Megvárom a vacsorát – mondta Peter, és figyelmét ismét a
tévére fordította. Azért készített két karéj pirított rozskenyeret és
bevitte neki. Úgysem fog emlékezni rá, hogy nemet mondott, és
minden bizonnyal jó hasznát fogja venni a szénhidrátoknak, ha egész
nap mindössze egy tál bolognai mártást evett. Elé rakta a pirítóst egy
tálcán egy csésze azonnal oldódó kávéval együtt, aztán visszavonult
a hálószobájába, amiben volt egy tévékészülék, egy hifiberendezés és
egy íróasztal. Olyan volt, mintha náluk fordítva lenne, és a lakás
nagyobb része lenne elkülönítve a szülőknek, neki pedig csak ez az
egy szoba jutna. Diákkorában lakott nagyobb szobákban is, viszont
megvolt benne szinte minden, amire szüksége volt, bár életének
ebben a szakaszában ez sokkal inkább hangzott holmi vádiratnak,
semmint dicsekvésnek.
Rossz érzése lett azonban, hogy egyedül hagyta Petert, mert nem
volt otthon egész este. Persze tudta, hogy ez nevetséges.
Képzeletében a húga jelent meg, és kiselőadást tartott, ami így
kezdődött: „Azok után, amiken keresztülmentünk a miatt a szarházi
miatt…” És ez ellen nem tudott mivel védekezni, mert igaz volt.
Peter igazán borzalmas férj és apa volt, és mostani állapotában –
mintha a személyisége engedély nélkül távozott volna – sokkal
inkább el lehetett viselni. Apja kegyetlenségei és gyarlóságai
formálták Kennedyt, de a példája és az elvárásai is. Hosszú távon
ebből semmi nem számított. Hosszú távon végül is csak az számított,
hogy Kennedy odébb tud-e állni, és egyértelmű volt, hogy nem tud.
Ezért visszavitte a saját kávéját a nappaliba, és végigülte a műsor
hátralévő részét az apjával. Amikor vége lett, és megjelentek a
hirdetések, Kennedy kikapcsolta a tévét.
– Milyen napod volt? – kérdezte Kennedy.
– Egész jó, egész jó – felelte az apja, mint mindig.
Kennedy meglehetős részletességgel mesélt neki a gyilkossági
ügyről, amiben nyomoz. Peter némán figyelt, bólogatott és időről
időre azt dünnyögte, hogy „ó”, de amikor Kennedy a végére ért, nem
fűzött hozzá semmit, és nem tett fel kérdéseket. Csak nézett rá
várakozó tekintettel, hogy van-e még valami. Persze Kennedy nem is
várta, hogy az apja reagáljon. Pusztán kényszert érzett – időnként és
egy bizonyos határig –, hogy úgy bánjon vele, mint egy emberi
lénnyel, mivel senki más nem volt erre hajlandó.
Odament a hifihez, és feltett egy kis zenét: a Gypsy Queens and
Kings egy lemezét az Egy elmúlt kor hangjai című sorozatból.
Kennedy anyja, Janet, aki azt állította, hogy cigány vér csörgedez az
ereiben – amit Peter mindig merő képtelenségnek nyilvánított –,
betegsége utolsó évében kizárólag a Fanfare Ciocărlia együttest
hallgatta. Amíg Janet élt, Peter ezt kigúnyolta, ahogy a legtöbb
dolgot, amit a felesége tett, és azokat az okokat is, aminek alapján
tette ezeket a dolgokat, de amikor Janet meghalt, Peter sírt; Kennedy
tudomása szerint életében mindössze másodszor. Aztán egyre
többször tette föl magának az albumot, és szinte hipnotikus
állapotban, szótlanul hallgatta késő este vagy a kora reggeli órákban.
Később nagykereskedelmi mennyiségben kezdett balkáni cigány
zenét vásárolni. Kennedynek fogalma sem volt róla, vajon tetszett-e
neki, vagy sem, de azt gyanította, hogy néha, ha a megfelelő időben
és a megfelelő szögből érték őt a hangok, azok az albumok
megidézték Peternek a halott feleségét. A zene képes volt arra –
legalábbis időnként –, hogy megváltoztassa őt, legalább addig, amíg
szólt, és még egy kis időre azután is, miután leállt.
Úgy tűnt, ezen az estén is ez történik. Peter tekintete tisztább lett,
ahogy a visító hegedű és a dagályos harmonika küzdöttek egymással
a dallam uralásáért. Kennedy csak három számot játszott le, mert
tudta, hogy Peter elméjének kitisztulása egyben veszélyes is. Ha
ugyanis felfogta, hogy Janet meghalt, a kedélye elkomorult,
kiszámíthatatlan lett, és valószínűnek tűnt, hogy aznap éjjel nem
alszik.
– Fáradtnak látszol, Heather – mondta Peter. A dal utolsó hangjai
még ott csengtek a levegőben. – Túl keményen dolgozol. Egy kicsit
önzőbbnek kéne lenned. Vigyázz jobban magadra.
– Ahogy te is tetted mindig – vágott vissza Kennedy, de csak
színlelte az élcelődő hangnemet. Inkább volt fájdalmas, mint
kellemes azt hallani, hogy apja újra úgy beszél, mint régen. Ettől
hiányozni kezdett neki a régi Peter, de meg is utálta őt, mivel részben
felidéződött apjának eredeti alakja – ismét kicsit olyan lett, mint aki
felelős azért, amit tesz, és ezért lehet gyűlölni.
– Dolgoztam értetek – motyogta Peter. – Érted és a gyerekekért.
Te miért dolgozol? – kérdezte. Jó kérdés volt, még ha a
megfogalmazásból úgy tűnt is, hogy összekeveri őt az anyjával.
Sekélyes választ adott.
– A közjóért.
– Na igen, igen – horkantott Peter. – És a köz ezért majd hálás
lesz neked, ahogy általában. Ahogy nekem is – érintette meg a
mellkasát. Hajdan jellegzetes mozdulata volt ez, mintha az én és a
nekem szavaknak még külön hangsúlyt kellett volna adni, amikor
Peter Kennedyre utaltak.
– Azt csinálja az ember, amihez ért – mondta Kennedy. Ez már
jobb válasz volt; Peter nevetve és bólogatva fogadta el. De a tekintete
megint változni kezdett, és halványult a szemében a fény, ahogy az
agya a tudatosság kis szigetéről visszacsusszant a kótyagos, zavaros
tengerbe, amelyben rendszerint lebegett. Kennedy önkéntelen
mozdulattal felemelte a kezét, és búcsút intett neki. – Kopj le, papa –
mondta gyengéden, és gyors egymásutánban fél tucatszor pislantott,
mert eltökélt szándéka volt, hogy nem hagyja lehullani a könnyét.
Később, a saját szobájából Kennedy megint megpróbálta elérni
Gassant. Ezúttal szerencséje volt: valaki felvette az otthoni számot.
Magas, nyafogó hangja volt, és nem skót angolsággal szólalt meg,
hanem a királynőéhez hasonló kiejtéssel.
– Itt Emil Gassan beszél – mondta.
– Jó estét, Gassan tanár úr, Heather Kennedy őrmester vagyok a
londoni rendőrségtől.
– A rendőrségtől? – kérdezte Gassan azonnal. Egyszerre hangzott
rémültnek és kissé méltatlankodónak. – Nem értem.
– Az ön egykori kollégája, professzor Stuart Barlow halálának az
ügyében nyomozok.
– Még mindig nem értem.
– Gyanús körülmények között halt meg, különösen annak a
fényében, hogy két másik tudós, akikkel Barlow professzor együtt
dolgozott, vele egy időben hunyt el.
– Arra céloz, hogy Barlow-t meggyilkolták? Azt hittem, leesett a
lépcsőn!
– Az ügynek ebben a szakaszában nem célzok semmire, tanár ár,
csak információkat gyűjtök. Azt szeretném kérdezni, van-e most egy
kis ideje arra, hogy beszéljen nekem Barlow professzor fordítási
projektjéről.
– Barlow projektjéről? Te jó isten, csak nem a Rum-kódexre
gondol?
– De igen, a Rum-kódexre.
– Nos, azt az ostoba felvetést talán túlzott kitüntetés volna
„projekt”-nek nevezni, kedves… – várta, hogy Kennedy
emlékeztesse.
– Kennedy őrmester.
– És ha már itt tartunk, nem szívesen nevezem Stuart Barlow-t
kollégának. Tud róla, hogy az elmúlt két évtizedben szinte semmit
nem publikált? Mindenféle kósza hipotézisekkel állt elő azon a
hogyishívják… írástudók fórumán, de egy-két kósza e-mail nem
egyenértékű a komoly tudományos munkával. Ami pedig azt a
felvetést illeti, hogy még bármi újat el lehetne mondani a
Rumkódexről… nos, a Barlow-énál élesebb elméknek is beletört a
bicskájuk – fejezte be Gassan, az utolsó kijelentést fanyar, dölyfös
nevetéssel kísérve.
– Szóval amikor szólt önnek, és megkérdezte, hogy akar-e a tagja
lenni a csapatának…
– Határozottan nemet mondtam. Csak időpocsékolás lett volna.
– Tudna szánni egy kis időt arra, hogy elmagyarázza nekem
pontosan, mi az a Rum-kódex, tanár úr? – próbált szerencsét
Kennedy. A jelek szerint az egész ügy sikere olyan dolgokon múlott,
amelyekben ő egyáltalán nem mozgott otthonosan, és bízott benne,
hogy ennek a fickónak az önteltsége mögött azért van egy bizonyos
szintű tudás. – Már több különféle leírást hallottam, de még mindig
nem vagyok biztos benne, hogy tudom, mi az.
– Nos, olvassa el a könyvem. Paleográfiai szövegek: a lényeg, és
ami mögötte van. A Leedsi Egyetem adta ki 2004-ben, és kapható az
Amazonon. Elküldhetem az ISBN-számot, ha szeretné.
– Nem vagyok szakértő, tanár úr. Valószínűleg elvesznék a
részletekben. És ön most vonalban van, hogy úgy mondjam – felelte
Kennedy. A telefon túlsó végén kissé feszült csönd állt be.
– Mit akar tudni pontosan? – érdeklődött végül Gassan. – Arra
kevés az idő, hogy a nulláról kezdve alapos ismereteket nyújtsak
önnek a paleográfiáról, Kennedy őrmester. És rendes körülmények
között még egy bevezető kurzusért is díjazást szoktam kérni.
– Bárcsak megengedhetném magamnak, hogy öntől vegyek
órákat. De igazából nem akarok sokat tudni, csak azt, hogy ön mit
gondol, mit próbált Barlow professzor csinálni, és ez miért lett volna
fontos neki vagy bárki másnak az önök szakterületéről. Annak
alapján, amit mond, nyilvánvaló, hogy ön szerint alapvető hibákat
követett el. Csak szeretnék egy kicsit többet tudni, hogy
megérthessem, miben tévedett, mert egyelőre sötétben tapogatódzom
– mondta Kennedy. Gassan megint habozott. Túlzásba vitte volna a
burkolt hízelgést? Akármilyennek is hangzott Gassan, azért
feltehetőleg nem volt buta. De akár az volt, akár nem, bekapta a
horgot.
– Ahhoz, hogy a Rum-kódexről meséljek, el kell magyaráznom
néhány alapvető dolgot a Bibliával foglalkozó tudományos
kutatásokról.
– Mindent, amire csak szükség van.
– Akkor gyorsan végigfutunk rajta. Mert igazából sok egyéb
tennivalóm van.
– Ha gyorsan végigfutnánk rajta, az nagyszerű lenne. Megengedi,
hogy rögzítsem a beszélgetésünket? Szeretném, ha a kollégáim is
hasznát látnák.
– Amennyiben említésre kerül a nevem – mondta Gassan
gyanakvón.
– Természetesen.
– Hát jó, őrmester. Mennyit tud a Bibliáról?
16
EMIL GASSAN TANÁR ÚR FOLYÓ ÉV JÚLIUS 23-ÁN, 22-53 ÓRAI
KEZDETTEL TETT BESZÁMOLÓJÁNAK ÁTIRATA.
EMIL GASSAN: Hát jó, őrmester. Mennyit tud a Bibliáról?
KENNEDY ŐRMESTER: Azt hiszem, nem túl sokat. Tudom, hogy van
két szövetség.
EG: Valóban van. És persze tudja, hogy az Újszövetséget sokkal
később írták.
KŐ: Persze.
EG: Mennyivel később?
KŐ: Hát legalább ezer évvel később, nem? Az Újszövetséget
közvetlenül azok után az események után írták, amelyekről szól;
közvetlenül azután, hogy Jézus meghalt. A másikat meg… még a
fáraók idején.
EG: Igen, egy részét. De hosszú időbe telt összeállítani a Bibliát,
hogy az olyan legyen, amilyennek most ismerjük. Az anyag egy
része a Kr. e. XIII. századból származik, úgyhogy igaza van,
nagyon-nagyon régi, Róma és Athén, sőt gyakorlatilag Mükéné
előtt íródott. Más részeit viszont ezer évvel később írták. A
holt-tengeri tekercsek, amelyek az Ószövetség néhány
kulcsfontosságú szakaszának a legrégebbi fennmaradt példányai,
mindössze Krisztus előtt egy évszázaddal születtek. Ráadásul a
Biblia folyton változott, és hogy mit tartalmazott, azaz mi
számított Isten igéjének, az nemzedékről nemzedékre más volt.
KŐ: Ez mind lényeges a Rum-kódexszel kapcsolatban?
EG: Ó, még épp hogy csak elkezdtem, Kennedy őrmester. Szóval az
Ószövetség nagyjából ezer éven át íródott. Bizonyos
szempontból az Újszövetség is hasonló volt, egyéb tekintetben
viszont más. Abba a formába, amelyben ma ismerjük, viszonylag
későn öntötték, de a tényleges megírása gyorsan ment. Az
uralkodó elmélet szerint a kulcsfontosságú szövegek többsége
már létezett a II. század végén. Na most hány evangélium van?
KŐ: Négy?
EG: Köszönjük a részvételt, talán majd legközelebb. A helyes válasz
az, hogy közel hatvan.
KŐ: Ööö… Máté, Márk, Lukács, János…
EG: Tamás, Nikodémusz, József, Mária, Fülöp, Mátyás, Bertalan…
És ezek még csak azok a könyvek, amelyeknek a címében
szerepel az evangélium szó, amely egyébként végső soron nem
hordoz túl sok jelentést. Rendőrszemmel leginkább talán egy
tanúvallomáshoz lehetne hasonlítani, amit olyasvalaki tett, aki
csodás eseményeket látott.
KŐ: Érdekes párhuzam.
EG: Köszönöm. Talán később is felhasználom még. Nagyjából közel
száz olyan könyv van, amelyek különböző korokban vagy
különböző egyházaknál benne voltak a Bibliában, de aztán
kimaradtak. Van ugyanakkor olyan is, amely a kereszténység
egyes iskoláinál nem maradt ki. A görög és szláv ortodox
egyházak Bibliája például sokban eltér a keresztény egyházétól.
Sokkal több könyvből áll.
KŐ: AZ apokrif iratokról beszél, ugye? Az apokrif könyvekről.
EG: Nos, igen, azokról. Részben. De arról is, hogy ami az egyiknek
apokrif, az a másiknak az igaz hit. A valódi, szent igéről szóló
vita még a középkorban is bőven tartott, és nehéz megítélni, ki
nyert. A különféle egyházak kivették a közösből a saját
szövegeiket, és mindegyikük azt mondta, hogy az övék az igazi.
A rendszerint apokrif iratoknak hívott könyvek azok, amelyek
nem kellettek senkinek. De néha még azokból is vettek be, vagy
fordítva, olyan könyveket, amelyek régen részei voltak a
Bibliának, kivettek, mint például Hermász Pásztor című
könyvét. A korai egyházatyák berakták közvetlenül Az apostolok
cselekedetei után, most meg már alig emlékszik valaki is rá.
KŐ: Szóval a Rum-kódex egy apokrif könyv, ami kihullott a
Bibliából?
EG: Eltökélt szándéka, hogy eljusson a csattanóhoz, ugye, Kennedy
őrmester? Alig várja. De attól tartok, még nem egészen tartunk
ott. A kora keresztény egyházban szó szerint élet-halál kérdése
volt ez az egész, vagyis az, hogy mi származik Istentől, és mi az
embertől. Harcoltak miatta, és megölték egymást, hogy
eldöntsék, ki tudja jobban az igazságot. Egyeseket
meggyilkoltak, másokat kivégeztek vagy vértanúhalált haltak.
Alexandriai Areioszt például megmérgezték, és kínok közt halt
meg, mert megtámadta a szentháromság tanát. Az abból az
időből származó vallásos szövegek jó része valójában hitvita.
Olyanokat olvasunk benne, hogy „ne hidd azt, ne hidd ezt” meg
hogy „maradj távol azoktól, akik ezt vagy azt mondják”. Hallott
Irenaeusról?
KŐ: Attól tartok, nem. Vagy várjon csak… Stuart Barlow húga azt
mondta, hogy Barlow valamikor tanulmányozta őt.
EG: Stuart valamikor mindent tanulmányozott. A lugdunumi
Irenaeus püspök, akit később, a kellő időben szentté avattak. A
Krisztus utáni II. század vége felé élt az akkori Galliában, és írt
egy nagyon nagy hatású művet Adversus haereses címmel. Ez
alapvetően támadás volt a bevett normáktól eltérő hitvallások
ellen, egy lista, hogy a jó keresztények mit olvashatnak és mit
nem. A legtöbb írás, amit támadott, a ma gnosztikusnak nevezett
hagyomány része volt.
KŐ: Ami ugyancsak Stuart Barlow egyik kedvenc témája volt.
EG: Ajánlom figyelmébe az előző megjegyzésem.
KŐ: És ön azt állítja, hogy a Rum-kódex valami módon a gnosztikus
hagyományhoz fűződik?
EG: Ó, igen.
KŐ: Kérem, folytassa, tanár úr.
EG: Irenaeus Adversus haereses című műve lényegében kora
keresztény közbiztonsági hirdetmény. Megmondja a hívőknek,
mit kerüljenek el. Beszél arról a sok eszméről, amelyek
akkoriban mindenfelé terjedtek, és amelyeknek egy része korábbi
korokból maradt fenn, csak aztán beleerőltették a keresztény
hitbe. A jó püspök nézete szerint ezek valójában föl nem robbant
bombák voltak. A művében óva inti a nyáját az állítólagos szent
emberektől, akik valójában gonosz szándékú cukros bácsik, a
gnosztikus mozgalmakat pedig különös buzgalommal támadta.
Ezek a kereszténységen belül szinte olyanok voltak, mint valami
titkos társaságok – misztériumvallások, amelyek a Krisztus
életéről és tanításairól szóló tudást adták tovább. Olyan tudást,
amely olykor egyenesen szembement a hagyományos egyházak
tanításaival.
KŐ: Szóval a Rum-kódex is egy azok közül, amelyeket Irenaeus
támad?
EG: [nevet] Nem egészen.
KŐ: Értem, akkor nyilván még hiányzik egy láncszem.
EG: A Rum-kódex a XV. századból származik, őrmester. Azért
hívják így, mert egy hordó rumért vette egy portugál
hajóskapitány. Az egyik evangélium angol fordítása.
KŐ: Egy apokrif evangéliumé?
EG: A legkevésbé sem. A János evangéliuma fordítása, és az egész
benne van. A fordítás nem túl jó, de nagyon hasonlít az általunk
ismert változathoz. Az igazi érdekesség azonban, ami miatt sokat
vitatták, az az, hogy a végén van még valami. Néhány vers egy
másik evangéliumból, ami annyira apokrif, hogy még nem is
találták meg. Sehol másutt nem bukkant fel. Hét vers ebből a
másik evangéliumból, amely néhány nagyon különös
kijelentéssel kezdődik. Tudja, mik azok a kódexek, őrmester?
KŐ: Nemrég derítettem ki. Az első könyvek, igaz?
EG: Pontosan. De csak annyiban nevezhetők könyveknek,
amennyiben lapok halmazai voltak, amiket összehajtottak és
összefűztek. A mai könyvektől eltérően gyakran jó néhány olyan
szöveget csaptak egymáshoz, amiknek a legcsekélyebb
kapcsolata sem volt egymással. Akkoriban az embereknek a
könyvről alkotott fogalma nem egészen az volt, hogy az egyetlen
szöveg két fedél közé zárva. A kódexeknek még fedelük sem
volt. Csak összefűzött lapokból álltak. És ha az ember a végére
ért annak, amit éppen írt, mielőtt elérte volna a lap alját, nagyon
gyakori volt, hogy egész egyszerűen rögtön belekezdett valami
másba.
KŐ: És ez így van a Rum-kódex esetében is.
EG: És ez pontosan így van a Rum-kódex esetében is. A végén lévő
plusz versek nem Jánostól származnak, és nem is más, ismert
evangéliumból. Viszont Júdás Iskáriótes kiemelkedő szerepet
játszik bennük, és Irenaeustól tudunk egy Júdás evangéliuma
című műről, ami az ő korában általánosan elterjedt volt. Irenaeus
azt gondolta róla, hogy nagyon-nagyon gonosz tanításokat
tartalmaz.
KŐ: Szóval ön szerint a Rum-kódexben, a János evangéliuma után
ebből a másik evangéliumból, a Júdáséból olvasható egy rövid
részlet?
EG: Nos, nem kizárt, hogy a Júdás evangéliuma. Annyi bizonyos,
hogy egy olyan evangélium, amelyben Krisztus kizárólag
Júdáshoz beszél, és hozzá is titokban.
KŐ: Szóval a Rum-kódex…
EG: Nos, nem tudjuk. Annyit tudunk, hogy a Rum-kódex egy olyan
kódex fordításának látszik, amelyben benne van a János
evangéliuma, és azt követi a Júdás evangéliuma. De ha tényleg
így áll a helyzet, akkor az eredeti, a tényleges, arámiul írt
kódexet, amiből ez az angol nyelvű fordításrészlet származik,
nem találták meg, vagy legalábbis soha nem azonosították
minden kétséget kizáróan.
KŐ: Ez nagy kár.
EG: Ugye? De Veroese kapitánynak meg kellett volna tartania a
rumját, mert amit vett, az egy nagy zsákbamacska volt.
KŐ: Várjon. Lehet, hogy akkor mégsem értem önt egészen, Gassan
tanár úr. Azt hittem, hogy Barlow a Rum-kódex újabb fordításán
dolgozott.
EG: Nem, az nem lehet, mert a Rum-kódex már eleve fordítás.
Angolul írták. Elég rossz angolsággal, de azért angolul.
KŐ: Akkor Barlow mit szándékozott csinálni vele?
EG: Attól tartok, ezt tőle kellene megkérdeznie.
KŐ: Nem mondta el magának, mit tervez, amikor beszélt önnek erről
az egészről?
EG: Azt mondta, új szemléletmóddal akar közelíteni a
Rum-kódexhez, mert lehet, hogy többet rejt, mint azt bárki
valaha képzelte. De csak akkor lett volna hajlandó többet
mondani nekem, ha csatlakozom, és nekem a legkevésbé sem állt
szándékomban ilyet tenni.
KŐ: Hajlandó lenne találgatásokba bocsátkozni?
EG: Természetesen. Feltételezésem szerint akármi is volt, csak az
időmet pocsékoltam volna vele. Ha azzal jött volna oda hozzám,
hogy új megvilágításba kívánja helyezni Krisztus életét és
munkásságát a Jézus Krisztus Szupersztár című musical
szövegének alapos elemzésével, még akkor is jobban érdekelt
volna a vállalkozás. Tehetek még önért valamit, Kennedy
őrmester?
KŐ: Tanár úr, ön már így is többet tett, mint amennyit reméltem.
Köszönöm.
EG: Nagyon szívesen. Jó éjszakát.
17
Kennedy aludt és Júdásról álmodott. Júdás nem volt túl boldog. Egy
mezőn ült egy kopasz fa alatt, amire egy kötél volt hurkolva,
úgyhogy Kennedy tudta, mely pillanat volt ez – az öngyilkossága
előtti. Úgy tűnt azonban, hogy Júdás belefeledkezett a kezében lévő
pénz számolásába.
Júdás egyszer csak észrevette, hogy Kennedy ott van. Találkozott
a tekintetük, amikor Júdás szomorú, komor szemmel fölpillantott, és
megmutatta neki az érméket. Harminc ezüst.
– Tudom – mondta Kennedy. – Tudom, hogy komoly.
A sor a Smiths együttes egyik dalából származott, és Kennedy úgy
érezte, bocsánatot kell érte kérnie. De Júdás ekkor már a fán lógott,
lassan himbálódzva ide-oda, a világ legrútabb szélcsengője gyanánt.
A pillanat elmúlt.
18
Még hosszú időbe telt Tillmannek, mire összeszedte magát, és
folytatni tudta útját, miután végül kikúszott a folkestone-i strandra.
Csuromvizes volt, majd megfagyott, az erőfeszítéstől és a
vérveszteségtől nagyon gyöngének érezte magát, de tudta, hogy nem
engedheti meg magának azt a luxust, hogy bejelentkezzen egy
kórházba. Folyamatosan mozognia kellett, ha életben akart maradni,
mert ha megáll, akkor belehal a rendesnél alacsonyabb
testhőmérsékletbe és a sokkba.
Bizonyos tekintetben szerencsés volt. Hajnali háromkor
viszonylag könnyű volt vásárolni Folkestone-ban. Betört egy
gyógyszertárba, ahol kötszert vett magához meg szulfadiazint, majd
végigfosztogatta a nejlonzacskókat, amelyek egy turkáló elé voltak
kirakodva, és szerzett egy váltás ruhát. Az öltözője és a műtője egy
lakókocsi-parkoló férfivécéje volt.
A vállán és a combján lévő sebek továbbra is nagyon véreztek, és
a szulfadiazin még csak le sem lassította a folyamatot. Tillman azt
gyanította, hogy a hideg, szinte fagypont körüli víz mentette meg az
életét azzal, hogy összehúzta az artériáit. Valami ronda szer – amivel
feltehetőleg bevonták a kések pengéit – akadályozta a véralvadást.
Megint betört, ezúttal egy minidiszkontba, ahol hiába keresett
öngyújtót, úgyhogy végül beérte a gyufával. Néhány szál
segítségével meggyújtott egy ágat, amit valakinek a túl magas
duglászfenyőkből álló sövényéből tört le. Aztán beleharapott
vatelinezett pólójába, és a lánggal kiégette a tiszta, egyenes szélű,
hosszú, mély vágásokat. Égő húsának a fenyőgyanta bódító illatával
keveredő szaga hányingert keltett benne. Amikor végzett, kissé
remegő kezével sokkal több fertőtlenítő kenőcsöt hordott fel, mint az
előbb, és amennyire csak tudta, bekötözte a sebet.
A következő kihívást az jelentette, hogy el kellett jutnia
Londonba. A pénztárcája legalább még megvolt, mert azt a
nadrágzsebében tartotta, és nem maradt a kompon a dzsekijében.
Tillman messzire elkerülte a vasútállomásokat, mert tudta: elég
rosszul néz ki ahhoz, hogy valaki esetleg kísértésbe essen, és felhívja
a rendőrséget, ha megpróbálna jegyet venni. Jobb ötletnek tűnt az
éjszakai busz. Abban szinte biztos volt, hogy Folkestone-nak van
buszpályaudvara, a város pedig elég kicsi volt, hogy különösebb
gond nélkül meg is találja. Az első busz napfelkelte előtt indult. Egy
hatalmas parkolóház mellett állt az apró jegyautomata. Vett egy
jegyet, aztán úgy állt meg, hogy az utcalámpák fénye ne világítsa
meg őt, majd miután látta, hogy a vezető fölszáll, az utolsó
lehetséges pillanatban csatlakozott a kis sorhoz. Nem indított senkit
se arra, hogy megjegyzéseket tegyen, de néhányan gyanakodva
pillantottak rá. Úgy nézett ki, mint egy szokatlanul erős testalkatú
alkoholista, és valószínűleg olyan szaga volt, mint egy gyógyszertári
tűznek. Jól van. Senki nem akart a szemébe nézni, pláne nem
beszélgetni vele. Alhatott, amennyire a sebeitől tudott.
A Victoria buszpályaudvaron a dolgok kicsit könnyebbé váltak. A
Buckingham Palace Road egyik kávéházában rendelt egy hatalmas
adag angol reggelit; a hely tulajdonosa hozzá volt szokva, hogy a
szomszédos hajléktalanszállókon lakó fickók odajárnak, úgyhogy
fütyült rá, hogy néz ki Tillman, vagy hogy milyen szagot áraszt. Az
ételtől sokkal jobban érezte magát, és a vágások okozta heves
fájdalom is kezdett kicsit enyhülni, de már ez is elég volt ahhoz,
hogy a teste működőképessé váljon, ő pedig világosan tudjon
gondolkodni.
Létesítenie kellett egy főhadiszállást, amíg Vermeulens nem hívja.
Ki kellett derítenie, mit csinált Michael Brand Londonban, és hogy
még mindig ott van-e. Készen kellett állnia, hogy azonnal lépni
tudjon, és tudnia kellett gyorsan reagálni, ha valaki vagy valami
netán megtámadná.
A kilburni ház, ahol Rebeccával élt, és nevelte a gyerekeket, még
mindig megvolt, de Tillman még csak nem is vette fontolóra a
lehetőséget, hogy visszamenjen oda. Akárki is próbálta megölni őt a
kompon, sokat kellett tudnia arról, hogy mostanában merre mozog,
pedig a lépései komplikáltak voltak és titkosak. Úgyhogy nyilván
mindent tudnak, amit a múltjáról tudni lehet, hiszen az átlátható volt
és szembeszökő.
Először ellátogatott a Saint Pancras pályaudvarra, ahol számos
vésztartalékainak egyikét tartotta egy tárolószekrényben, majd
földalattival elment a Queen's Park városrészbe, ahol kivett egy
szobát reggelivel. Készpénzzel fizetett, igazolvány gyanánt pedig egy
Crowther névre kiállított hamis útlevelet mutatott be – egyikét az
utolsóknak, amiket még Insurance-től vett, mielőtt az beszüntette
volna a vele való üzletelést. Eszébe ötlött, hogy vajon biztonságos-e
még az útlevél. Nem tűnt annak, ha olyan célra akarja használni,
amihez ellenőrizhetik egy adatbázisban. Amikor legközelebb
repülőre száll – ha egyszer majd úgy dönt, hogy biztonságos repülni
–, valószínűleg előbb vennie kell néhány új azonosító okmányt.
Amikor kiteregette néhány megmaradt vagyontárgyát és számba
vette, hogy miket kell beszereznie meg pótolnia az elkövetkező
néhány napban, eszébe jutott a vízbe fúlt Hó úr. Az emlék olyan volt,
mint egy horgászzsinór, aminek a másik végét bekapta egy nagy
fehér cápa. Tillman rántott rajta egyet, és érezte, hogy feszül,
úgyhogy gyorsan és kétségbeesetten másfelé terelte a gondolatait.
Levette a ruháját meg a kötéseit, és vett egy hideg zuhanyt – nem
akarta kockáztatni, hogy meleg vagy akár langyos víz érje az égett
bőrt épp hogy csak behegedt sebein. Aztán felhívta Vermeulenst és
hangposta-üzenetben meghagyta neki az új mobilszámát.
Verőfényes, napos reggel volt, de a vastag függönyökön át alig
szűrődött be fény. Lefeküdt – hasra, mert a válla úgy kevésbé fájt –
és tizennyolc órát aludt egyhuzamban.
A telefon ébresztette. A kezével kitapogatta, hol van, és közben
próbálta összeszedni a gondolatait meg felidézni, hogy hol is van.
– Halló – mondta rekedten a telefonba, közben pedig próbált
rájönni, ki a franc az.
– Hogy vagy, Leo? – kérdezte valaki hollandul.
– Benny!
– Igen, én vagyok. Egy kis időre eltűntél. Hívtalak a megszokott
számodon, de nem ismertem a férfit, aki fölvette. Azt mondta, egy
barátod, de én inkább arra hajlottam, hogy nem.
A telefonja a dzsekije zsebében volt, és a késelő férfiak meg a
kolléganőjük bizonyára megtalálták. Megnézték, van-e benne
telefonkönyv, vagy eltárolt számok, de Tillman soha nem tárolt el
semmit. Ezért bekapcsolva tartották a telefont annak reményében,
hogy a barátai vagy az ismerősei majd csak hívják őt. Elég ügyetlen
stratégia volt, amivel nem jutnak messzire. Csak hat embernek volt
meg a szám, és Vermeulenst kivéve egyikről sem volt valószínű,
hogy előzetes megbeszélés nélkül felhívná.
– Nem a barátom – erősítette meg Tillman.
– Ennek ellenére nagyon szerette volna tudni, jól vagy-e, s ha
esetleg nem vagy jól, akkor hol látogathat meg.
– Igen – nevetett Tillman. – Biztos hozott volna virágot.
Valószínűleg fehér liliomot.
– Megzavarod az emberek lelki nyugalmát, Leo. Onnan tudom,
hogy minden valószínűség szerint igaztalan pletykák keringenek
rólad.
– MacTeale.
– Meg egyebek. Azt mondják, mostanában kábítószerrel
kereskedsz, meg azt, hogy két esetben is csapdába csalták és
letartóztatták az üzletfeleidet, míg te mindkét alkalommal megléptél.
Szóval a jelek szerint úgy döntöttél, hogy a saját embereid kiárusítása
jövedelmező mellékfoglalkozás.
– Nem kereskedek kábítószerrel, Benny. És nem dobtam fel
senkit.
– Persze, hogy nem. Soha nem volt benned annyi munkaerkölcs.
De az ilyen pletykák pénzbe kerülnek, Leo. Valaki el akar vágni
téged az utánpótlástól és a jóléttől. Meg a barátaidtól.
– Meg az oxigéntől is. Épp most szálltam le egy kompról, ahol
megpróbáltak feltrancsírozni. Profi munka.
– Profi – értett egyet Vermeulens. – Nagyon is. Valójában erre
utaltam én is. Hogy profik, jó összeköttetésekkel rendelkeznek,
megvannak a csatornáik, és pénz is bőven áll rendelkezésükre.
Úgyhogy vigyázz magadra.
– Ezért hívtál?
– Nem, Leo. Nem ezért hívtalak. Habár barátok vagyunk, annyira
nem izgulok az egészséged miatt, hogy fölhívjalak, és azt mondjam
neked: hideg téli estéken vegyél sálat. És különben is, ahol vagy, ott
nagy valószínűséggel nyár van.
– Honnan tudod, hogy hol vagyok, Benny? – kérdezte Tillman, és
maga is hallotta a paranoid élt a hangjában, a tompa félelmet az
agresszió mögött. Valami megváltozott Tillman agyában és
világában. Úgy élte meg, mintha a dőlésszög változna, mintha a sík
föld, amelyen állt, lejtővé vált volna, és most egyik másodpercről a
másikra ügyelnie kellene, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, és ne
csússzon ki a talaj a lába alól.
– A telefon, Leo. Az új számod angliai szám. Ez nagy
valószínűséggel azt jelenti, hogy visszatértél Angliába, de látod,
hogy nem kérdezem. És most már hadd térjek a lényegre, mert
közben ott van ez a Michael Brand.
– Mi van Michael Branddel? – ült fel Tillman.
– Elővigyázatlan volt. Nagyon.
– Az mit jelent?
– Gyilkosságért körözik, Leo. Sok gyilkosságért. Azt hiszem, a
szerencse végre rád mosolygott.
19
Másnap reggel jó háromnegyed órát vártak Summerhill irodája előtt,
de a főfelügyelő nem mutatkozott. Rawl rendőrnő, az ügyeletes, azt
mondta, Summerhill úton van, de késik. Aztán néhány perccel
később helyesbített.
– Útközben eltérítették. Westminsterbe kellett mennie először,
valami vizsgálóbizottsággal beszélni. Alapjuttatás, költségvetés,
ilyesmi. Még legalább egy óra, amíg ideér.
Kennedy és Harper kupaktanácsot tartott, és mérlegelték a dolgot.
Továbbra is tartotta magát az a nézet, miszerint Opie kihallgatását
függőben hagyták, hogy a főfelügyelőnek sürgősen döntenie kelljen.
Valószínűbb volt, hogy Summerhill nem veszi el tőlük az ügyet, ha
azonnal el kell végezni valamit. Másrészt viszont Opie-t tényleg ki
kellett kérdezni, és minél előbb kikérdezik, annál jobb.
– Reggelizett már? – kérdezte Harper Kennedyt.
– Nem – vallotta be. A reggeli nagyon ritkán fért bele a
mindennapjaiba.
– Hát akkor kapjunk be valamit. Evés közben kidolgozzuk a
kérdéseket, és fél óra múlva visszajövünk. Ha addig sem ér vissza,
megyünk.
Kennedy, vonakodva bár, de beleegyezett, elfojtva rossz érzéseit.
A munkanapja rendszerint állandó rohanás volt, és az evés – mint
más hétköznapi tevékenységek – eléggé háttérbe szorultak.
Viszont nemrég újra megnyílt a rendőrség utcájának a sarkán az
Anna királynőről elnevezett kávézó és üzletközpont, és Kennedy
végül nem tiltakozott.
A hely sokkal zsúfoltabb volt, mint gondolta; úgy tűnt, hogy az
ügy részleteiről beszélni nem lenne célszerű ennyi kíváncsiskodó
jelenlétében. Megpróbálták többféleképpen körülírni, de a gyilkosság
akkor is gyilkosságnak hangzik, ha virágnyelven beszélnek róla.
Körülbelül akkor adták föl, amikor megérkezett Harper angol
reggelije és Kennedy vajas pirítósa.
– Ugye tudja, hogy a reggeli a nap legfontosabb étkezése? –
kérdezte Harper, Kennedy szerzetesi szerénységgel megrakott
tányérját mustrálva.
– Nekem a vacsora a nap legfontosabb étkezése.
– Mert vacsorára eszik még egy szelet pirítóst eperdzsemmel?
Kennedy már azt fontolgatta, hogy megmondja Harpernak: semmi
köze hozzá, hogy mit eszik, de amikor ránézett, látta az arcán, hogy
csak a hangulat oldása végett tréfálkozott. Harper még mindig nem
tudta, pontosan hogyan is beszéljen vele, és milyen alapokon
nyugszik a szakmai kapcsolatuk. Hiszen még huszonnégy óra sem
telt el azóta, hogy Kennedy közölte vele: katapultáljon.
– Narancsdzsemmel – mondta végül Kennedy –, amiben vannak
héjdarabkák.
– Héjdarabkák. Ez már beszéd – füttyentett Harper. Gyorsan evett,
és már a kolbász, a tojás meg a szalonna jó részét megette, amikor
Kennedy még mindig csak a vajat kente. – És mindig nyomozó akart
lenni? – kérdezte két falat között.
– Igen, mindig – felelte Kennedy. Ez nem egészen volt igaz, de
annyira igen, hogy megtegye válaszul. Mindig olyasvalami akart
lenni, amivel elnyeri az apja elismerését, és nem csak az utálatos
megvetésére számíthat. – És maga? – kérdezett vissza, ösztönösen
másra terelve a beszélgetést.
– Mi van velem?
– Mikor döntött úgy, hogy magának ez az élet kell?
– Hetedikben – mondta Harper habozás nélkül.
– A hatosztályos gimnázium első éve – mondta Kennedy. Az
évfolyamok számozása megváltozott Kennedy iskoláskora óta,
úgyhogy gyors fejszámítást kellett végeznie. – Tizenkettő lehetett.
Harper feltunkolta a kolbásszal a tükörtojás sárgáját, aztán
egykettőre végzett vele. Ez szinte minden figyelmét lekötötte, de
azért úgy tűnt, gondolkozik is, hogy milyen magyarázatot adjon.
– Vézna kisgyerek voltam – mondta végül –, és amolyan
álmodozó természetű. Csöndes, sőt őszintén szólva elég hiszékeny is.
Olyannyira, hogy szinte bármit el lehetett velem hitetni, ahogy azt a
mamám is mondogatta, amikor undok volt velem. Az iskolában
ugrattak, de nem vészesen. A tanárok ott voltak, és igyekeztek
kézben tartani a dolgokat, én meg hozzájuk menekültem, és nem
éreztem szégyent emiatt.
Eltolta maga elől az üres tányért. – Aztán amikor középiskolába
kezdtem járni, minden rosszra fordult. A gyámoltalan kölyköt
hirtelen bedobták a mély vízbe – vigyorgott, mintha arra várna, hogy
Kennedy is nevessen ezen. – Akkor nyílt ki a szemem, amikor
láttam, hogy egy gyerek verekedés közben kést ránt. Na az olyan
volt, mintha… valami az előbb még egyensúlyban lett volna, aztán
egyszeriben csak felborult. Azokban a gyerekekben, akik ott
körülvettek, sokkal, de sokkal nagyobb volt az ártó szándék.
A fegyelmezés módjai viszont szinte semmit nem változtak.
Továbbra is bezárással, rossz maga viseleti jeggyel, az előjogok
elvesztésével fenyegettek. És mit ér azt mondani ezeknek a törpe
gengsztereknek, ezeknek a sunyi, rosszindulatú kis gazembereknek,
hogy ha nem igyekeznek, ott kell maradniuk tanítás után? Na akkor
és ott jöttem rá, hogy mire kellenek a zsaruk, és onnantól én is az
akartam lenni – folytatta, és megint Kennedyre vigyorgott. – Nyolc
évvel később aztán valóra vált az álmom. Maga is szereti az olyan
történeteket, amiknek jó a vége?
– Aha – bólintott ünnepélyesen Kennedy, nyugtázva a zanzásított
önéletrajzot –, köszönöm. Most már kicsit jobban értem magát,
Harper. A szigorú pedellus sakkban tartja a világ engedetlen
kisdiákjait. Az egyenruha nem is jelenik meg ebben a látomásban?
– Épp most bújtam ki az egyenruhából – emlékeztette őt Harper. –
Az egyenruha szerintem nem szexi. A civil öltözet annál inkább.
– Persze – mondta Kennedy. Harper töprengve figyelte. Kennedy
egyenesen a szemébe nézett; kicsit idegesítette a fürkésző tekintet. –
Mi az? Min gondolkozik?
– Magán. Legalábbis valamin, amit maga talán el tud nekem
magyarázni. Nekem eléggé úgy tűnik, hogy a munkájára
összpontosít, és jó is benne. Alig egy napja ismerem, de
többé-kevésbé az a benyomásom, hogy a hivatás a mindene. Úgy
értem, a rendőri munka magának nem csupán a hétköznapok része,
nem csak egy állás. Vagy tévedek?
– Fontos ez valamilyen szempontból?
– Talán nem. Csak azért kérdezem, mert jó volna tudni, ha már
együtt dolgozunk.
– Nem csak egy állás. És akkor mi van?
– És akkor – tárta szét a karját Harper – hogy érzi magát ebben a
nevetséges zűrzavarban? Mintha maga akarta volna. Mintha maga
döntött volna úgy, hogy közösítsék ki és utálják. Ment a saját feje
után ahelyett, hogy az egységét támogatta volna. Más rendőrök ellen
vallott a hivatalos kihallgatáson. Elég kirívó döntés, nem?
Kennedy gondolatban végigfutott jó néhány válaszon, s ezek nagy
része azt a jó tanácsot tartalmazta, hogy Harper bekaphatja. Végül
aztán beérte kevesebbel.
– Az egységem másik két tagja négy lövéssel terített le egy
fegyvertelen embert – felelte Kennedy.
– De a lényeg, ugyebár, nem ez? Gondolom, nem ez volt a fő.
– Miért, mi lett volna a lényeg? Maga szerint Marcus Dell nem
számít, mert fekete volt és be volt szíva?
– Jézusom – vont vállat Harper erőteljesen, mintha a szavak a
vállára nehezedtek volna, és le akarta volna rázni őket. Aztán
komolyabb hangnemre váltott. – Tudja, én jelentkeztem fegyveres
rendőrjárőrnek, mihelyt áthelyeztek a nyomozóhivatalhoz, pedig
tudtam, hogy legalább három év a várakozási idő. De nem kerültem
fel a várólistára sem, mert a pszichológiai tesztek nagyon kényesek,
és nagyon nehéz átmenni rajtuk. Az indulatok kontrollálásában nem
értem el elég pontot. Szerintem ebből az következik, hogy aki végül
fegyvert kap a kezébe, az bebizonyította, hogy alkalmas a viselésére.
Hallja, amit mondok? Bekerült a krémbe.
És én azt gondolom, hogy ha ilyen helyzetbe kerül az ember,
akkor a csapat mindennél fontosabb. Nem számít, hogy az a fickó,
Dell, viselt-e fegyvert, vagy sem. Úgy látszott, mintha viselne, és
megtámadott egy rendőrt. Az ember nem kritizálja utólag azokat a
szerencsétlen ördögöket, akiknek abban a helyzetben súlyos
következményekkel járó döntést kellett hozniuk, nem igaz?
Szerintem ez alapvető. Akkor meg mit nem értek?
Harper elhallgatott és várakozón nézett Kennedyre. Akár
ítéletnapig is ülhettek volna úgy ott. Kennedy nem érezte úgy, hogy
magyarázattal tartozna neki, és nem is érdekelte túlzottan, hogy
Harper mit gondol róla. Viszont a téves gondolatmenet annál inkább
érdekelte, mert tudta, hová vezet.
– Van valami fogalma arról, hogy a londoni rendőrség hány
emberölésért felelős? – kérdezte. – Összesen. Egészen 1829-től
fogva, amikor menesztették a korábbi rendfenntartókat, és
megalakították azt a szervezetet, amely máig létezik?
– Nincs – mondta Harper –, de magának sincs.
– Igaza van. De azt meg tudom magának mondani, mennyi van a
számlánkon évente. Úgy értem, hogy mennyi embert lőnek le. Nem a
balesetek számára gondolok, hanem a rendőrök által lelőtt
emberekre.
– Nos – rágódott Harper a kérdésen –, csak találgatni tudnék, de
azt tudom, hogy sokkal kevesebb, mint…
– Egy – mondta Kennedy. Harper összevonta, aztán felvonta a
szemöldökét, de nem mondott semmit. – Igen. Van olyan év, amikor
kettő, vagy ne adj isten, három, viszont van olyan év is, amikor egy
sincs. Szóval a nagy átlagot tekintve mindössze egy – folytatta. Nem
tette hozzá, hogy „és tavaly azt az egyet én lőttem le”, de úgy tűnt,
nem is szükséges. Harper bólintott, nyugtázva az adatot, és így
jelezve Kennedynek, hogy térjen a lényegre. – Szerte az országban,
beleszámítva Walest és Skóciát is, az évszázad eddigi legrosszabb
éve a 2005-ös volt. Szégyen, gyalázat, de ekkor háromszor annyi
áldozat volt, mint az előző évek során. Hat lelőtt ember egy évben.
Az országban. Érti? De tudja mit, kicsit lejjebb tehetjük a mércét. Az
összes haláleset, ami civilek és rendőrök érintkezéséből származik:
verések a vizsgálati fogságban, gyanús fogva tartási eljárások,
minden, ami egy kicsit túllő a célon. Így mennyi a szám? Van tippje?
– Nincs tippem. De biztos vagyok benne, hogy meg tudja nekem
mondani.
– Évente száznál is kevesebb. Sokkal kevesebb. A legtöbbször évi
hatvannal már közel járunk. Vannak olyan városok Amerikában, és
még csak nem is különösen nagy városok, ahol több haláleset
történik a rendőri őrizetbe-vételekkor, mint a mi egész szigetünkön.
És megmondom magának, miért. Azért, mert a zsaruk általában nem
azért csinálják, amit csinálnak, hogy pontokat szerezzenek vagy
háborúzzanak. Csak végzik a munkájukat, ami nehéz. Vér, veríték és
könnyek kellenek hozzá.
– Jó – mondta Harper. Kennedy elég élesen és keményen beszélt,
úgyhogy nagyon bátornak kellett volna lennie annak, aki ellenkezni
akar vele. De Harpernak amúgy sem állt szándékában ellenkezni. –
Nagyjából én is valami ilyesmit mondtam, mielőtt maga kilyukadt
volna ide. Hogy ez a munka nagyon kemény, és ha az ember már
csinálja egy ideje, talán megérdemel egy kis szeretetet és megértést.
De maga nyilván más következtetést von le.
– Nemcsak hogy más következtetést. Az ellenkező következtetést.
Ha az ember büszke ezekre a számokra, de ha legalább valamit is
jelentenek neki, akkor a szolgálatot teljesítő rendőröket magasabb
mércével kell méri, nem alacsonyabbal. Mert a legrosszabb, amit az
ember tehet, az az, ha nem vesz tudomást a dolgokról, és
automatikusan cselekszik. Mi hárman együtt, a csapatom és én,
megöltünk egy embert, amikor ez nem volt indokolt. Ha maga szerint
ezt meg kéne úsznunk szárazon, akkor dőljön hátra, és figyelje,
ahogy azok a számok egyre magasabbra kúsznak. Csak üljön és
nézze, hogy egy idő után senkit sem lehet felelősségre vonni, a hülye
kontárok meg, mint Gates és Leakey, visszamennek a részlegre, és
még vállon is veregetik őket, mintha nagy áldozatot hoztak volna a
többiekért – fejezte be Kennedy. Ekkor már egy kicsit hangosan
beszélt, úgyhogy a többi asztaltól néhányan ideges pillantásokat
vetettek rá.
– Jól van, értem, amit mond. Azt hiszem, ezt akartam hallani.
Most már tudom, honnan jön.
– Nem, nem tudja – biztosította őt Kennedy zordan. A legfőbb
dolgot ugyanis kihagyta a történetből. Nem szándékosan, csak
amikor ahhoz a ponthoz ért, rájött, hogy azt a legnehezebb szavakba
önteni. De Harper továbbra is csak nézett rá, várva a csattanót,
úgyhogy Kennedy elmondta neki anélkül, hogy tudta volna pontosan,
miért. – Mielőtt lett volna H. Kennedy őrmester, nyomozóhivatal,
403l-es szám, volt egy P. Kennedy őrmester, nyomozóhivatal,
1117-es szám. Tizenkét évet szolgált egyenruhában és huszonnyolcat
a részlegnél. 1993-ban lett fegyveres rendőrjárőr, habár akkoriban
még valami amerikai kifejezést használtak erre, mert az klasszabbul
hangzott.
1997. február 27-én Peter Kennedy őrmester, fegyveres
rendőrjárőr éppen egy fegyveres férfit követett, bizonyos Johnny
McElvoy-t, aki egy alvilági tűzharc helyszínéről menekült. Az
üldözés során Kennedy egy sötét sikátorba jutott, és attól tartott,
hogy csapdába csalják, úgyhogy három lövést adott le egy terhes
nőre hét méter távolságból. Mint utóbb kiderült, rosszul gondolta:
senki nem akarta csapdába csalni.
Csodálatos módon a nő életben maradt, de a lövés a méhét érte, és
elpusztította a magzatot, továbbá átment a gerince alsó részén is,
aminek következtében deréktól lefelé megbénult.
P. Kennedy őrmester teljesen összeomlott. A barátai azonban
támogatták őt, és együtt kidolgozták egy olyan változatát a
történetnek, amivel mind őt, mind a rendőrséget sok gyötrelemtől és
kínos helyzettől kímélték meg. Azt mondták, hogy McElvoy
védekezőállást vett föl a sikátorban és tüzelt rájuk. Kennedy
viszonozta a tüzet, és véletlenül eltalálta a nőt is, aki a lövöldözés
által kiváltott pánik következtében nem tudott elmenekülni onnan.
Amikor Kennedy eddig jutott az elbeszélésben, elhallgatott.
Harper csak nézett rá, szemmel láthatólag várt volna még valamit, de
a dolog ezen a ponton lett bonyolult és kellemetlen, és innentől már
nehezebb volt elmagyarázni.
– Tartották érte a hátukat – foglalta össze Kennedy.
– Ezt értettem. De a dolog baleset volt, nem? Szörnyű, de csak
egy baleset.
– Olyan baleset volt, amelynek következtében valaki rokkant lett,
és elveszítette a magzatát.
– És…? – kérdezte Harper kifejezéstelen tekintettel.
– És egy ilyen helyzetben – mondta elkeseredve Kennedy, hogy
Harper nem értette meg – nem az a helyes reakció, hogy az embert
megvédik a társai. Ha a hibát elfogadható okokból követte el, akkor
be kell érni az igazsággal. Ha baklövés volt, akkor az igazságnak ki
kell derülnie, és a zsarutól el kell venni a fegyverviselési engedélyét,
mert már eleve nem volt alkalmas arra, hogy fegyvert viseljen.
– Jó – mondta Harper hátradőlve a székében, és ravaszul nézve
Kennedyt. – Mit hagyott ki a történetből?
– Semmit nem hagytam ki.
– De igen. Egyetértek magával abban, hogy amit az apja tett, az
igazán rettenetes. És látom, hogy ez az ön lelkét is megsebezte.
Viszont nem tartotta vissza attól, hogy csatlakozzon a rendőrséghez,
nyomozó legyen magából, és fegyveres rendőrjárőrnek jelentkezzen.
Hol is van akkor az a seb? Mi fáj?
Kennedy nem válaszolt. Az asztalon hagyott egy tízest, ami
fedezte a reggelijüket meg a borravalót, aztán visszasétáltak a
rendőrségre. Menet közben mindketten hallgattak, de úgy tűnt,
mintha Harper ismerné a kihallgató tisztek trükkjét, és addig szegezi
az embernek a csöndet, amíg az úgy nem érzi, hogy muszáj
megtörnie ezt a hallgatást.
Kennedy végül így tett, és elmondta, hogy mit érez a
legrosszabbnak, és mi az, amit még ennyi idő elteltével sem tudott
nyugodt hangon elmondani. Peter Kennedy ugyanis felsorakoztatta
otthon a feleségét meg a három gyerekét, és a legapróbb részletekig
betanította nekik a hazugságot arra az esetre, ha netalán valaki –
iskolatárs, újságíró, valaki a boltban – valaha is kérdezősködne.
Heather, Steve és a kis Chrissie meg az anyjuk újra meg újra
elismételték Peter Kennedy őrmesternek, pontosan hogyan
következtek egymás után az események, és amikor rosszul mondták,
az őrmester lelkének minden rémületét dühös ordítozással vezette le,
amikor viszont jól mondták, akkor odaadó szeretettel ölelte meg
őket.
– Ez a hazugság teljesen tönkretette a családunkat – mondta
Kennedy. Most már, hogy túl volt a nehezén, legalább tárgyilagosan
össze tudta foglalni a következtetést. – Örökre ránk telepedett. Nem
lehetett kikerülni a témát, úgyhogy egyáltalán nem beszélgettünk.
Mit értünk el ezzel? Az apám örökre őrmester maradt, mert akármi is
állt a jelentésben, mindenki tudta, hogy mi történt. Mindenki látta a
stigmát. Elkezdett keményen inni, és azt hiszem, ez idézte elő az
Alzheimerét. Az anyám rákját meg ha nem is a stressz okozta, de
biztosan sokkal gyorsabban megadta magát neki miatta. És egyikünk
sem táplál már semmilyen érzést a másik iránt. A bátyámat tíz éve
nem láttam. Chrissie-vel szökőévenként egyszer találkozom. A
család szétesett és megszűnt. A játéknak vége.
– És az apja meghalt?
Kennedy erre a csoszogó, fárasztóan modoros vénemberre gondol,
akivel megosztotta a lakását, és azt mondta: – Igen, az apám halott.
– És azért lett leszbikus, hogy bosszút álljon?
Kennedy lemerevedett, megállt, megfordult és Harperra nézett.
Kész volt keményen visszavágni, de Harper elvigyorodott, és
megadón a magasba emelte a kezét.
– Csak próbáltam oldani a hangulatot – mondta.
– Hülye.
– De most komolyan, Sigmund Freud azt mondta…
– Ne feledje, hogy valószínűleg vissza fogom kapni valamikor a
fegyverviselési engedélyemet.
Harper továbbra is vigyorgott, de erre bólintott, és véget vetett a
tréfálkozásnak.
Summerhill azóta sem mutatkozott. Rawl azt mondta, még be sem
ment a bizottsági ülésterembe.
Kennedy döntött. Elmennek Lutonba, és ebédre már vissza is
érnek. Summerhill valószínűleg még akkor sem lesz itt. Elment az
aktáért, hogy bele tudják vezetni Opie vallomását, amennyiben mond
valami lényegeset, és írt egy pár soros üzenetet Summerhillnek,
amiben elmagyarázta, mire készülnek. Közben megkérte Harpert,
hogy az Interpolnál kérdezzen rá, nincs-e valamilyen információjuk
Michael Brandről. Soha nem lehet tudni.
Az autó, amivel előző nap mentek, valamilyen oknál fogva nem
állt rendelkezésre, úgyhogy kikölcsönöztek egy másikat a közös
gépkocsiparkból, és rövid keresgélés után meg is találták a
palackzöld Volvo S60-ast a Caxton Streeten lévő garázsban. Jó
állapotban volt, eltekintve egy mély karcolástól, amit valaki egy
kulccsal ejtett a jobb oldal teljes hosszában. Amikor kinyitották az
ajtót, áporodott füst áradt ki az autóból, mint valami gyilkos pára.
Harper káromkodott, Kennedy pedig összerezzent. De nem érte meg
a fáradságot, hogy ezért visszamenjenek, és kitöltsenek még két
köteg nyomtatványt.
Mire az M1-esre értek, a legdurvább csúcsforgalom már lement,
de még mindig lassan tudtak csak haladni. Harper mindenáron ki
akarta tenni a villogó fényt, és be akarta kapcsolni a szirénát,
Kennedy azonban nem látta értelmét, mert már úgyis sok időt
elvesztegettek a délelőttből.
A Prince Regent főiskolától eltérően, és annak ellenére, hogy a
tanítási időszak már véget ért, a bedfordshire-i egyetemen szemmel
láthatólag még mindig hemzsegtek a céltudatosan mozgó diákok, és
a parkoló is szinte teljesen tele volt. Kétszer körbementek –
mögöttük egy fehér Bedford furgon jött, amelyik szintén
parkolóhelyet keresett aztán Harper beállt a tanárok számára
fenntartott egyik helyre, ahová nagy, sárga betűkkel felfestették,
hogy PRIVÁT. A furgon helyet keresgélve haladt el mellettük, és
Heather egy pillanatra megpillantotta a sofőrt: a férfi a negyvenes
évei elején járt, és feltűnően jóképű volt, de valami komor, előkelő
módon. Fekete, göndör haja rövid volt és fényes, mintha olajjal
kenték volna be, az arca azonban olyan sápadt volt, mint egy görög
szoboré. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és Kennedyt
kellemetlen meglepetés érte, amikor felismerte benne az apja
szemében tükröződő elbutulást. Olyan nézés volt ez, amely soha nem
jutott el egészen a külvilágig, vagy pedig elment mellette. Kennedy
nyugtalanul fordította el a tekintetét.
20
A főkaputól az informatikai tanszékre irányították őket, amely egy
nagy kiterjedésű, kifakult pázsittal borított terület túlsó oldalán volt.
Egy harmadik emeleti laborba mentek, ahol száz diák dolgozott
csöndben száz új, csillogó gépen. Illetve nem is; a csöndben rossz
szó erre. A termet megtöltötte az ujjak sebes kopogása a halk
billentyűzeteken, mintha száz láthatatlan madár kapirgálna. Sarah
Opie egy olyan munkaállomásnál ült, amely csak abban különbözött
a többitől, hogy szembe volt fordítva velük, és egy lelógó dróttal
csatlakozott a feje fölött lévő hatalmas LCD képernyőhöz. A
képernyő ki volt kapcsolva.
Opie tanárnő fiatalabbnak nézett ki, mint Harper gondolta –
fiatalabbnak és sokkal vonzóbbnak. Vörösesszőke, vállig érő haját
enyhén összeborzolva hordta. Minden bizonnyal a húszas évei
közepén járt, azaz elég fiatal lehetett ahhoz, hogy doktori címe
nagyon új keletű legyen, és ahhoz is, hogy a teremben lévő diákok,
akiket föltehetőleg tanított, inkább a kortársainak tűnjenek. Úgy
próbálta magát megkülönböztetni tőlük, hogy hivatalosabb volt a
megjelenése, de a sötétkék, hajszálcsíkos kosztüm, amelyet viselt,
szinte olyan benyomást keltett, mint egy szexi titkárnőjelmez,
aminek a viselőjét azért küldték, hogy vetkőzőszámot mutasson be.
Opie már várta őket. Felállt, és szó nélkül bement egy belső
irodába, aminek az üvegezett oldala a fő labor hátsó falát alkotta.
Kezét az ajtó gombján tartva várt, amíg Kennedy és Harper
bemennek, aztán becsukta mögöttük az ajtót. Némelyik diák
felpillantott a munkájából, amikor a nyomozók megérkeztek, és
lopva még most is figyeltek. Opie tanárnő hátat fordított nekik, és
karját szorosan összefonva szembenézett a két rendőrrel. Először
Harperra pillantott.
– Mindent elmondtam magának, amit tudok – mondta halkan.
– Hadd mutassam be Kennedy őrmestert a nyomozóhivataltól –
mondta Harper. – Őt bízták meg az üggyel, és ő is szeretné hallani a
történetét. Azonkívül volna még néhány pótlólagos kérdésem a
tegnapi beszélgetésünk után. Remélem, nem probléma.
Opie kissé megrázta a fejét, és egy pillanattal később leült az
irodában lévő két szék egyikére, bár az arckifejezésén leginkább az
látszott, hogy ez a néhány pótlólagos kérdés igenis probléma.
Kennedy helyet foglalt a másik széken, így Harpernak nem maradt
más, mint hogy nekidőljön az üvegtáblákat elválasztó egyik
alumínium távtartó lécnek.
– Van tehát három halottunk – kezdte Kennedy, miután engedélyt
kért Opie-tól, hogy használhassa a diktafont, és beállította. – Stuart
Barlow. Catherine Hurt. Samir Devani. Mindhárman érdeklődnek a
történelem, vagy legalábbis a régi dokumentumok iránt, és tagjai
ennek a csoportnak, amelyben ezekről a dolgokról vitatkoztunk. Na
most ön ugyebár azt mondja, hogy mindhárman ugyanazon a konkrét
projekten dolgoztak – mondta. Opie tanárnő kissé türelmetlenül
ráncolta a homlokát, és mindössze annyit felelt, hogy igen. Látszott
rajta, hogy úgy érzi, ezt a részt már megbeszélték. – És ezt a
projektet megvitatták az internetes fórumuk üzenőfalán is?
– Igen.
– Ez egy történelemmel foglalkozó fórum, ön viszont szemmel
láthatóan nem történész.
– Nem.
Kennedy ezúttal nem folytatta, hanem némán, várakozva nézett
Opie-ra. Harper tudta, Kennedy mit csinál, és ügyelt, nehogy
megtörje a csöndet. A rövid válaszokat váró kérdések jók voltak,
mert a konkrét információra összpontosítottak, de ha az ember nem
vigyázott eléggé, és ha a tanú nem volt elég bőbeszédű, könnyen bele
lehetett esni az egyszavas válaszok csapdájába – és a végén az ember
csak körben forog. A csönd eltartott néhány másodpercig, de végül
megtette a kívánt hatást.
– Ez a hobbim – mondta Sarah Opie. – Tanultam ókori irodalmat
az iskolában, és elég jól tudok ógörögül. Az emberek ezt kicsit
furának tartják egy informatikus esetében, de szeretem a nyelveket,
és jó a nyelvérzékem. Egyszer volt egy zsidó fiúm, aki egy kicsit
héberül is megtanított, és abból visszakövetkeztettem az arámira. Az
arámiban és az ógörögben lenyűgöző, hogy a karakterkészlet szinte
ugyanaz, mint a modern megfelelőikben, csak közben volt egy-két
hangváltozás, és ezért ugyanaz a betű nagyon különböző hangokat
jelöl. Persze bizonyos esetekben még csak nem is tudjuk, hogyan
hangzott valójában az élő nyelv. Például ott van a μ és a π betűk
kombinációjának a kétféle kiejtése: egyszer „b”, máskor „mb”, és ki
tudja, mikor jelent ez meg? Vannak az ókori szövegek, és van a
modern nyelvhasználat, és nem könnyű…
– Elmondaná, mit tud Stuart Barlow Rum-kódexszel kapcsolatos
projektjéről? – vágott a szavába Kennedy. Harper majdnem
elvigyorodott. Opie-nak végre megeredt a nyelve, Kennedy meg
félbeszakítja. Először túl kevésnek ítéli, amit mond, utána meg túl
soknak.
– Úgy kezdődött az egész, hogy Barlow professzor írt a fórumra,
mert munkatársakat keresett – mondta Opie. – Azt mondta, új
szemszögből akarja vizsgálni a Rum-kódexet, és érdeklődött, vajon
lenne-e kedve hozzá valakinek. A topik címe is ez volt: „Van
valakinek kedve új szemszögből vizsgálni a Rum-kódexet?”
– És ez mikor volt?
Opie a fejét rázta, de azért válaszolt.
– Legalább két évvel ezelőtt, de az is lehet, hogy három. Meg
kellene nézni visszamenőleg a topikot. Elérhető még az oldalon.
– És ki válaszolt? – kérdezte Harper.
– Catherine Hurt és Sam Devani – darálta el Opie a névsort kissé
remegő hangon. – Stuart próbálta megfűzni Emil Gassant is, mert ő
nagyon otthonosan mozog az újszövetségi arámiban, de Gassan tudni
sem akart róla.
– Miért?
– Úgy gondolta, Stuartnak nincs kellő tudományos hitele. Sőt
igazából senkinek sincs az egész csapatból. Nem akarta, hogy
hozzájuk társítsák.
– Szóval csak ők hárman voltak – mondta Kennedy. – Barlow.
Hurt. Devani.
– Igen, csak ők hárman.
– Nem felejtett ki senkit?
– Nem – felelte Opie bosszúsan. – Más nem volt.
– És Michael Brand?
– Michael Brand… – ismételte el a nevet különösebb nyomaték
nélkül. – Nem. Ő nem volt a csapat tagja.
– De ismeri őt?
– Nem igazán. Azt hiszem, egyszer-kétszer láttam a nevét a
fórumon, de soha nem vett részt azokban a vitákban, amikben én. És
én csak a fórumon vagyok fönt, a szimpóziumokra nem megyek.
Mivel nem vagyok történész, értelemszerűen nem kaphattam
támogatást arra, hogy történészkonferenciákra járjak, a fizetésemből
pedig nem engedhetem meg magamnak.
– És ez nem különös? Mármint hogy ugyanarra a fórumra írnak,
és nem is ismerik egymást?
– Nincs ebben semmi különös – vont vállat Opie. – Hány
regisztrált tagja van az írástudók fórumának? Legutóbb, amikor
megnéztem a számlálót, kétszáz fölött járt. Van egy számláló a
nyitólapon, úgyhogy lehet látni, amikor valaki újonnan csatlakozik,
és van egy topik is, amiben bemutatkoznak. Viszont nem mindenki ír
rendszeresen hozzászólásokat. Én sem, hacsak nincs tényleg egy
projekt, amin dolgozom. Talán ha húsz-harminc emberről
mondhatom, hogy jól ismerem, rajtuk kívül pedig el tudnám mondani
még húsznak a nevét. Úgy értem, a felhasználónevüket.
– Azt mondja, „hacsak nincs projekt, amin dolgozik” – kezdte
Harper, de világos volt, hogy Kennedy nem akarta Opie tanárnőt
magáról beszéltetni. Stuart Barlow csapatáról akart hallani, meg
arról, hogy mit csináltak, ezért átsiklott a kérdés fölött, ami egy kicsit
bosszantotta Harpert. De Kennedy volt a rangidős tiszt, úgyhogy joga
volt irányítani a kihallgatást.
– Beszélt magának Barlow professzor valaha arról, mit is próbál
pontosan csinálni, és mit ért azon, hogy új megközelítés? – kérdezte
Kennedy.
– Hát persze – mondta Opie kissé tanácstalanul. – Hogyne.
– Miért persze?
– Stuart és én elég jó barátok voltunk. Azt mondtam, nem járok a
konferenciákra, és ez igaz is, de amikor Londonban voltak, néha
bementem vonattal pénteken vagy szombaton, az előadások után, és
találkoztam néhány emberrel azok közül, akiket ismertem. Megittunk
valamit együtt, vagy esetleg elmentünk vacsorázni. így találkoztam
Catherine-nel és Stuarttal is. Nagyon muris volt, pont olyan, mint a
szórakozott professzor egy rajzfilmben. Ugyanakkor ő volt az egyik
legokosabb ember, akivel valaha találkoztam. Azt hiszem, ezért sem
publikált soha. Nehezére esett megállapodni egy dolognál. Ha volt
egy elképesztő ötlete, dolgozni kezdett rajta, de közben lett egy újabb
elképesztő ötlete, és egész egyszerűen félbehagyta az elsőt. Így is
beszélt – mesélte Opie, és valószínűleg eszébe juthatott egy konkrét
beszélgetés, mert elmosolyodott, de aztán szinte azonnal megint
komoly lett. – Szóval olyan nem létezett, hogy egy ilyen nagy dolgot
meg se említsen nekem. Valószínűleg előbb tudtam róla, mint hogy
bárki másnak mesélte volna.
– Szóval akkor össze tudja foglalni nekünk a projektet? – kérdezte
Kennedy, visszatérve a tárgyra, és erre ösztökélve Opie-t is. – Azt
hiszem, az ügynek ebben a szakaszában ez hasznos lenne.
Opie az ablakon át – talán kicsit vágyakozón – kinézett az
osztályára. Némelyik diák olykor még mindig a belső iroda felé
pillantgatott, de leginkább halkan dolgoztak. Nem volt rendbontás.
Lehet, hogy pornóoldalakon szörföltek vagy aknakeresőt játszottak,
de azt diszkréten tették.
– Igen – mondta Opie beletörődve. – Stuart azt mondta, hogy a
teljes kipróbálás módszerét akarja alkalmazni.
– Az mit jelent?
– Igazából nem vagyok biztos benne, hogy ő vajon tudta-e, mit
jelent, de végül az derült ki, hogy a sok számolgatásra és
adatfeldolgozásra gondol. Digitalizálni akarta a Rum-kódexet, és
aztán kivesézni egy igazán jó minőségű szoftverkészlettel, amit
gyakorlatilag a nulláról kellett megírni. Ezért akart Stuart
mindenáron informatikai hátteret a projekthez. Tudják, azt gondolta,
hogy a legjobb módszer a Rum-kódex forrásának a megtalálására…
– Várjon egy percet – vágott közbe Harper. – Ismételje el, kérem.
Mit akart?
– Informatikai hátteret – pislogott Opie meglepve. – Mert amire ő
gondolt, azzal több száz órányi…
– Az informatikai háttér magát jelenti? – érdeklődött Harper,
megint Opie szavába vágva.
– Persze hogy engem jelent. Én írtam a szoftvert, és én futtattam.
Mégis mit gondol, különben hogyan tudhatnék minderről?
– De azt mondta, nem volt a csapat tagja – kiáltott föl Kennedy
talpra ugorva.
– Nem is voltam – mondta Opie doktor, és önkéntelenül is egy
kicsit hátrébb tolta a székét, mert a föléje magasodó Kennedy
szemmel láthatóan egy kicsit túl közel állt hozzá. Opie továbbra is
értetlenül állt a dolog előtt, de most már ijedt és védekező is volt. –
Én csak a keresőket meg a szűrőket futtattam le nekik. Én voltam a
háttér. Stuart, Cath és Sam alkották a csapatot. Ők írták volna meg a
monográfiát, ha valaha eljutott volna a kiadásig. Persze úgy értem,
hogy ha megtalálják, amit reméltek. Stuart csak arra kért, hogy
biztosítsam a technikai hátteret, és én igent mondtam. Ettől még nem
lesz belőlem…
– Mozgó célpont lesz magából – kiáltott rá Kennedy, leállítva
Opie-t. – Ha valaki sorban meggyilkolja ennek a csoportnak a tagjait,
miért tennének különbséget maga és a másik három között? Azt
mondja, csak segítette őket, de hát beszélt és dolgozott velük.
Kívülről nem úgy néz ki talán, mintha maga is a csapat tagja lenne?
Opie először határozottan nemet intett a fejével, de a
meggyőződése hamar elpárolgott. Hitetlenkedve és kissé megkínzott
hangon felnevetett. Harper együtt érzett vele. A hitetlenség ésszerű
reakciónak tűnt. Ha az ember a titokzatos elméletektől és a
tudományos szócsavarástól megritkult levegőben él, valószínűleg
elhiszi, hogy egy elefántcsonttorony óvja a világ véres valóságától.
De most, hogy a Történész a városban garázdálkodott, semmi sem
nyújtott védelmet számára. Harper egy pillanatig bűntudatot érzett,
mert valahol belül élvezte ezt.
– Nem vagyok a csapat tagja – mondta megint Opie, de ez már
csak gyönge tiltakozás volt. Fellebbezés egy nem létező bírósághoz.
– Technikai háttér – mondta Kennedy, emlékeztetve őt a saját
szavaira. – Barlow professzor azt akarta, hogy segítsen neki. Ki
tudhatja még ezt? Beszélt erről a fórumon?
– Hát persze – állt föl most már maga Opie is. Az öklét
összeszorította, majd újra kinyitotta. – Persze, hogy beszéltem. Nem
volt titok. Én csak futtattam a programokat. Még a kinyomtatott
anyagot sem olvastam el. Nekem ez kínai volt.
Kennedy már szólásra nyitotta a száját, de aztán meggondolta
magát, és mégsem mondott semmit. Kérdő tekintettel fordult
Harperhoz, aki bólintott. A részletek nem számítottak. Azt kérdezte
tőle, vajon ezt az illetőt el kell-e vinniük innen, és a válasz határozott
igen volt. Lehet, hogy minden másban tévedtek: Hurt és Devani
halálát tényleg balesetek okozták, az pedig, hogy Barlow-nak mind a
villájába, mind a főiskolai irodájába betörtek, csak elképesztő,
véletlen egybeesés volt. A kámforrá vált Michael Brand is –
Harpernak hirtelen eszébe jutott, hogy még mindig nem mondott róla
semmit Kennedynek – lehetett persze akár teljesen ártatlan, aki
szórakozottságból rossz címet diktált be. Mindez mindegy is volt.
Most csak egy dolog számított, és csak egyetlen módjuk volt arra,
hogy ennek érvényt szerezzenek. Okuk volt azt hinni, hogy egy tanút
közvetlen fizikai veszély fenyeget. Be kellett vinniük.
– Ideálljak az autóval a bejárathoz? – kérdezte Harper Kennedyt.
– Igen, köszönöm, Chris – mondta Kennedy, aztán a kezét
föltartva megálljt intett, és ismét Opie-hoz fordult. – Van hátsó
kijárat? – kérdezte.
– Micsoda? – kérdezte Opie. Úgy tűnt, még nem érti, hová
akarnak kilyukadni.
– Van ennek a tömbnek másik kijárata?
– Csak a vészkijárat.
– Arra megyünk – fordult Kennedy vissza Harperhoz –, és együtt
maradunk. Tanárnő, védőőrizetbe vesszük. Kérem, szedjen össze
mindent, amit most azonnal magával kell hoznia. Később
természetesen el fogunk küldetni valakit önhöz, hogy elhozza, amit
még szeretne, és amire szüksége lehet. De lehet, hogy beletelik egy
kis időbe, amíg maga ismét hazatér.
– Éppen egy óra közepén vagyok – mondta Opie, mintha ez még
mindig lényeges lenne.
– Küldje el a csoportot – mondta neki Kennedy –, vagy mondja
meg nekik, hogy dolgozzanak tovább felügyelet nélkül. Elég
megbízhatók ahhoz, hogy ilyet kérjen tőlük?
– Igen, de…
– El fogjuk magyarázni a munkaadóinak, az egyetem vezetésének,
hogy ez a mi döntésünk volt. És biztos vagyok benne, hogy fognak
találni valakit az ön helyére, amíg távol van.
Opie továbbra sem repesett az örömtől, és tovább vitatkozott, de
Kennedy fölvette a retiküljét és a kezébe nyomta. Ez valahogy
egyszerre ösztönözte cselekvésre és csendesítette el. Összeszedett
néhány dolgot az íróasztaláról – egy pendrive-ot, egy erszényt meg
néhány vastag, fehér táblára író filctollat – és beledobta őket a
táskába. Aztán szemrehányón és rémülten pillantott Kennedyre, amit
talán Istennek vagy a bosszúálló sorsnak szánt, és néhány lépést tett
az ajtó felé, de megtorpant, és gyorsan visszament az íróasztalhoz.
Átlapozott néhány iratot, majd felforgatott egy piros, műanyag
irattálcát, és végül előszedett egyetlen, összehajtott, sárga papírlapot.
– A jelszó a fájljaimhoz – mondta Harpernak és Kennedynek. –
Minden héten megváltoztatom.
– Leírja a jelszavát? – kérdezte Harper, kissé megütközve.
– Természetesen nem – szólt vissza ingerülten Opie, mert
bosszantotta a burkolt rosszallás. – De van egy kis szöveg, amiről
biztosan eszembe jut, ha netalán elfelejteném.
Visszament a fő laborba, a nyomában Harperral és Kennedyvel. A
diákok fölnéztek a munkájukból, mert tudták, hogy valami rendkívüli
dolog fog történni, és kíváncsiak voltak, mi lesz az.
– Ma kicsit korábban befejezzük az órát – mondta Opie tanárnő. –
Aki folytatni akarja a munkát, az maradhat egészen tizenkettő
harmincig. Az adatbázisokra vonatkozó házi feladat beadási
határideje nem változik, úgyhogy kérem, okosan használják ki az
időt. Viszlát, a jövő héten.
A diákok ismét a képernyőik felé fordultak, de fürge
mozdulatokkal elkezdték összeszedni szanaszét heverő holmijaikat,
amiből egyértelmű volt, hogy a legtöbben pakolnak. Kennedy az ajtó
felé taszigálta Opie-t, mert nagyon szeretett volna odaérni, mielőtt
mindenki elkezd kitódulni. Harper zárta a sort; az íróasztalok közötti
keskeny közlekedőfolyosón arra kényszerültek, hogy libasorban
menjenek. Át kellett lépniük a táskákon és könyveken is, úgyhogy
csak lassan haladtak.
Kennedy hirtelen megállt, és megfordult. Harperra nézett, vagy
talán Harper mögé, és tanácstalanul ráncolta a homlokát.
– Várjunk – mondta. – Azok a férfiak…
Egyszer csak azt hallották, hogy egy szék végigkaristolja a padlót,
ahogy valaki hátralöki, majd valami megmozdult Harper könyökénél.
A kezdő nyomozó megfordult, és egy férfival találta magát szembe,
aki rábámult. Úgy tíz évvel lehetett idősebb nála, sötét haja volt,
fehér bőre, az öltözete pedig egy bő, fehér ingből és könnyű,
sárgásbarna öltönyből állt; durva anyaguk alapján a ruhái úgy néztek
ki, mintha kézzel szőtték volna őket. A férfi állt, épp akkor ugrott
talpra. Az arca furcsa közönyt tükrözött, a szembogara viszont
óriásira tágult. Drog, gondolta Harper azonnal: biztosan valami szer
hatása alatt áll.
Harper a férfi vállára tette a kezét, hogy visszaültesse, de a férfi
megfogta Harper kezét a csuklójánál, vasmarokkal megszorította,
majd hirtelen, teljesen váratlanul kicsavarta. Harpernak elállt a
lélegzete, és térdre roskadt, ahogy a fájdalom szétáradt a karjában.
Hallotta, hogy Kennedy felkiált, de nem értette a szavakat. A bal
kezét ökölbe szorítva teljes erővel, de ügyetlenül ütött, úgyhogy nem
az állán, hanem a vállán találta el a férfit, aki továbbra is ugyanolyan
erővel szorította Harper csuklóját, de közben viszonozta az
ökölcsapást. Telibe találta Harper gyomrát.
Harper ettől hangosan felnyögött, és kiszállt a levegő a tüdejéből.
Próbálta pótolni az elveszett levegőt, de alig tudott lélegezni. A
férfi elengedte a karját, és Harpert magát is meglepte, hogy
hátrazuhan és lelöki a mögötte lévő számítógépet. Sikításokat hallott,
és meg tudta érteni, miért. A férfi, aki az előbb megütötte őt, sírt, és a
könnye sötétpiros volt.
További sikításokat hallott. Harper megpróbált felegyenesedni, de
visszaroskadt, mert a lába nem bírta el a súlyát. A vérző szemű férfi,
akinek az arcán piros patakokban hulltak a könnyei, még egy
pillanatig nézte őt – a tekintetében megvetés tükröződött aztán
elfordult.
A sikítások közepette Harper persze nem hallhatta, hogy a lába
között kopogva hull a vér a padlóra, viszont meglátta a lecsöppenő
vért. A hasához nyúlt, és akkor már érezte a sokat sejtető és
rettenetes, nyúlós nedvet. Pirosló ujjaira nézett és hitetlenkedő
nevetés tört föl a torkából.
A világegyetem parányi lett és vöröslött; pokoli forró volt, és az
íze, mint a vasé.
21
Kennedy számára mindössze az a kétszeres déjá vu érzés volt az intő
jel.
Amikor először ment el a férfi mellett, még csak halványan
derengett neki, hogy már látta valahol, aztán amikor másodszor
haladt el mellette, hirtelen beugrott neki. Őt látta odalent a
parkolóban, a fehér Bedford furgonban. Csakhogy most kettő volt
belőle.
Megállt és megfordult, amitől Harper is megállni kényszerült.
Kennedy szinte azonnal rájött, hogy a legelső benyomása téves volt,
mert más volt a két férfi testalkata; az egyik kicsit magasabb és
testesebb volt, mint a másik. Korban is eltértek – legalább tíz év volt
a különbség –, meg az arcuk is más volt, vagy legalábbis az
arckifejezésük. Ami a soványabb férfi arcán a kissé beszívottak
nyugalmának látszott, az rémisztően robotszerű ürességgé változott a
másik durvább vonásaiban. Arcbőrüket és hajszínüket tekintve
javarészt egyformák voltak – egyformán fura volt a magatartásuk is,
meg az, ahogy tágra nyílt szemmel bámultak és fogadták be az egész
világot, miközben valójában alig vettek tudomást a létezéséről.
Harper várakozón nézett Kennedyre, és Kennedy már szóra
nyitotta a száját, de még habozott, próbálva megformálni az agyában
a figyelmeztetést a veszélyre, aminek a valóságában még csak nem is
volt biztos.
A második férfi, aki közelebb ült hozzájuk, hátratolta a székét, és
felállt. A padlót végigkaristoló széklábak hangjára Harper
odafordította a fejét, hogy megnézze, mi az. Azután a dolgok olyan
gyorsan történtek, mintha valami stroboszkópos diavetítés képei
lennének; mindegyik dia állóképként vésődött be Kennedy
emlékezetébe.
Harper megérintette a férfi vállát.
A férfi kinyújtotta a karját, és Harper gyomrába vágott.
Fém villant, aztán eltűnt, mert húsba mártották.
Harper nekiesett az egyik íróasztalnak.
– Mindenki a földre! – kiáltott rá a teremben lévőkre a
moziszerűen pörgő események egy pontján Kennedy, majd Harper
segítségére sietett, aki hanyatt vágódott a padlón. A legegyszerűbb
karateütést irányozta a férfira, az egyetlent, amelyet valaha
gyakorolt: az ember tenyere fölfelé néz, a mutató- és középső
ujjainak ízületei előre, és csípőből üt, miközben előrelép ugyanazzal
a lábbal.
Még csak nem is sikerült közel kerülnie hozzá a kezével. A férfi
félrehajolt az ütés elől és közelebb lépett hozzá. Rettentő, szinte
képtelen gyorsasággal mozgott, miközben nem tűnt úgy, hogy
különösebben sietne. Egy pillanatig Kennedy az arcába bámult, és
Kennedy ekkor észrevette, hogy sír: piros könnyek peregtek le az
arcán, mintha vér lenne. Valamilyen oknál fogva a látványtól
fölkavarodott a gyomra, és ez az ösztönös visszahőkölés
megmentette őt. Hátradőlt, mintha valami ősi félelem fogná el, hogy
ő is megfertőződik. A korábban Harperba döfött kés rövid és vastag
volt, bíborvörösre festett pengéje úgy szórta a vérpermetet, mint
valami spray, amikor Kennedy mellkasa előtt a levegőbe hasított, és
végül a vállába döfött. A penge olyan éles volt, hogy úgy érezte, sem
az inge, sem a dzsekije, de még az alatta lévő hús és ín sem lassítja
le.
Körülötte szüntelen, őrjöngő sikítozás kezdődött, mintha egy
rocksztár lépett volna a tizenéves rajongókkal teli terembe. A férfi
egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, mire Kennedy belerúgott a
lábszárába abból az irányból, amerre már úgyis esett. A férfi
megtántorodott, és súlypontja egy pillanatra a testén kívülre került.
Miközben elvágódott, Kennedy még ököllel rávágott az állkapcsára
oldalról.
Az ikertestvére – aki annyira másként nézett ki, mint ő, és mégis
oly hátborzongatóan hasonlított rá – mögötte állt, Kennedyhez képest
nagyjából ugyanolyan szögben. Ez olyan hatást keltett, mintha
lehántott volna egy réteget egy hagymáról: a héj alatt ugyanaz a
szerkezet, ugyanaz a felépítés ismétlődött. A másik férfi azonban
feltartotta kinyújtott karját, és egy hosszú csövű kézi lőfegyvert
emelt rá. A tompa fényű acélcső mögül állhatatosan bámulta
Kennedyt vérben forgó, halványkék szemével.
Kennedy soha azelőtt nem bénult le, ha fegyvert látott. Ismerte a
fegyvereket: olyan eszközök voltak, amelyek veszélyesek, de
hasznosak, és alá vannak rendelve az ember akaratának. Ha mások
kezében voltak, félni kellett tőlük, de tudott olvasni egy lövész
testbeszédéből, és időben félre tudott ugrani. Miután már kilőtték a
töltényt, nem lehetett kitérni az útjából, de előtte volt egy belátható
időtartam. Fél másodperc a ravasz meghúzása és a robbanás között,
amely fél másodperc kezdetén a lövész már eltökélte magát, és ezt az
átmeneti állapotot még ki lehetett használni.
Ezúttal azonban más volt a helyzet. A fegyver láttán Kennedy
hirtelen úgy érezte, nincs akaratereje, és nem tud gondolkodni.
Mozdulatlanul állt, és nem azért, mert földbe gyökerezett a lába,
hanem mert nem tudta rászánni magát, hogy megmozduljon.
– Az igazságért – mondta a férfi egy ismeretlen nyelven.
Háromszor tüzelt, és olyan gyorsan, hogy a három lövés hangja
szinte összeolvadt. Kennedy összerándult és megmerevedett; várta a
halált, várta, hogy átsüvítsen rajta, mint a szél a búzamezőn.
Sarah Opie vad, eszelős táncot lejtett, amikor a golyók eltalálták,
és csak akkor esett össze, amikor a harmadik is célba talált.
A hang csak később hallatszott; úgy, mint a lusta mennydörgés,
miután a villámlás már tovatűnt. Kennedy előrevetődött, de akkor
már késő volt. A fegyver hirtelen az ő feje felé fordult, de ezúttal
fürgébben ütött és jobban célzott, úgyhogy sikerült félrelöknie.
Közelebb lépett a férfihoz, és megpróbálta elgáncsolni, de a hely túl
zsúfolt volt. Kennedy beleütközött egy íróasztal kiálló szélébe, és
megbotlott. Valaki megütötte őt a bal halántékán, mire ő a kemény
padlóra esett. A szeme káprázott.
Megpróbált megmozdulni és föltápászkodni. A látása kezdett
foltokban visszatérni, de émelygett, és a szögek meg a színek nem
voltak a helyükön. Azon kapta magát, hogy Opie tanárnő szemébe
bámul. A nő szája olyan fehér volt, mint az arca, és mintha mozgott
volna, de hang nem jött ki rajta. Remegő ujjával a mozaikpadlót
kaparta.
Amikor pillanatnyi szünet állt be a sikítozásban, Kennedy
álomszerű tisztasággal elkapott egy kis töredéket abból, amit Opie
mondott.
– A galamb… a galambút…
Kennedy észrevette, hogy valaki elállja a fényt, és felpillantott. A
fegyveres tornyosult fölé, aki most teljes erővel belerúgott Kennedy
mellkasába. Úgy terjedt szét a fájdalom, mint valami tűzijáték. A
rúgás hatására a levegőbe emelkedett, aztán visszaesett. Elakadt a
lélegzete, pislákoló tudata úgy formálódott újjá a döbbenetes
fájdalom körül, mintha az valami vaskos, szilárd tárgy lenne.
A gyilkos – mert az volt – kényelmesen, akkurátus mozdulatokkal
felsegítette elesett társát, aztán átléptek Kennedy fölött, és eltűntek.
Még hallotta távolodó lépteiket, vagy talán csak a rezgést érezte az
arcán, ahogy a padlón feküdt. A sikítozás továbbra is nagyon hangos
volt, és megtöltötte a levegőt, úgyhogy nehéz volt bármi mást
meghallani. És könnyen meglehet, hogy ha a mellkasában lévő kínzó
csomó ellenére sikerül még az életben levegőt vennie, ő is inkább
csatlakozna a kórushoz.
A hátára fordult, aztán – nagy nehezen, küzdve a hányingerrel és
az őt környékező, tompán lebegő öntudatlansággal – föltápászkodott.
Kicsiket lélegzett, de még az is úgy fájt, mintha félig megrágott
szögesdrótot próbálna lenyelni.
– Hívják a rendőrséget – mondta Kennedy annak a néhány
diáknak, akik nem voltak elég gyorsak, és nem jutottak el az ajtóig;
ők rémülten tömörültek a terem sarkaiban, miközben a szemük előtt
kibontakozott a szörnyű dráma. A szavak azonban nem úgy
hangoztak, ahogy kellett volna, vagy talán csak rosszul hallotta őket.
A nyelvét túl nagynak érezte a szájához képest, ő maga pedig
imbolygott, mintha nem találná a függőleges irányt.
Mindennek ellenére futva indult el. A gyilkosok nyilván a furgon
felé vették az irányt. Még volt idő arra, hogy megállítsa őket, vagy
legalább leírja az istenverte rendszámot.
Majdnem leesett a lépcsőn, mert túl gyorsan mozgott és nem tudta
megőrizni az egyensúlyát. Akárhogy is, az egyensúlyérzéke odavolt.
Sötét vér áztatta a ruhaujját, ami inkább volt fekete, mintsem vörös.
Az előcsarnokban álldogáló diákok riadtan engedtek utat az őrült,
vérbe borult, feldagadt arcú nőnek. Amikor a kétszárnyú ajtóhoz ért,
küszködött vele egy kicsit, aztán kitámolygott a napfénybe.
Azonnal megpillantotta a furgont, mert kicsivel a parkolóhelyeket
egyébként megtöltő kisautók fölé magasodott. Látta, ahogy az egyik
férfi beszáll a vezetőülésre. A másik kinyitotta az anyósülés felőli
ajtót, de még hátrafordult, és a biztonsági őrre nézett, aki Kennedy
szerint talán megpróbálta feltartóztatni. A férfi a dzsekijébe nyúlt. A
haragos arcú, túlsúlyos őr nem volt elég figyelmes, és ez majdnem a
vesztét okozta.
– Rendőrség! – ordította Kennedy, vagy legalábbis valami
olyasmit, aminek ugyanazok voltak a magánhangzói, mint a
„rendőrség” szónak. – Le van tartóztatva!
Kennedy kisétált az aszfaltra, a parkoló autók közé, egy keskeny
átjáróba, ahol csak ő volt meg a gyilkos. A férfi megfordult,
rápillantott, és egy kis ideig tétlenül nézte, mintha kellene neki
valamilyen kontextus, amiben Kennedy értelmet nyer. Viszont
legalább az őrről így megfeledkezett egy pillanatra. Kennedy kimért
léptekkel ment felé, a férfi pedig előhúzta, amiért a dzsekijébe nyúlt,
és ami már ott volt kéznél. Kennedy a pisztolyt várta, de nem az volt,
hanem a kés. Erre váratlan megkönnyebbülést érzett. A kés
megölheti, de nem semmisítheti meg olyan módon, ahogy egy
kereszt egy vámpírt. Még csak nem is látszott különösebben
félelmetesnek, bár most már tudta, mire képes. Az aszimmetrikus,
bizarr alakú kés az egyik oldalán kidudorodott. Kennedy csak ment
előre, a biztonsági őr pedig halkan káromkodva meghátrált.
A gyilkos absztrakt és tökéletes mozdulattal fölemelte a karját. A
kés így pontosan egy vonalba került Kennedy szemével, és karcsú
pengéje láthatatlanná vált.
– Le van tartóztatva – mondta újra Kennedy, immár sokkal
nagyobb meggyőződéssel, de egyre inkább nehezére esett a beszéd. –
És dobja el azt a fegyvert, vagy esküszöm, elveszem magától és
meghámozom, mint valami gyümölcsöt.
– Az igazságért – mondta a férfi, pontosan úgy, ahogy a laborban.
Hátrahúzta a karját, Kennedy pedig megfeszült, mint egy kapus, aki
várja a tizenegyest, és már eldöntötte, merre ugrik. Ha a férfi nem
találja el, lenne körülbelül egy másodperce, amit ki akart használni.
Ekkor dübörgő, tompa ropogás hallatszott, ami mintha minden
irányból jött volna egyszerre, és a kés, mint valami petárda,
fölrobbant a gyilkos kezében. De a férfi nem kiáltott föl, sőt egyetlen
hangot sem hallatott. Furcsán begörbített ujjakkal a mellkasához
szorította a kezét, és Kennedytől balra fordította a tekintetét. Jól
látszott, hogy a második golyó a mellkasába fúródott, mert világos
színű dzsekijén hirtelen pipacspiros kör jelent meg.
Ekkor feltűnt a lövész is; a kapu felől jött, és közben tüzelt. Az
egyik lövés bezúzta a furgon egyik hátsó ablakát, a másik a jelek
szerint nem talált el semmit.
A gyilkos megmozdult és beugrott – vagy inkább bezuhant – a
járműbe a már nyitott ajtón. A motor köpködve, morogva kelt életre.
A jövevény – egy jól megtermett férfi, aki még a testesebb
gyilkosnál is nagyobb és magasabb volt – mindössze néhány lépésre
volt a furgontól, amikor a vezető rükvercbe kapcsolt, és ő kénytelen
volt félreugrani. Végigszáguldott a keskeny átjárón, beleütközött egy
parkoló autó hátuljába, aztán széles, nagy ívben megfordult, és a
kapu felé indult.
A jövevény gondosan célzott és még két lövést leadott. Az első
nem ért célba, a második meg letépte ugyan a Bedford hátsó
lökhárítójának egyik végét, de nem találta el a kereket. A furgon
nagy robajjal áthajtott a leeresztett sorompón – a kapuőr félrekapta a
fejét és összerándult, amikor az éles darabkák pörögve repültek a
levegőbe – és elszáguldott. A lövész leeresztette különleges
gyártmányúnak látszó revolverét és Kennedyhez fordult.
A vörösesszőke, jól megtermett, széles vállú, lapátkezű férfi
alkata leginkább olyan volt, mint egy kocsmai verekedőé vagy egy
fizikai munkásé. Nehéz volt összeegyeztetni azzal a hajszálpontos
lövéssel. Az arckifejezésében viszont volt valami zord sztoicizmus,
amitől úgy tűnt, mintha befelé meg kifelé is nézne. Kennedy el tudta
képzelni, hogy bátor férfiak is összerezzennek ettől a tekintettől.
De a férfi halványkék szeme nem Kennedyébe nézett, hanem a nő
sebét fürkészte, amit kurta fejbólintással jelzett.
– Nézéssé meg mihamarabb – mondta. A halk, búgó hang nem
illett a markáns arcélhez. – Komolyan mondom. Azonnal.
Azzal a furgon után eredt. A biztonsági őr a kapunál összeszedte a
bátorságát, és a furgon elé állt, de mindjárt félre is ugrott, amikor az
nem lassított. Egy pillanat múlva a lövész már nem volt sehol.
Mintha Kennedy csak képzelte volna az egészet. Mintha aludt volna
valahol, és ezt álmodta volna, hogy Summerhill irodája előtt ül, és
Harper fütyörészik valamit mellette.
Harper.
Visszatántorgott az épületbe. A lépcsőházban és a folyosón
nyüzsögtek az emberek; legtöbbjük villámgyorsan kitért az útjából,
amikor meglátta a vért. A jelvénye még mindig a kezében volt, azt
mutatta föl, ha szükséges volt, mert így nem kellett megszólalnia. A
fülében émelyítő, egyhangú zúgást hallott, olyat, mint amikor gerjed
egy hangszóró.
A számítógépes labor előtt sűrűbb lett a tömeg. Javarészt azok a
diákok alkották, akik kimenekültek a vérengzés elől, és most
visszaszivárogtak, hogy szemügyre vegyék a következményeket.
Látott azonban jó néhány öltönyös embert is, akik a tömeg széléről
próbálták hasztalan helyreállítani a rendet úgy, hogy nagy hangon
szólítottak fel mindenkit, hogy nyugodjon meg.
– Hívja a mentőket és a rendőrséget! – ragadta meg Kennedy az
egyiküket, és az arcába kiabált. A kopasz, pirospozsgás férfi bután
bámult összezúzódott arcára, aztán a jelvényére, majd megint az
arcára, mígnem Kennedy félrelökte. A beszéde még kásásabb lett
közben, és az állkapcsa mindegyik szónál gyötrelmesen csikorgott,
de a hanghordozása olyan volt, hogy csak egy komplett hülyének
okozhatott volna gondot megérteni, mit akar mondani.
Harper ott feküdt, ahová esett, és az állapota súlyosnak tűnt.
Majdnem eszméletlen volt, és a hasát fogta, amiből hatalmas
mennyiségű vér ömlött bugyogva.
Kennedy letérdelt mellé, aztán lerogyott ülő helyzetbe. Ereje
végképp fogytán volt, úgyhogy egy feldőlt íróasztalnak döntötte a
hátát. Harper elfordította a fejét, és némán bámult rá.
– Tartson ki – mondta Harpernak, de csak hangfoszlányok jöttek
ki a torkán.
Artikulálatlan beszédével szembesülve Kennedy olyat tett, amitől
maga is elképedt, még a sok egyéb, elképesztő történés közepette is.
Esetlenül, de óvatosan fölemelte Harper fejét, és az ölébe fektette,
aztán addig simogatta a haját meg sápadt, verejtéktől csatakos
homlokát, amíg végül lecsukódott a férfi szeme.
Később megtudta, hogy a seb alapvetően nem volt életveszélyes.
Mély volt ugyan, de a kés nem ért egyetlen fontos szervet sem, és –
nagyon kicsivel, de – elkerülte a hasi ütőeret is. A
hashártyagyulladás persze később is komoly veszélyt jelentett volna,
de egy azonnali hasműtéttel meg egy általános hatású antibiotikum
segítségével teljesen fölépülhetett volna.
Kennedy karja közt halt meg, miközben a vére szakadatlanul
ömlött a padlóra.
MÁSODIK RÉSZ
A GALAMBDÚC TANYA
22
Hat nap teljes ködben telt.
Kennedy vállsebét számos öltéssel varrták össze, de az első három
napban először vér szivárgott belőle, aztán meg valami átlátszó
folyadék. Az orvosok azt mondták neki, hogy a kés pengéjén volt
valami szer, ami gátolta a véralvadást. Ez volt az egyetlen
magyarázat, és ezért halt meg Harper olyan gyorsan egy olyan
sérülésben, amit túlélhetett volna. Mivel az anyagot nem ismerték,
szinte lehetetlen volt semlegesíteni. Mindössze annyit tehettek, hogy
vártak, amíg kiürül a szervezetéből. Közben infúzión keresztül
vérplazmát kapott, a seben lévő kötést pedig néhány óránként
cserélték.
Arcának alsó fele annyira feldagadt, hogy a negyedik napig nem is
tudott beszélni, ráadásul sokkal nehezebben viselte a groteszk,
féloldalas arckifejezést, mint a fájdalmat, amit úgyis enyhített a
morfium. A legnagyobb sérülést az utolsó rúgás okozta, ettől ugyanis
két bordája megrepedt. Az orvosok szorosan bekötözték a mellkasát,
amitől úgy érezte, mintha olyan fűző lenne rajta, amit nem tud se
levenni, se meglazítani.
Ahogy feküdt a kórházi ágyon, és a fájdalomcsillapító okozta
bódult állapotban gondolkodni próbált, az emlékezetkieséseken
töprengett – nem is a verekedéssel, hanem az utána történtekkel
kapcsolatban hiányoztak emlékei. Emlékezett, hogy a hátát a
felborított íróasztalnak döntve ül, és Harper feje ott van az ölében. A
férfi a sebét fogja, ő meg a férfi kezét szorítja a sebhez, hogy lassítsa
a vérzést. Akár órákig is ülhettek ott úgy, de lehet, hogy csak néhány
perc volt. A diákok mind leléptek, úgyhogy egyetlen társaságuk
Sarah Opie holtteste volt, amely szemrehányón és hitetlenkedve
nézett rájuk.
Úgy emlékezett, hogy beszélt Harperhoz, ő meg válaszolt neki, de
amikor belegondolt abba, amit mondott, rájött, hogy nem is az ő
hangja volt, hanem az apjáé. Miért akarsz zsaru lenni? Nincs elég
zsaru a családban?
– Mi számít elégnek, papa? – motyogta, de hangja érthetetlen volt
megdagadt állkapcsa miatt.
Feleselj csak, Heather. Majd adok én neked.
Itt megint jött egy rész, amire nem emlékezett.
Aztán valaki felemelte a kezét Harper hasáról, mert ezzel már nem
segíthetett, ő meg nem tudta kinyitni az öklét, mert olyan sokáig
tartotta összeszorítva ugyanabban a helyzetben.
– Nyomozó. Mindketten nyomozók vagyunk – mondta a
mentősöknek. A szája szélén kipréselt hangja egy fújtatóra
emlékeztetett vagy Frankenstein doktor púpos szolgájára. – Jelentsék
a rendőrségnek.
– Fel tud állni? – kérdezte tőle valaki. – Tud járni?
Minden bizonnyal fel tudott állni, és járni is képes volt.
Emlékezett rá, hogy beszáll a mentőautóba, és felül a hordágyon,
hogy lássa, amint Harper testét vele átellenben elhelyezik egy ronda
műanyag zsákban.
Aztán megint jött egy rész, amit nem tudott felidézni, majd arra
emlékezett, hogy lefelé bámul, Harper arcába. Bizonyára kinyitotta a
zsák cipzárját.
– Hohó, azt nem szabad – mondta egy hang.
Harper arca zaklatottnak látszott. A szeme szorosan zárva volt, a
homlokát meg összeráncolta, mintha próbálna felidézni valamit.
Kennedy megsimogatta az arcát. A bőre nagyon hideg és viaszos
tapintású volt.
Bocsánat, Chris – mondta Kennedy némán. – Elkapom őket – tette
hozzá aztán, bár fogalma sem volt, sikerül-a majd beváltani az
ígéretét.
A hetedik napon Isten megpihent. Kennedy azonban nem volt Isten:
ő visszatért a munkájához és a vizsgálóbizottsághoz.
A bizottság elnöke Summerhill főfelügyelő volt, aki egy kegyetlen
bíró arckifejezését öltötte magára, de az első félórában, amíg átvették
az ügy aktájának a tartalmát, ártatlan kérdéseket tett fel. Miután a
személyzeti osztály munkatársa, bizonyos Brooks, és a rendőrséggel
kapcsolatos panaszokat vizsgáló független hivatal megfigyelője, egy
ravasz, vén csataló, Anne Ladbroke kedvéért Summerhill
megállapította, hogy az ügy akár három emberölésről is szólhat,
szigorúan objektív és elfogulatlan ellenszenvvel rátért a gyilkosságra.
– Ön és Harper közrendőr miért nem kért erősítést ehhez az
akcióhoz? – kérdezte. – Opie tanárnő nyilvánvalóan veszélyben volt.
– Nem, uram, ez egyáltalán nem volt nyilvánvaló – mondta
Kennedy. Amikor beszélt, az állkapcsa még mindig fájt, de sok
mondandója volt, és nem hagyta, hogy ez megakadályozza a
beszédben.
– A három ember, akiről tudjuk, hogy meghaltak, mind
közvetlenül érintettek voltak Stuart Barlow-nak a Rum-kódexszel
kapcsolatos kutatási projektjében. Opie tanárnő határozottan tagadta,
hogy bármiféle kapcsolatban állna ezzel a projekttel. Csak a
kihallgatás során derült ki, hogy tagja volt Barlow csapatának, amit
ráadásul ő, ahogy ön is hallhatta a szalagon, továbbra is tagadott.
A helyiségben, amely alapvetően raktárként szolgált, nem volt
légkondicionálás, úgyhogy meleg volt, és a festékkazetták csípős
szaga terjengett a levegőben. Most, hogy ezekről a dolgokról beszélt,
minden élénken felidéződött az emlékezetében, bár újabb rétegek
rakódtak rá a kórházi ágyon töltött idő alatt. Egy kis idő elteltével
nyilván minden emlék így alakul át, mígnem az ember főként az
egymást követő felidézéseket és újraértékeléseket kísérő érzelmeket
idézi fel.
– Csak a kihallgatás során derült ki… – tűnődött el Summerhill. –
Viszont kihallgathatták volna előző nap délután is. Miért vártak?
– Ugyanabból az okból, uram – mondta Kennedy, Summerhill
kifejezéstelen szemébe nézve. – Nem tűnt úgy, hogy okunk lenne a
gyors cselekvésre, mert Opie tanárnőről azt állapítottuk meg, hogy
hasznos tanú lehet, és nem azt, hogy potenciális áldozat. Ha nyíltabb
lett volna Harper közrendőrrel, és elmondta volna neki, hogy ő
szolgáltatja a szoftvert meg a technikai hátteret Barlow és az emberei
számára, más következtetésre jutottunk volna, és hamarabb léptünk
volna.
– Szóval részint Harper közrendőr kérdezési technikája a hibás –
foglalta össze Summerhill epés közömbösséggel. – Mindazonáltal
magának mint az üggyel megbízott rendőrnek, némi felelősséget
azért kell érte vállalnia.
A megfigyelő jegyzetelt.
Igen, szorongass csak meg, te rohadék. Szoríts sarokba, és majd
meglátod, hol marnak beléd.
– Nem fogadom el, hogy bármi hiba csúszott volna Opie tanárnő
kihallgatásába, amit Harper végzett. Uram – tette hozzá rövid szünet
után –, amint tudja, sőt amint már akkor tudta, amikor engem bízott
meg vele: az ügy azért érkezett a részlegre, mert tévesen sorolták be
az emberölést. A nyomozást újra kellett kezdeni, miután a boncolás
nem támasztotta alá a kezdeti feltevést, miszerint a halált véletlen
baleset okozta. Később bebizonyosodott, hogy betörtek Barlow
professzorhoz, illetve követték őt, és hogy mindez az ügyhöz
tartozik. Mindkét esetet jelentették, de egyiket sem csatolták az
ügyről szóló aktához. A hibák felhalmozódása megnehezítette a
dolgunkat, ezért nem ismertük fel rögtön az összefüggéseket. Ennek
ellenére Harper nyomozónak sikerült ráakadnia két másik gyanús
halálesetre és Barlow professzoréhoz kapcsolni azokat. Mindezt
egyetlen nap alatt. Akármit is veszünk alapul, ő példaszerűen járt el
az ügyben.
– Talán csak alacsonyabbra teszi a mércét, őrmester, mint mi –
nézett Summerhill megint Kennedyre, miután látványosan
lapozgatott az előtte heverő fölhalmozott iratokban.
– Talán így van, uram – válaszolta Kennedy anélkül, hogy a
hanghordozása bármit is változott volna.
– Ott helyben, az egyetemen – mondta Summerhill, miközben
ismét az iratokat tanulmányozta – meggyőződtek róla, hogy Opie
tanárnő potenciális áldozat, de továbbra sem hívtak erősítést.
– Úgy döntöttünk, hogy magunk visszük be. Úgy véltük, hogy
időben kell cselekednünk, és ez mindennél fontosabb.
– Ezért aztán úgy döntöttek, hogy nem a szokásos módon járnak
el.
– A korábbi kérdéseiben az indokolatlan késlekedést kifogásolta,
uram – felelte némi gondolkodás után, Summerhill szemébe nézve. –
Most pedig azt kifogásolja, hogy Opie tanárnő védőőrizetbe vételével
nem késlekedtem még tovább? Ha így van, kérem, ne feledje, hogy a
gyilkosai már az épületben voltak. Az erősítés nem érhetett volna oda
előbb náluk, hacsak nem teleportálnak. Azt gondoltuk, szorít az idő,
és igazunk is volt.
– Maradhattak volna Opie tanárnő irodájában – merengett Brooks
–, és bezárhatták volna az ajtót.
– Bezárhattuk volna az ajtót – visszhangozta Kennedy
pléhpofával.
– Igen.
– A falak üvegből voltak, és a gyilkosoknál fegyver volt.
Olvastad egyáltalán az aktát, te fürdős kurva?
– Mindazonáltal – szólt közbe Summerhill fürgén – azt biztosan
föltehetjük, hogy voltak más irodák is abban az épületben, amelyek
szilárdabb falakkal rendelkeztek. Utólag mindent tökéletesen meg
lehet magyarázni, Kennedy őrmester, de mi arról beszélünk, hogyan
döntött ott helyben, mert ez végül is olyan helyzethez vezetett,
amelyben egy rendőrtársa és egy polgári tanú meghalt.
Csönd nehezedett rájuk, de Kennedy kivárta a végét. Úgy tűnt,
Summerhill kifogyott az érvekből, és Kennedy ezt rossz jelnek vélte,
mert csak azt mutatta, milyen vékony a máz, amellyel bevonja abbéli
vágyát, hogy megszabaduljon tőle.
– Volt még egy csetepaté – törte meg a csöndet Brooks. – Úgy
értem, egy másik összecsapás. Ön a két gyilkos után eredt a
parkolóba.
– Igen.
– Ahol felbukkant egy harmadik lövész, aki a jelek szerint
megsebesítette a saját társát.
– Nem hiszem, hogy az ő társa lett volna, mert nem őt segítette,
hanem ellene fordult.
– Vagy pedig rosszul lőtt.
– Kilőtt egy kést az egyik férfi kezéből, aztán még egyszer
eltalálta, mielőtt be tudott volna szállni a bűnözők által menekülésre
használt autóba, majd pedig eltalálta magát a mozgó járművet is.
Szerintem elég jól lőtt – felelte Kennedy. Brooks ezt a választ csak
azzal nyugtázta, hogy zörögve lapozgatta a papírokat.
– És amikor a furgon elhajtott, ő ott maradt?
– Igen, egy rövid ideig, aztán üldözőbe vette az autót.
– Megkísérelte letartóztatni őt, őrmester? – kérdezte Brooks.
Kennedy nem mondta ki az első választ, ami az eszébe jutott, és a
másodikat sem.
– Ahogy látni fogja a jelentésemből – monda végül –, már
korábban megpróbáltam letartóztatni a gyilkosokat. A harmadik férfi
akkor avatkozott közbe, amikor ellenem fordultak, és másodszor is
megtámadni készültek. Ráadásul fegyvertelen voltam. Egy egyedül
intézkedő, fegyvertelen rendőrtől nem várható el, hogy megszólítson
egy fegyveres támadót, hacsak nincs reális esély arra, hogy le tudja
teríteni.
Különösen ha valószínűleg épp megmentette az életét.
– Szóval megint visszatértünk oda, hogy nem volt erősítés.
– Azt hiszem, igen.
– A harmadik férfiról adott személyleírása nagyon hevenyészett.
– Bizonyára elvonták a figyelmemet a törött bordáim meg a
vállamon ejtett seb.
Brooks ártatlan csodálkozással vonta fel a szemöldökét: a rejtett
szarkazmus gyanútlan áldozata.
– A hangneme nem segít magán, őrmester – mondta Summerhill.
– Valószínűleg nem – felelte Kennedy, de már fogytán volt a
türelme. Szerencsére úgy tűnt, hogy nekik meg a kérdéseik voltak
fogytán.
A főfelügyelő azonban a legjobbat a végére tartogatta.
– Térjünk vissza az informatikai laborban lezajlott eseményekhez
– mondta –, és egész konkrétan Opie tanárnő halálához. Harper
nyomozó ekkor már sebesült volt, ugye?
– Igen – bólintott gyanakvón Kennedy.
– A késes ember viszont, aki először őt, aztán magát is
megtámadta, a földön hevert.
– Így igaz.
– Amikor a másik férfi elővette a fegyvert, és célba vette Opie
tanárnőt, hol volt maga hozzájuk képest?
Kennedy látta, hová vezet ez a kérdéssor, de nem állt módjában
kitérni az útjából.
– Közöttük voltam – ismerte el.
– A lövésztől milyen távolságra? Úgy három méterre?
– Nagyjából.
– És pontosan?
– Valószínűleg kisebb volt a távolság.
– Tehát néhány lépés. És a fegyverrel nem magára, hanem valaki
másra céloztak. Becslése szerint lett volna lehetősége közbelépni és
megkísérelni a lövész lefegyverzését, mielőtt az tüzel?
Kennedynek eszébe jutott a jeges rémület, amit abban a
pillanatban érzett, meg hogy képtelen volt gondolkozni, lépni és
cselekedni. Ez egy másik emléket idézett fel: azt, amikor Marcus
Dell felé tántorog, aztán a nyaka köré kulcsolja a kezét, majd a saját
Glock 22-es típusú pisztolya, ahogy visszarúg a tenyerében, és kilövi
a .40-es kaliberű lövedéket, és az elindul végzetes útjára.
Bizonyos sebek már túlontúl fájtak ahhoz, hogy még jobban
felszakítsa őket egy hazugsággal.
– Nagyon gyorsan történt minden – mondta, miközben tudatában
volt a röpke habozásnak és a csekély remegésnek a hangjában. –
Talán… talán tétováztam egy másodpercig. Nehéz visszaemlékezni.
De a lövész nagyon gyors volt. Igazi profi.
– Háromszor tüzelt. Ez bizonyára beletelt néhány másodpercbe.
– Gondolom, igen.
– Ez azonban mégsem volt elegendő idő magának arra, hogy
közbelépjen?
– Mondtam, hogy nem emlékszem.
– Nos – mondta Summerhill, miközben összeszedegette és
visszacsúsztatta az iratokat a dossziéba –, még átgondoljuk a
javaslatunkat. Kérem, hogy a nap hátralévő részében legyen elérhető.
A döntés meglesz, még mielőtt ma este hazamegy.
Túl hirtelen lett vége, és Kennedy agyában még mindig ott
cikáztak a vele dacoló és őt vádoló képek. Számított erre a pillanatra,
de amikor elérkezett, még nem állt rá készen.
– Ennyi? – érdeklődött, és a hangja önmaga számára is bután és
sértődötten csengett.
– Egyelőre igen – felelte Summerhill. – Ha kíváncsi rá, hogyan
zajlik egy ilyen eljárás, nyugodtan kérdezze a személyzeti osztályt.
Brooks asszony egész nap elérhető lesz.
Elérkezett az idő: most vagy soha.
– Igazából önnel szeretnék beszélni, uram, de négyszemközt –
mondta Kennedy. A főfelügyelő éppen zárta le az aktát és vele
Kennedy pályafutását is, de most meglepve nézett fel.
– Úgy vélem, megkaptunk minden szükséges információt,
őrmester – mondta Summerhill.
– Ez olyan információ, amely az ügymenetre vonatkozik – tartott
ki rendületlenül Kennedy, egyenletes és udvarias hangon. – Azonban
kényes természetű, és csak olyanokkal lehet megvitatni, akiket meg
szoktak bízni bűnügyekkel.
Summerhill arcáról eltűnt a hivatalos közöny, és érzelmek egész
sorát lehetett leolvasni róla.
– Hát jó – mondta végül –, akkor beszéljük ezt meg az irodámban.
Utána csatlakozom önökhöz – tette hozzá Brooksnak és
Ladbroke-nak címezve.
Miután becsukta az iroda ajtaját, kizárva a külvilágot, Summerhill
lerogyott a székére, de szánt szándékkal nem kínálta hellyel
Kennedyt. Ő ennek ellenére leült a másik székre.
– Mit akar nekem elmondani? – érdeklődött Summerhill.
– Cigányvér folyik az ereimben – mondta Kennedy távolról sem
kiegyensúlyozott hangon.
– Mi? – bámult rá Summerhill kissé elképedve.
– Komolyan, Jimmy. Meg tudom jósolni a jövőjét. Látom magát,
amint két, talán három hónap múlva éppen üríti ki azokat az
íróasztalfiókokat, aztán elsétál a naplementébe. Az eső meg nagyon
esik.
– Azt mondta, az üggyel kapcsolatos információi vannak –
emlékeztette őt hűvösen Summerhill. Az arckifejezése azt mutatta,
hogy amit Kennedy mond, az továbbra is badarság a számára.
– Az ügymenettel kapcsolatos információim – helyesbített
Kennedy. – Igen, vannak. Már egy hete odatettem az irattartó
tálcájára, és fent van az osztály levelezőszerverén is, és mit tudom
én, még hol. Az irattárban is őriznek egy példányt mindenből, ugye?
Tehát bárhol meg lehet nézni, ha valaki meg akarja. A tárgy az, hogy
„a Stuart Barlow-ügy aktája”. Rajta, nézze meg.
Summerhill így tett, és meg is találta Kennedy egy héttel korábbi
e-mailjét.
– Na és? – vont vállat.
– Na és ellenőrizze a keltezést. Este küldtem, egy nappal azelőtt,
hogy Lutonba mentünk, hogy meglátogassuk Sarah Opie-t. Ott várt
magára, amikor másnap megérkezett a munkába. Csakhogy maga
elkésett. Tudom, mert több mint egy óráig vártuk, aztán végül
feladtuk, és elmentünk, hogy kikérdezzük a tanút – mondta Kennedy.
Summerhill kurta kézmozdulattal jelezte: térjen a lényegre. – Olvasta
egyáltalán azt az e-mailt, Jimmy? Azt írtam benne, hogy az ügy
egyre ijesztőbbé válik. Javasoltam, hogy vizsgálja felül az üggyel
foglalkozó csapat létszámát és azt, hogy mi mindenre terjedjen ki a
nyomozás. Megkértem magát, hogy sürgősen hozzon döntést arról,
mik azok a dolgok, amikkel a lehető legsürgősebben kell foglalkozni.
– Mindez azonban a tények szempontjából nem számít. Odament
erősítés nélkül és meghalt egy civil meg egy rendőrtársa is, aki kezdő
volt és maga engedelmeskedett az ő utasításainak?
– Igen – bólintott zordan Kennedy. – A karomban halt meg,
Jimmy. Nem valószínű, hogy valaha is elfelejtem. De azt hittem,
hogy az első kérdése az imént az volt, miért vártunk olyan sokáig, és
úgy tűnik, nem jutott eszébe, hogy magára vártunk.
– Nem, nem, őrmester – rázta a fejét Summerhill. – Sajnálom, de
ezzel nem megy semmire. Azért nem voltam itt, mert a parlamentbe
kellett mennem az osztállyal kapcsolatos ügyben. A távollétemben
pedig maga köteles egy másik rangidős tiszthez fordulni.
Kennedy korábban eddig a pontig gondolta végig. A többi már
csak találgatás volt, amiben vagy igaza volt, vagy nem. Harper jutott
az eszébe, amint ott fekszik az ölében, és éppen elvérzik. A szörnyű
pillanat még mindig élénken élt az emlékezetében, és a rettenet úgy
működött, mint egy függőón: kiegyensúlyozott és higgadt maradt
tőle.
– Meglehet – ismerte el Kennedy. – Meglehet, hogy a
parlamentben volt. De én már az ötödik vagy hatodik alkalommal
hallottam ezt a vizsgálóbizottságos történetet, amik közül az egyik
januárban volt, amikor nem is volt ülésszak. Magának voltak már
gondjai a piával, ugye, Jimmy? Két megrovás, egyszer majdnem
fegyelmi, vagy legalábbis így szól a fáma. Mostanában ismert
okokból nem jutok hozzá információkhoz, de nem hiszem, hogy az
ilyesmi csak úgy elmúlik. Úgyhogy az én elméletem szerint Rawl
közrendőrnőnek két nagy keresztje is van: az egyik egy általános
utasítás, hogy falazzon magának, amikor későn jön be, a másik pedig
a fantázia teljes hiánya.
Kennedy ismét szünetet tartott. Ha a bili kiborul, akkor most fog
kiborulni. Summerhill csak hosszú idő múltán szólalt meg, de sokkal
jobban uralkodott a hangján, mint Kennedy remélte, és sokkal
erőszakosabban reagált: teljes erővel visszavágott, és nem várta
tétovázva az újabb sortüzet.
– Őrmester, maga a jelek szerint azt gondolja, hogy csökkentheti a
magára nehezedő nyomást azzal, ha engem támad. Hadd ismételjem
meg, arra az esetre, ha netalán nem hallotta az előbb: az ön
ténykedése miatt meghalt egy rendőr. Hiába próbál zsarolni engem,
az nem befolyásolhatja…
– Magát is magammal fogom rántani – mondta Kennedy, de
Summerhill eközben is folytatta, úgyhogy Kennedy nem lehetett
biztos benne, vajon a főfelügyelő hallotta-e őt. Az üzenet
mindenesetre jól látszott az arcán, és jól hallatszott a
hanghordozásán.
– …egy független vizsgálóbizottság döntését, aminek én csak…
– Ha Rawl falazott magának, maga is repül.
– …egy tagja vagyok. A döntést közösen hozzuk.
– Akkor jó nagy temetést rendezzenek nekem – mondta Kennedy
elszorult torokkal –, csak rajta. De istenemre mondom, Jimmy, ha
bekasztliztat, vagy ha csak megpróbál távol tartani ettől az ügytől, az
ügyvédem azt fogja kiabálni a háztetőkről, hogy Harper meghalt,
mert maga túl részeg volt, hogy bejöjjön dolgozni. Ha igazam van,
azaz nem hívták magát aznap az alsóházba, és nincs olyan parlamenti
képviselő, aki alibivel szolgálna magának, akkor Rawl
naplóbejegyzése elegendő lesz annak a bizonyítására, hogy hazudott,
és magát ki fogják nyírni. Ezzel ugyan nem tudjuk feltámasztani
Chris Harpert, de legalább némi igazságtételt jelentene – fejezte be
Kennedy. Ekkor már mindketten álltak, egymás szemébe nézve, és
Summerhill előbb fogyott ki a szavakból, mint Kennedy. – Akárhogy
is dönt, értesítsen – mondta, és hirtelen undorodni kezdett tőle meg
saját magától is.
Vissza se nézett, úgy hagyta el Summerhill irodáját. A
medveverembe ment, hogy ott várja ki a döntést. Érezhető volt a
feszültség, mert mindenki tudott a felülvizsgálatról, és azt is tudta
mindenki, hogy mire megy ki. Egy nyomozó meghalt miatta. Most
már nem utálták, hanem meg akarták tagadni. Senki nem nézett a
szemébe.
Ő maga sem volt biztos benne, hogy szembe tudna nézni saját
magával. Ha tárgyilagosan tekintett a dolgokra, tisztában volt vele,
hogy Harper már megsebesült, amikor ő a fegyver láttán halálra
dermedt. Ha gyorsabban mozgott volna, azzal őt nem menthette
volna meg, viszont Sarah Opie-t igen.
Olyan sokszor gondolta már végig a történteket, hogy az emlékek
elkoptatták a csavarmeneteket az agyában, és rossz sorrendben álltak
össze, rossz szögből érkeztek és érthetetlenül összekuszálódtak. De
valahogy úrrá lett rajtuk.
23
Kuutma távol volt Londontól, amikor fogadta az Abidán csapatától
érkező hívást. Tulajdonképpen Moszkvában tartózkodott, és próbálta
úgy-ahogy megfoltozni a kommunikációs hálózatot, amelyben kárt
tett Kartojev meggyilkolása. Az orosz gazdasági miniszter
előszobájában állt, ami feleakkora volt, mint egy futballstadion. A
szokásos neve alatt utazott oda és várta, hogy kiderüljön, fogadják-e.
Amikor Abidán mesélt neki a rejtélyes lövészről, aki csak egy
kicsit érkezett későn, és ezért nem tudta szabotálni a küldetést,
Kuutma a személyleírásból – magasság, testalkat, vagy nagyon
világosbarna, vagy pedig halványvörös haj – és persze a lövés
pontosságából rögtön tudta, hogy a férfi Tillman volt. Aggodalmai
nagyon is beigazolódtak: Tillman nem sietett, de Kartojev halála óta
Londonba tartott, és most már tudott a kapcsolatról Michael Brand és
a közelmúltban történt halálesetek között.
A probléma bele volt kódolva magába a Hírnökök alapszabályába,
mert mindig is így működtek, és a jövőben is így kell majd tovább
működniük, amíg le nem telik a harminc évszázad (és már kezdett
közeledni a vége; a pontos időpontot lehetett vitatni, de semmiképp
sem volt messze). Szedték az átok nevű kábítószert, amely erővel és
sebességgel töltötte fel őket. Áldás volt, de egyúttal idegméreg is,
amitől végül meghaltak vagy megtébolyodtak. Kuutmának ezért
állandóan az új Hírnökök kiképzésével kellett foglalkoznia, és
folyton azzal küszködött, hogy elegendő tapasztalattal rendelkező
csoportvezetőt találjon.
A Rum-kódexszel kapcsolatos projekt esetében, akárcsak a 124-es
járatnál, több hibát is elkövettek. Elvarratlan szálakat hagytak,
lehetőségeket szalasztottak el, és szövevényes módszereket
alkalmaztak, amikor egyszerűek is voltak. Most pedig Kuutmára
maradt, hogy ezeket a helyzeteket kezelje, és elérje, hogy jó végük
legyen.
Becsületes ember lévén elismerte, hogy olykor ő is rosszul ítélte
meg a helyzetet. Tillman még mindig élt: ezért a szerencsétlen
körülményért Kuutmának kellett viselnie a felelősséget, és neki is
kellett rendbe hoznia a dolgot.
Már szinte meg is tudta indokolni, hogy eljött az idő, amikor neki
magának kell közbelépnie. A közbelépés iránti vágya azonban
nagyon erős volt, és ezt intő jelnek vette, hogy nem szabad így
tennie, mert érzelmileg nem tudott közömbös maradni, ezért nem
bízhatott meg a saját ítéletében.
Abidán csapata azonban immár kimerült. Hírát meglőtték a
mellkasán és a kezén. Az átok egy másik mellékhatásaként a két seb
már majdnem begyógyult, de a kábítószer ebben a tekintetben is –
akárcsak minden másban – adott és el is vett. A mellkasán ejtett seb
rendben volt, viszont a kezében a csontok és az izmok a gyógyulás
során deformálódtak, és természetellenes helyzetben forrtak össze,
úgyhogy a keze használhatatlanná vált.
– Vissza kell vinned Hírát az Éden kertjébe – mondta Kuutma
Abidánnak, miután némi latolgatás után döntött. – Pihenésre van
szüksége és arra, hogy a családjával legyen. Mind a testét, mind a
lelkét ért sérülés gyorsabban fog ott gyógyulni.
– De Tannanu, a küldetés… – mondta Abidán, és csüggedtnek
látszott.
– Tudom, Abidán. Van még tennivaló. Talán sok is, most, hogy ez
a Tillman is beavatkozott.
– Tillman?
– A férfi, aki meglőtte Hírát. Ő volt az.
– De hiszen Leo Tillman volt az, akit… – kezdte Abidán döbbent
és talán riadt hangon.
– Abidán – korholta szelíden a Hírnökét Kuutma, és ezzel
elhallgattatta.
– Igen, Tannanu?
– Menj vissza az Éden kertjébe és vidd magaddal a csapatod. Van
egy másik csapat most abban az országban. Franciaország óta
üldözik, és örülni fognak a lehetőségnek, ha újra összecsaphatnak
vele.
– Megkérdezhetem, Tannanu, hogy melyik csapat? – érdeklődött
óvatosan, de gondterhelten Abidán. Fájt neki, hogy kivonják a
frontvonalból, és Kuutma ezt teljesen megértette.
– Mirjám csapata. Mirjámon kívül még Écer és Kéfás vannak
benne. Jó utat, Abidán, és légy büszke arra, amit tettél.
Kuutma kikapcsolta a telefonját, és a szemközti falat bámulta. Egy
festmény díszítette, ami Napóleon moszkvai visszavonulását
ábrázolta, ahogy azt egy szovjet festő elképzelte, akinek
olvashatatlan szignója ott díszelgett a vászon alján. A festményen
Napóleon a nyeregbe süppedt, és beesett szemmel bámulta a
végeláthatatlan hóförgeteget. Mögötte a legyőzött, haldokló francia
katonák végtelenbe nyúló sora, akiknek arcán ugyanaz a kifejezés
tükröződött, különféle változatokban: a hódító megalázottsága
varázslatosan fölnagyítva és megsokszorozva, mint egy
tükörteremben.
Kuutma arra gondolt, szívesen látná ezt a kifejezést Tillman arcán.
– El fog téged felejteni?
– Soha.
– Akkor bolond.
– Igen. És jobban teszitek, ha féltek tőle. Nem elég okos ahhoz,
hogy tudja, mikor áll vesztésre, vagy hogy mikor adja meg magát.
Figyelmen kívül fogja hagyni azt az üzenetet, és nem fog megállni.
Aztán egy nap majd a szemedbe néz, Kuutma, és egyikőtök pislogni
fog.
Mirjám csapata. Személyesen fogja őket eligazítani. És habár ő
maga nem megy Londonba, figyelni és irányítani fogja őket a
háttérből; nem közvetlenül Tillman felé, mert most a Rum-kódexszel
kapcsolatos probléma követelt azonnali megoldást. De egyértelmű
volt, hogy Tillman fenyegetően halad a Rum-kódex felé.
Akármekkora lendületet is vett, és akármilyen erőforrásokkal is
rendelkezett, vagy így, vagy úgy, de abban az ütközésben el fog
pusztulni.
24
Részleges győzelmet aratott, és ha Kennedynek még lett volna
valami vesztenivalója az osztályon, akkor ezt a győzelmet
pirruszinak kellett volna nevezni. Summerhill eddig megelégedett
azzal, hogy sorsára hagyja, és a medveverem ellenséges légkörére
bízza őt, most viszont sokkal eltökéltebb és kevésbé hanyag lett az
üggyel kapcsolatban.
A vizsgálóbizottság felmentette, és tovább dolgozhatott az ügyön,
de a nyomozás vezetését most már az őrmesternél magasabb
rendfokozatú valakire kellett bízni. Summerhill ezért megbízta magát
az ügy irányításával, ami azt jelentette, hogy Kennedy közvetlenül
alatta fog dolgozni, az ő szeme előtt, a nap minden órájában.
Nem elégedett meg Harper helyettesítésével: saját magát nem
számolva öttagúvá bővítette az ügyön dolgozó csapatot. A másik
őrmester, aki Kennedynek a lehető legkíméletlenebbül az orra alá
dörgölte a kudarcát, Josh Combes lett. Három közrendőr egészítette
ki a névsort, és Kennedy mindegyiket ismerte. Stanwick egyszerű
eset volt, Combes ölebe; McAliskey rátermett volt ugyan, de alantas
természetű, és már kétszer elbukott az őrmesteri vizsgán; Cummings
pedig Summerhill saját embere volt, aki mindenben jó volt, az
osztozkodást kivéve.
Kennedy kinyomtatta az ügy aktáját, és hazavitte magával aznap
este. Vett egy hosszú, forró fürdőt, aztán vizes haját törülközőbe
csavarva pongyolában leült a kanapéra, és olvasni kezdte az aktát,
amely nem volt sokkal vastagabb, mint az előző héten. A következő
eligazítás másnap reggel kilenckor volt, és tudta, hogy Summerhill
mindenképpen rajta akarja majd kapni valami tévedésen, a műsort
pedig az összes jelenlévő élvezné.
Az apja jött oda, és átnézett a válla fölött, hogy mit olvas, ami
kicsit szokatlan volt. Nem vett már a kezébe sem könyvet, sem
folyóiratot. Egész egyszerűen nem tudott elég hosszan
összpontosítani ahhoz, hogy egy átlagos mondatot végigolvasson. De
az elmúlt hét, amíg Kennedy távol volt, megzavarta. A húga,
Chrissie ugrott be helyette (nagy kelletlenkedve), hogy vigyázzon rá.
Levitte magukhoz Somersetbe, ahol minden másutt volt, mint ahogy
az apja emlékezett, és ahol Chrissie krikettmegszállott férje meg
tizenéves lánya előnyt élvezett a tévéműsor kiválasztásánál. Minden
bizonnyal komiszul érezte magát, bár az Alzheimernek megvolt az az
előnye, hogy az ember a komisz érzéseket is könnyen elfelejtette.
– Gyilkossági ügy, papa – mondta pléhpofával. – Többszörös
gyilkosság, és további halottak. Négy civil és egy zsaru meghalt.
Kennedy úgy gondolta, hogy az apja talán reagál majd valamit a
rendőr halálára, de úgy tűnt, nem hallja őt. Az aktát sem próbálta
olvasni, inkább csak közel állt Kennedyhez, és áthatón nézte őt.
Talán hiányzott neki, és most biztosította magát róla, hogy visszajött.
Akárhogy is, Kennedynek ez nem nagyon tetszett.
– A lekváros piskóta a konyhában van, papa – mondta. Az apja
szerette az apró roládokat, amiket külön fóliába csomagolva lehetett
kapni, és a mondatra pavlovi reflexszel reagált. Kicsoszogott, hogy
megkeresse őket, és hagyta, hogy Kennedy elmélyedjen az aktákban.
A legújabb munkahipotézis szerint most már mind Barlow, mind
Hurt, mind Devani halála – tehát az első három eset – gyilkosság
volt. Százhatvan kilométerre a tetthelytől, Burnleyben véletlenül
ráakadtak a magára hagyott autóra, amely elütötte Catherine Hurtöt,
és amelyről kiderült, hogy a gyilkosság helyszínétől mindössze
néhány utcára lopták el. Bűzlött a fertőtlenítőszertől, és a
laborvizsgálatok nem mutattak ki benne sem ujjlenyomatokat, sem
szövetmintákat. A zárt láncú televízióval készült felvételen látszott,
ahogy az autó északnak megy, de a kép nem volt elég nagy
felbontású ahhoz, hogy a vezetőből bármi is látsszon.
A szövetfoszlányok, amiket ő és Harper találtak a Prince Regent
főiskolán, pontosan megfeleltek annak a ruhának, amit Barlow viselt
a halálakor, úgyhogy nagyon valószínűnek tűnt, hogy az eszméletlen
Barlow-t felvonszolták a lépcsőn.
A ballisztikai jelentésekből az derült ki, hogy a fegyver, amely
végzett Sarah Opie-val, egy SIG Sauer P226-os pisztoly volt, ami
népszerű típus a világ hadseregeinek és rendőri erőinek a körében. A
lőszert Németországban vették egy nagy, eredetileg az izraeli
hadseregnek szánt szállítmány részeként. Amennyire meg lehetett
állapítani, a konténert, amelyben Lübeckből Haifára szállították,
menet közben valahol eltérítették, és soha nem rakták ki.
Emil Gassant védőőrizetbe helyezték. Amikor meghallotta, mi
történt a bedfordshire-i egyetemen, még csak nem is tiltakozott
nagyon – habár úgy tűnt, megrázza a hír, hogy Stuart Barlow
munkája az enyhe lenézésen túl mást is kiváltott.
Fél gőzzel elkezdték keresni Michael Brandet is, de még nem
találták meg. Készpénzzel fizetett a Pride Court szállóban, és hamis
fényképes igazolványt mutatott be, amin az állt, hogy ő az asztúriai
egyetem gijóni központjának oktatója, ahol persze soha senki még
csak nem is hallott róla. Combes most már köröztette, de még nem
bukkant fel sehol. Körbeküldték az Opie tanárnővel és Chris
Harperral végző két férfi személyleírását, valamint az egyetem
parkolójában a semmiből föltűnt harmadik férfiét is, de még
sehonnan nem jeleztek vissza.
Lábnyomok. Rendszámtáblák. Úttorlaszok. Házkutatások.
Ujjlenyomatokat nem találtak, és sehol nem látták őket. Mintha
fantomokat kergetnének, de nem hibáztathatta Summerhill
módszereit. Úgy tűnt, mindent megtesz, amit lehet, és ő is ugyanazt
csinálta volna a helyében.
Csöngött a telefon, megszakítva az egy helyben forgó
gondolatmenetet. Felvette, és állával szórakozottan a vállához
szorította a kagylót: valószínűleg a részlegtől hívják valami
marhaság miatt, amit a vizsgálóbizottság talált ki.
– Kennedy – mondta kurtán.
– Jó név – mondta egy férfihang. – Van ír a családban?
Ismerte a hangot, de hirtelen nem tudta hová tenni. Olyan hang
volt, amely arra késztette, hogy felüljön, mire az aktából származó
iratok egy része az öléből lecsúszott a kanapéra, aztán a padlóra.
– Ki az? – kérdezte, de már tudta a választ, miközben a férfi felelt.
– A bedfordshire-i egyetem parkolójában találkoztunk egy hete.
Én voltam az, aki nem próbálta megölni.
Kis szünet következett, amíg Kennedy azon gondolkodott, mi a
francot feleljen. Válaszd a kézenfekvő megoldást.
– Mit akar?
– Beszélni – vágta rá azonnal a férfi.
– Miről?
– Az ügyről.
– Milyen ügyről?
– Jó katolikus voltam gyerekkoromban – mondta a férfi, miután
hangosan kifújta a levegőt. Kennedy nem tudta megállapítani, hogy
bosszús volt-e, vagy inkább türelmetlen. – De már rég nem kérte
senki, hogy mondjam fel a katekizmust. Eléggé képben vagyok azzal
kapcsolatban, amivel mostanában foglalkozik. Ezért is voltam a
bedfordshire-i egyetemen, és ezért figyeltem magát, ahogy
megpróbál fegyvertelenül letartóztatni két kegyetlen hóhért. Tudok
Barlow meggyilkolásáról, és azt is tudom, hogy egy nagyobb
összefüggés részét képezi, habár még nem sikerült rájönnie sem az
indítékra, sem arra, milyen kapocs lehet az áldozatok között
azonkívül, hogy nyilván mind ismerték egymást. Tudom, hogy
kereszttűzbe került, mert a társa meghalt, és tudom, hogy már nem
maga vezeti a nyomozást. De úgy gondolom, többet tud a dolgokról,
mint a többi fickó, akiket csak a múlt héten osztottak be a csapatba.
Ezenfelül szeretném azt gondolni, hogy már megtört a jég közöttünk,
ezért is tűnt számomra a lehető legértelmesebbnek, ha magát hívom
először.
– Nézze, hálás vagyok azért, amit tett – mondta Kennedy. Most
rajta volt a sor, hogy levegő után kapkodjon. – Szorult helyzetből
mentett ki. Viszont, bár minden tiszteletem a magáé, én mindössze
annyit tudok magáról, hogy jól bánik a fegyverrel, és nem vesződik
azzal, hogy figyelmeztető lövést adjon le, vagy felszólítsa az embert,
hogy igazolja magát. Ettől maga még sok minden lehet, de a zsaru
nem szerepel e lehetőségek között.
– Nem vagyok zsaru. De van néhány jó barátom, aki az, és még
sokkal több, aki az volt.
– Akkor mi maga? Valakinek a testőre?
– Nem.
– Katona?
– Nem egészen.
– Valami cég gorillája?
– Már megint ezzel a katekizmussal jön. Ha beszélünk, annak nem
a telefon a legjobb módja.
– Nem? Akkor hol beszéljünk?
– Van egy kávézó a földalatti-megállónál. Öt perc múlva ott
leszek, és körülbelül hét perc múlva elmegyek onnan.
– Akkor nincs sok időm, igaz?
– Nincs. Konkrétan azért, hogy ne legyen ideje semmilyen
meglepetést okozni és csapdába csalni engem. Komolyan mondom,
őrmester, hogy tehetnénk egymásnak néhány szívességet, viszont azt
nem kérem, hogy bízzon meg bennem, és én sem vagyok annyira
hülye, hogy megbízzak magában. Várjon rám a kávézó előtt, egyedül
jöjjön, és hozza a mobilját. Ott folytatjuk.
Kennedy kattanást hallott, és a vonal megszakadt.
Még latolgatta a választási lehetőségeket, de közben már húzta fel
a farmerjét, a pulóverét és az utcai cipőjét. A hajával nem volt mit
tenni; még csak félig száradt meg, és olyan kuszán állt, mint egy
szénaboglya. Egy baseballsapka alá gyűrte, és felszaladt Izzyhez.
Izzy nem meglepő módon éppen telefonált.
– Hát én szeretem, ha nagy – mondta Izzy annak, aki a vonal túlsó
végén volt, de közben Kennedyre nézett. – Azt szeretem, ha nagyon
nagy. Mondd, hogy épp hozzáérsz, szerelmem.
Kennedy széttárt ujjakkal feltartotta mindkét kezét. Tíz perc. Izzy
hevesen megrázta a fejét, de Kennedynek már egy húszfontos
bankjegy volt a kezében. Izzy a fejrázás közben meggondolta magát,
megragadta a bankjegyet, és intett Kennedynek, hogy menj, menj,
menj.
És Kennedy ment.
25
Kennedy körülbelül a hetedik perc végén ért a kávézóhoz. A hely
üres volt, és elég kicsi, úgyhogy ülhetett bárhová az ember,
mindenképp látni lehetett az utcáról. Előtte sem várt senki. A járdán
állva lassan körbefordult, és mindenkit, aki ott volt, jól szemügyre
vett, de egyikük sem hasonlított arra a jól megtermett férfira, akivel
az előző héten futólag találkozott.
Épp befejezte a szemlélődést, megcsörrent a mobilja.
– Halló.
– Látom magát. Menjen el az utca végéig. Van ott egy templom.
Menjen be. Vegyen egy gyertyát, és gyújtsa meg.
– Mondja nekem a jó katolikus.
– Ó, azzal kapcsolatban hazudtam. A gyertya csak arra kell, hogy
legyen időm kétszer körbesétálni az épületet és ellenőrizni, nem
követi-e magát valaki.
– Nem akarom magát csapdába csalni, és ha igen, akkor
poloskával csinálnám, nem spiclivel.
– Feltéve persze, hogy lenne poloskafészek a házban. Ezzel
kapcsolatban igazából a jobbik eshetőséget tételezem fel magáról. Én
most nem a maga csapatának a tagjai miatt aggódom.
Kennedy besétált a templomba – egy jellegtelen, sárga téglás,
modern épületbe –, és úgy tett, ahogy a férfi mondta. Céltalannak
érezte a fogadalmi gyertyát meggyújtani és az oldalhajóban lévő
drótból készült állványra helyezni – soha nem hitt semmilyen
istenben és sem más, független hatalomban –, de maga is
meglepődött, amikor úgy érezte, hogy felkavarodik a gyomra a
vallásosság megjátszásától. Harper halála túlságosan frissen élt az
emlékezetében. Ezt a tettetett hitbuzgalmat valahogy ízléstelennek
érezte, mintha Harper vagy a saját rovására viccelődne.
Miután a gyertyát a helyére tette, megfordult, félig-meddig arra
számítva, hogy a nagydarab férfi közben hangtalanul mögé állt, de
egyedül volt a templomban.
Kennedy várt, de kicsit nevetségesen érezte magát. A telefonja
nem csöngött újra, és senki sem mutatkozott. Öt perc elteltével
kiment ugyanazon az ajtón, amelyiken belépett. A nagydarab férfi ott
állt az ajtó mellett, a falnak dőlve, kezét fekete munkáskabátja
zsebébe süllyesztve. Abban a pillanatban inkább nézett ki
kőművesnek vagy kubikosnak, aki a nagy termete ellenére is teljesen
ártalmatlan, semmint bosszúálló angyalnak.
– Minden rendben – mondta a nagydarab férfi. – Úgy tűnik,
magunk vagyunk.
– Nagyszerű. És most?
– Igyunk meg valamit egy nagyon zajos kocsmában.
A Surrey Streeten találtak egy kocsmát, ahová alig lehetett beférni,
úgyhogy az éppen megfelelt a kívánalmaknak. Whiskyt ittak
szódával, amit a nagydarab – aki Tillman néven mutatkozott be –
kérdezés nélkül rendelt neki. Kennedy nem nyúlt hozzá, de a férfi
sem az övéhez. Úgy tűnt, inkább csak álcának vette. A zaj is
ugyanezt a célt szolgálta, fejtette ki Tillman.
– A kis térmikrofonokkal nem sokat lehet tenni – mondta a férfi –,
meg azzal sem, ha lefilmeznek, és a szájmozgásból következtetnének
arra, amit beszéltünk. Egy ilyen helyen mindkét módszerrel csődöt
mondanak, mert tiszta levegő kell ahhoz, hogy a mikrofon felvegyen
valamit, a kamerát pedig a szánkra kellene irányítani.
– Szóval még mindig azt gondolja, hogy követnek engem? –
kérdezte Kennedy félig lenyűgözve, félig elgondolkodva. Akárki is
volt ez a férfi, egyértelműnek tűnt, hogy nagyon óvatos.
– Nem – rázta meg a fejét Tillman. – Szinte biztos, hogy nem.
Akkor sem magát követték, amikor a bedfordshire-i egyetemre
mentek. Az informatikus nőt akarták. Ő volt az utolsó a listán. Én
voltam az egyetlen, aki követte, mert azt hittem, hogy valaki mást
követ. Olyasvalakit, akinek régóta a nyomában vagyok.
– Azt mondta – nézett Kennedy mélyen Tillman szemébe –, hogy
Sarah Opie volt az utolsó a listán. Kinek a listáján? És maga honnan
tudja ezt?
– Puszta következtetés. Mivel maga senki másnak nem eredt a
nyomába, ez arra utal: senki másról nem gondolja, hogy veszélyben
lenne. Azt persze nem állítom, hogy biztosan igaza van. Csak azt
mondom, hogy a jelek szerint úgy véli, egyelőre vége, és nem lesz
több haláleset – fejezte be Tillman, majd várakozón nézett rá, hogy
Kennedy megerősíti vagy cáfolja-e mindezt. Kennedy azonban nem
erősítette meg, és nem is cáfolta, csak a férfi szemébe nézett, és
hagyta, hadd pattogjon az ő térfelén a labda. – Tehát miről van szó? –
kérdezte végül Tillman. – Barlow volt az első, vagy legalábbis az
első, akire ráakadtak. Ők hárman együtt dolgoztak valamin, ami a
vesztüket okozta. Ez a munkahipotézis.
– Ez a csönd – mondta Kennedy hűvösen – az én hallgatásom.
Maga fölényben van. Olyan dolgokat mond nekem a saját ügyemről,
amiket nem szabadna tudnia, mert nem közöltük a nyilvánossággal,
sőt senkivel a részlegen kívül. Egy szót sem szólok addig, amíg nem
mondja el, honnan tudja mindezt. Lehet, hogy eljutott félútig, de én
nem vagyok hajlandó az út másik felén átsegíteni.
– Jó – bólintott Tillman. – Ez rendben van. Michael Brand.
– Mi van vele?
– Őt keresi. Én is. A különbség az, hogy maga körülbelül tíz napja
keresi, én meg tizenhárom éve. Csinált valaha olyasmit, amit
filmekben szoktak, hogy hajszálat tesz az ajtó tetejére vagy beékel
egy gyufaszálat az ajtó és az ajtófélfa közé, hogy meg tudja
állapítani, járt-e valaki a szobájában, amíg távol volt?
– Eddig nem, de lehet, hogy kipróbálom.
– Én évek óta ezt csinálom. Mindenféle hajszálakkal,
gyufaszálakkal, kartonpapírból készült ékekkel, konzervdobozokkal
és spárgákkal. Megvan a magam kis hálózata, amely értesít, ha
Michael Brand felbukkan. Vannak barátaim, és azoknak is vannak
barátai, fura, csöndes kis helyeken szerte a világon, akik figyelik az
információs szupersztrádát. Vírusos programkódok internetes
adatbázisokban. Régimódi újságcikk-archívumok vagy két tucat
olyan országban, ahol a számítógép még mindig ritkaságszámba
megy, vagy ahol kell nekem ez a plusz biztosíték. Tudja, Michael
Brand a rögeszmém. Nem sokat megy emberek közé, de amikor igen,
arról tudni akarok. Szóval amikor felbukkant a neve a nyomozás
során, én is felbukkantam. Ez a rövid válasz.
Kennedy nem tudta, mit szóljon. Amit Tillman mondott, az nem
vallott ép elmére, habár nyugodt és józan hangon beszélt. Kennedy
nem felelt. Egy-két pillanat múlva, figyelemelterelésképpen kortyolt
egyet a whiskyjéből. Egyáltalán nem esett jól, de több értelme volt,
mint bámulni Tillmant, mint valami flúgos alakot a buszon.
– Jól van – nevetett Tillman egy kicsit szomorkásan, mintha ennek
ellenére leolvasta volna Kennedy arcáról az érzéseit. – Talán
ismernie kellene a kontextust is. Tudja, én néhány évvel ezelőtt
elvesztettem a feleségemet és a gyerekeimet.
– Sajnálom – felelt Kennedy automatikusan és semmitmondón. –
Hogyan…
– Hogyan haltak meg? Nem haltak meg, hanem elvesztettem őket.
Hazamentem egy este, és nem voltak otthon. A házat teljesen
kirámolták, a padlástól a pincéig. Ez tizenhárom éve történt, és én
azóta keresem őket.
Vázlatosan elmesélte neki a történetet: hogy a hivatal csak húzta
az időt; hogy a rendőrség nem volt hajlandó nyomozást indítani;
bánatát, félelmét és zavarodottságát; sikertelen próbálkozását a
családja megtalálására és csatározását, majd hogy végül rájött:
teljesen más megközelítést kell alkalmaznia, ha valaha túl akar jutni
az első fázison.
Kennedy, miközben hallgatta, először arra gondolt, hogy Tillman
olyan, mint bármely férfi, aki még mindig szerelmes abba, aki
elhagyta, de aztán kezdte magával ragadni a férfi teljes
meggyőződése. Tizenhárom év hosszú idő ahhoz, hogy az ember
ilyen sokáig tagadja egy kapcsolat végét, és ami azt illeti, hosszú idő
ahhoz is, hogy bújócskát játsszon három gyerekkel. Egy egyedülálló
nő elég könnyen el tud rejtőzni, de egy háromgyerekes nőnek
nyilvántartásba kell őket vétetnie mindenféle orvosoknál,
fogászoknál, iskoláknál, gondozószolgálatoknál. Nem tűnhetnek el
könnyen szem elől. Persze ha nem haltak meg. Ezt az eshetőséget
Kennedy nem említette, de a jelek szerint Tillman megint kitalálta a
gondolatait.
– Hagyott egy üzenetet – mondta a férfi amiben arra kért, hogy ne
kövessem. És volt valamiféle logika abban, hogy miket vittek el.
Vagy nem is, inkább olyan volt, mint egy aláírás. Azt mondtam,
hogy a házat teljesen kirámolták, de ez nem teljesen igaz, mert
néhány dolgot otthagytak. Egy-két olyan apróságot, amelyek nem
számítottak. Könyveket, játékokat, ruhákat. De éppen ez a lényeg,
mert minden, ami ott maradt, olyasmi volt, ami nem számított.
Olyasmi, ami a gyerekeknek nem hiányzott. A kedvenc könyveiket, a
kedvenc játékaikat, azokat a ruhákat, amiket szerettek hordani, meg
azokat, amik még jók voltak rájuk, mind elvitték. Rebecca válogatta
össze őket, és pontosan eltalált mindent, kivéve… – kezdte, de a
hangja elhalkult.
– Kivéve mit?
– Semmit. Semmi fontosat.
– Értem – vont vállat Kennedy. – De akkor mire utal mindez?
Arra, hogy a saját, szabad akaratából ment, nem?
– Nem – felelte kereken Tillman. – Azt jelenti, hogy tudta: életben
maradnak, és együtt lesznek. Elvitt mindent, amire szükségük lehet
ahhoz, hogy valahol máshol kezdjenek új életet. De nem hiszem,
képtelen vagyok elhitetni magammal, hogy olyan életet akart,
amelynek én nem vagyok a része. És még ha esetleg tévedek, akkor
is szeretném megtalálni őt és megkérdezni, miért. Rebecca azért
ment el, mert nem volt választása. És hagyott egy üzenetet, amiben
azt írta nekem, hogy ne keressem, mert úgy gondolta, soha nem
fogom megtalálni őt, és nem tudom visszahozni onnan, ahová ment.
Próbálta nekem megspórolni legalább a fáradság egy részét – azzal
elhallgatott és figyelmesen nézte Kennedyt. Úgy tűnt, fontos neki,
hogy pusztán a szavának hitelt adjon.
– Michael Brand – emlékeztette Kennedy a férfit, és egyszersmind
elbliccelte, hogy színt kelljen vallania.
Tillman beleegyezéséül vonakodva bólintott. Amennyiben
ragaszkodtak ahhoz, hogy arról beszéljenek, amiért ott voltak, és
amiért egyáltalán beszélgettek, akkor a kérdés helyes volt.
– Rebecca találkozott vele – mondta Tillman. – Megbeszélt vele
egy találkozót, illetve valószínűbb, hogy fordítva történt. Brand
fölhívta őt, és megkérte, hogy látogassa meg a hotelban, ahol
megszállt. A szálloda körülbelül öt perc sétára volt a háztól. Ez aznap
volt, amikor eltűntek.
És Rebecca elment hozzá. A recepciós tudta, hogy néz ki Brand:
azt mondta, a fickó a harmincas évei közepén jár, kopaszra
borotválja a fejét, és kemény alaknak néz ki, mintha rendőr lenne
vagy leszerelt katona. Mutattam a recepciósnak egy fényképet, amin
Rebecca volt, és ő emlékezett, hogy látta őt Branddel. Nem tudom,
mi történt közöttük, és hogy Brand mit mondott neki, de akármit is
mondott, együtt távoztak. Gondolom, hazamentek, ahol Rebecca
elkezdett pakolni. Azóta nem láttam sem őt, sem a gyerekeket.
Tillman hangja nyugodt maradt, miközben mindezt elbeszélte.
Kennedy csak találgatni tudta, mekkora erőfeszítésébe került ez. Ha
még tizenhárom év elteltével sem hagyta abba a keresést, az általa
elbeszélt események mélyen megsebezték, és ez az egész életét
meghatározta. Kennedy tudta – ahogy Tillmannek is tudnia kellett –,
hogy még ha mindenben igaza is volt, az sem jelentette azt, hogy a
családja még mindig életben van, vagy életben volt akár egy órával
azután, hogy elmentek hazulról. Csak annyit jelentett, hogy Rebecca
úgy hitte, életben maradnak. Lehet, hogy Tillman négy fantomot
kerget, vagy ötöt, Brandet is beleszámolva.
És ha az ember elkezdett gondolkodni rajta, nyilvánvaló lett, hogy
Brand a leggyengébb lap az egész kártyavárban.
– A kettő nem lehet ugyanaz az ember – mondta Kennedy. – A
maga Michael Brandje és a mi Michael Brandünk…
– Miért nem?
– Miért lennének ugyanazok? A maga Michael Brandje titokban
férjes asszonyokkal találkozik olcsó szállodákban. Az én Michael
Brandem behazudja magát egy tudományos fórumra, és
történelemszemináriumokra jár, mint valami… – egy találó
hasonlatot keresgélt – üstökös a nagy pestisjárvány előtt, aztán
tömeggyilkosságot rendez és eltűnik. Nem sok közös van bennük,
Tillman. És a név sem lehet olyan ritka. Most komolyan, mekkora
esély van rá, hogy a maga embere a mi emberünk?
– Plusz-mínusz mennyi? – kérdezte őt Tillman nyugodtan és a
whiskyjét lötyögtetve, de továbbra sem kortyolt bele. – Szerintem
egyébként száz százalék. Abból is látszik, amit az előbb mondott,
hiszen ugyanazt a módszert követi: megjelenik, bejelentkezik egy
szállodába, elvégzi, amiért jött, aztán eltűnik. A két jellem talán
különbözik, de mindkét esetben ugyanúgy cselekedett.
– Még mindig nem…
– Hadd fejezzem be. Mert megígérem, tetszeni fog magának, amit
eddig kinyomoztam. Már hosszú idővel ezelőtt elkezdtem kirakni a
konzervdobozokat és a spárgákat Michael Brandnek, ami azt jelenti,
hogy volt lehetőségem néhány olyan dologra, amelyekre magának
még nem. Létrehoztam egy naplót. Egy amolyan adatbázist, kivéve,
hogy az adatbázisok általában számítógépen vannak, én meg nem
boldogulok a számítógépekkel, úgyhogy ezek csak jegyzetek, amiket
menet közben készítettem, használt borítékok hátuljára, meg ilyesmi.
Itt egy tény, ott egy tény – azzal közelebb hajolt Kennedyhez az
asztal fölött, és úgy nézett rá, mint a vén tengerész Coleridge
versében. – Nem csak a nevét nem változtatja soha. Van más is. Ha
hamis címet ad meg, annak is mindig ugyanaz a neve. Kert utca vagy
Kert út, Kert sor, sugárút, köz, akármi, de Kert valami. Mit mondott
a maga Michael Brandje? Hol lakik?
– Campo del Jardin4 – mormogta Kennedy. – De maga ezt az
aktából is kinézhette.
– Nem olvastam az aktáját, de fogadni mertem volna. Viszont ez
még nem minden. Találkoztam Brand egyik üzleti partnerével
Oroszországban, azaz bocsánat, a volt Szovjetunióban, aki elmondta
nekem, hogy az, akinek a nyomában vagyok, Londonba tart. Aztán
megtudtam, hogy maga nyomoz Michael Brand után. De igaza van,
ez még mindig lehetett volna egy másik Michael Brand, és az egész
véletlen egybeesés. Úgyhogy megmozgattam néhány követ, és
megszereztem a szálloda címét, ahol megszállt.
– A Pride Court, Bloomsburyben.
– Pontosan. Elment megnézni a szobát?
– Nem – ismerte el Kennedy. – Nem személyesen. Az egyik
kollégám végzett ott házkutatást.
– És talált az a kollégája valamit?
– Biztosan tudom, hogy nem.
– Értem. Nos, én igen. Ezt – azzal Tillman a zsebébe nyúlt, és
kivett egy kicsi, fényes tárgyat. A mutatóujja és a hüvelykujja közé
fogta, majd lerakta az asztal közepére. Egy ezüstérme volt.
Kennedy mindössze egyetlen pillantást vetett rá. Olyan volt,
mintha álmainak egy szilánkja öltött volna szilárd alakot, és nagyon
mélyen felkavarta. Nagy erőfeszítéssel összeszedte magát, és
remélte, hogy a férfi nem látta, aztán az érméért nyújtotta a kezét, de
a mozdulat megállt félúton, és Tillmanre pillantott: szabad?
– Persze, csak rajta. Soha nincs rajtuk ujjlenyomat. Ha Brand
egyszer kitakarít valahol, ott soha semmilyen nyom nem marad.
Ezeket kivéve.
Az érme réginek és kopottnak tűnt: csak annyiban emlékeztetett
érmére, hogy egy kis, lapos fémdarab volt, és egy emberi fej
körvonala látszott rajta. Az érme távolról sem volt szabályos, és nem
is volt kör alakú. A fej annyira elmosódott, hogy még azt sem
lehetett megállapítani, vajon férfié vagy nőé, de a homlokon volt egy
sor apró dudor, ami valami fejdísz, talán babérkoszorú lehetett.
Megfordította az érmét. Az írásos oldalt még nehezebben lehetett
kivenni: egy alak volt rajta, talán egy madár, összecsukott szárnnyal,
vagy talán csak egy búzakéve, meg néhány jelkép, amik között
mintha lett volna egy K meg egy P.
Kennedynek csak akkor tűnt fel a rendellenesség, amikor már jó
néhányszor át- meg átfordította az érmét. Az ezüst hamar oxidálódik,
és idővel fekete patina vonja be, amit nehéz eltávolítani. Ha ez az
érme annyira régi volt, mitől fénylett úgy? Valamiféle reprodukció
lehetett, de elég nehéz volt ahhoz, hogy tömör fémből legyen.
– A mosdókagyló alatti U alakú csőben hagyta – mondta Tillman.
– A kollégájának kicsit kitartóbban kellett volna keresgélnie. Brand,
mármint az én verzióm, Brand egy pont nulla, mindig egy ilyet hagy
hátra ott, ahol egy napnál több időt tölt. Régen elég szembeötlő
helyekre tette, mint például az ajtó felső küszöbfájának tetejére, vagy
az ágy fejlapja mögé. Néha még mindig ilyen helyekre teszi, de
manapság már egy kicsit több a képzelőereje.
– Nem értem – mormogta Kennedy a fejét rázva. – Ha veszi arra a
fáradságot, hogy hamis címeket adjon meg, miért hagy névjegyet?
– És miért tart ki egyetlen név mellett? – kérdezett vissza Tillman.
– Ez az igazi kérdés, és nem tudom rá a választ. De ő tudja. Régen
azt gondoltam, valami játékot űz velem, esetleg kötekedik, mintha
azt mondaná: „Olyan feltűnően tudom csinálni, ahogyan csak
akarom, és akkor sem fogsz soha utolérni.” De szerintem csak két
évvel ezelőtt tudta meg, hogy keresem, és előtte is ezt csinálta,
úgyhogy valami más lehet az ok. Valami, ami talán értelmet nyer, ha
megtudjuk, mit is csinál tulajdonképpen.
Mit is csinál tulajdonképpen? Kennedy józan esze még egyszer
utoljára lázadni próbált.
– Mi lehet az a logikai rendszer, ami összefüggést teremt az ön
családjának tizenhárom évvel ezelőtti elrablása és négy
történelemtanár meggyilkolása között?
– Három történelem- és egy informatikatanár.
– Akkor is. Nem akarom kiábrándítani, de a bedfordshire-i
egyetemen két gyilkos volt, nem egy. És lehetséges, hogy Michael
Brand nem volt köztük.
– Biztos, hogy nem volt köztük. Nem hiszem, hogy saját kezűleg
öl.
– Akkor mit csinál?
– Megmondom magának. De nem ingyen. Maga máris sok
mindent megtudott tőlem. Magának is meg kell osztania velem
mindent, ami felmerül a nyomozás során; mindent, amit eddig
megtudott, és mindent, amit ezután fog megtudni. Én pedig
elmondom, amit még tudok.
– Nem – rázta meg a fejét Kennedy. Még csak gondolkodási időre
sem volt szüksége.
– Miért nem?
– Mert rendőrnyomozó vagyok, maga viszont nem az. Igazán
hálás vagyok, hogy közbelépett, amikor az a fickó az életemre tört,
de nem vitathatok meg folyamatban lévő ügyeket olyanokkal, akik
nem tagjai a nyomozást végző csapatnak, és pláne nem olyanokkal,
akik még csak nem is tartoznak a rendőri erőkhöz.
– Komolyan mondja? – kérdezte végül Tillman némi hallgatás
után, miközben Kennedy arcát fürkészte.
– Komolyan.
– Akkor azt hiszem, végeztünk – azzal nyújtotta a kezét az
érméért, de Kennedy nem adta oda.
– Ez bizonyíték, amely egy gyilkossági ügyben játszik szerepet, és
magának semmi joga megtartani.
– Adja ide az érmét, őrmester. Ez nem egyirányú utca. Én egy
ajánlattal jöttem, maga visszautasított. Visszamegyünk arra a pontra,
ahonnan indultunk – mondta, de Kennedy kinyitotta a retiküljét és
beleejtette az érmét. – Őrmester…
– Nem – szakította félbe Kennedy. – Voltaképpen be kéne vinnem
magát mint tanút, sőt gyanúsítottat. Mégsem teszem ezt, mert
tartozom magának, és mert rosszul érezném magam, ha még én is
tetézném mindazt, amin már eddig is keresztülment. De nem tarthatja
meg. Tudja, van egy határ, és én az egyik oldalán állok, maga meg a
másikon. Nekem van jogom bűnözőkre vadászni. Ez a munkám.
Magának nincs. Ezért amit tett azzal az emberrel, aki meg akart
késelni engem, attól maga is bűnöző lett.
– Technikai dolgokról beszél – mondta Tillman türelmetlen
kézmozdulattal. – Azt hittem, maga talán képes messzebbre tekinteni
az efféle hülyeségeknél.
– Nem, a legkevésbé sem – felelte Kennedy. Úgy gondolta, fontos
lehet elmagyarázni Tillmannek, hogyan érti, bár saját maga számára
teljességgel nyilvánvaló volt. – Vannak rossz dolgok, amiket meg
tudok tenni, és egy másodpercig sem alszom rosszul miattuk, de ez
nem ilyen. Nem oszthatok meg magával információkat úgy, hogy
közben én magam zsaru maradok. Ettől átlépek egy határt, ami még
mindig számít nekem.
Kennedy most ráébredt, hogy mennyire számít ez neki. A hangja
remegett. Az, hogy erről beszélt, különféle érzéseket és
aggodalmakat ébresztett a lelkében, s ezek szorosan kapcsolódtak
mindahhoz, ami Marcus Dell-lel történt. Amit Tillman tett Harper
gyilkosával, az más volt, és amit az apja tett sok évvel ezelőtt, az
megint más. De a különbségeket akkor túlzottan csekélynek érezte.
Felállt.
– Rendben – mondta Tillman visszahúzva a kezét –, tartsa meg az
érmét. Van még belőle. De az biztos, hogy kellemetlen perceket fog
átélni, amikor el kell majd magyaráznia, hogy honnan szerezte, és
még kellemetlenebbeket, amikor bizonyítékként be kell majd
jegyeznie. Sajnálom, hogy nem tudtunk üzletet kötni, Kennedy
őrmester. Ha meggondolja magát, akkor, nos, megvan a számom a
mobiljában, ugye? De ne hívjon, csak ha úgy dönt, hogy hajlandó
megosztani velem az értesüléseit. Ez volt az utolsó eset, hogy ingyen
jutott információkhoz.
Kennedy nem feledte, hogyan nézett rá Tillman, miközben ezeket
mondta. Nem feledte, mert a tekintete annyira ellentmondott a
szavainak. Úgy beszélt, mint a filmekben a kemény csávók, a szeme
viszont egy olyan emberé volt, aki egy magas épület pereméről lóg,
és ujjainak a szorítása egyesével enged el, mint valami
visszaszámolás a vég előtt.
Tillman elment a nélkül, hogy hozzányúlt volna a whiskyjéhez.
Kennedy lehajtotta a magáét.
◙
Otthon, miután megköszönte Izzynek, hogy vigyázott az apjára, és
lefektette őt, Kennedy visszatért az aktához. Körülbelül még egy
órán át fürkészte sötét mélységeit anélkül, hogy egyetlen aranyrögöt
is felfedezett volna.
Ennek ellenére azért talált valamit, aminek a nyomába eredhetett:
összesen három dolgot.
Ott voltak a haldokló Opie tanárnő utolsó szavai. Kennedy
említést tett róluk a jelentésében, de észrevételét figyelmen kívül
hagyták, mert úgy ítélték meg, hogy nem vezetnek sehová.
Egyébként sem volt könnyű belátni, mit lehetne kezdeni ezekkel az
utolsó szavakkal.
Aztán ott volt a fénykép, amelyet Barlow irodájában talált. Egy
romos épület fényképe egy jellegtelen, névtelen helyen, és néhány
semmitmondó betű- meg számsor a hátulján. Barlow elrejtette; a
gyilkosa – vagy talán valaki más – átkutatta mind az otthonát, mind
az irodáját, de nem találta meg. Rosszabb a helyzet – de erre is
számítani kell –, ha megtalálták, és visszarakták, mert nem volt
fontos.
És ott volt a kés.
Nagyon nehezen tudott csak elaludni. Nem ment ki a fejéből,
mennyire zavaros volt Tillman tekintete, amikor indulni készült, és a
férfi tizenhárom évig tartó vándorlására gondolt, amely a hosszú
viszontagságok után sem érhet boldog véget. Emberrablási ügyekben
a legtöbb nyomozó háromnapos tömbökben számolt. Az első három
napon az esély ötvenszázalékos volt: a feltételezett áldozat éppoly
valószínűséggel kerülhetett elő élve, mint halva. Aztán az előbbi
esélye háromnaponként a felére csökkent.
Vajon Tillman tényleg hitt ennek az őrült kutatásnak a sikerében,
vagy csak azért csinálta, hogy ne kelljen arra gondolnia: majdnem
biztos, hogy a felesége és a gyerekei meghaltak?
Kennedy gyanította, hogy akár így van, akár úgy, csak ez a
hajtóvadászat tartja őt életben. Mint a cápák: ő is belehalna, ha csak
egy pillanatra is leállna.
26
A reggeli eligazítás a férfiak lelkét éppúgy próbára tette, mint a
nőkét. Summerhill azzal kezdte, hogy a nyomozás egyik száláról
kijelentette: nem vezet sehová.
– Amint tudják, bírósági végzésre behoztuk Barlow professzor
összes számítógépét, kettőt a főiskoláról és egyet otthonról.
Odaadtuk őket a törvényszéki informatikai csoportnak, hogy
megvizsgálják, ki tudnak-e deríteni belőlük valamit, de semmi
eredményt nem értek el. Az égvilágon semmi nincs a gépeken. Se
fájlok, se e-mailek, se képek, még egy internetes gyorsítótár sincs.
Valaki teljesen újrainstallálta a rendszert mindhárom gépen, és
letörölt mindent, akármi is volt rajtuk. Barlow-nak volt két külső
merevlemeze, de azok is üresek, meg fél tucat írható lemeze, amikről
kiderült, hogy üresek, még formázva sincsenek. Más nem volt.
Jelenleg az írásos dokumentumokat nézzük át, de a jelek szerint
nincs semmi új vagy idevágó.
Kennedynek eszébe jutottak a betörések, amiket Barlow
irodájában és a villában követtek el. Meglehet, hogy csak ezért törtek
be: nem találomra keresgéltek valamit, hanem le akartak törölni
mindent a számítógépekről. Profi munkát végeztek, mert a
törvényszéki informatikai adathalászok nem találtak semmit. Sokan
azt gondolják, hogy ha az ember a Delete-gombra kattint, meg is
szabadul a fájloktól, pedig valójában ezzel csak megjelöli őket és
lehetővé teszi, hogy később majd felülírják őket. Akárki is ölte meg
Barlow-t, alaposan ismerte a számítógépek működését.
– És a többi áldozat? – kérdezte Kennedy. – Lefoglaltuk az ő
fájljaikat meg irataikat is? Hiszen ha feltételezzük, hogy az indíték
valami módon kapcsolódik Barlow-nak a Rum-kódexes
projektjéhez…
– Hangsúlyozottan nem tételezzük ezt fel, őrmester – szakította
félbe őt Summerhill, miközben Combes csak sóhajtozott és rázta a
fejét. – Még ha a projekt indítékul is szolgál, akkor is legfeljebb
annyit tételezünk fel, hogy csak közvetett volt a kapcsolat. A projekt
hozta össze az áldozatokat, bár a jelek szerint akkor már ismerték
egymást az írástudók fóruma révén. Miután Barlow csapata összeállt,
beleásták magukat valamibe, ami magára vonta egy nagyon profi és
jól szervezett bűnbanda figyelmét. Talán vettek valami iratot vagy
tárgyi leletet a fekete piacon, és véletlenül keresztbe tettek a
bűnözőkartellnek, amelyiktől vették. Végtelen számú forgatókönyv
van, amivel magyarázható, hogy a haláleseteknek ez áll a hátterében,
és ezek közül nagyon kevés az, amelyik közvetlenül Barlow
kutatásának a tartalmára épül. Az emberek általában nem válnak
gyilkosság áldozatává tudományos nézeteltérések miatt.
– De ha legalább tudnánk…
– Ezt sem zárjuk ki – vágott közbe megint Summerhill, ezúttal
ingerültebb hangon, mintha azt mondta volna: most már elég az
akadékoskodásból; inkább bálás lehetne, hogy egyáltalán itt lehet. –
Persze hogy átvizsgáltuk a többi áldozat számítógépét is, különös
tekintettel Opie-éra, mivel neki az összes fájljáról volt biztonsági
másolat az egyetemi szerveren, és így jó messzire vissza tudtunk
nyúlni. Nem találtunk semmilyen levelezést Barlow-val, de még csak
utalást sem a nevére. Olyan fájlt vagy mappát sem találtunk,
amelyben a Rum-kódexre, a projektre vagy a projekthez kapcsolódó
többi személyre lett volna hivatkozás. Nyilvánvalóan vannak más
keresési beállítások, amiket alkalmazhattunk volna, de most még
nem akartunk túlságosan belemenni a sűrűjébe. Óvatos becslések
szerint is több ezer oldalnyi anyagról, több tízezer e-mailről és talán
több millió szóról van szó. Amíg nincs iránytűnk, nemigen vinne
előre, ha megpróbálnánk elolvasni minden egyes szót – mondta
végül Summerhill. Addig Kennedyre nézett, de most elfordult, és
Combesra tekintett. – Halljuk, ki mire jutott. Josh, kezdd te.
Combes tájékoztatta őket a Michael Brand utáni hajsza legújabb
fejleményeiről. Rákérdezett a főbb angliai és spanyolországi
szállodaláncoknál, hogy megtudja, vajon a férfi bejelentkezett-e
valaha máshová is ezen a néven, illetve kipostázott egy
személyleírást és egy fantomképet is, amiket a Pride Court szálló
recepciósa adott: középkorú férfi, kopasz, magassága átlagon felüli,
szeme barna, bőre fehér, az akcentusa külföldi, de nehéz
meghatározni, milyen.
Ebből nem nagyon lehetett kiindulni, és még nem is jött
visszajelzés sehonnan. Közben Combes elrendelte, hogy nézzék át a
légitársaságok, a vasutak és a kompok járatairól vezetett
adatbázisokat, hátha fel tudják térképezni, merre járt Brand a Pride
Court szállóba való érkezése előtt és után. Ezzel párhuzamosan
végignézték a börtönök és a rendőrségek adattárait is, de az
eredmény negatív volt. Nem létezett olyan Michael Brand sehol a
világon, akinek priusza lett volna, és illett volna rá az ő emberük
kora, illetve személyleírása.
Combes most lassan végigment az írástudók fórumának többi
tagján, hátha valamelyikük találkozott vagy magánúton e-maile-zett
Branddel.
Stanwick és McAliskey kihallgatta a diákokat, akik tanúi voltak
Sarah Opie halálának, és ők igazolták a történteket. Átvizsgálták az
egyetem biztonsági kamerái által készített felvételeket is abban a
reményben, hátha találnak egy olyat, amelyen látható a számítógépes
laborban tartózkodó vagy épp oda tartó két gyilkos. Nem volt
szerencséjük. A kamerák lemezre mentették a felvételeket, és a
kérdéses lemez formázási hibás lett, vagyis nem lehetett hozzáférni a
rajta tárolt adatokhoz. Találtak egy műszaki szakembert, aki talán
képes lett volna kimenteni használható adatokat a lemezről, de ez egy
hosszú folyamat lett volna. A fantomképeket elküldték a helyi
rendőrőrsöknek, és bemutatták a bűnügyi tévéműsorban is, arra kérve
mindenkit, hogy aki látta a két embert, hívjon egy külön erre a célra
fenntartott segélyvonalat. Az eddig befutott több száz hívást jelenleg
fél tucat egyenruhás közrendőr osztályozta.
Cummings a Samir Devani halálával kapcsolatos szálon indult el,
mert ez még mindig lehetett akár baleset is. Miután szétszedte és
megvizsgálta a halálát okozó számítógép alkatrészeit, ezt a
lehetőséget többé-kevésbé ki tudta zárni. A hálózati kábel meglazult
a gépben, valahogy visszahajlott, és hozzáért a burkolathoz. A drótot
hegyes szögben hajlították meg és átfűzték az alaplap fölösleges hőt
elnyelő szerkezetén, hogy ott maradjon a helyén. Így amikor a
számítógépet bekapcsolták a fali konnektornál, a régimódi
fémburkolat feszültség alá került. Cummings most azt próbálta
megállapítani, hogy ki tudott hozzáférni észrevétlenül a géphez
abban a tizenhat órában, ami az utolsó használat és a kapcsoló
végzetes megnyomása között telt el.
Summerhill végighallgatott mindenkit, és kérdéseket meg
javaslatokat vetett közbe, de az egészet gyorsan csinálta, fenntartva a
sürgősség és a céltudatosság érzését. Amikor Kennedyhez ért,
szünetet tartott.
– Hát maga jutott valamire, őrmester? – kérdezte, de a szelíd hang
gyanús volt. Semmilyen feladatot nem adtak Kennedynek, és csak
egy napja jött ki a kórházból. Talán azért csillant fel a főfelügyelő
szeme, mert nemleges válaszra számított.
– Utána akarok járni a gyilkos fegyvernek – felelte Kennedy. –
Úgy értem, a másik gyilkos fegyvernek. Mindenféle információnk
van a pisztolyról, de a késről, ami Harperral végzett, nincs semmi.
Szerintem érdemes lenne…
– Széles, hét-nyolc centiméter széles penge – mondta Combes, de
közben hátra se nézett Kennedyre. – Nagyon éles. A hegye
valószínűleg elfordul. Van még valami, amit tudni akarsz?
– Szerintem érdemes lenne utánajárni – folytatta Kennedy,
továbbra is Summerhillhez intézve a szavait. – Ennek a Michael
Brandnek a tanúvallomások szerint külföldi akcentusa volt, a
fegyveres támadó a bedfordshire-i egyetemen pedig szinte biztosan
valami idegen nyelven beszélt hozzám. Talán mindhárom férfi
ugyanarról a vidékről, ugyanabból az országból származik. A kés
pedig nagyon furán nézett ki. Lehetséges, hogy valami konkrét
földrajzi helyhez köthető. Ha igen, talán a végén elég adatunk lesz
ahhoz, hogy segítséget kérjünk egy másik rendőri szervtől.
– Elég tisztán látta a kést? – kérdezte Summerhill. Szemmel
láthatólag nem tett rá nagy benyomást az ötlet, de nem vetette el
kapásból. – Tényleg elég tisztán ahhoz, hogy felismerje megint, ha
látná?
Kennedy a szoba sarkában álló tábla felé intett a fejével. Néhány
filctoll is volt még ott, amelyek egy másik megbeszélésről
maradhattak.
– Szabad?
– Tessék.
Odament a táblához, a kezébe vett egy filcet, és rajzolni kezdett
valamit emlékezetből. Mögötte valaki azt dünnyögte: „Te már tudod,
mi az?”, mire valaki más felnevetett. Kennedy nem figyelt rájuk, és
próbált visszaemlékezni annak a fura, csúf pengének az alakjára.
Ugyanolyan hosszú volt, mint a kés nyele, de vastagabb és
aszimmetrikus. A tetején, az egyik oldalon kiszélesedett.
Otrombának és a célra alkalmatlannak tűnt, de olyan éles volt, mint a
borotva, és egyetlen döfése végzett Chris Harperral. Kennedy
visszarakta a filcet, és szembefordult a csapat többi tagjával.
– Ilyen – mondta, miközben visszament a helyére. Mindenki
megnézte a rajzot.
– Jó – mondta McAliskey lakonikusan. – Sajátos.
– Olyan, mint egy vakolókanál – jegyezte meg Cummings – vagy
egy tortaszeletelő. De nem igazán néz ki gyilkos fegyvernek.
– Szeretnék beszélni valakivel a hadtörténeti múzeumban –
mondta Kennedy Summerhillnek –, hacsak nincs szüksége rám
valami más okból, és szeretném átnézni visszamenőleg az Írástudók
fórumának archívumát, hátha van valami információ arról, mit is
akart Barlow csinálni ezzel a Rum-kódexszel.
– Nincs – mondta Combes. – Már átnéztük. Barlow nem tett fel
semmit a fórumra, kivéve azt az első felhívást, hogy önkénteseket
keres. Senki nem tudta, mire kellettek neki az önként jelentkezők,
kivéve azok, akiket beválogatott a csapatába, és hoppá, belőlük meg
épp kifogytunk, igaz?
– Elég, Combes őrmester – morgott Summerhill. – Igen. Jó. Tegye
azt, Kennedy őrmester. Az URL-címek és a hozzáférési kódok benne
vannak az ügy aktájában.
– És szeretnék megint beszélni Ros Barlow-val.
– A professzor húgával? Miért?
– Mert a professzor beszélt neki Michael Brandről, és most úgy
tűnik, hogy Michael Brand központi szerepet tölt be az ügyben, akár
tanúként, akár gyanúsítottként gondolunk rá – felelte Kennedy, de
miközben ezt az utolsó kikötést tette, kellemetlenül érezte magát,
mert tudta, hogy az egész csak ködösítés. Amióta beszélt Tillmannel,
határozottan úgy gondolt Brandre, mint a darab legfőbb
cselszövőjére. Erre oda kellett figyelnie. – És ha Barlow a fórumon
titkolódzott a projekttel kapcsolatban, legalább érdemes
megkérdezni, hogy beszélt-e róla otthon – tette még hozzá Kennedy.
Summerhill bólintott, de Combesra nézett.
– Járj ennek utána, Josh – mondta, mire Combes bólintott, és
lefirkantott pár sort emlékeztetőül.
– Ros Barlow már ismer engem – mondta Kennedy, és próbált
nyugodt maradni.
– Ne tegyünk úgy, mintha mindenkinek meglenne a maga
megjelölt területe, Kennedy őrmester – mondta Summerhill, majd
összekulcsolta a kezét, mintha közös imával akarná befejezni az
eligazítást, aztán tenyérrel fölfelé megint szétnyitotta őket. –
Hívjanak, ha megtudnak valamit. Máskülönben a jelentések este
hatra legyenek az íróasztalomon. Mire várnak, uraim?
Mindenki szedte a sátorfáját és szétszóródott. Summerhill tehát
nem akarja házon kívülre engedni, töprengett Kennedy, miközben
visszasétált a medveverembe. Vagy legalábbis ez a szándéka. Azt
nem mondhatta neki, hogy ne hagyja el az épületet, csak éppen az
összes ígéretes szál felgöngyölítését másra bízta.
Ez mindössze annyit jelentett, hogy fel kell kutatnia néhány másik
szálat.
A hadtörténeti múzeumban egy gyakornok vette fel a telefont, aki
hosszú ideig várakoztatta, majd kapcsolt egy bizonyos Carol
Savundra asszonyt, aki a gyűjtemény új beszerzésekért felelős
osztályának a vezetője volt. Savundra félvállról vette a hívást: a
hangján hallatszott, hogy sok a dolga, könnyen dühbe gurul, és nulla
ideje van speciális kérésekre, amelyek nem a megszokott
csatornákon érkeznek. Kennedynek nem voltak nagy reményei, de
azért leírta, milyen a kés.
– Semmi nem ugrik be – mondta Savundra.
– Azért elfaxolhatok egy rajzot a késről? Talán eszébe jut róla
valami, vagy esetleg körbeküldhetné a kollégáinak.
– Hogyne – mondta Savundra, de nem adta meg a számot, csak
amikor Kennedy külön kérte, és nem tudta biztosan megmondani,
hogy mikor tud visszajelezni. – Őszintén szólva, a régiségek egyre
kisebb részét képezik a gyűjteményünknek.
– Ezt a kést a közelmúltban használták egy gyilkossághoz.
– Igazán? Nos, akkor küldje át. Talán ha látom, beugrik róla
valami.
Kennedy megint lerajzolta a kést, ezúttal egy A4-es lapra, és
átfaxolta.
Ezután a sheffieldi késgyárnál próbálkozott, ahol egy bizonyos
Lapoterre úrral, a tervezési osztály főmérnökével beszélt. Ő sokkal
barátságosabb volt, de soha nem hallott semmi olyasmiről, ami akár
távolról is hasonlítana a Kennedy által leírt késhez. Visszahívta,
mihelyst megkapta a faxot, de csak azért, hogy megerősítse: fogalma
sincs.
– Sok aszimmetrikus pengéjű kést csinálunk, de ilyet még soha
nem láttam.
– Nem emlékezteti önt olyan késekre, amelyeket kifejezetten a
világ egy bizonyos részén gyártanak? – nyaggatta még tovább őt
Kennedy kissé kétségbeesve.
– Az égvilágon semmire sem emlékeztet. Olyan ez, mint amikor
talál az ember egy madárcsontvázat és tudja, hogy egy madáré volt,
mert a csontok úgy helyezkednek el, mint egy madáré. De ez még
semmi. Nem illik bele egyetlen olyan kategóriába sem, aminek
ismerem a nevét. Sajnálom.
Kennedy többet remélt a brit késgyűjtők céhétől és az amerikai
hírszerzéstől, utóbbi ugyanis internetes honlapján azzal dicsekedett,
hogy az amerikai hadseregnek ők szerzik be a késeket, de egyiknél
sem tudtak neki segíteni.
Kedveszegetten tért át aznapi másik feladatára, az írástudók régi
fórumtopikjaira, ahonnan korábban mások eredménytelenül
próbáltak információhoz jutni. Kennedy bejelentkezett a fórumra, és
a hozzáférési kód segítségével bejutott az archivált könyvtárakba.
Amikor szembesült a feladat nagyságával, rögtön rájött, hogy
akármilyen kategorikusnak hangzott is Combes kijelentése, nem
végezhetett ezzel a feladattal. Hétezer oldal, illetve hétezer topik
volt. Minden bizonnyal több tízezer poszt volt, úgyhogy ha az ember
csak egyszer át akarja olvasni az egészet, már az is önmagában
legalább kéthavi munka.
Talán valahogy osztályozni kéne őket. Az oldalnak nem volt saját
keresőprogramja, de a védelmi minisztérium buzgómócsingjai írtak
kifejezetten az osztály számára egyet, és Kennedy tudta, hogyan kell
azzal keresni egy bizonyos domainen. Az álnév, amit Barlow a
fórumon használt, oda volt írva a hozzáférési kódok alá: BARLOW
PRCL, azaz a vezetékneve és a főiskolai azonosítója. Az írástudók
fóruma nyilván nem rendelkezett olyan sok taggal, hogy bármi
szükség lett volna furfangos és posztmodern azonosítókra.
Amikor először futotta át, azt látta, hogy Barlow
kétszáztizennyolc topikhoz szólt hozzá, és ezek közül hetvenegyet ő
kezdett. Mindenekelőtt azokra irányította a figyelmét.
Azonban rögtön ugyanabba a problémába szaladt bele, amire
Harper panaszkodott. A topikok tárgymegjelölései, amikből
elméletileg tudni lehetett volna a témát, olyan rejtelmesek voltak,
hogy a legtöbb esetben az égvilágon semmit nem árultak el a
lehetséges tartalmakról.
Az ókori Çatal Hüyük elhelyezkedése – kihagy/kijavít?
Szóközi szigmák rossz helyen a 905-ös időszaki statisztika szerint
A Greensmith 2B nem akar repülni
Javasolt egyezések a Branche kódexnél az M1102-ben
Találomra rákattintott néhány topikra. A régebbiekben, ahogy
számított is rá, sokat emlegették a holt-tengeri tekercseket. Barlow
belekötött a létező olvasatokba és azokkal ellentétes olvasatokat
vetett fel, amiket aztán a többiek lehurrogtak, megtapsoltak vagy
lesajnáltak.
Aztán a tekercsek fokozatosan eltűntek a képből és más dolgokra
terelődött a szó. A középpontban továbbra is a fordítás és a
szövegértelmezés állt, de a szövegek már javarészt újszövetségiek
voltak – ilyen-olyan evangéliumtöredékek, amiket betű- és
számsorokkal azonosítottak. Úgy tűnt, hogy Barlow nézeteit gyakran
vitatják, de Kennedy nem tudta megállapítani, miért, mert túl
homályosak voltak az érvek, és túl sok volt a bennfentes poén.
Végül megtalálta a keresett topikot. A tárgyban, ahogy már Opie
is mondta, ez állt: Van valakinek kedve új szemszögből vizsgálni a
Rum-kódexet? A címsor alatt néhány velős mondat volt olvasható:
Arra gondoltam, hogy új nézőpontból megyek neki a Rum-kódexnek –
részben játékból, részben pedig egy könyv miatt, amit nem pénzért
írok. Kemény meló, vég nélküli számolgatás és adatfeldolgozás,
esetleg hírnév és vagyon. Érdekel valakit?
Ezzel hozzászólások rövid sorozatát indította el, amelyeknek a
többsége kötekedő volt és gúnyos. Miért kéne visszatérni a
Rumkódexhez? Pláne ha nem adnak rá pénzt? Barlow nem
gondolhatja komolyan. Semmi újat nem lehet benne találni, és a
kódex valószínűleg még csak nem is fordítás volt, hanem valami
vegyes felvágott. Igenlő választ HURT LDM és DEVANI [mező üresen
hagyva] adott. Sarah Opie-tól nem volt semmi. Barlow megígérte,
hogy telefonon kapcsolatba lép a munkatársaival, és a topik lassan,
néhány másik fórumtag helytelenítő közbeszólása után elhalt. Aztán
a címsor szerint sokkal – csaknem két évvel – később, és mindössze
három hónappal Barlow halála előtt – újabb hozzászólás érkezett egy
bizonyos BRAND UAS álnevű fórumtagtól. Nagyon izgat mindaz, amit
eddig elért. Szeretnék beszélni önnel, és talán át tudom segíteni egy
kritikus szakaszon.
Azután semmi.
Semmi, illetve egy végzetes zuhanás egy sötét lépcsőn, egy
villamos árammal feltöltött számítógép, egy áldozatát cserbenhagyó
vezető és fényes nappal előhúzott tőrök.
Kennedy azon tűnődött, vajon hogyan válaszolt Barlow Brandnek.
Magán a topikon belül nem reagált, nem kért telefonszámot, amin
eléri. Talán megnézte Brand adatlapját, és onnan kereste ki az
elérhetőségeket. Kennedy megpróbálta, de nem talált semmit. Brand
adatlapja mindössze egy névből állt.
Az UAS rövidítést megtalálta a honlapon lévő nyilvántartásban: a
spanyolországi asztúriai egyetemet jelentette. De ha Barlow ezen a
vonalon halad, azonnal kideríti, hogy Brand szélhámos. Feltehetőleg
biztos volt benne, hogy egy történelmi fórumon csak történészek
vannak, úgyhogy nem vesződött ilyesmivel.
Akkor magánúton küldött üzenetet. Azokhoz más volt a
hozzáférési kód, de az Írástudók fórumának moderátora azt is
megadta. Kennedy megnyitotta az archívumot, és látta, hogy az
adatokat a tagok azonosítói szerint tárolják. Barlow neve alatt két
tucat üzenet volt, de egyik sem a projekten dolgozó csapat tagjainak
szólt.
A másik két csapattaggal való levelezésnél egy kicsit későbbről
volt egy Sarah Opie-nak szóló üzenet: Sarah, emlékszel a
beszélgetésünkre az alapítók vacsoráján? Mit gondolsz, meg tudnád
csinálni, amire kértelek, a te saját rendszereddel vagy
számítógépeiddel? Hívj fel, és beszéljük meg.
És egy üzenet Michael Brandnek, ugyanarról a napról, mint
amikor Brand írta a hozzászólását: Brand úr, kíváncsivá tesz. Tudom,
hogy Sam Devani beszélt önnel, de azt is tudom, hogy nem mondott
el önnek semmit. Honnan hallott rólunk? Kérem, ne a fórumon
keresztül válaszoljon. Ha lehet, inkább visszafognám az erről való
spekulálást, semmint hogy táptalajt adjak neki.
Ezek után semmi, legalábbis semmi olyasmi, ami kapcsolódna a
folyó projekthez. Kennedy gondolt egyet, és átvizsgálta a többi
Írástudó magánúton küldött üzeneteit, hátha valaki más is említi
bennük a Rum-kódexet. Alaki szempontból valószínűleg éppen
megszegte a fórum átnézésére kapott engedélyt, ez azonban csak
akkor számítana, ha valamit találna. De nem talált semmit. A
Rum-kódex nem volt népszerű téma. Senki sem diskurált Barlow
nagy projektjéről, és senki se bocsátkozott találgatásokba azt illetően,
hogy miért csinálja. Úgy tűnt, mindenki fütyül rá. Azoknak az
üzeneteknek a címsoraiból, amiket ténylegesen megértett, a legtöbb a
jelek szerint a pénz körül forgott – kutatási ösztöndíjak, tanszéki
költségvetések, napidíjak, gazdasági hivatalok, pályázatok a
kulturális alaphoz, tőkekiutalások, zsebek mélyéről előkotort
aprópénz. Senkinek nem volt elég pénze, és senki nem tudta, honnan
jön majd a következő fizetési utalvány.
Kemény világnak tűnt ez, kivéve Stuart Barlow és kis
szabadcsapata számára: ők játékból csinálták. És meghaltak.
A nap, nyomasztó lassúsággal és tétlenségben el is telt ezzel a
szinte irányultság nélküli kereséssel. Az egyik szünetben, amikor
Kennedy félbehagyta a munkát, odament Harper íróasztalához, hogy
eltakarítson róla bármilyen, az ügyre vonatkozó iratot, ami esetleg
még ott maradt. Az ügyhöz nem kapcsolódó, osztályon belüli
szeméthalom alatt megtalálta azokat az adatkérő lapokat, amiket
Harper Michael Brandről töltött ki és küldött el az Interpolnak. Ezek
voltak az eredeti példányok, amik megmaradtak, mert faxon küldte ki
őket. Amikor Kennedy átfutotta őket, meglátta, hogy Harper
elkövetett egy alapvető hibát. Azt kérte, hogy csak azokról az
ügyekről tájékoztassák, amikhez Michael Brandet gyanúsítottként
kapcsolták, vagy lehetséges tanúként tüntették fel. Voltak azonban
olyan átmeneti esetek is, ahol Brand neve előjöhetett mások
vallomásában, és Kennedy azokat a jegyzékeket is látni akarta.
Elküldte a kérelmet javítva – ugyanazt a formanyomtatványt, csak
még néhány rubrikát beikszelt. Mivel ugyanaz a formanyomtatvány
volt, nem kellett külön jóváhagyatnia Summerhill-lel, csak
odabiggyesztette a saját aláírását meg azonosítóját a lap aljára és
szomorúan kihúzta Harperét.
Telefonálgatott még egy kicsit a kés ügyében, de semmit nem
tudott meg, aztán pontban ötkor kisétált a részlegről – hét év óta ez
volt az első alkalom, hogy ilyen korán hazaindult.
Izzy elképedt, sőt szinte méltatlankodott, amikor látta, hogy még
nincs hat óra, de Kennedy már hazaért.
– Soha nem érsz haza ilyen korán – mondta, miközben
összeszedegette a holmijait. – Mi van, nem volt ma semmi bűntény?
– Én súlyos bűnesetekkel foglalkozom, és ma csak könnyű esetek
voltak.
– Hát pocsék egy hangulatban van – jelentette Izzy, miután, mint
mindig, Kennedy ma is kikísérte őt az ajtóig. – Sírt, és azt a
borzalmas, rohadt peng-peng-peng zenét hallgatta. A mamádról
beszélt.
– Mit mondott róla? – kérdezte Kennedy meglepetve és zavartan.
– Azt mondta, sajnálja. „Sajnálom, Caroline. Sajnálom, ha
fájdalmat okoztam.” Ilyesmi.
Kennedy eddig azt hitte, már képtelen bármit is érezni az apja
iránt a fájdalmas szereteten és a múlóban lévő neheztelésen túl. Ez
azonban fájt, mert arra utalt, hogy a seb még mindig nem hegedt be.
Nagy levegőt vett, mire Izzy rájött, hogy szamárságot követett el.
– Mi az? – kérdezte elkenődve. – Sajnálom, Heather. Mit
mondtam?
– Minden rendben – rázta meg a fejét Kennedy. – Csak… –
kezdte, de nagyon nehéz lett volna mindent elmagyaráznia. – Az
anyám neve Janet volt – motyogta.
– Igen? És akkor ki volt az a Caroline? A szeretője?
– Nem. Csak egy nő, akit megölt. Jó éjt, Izzy – azzal becsukta az
ajtót.
27
Másnap reggel nem volt eligazítás. Summerhill az épületben volt, de
nem érintkezett senkivel, a többi nyomozó pedig korán és egyeztetés
nélkül távozott. Kennedy kénytelen volt a medveveremben várakozni
és megint a késszakértőit csesztetni, de ezúttal sem volt szerencséje.
Az Interpoltól sem jött semmi, viszont hozzá tudott férni az
internetes archívumukhoz, úgyhogy megnézte, vajon van-e olyan a
régebbi, lezárt ügyek között, amihez nincs szüksége osztályközi
engedélyre.
Az Interpol digitális adattárának a kezelőfelülete igen bonyolult
volt; meg kellett adni egy csomó, gyakran egyáltalán nem a tárgyhoz
tartozó adatot ahhoz, hogy az ember lekérdezhesse a rendszert.
Kennedynek azonban hirtelen rengeteg ráérő ideje lett, és elég
harapós kedvében volt ahhoz, hogy keresztülverekedje magát a
digitális akadályokon, és eljusson a lényeghez.
És amikor eljutott oda, talált is ezt-azt. Beírta a keresőmezőbe,
hogy Michael Brand, mire a rendszer több ilyen ember nevét is
kiadta kisebb értékre elkövetett lopások és olyan nemi erőszak
kapcsán, amikor egy nőn a randevúpartnere követ el erőszakot, de az
ő koruk és személyleírásuk még csak nem is hasonlított az általa
keresett Michael Brandére. Viszont előjött két, eltűnt személyekkel
kapcsolatos ügy is; az egyik tíz éve, New York állam északi részén, a
másik meg hét éve, Új-Zéland Déli-szigetén történt.
Kennedy lehívta, ami rendelkezésre állt a két esetről, és amit
talált, az elképesztette és elborzasztotta.
A New York-i eset: egy Tamara Kelly nevű nőről és három
gyermekéről a nő férje, Arthur Shawcross, egy írószergyártó cég
utazó ügynöke jelentette be, hogy eltűntek. Miután egy hétig az
országot járta, arra ért haza, hogy a házat kirámolták, a felesége és
három gyermeke pedig kámforrá vált. Az azt megelőző napon hívás
érkezett a házba egy olyan számról, amelyet Shawcross nem tudott
beazonosítani. Kiderült, hogy a szám tulajdonosa egy bizonyos
Michael Brand, de az eltűnést követő nyomozás során nem sikerült
előkeríteni magát a férfit.
Új-Zéland: Erwin Gaskell ács és asztalos két napra elment
hazulról, hogy meglátogassa az anyját, aki éppen lábadozott egy
szívműtét után. Mire hazament, a háza porig égett, a felesége,
Salome és három gyerekük pedig eltűnt. A tűzeset, valamint az
esetleges gyújtogatás miatt kikérdezték a közeli motel
szállóvendégeit, kivéve egyet, egy bizonyos Michael Brandet, mert ő
nem tért vissza a szobájába, hogy elvigye azt a kevés holmit, amit ott
hagyott. Azon a napon, amikor Salome Gaskell eltűnt, látták őket
egymással beszélni – vagy legalábbis láttak a nővel valakit, aki
megfelelt Brand személyleírásának. A személyleírás maga elég
részletes volt: a kopasz fejet és a sötét szemet mindenki megjegyezte.
Mindegyik alkalommal egy nő és három gyerek. Mi a francot
jelentett ez? Például azt, hogy Tillman talán nem is olyan őrült, mint
amilyennek látszik. Másrészt meg azt, hogy Michael Brand eddig
nem gyanított mértékben van benne a nő- és gyerekkereskedelemben.
Szexrabszolgaság? De miért választ minden esetben egész
családokat? És miért pont ilyen összetételű családokat? Az is kérdés,
vajon miért egyeztek bele a nők, hogy találkoznak és beszélnek
Branddel, ahogy Rebecca Tillman, és ahogy a jelek szerint a többi nő
is tette? Mivel etette be őket?
Sorozatgyilkosság? Vajon Brand pszichopata, aki saját múltjának
valami ősi pillanatát teremti újjá folyton? Ez nevetségesen hangzott,
ha ugyanarról a Brandről volt szó, aki gyilkosok hadát volt képes
összetoborozni, hogy eltegyék láb alól Stuart Barlow-t és
balszerencsés csapatát.
Ezen a ponton Kennedy, mivel egy pillanatra kifogyott az
ötletekből, és a bezártságérzéstől is nagyon szenvedett, nekiállt vadul
rögtönözni. Ismét úgy próbált információkhoz jutni, mint a kés
esetében: múzeumokat és levéltárakat hívott fel, és felolvasta nekik a
Barlow gondosan elrejtett fényképén lévő betű- és számsorokat.
P52
P75
NH II-l, III-l, IV-1
Eg2
B66, 75
C45
Senki sem tudta, hogy mit jelenthetnek.
Kennedy taktikát váltott, és áttért az internetes
keresőprogramokra, ez a módszer azonban hasznavehetetlennek
bizonyult, mert mindenféle tetszőleges alfanumerikus sorok
bukkantak fel mindenütt – termékek meg alkatrészek
sorozatszámaiban, autók rendszámtábláin, vonatszámokban és az
égvilágon mindenféle dolognak a gyártási számában meg
modellszámában. A keresés leszűkítésére pedig egész egyszerűen
nem volt mód.
Úgy döntött, hogy ha már ott ül a számítógépnél, az osztály
adatbázisában belenéz a többieknek az ügyről készített jelentéseibe,
hogy ellenőrizze, gyarapodtak-e az ismereteik, de nem működött a
felhasználóneve.
Szétnézett. Az ügyön dolgozó többi rendőr közül még senki sem
tért vissza, de McAliskey bekapcsolva hagyta a gépét, és be is volt
jelentkezve – fegyelmi vétség, ha bárki is venné a fáradságot, hogy
jelentse. Kennedy odament McAliskey asztalához, és megnyitotta
onnan a fájlt.
A képernyőre pillantva elkáromkodta magát, és elképedésében
tágra nyílt a szeme.
Nem volt jellemző rá, hogy dühösen rohangásszon, mégis
valóságos szélrohamnak lehet nevezni azt, ahogy eljutott a
medveveremtől a főfelügyelő irodájáig. Úgy tűnt, hogy Rawl-t is
sikerült meglepnie ezzel:
– A főfelügyelő nem… nem fogad… – kezdte.
– Csak egy pillanatra jöttem – mondta Kennedy, és már el is lépett
Rawl mellett. Summerhill épp telefonált, és felnézett, amikor
Kennedy belépett, de ez volt az összes reakciója vele kapcsolatban.
– Igen – mondta Summerhill a telefonba. – Igen, uram. Tisztában
vagyok vele. Megteszünk minden tőlünk telhetőt. Köszönöm. Önnek
is – azzal lerakta a telefont, és az íróasztal túloldaláról Kennedyre
nézett, kérdőn felvonva a szemöldökét.
– Maguk megakadályozták, hogy hozzáférjek az ügy aktájához.
– Nem egészen.
– Nem működik a jelszavam. Mi lenne akkor, ha „egészen”
megakadályoznák?
– Ez csupán egy pillanatnyi adminisztratív fennakadás, Heather,
semmi több. Ha az ember vizsgálóbizottság elé kerül, a személyzeti
osztálynak és a rendőrséggel kapcsolatos panaszokat vizsgáló
független hivatalnak az összes, folyamatban lévő ügyét tüzetesen
meg kell vizsgálnia. Ez elkerülhetetlenül azt jelenti, hogy az illető
biztonságos hozzáférését korlátozhatják úgy, hogy az összes jelszót
deaktiválják, és az összes hozzáférési kódot megváltoztatják.
Körülbelül egy napon belül kap új jelszót.
– És közben titkárnővé akarnak lefokozni.
– Nem tudom, mire…
Kennedy levágta a nyomtatott anyagot Summerhill íróasztalára. A
főfelügyelő csak belepillantott, és már rá is jött, mi az: Combes előző
napi jelentésének egy oldala, amit a számítógép szerint 19.30-kor
adott hozzá az aktához.
– Combes elment Ros Barlow-hoz tegnap délután, aki azt
javasolta neki, hogy menjen inkább játszani a kispajtásaival –
foglalta össze Kennedy.
– Igen – bólintott Summerhill. – Nos, úgy látom, sok értelme volt
megfogadni a tanácsát, hogy kérdezzük meg őt, vajon a fivére
beszélt-e neki valaha a munkájáról. De Ros Barlow nem bizonyult
együttműködőnek.
– Jimmy, a nő azt kérte, hogy velem beszélhessen.
– Tisztában vagyok vele.
– Nem volt hajlandó szóba állni Combes-szal, és konkrétan engem
kért. Mikor akarta ezt elmondani nekem?
– Ha elolvassa a teljes jelentést – nézett a főfelügyelő Kennedy
szemébe mentegetődzés nélkül –, látni fogja: Combes úgy gondolta,
hogy Rosalind Barlow semmivel nem tudja már kiegészíteni
korábban tett vallomását, ezért úgy vélte, nincs értelme az újabb
látogatásnak.
– Bassza meg! – robbant ki Kennedy. – A nő azt kérte, hogy
velem beszélhessen. Maga szerint ez azt jelenti, hogy nincs semmi
mondanivalója, vagy inkább azt, hogy Combest egy cincogó
rajzfilmfigurának, egy beképzelt kis faszfejnek tartja, és szívesebben
beszélne egy emberi lénnyel?
– Őrmester, azt tanácsolom, válogassa meg a szavait. Nem tűröm
a rendőrtársak elleni kirohanásokat.
Kennedy tanácstalanul megvonta a vállát.
– Az ég szerelmére – mondta feszült hangon –, én is dolgozom
ezen az ügyön, vagy be vagyok zárva a vécébe? Ha nem hajlandó
semmi fontos feladatot adni nekem, minek vagyok itt?
– Áthelyezést kér? – kérdezte Summerhill felkapva a fejét, mint
aki már régóta várt erre, és most örül, hogy végre eljött a pillanat.
Székével az íróasztal mögötti kartotékszekrényhez gurult. Kennedy
tudta, hogy abban vannak a részleg összes formanyomtatványának
sokszorosított másolatai, köztük a PD-012-es is, amelynek a
kitöltését Harpernak tanácsolta. Áthelyezési kérelem a munka
hatékonyságát befolyásoló személyes problémák miatt.
– Nem – mondta Kennedy nevetve, mire Summerhill leeresztette a
kezét. – Sajnálom, ha csalódást kell okoznom, Jimmy, de nem
áthelyezést kérek. Azt hittem, ezt a beszélgetést már lefolytattuk, és
azt hittem, megértettük egymást, de csak én voltam naiv, ugye? Nem,
csak folytassa. És közben kérje meg Rawl-t, hogy adjon nekem egy
ideiglenes jelszót. Nyugodtan fogjon rövid pórázra, ha ahhoz van
kedve, de ne próbáljon teljesen lehetetlenné tenni. Azzal felállt.
– Megtiltom, hogy beszéljen Ros Barlow-val, Heather – mondta
neki Summerhill gyűlölködő és gyanakvó tekintettel. – Azzal csak az
idejét pazarolja, és Rosalind Barlow-nak a rendőrség meg a
nyomozás iránt tanúsított ellenséges viselkedése megbízhatatlan
tanúvá teszi őt.
– Szerintem lelki társsá teszi, de maga a főnök.
– Ezt vésse azt eszébe.
– Ha elfelejteném, biztos vagyok benne, hogy maga emlékeztetni
fog rá. – Azzal gyorsan távozott, mert erős késztetést érzett, hogy
ököllel ráüssön valamire, és Summerhill arca csábítóan közel volt.
Amikor visszaért az íróasztalához, újra átgondolta az egészet.
Summerhillnek eltökélt szándéka volt, hogy a partvonalon tartja őt.
A főfelügyelő a maga módján valószínűleg semmi különöset nem
látott ebben: Kennedy kapott esélyt az ügy irányítására, és a
bedfordshire-i egyetemen bebizonyosodott, hogy nem képes rá,
hiszen egy rendőr meghalt a helyszínen. Utolsó, kétségbeesett
próbálkozásával, amit azután tett, hogy a vizsgálóbizottság összeült,
sikerült visszavétetnie magát a csapatba, de a főfelügyelő meg is
mondta neki a maga kendőzetlen módján, hogy ennél tovább nem fog
jutni.
Így három választási lehetősége maradt.
Befoghatta a száját és az íróasztalánál, a kényelmes széken ülve
figyelhette, hogy a föld forog tovább. Ez esetben azonban akár meg
is halhatott volna.
Előveheti a korábbi ultimátumát, és egy kicsit még jobban
megszorongathatja Summerhillt. Míg azonban az első alkalommal
nem blöffölt, ezúttal azt tenné, csak most, hogy visszakapta a
munkáját, egy kicsit több vesztenivalója volt.
Vagy…
Elővette a mobilját, és átnézte a fogadott hívásokat. Elég könnyen
megtalálta Tillman számát: az volt az első, amit nem ismert fel
azonnal. Megnyomta a visszahívás-gombot.
– Halló.
– Kennedy őrmester vagyok.
– Jó napot – mondta Tillman. Nem volt meglepődve, viszont
várakozó volt a hangja, mintha kérdés bujkálna a köszönésben.
– Nem mindent-vagy-semmit alkut akar kötni, ugye?
– Nem tudom, ezt hogy érti. Megosztjuk egymással az
információinkat, ez minden. Nem kérem, hogy dolgozzon velem,
csak azt, hogy mondja el, amit tud. Viszont egy dolgot kössünk ki:
semmi hazudozás vagy elhallgatás. Nem titkolódzhat azért, hogy
előnyt szerezzen.
– És maga cserébe ugyanígy tesz?
– Szavamat adom.
– Rendben.
– Van itt valami – mondta Kennedy, miközben odament
McAliskey íróasztalához, ahol az ügy aktája még mindig meg volt
nyitva a számítógépen –, ami első pillantásra érdekelheti. Legyen ez
egy potyainformáció, mert úgy érzem, eggyel jövök magának.
Elmondta neki a két másik nő történetét – a neveket, helyeket,
dátumokat, időpontokat. Hallotta, ahogy Tillman lefirkantja őket,
valószínűleg azért, hogy a saját ismeretségei révén is ellenőrizze
őket. Más módon azonban, legalábbis ami a telefonon keresztül is
hallható lett volna, nem reagált a hírre.
– Megvan? – kérdezte Kennedy.
– Igen. És most?
– Barkochbázzunk. Maga kezdi.
Tillman egy órán át vallatta őt az ügyről. Stuart Barlow-val
kezdte, aztán áttért a két másik áldozatra: a halál oka, az írástudókkal
való kapcsolat, Barlow titkos projektje (amely egy többszörös
gyilkosság indítékaként továbbra is nagyon nevetségesen hangzott),
az ismeretlen zaklató, valamint a nyomozás eddigi iránya. Tillman
minden résznél feltett valami lényegre törő és a részleteket firtató
kérdést, olyanokat, amilyet egy zsaru kérdezne. Mire alapozzák,
hogy Barlow halála gyilkosság volt? Tudtak-e ujjlenyomatot vagy
DNS-mintát venni a tetthelyeken? Ha nem, találtak-e bárminemű
tárgyi bizonyítékot, ami igazolta volna a kapcsolódást, vagy csak
abból indultak ki, hogy három gyanús haláleset történt nagyjából egy
időben? Kennedy felelt, amire tudott, és ha nem tudott, azt is
beismerte. Amikor Tillman kifogyott a kérdésekből, vagy legalábbis
elhallgatott, Kennedy hozzátett még néhány dolgot, amit ő maga
gondolt.
– Az indítékot illetően még mindig sötétben tapogatódzunk, de
szerintem fontos momentum, hogy Barlow és csapata úgy érezte,
hallgatniuk kell arról, amit találtak, sőt eleve arról is, amit kerestek.
– Mennyiben fontos momentum ez?
– Egyelőre fogalmam sincs, de van átfedés a hivatalos történelmi
kutatások és a kincsvadászat között. Emlékszik arra a nagy leletre, a
milliókat érő viking ezüstre, amire tavaly bukkantak? Miután
hivatalosan is igazolják, aranybánya lesz belőle. A megtalálók és a
földtulajdonosok jutalmat kapnak, a tulajdonjog pedig az államé lesz.
Mi van, ha Barlow valami ilyesmibe botlott? És aztán valaki más
megtudta, mit talált.
– Ez lehet egy gyilkosság indítéka – ismerte el Tillman.
– A hangjából ítélve nem sikerült meggyőznöm magát.
– A maga hangjából is hiányzik a meggyőződés.
– Szólíts Heathernek, és tegeződjünk. A teljes nevem Heather
Kennedy. Most nem zsaruként beszélek veled. Zsaruként eljutottam
ebben az ügyben, ameddig csak lehetett. Most egy aggódó
honpolgárral beszélgetsz.
– Rendben, Heather. Leo vagyok.
– Tudom, utánanéztem. És igazad van, nem veszem be, hogy ez a
dolog csak a pénzről szól. A pénz valami általános, bármikor
elővehető indíték, és az emberek többé-kevésbé tényleg mindent
elkövetnek, hogy megszerezzék, de azok az emberek ott a
bedfordshire-i egyetemen leginkább úgy viselkedtek, mint a katonák.
És két nap leforgása alatt megöltek három embert, három különböző
módon. Messzire elér a karjuk, és jól kiképezték őket.
– A szervezett bűnszövetkezetek működése gyakran hasonlít a
hadseregekére.
– Igen, efelől nincs kétségem. Viszont, és javíts ki, ha tévedek, az
üzleti vállalkozásokéra is hasonlít. Export-import, terjesztés,
értékesítés, megbízható módon beszerzett termékek és óriási
forgalom. Ha a tevékenységük nem lenne törvényellenes, ott
lennének a világ száz leggazdagabb embere között. Lopott
régiségekre vadásznának? Nem hiszem. Ilyesmivel a bűnözők egy
másik típusa foglalkozik, olyanok, akiknek nincs az egész világra
kiterjedő infrastruktúrájuk.
– És akkor mire jutottál?
– Arra, Leo, hogy Michael Branden tűnődöm, és részben ezért is
hívtalak. Megeshet, hogy ezt az ügyet nem tudjuk megoldani pusztán
következtetéssel és logikával, mint valami Sherlock
Holmes-történetet, úgyhogy szükségünk lehet arra is, amit te tudsz.
– Ez az egyik ok. És mi a másik?
– Azt is elmondom majd, de most mesélj Michael Brandről.
– Ha előbb elárulsz nekem valamit.
– Ne kímélj.
– Észrevettem, hogy Brand és Barlow zaklatója nálad két
különböző személy; legalábbis így utalsz rájuk. Miért?
– Lássuk csak – felelte Kennedy, mert gondolkodnia kellett,
mielőtt válaszolt volna. Már nagyon régen megszületett benne a
feltételezés, és most már egy ideje nem gondolkodott rajta. – Főként
azért, mert Barlow már ismerte Brandet az internetről. Ráadásul
valamikor, nem sokkal Barlow meggyilkolása előtt találkoztak.
Nyilvánvalóan lehet kapcsolat a két dolog között, de miért venné a
fáradságot Brand, hogy kitaláljon és felépítsen egy másik személyt,
az érdeklődő tudósét, ha közönséges zsaruként követni fogja
Barlow-t?
– Ez tehát ugyanannak a problémának a két különböző
megközelítése.
– Igen, pontosan. Tudjuk, hogy valaki felforgatta az áldozatok
holmiját, betörtek a házukba, irodájukba, feltörték a számítógépüket.
Keresnek tehát valamit, de nem találnak semmit. Brand beférkőzik
Barlow bizalmába. Ezzel a módszerrel lassabban lehet célt érni, ezért
az egyik embere továbbra is Barlow nyomában van, arra az esetre, ha
netalán azzal, hogy követik vagy átkutatják a holmiját, megtalálják,
amit akarnak.
– És amikor mindkét megközelítés kudarcot vall, mindenkit
megölnek.
– És tüzetesen átvizsgálják a holmijukat.
– Értem – mondta Tillman, majd hallgatott egy kis ideig. Kennedy
várt. Tillman számára nyilvánvalóan minden Brand körül forgott,
legalábbis annak alapján, amit a találkozásukon mesélt. Kennedy arra
gondolt, hogy minden bizonnyal valami fájó pontra, Tillman életének
a központi problémájára tapintott, úgyhogy teljesen készületlenül
érte, amit végül Tillman mondott. – Brand beszerző.
– Micsoda?
– Beszerző. Olyasvalaki, aki mások részére vásárol dolgokat.
– Miféle dolgokat?
– Bármit. Mindent. Nincs benne rendszer. A fegyver és a
gyógyszer két állandó dolog, de sok egyebet is hozzá szokott csapni.
Számítógépeket, alaplapokat, szoftvereket, szerszámgépeket,
elektronikus térfigyelő berendezéseket, faanyagot, vitaminokat. És
mindezek mellett…
– Nőket, akiknek pontosan három gyereke van – fejezte be a
mondatot Kennedy.
– Igen.
– Na, akkor tegyük fel, hogy ami most történik, az ugyanennek a
rendszernek a része. Brand megpróbálja rátenni a kezét valami
másra, mégpedig olyasvalamire, amit Barlow és az emberei találtak,
vagy csináltak, vagy pusztán tudtak róla. Támadásba lendül, és
beveti az embereit. Beférkőzik Barlow kegyeibe, aztán megöli és
átkutatja a házát. De nem találja, amit keresett, mert a csapat még
nem távozik, hanem folytatják a keresést – fejezte be Kennedy.
Aztán néhány másodpercig csak Tillman lélegzését hallotta.
– Folytatják a keresést – értett egyet Tillman. – De a
forgatókönyved mégsem hibátlan.
– Miért nem?
– Mert Sarah Opie-val nem próbáltak beszélni, őt csak lelőtték, és
ez nem hozható összefüggésbe a beszerzéssel. Nem hiszem, hogy ez
a szokásos üzletelés része lenne. Szerintem ez valami más, és ezért
gondolom, hogy ez most esélyt jelenthet a számunkra. Brand profi
módon tud előbukkanni a semmiből, majd megszerzi, amit akar, és
végül megint eltűnik. Soha nem marad helyben, és soha nem hagy
nyomot. De már vagy két hónap eltelt azóta, hogy Barlow-t
meggyilkolták, és Brand emberei még mindig itt vannak. Tehát most
nem ura a helyzetnek. Szerintem ez…
– Kármentés – egészítette ki megint Kennedy a mondatot a
hiányzó szóval.
– Gondolkodom. Igen. Figyelj, azt mondtad, még valamit akarsz
kérdezni tőlem.
Kennedy mesélt neki a késről és az azonosítására tett sikertelen
erőfeszítéseiről. Úgy tűnt, hogy Tillman örül, mert egy különálló és
konkrét problémának gyürkőzhet neki. Megkérte Kennedyt, hogy
tegye le a telefont, csináljon vele egy fényképet az általa készített
rajzról, és küldje el neki üzenetként, aztán visszahívta.
– Épp a minap volt szerencsém egy ilyen késhez – mondta
Tillman.
– Volt szerencséd? Hogyhogy?
– Valaki belém vágta.
– És biztos vagy benne, hogy ugyanilyen volt?
– Lényegében fel kellett gyújtanom magam, hogy kiégessem a
sebet, és elállítsam a vérzést.
– Igen – ismerte el Kennedy akkor ugyanilyen volt.
– Nem jutott eszembe, hogy utánamenjek magának a késnek –
mondta Tillman, talán kissé fura élénkséggel a hangjában. – Látod?
Ezért jobb, ha két agy dolgozik a problémán.
– Csakhogy egyikünknek sincs fogalma semmiről – mutatott rá
Kennedy, miután önkéntelenül felnevetett.
– Egyetértek. Viszont ismerek valakit, aki talán segíthet. Mérnök
az illető.
– Mérnök? Leo, én oda akarok kilyukadni, hogy a fegyver
származási helye esetleg…
– Sokat tud a fegyverekről. Igazi csodabogár. A neve Partridge.
Hadd beszéljek vele, aztán később visszahívlak.
Tillman letette a telefont, Kennedy meg összeszedte a holmiját.
Egy pillanatra furamód úgy érezte, hasonlítanak egymásra a
titokzatos Michael Branddel. Hiszen mindketten valamiféle
kármentéssel foglalkoznak, és próbálnak ismét úrrá lenni egy nehéz,
zűrös helyzeten: igyekeznek ellensúlyozni és kijavítani mások hibáit
és a sajátjukét; próbálják megtalálni az egyetlen biztonságos utat
azon az aknamezőn át, aminek a telepítésében ők maguk is
segédkeztek. Aztán persze lehet, hogy nincs is biztonságos út.
Azt viszont tudta, hol kezdje.
28
– Nem akarok nehézkesnek tűnni – mondta Ros Barlow –, csak
rosszul tűröm a hülyeséget. A kollégája folyamatosan hazudozott
nekem, és még akkor sem hagyta abba, amikor arra kértem, hogy
legyen őszinte. Úgyhogy megmondtam neki, hogy távozzon.
Felszeletelte az almás-mandulás süteményt, és olyan gonddal
rendezte el a szeleteket a tálon, amit Kennedy már rögeszmésen
kényszeresnek tartott.
– Nem hiszem, hogy Combes őrmester nyíltan hazudott volna
önnek – felelte Kennedy aggályoskodva. – Meglehet ugyanakkor,
hogy nem avatta be minden részletbe.
– Még nagy vonalakban sem vázolta az ügyet – méltatlankodott
Ros. – Csak bejött, és fontoskodva arról kezdett fecsegni, hogy a
nyomozás körét kiterjesztették, ezért nagyon fontos lenne
végigmenni a korábbi vallomásaimon és megbizonyosodni arról,
hogy nem hagytam ki semmi… milyen szót is használt? Semmi
perdöntőt. De amikor rákérdeztem, miért változott meg a helyzet,
nem akart egyenes választ adni. Mondtam neki, hogy úgy tudtam, ön
vezeti a nyomozást, mire ő felnevetett, és azt mondta, hogy nem.
Csak ennyit mondott, de azt úgy mondta, mintha sokkal többet is
tudna mondani, ha akarna. Megkérdeztem, mit ért azalatt, hogy nem,
mire ő úgy próbált elhallgattatni, mint valami diáklányt: ehhez
igazából semmi közöm nincs, és ő azért jött, hogy végigmenjen a
vallomásaimon, de az ideje véges. Akkor lett elegem, amikor azt
mondta, hogy ha szeretném elkapni a bátyám gyilkosát, akkor azt
kell tennem, amit mond, és ne akadályozzam őt a munkája
végzésében. Na erre megmakacsoltam magam – fejezte be Ros.
Kennedy bólintott; egyáltalán nem esett nehezére elképzelni a
jelenetet.
– Az igaz, hogy a nyomozás körét kiterjesztették – mondta,
gondosan megválogatva a szavait. Mesélt Rosnak a többi
halálesetről, de nem mondta el azt, hogy mi történt Harperral. Ros
azonban olvasott az esetről az újságokban, úgyhogy nagyjából tudta,
mit hagyott ki Kennedy.
– Maga ott volt, amikor az a másik férfi meghalt? Az a Harper
közrendőr?
– Igen, ott voltam. Sarah Opie volt a bátyja projektjén dolgozó
csapat utolsó életben maradt tagja. Amikor odaértünk, ezt még nem
tudtuk, de a beszélgetés során világossá vált, ezért úgy döntöttünk,
védőőrizetbe vesszük, de túl későn indultunk, és már ők is ott voltak.
– A szeme láttára történt? – kérdezte Ros, és fürkésző tekintettel
nézett rá.
– A szemem láttára – erősítette meg Kennedy. Tudta, hogy ez
inkább együttérzés, semmint vád, mindazonáltal nehéz volt
kiegyensúlyozott hangon beszélnie, az érzelmeit eltitkolni. Úgy tűnt,
Ros észrevette, milyen megterhelő ez neki, úgyhogy nem szólt többet
Harperról.
– Miért csak akkor mentek el Opie tanárnőhöz? – kérdezte inkább.
– Úgy értem, miért vártak ennyit? Azt hittem, a többi haláleset
mind… – kezdte, de megtorpant, és hagyta, hogy Kennedy beszúrja a
megfelelő kifejezést.
– …egy időben történt? Igen, valóban. És azt hiszem, azért kellett
meghalnia, mert mi meglátogattuk őt. Nem lehetett véletlen
egybeesés, hogy a gyilkosok ugyanakkor voltak ott, mint mi.
Figyeltek minket, vagy azért, hogy kiderítsék, mennyit tudunk, vagy
azért, hogy megszerezzék a nekik hiányzó információkat.
– Vagy mindkettő.
– Igen. Vagy mindkettő.
Ros bámulatos lelki nyugalommal egykettőre eltüntette a
sütemény felét – három szelet volt, mindegyik egy falat. Úgy tüntette
el őket, ahogy az emberek az osztrigát eszik, aztán összeérintette
ragacsos ujjbegyeit.
– Szóval többen vannak – mondta Ros. – Gyilkosok, többes
számban. Nem egy gyilkos.
– Én kettőt láttam – mondta Kennedy. – És van egy harmadik, aki
láthatatlanul meghúzódik a háttérben: egy Michael Brand nevű férfi,
akivel a bátyja is találkozott. Még nem tudjuk, mi a szerepe, de
valószínűleg nem teljesen ártatlan.
– És nem tudja, miért tették? Miért ölték meg Stut és a többieket?
– Nem, még nem.
– Gondolja, hogy most az én nyomomba erednek majd?
– Ezt sem tudom – ismerte el Kennedy őszintén. – De nem
hiszem. Nem eredtek a maga nyomába múltkor sem, amikor
beszéltünk. Ha igazunk van, és a bátyja kutatási projektje a
kulcsfontosságú tényező, az igazi kapocs az áldozatok között, akkor
maga csak abban az esetben lenne veszélyben, ha azt gondolnák,
hogy tud valamit. És egyelőre úgy tűnik, arra jutottak, hogy nem tud
semmit. Persze még mindig nincs sok fogalmunk arról, mit
próbálnak elérni, és mi az indítékuk. Amíg ezt nem tudjuk, addig azt
sem tudjuk pontosan megállapítani, hogy mekkora a kockázat.
– Jó – mondta végül Ros, miután jó néhány másodpercig némán
mérlegelte, amit Kennedy mondott. – Vállalom a kockázatot. Azt
akarom, hogy ezek a szarházik fejjel lefelé lógjanak. Mit akar tudni?
– Mindent, amit még el tud mondani nekem. Mindent a bátyja
munkájáról.
– Stu nem beszélt a munkájáról. De biztos tudja, hogy a bunkó
kollégája elvitte Stu számítógépét.
– Igen. Semmi nincs rajta.
– Úgy érti, semmi, ami erre az ügyre vonatkozna? – kérdezte Ros.
– A merevlemezt teljesen letörölték.
– És még mindig az indítékot keresik? – kérdezte Ros a
szemöldökét felvonva. – Minden bizonnyal a könyv összes
munkatársával végezni akartak.
– Ez csak akkor lenne magyarázat, ha tudnánk, hogy miért. Maga
mondta, hogy semmi lényeges nincs ebben a könyvben. Nem forog
kockán senkinek a hírneve. A Rum-kódex már a XV. század óta
megvan, igaz? És különben is csak egy újabb fordítása egy olyan
evangéliumnak, ami akkor már rengeteg különböző változatban
létezett.
– Stu azt mondta, ez volt az egésznek a lényege – vágott vissza
Ros.
– Hogy érti?
– Hogy a Rum-kódex unásig ismert volt, és értéktelennek tűnt.
Miért adott De Veroese kapitány egy egész hordó rumot valamiért,
ami nem volt sem ősi, sem rendkívüli, sem ritka?
– Tehát mi a poén? – kérdezte Kennedy.
– Nem tudom – ismerte el Ros komoran. – Csak arra emlékszem,
hogy Stu ezt mondta valakinek, akivel vitatkozott.
– Kinek? Ki volt az a valaki?
– Telefonon beszélt, de fogalmam sincs, kivel. Hónapokkal ezelőtt
történt. Valószínűleg valakivel a csapatból.
– Lehet, hogy magáról az iratról van szó – tűnődött Kennedy. –
Valami van vele azonkívül, ami rá volt írva. Az anyag, amiből
készült, vagy a kötés, vagy valami titkos üzenet, amit eddig nem
vettek észre… – találgatta, de aztán elhallgatott, mert hirtelen rájött,
milyen keveset tud erről az iratról, amely öt ember, és talán egy
hatodik halálát okozta. Ettől a gondolattól enyhe szégyenérzete
támadt. – Ros, hol őrzik a Rum-kódexet? Úgy értem, az eredetit?
– Avranches-ban, a kolostori másolóhelyiségben – vágta rá Ros. –
Bretagne-ban vagy Normandiában, mindenesetre valahol
Észak-Franciaországban. Van viszont egy szép fényképmásolat a
British Libraryben: minden oldal megvan nagy felbontásban. Stu
általában ezt használta, és csak kétszer ment el megnézni az eredetit.
– Amint azt említettem, a fivére számítógépéről letöröltek
mindent – mondta Kennedy, miután úgy döntött, hogy felveti a
másik dolgot, ami aggasztja. – Sarah Opie összes fájljáról készült
biztonsági másolat az egyetem hálózatán, amiket érintetlenül
megtaláltak. De a projekttel kapcsolatosan nem volt semmi.
– Talán azokat a fájlokat is megpiszkálták és elrontották.
– Nem hisszük. Nyomtalanul eltávolítani egy csomó fájlt egy
nagy szerverről úgy, hogy annak se legyen semmi nyoma, hogy az
ember belenyúlt… lehetséges, de nagyon magas szintű tudást és
szakértelmet igényel. És ha ezt meg tudták csinálni, nincs értelme
annak a brutális törlésnek, amit a bátyja számítógépén hajtottak
végre. Akkor mindkét alkalommal ilyen óvatosan jártak volna el.
– Mire akar kilyukadni, Kennedy őrmester?
– Nos, arra gondoltam, hogy ha a bátyja tudta, hogy követik, és
talán azt is tudta, hogy ez kapcsolatban áll a kutatásával, lehetséges,
hogy volt egy másik rejtekhelye, vagy a villában vagy Londonban, a
Prince Regent főiskolán, ahol esetleg a projekthez kapcsolódó
nyomtatott papírokat vagy lemezeket tartotta. Ha volt egy ilyen
biztos hely, a többieknek talán azt mondta, hogy töröljenek le
mindent arra az esetre, ha netalán a számítógépeiket megrongálnák.
– Sok itt a talán – jegyezte meg Ros.
– Tudom. De létezhet ilyen rejtekhely?
– Ha létezik is, soha nem árulta el nekem.
– Értem – mondta Kennedy, miközben igyekezett közömbösnek
és tárgyilagosnak tűnni, de úgy érezte, kicsit elkedvetlenedik. Az
utolsó próbálkozásánál, vagy inkább az utolsó két próbálkozásánál
tartott. – Van még két dolog, és kíváncsi vagyok, mi jut róluk eszébe,
mire asszociál velük kapcsolatban.
– Rendben – mondta Ros.
Kennedy elővette a táskájából a fényképet, amelyet Stuart Barlow
irodájában, a padlólap alatt talált. Azóta egy, a bizonyítékok
tárolására szolgáló, átlátszó tasakban tárolta, és a bal oldalon alul
lévő szabványos azonosítócímkére ráírta a dátumot, az időt és a
helyet; így próbálta elleplezni, hogy a fénykép törvénytelenül van
nála. Lerakta az asztalra, és odatolta Rosnak.
Ros hosszan bámulta a képet, majd megrázta a fejét: – Nem.
Sajnálom. Most látom életemben először. És nem tudom, hol készült.
– Elhagyott gyárnak vagy raktárnak látszik. Tud arról, hogy a
bátyja bármiféle kapcsolatban állt volna egy ilyen hellyel, vagy hogy
járt volna ilyen helyen? – kérdezte Kennedy. Amikor Ros újra
megrázta a fejét, Kennedy megfordította a fényképet, hogy
megmutassa neki a túloldalon lévő betű- és számsorokat. – És
ezekről eszébe jut valami?
– Nem – mondta Ros. – Sajnálom. Mi a másik dolog?
– A másik dolog még homályosabb – ismerte el Kennedy. –
Amikor Opie tanárnő meghalt, mondott valamit, amit nem értettem.
Egy galambot emlegetett.
– Egy galambot? – nézett fel Ros a fényképből, amit még a
kezében tartott és tanulmányozott.
– Csak néhány szót hallottam. Azt mondta, „a galamb, a
galambút”, de ami ez után következett, azt már nem…
Kennedy elhallgatott. Ros áthatón meredt rá; a tekintetében
mintha tanácstalanság vagy gyanakvás tükröződött volna.
– Felteszem, hogy ezt komolyan mondja, és nem csak valami
ízetlen tréfáról van szó, mivel maga nem olyan embernek látszik, aki
ilyesmivel szórakozna – mondta Ros.
– Komolyan mondom – biztosította őt Kennedy. – Miért? Talán
tudja, mit próbált nekem elmondani a haldokló tanárnő?
– Nem az volt, hogy „a galambút” – bólintott lassan Ros –, hanem
„a Galambdúc”. Vagy talán azt próbálta mondani, hogy „a
Galambdúcban”.
Ros-nak volt még mondanivalója. Kellett, hogy legyen. Kennedy
nem kérdezett. Csak várt és figyelt. Ros nagyot kortyolt a kávéjából,
aztán visszarakta a csészét, ami zörögve ütődött neki a csészealjnak,
mintha Ros keze reszketett volna.
– Bocsánat. Csak felidézte bennem a sok régi emléket. Sokat
jártunk oda gyerekkorunkban – mondta Ros, majd egy pillanatra
elhallgatott, aztán megrázta a fejét, és egyenesen Kennedy szemébe
nézett. – A szüleimnek két ingatlana volt, a villa, meg egy tanyaház,
aminek az a neve, hogy Galambdúc tanya. Lent van Surrey-ben,
Godalming közelében. Tulajdonképpen az A3100-as út közelében
van, és el sem lehet téveszteni, mert a papa kitette azt a szörnyűséges
táblát. Nagy rajongója volt a Goodyear léghajónak, úgyhogy a
Galambdúc szó G betűjéből egy madár szárnya jön ki, mint Hermész
sisakjából. Iszonyú nevetséges, de neki nagyon tetszett.
Kennedy egy pillanatig nem mondott semmit, mert attól tartott,
hogy a hangja elárulja, mennyire izgatott.
– Azt mondta, hogy Stu egy kicsit paranoid lett a halála előtti
hetekben – mondta végül.
– A jelek szerint azonban nem eléggé paranoid – mutatott rá Ros
keserűen.
Kennedy komor bólintással nyugtázta a módosítást.
– Mindenesetre lehetséges, hogy tartott megbeszéléseket a tanyán
a csapat tagjaival. Ha azt gondolta, hogy a főiskolán figyelik, és ha a
házukba betörtek…
– Lenne értelme – nyugtázta Ros.
– Van kulcsa a tanyához?
– Nálam van az összes kulcs. Négy van belőle. Mind ugyanazon a
karikán van, otthon, a konyhaasztal fiókjában. Azt hittem, a
közelükbe se ment senki évek óta. Ki akar jönni az egyikért?
– Tulajdonképpen nem szeretnék – mondta végül Kennedy
némiképp vonakodva, miután sokáig gondolkodott a dolgon. –
Igazából azt gondolom, hogy Harpert és engem követtek a
bedfordshire-i egyetemre, és mi nem vettük észre őket. Vegyük a
legrosszabb forgatókönyvet. Ha még mindig figyelnek, akkor azt is
tudják, hogy most találkoztunk. Lehet, hogy őrültnek tűnök, amikor
ilyeneket beszélek, de épp maga mondta az előbb, hogy a fivére nem
volt eléggé paranoiás ahhoz, hogy megmentse a saját életét. Hát most
gondoskodjunk róla, hogy maga ne az ő példáját kövesse.
– Rendben – mondta Ros szinte tárgyilagos hangon. Nem találta a
dolgot egészen természetesnek, de úgy tűnt, aláveti magát a
logikának. – Akkor hogy gondolja? – azzal visszatolta a fényképet
Kennedynek, aki betette a táskájába.
– Szokott futárral küldeni dolgokat a munkahelyéről? – kérdezte,
miközben még mindig a táskájában kotorászott, úgyhogy nem nézett
Ros-ra.
– Sokszor.
– Holnap vigye magával a munkahelyére az egyik kulcsmásolatot.
Tegye bele egy borítékba, és küldje el Isabella Haynesnek. Ő a
szomszédom.
– Mi a cím?
– Pimlico, East Terrace 22., 4-es ajtó – mondta Kennedy. – Kettő
meg kettő az négy. Mit gondol, nem fogja elfelejteni, ha nem írja le?
– Befektetési alapokkal foglalkozom, Kennedy őrmester – mondta
neki Ros szárazon. – Négy tizedesjegyig meg kell jegyeznem a
valutaárfolyamokat, amik mindennap változnak. East Terrace 22.,
4-es ajtó.
– Pimlico.
– Pimlico. Megadhatja az irányítószámot is, ha gondolja. Nem
fogom elfelejteni, sem összekeverni az ajtószámmal – tette hozzá
Ros. Kennedy megadta neki, aztán lerakta a hitelkártyáját az asztalra,
de Ros visszatolta. – Menjen. Holnap jelentkezem. Itt meg majd
rendezem én a cechet. Mindezt egy feltétellel.
– Ne kíméljen – mondta Kennedy. Már állt, és vette fel a kabátját.
– Akármit is talál, elmondja nekem – nézett fel rá Ros. – Amikor
módjában áll.
Kennedy látta a fel nem dolgozott gyászt és bűntudatot a másik nő
tekintetében, és eltűnődött, vajon ezt látja-e Ros is, amikor rá néz.
– Úgy lesz. Megígérem.
Amikor Kennedy visszatért a medveverembe, teljesen paranoid
üzemmódban megírta a jelentést a Ros Barlow-val történt
találkozásról, de kihagyott minden részletet, amiből arra lehetett
volna következtetni, hogy akármelyikük is rendelkezne lényegi
információval az ügyről.
Tanulsz – mondta magának fatalista megelégedéssel. Ez igazából
azt jelentette, hogy a helyzet körülötte egyre kuszábbá válik, és ő
kezdi elfogadni, hogy most már olyan világban mozog, ahol
ismeretlen titkos társaságok követhetik a tanúit, hogy meggyilkolják
őket, mielőtt bármi hasznavehetőt tudnának mondani neki.
Bármi hasznavehetőt, de miről? Egy mindenütt kapható
evangélium rossz középkori fordításáról? Ennek továbbra sem volt
semmi értelme. De ha ebben a kusza helyzetben az ember olyan
dolgokra bukkan, amik örökre megváltoztathatják az életét, akkor
inkább igyekszik alkalmazkodni a nehézségekhez.
A mobilja, amit a Ros Barlow-val folytatott beszélgetés idejére
lenémított, rezgett a zsebében. Kivette és kinyitotta.
– Halló.
– Sűrű napod volt? – kérdezte Tillman.
– Igen. De nem feltétlenül termékeny.
– A legjobb része talán most következik. Beszéltem
Partridge-dzsal, és megtalálta a késünket.
29
Kennedy azonnal kiszúrta John Partridge-ot, mert pontosan olyan
volt, amilyennek Tillman leírta – és a szöges ellentéte annak, amilyet
pallérozott, visszafogott hangja alapján várt volna. Domború
mellkasú, pirospozsgás arcú férfi volt, aki úgy nézett ki, mintha
egyenesen egy kolbászhirdetésből lépett volna elő, bár szürke garbót
viselt meg bő, sokzsebes nadrágot, nem pedig kötényt, és húsvágó
bárd helyett mobiltelefon volt nála, Kennedy nem tudta kiverni a
fejéből a mosolygós hentes képét, miközben átfurakodott a kisdiákok
és japán turisták nyüzsgő tömegén, és csatlakozott hozzá a British
Museum főlépcsőjén, ahol úgy állt, mint valami szerzetes egy
masszázsszalonban.
– Ön Partridge úr? – ment oda hozzá Kennedy a kezét nyújtva.
– Ön pedig Kennedy őrmester? – kérdezte a férfi. Kennedyvel
még senki nem fogott kezet ilyen röviden és óvatosan. – Örvendek.
Mindig örvendek, ha Leo barátaival találkozhatok.
– Ön tesz szívességet nekem – emlékeztette őt. – Hol a kés?
– Kéznél – mosolyodott el Partridge. – A közel-keleti műtárgyak
között. Jöjjön.
Előrement, hogy mutassa az utat, Kennedy pedig mellé szegődött,
és Partridge elkezdte sorolni, miért nem ő a megfelelő ember arra,
hogy ilyesmiről kérdezzék.
– Tudnia kell – mondta –, hogy az ön problémája igen távol esik
az én szakterületemtől, sőt semmi olyan területet nem érint,
amelyhez akár csak kis mértékben is értenék. Én tulajdonképpen
fizikus vagyok.
– Leo Tillman azt mondta, maga mérnök.
– Végzettségem szerint fizikus vagyok, de ténylegesen, a
foglalkozásomat tekintve mérnök, és a massachusetts-i műszaki
egyetemen tanultam anyagtudományt. Nagyjából tehát a tárgyak és
anyagok fizikai tulajdonságainak vizsgálatához értek a leginkább.
Ezen a területen belül, amely jócskán nagyobb, mint amekkorának
tűnik, van egy szűkebb szakterületem: a ballisztika. Az elmúlt évet
az állítólag elavult, Lagrange-féle ballisztikai egyenleteknek
szenteltem, amelyek a gyutacs begyújtása után a fegyverek
töltényűrjében terjeszkedő gázok nyomására vonatkoznak. Úgyhogy
ha szúró-vágó fegyverekről van szó, igazából olyan tudatlan vagyok,
mint egy kisgyerek.
– És mégis egy nap alatt megoldotta a problémámat – mondta
Kennedy, remélve, hogy a szó nem terelődik az elavult egyenletekre.
– Ez lenyűgöző.
– Sőt még lenyűgözőbb, mint gondolja, Kennedy őrmester –
mondta Partridge vidáman –, mert ez a dolog igen sok tekintetben
kívül esik az én tudományos szakterületemen.
Mosolyogva Kennedy felé fordult és figyelte a reakcióját, majd
folytatta: – Ez a tárgy ugyanis még csak nem is fegyver.
Kennedy összevonta a szemöldökét. Önkéntelenül is felidéződött
benne Harper nyomorúságos, keserves haláltusája, de igyekezett
tárgyilagos maradni.
– Láttam, mire képes – mondta.
– Ó, igen, veszélyes – értett egyet Partridge még mindig
mosolyogva –, sőt akár halálos fegyver is lehet. De a jelentősége
éppen abban rejlik, hogy eredetileg nem emberek megsebesítésére
vagy megölésére szánták.
– Fejtse ki – kérte Kennedy.
– Mindent a maga idejében – felelte Partridge, és még szélesebbre
húzódott a mosolya.
A férfi megállt egy nyitott ajtó előtt. A mellette lévő táblán az állt:
57-ES TEREM – AZ ÓKORI LEVANTE. Az ajtón benézve Kennedy
megpillantott egy festetlen agyagedényekkel teli tárolót.
Gyerekkorában mindig ilyesmiket társított a British Museumhoz, és
ezért is szerette jobban a természettudományi meg a természetrajzi
múzeumokat, de még a Victoria and Albert Museumot is.
– Az ókori Levante – kezdte Partridge komótosan és szabatosan,
mintha előadást tartana – magába foglalja a mai Szíriát, Libanont,
Jordániát, Izraelt és a palesztin területeket.
– És mikor hívták Levanténak? – kérdezte Kennedy. Azon
tűnődött, volt-e értelme ide jönnie, és ha nem, mennyi idő alatt tud
majd megszabadulni ettől a jó szándékú, de némiképp idegesítő
embertől.
– Nem vagyok történész – emlékeztette őt Partridge –, de
szerintem ebben a teremben a legtöbb kiállítási tárgy a Krisztus
születése előtti 8000 és 500 közötti időszakból származik. Eredetileg
szerettem volna megmutatni az aszimmetrikus penge egy későbbi
példányát, de ahhoz el kéne vinnem magát a berlini
Múzeum-szigetre. Angliában egy sincs az adott időszakból.
Belépett a terembe, Kennedy pedig követte. Elmentek az edények
előtt, aztán olyan kőtáblák mellett, amelyekbe lapos domborműveket
faragtak, és végül megálltak egy fémszerszámokkal teli tárló előtt.
– A második polc – mondta Partridge, de Kennedy már látta.
Önkéntelenül is, és annak ellenére, hogy tudta, Partridge-nak nincs
szüksége megerősítésre, felemelte a kezét, és megérintette az üveget.
– Az az, ott – mutatta.
Fizikai állapotát tekintve egyáltalán nem hasonlított arra a
fegyverre, amely beleállt a vállába, és véget vetett Harper életének.
Megette az idő vasfoga. A kifakult felület annyira rozsdafoltos lett a
patinától, hogy még azt sem lehetett megállapítani, eredetileg milyen
fémből készült, a nyél pedig pálcikavékonyságúra kopott. De a
pengének pontosan olyan alakja volt, mint ami most is oly tisztán élt
az emlékeiben: nagyon rövid, majdnem olyan széles, mint amilyen
hosszú, és egy aszimmetrikus toldás volt a hegyén, ami a tetején
lekerekedett, aztán alul begörbült.
Most, hogy nyugodt körülmények között látta, kissé
nevetségesnek tűnt. Mi volt a rendeltetése egy ilyen vacak kis
késnek? És mi volt az értelme annak a lekerekített kiszögellésnek a
hegyén, ahol az ember azt várná, hogy elkeskenyedik? Aztán,
miközben nézte, valamitől elszorult a torka, de most nem a
félelemtől: amikor a bedfordshire-i egyetemen a gyilkos fegyvert
szegezett rá, akkor félt. Ezt a kést, bár végzett Harperral és belőle is
lenyesett egy darabot, pusztán gyűlölte.
– Mi ez? – kérdezte Partridge-ot. Megkönnyebbülten tapasztalta,
hogy a hangja nyugodt maradt. Sikerült eltitkolnia az érzelmeit, hogy
majd később, magában intézze el őket.
– Borotva – mondta Partridge. – Férfiak használták a szakálluk
borotválására és formálására. Ez itt bronzból van, és ahogy látja a
kísérőszövegben, egy szemnai sírban találták. Ezt a késformát
azonban rendszerint egy későbbi korszakhoz és a Közel-Kelet egy
másik részéhez társítják – fordult a férfi Kennedy felé,
összekulcsolva a kezét a háta mögött. – Az ókori Izráel királyságának
római megszállása alatt a leigázott zsidóknak tilos volt fegyvert
viselni. Azért viszont nem lehetett letartóztatni az embert, mert
borotválkozóeszköz volt nála. Legalábbis elsőre nem. A
szabadságharcosok ezért a bő felsőruhájuk ujjába ilyen borotvákat
rejtettek. Nagyon hasznosnak bizonyult ez a fegyver, amikor
elmentek egy római katona vagy polgári tisztviselő mellett, ráadásul
pillanatok alatt újra el lehetett rejteni. Nagyon hatékony,
orgyilkosnak való fegyver. Latinul úgy hívták a rövid pengéjű kést,
hogy sica, ezért a felkelők, akik ilyen fegyvert használtak, a sicarius,
azaz a késelő nevet kapták.
– De ez kétezer évvel ezelőtt történt – mondta Kennedy.
– Nagyjából – értett egyet Partridge. – Ha viszont további
információkra lenne szüksége a penge történelmi kontextusával
kapcsolatban, abban sajnos már nem tudok segíteni. Tudásom az
adott témában az elmondottakra korlátozódik, bár a tárggyal
kapcsolatban lenne még néhány észrevételem. Elmondjam magának,
végül is hogyan ismertem fel a pengét? Úgy értem, hogyan van jelen
ez a régi tárgy korunk fegyverelméletében?
– Hallgatom – mondta Kennedy.
– Az aerodinamikai tulajdonságai miatt. A szúró-vágó
eszközöknek ahhoz az osztályához tartozik, amelyeket el lehet
hajítani és el is lehet velük találni a célt anélkül, hogy körbe-körbe
pörögnének. A modern dobókés a legismertebb példa erre. Azt egy
spanyol mérnök, Paco Tovar tervezte, akinek elege lett abból a
bosszantó jelenségből, hogy a legtöbb késnek olykor a nyele találja el
először a célpontot. Az ő késének a stabilitását a hosszirányú pörgés
adja, és többé-kevésbé ugyanúgy dobják el, mint egy krikettlabdát. A
sica nem hosszirányban pörög, és eredetileg nem is dobásra
tervezték, éppen ezért kissé rejtélyes, hogy miért is repül ilyen
biztosan. Aztán kiderült, hogy a magyarázat a penge szokatlan
alakjában rejlik. Részt vettem egy szimpóziumon, amit a témáról
tartottak, mégpedig akkor, amikor a dobókést először mutatták be,
Münchebergben, 2002-ben. Egy kollégát helyettesítettem, és
borzasztóan éreztem magam, mivel a késekkel kapcsolatos tudásom
csekély, és még annál is kevésbé érdeklődök irántuk.
– Nos, hálás vagyok, Partridge úr, hogy ennek ellenére megőrizte
ezt az emlékeiben – mondta Kennedy őszintén. – És ön azt állítja,
hogy ez a tulajdonság, vagyis az egyenes vonalú röppálya elég ritka?
– A szúró-vágó fegyverek esetében igen. Ezeknél rendszerint
követelmény, hogy a markolat elég vastag legyen, kényelmesen
illeszkedjen a kézbe, és könnyen lehessen viselni meg forgatni. A
pengének ugyanakkor jellemzően vékonyabbnak és könnyebbnek
kell lennie. Ez a kiegyensúlyozatlanság okozza rendes körülmények
között a pörgést.
– És ez elegendő ok lenne arra, hogy az emberek még ma is
használjanak ilyen késeket?
– Talán – vélekedett Partridge, miután ajkát biggyesztve fontolóra
vette a felvetést. – De úgy hiszem, hogy a dobókés, valamint az azóta
megjelent körülbelül fél tucat változata sokkal jobban megfelelnek
erre a célra.
– Viszont ezek csak a közelmúltban jelentek meg, ugye?
– Az elmúlt tíz évben – bólintott az öregember.
– Köszönöm, Partridge úr. Igen hasznos információkkal szolgált.
– Nagy megtiszteltetés volt számomra – mondta, kissé meghajtva
fejét.
Kennedy távozott, és magára hagyta Partridge-ot, aki a homlokát
ráncolva tovább fürkészte a késeket.
A londoni városi temetőben találkozott Tillmannel, aki a hátát egy
sírnak vetve ült, fegyverrel az ölében – ugyanazzal a fura kinézetű
dologgal, amelyet a bedfordshire-i egyetemen használt. Messze, a
temető túlsó végében, a kapu közvetlen közelében éppen zajló
temetést figyelte. Egy enyhe kiemelkedésen ült, ahonnan mindenre
jól rálátott.
– Volnál szíves eltenni azt az izét? – kérdezte Kennedy.
– Ahogy azt Móricka elképzeli – mondta rövid, kissé
elbátortalanító vigyor kíséretében Tillman, de nem mozdult, hogy a
pisztolytáskába tegye a fegyvert, és Kennedy most vette észre, hogy
éppen tisztítja. A sírnak dőlt, és figyelte, ahogy dolgozik.
– Jó kedved van – jegyezte meg bosszúsan.
– Igen – mondta Tillman, és aprólékos gonddal egy tisztítókefét
dugott a fegyver csövébe. Mellette a fűben nyitva állt egy kis tégely,
amiben Hoppe No. 9. márkájú oldószer volt. Az amil-acetát szúrós
szaga ülte meg a levegőt. – Elég jó érzéseim vannak ezzel az
egésszel kapcsolatban.
– Konkrétan a halálesetekkel, vagy az általános zűrzavarral
kapcsolatban?
– Azzal kapcsolatban, ahol tartunk – nevetett fel Tillman. Hangos
röhögés volt ez, de úgy tűnt, mintha erőltetné kicsit. – Értsd meg,
már hosszú ideje keresem Michael Brandet, talán hosszabb ideje,
mint amióta te nyomozó vagy. És még soha nem éreztem magam
ilyen közel ahhoz, hogy megtaláljam. A legjobbkor találkoztunk.
Amit te tudsz, és amit én tudok, szinte tökéletesen összevág. Jó
helyen járunk – mondta, majd nagy műgonddal becsúsztatott egymás
után mind a hat töltényűrbe egy galacsinná gyúrt rongydarabot. – Jó
helyen – ismételte dünnyögve, inkább saját magának, mint
Kennedynek.
– Örülök, hogy így gondolod – mondta Kennedy. A különös
revolver, amely úgy festett, mint egy aszimmetrikus hatlövetű,
önkéntelenül is felkeltette az érdeklődését. Végül rájött, mi az, ami
olyan furcsán néz ki rajta, és minden erejét összeszedve próbált nem
rákérdezni. Semmiképp nem akarta elárulni a viselkedésével, érdekli
az az átkozott fegyver. Tillman azonban meglátta, hogy nézi, és
odanyújtotta neki a fegyvert, hogy vessen rá egy pillantást.
– Kösz, nem – mondta Kennedy, de aztán önkéntelenül is
folytatta. – A cső egy vonalban van a forgótár aljával. Mi a francért?
– Ez a Mateba Unica 6-os számú modellje – mondta Tillman.
Kinyitotta a tárat előbb fel, majd balra csúsztatva, hogy megmutassa.
– Igen, a tárat a cső fölé szerelték, ami azt jelenti, hogy nagyon
enyhe a hátrasiklás, és az a kevés is egyenesen az ember felé rúg
vissza, nem pedig fel és hátra. A csőszáj így alig emelkedik meg
lövéskor.
– Még soha nem láttam ilyet.
– Ez az egyetlen ilyen automata revolver, amit gyártanak. A
Webley-Fosbery kitartott egy darabig, de már ők sem készítenek
ilyet. A Mateba még mindig gyártja az Unicát, mert akadnak elegen,
akiknek pont erre a kombinációra van szükségük: fantasztikus
pontosság és jó nehéz töltény.
– Beérem a szavaddal.
– Jól teszed. Tudom, miről beszélek. Csak közepesen jó lövész
vagyok, de ha ez van a kezemben, akkor eltalálom, amire célzok.
Kennedynek eszébe jutott a kés, amit a bedfordshire-i egyetemen
kilőtt a gyilkos kezéből. Azzal nehéz lenne vitába szállni.
– Te is hallottad az előadást a késről? – kérdezte, miközben leült
mellé.
– Partridge informált. Elég érdekes, igaz? A gyilkosságok
áldozatai egy nagyon régi evangéliumot nézegettek, a gyilkosok
pedig egy nagyon régi kést használtak. És a kettő forrásvidéke
ugyanaz: Palesztina, Kr. u. I. század.
– Érdekes, igen. De nem egészen tudom, mire jutunk vele.
– Én sem. Viszont bízom benne, hogy megmutatod, mennyire jó
nyomozó vagy, és összerakod úgy az egészet, hogy legyen értelme.
– Ez nem vicces, Tillman.
– Nem is nevetek. Ezen a helyen nem is illik viccelődni. De azt
komolyan gondolom, hogy szerintem közel járunk valamihez –
mondta, majd egy pillanatig némán ült, és járatta a fegyver
szerkezetét, hogy a tisztító folyadék bejusson minden kis résbe. – Az
az igazság… – kezdte elgondolkodva, majd ismét elhallgatott, mire
Kennedy körbenézett, és tekintete megállapodott Tillman arcán,
amely kifejezéstelen volt és merengő. – Nekem ez az egész ügyed
épp a megfelelő időben jött – folytatta. – Már majdnem feladtam.
Nem mondtam ezt így ki magamban, de már kezdtem elveszíteni a
lendületet. Aztán egy fickó Európa túlsó végéről idevezetett, én meg
idejöttem, és találkoztam veled…
– Nincs olyasmi, hogy sors meg végzet, Leo – mondta neki
Kennedy megijedve a hanghordozásától.
– Persze, tudom, hogy nincs – rázta a fejét Tillman. – Nincs előre
megírva minden. Nincs gondviselés. „Nincs végzet, csak ha magad is
bevégzed.” De akkor is örülök, hogy együtt dolgozunk rajta.
Kennedy elfordította a tekintetét. Nem szerette, ha emlékeztetik,
milyen vékony borotvaélen táncol a tényleges partnere, mert
annyival is kétségbeejtőbbnek látszott az ő helyzete.
– Ide hallgass, lehet, hogy találtam egy nyomot, ami elvezet
Barlow projektjéhez – mondta Kennedy, és elmesélte Tillmannek a
sokatmondó tényt, hogy Sarah Opie számítógépén semmiféle, a
Rum-kódexhez kapcsolódó fájlt nem találtak, majd elkezdett beszélni
a Galambdúc tanyáról, de mielőtt ténylegesen megnevezte volna a
helyet, hirtelen elhallgatott.
– Mindenesetre úgy hangzik, mint amit érdemes megnézni. Ma
este akarsz odamenni?
– Nem. Barlow húga holnap reggel küld egy kulcsot. De azt
szeretném, hogy maradj távol, amíg szét nem néztünk ott mint
lehetséges tetthelyen. Ha te mész oda előbb, tönkreteheted a
nyomokat, ráadásul te magad is hátrahagyhatsz valamit. Én meg nem
akarom, hogy véletlenül az ügyön dolgozó csapat többi tagjának a
látókörébe kerülj – mondta Kennedy. Úgy tűnt, hogy nem sikerült
meggyőznie Tillmant.
– Milyen nyomok? Milyen tetthely? Azzal a feltevéssel mész oda,
hogy a sovány fehér hercegek nem tudnak a helyről, nem igaz?
– Remélem, hogy nem tudnak.
– Akkor nincsenek ott nyomok, amiket tönkretehetnék.
– Ha igazam van, akkor így van. De nem sok fogalmunk van arról,
hogy mibe sétálhatunk bele. És mivel ez a helyzet, én akarok először
belesétálni. Egyedül.
Tillman felállt, és komoly arccal nézett rá.
– Abban állapodtunk meg, hogy megosztunk minden információt,
amit szerzünk – emlékeztette őt. – A dolog csak úgy működik, ha
ehhez tartjuk magunkat.
– Esküszöm az élő istenre – mondta Kennedy –, hogy akármit
találunk, azonnal értesítelek róla. Csak szabályosan akarom bejárni a
helyszínt. Nagyon körültekintő akarok lenni, amikor odamegyek,
hogy semmit se zavarjak össze. Az is lehet, hogy semmit se találok,
és ebben az esetben úgy jövök el onnan, mintha soha nem is jártam
volna ott. Mert a másik tényező ebben az egészben Ros Barlow. Ha
ezeknek az… akárkik is ők, az lesz a benyomásuk, hogy Ros tud
valamit, lehet, hogy ugyanúgy végeznek vele, mint Sarah Opie-val.
– Akkor vedd védőőrizetbe őt is, ahogy azt a másik fickót, azt az
Emil hogyishívjákot.
– Gassan. Emil Gassan. Megtenném, ha tudnám. De nem én
vagyok a főnök. Én leginkább csak egy csicska vagyok. Az a
feladatom, hogy bent legyek a részlegen, és az üggyel kapcsolatos
gemkapcsokat számolgassam.
– Szóval neked ugyanannyira szükséged van rám, mint amennyire
nekem rád – nézett rá ravaszul Tillman.
– Ha ettől jobban érzed magad, Leo, akkor igen, szükségem van
rád. És sokkal nagyobb szükségem lesz rád, ha találok ezen a helyen
egy megbízható nyomot. Épp ezért akarom azt, hogy maradj ki
belőle, és tartsd szárazon a puskaport, amíg gyorsan át nem kutatom
a helyet.
– Rendben – bólintott Tillman, szemmel láthatólag elégedetten. –
Megbízom benned.
– Valóban? – kérdezte Kennedy zavartan. – Miért?
– Jó emberismerő vagyok, és az őrmestereket különösen jól
ismerem. Sokáig én magam is az voltam, és magamon kívül is
ismertem még több tucatnyit. Könnyű volt megkülönböztetni a
szarházikat a szentektől.
– És mi van azokkal, akik se nem szarházik, se nem szentek?
– Olyanból nincs sok. A többi rang esetében sokkal több átlagos
példányt találsz. Az őrmesterek szélsőségesek – felelte Tillman. A
beszélgetés alatt nagyon figyelt Kennedyre, de most a temető kapuja
felé nézett, ahol az utolsó gyászoló is eltűnt végül, és a sírásók
befejezték a munkájukat. – Ha le akarod róni a tiszteleted, most lenne
itt az ideje.
– A tiszteletem? – kérdezte Kennedy, követve Tillman tekintetét.
– Miért? Kinek a temetése volt ez?
– Sarah Opie-é. Gondolom, ennek már korábban meg kellett volna
történnie, de az embereid nem adhatták ki a holttestet, amíg el nem
végezték a boncolást.
Kennedy egy pillanatra megzavarodott, mintha megszűnt volna
körülötte az idő, és ő végiglátogatná eddigi életének állomásait, mint
Ebenezer Scrooge a Karácsonyi énekben, miközben Tillman az
elmúlt baklövések szellemének a szerepét tölti be.
– Mit csináltál Sarah Opie temetésén? – érdeklődött Kennedy.
– Nem voltam a temetésen. Innen, messziről figyeltem. Minden
eshetőségre készen.
– Milyen eshetőségekre?
– Ha netalán sápadt arcú barátaink úgy döntenek, hogy
megfigyelés alá vonják a területet, hátha itt találnak engem, téged
vagy bárki mást, akit esetleg elszalasztottak. Elég alapos felderítést
végeztem, mielőtt jöttél, és most közben egy újabbat, de senki nem
mutatkozott.
Kennedy erre nem tudott mit felelni. És semmi sem jutott eszébe,
amit mondhatna Sarah Opie sírjánál. Ahhoz az iskolához tartozott –
ebben a dologban legalábbis –, amely úgy tartja, hogy a szavaknál
sokkal beszédesebb a tett.
30
A másnap délelőtt hosszúnak tűnt. Kennedy a legnagyobb részét a
medveveremben töltötte azzal, hogy áttekintette az ügyről készült
feljegyzéseket, de nem talált bennük sok újat vagy jelentőset.
Az egyetlen terület, amelyen tett egy kis előrelépést, a
bedfordshire-i egyetemen Stanwick és McAliskey által lejegyzett és
összegyűjtött tanúvallomások összeegyeztetése volt. Az első
alkalommal nem vette észre Phyllis Church vallomását, aki recepciós
volt annál az autókölcsönzőnél, amelyiktől Sarah Opie gyilkosai
kikölcsönözték a fehér Bedford furgont. (Ez is egy ígéretes nyom
volt, ami nem vezetett sehová: a férfiak rendkívül jó hamis
igazolványt használtak, amiből az derült ki, hogy portugál
borkereskedők, akik egy kereskedelmi vásárra érkeztek Londonba.)
A Church által a két férfiról adott személyleírás nagyjából
összhangban volt azokkal, amiket a többi tanú adott. Emlékezett
göndör, fekete hajukra meg sápadt arcbőrükre, és arra, hogy tűnődött,
vajon rokonok-e, mivel mindketten viselték ezeket a szembeötlő
vonásokat. De azt is hozzátette, hogy az egyikük korábban bizonyára
megsérülhetett, mert vérzett.
Kennedy háromszor elolvasta a vallomást, és miközben rágódott
rajta, egyes szavakat szórakozottan kihúzott egy sorkiemelővel.
A fiatalabbik volt az. Megtörölte a szemét. Aztán amikor
fénymásoltam az útlevelét az aktához, ránéztem, és azt hittem, sír. De
vér volt. Vér jött a szeméből. Nem sok. Ahogy mondtam is, olyan volt,
mintha sírt volna, de könnyek helyett vér jött. Igazából egy kicsit
hátborzongató volt. Aztán látta, hogy ránézek, és elfordult, úgyhogy
többet nem láttam. A másik meg mondott neki valamit spanyolul.
Legalábbis azt hiszem, hogy spanyol volt, de nem beszélek spanyolul.
Erre a fiatalabb kiment és kint várt. Őt aztán már nem is láttam.
A szavak ott visszhangoztak Kennedy agyában, és arra késztették,
hogy az emlékezetéből előkotorjon egy képet a férfiről, aki megölte
Harpert. És tényleg úgy volt: piros könnyek peregtek le az arcán. A
pillanat zűrzavara és rémülete el is feledtette vele, egészen
mostanáig. Könnyen lehetett a fény játéka is. De nem az volt.
Amikor a másik férfi Kennedy felé fordult és célzott, az ő szeme is
vérbe borult. A sápadt arc és a vérben forgó szemgolyók miatt úgy
nézett ki, mint egy misebortól részeg, kicsapongó szent.
Utánanézett kicsit annak, hogy milyen veleszületett betegségek
okozhatnak ilyesmit, vagy hogy lehet-e ez valamilyen kábítószer
mellékhatása. Vérbe borult szem; vérző szem; vérző könnycsatornák;
vérsírás; szemsérülések. Mindez és megannyi változatuk semmit
nem árult el neki azon túl, ami úgyis nyilvánvaló volt. A szem
parányi hajszálerei szinte bármitől elpattanhattak, egy erős
köhögéstől vagy tüsszentéstől a magas vérnyomáson és
cukorbetegségen át a tompa ütésig. A külső légnyomás változásai is
okozhatták, de már önmagában valami fizikai megerőltetés is elég
lehet, még olyanoknál is, akiknek összességében jó az erőnlétük.
A vérsírás megint valami más volt. A latin neve haemolacria, de
ez csak a tünet leírása. Úgy tűnt, hogy maga a jelenség igen ritka, és
gyakrabban figyelhető meg Krisztus vagy Szűz Mária szobrain, mint
valami betegség. Előidézheti rákos daganat a könnycsatornában,
valamint a kötőhártya-gyulladás valamely ritka formája is. Kennedy
egyelőre kizárta azt a lehetőséget, hogy a bedfordshire-i egyetemen
felbukkant két gyilkos egyszerre szenvedett egy ilyen betegségben.
Egy alternatív orvoslással foglalkozó weboldalon talált egy hosszú
cikket, ami arról számolt be, hogy bizonyos vallások révületbe esett
híveinek a szemében spontán módon megjelenhetnek vérrel keveredő
könnyek olyan szertartások során, amikor beléjük költöznek az
istenek. Az is kiderült azonban, hogy nem voltak dokumentált esetek,
és a cikk nagyban támaszkodott a XIX. századból, a Karib-tenger
térségéből származó anekdotikus forrásokra: néger varázslók azt
állították, hogy éppen Samedi báró vagy Carrefour mester lovagolja
őket, és megdönthetetlen érvekkel kényszeríti őket a véres könnyek
meg a véres verejték kiválasztására. Minden bizonnyal bűvészkedés.
Újabb zsákutca.
Felhívta Ralph Prentice-t, egy régi ismerősét, aki a rendőrségi
hullaházban dolgozott, és akivel nem beszélt azóta, hogy lelőtte
Marcus Dellt, majd azt követően elvesztette a fegyverviselési
engedélyét. Prentice nem tett utalást egyik dologra sem, bár biztosan
hallott róluk.
– A segítségedet szeretném kérni valamiben – mondta Kennedy.
– Csak rajta, ki vele – felelte Prentice. – Tudod, a
hasznavehetetlen információk kincsestára vagyok. És a ma reggeli
három hulla az asztalomon jóval kevésbé vonzó, mint te.
– Akkor szerencsém van, ugye?
– Ó, igen. Tegnap egy nagyon csinos nő feküdt itt.
– Félretéve most a nemi életedet, Ralph, ismersz valami olyan
dolgot, amitől az ember véres könnyeket sírhat?
– A párzási idő – vágta rá Prentice.
A válasz egyáltalán nem vágott a témába, viszont Kennedy egy
pillanatra megtorpant tőle.
– Micsoda? – kérdezett vissza Kennedy
– A párzási idő. A peteérés. Bizonyos nőknél minden hónapban
jelentkezik. Ha az illető teherbe akar esni, elég megbízhatóan jelzi,
hogy mikor érdemes próbálkozni.
– Bizonyos nőknél?
– Rohadt ritka. Egymillió emberből talán két-három.
– Értem, és mi a helyzet a férfiakkal?
– Nem jellemző. Megfertőződhet maga a könnycsatorna, ami
felsértheti a belső felszínt, és akkor kicsit szivárogni kezd a vér.
Tulajdonképpen biztos vagyok benne, hogy kötőhártya-gyulladás is
előidézheti, habár ott a sima, vérbe borult szem szokványosabb tünet.
– És ha két férfinál van egyszerre? Az a két férfi volt, akik
megölték Chris Harpert a múlt héten.
– Ó – mondta Prentice, majd hosszú csönd következett a vonal
másik végén. – Nos, ha nem számítjuk azt a forgatókönyvet, hogy az
egyik kap valami szemfertőzést és felelőtlenül közelről pislog a
másikra, amivel továbbadja neki, akkor két lehetőség ugrik be.
– És mik ezek?
– A kábítószer és a stressz, vagy esetleg a kettőnek valami
kombinációja.
– És pontosan milyen kábítószer?
– Valami olyan drog, amiről én még nem hallottam – ismerte el a
patológus –, de ez nem jelenti azt, hogy nincs ilyen. Itt mögöttem a
polcon van egy könyv, amiben huszonháromezer gyógyszert
sorolnak fel, és ebből vagy ezer az elmúlt tizenkét hónap során jelent
meg.
– Van lista a lehetséges mellékhatásokról?
– Mindig. A könyv részben épp ezt a célt szolgálja. Az orvosok
meg tudják nézni benne, hogy egy-egy konkrét beteg esetében van-e
valami ellenjavallat. Például létezik olyan antidepresszáns, amit nem
lehet felírni olyasvalakinek, akinek magas a vérnyomása, mert
felrobbanna tőle a szíve.
– Értem. És át tudnád nézni a kedvemért, Ralph? Kikeresni, mely
gyógyszereknél van felsorolva a vérsírás, mint…
– Huszonháromezer különböző vegyület, Heather. Az előbb
mondtam. Bocsánat, de ahhoz a nap huszonnégy órája és a hét hét
napja sem lenne elég. És közben a saját munkámat is végeznem kell.
– Megértettem – mondta Kennedy töredelmes hangon. – Ne
haragudj, Ralph, nem gondoltam bele. Viszont vannak internetes
gyógyszerkönyvek is, igaz? Amiknél be lehet írni ezt egy
keresőprogramba.
– Biztosan – ismerte el Prentice. – De értsd meg, hogy a
mellékhatásokat felsoroló listák néha három-négy oldalasak is
lehetnek. Mindent fel kell tüntetni, ami megjelent a kísérletek során,
még akkor is, ha csak egy betegnél jelentkezett. Úgyhogy
valószínűleg fogsz találni körülbelül száz gyógyszert, amiknél a
szakirodalom megemlíti lehetséges velejáróként a vér kiválasztását.
Őszintén szólva én nem vesződnék ezzel, hacsak nincs valami más
mód a kör leszűkítésére.
Kennedy megköszönte, és letette a telefont. Azért felment az
internetre, ahol talált is egy gyógyszeradatbázist, amit egy New York
állambeli kórházi cég üzemeltetett a helyi hipochondereknek nyújtott
szolgáltatásként, és azon rákeresett. De Prentice túlbecsülte: csak
tizenhét gyógyszernél sorolták fel a vérsírást, mint ritka, de ismert
mellékhatást. Mind metamfetamin-származék volt, amiket szemmel
láthatóan arra találtak ki, hogy kezeljék velük a figyelemhiánnyal
járó zavarokat, illetve a külső okokra visszavezethető elhízást.
Körülbelül ez idő tájt Stanwick jött be a medveverembe, akit
néhány perccel később Combes követett. Kennedy nem igazán
rajongott a társaságukért, és ők egyértelműen ugyanígy éreztek vele
kapcsolatban, de miközben arra várt, hogy Izzy beugorjon a
Galambdúc tanya kulcsával, nem akarta otthagyni az íróasztalát.
Kimentette a gyógyszerlistát, és becsukta a fájlt, majd egy kis időt
arra szánt, hogy beírja az ügy aktájába azt, amit újonnan tudott meg
John Partridge-tól a késről.
Csöngött a telefonja. Felvette.
– Szia – szólt bele Tillman.
– Szia – mondta. – Beszélhetünk később?
– Szerintem jobb volna, ha most beszélnénk. Mielőtt elindulsz.
– Miről?
– A vékony fehér hercegekről.
– Hol vagy most? – kérdezte habozva, mert nem tudott dönteni.
– A St. James's Parkban. A rendőrség felőli oldalon.
– Ott találkozunk – azzal megragadta a kabátját és távozott.
Végigsietett a Birdcage Walkon, de Tillman nem volt sehol. Csak
galambokat látott, ahogy a turisták körül gyülekeztek. A
polgármesteri hivatal ezeket a madarakat az állam ellenségeinek
tekintette, és madárházaktól bérelt vörös szárnyú ölyveket, hogy
azok elkergessék őket a Trafalgar Square-ről, ahol az ürülékük a
becslések szerint mintegy nyolcmillió fontos kárt okozott évente. A
galambok azonban csak egy-két kilométerrel költöztek délebbre, és
várták, hogy megszűnjön a veszély.
Rettenetes volt a hőség. A napfény csak úgy záporozott a földre, a
park fáira és Kennedy tarkójára. A ragyogó napsütés soha nem illett
igazán Londonhoz, és a polgármesteri hivatal minden bizonnyal ezt
is szabályozná, ha tudná.
Amikor Kennedy elért a Great George Street sarkára, és meglátta
a Churchill Museum súlyos, szürke párkányát, megállt. Itt már
sokkal többen voltak, és eszébe jutott, hogy akármelyikük lehet az ő
megfigyelésével megbízott személy, Chris Harper gyilkosainak a
barátja vagy társa. Akkor jött rá, hogy öntudatlanul is fürkészve
nézte az összes, mellette elhaladó ember arcát, a vonásoknak, a
halovány bőrnek és a fekete hajnak azt az árulkodó kombinációját
keresve, ami közös volt a bedfordshire-i egyetem gyilkosaiban. Egy
fiatal pár sétált el mellette, a fejüket összedugták, és a férfi valamit
mormolt a nő fülébe, de túl halkan ahhoz, hogy bárki is meghallja.
Talán azt súgta: célpont bemérve. Egy hosszúkás arcú férfiról, aki
ingujjban volt, és eltökélten felé tartott, kiderült, hogy a múzeum felé
kettős sorban haladó gyerekeknek teszi szabaddá az utat.
Kennedy a két út kereszteződésénél állt, ami úgy ékelődött be a
fölé magasodó, neoklasszikus árkádok közé, mintha azok egy
juhakol rácsos oldalai volnának. A hátulról rásütő napfény olyan
volt, mintha egy kéz lökdöste, terelte volna őt. Opie tanárnő
megránduló testére gondolt, ahogy a három lövedék belecsapódott;
Harperra, amint az ölében fekve elvérzett; és a végzetes pillanatra,
amikor rászegezték a fegyvert, és ő tétovázott.
Így nem lehetett élni és nem lehetett gondolkodni. Előre látta a
jövőjét, amelyet megmérgezett a bizonytalanság és a félelem. Látta
magát, amint az apjánál is súlyosabb hasznavehetetlenségbe,
halálszerű bénulásba süllyed.
Megfordult. Tillman ott állt egy lámpaoszlopnak dőlve tőle
néhány lépésre, és komoran, türelmesen figyelte őt. Kennedy
odament hozzá.
– Két nappal ezelőtt – kezdte Tillman minden különösebb
bevezető nélkül – kivettem egy koszos szobát reggelivel a Queen's
Parkban. Elég tisztának látszott, de amikor tegnap éjjel visszatértem,
már beköltöztek az élősködők.
– Várj. Úgy érted, hogy ott voltak a…
– Két elbűvölő fiatalember, akik ijesztően hasonlítottak egymásra,
és az én hazaérkezésemet várták. Fehér bőr, fekete haj. Szerintem
ugyanazok, akikkel a kompon találkoztam. Akkor majdnem
megöltek, és tegnap este biztosan megöltek volna, ha meglátnak.
Aztán amikor megpróbáltam inkább a hátuk mögé kerülni, kámforrá
váltak, mintha ott se lettek volna.
Kennedy némán dolgozta fel magában a történetet, miközben
Tillman nézte, és a reakciójára várt.
– Szerintem az azonos vonásoknak – mondta végül – valamiféle
optikai csalódás a magyarázata. Nagyon jellegzetes az
arckifejezésük, meg ahogy mozognak, és emiatt kevésbé veszi észre
az ember a kor és a testalkat nyilvánvaló különbségeit.
– Baszd meg a családi hasonlóságot – mondta Tillman felindulás
nélkül, de zord hangsúllyal. – Heather, lehallgatják a telefonomat, és
ez azt jelenti, hogy a tiédet is. Ha valakinek meséltél erről a
tanyaházról, vagy beírtad az ügyre vonatkozó aktába, vagy Ros
Barlow hívott, és szólt, hogy jön a kulcs, bármiben le merném
fogadni, hogy már tudják, hol van az a hely, és előbb érnek oda
nálad.
– Nem mondtam el senkinek – mondta Kennedy.
– Nem is írtad le sehová? Nem kell beírnod a dolgokat az aktába,
amikor szünetet tartasz?
– Ez így igaz, de nem írtam be. Senki nem tudja minket kivéve,
Leo. És ez így is marad.
– Veled akarok menni.
– Nem. Ezt már megbeszéltük. Először egyedül megyek, aztán
elárulom neked a címet.
– Rendben – mondta Tillman nagyon kelletlenül. – Megadom az
új számomat, mert váltottam, biztos, ami biztos – azzal megadta
neki, ő pedig fölírta a csuklója belsejére. – Könnyen víz alá kerülhet
a fejed, Heather.
Kennedy nem válaszolt, hanem távozott. A feje már akkor víz alá
került, amikor Harper meghalt, és tudta, hogy Tillman nála sokkal
mélyebben és sokkal hosszabb ideje víz alatt van. A kérdés az volt,
vajon vissza tudnak-e jönni a felszínre, mielőtt elfogy a levegőjük.
A medveveremben egy postai csomag várta Kennedyt az íróasztala
közepén. Izzy ezek szerint ott járt a távollétében, és beadta az utcai
recepcióra egy üzenet kíséretében: VAN A SZÁMODRA EGY CSOMAGOM,
BÉBI. EGY NAGY-NAGY CSOMAG. AKAROD ÉREZNI? NA? NA? – SOK
SZERETETTEL, I. Kennedy céklavörös lett – részint attól, hogy Combes
vagy egy másik seggfej ott van és elolvassa az üzenetet, de inkább
attól a gondolattól, hogy felhívja Izzy szexvonalát, és disznóságokat
mond neki.
Nagy nehezen elterelte a figyelmét az erotikus gondolatokról.
Combes és Stanwick továbbra is együtt dolgoztak valamin a helyiség
túlsó sarkában, és nem néztek Kennedy felé, sőt mintha észre se
vették volna őt. De még ha titokban meg is nézték volna a csomagot,
akkor sem láthatták volna Ros Barlow nevét a feladónál, mert a
címkén a Berryman Sumpter befektetési tanácsadó cég szerepelt.
Kennedy kinyitotta a csomagot és belenyúlt. Ujjbegye valami
hideg fémhez ért. Kivette a kulcsot – régifajta, súlyosnak látszó,
tollas kulcs volt, aminek hivalkodó arany fénye már megkopott, és
fakó barnás árnyalatot vett fel. A biztonság kedvéért letépte a címkét,
amin a feladó neve volt, és berakta a kabátja zsebébe, mielőtt a
borítékot a szemetesbe dobta volna.
Még egy dologra szüksége volt. Kiment a medveveremből, és
lesétált az alagsorba, ahol szekrényekben őrizték a bizonyítékokat.
Az ügyeletes rendőrt nem ismerte, és az egyenruha névjelzését
eltakarta a nyakán lévő fejhallgató. Amikor jött lefelé, látta, hogy a
fickó sietve ebbe a helyzetbe rántja a fejhallgatót. Nemrég jött a
főiskoláról, úgyhogy kihúzta magát, amikor Kennedy közeledett,
mint valami gyerek az iskolában. Az Empire magazin egy nyitott
példánya hevert előtte az íróasztalon.
– Sarah Opie – mondta Kennedy, és közben már írta is be a
naplóba. – 1488870-as számú ügy.
Megmutatta az igazolványát, mire a rendőr felnyitotta a pultban
lévő ajtót, hogy átengedje, aztán az egyik szekrényből kivette a kért
páncéldobozt, és odarakta a középen álló nagy asztalra Kennedy elé.
Egy darabig figyelte, ahogy Kennedy átvizsgálja egy halott nő
zsebeinek tartalmát.
Kennedy elővette a jegyzetfüzetét, és írogatott bele. A recepciós
rendőr figyelme fokozatosan, de kérlelhetetlenül ismét a koreai
harcművész-filmről szóló kritikára terelődött.
A 1487860-as Marcus Dell volt. Kennedy látta a páncéldobozt az
egyik alsó polcon, térdmagasságban. Kicsit kijjebb húzta, és
belekémlelt. Itt siklott ki az élete. Pandora szelencéje volt ez, a
Kennedy világában lakozó gonosz búvóhelye, vagy legalábbis innen
származott minden rossz.
Azért kinyitotta. Ha a naplóba nem került bele az aláírása, ez
súlyos szabálysértésnek számított, ami kötelező jelleggel vont maga
után írásos figyelmeztetést, de a recepciós rendőr nagyon el volt
merülve a folyóiratban. Kennedy letérdelt, és Marcus Dell holmijait
bámulta a dobozban, aztán belenyúlt és kezébe vette a halálát okozó
tönkrement telefont. Ebben az állapotában, felcímkézve és a hideg
nejlonba zárva, a világgal való kapcsolata megszűnt.
Kennedy határozott; lerendezett egy vitás kérdést magával.
– Kész – mondta néhány pillanattal később. A recepciós felnézett,
és azt látta, hogy Kennedy már vissza is rakta a sok különböző
tasakot és csomagot a páncéldobozba. A rendőr odajött, és
megszámolta futólag, majd egy kicsit gondosabban is ellenőrizte
őket, hogy megbizonyosodjon róla, vajon az összes szám egyezik-e a
jegyzéken szereplőkkel. Minden ott volt a helyén, szabályszerűen. A
rendőr bólintott, majd bezárta a dobozt, és visszarakta a polcra.
– Megtalálta, amit keresett? – kérdezte.
– Igen – bólintott Kennedy –, megtaláltam. Köszönöm.
A recepciós kiengedte Kennedyt, ő meg visszasétált a lépcsőhöz.
Félúton Combes állt a falnak dőlve, és rá várt – éppen a fordulónál,
így az ember nem tudhatta, hogy ott van, csak amikor már pont
belesétált. Szúrósan, barátságtalanul nézett Kennedyre, és nem
vesződött az udvariaskodással.
– Áruld el, miben sántikálsz, Heather – mondta nagy, gúnyos
nyomatékkal. – Vagy azt fogod mindjárt kívánni, hogy bárcsak soha
meg se születtél volna.
31
Kennedy arca tökéletesen kifejezéstelen maradt, amikor hirtelen
megállt Combes előtt, aki a szűk lépcsőn elég jelentős úttorlaszt
képezett. Kennedy úgy határozott, hagyja, hadd beszéljen először
Combes. Talán eleget elmond ahhoz, hogy kiderüljön, mennyit tud,
és abból Kennedy majd el tudja dönteni, mit kell elmondania neki, ha
egyáltalán.
– Lejöttél ide, hogy átnézz néhány bizonyítékot, amiket
gyűjtöttünk – kezdte Combes, és úgy tűnt, nagy örömmel diktálja a
tempót.
– És?
– És ha a Rum-kódexes gyilkosságokhoz kapcsolódik, jogosult
vagyok megkérdezni, mit néztél meg és miért.
– A Rum-kódexes gyilkosságok? – ismételte. – Most már így
hívjuk őket?
– Komolyan beszélek. A késen és a fórumon kéne dolgoznod. Ha
új információd van, vagy új dolog jut eszedbe a meglévőkről, be kell
jegyezned az ügyre vonatkozó aktába a számítógépen, és másolatban
el kell küldened a csapatnak.
– Nincs semmi új, legalábbis semmi lényeges. Csak alaposan át
akartam vizsgálni a bedfordshire-i egyetemen történteket.
– Igen? – kérdezte Combes, és még csak nem is vesződött azzal,
hogy palástolja erőteljes kétkedését. – Hirtelen ötlettől vezérelve?
Semmi köze ahhoz a csomaghoz, amit az előbb kaptál?
– Semmit nem csinálok hirtelen ötlettől vezérelve, Combes. És
nem egészen értem, milyen csomagról beszélsz, és miből gondolod,
hogy bármi közöd lenne hozzá.
Kennedy most vette észre, hogy Combes mindeddig a háta mögött
tartotta a borítékot. Most előhúzta, és megsuhogtatta az arca előtt.
– Erről beszélek. Most már emlékszel?
– Nagyon különös jellemre vall átkutatni a szemetemet – felelte
Kennedy, és az összegyűrt borítékról Combes buzgómócsing arcára
pillantott. Combes nem jött zavarba.
– Berryman Sumpter. A brókercég, ahol Ros Barlow dolgozik,
kimentem hozzá az irodájába, Heather. Azt hitted, két nappal később
már nem fogok emlékezni rá?
– Azt hittem, semmi közöd hozzá. És még mindig azt hiszem.
– Nem jegyezted be az aktába.
– Amiből az következik, hogy nem az ügyre vonatkozik.
– De azért letépted a címkét, hogy senki ne böngéssze át a
szemetesed, és ne kapcsolja össze az üggyel – mondta Combes, és
ezzel megfogta Kennedyt.
– A magánlevelezésemmel azt teszek, amit akarok – igyekezett
időt nyerni.
– És erre egyenesen lerohantál ide, hogy elvidd az egyik
elraktározott bizonyítékot. Micsoda véletlen egybeesés!
– Nem, Josh. Ez két külön dolog, amik egymás után következtek.
És mivel a másik dolog az, hogy én dolgozom, és éppenséggel itt
dolgozom, már egyáltalán nem is olyan véletlen az egybeesés, igaz?
Combes nem ment lépre, és arcán továbbra is ott ült a kárörvendő
félmosoly.
– Valamiben sántikálsz, és akármit is küldött neked Ros Barlow,
annak köze van hozzá.
– Úgy érted, amit Berryman Sumpter küldött nekem.
– Ó, igen, bocsánat – jegyezte meg csúfondárosan. – Akkor csak a
brókereid üzentek, ugye? Egy új befektetési portfolió, vagy valami
ilyesmi.
– Valami ilyesmi.
– Kivéve, hogy egyáltalán nem egy portfolió volt, merthogy nem
iratok voltak. Valami kicsi és szilárd volt, mint egy USB-meghajtó.
– Igaz. De nem barkochbázunk, ugye? Elengednél?
– Nem, még nem – felelte Combes, és nem mozdult. – Mit néztél
meg a bizonyítékok között? És ha azt mondod, hogy semmi közöm
hozzá, akkor megyek egyenesen a főfelügyelő irodájába.
Kennedy ezt egyáltalán nem szerette volna. Az igazság, vagy
annak egy kiválasztott szelete tűnt a legjobb dobásnak, hiszen
Combes egész egyszerűen lemehetett és ellenőrizhette a naplóban.
– Azokat a dolgokat néztem meg, amiket Opie zsebeiből szedtünk
ki.
– Igen? És miért is?
– Arra az esetre, ha netalán valamit elszalasztottunk volna.
Valamit, ami a nyomára vezethetne annak, hogy mit csinált Barlow
csapatában.
– Csak úgy, vaktában átkutattad a zsebeinek tartalmát. Zseniális
rendőri munka.
– Arra törekszem, hogy egy nap majd olyan jó legyek, mint te.
– Olvastam, amit beírtál az aktába, miután találkoztál Barlow
húgával, de abban nem volt semmi arról, hogy csomagot küld neked
– morogta Combes, lényegében figyelmen kívül hagyva, amit
Kennedy mondott.
– Valóban nem volt – értett egyet Kennedy. Nem látta értelmét
tovább titkolni azt, hogy Ros küldte a csomagot. Nevetségesen
könnyű lett volna ellenőrizni. – Barlow-nak eszébe jutott valami,
amit nem mondott, ezért küldött egy üzenetet.
– Futárral? Egy kívülállón keresztül? – kérdezte Combes, és
hangjából megvetés áradt. – Rohadj meg, Heather. Nem vagyok
hülye. És már mondtam neked, hogy figyeltem, amikor kinyitottad a
csomagot. Nem üzenet volt benne. Úgyhogy pakolj ki, vagy megyek
a főfelügyelőhöz, és megmondom neki, hogy nem tartod be a
jelentésre vonatkozó szabályokat. Meg talán a bizonyítékokra
vonatkozó szabályokat sem, mivel itt vagy lent. Elárulod, mit vettél
ki a szekrényből?
Kennedy inkább megmutatta; kinyitotta a jegyzetfüzetét a
megfelelő oldalon, és odanyújtotta neki. Combes elvette tőle, és
elolvasta: egy vers sorai voltak, de nem pontosan idézve.
Mi lelhetett, szegény fiú? Magadba bolygasz, sáppadón. – Madár
se zengedez már, kókkadoz a nád a tavon.5
– Nem értem – adta vissza neki Combes. – Mi a franc ez?
– Amikor megmondtuk Opie-nak, hogy védőőrizetbe vesszük,
elvett egy papírlapot az íróasztaláról. Mielőtt elmentünk, ez volt az
utolsó dolog, amit csinált. Azt mondta, egy kis emlékeztető szöveg
van rajta, amiről eszébe jut a fájljait védő jelszó. És ez állt rajta.
Combes megrázta a fejét:
– Az egyetem hálózatán lévő fájlok nem voltak titkosítva. Nem
kellett hozzá jelszó, hogy meg tudjuk őket nézni.
– Akkor minden bizonnyal más fájlokra utalt, nem igaz?
– Ellenőriztük az összes… – kezdte Combes, de hirtelen
elhallgatott, amikor Kennedy feltartotta a kulcsot.
– Barlow örökölt egy tanyát a szüleitől. Galambdúcnak hívják.
Galambdúc tanya. Opie utolsó szavai nem azok voltak, hogy „a
galambút”, hanem azok, hogy „a Galambdúcban”.
Combes a kulcsra meredt. Kennedy látta, ahogy gondolatban
összekapcsolja a dolgokat.
– Értem – mondta végül. – És arra gondolsz, hogy Barlow titkos
irodaként használta a tanyát, és a Rum-kódexes projekthez
kapcsolódó fájlok ott vannak?
– Igen.
– És miből gondolod?
– Opie közismert utolsó szavain kívül erre utal az is, hogy nem
voltak sehol másutt. És mert a gyilkosok teljesen letörölték Barlow
számítógépét, mégis készenlétben vártak, és figyelték, mikor
megyünk Opie-hoz. Van valami, amit nem akarnak, hogy lássunk, és
nem lehetnek biztosak benne, hogy nem fogjuk megtalálni. Szóval
lehet, hogy még mindig megvan valami biztos helyen, és Barlow
vagy Opie talán éppen a Galambdúc tanyán rejtette el.
– És arra gondoltál, hogy majd csöndben lelépsz, és megkeresed
egyedül? – kérdezte Combes nyílt megvetéssel. – Megkerülöd a
csapatot és learatod a babérokat?
– Sarah Opie azért halt meg, mert beszélt velünk, te barom –
üvöltötte Kennedy, elveszítve a türelmét. – És én semmiképp nem
akartam, hogy ez történjen Ros Barlow-val is. Ami pedig a csapatot
illeti: parkolópályára kényszerítettetek, úgyhogy nem volt más
választásom, ha nem akartam odafönt ücsörögni az íróasztalnál, és
nézni, hogy ez a szemét világ nélkülem is milyen jól elvan.
Miközben beszélt, önkéntelenül is egyre előrébb hajolt, és a végén
az arca már csak egy araszra volt Combesétól, aki csak pislogott
őszinte dühe láttán. Kennedy aztán szünetet tartott, amit Combes
gondolkodásra használhatott. Végül bólintott.
– Van benne valami – ismerte el. – Valóban parkolópályán vagy.
De ezt magadnak köszönheted. Már azelőtt erre játszottál, hogy
Harper meghalt.
Kennedy nem vesződött azzal, hogy ezt cáfolja.
– Nézd, csak beülök a kocsiba, és lemegyek Surrey-be. És nem
kérlek, hogy gyere velem. Ha tévedek, mit veszítünk?
– Nem veszítek semmit – felelte Combes, és kinyújtotta a kezét. –
Add ide a kulcsot.
– Micsoda? – kérdezett vissza Kennedy. Erre igazán nem
számított, bár Combest ismerve talán kellett volna.
– A következőt fogjuk csinálni – magyarázta Combes. – Én
lemegyek oda, és ellenőrzöm a dolgot, te meg felmész, és beírod az
aktába a Ros Barlow-tól kapott csomagot. A tegnapi bejegyzésed
már benne van a rendszerben, ugye? Akkor tehát azt kell írnod, hogy
Barlow-nak azután jutott eszébe a tanya, hogy tegnap este hazaért, és
erre saját jószántából elküldte a kulcsot. Persze a részlegnek. Azt ne
említsd, hogy neked küldte. A helyzet az, Heather, hogy ez
megbízható nyomnak látszik, csak éppenséggel én fogok a végére
járni, egyedül. Kellemetlen perceket szerzek neked úgy, ahogy te
szereztél John Gatesnek és Hal Leakeynek. Ha nem tetszik,
panaszkodj Summerhillnek. Csak ha így teszel, ne feledd,
valószínűleg tudni akarja majd, miért találkoztál egyáltalán
Barlow-val, miután megmondta neked, hogy ne menj a közelébe.
Mivel Kennedy nem adta oda a kulcsot, Combes megpróbálta
elvenni tőle, de ő félreütötte a kezét.
– Nem vagyok hajlandó alkudozni, Heather.
– Igazad van – mondta, és összefonta a karját, hogy Combes
egyáltalán ne tudja elérni a kulcsot. – Én sem. Megígértem Rosnak,
hogy nem verem nagydobra. Örömmel veszlek be, ha ezt akarod, de
titokban megyünk. Ha találunk valamit, jó. Akkor visszajövünk,
elmondjuk a csapatnak, és mi döntjük el, hogyan intézzük. Addig
senkinek nem szabad mondani erről egy szót se. Több ember nem
fog meghalni az én kezem alatt, Josh.
Combes dühösen felsóhajtott, és a tarkóját dörzsölte, miközben
Kennedyt nézte, mintha azt mondta volna: „Mi a francot fogok
kezdeni veled?” Kennedy erős késztetést érzett, hogy a térdével
ágyékon rúgja, de sajnálkozva vette tudomásul, hogy ez talán nem a
legjobb alkalom. Különösen mivel most már alaposan belemerültek
egy egymást kölcsönösen gyanúba keverő beszélgetésbe azt illetően,
hogy mi a legjobb módja az akta meghamisításának.
– Jó – mondta Combes. – Akkor a következőt tesszük.
Odamegyünk együtt, de indulás előtt szólunk Stanwicknek. Ő nem
fogja beírni, hol vagyunk, de legalább tudja arra az esetre, ha netalán
rosszra fordul a helyzet.
Kennedy mérlegelte a dolgot, különösen azt, hogy „együtt”.
Megakadt a torkán, mint egy szálka, de Combes már tudott a
tanyaházról és a kulcsról, így nem látott semmi módot arra, hogy
kihagyja őt. Ráadásul a jelek szerint a maga leereszkedő modorában
mintha még helyesen is próbált volna cselekedni. A többes számú
névmás semmivel sem lehetett könnyebb Combesnak, mint neki.
– Rendben – mondta végül Kennedy. – Benne vagyok. De
Stanwicknek hallgatnia kell. Ha abban a pillanatban rohan
Summerhillhez, hogy kitesszük a lábunkat az ajtón, ő kap egy jó
pontot, minket a sarokba állítanak, Ros Barlow-nak pedig esetleg
elvágják a torkát vagy golyót röpítenek a fejébe. Biztos vagy benne,
hogy be tudod fogni a száját?
– Stanwick még fingani sem mer a beleegyezésem nélkül –
biztosította őt Combes. – A legnagyobb seggnyaló. Ne mondd, hogy
nem vetted még észre.
Felmentek a lépcsőn, Combes haladt elöl. Kennedyt csábította a
gondolat, hogy megkérdezze, miért alkalmazza ugyanazt a taktikát
Summerhill-lel szemben, amit Stanwicknél annyira megvetett, de
nem akarta veszélyeztetni a nehezen kivívott, kétes egyetértést.
Stanwick még a medveveremben volt. Amint kiderült, éppen egy
újabb európai szállodalistán rágta magát keresztül, ahol Michael
Brand valaha is megszállhatott. A telefonkagyló a fülénél volt, és
éppen egy hangos és valószínűleg kétnyelvű beszélgetést folytatott.
– Nos, van ott valaki, aki beszél… Nem, van valaki, aki egy kicsit
jobban beszél angolul, mint… Micsoda? Nem, uram, tudom, hogy ön
beszél angolul, csak az akcentusa… Beszélhetnék valakivel…
Combes jelezte a kezével, hogy tegye le a telefont. Stanwick csak
egy pillanatig habozott, aztán engedelmeskedett, és tett egy obszcén
kézmozdulatot.
– Bassza meg – mondta Stanwick. – Ez a fickó biztosan nem
használja ugyanazt a nevet kétszer.
– Lehet, hogy egyszer szerencséd lesz – felelte Combes
vigasztalón. – Ide hallgass, Peter, Barlow húga révén Heather újabb
nyomra bukkant, és szüksége van valakire, aki elmegy és leellenőrzi
vele.
Kennedy nem ment volna el addig, hogy azt mondja, szüksége
van Combesra, de kinézett az ablakon, és bölcsen hallgatott,
miközben Combes elmagyarázta Stanwicknek, mi van a Galambdúc
tanyával, de igazából úgy tűnt, hogy Stanwick nem érti.
Nyilvánvalóan úgy érezte, hogy ha Combes lemegy kocsival
Surrey-be egy nyomot követve, az anyósülésen való utazás előjoga
az övé. Nem mondta, de kitűnt abból, ahogy többször is megkérdezte
ugyanazt, csak kicsit változtatva a megfogalmazáson: hogy mit
tegyen, ha valaki erről érdeklődik nála, hiszen nem is igen tud
semmit róla.
– Semmit – szólt közbe végül Kennedy. – Ne mondj semmit.
Hiszen ez a nyom még nem is szerepel az aktában, nem igaz? Tehát
még nem is létezik. Ez a lényeg.
– És ha kiderül, hogy nem vezet sehová – helyeselt Combes
lágyabb hangon –, akkor soha nem is létezett. Ha nem találunk
semmit, hallgatunk róla. De ha van ott valami, akkor mindnyájan
osztozunk a dicsőségen. Egyenlően: huszonöt százalék mindenkinek.
– Háromszor huszonöt az csak hetvenöt – tiltakozott Stanwick.
– A főfelügyelő is nyilvánvalóan kiveszi a maga részét – vont
vállat Combes. – Nézd, Peter, csak egy biztosító ember kell nekünk,
ez minden. Ha minden rendben megy, még délután visszaérünk, és
senki nem fog róla tudni. Aztán úgy írjuk meg a jelentést, hogy valós
időben történjen, elvisszük a kincset Jimmynek, és mindenki örülni
fog. De ha valamilyen oknál fogva bajba kerülünk, vagy ha valami
nem stimmel, te tudod, hol vagyunk.
– Igen, de honnan tudom? Nem fog ez visszaütni rám?
– Onnan tudod, hogy hagytunk egy üzenetet az íróasztalodon –
mondta Kennedy, és közben már kezdett is írni a jegyzettömbje
legfölső lapjára. – Tartsd a zsebedben, és akkor találd meg, ha valaki
megpróbál minket hívni, és mi nem vesszük fel – azzal odaadta
Stanwicknek az üzenetet, amiben ez állt: Galambdúc tanya, polgári
személy bejelentése alapján. – Jó lesz így? Akármi is történik, te így
tiszta vagy.
– De semmi nem fog történni – tette hozzá Combes. – És eleve az
a legvalószínűbb, hogy nincs is ott semmi. Csak ki kell pipálnunk.
Stanwick végül beadta a derekát, és Combes meg Kennedy
elindult Combes füstszürke Vauxhall Vectra típusú autóján. Combes
rideg udvariassággal kinyitotta Kennedynek az anyósülés felőli ajtót,
de Kennedy ezt figyelmen kívül hagyta, és beszállt a hátsó ülésre.
– Úgy is jó – mondta Combes.
– Csak az első néhány kilométerre. Nem érdekel, ha hülyén néz
ki. Igyekszem láthatatlan maradni.
Elfeküdt a hátsó ülésen, és magára húzta az esőkabátját, amit
külön erre a célra hozott magával. Ha valaki figyelné az utcai kaput,
nem sokat látna belőle: nagy halom szennyes vagy összegöngyölt
ponyva a hátsó ülésen.
Combes beindította a V6-os motort, és a kocsi elindult. Kennedy
becsukta a szemét, és kényszerítette magát, hogy mozdulatlan
maradjon. Nem bánta, hogy ilyen kényelmetlen testhelyzetben kell
maradnia, de a hátsó ülésen való fekvés erőteljes emlékeket kavart
fel. Úgy érezte, hogy megint gyerek, és kénytelen úgy utazni, hogy
az utazásról más, nagy hatalmú emberek döntenek. Mintegy tíz perc
elteltével felült, és amikor Combes megállt egy lámpánál, ami a
szokásosnál hosszabb ideig volt piros, megragadta az alkalmat, és
átült az anyósülésre.
Kennedy fogadni mert volna, hogy Combes szeret vagánykodni
vezetés közben, amit ő maga annyira megvetett, de kiderült, hogy
valójában elég biztonságosan vezet. Az idő nagy részében csak
kicsivel lépte túl a sebességkorlátot, és egyáltalán nem használta a
szirénát, pedig Kennedyt két alkalommal is csábította a gondolat.
Talán miatta viselkedett ilyen rendesen.
Nem sokat beszéltek, amíg ki nem jutottak a városból. Combes a
figyelme nagy részét a forgalomban való manőverezésnek szentelte,
amikor pedig ritkulni kezdtek az autók, úgy tűnt, lekötik a
gondolatai. Kennedy örült ennek, és a világért se zökkentette volna
ki. Egyszer-kétszer ellenőrizte a visszapillantó tükröt, hogy
megbizonyosodjon, nem követi őket senki.
– Az az idióta Stanwick alig hagyott benzint a tankban – mondta
Combes, miután elérték az A3-ast, és ő vetett egy pillantást a
benzinjelzőre, majd megpöckölte a hüvelykujjával. – Tankolni kell.
– Jó. Én addig megnézem, kapható-e itt térkép. Ros adott némi
útbaigazítást, de az egy kicsit elnagyolt.
Egy kis ideig csöndben hajtottak tovább, aztán Combes letért egy
benzinkúthoz, ami az „Utazók Oázisa” néven hirdette magát, ami
talán némi túlzás volt erre a salakbeton épületre és a három
kútoszlopra. Míg Combes tankolt, ő odament a kis bódéhoz, ahol
fizetni kellett, és megkérdezte, árulnak-e térképet. A pult másik
oldalán ülő kamasz kölyök tágra nyílt szemmel, hevesen rázta a fejét,
mintha Kennedy azt kérdezte volna tőle, vajon tartanak-e
gyerekpornó-filmet vagy kemény drogot.
Vett rágógumit, és elindult visszafelé, az autóhoz. Már majdnem
odaért, amikor Combes visszaakasztotta a pisztolyt, majd arca elé
emelte a kezét és nézte.
– Érted te ezt? – kérdezte Combes. – Benzin ment a kezemre.
Biztos szivárog ez a szar.
Kennedy visszament a bódéhoz, és a pult felett átnyújtotta a
hitelkártyáját.
– Hármas – mondta. Éppen a PIN-kódját ütötte be, de abbahagyta
és hátrafordult, mert hallotta, ahogy egy autó motorja köhögve életre
kel. Combes nagy sebességgel startolt, és visszasorolt a forgalomba.
– Te rohadt szemét! – üvöltötte Kennedy.
Futni kezdett, de aztán lassított, és megállt. Semmi esélye nem
volt, hogy utolérje: az autó már szinte nem is látszott.
Combesnak volt ideje ezt kiagyalni, és arra jutott, hogy nincs
szüksége a kulcsra a Galambdúc tanya ajtajának a kinyitásához –
elég a cím, azt pedig Kennedy már megadta neki. És rá sem volt
szüksége. Tudta, nem panaszkodhat, amiért kihagyta őt az akcióból:
csak úgy tudja őt bemószerolni, ha magára is ráhúzza a vizes lepedőt.
Még a részlegről se hívhatott senkit, hogy segítséget kérjen.
Amint erre rájött, eszébe jutott valami más is.
Tillman.
Tárcsázta az új számot, amit odaírt a csuklójára, de Tillman nem
vette fel, hangpostája pedig nem volt. Miközben azonban Kennedy
fel-alá járkált a benzinkút szűk kiszolgálóterületén és próbált
kigondolni egy B-tervet, Tillman visszahívta.
– Bocs. Épp dolgoztam valamin. Mi újság? Már a tanyán vagy?
– Távolról sem.
Kennedy elmondta neki, hogy Combes átverte, és erőt vett magán,
hogy elviselje a metszően gúnyos letolást. Tudta, milyen hülye volt;
először is hagyta, hogy Combes vezessen, aztán bedőlt annak az
ócska trükknek. De Tillman könnyedén vette a dolgot.
– Akkor hagyod, hadd csinálja? – kérdezte.
– Hogy mit hagyok?
– Elvégre a te csapatod tagja, nem? Akármit is talál, azt tovább
fogja adni neked. Lehet, hogy még az a legjobb megoldás, ha
hagyod, hadd folytassa. Aztán mi még mindig visszamehetünk és
körülnézhetünk, ha úgy gondoljuk, hogy elszalasztott valamit.
– Nem.
Kennedyben volt annyi tisztesség, hogy szégyellje magát, mert
eredetileg ki akarta hagyni Tillmant ebből a felfedezésből, saját
magáról viszont tudta, hogy a nyomok felderítésében még akkor sem
tudná felvenni vele a versenyt Combes, ha épp csúcsformában van.
És képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy Combes egymaga,
nélküle nyissa fel a Galambdúcban rejlő kincsesládát.
– Abban már nem gátolhatjuk meg Combest, hogy elsőnek érjen
oda, de tényleg fel akarom mérni ezt a helyet, amíg frissek az
esetleges nyomok. És a dolgok jelenlegi állása szerint biztos nem
kapnék engedélyt arra, hogy kijöjjek ide, ha egyszer már készült róla
jelentés. Talán ez az egyetlen esélyem.
– Rendben – felelte Tillman. Nem is vesztegette az időt azzal,
hogy vitába szálljon vele. – Szerzek egy autót, odamegyek és
felveszlek. Hol vagy?
Kennedy elmondta neki, hol találja az „Utazók Oázisát”, Tillman
pedig kurtán elköszönt, és letette a telefont.
Miközben várt, Kennedynek rengeteg ideje volt eltűnődni, mit is
értett Tillman azon, hogy szerez egy autót. Negyven perccel később,
amikor megjelent egy élénk színű, zöldre és sárgára festett
kamionnal, megkapta a választ.
Egy lopott teherautón tartottak a Galambdúc tanyára.
32
Körülbelül negyven perccel azután, hogy Kennedy és Combes
elment, csöngött a telefon Kennedy íróasztalán a medveveremben.
Stanwick még ott volt a helyiségben McAliskeyvel és néhány
másik nyomozóval együtt, akik a saját dolgukkal foglalatoskodtak. A
csöngésre senki nem figyelt, és egy kis idő elteltével, amikor
bekapcsolt Kennedy hangpostája, abba is maradt. Utána azonban
megint csöngeni kezdett, és ez öt-hat alkalommal megismétlődött.
Senki nem törte magát, hogy üzenetet hagyjanak nála, de
Stanwicknek eszébe jutott, hogy talán maga Kennedy szól be. Lehet,
hogy végül mégis szükségük van egy harmadik emberre, vagy azt
akarják, hogy kiküldjön egy törvényszéki orvostani vagy
informatikai csapatot. Talán csak ellenőrizni akarták a címet, vagy
szükségük volt valami engedélyre a főfelügyelőtől.
Végül felvette.
– Halló.
– Kennedy őrmesterrel szeretnék beszélni – szólt egy pallérozott,
kissé külföldies hangzású hang.
– Kivel beszélek?
– A kormányhivatalból telefonálok. Kennedy őrmester igazolhatja
a számomat, az azonosítóm alfa-zebra-tizenhét.
Stanwick ledöbbent. Ha a kormányhivatalból telefonálnak, az
nagy valószínűséggel a kémelhárítást jelenti, habár lehetett az
országgyűlés hírszerzést felügyelő bizottságából is valaki, aki a
parlament által finanszírozott egyik független bizottság nevében
érdeklődik; sőt akár maga a miniszterelnöki hivatal is. Akárhogy is
nézte, a dolog komoly volt.
– Kennedy őrmester nincs az íróasztalánál – mondta Stanwick. –
Én Peter Stanwick közrendőr vagyok. Segíthetek?
– Nem hiszem. Kennedy őrmester épp egy ügyön dolgozik?
– Igen.
– A Barlow-gyilkosságon.
– Ööö… Attól tartok, uram, erre nem áll módomban válaszolni.
– Ha a Barlow-gyilkosságon dolgozik, az aktában semmi jele,
hogy hová ment, és mit csinál.
Stanwick még jobban ledöbbent. Akárkivel is beszélt, a fickónak
rendkívül nagy mozgástere volt: az ügyek aktáihoz bármikor
hozzáfért, és ez olyan előjog volt, amely a részlegen kívül nagyon
keveseknek adatott meg, lényegében mindössze Istennek és néhány
közeli, személyes jó barátjának. A kormányhivatal tűzvonalában,
Stanwick hirtelen kezdte úgy érezni, hogy Combes-ék igazságtalanul
bántak vele.
– Olyasvalamiről… van szó, ami csak most merült fel. Hirtelen.
Kennedy és Combes őrmesterek úgy döntöttek, hogy azonnal
leellenőrzik, én pedig… már frissítem is az aktát.
– Kérem, tegyen így – mondta a férfi kurtán. – Lehetséges, hogy
Kennedy őrmester és… hogy is mondta? Combes őrmester éppen
egy már megkezdett műveletbe sétálnak bele. Ez távolról sem lenne
kívánatos, és szeretnénk minden tőlünk telhetőt megtenni, hogy
visszafordulásra késztessük őket, ha még nem késő.
– Most azonnal elkészítem a bejegyzést – ígérte Stanwick. –
Beletelhet úgy körülbelül öt percbe, amíg frissül, de…
– A frissítés miatt nem aggódom. Köszönöm a segítségét,
Stanwick közrendőr. Meg fogjuk nézni az aktát, és remélem, most
már nem lesz szükség arra, hogy újra telefonáljak.
Stanwick is nagyon remélte. Átkozta Combest, amiért ilyen hülye
helyzetbe hozta őt, és magát is, amiért belement, hogy ő fogja
fedezni a vakmerő partizánakciójukat. Beírta az aktába, hogy
Surrey-be mentek, Godalming közelébe, a Galambdúc tanyára,
miután délelőtt tizenegy óra húsz perckor, futár útján csomag
érkezett Rosalind Barlow-tól. Percnyi habozás után tizenhárom óra
negyvenháromra datálta a bejegyzést. A szarházik már úgyis
rajtakapták, de nem ő volt nyakig a szarban, és ha sikerül
félrehúzódnia, talán teljesen elkerüli őt a vihar.
◙
Kuutma letette a telefont és elgondolkodott.
Nagy szerencse volt, hogy az embereivel felállíttatott egy kamerát,
aminek a látómezejében benne volt a rendőrség nyomozati
részlegének az az íróasztala, amelynél az az undorító Kennedy ideje
java részét töltötte. Amikor eltűnt a kamerából, viszont nem bukkant
elő az épületből (máskülönben azok, akiket a követésével megbízott,
jelentették volna, hogy meglátták), gyanakodni kezdett. Majdnem
háromnegyed óráig várt – hiszen Kennedy lehetett másutt is az
épületben, habár a nyomozócsapat többi tagjáról tudtak –, de végül
úgy döntött, telefonál, és őszintén örült, hogy így tett.
Felhívta Mirjámot, és elújságolta neki a jó hírt. Mióta az előző
megbízatásával kudarcot vallott, mert nem sikerült megölnie
Tillmant a kompon, vigasztalan volt és szégyenkezett, a csapata
pedig elcsüggedt. Kuutma feladatai közé tartozott, hogy figyelemmel
kísérje az általa használt eszközök súlyát és élét, és amikor csak
lehetett, kiköszörülje velük a világ egyenetlenségeit.
Ez jó lesz nekik. Áldásnak fogják venni, hiszen az is.
33
– Itt van – mondta Kennedy. – A következőnél fordulj balra. Nézd,
ott a tábla.
Még a növekvő sötétségben sem lehetett elvéteni a táblát.
Körülbelül öt kilométerre volt a legutolsó falutól, amelyen
áthaladtak, és pontosan úgy nézett ki, amilyennek Ros Barlow leírta:
a „Galambdúc” szó G-jéből kacskaringós arany szárny jött ki, az
egésznek a hatását lapos álpátosszá silányítva. A zömök, zsúpfedeles
ház és azon túl az elszórtan álló, düledező melléképületek nem tudtak
megfelelni ennek a fellengzős cégérnek. Hermész istenre volt
szükség, amint – talán dróton rángatva – alászáll a derült égből.
A tanyaház előtti, murvával borított kocsifeljáró túlságosan rövid
volt a kamion számára. Azonnal meglátták Combes szürke Vauxhall
Vectráját, amely éppen az épület előtt parkolt, fittyet hányva a
házkutatással kapcsolatos szabályoknak és a józan észnek. Mivel a
kocsifeljáró így el is volt torlaszolva, Tillman jobbra kanyarodott, a
derékig érő gyomon át behajtott a főépülettől jobbra lévő nagy
kiterjedésű, nyitott térre, és megállt. Kennedy körülnézett, hogy
látja-e Combest, de a jelek szerint még mindig bent volt. Ez azt
jelentette, hogy talált valamit, és legalább félóra előnye volt velük
szemben, ráadásul valószínűleg jobb időt futott az úton. Akármi is
volt tehát a Galambdúc tanya, az valószínűtlennek tűnt, hogy
zsákutca.
Kennedy izgatottságát leküzdve kiszállt a vezetőfülkéből, és jól
szemügyre vette a földet. A tanyaház körül és a ház meg a
melléképületek között – a murvával fedett kocsifeljárótól eltekintve –
mindent benőtt a gaz és a bozót. Nem lehetett megállapítani, vajon
voltak-e a földön kerék- vagy lábnyomok, bár ha esősebb lett volna
az időjárás, Kennedy talán letérdelt volna, hogy szétválassza a
gyomokat és vessen rá egy pillantást.
A tanyaház és körülötte a gazzal benőtt mezők teljes csöndbe
borultak. Más ház vagy tanyaépület se közel, se távol nem volt
látható. Magához a Galambdúchoz fél tucat, elhagyatottnak látszó
csűr és melléképület tartozott, amelyek úgy tömörültek a főépület
körül, mint titokzatos összeesküvők. Barlow jól döntött, ha ezt a
helyet rendezte be titkos bázisnak a Rum-kódexszel kapcsolatos
projektjéhez. Nyomot sem hagyott maga után: a külsőből ítélve olyan
volt, mintha tíz vagy még annál is több éve nem járt volna itt senki,
és ők – meg persze Combes – lennének azóta az elsők.
A düledező tanyaház ránézésre elhagyatott volt. Egyet kivéve az
összes ablakot bedeszkázták durván ácsolt pozdorjatáblákkal, az az
egy pedig be volt törve. Az ablakkeretek fájáról pikkelyesen mállott
le a festék, a bejárati ajtó fölötti dísztető pedig beroskadt, mint a
suszter mellkasa.
Tillman is kiszállt a kamionból a maga oldalán, és Kennedyhez
hasonlóan egy-két pillanatig ő sem mozdult. Míg Kennedy a földet
fürkészte, hogy talál-e valami nyomot, Tillman jól szemügyre vette a
melléképületeket, hogy látja-e az életnek bármi jelét. Aztán
Kennedyre pillantott, vállat vont, kissé megrázta a fejét, és az ajtó
felé indult. Kennedy utánaszegődött.
Úgy látszott, mintha az ajtóhoz nem nyúltak volna, de csak első
ránézésre. Miután egy pillanatig némán nézték, Tillman rámutatott
valamire, amit Kennedy már maga is meglátott: az ajtófélfa kicsivel a
zárlemez alatt szilánkosan meghasadt. Valaki felfeszítette az ajtót, és
aztán visszacsukta.
Kennedy berúgta az ajtót, mire az jól hallható nyikorgással
résnyire kinyílt.
– Bemutatsz minket egymásnak, vagy várjak a kamionban? –
dörmögte Tillman diplomatikusan.
– Gyere be. Nem hiszem, hogy bármit is számítana, mert már
nagyon távol kerültünk a hivatalos rendőri eljárástól. Akármit is
találunk, azt megosztjuk egymással, akár tetszik Combesnak, akár
nem. És neki éppen olyan jó oka van hallgatni a részletekről, mint
nekem – azzal még egyet taszított az ajtón a lábával, és belökte
annyira, amennyire csak lehetett. A házban még jóformán teljes
sötétség uralkodott. – Combes! – kiáltotta, de nem jött se válasz, se
visszhang: a sötétség tökéletesen elnyelte a hangot.
Amikor Kennedy átlépte a küszöböt, erős dohszag csapta meg az
orrát. A penész a sötétben mohón falta a tapétát és a függönyöket.
Kennedy hirtelen megijedt, amikor a vállához balról és jobbról is
hozzáért valami mozdíthatatlan dolog – mintha a tér, amelybe
belépett, valamivel szűkösebb lett volna annál is, ami az
ajtónyílásból látszott. Mintha nem is előszoba lett volna, hanem egy
alagút.
Kennedy ismét Combes nevét kiáltotta, ezúttal hangosabban, de a
hangja megint csak furamód tompán és fojtottan csengett.
Miközben tapogatódzva keresgélte az ajtó mellett a
villanykapcsolót, az ujjai valami puha, hűvös és szakadozott szélű
dologhoz értek. Amikor megzörrent, rájött, hogy papír, és ahogy a
szeme kezdett kicsit hozzászokni a sötétséghez, már látta is az ajtó
mögött nem sokkal, vállmagasságig, hevenyészve felhalmozott
papírlapokat.
Azonnal megtalálta a villanykapcsolót a halom fölött és
megnyomta, mire egy csupasz villanykörte fénye világította be a
helyet. Kennedy és Tillman mozdulatlanul állt és bámult.
– Mi a franc ez? – dünnyögte Tillman.
Több papírhalom is volt a helyiségben, de ez volt az egyetlen,
amely nem ért fel a padlótól egészen a mennyezetig. Egy hosszú
előszoba tárult eléjük, amiből két-két ajtó nyílt balra és jobbra, és
volt még egy ajtó a túlsó végén. A falak mentén papír állt óriási
halmokban, amelyek között épp csak annyi hely maradt, hogy egy
ember elférjen. Egyértelmű volt, hogy bizonyos helyeken el kell
fordulni vagy hajolni kissé, nehogy az ember felborítsa őket.
Ingatagnak látszottak, de egyik sem dőlt fel. Ehhez valószínűleg
hozzájárult az is, hogy szorosan be voltak ékelve a mennyezet és a
padló közé.
Az előszoba túlsó végéből nyíló szobában, amibe beláttak, további
papírkötegek voltak rendszertelenül felhalmozva, mint egy rosszul
megépített lépcsős piramis. A jelek szerint valaki eleinte
módszeresen töltötte fel a szobát a papírral, de végül elkezdett a
legközelebbi és legkönnyebben elérhető helyekre pakolni.
Kennedy elvette a legfelső lapot a legközelebbi halomról – arról,
amelyik csak a válláig ért. A papírra alfanumerikus zagyvalék volt
nyomtatva talpatlan betűtípussal: betűk és számok szerepeltek rajta,
és a betűk mind nagyok voltak. Jobbról balra megszakítatlan tömböt
képeztek, és teljesen megtöltötték a lapot. A margók másfél centisek
voltak. Nem volt se tagolás, se behúzás: semmi nem jelölte, hogy
vajon ez egy önálló dokumentum vagy egy sokkal hosszabb
valaminek az egyetlen oldala.
Kennedy megmutatta a lapot Tillmannek, aki futó pillantást vetett
rá, aztán Kennedyre nézett.
– Azt reméltem, hogy találunk egy floppylemezt – mondta
Kennedy.
Tillman ezen jót mulatott: hitetlenkedve, rekedten felnevetett.
Kennedy ment be elsőnek, oldalazva, hogy ne érjen hozzá a
papírtornyokhoz. A levegő fojtogatóan meleg volt, és belengte az a
fanyar, erős szag. Kennedynek az a nyugtalanító érzése támadt, hogy
mintha benyelné valami élő anyag. Kellemetlen volt a gondolat, hogy
az egykedvű és higgadt Tillman mellett idegesnek vagy
nyugtalannak tűnhet, úgyhogy határozottan visszaparancsolta az agya
hátsó szegletébe a balsejtelmeit.
– Jó döntést hoztál – mondta a mögötte álló Tillman. – Azt
hiszem, tényleg itt zajlott Stuart Barlow kutatási projektje.
– Nem tudom. Egyelőre nem látok semmit, ami hasonlítana egy
evangéliumra – dünnyögte Kennedy, majd magában hozzátette: és
semmit, ami hasonlítana arra a szarházi Combesra.
Lassan és körültekintően folytatták a kutatást. A csupasz
padlódeszkák nyikorogtak a talpuk alatt, a szag pedig egyre
erőteljesebb lett, ahogy maguk mögött hagyták a napfényt. Balra az
első ajtó újabb, papírokkal teli szobát rejtett, akárcsak jobbra az első.
A második szoba üres volt, eltekintve egy fél zsák cementtől meg
néhány rövid léctől. Balra a második egy előszobafélébe vezetett át,
ahonnan szűk, meredek lépcső indult felfelé. Közvetlenül ebből a
szűk helyiségből, a lépcső mögül nyílt még két ajtó, de ezekről
kiderült, hogy be vannak zárva.
Tillman intett Kennedynek, hogy álljon félre, majd különösebb
nehézség nélkül betörte az ajtókat: csak egyszer rúgott beléjük
nagyjából derékmagasságban. Az egyik helyiség újabb papírraktár
volt, a másik konyha. Ez érdekelte Kennedyt, úgyhogy bement és
körbenézett. Felnyitotta a mosogató mellett álló vízforraló kanna
tetejét: még volt benne egy kis víz. A mellette lévő teáskannát
színültig ellepte a pihés, szürke penész.
Tillman közben megtalálta a hűtőt. Amikor kinyitotta az ajtaját,
visszahőkölt, és egyik kezével eltakarta az arcát.
– Ezt nézd – szólt Kennedynek. Kennedy odament és benézett a
válla felett. A hűtő tele volt romlott dolgokkal: zöld tej, fehér pöttyös
sajt, meg almák, amiknek üde, piros felületén rothadó, barna foltok
jelentek meg.
– Mennyi idő alatt romlanak meg ennyire a dolgok? – kérdezte
Tillman. – Két hónap?
– Vagy annál is kevesebb – mormogta Kennedy. – Érzed, milyen
meleg van idebent, Leo? Most van hat hete, hogy Barlow meghalt.
Lehet, hogy rendszeresen járt ide, egészen addig, amíg meg nem
ölték – mondta. És ha tényleg járt ide – gondolkodott tovább
Kennedy –, az azt jelenti, hogy nálam ügyesebben le tudta rázni az
üldözőit. Én magammal vittem a halált a bedfordshire-i egyetemre,
ennek az amatőrnek meg mindennek ellenére sikerült megőriznie a
nagy titkát, amit a gyilkosai még mindig nem fedtek fel.
Erről aztán eszébe jutott, hogy ha Combes ott volt, miért voltak
ezek az ajtók még mindig zárva? Itt valami nem stimmelt, hacsak
nem volt még mindig ott valahol, mert annyira belemerült valamibe,
hogy félbehagyta a házkutatást, vagy meghallotta, hogy jönnek.
– Idelent nincs semmi más – mondta Tillman. – Nézzünk körül
fent.
– Egy másodperc – felelte Kennedy.
Visszament a bejárati ajtóhoz, kilépett és alaposan körbenézett.
Semmit és senkit sem látott. A csendet továbbra sem törte meg
semmi, csak egy varjú távoli, halk károgása.
Visszament és becsukta az ajtót. Tillman az átjáró túlsó végéből
várakozón nézett rá. Kennedy bólintott, mire Tillman elindult felfelé
a lépcsőn.
Kennedy utánaszegődött, és a biztonság kedvéért benézett minden
ajtó mögé meg a papírraktárak szegleteibe, hátha valaki vagy valami
ott rejtőzött az egyenetlen halmok mögött, de nem talált semmit. A
lépcső tetejére érve viszont kincsesbányára bukkantak.
Persze papírra is: rengeteg nyomtatott anyag, betűk és számok
ugyanolyan értelmetlen láncolata az összes lapon, mint amilyen
azon, amit Kennedy felvett és megvizsgált. Amikor azonban
felkapcsolták a villanyt a legnagyobb hálószobában, amelyből
hiányzott az ágy, az A4-es papírlapok halmai között találtak egy
másik halmot, ami szürke műanyag táblákból állt, és a
Hewlett-Packard emblémát viselte.
– Úgy néz ki, mint egy hifitorony – dörmögte Tillman.
– Ezek szerverek. Ilyen berendezéseket használnak például akkor,
amikor háromdimenziós effektekkel látják el a filmeket. Valakinek
nagyon nagy kapacitásra volt szüksége.
Kennedy egy kecskelábú asztalra mutatott, ami a szoba egyetlen
ablaka alatt állt. Egy monitor és egy billentyűzet volt rajta, amiket
kábelrengeteg kapcsolt a szerverszekrényhez. A szerverből kijövő
drótok a padlón átívelve elosztók tömegénél végződtek, ahol már alig
lehetett követni a tekervényes átkötéseket. A kábelek egy része be
volt dugva, más része kivezetett a szobából. Egyről biztosan lehetett
látni, hogy felfelé megy, és eltűnik a mennyezeten lévő csapóajtó
mögött. Nyilván nem volt elég konnektor a szobában ahhoz, hogy az
összes kábelt be lehessen dugni. Még a három- és négyutas
elosztókkal együtt is igénybe kellett venni a többi helyiségben lévő
konnektorokat. A kecskelábú asztal egyik oldalán szabálytalan alakú,
de szögletes tárgyak halma állt, ponyvával letakarva: talán további
számítógép-alkatrészek voltak, amiket még nem vettek használatba,
vagy már lecserélték őket, mert nem feleltek meg.
Ez volt az a szoba, ahol az egyetlen, bedeszkázatlan ablak volt, de
erre is vastag zsákvászont terítettek, ami aszimmetrikusan lógott egy
sor szögről. Akárki is dolgozott itt, a jelek szerint maga sem tudta
eldönteni, hogy akarja-e a fényt, vagy inkább el szeretné kerülni,
hogy az ablaküveg másik oldalán feltáruló festői táj elterelje a
figyelmét, illetve hogy netalán valaki meglássa kintről.
Az íróasztalon további papírlapok voltak, körülbelül egy tucat, s
ez a mennyiség a ház többi részéhez képest szerénynek volt
mondható. Még kibontatlan írható CD-k is álltak rajta nagy
halomban, zsugorfóliába csomagolva.
Kennedy odament az asztalhoz, és bekapcsolta a számítógépet,
mire az alig hallhatóan búgni és kattogni kezdett, jelezve, hogy
beindult. A hangot szinte teljesen elnyelték a papírból épített
meredek rézsűk és barikádok.
Kennedy közben az íróasztalon lévő papírokat nézte. Ugyanazt a
végeláthatatlan alfanumerikus özönt várta, de amikor meglátta, mi
van az első lapon, káromkodva felkiáltott, erre Tillman felvette a
másodikat, hogy megnézze, mi is váltotta ezt ki Kennedyből.
A papíron lévő szöveg még teljesen formázatlan volt:
egybefüggően írt szóáradat töltötte be a lapot a tetejétől az aljáig. Az
egyetlen különbség – és ez késztette Kennedyt arra, hogy hangosan
káromkodjon – az volt, hogy ezek valódi szavak voltak.
ÉSJÉZUSMEGÁLDOTTAŐTAKEZÉVELAMITNEMTETTMÁSO
KKALMÉGAZOKKALSEMAKIKKÖVETTÉKÉSÍGYSZÓLTHOZ
ZÁENGEMMEGVÁLTÓNAKHÍVNAKDEKIFOGENGEMMEGV
ÁLTANIURAMISKÁRIÓTESÍGYFELELTHAÚGYAKARODÉNE
SKÜSZÖMHOGYSZOLGÁLNIFOGLAKMINDENMÓDONÉSJÉ
ZUSÍGYSZÓLTISKÁRIÓTESHEZTELESZELAKEZDETÉSAVÉ
GAZALFAÉSAZÓMEGAAMIKOREZTHALLOTTAATÖBBITAN
ÍTVÁNYMEGHARAGUDOTTRÁMERT
A bold típussal szedett nagybetűk, továbbá a szóközök meg
sortörések hiánya miatt olyan lett a szöveg, mintha egy részeg ember
üvöltözve elmondott, zavaros fecsegését írták volna le. A lap alja
félbevágott egy szót: mint a hirtelen beálló, álpátosztól terhes csönd,
amikor a zavarosan fecsegő ráébred, hogy nem tudja, mit akar
mondani, és elcsoszog az éjszakába.
A számítógép közben beindult, de olyan üzemmódban, amelynek
a kezelőfelülete teljesen ismeretlen volt Kennedy számára. Fekete
alapon fehér mappaikonok jelentek meg, és mindegyik felett ott volt
a neve: RENDSZER, BIOS, BIZTONSÁG, ESZKÖZÖK, PROGRAMOK,
PROJEKTEK.
Kennedy leült az asztalhoz. A csővázas acélszék imbolygott,
úgyhogy előre kellett hajolnia, hogy ne boruljon fel. Rákattintott a
PROJEKTEK mappára, mire a képernyő elsötétült, majd újabb lista
jelent meg, ami mindössze két tételt tartalmazott: VISSZA A
FŐKÖNYVTÁRBA és RUM-KÓDEX.
Rákattintott a RUM-KÓDEX-re.
Egy piros szegélyű ablak jelent meg, és a jelszót kérte.
Kennedy kinyitotta a kézitáskáját, és kivette a jegyzetfüzetét. Az
utolsó oldalra lapozott, ahová lemásolta a Sarah Opie papírján
olvasott szöveget.
Mi lelhetett, szegény fiú? Magadba bolygasz, sáppadón. – Madár
se zengedez már, kókkadoz a nád a tavon.
Begépelte a 2-es számot, aztán gyors egymásutánban azt, hogy
9737885. Leütötte a RETURN billentyűt, de nem történt semmi,
kivéve, hogy a JELSZÓ ablak villant egyet, aztán megint üres lett.
– Mi volt ez? – kérdezte Tillman.
– Ezt a szöveget arról a papírlapról jegyeztem le, ami Sarah
Opie-nál volt, amikor meghalt. Azt mondta, ez az emlékeztető a
számítógépes jelszavához. Keats La belle dame sans merci című
verséből van, és valójában így hangzik: „Mi lelhetett, szegény fiú? /
Magadba bolygasz, sáppadón. – / Madár se zeng már, kókkadoz / a
nád a tón.” Összevonta a sorokat úgy, hogy mindkét sorban pontosan
nyolc szó legyen, és a szavak alakján is változtatott.
– Szóval arra gondolsz, hogy a jelszó nyolc számjegyből áll.
– Igen. És megpróbálkoztam az első két sorral, feltéve, hogy Opie
mindössze az egyes szavak betűinek a számát vette.
Megpróbálta a második sort is, de semmi nem történt: beírta a
számokat, amikor azonban leütötte a RETURN billentyűt, az ablak
megint kiürült és némán követelte a jelszót.
– Próbáld a kezdőbetűket – javasolta Tillman.
Kennedy így tett, de nem járt sikerrel. Aztán megpróbálta mindkét
számsort – a betűk számát és a kezdőbetűket – fordítva. A gép nem
engedett, csak kifürkészhetetlenül villant egyet. Kennedy halkan
káromkodott.
– Biztosan valami nyilvánvaló dolog – mutatott rá Tillman. – Ha
túl sokat kellett gondolkodnia rajta, semmi hasznát nem vette volna
emlékeztető szövegként.
Kennedy az ajkát harapdálva, vadul gondolkodott. Valami
nyilvánvaló dolog, de nem az első betűk és nem is a szavak hossza.
Miért nem egy sorba írta az egészet, miért csinált belőle két
nyolcszavas sort? A nyolcas tömbök arra utaltak, hogy a jelszó nyolc
számjegyű, de talán a sorok számának is volt jelentősége. Ezután
csak minden második szót vett számításba, és begépelte a betűk
összegét.
lelhetett – fiú – bolygasz – madár – zengedez – kókkadoz – nád –
tavon
9-3-8-5-8-8-3-5
A számítógép szorgosan zúgott magában egy-két pillanatig, aztán
a képernyő teljesen elsötétült, majd megjelent egy újabb lista, amely
feltehetőleg fájlneveket tartalmazott:
RUM-KÓDEX NYERS 1,1-7
RUM-KÓDEX NYERS 2,8-10
RUM-KÓDEX NYERS 3,11-14A
RUM-KÓDEX NYERS 4,14B-17
RUM-KÓDEX RÉSZLEGES 1,1-7
RUM-KÓDEX RÉSZLEGES 2,8-10
RUM-KÓDEX RÉSZLEGES 3,11-14A
RUM-KÓDEX RÉSZLEGES 4,14B-17
RUM-KÓDEX TELJES 1,1-7
RUM-KÓDEX TELJES 2,8-10
RUM-KÓDEX TELJES 3,11-14A
RUM-KÓDEX TELJES 4,14B-17
Kennedy rákattintott az első fájlra: RUM-KÓDEX NYERS 1,1-7. A
képernyő felvillant, a merevlemez száraz, kopogó hangon megint
felzúgott, aztán egy újabb lista tűnt elő.
dálat 2 tényleges
váv 3 tényleges 1 térközös
szemkát 2 tényleges 2 térközös
hé pontos
rés pontos
mim 1 tényleges 1 térközös
táu pontos
A képernyő jobb oldalán lévő görgetősávot használva megnézte,
milyen hosszú ez a lista. Úgy látszott, még jó néhány száz tételen át
folytatódik.
Bezárta a fájlt és megnyitotta az egyik RÉSZLEGESt. Ebben sokkal
több minden volt. Szavak értelmezhetetlen töredékei követték
egymást számokkal kombinálva.
– Van valami ötleted? – kérdezte Kennedy Tillmant, a monitor
felé biccentve a fejével.
– Fordítás – vetette fel Tillman, miközben Kennedy válla felett
olvasta a képernyőn látható szavakat.
– A fájlnévben az szerepel, hogy részleges – jegyezte meg
Kennedy. – És ezek a szó-listák mind olyan helyek a szövegben, ahol
valami bizonytalanság merült fel, ezért felsorolták a lehetséges
alternatívákat. Valami iratot néztek át, és közben fordították is.
– A Rum-kódexet.
– Az kell, hogy legyen. De várjunk csak, mégsem. Hiszen a
Rum-kódex már eleve fordítás, nem? Úgy értem, hogy a
tulajdonképpeni kézirat maga angolul van. Senki nem tudja, mi volt a
fordítás eredetije, és azt sem, hogy milyen nyelven volt, úgyhogy ez
így nem állja meg a helyét.
Kennedy ismét a kezébe vette a legfelső papírlapot, és
végigtekintett a zaklatott szóáradaton.
AKKORNEHAGYDSZOLGÁDHIÁBAKÜSZKÖDNIURAMANÉL
KÜLHOGYMEGJUTALMAZNÁDAJUTALOMAMITTŐLEMKA
PSZNAGYOBBLESZANNÁLMINTAMITBÁRKIISVALAHALÁT
OTTÉSNAGYOBBLESZANNÁLMINTAMITSZAVAKBALEHET
FOGLALNIMIUTÁNÍGYSZÓLTELVEZETTEŐTONNANEGYM
ÁSIKHELYREAHONNANMINDENÉGIÉSFÖLDIDOLGOTLÁT
NILEHETETTÁDÁMNAKÉSMAGJÁNAKADTAMAFÖLDETMI
TADJAKNEKEDLEGHÍVEBBÉSLEGTÜRELMESEBBGYŰLÖL
NIFOGNAKÉSGYALÁZNIDEAZTÁNMAJD
Odalent lapok tízezrei voltak, tele mindenféle betűvel és számmal,
összevissza: idefent alig néhány lap, de azokon valódi szavak
szerepeltek. A szöveget nem formázták, nem központozták, nem
voltak benne szóközök, mégis valamiféle tényleges, jellegzetesen
bibliai hangulatú történet volt.
– Egy kód volt, és ők feltörték – mondta Kennedy tűnődve.
Megfordult és Tillmanre bámult. A férfi némán nézett rá, és várta,
hogy még mondjon valamit. A darabok már mind ott voltak az
agyában, de nehezen álltak össze; mint amikor úgy próbálja kitalálni,
mit ábrázol egy kirakó, hogy a hátoldalát nézi, ahol nincs kép. –
Barlow évekkel ezelőtt tanúvallomást tett egy bírósági ügyben. Egy
hamisítókból álló kör hamis iratokat adott el, amik állítólag az egyik
híres bibliai leletből, a Nag-Hammádi-i iratok közül származtak.
– És?
– Ő volt a szakértő tanú. Felkérték, hogy alaposan vegye
szemügyre a valódi és a hamis iratokat, tanúsítsa, hogy melyik
melyik, és bizonyítsa, hogy valaki hamis evangéliumokat próbál
piacra dobni. Ő erre nagyon büszke volt. Még bekeretezett
újságkivágások is voltak az irodája falán – azzal megint a képernyőn
látható listára nézett, amely talán arámi betűket tartalmazott.
Tényleges. Térközös. Pontos. – Bizonyára több száz, talán több ezer
tudós és történész nézte már meg ezeket a dolgokat. De Barlow más
szemszögből közelített hozzájuk. Megpróbálta leleplezni őket; olyan
részleteket keresett, amik nem illenek oda. És… – kezdte, majd
elhallgatott. Eddig jutott a gondolataiban, mert fogalma sem volt,
hogy mit talált Barlow. De afelől biztos volt, hogy ez lehetett a
fordulópont. – Valami baj volt a Nag-Hammádi-i szövegekkel.
Valami, amit az ember csak akkor talál meg, ha eleve azért nézi őket,
hogy rábukkanjon a csalásra.
– De azt mondtad, ez évekkel ezelőtt volt – mutatott rá Tillman. A
kezébe vette az írható CD-ket, és forgatni kezdte a csomagot, és
olyan meredten nézte, hogy az már szinte túlzás volt.
– Tizenöt éve – kutatott az emlékezetében Kennedy.
– És ha akkor talált valamit, miért várt ilyen sokáig? Mi történt
közben?
– Talált valamit, vagy gyanított valamit – felelte Kennedy. Nem
tudta a választ, de amit nem tudott, annak az alakja lassan
kibontakozott a szeme előtt, és már határozott körvonala is volt. –
Folyton abbahagyta, aztán újrakezdte, és új szemszögből közelített
hozzá. Elmegy öt évre és ószövetségi szövegekkel foglalkozik: a
holt-tengeri tekercsekkel. Aztán a gnosztikus szektákkal foglalkozik,
végül meg elmegy Avranches-ba, hogy szemügyre vegye a
Rum-kódexet. És ekkor összeáll az egész. Olyan lehetett, mintha…
nála lett volna a kulcs, de nem tudta volna, hogy hol a zár.
– Nem igazán értem, miről beszélsz.
– Gondolj bele, Leo. A Rum-kódex egy olyan irat középkori
fordítása, amely már létezett. Senki nem tudott rájönni, hogy az a
portugál hajóskapitány tulajdonképpen miért is vette meg, és miért
gondolta úgy, hogy megéri, ha egy kódex az ő tulajdonában van. De
Barlow odament, megnézte és azt látta, hogy…
– Mit látott? – kérdezte mogorván Tillman.
– Olyasvalamit, amit addig senki más nem vett észre. Biztos
vagyok benne, hogy igazam van. A Rum-kódex egy kódot rejt, és
amikor Barlow megnézte, már eleget tudott ahhoz, hogy felismerje –
mondta, de közben már látta az érvelése gyenge pontját. – A
Rum-kódexben viszont csak János evangéliuma szerepel. Hol lehet
elrejteni egy kódot egy létező irat másolatában?
Tillman nem válaszolt. Visszadobta a CD-ket az íróasztalra, de a
csomag az asztallap szélét találta el, és nagy csattanással a földre
esett, aztán elgurult. Kennedy látta, hogy Tillman dühös, de csak
lassan jött rá, hogy miért. Nagy lendülettel folytatta az okfejtést, és
próbálta összerakni a dolgot, amíg tisztán élt benne a kép.
– Lehet, hogy nem a szavakban rejlik a kód, hanem talán abban,
ahogy megváltoztatták a szavakat. Ha a Biblia akkor létező
fordításából indul ki az ember, de kicsit összezavarja és
megváltoztatja, talán végül kijön egy kód, amit fel lehet törni. Szent
isten, Leo. Így volt. Biztos vagyok benne, hogy igazam van. Barlow
elfogott egy évszázadokkal ezelőtt írt kódolt üzenetet, és a kód
feltöréséhez összeállított egy csapatot.
– Bámulatos – mondta Tillman tompa hangon.
– Igen, az. Bizony bámulatos. De a feladat elvégzéséhez
szükségük volt egy számítógépes szakemberre is. Három történész és
egy műszaki specialista. Így már van értelme a dolognak. Néhány
nagyon nehezen megfogható összefüggést kerestek a Rum-kódex
szövegében, vagy valahol másutt az iratban. Olyan összefüggéseket,
amelyeknek a megtalálásához valamiféle statisztikai algoritmus
kellett. Őrület! Na de van még egy kérdés, amire választ kell
találnunk – lobogtatta meg az íróasztalon heverő vékony
papírköteget. – Ezeket az információkat még a középkorban rejtették
el. Miért lenne képes most akárki is ölni érte?
Kennedy ekkor elhallgatott, mert látta Tillman arcán, hogy a férfit
rohadtul nem érdekli ez a kérdés, ahogy a válasz sem. Az arcvonásai
olyan ridegnek és merevnek tűntek, mintha Kennedy az egész
gondolatmenetét erőnek erejével kényszerítette volna rá.
– Mi a baj? – kérdezte Kennedy.
– Ez az egész lényegtelen – mondta keményen. – Teljesen
lényegtelen, Heather.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy ennek az égvilágon semmi köze a dologhoz – felelte,
miután szemmel láthatólag azon igyekezett, hogy elég erőteljes
kifejezést találjon. – Köze nincs ahhoz, amit én kerestem. Én
elveszítettem a családomat. Azt hittem, hogy ha Brand az, aki
megölte ezeket az embereket, vagy legalábbis ő adott utasítást arra,
hogy megöljék őket, akkor azt azért tette, mert átláttak rajta. Mert
felfedték a mocskos kis titkait.
– Szerintem ez történt, Leo. Találtak valamit, amit ő titokban
akart…
– Ez itt csak ókori történelem – mondta Tillman, és a szájából
szinte fröcsköltek a szavak. A keze most már ökölbe szorult, és az
arca elvörösödött.
Kennedy nem foglalkozott a kijelentés hevességével, és ügyelt rá,
hogy ő maga semleges hangon szóljon.
– Az áldozatok mind történészek voltak. Azt kell mondanom,
hogy ez benne volt a pakliban.
– Ez nem vicces, Heather. Én legalábbis nem tartom annak.
– Én sem. De egyvalamiben tévedsz: igenis van köze a dologhoz.
Valamiképp mindennek ez a kulcsa, és ha kitartóan folytatjuk,
szerintem meg fogjuk találni a választ az összes kérdésünkre.
Tillman már szólásra nyitotta a száját, de aztán nem mondott
semmit, hanem szimatolni kezdett.
Hirtelen Kennedy is megérezte a szagot, amit talán már több mint
egy perce öntudatlanul is észlelt, de amit elfedett a doh és a por
szaga.
Valami égett.
34
Habár ő volt az egyetlen nő a csapatban, és egész életében azt
tanították neki, hogy a nők vessék alá magukat a férfiak akaratának,
Mirjám irányította a többieket. Ez még csak nem is döntés kérdése
volt, hanem egyszerű számítás eredménye, amihez az ő és a másik
két Hírnök, Écer és Kéfás személyiségjegyeit vették alapul. Aki
ismerte mindhármukat, annak egy másodpercig sem lehetett kétsége
afelől, hogy mit fog kiadni az egyenlet.
Ezért amikor Kuutma hívta őket, és Écer vette fel, szó nélkül át is
adta a telefont Mirjámnak, és a továbbiakban ő beszélt Kuutmával.
– Ami a Tillman utáni hajszátokat illeti, úgy hiszem, sikeresek
voltatok. Ugye, sikerült újra megtalálnotok?
Mirjám kifejezéstelen, nyugodt arccal nézett, mert Écer és Kéfás
figyelte őt, de érezte, ahogy egy keserédes érzés fogja el. Büszke volt
arra, amit sikerült elérnie, de elkeseredett és boldogtalan volt amiatt,
ahogy a hadművelet végződött.
– Megnéztük visszamenőleg a híváslistát Tillman telefonján –
felelte Mirjám. – Azon, amit a kompon szereztünk tőle. A listán
szerepelt egy szám, ami egy olyan néven volt bejegyezve, amelyet
ismertünk. A férfi Tillman egykori zsoldos-bajtársa volt. Benard
Vermeulens. Beszéltem Dávid csapatával, akik Omdurmánban
vannak, és megkértem, hogy egy darabig hallgassa le az összes
számot, ami Vermeulens nevére van bejegyezve. Annak alapján
megállapítottuk, hogy Vermeulens az elmúlt tíz napban csak egy
angliai számot hívott. Gyerekjáték volt nyomkövetőt telepíteni arra a
számra.
– Jól csináltátok. De még nem kaptátok el, ugye?
Mirjám szája lefelé görbült. Ez volt az egyetlen látható jele annak,
amit érzett, de ez elég volt ahhoz, hogy Écer és Kéfás gondterhelten,
tekintetükben a Mirjám iránti szerető gondossággal pillantsanak
egymásra. Écer kissé szaggatott mozdulatokkal siklóhurkot rajzolt a
levegőbe.
– Megpróbáltuk – vallotta be Mirjám. – Tegnap éjjel, kétszer is.
Először meglátta a csapdánkat és nem sétált bele.
– És másodszor?
– A telefon által sugárzott jel két órán át nagyon gyorsan mozgott
ide-oda, aztán nem mozdult. Miután belőttük a készülék pozícióját,
odamentünk. Egy nyugat-londoni kanálisban találtunk rá, de Tillman
nem volt ott. Bedobta egy csatornanyílásba. Bizonyára rájött, hogy a
telefon segítségével követtük őt nyomon – fejezte be a gyónást
Mirjám és várta a büntetést: a Tannanu szigorú, aggodalmas hangját,
amint megmondja neki, hogy csalódott a teljesítményében, és
visszahívja a csapatával együtt az Éden kertjébe.
– Tillmant nem könnyű elcsípni – mondta ehelyett Kuutma. – A te
csapatod távolról sem az egyetlen azok közül, amelyeket lerázott.
Egyelőre tegyük is őt félre, mert szükségem van rátok egy másik
feladathoz, amely pillanatnyilag sürgősebb – folytatta Kuutma.
Mirjám hangosan felsóhajtott. – Tudod, hogy a Rum-kódexszel
kapcsolatos ügyből származó írásos vagy digitális feljegyzéseket
keresünk. Újonnan szerzett információk alapján most úgy hiszem,
hogy a kódexre vonatkozó fájlokat nem az internetre is rákapcsolt
számítógépen, hanem különálló, elszigetelt formában tárolták egy
konkrét helyen. Megadom neked a címet, ti pedig odamentek és
megsemmisítetek mindent, amit csak találtok, és amin vélhetően
információk vannak.
– Tannanu, ez azt jelenti, hogy mindent meg kell semmisítenünk –
mondta Mirjám, aki, miután Kuutma mégse feddte őt meg, alig várta,
hogy kivívja az elismerését.
– Pontosan, lányom. Örülök, hogy ilyen gyorsan a lényegre térsz.
– De ahhoz, hogy biztosan megsemmisüljön minden, először
gondosan fel kell derítenünk a helyet, mert lehet, hogy a falra véstek
valami írást, amit nem biztos, hogy egy tűzvész, vagy akár egy
robbanás olvashatatlanná tesz. Lehet például egy borospince az
épület alatt, ami le van zárva, és a többi.
– Az, hogy felveted ezeket a kérdéseket, Mirjám, arra vall, hogy
rögtön látod, milyen bonyolult ez a feladat, és milyen alapos munkát
kíván. Igen, ezeket az eshetőségeket mind ki kell zárnotok, és
teljesen meg kell bizonyosodnotok róla, hogy nem marad egyetlen
szó vagy jel sem. Csak így mehetünk biztosra.
Mirjám heves vágyat érzett, hogy megköszönje Kuutmának,
amiért még egy esélyt adott neki és a csapatának arra, hogy
bizonyítsanak. A hajón teljes kudarcot vallottak annak ellenére, hogy
úgy tűnt, Tillman, az ellenség, egészen ki van nekik szolgáltatva a
kézenfekvő kijáratok nélküli zárt térben. Aztán Londonban megint
kudarcot vallottak, úgyhogy csodálatos dolog volt ilyen hamar
megkapni a lehetőséget arra, hogy lemossa a gyalázatot, és
visszaszerezze a saját és csapata jó hírét. Viszont azt is tudta, hogy a
Tannanu nem vár hálát, és nem is veszi szívesen. Mindketten tudták,
hogy milyen jelentős dolog történt: ez egy ajándék volt. Ezért nem is
mondott semmit.
Kuutma megadta Mirjámnak a címet, ő pedig leírta. Écer és Kéfás
a válla fölött a papírra pillantva szótlanul elolvasták, és egymásra
néztek, aminek nem lehetett félreérteni a jelentését.
– Megvan – mondta Mirjám tömören. – Van még valami utasítás?
– Igen – felelte Kuutma, majd rövid szünetet tartott, mintha arra
várt volna, hogy Mirjám kérdezzen. De ő ismét a hallgatást
választotta a fölösleges beszéd helyett. – A nyomozónő, Kennedy is
ott lesz egy férfi kollégájával. Öljétek meg mindkettőjüket, és
lehetőleg úgy, hogy az minél kevesebb további vizsgálódást vonjon
maga után. A legideálisabb az volna, ha balesetnek lehetne gondolni
a halálukat. Ha mégis lesz bizonyíték az erőszakra, akkor az tűnjön
hétköznapi erőszaknak, és magától az esettől semmi nyom ne
vezessen se előre, se hátra. Már így is túl sokat tudnak rólunk,
Mirjám, és mivel még Tillman is életben van…
Kuutma nem fejezte be a mondatot. Mirjám becsukta a szemét.
Szája némán mozgott: átkot mormolt, amiben a harmincas szám
kiemelkedő szerepet játszott. Écernek, aki tudott szájról olvasni,
elakadt a lélegzete, olyannyira megdöbbentette az istenkáromlás.
– Értem a problémát, Tannanu. Kelthetnénk esetleg azt a látszatot,
hogy a férfi megerőszakolta, majd meggyilkolta a nőt, és aztán
szégyenében megölte magát.
– Ez is egy lehetőség, Mirjám. Talán túl bonyolult, de
mindenesetre egy lehetőség. Viszont ne feledd, hogy a bocsánatos
bűnök köre nagyon pontosan meghatározott. Tégy belátásod szerint,
és aztán gyere el hozzám. Személyesen hallgatom meg a jelentésed.
– Így lesz, Tannanu. Amikor eljövünk onnan, semmi nem marad
utánunk.
– Elhiszem neked. Sok szerencsét.
Kuutma letette, Mirjám pedig visszaadta Écernek a telefont. A két
férfi csak nézett rá izgatottan és várakozva; úgy kihúzták magukat,
mint a feszes vigyázzban álló katonák. Mirjám hirtelen úgy érezte,
nagyon szereti őket, és olyan mélyről jövő öröm töltötte el, hogy
szinte felnevetett.
– Akcióba lépünk – mondta egyszerűen. – Testvérek, ismét
akcióba lépünk. Méghozzá ma este.
– Ez csodálatos – mondta Kéfás.
– Igen! Igen, az. – Azzal Mirjám odament a bárszekrényhez. A
szállodai szobát, amiben laktak, nem Brand néven vették ki (Kuutma
csak magát kötelezte erre a hagyományra, a csapatot nem). A
bárszekrényből kivett három injekciós fecskendőt és három, a
fecskendőkbe illeszthető ampullát. Mindenkinek adott egyet, és
igyekezett ünnepélyes arcot vágni, miközben mindvégig úgy érezte,
mintha ajándékokat osztana szét.
A szertartás maga csöndet kívánt, úgyhogy kinyitották a
fecskendőket, beillesztették a kapszulákat, és beadták maguknak az
injekciót anélkül, hogy egyetlen szót is váltottak volna. Mindössze a
két férfi Mirjámra vetett izgatott pillantásai jelezték, hogy rájuk is
átragadt a nő lelkesedése.
A kábítószer a szokásos módon, lassan terjedt szét Mirjám
szervezetében: teste középpontjában buborék támadt, ami egyre
tágult, míg végül teljesen be nem töltötte őt, és elért a bőre belső
felületéhez, ahol hirtelen elpukkant.
– Áldás és átok – dünnyögte Kéfás, és megremegett, amikor a
serkentőszer felélénkítette az idegrendszerét. A kábítószer nevében –
átok – a két összetevő közül csak az utóbbit ismerték el.
Amikor azonban Mirjám és csapata rajtaütnek a Galambdúc
tanyán és végső csapást mérnek Heather Kennedy őrmesterre, az
áldás vezérli majd a szemüket és a kezüket.
◙
Az út rövid volt és eseménytelen. Nem volt GPS-ük, de Écer
nagyszerűen tudott térkép alapján tájékozódni, úgyhogy
csalhatatlanul a célba juttatta őket.
Az útra néző, szembetűnő tábla alapján rögtön beazonosították a
tanyát. Mirjám elhajtott az épület mellett, aztán lefordult egy keskeny
dűlőútra, ami az erdőbe vezetett, és még körülbelül egy kilométeren
át tartott. A dűlőút váratlanul visszakanyarodott, és patkó alakban
elvezetett a birtok hátsó részéhez. Így mire találtak egy félreeső
parkolóhelyet, ami magáról az útról nem volt látható, majdnem
visszaértek oda, ahonnan indultak.
– Mit vigyünk? – kérdezte Écer Mirjámtól.
– Csak kést és fegyvert – határozott Mirjám. – Most a lehető
legkevesebb holmit vigyük magunkkal, aztán ha szükségünk lesz
bármi másra, egyikőtök majd visszajön érte.
A Galambdúc tanya kertjét könnyű volt megtalálni, és szinte
teljesen nyitott volt hátulról. Egyetlen szál szögesdrót volt kifeszítve
faoszlopokra; ez pusztán jelképes kerítés volt, és elég alacsony
ahhoz, hogy simán átlépjenek rajta.
Óvatosan közelítettek, de száz méterre a háztól még a növekvő
sötétségben is jól látták a drogtól nagyon érzékennyé vált szemükkel,
hogy a tanya ablakaira táblákat szögeztek. Ha a célszemélyek már
bent is voltak az épületben, akkor sem lehettek tudatában annak,
hogy a Hírnökök közelednek. És ha még ezután fognak megérkezni,
annál jobb.
Mirjám azért mindenesetre óvatos volt. Nem egyenesen haladt,
hanem kissé átlósan, a két férfi pedig szó nélkül követte. Így minél
közelebb kerültek a tanyaházhoz, annál többet láthattak a külsejéből
és a melléképületekből.
Már távolabbról észrevették az autót. Kennedy és a társa tehát már
megérkeztek, és odabent voltak. Az összes Hírnök által megtanult
kézmozdulatok nyelvén Mirjám jelezte Écernek és Kéfásnak, hogy
váljanak szét, és különböző irányokból közelítsék meg a tanyát.
Némán és ügyesen ellenőrizték egymás után mindegyik
melléképületet. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy a rendőrök
odabent vannak, magában a tanyaházban, de ők nem akartak semmit
teljesen biztosra venni. Az autót maga Mirjám ellenőrizte: nem ült
benne senki, és be volt zárva. Csak azután hívta magához a csapatát
– ismét némán, egy kézmozdulattal miután a területet alaposan
átfésülték.
A tanyaháznak két ajtaja volt, de gyors szemrevételezés után
látták, hogy az oldalajtót belecsavarozták a keretébe, úgyhogy azt
nehéz lett volna gyorsan kinyitni. Mirjám olyan helyre állította
Kéfást, ahonnan mindkét ajtót láthatta, és utasította, hogy lőjön le
bárkit, aki előjön. Aztán ő és Écer odament a bejárati ajtóhoz.
Az ajtó félig nyitva volt. Az ajtófélfában keletkezett kár arra
mutatott, hogy a nyomozók csavarhúzóval vagy feszítővassal
feltörték. Mirjám intett Écernek, hogy kövesse, de ha odabent
szükséges, maradjon hátra. Aztán könnyedén meglökte az ajtót, hogy
még egy kicsivel jobban kinyíljon, és beosont. A megvetemedett,
kiszáradt fa recsegett, de annyira halkan, hogy távolabbról nem
hallhatták meg.
A falak mellett felhalmozott papírkötegekből álló útvesztőt
meglátva kissé megdöbbentek. Olyan környezetben nőttek fel, ahol
kevés volt a könyv és a kép, úgyhogy szavuk sem volt a fejükig érő,
megfejthetetlen számadatokkal teli fehér lapokból álló halmokra.
Kissé talán szeméremsértőnek is érezték, úgyhogy Mirjám már szinte
emelte is a kezét, hogy eltakarja Écer szemét. Habár a férfi idősebb
volt nála, Mirjám mindig is úgy érezte, hogy meg kell őt védeni a
világi, profán dolgoktól.
A papíroktól eltekintve azonban a ház belső elrendezése nagyon
egyszerűnek látszott. Gyorsan megbizonyosodtak afelől, hogy senki
nincs a földszinten – és éppoly gyorsan arról is, hogy fent viszont
van valaki, aki elővigyázatlanul, hangosan járkál.
Elindultak a lépcső felé, továbbra is Mirjámmal az élen. Eddig
teljes csendben mozogtak, de Mirjám látta, hogy a lépcső deszkái,
amik az ajtóhoz hasonlóan meg voltak vetemedve, recsegni fognak,
ha rálép, akárhogy is próbálja elosztani a súlyát. Csendben kifűzte a
csizmáját, levette, és jelzett Écernek: egyenesen tartotta a kezét, majd
előredöntötte, aztán a lépcső felé biccentett.
Écer rögtön megértette. Csizmája orrát az alsó foknak vetette és
óvatosan előrehajolt. Kinyújtotta a kezét, az egyikkel a lépcső és a
fal, a másikkal a lépcső és a korlát találkozási pontjának
támaszkodva. Amikor úgy érezte, egyensúlyban van, biccentett
Mirjámnak, aki fellépett a hátára, a vállára rakva előbb az egyik,
aztán a másik meztelen talpát, és onnan könnyedén felszökkent az
első pihenőre. A fa mozgott alatta, és halk recsegéssel tiltakozott, de
Mirjám már félúton volt a lépcsőn, a maradék távot pedig két hosszú
lépésben meg tudta tenni.
Jelzett Écernek, hogy maradjon ott, ahol van, aztán óvatosan
benézett a lépcsőfordulóba. Senkit nem látott, viszont tisztán
kivehető hangok jöttek a szobából, amely közvetlenül szemben vele,
a lépcső tetején nyílt. Valaki járkált a szobában, és a hangokból ítélve
nagy tárgyakat mozgatott.
Mirjám akkor mozdult, amikor a szobában is mozogtak, így
álcázva az általa keltett hangokat. Néhány kimért lépéssel a szoba
ajtaja mellett termett, és közben már azzal kapcsolatban is jutott
valamire, hogy ki lehet bent. Súlyos, jellegzetes és egyforma lépteket
hallott, beszélgetést viszont nem. Tehát egyetlen ember van odabent,
aki valószínűleg férfi.
Hol volt akkor a nő? Ezt a problémát is meg kell majd oldania, de
most arról kellett döntenie, hogy megölje-e a férfit, és aztán keresse
meg a társát, ezzel azt kockáztatva, hogy a nő felfigyel a dulakodás
zajára, vagy várjon, és egyszerre intézze el mindkettőt.
Célozz arra, ami ott van előtted – ezt a szabályt a Tannanu és a
többi tanára sokszor elmondta, ő pedig alaposan az emlékezetébe
véste. Úgy érezte, biztosan meg tudja ölni vagy harcképtelenné tudja
tenni a férfit anélkül, hogy annak ideje legyen felhívni a társa
figyelmét a veszélyre.
Miután döntött, belépett a szobába. Továbbra is olyan halkan
mozgott, ahogy csak tudott, de tudta, hogy ilyen kis távolságból még
a légmozgás is elárulhatja. Ezért most a gyorsaság volt számára a
legfontosabb.
A férfi – zömök, széles vállú és valószínűleg másfélszer olyan
súlyos, mint ő – a szoba túlsó végében térdelt egy elektromos elosztó
mellett, amibe éppen különféle dugókat próbált belecsatlakoztatni.
A szeme sarkából látta, ahogy Mirjám jön felé. Amikor a nő
odaért hozzá, már éppen állt volna fel, és nyitotta volna a száját,
hogy üdvözölje, vagy felszólítsa, hogy igazolja magát.
Mirjám torkon rúgta. Nem vette vissza a csizmáját, de elfordította
a lábát, és a rüsztjével találta el a férfi védtelen torkát. Kinyújtott
lábában ott volt teste teljes súlya, és az erő akadálytalanul jutott el a
csípőjétől a lábfejébe.
A hang, amit a férfi adott, nem is hang volt, hanem néma rezgés:
összeroncsolt gégefője egy pillanatig lüktetett, ahogy a nő lábfeje
eltalálta. Mirjám ez után leeresztette a lábát, felemelte a másikat,
bemutatott egy félpiruettet és lovaglóülésben, könnyűszerrel rávetette
magát a férfira, aki már állt volna fel, de erre ismét térdre rogyott. A
kezét a nyakához emelte, és nem próbált sem védekezni, sem
támadni. Mirjám izmos lába közé szorította a férfi fejét, és alkarjával
átfogta a halántékát.
Ha ilyen testhelyzetből félig kicsavarja a férfi fejét, azzal
könnyedén kitörhette volna a nyakát, hacsak az nem tudja, hogy ez a
szándéka, és meg nem támasztja magát. Mirjám akkora erőt
alkalmazott, mintha ezt akarná tenni, de nem tekerte el annyira a férfi
fejét. Így elzárta a légutait, de közben nem tett kárt egyetlen
csigolyájában sem. Arra számított, hogy úgyis fel kell majd gyújtani
az egész tanyaházat, és ha meg is sérülnek a férfi lágy szövetei, az
nem látszódna, mert a sokkal nagyobb égési sebek elfednék.
A férfi néhány másodperces késéssel értette csak meg, hogy az
élete veszélyben van, és ez a mulasztás volt az oka, hogy már semmit
nem tudott tenni ellene. Ebből a testhelyzetből kizárólag úgy tudta
volna elérni a nő kezét, ha a karját hátrahajlítja a saját feje mögé, de
erejének nagy részét elvette a kényelmetlen, kicsavarodott testtartás,
míg a nőét szinte megkétszerezte a vérébe juttatott átok. A férfi
vonaglott és erőlködött, de Mirjám jól helyezkedett, és a férfi nem
volt képes sem kibillenteni az egyensúlyából, sem kiszabadulni a
szorításából. A lábával eleinte erőteljesen csapkodta a csupasz
padlódeszkákat, de aztán az ereje egyre inkább elhagyta.
Amikor a férfi már elég gyenge volt, és Mirjám megengedhette
magának, hogy áthelyezze kicsit a súlyát, előrehajolt, hogy súgjon
valamit a férfi fülébe.
– Minden rendben. Mindjárt vége – mondta neki. Az angol
kiejtése nem volt jó, de lassan és tagoltan beszélt, ezért szinte
egészen biztos volt benne, hogy a férfi értette őt. Apró gesztus volt
ez, mégis fontos. Kegyetlenségünket szertartásnak álcázzuk, hogy
távol tartsuk magunktól állatias ösztöneinket. Mirjám épp akkor volt
igazán gyöngéd és figyelmes, amikor ölt.
A férfi utolsó tudatos mozdulataként mindkét kezét a nő egyik
bokája köré kulcsolta. Jó ötlet volt, de ez is túl későn jött: már nem
volt elég ereje ahhoz, hogy ellökje a nő lábát és kibillentse az
egyensúlyából. A fogás hatástalan volt, a lökés pedig erőtlen.
A férfi már nem moccant, de Mirjám még egy teljes percig
szorította, aztán felállt, és hagyta, hogy eldőljön. Letérdelt mellé, és
megtapogatta a nyakán a pulzusát. Nem volt. A férfi arca vérvörös
volt, és kidülledt szemmel meredt rá. Mirjám ügyet sem vetett rá.
Gyorsan átkutatta az emelet többi részét, de nyomát sem találta a
nőnek. Persze ekkor már nem is számított rá, hogy megtalálja: ha lett
volna valaki hallótávolságon belül, azonnal odarohant volna a férfi
kétségbeesett kapálódzására.
Visszament a földszintre, immár kevésbé aggódva a nyikorgó
padlódeszkák miatt. Écer még mindig ott várt a lépcső alján.
– A férfi volt, egyedül – mondta Mirjám, miközben visszabújt a
csizmájába és befűzte. – Tovább kell keresnünk.
Alaposan átfésülték a tanyaházat. Mindenhová benéztek, ahová
egy emberi test be tudott volna préselődni. Végül Mirjám
megbizonyosodott arról, hogy a nő nincs ott. Ha eleve nem is jött, az
jó. Ha ott volt korábban, de már elment, akkor lehet, hogy nagyon
szűkös idő áll a rendelkezésükre a feljegyzések elpusztítására –
márpedig ez volt megbízatásuk másik része, sőt a Tannanu valójában
ezt a feladatot említette először.
Mirjám visszaküldte az autóhoz Écert és Kéfást, hogy hozzák oda
a felszerelésük egy részét, köztük a tűzgyújtó készletet.
Beazonosíthatatlan vegyszerek voltak benne, és egy hajlékony cső is,
amivel füstöt tud fújni a halott férfi tüdejébe. A legtöbb halottkém
ugyanis ilyenkor nem vizsgálódik tovább, hanem megállapítja, hogy
a halál oka füstmérgezés volt.
Miután a férfiak elmentek, Mirjám visszatért a számítógépes
szobába. Azt az utasítást kapták, hogy pusztítsanak el mindent, amit
ott találnak, és ő tudta, hogy néha még olyan floppylemezeken és
merevlemezeken is helyre lehet állítani az információkat, amelyek
súlyos károkat szenvedtek. A tűzgyújtó anyagokkal együtt Écer és
Kéfás elhozták az autóból azt az eszközt is, amivel minden adatot le
lehet törölni egy számítógépről: egy aktatáska méretű dobozban lévő
hordozható áramfejlesztő gépet, ami rendkívül erős, váltakozó áramú
mágneses mezőt hoz létre. Ha maximumra állítják és tíz másodpercre
a számítógép mellé teszik, az összes fájl meg fog hibásodni, úgyhogy
ha bármit is ki tudnak menteni a tűzvészből, az is teljesen
használhatatlan lesz. Persze egyszerűbb lenne magukkal vinni a
számítógépet, viszont fennállna a veszély, hogy megállítják és
átkutatják őket, amikor még náluk van. Így jobb volt.
Mirjám azonban eltűnődött, vajon milyen titkot fedeztek fel ebben
a házban; vajon neki és testvéreinek milyen titkot kellett ismét
kitörölniük a világ emlékezetéből? Odament az íróasztalhoz, és a
kezébe vette a legfelső papírlapot. Amikor elkezdte olvasni, vegyes
érzelmek árasztották el. A lapon sorakozó szavak váratlanul
ismerősnek tűntek: olyannyira, hogy fejből fel tudta volna mondani
őket. De amikor ezen a helyen látta őket viszont, egy pillanatra
zavarba esett, mintha kinyitott volna egy ajtót egy idegen házában, és
a saját hálószobáját találta volna mögötte.
Ebben a furcsa, időtlen pillanatban éles fény világított be az
ablakon és tökéletesen kirajzolta őt.
Persze csak káprázat volt. De aztán amikor a kiképzése miatt
önkéntelenül is mozdulatlanná vált, és a fény elsuhant, egy másik
fénypont jelent meg, szorosan az első mellett. Ekkor már hallotta a
motor hangját és a murva csikorgását a gumik alatt. Fényszórók
voltak. Egy autó fényszórói.
A nő lehetett az. Vagy talán valaki más. Akárki is volt az, nem
számított: meg kellett halnia, és nekik be kellett végezniük a
pusztítást. Mihelyst a fényszórók elhaladtak, Mirjám megmozdult, és
elvégezte a szükséges teendőket. Gyorsan odahúzta a testet egy
dobozokból álló halomhoz, és letakarta azzal a ponyvával, ami ott
hevert a dobozokon, így aki csak egy futó pillantást vet a halomra,
nem látja meg.
Hol volt Écer és Kéfás? Már biztosan jöttek visszafelé az autótól,
de nyilván meglátták a fényszórókat, és tudták, hogy a helyzet
megváltozott. Remélhetőleg ott maradnak, ahol vannak, és
megvárják, amíg ő kapcsolatba lép velük. Sajnos nem mehetett ki, és
nem hívhatta őket: még nem. Ki kellett várnia, amíg elérkezik az idő,
és meg kellett tudnia, ki is az, akivel most el kell bánniuk.
Odament az ablakhoz, és kicsit arrébb húzta a zsákvásznat.
Odalent, tőle balra, a háztól kis távolságra egy nagy kamion állt.
Mirjám látta, hogy kinyílnak a vezetőfülke ajtajai, és előbb egy nő,
aztán egy férfi száll ki. A sötétben csak árnyalakokat látott, nehéz
volt kivenni őket annak ellenére, hogy az átok élesebbé tette a látását.
A két alak az ajtó felé indult. Mirjám hátrébb húzódott az ablaktól,
fontolóra vette a lehetőségeket, majd végül a legnyilvánvalóbb
mellett döntött. Megvárja őket ott, a szobában, és megöli
mindkettőjüket, amikor belépnek. Lehet, hogy csontot is kell törnie,
de megtesz mindent, hogy ne legyen rá szükség. Ha látható sérülések
vannak a testeken, amiket a tűz sem tesz felismerhetetlenné, lehet,
hogy a megerőszakolás forgatókönyvéhez folyamodik, amit a
Tannanunak is vázolt. Vagy kidobja a testeket az ablakon, hogy úgy
nézzen ki, mintha a sérüléseket akkor szenvedték volna el, amikor
megpróbáltak kimenekülni az égő házból.
Halkan a szoba ajtajához ment. Most már odalentről, az
előszobából hallotta őket: a hangjuk a lépcső felé tartott, aztán
elhaladt mellette. A konyhába mentek. Hallotta, hogy a férfi
Heathernek hívja a nőt, ami egyáltalán nem érte meglepetésként. A
nő válasza azonban készületlenül érte.
– Érzed, milyen meleg van idebent, Leo?
Leo. Leo Tillman.
Mirjám keze önkéntelenül ökölbe szorult. A célpont, amelyet
annyiszor elvétettek. Az ember, aki először Écer és Kéfás elől
menekült meg a komp szűkös mosdójából, aztán meg az ő kését lőtte
ki a levegőben. Aki felismerte a csapdájukat, ki tudja, miféle, szinte
láthatatlan nyomravezető jelből, és elkerülte azt. Aki leküldte őket
egy nyirkos kanálisba, hogy keressék az eldobott telefonját. Ő most
itt volt. Itt volt a nővel.
Az átokról köztudott volt, hogy bizonyos érzelmeket felerősít.
Egy Hírnök kiképzésébe beletartozott az is, hogy megtanulja ezeket
az érzelmeket kordában tartani, és elraktározza őket agyának egy
olyan szegletébe, ahol a létükről is megfeledkezhet, míg el nem
veszítik ártó erejüket. Így tett most Mirjám is: nem vett tudomást
ezekről az érzelmekről, amelyeket Tillman nevének elhangzása és
személyes jelenléte keltett benne. Megpróbálta racionálisan felmérni
a helyzetet. Tillman képzett harcos volt, aki túlélte Mirjám két
testvérének támadását. Tényleges esély volt tehát arra, hogy ha
megpróbálja ott megölni, még a meglepetésből származó előnyt sem
tudja eléggé kihasználni, és esetleg megint kudarcot vall.
Lépéseket hallott a lépcsőn: Tillman és a nő jött felfelé. Mirjám –
olyan gyors mozdulatokkal, amilyenekkel csak mert – átment a felső
pihenőre és belépett a szemközti szobába. Lehetségesnek tűnt ugyan,
hogy az ellenségei oda mennek be először, de nem volt valószínű. A
nyitott ajtón át látni lehetett a számítógépet, az biztosan magára
vonja a figyelmüket. Az látszott ésszerűnek, hogy rögtön odamennek
és megvizsgálják.
Mindössze néhány lépésre voltak tőle, amikor elmentek mellette.
Hagyta, hadd menjenek. A keze és lába bizseregni kezdett, mint
amikor hirtelen, erőszakos mozdulatra készül, de nem moccant.
– Ezek szerverek – mondta a nő a férfinak, miután bementek a
szobába. – Ilyen berendezéseket használnak például akkor, amikor
háromdimenziós effektekkel látják el a filmeket. Valakinek nagyon
nagy kapacitásra volt szüksége.
Tíz lépésre voltak Mirjámtól, aztán tizenötre. Ha megmozdul, és
ők meglátják a mozgást, Tillmannek lenne ideje megfordulni, sőt
talán arra is, hogy előhúzza a fegyverét és célozzon. Viszont olyan
kicsi volt a távolság, hogy Mirjám nem tudta volna elvéteni a célt, ha
eldob egy kést. Előhúzott egyet az övéből, és kiegyensúlyozta a
kezében. Felemelte, és kész volt eldobni – de csak ha tökéletes
alkalom kínálkozott.
A nő bement közé és Tillman közé, eltakarva előle a férfit.
Könnyű volna megölni Kennedyt, de azzal felhívná a jelenlétére
Tillman figyelmét. Ha a férfi talál valami fedezéket a szobában, és el
tudja hárítani a támadását, akár minden veszélybe kerülhet.
A pillanat elmúlt. Most már egyiküket se látta, mert beljebb
mentek a szobába, minden bizonnyal az íróasztalhoz.
Mirjám elhagyta a búvóhelyét, és lement a lépcsőn. A háta mögül
érkező hangok elég erősek voltak ahhoz, hogy elfedjék a mozdulatai
keltette zajt, de azért a futószőnyeg széle mentén haladt, hogy a
minimálisra csökkentse a veszélyt: nehogy megnyikorduljon a vén
falépcső és elárulja őt.
Csak akkor vette észre, hogy kissé remeg a lába és a keze, amikor
már az előszobában volt: apró, szinte észrevehetetlen jele volt ez
annak az erős érzelmi hullámnak, amelyet félelemnek neveztek.
Kisétált és a tanyaház mögé ment, szorosan a falhoz lapulva.
Miután már se a hálószoba ablakából, se az útról nem lehetett őt
meglátni, vakmerőn kisétált a magas fűbe. Écer és Kéfás felállt –
még a sötétben is felismerték őt –, hogy ezzel is jelezzék: látják, és
jelentkeznek nála.
– Ott van Tillman és Kennedy is – mondta.
– Akkor mit csináljunk? – hunyorgott Écer meglepődve.
– Úgy teszünk, ahogy döntöttünk – felelte Mirjám. – Felgyújtjuk a
helyet. Ha megpróbálnak elmenekülni, lelőjük őket. Ha az épületben
maradnak, benn égnek. Hárman vagyunk, és az épületnek három
olyan oldala van, amin ajtó vagy ablak is van. De ha elég gyorsan
dolgozunk, még az emeleten lesznek, ahol csapdába esnek, és semmi
hasznát nem tudják majd venni az ajtóknak meg az ablakoknak.
Kéfás bólintott, majd egy másodperccel később Écer is. Mirjám
észrevette a pillanatnyi habozást, és tudta, mire vélje: burkolt kérdés
volt. Ha láttad őket, hogyhogy még életben vannak? Hátat fordított
testvéreinek és előrement, az épület felé.
Két tartály vegyszer volt náluk. Az áttetsző vegyület után nem
maradt semmilyen melléktermék, és gyakorlatilag szagtalan volt –
csak mintha kicsit befújták volna a levegőt virágillatú
fertőtlenítőszerrel –, mégis olyan gyorsan és hevesen égett, mint a
kerozin. Az épület hátuljánál kezdtek, és onnan jutottak el az ajtóig:
Écer és Mirjám öntötte, benedvesítve vele a papírhalmokat, a falakat
és a padlót. Kéfás a lépcső aljánál állt, felemelt fegyverrel,
készenlétben az utolsó pillanatig.
Écernél volt a gyújtótöltet, amelyet a bomlástermékei alapján
ugyancsak nem lehetett beazonosítani, és amely majd fellobbantja a
lángot. Odaadta Mirjámnak, aki kurta biccentéssel nyugtázta a
gesztust. Még élénken élt az emlékeiben, hogy Écer az előbb kissé
habozott.
Az ujjával megmutatta azokat a helyeket, amelyeket Écernek és
Kéfásnak jelölt ki, mire ők beleolvadtak a sötétbe. Ha tovább
várakoznak, azzal semmit nem nyernek, és már így is túl sok időt
elvesztegettek.
Kihúzta a szalagot, amely elválasztotta egymástól a töltet két
vegyi összetevőjét. Összekeveredtek, és a rakéta sercegve kelt életre
a kezében. A karját előre, felfelé lendítve eldobta. A rakéta
végigrepült az előszobán, ahol még pattant egyet, aztán megállt.
Halk puffanás hallatszott. Heves láng csapott fel, mintha egy
angyal jelent volna meg a keskeny előszobában, és Mirjám arcát
finoman meglegyintette a szétterjedő, forró lég, mintha a szerető
kedves unszolná őt simogatva. Halkan becsukta az ajtót és elfoglalta
az őrhelyét.
35
Valaki virágokat égetett. A lépcső olyan volt, mint egy forró
levegővel teli üst, amit pusztuló virágok bűze töltött meg: pokol egy
csöndes, nyári réten. Tillmannek nem volt nagy képzelőereje, de
azért lelki szemei előtt égőáldozat és lemészárolt ártatlanok képe
jelent meg, amit már nem tudott elhessegetni. Olyan szag volt, amely
alól feloldozásra volt szükség.
A mellette álló Kennedy káromkodott. Egy pillanatig úgy tűnt,
mintha földbe gyökerezett volna a lába. Aztán letérdelt. Tillman azt
hitte, imádkozik, de hamar rájött, hogy keres valamit. Amikor felállt,
egy csomag lemez volt a kezében.
– Nincs idő – mondta neki Tillman.
– De van, a francba is – mordult rá Kennedy, és eltépte a
zsugorfóliát.
Kiabálniuk sem kellett: a tűz a hevessége ellenére sem volt még
hangos. Ez még a szagnál is nyugtalanítóbb volt: a tűz olyan volt,
ami a lehető legkevesebb zajjal és a legnagyobb hatásfokkal végezte
a dolgát.
Tillman odament az ajtóhoz, és kilépett a katlanba. Úgy érezte,
mintha ténylegesen nekiütközött volna valaminek, ami megtölti a
lépcsőházat. Addig jutott, amíg a lépcső elkanyarodott, azon túl
bántóan éles, sugárzó fény táncolt, mint valami élő dolog. Gyorsan
bepillantott a sarok mögé, de ez is elég volt ahhoz, hogy felmérje,
nem jutnak át rajta. A földszinti előszoba forró kemencévé változott,
ami képes lett volna leolvasztani a húst a csontról.
Tillmannek eszébe jutottak az ablakok. Mind be volt deszkázva,
kivéve a számítógépes szobában lévőt.
Visszafutott a lépcsőn, és beszaladt a szobába. Kennedy a géppel
foglalatoskodott, a billentyűzetet kalapálta, és betett egy lemezt a
meghajtóba.
– Heather! – üvöltötte Tillman, de Kennedy nem válaszolt. – El
kell tűnnünk innen.
– Csak a földszint ég. Még van pár percünk – kiáltotta Kennedy
anélkül, hogy hátranézett volna. Tillman megragadta a karját, maga
felé fordította őt, és a szemébe nézett.
– Addigra megfulladunk a füsttől – emlékeztette. – Te is nagyon
jól tudod. Menjünk.
– Törd be az ablakot – mondta Kennedy másodpercnyi tétovázás
után. – Mindjárt jövök.
Tillman gyorsan odament az ablakhoz, és körbenézett, hogy mivel
törhetné ki az üveget a keretből. Kennedy kivette a lemezt a
meghajtóból, felmarkolta és zsebre vágta.
Tillman odament a szerverhez, és a kezébe vette a halom
legtetején lévő dobozt. Drótok kapcsolták a többihez, de addig tépte
és rugdosta őket, amíg szét nem jöttek.
– Az bizonyíték! – ordította Kennedy.
– Három percen belül olvadt műanyag lesz – mondta Tillman.
Háromszor rávágott az üvegre. Már az első ütésre betört, a másik
kettő csak arra szolgált, hogy eltávolítsa a keretből kiálló szilánkokat,
és ők biztonságosan ki tudjanak mászni. Már készülődött a negyedik
csapásra, amikor valami kívülről eltalálta a fát, és Tillman arcához
közel becsapódott az ablakszárny szélébe.
Egy másodperccel később hallották egy félautomata fegyver
süvítő dörrenését. Tillman addigra már reflexszerűen visszahúzódott.
A második lövés a füle mellett ment el, elég közel ahhoz, hogy
érezze a sodró légáramot. Belefúródott a mennyezetbe, és vakolat
hullott a fejükre.
Kennedy a mennyezetben lévő lyukra nézve elkáromkodta magát.
Tillman azt hitte, hogy a nő rá fog akaszkodni: válságos helyzetben
ez sokakkal előfordult, még ha amúgy talpraesettek is voltak. Ilyen
helyzetben az ember rendszerint a legjobban tette, ha egyszerűen
leütötte őket. Kevesebb gondot jelentettek, ha pusztán holt teherként
kellett cipelni őket, mintha hátráltatták az embert.
De tévedett. Kennedy csak gondolkodott. Körbepillantott a
szobában, és tekintete megállapodott a takarón, ami egy
szeméthalmot fedett. Felkapta, és egy pillanatra megdermedt, mert a
ponyva alatt egy friss hulla hevert.
– Szegény ördög – mormogta Kennedy. – Jobb lett volna, ha…
Jézusom, Combes!… – kiáltott fel. Kiszaladt a szobából, maga után
húzva a takarót. Tillman követte; sejtette, hogy Kennedy mire készül.
Nem menti meg őket, de legalább nyernek vele némi időt.
A fürdőszobában találta őt. Kennedy már kinyitotta a csapokat a
mosdóban meg a kádban is, és éppen azon igyekezett, hogy csíkokra
szaggassa a takarót. Tillman elővette a vadászkést az övéből, és
odanyújtotta neki. Kennedy a késsel gyorsan belevágott a pokrócba,
és lenyesett az egyik sarkából egy háromszöget. Tillman elvette tőle,
és beáztatta a mosdóban gyűlő vízbe. Kennedy közben újabb csíkot
vágott a takaróból, ezúttal magának.
Amikor a lenyesett darabok teljesen átáztak, az arcuk köré
kötötték őket, mint a cowboyok a kendőjüket. Néhány percig nem
ereszti át a füstöt, elodázza a szénmonoxid-mérgezést, és ad nekik
némi mozgásteret. De mit kezdjenek ezzel a mozgástérrel?
A helyiséget most már kezdte megtölteni a sűrű füst. A levegőben
az odalent égő papír apró, parázsló darabjai szálldostak, mintha
lámpások lebegnének a folyón. A tűz is már sokkal hangosabb lett,
úgy harsogott a lépcsőházban, mint egy démon, bepótolva az
elvesztegetett időt. Ettől és a kendőktől szinte lehetetlenség volt
beszélni.
A lépcsőn már nem lehetett lemenni.
Valaki odakint arra várt, hogy azonnal végezzen velük, mihelyst
kidugják a fejüket az ablakon.
Milyen lehetőségük maradt?
Kennedy ráütött Tillman karjára és intett. A férfi követte őt vissza
a számítógépes szobába. Kennedy a mennyezetben lévő csapóajtóra
mutatott. Tillman határozottan bólintott, és egyetértése jeléül
feltartotta a hüvelykujját. Rendben, menjünk arra.
Egymásra halmozták a még felbontatlan papírdobozokat. Tillman
felemelte Kennedyt, hogy az kinyithassa a csapóajtót – szerencsére
nem volt zárva – és felhúzódzkodhasson a padlástérbe. Aztán a férfi
is felmászott a dobozokból álló ingatag halomra, majd felugrott, és
elkapta a csapóajtó szélét. A fa olyan hangosat reccsent, hogy még a
lobogó lángok harsogása sem nyomta el, de tartott. Odabent
megtámaszkodott a könyökével, Kennedy pedig segített neki
átlendülni.
A padlástér megtelt a sűrű, szürke füsttel, amikor azonban
mozogtak, sötétebb járatok keletkeztek a füstben, amik ott maradtak
a nyomukban, mint az elmúlt idő alagútjai.
Nem is merték remélni, hogy van tetőablak, de igazából nem is
volt szükségük rá. A tetőszerkezet még az első világháború előtt,
valószínűleg a XIX. században készült, úgyhogy a cserepeket a
hagyományos módon, egyetlen fapecek tartotta egyensúlyban. A
lucfenyőből készült lécek viszont olyan régiek voltak, és annyira
megette őket a szú, hogy Tillman puszta kézzel szét tudta őket
szedni. Közös erővel vágtak egy rést, és kikúsztak a nyeregtetőre.
Olyan volt, mintha egy tó jegébe vágott lyukon másztak volna ki.
A hézag körüli rész megroggyant, bedőlt, és szemmel láthatólag
beszakadt volna a súlyuk alatt. Lefelé, az eresz irányába csúsztak, de
az sem látszott biztonságosnak.
Egy másodperccel később pedig, amikor a tető szélén lévő egyik
cserép borotvaéles szilánkokra robbant, amelyek az arcukba
csapódtak, már annál is sokkal kevésbé volt biztonságos. Tillman
hallotta a kézi lőfegyver ropogását: bizonyos hibahatáron belül még
be is tudta azonosítani. Egy könnyű, de robusztus SIG Sauer P226-os
volt, valószínűleg Kellerman revolver-elsütőszerkezettel, kétállású
ravasszal. Az a fajta fegyver, amelyet egy Kennedyhez hasonló zsaru
használhatott, mielőtt rendszeresítették volna a .40-es kalibert.
Tillman a tetőgerincen hátrált, és amennyire csak tudott, a
cserepekhez lapult. Kennedy követte a példáját, sőt tulajdonképpen
már egy kicsivel előtte elindult.
A tetőgerincen sem volt azonban menekvés. Épp a legmagasabb
ponton lesznek, amikor beszakad a tető, és ettől már legfeljebb csak
két perc választja el őket. Ha addig nem találja el őket egy golyó, a
tetőn át visszazuhannak abba a katlanba, és még szerencsésnek
mondhatják magukat, ha esés közben nyakukat szegik.
Kennedy azonban egyáltalán nem ezt tervezte. Tillmantől balra,
az épület hátulja felé nézett. A férfi követte a tekintetét, és meglátta,
hogy mit keres: a legközelebbi melléképület nem volt messze a
tanyaháztól, és kicsivel magasabbnak is tűnt. Pontosan szemben állt a
tanyaházzal, és a homlokzatán volt egy négyzet alakú lyuk, ahol
egykor ablak lehetett. A nyílás a hanyag festők nemzedékeinek
munkája nyomán bezárhatatlanná vált, a fa zsalugáterek jelezték az
irányt, amerre ugraniuk kellett.
Veszélyes, de nem lehetetlen.
Kennedy megpróbált felegyenesedni a tetőgerincen. Tillman még
lejjebb volt, de a szeme sarkából meglátta a mozdulatot, és
visszahúzta őt, pont amikor lövedékek fúródtak a körülöttük lévő
cserepekbe: a rézsútos golyózápor nyomán törmelék szállt szerteszét.
Tillman előhúzta a revolverét, és viszonozta a tüzet, hogy egy kis
időt nyerjenek, és figyelmeztesse a lövészeket, hogy még jobb
lőállást keresve se távolodjanak el túlságosan messzire a tanyaház
falaitól.
– A francba! – üvöltötte Kennedy frusztrált dühvel. – Túlerőben
vannak.
Tillman a hátára fordult, hogy új tárat tegyen a revolverébe. Két
tartalék tár volt nála, átalakított HKS 255-ösök. Ezenkívül nem volt
semmije, még külön töltényei sem. Mivel a sötétbe tüzelt, miközben
hátulról megvilágították a lángok, amik már ott tekeregtek a cserepek
közti résekben, tudta: vajmi kevés esélye van arra, hogy bárkit
eltaláljon, ráadásul könnyű célponttá teszi saját magát. Abban bízott
csak, hogy a láthatatlan gyilkosok így legalább rá tüzelnek, Kennedy
meg közben át tud menekülni a szomszédos melléképületbe.
Azonban ez sem tűnt jó ötletnek, mert a gyilkosok kényelmesen
odamennek, és agyonlövik a nőt. Valami jobbal kellett előállnia,
hogy legalább némi esélyük legyen a túlélésre.
A tekintete először átsiklott a kamionon, aztán visszatért rá.
Felrobbantani a benzintankot? Az, hogy ezt egy másodpercig is
komolyan fontolgatta, annak a jele volt, hogy mennyire kétségbe volt
esve. Ha a mendemondákat leszámítjuk, már többször
bebizonyosodott: nem lehet belobbantani a benzintankot pusztán
azzal, hogy az ember belelő. A golyó nem fejleszt elég hőt, és a
benzin, amint azt az oktánszám is mutatja, nem elég instabil. Ha a
tank fémborításán szikrát tudna csiholni, az talán segítene, de ennek
az esélye millió az egyhez.
Így nem maradt más hátra, mint egy híresen ostoba mutatvány.
Tillman a zsebébe nyúlt, és kis keresgélés után megtalálta, amit
keresett: a gyufát, ami Folkestone óta nála volt. Megint kinyitotta a
revolver tárát, és a tenyerének ütögette, mire kicsusszant egy golyó.
Kennedy elképedve figyelte őt.
– Indulj el a melléképület felé – mondta neki Tillman. Kennedy
nem hallotta, hogy mit mond, úgyhogy a férfi levette a szájáról a
kendőt, és eldobta: idekint tisztább volt a levegő, és akárhogyan is,
de most már valószínűleg nem füstmérgezésben fognak meghalni. –
Indulj el a melléképület felé – ismételte.
– Meg fognak látni – mutatott rá Kennedy.
– Nem számít. Menj oda és kerülj olyan közel az épülethez,
amennyire csak lehet, de ne ugorj, amíg… nos, akkor ugorj, amikor
másra néznek.
– Mire fognak nézni?
– A nagy fényességre – morogta Tillman.
A férfi a töltényre összpontosította a figyelmét. A .45-ös kaliberű
Colt hüvelyén alapuló .454-es kaliberű Casull lövedék a tüzérségi
lőtér klasszikusát kisebbfajta remekművé varázsolta. Casull és
Fulmer, a tervezők olyan, kézi lőfegyverbe való töltényt
szándékoztak kifejleszteni, amellyel a legnagyobb nagyvadakat is le
lehet lőni, úgyhogy a végsőkig akarták fokozni a becsapódáskor
leadott energiát – lehetőleg azonban úgy, hogy a lövész karja ezt ne
szenvedje meg. Ezért a puskagyutacsot keresztezték a
pisztolytölténnyel, amivel 4100 barnái is nagyobb nyomás hozható
létre a töltényűrben, és így hihetetlenül fel tudták gyorsítani a töltény
sebességét.
A kis hátrasiklással működő Unicához keresve sem lehetett volna
tökéletesebb lövedéket találni. Tillman többnyire ragaszkodott a
boltban kapható, szabványos töltényekhez, de néhanapján
összeállította magának a sajátját, egy Hornady rézhüvely és egy régi,
ír leírás alapján készített gyutacs felhasználásával.
Következésképpen tudta, hogyha a fogával felfeszíti a hüvelyt, nem
fog felrobbanni, és nem fogja leszakítani az arcát.
Kennedy elindult, és lassan araszolt a tetőn; a lövések követték a
mozgását. Szorosan a cserepekhez simult, de tartott tőle, hogy így is
eltalálják. Valószínűleg már attól is csúszni kezdene lefelé, ha csak
súrolná egy lövedék, és a tető széléhez érve lezuhanna.
Azon tűnődött, vajon Tillman pusztán csaléteknek használja-e őt,
miközben megpróbálja levetni magát a tetőgerinc túlsó végén, bízva
a szerencsében, hogy nem töri el a lábát vagy a gerincét.
Tillman közben kinyitotta a gyufásdobozt, és két tucat gyufának
leharapta a fejét. A szájában sűrű masszává rágta őket, aztán a
töltényhüvely aljába csöpögtette a vörösfoszforból és nyálból álló
bűzös, keserű keveréket. A fogával visszazárta a hüvelyt. Olyan
erősen harapott rá, ahogy csak bírt; már-már úgy érezte, hogy a foga
darabokra törik a kifejtett nyomás alatt. Azonban még így is több
mint ötven százalék esély volt arra, hogy a fura, házi készítésű dolog
egész egyszerűen felrobban a csőben. De most már nem akarta
visszacsinálni.
Kennedy olyan messzire ment, amennyire csak tudott:
kétharmadig jutott, és szorosan odasimult egy széles
kéménykürtőhöz. Az legalább nyújtott némi fedezéket, viszont elállta
az útját is, hacsak nem áll vagy térdel fel, hogy araszolva megkerülje.
A lövészek egészen odáig követték őt, és most többé-kevésbé
szabadon megválaszthatták a szöget, ahonnan lőnek. Teljes volt
immár a sötétség, ezért egyáltalán nem lehetett látni őket, de amikor
tüzeltek, a torkolattűz mindig elárulta a helyzetüket. Tillman persze
célozhatott volna a torkolattüzekre, de tudta azt is, hogy idiótának
kell lenni ahhoz, hogy tüzelés után egy helyben maradjon valaki.
Maradjunk az A tervnél – gondolta –, ahol az A betű az „abszurd”
rövidítése.
Háromig számolt magában, aztán felült. Gondosan célzott, habár
tudta, hogy minden bizonnyal kitűnően megvilágítja őt hátulról a tűz.
A válla mellett egy golyó süvített el, elég közel ahhoz, hogy érezze.
Egy második lövés a lába közötti cserepeken csattant.
Visszatartotta a lélegzetét, a fegyverét a célpontra irányította,
kizárta a külvilágot, és meghúzta a ravaszt.
Az éjszaka azonnal nappallá változott, sőt nem is akármilyen
nappallá, hanem egész konkrétan a harag napjává, amikor Isten
elveszíti türelmét, és azt mondja, hogy ebből most már tényleg elég
volt.
36
Ez már a végjáték volt.
Tillman és a nő lényegében csapdába estek az épületben, amely
éppen porig égett.
Mirjám számított rá, hogy megpróbálkoznak majd az ablakokkal,
és készenlétben állt, hogy amikor így tesznek, visszaszorítsa őket.
Szinte bizonyosan úgy érezte, hogy eltalálta Tillmant, amikor a férfi
megjelent a hálószoba ablakában, mert már eleve oda célzott, és nem
lett volna meglepve, ha sem őt, sem a nőt nem látják többé.
A tetőről jövő hangokat Écer hallotta meg először. Füttyentett –
két rövid hangot –, hogy magára vonja Mirjám figyelmét, és a tetőre
mutatott. Mirjám látta a mozgolódást, először csak homályosan,
aztán hirtelen kirajzolódott a nő feje és válla. Tüzelt, mire a nő
leszegte a fejét és eltűnt.
Nem volt rá szükség, hogy Mirjám megmondja Écernek és
Kéfásnak, hogy mit kell tenniük. Vele egyszerre elléptek a ház
falától. Két alak mászott felfelé a tetőn, de jobbára beleolvadtak a
háttérbe: csak akkor látszottak, amikor egyikük vagy másikuk
valamelyik testrésze a tető vonala fölé került, és a feltörő lángok
fénye megvilágította őket. Mirjám megcélozta ezt a vonalat a
fegyverével és várt.
A lángok kétszer is kirajzoltak valamit egy rövid időre. Mirjám
tüzelt, de másodszorra viszonozták a lövéseket, úgyhogy megint
közelebb kellett húzódnia a falhoz, hogy Tillman ne lássa.
Egy pillanatig fontolgatta, hogy annyiban hagyja a dolgot, hadd
emésszék el őket szép lassan a lángok, és akkor nincs további
bonyodalom. A ház azonban nem volt teljesen elszigetelt, és úgy
tűnt, Tillman meg Kennedy a hátsó rész felé másznak, ahonnan át
lehet ugrani a legközelebbi melléképületre.
Mirjám füttyentett, mire Écer megint ránézett. Jelezte, hogy
menjen a ház hátuljához, mire a férfi rögtön nekiindult. Gyorsan
végigszaladt az épület elülső homlokzata előtt, amíg meg nem látta
Kéfást a túloldalon. Hátranézett Mirjámra, aki éppen akkor tűnt fel,
és ugyanazt a néma utasítást adta neki.
Mirjám maga úgy döntött, elöl marad. Az már képtelenségnek
tűnt, hogy Tillman és Kennedy vissza akarjanak mászni az épületbe,
amelynek a belseje bizonyára összefüggő lángtengerré változott, és
megint az ablakhoz próbáljanak eljutni, de ha így tesznek, vagy –
ami még kevésbé volt elképzelhető – az ajtó felé menekülnek, akkor
Mirjám olyan helyen lesz, ahonnan le tudja lőni őket.
Elismeréssel nyugtázta, hogy Écer meg Kéfás köröznek, és menet
közben tüzelnek. Egy pillanatra meglátta a nő vállát és a háta egy
részét. Úgy tűnt, hogy Kennedy megtette a tetőgerinc hátsó végéhez
vezető út nagy részét, ahol váratlanul egy függőleges kéménykürtő
állta az útját, ami némi fedezéket is nyújtott mindaddig, amíg nem
próbált továbbmenni. Viszont még körülbelül egy perce volt arra,
hogy ott időzzön, mert aztán beomlik a tető, és amikor csak
áthelyezte a testsúlyát, mindig élesen kirajzolódott a fehérre festett
kémény előtt. Kéfás célba vette őt, de aztán hirtelen egy másik
célpontra, feltehetően Tillmanre fogta a fegyverét, és leadott két
lövést.
A harmadik lövés a tetőről jött, és Mirjám nemcsak hallotta,
hanem azzal egy időben látta is a levegőben a vörösen világító
csíkot, amely a lehető legrövidebb távolságot jelezte két pont között.
Az egyik pont Tillman volt. A másik a kamion, amellyel érkezett.
A robbanás meglepően váratlan volt és fájdalmasan fényes. Tüzes
levegő áradt Mirjám felé, és ledöntötte a lábáról. A robajlás jóval
később hangzott csak fel, mintha nem is ahhoz a robbanáshoz, hanem
egy másikhoz tartozna.
Kábultan emelte fel a fejét, és csak hunyorgott a gomolygó
füstben. Csengett a füle, alig látott, és a forró levegő, amelyet
belélegzett, olyan volt, mint valami elfőtt kőolajleves. Próbált
kiáltani Kéfásnak, de csak szaggatott köhögés tört fel belőle, ami úgy
hasogatta szétégett torkát, mintha üvegszilánkokat próbálna lenyelni.
Aztán furcsa látomása támadt. A világ fekete-fehér lett, és egy
férfi korommal a krétaporba rajzolt alakja szaggatott, nem igazán
meggyőző mozdulatokkal nevetséges burleszktáncot járt. Aztán
elesett, ahogy Charlie Chaplin szokott elesni; akkora lendület volt az
esésben, hogy attól szinte újra talpra állt, de aztán másodszor is
elesett.
A férfi Kéfás volt. Nem táncot lejtett, és nem valami
burleszkszámot adott elő, hanem a haláltusáját vívta. A lángok úgy
nyaldosták és fonták őt körbe, mint valami szerető. Az égő benzin
átáztatta a ruháját és a bőrét, kivonta a nedvességet a testéből, és
gőzzé változtatta, hogy aztán a levegőbe hajítsa, és erőszakos,
rettenetes módon átlényegítse.
Mirjám felsikoltott, de a sikoly annyira fájt, hogy az agya szinte
kikapcsolt. Küzdenie kellett, hogy ne veszítse el az eszméletét.
Feltápászkodott, a szeme könnyben úszott. Meglátta Écert, amint
a tanyaház hátsó oldala mentén fut, aztán hirtelen megáll, amikor
meglátja, amit Mirjám már meglátott: Kéfás égőáldozattá vált.
– Écer! – mondta Mirjám krákogva és elindult felé. Felhólyagzott
szájjal próbálta formálni a hangokat. – Écer, ne…
Ne menj közel hozzá – akarta volna mondani. – Ne lépj ki a
fénybe, csak könnyű célponttá válsz. De Tillman fegyvere már
eldördült, és a megvilágítás révén tisztán tárult Mirjám szeme elé
Écer sorsa. A férfi feje mellett gomolygó füst vörös lett, egy részét
ugyanis Écer vére és agya képezte, ami egy lyukon át távozott a
fejéből. A lyukat egy a közepes lőtávolságnál közelebbről kilőtt
nehéz lövedék fúrta. Már halott volt, amikor botladozva megállt, és
teste teljes súlyával elvágódott.
Mire Mirjám észbe kapott, már futott is a melléképület felé, mert
Tillmann meg Kennedy épp ugrani készültek, és közben sebezhetőek
lesznek. Még győzhet, még bosszút állhat, még teljesítheti a
küldetést.
A melléképület ajtaja csukva volt, de csak lógott a zsanérjain.
Mirjám addig rángatta és emelgette, amíg ki nem nyílt, aztán
bevetette magát a sötétbe. Karját a testéhez szorítva függőlegesen
megpördült, aztán egyik kezében a fegyverrel, másikban a tőrrel
megfeszítette izmait. Ha előbb látja meg Tillmant, mint a férfi őt, a
kést fogja használni. Ha tűzharcra kerül a sor, a fegyverre bízza a
dolgot, és imádkozik, hogy Tillman még éljen, amikor odamegy
hozzá, hogy elvághassa a torkát.
Kívülről tompa puffanást hallott, majd még egyet. Nem másztak
be, csak átmásztak az épületen.
Mirjám ismét felsikoltott – olyan istenkáromlás szaladt ki a
száján, amiről be se vallotta volna, hogy ismeri. Kiszaladt az
épületből, de az égő kamion, a lángban álló épület és a füsttel
túltelített levegő jobban elvakította, mint ha bekötötték volna a
szemét egy kendővel. A fájdalmasan vakító fényen túl, a sötétből
rohanó léptek zaja hallatszott. Abba az irányba futott, és addig tüzelt,
amíg ki nem ürült a tár, és be nem ragadt a ravasz.
Aztán megbotlott a sötétben, és elterült a göröngyös földön. A bőr
lehorzsolódott a tenyeréről, és nem kapott levegőt. Úgy érezte,
mintha felszakadt volna a mellkasa, megégett arcbőre pedig túl szűk
lett volna a koponyájára, és feszült volna, mint egy halotti maszk.
Elcsigázva fordult át a hátára a nagy fűben. Egy pillanatig úgy érezte,
haldoklik. De a minden lélegzetvétellel fokozódó fájdalomból tudta,
hogy még életben van.
A kínzó fájdalmon túl megpillantotta a vigasz halvány
körvonalait. Isten még nem végzett vele. Ő pedig még nem végzett a
szörnyetegekkel, akik kioltották szeretett testvérei életét.
37
Futás közben eljött egy pillanat, amikor Tillman eltűnődött, pontosan
mi elől is futnak.
Nyilván a lövészek elől. Ketten már halottak voltak: az egyikkel a
felrobbanó benzintank végzett, a másikkal egy lövés. Próbált
számolni, amíg fent volt a tetőn, és szinte biztos volt benne, hogy
összesen már csak egy vagy kettő lehet életben.
Ez az egy vagy kettő ugyanakkor ténylegesen tüzelt, és lehetett
kéznél erősítése, akiket nagyon gyorsan mozgósítani tudott. A sikoly,
amit hallottak, miután leugrottak a melléképület tetejéről, talán éppen
jeladás volt. Olyan volt, mint egy nő hangja. Mellékesen eltűnődött,
vajon az a nő volt-e, aki a hajón harminc méterről kést röpített a
combjába. Azzal a nővel nem lett volna jó a sötétben
szembetalálkozni, miközben Tillmannél csak egy üres fegyver van.
Akkor már jobb most futni, és később felmérni a helyzetet,
semmint maradni, harcolni, és idő előtt odaveszni. Kennedy
zsebében ott volt a lemez, valamit tehát nyertek a dologból,
mégpedig olyasvalamit, amit a sápadt arcú gyilkosok nagyon
igyekeztek eltüntetni előlük.
Kennedy eleinte lépést tartott vele, aztán egyszer csak lehagyta.
Tillman lassabban haladt a kés okozta seb miatt. A fájdalom ellenére
felgyorsította a lépteit, és éppen akkor érte be Kennedyt, amikor egy
sekély árokhoz jutottak. A jelek szerint ez volt a déli telekhatár.
Miközben az árkon küzdötték át magukat, Tillman belesétált egy
szögesdrót-kerítésbe, de az csak egyetlen huzalból állt, úgyhogy alig
okozott neki sérülést. Átmászott rajta, és egy földúton találta magát,
ami éles szögben vezetett vissza a távolban húzódó főúthoz.
Hátranézett Kennedyre, aki éppen a dróton próbálta átverekedni
magát. A kezét nyújtotta, de a nő vagy nem látta, vagy pedig úgy
döntött, nem fogadja el.
Ez már semleges terep volt, nem a Galambdúc. Egy idő után néma
egyetértésben lelassítottak; arra jutottak, hogy most már elég messze
lehetnek a tanyától. Kennedy lehajolt, és megfogta a térdét.
Lassan-lassan helyreállt a légzése. Tillman állva maradt, és
hátranézett, hogy nem üldözik-e őket, de már biztosan meghallották
volna, hacsak nem nindzsák voltak a nyomukban.
– És most merre menjünk? – kérdezte Kennedy akadozó hangon.
– Itt vagyunk… a semmi közepén… te meg felrobbantottad a
kamiont!
– Akkor jó ötletnek tűnt – mondta Tillman.
Kennedyből rekedtes nevetés tört elő. – A célnak megfelelt –
jegyezte meg komoran. – Hogy csináltad?
A válasz az volt, hogy a vakszerencse segítségével. Ott volt
először is a merő véletlen, hogy Tillman nem talált öngyújtót a sebei
kiégetéséhez Folkestone-ban, és be kellett érnie a gyufával;
azonkívül meg egy érdekesség egy évtizedekkel korábbi
kémiaóráról.
– Gyújtólövedéket csináltam egy szabványos golyóból. A titkos
összetevő a gyufák összemorzsolt feje volt, ami javarészt kristályos
vörösfoszfor. A gyulladáspontja nagyjából kétszáz fok, ami
körülbelül ugyanannyi, mint a tankban lévő benziné. De ezt a
hőmérsékletet csak egy másodperc tört részére kell elérni, mondjuk,
a becsapódás okozta súrlódás révén, és aztán elkezd szikrát hányni,
mert a vörös a fehérfoszfor egyik változata, ami meg a levegőn
magától meggyullad.
Tillman elhallgatott, mert tulajdonképpen ennyit tudott a dologról.
Gyerekkorában sörétes légpuskával csinálta ugyanezt. Bekente az
apró, henger alakú ólomgolyók hegyét daraszerű, vöröses salakkal,
aztán megvárta, amíg megszáradnak, majd tíz méterről lövöldözni
kezdett az öngyújtógázos palackokra a hátsó kertjükben kialakított
külön bejáratú lőterén, és csodálta a szárnyaikat hirtelen kiterjesztő
fény- és hőangyalokat.
Kennedy némán, hosszan nézte. Úgy tűnt, mintha szólni készülne,
de nem mondott semmit. Tillman mindenesetre várt, mert tudta, hogy
most következik valami.
– Két ember meghalt – mondta végül Kennedy.
– Hogyan?
– Két ember meghalt. És te ölted meg őket, Leo. Gyilkosságot
követtél el.
– És? – vont vállat Tillman. Tényleg nem tudta biztosan, milyen
választ vár tőle Kennedy.
– És a francba is, elvileg le kéne téged tartóztatnom. Ezt… jól
eltoltuk. Nem vagyok a csajod, se a haverod, se… semmi egyebed.
Nem találkozgathatunk így többet.
Tillman lassan kifújta a levegőt. Kezdte elveszíteni a türelmét.
Még az ő rendetlen életviteléhez képest is vad volt ez az éjszaka, és
ha visszagondolt, nem érzett elégtételt, hogy megölte azt a két
embert.
– Valóban nem – értett egyet. – Nem sokáig. De az alku áll,
Kennedy. Akármi is van a lemezeken vagy a papírokon…
– Igen? Akármi is van rajtuk?
– Nos, én öltem érte. Úgyhogy az enyém is.
Kennedy megint némán nézett rá, és Tillman megint kivárta őt.
Ezúttal azonban nem következett semmi. Akármit is akart mondani
Kennedy, nem találta rá a szavakat. Elment Tillman mellett, és
elindult a dűlőúton a főút felé. A férfi tekintettel volt a
lelkiállapotára, és egész végig csak jó messziről követte.
38
A Galambdúc tanyán történteket nem lehetett eltitkolni. Amikor
Kennedy kiért az útra, felhívta a részleget, és jelentette a házkutatás
eredményét, Combes halálát, valamint a gyilkosokkal történt
összecsapást. Semmit nem hagyott ki – kivéve, hogy elmondása
szerint egymaga jutott el a tanyára, miután különvált Combestól, és
egyedül volt akkor is, amikor kimenekült a lángokból. Tillmanről
hallgatott.
Az elkövetkező félórában URH-kocsik, mentőautók, tűzoltók és
sárgán villogó furgonok érkeztek. Kordonnal elkerítették a helyszínt,
eloltották a lángokat, amiket még mindig tápláltak a tanyaház és a
kamion maradványai, majd elkezdték a tetthely bejárásának hosszú
és körülményes folyamatát. Kennedy sok szerencsét kívánt nekik
hozzá.
Maga Summerhill az utolsók közt érkezett. Ennek számos oka
lehetett, de az egyik bizonyosan az volt, hogy mielőtt eljött a
részlegről, visszamenőleg átnézte a bejegyzéseket, hogy kikeresse
azokat az adatokat, amelyek ehhez a pokoli felforduláshoz vezettek,
és teljesen megbizonyosodjon arról, hogy nem adta rá az áldását.
Csak néhány szót váltott Kennedyvel, aki egy kicsit túljátszotta a
kimerültségét és a fájdalmát, hogy sakkban tartsa Summerhillt, és ne
hagyja, hogy a mentősök elhanyagolják a kötelességüket. Vajmi
kevés magyarázattal szolgált, és szándékosan félbehagyta, miután
elmondta Summerhillnek, hogy az eddig azonosítatlan holttestek
egyike Combes őrmesteré: újabb halott rendőr. Summerhill meg sem
kérdezte, hogy sikerült-e szerezni valami tárgyi bizonyítékot,
úgyhogy nem kellett hazudnia.
Ideiglenes kötéseket tettek a vágott sebeire és az égési sérüléseire,
aztán egykettőre elszállították a legközelebbi kórházba, ahol volt
baleseti sebészet. Indulás előtt Kennedy még megkérte Summerhillt,
hogy küldjön utána egy rendőrautót. Ha arra készültek, hogy
begyógyszerezzék, vagy esetleg elaltassák, előbb rögzíteni akarta a
vallomását: nem tudhatta, mit felejt el az érzéstelenítés hatása alatt.
Summerhill először vonakodott, de aztán beleegyezett. Ettől
eltekintve azonban megparancsolta, hogy senkivel ne beszéljen,
mielőtt vele nem beszélt.
– Senkivel, Heather. Még egy rohadt pappal se.
– Nem ismerek egyetlen papot se, Jimmy – mondta a nő rekedt
hangon. – Nem mozgok olyan körökben.
Valójában javarészt felszíni sérüléseket szenvedett, és senki nem
akarta elaltatni. Csak helyileg kezelték, fájdalomcsillapítóval és
érzéstelenítő géllel. Javasolták viszont neki az intravénás infúziót; ezt
Kennedy visszautasította és aláírta a fontoskodó formanyomtatványt,
amelyen lényegében az állt, hogy ez az ő dolga.
Huszonöt perccel később kisétált a baleseti sebészet tolóajtóján, és
ott találta a rá várakozó URH-kocsit.
– Vissza kell mennem a részlegre. Azonnal hajtson a Scotland
Yardra. Olyan bizonyítékok vannak nálam, amiket be kell jegyeznem
– mondta a kissé meghökkent közrendőrnek, aki erre nyúlt a rádióért.
Kennedy a férfi karjára tette a kezét, és leállította. – Lehet, hogy
terrorista-bűncselekményről van szó, úgyhogy ne haragudjon, de
nem beszélhet róla olyan csatornákon, amelyek nincsenek titkosítva.
A közrendőr nem ellenkezett, és nem tett fel kérdéseket: persze
marhaság volt, amit Kennedy mondott, de a
terrorista-bűncselekmény gyanúja mindig jól használható ütőkártya
volt; feneketlen zsák, amiből különleges erőket lehetett
felszabadítani, ha az ember át akart ugrani egy kisebb akadályt a
részlegen anélkül, hogy magyarázkodnia kellett volna. És egyébként
tényleg marhaság volt? Annyi bizonyosnak látszott, hogy egy olyan
összeesküvéssel áll szemben, amely jobb erőforrásokkal
rendelkezett, mint ő, és más országokkal is volt kapcsolata.
Amikor visszaértek a rendőrségre, elengedte a közrendőrt.
Valószínűleg azonnal jelentést fog tenni, de csak a saját felettesének.
Amiatt nem aggódott, hogy a hír egyhamar visszajut Summerhill
fülébe.
A medveveremben lemásolta a lemezt, aztán betette az eredetit
egy Summerhillnek címzett borítékba, amit berakott a házon belüli
küldemények közé. Mellékelt hozzá egy néhány soros szöveget,
amiben elmagyarázta, hogy az égési sérülések okozta fájdalom és a
súlyos megrázkódtatás miatt elfeledkezett róla, hogy sikerült
kimentenie egy kis emléktárgyat a pokolból.
Érezte, milyen abszurd ez a titokzatoskodó meseszövés, de azt is
tudta, hogy a következő néhány nap durva lesz: még a korábbiaknál
is durvább. Újabb rendőr halt meg, és a jelentésből megint az fog
kiderülni, hogy Kennedy tisztességes erősítés nélkül ment oda.
Ezúttal ráadásul a parancshierarchiát is semmibe vette, és úgy járt el,
hogy nem volt felhatalmazása az ügyért felelős rendőrtiszttől.
Minden esély megvolt rá, hogy a törvény, amely a bedfordshire-i
egyetemen történtek óta Damoklész kardjaként ott függött a feje
felett, most teljes szigorával lesújt. Ha így lesz – azaz ha
vizsgálóbizottságokat állítanak fel, amelyek támadják és
ellehetetlenítik őt –, legalább szerette volna, ha értékelni tudja, amit
talált, és ha továbbra is részese lehet a nyomozásnak, amennyire tud.
Ennyivel tartozott Harpernak és magának is.
Készített még egy másolatot a lemezről, Tillmannek. Amíg várt,
hogy az ósdi, nyikorgó meghajtó befejezze a munkát, megnézte az
e-mailjeit. Válaszoltak az Interpol központjából.
Átfutotta az e-mailt: „A kölcsönös segítségnyújtásra vonatkozó
ENSZ-egyezményben lefektetettek alapján az Ön által kért
információ… olyan, a közelmúltból származó adatokat találtunk,
amelyeknek köze lehet az Ön… a mellékelt dokumentumok csak
házon belül, engedéllyel köröztethetők…”
Rákattintott a csatolmányra, majd egy hosszú percen át bámulta a
képernyőt. Még csak nem is pislogott.
Aztán a kezébe vette a telefonját és hívta Tillmant az új
mobilszámán.
– Halló.
– Szia, Heather.
Ahhoz képest, amin röpke két órával korábban keresztülmentek,
Tillman hangja elég higgadt és tárgyilagos volt. Kennedy eltűnődött,
vajon hol lehet. Egy sztráda menti olcsó büfében az A3-as út
közelében? Egy guildfordi kocsmában? Vagy már visszaért
Londonba, ahol meghúzta magát egy bérelt szobában, és valami
fegyvermagazint olvasgatott?
– Leo – kezdte, de nem tudta folytatni.
– Jól vagy? Mi történt, amikor megérkeztek a nagykutyák? Kicsit
távolabbról figyeltem a cirkuszt: nem sok kedvem volt annál
közelebb menni.
– Én… – kezdte újra Kennedy, de megint megtorpant. – Eddig
rendben ment minden.
– Szólj, ha komolyra fordul a dolog. Segítek, amiben tudok.
– Leo, ide hallgass. Kaptam egy üzenetet az Interpoltól.
Válaszoltak a C52-esemre.
– A midre?
– Ezt kell kitölteni, ha függőben lévő ügyekkel kapcsolatban
információkat kérek más rendőri szervektől. Megkérdeztem őket…
megkérdeztem őket Michael Brandről.
– És találtak valamit? – kérdezte Tillman megváltozott hangon. –
Felmerült valami új?
– Egy csomó dolgot továbbítottak Amerikából. Mindenféle iratot,
PDF-formátumban, az arizonai helyi erőktől meg az FBI-tól – felelte,
aztán nyelt egyet, és újra próbálkozott. – Leo, vannak más szálak is.
Annak a segítségével, amit a Galambdúcban szereztünk, meg
tudjuk…
– Heather – vágott közbe Tillman, mert nagyon jól érezte, hogy
Kennedy feszült, és azt akarta, hogy mondja már, akármiről is van
szó. – Tíz vagy annál kevesebb szóban.
– Michael Brand…
– Igen? Mondd már.
– Meghalt repülőgép-szerencsétlenségben egy Peason nevű város
közelében, Arizonában. Lezuhant és meghalt, Leo. Hat hete.
HARMADIK RÉSZ
A 124-ES JÁRAT
39
A Colorado folyó mostanra szinte teljesen kiapadt. Dél-Kalifornia
alaposan lecsapolta az úgynevezett Nagy Amerikai Csatorna (van-e
olyan igaz hazafi, aki ne állna fel és ne tisztelegne egy olyan
vízfolyásnak, amelyiket nagyképűen így hívnak?) és különböző
öntözőcsatornák révén, amiket az arizonai termőföldek szomjának az
oltására építettek. Yumától valahol délre jószerével elfogyott és
beleveszett a kiszáradt folyóágyakba; az óceánhoz soha nem jutott
közelebb egy-kétszáz kilométernél.
Mindezt Kennedy a taxivezetőtől, egy John-Bird nevű szószátyár
fickótól tudta meg, aki azt állította magáról, hogy háromnegyed
részben mohave indián. A megbeszéltek szerint várta őt a központi
terminál előtt a Laughlin/Bullhead repülőtéren, amelyet nagyképűen
nemzetközinek hívtak, de Londonból csak úgy lehetett odajutni, ha
az ember átszállt a Washington Dulles reptéren. A tizenöt órás
repülőút után Kennedy már akkor le volt használva, amikor beszállt a
taxiba, és a hőség sem segített – a helyi idő 11.50 volt, úgyhogy a
nap delelőn állt, és vakítóan sütött –, habár John-Bird vidáman
tájékoztatta őt, hogy ez száraz hőség, és közel sem annyira gyengíti
le az embert, mint a világ kevésbé civilizált részein tapasztalható
párás hőség. Eggyel nagyobb fokozatra kapcsolta a
légkondicionálást, ami semmivel sem csökkentette a hőmérsékletet,
viszont jelentősen növelte a zajt.
Rámentek a 68-as főútra, és egyenesen kihajtottak a városból,
majd egy darabig a Colorado mellett haladtak, aztán keletnek
fordultak, Kingman és a távolabbi Flagstaff irányába. A folyó
mindannak ellenére is lenyűgözte Kennedyt, amit John-Bird
mondott: a kanyargó óriás kétszer olyan széles volt, mint a Temze, és
magasra tornyosuló, narancsszínű sziklafalak szegélyezték.
Akárhogy változott a látóhatár, az égen egyetlen felhő sem látszott.
– Sétáljon le a völgybe, és várjon a gázlónál csókkal – mondta
John-Bird. – Tudja, mi ez? Így lehet megjegyezni, mik a Colorado
mellékfolyói. A San Juan, a Little Colorado, a Verde, a… mi is a
másik V? Ja, igen, megvan, a Virgin folyó, aztán a Gila, meg a
Colorado-vízvezeték. Jópofa, mi? Úgy hangzik, mint valami sláger,
de ezt nem énekli ám senki. Csak emlékeztetőnek jó.
– Nagyon hasznos – értett egyet Kennedy savanyún. Peason
negyvenöt perc volt autóval, és a jelek szerint John-Bird csak most
kezdett belejönni. Ez után arról mesélt neki, honnan származik a
folyó neve: a hordalék régen élénkpirosra színezte a vizet, de
manapság a Glen-kanyon-gát kiszűri azt a sok mindent, úgyhogy a
folyó ugyanolyan színű, mint bármelyik másik. Jópofa, mi?
Kennedy, hogy eltérítse őt a kedvenc témájától, a
repülőgép-szerencsétlenségről kérdezte. Igen, derült ki, aznap
dolgozott, Grasshopper Junctionból vitt egy fuvart, és maga is látta,
amint a gép lezuhan.
– Őrületesen hirtelen történt, mintha a semmiből jött volna. Soha
nem láttam még ilyet. Viszont elég messze volt, úgyhogy semmi
hangot nem hallottam. Teljesen zajtalan volt, és ezt azóta sem tudtam
elfelejteni: amikor lezuhant az égből, biztos volt egy hatalmas
robbanás, és én mégse hallottam semmit… tudja, mint amikor be van
kapcsolva a tévé, de levette a hangerőt. Az a sok ember mind
egyetlen hang nélkül halt meg.
John-Bird ezen egy-két percre elmélázott, úgyhogy Kennedy
fellélegezhetett egy kicsit és megnézhette az útmutatást, amelyet a
seriff hivatala küldött neki. A mélázás azonban rövid ideig tartott, és
a taxisofőr csakhamar további érdekességekkel kezdte szórakoztatni
őt az ország délnyugati részének kedvenc vízi útjáról. John-Bird
tudása ugyanakkor nem korlátozódott pusztán a Colorado folyóra: a
Mead-tóról és a Mohave-tóról is sokféle ismerettel rendelkezett. A
Las Vegas-öbölről azonban nem volt hajlandó beszélni.
– Az nem jó hely. Nem családias.
Kennedy, aki a fáradtságtól úgy érezte magát, mintha be lenne
szíva, szabad képzettársítással megpróbálta elképzelni, hogy nézhet
ki egy lepusztult, nem családbarát víztömeg. Talán törvényellenes
adalékanyagok voltak benne.
Amikor végül megérkeztek Peasonbe, a szállodánál megkérte
John-Birdöt, hogy várja meg, amíg felviszi a csomagjait, hogy aztán
egyenesen továbbvihesse őt a seriff hivatalába. A szálloda egy
egyszerű, az haciendákra emlékeztető stílusban épített motel volt.
Kennedy tudta, hogy nincs a legjobb formában, de fel akarta venni a
kapcsolatot a seriffel, és el akarta indítani a dolgokat azon a fronton.
Könnyen megeshetett ugyanis, hogy igen hamar be kell fejeznie az
akciót, ezért a lehető legjobban ki akarta használni a rendelkezésére
álló időt.
A seriff hivatala egy földszintes épület volt Peason főutcáján, egy
ingatlanközvetítő szomszédságában, aminek a kínálatában
KÉTSZERES ALAPTERÜLETŰ LUXUSLAKÁSOK szerepeltek. John-Bird
adott egy névjegyet, amit Kennedy ünnepélyesen az erszényébe tett,
de megfogadta, hogy csak akkor használja, ha minden kötél szakad.
Átkelt az utcán, és bement az irodába, miközben John-Bird
integetve elhajtott mellette.
Odabent pot-pourri – méz, lilaakác és talán rózsaszirmok – illata
terjengett, a légkondicionálás pedig tökéletes fokozatra volt állítva. A
pultnál egy csúnya bőrű, nagy hajú, tekintélyt parancsoló nő ült,
akinek az arca olyan lapos és harcias volt, mint egy buldogé. A jelek
szerint az ő feladata volt a hely erkölcsének a fenntartása, és úgy
látszott, mintha ezt komolyan is venné. Az íróasztala mögött volt egy
fából készült, derékmagasságú válaszfal, ami kettéosztotta a
helyiséget, és amibe egy kis ajtót vágtak.
– Tessék, hölgyem – mondta a buldog Kennedynek. – Miben
segíthetek?
Kennedy odament az íróasztalhoz, és átadta a referenciáit: egy
ajánlólevél a londoni rendőrség fejléces papírján és egy kinyomtatott
e-mail, amiben egy bizonyos Webster Gayle nevű valaki meghívta
őt, hogy bármikor szívesen látja, jöjjön, amikor szeretne, és nagy
örömére szolgálna, ha segíthetne neki, amiben csak tud.
– Londonból jöttem – magyarázta –, hogy találkozzak Gayle
seriffel. Konkrétan nem beszéltünk meg időpontot, de gondoltam,
szólok neki, hogy megérkeztem.
– Ó, igen – mondta végül a buldog, miután lassan, rendíthetetlen
nyugalommal, alaposan szemügyre vette mindkét papírt. – Web
jelezte, hogy jön. Ő azt hitte, holnap, de ezek szerint már ma.
Rendben, foglaljon csak helyet, én meg szólok a seriffnek, hogy itt
van.
Kennedy leült a felkínált székre, miközben a buldog mindenféle
gombokat nyomogatott egy kapcsolótáblán, és mormogott valamit a
belső telefonba, de túl halkan ahhoz, hogy Kennedy hallja. A seriff
hangja ezzel szemben fájdalmas hangerővel hallatszott.
– Kösz, Connie. Mondja meg neki, legyen szíves, várjon egy
percet. Ha egy angol hölggyel találkozik az ember akkor az az
illendő, ha megfésülködik, és betűri az ingét a gatyájába. Csinos
egyébként? Vagy úgy néz ki, mint a királynő?
– Mindjárt jön – mondta a buldog, miután kikapcsolta a vonalat és
kifürkészhetetlen arccal Kennedyre pillantott.
Kennedy várt, és próbált nem elbóbiskolni. Ivott két pohár vizet a
ballonos vízadagolóból; a víz szinte fájdalmasan hideg volt, és sokat
segített. Mire lehajtotta a másodikat, egy kétajtós szekrény méretű
férfi már nyitotta is az ajtót és elindult Kennedy felé. A köztük lévő
távolságot két hosszú lépéssel hidalta át, majd kinyújtotta hatalmas,
ormótlan kezét, hogy Kennedy megrázhassa.
Kennedy rögtön azok közé a nagy növésű férfiak közé sorolta
Gayle-t, akik ösztönösen megtanulták, milyen óvatosan és finoman
kell bánni azokkal, akik sokkal kisebbek náluk. Gayle nem szorította
meg a kezét, csak könnyedén megérintette Kennedy tenyerét meg az
ujjízületei hátulját az ujjbegyeivel, udvarias biccentéssel helyettesítve
a tényleges kézfogást.
– Webster Gayle vagyok, a megyei rendőrfőnök. Mindig öröm
találkozni egy másik rendőri egység tisztjével, őrmester. És az önök
rendőrségének jó híre van.
– Köszönöm, seriff. Nézze, én csak most érkeztem, és inkább
vagyok holt, mint élő. De ha holnap volna egy kis ideje, szeretném
kifaggatni erről az ügyről, és esetleg megtudni, hogy vélekedik…
– Holnap? Nos, persze, holnap is beszélhetünk. De most pont van
egy kis ráérő időm, és tudom, hogy csak ötnaposra tervezi az
itt-tartózkodását. Ha tényleg túl fáradt, akkor rendben, ma már ne
bolygassuk, és találkozzunk reggel. De ha úgy gondolja, hogy még
egy órán át képes állva maradni, akkor legalább az alapokat
átvehetnénk, azaz hogy mit is akar csinálni nálunk, és mi ezt hogyan
tudjuk megkönnyíteni.
– Persze – bólintott Kennedy mosolyogva. Teljesen ennek az
embernek a jóindulatától függött, és több esze volt annál, semmint
hogy visszafogja Gayle-t, ha ennyire készséges. Emellett a seriffnek
abban is igaza volt, hogy nincs sok ideje, sőt valószínűleg kevesebb
volt, mint ahogy a férfi gondolta. – Hogyne, vágjunk bele.
Kennedy tudta, hogy el fog jönni ennek a beszélgetésnek az ideje,
úgyhogy előre megírt egy beszédet és remélte, hogy az
időeltolódásból adódó fáradtság ellenére megfelelő meggyőző erővel
fogja tudni elmondani azt. A beszédben kifejtette, hogy pontosan
milyen bűntényekben is nyomoz, hogy ezek mennyiben tartoznak
Gayle hatáskörébe, hogy az ott-tartózkodását milyen nemzetközi és
kormányközi egyezmények indokolják, és hogy milyen szintű
segítséget vár a seriff hivatalától. Más szóval felkészült, hogy kitöltse
a londoni rendőrségtől származó hivatalos (vagy legalábbis
hivatalosnak látszó) segítségkérő űrlap üres rubrikáit, és hogy pontos
határt szabjon annak, ami máskülönben akár biankó csekknek is
látszhatott.
Kiderült azonban, hogy Webster Gayle-nek is – akárcsak
John-Birdnek – volt egy kedvenc témája, amiről nagy örömmel
beszélt, és szerencsére ez nem a Colorado folyó volt, hanem a 124-es
járat. Apró irodájában, amely igazából csak a nagyobb tér falként
szolgáló paravánokkal leválasztott szeglete volt, bele is fogott, még
mielőtt leült volna.
– Azt mondták végül, hogy emberi mulasztás történt – mondta
Gayle, szinte gúnyos hangsúlyt adva a kifejezésnek. – De szerintem
ez olyasmi, amivel akkor hozakodnak elő, amikor nem igazán tudják,
mi mást lehetne mondani.
– Azt hittem, az ajtó volt. Kinyílt a levegőben, mire az utastérben
lecsökkent a nyomás.
– Így igaz – helyeselt Gayle. – De az ajtó szerkezetileg
kifogástalan állapotban volt, úgyhogy nem igazán tudnak
magyarázattal szolgálni arra, hogy miért nyílt ki. Én arra gondolok,
hogy az emberi mulasztás afféle utolsó mentsvár. Ha semmi egyéb
nem romlott el, hát akkor bizonyára az emberek romlottak el. Ez
könnyebb, mint azt mondani, hogy „fogalmunk sincs”, vagy
felszállási tilalmat kiadni az egész flottára, amíg minden egyes gépen
ellenőrzik az ajtókat, ahogy az ausztrálok tették az Airbus A380-as
repülőikkel nemrég. Tudja, amikor felrobbant az egyik hajtómű. És a
francba is, ott még csak nem is halt meg senki.
– De ez az egész most már csak elvi szinten érdekes, ugye? –
kérdezte Kennedy udvariasan. – Hiszen a vizsgálatot lezárták,
amikor megtalálták a fekete dobozt.
– Nem, hölgyem – felelte a seriff nyomatékosan. – Nem találták
meg a fekete dobozt. Mindössze annyi történt, hogy felhagytak a
keresésével, amikor a műszer már nem adott jelet, aminek egyébként
nem szabadna megtörténnie. Utánaolvastam. A benne lévő
akkumulátornak három hónapig működnie kéne, és lényegében nem
lehet megsemmisíteni még egy bombával sem. Persze ez logikus is,
nem igaz? Amikor egy gép lezuhan, az egy kicsit olyan, mint egy
robbanás, úgyhogy bírnia kell a… – kezdte Gayle, de hirtelen
elhallgatott és kifejezéstelen arccal nézett. Kennedy úgy látta rajta,
mintha eszébe jutott volna valami nagyon konkrét és nagyon eleven
emlék, amit próbált elfelejteni.
– Maga látta, amikor a gép lezuhant, seriff?
– Nem, hölgyem, nem láttam – felelte a jól megtermett férfi,
miután összeszedte magát. – De láttam, hogy nézett ki utána. A
roncsot meg mindent. És nem fogom egyhamar elfelejteni, annyit
mondhatok – azzal dobolni kezdett az asztalon; vagy a kérdés, vagy a
saját, zavaros emlékei eltérítették a tárgytól. – Szóval a doboz –
mondta végül, miután ismét felvette a fonalat – nem sérül meg és
nem szünteti be a jeladást, hacsak nem, mondjuk, egy működő
vulkánba esik. És amikor legutóbb néztem, nem volt sok tűzhányónk
Coconino megyében. Úgyhogy máris két rejtélyünk van. Hogy nyílt
ki az ajtó, és mi történt a dobozzal? De ez még nem minden; van egy
harmadik is. Tudja, hányan élték túl a szerencsétlenséget?
– Én azt hallottam, hogy senki sem élte túl – hunyorgott Kennedy.
Ereje fogytán azon tűnődött, hogyan terelődött a beszélgetés ilyen
gyorsan az X-akták vidékére.
– Azt jelentették, hogy senki sem élte túl – mondta Gayle szinte
élvezkedve –, de aztán mindenféle dolgok kezdtek történni. – Azzal
nekilátott, hogy részletesen összefoglalja azokat az eseteket, amelyek
során a 124-es járat hazajáró szellemeit a haláluk után
megpillantották. Kennedy, aki komoly kétkedéssel fogadta az
ilyesmit, és képtelen volt bármifajta érdeklődést mímelni, minden
tőle telhetőt megtett azért, hogy egyáltalán ne reagáljon. Aztán
amikor Gayle lassan a végére ért, próbált valami semmitmondó
választ adni.
– Nos, én… úgy vélem, ez egy más jellegű rejtély. Úgy értem,
hogy erre a két dologra, már ami a járaton történt, meg ami utána a
dobozzal, ténylegesen választ lehet kapni. De a szellemek, hát
tudja… arra soha nem lesz magyarázat. Az emberek azt fogják hinni,
hogy látták, amit láttak, de soha nem lesznek képesek bizonyítani.
Szóval nincs válasz rá, és ez egész egyszerűen mindig is így lesz –
mondta. Minden erejét összeszedve próbálta nem megbántani
Gayle-t; a seriff nem is vette a szívére, hanem egy könnyed
mosollyal túllépett az ellenvetéseken.
– Nos, hölgyem, én arra jutottam, hogy az életben érdemes
nyitottan gondolkodni. Néha, ha valami lehetetlennek látszik, az csak
azért van, mert az ember rossz szemszögből nézi.
Átkozott időeltolódás. Kennedy nagyon fáradt volt, és nem volt
kedve az efféle hazardírozáshoz.
– Nos, ahogy mondtam is, amire én most összpontosítani
szeretnék, azok a…
– …tények, amelyek kapcsolódnak az ön által folytatott
nyomozáshoz. Tudom. De megint csak azt kell mondjam: a fontos
dolgokról néha úgy tűnik, hogy nem a megfelelő irányba mutatnak.
De hát ezt maga úgyis tudja, hiszen nyomozó – mondta kedélyesen
és bizalommal. Olyan buzgalommal beszélt, mint egy árus a
portékájáról, és Kennedy rájött, miért állt rá Gayle olyan
szolgálatkészen, hogy találkozik vele és segít neki a nyomozásban:
már régóta várta, hogy valakinek eladhassa ezt a dolgot. Beletörődött
és komoran eltűnődött, vajon mennyire kell Gayle kedvében járni a
kedvenc rögeszméjét illetően ahhoz, hogy válaszokat kapjon a saját
kérdéseire.
– Így igaz – helyeselt tartózkodón.
– Na már most én nem azt mondom, hogy meg kell hallgatni
minden hóbortos elméletet, ami az ember útjába kerül. Én csak nagy
fontosságot tulajdonítok a nyitottságnak, ahogy azt említettem is, és
nem hiszem, hogy azonnal el kell vetni valamit, csak mert
ostobaságnak hangzik. Nekem úgy tűnik, hogy a nagy dolgok
feltalálásához ostoba kérdések vezetnek. Mi van például, ha
patkánymérget juttatunk az ember vérébe gyógyszer helyett? Ha
netalán nem tudta volna, az egy olyan szer, amivel meg lehet
akadályozni, hogy az illetővel szívroham végezzen. Vagy mi van
akkor, ha az ember becsukja a szemét és megpróbál a fülével látni?
Az a radar.
Szóval elkezdtem azon gondolkodni, hogy lehet benne valami, de
nem tudtam biztosan, mi lehet az a valami. Aztán átbeszéltem a
dolgot egy kedves barátommal, Eileen Moggs-zal, aki a helyi
újságunkba szokott írni és a legokosabb ember, akit ismerek. És ő azt
mondta, mindig ezt csinálják egy katasztrófa után. Ő annak
tulajdonította, hogy a lapoknak mindennap új hírekkel kell
szolgálniuk, és ha van egy sztori, de az előző tudósítás óta nem
történt semmi, akkor egész egyszerűen fogják magukat és kitalálnak
valamit, mert az emberek folyton hallani akarnak róla, és ki kell
elégíteni a kíváncsiságukat. Találkozott már ezzel a jelenséggel?
– Igen. Szerintem a barátjának igaza van – felelte Kennedy. Úgy
tűnt, Gayle örül a válasznak.
– De aztán – fenyegette meg az ujjával – megmutattam a
barátomnak azt a sok mindent, amit összegyűjtöttem; a sok kis ezt
meg azt, amiket az interneten meg más ilyen helyeken találtam, mire
ő maga is gondolkozni kezdett rajta. És azt mondta, ezúttal másról
van szó.
– És miben más ez pontosan?
– Nos, erre a kérdésére talán magától Eileentől hallhatja majd a
választ, őrmester. Nagyon szeretném bemutatni magukat egymásnak,
ha adódik rá alkalom.
– Nos, az nagyszerű lenne – mondta Kennedy. Arra jutott, hogy
már rég nem lenne érdemes a saját napirendi pontjait erőltetni. –
Nagyon örülnék, ha találkozhatnék… Moggs asszonnyal. De amint
tudja, engem szorít az idő, és főként a gyilkossággal kapcsolatos
nyomozásra vonatkozóan szeretnék további információkat szerezni.
– Stuart Barlow, meg az összes többi, aki utána következett. Igen,
olvastam az ügyek aktáit, amiket átküldött nekem. Bizony nem kis
fejtörést okoznak.
– Enyhén szólva, seriff.
– És ön szerint a repülőgép-szerencsétlenség ügyében általunk
folytatott nyomozás valamiképp a segítségére lehet.
– Igen, ebben reménykedem. A 124-es járat egyik utasa egy
Michael Brand név alatt utazó férfi volt.
– Azt mondja, a „Michael Brand név alatt”, ami azt sejteti, hogy
ez nem a valódi neve volt. Így áll a helyzet?
– Nem igazán tudjuk megmondani. Hiába kerestük szerte
Európában, sehol nem sikerült a nyomára jutnunk, és ekkor
megtudtuk, hogy meghalt itt, Amerikában. Alig tudunk róla valamit,
kivéve, hogy a pályafutása már jó néhány éve tart, és ez idő alatt a
gyilkosságon kívül más bűntényeket is elkövetett.
– Például?
– Talán emberrablás. Talán fegyvercsempészet. Talán
kábítószer-kereskedelem.
– Ez mind csak talán?
– Javarészt szóbeszéd, és a forrás egy titkos informátor, akit meg
sem nevezhetek. De ittlétem oka kizárólag a Barlow-üggyel van
összefüggésben. Szerintünk bőven van annyi ennek az ügynek az
aktájában, amennyi igazolja, hogy mi az aggodalmunk oka, és hogy
miért kerestük önt meg ezzel a kéréssel.
– Igen – felelte Gayle, miután megvakarta az állát annak jeleként,
hogy komoly és nagy horderejű gondolatok járnak a fejében –, azt
hiszem, ebben egyet kell értenem magával. A többszörös emberölés,
ami ott történt, elég jó ok arra, hogy minden ajtón kopogtassanak,
ami csak eszükbe jut. Mi itt elég feszített tempóban dolgozunk, de
pár napot biztosan tudok magára szánni.
– Pár napot? – ismételte Kennedy bárgyún. Egy-két másodpercbe
beletelt, amíg felfogta ennek a jelentőségét.
– Azután vissza kell térnem az irodába, mert van némi
papírmunkám.
– Pár napot a saját idejéből? Seriff, ez sokkal több, mint amit
remélni mertem. Biztos benne, hogy…
– Nagyon örülünk, ha megtehetjük, amit tudunk, őrmester –
intette csendre Kennedyt széles, de túlzottan szerénykedő mosollyal
az arcán. – Most pedig mondja el, mire gondolt.
Kennedynek beletelt egy másodpercbe, amíg összeszedte a
gondolatait. Közömbösséget, sőt merő rosszindulatot várt, és egy
barátságos megszállottat talált helyette, aki részt akart venni az ő
nyomozásában, mert nem engedték neki, hogy a sajátjaként
folytathassa le. Ez egy igazi, telivér ajándékló volt, úgyhogy
Kennedynek le kellett küzdenie a késztetést, hogy szétfeszítse a
száját és jobban megnézze a fogát.
– Nos, abban reménykedtem, hogy mindenekelőtt megtudhatom,
vajon az önök által itt folytatott nyomozás eredményeként kiderült-e
bármi, ami fényt deríthetne Brand származására és lehetséges
szövetségeseire. Például kérdés, hogy megtalálták-e bármelyik
ruhadarabját vagy más holmiját, és ha igen, vajon én vagy a
kollégáim hozzáférhetünk-e, hogy megvizsgáljuk. Ugyanígy kérdés
az is, hogy vajon találtak-e bármi, törvényszéki orvostani
szempontból fontosat a testén, vagy hogy megadta-e a címét az
amerikai nemzeti légiközlekedési hatóságnál, amikor megvásárolta a
jegyet. Meg ilyenek.
– Nem hiszem, hogy ezek bármi gondot okoznának – mondta
Gayle. Kennedy felsorolása alatt végig bólogatott. – Annyit már most
mondhatok, hogy nincs sok adat, de végeztek boncolást, úgyhogy
arra vonatkozóan biztosan lesznek fényképek meg jegyzőkönyvek.
Az összes ruhát és holmit elhoztuk és bejegyeztük bizonyítékként;
azokat is, amelyeket egyértelműen össze tudtunk párosítani egy
konkrét testtel, és azokat is, amelyek esetében végül felhagytunk a
kereséssel. Mindezeknek a nagy része innen északra van, egy
raktárépületben, amit Santa Claus városától bérlünk.
– Santa Claus városától? – kérdezett vissza Kennedy. Most már
oda kellett figyelnie, mert egyre nagyobb hajlandóságot mutatott
arra, hogy azt visszhangozza, amit Gayle mond.
– Igen. Santa Claus körülbelül tizenhat kilométerre van Peasontől,
még épp a megyehatáron innen. Ma már kísértetváros, nem lakik ott
senki, viszont így rengeteg hely van, amit szinte ingyen adnak bérbe.
Nekünk meg helygondjaink vannak, úgyhogy ott tároljuk azt, ami
már nem fér el itt. Szóval ez rendben lesz, lássuk, mi van még?
– Attól függően, hogy mit találok, már ha találok egyáltalán
valamit, hálás lennék, ha hajlandó lenne az összekötői teendőket
ellátni. Tudom, nagy kérés, és ha úgy jobb magának, az Interpolon
keresztül is intézhetem. Pusztán arról van szó, hogy Amerikáig nem
ér el a hatásköröm, és ha elég szerencsések vagyunk ahhoz, hogy
találjunk egy szálat, amit érdemes nyomon követni, nagyszerű lenne,
ha ezt minél egyszerűbben meg tudnánk tenni.
– Ezt mindig az adott esetnél kell eldönteni, de valószínűleg
kölcsön tudunk adni egy helyettest meg egy íróasztalt magának, ha
arról van szó.
– Ez igazán kedves, seriff. Köszönöm.
– Szívesen. Most pedig elviszem magát a szállodába. Azt hiszem,
lassan lyukat beszélek a hasába, pedig bizonyára szüksége lenne
némi pihenésre a repülőút után.
Kennedy jelképesen tiltakozott egy kicsit, de Gayle seriff
erősebbnek bizonyult. Felállt és elindult, Kennedy pedig követte őt
az előtérbe.
– Szóval – számolta közben Gayle a kezén a napirendi pontokat –
boncolási jegyzőkönyvek, az áldozatok holmijai, dokumentált
bizonyítékok. Egyelőre ennyi volna, ugye?
– Ennyi bőséges volna egyelőre, seriff.
– Délelőtt megcsináljuk. Connie, elviszem Kennedy őrmestert a
szállodába. Félóra múlva jövök.
– Rendben – mondta a buldog, miután kissé túlzottan is hosszasan
nézett Kennedyre, aztán Gayle-re. – Mit mondjak, ha Eileen Moggs
keresi?
Kennedy csúfondárosságot vélt kihallani Connie
hanghordozásából, mintha a buldog azt szerette volna, hogy a kérdés
kissé készületlenül érje a seriffet, és hátba támadja őt. Ha ez így volt,
nem jött be. Gayle erre mindössze vállat vont.
– Mondja meg neki, hogy visszahívom. Úgyis találkozom vele
később. Jöjjön, őrmester.
– Mehetek taxival is… – vetette ellen jelképesen még egyszer
Kennedy.
– Ugyan már. Szeretnénk, ha jó emlékekkel térne vissza
Arizonából.
Kennedy elmosolyodott és bólintott, miközben a seriff
kitessékelte őt az ajtón. Magában azonban azt gondolta, ez talán túl
nagy kívánság Gayle részéről.
◙
A szállodában Kennedy kinyitott egy üveg mexikói sört, amit a
bárszekrényben talált, és vett egy forró fürdőt, amivel próbálta
álomba ringatni magát. Fonák módon azonban ettől csak feszült és
nyugtalan lett ahelyett, hogy addig a szintig kitolná az
időeltolódásból adódó fáradtságot, amíg már el tud aludni.
Még túl sok idő volt hátra a nappalból, viszont senkit nem ismert
Peasonben, és nem volt hová mennie. Az éjjeliszekrényen lévő
peasoni programajánló füzet sem ígért semmi jót. A jelek szerint a
virágkiállításról épp lemaradt, a következő kulturális eseményre – a
Bullheadi Hardyville Napokra – pedig csak októberben került sor, és
arról is úgy tűnt, hogy a fő szórakozást a női ruhában fellépő ronda
férfiak jelentik. Tervei szerint akkor már rég nem lesz itt.
Miféle ártatlan mulatságot eszelhetett hát ki magának a szállodai
szobában?
Elővette a laptopját, amely tulajdonképpen Chrissie húgáé volt,
bejelentkezett a vezeték nélküli internetre, és megnézte az
e-mailfiókját. Négy új levele érkezett. Az első három Jimmy
Summerhill főfelügyelőtől, és a hangnemük a tárgyilagos
szakmaiságtól a tajtékzó dühig terjedt. Ezeket áthelyezte a kukába,
elvégre is órára fizetett az internetkapcsolatért.
A negyedik e-mail Izzytől jött, aki hajlandó volt vigyázni
Kennedy apjára, amíg Chrissie érte nem megy a hétvégén – feltéve,
hogy Kennedy maga nem ér még vissza addig.
Olyan hirtelen mentél el. Hiányozni fogsz, amíg távol vagy.
És, tudod, remélem, nincs semmi baj.
Belefogott a válaszlevélbe, de elvetette, aztán nekikezdett egy
másiknak, de annak is ugyanaz lett a sorsa.
Sok baj van – írta végül –, de még mindig rajta vagyok az ügyön.
Elmesélhetem majd egy ital mellett valamikor.
Azután – bár egyáltalán nem reménykedett benne, hogy választ is
fog kapni – küldött egy e-mailt, már a sokadikat, Leo Tillmannek,
amiben leírta neki, hogy hol van és mit csinál. Velősen fogalmazott,
de a lényeget elmondta benne.
Leo, ahogy a legutóbbi üzenetben is írtam, Arizonában vagyok és a
Michael Brand-szálat próbálom felgöngyölíteni. Egyelőre nincs
újabb hír, de kapcsolatba léptem a helyi rendőri erőkkel, akik
nagyon segítőkészek. Remélem, holnap már sok minden lesz, amiről
beszámolhatok. MEGINT csatolom a Galambdúc tanyán talált
fájlokról szóló elemzést, amit Gassan tanár úrtól kaptam. Lehet,
hogy már olvastad őket, de ha nem, nagyon jó volna, ha elolvasnád.
Amint megtaláljuk a megfelelő bombát, talán kirobbanthatjuk a
botrányt ezzel az egésszel kapcsolatban – és minden arra utal, hogy
Brand megfelelő bomba lenne. Az alku még mindig áll. Szólj, ha
találtál valamit, amit megosztanál.
Heather
Csatolta a fájlokat és elküldte az e-mailt. Tillmannel kapcsolatban
pillanatnyilag nem jutott eszébe jobb, mint hogy folyton üzenetekkel
bombázza őt, és közben reméli, hogy végül kap valami halvány
visszajelzést.
Most pedig, mivel ott volt nála is az elemzés, kinyitotta a dossziét.
Úgy érezte, hogy már kívülről tudja, mi áll benne, de ha újraolvasta,
azzal felfrissítette a tartalmáról meglévő emlékeit, és mindig újra
átélhette azt, amikor először és utoljára találkozott személyesen Emil
Gassannel, azon a lehangoló, düledező rejtekhelyen, ahol tartották őt,
amíg biztosan nem volt veszélyben a való élete. Azt az alkalmat,
amikor a tanár úr Júdás törzséről mesélt neki.
40
– Szóval ez egy evangélium? – érdeklődött Kennedy elképedve.
– Igen.
– Úgy értem, a lefordított változat is egy evangélium? Barlow
összeszed egy kódfeltörő csapatot és éveket szentel az idejéből arra,
sőt végül az életét áldozza azért, hogy lefordítson egy evangéliumot
egy másik evangéliumra?
Emil Gassan kissé türelmetlenül vállat vont. Egy csupasz, sivár
szobában ültek: négy asztal és nyolc szék volt benne, a falakat pedig
a sötétzöldnek arra az árnyalatára festették, amely csak azokban a
viktoriánus épületekben fordul elő, amelyekből kórház, rendőrőrs
vagy elmegyógyintézet lett. A falon egy plakát a biztonságos szexet
hirdette, rajta egy rajzolt egyszarvú, ami óvszert viselt a szarván.
Gassan jobb keze egy vékony, fekete borítójú jegyzetfüzeten
nyugodott; úgy tartotta rajta, mintha arra készülne, hogy esküt tesz
rá.
Tíz nap telt el a Galambdúc, a tűz és Combes halála óta, tehát
kilenc nap és néhány óra azóta, hogy elküldte Gassannek a
Galambdúcban készített lemez másolatát és megkérte őt, hogy rakjon
össze a rajta lévő fájlokból valami értelmeset. Gassan nem sokat
alkudozott: csokoládét kért – Terry's márkájú, narancsízű
csokoládégolyókat –, néhány üveg jóféle meursault-i bort és a
Private Eye című élclap legutóbbi három számát. Azt mondta,
alapvetően azért, hogy ne feledkezzen meg a kinti világról – és
cserébe megoldja neki a rejtvényt. Kennedy hallotta, hogy remeg a
hangja a buzgalomtól, amitől az lett a benyomása, hogy Gassan
akkor is ráállt volna, ha minden pontban elutasítja őt.
– Igen, őrmester – mondta Gassan, némi ingerültséggel a
hangjában. – Lefordított egy evangéliumot egy másik evangéliumra.
De nyilvánvalóan nem voltam elég világos. Stuart valami olyat tett,
ami… igen figyelemreméltó, sőt szinte hihetetlen. És ha a
mellékhatások között nem szerepelt volna, hogy most én is halott
lennék ahelyett, hogy csupán itt vagyok Crewe-ban, teljes szívemből
azt kívánnám, bárcsak igent mondtam volna, amikor Stuart szólt
nekem. Sőt ha nem tartanék ugyanezektől a mellékhatásoktól, már
elrohantam volna a telefonkönyvemben szereplő összes folyóirathoz,
hogy tartsák szabadon a legközelebbi szám címlapját. Nem mintha
hozzáférnék a telefonkönyvemhez ezen az isten háta mögötti helyen,
de nem baj, mert úgyse telefonálhatok.
Mintha a szigorú biztonsági őrizetről való panaszkodás Gassan
eszébe juttatta volna, hogy most éppen nem érzékeli azt, felállt,
odament az ajtóhoz és kinyitotta. Odakint egy egykedvű közrendőr
ücsörgött, és tiszteletteljesen biccentett a professzornak, aki szó
nélkül ismét becsukta az ajtót.
– Talán jobb volna halottnak lenni – mormogta Gassan, mintegy
magának. – Halott, híres és fontos. Vajon az vonzóbb, mint ez a
bizonytalan ideig tartó szünet? Nem tudom.
– Tanár úr, tudom, hogy ez az egész nagyon kellemetlenül érinti
önt. De, mint azt bizonyára tudja, még mindig nyomozunk az
ügyben. És minél többet tud mondani nekem, annál nagyobb az
esélye, hogy le tudjuk zárni, és az élete visszatérhet a megszokott
kerékvágásba.
– Az hatalmas vigasz lenne, de ez sajnos egy hatalmas, cégéres
baromság – mondta Gassan csípősen, és mélységes megvetéssel
nézett Kennedyre. – Ezek az emberek úgy jönnek-mennek, ahogy
kedvük tartja, és azt ölik meg, akit kedvük tartja. Én csak azért
vagyok még életben, mert amikor ennek volt még jelentősége, nemet
mondtam Barlow-nak, és ezért úgy szerepelek valahol a nagy
kőtábláikon, mint akit figyelmen kívül lehet hagyni. Isten
irgalmazzon nekem, ha egyszer meggondolják magukat.
– Nem mindenhatók – mondta Kennedy. A professzor fatalizmusa
feldühítette, sőt undorodott is tőle egy kicsit, de igyekezett, hogy ez
ne látsszon az arcán és ne hallatsszon a hangján.
– Könnyen megeshet, hogy azok. Él még valaki azok közül,
akikkel végezni akartak?
– Én. Azt hiszem, velem végezni akartak – felelte Kennedy. És
persze Tillman, de őt nem szerette volna megemlíteni ebben a
beszélgetésben.
– Minden tiszteletem az öné, de ezek tudósokat ölnek. Olyanokat,
akik tudják és értik a dolgokat. Csak akkor vesződnek a
magafajtával, amikor véletlenül az útjukba kerül.
– Én éppen megint erre készülök. És ismétlem, minél többet tud
mondani nekem, annál nagyobb lesz az esélye, hogy megtalálom és
felelősségre vonom őket – válaszolta Kennedy zordan. Ennél nem
akart tovább menni, csak a kegyetlensége késztette arra, hogy
folytassa. Önkéntelenül is bosszantotta az a vonal, amit Gassan vont
az értő emberek meg a lassú észjárású, gürcölő zsaruk közé. –
Ezenkívül egyetlen alternatíva van, tanár úr, mégpedig az, hogy az
élete hátralevő részét efféle helyeken tölti, és rejtőzködik a megtorlás
elől, amely talán nem is fenyegeti. Mint Salman Rushdie vagy
Roberto Saviano; kivéve hogy ők azért rejtőzködnek, mert valami
olyat írtak, ami nagy hatással volt a világra. Magának még ennyi
vigasza sem lenne.
Hirtelen elhallgatott. Gassan félig döbbenten, félig csodálkozva
bámult rá. Kennedy egy pillanatig azt hitte, hogy ki fog viharzani a
szobából, és visszavonul a csigaházába, ahogy Tillman is tette (igaz,
neki sokkal jobb oka volt rá), és hagyja, hadd próbálja kitalálni az
egészet egyedül.
A professzor azonban bólintott, majd lebilincselő nyugalommal,
sőt szinte alázattal jött vissza, és ült le vele szemben.
– Igaza van. Ha jelentéktelen vagyok, azt csak magamnak
köszönhetem. Nincs miért panaszkodnom. És végül így is, úgy is a
folyamat része leszek, ugyebár. A legkevesebb, amit tehetek, hogy
ellátom Stuart Barlow írnokának a feladatait, ha már
visszautasítottam az összes ragyogóbb szerepet, amit felkínáltak.
Rajta, őrmester, csak tessék. Kérdezzen ki. Hallgasson ki. Kínozzon
és alázzon meg. Akár meg is verhet, ha akar. Abban legalább lenne
valami újszerű. Igen. Barlow lefordított egy evangéliumot egy
evangéliumra. Miután a tudósoknak ez ötszáz év alatt nem sikerült.
– De ez az új evangélium – kérdezte Kennedy, miután hangosan
kifújta a levegőt –, amit Barlow talált, amikor megfejtette a
Rum-kódexet, ez olyan, amelyet azelőtt nem ismertek?
– Pontosan. Egyedülálló. Egy eleddig felfedezetlen evangélium,
ami valószínűleg a Krisztus utáni I. századból származik.
– Ezt honnan tudja megállapítani? A Rum-kódex középkori.
– A Rum-kódex maga is csak egy fordítás, amint azt már tudja.
Amikor Stuart keresni kezdte az irat forrását, amiből fordították,
először a legkorábbi kódexeket nézte meg és azokat a tekercseket,
amelyek közvetlenül azok előtt keletkeztek, a Nag-Hammádi-i
iratokat és a Rylands-papiruszokat. És egy olyan rejtjelkulcsot
alkalmazott, aminek az apró, keserves nehézségeket okozó töredékeit
már észrevette a holt-tengeri tekercsekben. Rengeteg minden volt,
amiből kiindulhatott. Az ő problémája valójában a bőség zavara volt.
Nézze csak. Látott már ilyesmit azelőtt?
Kinyitotta a jegyzetfüzetet és belelapozott, aztán Kennedy felé
fordította, aki egy rövid, tételes listát látott maga előtt.
P52
P75
NH II-l, III-l, IV-1
Eg2
B66, 75
C45
– Igen. Egy fénykép hátuljára volt írva, amit Stuart Barlow a
padló alá rejtett az irodájában. Mit jelent?
– Ezek a betűk és számok különféle tekercsek és kódexek konkrét
helyeinek a rövidítései – felelte Gassan, miután ismét becsukta a
jegyzetfüzetet, mintha kellemetlen lenne neki mással is megosztani a
tartalmát annak ellenére, hogy azt ígérte, mindent felfed Kennedy
előtt. – A P előtag a Rylands-, a B a Bodmer-, a C a Chester Beatty,
az Eg pedig az Egerton-papiruszokat jelöli. Az NH természetesen
Nag-Hammádi. Úgy vélem, ki tudja találni, mi a közös ezekben a
konkrét papiruszokban. Vagy többet tulajdonítok magának, mint
amennyit kéne?
– Mindegyik János evangéliumának a korai másolata –
kockáztatta meg Kennedy, miután eszébe jutott a Rum-kódex.
– Pontosan. János evangéliumának, vagy egyes esetekben János
titkos könyvének, amely egy ahhoz kapcsolódó szöveg. Némelyik az
egészet tartalmazza, némelyik csak töredékeket, és van olyan is,
amelyik nagyon töredékes, de mindegyiken János evangéliuma van.
Nem tudjuk, hogy a Barlow által átnézett tekercsek közül végül is
melyikről derült ki, hogy az volna a Rum-kódex forrása, de arra
következtethetünk, hogy János evangéliumának egy olyan teljes,
vagy majdnem teljes másolata volt, amely az időszámításunk szerinti
I. század végéről vagy II. század elejéről származik.
– Na most összekavarodtam – ismerte be Kennedy. – Hogyan
jutunk el János evangéliumától ehhez a másik szöveghez?
– Természetesen egy rejtjel segítségével – adta meg Gassan kurtán
a nyilvánvaló választ. – És ez volt tulajdonképpen Barlow
munkájának a lényege, a felfedezésének a veleje.
Kennedy azon gondolkodott, hogyan tudná másképpen
megfogalmazni ugyanazt a kérdést. Azt ugyanis tudta, hogy egy
rejtjel; ő azt szerette volna megérteni, hogyan működik ez a rejtjel, és
egész egyszerűen azt akarta tudni, hogy mit hogyan rejtjeleztek.
Gassan látta, hogy habozik, és felsóhajtott.
– Hát jó. Kezdjük az elejéről. Őrmester, úgy hiszem, amikor
először beszéltünk, elmagyaráztam önnek, hogy a kódex egy több
részből álló szöveg.
– Azt mondta, hogy egyetlen kódexben akár két-három különálló
könyv vagy irat is lehet.
– Pontosan. Az ókori világban nem létezett egy üzenet
csorbítatlanságának vagy különállóságának a fogalma. A papirusz
készítése sokba került, és kevés volt belőle, úgyhogy az ember
felhasználta mind, amije volt. És ha ez azzal járt, hogy egymáshoz
nem illő dolgok kerültek egymás mellé, például egy platóni dialógus
meg egy bibliai traktátus, akkor is különösebb lelkifurdalás nélkül
egymás után írták őket. Valószínűleg még helyet sem hagytak ki
köztük, hanem az egyik irat után vagy alatt mindjárt kezdték írni a
következőt. Amikor aztán a tudósok megnézték a Rum-kódexet,
valami ilyesmit találtak ott is. Rajta van az egész János evangéliuma,
aztán hét vers egy másik evangéliumból. Kézenfekvőnek tűnt a
feltételezés, hogy valaki megnézett egy arámi kódexet, és elkezdte
fordítani az elejétől fogva, aztán addig folytatta, amíg valamilyen
oknál fogva félbeszakították.
– Értem.
– De most tegyük fel, hogy a két szöveget, illetve az egy szöveget
és a másik, apró töredéket valami okból rakták egymás mellé.
Amikor az ember egy anagrammát old meg, van, hogy leírja az
eredeti változatot, és miközben megoldja, kihúzogatja a betűket.
Hasonló a helyzet, ha valaki egy rejtjelezett üzenettel találja magát
szembe: először esetleg leírja a rejtjelt, utána pedig a megfejtett
üzenetet.
– Szóval a János evangéliuma volt a rejtjel?
– A János evangéliumának egy bizonyos másolata. Ahogy
mondtam, nem tudtam megállapítani, melyik. Aki leírta a
Rum-kódexet, a János evangéliumának ezt az írott másolatát
választotta, és elmondták neki, hogy működik a kód, vagy pedig
sikerült megfejtenie egyedül. Ez a férfi, mert majdnem bizonyos,
hogy férfi volt, leírta a teljes, eredeti szöveget, aztán elkezdte
megfejteni az üzenetet és letisztázni a rejtjelezett szöveget. De a
munkát vesződségesnek találta: még úgy is, hogy tudta, amit tudott,
mindössze hét verset sikerült megfejtenie, aztán abbahagyta. Vagy az
is éppoly könnyen megeshet, hogy egy másik papírlapon folytatta. És
mivel elmulasztotta leírni a rejtjelkulcsot, az üzenet többi része
elveszett.
– Értem.
– Nagyon örülök. Ezt követően évszázadokig nem történt semmi
változás. De aztán jött Stuart Barlow, aki valami nyomra vezető jel
vagy valami logikai bakugrás vagy egy megérzés ösztökélésére igen
alaposan kezdte vizsgálni a Nag-Hammádi-i szövegeket meg a többi,
régi iratot, és megtalálta a János evangéliumának megfelelő
változatát. Ezenkívül talált magán a papiruszon valamiféle
behelyettesítési rejtjelt, ami a szabványos betűformák szövevényes,
szinte láthatatlan variációiból állt. Egy másik, rejtjelezett üzenetet is
talált ugyanazokban a szimbólumokban: a szemmel látható
evangélium mögé elrejtett evangéliumot.
Gassan felállt és odament az ablakhoz. Nyugtalanul nézett ki rajta,
habár semmi látnivaló nem volt odakint: az ablak egy világítóaknára
nézett, ami az épületen belül helyezkedett el, a falai téglából voltak,
és minden oldala két és fél méter széles volt. Kennedy várt egy-két
percet, aztán csatlakozott hozzá. Tudta, mennyire idegesíti Gassant
kényszerű remetesége, és közben mennyire retteg attól, hogy ha
felveszi a Rum-kódexszel foglalkozó projekt szálait, őt is megfertőzi
az átok. Kennedy szerette volna megnyugtatni, de a vigasz, amelyet
nyújtani tudott, az is kétségbeejtő volt: miután a Galambdúc tanyát
eltörölték a föld színéről, és Josh Combes égőáldozattá vált, Michael
Brand visszatért az odújába, ahol rendes körülmények között lakott.
Ők most valószínűleg egész egyszerűen azért vannak biztonságban,
mert nem jelentenek neki hitelt érdemlő veszélyt.
– Szóval a papiruszon lévő mindegyik betű és szimbólum
valójában két betű volt? – kérdezte, közben a semmit bámulva,
akárcsak Gassan.
– Lényegében igen. Mindegyik betűnek megvolt a szokásos
jelentése, de volt egy rejtjeles jelentése is – felelte. Nem nézett rá, de
kezdetben fásult hangja kissé felélénkült, amikor a szakmai
részleteket kezdte magyarázni. – A rejtjel két, teljesen metatextuális
jegy kombinációját használja. Az egyik a betűk írásakor az
íróvesszővel a papírra vetett további vonások száma. Például az
arámi „hé” betűt – mondta, és közben belerajzolta az ablakon
lecsapódott párába – jellemzően két vonással rajzolják: az egyik egy
vízszintes vonalból, majd egy hegyes szögben lefelé kanyarodó
görbületből áll, a másik pedig egy különálló, lefelé irányuló vonás.
Ez ugyebár két mozdulat az ecsettel vagy az íróvesszővel. De amikor
az írnok az összetett vonást veti papírra, egyszer, vagy akár kétszer is
felemelheti közben az íróeszközt. Ugyanakkor egyetlen, folytonos
alakzatként is leírhatja a nélkül, hogy egyszer is felemelné az ecsetet.
Így a betűnek három változata lesz. Hasonlóképpen a második vonás
is leírható egy, de két mozdulattal is, az íróeszközt ugyanis meg lehet
pihentetni félúton, a vonalat így enyhén megvastagítva. Ebből már
kétszer három, azaz hat változat jön ki.
A másik jegy az egy betűn belüli vonások egymáshoz viszonyított
hossza. Ez durván lehet rövid, közepes és hosszú. A „hé” betű esetén
a különálló vonást az írnok jellemzően mindkét irányban egy kicsit
továbbhúzza az összetett vonás vízszintes és függőleges szárainál. De
megteheti azt is, hogy pontosan addig húzza, meg azt is, hogy
rövidebbre veszi, és a vonás nem ér el a vízszintes és a függőleges
szárakig. A betűnek így már legalább tizennyolc különböző változata
van, de valójában minden bizonnyal még ennél is több, mivel a
viszonylagos hossz kódként való használata maga után vonja a betű
egyik és másik jegye, vagy esetleg az egyes betűk és szomszédjaik
közti viszonylagos távolság használatát.
– És mindegyik ilyen… változat, ahogy ön nevezi őket… – kezdte
Kennedy, belegondolva a kissé szédítő lehetőségbe, és minden
erejével azon igyekezve, hogy fogást találjon rajta.
– …a rejtjelkulcsban egy másik szimbólumnak felel meg. Szóval
ez a „hé” lehet aztán gámal, dálat vagy zajin. A forrásszövegben
továbbra is „hé” betűnek olvasnák, de a megfejtett szövegben valami
teljesen más állna helyette.
– Miért tenne bárki ilyesmit? – kérdezte Kennedy. – Egy
evangélium nem a vallás igéjét lenne hivatott terjeszteni? Ha
rejtegetni kell, éppen a lényeg veszik el, nem?
– Sok szteganografikus szöveg, azaz titkos üzenet létezett abban
az időszakban, őrmester – horkant fel Gassan. – A kora keresztény
szekták hadban álltak egymással, és gyakran a helyi vezetéssel is.
Minden okuk megvolt titkosítani az üzeneteiket.
– De ha egy keresztény üzenetet egy másik mögé rejtenek el…
– …az ugyebár leginkább arra utal, hogy a keresztények, vagy
talán a keresztények egy bizonyos csoportja volt a célközönség. Egy
ilyen rejtjel segítségével egyszerre lehetett elrejteni és széles körben
terjeszteni egy evangéliumot. Az olvasók pedig anélkül vihették az
üzenetet egyik helyről a másikra, hogy folyton hátra kellett volna
tekintgetniük, nem követik-e őket. Hiszen ha valaki belenézett a
szövegbe, nem látott mást, csak János evangéliumát, ami kanonikus,
és semmi kifogásolnivaló nincs benne.
– Míg a titkos üzenet eretnekség?
– Bizton állíthatjuk, őrmester, hogy a titkos üzenet az elképzelhető
legnagyobb fokú, lélegzetelállító eretnekség.
– De akkor mi a fene ez az üzenet?
– Hát nem olvasta? – kérdezte elborzadva és méltatlankodva
Gassan, miután végre megfordult, és már nem az ablakon nézett
kifelé.
– Olvastam néhány részt abból, amit már rendes szöveggé
alakítottak, de semmi különöset nem találtam bennük.
Legnagyobbrészt mindössze Jézus beszélt a tanítványaihoz. De nem
ismertem ki magam a fájlok között, mert túl sok volt belőlük, és úgy
tűnt, hogy mind megvan vagy száz oldal.
Gassan habozott: küzdött benne a nemtetszés, hogy rövid
összefoglalást kérnek tőle, meg a vágy, hogy kiálljon egy hordóra és
szónokoljon, de a harc hamar eldőlt.
– Maga azokat az embereket üldözi, akik megölték Barlow-t,
Catherine Hurtöt és a többieket, nem?
– De igen.
– Akkor úgy vélem, nem árt tudnia, hogy mivel áll szemben. De
úgyis veszíteni fog. Ezt valószínűleg jobb, ha előre tisztázzuk.
– Köszönöm, tanár úr. Már úgy értem, azt, hogy megszavazta
nekem a bizalmat.
– Higgyen nekem, őrmester, azt kívánom, bárcsak másképp lenne.
Ha le lehetne győzni őket, én is újra olyan életet élhetnék, ami méltó
az „élet” elnevezésre. De hát, persze, ha le lehetne győzni őket… –
kezdte, majd visszament a szoba közepére, megérintette a fekete
jegyzetfüzet borítóját, aztán meg az asztalt, mintha meg akarna
bizonyosodni, hogy a szavak és a világ még ott vannak, ahol hagyta
őket.
– Ha le lehetne őket győzni?
– Hát akkor – nézett körbe reményvesztett tekintettel – már nem
léteznének, ugyebár? Annyi évszázad telt el azóta. Ha bármi
elképzelhető módon sebezhetők lennének, valaki már legyőzte volna
őket.
41
Gayle seriff másnap reggel kilenckor felvette Kennedyt a szálloda
előtt. Előző este rendőrautóval vitte haza őt, ma reggel viszont egy
olyan kocsival jött, amely csak kicsivel volt kisebb egy focipályánál,
és színvilágát két alapárnyalat, az égszínkék és a rozsdabarna uralta
egyenlő arányban. A karosszériában helyenként valódi lyukak voltak.
– Még soha nem hagyott cserben, őrmester – biztosította őt
komolyan Gayle arról, hogy az autó elviszi őket úti céljukig, amikor
meglátta Kennedy kétkedő arckifejezését. – Ha lenne elég hely a
temetőben, azt hiszem, az lenne a kívánságom, hogy ebben
temessenek majd el.
A táj errefelé laposabb volt és kevésbé megkapó, mint a Colorado
partja mentén, de Kennedy ugyanazokat a roppant méreteket
érzékelte, miközben kihajtottak Peasonből a 93-as autópályán. Tőlük
jobbra, a távolban hegyek tornyosultak, mint valami sziklaközönség
egy bolygóméretű amfiteátrumban. Balra a látóhatár egyetlen,
tökéletes görbét alkotott. A 93-as országút alkotta a választóvonalat,
mintha az ember rendezte volna el a tájat úgy, mint amikor Isten
elválasztotta a boltozat alatt lévő vizeket a boltozat felett lévő
vizektől. Az út nagy részén nem láttak más autót a sajátjukon kívül.
Santa Claus városa azonban jól mutatta az emberi törekvések
mögött meghúzódó álpátoszt. Gayle elmesélte, hogy Santa Clausnak
a fénykorában tízezer lakosa volt; most azonban nem volt több egy
Disney-rajzfilm negédes házikóinak a csoportjánál, amelyet lassan
visszakövetel a sivatag. Az épületeket úgy festették be, hogy
mézeskalács házaknak nézzenek ki: piros-fehér csíkos falak,
selyemcukor-rózsaszín frízek meg élénkzöld, lekerekített tetejű
spaletták, amiket nyitott helyzetben rögzítettek; és az egész kezdett
romba dőlni. Egy leprás Mikulás sandított le az egyik tornácról,
amelynek a korlátja ferdén lógott, mintha valami összetört emberi
bordázat lenne. Itt-ott, a düledező épületek között egy kopott sínpár
és néhány megmaradt talpfa volt látható, ami a jelek szerint azért
készült, hogy kiszolgáljon egy gyerekeknek való piros mozdonyt,
ami most egy ház oldalának dőlve állt: örökre kifogyott a gőzből, és
vágánykotróját félig betemette a homok.
Az utca két végén egy-egy tökéletesen karbantartott hirdetőtábla
állt. A déli tábla számítógépeket reklámozott, az északi pedig, amire
a leprás Mikulás bámult ocsmány vigyorával,
inkontinencia-betéteket. Gayle seriff arrafelé mutatott, ahol – kicsivel
az északi táblán túl – kis, alumíniumvázas raktárépületek rövid sora
állt, mint arányosan lekicsinyített repülőgéphangárok.
– A harmadik a miénk, őrmester. Hacsak nem akar odamenni a
Mikuláshoz, hogy elmondja neki, mit szeretne kapni karácsonyra.
– Amit minden lány akar – mondta Kennedy, folytatva a
tréfálkozást. – Egy pónit és egy Barbie babát. Meg békét a világban.
– Lám-lám – mondta Gayle, miközben előrement. – Azt hiszem, a
kisöreg magára kacsintott, amikor a kívánságait mondta, úgyhogy
valószínűleg most már csak ki kell várni a karácsonyt. Na, lássuk,
miket tároltunk el itt.
Elővette az övén lógó súlyos kulcscsomót, és lassan, gondosan
válogatni kezdett a kulcsok között, majd végül kiválasztott egy nagy,
üreges szárú rézkulcsot és beillesztette a tökéletes kört formázó
kulcslyukba. Nem fordította el, csak benyomta, aztán újra kihúzta.
Két, különböző magasságú fémes hang csendült fel, majd Gayle
oldalra lökte a fém tolóajtót. Egy sötét helyre léptek be, ahol olyan
nagy volt a forróság, mint egy kemencében.
– Van légkondi – mondta Gayle, miközben a közvetlenül az ajtó
melletti falon lévő kapcsolókkal babrált –, de kell egy kis idő, amíg
lehűti.
– Nem baj.
Amikor a lámpák vibrálva felgyulladtak, Kennedy beljebb ment a
tágas, egybefüggő térbe, amely lényegében egyetlen raktárhelyiség
volt, amit hosszú fémpolcokkal folyosókra osztottak. A tér hozzá
közelebb eső végén egy íróasztalt látott, amin két A4-es mappa volt,
egy kék meg egy piros.
A polcok tele voltak dobozokkal, amiket kétségkívül nagy
tételben vásároltak az EZ-STACK raktározási és tárolási megoldásokat
kínáló cégtől, amelynek az emblémáját viselték. Mindegyik
doboznak volt egy száma is. Gayle kinyitotta a felső, kék dossziét,
hogy megmutassa neki a listát, amelyen minden rajta volt. Aztán
odalapozott a „B” betűhöz, és az ujját végighúzta a bal oldali
margón.
– Michael Brand, Michael Brand, Michael Brand – mormogta. –
Megvan. A 161-es számú doboz.
A dobozokat szép sorban rakták a polcokra, és mindegyik ott volt
a maga helyén, úgyhogy a 161-es megkeresése mindössze abból állt,
hogy Gayle odasétált a második folyosó megfelelő helyére és levette
a polcról. Odavitte az íróasztalhoz és letette.
– Tessék, őrmester, szolgálja ki magát – biccentett. Kennedy
levette a doboz tetejét és belenézett.
Mindent külön zacskóba tettek. A legtöbb dolog valami ruhadarab
volt: ing, nadrág, kabát, alsónadrág és zokni. A közönséges
nejlonzacskóba burkolva első pillantásra úgy néztek ki, mint amik
épp most érkeztek vissza a tisztítóból. A tisztító azonban nem végzett
valami jó munkát, mert szinte minden ruhán piros-fekete vérfoltok
maradtak itt-ott.
A doboz alján, a tönkrement ruhák alatt volt még egy-két tárgy
elszórva. Egy pénztári blokk, aminek az egyik sarkán szintén
piros-barna folt éktelenkedett: egy újság meg egy csomag rágógumi
szerepelt rajta, amiért készpénzben fizettek a Los Angeles-i repülőtér
egyik újságosbódéjánál. Egy fekete műanyag fésű. Egy pénztárca,
amit már kiürítettek. Egy különálló zacskó, benne a bankjegyek és az
érmék, amiket a pénztárcában találtak: mindösszesen 89,67 dollár.
Egy felbontott zsebkendős csomag. Egy félig már üres levél fahéjízű
rágógumi, feltehetőleg az, amelyik a pénztári blokkon is szerepelt. És
ennyi: ez volt Michael Brand összes világi java.
– Hol az útlevél? – kérdezte Kennedy. Nem táplált vérmes
reményeket, de ez még azt a keveset is szétfoszlatta.
– A járatról származó holmik nagy területen szóródtak szét,
őrmester, ráadásul a sivatagban. Nagy valószínűséggel még mindig
ott van valahol, hacsak valaki meg nem találta és be nem adta egy
közeli rendőrőrsre, vagy meg nem tartotta emléktárgy gyanánt, vagy
el nem adta valakinek. De amikor felszállt a gépre, beszkennelték,
úgyhogy az útlevélben lévő információ benne van a nyilvántartásban.
– Tudom. Nem is annyira magára az útlevélre gondoltam.
– Hanem a csomagellenőrző-szelvényre?
– Igen, arra.
– Már leellenőriztük a járat rakományjegyzéke alapján, amit a
légitársaság küldött nekünk. Brand nem vitt fel táskát a fedélzetre, és
semmilyen poggyászt nem adott fel.
Gayle engedélyével Kennedy kesztyűt húzott, és átnézte a
csalódást okozó zsákmányt. Megfordította a pénztári blokkot, és
megbizonyosodott róla, hogy nincs semmi az átellenes oldalon: se
titkos üzenet, se egy talányos lista. Belekotort a pénztárcába, hátha
talál egy papírcetlit, amit nem vettek észre, vagy valami feliratot,
jelzést magán a bőrön; vagy hátha valahol ki volt szakadva a bélés,
ahol elrejthettek valamit. De semmi.
Az egyik egydolláros bankót viszont megjelölték: valaki három
párhuzamos vonalat húzott piros filccel a bankjegy felső oldalának a
közepéről a jobb sarkába. Mintha megpróbálták volna áthúzni
Benjámin Franklin arcát, de elvétették volna. Kennedy egy kis ideig
törte a fejét, vajon mi lehet az, aztán feladta.
– És az a holmi, amit nem tudtak senkivel se összepárosítani?
– Abból elég sok van, rengeteg doboznyi. A legutolsó folyosó
nagy részén csak az van. Jó hat-hétezer tételről van szó. Nem hiszem,
hogy beleférne a napba az egész átvizsgálása.
– Van róla lista?
– Mi sem természetesebb. Az a másik dosszié, a piros.
Kennedy átolvasta a listát, hátha talál valami nagyon szembeötlőt.
Számos dolog volt, amin egy pillanatra, vagy olykor valamivel
többre is elidőzött a tekintete: üvegből készült egyszarvú egy
darabja; medál, rajta koponya és marihuánalevél; az amerikai
lobogó motívumaival díszített műpénisz. De honnan tudhatná, mi volt
Michael Brandnél, és hogy az mit jelenthetett neki? Fontosabb volt
viszont, hogy vagy három tucat mobiltelefon tulajdonosát nem
azonosították – de amikor ahhoz az oldalhoz ért és felnézett Gayle
seriffre, az már rázta a fejét, mielőtt Kennedy megfogalmazhatta
volna a kérdést.
– Nem engedhetem meg, hogy bekapcsolja őket, őrmester.
Engedély nélkül törvénybe ütköző, azt meg semmi szín alatt nem
tudnék szerezni alapos gyanú híján. Az pedig igazából senki ellen
nem merül fel, még a maga Michael Brandje ellen sem, ha jobban
megnézzük.
– Valóban nem – értett egyet Kennedy vonakodva. – Ennek a
nagy része inkább zsigeri megérzés, semmi több.
– És a zsigeri megérzés jó, egy rossz szót sem hinnék el róla.
Viszont korlátozza a hatásköröm, ha érti, mire gondolok. Van, amit
megtehetek, és van, amit nem.
Kennedy majdnem felnevetett. Mintha magát hallotta volna,
mielőtt találkozott Tillmannel, és olyan mélyen belegázolt ebbe a
mocsárba, hogy már nem látta a szárazföldet. Végül mindössze
annyit mondott, hogy teljesen megérti, miközben még mindig a
kezében tartotta a Michael Brand készpénzét tartalmazó
nejlonzacskót.
– Mondja, seriff – mutatta fel Gayle-nek a bizonyítékos tasakot –,
kaphatnék egy fénymásolatot erről az egydolláros bankjegyről? Azt,
amelyiken a piros csíkok vannak?
– Persze. Akár most is magunkkal vihetjük a városba, csak
beírom. Connie le tudja másolni magának, amíg átmegyünk a
hullaházba. Miért, lát valamit azokban a vonalakban?
– Lehet, hogy valami rejtjel. Úgy tűnik, hogy azok, akikkel
dolgunk van, kedvelik a rejtjeleket. Persze könnyen lehet, sőt az a
legvalószínűbb, hogy nem jelent semmit. De szeretnék gondolkodni
rajta.
Gayle ünnepélyesen kitöltött egy formanyomtatványt, amit az
íróasztal legfelső fiókjából vett ki, és a második fiókban lévő apró
lyukasztóval lyukakat bélyegzett bele. Aztán – épp amikor az
erőlködő légkondicionáló kezdte volna lehűteni a nagy
repülőgéphangár túlhevült levegőjét – ismét kiléptek a sivatagba.
42
– Szóval mit mondana, ha azt kérdezném, kik a nagy gazemberek a
Bibliában? – kérdezte professzor Gassan. Úgy állt az asztalnál,
mintha egy pulpitus lenne, habár csak ők ketten voltak a szobában. A
régi szokásokat nehezen veti le az ember, vagy talán csak ez volt az
egyik mód, ahogy meghatározta a helyiségben egymáshoz
viszonyított helyzetüket.
Kennedynek még kevésbé volt kedve egy bibliaórához, mint az
első alkalommal, amikor beszéltek. A professzor felcsillanó szeme
nagyjából olyan nyomasztólag hatott a kedélyére, mint ahogy egy
kígyó tekintete megbénít egy nyulat. De azt gyanította, talán csak így
tudja rávenni Gassant, hogy elmondja neki, amit tudni akart – és
Gassan meg csak így tud tovább élni a félelmei és belső lelki tusái
ellenére.
– Káin – kockáztatta meg. – Júdás. Poncius Pilátus. Vagy
törzsekre gondolt, mint például azok, akik nem tudták kimondani,
hogy „sibbólet”?
– Nem, egyénekre gondoltam, és biztos voltam benne, hogy
bárkiket is említ, Káin és Júdás köztük lesz. Azt hiszem, a legtöbben
ezt a két nevet hoznák fel. A legtöbben, vagyis azok, akik a
gnosztikus hagyományon kívül állnak. Gondolom, hallott már a
gnosztikusokról – nézett rá mereven, jelezve, hogy Kennedy
türelmetlensége ellenére a maga módján tér a lényegre.
– Kora keresztény szekta. Stuart Barlow őket akarta
tanulmányozni a könyvében, amelyikből aztán kinőtt a Rum-kódex
kutatása.
– Pontosan. De mondjuk inkább, hogy szekták, többes számban,
mert sok volt belőlük, és voltak olyan hittételek, amelyeket mind
osztottak. A gnosztikusok valami ellenében határozták meg magukat.
Vallási szélsőségesek voltak, már jóval Krisztus eljövetele előtt: ő
csak új célt és lendületet adott nekik. Magukévá tették Jézus
tanításait, mert Jézus hajlandó volt bajt zúdítani a saját fejére.
Bizonyára úgy érezték, találtak egy szellemi vezetőt, aki olyan, mint
ők.
A gnosztikusok abból a feltevésből indultak ki, hogy a Biblia nagy
része, sőt igazából az egész Biblia, ahogy az az utókor számára
fennmaradt, teljes badarság. Olyan emberek firkálmánya, akik
igazából nem értették meg a csodákat, amelyeknek a tanúi voltak. A
„gnosztikus” szó görög eredetű, a „gnózis” szóból származik, amely
tudást jelent. Ezek a szekták úgy hitték, hogy létezik egy rejtett
igazság minden, a világ és az ige mögött. Amikor Isten az emberhez
szólt, Ádámhoz, Mózeshez, vagy később az újszövetségi
prófétákhoz, mint például Keresztelő Szent Jánoshoz, soha,
semmikor nem mondott nekik egyszerű, egyértelmű igazságokat,
mert a világegyetem nem egy egyszerű hely, az igazság pedig
összetett dolog, amit el kell rejteni, hogy az átlagemberek ne lássák
és ne hallják.
– Amikor azt mondja, „rejtett igazság”, rejtjelekről beszél? Ez a
lényeg? – kérdezte Kennedy. Amikor a hallgatóság félbeszakította,
Gassan szigorúan felvonta a szemöldökét.
– A lényeg az, őrmester – felelte Gassan némi támadó éllel a
hangjában –, hogy azok, akik megölték a társát és Stuart Barlow
csapatát, nem osztják a maga világnézetét. Próbálom lehetővé tenni
önnek, hogy olyannak lássa őket, amilyenek, és ne torzítsa el a róluk
alkotott képét a saját értékrendje. Nem a szó szoros értelmében vett
rejtjelekről beszélek. Az csak egy kis rész. A gnosztikusok
használtak rejtjeleket, és a Barlow által talált rejtjelt egyértelműen
ebben a kontextusban kell értelmezni. De ezek az emberek a
teremtett világ egészét egyetlen, roppant nagy, titkos üzenetnek
tekintették. Úgy hitték, hogy Isten akarata és igéje más dolgokban
fejeződik ki, és hogy a legtöbb szent szöveg pusztán… esetlen
közelítés ahhoz az üzenethez, amelynek a megértésére az emberek
nagy része soha nem lesz képes.
Azért mesélem ezt el magának, mert amit ezután fogok mondani,
az furcsának hangozna anélkül, hogy mindezt előrebocsátanám. A
gnosztikus hagyományban a Biblia hősei és gazemberei nem
ugyanazok, mint akiket rendszerint annak tekintünk.
– Ők azt gondolják, hogy Jézus átállt a sötét oldalra?
– Nem, a gnosztikus hagyomány nagyon jóindulatú Jézussal.
Nekik Istennel van gondjuk – felelte Gassan. Kennedy elmosolyodott
és vállat vont: akkor szabad a gazda. – A gnosztikus szekták úgy
hitték, hogy világunk alkotója és uralkodója, akit rendszerint a
legtökéletesebb istenként és minden jóság forrásaként imádnak,
valójában egy sokkal alantasabb, bűnös lény volt, aki Jaldabaot
néven is ismert. Az igazi isten pedig valahol másutt van, jóval
érzékelésünk és létezésünk síkja felett.
– Várjon – szállt vitába Kennedy. – Ha ezek a gnosztikusok
lázadó keresztények vagy zsidók voltak, vagy mik, akkor hinniük
kellett abban, hogy Isten teremtette a világot. Hiszen ez ott áll a
Bibliában, még akkor is, ha az ember nem jut túl az első fejezeten.
– Természetesen valamilyen isten teremtette a világot. De melyik?
Ne feledje, ezek olyanok, akik azzal kérkednek, hogy olvasnak a
sorok között, és megtalálják azokat az üzeneteket, amelyeket a
tudatlanok nem vesznek észre. Az ő tanításaik szerint a
legtökéletesebb Isten a felsőbbrendű jóság és tisztaság
megtestesítője, aki maga nem a teremtett dolgok világegyetemében
lakik. Ezt a világegyetemet, azaz a miénket nagy erejű lények lakják,
akik a legtökéletesebb Istenhez képest olyanok, mint a hangyák, de
számunkra azért isteneknek látszanak. A Földet az egyik ilyen lény
teremtette, akármilyen elnevezés mellett dönt is az ember. És nagy
örömmel tart igényt az imádatunkra, habár a gnosztikusok véleménye
szerint nem érdemli meg.
– Miért nem?
– Mit miért nem, őrmester? Kérem, hogy teljes mondatokban
tegye fel a kérdéseit.
Kennedy a fogát csikorgatta; egyáltalán nem élvezte a dolgot. A
meggyilkolt férfiak és nők nyomának nem egy tanterembe kéne
vezetnie, különösen nem egy olyanba, ahol az embernek fel kell
tennie a kezét, és csak úgy kaphat szót.
– A világot teremtő isten miért nem érdemli meg, hogy imádják?
– kérdezte fagyosan.
– Mert olyan szörnyen elfuserálta. Mert megteremtette a gonoszt,
a betegségeket, a szegénységet meg az éhezést, de ő hozta létre az
évszakok tökéletlen egyensúlyát is, ami miatt vagy a hőségtől halunk
meg, vagy a túl nagy hidegtől; megteremtette az árvizet, a tüzet, a
ragályokat meg az összes többit. Őszintén szólva a gnosztikusok úgy
gondolták, hogy a világ összecsapott munka, és nem szerették volna
vállon veregetni a teremtőjét, meg azt mondani neki, hogy milyen
csodálatos. Ők messzebbre, a tökéletesség távoli szférájára
tekintettek, amelyet némelyikük néha, amikor egyáltalán
beszennyezték azzal, hogy néven nevezték, úgy hívott: Barbéló
birodalma.
Ha így olvassuk a Bibliát, és Jahvét leginkább a tökéletlen
szinonimájának tekintjük, a bukott világ korlátolt és korlátozó
istenének, a Biblia nagyon is másmilyen történetté válik. így azok a
bibliai alakok, akik az engedelmesség mintaképei, ostobákká válnak
és a butaság fáklyahordozóivá, akiket inkább kerülni kell, mint
tisztelni. Ádám gyáva, aki önként a nyakába veszi az igát. Éva a
bátor lélek, aki benéz a függöny mögé, és a szabályokat megkerülve
játszik.
– Aztán megbüntetik a vétkeiért.
– Ó, mindkettőjüket megbüntetik, őrmester. Sőt a gyermekeiket is,
akik ártatlanok, meg a gyermekeik gyermekeit, és így tovább. Isten –
mármint az alantasabb: Jaldabaot – szadista és pszichopata. Ha az
ember azt teszi, amit mond neki, az sem védi meg szeszélyes
igazságérzetétől. Mózes első könyvének hősei tehát az engedetlen
Éva, tanítója, a bölcs kígyó, és fia, a lázadó Káin. Amikor aztán
elérünk Jézusig, az erkölcsi távlatok még gyökeresebben
megváltoznak.
– Azt mondta, Jézus mindennek ellenére hős lett.
– Ó, igen.
– Isten fia.
– Kinek a fia?
– A nagy, tiszta isten fia – sóhajtott egy nagyot Kennedy. – Nem a
gonoszé.
– Pontosan, őrmester. Jézus Barbélóból jött, és elhozta értékes
tudását a bukott világnak. És meghalt ugyan érte, de az is része volt a
tervnek. Ez így lényegében úgy hangzik, mint az Újszövetség,
amelyet már, gondolom, ismer és szeret.
– Igen, ismerős a történet – ismerte el Kennedy.
– Nos, ne kényelmesedjen el. 1983-ban, Genfben egy hivatásos
közvetítő, aki maga szigorúan véve nem volt orgazda, viszont ismert
orgazdákat és nagyjából hasonló munkát végzett, eladásra kínált egy
felbecsülhetetlenül értékes kódexet az érdekelt testületeknek és
intézményeknek. Az irat egy elveszett evangélium volt.
– Egyszer azt mondta nekem, professzor úr, hogy több száz ilyen
evangélium kering a világban.
– De nem olyanok, mint ez. Ez Júdás evangéliuma volt.
– A Júdás? Júdás Iskáriótes, aki elárulta a Messiást?
– Vagy inkább az – kezdte Gassan úgy, mintha valami bravúros
fogásra készülne –, akiből Messiás lett – fejezte be, majd hagyott egy
kis hatásszünetet, ami valószínűleg hosszabbra sikerült a kelleténél.
Kennedy kivárta őt, mert már elege volt a kórus szerepéből, amit a
professzor ráosztott. Végül aztán, szigorúan szippantva egyet, mint
aki disznók elé szór gyöngyöt, folytatta. – Az úgynevezett Júdás
evangéliuma, vagy hivatalos elnevezéssel a Tchacos-kódex,
döbbenetes mértékben megsérült, és a legtöbb kárt akkor szenvedte,
amikor az a tökkelütött, aki kiásta, meg a barátai, ügynökei és
segédei ide-oda hurcolták a világban, hogy megpróbálják eladni és
meggazdagodjanak rajta. Mindent megtettek vele, amit nem
szabadna egy törékeny papirusszal, talán azt az egyet kivéve, hogy a
feneküket nem törölték ki vele. Éppenséggel érthető, ha az ember azt
gondolja, hogy átmeneti őrizőinek némelyike inkább elpusztította,
semmint megóvta volna.
Szóval a Júdás evangéliuma, abban a formában, ahogy azt a
Tchacos-kódexben olvashatjuk, nagyon töredékes. Mindössze
tizenhárom oldal maradt fenn az eredeti harmincegyből, és azok is
csak részlegesen. Az irat rendkívüli mértékben megrongálódott és
elporladt. Mindazonáltal abból is, ami megmaradt, világossá válik,
hogy a tényleges mű elképesztő.
– Milyen értelemben elképesztő? – érdeklődött Kennedy.
– A Júdás meg Krisztus közötti kapcsolatra összpontosít, amit
egyedülállónak és mélynek ábrázol. Tulajdonképpen a másik
tizenegy tanítvány leginkább azért van benne, hogy legyenek a
komolyságot enyhítő, komikus szereplők. Semmit nem értenek meg
abból, hogy mi is Jézus igazi küldetése a Földön, és amikor
félremagyarázzák a dolgokat, Jézus nemegyszer kissé dühösen és
gúnyosan beszél velük. Júdás ezzel szemben megérti az üzenetet úgy
is, hogy el sem mondják neki. Ő gnosztikus: egyik a sok, különféle
változat közül. Ő egy olyan kultuszhoz tartozik, amely már régóta
létezik, és amely olvasni tud a Biblia sorai között. Júdás tudja, hogy a
nagy igazságokat el kell rejteni, és azt is tudja, miért.
Következésképpen Júdás az, akire Jézus a terve legkényesebb részeit
bízza.
– Úgy érti, Jézus valójában azt akarta, hogy…
– Igen, őrmester. Jézus megkéri Júdást, hogy árulja el őt. Ez
alapvető fontosságú volt a küldetéséhez. Szenvednie kellett és meg
kellett halnia, hogy az üzenete soha ne vesszen el. Olyasvalakinek
kellett őt megtámadnia és elpusztítania, aki közel állt hozzá, és
akiben megbízott: ennek a történetnek az ereje volt az eszköz,
amelynek a révén a tanításai elterjedtek szerte a világon. Júdás
tevékeny közreműködő volt Krisztus alaposan kidolgozott tervében.
– Értem és elismerem, hogy ez eltér a hagyományos felfogástól,
sőt kifejezetten magávalragadó. De mégse olyasvalami, amiért bárki
is ölni lenne képes, nem?
– Egykor olyasvalami volt. Irenaeus az Adversus Haereses című
művében, amelyről már beszéltünk, kifejezetten óva intette az
embereket a Júdás evangéliumától. Az alexandriai Athanasziosz
állítólag még ennél is sokkal vészjóslóbb szavakkal szólt arról, hogy
az egyházat meg kell tisztítani attól a mételytől, amelyet az efféle
szövegek képviselnek. Bizony sok-sok ember meghalt azért, mert a
Júdás evangéliumát olvasták és terjesztették. Aztán ezek, mármint a
gnosztikus egyházak, amelyek a kígyó, Éva, Káin és Júdás hitét
vallották, végül eltűntek a történelem színpadáról.
A modern korban azonban… nos, a Júdás evangéliuma,
legalábbis abban a csonka formájában, ahogy az a Tchacos-kódexben
olvasható, már jó néhány éve szabadon hozzáférhető. Az általunk
ismert fordítás 2006-ban jelent meg. Ez természetesen részleges,
akkora hézagokkal, amin egy busz is átfér. Rodolphe Kasser és
kollégái készítették, a finanszírozásban pedig a National Geographic
segített. De abból a csapatból tudomásom szerint senkit sem lőttek le,
senkit sem döftek szíven és senkit sem löktek le a lépcsőn.
Gassan ismét elhallgatott, lemondón legyintett és leült, felhagyva
a színjátékkal. Talán a Stuart Barlow halálára tett utalás
megkeserítette az örömöt, amit a felett érzett, hogy a tudását
fitogtathatja.
– Akkor mi változott meg? – kérdezte Kennedy.
– A Rum-kódex – mondta a professzor teljesen más hangnemben,
ölébe ejtett, összekulcsolt kezét bámulva – a teljes Júdás
evangéliumát tartalmazza. Ráadásul van hozzá ismertető szöveg,
vagyis utasítások annak a számára, akinél van a kódex, akárki is
legyen az, arra vonatkozóan, hogy mit kell és mit nem szabad tenni
az üzenettel.
– Folytassa – mondta Kennedy, mert abban a pillanatban úgy
látszott, hogy Gassan már a lényegre térne, de aztán visszariad, és
nem képes, vagy nem hajlandó feltárni a valódi rejtélyt.
– Nos, tudja, őrmester, ha Jézus terve tényleg az volt, hogy
gyötrelmek között hal meg a kereszten, akkor az a tanítvány, aki
megértette, Jézusnak mire van szüksége, és segíteni is tudott neki
ennek a tervnek a kivitelezésében, a legnagyszerűbb volt mind közül,
és végtelenül nagy szolgálatot tett az Istennek. Ha Krisztus tényleg
megváltott minket, akkor csak Júdás áldozata révén tudott így tenni.
– Júdás áldozata? – ismételte Kennedy, egy pillanatra elképedve.
– Mit áldozott fel Júdás?
– A társai tiszteletét – vont vállat Gassan, mintha a válasz magától
értetődő lenne. – Az egész világ jóindulatát. A történelmi
megítélését. És az életét, persze, de ez minden bizonnyal csak kis
részét képezte az egésznek. Mindazonáltal Júdás halála Krisztuséhoz
fogható. És a teljes evangéliumban, már úgy értem, a Barlow-féle
fordításban, amely a Rum-kódexből származik, hűséges
szolgálataiért cserébe Júdásnak jutalmat kínálnak.
– Harminc ezüstöt?
– Nem – mosolyodott el halványan Gassan. – Az egy másik
evangélium, egész pontosan Mátéé. De a harmincas szám itt is
megjelenik, mégpedig oly módon, amelyből valószínűnek tűnik,
hogy Máté nem véletlenül választotta ezt a számot. Felolvassam
magának a szöveget?
– Halljuk – vont vállat Kennedy. Gassan ismét a kezébe vette a
jegyzetfüzetet.
– A letisztázott szövegnek van egy digitális változata is, amit majd
elküldök magának. Gondolom, el akarja olvasni teljes egészében,
mielőtt felnyergel és ismét csatába indul. Az ügyvédemnek is
küldtem egy másolatot, benne Barlow és az én összes jegyzetemmel,
egy levél kíséretében, amiben azt írom, hogy tegye közzé a szöveget
a halálom után. Akkor már nem lesz semmi vesztenivalóm, nem
igaz? És akkor kiérdemlem, hogy az én nevem is szerepeljen az
evangélium felfedezőinek a listáján, ha már meghaltam érte –
mondta, aztán végre megtalálta a helyét és hangosan olvasni kezdett,
de a hangja szinte teljesen elszíntelenedett. – „Aztán Júdás így szólt
hozzá: minden úgy lesz, ahogy eltervezted, ó, uram. Jézus pedig így
szólt: igen, akármi is történjék, úgy lesz minden. Gyalázni fognak
téged, akik nem ismernek, mégis azok fölé fogsz emelkedni, akik
gyűlölnek téged. Júdás így szólt: és mikor fogok felemelkedni, ó,
uram? Jézus erre így szólt: ettől a pillanattól fogva, amelyikben most
szólok hozzád, egészen addig, amíg Ádámnak magja nem szakad,
átkozni fogják a nevedet. De az én atyám csak egy bizonyos időre
adott hatalmat Ádám magjának. Utána véget fog vetni az ő
uralmuknak, hogy a világ a tiéd és tieidé lehessen. Jézus adott
Júdásnak harminc ezüstöt és megkérdezte tőle, hány krajcárt ér. Mert
annyi esztendeig fogja Ádám magja uralni a világot: annyi
esztendeig tart még a haszonbérletük. De utána letaszíttatnak, és a
világ örökké a tiéd és a tieidé lesz.”
A professzor felnézett Kennedyre, talán mert azt várta, hogy
kérdez valamit. Kennedynek csak egy elég banális kérdés jutott az
eszébe.
– És mi a válasz? Hány krajcárt ér a harminc ezüst?
– Háromezret. Egy ezüst száz krajcárnak felelt meg. Háromezer
esztendő tehát, aztán Júdás gyermekei következnek a trónon.
– Akkor legalább még van egy kis időnk.
– Miért mondja ezt, őrmester? – vonta össze a szemöldökét
Gassan.
– Még ha az evangéliumot közvetlenül Krisztus halála után is
írták – felelte Kennedy egy vállrándítás kíséretében –, akkor is csak
kétezer év telt el.
– Ez igaz. Sajnos azonban Júdeában akkoriban senki semmit nem
számolt Krisztustól. Júdeában és Samáriában, ahol feltehetőleg ezt a
szöveget írták, az volt a szokásos, hogy Izráel és Júda egyesítésétől,
azaz i. e. 1012-től számolnak. Háromezer-húsz esztendő,
plusz-mínusz néhány év. Nagyon nem szívesen árnyékolom be az
örömét, de a haszonbérletünk lejárt.
Kennedy becsukta a szemét és megdörzsölte a hüvelyk- és a
mutatóujjával. Még nem fájt a feje, de érezte, hogy hamarosan fog,
és a fájás úgy formálódott koponyája boltozatos kupolájában, mint
valami viharfelhő.
– Értem – mondta. – Szóval megismertünk egy jókora részt a
gnosztikus Bibliából, ami réges-régen nagy titok volt. Követtem
mindent, amit mondott, professzor úr, illetve valahol menet közben
mégis lemaradhattam valamiről. Szavak miatt senki nem öl. Vagy
legalábbis ilyen régi szavak miatt.
– Ó, az isten szerelmére, őrmester! – fortyant fel az addig
lehangolt Gassan, és szaggatott, esetlen ívekben hadonászott a
karjával. – Mindenki a szavak miatt öl! Mi más miatt ölnének az
emberek? A pénz miatt? A pénz a kormány szava, hogy cserébe
aranyat adnak. A törvény a bírók szava, hogy ki élhet szabadon, és ki
nem. A Biblia… a Biblia Isten szava, hogy az ember csináljon csak
azt, amit akar, azt a sok, borzalmas dolgot, mert úgyis
megbocsátanak neki. Minden a szavakra vezethető vissza. És azok,
akik ölnek értük, minden esetben azt gondolják, hogy ők birtokolják
a szavakat – azzal elhallgatott, mert hirtelen mintha észrevette volna,
hogy túl hangosan beszél, szinte kiabál, pedig egy üres, visszhangos
szobában vannak. Feszengve, de még mindig dühödten fordult el.
– Olvassa el az egészet – javasolta, tétova kézmozdulattal a
jegyzetfüzetre mutatva. – Ne csak az evangéliumot, hanem a benne
megfogalmazott igét meg üzeneteket is. És majd meglátja.
43
A hullaház jó messze volt, Bullheadben. A jelek szerint Peason
semmit nem tartott a határain belül: egyfajta kiszervezett város volt.
Bullhead azonban nagyon más volt, mint Santa Claus: kicsi, de
élénk forgalmú, városias központ, és benne egy még élénkebb
forgalmú hullaház. Kennedy alig hitte el, milyen élénk forgalmú,
hány hűtőkamrája volt, és milyen sok ajtón állt az, hogy megtelt. A
parkolón át mentek be, és így jó néhány ablaktalan furgon mellett
elhaladtak, amiket súlyos fagyasztóegységekkel szereltek fel.
Kennedy már épp elég időt töltött mindenféle alakulatokkal, hogy
felismerje, mik azok: ilyen mozgó fagyasztóegységeket rendes
körülmények között a katasztrófa sújtotta övezetekbe küldenek, hogy
sok holttestet tudjanak tárolni, és megelőzzék a járványok
kialakulását.
– Mi folyik itt? – kérdezte Gayle-t, amikor a perzselő aszfaltról
beléptek a légkondicionált hűvösbe.
A seriff nem értette, Kennedy mire gondol, aztán követte a
tekintetét és felmordult. Úgy tűnt, hogy készülne válaszolni, de egy
tizenévesnek tetsző fehér köpenyes asszisztens már épp feléjük
tartott, arcán egy igazi főorvos mosolyával, amit nyilván az
idősebbektől tanult, akik őt nyugtatgatták annak idején.
– Majd később elmondom – dörmögte Gayle. – Ez afféle tabutéma
errefelé.
Brand holtteste már nincs az épületben, mondta el nekik az
asszisztens azt, amit úgyis tudtak. Három hete kiadták, hogy
eltemethessék, habár az állami hatóságok végül úgy döntöttek, hogy
elhamvasztják, két másik, a gépről származó gazdátlan holttesttel
együtt. De erről a seriff hivatala már biztosan értesült.
– Nem azért jöttünk, hogy megnézzük a holttestet, fiam – szólt
közbe Gayle. – Csak az aktába akarunk belenézni.
– Az akta nyilvános. Úgy lehet hozzáférni, hogy…
– Igen, de az csak egy összefoglaló. Én a teljes aktára gondolok,
az összes kis plusz aprósággal, fényképpel, fényképmásolattal meg
miegyébbel együtt. Én kérvényeztem, és a megye már jóváhagyta, de
kérdezze meg a felettesét, mielőtt kiadja nekünk, mi meg örömmel
várunk, amíg ezt megteszi, amennyiben nem vesz több időt igénybe
két percnél a már amúgy is zsúfolt napomból.
Miután Gayle így belefojtotta a legénybe a betanult szövegét, az
szó nélkül eliramodott. Kennedy le volt nyűgözve. Gayle közvetlen,
meleg, egyáltalán nem fenyegető stílusa, amely mögött azért ott
érződött az acélosság, hogy nem érdemes kikezdeni vele, a jelek
szerint úgy működött, mint valami talizmán. Kennedy örült, hogy
nem egyedül kell átverekednie magát ezen az útvesztőn.
Az asszisztensnek messze nem kellett két perc, és már vissza is
jött. Egy apró, ablaktalan irodába vezette őket, aminek a falára a
himbálódzó kiscicát ábrázoló régi motivációs posztert szögezték ki,
csakhogy a kiscica fejére egy puska célkeresztjét rajzolták, és az
eredeti felirat – tarts ki! – helyett ez állt rajta: Úgyis mindjárt leesik a
kis szarházi. A rendőrségi hullaházakban szabad volt a rendőrök
humorát alkalmazni, ami mindig vaskos volt.
Az asszisztens a saját felhasználónevével és jelszavával beléptette
őket a digitális irattárba, majd udvariasan és anélkül, hogy akár
egyszer is sikerült volna teljesen Gayle szemébe néznie, megkérte
őket, hogy csak a hivatalosan általuk kért aktába nézzenek bele,
aztán magukra hagyta őket.
– Kellek most itt? – kérdezte Gayle.
– Köszönöm, nem, seriff. Boldogulok.
– Rendben. Telefonálok egyet, és útközben szerzek kávét. Hozzak
magának is?
Kennedy nem kért hozzá cukrot, csak tejet. Gayle kiment, ő meg
elmélyedt az akta rideg tényeibe.
Brand holttestén, mint a legtöbb emberén, akik lezuhantak a
géppel, számos horzsolás és zúzódás, a szöveteknek a súrlódás által
előidézett elváltozásai és a nyomás megszűnéséből adódó sérülések
jelentkeztek. A lista másfél oldalra rúgott, de négy szóban össze
lehetett foglalni: Brand szörnyen nézett ki. Egy ilyen mértékben
szétroncsolódott test esetében szinte értelmetlen volt azzal
kísérletezni, hogy megállapítsák a halál okát, habár a szokásos
kikötésekkel levonták a szokásos következtetéseket. Amikor az
utastérben hirtelen lecsökkent a nyomás, Brand tüdejének a belső
fala meghasadt. Az érszövetben megjelenő koncentrált oxigén arra
utalt, hogy a tüdőbe szorult levegő átpréselődött a mellüregbe, ahol
az oxigén zárványokat alkotott mind a nagyobb, mind a kisebb
véredényekben. A szív azon nyomban megállt, de az agyba már
úgyse jutott vér. Nagy valószínűséggel olyan gyorsan elvesztette az
eszméletét és meghalt, hogy szinte biztosan nem élt már, amikor a
gép becsapódott.
Ennyit lehetett megállapítani nagy vonalakban. Ezenkívül voltak
még apróbb részletek, megfigyelések és feltevések formájában,
felületesen felvázolva, rendszerint egyértelmű következtetések
nélkül. A Brand ujjpercein lévő horzsolások azt jelzik, hogy esetleg
verekedésbe keveredett egy másik utassal, a zuhanás kezdetekor
kitört riadalom közepette. A mindkét kézen jelentkező törött
ujjkörmöket és az ujjbegyek szövetét ért sérüléseket már nehezebb
volt megmagyarázni: talán miközben menekülni próbált,
belecsimpaszkodott az egyik ablak vagy ajtó keretébe. Mindenesetre
annyi valószínűnek tűnt, hogy Brand állt, amikor a nyomás
váratlanul lecsökkent, mert a bekötetlen utasok több és a testen
nagyobb felületen jelentkező sérüléseket és szöveti elváltozásokat
szenvedtek, mint azok, akik egy bizonyos testhelyzetben,
moccanatlanul ültek. Azt viszonylag nagy biztonsággal meg lehetett
állapítani, hogy nem viselt biztonsági övet: a bekötött utasok
mindegyikének a csípőjén ugyanaz a zúzódási mintázat volt, amelyet
az okozott, hogy a repülőgép sebessége hirtelen megváltozott, és az
utas nagy erővel nekilökődött a testet visszafogó övnek. Brand
testéről ezek a zúzódások hiányoztak.
Viszont sok sebhely volt a testén, és aki a boncolást végezte,
aprólékosan feljegyezte mindet. Lőtt seb, szúrt seb, ütődés okozta
seb, a halállal való korábbi, futó találkozások emlékei, és mind elég
régről származtak, úgyhogy javarészt már behegedtek. Egy helyen
egy újabb, szúrt seb keresztezett egy régebbi sérülésből maradt heget.
Ez egy felkiáltójelet is kiérdemelt a halottkémtől, aki bizonyára
eltűnődött, vajon pontosan miféle életvitelt is folytatott Michael
Brand. A korát is figyelembe véve elképesztő mennyiségű a régebbről
származó sérülés a testén. Őszintén szólva még a frontszolgálatuk
végére érő hivatásos katonákon sem láttam a sérüléseknek ilyen
lenyűgöző és változatos tárházát.
A korát is figyelembe véve? Kennedy visszament a dokumentum
elejére és összevetette a Michael Brand útleveléből származó adatok
összefoglalásával, amik függelékként szerepeltek benne. Aztán
megnézte a fényképeket.
Számos felvétel készült az arcáról, de mind egyformák voltak,
amennyire Kennedy meg tudta ítélni. Mindegyiken egy dülledt
szemű, vörös, püffedt arc látszott, a bőr szederjes és erezett az
elszakadt véredényektől. Bármilyen halott férfi lehetett, élete
bármely szakaszában. De a sok sérülés alatt vajon mennyi idős volt?
Mennyit élt Michael Brand, mielőtt Ikaroszként lezuhant az égből,
összeroppanva haldoklása közben?
A válasz az volt, hogy nem elég sokáig. Vagy éppenséggel túl
sokáig, attól függően, honnan nézte az ember.
Valaki berúgta az ajtót kívülről, mire az nekivágódott a falnak.
Kennedy megfordult és már állt is fel, kezét védekezőn maga elé
tartva.
Gayle volt az: a lábával nyitotta ki az ajtót, mert mindegyik
kezében polisztirol kávéspoharak voltak.
– Bocsánat, őrmester – nézett rá valami aggodalomfélével. – Nem
akartam megijeszteni. Csak sosem tudom felmérni a saját erőmet.
Kennedy kalapáló szívvel eresztette le a kezét. Miközben elvette a
kávét, látta Gayle arckifejezéséből, hogy érzi a remegést az ujjaiban,
de a seriff megőrizte közvetlen hangnemét, amikor megkérdezte tőle,
hogy megtalálta-e, amit keresett.
– Találtam… valamit – ismerte el.
– Örömmel hallom. Valami jót?
– Azt hiszem, hazugságon kaptam Michael Brandet, ráadásul
feltehetőleg nagy hazugságon. Kaphatok még néhány percet?
– Nem vagyunk időhöz kötve – mondta Gayle könnyedén. – Csak
rajta. Addig én nézem az elhaladó autókat.
Kennedy befejezte a jegyzeteit. Most már a rend kedvéért csinálta,
meg hogy közben helyreálljon a légzése és a szívverése, de a
tekintete megakadt az agy boncolásáról szóló rész egy apró részletén.
A szerotonerg idegsejtek nagymérvű károsodása nem magyarázható
más sérülésekkel és nem kapcsolható sem valamelyikhez külön, sem
több sérülés kombinációjához. A hippocampus szerotonin
receptorainak pusztulásával együtt ez az idegkárosodás arra utal,
hogy az illető huzamosan és ismételten ki volt téve valamilyen, az
idegrendszerre ható kábítószernek, mint például a metamfetamin,
amelyet rendkívül nagy adagokban fogyasztott.
Mitől sírnak vért az emberek? Ralph Prentice azt mondta, a
stressztől vagy a kábítószertől. Kezdte úgy vélni, hogy a kábítószer is
része az egész dolognak. Michael Brand, és valószínűleg a sápadt
arcú gyilkosok is, akikkel most már két ízben is találkozott,
valamilyen, a metamfetamin-családhoz tartozó narkotikumot
használtak, talán azért, hogy megnöveljék a sebességüket, az erejüket
és az éberségüket. De megfizettek érte, mert kárt okozott a
szervezetükben. Zsaruként, még ha csak minimális képzésben is volt
része a narkóról, annyit azért tudott, miből állhat a károsodás. Ez a
tény egyelőre csak arra volt jó, hogy bevezessék az aktába, annyira
hasznavehetetlen volt, és annyira nem kapcsolódott semmihez,
később azonban talán fontossá válhatott.
Becsukta Brand aktáját és felnézett. Bár Gayle azzal viccelődött,
hogy az elhaladó autókat fogja nézni, valójában őt figyelte
elgondolkodó arckifejezéssel, és talán várakozón.
A seriff maga volt a megtestesült szakmai tapintat, de jogos volt a
részéről, ha azt várta Kennedytől, hogy megossza vele, amit
megtudott. Hogyan is tudta volna azonban Kennedy elmagyarázni az
agyában formálódó elméletet, különösen ennek a jóindulatú, nyájas,
egyszerű embernek, aki szemmel láthatólag valami olyan, keresetlen
udvariasságot is megtestesített, amiről Kennedy úgy képzelte, hogy
már rég kiveszett a világból?
– Őrült gondolataim támadtak – mondta szinte bocsánatkérőn.
Gayle felvonta a szemöldökét, nyugtázva az előzetes fenntartást és
kérve, hogy folytassa. – Azt hiszem, Brand lehet a válasz az egyik
kérdésére. Szerintem könnyen megeshet, hogy ő idézte elő a gép
lezuhanását.
– És ezt miből gondolja? – nézett rá Gayle némiképp
tanácstalanul.
Kennedy megmutatta neki, amit az aktában talált: a bizonyítékot
arra, hogy Brand verekedett, meg az ujjbegyeit ért sérüléseket,
amiket akkor szenvedhetett el, amikor megpróbálta feltépni az ajtót,
mielőtt elszakadt a tömítőgyűrű. Ha az ember jobban belegondolt, ez
önmagában nem volt valami sok, de Gayle tűnődve bólintott.
– Brand késve szállt fel a gépre – mondta neki Gayle. – Ezért
telefonáltam most az amerikai légi közlekedési hatóságnak. Az
utasok már szálltak fel a gépre, amikor ő jegyet váltott, és éppen
hogy csak odaért a kapuhoz. Annyi bizonyos, hogy mielőbb New
Yorkba akart érni.
– Vagy talán nem is. Talán csak azért sietett annyira, hogy
feljusson erre a konkrét gépre.
– Hogy aztán elpusztítsa?
– Lehetséges – felelte Kennedy diplomatikusan. – Azt hiszem,
igen.
– De miért?
– A gép Mexikóból indult, igaz?
– Mexikóvárosból.
– És mi volt az útvonalterv?
– Fogalmam sincs, őrmester. De mivel a légitársaságok többnyire
szeretik a gépeket kivinni a víz fölé, ha csak egy mód van rá,
szerintem átrepült az öböl felett, és talán érintette az állam délnyugati
csücskét, mielőtt nyugat felé fordult.
– És mi van odalent, délen, seriff?
– A sivatag. Aztán Tucson. Aztán megint a sivatag.
– Ki tudnánk deríteni – kockáztatta meg végül, némi tűnődés után
Kennedy –, hogy vajon a 124-es járat változtatott-e bármit is az
útvonaltervén?
– Azt hiszem, igen. Ha jól emlékszem, az amerikai légi
közlekedési hatóság minden ilyen adatot nyilvántartásba vesz, és
aztán húsz évig tárolja. Miért? Mi jutott az eszébe?
Az, ami Kennedy eszébe jutott, még a maga számára is
nevetségesnek hangzott. Megrázta a fejét, ami azt is jelenthette, hogy
nem tudom, meg azt is, hogy nem mondhatom meg. Akárhogyan is
volt, a jelek szerint Gayle elfogadta a fejrázást úgy, mint annak a
jelét, hogy egyelőre nem kap pontosabb választ.
– Felhívom őket a kocsiból – mondta, miközben gondosan a
szemetesbe dobta a kávéspoharát. – Induljunk.
Miközben visszafelé tartottak Peasonbe, Kennedy nem felejtette el
újra megkérdezni a seriffet a hűtőegységgel felszerelt teherautókról.
Gayle csendben rágódott a kérdésen egy kis ideig, mintha azon
gondolkodna, mi lenne a legjobb válasz.
– Nos, olyasmiről van szó, ami minden nyáron megtörténik –
mondta végül. – Nagyon sokan jönnek át a határon illegálisan
Mexikóból. Régebben ez csak az állam déli részein volt gond. Tudja,
odalent, Tucson környékén. De most sokkal több járőrt küldtek ki,
mert az állami törvényhozás azt mondta, hogy keményebben kell
fellépnünk. Úgyhogy az embercsempészeknek távolabb kell
maradniuk a városoktól meg az utakról, és sokkal több sivatagos
részen kell átmenniük, mielőtt át tudják adni a rakományt. Át kell
kelniük a 8-as és a 10-es autópályán, mielőtt keletre fordulnak. És az
sok sivatagos területet jelent. Úgyhogy sokan kudarcot vallanak
minden évben, különösen nyáron.
– Jézusom – döbbent meg Kennedy. – De ha egy teherautóba fér,
mondjuk, hány holttest? Tíz? Vagy egy tucat? Az azt jelenti…
– Egy rosszabb hónapban még ilyen messzi északra is juthatnak
húszan-harmincan. Meg átveszünk azokból is, akiket lentebb, délen
már nem tudnak elhelyezni. Összesen több száz, vagy talán több ezer
ember, őrmester. Ráadásul a sivatag gyorsan elnyeli a holttesteket,
mert befedi őket a homok és a por, vagy megeszik őket az állatok.
Úgyhogy ha valaki csontokra bukkan, nem tudhatja biztosan, hogy
kétszáz vagy csak két éve hevernek ott. Senki nem tartja őket
számon.
Kennedy nem mondott semmit, de valahonnan, az agya hátsó
szegletéből felbukkant benne egy régi idézet, amit egyszer egy
történelemtankönyvben olvasott. Szegény Mexikó, olyan messze van
Istentől és olyan közel az Egyesült Államokhoz!
– Máshol nem is láttam ilyen teherautókat, csak… – kockáztatta
meg végül Kennedy.
– …földrengés vagy ilyesmi után. Valami természeti katasztrófa
alkalmával. Persze. Nos, azt hiszem, ez a mi katasztrófánk. Isten
ítéletének arizonai beteljesülése. Csak éppenséggel lassú felvételen.
Ezután kissé nehéz volt megtörni a csöndet. Gayle felhagyott a
könnyed beszélgetéssel, ismételten felhívatta Connie-val az amerikai
légi közlekedési hatóságot, és átkapcsoltatta magát. Connie jól
hallhatóan kíváncsi volt, és felajánlotta, hogy majd ő telefonál Gayle
nevében, és felteszi a kérdéseket, amikre a seriff választ szeretne
kapni. Gayle kedvesen megköszönte, de megmondta neki, hogy ezt
most maga intézi, mire Connie megsértődött, és csend állt be az éter
hullámain, miközben tette, amit Gayle kért tőle.
A hívás azonban csak időpocsékolás volt. A szerencsétlenség
napján semmi rendelleneset nem iktattak be a 124-es járat
útvonaltervébe. Ahogy Gayle gondolta is, az öböl vonala mentén
haladt északi irányba, és Tucsontól nyugatra, Puerto Penasco, majd
egy nagy, kietlen rész felett repült el, amíg Lake Havasu Citynél
irányt nem változtatott Los Angeles felé.
Kennedy kinézett a kocsiból az ablakon át, és a sivatagot látta,
amin keresztül úgy kanyargott az út, mint valami elektromos vezeték,
ami összekapcsolta Arizonát az azon túli világgal, amelynek a
létezését máskülönben olyan könnyű volt elfelejteni. A vadzsálya
édes és erős szaga bejött az autó nyitott ablakán át.
Miért akarták, hogy lezuhanjon egy repülő? Miért tértek át az
egyszerre egy gyilkosságról a tömeges vérengzésre, amelynek az
áldozatai most veszedelmes halmokban álltak a már amúgy is
túlterhelt halottasházak hűtőkamráiban?
Feltéve, hogy egyáltalán igaza volt, miért érte meg végezni a
124-es járat összes utasával?
44
Kennedy átlapozta a Gassan által teljesnek nevezett átiratokat, és
egyre inkább a valószerűtlenség érzése töltötte el.
– Van… – kezdte, de a mondatnak, amelyet próbált
megszerkeszteni, nem volt értelme. Abba kellett hagynia és újra
kellett kezdenie. – Az evangélium egy… idő után már nem Júdásról
szól, hanem…
– Egyfajta metakommentárrá válik – értett egyet Gassan. Megint
az ablaknál állt, mintha arra a gyér fényre áhítozna, ami ott bejött. A
búvóhelynek nem volt ablaka a földszinten, a magasabban lévőkön
meg mindig becsukták a spalettát, ha a bentlakók biztonsági
besorolása ezt indokolttá tette. – Vannak ilyen szakaszok az
Újszövetségben és a Koránban is, azt hiszem. Utasítások arra nézve,
hogyan kell olvasni magát a szent szöveget. A teljesség kedvéért az
üzenetnek arra vonatkozóan is kell utasításokat tartalmaznia, hogyan
biztosítható a saját fennmaradása. A recept nemcsak a torta
elkészítési módját adja meg, hanem egy receptet is a további
receptekhez.
– De… – kezdte Kennedy. Ismeretlen fogalmakkal küszködött,
amiket igazából nem is akart érteni. – Azok a büntetések, amiket itt
leír. Maga arra céloz, hogy…
– Nem célzok semmire – nevetett fel Gassan tompa, nyugtalanító
hangon. – De gondoljon bele, mi történt akkor, amikor az az
amerikai prédikátor, Jones, vagy mi volt a neve, azzal fenyegetőzött,
hogy elégeti a Korán kétszáz példányát a szeptember 11-i támadások
évfordulóján. Irakban az iszlamisták templomokat kezdtek
bombázni, és több tucatnyian meghaltak. Néhányan leszögezték,
hogy Isten igéjének a rugalmatlan értelmezése a fundamentalizmus
leglényege. A fanatikus számára Isten igéje tárgyiasult, fizikai dolog,
a létezés egy ténye. És mivel a létezés sarokköve is, tisztelni kell.
Úgy tűnik, nincs ésszerű határa annak, hogy az ilyen
gondolkodásmódú emberek milyen messzire mennek el abban, hogy
haragjukkal sújtsák azokat, akiket a világ ellenségeinek tekintenek –
mondta a professzor, és a Kennedy kezében lévő papírkötegre nézett.
– Feltételezem, hogy eljutott a negyvenegyedik oldalon lévő
szakaszig, amely úgy kezdődik: „Ezt a testamentumot nem
olvashatják és nem ismerhetik meg”.
– „Ezt a testamentumot nem olvashatják és nem ismerhetik meg –
bólintott Kennedy és hangosan olvasni kezdett – az atyafiságon kívül
állók, és nem juthatnak hozzá semmi módon. Ha azonban mégis
megismerik, el kell hallgattatni…
– …és meg kell ölni őket, hogy a napjaik meg legyenek számlálva
– folytatta Gassan a felolvasást. – Mert az Úr nem velük kötött
megállapodást, hanem velünk, akik Júdástól és Káintól, meg
apjuktól, a kígyótól származtatjuk magunkat”. – Azzal Gassan
hangja elhalt, és a szája lefelé görbült, mintha mindjárt sírna. – Ez
volt a halálos ítéletük – dünnyögte. – Barlow megfejtette a választ, és
ezért végeztek vele.
Kennedy már addig is érezte, hogy fokozódik benne a düh, de
mostanra olyan nagy lett, hogy már a légzése is egyenetlenné vált
tőle. Küzdött ellene egy kis ideje, de nem járt eredménnyel, mert
nem igazán értette, honnan jön. Ekkor megértette, de igazából ez sem
segített abban, hogy meg tudja zabolázni az érzéseit. Bizonyára ilyen
dühöt érezhetett Tillman is. Rossz választ kapott: ez a száraz
magyarázat és a rémálmok, amiket átélt, groteszk módon és
rettenetesen nem illeszkedtek.
– Gnosztikusok – mondta, mintha a szó annyit tenne:
foltozó-varga. – Azt várja tőlem, hogy elhiggyem: a gnosztikusok
azért gyilkolnak szerte a világban, mert egy kétezer éves szöveg miatt
veszélybe került a biztonságuk? – kérdezte dühödt gúnnyal, mire
Gassan csupán bólintott.
– Kétlem, hogy manapság gnosztikusoknak hívnák magukat,
őrmester – jegyezte meg szelíden. – Ha egyáltalán valaha is hívták
így magukat. Gondoljon rájuk úgy, mint Júdás népére, habár
egyértelműen azt állítják magukról, hogy az eredetük Júdáson
keresztül egészen az emberi kor hajnaláig vezethető vissza. Azt kell
feltételeznünk, hogy már a holt-tengeri tekercsekben is ősi
üzeneteket rejtettek el, és ez vezette a nyomukra Barlow-t. Ezen
sokat tűnődtem.
– Komolyan? – nevetett fel Kennedy, de a nevetése rekedtesen és
rosszindulatúan csengett. – És azon nem tűnődött, hogy ébren van-e?
– Azon tűnődtem, hogy amikor Káinról és Júdásról beszélnek,
vajon tényleges, biológiai leszármazásra gondolnak-e, ami hozzájuk
köti őket, vagy valami spirituálisabb természetűre. Bizonyos
értelemben mindenki, aki fellázad Jaldabaot, a bitorló, elnyomó és
zsarnokoskodó isten ellen, rokon lélek Káinnal és Júdással: de a
„származtatjuk magunkat” szó szerintibb olvasatra utal. Júdás
törzsére.
– Megismétlem. Egy kétezer éves irat…
– A gyilkosságai, őrmester – vágott közbe Gassan –, nagyon is
jelenvalók.
– Pontosan. És épp ezért nem gondolom, hogy gnosztikusok
követték el őket – emelte a magasba a kezét Kennedy. Gassan egy
kicsit oldalra döntötte a fejét, és a leereszkedő, bosszantó mozdulattal
azt sugallta, hogy alig figyel Kennedy érveire.
– Tudja, mit jelent Júdás neve?
– Júdásé? Csak a Júda egy alakváltozata, nem? Azt jelenti,
„oroszlán”.
– A Júda nem azt jelenti, hogy „oroszlán”, hanem azt, hogy „Isten
magasztalása”. Az oroszlán csak a jelképe volt. De én Júdás másik
nevéről, az Iskáriótesről beszéltem.
– Fogalmam sincs – ismerte el Kennedy.
– Két elmélet létezik. Az egyik szerint egy helyre, egész pontosan
egy városra utal, és azt jelenti, a kerijjóti férfi. A másik szerint azt
jelölte, hogy ő egy bizonyos csoporthoz tartozik, amelynek a neve a
kedvenc fegyverükből származik…
Amikor később visszafelé tartott Londonba, Kennedy azon kapta
magát, hogy újra meg újra Gassan ez után következő szavait
ízlelgeti. És a sok ismételgetés során egyszer csak neki is
kikristályosodott, illetve – milyen szót is használt a professzor? –
tárgyiasult Júdás népének a gondolata: valami valódivá vált, amivel
most már foglalkoznia kellett.
– …a kedvenc fegyverükből származik, amely egy rövid kés volt,
a sica. Júdás Iskáriótes neve tehát jelenthette azt is, hogy „Júdás, a
sicarius”, azaz „Júdás, a késelő”. És maga is tudja, őrmester, hogy
milyen késre gondolok, mert magát is megtámadták vele, meg azt a
szegény fickót is, aki magával dolgozott. Van bennük
hagyománytisztelet, vagy talán úgy tekintik a küzdelmeiket, mint
ugyanannak az évszázadról évszázadra folytatódó küzdelemnek az
egyes szakaszait.
Tehát egy elveszett törzs. Vagy nem is elveszett, hanem titkos:
egy egész faj, amely visszavonult a világtól és eltüntette a
lábnyomát, hogy senki ne tudjon még a létezésükről sem. De amikor
csak kellett, előbújtak a rejtekhelyükről. Nem mindenki, csak
néhányuk. Mielőtt Kennedy távozott volna, Gassan búcsúzóul még
megkísérelte ezt világossá tenni a számára.
– Ötvenharmadik oldal, őrmester. Júdás népe kétféle titkos
megbízottat küldött ki a világba, kapcsolatot teremteni a hétköznapi
emberekkel: ezek a Malakhim és a Kelim, a Hírnökök és az
Eszközök. Nem tudom, mit csináltak az Eszközök, viszont a
megfogalmazásból elég világosan kiderül, mire voltak valók a
Hírnökök. „Küldd ki a Hírnökeid, ha meg kell akadályozni, hogy
bárki is nyugtalanságot okozzon a népnek, vagy üldözze azt. Akik
bajt hoznának a népre, azoknak a szemét zárják le, és csukódjék
rájuk a sír ajtaja. Mert azok, akik ezt cselekszik, szentek és igazak
Isten szemében.” A Hírnökök felszentelt gyilkosok voltak, őrmester.
Sőt szerintem mindmáig azok, és velük akadt most dolga.
– A gazember – mormogta Kennedy.
– Ne feledje – bólintott komoran és egyetértőleg Gassan –, hogy
Júdásnál is tovább vezetik vissza a származásukat, egészen Káinig.
– Talán ezért tudnak olyan könnyedén gyilkolni. A vérükben van.
45
Gayle kitette Kennedyt a szállodánál. Máshol volt dolga, úgyhogy
egy kis időre magára kellett hagynia őt, de azt mondta, jelentkezik
majd nála később a nap folyamán, és szükség esetén lesz megint a
sofőrje.
Kennedy felment a szobájába, bekapcsolta a laptopot, és küldött
egy újabb e-mailt Tillmannek, aztán még fel is hívta őt, bár tudta,
hogy úgysem fogja felvenni, és hagyott egy üzenetet a hangpostáján.
– Leo, van valami, amit el kell mondanom neked. Valami nagyon
fontos. Mindent más megvilágításba helyez és azt jelenti, hogy a
nyom, amit követtél, nem is hűlt ki. Hívj fel, vagy pedig válaszolj az
e-mailre. Csak valahogy tudasd velem, hogy figyelsz, és akkor
elmondom. De nem fogom szétkürtölni a nagyvilágban, és nagyon
jól tudod, hogy miért. Hívj fel, kérlek.
Azt tervezte, hogy ez után komoly vizsgálódásba fog, de ehelyett
jó félóráig nagy léptekkel járkált fel-alá a szobában, mert képtelen
volt leülni, és értelmetlen dolgokat csinált azzal a kevés holmival,
amit magával hozott.
– Megint én vagyok – hívta fel végül ismét Tillmant. – Leo, a
Michael Brand, aki meghalt a gépen, a húszas évei vége felé járt, ami
azt jelenti, hogy gyerek volt még, amikor Rebecca eltűnt. Semmi szín
alatt nem felelhetett meg annak a személyleírásnak, amit akkor adtak
róla. Az egy másik ember volt, és szerintem Michael Brand mindig
egy másik ember. Michael Brand valószínűleg soha nem is létezett.
Ez csak egy név, amit akkor használnak, amikor valami feladatot kell
elvégezniük. Vannak náluk az úgynevezett Hírnökök, és talán az
összes Hírnök neve Michael Brand. Az isten szerelmére, felhívnál
végre? És ha nem hívsz, akkor olvasd el a rohadt e-mailjeim.
Szükségem van rád!
Ebben legalább volt valami katartikus. Ez után végre leült a
laptophoz, és elkezdett dolgozni. Először behívott néhány, Arizona
államot ábrázoló térképet. Egész weboldalakat talált, amiket
kifejezetten ennek a témának szenteltek, és amik a legkülönfélébb
térképeket kínálták – volt köztük tengerészeti, légügyi, helyrajzi,
gazdasági, domborzati és politikai. Egy olyan webhelyet is
felfedezett, amely lehetővé tette, hogy a leegyszerűsített, vázlatos
térképről átkapcsoljon műholdas felvételre, és ez két teljes órára
beszippantotta. Követte a 124-es járat valószínű útvonalát a
Kaliforniai-öböl mindkét partján, aztán Mexikó és Arizona sivatagos
tájain keresztül egészen a messzi északra fekvő Havasu-tóig.
Magának sem vallotta be pontosan, mit is keres, de nem is talált
semmit, vagy legalábbis semmi rendkívülit. Semmi rejtélyeset,
semmi jelöletlent, semmi vitathatót. Semmi olyat tehát – mondjuk ki
végre –, amely a pusztaság közepén rejtőzködő tébolyult gyilkosok
titkos enklávéja lehetett volna. Persze ez amúgy sem lehetett a
keresett pusztaság. Miért élne ez az ókori Júdeából származó renegát
vallási szekta Arizonában?
Talán szerették a száraz, meleg időt.
Vagy esetleg odamentek, ahol a hatalom összpontosult. Talán
csak addig éltek a Közel-Keleten, amíg azt érezték a világ
középpontjának, aztán amikor Európa lett a menő, nyugatra
özönlöttek, a gyarmati rendszer haláltusájakor pedig elkotródtak az
Újvilágba.
Vajon én ezt tenném, ha vérengző őrült lennék – tűnődött Kennedy
– aki különleges alkut kötött az Istennel? Mindent összevetve is
nehéz volt ezt megválaszolni.
Ez után más taktikát választott, és egyszerre több keresőmotor és
metakereső segítségével közvetlenül igyekezett információkat
szerezni Dél-Arizonáról. Mik a legjelentősebb természeti
képződmények, hol koncentrálódik a lakosság, hol vannak a
legeldugottabb helyek és a rendhagyó mikroklímák?
Sokat tanult, vagy legalábbis sokat szörfölt és sok információhoz
jutott, de mindez nem nyújtott igazi bepillantást és nem adott neki
ötleteket. A terep nehéz volt, egyes részeken megközelíthetetlen, és
nem lehetett ráfogni, hogy sűrűn lakták. Ebből a szempontból
Arizona a harmincharmadik volt Amerika ötven tagállamának a
sorában, és a lakosság legnagyobb része néhány jelentősebb
nagyvárosban összpontosult. Viszont jó úthálózata volt, sok légi
útvonal érintette, és műholdak figyelték a nap huszonnégy órájában.
Kennedy elképzelt egy lehetséges forgatókönyvet. A 124-es járat
felszáll Mexikóvárosban. Valaki kinéz az ablakon, és meglát valamit,
amit nem szabadna meglátnia – valamit, ami Júdás törzsének a
létezésére utal. Valahol, valahogy megszólal egy vészcsengő, és
útnak indítják Michael Brandet – az egyiket a sok közül. Amíg a gép
a levegőben van, nyilvánvalóan nem tud felszállni, így a legjobb,
amit tehet, hogy eljut Los Angelesbe, és az útmegszakításkor száll
fel, ami – éppen hogy csak, de – sikerül neki. Aztán valami módon
eléri, hogy a gép lezuhanjon, ami egy páratlan harci jártassággal
rendelkező, habzó szájú őrültnek semmi gondot nem okoz.
Amikor azonban közelebbről megvizsgálta a forgatókönyvet, már
kevésbé tetszett neki. Az egész azon múlt ugyanis, hogy van ott
valami látnivaló, ami elég nagy ahhoz, hogy meg lehessen pillantani
a 124-es járat utazómagasságából (amiről Gayle kiderítette, hogy
körülbelül nyolcezer méter volt), és nemcsak hogy meg lehet
pillantani, hanem be is lehet azonosítani; ugyanakkor olyasvalaminek
kellett lennie, amit feltehetőleg csak átmenetileg, ezzel az egy
alkalommal lehetett látni. Máskülönben a Dél-Arizona és Mexikó
feletti égből úgy hullanának a repülők, mint a nyári eső.
Ha agyonütik, akkor sem tudta elképzelni, mi lehetett volna az a
valami, de mégsem tudott előállni másik forgatókönyvvel. Végül arra
a nyilvánvaló következtetésre jutott, hogy ezt nem tudja megoldani a
szállodai szobájából.
– Szemügyre akarom venni a területet, amely felett a gép átrepült.
Legalábbis egy részét – mondta el a tervét Gayle-nek, amikor az
délután három körül benézett.
– Az nagyon nagy terület – mutatott rá a seriff meglepetve, és
egyértelműen látszott, hogy nincs sok bizalma az ötlettel
kapcsolatban. – Mire gondolt, hol kezdené?
– Nem tudom. Talán az államhatárnál. Az útvonal arizonai
részéhez a legkönnyebb eljutni innen.
– Aha – mondta Gayle, de távolról sem hangzott úgy, mint akit
meggyőztek. – Viszont a Mexikóváros és Los Angeles közötti
távolság körülbelül kétezer-ötszáz kilométer. Sőt talán megvan
kétezer-hatszáz is. És ennek valószínűleg csak mintegy egytizede
fekszik Arizonán belül. Nem hiszem, hogy ezzel sokra menne.
– Nos, legalább lesz némi elképzelésem a terepviszonyokról.
Arról, hogy milyen messzire vannak egymástól ezek a helyek, és hol
fekszenek egymáshoz viszonyítva. Talán ad néhány ötletet.
Miközben beszélt, megpróbált gyors fejszámolást végezni.
Kétezer-ötszáz kilométer, nyolcezer méter magasból… a látótér
valószínűleg úgy… mindössze egy háromszöget tudott maga elé
képzelni, aminek az egyik oldala nyolcezer méter volt. Ha az ember
lenéz, akkor éppen maga alatt, igazán tisztán egy legalább két
négyzetkilométer kiterjedésű területet látna. Úgyhogy óvatos
becslések szerint is hatalmas területet kellene átkutatnia. Már az is
napokig tartana, ha ezt a távolságot meg akarná tenni autóval: és ki
tudja, mennyit látna az útról.
– Egész egyszerűen nem akarok itt ücsörögni. És nem jut eszembe
jobb, amit tehetnék – mondta csüggedten Kennedy. Rövid ideig
csend volt, amíg Gayle elgondolkodott ezen.
– Menjen repülővel – mondta végül.
46
Amikor befutott Mirjám hívása, Kuutma épp zenét hallgatott, ami
szokatlan volt, mert Kuutma utálta a zenét.
Nem, ez nem volt igaz. De nehezen kezelhető közeg volt a
számára. Nem értette, hogyan épül fel, és azt sem, mitől olyan vonzó.
Fiatalabb korában bizonyos dallamokat egyfajta örömmel hallgatott.
Emlékezett, hogy még táncolt is egyszer. Mindez azelőtt volt, hogy
Hírnök lett és eljött volna az Éden kertjéből. Azután az élete
megmásíthatatlan pályára állt, és a zene valahogy lassan megszűnt
bármit is jelenteni neki.
Talán a kábítószer hatása volt. Az átok módosította azt, ahogy az
ember a világot észlelte, illetve pontosabban szólva azt módosította,
ahogy a fogyasztó és a világ kapcsolódott egymáshoz. A valóság
szépiaszínben fürdő, a szirup lassúságával folyó némajáték lett. Az
agy gyorsabb lett, a mozdulatok biztosabbak: az ember
összességében úgy érezte, hogy fokozottan tudatában van a körülötte
lévő dolgoknak, ugyanakkor a kábítószer paradox módon
megfosztotta életszerűségük és egyediségük nagy részétől ezeket a
dolgokat. A látvány, a hang, az állagok, az ízek: mind kifakultak és
kisimultak egyetlen dimenzió mentén, és – Kuutma nem tudta
világosabban kifejezni – saját maguk vázlatrajzai lettek.
Éppen ezért jókor jött, hogy a telefon csöngése kizökkentette a
zene lehangoló talányosságából.
– Halló – szólt bele Kuutma.
– Repülőjegyet váltott, Tannanu – mondta Mirjám tökéletesen
kiegyensúlyozott hangon.
– Hová?
– Mexikóvárosba. De nem hiszem, hogy a célállomás a lényeg. A
124-es járattal megy.
– Aha.
Kuutma elgondolkozott. Ez számos szempontból jó volt. Egyrészt
azt mutatta, hogy a nyomozónak még mindig nem igazán sikerült
összeraknia a képet. Másrészt lehetőséget kínált arra, hogy
elvégezzék a munkát, amelyet Angliában nem fejeztek be. És ezt az
ügyet mégiscsak végig rosszul kezelték. Ha most megint
intézkednek, nem szabadna újabb, elvarratlan szálakat hagyniuk.
Ezért nem utasította Mirjámot arra, hogy lépjen Tillman ellen. Ez
volt az egyetlen oka, mondogatta magának újra meg újra, nem volt
más. Mindenesetre amint Tillman visszatért a Nyugat-Londonban
bérelt szobájába, amelyet Mirjám csapata már beazonosított, nem is
volt szükséges lépni. A sorsa ezzel Kuutma kezébe került, és Kuutma
bármelyik pillanatban elrendelhette a megölését.
Kuutma emlékeztette magát, hogy ezáltal a dolog veszített a
sürgősségéből, sőt érdemesebb és hasznosabb volt megfigyelést
végezni, mint azonnal akcióba lépni. Ha most megölik Tillmant,
talán működésbe lép valami késleltetett szerkezet: információk
szivárognak ki, és újabb veszélyforrás keletkezik.
Kuutma ezt azonban igazából nem hitte.
Londonba utazott. Földalattira szállt, aztán buszra, és elment a
nyomorúságos lyukba, ahol Tillman felütötte a tanyáját. Kibérelte a
szomszédos szobát, és aprólékos gonddal, egy remekbe szabott, igen
hegyes ácsfúró segítségével több órán át dolgozott azon, hogy egy
parányi lyukat vágjon a falba, nagyon közel a padlóhoz. A lyukba
beillesztett egy üvegszálas vezetékkel ellátott apró kémkamerát, és
amit látott, az nagy megelégedéssel töltötte el.
– Nem fog megállni. Aztán egy nap majd a szemedbe néz, Kuutma,
és egyikőtök pislogni fog.
– Nem hiszem, hogy az én leszek, Rebecca.
– De te nem ismered őt, én viszont igen.
– Kedves testvérem, bárcsak soha nem kellett volna megismerned
őt. Nagy öröm számomra, hogy többé tudnod sem kell róla.
– De hiszen többé már semmiről nem kell tudnom, Kuutma. Ezért
küldtek téged.
Talán akkor kellett volna megölnie Tillmant. Vagy ha nem, akkor
onnantól fogva legalább békén hagyhatta volna. De nem ölte meg és
nem is hagyta békén, vagy legalábbis nem azonnal. Tett még egy
dolgot, aminek lettek – lehettek – következményei.
– Mit tegyek, Tannanu? – kérdezte Mirjám, és ezzel
félbeszakította Kuutma merengését, amelybe soha nem is kellett
volna belefognia. Igyekezett mind a távolabbi, mind a közelebbi
múltból származó emlékeitől szabadulni, és különféle terveket
kezdett forgatni a fejében, vizsgálgatva őket, hogy hol hibádznak.
– Egyelőre ne tegyél semmit. Hagyjad a nőt, hadd menjen oda és
hadd térjen vissza. Kövesd, ha elhagyja a repülőtéri terminált
Mexikóban. Attól függően, hogy hová megy, és kivel találkozik,
lehetséges, hogy gyorsan kell majd cselekedni, és több célpont ellen.
Egyelőre azonban hadd gyülekezzenek csak. Az jó, ha összegyűlnek,
mert jócskán megkönnyíti a feladatunkat. Ismered az egy fő szabályt,
amit követünk, Mirjám.
– Ne tégy semmit, ami nem biztos – idézte Mirjám. – Tedd, amit
kell.
– És ebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy mindig oda
kell figyelnünk, vajon a tetteink ennek a vonalnak melyik oldalára
esnek.
– Értem, Tannanu.
– De te búsulsz a testvéreid miatt, Mirjám. A fájdalom, amit
érzel… ha valamennyire is jól ismerlek, megkockáztatnám, hogy
valósabb és nagyobb a számodra, mint bármi más ezen a világon.
– Nem nagyobb és nem valósabb, mint Isten, Tannanu.
– Ezért mondtam azt, hogy ezen a világon – felelte Kuutma
szelíden. – Szeretted őket. Együtt harcoltatok, és megosztottad velük
mindenedet, amit csak a jámborság megengedett. Higgy nekem,
tudom, milyen nagy az, amit elvesztettél – mondta. Aztán amikor
Mirjám nem válaszolt, folytatta. – Nem lenne szégyen, ha most haza
akarnál menni. Valaki más bevégezhetné ezt a küldetést, te pedig
meggyógyulhatnál a szeretteid körében.
– Tannanu, bocsáss meg nekem – mondta Mirjám immár éles
hangon –, de ha meghátrálok ez elől valami érzelmi fájdalom miatt,
valami képzelt seb miatt, amit a szívemen ejtettek, már hogy is ne
kéne szégyellnem magam? Amikor Écer és Kéfás mindent odaadtak,
hogyan méricskélhetném én ki, mennyit adok, és hogyan
mondhatnám, hogy ez elég, amaz meg túl sok? Te küldtél ki.
Könyörgök, ne hívj haza addig, amíg a munkámat teljesen be nem
fejezem.
– Nem foglak, leányom – hajtotta meg a fejét tiszteletteljesen
Kuutma, de ezt Mirjám nem látta, és soha nem is fogja megtudni.
Csend lett.
– Mi ez a zene? – kérdezte Mirjám tompább hangon, mintha a
Kuutma felett aratott győzelme kimerítette volna.
– A Rolling Stonestól a „Paint It Black”.
– Kellemes neked ez a hang, Tannanu?
– Nem – jött zavarba Kuutma –, természetesen nem. Rettenetes
kakofónia. Csak azért hallgatom, hogy gondolatban jobban rá tudjak
hangolódni az űzött vadra. Ez Tillman, és az ő zenéje. A tűz óta
többször is hallgatta, és meg akartam érteni, milyen érzelmeket
ébreszt ez a zene.
– És megkaptad a választ, Tannanu?
– A kétségbeesés szól ebből a zenéből, leányom – felelte Kuutma,
mert ebben a kérdésben szilárdabb talajon állt. – Tillman kétségbe
van esve.
47
Kennedy attól félt, hogy a 124-es járaton utazni hátborzongató és
nyugtalanító érzés lesz, de az első öt-tíz perc elteltével már nem volt
több, mint egy egyszerű járat. Elfoglalta az ablak melletti ülést,
amelyet megadott, amikor jegyet váltott, jelezte, hogy nem kér
ingyenitalt és sósperecet, majd kényelmesen elhelyezkedett, és nézte,
ahogy kibontakozik alatta a táj.
Város, külváros, sivatag, sivatag, sivatag. Kőbánya, kisváros, gát,
aztán megint sivatag. Ahogy a gép egyre magasabbra szállt, ő egyre
kevésbé tudta megállapítani, melyik tereptárgy micsoda. Egy kis idő
múltán a lakott területeket már csak a színükről tudta
megkülönböztetni: szürke foltok a kiterjedtebb sárgásbarna, fosbarna
és olajzöld foltok hátterében.
Huszonhétezer láb magasból nehéz volt nagy felfedezéseket tenni.
A partvonalat természetesen látta, és a folyók is elég élesen
kirajzolódtak. Az utakkal már nehezebb dolga volt, de néha ki
lehetett találni, hol vannak: ahol megszakadt a hegyek vonala, vagy
ahol megtisztították körülöttük a területet. Talán volt egy út valahol,
ahol nem kellett volna útnak lennie? Egy út, ami valami ismeretlen
helyre vezetett?
De nem lehetett ilyesmi. Az ilyen maradandó dolgokat minden,
ezen az útvonalon közlekedő járat utasa látná. Ő most olyasmit
keresett – olyasmi kellett neki –, amely ideiglenesen volt ott, és csak
akkor, egyszer volt látható. Éppen ezért a repülőút legfeljebb a dolog
lehetséges léptékéről adhatott neki valamilyen benyomást, de ennyi.
Azért szállt fel a gépre, hogy barkochbázzon, de még mindig csak ott
tartott, hogy nagyobb-e, mint egy kenyértartó.
Akkor tehát utak, de nem az utakon haladó járművek. Ember
alkotta építmények, ha nagyon magasak, vagy elég nagy
kiterjedésűek. Más repülők: nem egyet látott elhaladni komótosan,
közepes távolságra tőlük.
Valami fény is lehetett. Amikor leszállt az este, a táj olyan lett,
mint valami rácsozat, aminek egyes lyukaiban fény gyúlt, mások
teljes sötétségben maradtak. Igen, ebben lehet valami: egy fény, ahol
nem kéne fénynek lennie? De persze ahogy egyre sötétebb lett, a
szembeszökő tereptárgyakat is egyre nehezebb volt kivenni, úgyhogy
egyre kevésbé lehetett tájékozódni is. Ki tudta volna megmondani,
hol van olyan fény, amelynek nem kéne ott lennie, és más dolgokhoz
képest hol helyezkedik el? A pilóta meg a másodpilóta. Nekik
vannak műszereik, amik alapján el tudnak igazodni, és van
irányzékuk is. Lehetséges volna, hogy azért kellett lezuhannia egy
egész repülőgépnek, mert Brand meg akarta ölni a pilótákat?
Látott egy szabályosan villogó fényt odalent, azt nézte: három
másodpercig égett, aztán öt másodpercre elsötétült. Odébb volt, a
parton, úgyhogy arra gondolt, biztosan világítótorony. Lehetséges
volna, hogy a 124-es járatról észleltek valami másféle jelzőfényt,
amit azért gyújtottak meg odalent, hogy olyan jelzést küldjenek,
amelyet kizárólag Júdás népének szántak? Elvégre szerették a
rejtjeleket: talán felvillanó fáklyák segítségével kommunikáltak
egymással a sötétben, meg azokkal a súlyos, ráccsal borított
fényszórókkal, amilyeneket a királyi légierőnél használtak a második
világháborúban.
De hát a mobiltelefon korában ez igazán nagy szamárság volna.
Közben Mexikóváros fölé értek – a gyéren lakott, áthatolhatatlan
sivatag után olyan fényözön tárult eléjük, mintha több galaxis
csavarodott volna egymásba és a gép megkezdte a leszállást.
Kennedy végül feladta, mert úgy ítélte meg, hogy semmi értelme
tovább próbálkozni.
Csaknem három órát kellett agyonütnie a visszaútig. Zord
kísértetként bolyongott a várócsarnokban, de a legtöbb bolt és
kávézó már bezárt éjszakára. Végül talált egy bárt, oda beült, és
rendelt egy nagy margarita koktélt. Ha farkassal laksz, gondolta
magában, legalább próbálj meg úgy tenni, mintha vele együtt
ordítanál.
A pult másik végéről egy nő időnként lopva rápillantott. Fiatalnak
látszott és talán szép is volt, de túlságosan ki volt sminkelve. Nem
egészen volt Kennedy zsánere, mert ő inkább a nagyon telt,
gömbölyű idomokat kedvelte, de azért érdekes volt a maga karcsú és,
semmi kétség, igen hajlékony testalkatával. Nagyon szürke,
hétköznapi ruhát hordott: a föld árnyalatait viselő, de közelebbről
meghatározhatatlan színű blúz és pantalló volt rajta, ami el is ment
volna, ha a bőre barnább lett volna, de így egész egyszerűen
piszkosfehérnek látszott a karja tiszta, világos bőre mellett.
Kennedy a legkevésbé sem érezte magát begerjedve, viszont
fenemód feszült volt, úgyhogy hosszú idő óta először vette fontolóra
egy gyors numera esetlegesen jótékony hatásait. Puhatolódzó
lépéseket tett ez irányban, és nem vette le róla a szemét – így amikor
a nő legközelebb lopva Kennedyre pillant, találkozik a tekintetük.
Ezzel azonban nem a várt hatást érte el. A nő nem mozdult, de
összehúzta magát. Nem úgy, mint aki bátortalan vagy zárkózott,
hanem mint aki megfeszül és felkészül az összecsapásra. Jézusom.
Kennedy nyilvánvalóan félreértette őt. Talán a nő utálta a zsarukat,
és valahogy rájött, hogy ő az.
Kennedy már épp készült, hogy megigya az italát és távozzon, de
a nő megelőzte. A kelleténél kicsit nagyobb erővel lerakta a poharát,
odaintette a csapost, váltott vele néhány szót, aztán átadott neki egy
köteg bankjegyet. A csapos vállat vont, megszámolta a pénzt és
bólintott. A nő elment, Kennedy pedig sajnálkozva és fájdalmasan
nézett a segge után.
Ezután már szép lassan itta a margaritát, hogy az alkohol enyhítse
kissé felkorbácsolódott nemi vágyát, és valami nyugalomfélébe, vagy
inkább beletörődésbe ringassa. Jelzett a csaposnak, hogy hozza a
számlát, mire a férfi megrázta a fejét.
– Már rendezték a számlát, asszonyom.
– Hogyan?
– Már rendezték a számlát. A hölgy kifizette az italát, és azt kérte,
hogy adjam ezt oda önnek.
A csapos lerakott valamit a pultra Kennedy elé, ami úgy nézett ki,
mint egy negyeddolláros, egészen addig, amíg a kezébe nem vette;
akkor már érezte a súlyát, látta szabálytalan alakját és a szélén
körbefutó, részben lekopott, unciális betűket. Az érme párja ott volt a
pénztárcájában – Tillman adta neki a Surrey Street-i kocsmában.
Eldobta az érmét, és kirohant a bárból. Gyors iramban
keresztül-kasul bejárta a várócsarnokot, a kilátástalan helyzet
ellenére is reménykedve, hogy megint belefut a nőbe. Elég kevés
ember volt odabent, úgyhogy rögtön kiszúrta volna, de persze a nő
nem hagyta volna ott az érmét, ha maradni szándékozott volna.
Kennedy végül kifulladva lelassított; nem csak a futástól lihegett:
kalapált a szíve is a mellkasában.
Ez egy… mi is volt ez? Kihívás. Provokáció. Ígéret. A pultnál ülő
nő azok közül való volt, akiket keresett: Júdás törzsének egy tagja.
És hagyta, hogy Kennedy meglássa, mintha azt mondaná neki, hogy
akármennyire is megkönnyítik a dolgát, és akármennyire is minden
ott van a szeme előtt, akkor sem fog eljutni hozzájuk, akkor sem
tudja teljesen összerakni a képet.
Vagy talán azt akarta jelezni, hogy az se számít, ha sikerül neki.
Kennedyt egy pillanatra elöntötte a düh, mint valami hőhullám, de
ez most megtört, és különös módon nyugodtnak érezte magát. Akárki
is volt a nő, így felfedni magát vakmerőség volt: a több évszázada,
sőt évezrede tartó rögeszmés titoktartás kontextusában ez érthetetlen
hiba volt. Talán erőfitogtatásnak szánta, de valójában nem az volt;
nem lehetett az. Valami olyan érzelem megnyilvánulása volt,
amelyen nem volt képes egészen uralkodni, és amely ott munkált
benne, eltorzítva az ítélőképességét. Kennedynek hirtelen eszébe
jutott, hogy ő és Tillman egy női hangot hallottak sikítani azon az
éjjelen, amikor a Galambdúc leégett. Lehetséges lett volna, hogy ez
ugyanaz a nő volt? Hogy az Atlanti-óceánon át is követte Kennedyt?
Eszement gondolat: ha azon a lángoló, véres éjszakán minden
további nélkül megölték volna, most miért tétováznak?
Akkor valaki más volt. De olyasvalaki, aki azt akarta, hogy tudja:
tudnak róla és követik őt, miközben ő meg őket követi.
A valódi összecsapás tehát nem volt már messze, és Kennedyt
most előre figyelmeztették, úgyhogy ha nem készül fel a
védekezésre, csak magára vethet.
Az ingajárat hajnali kettőkor szállt le Bullheadben, és Kennedy
három után ért vissza Peasonbe, a szállodába. Ismét John-Bird volt a
sofőrje, de ezúttal elébe vágott a Coloradóról szóló anekdotáinak,
mert tüstént elaludt a taxi hátuljában. John-Bird ennek ellenére nem
hagyta abba. Amikor Kennedy hébe-hóba felébredt a szendergéséből,
furán megnyugtatónak hatott a szóáradat: jó érzés volt, hogy nincs
egyedül. Hálából mindig, amikor John-Bird a folyóval kapcsolatos
tényekkel szórakoztatta, azt motyogta feleletképpen, hogy „igazán?”,
aztán rögtön újra álomba merült.
Miután feltámolygott a szobájába, arra készült, hogy arccal előre
bezuhan az ágyba, és alszik még egy kicsit, sőt valószínűleg még
azzal sem vesződik, hogy levetkőzzön. Az ágy melletti telefon
kijelzője azonban pirosan villogott. Felvette a kagylót, és tárcsázta a
hangpostát. A kézibeszélőt az álla és a válla közé szorította,
miközben leráncigálta a cipőjét kissé megdagadt lábáról.
– Üdv, őrmester – hallotta Webster Gayle erőteljes, egészséges,
vidám hangját. – Remélem, sikerült valamit megtudnia a határtól
délre, és nem csak olcsó tequilát iszogatott. Alig várom, hogy
megtudjam, hogyan mentek a dolgok. Viszont nem halogathatjuk ezt
tovább. Találkoznia kell Eileennal, hogy vele összefogva elérjék a
kritikus tömeget. Ígérem, hátrébb fogok állni, hogy még véletlenül se
essek a robbanás hatósugarába. Eileen korán szokott kelni, ezért arra
gondoltam, hogy reggelizhetünk együtt. Fél nyolckor várom magát
odalent. Aludjon jól.
Egy margarita, töprengett Kennedy fáradtan, miközben
összegömbölyödött az ágyon, és félig magára húzta a takarót. Semmi
nem volt, amire örömmel lehetett volna várni, csak egy reggeli a
szellemekkel. És az egy margaritától még csak be sem rúgott eléggé.
48
Egy percen belül világossá vált Kennedy számára, hogy az Eileen
Moggs és Webster Gayle közötti kapcsolat nem szimplán szakmai,
hanem jócskán túlmegy azon. Körülbelül újabb egy perccel ezután
már azt is tudta, hogy a férfi és a nő különbözőképpen látják a
kapcsolatot.
Gayle seriff lazán és tárgyilagosan, nagyon jó barátjaként mutatta
be Moggst. A kifejezés, amely a tévés beszélgetőműsorok
házigazdáinak szótárából származott, önmagában szinte semmit sem
jelentett, és nem is számított, hogy jelent-e. Miközben azonban
Gayle ezt mondta, Moggs arcán egy pillanatra büszke és fájdalmas
mosoly jelent meg, ami megerősítette, hogy a seriffnek tényleg nincs
jobb barátja, mindamellett azt is elismerte vele, hogy nem volt jobb
szó arra, amit Moggs jelentett Gayle számára.
A két nő kezet rázott, és jól megnézte egymást, hogy képet
alkossanak a másikról.
– Ó, maga kétségkívül zsaru – mondta Moggs kuncogva.
– Úgy nézek ki? – kérdezte Kennedy bánatosan.
– Teljes mértékben, drágám, és ezt veheti bóknak. Az apám zsaru
volt, és mindkét fivérem is az. Akinek ilyen alakú a válla, arra
rendszerint legalábbis a puszipajtásomként gondolok.
Ami megmagyarázza, miért randizik a seriffel – gondolta
Kennedy. Hagyta, hogy Moggs átterelje őt a konyhába vezető
gyöngyfüggönyön, ahol gofri, tojás és szalonna várt rá. Minden
meglepően jó volt, akárcsak a kávé és a narancslé – az utóbbit Moggs
szemmel láthatólag kézzel facsarta egy régimódi, kurblis
gyümölcsprés segítségével, aminek kitüntetett helye volt a
kredencen. Kennedy úgy érezte, testi-lelki lemaradásban van, de a
reggeli felüdítette, és a Moggs kedélyes faggatódzására adott válaszai
egyre hosszabbak lettek.
Mióta is van Kennedy a nyomozóhivatalnál? Nagyjából hat éve.
És mindig zsaru akart lenni? Lényegében mindig. Családi
hagyomány. (Igen, az szokott lenni – értett egyet Moggs.)
Először jár az Egyesült Államokban? Nem, másodszor. Kennedy
egyszer egy hetet töltött New Yorkban egy barátnőjével – ez is egy
téves lépés volt a sok közül egy olyan kapcsolatban, amely
érthetetlen módon plátói maradt, bár minden jel arra mutatott, hogy
valami ősibbé alakul és beteljesül. Kennedy nem említette a lányt:
fogalma sem volt, Moggs és Gayle hogy viszonyul a
homoszexualitáshoz, és nem akarta, hogy a helyzet még kínosabbá
váljon, mert már amúgy is épp elég kínos volt.
– Egyszer voltam Londonban – közölte bizalmasan Moggs –, de
pocsékul éreztem magam. Nyár dereka volt, de végig esett az eső.
Utána vagy egy hónapba telt, mire megszáradtam. Ráadásul amikor
vendéglőbe mentem, meg kellett mutatnom az étlapon, mit kérek,
mert rá kellett jönnöm, hogy nem beszélem a nyelvet; pedig elvileg
ugyanazt a nyelvet beszélik ott is! – mondta Moggs és harsányan
nevetni kezdett a saját viccén. Kennedy is nevetett. – Tehát –
folytatta Moggs, hirtelen komolyra fordítva a szót – ez a nyomozás,
amit maga valami gyilkossági ügyben folytat… Web nem akar róla
beszélni, mert nem akar visszaélni a helyzetével; én ugyanis újságíró
vagyok, ő pedig a törvény őre. Viszont azt mondta, talán maga akar
beszélni róla, és ahhoz nincs joga, hogy magát ne engedje beszélni.
Úgyhogy arra gondoltam, a mindenit neki, ha én megmutatom,
nekem mim van, maga talán hajlandó lenne megmutatni, mije van
magának. Mit szól?
– Erre nem tudok válaszolni, amíg nem tudom, magának mije van
– felelte Kennedy, mert úgy döntött, a nyers őszinteséget választja.
És ha kiderül, hogy szellemekről fog beszélni, akkor inkább nem kell
a segítsége.
– Jogos – ismerte el Moggs vigyorogva. – Nagyon is jogos.
Viszont ide hallgasson. Web jó ember, igaz? Úgy értem, hogy bár
most találkozott vele először, fogadok, hogy ez magának is
nyilvánvaló. Olyan jó, hogy azt gondolja, mindenki más is jó. Ez egy
zsarunál bizonyos szempontból gyengeség.
– Én is itt vagyok! – tiltakozott Gayle.
– Csitt, Web – mondta neki Moggs gyengéden. Egész idő alatt
Kennedyn tartotta a szemét, amely mintha rá is villant volna. – Én
viszont újságíró vagyok, őrmester, úgyhogy én tudom, hogy a
legtöbb ember galád. Talán maga is egyetért velem.
– Szerintem fele-fele – adta meg Kennedy gyanakvón.
– Nos, szerintem nem. Én úgy vélem, az arányok ennél sokkal
rosszabbak. Mert miről is van szó? Web üzenetet kap egy külföldi
zsarutól, aki a segítségét kéri. Web első gondolata ebben a
helyzetben az, hogyan is segíthetne neki. Az én első gondolatom
viszont az, hogy itt valami nem stimmel. Mit veszíthetek, ha segítek?
Hogy fest a dolog, ha kicsit alaposabban szemügyre veszem és
megpiszkálom? Ért engem?
– Igen, értem magát – felelte Kennedy. Látta, mire megy ki a
dolog, és minden kétséget kizáróan tudta, hogy legyőzték.
– Szóval miközben Web leteríti magának a vörös szőnyeget, és
mindenféle bámulatos dolgokat mesél magáról, hogy milyen okos,
milyen udvarias, milyen bámulatos a kiejtése, meg minden, én nem
tudom megállni, hogy ne tegyem fel a kérdést: ki is ez a Kennedy
őrmester, és mi is az ő kiindulópontja voltaképpen? Mert
mindenkinek van valami kiindulópontja, ugyebár.
– Igen, ez kétségkívül igaz.
– És a maga kiindulópontja az, hogy már nem zsaru. Elbocsátották
a rendőrségtől, vagy felmondott, attól függően, hogy kit kérdezek.
Ezt azonban elfelejtette megemlíteni Webnek, amikor arra kérte őt,
hogy segítsen magának a nyomozásban.
Kennedy meglepődve érezte, hogy elpirul. Tudta, hogy csak idő
kérdése, és valaki rá fog jönni, hogy a referenciái nem valódiak, de
nem számított rá, hogy amikor eljön a pillanat, az ilyen fájdalmas
lesz.
– Igazán sajnálom, seriff – fordult Gayle-hez és komolyan
gondolta, amit mondott. – Bizonyára azt gondolja, hogy cinikus
módon felhasználtam magát, és talán így is van. De el se hinné, mi
mindent vesztettem és mi mindent megtettem eddig, hogy
megoldjam ezt az ügyet. Úgyhogy nem adhattam fel még akkor sem,
amikor már elvették tőlem az ügyet és aztán az állásomat is – azzal
felállt, indulásra készen, vagy egyedül, vagy Gayle foglyaként.
– Üljön le, őrmester – mondta neki kuncogva Gayle, látva
Kennedy feszült és ünnepélyes arcát. – Én nem is látom akkora
hazugságnak azt, amit mondott. Szerintem vannak olyanok, akik már
az előtt zsaruk, hogy megkapnák a jelvényt, és az után is azok
maradnak, hogy visszaadják. Vagy soha nem is lesz jelvényük, mint
például Eileen-nak, de olyan ösztöneik vannak, és úgy nézik a
világot, mint egy zsaru.
– Vannak, akiknek a vérében van – mondta Moggs szerénytelenül.
– De komolyra fordítva a szót, hölgyem, mert inkább nem hívnám
őrmesternek, nem az volt a célom, hogy mindezt az orra alá
dörgöljem. Csak jeleztem, hogy utánajártunk, és tudunk magáról
mindent. Az óceán innenső partján úgysincs semmilyen törvény adta
hatalma, és biztos tudomásom van róla, hogy ezen az ügyön
dolgozott az utolsó, rendőrként töltött napjáig. Maga a világ
szemében mindössze annyi hibát követett el, hogy nem hagyta abba.
Másrészt meg Web sem szegett meg semmilyen szabályt azzal, hogy
segített magának, mert ami azt illeti, minden, amit mutatott,
szabadon hozzáférhető. És ha valaki kérdezné, a seriffnek joga van
bárkinek bármit megmutatni egy folyamatban lévő üggyel
kapcsolatban.
– Habár általában nem mutatok meg bárkinek bármit – vetette
közbe Gayle. – Nem szeretném, ha azt gondolná, hogy ilyen
elővigyázatlan lennék bárkivel, aki csak úgy besétál az utcáról,
őrmester.
– A francba is – mondta Moggs –, az a nagy igazság, hogy a
kedvenc témánkon dolgozik, és ezért akartuk magával megosztani,
amink van. Tehát mit szól?
Moggs hirtelen mozdulattal kezet nyújtott, amit Kennedy – még
mindig pirulva – elfogadott; nem a szokásos módon fogtak kezet,
hanem összeütötték a tenyerüket és összekulcsolták a hüvelykujjukat,
ami sokkal erőteljesebbnek és megnyugtatóbbnak érződött.
– Jöjjön át a nappaliba – mondta Moggs –, és megmutatom
magának, amim van.
Előrement és mutatta az utat. A függönyön át visszamentek a szűk
előszobába, majd onnan a meleg, barátságos hangulatú, puha bútorral
és az alkony színeivel teli térbe. A súlyos kanapéra horgolt, színes
takarót terítettek, amit egy stilizált, de pompás amerikai sas díszített.
– Tulajdonképpen – mondta Moggs, mihelyst leültette Kennedyt a
kanapéra – ez épp olyasfajta dolog, amihez megerősíthetnénk
magunkat egy kis kávéval. Megyek és főzök még egy kannával.
Moggs visszaszaladt az előszobán át a konyhába, Gayle pedig egy
perc múlva követte, dünnyögve valamit arról, hogy segít behozni a
tálcát. Kennedy egyedül maradt, és amíg várta, hogy a szívverése
ismét helyreálljon, a falakat nézegette, amelyeket fényképek
borítottak. Az egyik falon arcképek voltak, de Eileen Moggs nem
volt látható rajtuk, viszont még Kennedy is felismert közülük
néhányat: Webster Gayle (kétszer), George Clooney, Jesse Jackson,
Bill Clinton, Bono és Donald Rumsfeld, aki olyan fenyegető
tekintettel nézett, mint az ördög, aki beszívott. Az ezzel szemközti
falon mindenféle helyek voltak: a Grand-kanyon, a 66-os út a híres
táblával és egy motoros bandával, az anasázi indiánok lakóhelyeinek
romjai, kaktuszok, az állami törvényhozás épülete, amint több száz
tüntető ostromolja, valamint egy nagyon felkavaró kép, amin sivatagi
környezetben egyenruhás rendőrök egy csoportja (Kennedy nem
ismerte elég jól az egyenruhákat ahhoz, hogy meg tudja állapítani,
vajon szövetségi rendőrök voltak-e, vagy az adott államé)
ünnepélyesen állt egy fekete férfi holtteste körül.
Gayle a gyöngyfüggönyön át hátrálva, a nyakát behúzva jött be, a
kezében egy tálcával, amin három bögre volt. A nyomában Moggs
érkezett, ő süteményt hozott és – kissé meglepő módon – egy üveg
Jim Beam whiskyt. Gayle letette a tálcát, Moggs pedig letekerte a
kupakot az üvegről.
– Szoktam tenni egy kupicával a kávémba – mondta Moggs
Kennedynek. – Igazából csak egy kicsi, jelképes mennyiséget, de
ahhoz elég, hogy elvegye az élét a dolgoknak – azzal öntött a saját
kávéjába, majd Kennedyre nézett, felemelve az üveget, készen arra,
hogy neki is töltsön.
– Miért, olyan dolgokról fogunk beszélni, amelyeknek éle van?
– Hát nem olyasmikről beszélgettünk már eddig is? – vigyorodott
el Moggs.
– Jöhet – mondta Kennedy, és Moggs öntött.
– Én kihagyom – mondta Gayle. – Még vissza kell mennem
dolgozni.
– Nekem ez is munkaidő – zsörtölődött Moggs.
– Hogyne. De egy újságírótól mindenki azt várja, hogy részeg
legyen.
A szerelmesek könnyed meghittségével ugratták egymást, és
nevetniük sem kellett egymás tréfáin. Moggs odament a szoba
sarkában álló túlméretezett, L alakú íróasztalhoz, és egy nagyon
vastag, olajzöld dossziéval tért vissza. Lerakta az asztalra kettőjük
közé, miután odébb tolta a süteményes tányért, hogy helyet csináljon
a fő fogásnak.
– Íme – mondta Moggs az olyan ember hangján, mint aki éppen a
lényegre tér. – Ez a mi aktánk az élőholtakról.
– A 124-es járat szellemeiről? – kérdezte Kennedy. Nem várta
izgatottan, hogy mi van a dossziéban, de azért hirtelen elfogta valami
bizonytalan, kellemetlen érzés.
– Pontosan – erősítette meg Moggs. – Nézze meg. ígérem, hogy
része lesz csodákban, jelenésekben és égi jelekben.
– Én… nem hiszek az ilyesmiben – tiltakozott Kennedy
finnyásán, de erőtlenül.
– Ó, én sem, őrmester. De azért olvassa el. Aztán majd beszélünk.
Félórával később Kennedy még mindig olvasott, miközben
házigazdái figyelték őt – de az égi jelek és csodák még várattak
magukra. A dosszié valójában pontosan azt tartalmazta, amire
számított: felmelegített szóbeszédeket, egymondatos
kísértethistóriákat és szomorú önámításokat.
Az összes szokásos, gyanús alak megjelent a történetekben: a
férfi, aki érthetetlen halandzsával teli e-maileket küldött az irodai
számítógépéről, miközben a teste egy arizonai hullaház ravatalán
feküdt; a nő, aki a gép lezuhanásának pillanatában halott férje kezét
érezte a vállán és a csókját az arcán; az autó, amit járó motorral
otthagytak a kocsifeljárón az éjszaka közepén („a feleségem
slusszkulcsa volt a kocsiban, pedig nála volt, amikor meghalt,
esküszöm”); az anyát és lányát jelképező, a bölcsőde ablakára
lecsapódott párába rajzolt pálcikafigurák, meg a kedves, öreg hölgy,
aki habozás nélkül, könnyek között az unokája műveként azonosítja
őket („mindig göndör hajúnak rajzolta magát, pedig az utóbbi egy
évben már nem volt göndör a haja”). S a többi, s a többi,
jelentéktelen és érdektelen változtatásokkal. Olyan történetek,
amelyeket az emberek azért mesélnek egymásnak, hogy meggyőzzék
magukat: a halál minden valószínűség ellenére sem a vég.
Bár még csak a felénél tartott, Kennedy becsukta az aktát, hogy
jelezze, végzett vele. Eddig is csak azért húzta, mert többé-kevésbé
meggyőződött róla, hogy Gayle és Moggs az egyik igen bizarr
amerikai egyház hittérítői, és most meg kell nekik mondania, hogy a
közös piknikhez nem hoztak elég szendvicset.
– Ahogy mondtam is – ismételte olyan semlegesen, ahogy csak
tudta –, soha nem tudtam igazán a magamévá tenni ezt az egész halál
utáni élet dolgot. Érdekes, de nem igazán az én…
– Érdekes? – hitetlenkedett Moggs. – Miért mondja ezt, hölgyem?
Hiszen ennek a nagy része ugyanaz a szemét, mint amit a közérti
szennylapok próbálnak megetetni velünk a hét minden áldott napján.
Olyan szinten érdektelen, hogy a hatodik oldalig sem tudok eljutni
anélkül, hogy ne veszíteném el az életkedvem.
– Nos, akkor… – torpant meg Kennedy – …miért mutatta meg
nekem?
– Ez a helyes kérdés. És én egy kérdéssel fogok felelni rá.
Észreveszi-e, hogy mi a mintázata ennek a sok szamárságnak?
Moggs hangjában volt egy kis önelégültség, mint az olyan
tanáréban, aki már tudja a helyes választ, és arra számít, hogy az
ember majd a rosszat mondja be. Kennedy ismét kinyitotta az aktát,
és a kezdetinél nem nagyobb lelkesedéssel újra alaposan átnézte az
első néhány oldalt.
– Ténylegesen nem történt észlelés – mondta Kennedy –,
legalábbis nem olyan, ami igazolható. Az égvilágon semmi nem volt,
amit ne lehetett volna meghamisítani vagy beképzelni. Tökéletes
bulváranyag: a lehető legkevesebb tény és név, hogy nehéz legyen
bármit is leellenőrizni, és minél nagyobb mozgástér maradjon. Az
egyik hírügynökség átveszi a másiktól a történetet és kicsit csiszol
rajta…
– Pontosan – mondta Moggs. – Én már számtalanszor láttam ezt
korábban, hölgyem. Ide hallgasson, tegeződhetünk? Köszönöm. Én
már számtalanszor láttam ezt korábban, Heather, és úgy tűnik, hogy
te is. De ahogy mondják, a kivételtől kell várni, hogy erősítse a
szabályt, és ezúttal elég nagy és igen szembeszökő kivétellel van
dolgunk.
– Nem értem, miről van szó – vont vállat felemelt kézzel
Kennedy. Gayle szemmel láthatólag égett a vágytól, hogy
közbeszóljon, de visszafogta magát, mert feltehetőleg belátta, hogy
most Moggs a főszereplő, és nem ő.
– Az igazság az – visszakozott egy parányit Moggs –, hogy nekem
is jó időbe beletelt, amíg megértettem. Web megőrjített ezzel az
egésszel. Még amikor nem beszélt róla, akkor is ott volt a kifejezés
az arcán, ami arról árulkodott, hogy erre gondol. Úgyhogy
összeszedtem mindenféle újságkivágásokat, és beragasztottam őket
ebbe az albumba, alapvetően azért, hogy fejbe kólinthassam vele és
megmutathassam, hogy mi minden miatt mese habbal az egész.
Aztán a szemembe ötlött a dolog, talán azért, mert az egész egy
helyen volt, és Web megpróbálta rendszerezni időpont meg dátum
szerint. Lényegében ez volt a dolog nyitja. Menj vissza az elejére,
Heather, és ne feledd, hogy az akta időrendi sorrendben van.
Az első cikk Peter Bonville köztisztviselőről szólt, akinél a szokás
hatalma annyira nagy volt, hogy még a halál sem tarthatta vissza
attól, hogy bemenjen a munkahelyére, főzzön magának egy csésze
kávét, beindítsa a számítógépét, és végignézze a bejövő leveleit.
Valami zavarta ebben Kennedyt, de maga sem tudta megmondani,
micsoda. Ellenőrizte a dátumot: július ötödike. Három nappal az
után, hogy a 124-es járat lezuhant.
– Nem ez volt az első – mondta Kennedy. – Volt egy negyedikei
keltezésű.
– Sylvia Gallos – erősítette meg Moggs elismerően. – Igazad van.
Először engem is összezavart, de ott egy parallaxis hibáról van szó.
Tudod, Gallos betelefonált egy helyi rádióállomás késő esti
beszélgetős műsorába aznap éjjel, amikor a gép lezuhant. Úgyhogy
nincs időeltolódás. Negyedikén történik és negyedikére dátumozzák.
A Bonville-sztori egy nappal később futott be, de két nappal
korábban történt. Csak nem lett belőle hír, amíg valaki úgy nem
gondolta, hogy figyelemreméltó – folytatta Moggs. Most már
egyértelműen kezdtek eljutni a dolog lényegéhez. Moggs ugyan nem
halkította le a hangját, de színpadiasan közelebb hajolt Kennedyhez,
mintha ahhoz, amit mondani készült, úgy kellett volna tenni, mint az
összeesküvők. – Peter Bonville sztorijának több különböző változata
volt, és őrülten sokféle részlet megjelent arról, hogy mit is tett
állítólag aznap, amikor bement a munkahelyére. Például a saját
azonosítókártyájával lépett be. Tévedés. Semmilyen bizonyítékot
nem találtak arra, hogy bement és eljött. Bonville főzött magának
egy kávét, de csak félig itta meg, és a csészét otthagyta az asztalán.
Tévedés. Ha jól tudom, csak az osztatlan terű irodában jártak: a
konyharész másutt volt, és oda nem ment be senki. Bonville beszélt
néhány munkatársával, akik csak később tudták meg, hogy kísértetet
láttak. Tévedés. Senki nem látta őt. Az összes bizonyíték, ami az
ottlétére utal, a számítógépéből, a munkaállomásából származik,
amelyet bekapcsoltak és használtak.
– Mire használták? – kérdezte Kennedy. A feszültségtől bizsergést
érzett a tarkóján és az alkarján. Valóban lett volna egy szemernyi
igazság a sok bágyasztó, elkoptatott tündérmese nedves derékaljai alá
temetve?
– Nos, erre megint csak különböző változatok vannak. Némelyik
szerint Bonville pornóoldalakat böngészett. A legtöbb szerint
e-maileket küldött, vagy mindenféle halandzsával meg ijedt
panaszokkal teli leveleket, hogy egy sivatagban tévelyeg valahol,
ahol soha nem jön fel a nap. Erre is rákérdeztem Bonville
munkahelyén, a közműveket felügyelő New York-i hivatalban.
Persze nem kellett volna szóba állniuk velem, sőt még Web-bel sem
kellett volna szóba állniuk, ha ő hívta volna fel őket, mert az
illetékessége véget ér a megyehatáron. De el akarták mondani, mert a
mindenfelé keringő, bolond históriák bosszantották őket, és tisztázni
akarták a dolgot. Azt mondták, hogy sem Bonville levelező
programját, sem a böngészőjét nem nyitotta meg senki. Mindössze
annyit tett, akárki is volt az, hogy letörölt néhány fájlt. Ezért azt
feltételezik, hogy mindennapos számítógép-kalózkodás volt, és nem
szellemjárás.
A kezdeti bizsergés immár sokkal nyomatékosabbá vált, úgyhogy
Kennedy is előredőlt, mintha arra készülne, hogy áthajol az asztalon
és megcsókolja Moggs-t – ami talán arra késztette volna Gayle
seriffet, hogy megváltoztassa a róla alkotott, jó véleményét.
– És lehet tudni, milyen fájlokat?
– Nem, nem tudni. És a munkahelyén sem tudják, mert a hivatal
központi szerverét később, de még a nap folyamán megfertőzte egy
vírus, amitől az összes fájl biztonsági másolata is törlődött, mielőtt
bármit tudtak volna tenni velük. Mindössze egy nyilvántartási
táblázat maradt néhány fájlnévvel, de azok nem mondanak semmit,
mert ilyenek, hogy adat 1, adat 2 meg adat 3.
Kennedynek elsőre azonnal a Rum-kódex jutott eszébe. De nem,
annak csekély volt a valószínűsége. Ha Stuart Barlow csapatának
bármelyik tagja beszélt volna egy New York-i állami hivatalnál
dolgozó alacsonyabb beosztású hivatalnokkal, annak a nyomára már
rég ráakadt volna. Ez más volt, nem a Rum-kódex. De eléggé
hasonlított a Rum-kódexre ahhoz, hogy ugyanúgy reagáljanak rá.
Kiküldték Michael Brand-et.
– Szóval ezen a szálon nem igen lehet miből kiindulni – folytatta
közben Moggs. – De elmesélem, mi keltette fel az érdeklődésemet,
Heather. Említettem neked, hogy ez volt a legelső kísértetjárás, de
azt nem mondtam, hogy mennyire korán történt. Megvan ugyanis,
hogy mikor módosították utoljára azt a nyilvántartási táblázatot, ami
egybeesik azzal, amikor törölték a fájlokat. És ezt szinte egy időben
tették, gyakorlatilag öt perc leforgása alatt, július másodikán, délelőtt
11.13-tól kezdődően. Más szóval a fájlokat akkor törölték, amikor a
124-es járat még a levegőben volt: körülbelül jó tíz perccel az előtt,
hogy Peter Bonville szellemmé vált.
Kennedy maga is leellenőrizte az időpontokat, és aztán egy
percnyi, de legalább öt másodpercnyi néma csönddel adózott Moggs
nyomozómunkájának.
– Moggs kisasszony… Eileen, teljesen igazad van. Jól kiszúrtad.
Ez egy előzetes kísértetjárás volt – mondta csodálattal telve. Moggs
felnevetett; egyértelmű volt, hogy tetszik neki a kifejezés, és örül a
dicséretnek is.
– Előzetes kísértetjárás, aztán két napig semmi, majd begyűrűzik a
többi szellemtörténet. Úgyhogy mire Bonville főnöke rájön, hogy
hiányzik néhány fájl, és beszól a központba, a többi híradás már
mind megjelent. És ezért erről is úgy számolnak be, mint a 124-es
járat egy újabb szelleméről.
– Ez valóban nagyon ravasz – dünnyögte Kennedy lassan
bólintva, miután oda-vissza végigkövette a gondolatmenetet. – Az
illető eltünteti a nyomait, amennyire csak lehet, de amikor rájön,
hogy nem tüntette el őket eléggé, hagy egy csomó hamis nyomot,
hogy úgy látsszon, az ő nyomai sem vezetnek sehová.
– „Egy bonyolult hazugság” – mondta Moggs. Úgy hangzott, mint
valami idézet, de Kennedynek nem ugrott be, honnan van, és nem
volt kedve megkérdezni.
– Szóval azt gondolják – fordult inkább Gayle-hez hogy valakik
arra használták ennek a fickónak a távollétét, hogy hozzáférjenek a
számítógépéhez és leszedjenek róla valamit? Aztán amikor soha
többé nem tért vissza az íróasztalához, mert meghalt, kidolgoztak egy
természetfeletti fedőtörténetet?
– Pontosan ezt gondolom – értett egyet Gayle.
– Szerintem téved, seriff.
Gayle pislogva fogadta az egyenesen az arcába vágott, nyers
szavakat. Egy perccel ezelőtt még mind összeesküvők – és egy
összeesküvés leleplezői – voltak, most pedig úgy tűnt, Kennedy
mégsem akar játszani.
– Az hogy lehet? – kérdezte a seriff.
– Megvan neked a 124-es járat utaslistája? – fordult Kennedy
Moggshoz.
– Megszereztem minden információt erről az ügyről, ami
törvényesen a birtokomban lehet, és aztán még annál is egy kicsit
többet – bólintott Moggs.
– Ide tudnád hozni?
Moggs odament az íróasztalhoz és beindította a számítógépet.
Gayle is odalépett és a nő mögé állt, miközben az begépelte a
jelszavát. Gayle védelmezőn és az összetartás jeleként a vállára tette
a kezét. Megmutatták Kennedynek a gyereküket, és ő most arra
készül, hogy elveszejtse a sok bába közt?
– Íme – mondta Moggs, miután leütött néhány billentyűt és
megnyitott egy fájlt. – Megvan.
– Keresd ki Peter Bonville-t.
– Megtaláltam. Értelemszerűen az eleje felé van.
– Rendben, akkor most megmondom az ülésének a számát.
– Hogyan, emlékezetből? – pillantott rá Moggs zavartan.
– Egészen mostanáig még a nevét sem hallottam.
– Akkor honnan tudod az ülésének a számát?
– Talán tévedek. Több szempontból is remélem, hogy nem jól
gondolom. 29E? – kérdezte. Moggs és Gayle egyszerre néztek a
képernyőre, majd Kennedyre bámultak.
– Honnan tudta? – érdeklődött Gayle.
Kennedy a belső zsebébe nyúlt, és kivette az előző nap Gayle-től
kapott összehajtogatott lapot – a Brandnél lévő megjelölt bankjegy
fénymásolatát –, és odanyújtotta neki. Gayle elvette és alaposan
szemügyre vette, de Moggs jött rá először.
– A három vonal itt lent pont keresztülmegy a sorozatszámon.
– A hétszentségit! – kiáltott fel Gayle csodálkozva, amikor egy
másodperccel később ő is meglátta. A három piros vonal egy E
betűn, illetve a 2-es és a 9-es számjegyeken ment át.
– Amikor megláttam ezt a bankót, először arra gondoltam, hogy
talán valami kódolt üzenet – mondta Kennedy. – Azok, akiknek a
nyomában vagyok… szeretik a kódokat és a titkos üzeneteket.
Szerintem azt hiszik, mindenkinél okosabbak, és mindenki szeme
láttára tudják tenni a dolgukat mindaddig, amíg nem hagyják
lehallgatni a telefonjaikat. És ami azt illeti, ez pont beleillik abba,
ahogy csinálják.
– És miért jelenti ez azt, hogy tévedünk? – kérdezte Gayle.
– Mert azt feltételezték, hogy a Bonville számítógépe elleni
támadás magáért való volt, de nem. Akárki is adta ezt a bankjegyet
Brandnek, így jelezte neki, hogy ki a célpont. Ami azt jelenti, hogy
Brand azzal a feltett szándékkal szállt fel a gépre, hogy megöli
Bonville-t. És valamilyen okból, amelyet most már soha nem fogunk
megtudni…
– Atyaisten – mormogta Moggs.
– …megölt mindenkit a gép fedélzetén. Azzal teljesítette a
küldetését, hogy a 124-es járat lezuhant.
49
Ezután már bizonyos szempontból könnyű volt. Bonville nem Los
Angelesben szállt fel. A 124-es járat a mexikóvárosi Benito Juárez
nemzetközi repülőtérről indult, és ő már kezdettől fogva a gépen ült.
Kennedy az illetékességre vonatkozó, Moggs által már említett
esetleges gondok ellenére megkérte Gayle seriffet, hogy a
közműveket felügyelő New York-i hivatalban hívja fel Bonville
egykori főnökét, egy Lucy Miller-Molloy nevű nőt. Mit csinált
Bonville Mexikóban? És ha már itt tartanak, mit dolgozott Bonville?
Mi volt a munkája? Mi volt a szakterülete?
A rövid válasz úgy szólt, hogy az energiairányítás, a némiképp
hosszabb pedig úgy, hogy Bonville nagyra becsült gondolkodó volt
az energia csúcsidőben történő kiegyenlítése terén. Miller-Molroy
maga is túlontúl sokat tudott a témáról ahhoz, hogy egy hozzá nem
értőnek világosan elmagyarázza, de eleget mondott Gayle-nek ahhoz,
hogy a seriff össze tudja foglalni az alapokat Kennedy és Moggs
számára anélkül, hogy ellentmondásba kerülne magával.
– Mondjuk, valaki egy várost vezet, ahol van egy áramfejlesztő,
ami elektromos árammal látja el a várost. Néha sok energiára van
szükség, néha nem olyan sokra. Azt az időt, amikor az
áramfogyasztás alacsony, arra használják fel, hogy feltöltsék a
tartalék áramfejlesztőket, vagy mondjuk néhány kilométeres távon
vizet szivattyúzzanak a folyón felfelé, egy gáton át, ahol van egy vízi
erőmű is. Aztán amikor megint csúcsidő van, ez a tartalék energia ott
lesz elraktározva, mint a pénz a bankban, aminek egy részét a város
visszajuttathatja saját magának, és növelheti a teljesítményt.
Úgy tűnt, sok különböző módja van az energia visszafolyatásának,
és némelyik ezek közül olyan olcsó, hogy önmagában is kifizetődő.
Bonville megvizsgálta az energetikai rendszereket és tanácsot adott:
itt erre meg erre van lehetőség, és ennyibe fog kerülni minden egyes
erg.
A közműveket felügyelő New York-i hivatal egy kis ideig külsős
tanácsadóként alkalmazta Bonville-t, majd fix havi fizetést juttatott
neki. Ennek volt egy kellemes következménye is: többletbevételt
tudtak termelni azáltal, hogy kikölcsönözték más
önkormányzatoknak. A sok ilyen hakni közül Mexikóváros volt a
legutóbbi.
– Odament és megmondta nekik, hogyan takarékoskodjanak az
elektromos árammal – foglalta össze Gayle, amikor beszámolt
Kennedynek és Moggsnak. – Az volt az elképzelés, hogy
megvizsgálja az energiafelhasználásukat, aztán megmondja nekik,
hol van tartalék kapacitás a rendszerben, és hogyan használhatnák azt
fel.
Ekkor már elmúlt dél, a negyedik kanna kávét itták, és Gayle a
whiskyvel kapcsolatos szigorán is enyhített: ivott egy kortyot egy
apró kupicából, amin piros betűkkel az állt: „tijuanai emlék”. A
felirat megerősítéséül egy sombrero és egy kaktusz sziluettjét is
ráfestették.
– Nem értem, hogyan illik bele ez a történet a te történetedbe –
mondta Moggs Kennedynek, miközben a Bonville-ről készített és a
délelőtt folyamán kiegészített jegyzeteiben lapozgatott. – Júdás népe
ugyebár azokat öli meg, akik ráakadnak a titkos bibliájukra. Akkor
tehát Bonville is ráakadt volna erre a Rum-kódexre valahol odalent,
Mexikóban?
Kennedy pontosan ugyanezt latolgatta, és végül előhozakodott
valami válaszfélével:
– Szerintem ennél szélesebb körre vetették ki a hálójukat –
mondta, Moggs pedig fürgén tovább gépelt. – Az, hogy az emberek
nem láthatják meg Júdás evangéliumát, nem csak puszta hittétel,
amit vakon követnek. Ha így lenne, megöltek volna mindenkit, aki
olvasta a néhány évvel ezelőtt felbukkant csonka változatot, a
Tchacos-kódexet. Szerintem az a lényeg, hogy nem akarják, hogy
bárki is tudjon arról, hogy léteznek, vagy hogy valaha léteztek. Az
evangélium teljes változatában, amit Barlow-nak is sikerült kinyernie
a Rum-kódexből, szó van a belső szabályaikról és arról, hogy hogyan
épül fel a társadalmuk. Világossá válik belőle, hogy létezik egy olyan
közösség, egy olyan törzs, amelyet Júdás imádata határoz meg, és a
jelek szerint ez az, amit titokban akarnak tartani.
– Egy ókori eredetű, júdeai törzs? Még mindig nem értem, hogyan
kapcsolódik ez Bonville-hez.
– Pedig lehet, hogy kapcsolódik. Tudjuk, hogy Bonville a világot
járta és az energiafelhasználással kapcsolatos tanácsokat adott a helyi
kormány embereinek meg az állami hivataloknak. Éppen ezért sok,
az energiaáramlásnak és az energiafogyasztásnak a különböző
helyeken és időpontokban fennálló mintázataira vonatkozó adathoz
hozzáfért. Mi van, ha talált egy olyan adatot, amely nem illett bele a
mintázatba?
– Energiafelhasználás olyan helyen, ahol nem kéne lennie – nézett
Moggs Kennedyre. A keze megállt a levegőben, a billentyűzet felett.
– Pontosan. Vagy csak nagyobb, mint kéne, az adott helyhez és
népsűrűséghez képest. Talán mindössze a statisztikákból rájött, hol
tanyázik Júdás népe. Még az sem biztos, hogy tudta, mit talált. De
olyan kérdéseket kezdett feltenni, amiket nem kellett volna, és olyan
helyeken kezdett kutakodni, ahol nem kellett volna. És leállították,
mielőtt összeállt volna benne a kép.
Gayle nyugtalan pillantást vetett Moggs számítógépére. Kennedy
olvasott a gondolataiban.
– Nagyon körültekintőnek kell lennünk, ha bárkinek is beszélünk
erről – értett egyet. – Tulajdonképpen azt gondolom, hogy egyelőre
maradjon köztünk a dolog. Eileen, van laptopod? – kérdezte. Moggs
bólintott. – Mentsd el a jegyzeteidet egy USB-meghajtóra, és tedd át
őket a laptopra. A laptoppal pedig ne kapcsolódj az internetre. Ha el
tudtak jutni Bonville számítógépéhez, a tiédhez is el tudnak.
– Talán az itthoni számítógépemmel is le kéne kapcsolódnom –
dünnyögte Moggs. – Internetezéshez használhatom a szerkesztőségi
gépet is.
– Nem – rázta a fejét Kennedy –, az itthoni gépeddel ne
kapcsolódj le. Arra az esetre, ha esetleg ellenőriznének téged, nekünk
jobb, ha az égvilágon semmi rendkívülit nem találnak. Minden
legyen úgy, ahogy lennie kell, és ne legyen semmi gyanús. Ha
megtudják, hogy közeledünk hozzájuk, ők előbb fognak értünk jönni.
És nem szabad hagynunk, hogy ez megtörténjen.
– Mi a következő lépés? – kérdezte Moggs.
– Santa Claus – válaszolta Gayle, mielőtt Kennedy szólni tudott
volna. – Visszamegyünk a raktárba, ahol a bizonyítékok vannak, és
megnézzük, vajon találunk-e Bonville holmijai vagy a névtelen
dolgok között valamit, ami arról árulkodik, hogy mit is talált.
– Szerintem is így kell tennünk – mondta Kennedy –, méghozzá
most mindjárt. Ha ott nem járunk sikerrel, kérünk a New York-i
hivataltól egy listát az összes helyről, ahol Bonville, mondjuk az
elmúlt évben járt. Abból már ki tudunk indulni.
– Sőt talán többet is megtudhatunk ebből a listából – mondta
Moggs. – Ha egyeztetjük a New York-i szerveren lévő fájlokkal,
lehet, hogy csak egy eltérést találunk; egyetlen helyet, amihez nem
tartozik elmentett adat.
Végül abban maradtak, hogy mindkét szálat megpróbálják
felgöngyölíteni. Moggs otthon marad és telefonál, Gayle és Kennedy
pedig elmennek kocsival a Santa Claus-i raktárépületekhez, hátha
forró nyomra lelnek ott. Gayle kifejezésének hallatán Kennedy
összerezzent.
– Az én kedvemért – kérte őt Kennedy – használjuk inkább csak a
„bizonyíték” szót.
50
A 93-as főúton most sem volt autó egyik irányban sem, ameddig
csak a szem ellátott. Kennedy mégis folyton a visszapillantó tükröt
kémlelte, mert nem bízott abban, hogy a sivatag üres.
– Ehhez kell majd egy kicsit magyarázkodni – töprengett Gayle. –
És amint magyarázkodni kezdünk, beszáll az FBI is. Nem tudom, az
jó-e, vagy rossz, mert nekik végül is megvannak az erőforrásaik. És
szerintem ha a veszély nagyon nagyra nő, már nem is lesz veszély.
Senki nem akar majd elkapni minket, ha ez az egész dolog
nyilvánosságra kerül. Az FBI-ügynököknek viszont megvannak a
saját szabályaik, és rém nehéz velük tárgyalni. Lehet, hogy az
arizonai nyaralása kicsit hosszabbra fog nyúlni a vártnál, őrmester.
Ha úgy vélik, hogy szükségük lehet arra, amit tud, akkor azt akarják
majd, hogy itt legyen kéznél. És tudom, hogy maga mögött nem áll
senki, aki síkra szállna magáért. Viszont meg sem említeni magát…
nos, az ezen a ponton már elég nehéz lenne.
– Nem kell hazudnia miattam, seriff. Maga csak játsszon úgy,
ahogy azt helyénvalónak tartja, és ha menet közben megszegtünk
vagy megerőszakoltunk valami szabályt, azt nyugodtan fogja rám.
– Na, azt nem fogom.
– Jó. Én úgy nyomultam be ide, hogy hazudtam magának, és erről
a hazugságról tudnak. Viszont azt már elég, ha mi tudjuk, hogy maga
átlátott a szitán. Így csak egy másik zsarunak segített, és az egész
ebből kerekedett ki.
– Rendben. Ez a változat jó lesz.
A kocsi kipufogójából láng csapott ki és durrant egyet, ami úgy
hangzott, mint egy zavart köhintés.
Letértek a főútról, leparkolták az autót és továbbmentek a
raktárépülethez. A délután közepe felé járt az idő, úgyhogy még
melegebb volt, mint az első látogatásukkor. Visszaültek a kocsiba,
Gayle bekapcsolta a légkondit, és várták, hogy az ósdi szerkezet
lehűtse kicsit a levegőt.
– Maga és Eileen régóta együtt vannak? – kérdezte Kennedy.
– Ó, ez afféle… tudja, amit hall, az nem mindig… – kezdte Gayle
és egy kicsit el is pirult. Aztán a hangja elérte a tagolt beszéd határát
és elhalt, majd új erőre kapott egy kérdéstől, amit ő tett fel. – És
maga? Van egy Kennedy úr is, őrmester? Egy nagy ő?
– Leszbikus vagyok – felelte, miután a seriff köntörfalazásától
torkig lett a saját mellébeszélésével. – De most éppen nincs senkim.
Már egy ideje nem volt részem komolyabb rosszalkodásban.
– Értem – pirult el még jobban Gayle. – Nos… kinek a pap… –
kezdett egy újabb olyan mondatba, amit nem készült befejezni. –
Szerintem most már mehetünk – mondta, és ismét kiszállt a kocsiból.
A raktárépületben tényleg kicsit hűvösebb lett. Egyenesen a jobb
oldali folyosóhoz mentek, és menet közben elvették a piros mappát.
Gayle, mint valami tábornok, felvázolta a haditervet. Hozott két
pár gumikesztyűt, amiből az egyiket Kennedynek adta, meg egy
fertőtlenítő spray-t.
– Innentől idáig az egész az – mutatta a fejével Gayle, miközben
bekente a saját és Kennedy kezét. – Igyekeztünk a hasonló típusú
holmikat egy helyre csoportosítani, de őszintén szólva attól függött a
dolog, hogy ki vette nyilvántartásba őket. Anstruther saját
kategóriákat állított fel, amiket én nem igazán értettem, Scuff meg
szimplán lusta, úgyhogy nem hiszem, hogy sok mindent
kihagyhatnánk – mondta, miközben vette fel a kesztyűt. – 138-tól
197-ig vannak a ruhák, de kiforgattuk az összes zsebet, úgyhogy azt
csak akkor nézzük át, ha minden kötél szakad, mert ott nagy
valószínűséggel nem sok mindent találnánk. A 198-as éppen itt van.
Van tehát öt egység, azaz éppen hatvan doboz. Szerintem maga
kezdje a túlsó végén, én meg itt, és találkozunk középen.
Kennedy bólintott, majd elindult a helyére, és közben felhúzta a
kesztyűt, kígyószerű mozdulatokkal dugva bele az ujjait.
– Őrmester! – kiáltott utána Gayle.
– Igen? – fordult meg Kennedy.
– Nem érdekel, kivel osztja meg az ágyát. Csak úgy neveltek,
hogy nem szabad beszélni róla. Nem akartam megbántani – mondta
Gayle nevetséges őszinteséggel.
– Nem bántódtam meg – mosolyodott el Kennedy.
– Akkor jó. Jó keresést.
– Magának is, seriff.
A dobozokban tárgyak tragikomikus egyvelege volt; persze futó
képet már nyert róluk akkor, amikor először nyitotta ki a piros
dossziét. Most végig kellett néznie őket, és a feladatról az derült ki,
hogy borzalommal és szánalommal teli, mint amikor valaki halott
gyerekek beleiből próbálja megjósolni a jövőt. Ő azonban most a
múltban igyekezett olvasni, és nem engedhette meg magának, hogy
finnyás legyen.
A tárgyak önmagukban véve hétköznapiak voltak, a helyzet
sajátlagossága tette őket rettenetessé. Egy tárca, benne két vigyorgó
gyerek, egy fiú és egy kissé kancsal lány fényképe; egy ezüst
töltőtoll, rajta vésett felirat: MG – negyven év; egy kulcstartóként
szolgáló nagy kristály, amibe lézerrel egy idősebb, nemes vonású nő
háromdimenziós arcmását gravírozták; egy MP3-lejátszó
képregény-kockákkal díszített tokban, rajta elmosódott, fekete filccel
a Stu Pearce név. Félbeszakadt életek csonkjai, amik még sajogtak,
bár a sikoly már rég elnémult, és a testek a föld alatt voltak.
Megacélozta a szívét, hogy az érzelmek ne ragadják magukkal:
csak lassítanák őt, és nehezebb lenne tőlük gondolkozni. Olyasmit
keresett, amiről elképzelhető, hogy Peter Bonville-é volt, és
valamilyen módon üzenetet is tartalmazhat. Egy CD, egy
USB-meghajtó, egy hangfelvevő készülék, egy Walkman, egy
határidőnapló. Végül eljutottak a telefonokhoz, és Gayle-nek meg
kellett küzdenie az indokolatlan kutakodás elleni törvénnyel meg a
saját lelkiismeretével.
Végül azonban éppen Gayle bukkant rá, és ha tárgyilagosan
nézték, elég hamar. Egyénileg persze minden perc, amit ezekbe a
karton sírboltokba mélyedve töltöttek, egy egész napnak tűnt.
– Őrmester – szólt Kennedynek, mire az odanézett. Egy A5-ös
méretű, vagy talán valamivel kisebb jegyzetfüzetet tartott a magasba,
aminek piros borítójára a WALMART GAZDASÁGOS szavak voltak
festve.
– Biztos? – kérdezte Kennedy. – Vagy csak talán?
– Nos – lapozott bele Gayle nagy gonddal rögtön az elején van
egy címlista, ami felett az áll, hogy „kapcsolóállomások”. Aztán van
egy másik lista az „energetikai központokról”. Sok számoszlop,
aztán a következőket olvasom. „Szombat: látogatása Siemens
áramfejlesztőben, Poniente 116 590, Industrial Vallejo, Metro
Azcapotzalco, Mexikóváros, Distrito Federal, gyanús dolgok”. Ez
szerintem elég szilárd bizonyíték.
Kennedy szerint is az volt. Odament és Gayle válla felett
beleolvasott a jegyzetfüzetbe, miközben az lapozott. Nagyobbrészt
megfejthetetlen volt, de egészében véve nagyon úgy tűnt, hogy az
elektromos áramról van szó. Amperben és voltban mért
mennyiségek, az áramtermelési kapacitásra tett utalások, csúcsidőn
belüli és kívüli átlagok, ellenállások tűréshatárai, időszakonkénti és
ingadozás olyan nevű területeken, mint például Azcapotzalco, Alvaro
Obregon meg Magdalena.
Az utolsó előttit megelőző oldalon újabb táblázatot találtak, felette
cím, nyomtatott nagybetűkkel: XOCHIMILCO-I RENDELLENESSÉGEK. A
táblázatban számoszlopok szerepeltek, és némelyik szám mellé több
kérdőjelet is írtak, mintha azok mindenféle logikával és józan ésszel
dacoltak volna.
– Mit gondol? – kérdezte Gayle.
– Szerintem ígéretes – mondta Kennedy.
El kellett dönteniük, hogy folytatják-e a keresést, vagy nem.
Találhattak volna még valamilyen digitális adathordozót, ami
megerősíti és igazolja ezeket a kézzel írott jegyzeteket, de már ez is
elegendő volt a sikerhez és az FBI bevonásához, hiszen lényegében
meglett a bizonyítékok alkotta lánc hiányzó szeme. Ha Michael
Brandet vették kiindulásul, és visszafelé haladtak, eljutottak Stuart
Barlow-hoz, ha pedig előrefelé, akkor a 124-es járat szabotálásához.
A 124-es járat Bonville-hez vezetett, Bonville pedig… ide, egy
Xochimilco nevű helyre, ami feltehetőleg Mexikóban van. Egy
helyre, ami valamiképp fontos Júdás népének és bizonyítaná a
létezésüket.
Kennedy mérlegre tette ezt és a dermesztő kilátást, hogy tovább
kutakodjanak a többi földi maradvány dobozaiban. Az egyenletnek
csak egy megoldása volt.
– Ennyi elég – bólintott Gayle, amikor a tekintetük találkozott.
Úgy tűnt, ő is elismeri, amit Kennedy gondolt, csak nem mondott ki.
– Legalábbis minden jel arra mutat. Innen már hagyjuk a nagyfiúkra,
hogy kiderítsék.
Ahogy Michael Brand bankjegye esetében, Gayle most is
ragaszkodott, hogy kövesse a bizonyítékokra vonatkozó
eljárásrendet, és kiírja a nevére a jegyzetfüzetet. Egyúttal megragadta
az alkalmat, hogy visszategye a bankót. Kennedy az ajtónál várt;
különös nyugalom érzése szállta meg. Most, hogy volt valami
bizonyíték a kezében Chris Harper gyilkosai ellen, akármilyen
aprócska is, úgy érezte, mintha elengedhetné magát, és a többi már
menne magától. Tudta, hogy ez nem igaz, és hogy igazából van egy
másik kálvária, amit nemsokára végig kell járnia, amikor visszatér
Angliába, de egy pillanatig jó volt élvezkedni.
– Jól van – csukta be Gayle a dossziét. – Meg is volnánk.
Kennedy megvárta, amíg Gayle bezárja az épületet, aztán együtt
indultak a kocsi felé. Gayle néhány lépéssel előtte haladt.
– Hívjuk fel Eileent – mondta Kennedy. – Szeretném tudni,
hogyan boldogult a New York-iakkal.
– Majd az autóból felhívom, a kihangosítóval. Sokkal jobban
fogok örülni, amikor…
Ekkor éles csattanás hallatszott, mint valami ostorpattogás, és a
hanggal egy időben egy golyó fúródott Gayle vállába, a nyakához
közel. Bizonyára teljesen áthatolt a testén, mert miközben a vér
bugyogott onnan, ahol a golyó eltalálta, Kennedy látta, amint egy
piros kör terjed szét Gayle fehér ingének a hátulján: először szétterült
és kikerekedett, mint a felkelő nap, aztán megereszkedett és
aszimmetrikussá vált, mint Dali elfolyó órái. A seriff elképedve és
fájdalmasan mordult fel, majd megingott és elvágódott.
Kennedy túlságosan ledöbbent és megrökönyödött még ahhoz is,
hogy fedezékbe vonuljon, de nem is igen volt hová bújni: a
legközelebbi tereptárgy a kocsi volt, de az is tíz méterre állt, ráadásul
ugyanabban az irányban, ahonnan a lövés jött. Levette a szemét
Gayle testéről, és az autó felett a faház tornácán álló Télapóra nézett.
De nem a Mikulás lőtt: a lövész előlépett mögüle, kezében a
felemelt fegyverrel. Az a nő volt, akivel a Benito Juárez reptér
bárjában találkozott. A nő, aki otthagyta az ezüstérmét Kennedynek.
Ezúttal semmilyen sminket nem viselt, úgyhogy döbbenetesen jól ki
lehetett venni az arca szépségét elcsúfító vörös, kicserepesedett bőrt.
– Csak te és én – mondta a nő valami meghatározhatatlan
akcentussal, de jól érthetően. – Ennek már korábban meg kellett
volna történnie, te gyilkos kurva. De soha nem lehet tudni, mikor mit
akar tőlünk az Isten. Azt akarta, hogy várjak. És végre most végez
veled.
51
Ilyen közelről, fényes nappal nem lehetett eltéveszteni, hogy ki volt a
nő. Az égési sérülések alatt ugyanolyan holtsápadt volt, mint a többi
gyilkos: egyrészt azok, akiket a bedfordshire-i egyetemen látott,
másrészt meg azok, akiket Tillman megölt a Galambdúcban.
Kennedy tudta, hogy fegyvertelenül, fedezék híján nincs esélye.
Tétovázva, határozatlanul hátra és oldalra lépett, a nőtől távolabb,
mintha el akarna futni, valójában azonban egy kicsit közelebb került
az autóhoz.
A nő őszintén felnevetett. Feltartott kezében valami ezüstszínű
tárgy villant. Ezúttal nem egy érme, hanem a kocsikulcs volt, amit
Gayle a gyújtásban hagyott, mert ki a franc lopná el itt, az isten háta
mögött? Feldobta a levegőbe, aztán úgy tett, mintha el akarná kapni,
de az utolsó pillanatban hagyta, hogy a lába elé essen, és rátaposott a
csizmája sarkával.
– Sehová se tudsz menni – mondta a nő. – Nem voltam olyan
ostoba. De ide nézz. Most valami ostobaságot fogok tenni.
Leeresztette a fegyverét, megfordította, és a tenyerével rácsapott a
tölténytár zárjára, mire az félig kicsúszott. Teljesen kihúzta, és
ledobta a homokba, aztán hanyag mozdulattal a háta mögé hajította a
fegyvert. Kennedyre nézett és színpadiasan vállat vont. Szóval.
Kennedy azonnal, ösztönösen és rosszul reagált, amire már
közben rájött. Gyorsan a fehér arcú nő felé rohant, aki csak állt
leengedett karral, és figyelte, ahogy közeledik, majd néma üvöltéssel
megcélozta a hideg, megvető arcot. Az ütés a nő nyakának közepe
táját érte volna, ha Kennedy keze eljutott volna odáig.
A nő azonban elkapta a csuklóját, majd megfordította, és
elhajította őt – a mozdulat szinte rögtönzött, mégis villámgyors volt.
Kennedy rövid, kis ívben a levegőbe repült, és nekiütközött a
Télapónak, ami ripityára tört, majd a mögötte lévő falnak csapódott,
és nagy erővel ért földet.
Megpróbált feltápászkodni, de valami nagy erő visszalökte. A nő
lovaglóülésben rátérdelt, és a jobb kezével meg a bal alkarjával
torkon ragadta, gyötrelmes fájdalmat okozva neki. Továbbra is
szorítva Kennedy nyakát, felemelte a fejét, miközben a térdét
szilárdan Kennedy lapockái között tartotta, a felsőtestét teljesen a
földhöz szögezve.
– Ez nagyon fog fájni neked, sokkal jobban, mint képzeled –
mormogta a nő Kennedy fülébe. – És nagyon hosszú ideig fog
tartani. A barátod közben el fog vérezni és meghal. A másik barátod,
az újságíró, már meghalt. És a gyilkos fegyvert a te kezedben fogják
megtalálni, a kést pedig, ami veled végez, a seriffében. Küzdj. Küzdj
ellenem, te mocskos, szánalmas lény. Hadd törjelek meg még jobban.
A fájdalmadat Istennek ajánlom, aki szereti – azzal erősen nekiütötte
Kennedy fejét a tornác deszkáinak. Kennedy elkábulva, csengő
fülekkel megpróbált oldalra gurulni, ami váratlanul sikerült neki,
mert a nő közben már felállt, és odébb ment.
Kennedy tántorogva tápászkodott fel. A nő megvárta, aztán félig
megfordult, és iszonyú erővel hasba rúgta. Kennedy összegörnyedt,
és látta az érkező felütés-horog kombinációt, de nem tudta kikerülni,
úgyhogy hátratántorodott. Ezúttal berepült a faház ajtaján, ízzé-porrá
zúzva a kiszáradt fát.
A nő hosszú léptekkel bement utána az ajtón, és ismét ráugrott,
miközben ő még mindig az ajtó törmelékei közül próbálta
kiszabadítani magát. A nő nagyon gyors volt. Kennedy az útját állta a
karjával, de a nő átkulcsolta a két kezével, az egyikkel a könyök
fölött, a másikkal a könyök alatt, és derékból kissé előredőlt. Hirtelen
elviselhetetlen nyomás nehezedett Kennedy felkarjára, aztán hallotta
a roppanást, ahogy a csont engedett. Sikolyra nyitotta a száját, de a
nő a felkarjával rácsapott az állkapcsára, amitől a szája becsukódott,
úgyhogy a hangból csak a fogak és a nyelv kerepelő kattogása meg
egy félig visszaszívott lélegzet maradt.
– Türelem – mondta a nő szigorúan. – Nem kell úgy sietni.
Ütések záporoztak Kennedyre, amitől egyre hátrébb tántorodott,
míg végül nekiütközött egy belső falnak. A fal azonban nem is fal
volt, hanem egy tömör gerenda, ami mintha a testében lévő összes
csontba belevágott volna. A látása elhomályosult, de még látta,
ahogy a nő lábtartást vált, hogy újból támadjon. Oldalra vetődött. A
fordított, félkörívet leíró rúgás a levegőt kaszálta ott, ahol az előbb
Kennedy volt. A négyszögletes gerenda úgy tört el, mint egy vékony
faág.
Kennedy szempontjából ennek két előnye volt. Az egyik az, hogy
nem a nyaka roppant meg, a másik meg az, hogy a tető beomlott és
rájuk esett.
A tető fazsindely volt, és nem esett szét azonnal, hanem egy kicsit
még ferdén csüngött, mint egy órási légycsapó. Aztán először a nőt
találta el, de csak azért, mert ő állt. Ahhoz nem volt elég erős az ütés,
hogy végezzen vele, de ahhoz igen, hogy megsebesítse, és elvonja a
figyelmét. Kennedynek körülbelül egy másodperce volt odébb
gurulni, miután meglátta, hogy közeledik. Fájdalom hasított a törött
bal karjába, amikor a testsúlyával ránehezedett. A tető most már
amúgy is darabokra tört, és deszkák meg por zúdult rájuk.
Kennedy négykézláb balra kúszott – két térden és egy könyökön,
mert a bal karja hasznavehetetlenül csüngött – egészen az oldalfalig,
aztán félig felegyenesedett, és az ajtónyílás felé futott, amit
nagyjából ki tudott venni a szilánkokra tört fa, a por és a mindenféle
törmelék függönyén át.
Majdnem sikerült neki.
A kés a háta alsó részén, a jobb oldalon találta el, és mélyen
behatolt a testébe. Először olyan érzés volt, mintha egy ütés érte
volna, aztán tiszta és tökéletes hideg terjedt szét attól a ponttól, ahol
a testébe fúródott. Ez azonban még csak a szenvedés előhírnöke volt,
amelynek a nyomában ott járt maga a némán sikoltó fájdalom.
Kennedyt már csak a lendület tartotta mozgásban. Tett egy lépést,
aztán még egyet, és az ajtónyíláson át botladozva kilépett a
perzselően forró, szabad levegőre, de térdre rogyott, és a tornácról
előrebukott a homokba.
A háta mögül hallotta, hogy jön a nő, aztán meglátta az árnyékát,
ahogy rávetült.
– Nincs méreg rajta – mondta a nő rekedtes, reszelős hangon.
Köhintett egyet, aztán még egyet. Jó! Legalább őt is zavarta ez az
átkozott por. – Nincs méreg a pengén. Semmit nem fognak találni,
ami a halálodat valami más halálesethez kapcsolná. És így lassabb is
lesz. Itt fogunk üldögélni együtt, te és én. Énekelek neked, miközben
meghalsz.
Kennedy megint fél kézzel próbált kúszni. A sarkával felverte a
port, a lába és a jobb keze nem talált támaszt. Újra megpróbálta,
megemelkedett és egy kicsit előrébb jutott, de aztán visszazuhant a
hasára, gyengén lélegezve. Az oldalában már nem hidegséget érzett,
hanem egyfajta szaggatott, ütemes, forró lüktetést. Nem mert
odanézni. Nem akarta tudni, mennyi vért veszít.
A nő elkezdte elrámolni a holmijait: felvette a földről a fegyvert, a
tölténytárat és a kulcsot. A kulcs körülbelül két-három lépéssel
odébb hevert, és miközben lehajolt, hogy felvegye, egy pillanatra
háttal volt Kennedynek.
Kennedy eddig azt mímelte, hogy szinte teljesen mozgásképtelen,
de most felhagyott ezzel, és sokkal gyorsabban kezdett kúszni,
fürgén megtéve a távolságot, amely Gayle testétől elválasztotta. A nő
megfordult, meglátta és először hűvös mosoly jelent meg az arcán,
majd egy pillanat alatt rájött, hová tart. Miközben Kennedy a
seriffhez ért, a nő egyetlen, gyors mozdulattal beütötte a helyére a
félautomatája tölténytárát, célzott és tüzelt. A mozdulat túl gyors
volt: a töltény elakadt a töltényűrben és a fegyver csak kattant egyet,
de nem történt semmi.
A nő a földre dobta a fegyvert, és Kennedy felé futott.
Kennedy széthúzta a Gayle övén lévő pisztolytáska szíján a csatot
és kihúzta a tokjából az 5,7 mm-es FN gyártmányú pisztolyt. Arra
sem volt ideje, hogy megnézze, vajon a seriff életben van-e és
lélegzik-e még. A hátára fordult, és közben kibiztosította a fegyvert a
hüvelykujjával. A kakast húzta fel? Ott volt, ahol várta, a markolat
hátsó részén, balra, de lehet, hogy csak a tölténytárat vette ki.
A fegyver túl könnyűnek tűnt, és olyan volt a tapintása, mint
valami műanyag gyerekjátéknak. A nap a szemébe sütött, de a felé
futó nő a testével eltakarta. Ez meg a távolság ellensúlyozta az
esetlen, egykezes fogást meg az elhomályosult látását. Hirtelen
kinyújtotta a karját és tüzelt.
Azokat, akik szeretik az 5,7 mm-es FN-t, lenyűgözi a fegyver
húszlövésnyi kapacitása. Azok, akik utálják, ki nem állhatják a
torkolattüzet, amit néha produkál; mintha egy reflektor fénye
világítana az ember szemébe. A durranásokkal járó villanások fekete
alapon fehér foltokat égettek a szemgolyója belsejére. Kennedy újra
meg újra, gépiesen, egyenletes ütemben húzkodta a ravaszt, a
csuklóját pedig közben negyedkörívben mindig egy kicsit jobbra
vagy balra mozgatta.
Végül a fegyver kiürült, és a ravasz már nem engedett. Kiejtette a
kezéből.
Amikor újra moccanni tudott, legelőször – még mielőtt a jobb
kezével és a fogával feltépte volna a saját blúzát, hogy érleszorítót
csináljon – ellenőrizte a nő állapotát. Az derült ki, hogy a húsz
lövésből csak kettő talált, és abból is az egyik csak horzsolta a
lábikráját.
A másik golyó viszont keresztülment a mellkasa bal oldalán, és a
nő által kiadott hangokból ítélve elég egyértelmű volt, hogy
átlyukasztotta a tüdejét.
Kennedy már nem sokat tudott tenni érte, és Gayle amúgy is
fontosabb volt. A seriff vállsebének a vérzését elállítani úgy, hogy
csak a jobb kezét tudta használni, és ha megmoccant, a bal karjában a
csontok egymáshoz dörzsölődtek – nos, ez olyan érzés volt, mintha
szögesdrótból készült kesztyűt viselne, és közben láncfűrészekkel
zsonglőrködne. Hosszú időbe telt, és mire végzett, a saját sebéből
már csak lassan csordogált a vér és kezdett megalvadni. Nem merte
kihúzni a kést, mert azzal újra beindította volna a vérzést, úgy
viszont, hogy a kés ottmaradt a helyén, nem tudta bekötözni a sebet,
úgyhogy hagyta úgy, ahogy volt.
Gayle olyan gyengén lélegzett, hogy a mellkasa szinte nem is
mozgott. Kennedy csak akkor érezte az enyhe légáramot, ha az arcát
a férfi szájához tette.
A kocsi rádióján bejelentette az esetet. Valószínűleg nem tudott
túl értelmesen beszélni, mert az agya ekkorra már kissé elszállt.
Hallotta, amint Connie – a recepciós buldog – újra meg újra, kiabálva
kérdi, hogy Web jól van-e, majd azt mondja, hogy küldi Anstruthert.
Aztán csönd lett.
A csöndben csak a nő hangja hallatszott: fuldokló, bugyborékoló
hangok ocsmány egyvelege. Kennedy botladozva odament hozzá.
Olyan volt, mint egy hollywoodi indián, mert fakó arcát pirosra
festették az égési sebek és a saját vére.
Gayle a kocsi hátsó ülésén hagyta a kabátját. Kennedynek volt
még annyi ereje, hogy felmarkolja, és a nő feje meg válla alá tegye.
Azt gondolta, ez talán valamelyest kitisztítja a légutait, de úgy tűnt,
nem sokat számít.
A nő még mindig beszélni próbált, először valami idegen nyelven,
tele folyékony ajakhangokkal (ezek sokkal kevésbé hangzottak
szépen, amikor a vértől voltak folyékonyak), amiket olykor a
hangrésben képzett hangzókkal kapcsolt egymáshoz, de aztán
angolul, amíg végül már csak valamiféle nyögdécselés jött ki a
torkán.
Mielőtt meghalt, komor, vad tekintetét Kennedyre szegezte, és
egy titkot súgott a fülébe.
Némi vigaszt nyújtott neki, hogy Kennedy hallja, amit mond, és
sír.
NEGYEDIK RÉSZ
AZ ÉDEN KERTJE
52
A kétségbeeséssel kapcsolatban az volt a helyzet, hogy nem lehetett
az embert kimozdítani belőle. Ott maradt, ahol volt, mint egy vonat,
amit otthagytak a mellékvágányon.
Tillmant tizenhárom évig elkerülte a kétségbeesés, egész
egyszerűen annak köszönhetően, hogy volt egy konkrét napirendje.
Voltak dolgok, amiket meg kellett tennie, és meg is tette őket;
könyörtelenül összpontosítva és kifogyhatatlan türelemmel haladt
A-tól B-ig és B-től C-ig. Kívülről mindez még lenyűgözőnek is
tűnhetett – valamiféle sikernek, az akaraterő valami nagyszerű
megnyilvánulásának –, de mindössze arról volt szó, hogy ebbe
menekült, ez volt számára a megváltás.
És most hirtelen semmi dolga nem akadt. Michael Brand meghalt,
és a nyom kihűlt. Talán Kennedy tovább tudja folytatni a Rum-kódex
utáni nyomozást, ha sikerül valamit kibányásznia azokból a
lemezekből meg papírokból, de hogy ez a nyom elvezesse őt
Rebeccához és a gyerekeihez, az most már lehetetlennek tűnt.
Már nem is voltak gyerekek. Grace, a legkisebb, középiskolás
lenne, és mostanában fedezné fel a sminket, a rockzenét meg a
fiúkat. Sőt igazából már fel is fedezte volna őket, mert a felnőtté
válás ideje egyre korábbra tolódott, és a lányok meg a fiúk sokkal
korábban kezdtek nővé és férfivá érni.
Rebecca megöregedett. Vagy meghalt. A gyerekek felnőttek.
Vagy meghaltak. Az ügy le volt zárva. Az út véget ért.
És az út végén, pontosan ott, ahol mindig is, ott volt az az
ablaktalan vonat. A sok év alatt egyszer sem mozdult, csak állt a
mellékvágányon, és arra várt, hogy Tillman felszálljon rá.
Tillman az ágyon ült egy dohos, bérelt szobában, egy mocskos,
nyugat-londoni külvárosban, fegyverrel az ölében. Hat töltény volt
benne, de pusztán megszokásból. Csak egyet akart kilőni.
Beletelt egy kis időbe, amíg eljutott erre a pontra. Kennedy az első
néhány napban gyakran megcsörgette a mobilját, és akkor – de az
már úgy tűnt, nagyon rég volt – fel is vette és beszélt vele. Kennedy
elmesélte, hogy felfüggesztették, mire szinte azonnal benyújtotta a
lemondását. Abból, amit elmondott, úgy tűnt, hogy a lehető
legtökéletesebben bemártották. Ha a rendőrségnél maradt volna, a
Combes halálát feltárni hivatott nyomozás során elég olyan ügyrendi
szabálytalanságra derült volna fény, amely indokolttá tette volna,
hogy átadjanak egy aktacsomót a legfőbb ügyészségnek, és
megkérjék őket, hogy vegyék fontolóra bűnvádi eljárás indítását
Kennedy ellen vétkes hanyagságért és esetlegesen gondatlanságból
elkövetett emberölésért is. A főnöke azt mondta neki, hogy ha
hajlandó kilépni a szolgálatból és aláírni egy titoktartási
nyilatkozatot, békén fogják hagyni. Inkább csak el akarták tüntetni,
mintsem kárt okozni neki. És még ezeknél is sokkal inkább véget
akartak vetni a médiában megjelenő találgatásoknak.
Úgyhogy Kennedy igent mondott, és aláírta, aztán még ledolgozta
az utolsó néhány napját az általa „medveveremnek” nevezett
helyiségben. Lezárta és átadta az ügyeit, kiürítette az íróasztalát, és
ünnepélyes szertartásossággal eltemette a karrierjét. Még ezért az
engedményért is harcolnia kellett: a felettesei azt akarták, hogy
azonnal tűnjön el, mert jobban szerették volna, ha a felmondási idejét
otthon tölti ki, de Kennedy makacsul ragaszkodott hozzá, hogy
végigjárja keresztútja összes stációját.
A kollégái legalábbis így értelmezték azt, hogy továbbra is ott volt
a részlegen. Néhányan kelletlenkedő tisztelettel viseltettek iránta, de
csak távolról, ahogy az olyasvalaki esetében dukál, aki két héten
belül két társát kísérte a sírba. Senki nem akarta hozzásegíteni
Kennedyt a mesterhármashoz.
Kennedy hagyta, hadd gondoljanak, amit akarnak, közben pedig
igénybe vette a szívességeket, amikkel még tartoztak neki,
meghamisította a jegyzőkönyveket, mások aktáiban kutakodott, és
mindezt olyan mértékben, hogy azzal tönkretette volna magát, ha lett
volna bármi esély arra, hogy bárki is rajtakapja ezeken a
törvénytelenségeken. Ha bárki kérdezte, csak rendet rakott, és éppen
eléggé rendet rakott ahhoz, hogy a fedőtörténet megállja a helyét.
A legfontosabb – és a legkirívóbban törvényellenes – cselekedete
az volt, hogy kiderítette, hol tartják Emil Gassan professzort, és
továbbította neki a másolatot, amelyet a Galambdúcból elhozott
lemezről készített. Mellékelt hozzá egy rövid kísérőlevelet, amiben
arra kérte Gassant, hogy ha sikerül bármi értelmeset kihámoznia a
lemezen lévő fájlokból, kérje, hogy hadd találkozhasson vele. A
kérésnek tőle kellett érkeznie, és addig, amíg Kennedy még
névlegesen zsaru volt, ráadásul a londoni rendőrségnek azon az
osztályán keresztül, amelyik kijelölte a professzor rejtekhelyét és
felügyelt rá – ott ugyanis nem feltétlenül tudtak a Kennedyt
fenyegető elbocsátásról, és nem is lett volna különösebb okuk
ellenőrizni. Így legalább reménykedhetett abban, hogy közvetlenül
hozzá irányítják a kérést, és nem a főfelügyelőhöz.
Tillman mindezeket az információkat a Galambdúc leégésének
éjjele utáni első két hétben kapta Kennedytől. Arra már nem
emlékezett, hogy ő maga mit csinált abban a két hétben, sem arra,
hogy milyen volt az idő, hogy mit evett, hogy hol járt, vagy hogy
bármi jelentőset tett volna. A felhalmozott energia, amely idáig
hajtotta, a végét járta, ő pedig lemerülőben volt.
A második hét után már nem vette fel a telefont. Kennedy egyre
hívogatta és hagyta az üzeneteket, de Tillman néma üzemmódra
állította a telefont, és eldugta, talán egy fiókba. Hallotta, hogy valaki
jár-kel a szobaajtaja előtt, majd egy kicsit később a szomszéd
szobában. Aztán szinte alig hallható, kaparászó hang jött a fal
tövéből. Az nem lehetett, hogy Kennedy akarta volna ellenőrizni őt,
mert soha senkinek nem adta meg a címét. Persze Kennedy nyomozó
volt, és az derült ki róla, hogy elég jó a szakmájában, úgyhogy talán
mégis valahogy sikerült eljutnia hozzá. Ez azt jelentette, hogy rögtön
költöznie kéne: ha Kennedy képes volt őt megtalálni, az ellenségei is
képesek voltak rá.
Ő azonban nem mozdult, csak várt. Nem vallotta be magának,
mire, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy semmi nem fog történni.
A halálra várt; arra, hogy a sápadt arcú gyilkosok betörjék az ajtót
és elvágják a torkát vagy lelőjék vagy tegyék vele, amit kedvük tartja
azért, hogy eltöröljék őt a föld színéről. Az helyénvaló lett volna és
ésszerű, neki pedig nem kellett volna vennie a fáradságot, hogy
gondolkodjon és cselekedjen. A gondolkodás és cselekvés most már
szinte meghaladta a képességeit. Vagy talán olyan nagyon és oly
sokáig küzdött a nyilvánvaló ellen, hogy a saját csökönyössége, mint
valami afta a szájában, mindent tagadó dacot szült. Így most, amikor
mindössze örökre le akarta hunyni a szemét, nem tudta elszánni
magát, hogy megtegye a nyilvánvaló és szükséges lépéseket.
Hat golyó a fegyverben. A bal kezében egy üres tár – nehéz volt
beszerezni olyan méretűt, amely illett az Unica kialakításához.
Aprólékos gonddal kinyújtotta a kezét, hogy az éjjeliszekrényre
helyezze, de rosszul ítélte meg a távolságot, és a tár a padlóra esett, a
lába elé, aztán begurult az ágy alá és ott nekiütközött valaminek.
Felemelte a fegyvert és belebámult egyetlen, fekete szemébe.
A tárat már nem látta sehol. Eltűnt. Hiányozni fog. Valószínűleg
már soha többé nem fogja beilleszteni a revolverébe. De miért is
zavarná ez? Csak nem valami ürügyet keresett az életre?
Lassan és nehézkesen, mintha újra eszébe kellett volna, hogy
jusson, hogyan kell mozogni, felállt az ágyról, letérdelt és benyúlt
alá, de a keze nem a tárra, hanem a telefonra kulcsolódott. Szóval itt
végezte. Először csak bámult rá, mint olyasvalamire, amely egy
elmúlt életre emlékezteti, amiben még volt szerepe.
A telefon meglepő módon még nem merült le teljesen. A fedelébe
illesztett apró képernyőn egy alak táncolt, egy rajzolt egyszarvú, egy
transzparenst húzva maga után, amin az állt: „ÚJ ÜZENETEI
ÉRKEZTEK”.
Az alak hirtelen elhomályosult. Tillman szemébe könnyek
szöktek, és hirtelen valami ellentmondást nem tűrő fájdalom ejtette
csapdába, ami kifosztotta és lerombolta őt. Hó úr vízbe fúlt.
Akárcsak a kislány, aki régen, elalváskor oly hevesen kapaszkodott
Hó úrba, és szurtos védőpajzsként emelte magasra a világ kínjai és
félelmei ellen. Végül cserbenhagyta. Végül minden cserbenhagyta.
És Tillman ekkor rettenetes bizonyossággal érezte, hogy meghalt,
hogy mind meghaltak. Rebecca. Jud. Seth. Grace. Ha még élnének
valahol a világban, már megtalálta volna őket. Tizenhárom éve
menekült az elől, hogy ezt az egy dolgot beismerje, de most vékony
szálakban örvénylett át rajta az érzés, mint amikor tinta ömlik a
vízbe. Aztán felállt és felegyenesedett, és ezzel az apró mozdulattal
felkavarta a feketeséget, ami szétterjedt lénye minden szegletébe. A
homlokához szorította a fegyvert.
Most azonban, hogy már hozzászokott a szeme a sötétséghez,
másképp látta a szobát, és a döntő pillanatban megpillantotta az oda
nem illő, új dolgot: az ajtaja alatt becsúsztatott üzenetet. Odament és
felvette.
Nem üzenet volt, hanem egy fénykép. Rebeccát ábrázolta,
húszéves kora körül. Rögtön tudta, hogy ő az, habár akkor még nem
ismerte. Egy asztalnál ült egy kávézó teraszán; a háttérben, egy
széles utcán emberek sétáltak. Az ég furcsa, szürke színű volt,
mintha vihar lett volna készülőben. Rebecca szégyenlősen félrekapta
a fejét, mint aki próbál elbújni a fényképezőgép elől, miközben tudja,
hogy úgyis el fogják lőni a képet.
Lövés. A véletlen egybeesés elszédítette.
Mintha hallotta volna a fényképezőgép zárját, amint sokatmondó
kuncogással kivág egy pillanatot az idő végtelen árjából; amint a
mulandót örökkévalóvá és állandóvá teszi.
A golyót azonban nem hallaná, hacsak a tudat nem tapad a péppé
zúzott agyvelőhöz. Az örökkévalóság várt, és már igencsak fogytán
volt a türelme.
Megfordította a fényképet. A hátuljára apró, takaros betűkkel öt
szót írtak.
Azt mondta, nem fogsz megállni.
Volt egy átmeneti állapot, de Tillman nem tudta pontosan, hogy az
miből állt. Ütni kezdett valamit: a falat, az ajtót vagy az egyik bútort,
és addig ütötte, amíg hangosan és dörömbölve tiltakozni nem
kezdtek fentről, lentről és a folyosó túloldaláról is.
De ez még nem volt elég. A kezébe hasító fájdalom kezdte
szétoszlatni a ködöt és a tompaságot, de a világ még így is túl messze
volt, és neki újra hozzá kellett kapcsolódnia, mielőtt a világ
eltávolodott volna tőle.
Betörte az ablakot, és kiválasztott egy akkora üvegdarabot, amit
kényelmesen meg tudott fogni. Ezzel aztán sebeket ejtett a karján és
a mellkasán, gondosan megfontolva, milyen mélyek legyenek a
vágások, hogy idegeket és főbb artériákat ne metsszen el.
Így már javult a helyzet.
A szobája előtt, a folyosóról kiáltozásokat hallott, és valaki hosszú
ideig dörömbölt az ajtaján, de végül feladta és elment.
Tillman a szeme elé emelte az üvegdarabot, és nézte a saját vérét,
amely az üveg keskenyebbik végéről csöpögött. Ennek a térképnek a
segítségével talált el magához, a vörösségben, az összevisszaságban
és a veszélyes kavarodásban, nem pedig a kietlen semmi
ürességében.
A fénykép. És a telefon. Új üzeneteid érkeztek – mondta Hó úr. –
Új üzeneteid érkeztek a halott feleségedtől.
Megint elővette a telefont, és felhívta a hangpostát.
– Leo, van valami, amit el kell mondanom neked… – hallotta
Kennedy hangját.
Miután az összes üzenetet lejátszotta, Tillman csak ült csendben
az ágyon, és bámulta a karján lévő vörösen tátongó vágásokat.
Kennedy üzenete és Rebecca mosolya kavargott a szeme mögött,
de már nem úgy, mint a tinta, hanem mint olaj és víz. Az olaj és a víz
nem vegyülnek.
Kennedy azt mondta, hogy Michael Brand valami tartósnak az
örökké változó jelképe. Nem egy ember, hanem egy álarc, amit bárki
viselhetett, aztán félredobhatott.
A fényképen lévő szavakon keresztül Michael Brand azt mondta
neki: gyere és keress meg.
Tillman felállt. A lába még remegett egy kicsit, de nekilátott, hogy
lassan és módszeresen elvégezze a teendőket.
Megkereste a tárat, és visszatette a málhazsákjába, amelyben az
éppen nála lévő fegyvereket és lőszert tartotta.
Ellenőrizte, hogy valóban hat golyó van-e a revolverében. Olyan
sokáig volt távol, hogy nem lehetett teljesen bizonyos, csak ha a saját
szemével látja. Az járt a fejében, hogy akár nem is kell meghalnia, és
ez esetben újra számít, hogy a fegyver jó műszaki állapotban legyen.
Lezuhanyzott – úgy bűzlött már, mint egy halott –, és leborotválta
az egy hónapja növő szakállát.
Maga sem tudta, milyen hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára
elhagyta a bérelt szobát. Keresett egy olcsó éttermet, és addig evett,
amíg el nem múlt az éhsége. Ez hamar bekövetkezett: a
farkasétvágyról, amit akkor érzett, amikor leült enni, kiderült, hogy
már néhány morzsa is könnyen csillapítja. A keze kicsit remegett
evés közben. Vissza kellett nyernie az erejét, de ez egy gyakorlati
probléma volt, és tudta, hogyan fogjon hozzá.
Amikor visszatért a szobájába, elolvasta a Gassan által a
Galambdúc tanyán talált fájlokról készített elemzést, amelyet
Kennedy küldött neki, és ismerkedett mindazzal, amit Kennedy
megtudott Júdás törzséről. Legvégül aztán megint a kezébe vette a
telefonját és tárcsázott.
– Szia, Leo!
– Hogy vagy, Benny? – kérdezte hollandul.
– Megvagyok. Nem vall rád, hogy ilyen sokáig megtarts egy
számot, Leo. Még mindig Angliában vagy? Hogy mentek ott a
dolgok? Sikerült személyesen találkoznod Brand úrral?
– Még nem, Benny. De talán hamarosan sikerül. Meglehet, hogy
nagyon is hamarosan.
– Nos, ez akkor talán jó hír – mondta Vermeulens
elővigyázatosan.
– De addig is abban reménykedem, hogy tudsz nekem tenni egy
szívességet.
– Ezt kitaláltam, Leo.
– Ha ezen túl vagyok – mondta Tillman, mert szégyellte magát –,
és élve kerülök ki belőle, kárpótollak érte, Benny. Közel vagyok…
valamihez. Valami nagy dologhoz. De újra utaznom kell, és
Suzie-tól, vagyis Insurance-től most nem tudok venni semmit.
Viszont ha te fordulsz hozzá, hogy vásárolnál a nevemben, talán
kivételt tenne.
– Mi kéne?
– Az alapcsomag. Útlevél az én személyleírásommal. Hitelkártya
ugyanarra a névre, rajta kétezer, amit bármikor levehetek. Kísérő
iratok, amik elég jók ahhoz, hogy ne bukjak le első pillantásra.
– Ez nem kis szívesség, Leo.
– A pénz nem gond. Előre tudok fizetni elektronikus átutalással a
dominikai számláról.
– Nem a pénzre gondolok, hanem az állásomra.
– Soha senki nem fogja megtudni.
– Tőled talán nem. De nem tudsz ugyanígy kezességet vállalni
mindenki másért – azzal elhallgatott. Tillman nem erőltette: tudta,
hogy nem tud mit mondani, amivel befolyásolhatná Vermeulens
döntését, és nem akarta tovább győzködni, mert már így is elég
nyomást gyakorolt rá pusztán a kérdéssel. – Valami nagy dolog –
mondta végül Vermeulens. – Elég nagy ahhoz, hogy végre véget
vessen ennek az egésznek? Vagy csak annyira nagy, hogy egy
állomás legyen a még nagyobb dolog felé vezető úton?
– Vége lesz az egésznek – mondta Tillman, és a fegyverre
gondolt, meg az első töltényre a fegyverben. – Így vagy úgy, de ezzel
vége lesz.
– Akkor megteszem, ami tőlem telik. Hagyd bekapcsolva a
telefonod, Leo.
– Kösz, Benny.
– És ne feledd, hogy semmivel nem tartozol nekem. De lehet,
hogy ez… az utolsó semmi.
53
Az Éden kertjében nem voltak évszakok. Egyik nap olyan volt, mint
a másik, viharok nem érték, és változatlan volt, mint az Úr orcája:
egy darabka örökkévalóság, ami alábukott a bukott világba, de attól
még tökéletes és csodálatos volt.
Kuutma öt éve nem járt odahaza, úgyhogy most feltűnő volt, mint
egy idegen, és amikor végigsétált a nagy fasoron a Középútig,
minden szem rászegeződött. Az abnormálisan sötét bőrére, a
járásmódjára, a mozdulataira, a kifejezésekre, amelyek átsuhantak az
arcán. Vagy otrombán, vagy finoman, de mind kirítt valahogy, és
mivel egyértelműen nem nő volt, nem lehetett az Eszközök közül
való. Ezekből a kirívó dolgokból mindenki tudta, hogy csak
egyvalami lehet, és ezért mindenki, aki mellett elment, meghajolt
előtte vagy köszöntötte vagy azt dünnyögte, miközben elhaladt: én
elküldelek titeket, és könnyedén megérintette a vállát jobb keze
ujjaival. Kuutma úgy tekintett erre, mint ami megilleti, és ment
tovább.
Nemcsak ők láttak azonban idegent benne, hanem ő is idegennek
látta őket: érezte a nyers feszültséget a levegőben, a félig félelemmel
telve, félig elbűvölten várakozó hangulatot. Kuutmának ez nem
tetszett, mert a változás előjele volt egy olyan helyen, amelyet nem
szokott változás érni. Aggasztotta és szégyenkezett miatta.
A Középútnál balra fordult, elhaladt a magtárak, a karámok,
Talitha boltjai, majd a gyülekezőhely mellett. Azon túl volt a Kincs,
ahol a vének találkoztak. Kuutma egyenesen az ajtóhoz ment, ahol
négy nagy termetű, kemény izomzatú férfi állt. A szertartásos
szavakkal üdvözölte őket: visszatértem a házba, ahonnan útnak
indultam, amire ők egyszerre, ünnepélyes szertartásossággal feleltek,
a szokásos választ adva: Isten segedelmével.
– Beszélnem kell velük – mondta Kuutma átváltva angolra, ami
bizonyos értelemben fortélyos lépés volt, mert ezzel emlékeztette az
őröket arra, hogy honnan jött és mit tett. Így nagyon nehéz volt nekik
nemet mondani. Mindazonáltal nem hagyhatták, hogy háborgassa a
véneket, csak úgy, ha előbb bejelentik, úgyhogy egyikük bement a
Kincsbe, a többiek pedig közben, néma csöndben, vigyázzban álltak
Kuutma előtt, amíg a bajtársuk vissza nem tért és nem jelezte neki,
hogy menjen be.
Egyik őr sem jött vele, de az ajtón belül ott álltak még ketten, és
amikor belépett, mellészegődtek két oldalról, igazodva a lépteihez.
Kuutma a Kincs Szentjébe, azaz a tárgyalóterembe ment. A roppant
nagy tér üres volt, a három vént kivéve, akik középen, egy
emelvényen ültek.
A Kuutmát kísérő őrök megálltak a küszöbön: nem hívták őket.
Kuutma maga térdet hajtott, siklóhurkot rajzolva a levegőbe, aztán
lement a lépcsőn a szoba közepére.
A három szigorú férfi – kettő közülük aggastyán, az egyik még
fiatal – nézte, ahogy közeledik. Nem mosolyogtak, amikor
meglátták, de kurta biccentéssel fogadták főhajtását.
Hagyományosan, azon a nyelven, amely még az igaz nyelv előtt volt,
úgy ismerték őket: a Tölgy, a Kőris és a Mag, amelyből az lesz. Csak
ez utóbbi tisztet tölthette be hatvan évnél fiatalabb férfi.
– Kuutma – szólalt meg a Tölgy elsőként, ahogy a hagyomány
megkívánta, az igen élemedett kortól kissé magas és panaszos
hangon. – Szörnyű nehézségekkel kellett szembenézned. Rettenetes
nehézségekkel – azzal be is fejezte; úgy tűnt, mindössze ennyit akart
mondani. Először balra, aztán jobbra pillantott, a két munkatársára,
mintha arra hívná fel őket, hogy vegyék kezükbe a dolgok
irányítását.
– Példa nélküli nehézségekkel – mondta a Kőris egyetértőn,
kimért és csípős hangon. – Soha eddigi történetünk során nem
fenyegetett minket két ilyen méretű veszély egyszerre. És, Kuutma,
talán épp ezért nem tudtál a tőled megszokott alapossággal és minden
részletre kiterjedő odafigyeléssel eljárni. Bizonyos dolgokat rosszul
végeztek el, másokat túl későn. Bizonyos dolgokat pedig egyáltalán
nem végeztek el, és ezért továbbra is oda kell figyelni rájuk.
Kuutmának nem volt más választása, mint fejet hajtani a vének
előtt és elfogadni a korholást. Valami, ami a valóságban nem tudott
remegni, reszketett benne – talán a lelke. Letérdelt.
– Nagytiszteletű vének – mondta tekintetét a földre szegezve –,
úgy végeztem a feladataimat, ahogy az képességeimből tellett. Ha ez
nem volt elégséges, szolgátok alázatosan könyörög bocsánatért.
– Az angliai tudósokkal – ismerte el a Kőris – gyorsan és
hatékonyan elbántál. De a jelek szerint még ott is maradtak
elvarratlan szálak. A férfit, Tillmant, olyan sokáig elhanyagoltad,
hogy egy idő után igazi rákfene lett belőle. Az amerikait úgy ölted
meg, hogy biztosra lehessen venni: alaposan kivizsgálják. Egy
lezuhant repülőgép, több száz ember meghal! A
legmegbocsáthatatlanabb azonban az, hogy a nő, a londoni rendőr
őrmester most már össze tudja rakni ezeket a dolgokat. Amikor az
Egyesült Államokba utazott, azonnal meg kellett volna értened, hogy
a halála minden más feladatodnál előrébb való. Neked kellett volna
megölnöd őt, nem bízhattad volna rá a feladatot a legifjabb és
legkevésbé tapasztalt Hírnöködre.
Kuutma továbbra sem állt fel, de megengedte magának, hogy
felnézzen vádlója arcába.
– Tizenhárom évvel ezelőtt azt tanácsoltam, hogy öljük meg
Tillmant – mutatott rá –, de az elődeitek elvetették az ötletet, mert
nem láttak benne veszélyt. Az, hogy életben maradt, véletlenszerűen
bezavart nem egy, a közelmúltban végrehajtott akciónkba. A
rendőrnő például meghalt volna, ha nem lett volna vele Tillman. És a
férfi által szolgáltatott információ tette lehetővé a számára, hogy
rájöjjön az amerikai hadművelettel való kapcsolatra.
Ami a 124-es járat lezuhanását illeti, nem adtam ilyen utasítást.
Az ügynöknek, akit kiküldtem, hogy bánjon el az amerikaival, azt
mondtam, hogy ölje meg, mielőtt beszáll a gépbe. Ehelyett úgy
döntött, hogy elpusztítja a gépet és vele együtt saját magát is.
Őrültség volt.
– Talán nem megfelelően igazítottad el az ügynököd – szólalt meg
most a Mag is. Szelíd volt, de a visszafogott hang mögött Kuutma
észrevette a támadó élt.
– Nehór, Ptolemaiosz fia volt az. Talán emlékeztek, hogy öt
hónappal ezelőtt arra kértelek titeket: hívjátok őt vissza az Éden
kertjébe. Akkor azt mondtam, hogy nehezen barátkozik meg a
külvilággal, és hogy úgy érzem, felül kellene vizsgálni, alkalmas-e
Hírnöknek.
– Emlékszünk – mondta a Mag –, és arra jutottunk, hogy a
megfelelő irányba terelgetve, a megfelelő útmutatással belenőhet a
neki rendelt szerepbe. Most már világos, hogy végül is nem kapta
meg ezt az útmutatást. Ha kevésbé félreérthető és valamivel
gyakorlatiasabb utasításokat adtál volna azt illetően, hogy hogyan
bánjon el az amerikai tisztviselővel, nem kellett volna kétségbeesve
rögtönöznie, és nem hozott volna olyan végzetesen téves ítéletet. Mi
úgy hisszük, hogy végül is minden Kuutmára vezethető vissza. Ez a
Brand név, azaz a billog jelentősége. Kuutma akarata tűz, és a
nyomok, amelyeket mások lelkén hagy, olyanok, mintha tüzes vassal
égetné bele őket.
Kuutma éppolyan jól tudta, hogy ez téves etimológia, mint a Mag.
De azt is tudta, hogy ezt a vitát nem tudja megnyerni, sőt még csak
bele sem mehet.
– A szolgátok bocsánatért esedezik – mondta újra.
– Megbocsátunk – mondta a Kőris, és bizonytalan, nem túl
meggyőző kézmozdulattal megáldotta. – Állj fel, Kuutma. Nem
kérjük tőled, hogy vezekelj.
A Mag erre felvonta az egyik szemöldökét, mintha a Kőris
túllépte volna a hatáskörét.
– Azonban úgy határoztunk – mormogta a Mag –, hogy ez lesz az
utolsó alkalom, amikor Kuutmaként akcióba lépsz. A képességeidet
mostantól az otthonodhoz közelebb fogjuk kamatoztatni.
Kuutma nem hagyta, hogy az arca bármi érzelmet mutasson. Még
csak meg sem merevedett. De a lelkébe belemarkolt valami, ami
egyszerre volt forró, mint egy izzó széndarab, és hegyes, mint egy
kifeszített drót. Úgy érezte, mintha súlytalanná válna.
– Itt, az Éden kertjében? – kérdezte a félreértések elkerülése
végett.
– Az Éden kertjében – felelte a Kőris –, de nem itt. Kivonulásra
készülünk.
Akkor tehát igaz volt. Kuutma tudta, mihelyst belépett a kapun, és
megérezte azt a feszültséget a levegőben: az emberek arra készültek,
hogy itthagyják az otthonukat, és egy másik, távoli helyen leljenek új
otthonra. Két évszázada nem történt ilyesmi, és akkor is, akárcsak
most, azért került rá sor, mert fennállt a veszélye, hogy kitudódik, hol
van az Éden kertje. Kuutma a fájdalom és a rázúdított szégyen súlya
alatt az öröm furcsa pezsdülését érezte: örömöt azért, hogy a dolgok
végül is úgy alakulnak, ahogy kell.
– Ennek nem én vagyok a megmondhatója – mormogta, ismét
lesütve a szemét. A Mag nagy levegőt vett, és szinte mintha
méltatlankodva húzta volna a száját.
– Valóban nem – értett egyet a Mag. – Kuutma, pillanatnyilag
élnek a világon olyanok, akik tudhatják, kik vagyunk és hol vagyunk.
A halálukról annak rendje és módja szerint gondoskodni fogunk, de
most nem ez a fontos. Ezeken már túlléptünk. Mindenekelőtt meg
kell védenünk a népet.
– Mindig is gondom volt rá – mondta Kuutma, aztán vicsorgott,
de továbbra sem emelte fel a fejét, úgyhogy nem látta senki.
– Tudjuk. És azt is tudjuk, hogy ezt most bizonyára büntetésnek
érzed. De a kivonulásnak meg kell lennie, és nekünk gondoskodnunk
kell arról, hogy meglegyen. És ebben is, mint mindenben, számítunk
a segítségedre.
Kuutma felállt. Szigorúan véve meg kellett volna várnia, amíg
engedélyt kap rá, de ez az alkalom olyannak tűnt, amikor a
formaságok belevesznek a gondolatok és a szavak, illetve a szavak és
a tettek közötti terekbe. Hosszan és némán bámult a Magra, a Mag
pedig arra várt, hogy szóljon, akárcsak a Tölgy és a Kőris.
– A kivonulással együtt jár a kiegyenlítés – mondta ki Kuutma a
nyilvánvaló dolgot. A Tölgy bólintott. – Mikor lesz? – érdeklődött
Kuutma.
– Két nap múlva – mondta a Tölgy.
– Olyan hamar?
– Olyan későn – mondta a Mag zordan.
– Maradni akarok – mondta Kuutma, miután siklóhurkot rajzolt a
levegőbe, engedve a kérdésben. – Hogy feledtessem a kudarcomat,
hadd legyek én az, aki tartja a mérleget, és biztosítja, hogy a
kiegyenlítés megtörténik. Engedjétek ezt meg nekem, és én könnyű
szívvel fogom feladni a Kuutmaként betöltött helyemet.
Kuutma a Mag szemébe nézett. Olyan sok kimondatlan dolog
bujkált a mögött a mondat mögött, olyan nagy tartózkodás és
félelem. Mi lenne, ha nem adnám fel a helyem? Vagy ha sértődötten,
békétlenül adnám fel? Nem mondott fenyegető szavakat, de a szeme
szikrázott.
– A rendszer önműködő – mondta a Mag. – Nincs szükség arra,
hogy bárki is itt maradjon.
– Tud egy gép igazságosan bánni egy emberrel? – zendített rá erős
hanglejtéssel, zord vadsággal Kuutma. – Meg tud egy kapcsoló vagy
kar felelni Isten előtt, hogy a kiegyenlítés jogosan történik? Ha
valami lehetségessé válik, attól még nem válik elkerülhetetlenné.
Engedjétek meg nekem, hogy itt maradjak – fejezte be, majd kivárta
őket, ők pedig egyesével fejet hajtottak, utolsóként a Mag.
– Te fogod tartani a mérleget, Kuutma. Te fogod végezni a
kiegyenlítést.
Kuutma ünnepélyes komolysággal megköszönte nekik, amit ők
kegyesen fogadtak.
Aztán távozott. A lelkében rettenetes fájdalom és rettenetes
remény hadakozott. Még Kuutma volt: amíg az Éden kertje meg nem
szűnik létezni, és újjá nem születik, az övé volt a név.
A név és még valami.
54
Tillmannek kicsit hosszabb időbe telt Arizonába utazni, mint bárki
másnak. Volt egy-két teendője, mielőtt útnak indult, és egyiket sem
lehetett megspórolni vagy rövidebbre fogni.
Először is el kellett mennie az iratokért, amelyeket Benny
Vermeulens vett az ő nevében. Insurance őrületes árat kért érte,
húszszor többet, mint amennyit rendes körülmények között kellett
volna fizetni egy ilyen csomagért, és előre akarta a pénzt. Ez nem
volt gond: Tillman kiürítette a különféle számláit, és elküldte az
összeget. Az átadás lebonyolítása azonban problematikusabb volt.
Benny értette, hogy Tillman miért nem akar megadni postacímet,
és hogy miért nem akarja postafiók útján átvenni az útlevelet, a
hitelkártyát meg a készítésük bizonyítékait. Azt is tudta, hogy
Tillman aggódni fog, mennyire bízhat meg az iratokban, lévén hogy
kegyvesztett lett Insurance-nél.
Benny úgy oldotta meg ezeket a problémákat, hogy maga utazott
Londonba a hamis útlevéllel. Termetre szinte egyformák voltak,
úgyhogy a hasonlósághoz mindössze egy kis hajfestésre és színes
kontaktlencsékre volt szükség. Abban állapodtak meg, hogy a
Heathrow-n találkoznak, a négyes terminál indulási csarnokában lévő
Café Rouge-ban. Tillman érkezett elsőnek, rendelt két dupla
eszpresszót és leült. Ölében összekulcsolt kezére meredt, és
felmérhetetlen dolgokat mérlegelt. Amikor megnyikordult a vele
szemben lévő szék, felnézett.
Benny egy vastag borítékot csúsztatott oda neki az asztalon.
Szemmel láthatóan drága öltönyt viselt, amitől talán kevésbé
tiszteletre méltónak, viszont veszélyesebbnek tűnt, mint a harci
öltözékében bármikor is. Vagy talán az hatott nyugtalanítóan, hogy
pont úgy akart kinézni, mint Tillman.
– Tessék, Leo. Boldog karácsonyt.
– Július van – mondta Tillman, miután elvette a csomagot anélkül,
hogy megvizsgálta volna a tartalmát. Vermeulens már százezerszer
kiérdemelte a bizalmat.
– December van – rázta a fejét Vermeulens, pufók arcán fennkölt
kifejezéssel. – December vége felé. Az év fordulója, amikor senki
sem biztos benne, vajon újra felkel-e majd a nap.
– Nem tudtam, hogy költő is vagy, Benny – mosolygott Tillman
zavartan.
– Én vagyok a legkevésbé költői lény a világon, Leo. Csak azt
mondom neked, amit már úgyis tudsz. Csatába indulsz a sötétség erői
ellen, és nem hiszed, hogy vissza fogsz jönni. Ez lehet az egyetlen
oka annak, hogy így lemész a nullára.
– A pénzre gondolsz? Pénzt bármikor tudok szerezni.
– A hangodra gondoltam, ahogy beszéltél, amikor felhívtál. A
tekintetre, amit most, hogy itt vagyok, látok a szemedben. Leo,
többet szolgáltam a katonai magáncégnél, mint te. Sokakat láttam,
akik tűzharcban megölették magukat, mert azt gondolták, ütött a
haláluk órája. Úgy viselkednek, hogy az… – jelezte egy
kézmozdulattal – …tarthatatlan. Nem figyelnek elég éberen a
körülöttük lévő dolgokra és emberekre. Nem hagynak maguknak
menekülési útvonalat, és megfeledkeznek az elemi óvatosságról,
mert azt hiszik, hogy az lényegtelen.
– Láttam ilyet én is – mondta Tillman. – De velem nem ez a
helyzet, Benny. Én odamegyek, elvégzem a feladatot, és aztán
eljövök. Mint mindig.
– És mi a feladat? – kérdezte Vermeulens gyászos nevetéssel.
Tillman nem válaszolt. – Nem olyan, mint a korábbiak. Ne vesződj
azzal, hogy hazudsz nekem, Leo. Ez egy kíméletlen harc, amibe
végül te is bele fogsz pusztulni. Remélem, megéri.
Tillman a borítékot forgatta a kezében, a súlyát méricskélve és a
szilárdságát tapogatva.
– Azt hiszem, megéri – mondta végül.
Aztán ott volt az ellátás meg a felszerelés beszerzése – nem
Londonban, hanem Los Angelesben. Ezt nem bízta az Insurance-re.
Voltak kapcsolatai Amerikában, és habár évek óta nem beszélt velük,
amikor telefonált, megtalálta őket. Fegyver? Bármilyen méretű és
típusú fegyverhez hozzá tudott jutni. Robbanószer? Hasonlóképpen.
Manapság még profi színvonalú elektronikus lehallgató
berendezéseket is be lehetett szerezni bárhol a világon, csakúgy, mint
a tömegoszlató eszközöket, például kapszaicin tartalmú gázspray-t
meg könnygázt. Tillman összeállított egy hosszú listát, amit aztán
készpénzben fizetett átvételkor.
Végül útra kelt. Rendes körülmények között nem szállt repülőre,
mert a repülőgép a természetéből fakadóan kijáratok nélküli, zárt tér
volt. Egy repülőúton az ember könnyen kerülhetett olyanoknak a
kezébe, akik esetleg ártani akarnak neki. Ezúttal azonban nem
törődött ezekkel az aggodalmakkal, mert ezek egy olyan élet részét
képezték, amelyben különbséget lehetett tenni a „biztonság” és a
„veszély” között.
Tillman rendes körülmények között jól bírta a hosszú utak
unalmát is: mozdulatlanul ült és megoldandó logisztikai fejtörőkön
gondolkodott. Ezúttal azonban csak egy gondolat járt a fejében: a
bosszú, úgyhogy az egész repülőutat azzal töltötte, hogy ezen az
egyetlen, nagy célkitűzésen elmélkedett, mint valami esdeklő, aki
egy senki más által nem látott oltárnál térdel.
Kifizette a fegyvereket meg a lőszert, és kinyomoztatta, hogy
Heather Kennedy volt rendőr őrmester egy kingman-i kórházban
fekszik, ahol Arizona állam rendőrsége őrizetben tartja, és előre
megfontolt szándékkal elkövetett gyilkossággal, megtévesztéssel,
egy csomó kisebb bűncselekménnyel, valamint azzal vádolja, hogy
rendőrnek adta ki magát. Tillman tudta, milyen körülmények között
tartják fogva Kennedyt, milyen sérüléseket szenvedett, és mennyire
valószínű, hogy a nappal vagy az éjszaka egy bizonyos pontján
eszméleténél lesz.
Los Angelesben Tillman autót bérelt az Insurance-től vásárolt
ideiglenes néven. A beiktatott megállókkal együtt a nap legnagyobb
része el is telt a kocsiúttal, viszont az autózásnak megvolt az az
előnye, hogy nehéz volt meghatározni a pontos helyzetét, ha
Insurance netalán eladta az útlevél és a hitelkártya adatait valami
kívülállónak.
Bullhead Cityből felhívta a kórházat, és azt követelte, hogy hadd
beszélhessen Heather Kennedyvel. Tudatosan vállalta a kockázatot.
A nővér arra kérte, hogy várjon – nyilván megkérdezte az ügyeletes
rendőrt –, aztán ismét beleszólt.
– Miről van szó?
– Meghalt az anyja – felelte Tillman. – És Isten óvja magát attól,
hogy ezt eltitkolja előle, asszonyom. Tudnia kell, és joga van tudni.
Megint várakoznia kellett, aztán egy rekedt hangú rendőr vette át
a telefont, aki feltett még néhány kérdést. Tillman gondolatai másutt
jártak, úgyhogy kitalált valami lassú lefolyású betegséget Kennedy
anyjának, és gépiesen taglalta a kór módosulásait, amik még elég
időt hagytak neki arra, hogy az egyetlen lányának elrebegjen egy
utolsó üzenetet.
– Az egyetlen lánya? – dörmögte a zsaru. – Mi úgy tudjuk, hogy
van egy húga. Most akkor hogy is van ez?
– Ő a féltestvére. Az apjuk közös.
– És maga?
– Én is a féltestvére vagyok. Nekünk az anyánk közös. Ide
hallgasson, van olyan állami vagy szövetségi törvény, amely tiltja,
hogy Heather érintkezhessen másokkal? Mert ha nincs, akkor jó
lenne, ha végre abbahagyná ezt a hülye kérdezősködést, és adná őt.
Felvételt készítek az egész telefonbeszélgetésről… Bocsánat,
elismételné a nevét?
Kiderült, hogy a rendőrt úgy hívják: „várjon egy másodpercet”.
Tillman várt. A következő hang, amelyik beleszólt a telefonba, végre
Kennedyé volt. Kába és nagyon fáradt volt, de nem úgy hangzott,
mint akit teljesen elbódítanak a gyógyszerekkel.
– Ki az? – kérdezte Kennedy. Kis késéssel visszhangzott, amit
kérdezett: talán csak rossz volt a vonal, de az is lehetett, hogy egy
gyorsan a vonalra kapcsolt lehallgatókészülék volt, amit nem
ellenőriztek le kellőképpen.
– Leo vagyok – felelte. Ezután hosszú szünet következett.
– Leo – mondta Kennedy, majd ismét elhallgatott. – Hála
istennek.
– Szóval megöltél valakit? Vagy gyilkosságra szövetkeztél? Nem
ismerek rád, kislány.
– Emlékszel a Galambdúc tanyára?
– Persze.
– Emlékszel, hogy hallottunk ott egy női sikolyt?
– Hogyne.
– Ő követte el a gyilkosságot, és ő is szövetkezett. A helyi seriff
jótállna értem, de most mély altatásban fekszik. Lőtt seb a
felsőtesten, és lehet, hogy nem épül fel. Márpedig ha nem épül fel,
oda az alibim. Volt egy nő, aki mellettem tanúskodott volna, de őt is
megölték.
– Hát ez nagyon úgy hangzik, mintha meg lennél lőve.
– Ugye-ugye.
– Hiányzol nekünk, Heather. Mindnyájunknak.
– Mindnyájatoknak? – kérdezte Kennedy gyanakvón. Tillman
tűnődött, vajon Kennedy tudja-e, hogy a vonalat lehallgatják, de azt
feltételezte, hogy tudja. Nem volt idő rá, hogy fortélyos módon
kiderítse.
– Igen. Nekem. Freddie-nek. Jake-nek. A kis, kancsal Wendynek.
Sokat gondolunk rád.
– Hát… nekem is hiányoztok.
– Ne udvariaskodj. Mindenki tudja, hogy te meg én nem álltunk
valami közel egymáshoz mostanában. De szeretném, hogy tudd: a
jövőben ez másképp lesz.
– Mindig ezt mondod.
– De most komolyan gondolom, Heather. Rövidesen
meglátogatlak. Ígérem.
– Rendben. Ahogy akarod.
– Mit gondolsz, készen állsz rá, hogy meglátogassalak?
– Jöhetsz bármikor, Leo. Mondd meg, melyik nap melyik
órájában. Vagy egyszerűen lepj meg.
– Akkor inkább megleplek. És figyelj csak, sok látogatód van ott,
Heather?
– Nem olyan sok. Csak két nagydarab, tagbaszakadt zsaru az
ajtónál a szórakoztatásomra, meg még kettő a folyosón, ott, ahol
elágazik, miután kiszáll az ember a liftből.
– Nem akarják, hogy elkóborolj és eltévedj.
– Nyilvánvalóan. De ha netalán így esne, még mindig ott van a
bokámra erősített nyomkövető.
– Értem. De legalább kollégák között vagy, úgyhogy tudtok
szakmai dolgokról beszélgetni.
– Nekem egy kis, sarki üzletem van a Queen's Parkban, nekik meg
egy nagy bevásárlóközpontjuk Monument Valleyben. Elképednél, ha
tudnád, milyen kevés… – azzal elhalkult a hangja.
– Öt percre korlátozom a beszélgetés idejét – szólt bele ismét a
zsaru. – De holnap megint telefonálhat, ha akar.
– Még nem is mondtam el neki, hogy meghalt az anyja – mondta
Tillman –, mert próbáltam neki finoman beadni. Legalább azt
engedje meg, hogy…
– Holnap – azzal megszakadt a vonal.
Tillman elrakta a telefont és továbbhajtott. Az agya ismét
mozgásba lendült. Megkönnyebbülés volt, hogy végre valami
gyakorlati dolgon gondolkozhat. És tudta, hogy még nagyobb
megkönnyebbülés lenne, ha volna valami, aminek jól neki tudna
feszülni.
55
A Tábe nevű lány egyedül élt, habár szigorúan véve nem élhetett
volna egyedül, mert túl fiatal volt hozzá. Azelőtt árvaházban lakott a
segítőkkel. Mindig szófogadó és udvarias volt, de ahogy a segítők
mondták, a lelke együtt mozgott a csenddel. Úgy tűnt, mintha
egyedül élne egy kis, beszűkült világban, és alig érzékelné az
embereket, akik körülötte élték az életüket.
Ez nem azt jelenti, hogy önző lett volna. Tábe melegszívű,
kedves, sőt figyelmes lány volt, legalábbis olyankor, amikor elég
hosszú időre kiszakadt a saját gondolatainak köréből ahhoz, hogy
kommunikáljon másokkal. Viszont művész volt, akinek a világát
színek, árnyalatok és textúrák alkották. Javarészt csendéleteket
festett. Régebben festett embereket is, de egyszer megbotránkoztatta
a segítőket, amikor megkérdezte, készíthet-e egy vázlatot egy Arám
nevű fiúról úgy, hogy az mezítelen. Ez egy életre véget vetett
számára az emberi alakok festésének.
Most egyedül élt egy szobában, egy ház negyedik szintjén, de a
festményei messzire ellátszottak napkelettől napnyugatig. Boldognak
tűnt egyedül. Az Arám nevű fiúnak már megvolt az eljegyzése, és
Tábe boldog, táncoló gyerekekkel festette tele a lakást, amibe majd
az esküvő után beköltözik a pár. A jelek szerint nem neheztelt az
ifjúra, de hát elsősorban amúgy is esztétikai szempontból érdeklődött
iránta.
Kuutma a szobájában találta őt; éppen egy fekete
olajpasztell-rúddal rajzolt az egyik falra felszegezett lepedőre (a
többi falon, közvetlenül a vakolatra festve, eperrel és ribizlivel teli
cseréptálakat ábrázoló képek voltak). Beletelt egy kis időbe, amíg
észrevette, hogy nincs egyedül. Amikor végül feltűnt neki Kuutma
jelenléte, fejet hajtott előtte, és azt suttogta: én elküldelek titeket,
miközben még a falra festett gyümölcsöknél is élénkebb vörös lett az
arca.
– Úgy köszöntöttél, mint egy Hírnököt – mondta Kuutma, és intett
Tábénak, hogy üljön le. – Az arcszínem miatt?
– Nem csak amiatt – felelte Tábe. Idegesen dörzsölgette az
ujjbegyeit, amik feketék és zsírosak voltak a pasztellkrétától, de
egyenesen Kuutma szemébe nézett. – Emlékeztem az arcodra.
Meglátogattál minket egyszer az árvaházban, és én megkérdeztem az
egyik Segítőtől, hogy ki vagy. Azt mondta, te vagy Kuutma, vagy
más néven Brand. A billog.
– Valóban az vagyok – bólintott Kuutma. – Legalábbis a
kivonulásig.
A szó hallatán a lány szeme felcsillant, ami kissé meglepte
Kuutmát. De hát a fiataloknak minden, ami újdonság, izgalmasnak
tűnhet pusztán azért, mert újdonság. Meg persze festő volt, és
akárhova is költözik ezután az Éden kertje, ott mások lesznek a
fények, és új tereket tud majd megfesteni. Tábénak a kivonulás olyan
lehet, mint valami újjászületés.
– Azért mentem el az árvaházba – folytatta Kuutma –, hogy
meglátogassalak téged és a két fivéredet. Magam is meg akartam
bizonyosodni arról, hogy boldogok vagytok ott. Tudod, ismertem az
anyádat.
– Az anyám… – kezdte volna, és az arca elborult egy pillanatra,
aztán nem fejezte be a mondatot. Kuutma mintha némi keserűséget
hallott volna a lány hangjában, mire összevonta a szemöldökét.
– Tudod, őt is elküldték, mint engem.
– Nem úgy, mint téged – nézett mereven a férfi szemébe Tábe.
Irgalmat nem ismerő tekintete elől nem lehetett kitérni.
– Az Eszközök munkája éppolyan fontos, mint az, amit a
Hírnökök végeznek. Sőt még fontosabb is. Mindketten a nép
fennmaradásáért dolgozunk, de a mi munkánk dicsőséges, az övék
meg keserves és megalázó. Minket becsülnek, őket meg gyalázzák –
mondta Kuutma. Tábe vállat vont, de nem felelt. – Szerintem büszke
lehetsz az anyádra – folytatta kimérten. – Légy nagylelkű vele,
amikor visszagondolsz rá. Gondolj bele, mit jelentett neked, no meg
nekünk az áldozat, amit hozott.
Tábe most a pasztelltől fekete ujjait nézte. Látszott, hogy arra
vágyódik, bárcsak tűnne már el Kuutma, hogy folytathassa a munkát.
– Ismerem az apádat is – szólt ismét Kuutma.
A lány hirtelen ismét felpillantott, és ahogy belebámult a férfi
szemébe, mely olyan volt, mint két sötét seb makulátlanul fehér
arcán. Persze a Hírnökök mindent sebnek néznek. Kuutma alig
néhányszor szeretkezett életében, és minden alkalommal az a
rettenetes gondolat gyötörte, hogy egy nő nemisége olyan, mint egy
régi, félig begyógyult sérülés helye.
Várt, időt adva a lánynak, hogy szóljon, de az csak nézte őt.
– Nem is érdekel, milyen az apád? – kérdezte végül Kuutma.
– Nem – felelte Tábe ellentmondást nem tűrőn. – Mire mennék
most már azzal, ha tudnám?
– Az apád… bátor ember, akinek megvannak a saját elvei.
Katona, mint én. Csakhogy ellenünk harcol. Az ellenségünk.
– Akkor meg kell ölnöd őt? – kérdezte, miután fontolóra vette,
amit Kuutma mondott.
– Igen. Ezért is jöttem el ma hozzád – vallotta be Kuutma, és
kelletlenül mosolygott. Amikor odament, még nem állt szándékában
elmondani mindezt a lánynak. – Talán az utolsó cselekedetem
Kuutmaként az lesz, hogy megölöm az apádat. Úgy látom… – kezdte
tétovázva és gondosan megválogatva a szavait – …hogy az útjaink
keresztezni fogják egymást. És amikor ez bekövetkezik, akkor nem
lesz más választásom, meg kell ölnöm őt. Áldásod adod rá?
– Persze – felelte Tábe sötét, acélos tekintettel. – Én elküldelek
titeket, Kuutma. Mindent, amit teszel, a mi nevünkben teszed. Persze,
hogy az áldásom adom rá. Ő csak testben az apám, nem lélekben. De
ha olyan bátor, ahogy mondod, remélem, nem fog megsebesíteni
téged. Remélem, gyorsan meghal anélkül, hogy egyetlen csapást is
mérne rád.
Kuutma látta, ahogy a lány arcáról sugárzik az ártatlanság és az
őszinteség. Az egyszerűsége alázatra késztette őt – őt, aki odakint, a
nagyvilágban olyan összetetté és kifinomulttá vált, mint egy kígyó.
Persze a kígyó is szent volt: a kígyó volt a legszentebb mind közül.
– Légy áldott, lányom – mormogta és letérdelt elé. A hangja kásás
lett valami olyan érzelemtől, amelyet nem mert vizsgálgatni.
– Légy áldott, Tannanu – mondta a lány, de megzavarta őt, hogy
Kuutma oda nem illő módon letérdelt előtte. A férfi rájött, hogy
felkavarta őt, és valószínűleg tönkretette a festményt, amin éppen
dolgozott, úgyhogy valamit motyogott bocsánatkérés gyanánt és
elment.
Miután Kuutma távozott, Tábe fel-alá járkált egy kis ideig,
szorosan átkarolva magát, amitől fekete ujjlenyomatok maradtak a
felkarján. De már tudta, hogyan kell az erős érzelmeket valami
kevésbé mulandó formába önteni, úgyhogy csakhamar a kezébe vette
a pasztellkrétát és tovább próbálkozott azzal, hogy megörökítsen egy
esővel terhes viharfelhőt.
56
Tillman nem sietett. Kidolgozott egy tervet, ami elfogadható volt
ugyan, de sok mozgással járt, és neki abból a feltevésből kellett
kiindulnia, hogy ellenséges területen van. Kennedy kijuttatása a
kórházból önmagában nem lenne nehéz, de az arizonai rendőrség
azonnal mozgósítani fogja az erőit, amint a nő eltűnik a szemük elől.
Akkor pedig gyorsan és nyomtalanul el kell őt tüntetnie,
máskülönben kudarcot vallana a hadművelet.
Leparkolt a kórház melletti tömbnél, és odasétált az épület
kertjéhez, ahol alapos felderítést végzett, de fürgén járva-kelve, hogy
ne kérdezzenek rá, kicsoda és mit csinál. Minden emeletről volt
alaprajza, amikből dolgozhatott, de csak akkor tudta volna hasznukat
venni, ha kapcsolni tudta volna őket a valósághoz. Ennek úgy kezdett
neki, hogy háromdimenziós térként képzelte el az épületet, és a
fejében lévő, sematikus ábrákra leképezte a tényleges bejáratokat
meg kijáratokat.
Jó hír volt a lapos tető, három emelettel Kennedy szobája, vagy
legalábbis az alaprajzon a húszas kórteremnek megfelelő helyiség
alatt. Rossz hír volt viszont… nos, több rossz hír is volt. Lemérte,
mennyi idő alatt érnek ide a legközelebbi rendőrőrsről:
csúcssebességű üldözés esetén alig három perc alatt. A lapos tető a
parkolóhoz képest az épület túlsó oldalán volt, és nem talált
közelebbi feljárót. Mind Bullhead City, mind Seligman rendelkezett
helikopter-repülőtérrel, és csak két főút vezetett ki a városból – a
40-es országút és a 93-as autópálya. Egy perc alatt le lehet zárni őket,
amint kiadják a riasztást.
Gondolkodott, hogy a terepviszonyok miatt hogyan alakítsa át a
tervet, de nem tudott előhozakodni egyetlen elegáns és könnyen
kezelhető megoldással sem. Az egyik mégis kiemelkedett a többi
közül, mert szerfelett zűrzavaros és rendszertelen volt. Ha valakinek
nincs egy jó lapja sem, játsszon ki egy dzsókert.
Tillman visszament az autóhoz, a kórházhoz hajtott, és leparkolt,
nem túl közel a rendőrautóhoz, amiről már kiszúrta, hogy ott áll elöl
a parkolóban, nem túl messze az utcától: vékony hajszál, amin sok
fog múlni.
Már összeválogatta a felszerelést és egy újrahasznosítható nejlon
bevásárlószatyorba rakta. A szatyrot a helyi virágos neve és
emblémája ékesítette, felül pedig egy cserepes növény levelei lógtak
ki belőle. Bement a bejárati ajtón, elhaladt a recepciós pult mellett és
ment tovább, mint az olyan ember, aki már tudja, hová tart.
A főépület első emeleti férfivécéjében Tillman kivette a zacskóból
a felszerelést és egy hosszú, fehér köpeny meg egy hivatalosnak
látszó azonosítójelvény segítségével átváltozott műtőssegéddé. A
jelvény hamisítvány volt, és még csak nem is nagyon jó, de simán át
lehetett vele ejteni azt, aki nem azzal tölti a napjait, hogy valódi
jelvényeket nézeget, így például egy ideiglenes őrszolgálaton lévő
zsarut.
Reményei beváltak, amikor a személyzeti teherfelvonó melletti
széles folyosón szert tett egy üres betegszállító targoncára. Arra
készült, hogy kicsit járnia kell majd a kórtermeket, amíg talál egyet,
de minél kevesebb időt töltött azzal, hogy a fehér öltözetben sétálgat,
annál kisebb esély volt arra, hogy valaki megkérdezi, kicsoda és mit
csinál.
Tillman felment lifttel a negyedik emeletre, és a betegszállító
kocsit maga előtt tolva kilépett. A két zsaru – az első kettő, akiknek a
jelenlétére Kennedy figyelmeztette – ott állt, ahol a folyosó elágazott.
Zordnak, barátságtalannak és ébernek látszottak. Tillman odament
hozzájuk és biccentett, így jelezve, hogy be akar menni a folyosóra.
– Áthelyezés a huszonkettesből – mondta. A közelebb álló zsaru
ellenőrizte Tillman jelvényét, amit ő segítőkészen odatartott a bal
hüvelykujjával. A jobb keze egy husángon nyugodott, amit a
betegszállító kocsi fogantyúja alatt tartott, de azt remélte, hogy nem
kell használnia: ha már ilyen korán rögtönöznie kéne, az rossz előjel
lenne az egész átkozott akcióra nézve.
A zsaru intett, hogy menjen. Tillman továbbgurította a
betegszállító kocsit a többek között Kennedy kórterméhez is vezető
mellékfolyosón.
A betegszállítót és a fehér öltözéket a huszonkettes kórteremben
hagyta. A hosszú köpeny úgyis csak akadályozná, és mostantól
gyorsan kell mozognia. A kocsi alsó kosarából kivette a szatyrot, és
félrehajította a cserepes növényt.
Kennedy kórterme, a húszas számú, egy derékszögű kanyar után
volt, körülbelül tíz méterrel odébb. Tillman nagyon gyorsan
befordult, és azon kapta magát, hogy egyenesen a másik két zsaru
felé tart, akik éppolyan kigyúrtnak és mogorvának látszottak, mint az
első kettő.
Ledobta a szatyrot, és lövésre készen felemelte mindkét kezét.
Mindegyikben egy üveg gázspray-t tartott, és a mutatóujjak már
eleve a szórófejekre szorította. Nem hagyományos gázspray-k voltak,
hanem egy orosz gyártmányú termék, benne a pelargonsav egy
különlegesen komisz fajtájával. A két férfi összeesett, és kínjában az
arcát karmolta. Tillman felvett egy szájmaszkot, majd elkábította
őket egy dezfluránba mártott zsebkendővel, aztán bekente az arcukat
tej és sebfertőtlenítő keverékével, ami enyhíti a spray legrosszabb
hatásait. Nem állt szándékában megölni a törvény őreit, még
akaratlanul sem.
Otthagyta őket a földön fekve, és a kétszárnyú lengőajtón át
bement a kórterembe, amely további fülkékre oszlott. Kennedy ágya
szerencsére mindjárt ott volt a másodikban, és Tillman már meg is
látta őt, de épp akkor jött ki egy nővér egy másik, távolabbi fülkéből,
és észrevette a férfit. Egy másodperccel később észrevette a kezében
lévő revolvert is, amellyel Tillman nem pontosan rá célzott, de a
nővér akkor sem hagyhatta figyelmen kívül.
– Menjen vissza – mondta Tillman. – Ne mondjon semmit, és ne
csináljon semmit. Csak várjon.
A nővér a vakrémülettől szinte némán vinnyogva hátrálni kezdett,
majd eltűnt a fülkében. Tillman ismét Kennedyre fordította a
figyelmét.
– Leo, örülök… hogy látlak – krákogott Kennedy. Rosszul nézett
ki. Begipszelt bal karját kötözőszalaggal a testéhez rögzítették, és az
oldala is vastagon körül volt tekerve pólyával. Ahhoz azonban nem
fért kétség, hogy ő az, és ráadásul mozogni is képes. A fájdalomtól és
az erőlködéstől nyögve feltápászkodott az ágyból, hogy üdvözölje
Tillmant, aki már húzta is elő a drótvágót a szatyorból.
– Melyik lábadon van a nyomkövető? – kérdezte a férfi tömören.
Kennedy megmutatta, mire Tillman letérdelt, hogy elvágja a pántot.
Annyira szoros volt, hogy csak félig tudta becsúsztatni a drótvágó
pengéjét, de amikor összenyomta, a pánt teljesen elszakadt. – Nyisd
ki az ablakot – mondta Kennedynek, majd félrehajította a drótvágót
és megint benyúlt a szatyorba; ezúttal azt a kötelet vette elő, amin
majd leereszkednek, és egyetlen mozdulattal kigombolyította.
Kennedy arcán riadalom suhant át, amikor meglátta a kötelet.
– Leo – mondta szilárdan –, én semmi szín alatt nem mászok ki
ezen az istenverte ablakon. Nézz rám. Csak egy ép karom van!
– Ne aggódj, majd én viszlek, úgyhogy nem kell cipelned a saját
súlyodat.
Tillman átfűzte a kötelet a kampó karikáján, és ellenőrizte a
könnyen állítható és kibontható csomót, amivel az övéhez rögzítette.
Kennedy nem fecsérelt több időt vitatkozásra. Megpróbálta
kinyitni az ablakot, de csak résnyire sikerült, mert egy biztonsági zár
is volt rajta. Kennedy nyújtotta a kezét Tillman fegyveréért, amit az
kissé vonakodva adott át neki. Kennedy a revolver agyával, három
jól irányzott csapással leverte a zárat a keretről, majd visszaadta neki
a fegyvert. Tillman közben kétszer átfűzte a kötelet a csomón, a
kampót pedig biztosan beakasztotta Kennedy ágyának acélvázába,
aztán nekitolta az ágyat az ablaknak, hogy ne csússzon el, amikor
belecsimpaszkodnak a kötélbe.
– Kész vagy? – kérdezte Tillman, mire Kennedy bólintott.
Tillman átsegítette őt a párkányon, aztán ő is kimászott. A bal
karját a nő dereka köré fonta, a jobb karját pedig rajta tartotta a
csomón, hogy ne csússzon el. Néhány másodpercbe beletelt, amíg
olyan fogást talált, amelyik elég biztos volt, és mégsem nyomta
Kennedy sérült karját. Hátradőlt, hogy kipróbálja a súlyt, mire
Kennedy káromkodott egyet, mert cseppet sem tetszett neki, hogy
egyensúlyát vesztve ott lebeg a mélység felett.
Hallották, hogy a szobában megszólal a riasztó: vagy a nővér
kiáltott segítségért, vagy megtalálták a két letepert zsarut. Mostantól
kezdve minden másodperc számított, és Tillmannek pillanatról
pillanatra követnie kellett a tervnek a fejében lévő, tökéletes,
eszményi változatát.
Elrugaszkodott az ablakpárkánytól, és a kórház fala mentén lassú,
óvatos szökkenésekkel leereszkedett a kötélen. Ha egy sziklás
hegyfal vagy egy fából ácsolt mászófal lett volna, három gyors,
himbálódzó rúgással megtette volna a háromemeletnyi távot, de ez a
fal javarészt üveg volt. Ha berepülnek rajta, akkor csak az lenne a
kérdés, hogy elvéreznek-e, mielőtt a kórház biztonsági szolgálata
vagy a folyosón őrködő rendőrök megtalálják és bilincsbe verik őket.
Mire földet értek a kavicsolt lemezfedésű lapos tetőn, néhány
ablakból már bizony kikukucskált egy-két fej. Az egyik fejhez egy
kar is tartozott, amely egy fegyverben végződött.
– Maradjanak ott, ahol vannak! – üvöltötte egy hang. –
Térdeljenek le, és tegyék a kezüket a fejükre!
Tillman gondosan célzott, és meghúzta a ravaszt. A zsaru sietve
visszahúzta a fejét, és nem viszonozta a tüzet – egyelőre legalábbis.
Tillman felnyalábolta Kennedyt, és elrohant vele a tető széléig,
ahonnan levetette magát. Kennedy, aki a negyedik emeletről történő
hajmeresztő ereszkedést egyetlen hang nélkül kibírta, most
önkéntelenül is felsikoltott, de Tillman lába zengő, fémes csengéssel
ért földet a szemetes konténeren, amit előzőleg pontosan arra a
helyre tolt. Onnan három lépéssel a földön termettek – a konténerről
a rendes kukára, majd egy használt tűkkel teli műanyag tartályra,
végül pedig az aszfaltra.
– Tudsz futni? – kérdezte Tillman.
– Tudok.
– Akkor fussunk.
57
Az első lövések akkor dördültek el, amikor megkerülték az épületet.
A mentőkocsiálláson át a központi parkolóhoz rohantak. Tillman
ment elöl, és kicsit lassított, amikor a harmadik sorhoz ért, ahol egy
élénkpiros, Noble M15-ös típusú sportkocsi várta őket. Kennedy
rémülten bámult a túlságosan is szembeötlő autóra: tátongó oldalsó
szellőzői egy cápa kopoltyújára emlékeztették.
– Jézusom, Leo, ezzel nem jutunk messzire, mert nagyon hamar
elkapnak.
– Szállj be – mondta Tillman tömören.
Kennedy a kórház bejáratára pillantott. Még nem volt látható jele
az üldözésüknek. Talán ha kijutnak a parkolóból az utcára, mielőtt
felbukkannak a zsaruk, lenne némi esélyük.
Kinyitotta az ajtót, és bemászott az anyósülésre, aztán nagy
nehezen bekapcsolta az övet fél kézzel. A vezetőülésre nézett, és
egyre türelmetlenebb lett.
Azonban még további, teljes húsz másodperc telt el, amíg kinyílt a
másik ajtó, és Tillman – nem éppen sietősen – beszállt.
– Gyere már, igyekezz! – üvöltötte Kennedy. Tillman elfordította
a kulcsot, és felpörgette a motort, de maradt, ahol volt. – Leo, az
isten szerelmére! – ordította Kennedy.
– Csak várd ki a végét – mormogta, és a válla felett hátranézett a
kórház ajtaja felé, ahonnan most két sötétbarna egyenruhás alak
futott ki a napfényre. Tillman megvárta, amíg megteszik az
autójukhoz vezető távolság felét, aztán egyenesen az útjukba tolatott,
arra kényszerítve őket, hogy jobbra és balra félreugorjanak.
Miközben összeszedték magukat, ő csikorgó kerekekkel elszáguldott,
és már a kocsisor végén járt, amikor a rendőrök előhúzták a
fegyverüket és céloztak, de a lövéseket inkább csak a rend kedvéért
adták le.
– Megláttak minket – jajveszékelt Kennedy. – Hagytad, hogy
meglássanak.
– De nem találtak el, úgyhogy elég jól állunk. Nyisd ki a
kesztyűtartót.
A kesztyűtartóban egy lapos, fekete műanyag doboz volt, aminek
az elülső oldalán kis fények villogtak zölden és narancssárgán, a jobb
alsó sarokban pedig a UNIDEN BEARCAT BC355C felirat volt
olvasható. A kusza kábelrengeteg arra utalt, hogy valamiféle
ideiglenes jelleggel az autó akkumulátorára kötötték. Kennedy
ráismert: egy ultrarövid-hullámú rádióadások lehallgatására szolgáló
készülék volt, és habár ilyen modellt még nem látott, volt némi
elképzelése arról, hogy mit kell vele kezdeni. Megkereste a hangolót,
amely már be volt állítva a 155 MHz-es hullámsávra. Kicsit keresgélt
még, és hamar behozta a helyi rendőrség hullámhosszát, ahol nem
meglepő módon róluk folyt a beszélgetés.
– …a nyomukban, és látjuk őket – mondta egy férfihang. – Az
East Oak Streeten hajtanak, a 93-as autópályától északra, és keletnek
mennek. Ismétlem, kelet felé tartanak az East Oak Streeten.
– Értettem, négy-hét – vette át most a szót egy női hang. – Az
autóink a Maple Streeten meg a Topeka Streeten jönnek végig, egy
másik egység pedig az Andy Devine Avenue felől érkezik. Biztosan
a 93-as autópálya felé mennek. Felállítunk egy úttorlaszt a
Powderhouse Canyon Roadnál, vége.
– Vettem – szólt ismét a férfihang. Ha belenéztek volna a
visszapillantó tükörbe, valószínűleg ott láthatták volna a közepén a
rendőrautó vezetőjét, jócskán lemaradva, de kétségbeesetten
igyekezve.
Tillman két keréken jobbra fordult, és veszélyes tempóban
végigszáguldott egy keskenyebb úton. Meredek lejtőn hajtottak, és
Kennedy egy pillanatig arra gondolt, hogy a rendőrautó talán
túlhalad vagy legalábbis lemarad, de a vezető éppoly biztos kézzel
vette be a kanyart, mint Tillman.
– Jobbra fordultak – mondta a férfihang. – A 4th
Streeten vagyunk.
– Vettem. Rendben, pontosan látom, hol vagytok. Valószínűleg
balra fognak kanyarodni a…
Átszáguldottak egy nagyobb kereszteződésen, majdnem leszedve
az útjukba került, komótosan haladó, fűzöld, vászontetős autó hátsó
lökhárítóját. Ahogy mentek tovább dél felé, egy autóduda távolodó
és egyre mélyülő tülkölését hallották.
– Vissza az egész, mégsem – motyogta a nő. – Úgy látom, nem a
93-as autópálya felé tartanak. Öt-nulla, túlhaladtál. Épp most…
hajtottak át a Topeka Streeten és továbbra is délnek mennek –
folytatta. De honnan a francból tudta? – Egyáltalán nem kifelé
tartanak a városból. Vissza fognak kanyarodni.
– Meg kéne gondolni, ne állítsunk-e fel úttorlaszt a 40-es
autópályán meg a 66-os úton is – mondta egy másik férfi, oda nem
illő lassúsággal és tömörséggel. – Máshova nem tudnak menni,
hacsak nem akarnak megvacsorázni a halasnál, mielőtt elkotródnak
innen.
– Meglesz – mondta a nő. – Bullhead-ből jön egy helikopter. Már
felszállt, körülbelül hat perc múlva megérkezik.
Kennedy keservesen és trágárul káromkodott. Az eredeti
rendőrautó még mindig a nyomukban volt, egy vonalban velük, mert
a diszpécsernő valahonnan tudta, merre mennek. És most, mindennek
a tetejébe még egy légi megfigyelővel is fel kell venniük a harcot.
– Fel kéne adnunk – motyogta. – Ha nekimegyünk az egyik ilyen
úttorlasznak, holtbiztos, hogy tüzelni fognak ránk, és valószínűleg mi
leszünk az elsők, akik meghalunk.
– Senki nem fog meghalni – mondta Tillman olyan teljes
bizonyossággal, hogy Kennedy csodálkozva bámult rá és egy
pillanatra elhallgatott.
– Öt-nulla, hol vagy most? – törte meg a csendet a
vevőkészülékből érkező locsogás.
– Úgy tettem, mintha délre kanyarodnék, és most éppen fordulunk
rá a Hoover Avenue-ra, a 2nd
Streetnél. Ők hol vannak?
– Még mindig tőletek északra. Ez nagyszerű. Még előttük
odaérhetsz a 4th
Streethez és elvághatod az útjukat. Ismétlem, dél felé
haladnak a 4th
Streeten, és meglepheted őket.
Tillman beletaposott a gázba: a Noble háromliteres motorja fura,
tompa zajt adott, mintha egy óriás próbálna fenyegetőn ordítani, de
közben vigyáz, nehogy felébressze az alvó kisgyereket. Az autó úgy
suhant el, mint egy motoros siklócsónak, és úgy tűnt, mintha egy az
egyben elemelkedett volna az úttól.
A következő kereszteződésen majdnem hangsebességgel hajtottak
át. Nyugatról egy másik rendőrautó tartott feléjük jó gyorsan, de
elsuhantak az orra előtt, arra kényszerítve a vezetőt, hogy fékezzen,
mert máskülönben telibe trafálta volna az eredetileg őket követő
kocsit.
– Elszalasztottuk őket! – ordította az öt-nulla vezetője.
– A fenébe! Bocs, öt-nulla, azt hiszem, rosszul olvastam le a
távolságot. Négy-hét, még mindig a sarkukban vagy?
– Éppen hogy. Most már jócskán előttem vannak.
– Öt-nulla, fordulj meg és cövekelj le az Old Trails Roadon.
Zsákutcába hajtanak, és ha jól látom, az az egyetlen kijárat.
Négy-hét, ne veszítsd őket szem elől, de ne támadj, amíg nem jön az
erősítés. A férfinél fegyver van.
– Tudom, hogy fegyver van nála, Caroline. Az istenit neki, hiszen
visszalőtt rám a kórházban.
– Azért nem kell káromkodni, Leroy.
– De igen, ha valamit közölni akarsz valakivel. Ide hallgass, kezd
eltűnni. Igencsak felgyorsult. Mennyi idő kell még a helikopternek,
hogy ideérjen?
– Két perc. Most a 68-as országút felett van.
Tillman belenézett a visszapillantóba, ahol már szinte alig látszott
a rendőrautó, olyan messze volt. Lassított kicsit, vett egy éles bal
kanyart, aztán meg egy jobbat, és ráhajtott egy útra, ami párhuzamos
volt azzal, amelyiken eddig haladtak. Két tömbbel arrébb, déli
irányban Kennedy meglátott egy hidat, ahol ez az út keresztezett egy
kisebb utat. Tillman ismét a visszapillantóba nézett, aztán lehúzódott
az útról és egyenesen lehajtott a partra. Néhány másodpercig
csúszkáltak a homokos, vízi növényekkel és bozóttal borított talajon.
Kennedy azt hitte, hogy felborulnak és körbe-körbe fognak forogni,
de Tillman valahogy megőrizte az uralmát az autó felett és sikerült
lelassítania. A part alján begurult a híd alá és megállt. Közvetlenül
szemben velük állt egy autó, félig a járdán: egy sötétkék Lincoln
szedán, aminek a kerék felett kicsit rozsdás volt az első sárhányója.
– Ez a mi kocsink – mondta Tillman. – Nem volt csomagod,
ugye?
Tillman meg se várta a választ, hanem kiszállt és két hosszú
lépéssel megtette a két autó közötti távolságot. Már a volán mögött
ült, mire Kennedy észbe kapott. A férfi kivágta az anyósülés ajtaját
és ellentmondást nem tűrőn intett neki.
Amikor Kennedy beszállt, ő éppen egy ugyanolyan
vevőkészüléket állítgatott, mint amilyen a Noble kesztyűtartójában is
volt.
– Elvesztettem őket! – kiáltotta a négy-hét vezetője pánikba esve.
– Nem, négy-hét. Még mindig ott vannak előtted.
– Micsoda? Hol?
– Délre mennek a 5th
Streeten. Csak hajts egyenesen tovább.
A híd egy acélvázas, beton és aszfalt borítású építmény volt,
úgyhogy hallották, ahogy a rendőrautó, mint valami tompa
mennydörgés, elhajt a fejük felett.
Tillman várt még egy darabig, aztán kigurult a híd alól és elindult
kelet felé. Egy kis idő elteltével meghallották a nyugatról érkező
helikopter hangját. Balra kanyarodtak, és magasabb épületek –
három-négy emeletes bérházak – tövében haladtak, hogy fentről
nehezebb legyen meglátni őket.
– Nem látom őket, Caroline, és lassan véget ér az út.
– Pedig ott vagy pontosan rajtuk, négy-hét. Talán már kiszálltak
az autóból. Nézz körül, nem látsz-e egy gyalogló nőt.
Nem lát-e egy nőt? Miért ezt mondja ahelyett, hogy nem lát-e egy
nőt és egy férfit? Kennedy ekkor jött rá, mit csinált Tillman, és
minek a nyomát követte a diszpécsernő.
– Te disznó – mondta megbotránkozva, egyszersmind félelemmel
vegyes tisztelettel. – Az én nyomkövetőmet üldözik, igaz? Hová
tetted?
– Odaragasztottam az autójuk aljára még a kórház parkolójában.
Ezért akartam azt, hogy jó közelről kövessenek, és így félrevezesse
őket, amit a kijelzőn látnak. Ezeket a nyomkövetőket rendszerint
néhány méteres pontossággal lehet belőni.
Kennedy szinte katatóniásan süppedt az ülésbe, amikor a hosszúra
nyúlt adrenalinlöket utóhatásai elérték a szervezetét.
– Te disznó – ismételte.
Tillman sötét szemüveget, egy nem túl jó álbajuszt és egy
Yankees feliratú baseballsapkát öltött magára, amiket mind a
kesztyűtartóból, a vevőkészülék mögül húzott elő.
– Azért még ki kell jutnunk ebből a kutyaszorítóból, és rá kell
térnünk az autópályára – mormogta. – De mindenképp sokat segít,
hogy rossz felé keresnek minket.
Két rendőrautó hajtott el déli irányban mindkét oldalon a
keresztutcákon, miközben ők továbbra is észak felé tartottak.
– Egyébként hová megyünk? – kérdezte végül Tillman.
– Xochimilco, Mexikóváros – felelte Kennedy, mire Tillman
nagyot sóhajtott. – Mi a gond?
– Át kell kelni a határon, ami kicsit megbonyolítja a dolgokat.
– Mi a fene – nevetett fel önkéntelenül Kennedy. – Az nem
számított bonyolultnak, hogy engem megszöktess a kórházból és
ráverj az arizonai rendőrség seggére? Magasra teszed a lécet, Leo!
58
Ha az ember a megfelelő tárgyilagossággal nézte a kivonulás
folyamatát, akkor hasonlatos volt ahhoz, mint amikor a víz
leörvénylik a lefolyón. Gyülekezés, elrendeződés, a véletlenszerű
összevisszaság fokozatos helyettesítése egy erőteljes, irányított
áramlással, ami aztán kérlelhetetlenül magába olvasztja az egész
folyamatot.
Kuutma úgy érezte magát, mint egy parafa dugó, ami ott lebeg a
víz felszínén, de túl könnyű, hogy az áramlás hatással legyen rá.
Figyelte, ahogy az emberek csomagolnak – de nem a saját
holmijaikat, mert azokat már réges-régen elcsomagolták, hanem a
világuk infrastruktúráját. Leeresztették a föld nélküli
növénytermesztésre szolgáló, már víztelenített, de még csepegő
medencéket a fent lévő ablakokból a földre, ahol már várták a rakodó
csapatok, és gurították őket tovább. Egy textilgyári szövőszék gurult
el egy szekéren, amit egyetlen, erőlködő ökör húzott. Kuutma
hallotta, amint a hajcsár biztató szavakat mormol a fülébe: „Már csak
három van hátra, öreg harcos, aztán nekilátunk a kártológépeknek, és
azok sokkal könnyebbek.” A legszürreálisabb mind közül egy
tagbaszakadt férfi volt, aki a Kincs Szentjéből származó faragott
fapulpitust cipelte a vállán. Izzadságtól fénylő arcáról határtalan
büszkeség sugárzott: olyan volt, mintha az Isten egy darabját
hurcolná.
A város csomagolt, összehajtogatva magát, előbb az egyik, aztán a
másik sík mentén, amíg végül el nem tűnik egy földbe vájt lyukon.
Kuutmát közben ki kellett képezni az új feladataira. Elment a
szivattyútelepre, ahol jelentkezett a vízmesternél, egy Szela nevű
nőnél, aki tíz évvel volt fiatalabb Kuutmánál. Vörös haja volt, ami
recesszív tulajdonság náluk, és nagyon ritka, úgyhogy akik ezzel
bírtak, azok után mindig mindenki megfordult az utcán. Kuutma, aki
még magán viselte a külvilág köpönyegét, se gondolatra, se
pillantásra nem méltatta.
– Kuutma vagyok – mondta, mert tudta, hogy Szelát már
eligazították.
Gyakorlatias nő volt, és szemmel láthatón nagyon lekötötte a vízi
erőmű itt már szükségtelenné vált részeinek – a
tisztítóberendezéseknek, a mérőóráknak és a két legnagyobb
szivattyúnak – a szétszerelése. Mindazonáltal tiszteletteljesen
meghajolt Kuutma előtt és megérintette a vállát.
– Én elküldelek titeket. Ismered már a berendezést, Kuutma?
Tudom, hogy sokan eltöltenek egy idényt a szivattyútelepen, amikor
fiatalok, hogy elsajátítsák az alapokat.
– Ez az én időm után vált gyakorlattá. Általában véve azonban jól
boldogulok a gépekkel, és jártas vagyok a munkád elméletében.
– Értem – bólintott Szela. – Ráadásul azt hiszem, hogy holnap már
csak a zsilipeket kell működtetned.
Megmutatta neki, hol vannak a zsilipek és mit csinálnak. Négy
volt, amelyek közül kettő a Cutzamalá víztározókból vonta el a vizet,
kettő pedig közvetlenül a város alatti víztartó rétegből, a Texcoco-tó
maradványából. Szela nagyon büszke volt a rendszerre, és volt is oka
rá.
– Az elmúlt évtizedekben – dicsekedett – maga a város folyton
vízhiánytól szenvedett. Évente egy méterrel mélyebbre süpped a
tóágyba, Kuutma, tudtad ezt? Mexikóváros ilyen sebességgel
használja el a saját talajvízforrásait. De nálunk mindig volt víz, és
még a nyomás sem csökkent soha. A népünk elveszi, amire szüksége
van, Isten segedelmével.
– Úgy vélem, az egyik zsilipet átépítették – tért vissza Kuutma a
gyakorlati kérdésekhez. – Melyik az, és hogyan működik?
– Ez nem zsilip, csak egy ciszterna, egy derítő, aminek a tartalma
bele fog ömleni a vízáramba, amikor az eléri a harmadik állomást. Ez
itt a hozzátartozó vezérlőberendezés. A víz az egyes állomáson
érkezik, végigfolyik a Középút alatti vízvezetéken, majd elfolyik
ezeken a mellékágakon. De amikor elmegyünk, az összes mellékágat
lezárjuk, úgyhogy a víz egyenesen vissza fog folyni a Cutzamalá
folyóba, azaz Mexikóváros fő vízforrásába. Mindössze annyit kell
tenned, hogy ezzel a karral kinyitod a zsilipkaput, és amikor készen
állsz, beöntöd a koncentrátumot a ciszternából a vízbe – azzal Szela
siklóhurkot rajzolt a levegőbe. Kuutma felvonta a szemöldökét. –
Bocsánat – mondta, mint aki kicsit zavarban van. – Ha állatból halna
meg ilyen sok, akkor is szomorú lennék.
– De nem kérnéd Istent, hogy áldja meg a tetemeiket.
– Azt hiszem, nem.
– Köszönöm, vízmester. Azt hiszem, ezzel nem lesz gond. Nincs
viszont egy vezérlő, amit úgy hívnak, hogy „Az árvíz hangja”?
– „Az árvíz hangja”? – kérdezett vissza Szela zavartan. – Az egy
védelmi berendezés, Kuutma. De semmi nem fog maradni, amit
védeni kéne.
– Tudom, mégis kíváncsi vagyok. Kérlek, mutasd meg nekem.
– A legnagyobb szivattyúk nélkül amúgy sem működik, legalábbis
nem úgy, ahogy működnie kéne. Ez a vezérlő itt „Az árvíz hangja”, a
zsilipeket ez a kar kapcsolja, a csatornákat pedig ezzel az összesen
tíz csúszkával lehet más útvonalra terelni.
– És ezek holnap még mind működni fognak?
– Az egész vezérlőpult áram alatt lesz – bólintott Szela. – Nem
tudom kikapcsolni a szivattyútelep részeit külön-külön, de soha nem
is volt szükség rá.
– Hát persze. Hadd köszönjem meg ismét, hogy időt szakítottál
rám. Bizonyára nagyon elfoglalt vagy. Gondolom, adsz nekem egy
kulcscsomót.
– A másolatok az irodámban vannak – mondta Szela, odaadva a
saját kulcsait, amelyek az övén lógtak –, de ezekkel kellene utoljára
bezárni az ajtókat: Haninától kaptam őket, aki akkor volt vízmester,
amikor én először idejöttem. Kérlek, őrizd meg őket, amikor
végeztél, Kuutma. Boldoggá tenne, ha a tieid lennének. Persze ha
tudsz mit kezdeni egy ilyen emléktárggyal.
– Életem végéig meg fogom őket őrizni – ígérte Kuutma, majd
szertartásosan meghajolt és távozott.
Ha állatból halna meg ilyen sok, akkor is szomorú lennék.
Érzelgős gondolat volt, és érzelgősségből keveset látott az Éden
kertjében. Gyengeségnek érezhették és láthatták – gyengeségnek,
amit a nép, kicsiny létszáma miatt, nem engedhetett meg magának.
Mi van azonban a saját gyengeségével? Mi van a saját páncélzatán
lévő lyukakkal, amiket ugyanilyen kivédhetetlen érzelmek vágtak
bele?
Húszmillió ember megölésére készült, és mégis csak egy
érdekelte.
Szenteltessék meg a Te neved, ó, Uram. Segíts, hadd vegyek egy
olyan lélegzetet, amelyben csak Te vagy.
59
A határon való átkelés könnyebbnek bizonyult, mint azt Tillman
képzelte. Amikor aztán később, már biztonságos távolból
visszagondolt rá, miközben a Chihuahuától kicsivel délre eső
névtelen hátország mellékútjait rótta, megértette, miért ment ilyen
jól.
Arizona állam rendőrsége mindenáron meg akarta akadályozni a
mexikóiakat abban, hogy átkeljenek a határon. Az összes járőr, akit
láttak – és tudta, hogy még annál is sokkal több van – mind az északi
irányba tartó forgalmat figyelte, és eszükbe sem jutott, hogy
gyanakodjanak egy fehér férfira, aki dél felé tart.
Egy magányos fehér férfira, mert Kennedy a Lincoln hátsó
ülésébe süppedve hevert egy takaró alatt, úgyhogy egyáltalán nem
lehetett őt látni, és az idő nagy részében aludt. A sérülései még
mindig sok kényelmetlenséget okoztak neki. Tillmannél nemigen
volt semmi, amit fájdalmai csillapítására tudott volna adni neki,
viszont maradt még egy kevés a dezfluránból. Öntött belőle egy
keveset egy papír zsebkendőre, amit Kennedy beszippantott, majd
mély és ijesztően mozdulatlan álomba merült.
A határátkelés előtt sűrű bocsánatkérések közepette átrakta őt a
csomagtartó alatti süllyesztett pótkeréktartó rekeszbe. Kennedy attól
félt, hogy ha egy ilyen szűk helyen kell összegömbölyödnie, akkor
fel fog nyílni az oldalán lévő seb, de Tillman nem engedett. Nem
kockáztathatták, hogy egy rutinvizsgálat során esetleg rátaláljanak.
Igaza is lett, mert a Nogales-tól északra lévő határállomáson a
határőrök kinyitották a csomagtartót és átkutatták a csomagjait –
legalábbis az ártalmatlan részét, mivel a fegyverek és a
robbanószerek a kibelezett és átalakított hátsó ülésekben voltak –, és
csak aztán engedték útjára.
Még ment egy jó darabon, aztán amikor már nem tartotta
veszélyesnek, megállt, és kisegítette Kennedyt a börtönéből. Az
oldalán lévő átvérzett kötések azt mutatták, hogy a félelmei
beigazolódtak. Tillman derékig levetkőztette, majd gyorsan és
szakszerűen lecserélte a kötést. Közben megcsodálta lenyűgözően
szép mellét, mert pont ott volt az orra előtt, de utána minden tőle
telhetőt megtett, hogy kitörölje az emléket, vagy legalábbis más
dolgokon járjon az esze. Általában amikor gyógyszert osztott a
katonatársaknak, nem nézte, férfi vagy nő-e az illető: kell bizonyos
mértékű szenvtelenség, amikor az ember kisebb javításokat eszközöl
olyasvalakinek a gyarló testén, akivel egy-két órával korábban még
viccelődött.
Jó alkalom volt viszont ez arra, hogy odaadja Kennedynek a ruhát,
amit hozott neki: kék farmer, fekete póló, bő szabású, fekete dzseki
és tartós anyagból készült sportcipő. Kennedy nagy nehezen felvette
őket, miközben Tillman segített neki ide-oda rakni a felkötött karját.
Semmi sem illett rá tökéletesen, de összességében többé-kevésbé
megfelelt, és így már tagadhatatlanul sokkal kevésbé volt feltűnő.
Mint valami turista a határ északi oldaláról, aki egyszerre próbál
divatosan és lezserül öltözködni, de mindkettőben kudarcot vall.
– Nem hiszem, hogy kibírom – nyöszörögte Kennedy. – Még ezer
kilométer. Valószínűleg egy teljes nap és egy teljes éjszaka,
huszonnégy órás autóút, és amikor rámegyünk egy huppanóra, az
mindig olyan, mintha valaki egy kötőtűt szúrna a vesémbe.
– Vegyél be még egy kis dezfluránt – javasolta Tillman. – Alhatsz
egész úton. Aztán amikor odaérünk, rászánunk két órát, hogy
rendesen magadhoz térj.
– Ébren kell maradnom – rázta meg a fejét Kennedy
ellentmondást nem tűrve.
– Egy teljes nap és éjszaka – emlékeztette őt Tillman. – Nem
fogsz tudni végig ébren maradni, Heather. És ha túlságosan erős lesz
a fájdalom, sokkos állapotba is kerülhetsz. Akkor pedig kórházba
kellene vigyelek, ahol minden valószínűség szerint
összekapcsolnának minket a személyleírásokkal, amiket közben már
minden rendőrőrsnek szétküldtek. Csak egy emberrel kell
találkoznunk, aki kicsit is ébren van, és biztosan meg vagyunk lőve.
– Jó, rendben – mondta végül Kennedy mogorván és kelletlenül,
miután meghányta-vetette a dolgot.
Elnyúlt a Lincoln hátsó ülésén, Tillman pedig megint elkábította:
ezúttal nagyobb adagot adott be neki, de ez még mindig jócskán a
gyógyszerhez mellékelt adagolási útmutatón lévő piros vonal alatt
volt. A dezflurán végtére is általános érzéstelenítő szer volt, úgyhogy
tényleg fennállt a veszély, hogy Kennedy túl mély álomba merül, és
olyan birodalmakba látogat, ahol még a lélegzéshez is gépi segítségre
lenne szüksége.
Tillman lenézett az eszméletlenül fekvő Kennedyre, és hirtelen
addig ismeretlen lelkiismeret-furdalást érzett. Vajon az ő őrülete
szippantotta be a nőt, vagy egész egyszerűen olyan pillanatban
találkoztak egymással, amikor megegyezett az őrületük
hullámhossza? Betakarta egy pokróccal, és beszíjazta a vállánál meg
a derekánál a biztonsági övekkel. Annak mindenesetre örült, hogy
nem mondta el neki: az ágya javarészt plasztik robbanóanyagból
készült.
Továbbra is a mellékutakon hajtott, habár ezek hepehupásabbak és
alattomosabbak voltak. Amikor leszállt az éj, felkapcsolta a
reflektort, és lelassított, ami kompromisszumos megoldás volt, mert
egyrészt oda kellett volna érniük, mielőtt üldözőik átlépik a határt,
másrészt – és erre most égetőbb szükség volt – jó lett volna nem
belemenni a kráter mélységű kátyúkba.
A sivatagi éjszaka olyan hatalmas volt, mint egy kontinens, és ők
voltak az egyedüli lakói: egy kísérteties hernyó kúszott a sötétben: a
reflektor fénykévéje volt. Tillman azon kapta magát, hogy
ábrándozásba merül: Rebecca és a gyerekek beszéltek hozzá, vagy
legalábbis látta maga előtt az arcukat, és olyan hangokat hallott, amik
az ő hangjukra emlékeztették őt. De nem hangoztak el valódi szavak,
és nem vártak tőle feleletet. Amit mondtak, annak ez volt a lényege:
rövidesen.
Zacatecas után, amikor még mindig hátra volt vagy ötszáz
kilométer, keresett egy hirdetőtáblát az út mellett, majd lehúzódott,
és beparkolt mögé úgy, hogy ne lehessen látni az autót, hacsak valaki
nem direkt keresi. Nem vesződött azzal, hogy lefeküdjön. Csak
hátracsúsztatta az ülést egy kicsit, becsukta a szemét, és már aludt is.
Álmaiban alaktalan és förtelmes dolgok jelentek meg, de Rebecca
arca ott lebegett felettük és hívta őt tovább.
60
Kennedy hét körül kelt, amikor a nap. Motyogott és megfordult, de a
fény belevilágított a szemébe. A torka olyan fájdalmasan száraz volt,
hogy nyelni sem tudott, a feje pedig a saját szívverése ütemére
lüktetett.
Az autó még mindig, vagy talán már megint mozgásban volt, és a
lehasznált lengéscsillapítók miatt úgy zötykölődött, mint valami
gumicsónak a szélviharban.
– Jézusom – nyöszörgött Kennedy rekedtes hangon. – Hol…
vagyunk?
– A López Mateos úton. Már ötven kilométert jöttünk lakott
területen, de szigorúan véve még nem vagyunk a városban, és
Xochimilco délre van. Mondjuk, még egy óra.
Anélkül, hogy levette volna a szemét az útról, hátranyúlt az ülés
felett, és adott Kennedynek egy üveg vizet. A nő kábán felült, hogy
igyon. Az első kortyot a szájában tartotta, és öblögetett vele, aztán
hagyta, hogy apró cseppekben lecsorogjon a torkán. A gyomra még
így is émelygett tőle, és forgott vele a világ, de rendületlenül
kitartott, miközben Tillman csendben hajtott tovább. Amint torka
megduzzadt nyálkahártyája megnyugodott kissé, már tudott
nagyobbakat is húzni az üvegből, és végül kiürítette az egészet. A
fejfájását egyáltalán nem enyhítette, de úgy érezte, most már képes
kicsit figyelmen kívül hagyni a fájdalmat és gondolkodni.
Nézte, ahogy elsuhannak a névtelen külvárosok meg
városnegyedek, és közben lassan, döcögve ismét kitisztult az elméje.
Amikor Tillman lehúzódott, valahol egy földszintes salakbeton
épületekből álló végeláthatatlan házsor felénél, Kennedy először nem
értette, miért áll meg. Aztán megcsapta az orrát a főtt étel szaga: a
tojásé, a kenyéré meg valami fűszeres dologé. Kennedy gyomra
háborgott még kicsit, de aztán rájött, hogy a hányinger alatt ott az
éhség.
Leültek a dísztelen, forgalmas étkezde hátsó szegletében, és
huevos rancherost meg frissen sült, apró zsömlét ettek. Kennedy nem
vette le a dzsekit, csak úgy magára terítette, hogy takarja begipszelt
karját, és fél kézzel evett. Az étel váratlanul ízletes volt; Tillman
hagyta, hogy Kennedy hadd falja be mohón és némán a reggelit.
Amikor aztán végzett, Tillman rögtön a tárgyra tért.
– Tudnom kell, hová megyünk. Azt mondtad, Xochimilco, és már
majdnem ott vagyunk. De van cím? Lehet tudni, pontosan hová
tartunk?
– Nincs cím – felelte Kennedy, eltolva az üres tányért. A tojással
meg a kolbásszal együtt bekapott két fájdalomcsillapítót is, úgyhogy
az elfogyasztott ételnek, ilieve a fájdalom enyhülésének
köszönhetően kezdte emberi lénynek érezni magát. – Viszont tudom,
hogy melyik áramfejlesztő állomás szolgálja ki a területet, ahol a
hely van, és azt gondolom, hogy valami nagy dolog lesz, például egy
irodaház vagy irodaházak sora.
Elmondta Tillmannek, mit tudott meg Peter Bonville-ről meg a
rejtélyes fennakadásokról, amiket a tisztviselő az
energiafelhasználásban észlelt, és amik az első nyomot jelentették az
úton, ami végül elvezette Júdás törzséhez. Tillman elgondolkodva
vonta össze a szemöldökét, miközben hallgatta az információkat.
– És mindez mostanában volt? – kérdezte, miután Kennedy
végzett.
– Az elmúlt két hónapon belül. Bonville éppen Mexikóvárosból
tartott visszafelé, amikor a 124-es járat lezuhant, mégpedig azért,
mert ő rajta volt. És a szerencsétlenség ugyanazon a napon történt,
amikor Stuart Barlow-t meggyilkolták.
– De szerinted nem volt kapcsolat a kettő között.
– Nem tűnik valószínűnek – vont vállat Kennedy. – Tudomásunk
szerint Barlow és Bonville soha nem találkoztak és soha nem
érintkeztek egymással. Nem is ugyanazokban a körökben mozogtak.
Szerintem az egyetlen kapcsolat közöttük az, hogy mindketten
veszélyt jelentettek Michael Brandre és az ő… nos, az ő népére.
Azokra, akik kiküldték a világba.
Elhallgatott, mert eszébe jutottak Júdás evangéliumának a szavai:
a Hírnökök és az Eszközök, a Malakhim és a Kelim, a kétféle titkos
megbízott, akiket ez az ősi, nindzsamániás szekta kiküldött a világba.
Hirtelen felötlött benne egy összefüggés, valószínűleg azért, mert az
agyában lévő idegek egy pillanatra összegubancolódtak és a
megszokottól eltérően kezdtek működni.
– Mi volt a feleséged, Rebecca lánykori neve?
– Kelly. Miért?
– Volt egy másik Kelly is, aki eltűnt. Tamara, Talulah, vagy
valami ilyesmi. Ez volt az egyik eset azok közül, amiket Chris még a
halála előtt összekapcsolt Branddel – mondta Kennedy. Tillman csak
nézett rá és várta, hogy mit fog kihozni ebből. – Repülővel jöttél.
Úgy értem, ide, Amerikába. Londonból.
– Igen.
– De nem a saját neved alatt utaztál, ugye?
– Az utazáshoz az iratokat egy nőtől szoktam venni – rakta le a
villáját Tillman, bár még csak félig ette meg a tojását –, aki hamis
igazolványokra szakosodott. Korábban a CIA-nál volt, vannak
barátai a katonai magáncégek között, és főként nekik dolgozik.
Kémkedés, de nem kormányszintű, annál eggyel alacsonyabb.
Heather, mire akarsz kilyukadni?
– Brand mindig ugyanazt a nevet használja. Ez megnehezíti a
dolgát, mert könnyebben megeshet, hogy olyasvalaki, mint például
te, a nyomára akad. Mégsem használ soha fedőnevet. Miért?
– Szabad a gazda.
– Talán azért, mert nem akar hazudni. És ha csakugyan így van,
akkor talán…
Kennedy megint szédülni kezdett, és félő volt, hogy a tojás, ami
olyan jó ízű volt, mégsem marad meg a gyomrában. Tillman látta az
arcán, hogy kisebbfajta rosszullét környékezi, úgyhogy kinyújtotta a
kezét és megérintette a karját.
– Menjünk?
– Nem, jól vagyok. Leo, Emil Gassan azt mondta, hogy a
Malakhim valami olyasmit jelent arámiul, hogy Hírnökök. A rendes
Bibliában az angyalokat hívják így. Brand gyilkos csapatának a
tagjai talán a népük őrangyalainak tartják magukat, és ezért
használják ezt a nevet.
– Értem. Folytasd.
– Nos, ha igazam van, akkor a Kelim, azaz az Eszközök, az
valami más.
Kennedy remélte, hogy Tillman befejezi helyette a
gondolatmenetet, de nem fejezte be. Igazából a következőt akarta
mondani: mi van, ha az Eszközök, akárcsak Brand, itt járnak a
hétköznapi emberek között, és aggály nélkül hazudnak a kilétükkel
kapcsolatban? Mi van, ha olyan nevet választanak, ami fennen hirdeti
a származásukat, a céljukat vagy a mibenlétüket?
Rebecca Kelly.
Tamara Kelly.
És talán még sok-sok további Kelly. Miért is nem keresett rá a
Kelly vezetéknevű eltűnt nőkre?
Mi van, ha ők voltak a Kelim, akik előjöttek, mint Brand és
csapata, hogy valamiféle küldetést teljesítsenek, aztán amikor
végeztek, ismét eltűntek? És ha közben lett saját életük, és
felneveltek egy családot, a család visszatért velük.
– Lehet, hogy csak közkatonák, vagy valami különleges egység
tagjai egyazon szervezeten belül, és nagy valószínűséggel mind
Brandnek dolgoznak. De azt hiszem, abban igazad van, hogy nem
akar hazudni. Ezért hagyja ott az érméket is. Azt mondtad, hogy
ebben az evangéliumban annak kapcsán említik az ezüstöket, hogy
ezek az emberek valamiféle alkut kötöttek Istennel. És ha Brandnek
valóban van köze Júdáshoz, akkor az érmék utalhatnak erre. Azt
jelzik, hogy Júdás népéből valaki ott járt – mondta és kuncogott, ami
annyira nem illett Kennedy hangulatához, hogy szinte ténylegesen
összerezzent tőle. – De egy bérgyilkosnál kisebbfajta hátrányt jelent,
ha nem bír hazudni. Nem értem, miért kötnék meg ennyire a saját
kezüket.
– Miért mondanak le a katolikusok az örömökről és az
élvezetekről böjtkor? – tette fel a költői kérdést Kennedy, mert ő úgy
vélte, érti az okát. – Istennek ajánlják a szenvedésüket, és talán ez is
valami hasonló: Júdás népe meg az igazmondását ajánlja fel –
mondta, de közben még jobb magyarázat jutott az eszébe. – Vagy
talán így előre feloldozást nyernek bizonyos bűnökért, ahogy a
püspökök régen megáldották a háborúba induló katonákat. De nem
minden bűntől tisztulnak meg, amit kedvük volna elkövetni, csak a
gyilkosságtól, úgyhogy másféleképpen kell erkölcsösnek lenniük,
például úgy, hogy nem hazudnak.
– Ez őrültség – mutatott rá Tillman.
– Tényleg azt gondoltad, hogy épelméjű emberekkel van dolgunk,
Leo? Mindazok után, ami történt? – kérdezte Kennedy, de Tillman
nem válaszolt, hanem intett és biccentett inkább a pincérnek, hogy
fizetnek. – Már legalább két évezrede úgy élnek, mint valami nagy,
titkos társaság – dünnyögte. – De ez nem is elég jó hasonlat arra,
hogy mik is ők valójában. Mert itt egy emberfajról van szó. Egy
titkos emberfajról, sőt szinte azt mondhatjuk, egy titkos biológiai
fajról. Nem tekintik magukat olyannak, mint minket, a többi embert;
kevésbé tartják magukat hozzánk hasonlónak, mint minket a
majmokhoz, és úgy tekintenek magukra, mint akik különállnak
tőlünk. Kellene nekik egy saját ország valahol, de mindössze…
– …egy irodaházuk van Mexikóvárosban.
– Vagy valami ilyesmi. Szóval ne várj épelméjűséget, Leo.
Akármit is találunk ennek az útnak a végén, biztosíthatlak róla, hogy
nem lesz épelméjű.
Továbbindultak dél felé a városon át, amely mintha hullámokban
rontott volna nekik. A végeláthatatlan, vályogból és betonból épült
nyomorúságos lakótelepek – a régit és az újat ijesztő
összevisszaságban csapták oda egymás mellé – átadták a helyüket az
üzleti negyedeknek, ahol acél- és üvegerődök törtek az ég felé. Aztán
ugyanez megtörtént fordítva is, amikor a csillogó tornyok és bástyák
eltünedeztek, és megint jöttek a por, a salakbeton és a kétségbeesés
sugárutjai.
Végül Tillman zsebtérképéről – amit egy benzinkútnál vett,
amikor Kennedy még aludt – az derült ki, hogy megérkeztek
Xochimilcóba.
Kennedy nem ilyesmit várt. Az alapján, amit a Michael Brand
rendelkezésére álló erőforrások puszta mértékéről tudott – hiszen
ezek az erőforrások elégségesek voltak ahhoz, hogy egész
kontinenseket megtöltsön gyilkos csapataival, miközben a
repülőgépek úgy hullottak az égből, mint a legyek –, azt hitte,
valamiféle energiagócot fognak megközelíteni. Megfelelőnek tűnt
volna például az egyik égre törő torony, vagy pedig valamelyik
épületegyüttes egy kerítéssel körülvett, kapukkal elzárt területen,
mint valami modern kori erőd, amit elzárnak a körülötte elterülő
várostól.
Xochimilcóban semmit nem találtak, ami akár távolról is
emlékeztetett volna ezekre – ez egy javarészt elhagyatott gyárnegyed
volt. A széles utcákat borító aszfaltot felverte a gaz, és a járdaszegély
mellett parkoló autók mind kiégett roncsok voltak. Mintha egy olyan
városon hajtanának keresztül, amely valamiféle magánapokalipszis
helyszínéül szolgált volna. Körülöttük hatalmas épületek
magasodtak, de azok is csak rút vázak voltak: minden ablak be volt
törve, az ajtók pedig sötéten és üresen tátongtak, mint egy halott
ember szája.
Valami ott motoszkált Kennedy emlékezetében, ami a halál és a
katasztrófa felhangjait hordozta.
– Cím nélkül nem lesz könnyű – dünnyögte Tillman, miközben
vaktában kanyarodott ide-oda. – Mintha ez már a térképen se lenne
rajta, még ha tudnánk is, mit keresünk.
– 73-as déli áramfejlesztő állomás. Ahol Bonville a fura
jelenségeket találta az energiafelhasználásban. Oda kell mennünk.
Tillman bólintott, de úgy tűnt, Kennedynek nem sikerült
meggyőznie őt. Lehúzódott a járdaszegély mellé, elővette a telefonját
és tárcsázni kezdett. Aztán habozva Kennedyre nézett.
– Egy barátom – mondta Tillman. – De nem ismer téged, és
szigorúan megválogatja, hogy ki ismerheti meg az üzletét. Kiszállnál
addig?
– Persze. Úgyis jót tenne már egy kis séta.
Kennedy kiszállt a kocsiból és meglepődve érezte, hogy hűvös a
levegő. Szellő támadt, és sűrű felhők voltak az égen, amitől a fény
természetfeletti, ezüstszürke árnyalatot nyert. A távolból
mennydörgés hallatszott. Nyári mennydörgés és tisztító eső.
Kennedy rettentő mocskosnak érezte magát, és arra vágyott, hogy
addig fürödhessen valamilyen vízben, legyen az forró, hideg vagy
langyos, amíg nem érzi újra a magáénak a testét.
Lassan sétált az utca vége felé. Semmi sem hallatszott. Szinte
néma csend honolt ebben a több mint húszmillió lelkes városban.
Úgy tűnt, a húszmillióból egy sem él Xochimilcóban. Odament egy
magát hősies önhittséggel „El Paraiso”-nak nevező kávézóhoz, vagy
legalábbis a kirakatához. Az ablakokat acél hullámlemezekkel fedték
be, úgyhogy valószínűtlennek tűnt, hogy a cégtáblán hirdetett
finomságok (ENCHILADAS! CHILAQUILES! BISTECK!) valóban
kaphatók lennének.
A vendéglő törpe volt az óriások utcájában, de éppolyan halott
volt, mint az óriások: a kései monopolkapitalizmus válsága, akárcsak
a halál angyala, nem kímél senkit, akinek az ajtófélfáján nincs ott
Isten oltalmának varázsjele.
Amikor Kennedy a sarokra ért, megállt. Egy osztott pályás sugárút
keresztezte az útját, ami elég széles volt ahhoz, hogy a közepére egy
fasort ültessenek, de amúgy egyetlen autó sem ment rajta. A túlsó
oldalon, Kennedyvel szemben egy raktárépület-együttes állt. Egy
tekintélyt parancsoló építmény és számtalan melléképület, mind
sötétszürkére festve. Néhány apró ablak volt fent, magasan a falba
vágva, de olyan mélyen ültek, hogy biztosan nem ment be rajtuk
semmi fény. Most is szilárdan álló kerítés vette körül, amin több
kapu is volt, mind súlyos lakatokkal lezárva. Odafent zárt láncú
televíziós rendszer kamerái meredeztek acéltartókon és pásztázták az
utcát mindkét irányban.
Kennedy hangosan, hitetlenkedve felnevetett. Meghallotta
Tillman lépteit és megfordult.
– A 73-as áramfejlesztő állomáshoz tartozik az egész – mondta
Tillman és szélesre tárta a karját, a körülöttük lévő területre mutatva
az szolgál ki mindent a környéken. Valami mással kell
próbálkoznunk, Heather. Talán ha Bonville beszélt valami helyivel
arról, amin dolgozott, vagy leadott egy jelentést, abból kizárásos
alapon következtethetnénk. Ha nem, akkor szerintem meg kéne
néznünk… – azzal hirtelen elhallgatott, mert végre meglátta, hogy
Kennedy az utca túloldalán lévő nagy, szürke raktárépületre mutat.
– Itt vagyunk, Leo. Ez az.
Az az épület volt, amelyet a Stuart Barlow padlója alól előkerült
fénykép ábrázolt – aminek a hátuljára Barlow a Júdás evangéliumát
tartalmazó tekercsek és kódexek listáját írta.
Útjuk vége meg volt írva tehát útjuk kezdetében.
61
Tillmannnek tíz percébe telt megállapítani, hogy a kamerák nem
működnek.
Mindenekelőtt azt vette észre, hogy a látószög növelése érdekében
forgatható tartókra szerelték őket, viszont olyan helyzetben voltak
rögzítve, amely nem feltétlenül volt sem a legpraktikusabb, sem a
legelőnyösebb. A bal oldali többé-kevésbé előrefelé nézett, a jobb
oldalit viszont befelé, a bal oldali felé irányították, és így lényegében
mindkettő a területnek ugyanazt a darabját figyelte, jobb oldalon
pedig maradt egy holttér.
Ez azonban lehetett volna valami műszaki hiba eredménye, amitől
a kamerák nem mozdultak, de attól még be voltak kapcsolva.
Tillman a holtteret kihasználva átsurrant az utcán és odaaraszolt a
közelebbi tartóoszlop aljához. A felszerelése tartalmazott egy
digitális multimétert, azzal bemérte a drótokat, és kiderült, hogy nem
folyik bennük áram.
Mivel már nem kellett lopakodnia, Tillman egyenesen visszament
Kennedyhez, mutatóujját végighúzva a nyaka előtt.
– Semmi. Nincs áram. Vagy központilag lezárták őket, vagy az
egész környéken áramszünet van.
Kennedy az utcalámpákra mutatott, amelyek néhány tömbbel
odébb éppen pislákolva gyúltak ki. A hozzájuk legközelebb eső
lámpákat bezúzták, de egyértelmű volt, hogy ha áramszünet van, az
nagyon helyi jellegű.
Tillman elgondolkozott.
– Azt hiszem, itt kéne elválnia az útjainknak – mondta
Kennedynek.
– Micsoda? – döbbent le Kennedy. – Hogy érted ezt, Leo? Együtt
csináljuk. Tudom, hogy harcképtelen vagyok, de nem azért
kocsikáztam ennyit, hogy most csókot nyomjak az arcodra, és búcsút
intve utadra engedjelek. Bemegyek veled, arra mérget vehetsz.
Úgy tűnt, Tillman nem is hallja, mit mond. Kennedy még beszélt,
miközben ő már visszaindult a Lincolnhoz. Kennedy lassú ügetésbe
kezdett, hogy utolérje.
– Komolyan mondom – folytatta. – Lehagyhatsz, de nem
akadályozhatod meg, hogy bemenjek, hacsak nem kötözöl meg és
nem tömöd be a számat. És ha ilyesmivel próbálkoznál, akkor én
keményen küzdenék, és elég zajt csapnék ahhoz, hogy messziről is
meglássák, ahogy közeledünk. Ismétlem, Leo: együtt csináljuk végig.
Ekkor már az autónál voltak. Tillman kivágta a hátsó ajtót, aztán
megfordult, és Kennedyre nézett.
– Te zsaru vagy, Heather. Az a dolgod, hogy betartasd a törvényt.
– Már nem vagyok zsaru, mert ki kellett lépnem, emlékszel?
– Mégis azért vagy itt, mert zsaru vagy. Azért, mert gyilkosságok
történtek, és neked az a feladatod, hogy biztosítsd: a gyilkosok
megfizetnek.
– Nem is figyelsz, Leo – mondta Kennedy, igyekezve megőrizni a
nyugalmát. – Ez már nem a feladatom. Minden, amit itt csinálok, az
kétszeresen vagy háromszorosan törvényellenes. Nincs törvényi
jogköröm, nem vagyok a rendőri erők tagja, ráadásul körözött
szökevény vagyok. Ez már rég nem a törvényről szól, hanem az
igazságról.
– Miféle igazságról? – kérdezte Tillman, miközben még mindig
meredten nézte Kennedyt és várt, méricskélte őt, valami jel után
kutatva.
– Micsoda?
– Miféle igazságról szól ez, Heather?
– Miért, többféle van? – kérdezett vissza Kennedy, viszonozva
Tillman pillantását.
– Sokféle van. És amelyik engem izgat, az mind közül a
legrosszabb. Az az igazán ocsmány. Szemet szemért. Megölték a
feleségemet és a gyerekeimet. Elvettek tőlem mindent, amit csak
lehetett. De ahhoz nem voltak elég tisztességesek, hogy megöljenek
engem is. Tizenhárom év. Tizenhárom sivár év ezen a világon.
Nekem mindössze annyi maradt hátra, hogy visszaadjam nekik, ami
jog szerint őket illeti.
Benyúlt a kocsiba és feltépte az üléshuzatot, ami mögött két
géppuska és négy kézi lőfegyver volt, azonkívül nagy halom lőszer
tölténytárakban és feltekercselt hevederekben, meg számos fényes,
fekete, körülbelül tégla méretű és alakú plasztik csomag, rajtuk az
MI 12 PLASZTIK C4 ROBBANÓTÖLTET felirat.
Kennedy kinyitotta a száját, aztán becsukta. Szóhoz sem jutott,
aztán amikor mégis, már tudta, hogy nem olyan szavakat talált,
amelyek jók lesznek bármire is.
– Leo… tévedsz.
– Micsoda? – kérdezte Tillman, és úgy tűnt, nem sértődik meg.
Csak szomorúan mosolygott. – Heather, szerinted tényleg van esély
arra, hogy a családom még él? Tizenhárom év elteltével?
Kennedy, mint valami szent gyilkos, először meggondolatlanul a
lehetetlen hazugságot akarta mondani, de az még a torkában elhalt.
– Nem – mondta végül. – Nem hiszem, hogy még élnének. De ha
valamiben is igazunk van, akkor az az épület tele van emberekkel,
akiknek semmi közük nem volt a megölésükhöz. Más emberek
családjai is lehetnek odabent, Leo. Annyira mindenáron le akarsz
számolni Michael Branddel, hogy kész lennél úgy viselkedni, mint
ő? Mert ha igen, akkor esküszöm az élő Istenre, hogy velem kell
kezdened, úgyhogy vedd elő azt a spéci pisztolyodat és szorítsd a
fejemhez.
Hosszú másodpercekig csak álltak egymással szemben. Tillman
arca megvonaglott, mintha a puszta gondolat is fizikai fájdalmat
okozna neki.
– Nem azért jöttem ide, hogy gyerekeket öljek – mondta.
– Akkor jó.
– A plasztik…
– Igen, Leo? Mi van a plasztikkal?
– Fogalmam sem volt, mit fogunk itt találni, és hogyan fogunk
majd bejutni. Csak fel akartam készülni minden eshetőségre.
– Akkor ezzel megvolnánk – bólintott Kennedy. – Készen állunk.
– Így van.
– De azért vagyunk itt, hogy megtaláljuk Michael Brandet, igaz?
Az összes Michael Brandet.
– Nem.
– Nem?
– Nem – rázta meg a fejét lassan Tillman. – Valaki küldte őket.
Valaki kiválasztotta, kiképezte és felszerelte őket. Valaki megmondta
nekik, mit tegyen velem és az enyéimmel. És a te ifjú barátoddal,
Harperral. Meg Isten tudja, még kivel. Végzünk velük, Heather.
Nemcsak Branddel, hanem azokkal is, akik Brand mögött állnak.
Végzünk az összes gazfickóval, mind egy szálig.
– Add ide az egyik fegyvert.
Tillman odaadta. Kennedynek déjá vu érzése támadt, amikor
elvette. Egy Glock 22-es volt, olyan, mint amivel megölte Marcus
Dellt. De az egy másik országban volt, és az a Heather Kennedy
most már hivatalosan halott volt.
Kennedy az agyával felfelé odatartotta Tillmannek a fegyvert,
hogy megmutassa a tár helyének az alját. Tillman megértette a
célzást, kiválasztott egy tölténytárat a kibelezett ülés üreges
belsejében lévő gazdag választékból, és becsúsztatta a helyére. A nő
kért még kettőt. A férfi mindkét kezébe fogott egyet-egyet és
óvatosan betette őket Kennedy dzsekijének a zsebeibe, aki biccentve
köszönte meg őket.
– Az otthontól túlontúl messze került exzsaruként rám ruházott
hatalomnál fogva kinevezlek helyettesemnek – mondta Kennedy. –
Tudod, mit jelent ez, Leo?
Úgy tűnt, mintha Tillman kicsit tartana attól, hogy elfajulnak a
dolgok, és hogy mennyire szabad átengednie neki a döntéshozatalt.
De a lejtő, amin voltak, már olyan meredek lett, hogy egyikük sem
akart lenézni. És Kennedy ezen a ponton jobban tudta Tillmannél,
hogy mi van az alján, mert hallotta a gyilkos nő utolsó szavait Santa
Clausban, amelyeket eltökélt szándéka volt örökre eltitkolni Tillman
elől.
– Nem, Heather. Mit jelent? – kérdezett vissza Tillman. Kennedy
bedugta a farmere övrészébe a fegyvert, és ráhúzta a dzsekit.
– Azt jelenti, hogy egy fegyveres egység lettünk, úgyhogy
menjünk és használjuk a fegyverünket.
Kiderült, hogy a raktárépület-együttesbe legkönnyebben oldalról
lehet bejutni, ahol a szomszédos telken, amely egykor egy
raktárhelyiségeket magánszemélyeknek bérbe adó cég telephelye
volt, a kerítéshez közel állt egy földszintes sufniféle, ahonnan át
tudtak ugrani.
Tillman ment előre, és amikor Kennedy ugrott, elkapta és
megtartotta őt, hogy ne essen el. Csak most jött rá, hogy a hosszú
alvás és az evés ellenére még mindig milyen gyenge. Az oldala
merev volt és érzékeny, a törött karja még a fejénél is jobban fájt, az
érzéstelenítőszer pedig még nem távozott a szervezetéből, és a
fájdalmat rohadtul nem enyhítette, viszont az agyát eltompította.
Tillman előzőleg rengeteg könnyű és nehéz fegyvert átpakolt egy
málhazsákba, amit a hátán vitt. Az Unica helyett most egy FAMAS
gépkarabélyt tartott a kezében, ami szuronnyal és gránátvetővel is fel
volt szerelve, ahogy a francia hadsereg használta. A fegyver
megijesztette Kennedyt: úgy nézett ki, mint a hirtelen halál svájci
bicskája.
A főépület fala mentén haladtak és keresték, hol juthatnak be. Az
egyetlen ajtóról, amit találtak, kiderült, hogy behegesztették a
keretébe. Az ablakok magasan, jóval a fejük felett voltak, és mivel
Kennedy nem tudott mászni, a kötél és a kampó csak a végső
megoldás lehetett.
A kerítés mellett, bizonyos távolságra egymástól voltak még
további oszlopok, amikre kamerákat szereltek: egyik sem mozgott, és
amikor Tillman megvizsgálta a multiméterrel, az derült ki, hogy
egyikben sincs áram.
Amikor elérték a raktárépület elejét, óvatosan kikukucskáltak az
előtte elterülő, aszfalttal borított térre. Olyan volt, mint egy
gyakorlótér, a felszíne lyukacsos és töredezett, és felverte a gyom.
Voltak azonban olyan rendellenességek, amelyek halkan egymásra
mutogattak. A kerítés tökéletes karban volt, a lakatok szilárdan be
voltak zárva és nem ette őket a rozsda, a telep területén lévő gyom
pedig le volt taposva egy irányban, mintha nemrég nagy forgalom
haladt volna rajta.
Tillman vonakodott kilépni a szabadba, habár tudta, hogy semmi
félnivalójuk nincs a kameráktól. Túl sok, jó kilátást nyújtó pontot
számolt, ahonnan figyelhették őket. Inkább hátramentek, ahol az
aszfalt helyét néhol már átvette a por és a föld, és ahol a főépület
meg a sok melléképület némelyike között szűkebb volt a hely.
Amikor közelebbről megvizsgálták ezeket a félreeső
építményeket, egyértelműen azt látták, hogy nem használják őket,
mert az ajtókat az elsőhöz hasonlóan ezeken is behegesztették. Végül
azonban Kennedy friss és jól kivehető keréknyomokat talált a sárban,
amelyek egy garázsnak vagy hangárnak látszó épület felbillenő
ajtajához vezettek. Ez is elhanyagoltnak és használaton kívülinek
látszott, de a keréknyomok másra utaltak.
Az ajtón lakat volt. Tillman elővett egy feszítővasat a
málha-zsákjából, és egyetlen mozdulattal kettétörte a hevederpántot,
kicsit felnyögve az erőfeszítéstől. Fellendítette a redőnyt, és
bebámultak az épület belsejébe.
Egy-két pillanatba beletelt, amíg Kennedy feldolgozta, amit látott.
Egy rámpa tetején álltak, ami lefelé teljes sötétségbe veszett. Úgy
tűnt, hogy pont olyan széles, mint maga az épület, és szelíden lejtett.
Az épület csak a rámpát rejtette, illetve ha másnak is otthont adott, az
odalent volt, a rámpa túlsó végén.
– Van benne elemlámpa is? – kérdezte halkan Kennedy Tillman
táskája felé intve a fejével. A hangja visszhangzott a kísérteties
csendben, és csak hosszú idő elteltével enyészett el.
Tillman elővett két jókora, henger alakú, gumitokos elemlámpát.
A jelek szerint nemcsak fényforrásnak, hanem gumibotnak is
tervezték őket.
Kennedy bekapcsolta az egyiket, és az erős, biztos fénykévével
levilágított a sötétségbe. Tillman ugyanígy tett. Mindössze annyit
tártak fel azonban, hogy a rámpa sokkal messzebbre nyúlik, mint
gondolták, a fénykévékkel sem érték el ugyanis az alját.
Tillman Kennedyre pillantott, aki bólintott. Csak lefelé mehettek.
Kennedy nyugtalansága minden lépéssel nőtt. Nem tudott elképzelni
olyan forgatókönyvet, amelybe egyszerre belefértek volna ezek a
nagyfokú óvintézkedések és az ennyire hanyag őrzés. És ki élne
egyáltalán egy ilyen kietlen helyen? Nyilvánvalóan a készletek
valamiféle lerakatát találták meg és nem az ellenségeik hátországát,
ahogy azt eredetileg gondolta.
A rámpa körülbelül száz méter hosszú volt és az utcaszint alatt
mintegy tíz méterrel ért véget. Az alsó végén acél hullámlemezből
készült görgős ajtó állta az útjukat, amely teljes szélességben elzárta
a rámpát. Kennedy a falra világított az elemlámpájával, a vezérlő
berendezést keresve, de nem talált semmit: valószínűleg a másik
oldalon volt. Már épp készült felvetni, hogy nézzenek körül másutt,
amikor Tillman a padlóra irányította a maga elemlámpáját, és látták,
hogy az ajtó nem is állja az útjukat: az acélredőny alja és a padló
között egy jókora hézag volt.
Némán négykézlábra ereszkedtek – Kennedy nyögött
fájdalmában, amikor a már amúgy is megterhelt izmai tiltakozásukat
fejezték ki – és átkúsztak az ajtó alatt.
A másik oldalon is teljes sötétség volt. Amikor felálltak, Kennedy
légmozgást érzett az arcán, és ebből arra következtetett, hogy egy
nagyon nagy térben vannak. Vaktában tapogatózott az
elemlámpájával, de semmi nem volt elég közel ahhoz, hogy
meglássák.
Tillman kinyújtotta az egyik kezét és végigtapogatta az
acélredőny innenső oldalát. Kennedy mindig előtte világított az
elemlámpájával, majd megállapodott egy kapcsolótáblán. A táblától
balra lévő piros fény a tudtukra adta, hogy itt legalább még van áram.
Odament Tillmanhez, és együtt szemügyre vették a
kapcsolótáblát: három nagy csúszka volt a bal oldalon, mellettük
pedig négy, kisebb kapcsolóból álló, jelöletlen tábla.
– Ha hozzáérünk ezekhez – suttogta Kennedy –, az olyan, mintha
a magasba emelnénk a kezünket és azt kiáltanánk: „idenézzetek”.
– Hallgatózz egy kicsit – mondta szintén suttogva Tillman.
Kennedy hallgatódzott, de az égvilágon semmit nem hallott.
Még a távoli forgalom zajai sem szűrődtek be, ami a legtöbb
városban rendszerint már csendnek számít. Tillmannek igaza volt.
Már csaptak elég zajt, amikor átkúsztak a redőny alatt, meg a
lépteikkel, akármilyen halkan is haladtak, amikor lefelé mentek a
rámpán, hogy azt meghallották volna ebben a néma csendben. Ha
volt itt bárki is, az előtt az érkezésük már biztosan nem volt titok. De
ha volt itt valaki, miért nem kérdezte meg tőlük, hogy kicsodák és
mit akarnak?
Tillman ezúttal nem vesződött azzal, hogy megvárja Kennedy
jóváhagyását. A csúszkákat teljesen letolta és elkezdte felkapcsolni a
felső sorban lévő kapcsolókat, egyszerre egyet.
A csúszkáknak nem sok foganatja volt, de a kapcsolók hatására
fényszimfónia csendült fel, amit Tillman vezényelt: nem körték,
fénycsíkok vagy spotlámpák gyulladtak fel, hanem hatalmas, a
padlótól a tetőig a falba illesztett táblák keltek életre körülöttük, mint
egy-egy napfelkelte.
Kennedynek elállt a lélegzete.
A tér, ahol álltak, olyan magas volt, mint egy székesegyház, de
sokkal hosszabban elnyúlt: egy földalatti sugárút volt, amire oldalról
mindenünnen szinte fájdalmasan erős fény sugárzott. Kennedyt
elvakította az erős fény, úgyhogy eltakarta a szemét a jobb
felkarjával, és hunyorogva fojtotta vissza könnyeit.
– Várj – mormogta Tillman. – Rendben, megvan.
Azért volt olyan vakító a fény, mert először a csúszkákat tolta le.
Most körülbelül egyharmadával visszavette őket, és a fény máris
elviselhetőbb lett.
Szemügyre vették a környezetüket, és Kennedy lassan ráébredt
arra, hogy mégiscsak jó helyen járnak.
Egy utcán álltak, vagy inkább egy sugárúton, ami mindkét
irányban a távolba veszett. Az út két oldalán kis fabódék álltak, mint
valami standok egy piacon, mögöttük pedig tartósabb építmények,
rajtuk ajtók és ablakok: egy fedett metropolis fedett főútjára jutottak.
Kennedyben két gondolat ötlött fel rögtön. Az első az volt, hogy a
piaci standok mind üresek voltak, illetve egy-kettőt kissé ügyetlenül
fosztottak ki. A második meg az, hogy a tér valójában nem lehetett
olyan magas, lévén nem voltak annyival a föld alatt. Felnézett a
mennyezetre és gondosabban szemügyre vette. Egy roppant boltozat
volt, amit úgy festettek be, hogy a felhős, kék égboltra hasonlítson.
Nyilván a raktárépület tetejének a belseje volt. A főépületben álltak,
amelynek kivájták a belsejét, hogy a földalatti csarnok égboltozatául
szolgáljon.
– Ez a legnagyobb őrültség, amit valaha láttam – mondta
Kennedy, és hirtelen száraz lett a torka.
Tillman nem mondott semmit, hanem továbbindult az utcán, és
intett neki, hogy kövesse. Kennedy felsorakozott mellé, közben pedig
lecserélte az immár fölöslegessé vált elemlámpát a Glock 22-esre és
szorosan megmarkolta.
A piaci standok csak körülbelül az első húsz méteren át tartottak,
a mögöttük lévő építmények azonban folytatódtak. Némelyiknek
széles ablakai voltak, mint a kirakatok, bennük pedig polcok és
tartók, amikre az árut lehetett rakni. Mind üres volt, kivéve
helyenként néhány szétszórt dobozt, egy-két műanyag szalagot meg
nejlonzacskót. Az egyikben egyetlen árva sárga sál lógott egy
máskülönben teljesen üres, polírozott fából készült állványról. Az
ajtók fölött táblák voltak, rajtuk a héberhez hasonlító írás. Újból
felötlött benne a talány: ha Júdás népe az ókori Júdeából származik,
ahogy azt a sica nevű kés sugallta, miért jöttek a Szentföldről ide,
Mexikóvárosnak ebbe az isten háta mögötti pusztaságába?
Valószínűleg soha nem fogja megtudni, de hirtelen bizonyosnak
érezte: a dolognak semmi köze ahhoz, hogy a világi hatalom hol
összpontosul éppen. Egy húszmilliós nagyváros akkora sivatag,
amiben kitűnően el lehet rejteni egy homokszemet. Az is lehet, hogy
gyakran csinálták ezt. Talán Júdás törzse egy nomád nép volt,
amelyik mindig odavándorolt, ahol a legjobban el tudtak bújni, vagy
ahol a legmegfelelőbb erőforrásokat találták.
E a gondolat mentén továbbhaladva egy másik, rettenetes
eshetőség jutott az eszébe, aminek hangot sem mert adni: lehet, hogy
elszalasztották őket.
Közeledtek a raktárépület északi végéhez. Felettük a tető
egyenesen nekiütközött az elülső, függőleges falnak, és a
megtévesztően valósághű felhők hirtelen éles szögben meghajlottak,
mintha valami láthatatlan sorompó állta volna az útjukat, és eltörtek
volna.
Kennedy azt várta, hogy a roppant tér bezáródik, de a felettük lévő
űrt most váratlanul felváltotta a lábuk előtt nyíló űr: ahol véget ért a
raktárépület, és a mennyezet bezáródott, a nagy sugárút lefelé, egy
széles, ereszkedő lépcsősorban folytatódott, amiből aztán jobbra,
balra és egyenesen is további lépcsők ágaztak ki. Innen további utcák
indultak, de azok is lépcsősek voltak és még mélyebbre mentek a
föld alá.
Tillman találomra elindult az egyik lépcsőn. Egy másik főútra
jutottak, ami éppoly széles és majdnem olyan magas volt, mint az
első. Itt nem boltok voltak, hanem olyan épületek, amelyek inkább
házaknak néztek ki. A falakban sok-sok ablak, a falak előtt teraszok,
amikre székeket meg asztalokat raktak ki, a sarkokon és az oszlopos
korlátokon díszes kővázák és szobrok álltak. Némelyik váza azonban
felborult és összetört, némelyik ajtó mögött pedig sötét belső terek
tátongtak. Valaki sokat fáradozott azon, hogy a hatalmas, fedett
épületegyüttes otthonosnak látsszon – és aztán kifosztotta.
Tillman morcos ábrázattal ment, majd hirtelen megállt,
balra-jobbra nézett, és végül a tekintete megállapodott Kennedyn.
– Nem lehet, hogy emberek így éljenek – motyogta a dühtől kásás
hangon. Bizonyára ő is megijedt, akárcsak Kennedy, hogy túl későn
érkeztek, és hogy hiába fejtették meg a rejtvényt, végül nem mennek
semmire vele.
– De igen – mondta Kennedy szomorúan –, szerintem lehetséges.
A falakban lévő fények valószínűleg tartalmaznak
ultraibolya-sugarakat is, hogy ne őrüljenek meg a téli bezártság
miatti erős depressziótól. Talán nagy néha felmennek, habár nem
hiszem, hogy tál gyakran. Elég régóta élnek a föld alatt, úgyhogy
melanin nemigen maradt a bőrükben.
Úgy látszott, hogy Tillman nem figyel rá, úgyhogy elhallgatott. A
férfi odament valami díszítőelemhez, ami egy erkély széle felett
lógott. Egy fehér lap volt, amire valaki egy rendkívül szép képet
festett. Azt a pillanatot ábrázolta, amikor a viharfelhőkön áttörő
napfény azt hirdeti, hogy a viharnak vége, vagy hogy nem is fog
jönni. A viharfelhők borzalmas, fekete pöfetegek voltak, a rajtuk
áttörő napfény pedig olyan, mint a legmívesebb, áttört arany
ötvösmunka, amely csak akkor látszott, amikor az ember egy
bizonyos szögből nézte a festményt, és a fény éppen úgy verődött
róla vissza.
– A francba ezzel az egésszel! – ordította Tillman leszakítva és
kettétépve a lapot. Minden fal és párkányzat megkettőzve és
töredezetten verte vissza a szavait, mint valami káromkodásból álló
refrén, ami folyton magába botlik.
– Leo… – kezdte Kennedy, de Tillman eszelős tekintete láttán
elhallgatott. A férfi most nem vágyott együttérzésre és részvétre,
Kennedy meg igazából nem is tudott volna sok mindent mondani.
Elmondhatatlanul fáradtnak érezte magát, mint akit kifacsartak.
Kegyetlen dolog volt, hogy idáig eljöttek, és csak ezt a sírboltot
találták.
Mivel nem volt semmi mondanivalója, végül otthagyta Tillmant
és visszament a lépcső tetejére. Az egész roppant építmény olyan
volt, mint egy hangterelő mennyezet, úgyhogy Kennedy saját
magukra rétegződve, még sokkal összetettebb lármaként hallotta
vissza a mozdulatait. Duchamp Lépcsőn lemenő aktjára gondolt,
amely szögletes, stroboszkópszerű töredékeket bocsát ki magából
menet közben. Kennedy eltűnődött, ő vajon mennyit hagy ezen a
helyen magából? Jogos kérdésnek tűnt, figyelembe véve, hogy az
idejutásért mennyi mindent kellett feláldoznia.
Nem bírt egyhuzamban felmenni a lépcsőn. Kicsivel a fele út után
volt egy terasz; rátámaszkodott a korlátjára és megpihent. Megint fájt
az oldala és a karja is. Meg kellett volna kérnie Tillmant, hogy a
feszítővassal, a fegyverekkel, a lőszerrel meg a sok egyébbel együtt
tegye be az érzéstelenítőszert is a málhazsákjába.
Amikor lenézett, látta, ahogy a férfi odalent járkál. Benézett
egy-két házba, talán hogy ellenőrizze, hátha valaki elbújt bennük. Az
egyik ajtó nem engedett. Kennedy figyelte, ahogy Tillman berúgja. A
hangja olyan volt a roppant térben, mint valami kongó mennydörgés.
A mennydörgés azonban nem halkult, hanem egyre hangosabb
lett, és most már úgy tűnt, hogy nem is alulról jön, hanem felülről.
Kennedy megtette az út hátralevő részét a lépcső tetejéig és arra
nézett, amerről jöttek.
Úgy tűnt, mintha a folyosó égő viasz módjára olvadna. Aztán
látta, hogy a hullámzó tömeg a falaktól, a padlótól és az égre festett
mennyezettől függetlenül mozog. Vízből készült faltörő kos volt, ami
teljesen betöltötte a teret, a padlótól a plafonig.
Az ár magával sodorta Kennedyt. Isten jól kitolt vele.
62
Kuutma hét percig tartotta nyitva a zsilipkapukat. Már az első
harminc másodpercben elég nagy víztömeg áradt ki ahhoz, hogy
belekeverhesse a koncentrátumot. Azután a vizet már csak
fegyverként használta.
A külső kamerákat ugyan kikapcsolta, viszont az Éden kertjén
belüli biztonsági rendszer továbbra is működött, és így láthatta, amint
először a nő, aztán Tillman is megadja magát az özönvíznek. A nő
persze cselekvőképtelen volt a törött, begipszelt karjával, de az sem
számított volna sokat, ha teljesen fitt és jól tud mozogni. A víz óriási
nyomással, nagyon gyorsan áradt végig a sugárúton a Középút felé.
A legerősebb úszó is komoly bajban lett volna.
A nő elmerült, és közben hátrafelé leesett a Középút lépcsőjén. Az
özönvíz, amilyen roppant nagy volt, egy percen belül megtölti a teret,
és az a köpedelmes nőszemély sehol sem tud majd a felszínre
emelkedni, hacsak nem úszik vissza egészen magáig a Középútig, és
nem keresi meg újra a felső szintet – vagy nem megy tovább és nem
talál rá a Küldöttek útjára. Mindkettő elég nagy bravúr lenne úgy,
hogy az egyik karjával tud csak úszni.
Habár Tillman már az alsó szinten volt, paradox módon sokkal
nagyobb esélye volt a túlélésre, láthatta ugyanis a lépcsőn
elszabadulva és harsogva lezúduló, tucatnyi csáp gyanánt kutató,
tapogatódzó vízfüggönyt. Volt ideje megtámasztani magát és
megfogódzkodni egy díszerkély vasrácsába. A víz rázúdult, de
erősen kapaszkodott, és nem engedett – az első percben.
Majd miután az alsó tér gyorsan megtelt, és a víz nyomása
csökkent, mert szintbe került, Tillman lassú, erőteljes csapásokkal
felfelé rugaszkodott. A gépkarabélyt elveszítette, de a málhazsákja
még ott volt a hátára szíjazva. Körbenézett, feltehetőleg a nőt kereste,
de aztán az összes fény kialudt, mert a víz elárasztotta a csatlakozási
pontokat és a biztosítékdobozokat. Ez azt jelentette, hogy Kuutma
már nem tudta nyomon követni Tillman mozgását, és azt is, hogy a
halványról lényegében a nullára csökkent annak az esélye, hogy
Tillman megtalálja a nőt, mielőtt az megfullad.
Kuutma elzárta a vizet, aztán nekilátott, hogy összeszedje a saját
fegyvereit és felszerelje magát a következő teendőre. Hat sica-penge,
az öve mindkét oldalára három-három. A SIG Sauer a vállán lévő
pisztolytáskába, golyóálló mellénye zsebében egy teljes tár és két
tartalék. Mozdulatai módszeresek voltak és ráérősek. Tudat alatt, az
ésszerűségen túl tudta, hogy ennek így kell lennie. Ezért maradt ilyen
sokáig életben Tillman. Ezért hajolt le ő maga sötét és rettenetes
irgalommal, hogy félbeszakítsa Tillman öngyilkosságát.
Tillmannek nem volt joga ahhoz, hogy úgy vessen véget az
életének, továbbá volt még valami, amit hallania kellett, mielőtt
meghal: hallania és megértenie. Vissza kellett állítani egy bizonyos
egyensúlyt, és Kuutma áldásnak tekinthette, hogy az egyensúlyt az ő
gondjaira bízták.
Bezárta a szivattyútelep ajtaját, és lesétált a lépcsőn a földszintre.
Még egyszer persze vissza kell majd jönnie, hogy visszaengedje a
vizet a Cutzamalá-víztározóba. Ez lesz az utolsó dolog, amit tenni
fog, aztán örökre távozik erről a helyről és rácsukja az ajtót egész
eddigi életére.
Elért a nagy sugárúthoz. A roppant, fenséges víztömeg már elfolyt
az alsóbb szintekre, de néhol még mindig maradtak mély pocsolyák.
Kuutma ezt azokból a zajokból tudta, amiket hosszú lépteivel vert,
amikor beléjük ment: nem látta őket ugyanis, mert a sugárút teljes
sötétségbe borult. Áramkimaradás esetére volt egy kézzel
működtethető rendszer, amivel világítani lehetett, és ő tudta, hol
vannak a vezérlő állomások. Odament a legközelebbihez, félretolta a
falban lévő táblát és elfordította a kurblit, amelyet mögötte talált.
Magasan a feje felett a raktárépület tetejének – az Éden kertjét
fedő héjnak – vékony acéllemezei az egymást szorosan takaró
helyzetükből szinte függőlegesre fordultak el. Odakint borús volt az
idő: csak szürke fény szűrődött be, de az is megtette.
A nagy sugárút túlsó végén a csobbanások és csapkodások
jelezték, hogy Tillman feljött a felszínre, mint valami bálna. Kuutma
abba az irányba bámult, de először nem látta a férfit. Aztán egy
hadonászó alak ágaskodott fel a Középút lépcsőjének a tetején, ahol
az a legszélesebb és a legszebb volt: az alak felágaskodott, aztán
visszaesett, és görcsös, esetlen mozdulatokkal kiúszott a nagy
sugárút jelentette szárazföldre.
Kuutma hosszú léptekkel ment ellensége felé; mindkét kezében
egy-egy mívesen kiegyensúlyozott, ismerős sica-pengét tartva.
63
Amikor a víz összecsapott Kennedy feje felett, az összes hibát
elkövette.
Mindenekelőtt elfelejtett levegőt venni. Amikor a tajtékzó
zűrzavar ledöntötte a lábáról, összeszorította a száját ahelyett, hogy
teleszívta volna a tüdejét levegővel, ami kitarthatott volna addig,
amíg újra oxigénhez jut.
Aztán fel akart bukkanni a víz alól, ezért küzdeni próbált az ár
ellenében, ami fogva tartotta és vitte őt, és ezzel hiábavaló harcra
fecsérelte az erejét. A teste természetes felhajtóereje úgyis a felszínre
viszi majd, most meg arra kellett használnia az összes erejét és
fürgeségét, hogy ne ütődjön neki valamelyik épületnek vagy
építménynek, ami felé úgy vitte a víz, mint egy szaladó gyerek a
játékát a kezében.
Nagy erővel neki is vágódott egy falnak, és a megrázkódtatástól
meg a fájdalomtól majdnem kinyitotta a száját, levegő után
kapkodva. Tudta azonban, hogy az a végét jelentené, úgyhogy
igyekezett újra az ösztönei urává válni. Kígyózva és tekergőzve
ugyanabba az irányba fordult, amerre a víz özönlött, és a lábával
tempózott, hogy hol balra, hol jobbra térjen ki, de mindig épp hogy
csak sikerült neki.
Egy kicsit olyan, mint a repülés – gondolta Kennedy kábán. Látta
az alsó szint mozaikpadlózatát meg a fedett utcákat és házakat, ahogy
száguldva rohantak el mellette és alatta; a spektrum kék vége felé
eltolódó homályon szertelenül tört meg és szüremlett át a csillámló
fény.
Aztán kialudtak a fények, és ő tudta, hogy még nagyobb bajban
van.
A tüdeje már kezdett tiltakozni a levegőhiány ellen. Legfeljebb ha
fél perce volt, hogy eljusson valahova, ahol van levegő, és fogalma
sem volt, hol talál ilyen helyet.
Apró fénypontok kezdtek táncolni a szeme előtt a tovarohanó
sötétségben, amelyek víz alatti napokká nőttek, és elvakították
Kennedyt, pedig közben tudta, hogy valójában egyáltalán nincsenek
is ott. Kezdte elveszíteni az eszméletét.
Gondolkodni próbált. Maradtak esetleg levegővel telt üregek a
házak belsejében? Abból, amennyi rémlett neki a középiskolai
fizikatanulmányaiból, lehetségesnek tűnt – de nem volt ideje arra,
hogy házról házra járjon és átkutassa mindegyiket, ráadásul a
rendőrigazolványát sem tudta volna felmutatni.
Koncentrálj, Heather, koncentrálj.
Minek van több értelme: meglovagolni az árt, vagy küzdeni
ellene?
Felfelé próbáljon menni, lefelé vagy oldalra?
Valószínűnek tartotta, hogy ez az egész nem sokat számít, de
fontosnak érezte, hogy eldöntse. Az apja mindig azt mondta neki,
hogy legyen ura a helyzetnek. Ha csak sodródik, az szinte mindig
hiba.
64
Tillman feltápászkodott. A fülében hangosan vert a szíve, de más zajt
nem hallott, és fény sem volt. Forgott vele a világ, ráadásul úgy tűnt,
mintha a szívverésével egy ütemben tágulna ki és húzódna össze,
mintha az ő szíve irányította volna magának a világegyetemnek a
lüktető szívét.
Hitetlenkedve nevetett. Végül is kicsi a világ – gondolta. – És én
pont itt vagyok a közepén.
A gyomra azonban émelyegni kezdett, és hirtelen hányingere lett.
A nagyzási hóbort okozta izgalom alábbhagyott, és a hányingertől
térdre rogyott. Belehányt a vízözön utolsó hullámába. A hányás
bűzös volt, és chili- meg korianderízű, valószínűleg azért, mert benne
voltak az étel maradványai, amit ő és Kennedy ettek útközben,
amikor jöttek… valahonnan.
Hideg volt és sötét, mint a sírban. Tillman megborzongott.
Hirtelen azonban meleg és leheletkönnyű fény ereszkedett le a feje
fölül, mintha szürke liba-pihetoll hullana. Tillman megpróbált
uralkodni gyorsan verő szívén, lüktető fején és remegő kezén. Nem
kéne ilyen rosszul éreznie magát. Valami baj volt vele.
És Kennedy. Meg kellett találnia Kennedyt és megbizonyosodni
róla, hogy jól van. Összeszorította a fogát, becsukta a szemét és
elszámolt tízig. Legalábbis megpróbált. De a számok nagy része nem
jutott eszébe.
– Nos, végre találkozunk – mondta egy nyájas hang a feje felett.
Valami erősen Tillman állkapcsára vágott oldalról, amitől a férfi
elterült, és az oldalára fordult az összehányt vízben. Zihált,
hadonászott és próbált újra felegyenesedni. Újabb rúgás, ezúttal a
bordáiba, mire összegömbölyödött, mint a súlyos fájdalom köré
tekeredő gombolyag.
– Nyugodtan szánjon egy-két pillanatot arra – mondta a hang
hogy tájékozódjon. Remélem, nem nyelt túl sok vizet. Nem lenne jó,
ha idő előtt meghalna, és nem tudnánk beszélni.
Tillman a földön maradt. Ha a földön marad, és nem éri újabb
támadás, akkor van egy lélegzetvételnyi gondolkodási ideje,
akármennyire is eltompult és kitekeredett az agya. Volt valami a
vízben? Az nagyon is valószínűnek tűnt. Nem emlékezett, hogy nyelt
volna vizet, de azt nem kerülhette el, hogy semennyi ne jusson a
szervezetébe. És lehet, hogy azt a valamit, akármi is volt az, nem is
kellett lenyelni. Lehet, hogy a bőrön át is be tudott jutni. Lehet, hogy
párolgott el a vízből, és ő éppen akkor lélegezte be.
– Keljen fel – mondta a hang.
Tillman lassan kitekeredett, megfordult, négykézlábra állt, és úgy
kelt fel, mintha alázatos üdvözlés gyanánt a földre borult volna, csak
fordítva.
Az előtte álló férfi többé-kevésbé vele egykorúnak látszott.
Nagyon magas volt, de nem túl széles vállú. Izmos, de sovány – egy
táncos vagy futó testalkata. Kopaszra borotválta a fejét, sötét bőrű,
vékony arcát a halvány fényben a sasorr úgy osztotta ketté, mint egy
függőleges forradás. Olyan ünnepélyesség lengte körül, mint egy
szobrot vagy egy miséző papot.
– Michael… Brand – mondta Tillman, de gumiszerű száján
érthetetlenül jöttek ki a szavak.
– Igen, az vagyok – mondta az idegen, és hangjába valami
elégedettség- és büszkeségféle keveredett. – A Michael héber eredetű
név és azt jelenti: „Ki lehet olyan, mint az Isten?”. A Brand, azaz a
billog az a jel, amit Jaldabaot, a bukott világ istene hagyott atyánk,
Káin homlokán. Megpróbálok őszinte lenni, Tillman úr. Próbálok
soha nem hazudni. A hazugság alantasabbá teszi az embert,
akármilyen nemes is az indítéka. Kuutma vagyok, azaz Brand, a
billog.
Tillman minden erejét összeszedve feltápászkodott, és felemelt
ököllel odalépett az előtte álló férfihoz. A férfi keze gyorsan
mozgott. Tillman érezte, ahogy valami hideg mélyed az alhasába, de
amikor az ujját odaérintette, lüktető meleget talált. Lenézett a kezére.
Vére szakadatlanul folyt ki esetlenül szétálló ujjai között.
– Most pedig gyorsan kell beszélnünk – mondta Michael Brand. –
Nem sok ideje van hátra, és vannak dolgok, amiket hallania kell.
65
Szimmetria – mondta magának Kennedy. Nem ment vele sokra, de
legalább valamennyire tudott rá támaszkodni.
Mindent, ami mellett elmentek, és amit láttak itt, egy egyszerű és
elegáns rendszer szerint terveztek: úgy helyezték el a széles főutcát a
raktárépület teteje alatt, és úgy építették meg az utca végén a térről
hirtelen szintkülönbséggel lefelé vezető lépcsőket. Minden
szimmetrikus volt és kellemes, rendezett látképet nyújtott az
elfuserált világ barlanglakóínak.
Az alsó szint túlsó végén tehát talán van egy másik lépcső és egy
másik tér.
Kennedy arra úszott, amerre a víz folyt, és inkább a lábát
használta, mert ha a jó karjával tempózott, akkor oldalra lendült és
nem tudta irányítani magát. Valamilyen oknál fogva szorosan
becsukta a szemét. Úgysem világított azonban semmi, úgyhogy
valószínűleg nem hagyott ki semmit.
Egyre nőtt a nyomás a tüdejében és a sötétség a fejében. A fejével
már a roppant folyosó mennyezetét súrolta, úgyhogy elrugaszkodott,
és lefelé fordította a testét, mert megrettent, hogy belegabalyodik
valami lámpaszerelvénybe, vagy beveri a fejét az egyik
mennyezetpárkányba. Az mindennek a végét jelentené.
Bár úgyis vége volt mindennek. Elfogyott a levegője és az ideje.
Teljesen mindegy volt, hogy felfelé megy vagy lefelé. Feladta, és
lebegni kezdett felfelé, várva, hogy a háta meg csapkodó végtagjai
nekiütődjenek a mennyezetnek, ahonnan aztán nincs tovább. Amikor
ez megtörténik, valószínűleg kinyitja a száját, káromkodik egyet és
megfullad.
Csobbanva bukkant fel a víz alól. A csobbanás mindkét oldalon
belehasított a sötétségbe, és szűnni nem akaró susogást keltett.
Kennedynek olyan érzése támadt, mintha átszakította volna az
égboltozatot. A valahonnan beszűrődő szürke fénynél látta a fedett
tavat, aminek a felszínén lebegett.
Egy pillanatig nem emlékezett hol van. Aztán eszébe jutott:
Arizonában. De nem, az korábban volt. Lementek délre, Mexikóba
kocsival. Ez itt Mexikóváros volt.
Mexikóváros egy sötét tó volt, amiben senki nem halászott, és
senki nem úszott, kivéve őt.
Lassan, zihálva körbefordult a vízben. Nagyokat lélegzett, mintha
levegődarabokat tört volna le, és azokat rágta volna, kétségbeesetten
nyomva le őket a torkán. A háta mögött ablakok sötét boltíveivel
tarkított üres fal emelkedett. Az alól jött fel; ott vezettek
láthatatlanul, a padlótól a plafonig elárasztva az alsó szint utcái.
Balra, jobbra és előrefelé is többszörös lépcsősorok vezettek, mint
azok, amiket a másik téren látott, de fogalma sem volt, hová. A
távolságok először elködösültek, aztán sűrű, tömött sorokban,
vészjóslón kezdtek közeledni felé. Az agya egy petyhüdt, lagymatag,
vizenyős valami lett, amiben a gondolatok nem voltak hajlandók
mozogni.
A távolból azonban hangokat hallott.
66
– Meghalt – mondta Kuutma Tillmannek. – Régen meghalt. A víz
egy kicsit visszahúzódott; Kuutma leült a főlépcső tetejére. Tillman
valamivel odébb térdelt, mindkét kezét a sebére szorítva. Annak
ellenére, amit Kuutma mondott neki, a sebet gondosan olyan helyen
ejtette, hogy még jó időbe teljen, amíg elvérzik. A pengét nem kente
be, úgyhogy ha Tillman nem moccan, a vérzés fokozatosan
lelassulna, sőt talán még el is állna. És abban a pillanatban nem tűnt
úgy, hogy képes lenne mozogni.
– Rebecca – motyogta Tillman. Zihált, és a hangja olyan gyenge
volt, mint aki teljesen megtört.
– Pontosan – értett egyet Kuutma. – A maga Rebeccája. Én öltem
meg ennek a késnek a szakasztott másával – azzal a magasba emelte
a sicát, hogy Tillman jól lássa, és forgatta a kezében, hogy
megvilágítsa az a kevés fény, ami beszűrődött. A félhomályban a
penge nem csillogott, hanem inkább úgy nézett ki, mintha valami
halott dolgot tartana a kezében. A világ haldokolt, szinte teljesen
néptelen volt. – De nem játszadoztam vele, és nem kínoztam úgy,
ahogy magát. Belevágtam a mellkasába a negyedik meg az ötödik
borda között és kettévágtam a szívét, úgyhogy nagyon gyorsan
meghalt.
Kuutma beszéd közben még csak nem is nézett Tillmanre, de a
szeme sarkából látta, ahogy Tillman feláll, és felé támolyog.
Számított rá, sőt várta.
Amikor Tillman odaért, ő is felállt. A sica továbbra is ott volt a
jobb kezében, de ő a ballal védte ki Tillman esetlen ütését, aztán a
bal karjával és a jobb lábával megakasztotta őt, majd olyan erővel
vágta a lépcső tetejéhez, amitől könnyedén el is törhetett volna a
gerince. Csak ekkor hajolt le, és nyitotta fel Tillman arcát a pengével:
egyetlen, a homlokától az álláig futó vágást ejtett.
– Jó – mondta helyeslőn. – Gyűlöljön engem úgy, ahogy én
gyűlölöm magát. Gyűlöljön minden lélegzetével, amíg olyan sűrűvé
nem válik a gyűlölete, hogy megfullad tőle. Pontosan ezt akartam
magától.
Kuutma átment a lépcső másik oldalára és megint leült. Az
erőszaktól kissé felszabadult, viszont gyorsabban vert tőle a szíve.
Meg kellett keresnie az erőszak halk szívét, és abba beköltöznie,
ahogy akkor tette, amikor a kinti világban ölt. De ez nem a kinti világ
volt, hanem az Éden kertje. És most nem úgy ölt, mint máskor: ez
most a kiegyenlítés volt.
Kuutma figyelte, hogy mikor moccan és vonaglik meg az
összeroskadt test, jelezve, hogy Tillman még él és az eszméleténél
van, aztán folytatta az elbeszélését.
– A halál Rebecca joga volt. Ez minden Eszköz joga. De soha
nem gondoltam volna, hogy ezt fogja választani. Megmondtam neki,
amikor odajött hozzám, hogy nem kell ezt választania. Másoknak
talán igen, ezt kell, de neki nem. Soha egy pillanatig sem… – kezdte,
de nem fejezte be. Nem így akarta kezdeni: tartania kellett magát a
célhoz és logikusan fel kellett építenie a mondandóját, amíg végül fel
nem tárja azt, ami majd elpusztítja Tillmant.
Előbb az ellenség lelkét öli meg, és csak aztán adja meg a
kegyelemdöfés a testének.
– Nem vegyülünk – kezdte újra Kuutma, bár még mindig nem
nyugodott meg. – Ez az egyik parancsolat, amit előírtak nekünk.
Tisztán farijuk a vérvonalunkat. Ez nem csak Júdás, hanem már az
Éden kertje óta így van.
A tisztaságnak azonban ára van. A népünk lélekszáma kevesebb
mint százezer, és egy ilyen kis közösségben bizonyos veleszületett
betegségek gyorsan terjednek. Most már ismerjük ennek a genetikai
alapját, ahogy valószínűleg maga is, Tillman úr. Egy kis, saját magán
belül szaporodó közösségben a két recesszív alléllel rendelkező
gének rettenetes gyakorisággal találkoznak, és az emberrel született
fogyatékosságok, a szív, a test, az elme gyengesége ragályossá válik.
Ha időről időre nem áramlik új génanyag a közösségbe, nem tud
gyarapodni.
A Vének sok évszázaddal ezelőtt összeültek tanácskozni, és bölcs
döntést hoztak. Nem adhatjuk a drága vérünket az emberiségnek
nevezett félállatok elfajzott tömegének, de ha szükséges, mi
elvehetjük az ő erejüket és energiájukat. Gazdagíthatjuk az
állományunkat az ő legjobbjaik génjeivel.
A kiküldött nőket hívjuk Kelimnek, azaz Eszközöknek. Míg a
Hírnökök halált visznek a világba az Éden kertjéből, az Eszközök
azért mennek oda, hogy életet hozzanak. Ez az ő szentségük és
dicsőségük.
Tillman megint felkelt félig, és az egyik könyökére támaszkodott.
Állatias erő áradt a tekintetéből. Kuutma elrakta a sicát, és elővette a
fegyvert a pisztolytáskájából. Amikor legközelebb nekiront, kilövi az
egyik térdét, valószínűleg a jobbat.
– A víz – mondta szinte érthetetlenül Tillman.
– A víz? – vonta össze Kuutma a szemöldökét, mert a
megjegyzésről úgy gondolta, hogy nem tartozik a tárgyhoz. – A víz
mérgezett. Az átok. Ugyanaz a méreg, amit mi, Hírnökök szedünk,
hogy erősek és gyorsak legyünk. Ha a koncentrációja nagyobb, mint
öt az egymillióhoz, megbénítja és megöli az embert. Maga csak
nagyon kis adagot kapott belőle, mert amikor a víz elsodorta, a zsilip
éppen csak elkezdte beleüríteni a mérget. Amióta beszélünk, azóta
folyik bele, és a koncentráció hamarosan eléri a halálos szintet,
amikor egyetlen korty is egy-két percen belül végez az emberrel.
Mexikóváros egy roppant temető lesz. Amikor a nép költözik,
semmit nem hagy maga mögött. Behintjük sóval a földet és hamuval
az eget.
De Rebeccáról volt szó. Rebecca Beit Evromról.
Tillman megfeszítette az izmait, és összeszedte az erejét. Kuutma
biztosan tudta, hogy rövidesen meg fog mozdulni. De ilyen
állapotban, hogy elkábította a vízben szétáradt átok, és legyengítették
a sérülései, nem jelentett veszélyt.
– Az Eszközöket sorshúzással választják – folytatta Kuutma. Úgy
érezte, mintha bitófát ácsolna, amin majd Tillman fog lógni, és már
készíti a siklóhurkot a nyakára meg a csapóajtót a lába alá. – Ők
aztán elmennek a kinti világba a Hírnökök által szolgáltatott hamis
iratokkal és megházasodnak. Kikérjük a potenciális férjjelöltek
kórtörténetét, és megvizsgáljuk, hogy a magjuk hordoz-e bármi kórt.
Ha nincs kockázat, egybekelnek, persze csak a nemzés végett. Ez
vallási értelemben nem házasság.
Az Eszközök három gyermeket szülnek, aztán visszatérnek.
Amikor a férj hazamegy, üresen találja a házat, a nő pedig visszatér
valódi otthonába, népe keblére. Száműzetésének végre vége. El tudja
képzelni, milyen nehéz elviselni ezt a kötelességet, még ha szent is.
Rettenetes kínszenvedés az embernek három, négy vagy öt évig úgy
tenni, mintha szeretne valakit, és egy hazugság árnyékában élni.
– Nem! – mondta elakadó lélegzettel Tillman. Sikerült talpra
állnia, és tett egy lépést Kuutma felé. Kuutma felemelte a fegyverét,
mire Tillman megállt.
– Szörnyű pech volt – mondta Kuutma nagyobb hévvel, mint
ahogy szándékozta. – Az esélye… úgy két-háromszázezer az egyhez.
Nem gondoltam, hogy a piros golyót fogja húzni a zsákból. Hogy ki
fogják választani. De mivel én voltam Kuutma, arra gondoltam, hogy
neki nem lesz olyan rossz, mint amilyen másoknak volt. Őrködni
fogok felette. Bizonyos tekintetben akkor is vele lennék, ha nem is
tudnék beszélni vele.
Angliába küldtem, ahol találkozott magával. Megosztotta magával
az ágyát, és megszülte a maga gyerekeit. Júdást, akit a maga
jelenlétében Jud-nak hívott. Seth-t. Grace-t. Figyeltem, ahogy nőnek,
és vártam, mikor jön el az én időm. Kivártam az utolsó nap utolsó
óráját, amíg végül eljött a nap, és hazahívhattam őt.
Istenem, de keserves idők voltak! – mondta Kuutma, és azon
kapta magát, hogy összeszorított foggal, rikácsoló és elfúló hangon
beszél. – Nem követett el bűnt, érti? Ártatlan volt. És mégis minden
nap végén ott kéjelgett a maga karjai közt és megadta magát a…
förtelemnek. Mélységesen együtt éreztem vele. Néha…
Miért mondta mindezt? Miért távolodott el annyira attól, amit
eredetileg mondani készült?
– Néha az emberek ezt elfelejtik, és nem törődnek az áldozattal,
amit az Eszközök hoznak értünk. Pedig a saját húsukat áldozzák fel.
És a nők olykor arra térnek vissza, hogy senki nem akarja őket
feleségül venni. Senki nem akar egybekelni velük. Az írás azt
mondja, hogy az eszköz tiszta marad, de hogyan maradhat valami
tiszta, ha oly sok éven át minden éjjel megmártózik a szennyben és a
piszokban? Érti? Ez rejtély. Szent rejtély.
De én felajánlottam… felajánlottam neki… magam – hunyorgott
Kuutma, hogy visszafojtsa a könnyeit. Felállt, és tett egy lépést
Tillman felé. Valami delejes erő vonzotta, ami bizonyára Tillmant is
őhozzá, és továbbgördítette őt pusztulása következő szakaszába.
– Megmondtam neki, hogy semmi nem változott közöttünk. Én
feleségül veszem és felnevelem a gyerekeit. De ő a halált választotta.
Úgy érezte, annyira bemocskolta őt a maga érintése, olyan
mélységesen beszennyezte, hogy nem tud többé egy becsületes
ember szemébe nézni, sem elfogadni a szerelmét. Hall engem,
Tillman úr?
– Hallom, amit mondasz – motyogta Tillman –, te szánalmas kis
pöcs. Elhajtott, mert még mindig engem szeretett.
Kuutma nem tudta türtőztetni magát, és felordított. A hang nagyon
mélyről, a tudatalattijából szakadt ki. Három hosszú lépéssel
megtette a közte meg Tillman közt lévő távolságot, és a pisztoly
agyával úgy rávágott a férfi orrnyergére, hogy az összetört. Tillman
megtántorodott, és összeroskadt, de Kuutma gyorsan megfordult,
mint egy dervis, és belerúgott a gyomrába, még mielőtt földet ért
volna. Amikor Tillman meggörnyedve hátratántorodott, Kuutma
megint megütötte a fegyverrel, ezúttal a halántékán, mire Tillman
végül elesett.
– Nem szeretett téged! – ordította Kuutma. – Soha nem szeretett!
Az ember nem öli meg magát azért, mert szeret valakit!
Tillman kifulladva és magatehetetlenül térdelt négykézláb
Kuutma lába előtt. Kuutma betett egy golyót a SIG Sauer
töltényűrébe, és kibiztosította a fegyvert, majd Tillman fejének
szegezte hátulról.
Azonban visszanyerte az önuralmát, mielőtt meghúzta volna a
ravaszt. Majdnem végzett már, de csak majdnem. Nem küldhette
Tillmant a másvilágra ebben az abszurdan és sértőn dacos
hangnemben. El akarta mondani neki a többit is, és nézni akarta,
ahogy a lelkét is kisírja a mocsokba.
– A lánya neve már nem Grace – mondta Kuutma –, hanem Tábe.
Idegenek nevelték fel, és arra tanították, hogy gyűlölje magát. Olyan
boldog itt velünk, Tillman úr. Festő. Rengeteg szépséget rejt
magában, és az szinte kiárad az ujjaiból a világba. Hall engem? A
lánya szereti az életet, amit én adtam neki! Mielőtt ide jöttem,
elmentem hozzá. Megmondtam neki, hogy meg fogom ölni magát, és
az áldását kértem. Örömmel adta. „Miért törődnék én azzal, mi
történik a testem apjával?”, mondta. És amikor végzek magával,
vissza fogok menni hozzá. El fogom neki mondani, hogyan halt meg,
ő pedig meg fogja csókolni a kezem, és megint meg fog áldani.
Tillman remegett. Kuutma egy pillanatig azt hitte, hogy a
félelemtől, de aztán rájött, hogy a férfi egykor hatalmas testét a
zokogás rázza.
– Él! – mondta könnyek közt Tillman. – Grace él! Az én
Grace-em él!
Szertelen dühében Kuutma újra meg újra rávágott a fegyver
agyával az előtte lévő összegörnyedt, magatehetetlen roncsra.
– Gyűlöl téged! – ordította. – Hallod, amit mondok? Gyűlöl!
Most már Kuutma keze is remegett, így kevés erő volt a
csapásaiban. Tillman összekuporodott, mint patkány a
felhőszakadásban, és állta őket.
Kuutma megint a férfi koponyájához nyomta hátulról a SIG
Sauert. De még nem mondta el a végső, megválaszolhatatlan érvet.
Valami fenséges ösztön vezette arra, hogy Rebeccával kezdje, és a
végére tartogassa a legrosszabbat.
– A fiai… – kezdte.
Kuutma egyszer csak azt látta, hogy odafent valami megmozdul,
és esik lefelé. Félreugrott. A díszváza, amelyet egy jóval a feje felett
lévő terasz korlátjáról löktek le, darabokra tört a földön, pontosan ott,
ahol az imént állt. Éles szélű cserépdarabok repültek az arcának és a
testének.
– Mennyire szeret téged Isten, Kuutma? – kérdezte egy hang, és
mintha mindenünnen szólt volna.
Rebecca hangja volt.
67
Hat hónapos volt a legrövidebb tanfolyam, amit tartottak a
kábítószerekről, és már be lehetett írni az önéletrajzba mint
gyakorlati tapasztalatot. Amit Kennedy nem tudott a drogokról, azzal
egész könyvtárakat lehetett volna megtölteni.
A sors iróniája, hogy mindaz, amit a metamfetaminról tudott, egy
razziáról származott, amikor egy emberölés ügyében szálltak ki. Egy
nő egy húsklopfoló hegyes végével álmában megölte két lakótársát
és azok néhány drogos barátját. Jól kiklopfolta őket, és boldogan el is
magyarázta, miért: mert megpróbálták őt mikrohullámokkal és a
párnájába ivódott méreggel megölni.
Ötből egy azok közül, akik hosszú távon fogyasztanak
metamfetamint, végül is megadja magát a gyakorló orvosok által
amfetamin-pszichózis néven ismert makacs elmebetegségnek. Brand
pedig legalább tizenhárom évig rendszeresen fogyasztotta.
Mindenképp őrültnek lehetett tekintetni, még a vallási
megszállottakra vonatkozó szigorú előírásokhoz képest is.
Kennedy lassan lement a lépcsőn, Brand – illetve Kuutma, ahogy
a jelek szerint hívta magát – meg Tillman felé tartott. A Tillmantől
kapott fegyvert elvesztette, de volt nála egy székláb, amit útközben
kapott fel, és most az oldalához szorított, azt remélve, hogy ott nehéz
lesz észrevenni.
Kétségbeesetten rögtönzött. Igazából mindössze meg akarta
akadályozni ezt a mocsok alakot abban, hogy befejezze a mondatot.
A jelek szerint azonban amúgy is magára vonta a figyelmét, úgyhogy
most már csak annyi volt a dolga, hogy magán is tartsa.
– Mennyire szeret téged Isten? – ismételte ugyanazon a rideg,
szigorú hangon. Kuutma nem válaszolt. Úgy tűnt, képtelen
megszólalni; csak bámulta a közeledő alakot, és önkéntelenül is
hátralépett egyet. – Nekem úgy tűnik – mondta Kennedy hogy
azokat, akiket szeret, megvédi. A hívőket már a Földön
megjutalmazza, a hitetlenekre pedig lesújt. Így megy ez, ugye? És
maga a kar, amivel lesújt, úgyhogy ha valaki, akkor maga biztos
tudja.
– Ja csak maga az! – nevetett fel hirtelen Kuutma. Kennedy
egyáltalán nem ezt a választ várta, illetve remélte. – Egy pillanatig
azt hittem… – kezdte, és egész testében megremegett, mintha valami
belső szakadék széléről húzódna vissza. – Isten szereti a népet, te
köpedelmes nőszemély. Velünk kötött szövetséget. Csak a bukott
isten törődik veletek.
Kennedy közben a lépcső aljára ért, és mindössze két-három
lépésre volt Kuutmától. Az órájára pillantott, aztán Kuutma szemébe
nézett, és vállat vont.
– Kicsit késésben vannak, nem igaz? – kérdezte Kennedy
szelíden.
– Istenkáromlással az ajkadon fogsz meghalni – felelte Kuutma.
– Már több mint húszéves késésben – folytatta Kennedy, mintha
nem is hallotta volna őt. – Elvileg harminc évszázad után maguknak
kellett volna következniük a trónon. De a harminc évszázad elmúlt és
még mindig itt élnek a sötétben, mint a csótányok. Rejtőznének a
világ elől. Egyre több helyen szakad át a gát, és egyre több ujjukat
kell a lyukakba dugni, mert a világ egyre szűkösebbé válik.
Műholdas megfigyelés, adatfigyelés, biometrikus útlevél genetikai
ujjlenyomat. Még a villanyszámlák is elárulják magukat Kuutma. És
maguk csak várnak, Isten meg még mindig nem jelenik meg, és
lassan úgy érzik magukat, mint a szégyenlős lány a sarokban, akit
soha nem kérnek fel táncolni. És ha nem szent, mit fog majd érni az a
sok gyilkosság? Ha Isten nem áldotta meg magát, és nem mondta
magának, hogy harcoljon, akkor mi lesz azzal a sok vérrel, ami a
lelkén szárad?
– Nem szárad vér a lelkemen – mondta Kuutma. Kennedy lassan
megállt, mire Kuutma tett egy lépést felé. Miközben a fegyver
továbbra is a kezében volt, és a nő szívére célzott vele, leakasztotta
az egyik utálatos, ferde kést a derekáról. – Minden meg van nekem
bocsátva.
– De csak a gyilkosságok – emlékeztette őt Kennedy. – A
hazugságok nincsenek. Úgyhogy mondja meg nekem az igazat
valamiről, Kuutma, mielőtt megöl.
A kést mellkasmagasságban tartva a mutató- és a nagyujja között
hatvanfokos szögben megdöntötte a pengét és dobásra készen
hátrahajlította a kezét.
– Kérdezzen.
– Az egész, siralmas mutatvány azért volt, mert nem dughatta meg
Rebecca Beit hogyishívjákot? Mert hallottam már kangörcsről,
öregem, de ez azért nagyon-nagyon szánalmas.
Kuutma eldobta a kést.
Ilyen helyzetben nemigen lehet eldönteni, mi a jobb, de Kennedy
végül jobbra vetődött. Nem az volt a jó irány, de a mozdulat azért
megmentette őt: a gipszet egy acélváz köré öntötték, és a kés az
egyik merevítő bordát találta el. A penge megpattant a gipszen, és
súrolta Kennedy arcát, aztán elrepült a sötétbe.
Kuutma újabb pengét húzott elő. Kennedy előrevetődött, és a
széklábbal kiütötte a kést Kuutma kezéből. Így már csak a SIG Sauer
maradt. Kennedy még nem nyerte vissza az egyensúlyát, amikor
Kuutma már felemelte a fegyvert, és éppen húzta volna meg a
ravaszt, de ekkor fülsiketítő robbanás hallatszott. Kuutma döbbenten
nézett le a saját mellkasára, ahol a vér úgy terjedt szét, mint valami
szupernóva, két szédítő másodperc alatt beborítva az egész
felsőtestét.
Tillman nem bízott abban, hogy fog tudni célozni: túlságosan erős
volt a hányingere, túlságosan szédült, és a keze túlságosan reszketett.
Még ahhoz is nagyon erősen kellett volna összpontosítania, és
minden energiájára szüksége lett volna, hogy kivegye a revolvert az
övéből és kibiztosítsa.
Nagy nehezen feltápászkodott, miközben Kuutma teológiai vitát
folytatott Kennedyvel, és aprókat lépve elindult feléjük. Úgy tűnt,
Kuutma, nem veszi őt észre, viszont Kennedy igen. A nő állta a sarat,
és tovább beszélt, a világ legkönnyebb célpontjául szolgálva.
Tillman aztán végre felemelte a fegyvert, és közvetlen közelről
Kuutma kézi szövésű vászonzakója hátának szegezte.
Épp a megfelelő ponton.
Meghúzta a ravaszt.
Meghúzta erősebben, mert a ravasz nem akart engedni erőtlen
ujjának.
Tüzelt, de a fegyver annyira visszarúgott, hogy rögtön el is ejtette,
pedig rendes körülmények között ezzel a problémával simán
megbirkózott volna.
De csak egyetlen lövés kellett. Kuutma térdre zuhant, és még
mindig döbbenten, kifejezéstelen tekintettel bámulta Kennedyt.
– Isten… – fulladozott – Isten az én…
– Isten azt gondolja – mondta neki Kennedy kimért, hűvös hangon
–, hogy maga egy hazug, gyilkos gazember.
Kuutma már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a halál előbb
ért oda.
68
JESUS-ERNESTO PENA, A MEXIKÓI ÁLLAMRENDŐRSÉG
HADNAGYA ÉS FELIPE JUAREZ KÖZRENDŐR
ÖSSZEFOGLALÓ BESZÉLGETÉSE, MEXIKÓVÁROS KÖRZETI
RENDŐRŐRS. IDŐPONT: 15:30.
PENA HADNAGY: A helyszínről jött a segítségkérés?
JUAREZ KÖZRENDŐR: Elsőre én is azt hittem, hadnagy úr. De
amint tudja, a hívást nem regisztrálták rendesen, és az derült ki,
hogy a mobiltelefon-társaságok híváslistáinak átvizsgálása ilyen
sűrűn lakott területen… nos, nem túl célravezető.
PENA: Egy férfi volt? Egy férfi hangját hallotta?
JUAREZ: Igen.
PENA: ÉS pontossan megjelölte a helyet is, ahonnan hívja?
JUAREZ: Pontosan. Egy raktárépületet Xochimilcóban, ami
korábban a Chiquita banáncég birtokában volt. A jelenlegi
tulajdonosait nehéz megállapítani. Az derült ki, hogy a cégek
egész útvesztőt alkotnak, és a legtöbbnek Afrikában vagy a
Közel-Keleten van a székhelye. Óriási a zűrzavar.
PENA: Mondja el nekem, mit talált, amikor megérkezett a
helyszínre.
JUAREZ: Szinte le se tudom írni, hadnagy úr. Egy föld alatti
komplexum volt, szinte egy kisebbfajta város. El volt árasztva
vízzel, de nagyrészt még sértetlen volt. Hihetetlen volt. Ha valaki
azt mondta volna nekem, hogy létezik ilyen hely, kinevettem
volna.
PENA: Láttam a képeket, Juarez közrendőr, és egyetértek. Ha jól
tudom, két embert talált ott, amikor megérkezett.
JUAREZ: Egy férfit és egy nőt. Mindketten megsérültek, a férfi
súlyosan. Volt egy seb a hasán, és egy másik az arcán. A nőt
megverték, és talán a bal oldala is megsérült. Egy kabát volt a bal
karjára vetve, úgyhogy nem láttam.
PENA: Egy holttest is volt ott.
JUAREZ: Igen, így igaz. Egy másik férfi holtteste. Egy lövés
lyukasztotta át a felsőtestét, amit nagyon közelről adtak le.
Azonnal azt feltételeztem, hogy vagy egyikük, vagy ketten
együtt ölték meg, és ezért kísérletet tettem a letartóztatásukra.
Ebben megakadályozott, hogy a férfi gyorsabban rántotta elő a
pisztolyát és kényszerített, hogy adjam át az oldalfegyverem.
PENA: A sebesülései ellenére gyorsabban rántotta elő a pisztolyát?
JUAREZ: Hadnagy úr, olyan gyorsan mozgott, mint egy kígyó. Az a
férfi katona volt, efelől semmi kétségem. Látta azokat a
fegyvereket és lőszereket, amiket otthagyott; egy egész arzenál.
Ráadásul úgy tűnt, nem teljesen normális, mintha meg lett volna
zavarodva. Ha vittem volna erősítést, talán lett volna esélyem
ellene, jobban mondva ellenük. De egyedül semmi.
PENA: Szóval maga ott állt, és a fegyvere helyett a saját farkát
ragadta meg?
JUAREZ: A maszturbálást inkább magukra, az államrendőrségre
hagyom. Nem versenyezhetek egy szakértővel.
PENA: Szeretném, ha ez benne maradna a jegyzőkönyvben.
TÖRVÉNYSZÉKI GYORSÍRÓ: Ön dönt, hadnagy úr.
PENA: Mondja el nekem, mi történt ezután.
JUAREZ: Odavittek egy lépcsőhöz, és megmutatták, hogy az épület
alsó szintjeit valakik elárasztották vízzel. Elmagyarázták azt is,
hogy a víz mérgezett, mert valamifajta idegmérget fecskendeztek
bele, és hogy semmilyen körülmények között nem szabad
visszakerülnie a talajvízbe, hanem ott kell maradnia, ahol van, és
őrizni kell, amíg ki nem lehet szivattyúzni. Tényleg mérgezett
volt?
PENA: Ez bizalmas információ, Juarez közrendőr, és maga nincs
azok között, akik erről tudomást szerezhetnek.
JUAREZ: Persze, nyilván nem vagyok. De azt tudom, hogy a hely
tizenkilenc napig le volt zárva. Egy háromtömbnyi területet
lezártak, és minden sarokra „veszélyes anyag” feliratú táblákat
raktak.
PENA: Bizalmas információ.
JUAREZ: És a műholdas adások? Azt beszélték, hogy ezelőtt két
napon át több száz teherautó jött-ment, de senki nem tudja, mit
szállítottak el a raktárépületből.
PENA: Bizalmas információ.
JUAREZ: És hogy alagutak is voltak, amik más, Xochimilcón belüli
helyekre vezettek. Hogy voltak házak, magtárak,
raktárhelyiségek, úszómedencék, tornatermek…
PENA: Mondja el, mi történt ezután.
JUAREZ: Mi történt ezután? A férfi és a nő egy hihetetlen történetet
meséltek el nekem. Már úgy értem, hogy más helyzetben
hihetetlennek tűnt volna, de ott és akkor nem is volt olyan nehéz
elhinni. A férfi elveszítette a feleségét és a gyerekeit, a nő pedig
a társát. A férfi, akit megöltek, rengeteg embert meggyilkolt, és
meg akarta ölni az egész várost. A családomat. A barátaimat.
Mindenkit, akit ismerek. Képzelheti.
PENA: Képzelem. És aztán?
JUAREZ: Megkötözték a kezem, de nem szorosan, és a férfi azt
mondta nekem, hogy nem járnék jól, ha követném őket.
PENA: Megpróbálta követni őket?
JUAREZ: Végül igen. De addigra már elmentek. Semmi nyomot
nem találtam utánuk.
PENA: Mennyi idő telt el közben?
JUAREZ: Úgy tizenöt-húsz perc.
PENA: Tizenöt-húsz percébe telt kiszabadítani a kezét, amikor ott
hevert egy kés – a 21-es tétel – közvetlenül a lába előtt?
JUAREZ: Sötét volt. Nem láttam a kést.
PENA: Amíg tiszta nem lett a levegő.
JUAREZ: Sötét volt. Nem láttam a kést.
PENA: És a többit sem a sok eszköz közül – 16-os tétel –, amik a
halott férfi övében, illetve a málhazsákban voltak?
JUAREZ: Sötét volt. Nem láttam…
PENA: Igen, köszönöm, Juarez közrendőr. Azt hiszem, értem.
Lássuk most az 1217-es nemzetközi körözést. Ez egy olyan nőre
vonatkozik, aki megszökött az arizonai Kingman kórházból, ahol
rendőri őrizet alatt állt, és ebben egy férfi segített neki, aki egy
kötélen leereszkedett vele az épület falán.
JUAREZ: Igen. Olvastam.
PENA: Nézze meg a fényképeket. Ez az a férfi és nő, akiket látott?
JUAREZ: Tudomásom szerint a nő ellen felhozott vádakat elejtették
a seriff tanúvallomása alapján, aki azt mondta, hogy a nő
valójában megmentette őt egy támadótól.
PENA: De a férfit még mindig körözik. Nézze meg a fényképeket.
JUAREZ: Szerintem ha a víz tényleg mérgezett volt, akkor az a férfi,
aki meghalt a raktárépületben, egy kurvapecér volt, aki
megmérgezte a vizet, és ezért megérdemelte, hogy közvetlen
közelről lelőjék.
PENA: Szerintem ha ki akarnám kérni a véleményét, akkor
kikérném. Nézze meg a képeket.
JUAREZ: Nem ők azok. Bárcsak segíthetnék, hadnagy úr.
PENA: Bárcsak satuba foghatnám a golyóit.
JUAREZ: Olyan kevesen boldogok igazán ezen a világon.
69
Kennedy hazament. Volt hová hazamennie.
Az otthona egy szoba volt, amiben az apja várta. Elmesélte neki,
merre járt és mit csinált, habár tudta, hogy az öreg úgysem érti.
Egyébként Kennedy sem értette az apja történetét, ha már itt tartunk.
A legjobb volt, ha az ember tanúskodott és figyelt, amikor csak
lehetőség volt rá.
Más is várta őt, nem túl messze, egy másik szobában.
Elhangzottak mindenféle malacságok, azután olyan dolgok
következtek, amihez nem volt szükség szavakra.
– Én mindig is azt hittem, hogy heteró vagy – mormogta Izzy
fülébe.
– Dehogyis – vihogott Izzy. – Tizenöt éves korom óta nem
vagyok heteró.
– Pedig olyan jól tudod mondani a dolgokat…
Izzy lovaglóülésben ráült, és olyan mosoly jelent meg az arcán,
amely csak Kennedynek szólt, amely megolvasztaná a platinát is, és
egy angyal is széttenné tőle a lábát.
– Ó, beszélni mindenki tud, édesem, de valójában a tettek
számítanak.
70
Tillman is hazament. Az otthona még mindig üres volt. Most
azonban másmilyennek érezte az ürességet, mert tudta, hogy a
felesége őt szeretve és rá gondolva halt meg. Tudta, hogy nem akarta
őt elhagyni, és nem tudta elképzelni az életét nélküle, mint ahogy ő
sem volt képes új életet kezdeni nélküle.
Tudta, hogy a gyerekei életben vannak valahol a világon, és hogy
boldogok.
Úgy érezte, a magánya egy ereklyetartó, amiben a legszentebb
dolgot tartotta: az emlékeit arról a rövid időről, amit együtt, egy
családként töltöttek, és amire már senki más élő ember nem
emlékezett.
Mivel élt, az egész igaz volt. Mivel emlékezett, ott voltak vele.
Ezenkívül meg mi más számított?
71
– Web, levele jött. Rajta van a királynő feje a bélyegen, úgyhogy
gondolom, Angliából érkezett. Kit ismer maga Angliában?
Connie az íróasztal felett átnyújtotta a levelet Gayle seriffnek,
aztán még ott lézengett egy kicsit, mint olyasvalaki, akinek van még
valami más tennivalója, amit mindjárt elvégez.
– Köszönöm, Connie.
– Ó, szívesen – felelte Connie. De Gayle nem tett olyan
mozdulatot, amely arra utalt volna, hogy a levél felbontására
készülne, sőt a nemtörődömség látszatát keltve félre is rakta,
úgyhogy Connie-nak végül vissza kellett vonulnia.
Amikor kiment, Gayle megint a kezébe vette a borítékot, feltépte
a kisujjával, és kivette belőle a levelet. Heather Kennedytől érkezett,
amit már kitalált, mert ő volt az egyetlen angol, akivel valaha
találkozott.
Kedves Web!
Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam elmenni Eileen temetésére.
Igazság szerint egy hajszálon múlt, hogy sikerült kijutnom
Mexikóból, és egy kicsit aggódtam, hogy ha visszamegyek Arizonába,
talán megint nem akarnak elengedni. Tudom, hogy az eredeti
vádakat ejtették, de aztán ott volt az a sok kár, amit Tillman okozott,
amikor kiszabadított, meg egy-két dolog Mexikóban, ami még annál
is eszeveszettebb volt.
És igazából ezért is írok. Úgy érzem, joga van tudni, hogyan
végződött az egész. Maga többet veszített ebben a dologban, mint én,
és ez nem az a fajta veszteség, amit valaha is pótolni lehet; én is
mindössze a történettel szolgálhatok. És hadd fejezzem ki a szívem
mélyéről jövő hálámat is mindazért, amit tett értem.
Gayle tovább olvasott, majdnem egy órán át. Csak akkor hagyta
abba, amikor Connie kávét hozott neki, és nem akart rögtön kimenni
a szobából. De Gayle megvárta, amíg Connie ismét magára hagyja,
és csak aztán folytatta az olvasást.
„Eszeveszett” dolog volt, pontosan ahogy Kennedy írta. Ezt a
titkot könnyű volt megtartani, mert soha senki nem hinné el. Júdás
népének az egyetlen jó tulajdonsága talán csak az volt, hogy amilyen
átkozottul lehetetlen alakok voltak, az ember beléjük botolhatott, és
ők aztán ki tudták magyarázni magukat. Nem lehet igaz, mert az
egész túl vad, túl nevetséges és túl nagy hülyeség ahhoz, hogy igaz
legyen.
Viszont micsoda sztori lett volna ez Moggsnak! Hogy ki tudta
volna cifrázni!
Gayle csak akkor látta, miről is van szó valójában, amikor elért a
végére, az utolsó oldalra. Akkor sok mindennel kapcsolatban
meggondolta magát. Egyáltalán nem is volt olyan könnyű megtartani
ezt a titkot, legalábbis nem Kennedynek, aki ismerte ezt a Tillman
nevű fickót, és neki köszönhette az életét. Moggs nem írhatta volna
meg a sztorit úgy, ahogy az valójában történt, mert ahhoz egész
egyszerűen nem volt elég kegyetlen.
Újraolvastam Gassan fordítását, és belevesztem néhány apró
részletbe. Sokkal több értelme lett azután, hogy én magam is láttam a
helyet. Az Eszközök gyerekei megtartják a születésükkor kapott
neveket, amennyiben az anya választotta őket. Ha viszont az apa
választotta, akkor a nép újra megkereszteli őket.
Azt hiszem, Rebecca gyerekeivel az volt a helyzet, hogy Brand
egész egyszerűen minél többet el akart törölni a múltjukból. Semmi
baj nem volt a nevekkel, amiket eredetileg kaptak, ő mégis újakat
adott nekik. És én tudtam, mik ezek a nevek. A nő, aki majdnem
megölt mindkettőnket Santa Clausban, haldoklása közben elárulta.
Grace, a lány, Tábe lett.
A fiúk – Écer és Kéfás – meghaltak a Galambdúcban.
Gayle összehajtogatta a levelet, és betette az íróasztal fiókjába, de
meggondolta magát, és berakta az irodai iratmegsemmisítőbe. Aztán
támadt egy még jobb ötlete, és Anstruther öngyújtójával elégette a
konfettiszerű csíkokat, míg végül semmi nem maradt a levélből.
Connie, aki a külső irodából az üvegen át kísérte figyelemmel az
jelenetet, szomorúan vette tudomásul, hogy ezt a pletykát soha nem
Tartalomjegyzék
ELŐHANG
ELSŐ RÉSZ RUM-KÓDEX
MÁSODIK RÉSZ A GALAMBDÚC TANYA
HARMADIK RÉSZ A 124-ES JÁRAT
NEGYEDIK RÉSZ AZ ÉDEN KERTJE
Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2012
Felelős kiadó: Szász Zsolt
A borítót tervezte: Bányász Éva
Nyomdai előkészítés: Jonatán Press Bt.
Műszaki szerkesztő: Oszoli Judit
A nyomdai kivitelezést a debreceni
Kinizsi Nyomda Kft. Végezte
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
ISBN: 978-963-266-254-1
1 Somlyó György fordítása
2 Képes Géza fordítása
3 Mikes Lajos fordítása
4 Jardin: kert
5 Babits Mihály fordítása alapján.