Libb

a B

ray

• R

ET

TE

NT

O G

YÖ

NY

ÖR

USÉ

G

m e g b ű v ö l

Vörös pöttyös könyvek l á n y o k n a k , n ő k n e k – p o n t n e k e d

L i b b a B r a y • R E T T E N T O G Y Ö N Y Ö R US É G

Gemma Doyle más, mint a többi lány. A lányok, akiknek kifogástalan a modoruk; csak akkor szólalnak meg, ha szólnak hozzájuk; tudják a helyüket; és hanyatt dobják magukat, és Angliára gondolnak, amikor ezt kívánják tőlük.

A tizenhat éves Gemma önálló egyéniség. A londoni Spence Akadémiára akkor íratják be, amikor Indiában tragédia sújt

le a családjára. Gemma magányos, bűntudattal küszködik és hajlamos a jövőt illető látomásokra, amelyek kínos pontossággal valóra is válnak. Az Akadémián hűvös fogadtatásban részesül. Ám nem teljesen magányos: egy rejtélyes fiatalem-ber követi, aki óva inti attól, hogy megnyissa a lelkét a látomások előtt.

Gemma képessége ugyanis, amivel magához vonja a természetfelettit, itt, a Spence-ben teljesedik ki. Itt kerül kapcsolatba az iskola legbefolyásosabb leányklikkjével, és itt fedezi fel, hogy az anyja kapcsolatban állt egy Rendnek nevezett titokzatos csoporttal.

És itt vár rá a sorsa… amennyiben hisz benne.

A Rettentő gyönyörűség igazi hátborzongató olvasmány a suhogó szoknyák, tán-coló árnyak és az éjszaka rémeinek széles palettájáról. A viktoriánus kor élénk színekkel megfestett világát tárja elénk, ahol a lányokat arra nevelik, hogy gazdag férfiakhoz menjenek feleségül, de ahol van egy lány, aki más utat keres magának.

Tizenhat éves kortól ajánljuk

„Élvezetes, elegáns rémregény” – Publishers Weekly, Starred

„Borzongató szenvedély és félelem” – Kirkus Review

2 999 Ft

ISBN 978 963 245 005 6

• 3 •

L i b b a B r a y

Rettentõ gyönyörûség

Könyvmolyképző Kiadó, 2010

második kiadás

• 4 •

Írta: Libba BrayA mű eredeti címe: A Great and Terrible Beauty

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Szöveg©Martha E. Bray, 2003Borító fotó©Michael Frost, 2003

© Ezt a művet eredetileg kiadta:Random House Children’s Books, London

ISBN 978 963 245 005 6

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2010-benCím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139E-mail: info@konyvmolykepzo.hu

Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Balogh JózsefNyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Min den jog fenn tart va, be le ért ve a sok szo ro sí tás, a mű bőví tett, il let ve rö vi dí tett ki adá sá nak jo gát is. A ki adó írás be li en ge dé lye nél kül sem a

tel jes mű, sem an nak ré sze sem mi lyen for má ban – akár elekt ro ni ku san vagy me cha ni ku san, be le ért ve a fény má so lást és bár mi lyen adat tá ro lást

– nem sok szo ro sít ha tó.

• 5 •

Barrynek és Joshnak

• 6 •

• 7 •

KöszönetnyilvánításoK

E könyv megírását sok bölcs tanács és szívesen fogadott segítség tette lehetővé. Mérhetetlen hálával tartozom az alábbiaknak:

A Mesés Hármasnak: Barry Goldblattnak, a szerkesztőmnek, Wendy Loggiának, és a kiadómnak, Beverly Horowitznak.

Trish Parcell Wattsnak, aki ilyen tüneményes borítót tervezett, Emily Jacobsnak, a felbecsülhetetlen befektetésért, és Barbara Perrisnek, az olvasószerkesztők gyöngyének.

A British Library és a Londoni Közlekedési Múzeum fáradhatat-lan személyzetének, kivált Suzanne Raynornak.

Sally Mitchell professzorasszonynak a Temple University-n, aki remek ötleteket adott, amelyek alapján nekifoghattam a kuta-tómunkának, és ezért adósa vagyok. Ajánlom a könyveit – az Új Lányt és a Viktoriánus Angliát – mindazoknak, akiket érdekel ez a korszak.

A Brown University Victorian Web-jének.A YAWriters és a Manhattan Writers Coalition támaszt nyújtó

íróközösségeinek.A nagylelkű, jóságos Schrobsdorff családnak: Mary Ann-nek, a

csodálatos forrásmunkákért és a tanulmányozásra kölcsönadott valódi viktoriánus ruhákért, Ingalisának, a borítón látható remek fényképért, a hihetetlen Susannának a lelkesítésért, a gyermekmeg-őrzésért és pocsék franciatudásom kijavításáért.

Françoise Bui-nek, a franciatudásom további csiszolásáért.

• 8 •

Franny Billingsleynek, aki elolvasta az első változatot, és tíz olda-lon át megosztotta velem a véleményét.

Angela Johnsonnak, aki arra biztatott, hogy megírjam a könyvet, amit meg kellett írnom.

Laurie Alleenek, aki segített, hogy legyen a feladathoz elég bátor-ságom.

A barátaimnak és a családomnak, akik bátorítottak, felvették he-lyettem a telefont, ellenőrizték a tej szavatossági idejét, és feladták helyettem a születésnapi üdvözleteket, mert „tudjátok, azt a köny-vet írja!”

És elsősorban Joshnak, aki végtelen türelemmel várta, hogy „a mami még valamit befejezzen”.

• 9 •

Kinek kezén csak egyre járegy bűvös, színpompás fonál.S reá úgy átkok átka vár,ha arra pillant, merre állCamelot városa.S számára átka rejtelem,imígy csupán a szőttesenserénykedik szép csöndesenShalott kisasszonya.

S egész álló éven átegy tükör borítja falát.S tükrében árnyak nagy hadátszemléli, mert az útra lát,mely Camelotba tér…

S mindazt, mi tükrében lebeg,szövétnekében őrzi meg:gyakran, mikor más szendereg,temetni indult bús seregtartott Camelotba.S máskor magasban járt a Hold,tükrébe ifjú pár hatolt,„Emészt világom árnya” szóltShalott kisasszonya.

És lent a folyó mély, sötétvizén – már látva végzetét –emelte fel tekintetét,

• 10 •

s immár ekképp nézte szépCamelot városát.S midőn leszállott a Nap,eloldozá a láncokat,s magával vitte őt a hab,Shalott kisasszonyát.

Alfred, Lord Tennyson:Shalott kisasszonya

(Vachter Ákos fordítása)

• 11 •

Első fEjEzEt

1895. június 21-eBombay, India

– Nyugtass meg, hogy a születésnapi vacsorámon nem ezt tálalod fel!

Egy kobra sziszegő képébe meredek. A meglepően rózsaszín nyelv ki-be csusszan az állat kegyetlen vonalú szájából. Közben egy indiai férfi, akinek vakságát kékes szeme bizonyítja, az anyámhoz hajol, és hindiül elmagyarázza, hogy a kobra húsa milyen finom.

Anyám kinyújtja fehér kesztyűs kezét, és egy ujjal megsimogatja a kígyó hátát. – Mi a véleményed, Gemma? Most, hogy betöltöd a tizenhatot, eszel kobrahúst?

A csúszómászótól végigfut a hátamon a hideg. – Köszönöm, de nem.

Az öreg, vak hindu kivillantja fogatlan ínyét, és közelebb hozza a kobrát. A mozdulat elég, hogy hátrahőköljek, és egy indiai istensé-gek apró szobraival megrakott faállványnak ütközzek. Az egyik szo-bor, egy csupa kar, rémült arcú istennő a földre esik. Kali, a pusztító. Anyám az utóbbi időben azzal vádol, hogy a nem hivatalos védő-szentemmé neveztem ki Kalit. Anyámmal egyébként mostanában nem jövök ki jól. Azt állítja, hogy lehetetlen korba kerültem, én meg nyomatékosan mindenki tudtára adom, aki hajlandó rám figyelni, hogy ennek egyedüli oka az, hogy nem hajlandó Londonba vinni.

• 12 •

– Londonban, ha jól tudom, vacsora előtt nem kell eltávolítani a hús méregfogát – felelem. Elhagyjuk a kobrát kínáló férfit, és továbbnyomakodunk a nyüzsgő bombayi piac minden talpalatnyi helyét betöltő tömegben. Anyám nem válaszol, csak elhessent egy kintornást és a majmát. Pokoli a hőség. Vászonruhám és krinolin-jaim alatt folyik a testemen az izzadság. Leglelkesebb csodálóim, a legyek, az arcom körül repkednek. Az egyik szárnyas kis dög felé csapok, de kiröppen a tenyerem alól, és szinte hallom a gúnyos ka-cagását. A kínjaim alig elviselhetővé fokozódnak.

A fejünk fölött sűrű, sötét felhők gyülekeznek, és arra emlékez-tetnek, hogy az esős évszakban vagyunk, amikor pillanatok alatt megnyílhatnak az ég csatornái, és a nyakunkba szakadhat az özön-víz. A poros bazárban turbános férfiak karattyolnak, lármásan til-takoznak és alkudoznak, napbarnított kezükkel felénk nyújtják az élénk színű selymeket. Amerre nézek, taligákon, szalmakosarakban kínálják az elképesztően sokféle árut és ennivalót: vékony falú réz-vázákat, kacskaringós virágmintával faragott fadobozokat és a hő-ségben érő mangókat.

– Mennyit kell még gyalogolnunk Mrs. Talbot új házához? Nem ülhetnénk, kérem, kocsiba? – kérdezem olyan hangon, ami remé-lem, érezteti a bosszúságomat.

– Szép időnk van a sétához. És hálás lennék, ha udvariasan be-szélnél.

A bosszúságom valóban nem maradt észrevétlen.Béketűrő házvezetőnőnk, Sarita, inas kezével egy gránátalmát

nyújt felénk. – Nagyon szép áru, memsahib. Esetleg vihetnénk be-lőle az apjának, nem?

Ha engedelmes, jó lány volnék, vennék belőle az apámnak, és figyelném, kék szeme hogy csillog, amikor felvágja a lédús, vörös

• 13 •

belű gyümölcsöt, és ezüstkanállal, mint egy illemtudó angol úriem-ber, szopogatni kezdi az apró magvakat.

– Csak összemaszatolná a fehér öltönyét – morgom. Anyám mondani akar valamit, de aztán meggondolja magát, és felsóhajt, ahogy máskor is teszi. Régebben mindenhova együtt mentünk: ódon templomokat látogattunk, helyi szokásokat tanulmányoz-tunk, hindu ünnepeket néztünk, és késő éjszakáig fent maradtunk, hogy csodálhassuk az utcákon felragyogó gyertyafényt. Most szin-te sosem visz magával, ha társaságba megy. Mintha leprás volnék – lepratelep nélkül.

– De tényleg összekeni a ruháját – motyogom védekezően, de senki sem hederít rám, csak a kintornás és a majma. A nyomom-ba szegődtek; reménykednek, hogy pénzért szórakoztathatnak. A ruhám magasan záródó csipkenyakát átitatta az izzadság. Vágyom Anglia hűs, buja zöldje után, amelyről csak a nagyanyám leveleiből tudok, amelyekben ötórai táncokról és bálokról pletykál, és arról, hogy a föld másik oldalán ki botránkoztatott meg kit, mialatt itt ragadtam a poros, unalmas Indiában, és egy kintornás majmának a datolyákkal végzett mutatványát nézem, amit már egy éve tanul.

– Nézze a majmot, memsahib! Milyen imádnivaló! – Sarita úgy beszél hozzám, mintha még hároméves volnék, és a szárija szélébe kapaszkodnék. Senki sem fogja fel, hogy betöltöttem a tizenhatot, és Londonba akarok, nem is akarok, muszáj mennem, hogy múze-umok, bálok és hatévesnél idősebb, de hatvannál fiatalabb férfiak közelében legyek.

– A majmot lopásra idomították, Sarita, aki egy perc múlva már a fizetésedért koldul – sóhajtok fel. A bundás csibész mintha végszó-ra tenné, felpattan, és a vállamra ugrik, aztán felém nyújtja a man-csát. – Mit szólnál, ha a születésnapi raguban végeznéd? – szűröm

• 14 •

a szót összeszorított fogaim között. A majom rám sziszeg. Anyám elfintorodik rossz modorom miatt, és egy pénzérmét dob a kintor-nás poharába. A majom diadalittasan elvigyorodik, majd átugrik a fejemen, és elfut.

Egy utcai árus faragott álarcot nyújt oda: elefántfüles, vicsorgó arc. Anyám szótlanul az arcára teszi. – Keress meg, ha tudsz – mondja. Amióta csak megtanultam járni, ezt játssza velem. Bújócska, amivel mosolyt akar az arcomra csalni. Gyerekekhez illő játék.

– Csak az anyámat látom – felelem unottan. – Ugyanaz a fog. Ugyanaz a fül.

Anyám visszaadja a maszkot az árusnak. A hiúságában sértettem meg, ami a leggyöngébb pontja.

– Én meg azt látom, hogy a tizenhat éves kor betöltése nem áll jól a lányomnak – válaszolja.

– Igaz, tizenhat vagyok. Tizenhat, amikor a legtöbb rendes lányt Londonba küldik iskolába. – Megnyomom a rendes szót, mert re-ménykedem, hogy az anyai gőgjére és kötelességérzetére hatok.

– Kicsit éretlen még – mered áthatóan egy mangóra. A gyümölcs leköti a figyelmét.

– Tomot senki sem próbálta meg Bombayben tartani – folyta-tom. A bátyámra való hivatkozás az utolsó reményem. – Négy tel-jes évet töltött ott! És most kezdi az egyetemi tanulmányait!

– Férfiakkal más a helyzet.– Nem igazság! Nem lehet részem a londoni társasági életben.

Vénlány leszek, aki porcelántálból itatja a seregnyi macskáját! – Nyafogok, ami utálatos, de képtelen vagyok uralkodni magamon.

– Értem – mondja végül anyám. – Szeretnéd, ha tenyészállatként vezetnének fel-alá a londoni társaság báltermeiben, hogy felmérjék a képességeidet? Vajon London akkor is elbűvölne, ha a társaság

• 15 •

a szabályok legapróbb megsértéséért kegyetlenül köszörülné rajtad a nyelvét? London nem olyan eszményi hely, mint ahogy a nagy-anyád a leveleiben beállítja.

– Nem győződhettem meg róla. Sosem jártam ott.– Gemma… – Anyám hangja figyelmeztető, bár az indiaiak ked-

véért a mosolya rezzenetlen. Ne gondolják, hogy az angol hölgyek lealacsonyodnak az utcán folytatott vitákig. Csakis az időjárásról cseveghetünk, és amikor rosszra fordul, úgy teszünk, mintha nem vennénk észre.

– Hogy lehet, hogy a memsahib már ifjú hölgy? – kuncog Sarita idegesen. – Mintha tegnap lett volna, hogy a gyerekszobában ját-szott. Nézze csak, datolya! A kedvence. – Foghíjas mosolyától tánc-ra perdülnek mély ráncai. Forróság van, és hirtelen sikítani támad kedvem, és arra, hogy otthagyjak mindent és mindenkit, amit és akit csak ismerek.

– A datolya valószínűleg rohadt belül. Akárcsak India.– Elég legyen, Gemma! – Anyám rám szegezi áttetszően zöld

szemét. Átható és bölcs, ahogy mondani szokták. Nekem is ha-sonlóan mandulavágású, nagy, zöld szemem van. A hinduk szerint nyugtalanító és zavaró a pillantásom. Mintha egy kísértet nézné őket. Sarita maga elé mosolyog, és barna száriját igazgatja. Elfog a bűntudat, hogy ilyen undok megjegyzést tettem a hazájára. Az otthonunkra, bár mostanában sehol sem érzem magam otthon.

– Nem akarhat Londonba menni, memsahib! Szürke és hideg, és nincs a kenyérre bivalyvaj. Nem szeretne ott élni.

A csillogó öböl közelében egy vonat robog be sípolva a vasútál-lomásra. Bombay: jó öblöt jelent, bár e percben nem találok benne semmi jót. A mozdonyból felszálló fekete füst a súlyos esőfelhőket nyaldossa. Anyám nézi, ahogy felemelkedik a füst.

• 16 •

– Igaz. Hideg és szürke. – Kezét a nyakához emeli, és a nyak-láncát babrálja: kis ezüst medalion, amely a mindent látó szemet ábrázolja egy holdsarlón. Anyám azt mesélte, hogy egy paraszttól kapta. A szerencsehozó talizmánja. Sosem láttam nélküle.

Sarita anyám karjára teszi a kezét. – Ideje mennünk, memsahib.Anyám elfordítja a tekintetét a vonatról, és elengedi a nyak-

láncát. – Igen. Gyere! Nagyszerűen érezzük majd magunkat Mrs. Talbotnál. Bizonyára finom tortát készített a születésnapodra…

Fehér turbános, vastag, fekete úti köpenyt viselő férfi ütközik anyámnak. Hátulról erősen meglöki.

– Ezer bocsánat, tiszteletre méltó hölgy! – mosolyodik el, és mé-lyen meghajol, hogy mentse az udvariatlanságát. Amikor lehajol, egy fiatalember tűnik fel mögötte, aki hasonlóan szokatlan köpenyt hord. Egy pillanatra összekapcsolódik a tekintetünk. Nem sokkal idősebb nálam, talán tizenhét éves lehet, a bőre barna, telt a szája, és olyan seprűs a szempillája, amilyenhez foghatót még nem láttam. Tudom, hogy nem szabadna vonzónak találnom a hindu férfiakat, de kevés fiatalemberhez van szerencsém, és akaratom ellenére is el-pirulok. A fiatalember elkapja a pillantását, és a nyakát nyújtogatja, hogy ellásson a tömeg fölött.

– Óvatosabbnak kellene lennie – förmed rá Sarita az idősebb férfira, és fenyegetően felemeli a kezét, mintha oda akarna csapni. – Nehogy aztán tolvaj legyen, mert megkapja a magáét.

– Jaj, dehogy, memsahib, csak ügyetlen vagyok. – Az arcáról el-tűnik a mosoly, s vele a vidám fajankó álarca. Tökéletes angolsággal súgja oda anyámnak. – Kirké közel jár.

Semmi értelme annak, amit mond, csupán egy eszes tolvaj fi-gyelemelterelésnek szánt zavaros szavai. Már éppen hangosan is kimondanám, amikor meglátom anyám arcát, és a rajta tükröződő

• 17 •

leplezetlen pánik megdermeszt. A szeme vadul villog, amikor meg-perdül, és a zsúfolt utcákat pásztázza, mintha egy elveszett gyereket keresne.

– Mi történt? – kérdezem. – Mi a baj?A férfiak már elillantak. Eltűntek szem elől a hömpölygő ember-

áradatban, csak a lábnyomuk maradt meg a porban. – Mit mondott az a férfi?

Anyám hangja keményen csattan. – Semmit. Őrült lehetett. Manapság nem biztonságos az utcákon járkálni. – Még sosem láttam az anyámat ilyennek. Ilyen könyörtelennek. És rémült-nek. – A legjobb lesz, Gemma, ha egyedül megyek tovább Mrs. Talbothoz.

– De… mi lesz a tortával? – Ostobaság ilyesmit mondani, de ma van a születésnapom, és bár nem akarom Mrs. Talbot nappalijában tölteni, otthon sem szeretném magányosan elvesztegetni a napo-mat csak azért, mert egy fekete köpenyes őrült és a társa halálra rémisztette az anyámat.

Anyám szorosan összevonja a vállkendőjét.– Majd később eszünk tortát…– De azt ígérted…– Így van, de ez még azelőtt volt… – Elhalkul a hangja.– Mielőtt?– Mielőtt úgy felbosszantottál! Igazán nem vagy ma olyan han-

gulatban, hogy látogatóba menj. Sarita majd hazakísér.– Jó kedvem van! – tiltakozom, noha ennek az ellenkezője igaz.– Nem! – Anyám zöld szemének pillantása az enyémmel talál-

kozik. Van valami a tekintetében, amit még sosem láttam: hatal-mas és ijesztő harag, amitől eláll a lélegzetem. Amilyen gyorsan támadt, olyan sebesen el is tűnik, és ismét az anyám áll előttem.

• 18 •

– Kifáradtál, és pihenésre van szükséged. Este majd ünneplünk, és megengedem, hogy igyál egy kis pezsgőt.

Megengedem, hogy igyál egy kis pezsgőt. Nem ígéret, hanem ürügy, hogy megszabaduljon tőlem. Volt idő, amikor mindent együtt csi-náltunk, de most a bazárban sem tudunk úgy sétálni, hogy ne tor-zsalkodnánk. Feszélyezem, és csalódást okozok neki. Nem akarja a lányát sehova sem vinni, Londonba sem, de még egy vén banyához sem, aki mosogatóvízhez hasonló teát főz.

Ismét felsikolt a vonatfütty, és anyám összerezzen.– Tessék, viseld a nyakláncomat, mit szólsz hozzá? Vedd csak fel!

Tudom, hogy mindig is csodáltad. Némán állok, és hagyom, hogy felékesítsen egy nyaklánccal,

amire tényleg vágytam, de ami most lehúz. Fényes, gyűlöletes tárgy. Amivel lekenyerez. Anyám még egyszer körülnéz a poros piacon, mielőtt zöld szemének pillantása találkozik az enyémmel.

– Tessék. Igazi… felnőttnek látszol. – Kesztyűs kezét az arcom-hoz szorítja, mintha az ujjaival akarna az emlékezetébe vésni. – Ott-hon találkozunk.

Nem akarom, hogy bárki is észrevegye a szemembe szökő köny-nyeket, ezért a leggonoszabb megjegyzést keresem, ami csak eszem-be jut, és mielőtt eliramodom a piacról, ki is bukik a számon.

– Az sem érdekel, ha nem jössz haza.

• 19 •

második fEjEzEt

Utcai árusok, kolduló gyerekek és büdös tevék sokaságán futok át, és éppen csak sikerül elkerülnöm két férfit, akik két bot közé feszített kötélen szárikat cipelnek. Berohanok egy keskeny mellékutcába, és addig száguldok a tekervényes utcákon, amíg meg nem kell állnom, hogy levegőt kapjak. Az arcomon forró könnyek csorognak. Átadom magam a sírásnak, mert senki sincs körülöttem, aki látna.

Isten mentsen a női könnyektől, mert nincs erőm szembeszállni velük, mondaná apám, ha itt volna. Apám a huncutul csillogó szemével és a bozontos bajuszával, meg a harsány nevetésével, amikor a kedvé-ben járok, és a távolba révedő tekintetével, amivel érzékelteti, hogy nem létezem, ha nem hölgyhöz méltóan viselkedem. Nem örül majd, ha megtudja, hogy viselkedtem. Rosszmájú megjegyzéseket tettem, és dühösen elrohantam: egyik sem javítja az esélyeimet, hogy Londonba menjek. Görcs áll a gyomromba, ha belegondo-lok. Mit képzeltem?

Nincs mit tennem: zsebre kell vágnom a büszkeségemet, visz-sza kell mennem, és bocsánatot kell kérnem. Már ha visszatalálok. Egyetlen ismerős helyet sem látok. Két öreg ül törökülésben a föl-dön, és kicsi, barna cigarettát szívnak. Figyelnek, ahogy elmegyek mellettük. Rádöbbenek, hogy életemben először vagyok egyedül a városban. Nincs mellettem gardedám. Se kíséret. Egy hölgy kíséret nélkül. Botrányos. A szívem gyorsabban kalapál, és megszaporá-zom a lépteimet.

• 20 •

Levél sem rezdül. Már nem lehet messze a vihar. A távolból ide-szűrődik a piacról a kapkodás zaja, a délutáni felhőszakadás előtti zárást megelőző utolsó alkudozás. A hang irányába megyek, és oda jutok, ahonnan az imént elindultam. Az öregek rám mosolyognak: angol lány, aki eltévedt, és egyedül van a bombayi utcákon. Meg-kérdezhetném, hogy kell visszajutnom a piacra, bár nem beszélek olyan jól hindiül, mint apám, és amennyire meg tudom állapítani, a Hol a piac könnyen hangozhat úgy, hogy Muszáj megszereznem a szomszédod szép tehenét. De azért egy próbát megér.

– Bocsásson meg – szólítom meg a fehér szakállú idősebb férfit. – Azt hiszem, eltévedtem. Meg tudná mondani, hogy jutok el a piactérre?

A férfi mosolya elhalványul, és az arcára félelem ül ki. A másik-hoz fordul, de éles, szaggatott beszéde olyan dialektus, amit nem értek. Az ablakokból, ajtókból arcok kukkantanak ki, és próbálják kideríteni, mi okozza az izgalmat. Az öreg feláll, a nyakláncomra mutat. Talán nem tetszik? Van bennem valami, ami megrémítette. Elhesseget, aztán bemegy a házba, és az orrom előtt becsapja az ajtót. Micsoda öröm, hogy nemcsak anyám és Sarita tartanak elvi-selhetetlennek.

Az ablakokból nem tűntek el az arcok: engem figyelnek. Érzem az első esőcseppeket. A nedvesség hamar beleivódik a ruhámba, és a vizes folt egyre terjed. Bármelyik pillanatban megeredhet az eső. Vissza kell mennem. Ki tudja, anyám mit tesz, ha megázik, s ennek én leszek az oka. Miért viselkedtem úgy, mint egy nyűgös gyerek? Most már soha nem visz Londonba. Egy osztrák zárdában tölthe-tem az életem hátralevő napjait, bajuszos nők társaságában, a sze-mem pedig elromlik attól, hogy más lányok kelengyéjéhez bonyo-lult csipkét horgolok. Szidhatom a rossz természetemet, ameddig

• 21 •

csak akarom, de ettől nem jutok vissza. Válassz egy irányt, Gemma! Bármilyen irányt, csak indulj már! Jobbra fordulok. Az ismeretlen utca egy másikba torkollik, majd újabb és újabb utcák következnek, és már éppen befordulnék az egyikbe, amikor szembejön velem. A piacon látott fiú.

Ne ess pánikba, Gemma! Szép lassan fordulj vissza, mielőtt meglát.Sietve két lépést hátrálok. A cipősarkam egy síkos kőre koppan,

és megcsúszom. Amint visszanyerem az egyensúlyomat, a fiú már olyan tekintettel mered rám, amin nehéz eligazodnom. Egy má-sodperc töredékéig egyikünk sem mozdul. Olyan mozdulatlanul állunk, mint körülöttünk a levegő, ami vagy esőt ígér, vagy szélvi-harral fenyeget.

Hirtelen gyökeret ver bennem a félelem, és az apám dolgozószo-bájában hallott beszélgetések nyomán jéggé dermeszti a véremet. Konyak és szivar mellett kíséret nélkül sétáló nők sorsáról beszéltek, akik rossz emberek hatalmába kerültek, és tönkrement az életük. De hiszen ezek csak beszélgetésfoszlányok! Velem szemben azonban egy igazi férfi közeledik, aki erőteljes léptekkel mindjárt elér.

El akar kapni, de nem hagyom. Dobogó szívvel fordulok meg, felkapom a szoknyám szélét, hogy futásnak eredjek. Teszek egy lé-pést, és a lábam remegni kezd. A föld megcsillan, majd meglódul alattam.

Mi történik?Mozdulj! Muszáj futnom, de nem bírok. Különös bizsergést ér-

zek az ujjaimban, ami felkúszik a karomon a mellkasomba. Már az egész testem remeg. Rettenetes súly préseli ki belőlem a levegőt, és térdre kényszerít. A számban úgy imbolyog a pánik, mint a hínár. Sikoltani szeretnék, de nem jön ki hang a torkomon. A fiú elkap, mielőtt a földre zuhannék. Szeretném megkérni, hogy segítsen.

• 22 •

Az arcára összpontosítok, a telt ajkaira, amelyek olyan tökéletesen íveltek, mint egy íj. Sűrű, fekete fürtjei a szemébe hullanak. Sötét-barna szemét végtelenül hosszú szempillák keretezik. Sötétbarna, rémült szemét.

– Segítsen!Bennem akadnak a szavak. Már nem félek, hogy elveszítem a

szüzességemet, mert tudom, hogy haldoklom. Kényszerítem ma-gam, hogy ezt elmondjam, de nem hallatszik más, mint a torkom-ból feltörő fuldoklás. Mámorító rózsa- és fűszerillat kábít el, ahogy a láthatár elúszik. Remeg a szemhéjam, ahogy megpróbálok ébren maradni. Az ő ajkai válnak szét; mozognak, beszélnek.

– Megtörténik – mondja.A nyomás addig növekszik, míg úgy nem érzem, hogy szétrob-

banok, és ekkor alámerülök; a vakító, kavargó színek és fények alag-útja úgy húz le, mint egy felszín alatti áramlás. Egy örökkévalóságig zuhanok. Képek suhannak el mellettem. Elsodródom tízéves énem mellett, aki Juliával, a rongybabával játszik, amit egy évvel később egy kiránduláson vesztettem el; hatéves vagyok, és hagyom, hogy Sarita vacsora előtt megmossa az arcomat. Visszafelé örvénylik az idő, és már három, kettő, majd kisbaba vagyok, majd valami hal-vány és idegen test, ebihalnál nem nagyobb és éppoly törékeny. Is-mét megragad az erős sodrás, és átvonszol a feketeségen, amíg meg nem pillantom a kanyargós indiai utcát. Látogató vagyok, aki egy eleven álomban sétál, és nincs más zaj, mint a szívem dobbanása, a lélegzetvételem – ki-be – és az ereimben áramló vérem surrogása. A fejem fölött a tetőn a kintornás majma szökdécsel, és kivicsorítja a fogát. Szólni próbálok, de rájövök, hogy nem megy. A majom átugrik egy másik tetőre. Egy üzlet fölé, amelynek ereszéről szárí-tott gyógynövények lógnak, és az ajtóra egy kis hold-szem jelképet

• 23 •

erősítettek, pontosan olyat, mint anyám medálja. A lejtős utcán egy asszony közeledik gyors léptekkel. Vöröses arany haja, kék ruhája van, fehér kesztyűt visel. Az anyám! Mit keres itt? Mrs. Talbotnál kellene lennie, teáznia és szövetekről csevegnie.

A nevem lebben az ajkáról. Gemma. Gemma. Engem keres. A tur-bános hindu közvetlenül mögötte jön. Anyám nem hallja. Kiáltok, de a számból nem jön ki hang. Egyik kezével benyomja az ajtót, és belép a boltba. Követem, a szívdobogásom egyre hangosabb és gyorsabb lesz. Biztos tudja, hogy a férfi mögötte van. Már hallania kell a lélegzetét. De anyám csak előrenéz.

A férfi tőrt ránt elő a köpenye alól, de anyám még most sem fordul meg. Úgy érzem, rögtön elájulok. Szeretném megállítani az anyámat, és elvonszolni innen. Minden lépés olybá tűnik, mintha a levegőnek feszülnék, a lábamat felemelni a lassú mozgás agóniája. A férfi megáll, és fülel. A szeme elkerekedik. Fél.

Valami összetekeredve fekszik a bolt mélyében, a sötétben. És akkor úgy érzem, mintha a sötétség megmozdulna. Hogy lehetséges ez? Pedig így van, és olyan hideg, súrlódó hangot hallok, amitől libabőrös leszek. Rejtekhelyéről egy sötét alak kezd terjedni. Addig növekszik, míg mindent be nem tölt. A lény közepén a sötétség kavarog, és a hang… hátborzongató sikolyok és nyögések hallat-szanak belőle.

A férfi előreront, és a lény ráfolyik. Bekebelezi. És most anyám fölé tornyosul, és behízelgő sziszegéssel megszólítja:

– Jöjj hozzánk, szépségem! Vártunk…A sikolyom bennem robban. Anyám visszanéz, meglátja a tőrt

a földön, és felkapja. A lény dühösen ordít fel. Anyám harcolni fog! Nem lesz baja! Egy könnycsepp gördül le az arcán, amikor kétségbeesetten lehunyja a szemét, és oly halkan ejti ki a nevemet,

• 24 •

mint egy imát: Gemma. Villámgyors mozdulattal felemeli a tőrt, és a keblébe döfi.

Neeem!Erős sodrás ránt ki a boltból. Ismét a bombayi utcán vagyok,

mintha el sem mentem volna, és vadul sikoltozom, miközben a fiatal hindu megpróbálja a cséphadaróként verdeső karomat leszorítani.

– Mit látott? Mondja el!Rúgok, ütök, és tekergek a szorításában. Hát nincs itt senki, aki

segíthetne? Mi folyik itt? Anyám! Az agyam próbál úrrá lenni a hely-zeten, logikát, ésszerűséget keres, és meg is találja. Az anyám Mrs. Talbotnál uzsonnázik. Odamegyek, és bebizonyítom. Mérges lesz rám, és Saritával hazaküld, és később nem lesz pezsgő, se London, de nem számít. Él, ép és sértetlen lesz, és dühös, én meg mámoro-san boldog leszek, hogy megbüntet.

A fiú még kiabál. – Látta a fivéremet?– Engedjen el! – A lábammal, amibe visszatért az erő, felé rú-

gok. A legfájdalmasabb helyen találom el. A földre esik, mire vakon nekivágok az utcának, befordulok a sarkon. A félelem hajt előre. Egy bolt előtt csődületet pillantok meg. Egy bolt előtt, amelynek ereszéről szárított gyógynövények lógnak.

Nem lehet, ez csak valami rettenetes álom. Fel fogok ébredni az ágyamban, hallom majd apám harsány, reszelős hangját, ahogy szo-kásos terjengős módján viccet mesél, aztán anyám halk nevetését.

A lábam görcsbe rándul, megfeszül és remegni kezd, amikor el-érem a tömeget, és átfurakodom az emberek között. A kintornás majmocskája a földre szökken, és a fejét jobbra-balra forgatva kí-váncsian nézi a testet. Az előttem álló néhány ember félrehúzódik. Az agyam apránként fogja fel, amit látok. Egy felfelé fordult cipő, törött sarok. Kibicsaklott kéz, megmerevedő ujjak. A táska tartalma

• 25 •

szétszóródott a porban. A kék ruha ingvállából csupasz nyak látszik ki. A híres zöld szempár nyitva, vakon mered a semmibe. Anyám szá-ja elnyílt, mintha még mondani akart volna valamit, amikor meghalt.

Gemma.Karmazsinvörös vértócsa, egyre csak nő, és az élettelen test alá

folyik. Beivódik a föld poros repedéseibe, és arra a képre emlékeztet, amiket Kaliról, a sötét istennőről láttam, aki vért ont és csontot zúz. Kali, a pusztító. A védőszentem. Lehunyom a szememet, és erősen összpontosítva azt kívánom, bárcsak eltűnne a kép a szemem elől.

Nem történt meg. Nem történt meg. Nem történt meg.De amikor kinyitom a szememet, anyám ugyanott fekszik, és

vádlón visszanéz rám. Az sem érdekel, ha nem jössz haza. Ez volt az utolsó szavam hozzá. Mielőtt elfutottam. Mielőtt utánam jött. Mi-előtt egy látomásban láttam a halálát. Mélységes dermedtség lesz úrrá rajtam, lehúzza a karomat és a lábamat. A földre rogyok, ahol a legszebb ruhám alja beleér anyám vérébe, és örökre beszennyezi. És ekkor a sikoly, amit visszatartottam, hirtelen élesen szakad fel belőlem, és ebben a pillanatban megnyílnak az ég csatornái, vad zápor ver, és elfojt minden hangot.

• 26 •

harmadik fEjEzEt

London, Anglia. Két hónappal később

– Victoria! Victoria pályaudvar!A tagbaszakadt, kék egyenruhás kalauz a vonat elejéből a végébe me-net áthalad a kocsinkon, és bejelenti, hogy végre megérkeztem Lon-donba. Lassítunk, és megállunk. Hatalmas gőzfelhő suhan el az abla- kunk előtt, amitől az ablakból elém táruló látvány álomszerűvé válik.

A szemközti ülésen a bátyám, Tom ébredezik. Megigazítja fekete mellényét, ellenőrzi, hogy minden tökéletes rendben van-e. Négy éve, hogy nem láttam, s ezalatt megnyúlt és a mellkasa is szélesebb lett, de még mindig sovány, és kék szemébe ugyanúgy hullik egy szőke hajtincs, ami húsz événél fiatalabbnak mutatja. – Ne légy olyan mor-cos, Gemma! Nem kalodába zárnak! – szól rám. – A Spence igazán kitűnő iskola, és arról híres, hogy elbűvölő fiatal hölgyeket nevel.

Kitűnő iskola. Elbűvölő ifjú hölgyek. Szó szerint azt ismételi, amit nagyanyám mondott, miután két hetet töltöttünk Pleasant House-ban, angol vidéki kúriájában. Hosszú, kutató pillantással mért végig, számba vett a szeplőimtől a rakoncátlan vörös sörényemen át a dacos képemig mindent, és úgy döntött: ahhoz, hogy valamikor is rendes házasságot kössek, be kell adnia egy tisztességes leányinternátusba. – Érthetetlen, miért nem küldtek haza már évekkel ezelőtt – ciccegett helytelenítően. – Köztudott, hogy az indiai éghajlat rosszat tesz a vérnek. Biztosra veszem, hogy édesanyád is így akarná.

• 27 •

Bele kellett harapnom a nyelvembe, nehogy megkérdezzem, honnan tudja, mit akarna az anyám. Anyám azt szerette volna, ha Indiában maradok. Én Londonba akartam jönni, és most, hogy itt vagyok, nyomorultabbul már nem is érezhetném magam.

Tom egyfolytában aludt azalatt a három óra alatt, míg a vonat zöld, hegyes-dombos legelők mellett haladt el, és az eső unalmasan verte az ablakot. Én azonban csak a múltat láttam, a helyet, ahon-nan jöttem. India forró síkságait. Hallottam a rendőrök kérdéseit: Láttam-e valakit? Voltak-e anyámnak ellenségei? Mit kerestem az utcán egyedül? És mit tudok a férfiről, aki a piacon szólt hozzá? Ar-ról az Amar nevű kereskedőről? Ismerem? Anyám és a férfi – ami-kor ezt mondták, zavarba jöttek, és a lábukat váltogatták, míg nem találtak egy szót, ami nem túl sértő – „ismerték-e egymást”?

Hogy mondhattam volna el, amit láttam? Magam sem tudtam, hogy elhiggyem-e.

A vonatablakon túl Anglia még mindig virul, de a zötyögő ko-csi a hajóra emlékeztet, ami a viharos tengeren Indiából idehozott bennünket. Anglia partvonala figyelmeztetően rajzolódott ki előt-tem. Anyám, akit mélyre temettek a meg nem bocsátó angol földbe. Apám, aki üveges tekintettel bámulta a sírkövet – Virginia Doyle, szeretett feleség és anya –, és úgy döfte át a tekintetével, mintha puszta akarattal mindent megváltoztathatna, ami történt. És amikor nem sikerült, visszavonult a dolgozószobájába és az ópiumtinktúrás üvegéhez, ami állandó kísérője lett. Néha úgy találtam rá, hogy a ka-rosszékében nyomta el az álom, a kutyái a lábánál hevertek, a barna üveg a keze ügyében, a lélegzetvétele hangos és orvosságra emlé-keztetően édeskés illatú. Bár korábban nagydarab férfi volt, most lesoványodott, a gyász és az ópium lefarigcsálta a húst a csontjai-ról. Tehetetlenül, némán néztem a romlását, pedig mindennek én

• 28 •

voltam az oka. Olyan rettenetes titkot őriztem, hogy megszólalni sem mertem, mert attól féltem, a titok kiárad belőlem, mint a lám-paolaj, és mindannyiunkat lángra lobbant.

– Megint tépelődsz – mondja Tom, és gyanakvó pillantást vet rám.– Bocsáss meg! – Úgy bánom! Bocsáss meg mindenért!Tom hosszan és keményen fújja ki a levegőt, a lélegzetvétel gyor-

san repíti a hangját. – Ne sajnálkozz! Csak hagyd abba!– Sajnálom – ismétlem meg gondolkodás nélkül. Megérintem

anyám amulettjét, aminek csak a körvonalát érzem. A nyakláncot most én viselem; hat hónapig merev, fekete krepp gyászruhám alatt, hogy emlékeztessen anyámra és a bűnömre.

A lassan szétfoszló párafelhőn át a vonat mellett tolakodó hordá-rokat nézem, akik lépést tartanak a kocsikkal, hogy amint megállunk, falépcsőket tehessenek a nyitott ajtók elé, hogy leszállhassunk a pe-ronra. A vonat végre hangos sziszegéssel és gőzsóhajjal áll meg.

Tom feláll és nyújtózkodik. – Akkor hát gyere! Menjünk, mielőtt az összes hordárt lefoglalják!

A Victoria pályaudvar forgalma láttán eláll a lélegzetem. A pe-ronon hatalmas tömeg nyüzsög. A vonat távolba vesző végén ke-zek-lábak sűrű kavarodása: a harmadosztályról utasok szállnak le. Hordárok futnak, hogy elvegyék a csomagokat és a bőröndöket az első osztályon utazóktól. Rikkancsok tartják magasba az aznapi újságot, és a legizgalmasabb szalagcímeket rikoltozzák. Virágárus-lányok járkálnak, az arcukon olyan kemény és elhasznált a mosoly, mint a törékeny nyakukban lógó fatálcák. Egy ernyőjét karja alatt szorongató férfi, aki elsiet mellettem, majdnem felborít.

– Elnézést – motyogom bosszúsan. A férfi észre sem vesz. Ami-kor a peron végébe pillantok, valami furcsa tűnik fel: egy fekete úti

• 29 •

köpeny. A látványtól hevesebben ver a szívem. Kiszárad a szám. Lehetetlen, hogy itt legyen! Mégis biztosra veszem, hogy a fiatal-ember tűnik el egy kioszk mögött. Megpróbálok közelebb férkőz-ni, de iszonyatos a tömeg.

– Mit művelsz? – kérdezi Tom, ahogy nekifeszülök a sokada-lomnak.

– Csak nézelődöm – felelem, és remélem, nem hallja ki a han-gomból a félelmet. A kioszk mögül előbukkan egy férfi, a vállán egy csomag újságot cipel. Vékony, fekete és több számmal na-gyobb kabátja úgy lóg rajta, mint egy bő köpeny. Csaknem felka-cagok megkönnyebbülésemben. Látod, Gemma? Képzelődsz! Hagyd az egészet!

– Ha már nézelődsz, keress egy hordárt! Fogalmam sincs, hova az ördögbe tűntek egy perc alatt.

Egy vézna rikkancs bukkan fel mellettünk, és két pennyért fel-ajánlja, hogy szerez egy kocsit. Kínkeservesen vonszolja a kevéske evilági tulajdonommal megpakolt hajókofferemet: pár ruha, anyám társasági naplója, egy piros szári Indiából, egy faragott fehér ele-fánt, és apám nagy becsben tartott krikettütője, amely boldogabb időszakára emlékeztet.

Tom felsegít a kocsiba, a ló elindul a Victoriától, ettől az óriás-ként terpeszkedő hölgytől, és nagy patakopogással London köz-pontja felé tart. Borongós az ég, amire elevenen kúszik fel a lon-doni utcákat megvilágító gázlámpák füstje. Az alkonyatnak tűnő ködös szürkeség mindent belep, noha még csak délután négy órára jár. A homályos utcákon bármi észrevétlenül utánunk kúszhatna. Nem is értem, miért éppen ez jut az eszembe, de nem tehetek róla, bár rögtön elhessegetem a gondolatot.

• 30 •

A parlament épületének tűéles tornyai kukucskálnak ki a kémé-nyek elmosódott körvonalai mögül. Az utcán, verítékező férfiak széles és mély árkokat ásnak a macskakövek között.

– Mit csinálnak?– A villanyos vezetéknek ásnak árkot – feleli Tom, és a fehér

zsebkendőbe köhög, amelyre finom fekete írással hímezték a kez-dőbetűit. – Hamarosan a múlté a fullasztó gázvilágítás.

Utcai árusok kínálják egyedi kiáltásokkal taligákról a portékájukat: kést köszörülök, halat vegyenek, nálam vegyen almát, itt az alma! Aznap fejt tej maradékát árulják a tejesasszonyok. Furcsa, de a látottak Indiára emlékeztetnek. Vonzó kirakatok, tele mindennel, amit csak el lehet képzelni: teával, vászonnal, porcelánnal, a legdivatosabb párizsi ru-hák másolataival. Egy második emeleti ablakból kilógatott táblán azt adják hírül, hogy irodák kiadók, érdeklődni bent lehet. Az utcákon közlekedő kocsik között biciklik suhannak el. Megkapaszkodom, hátha a kocsinkat húzó ló a láttukra megbokrosodik, de meg sem rezzen. Ha én nem is, ő már mindezt ezerszer látta.

Utasokkal megrakott omnibusz hagy el bennünket, két pompás ló húzza. Hölgyek ülnek az emeleten, nyitott ernyővel védekeznek az elemek ellen. Az illem kedvéért ötletesen egy Pears szappant hir-dető fatábla takarja el a bokájukat. Lenyűgöz a rengeteg látnivaló, és azt kívánom, bárcsak fel-alá kocsikáznánk a londoni utcákon, és beszívhatnám a történelem levegőjét, amiben eddig nem volt ré-szem. Sötét öltönyös, keménykalapos férfiak lépnek ki az irodákból, és a napi munka végeztével magabiztosan sietnek haza. A kormos háztetők fölé a Szent Pál-katedrális fehér kupolája emelkedik. Egy falragasz a Macbeth előadására hívja fel a figyelmet, egy amerikai színésznő, Lily Trimble főszereplésével. Káprázatosan néz ki me-részen kivágott vörös ruhájában, gesztenyebarna haja vadul repked

• 31 •

az arca körül. Vajon a Spence-ben is ilyen bájosak és nagyvilágiak lesznek a lányok?

– Ugye, milyen gyönyörű Lily Trimble? – próbálkozom a cseve-géssel Tomnál, ám nem jutok semmire.

– Színésznő – feleli megvetően. – Miféle élet egy nőnek? Se biz-tos otthon, se férj, se gyerekek? Úgy sodródik a világban, mintha önmaga ura volna! A társaság sosem fogja úrihölgynek tekinteni.

Ide vezet a gondtalan csevegés.Szívesen bokán rúgnám Tomot az önteltségéért. Ugyanakkor he-

vesen vágyom rá, hogy megtudjam, mit talál vonzónak egy férfi egy nőben. Lehet, hogy a bátyám fontoskodó alak, de tud olyasmit, ami esetleg hasznomra válik.

– Értem – vetem oda foghegyről, mintha csak arra volnék kíván-csi, mi kell egy szép kerthez. Ura vagyok önmagamnak. Udvariasan viselkedem, mint egy hölgy. – És mitől válik valaki úrihölggyé?

Tom olyan képet vág, hogy már csak egy pipa hiányozna a szájá-ból. – A férfiak elvárják a nőktől, hogy megkönnyítsék az életüket. Vonzó, jól nevelt, zenéhez, festészethez és házvezetéshez értő kell hogy legyen, de mindenekfelett meg kell óvnia a férje nevét a bot-ránytól, és sosem szabad felhívnia magára a figyelmet.

Bizonyára tréfál! Egy perc és felkacag, és megnyugtat, hogy csak bolondozott, de Tom arcán változatlan az önelégült mosoly. Nem nyelem le szó nélkül a sértését. – Anya egyenrangú volt apával – felelem hűvösen. – Apa nem várta el, hogy pár lépéssel mögötte menjen, mint egy epekedő félkegyelmű.

Tomnak lehervad a mosoly az arcáról. – Úgy van. És lám, hova jutottunk emiatt. – Csend támad ismét. A kocsi ablakán túl elsuhan London, és Tom figyelmét most a város köti le. Első ízben pillan-tom meg a fájdalmát, ahogy újra meg újra a hajába túr, és megértem,

• 32 •

micsoda erőfeszítésébe került eltitkolni. De nem tudom, hogy hidal-jam át a közénk telepedett kínos csendet, így némán haladunk tovább, mindent megtekintünk, keveset látunk, és semmit sem szólunk.

– Gemma… – Tom hangja megbicsaklik, és egy pillanatra elhall-gat. Küzd az ellen, ami benne fortyog. – Anyával aznap… mi az ördögért futottál el? Mi járt az eszedben?

– Nem tudom. – A hangom suttogásnál alig hangosabb. Az igaz-ság csekély vigasz.

– A női logikátlanság.– Igen – hagyom rá, nem azért, mert egyetértek vele, hanem sze-

retnék valamit adni. Bármit. Szeretném, ha megbocsátana, és akkor talán én is lassan megbocsátanék magamnak. Esetleg.

– Ismerted… – az állkapcsa megfeszül, amikor kimondja – a férfit, akit vele együtt gyilkoltak meg?

– Nem – suttogom.– Sarita azt mondta, hogy hisztérikusan viselkedtél, amikor a

rendőrökkel rád talált. Valami hindu fiúról zagyváltál, és egy… lá-tomásról. – Szünetet tart, és a tenyerével megdörgöli a térdét. Még most sem néz rám.

A kezem reszket az ölemben. Elmondhatnám. Azt, amit szorosan magamba zártam. A szemébe hulló hajfürttel most az a báty, aki hi-ányzott, aki régen köveket hozott a tengerből, és azt állította róluk, hogy a maharadzsa kincsei. Szeretném elmesélni, hogy attól tartok, apránként megőrülök, és már semmit sem érzek valóságosnak. Sze-retném elmondani a látomást, hogy utána bosszantóan megsimo-gassa a fejemet, és teljesen logikus orvosi magyarázattal vesse el. Meg akarom kérdezni, hogy szerinte lehetséges-e, hogy egy lány úgy születik, hogy senki se tudja szeretni, vagy csak a születése után lesz ilyen? Szeretnék mindent megosztani és megértetni vele.

• 33 •

Tom megköszörüli a torkát. – Szeretném tudni, hogy történt-e veled valami? Tett-e… rendben vagy-e?

A szavaim visszahúzzák egymást a mély és sötét csendbe. – Azt szeretnéd tudni, hogy ártatlan vagyok-e még?

– Ha ennyire kertelés nélkül akarsz fogalmazni, akkor igen.Belátom, milyen ostoba voltam, amikor azt hittem, komolyan

tudni akarja, hogy mi történt. Csak az nyugtalanítja, hogy valami-képpen nem hoztam-e szégyent a családra. – Ahogy fogalmaztál, rendben vagyok. – Nevetni lenne kedvem, hisz ez szemenszedett hazugság. Kevésbé rendben nem is lehetnék. De ahogy sejtettem, elérem a kívánt hatást. Ennyit tesz a világukban élni: egy nagy ha-zugságot. Egy illúziót, ahol mindenki elfordítja a fejét, és úgy tesz, mintha nem volna semmi kellemetlen, nem léteznének a sötétség koboldjai, se a lélek kísértetei.

Tom megkönnyebbülten húzza ki magát. – Helyes. Akkor hát… – Az emberi gyöngeség pillanata elmúlt, és Tom ismét uralkodik magán. – Anya meggyilkolása csapás a családunkra, Gemma. Bot-rányos lenne, ha a valóság kiderülne. – Rám mered. – Anya ko-lerában halt meg – hangsúlyozza, mintha már maga is elhinné a hazugságot. – Tudom, hogy nem értesz egyet, de mint testvéred, arra figyelmeztetlek, hogy minél kevesebbet mondunk, annál jobb. Önmagad védelmében.

Csupa gyakorlatiasság, semmi érzés. Hasznára válik majd, ha kész orvos lesz. Tudom, hogy igaza van, de akkor is gyűlölöm. – Biztos, hogy csak engem akarsz óvni?

Megint megfeszül az állkapcsa. – Meg sem hallottam az utol-só megjegyzésedet. Ha nem vagy tekintettel rám vagy magadra, legalább apát kíméld! Gyengélkedik. Te is látod, Gemma. Anya halálának körülményei aláásták az egészségét. – A kézelőgombját

• 34 •

babrálja. – Nem is titkolom, hogy apa igen rossz szokásokat vett fel Indiában. Lehet, hogy a közös vízipipázás népszerű üzletemberré tette a hinduk szemében, és közülük valónak tekintették, de nem használt a szervezetének. Mindig is szerette az élvezeteket. Ami se-gített kikapcsolódni.

Apa néha későn, a nap fáradalmaitól elcsigázva jött haza. Emlék-szem, hogy nem is egyszer anyám és a szolgák fektették le. Mégis fáj ezt hallani. Gyűlölöm Tomot, hogy elmondja. – Akkor miért látod el laudanummal?

– Abban nincs semmi rossz. Orvosság – szippant.– Mértékkel…– Apa nem szenvedélybeteg. Távolról sem – bizonygatja, mintha

az esküdtszéket akarná meggyőzni. – Most, hogy visszatért Angliá-ba, rendbe fog jönni. De ne feledd, amit mondtam. Hajlandó vagy ennyit megígérni? Kérlek!

– Rendben van – vágom rá, és belül érzéketlen vagyok. A Spence-ben sejtelmük sincs, mire vállalkoznak, amikor egy kísértetlányt be-fogadnak, aki csak bólogat, és mosolyog, és teázik, de aki valójában nincs ott.

A kocsis leszól a bakról. – Az Easten kell átvágnunk, uram, amennyiben be akarnák húzni a függönyt.

– Hogy érti ezt? – kérdezem.– Az East Enden kell átmennünk. Úgy ismered, hogy Whitechapel?

Jaj, istenem, Gemma, hát a nyomornegyeden! – engedi le a függönyt maga mellett, hogy kizárja a szegénységet és a mocskot.

– Indiában is láttam ilyet – felelem, és nem nyúlok a függönyhöz. A kocsi piszkos, keskeny utcák macskakövén zötyög. Piszkos, so-vány gyerekek másznak a földön, és felbámulnak ránk, akik az elő-kelő kocsiban ülünk. A szívem elfacsarodik csontos, kormos arcuk

• 35 •

láttán. A gázlámpák alatt asszonyok zsúfolódnak össze, és varrnak. Logikus, hogy a városi lámpákat használják ehhez a hálátlan mun-kához, és nem a saját drága gyertyáikat pazarolják. Borzalmas az utcák felől áradó bűz, a csatornaszag, lótrágya, emberi vizelet és kétségbeesés szaga; attól félek, mindjárt öklendezni kezdek. Egy kocsmából hangos zene és kiabálás árad ki az utcára. Nem sokkal később részeg pár botorkál elő. A nőnek olyan színű a haja, mint a naplemente, festett arca durva. A kocsisunkkal pörölnek, és feltar-tanak minket.

– Most meg mi a gond? – kopog Tom a kocsi mennyezetén, hogy siettesse a kocsist. De az asszony csak mondja a magáét. Akár egész éjjel itt ücsöröghetünk. A részeg férfi buján rám vigyorog, kacsint, és rendkívül illetlen mozdulatot tesz a mutatóujjaival.

Undorral fordulok el, és végignézek az üres mellékutcán. Tom kihajol az ablakon. Hallom, ahogy lekezelően és türelmetlenül igyekszik hatni a kocsi mellett álló párra. De valami történik: tom-pábban hallom a hangját, mintha a fülemhez szorított kagylón át érne el hozzám. Aztán már nem hallatszik más, mint a vérem gyor-suló áramlása, ahogy az ereimben dübörög. Rettenetes nyomás ne-hezedik rám, és kiszorítja a levegőt a tüdőmből.

Ismét bekövetkezik.Szeretnék odakiáltani Tomnak, de képtelen vagyok rá, és a kö-

vetkező pillanatban már lemerülök, és zuhanok a fény- és szín-alagútban, miközben a mellékutca kanyarog és villódzik. Gyorsan kilebegek a kocsiból, és könnyedén lelépek a csillogó szélű sötét si-kátor földjére. Egy nyolc év körüli kislány játszik egy rongybabával a szalmával behintett sárban. Piszkos az arca, de ezt leszámítva nem illik a környezetbe. Rózsaszín szalag van a hajában, és keményí-tett fehér gyermekkötényt visel, ami egy számmal nagyobb méretű

• 36 •

a kelleténél. Dalocskát dúdol, amiben halványan felismerni vélek egy régi angol népdalt. Felnéz, amikor közelebb érek.

– Ugye, milyen szép a babám?– Hát látsz? – csodálkozom el.Bólint, és tovább fésüli piszkos ujjaival a baba haját. – Téged

keres.– Kicsoda?– Mary.– Mary? Milyen Mary?– Engem küldött, hogy keresselek meg. De elővigyázatosnak kell

lennünk. Az is keres.Megrebben a levegő, és hideg fuvallatot hoz. Egész testemben

remegek. – Ki vagy?A kislány mögött mozgásra leszek figyelmes a sűrű sötétségben.

Pislogok, hogy tisztábban lássak, de nem érzékcsalódás: az árnyék tényleg mozog. A sötét sebesen emelkedik fel, mint a higany, és felölti visszataszító formáját, a csontváz arca ragyog, míg mély feketeség-be vész a két lyuk, ahol a szemeknek kellene lenniük. A haj teker-gőző kígyók sokasága. Kinyílik a száj, és reszelős nyögés hallatszik: – Gyere hozzánk, szépségem…

– Fuss! – A szó fuldokló suttogás a nyelvem hegyén. A lény nö-vekedni kezd, és közelebb csúszik. A mélyéről hallatszó üvöltések-től és nyögésektől megfagy a vérem. A sikoly egyre feljebb kúszik a torkomban. Ha kieresztem, sosem fogom abbahagyni.

A szívem majd’ kiszakad a mellkasomból. – Fuss! – ismétlem erőteljesebben.

A lény tétovázik, és visszahúzódik. Beleszimatol a levegőbe, mintha szaglászna. A kislány rám pillant kifejezéstelen barna sze-mével. – Késő – mondja, amikor a lény semmit sem látó szemével

• 37 •

felém fordul. A rothadó ajkak szétnyílnak, és hegyes fogak villan-nak elő. Istenem, rám vigyorog! Szélesre tátja iszonyatos száját, és visít, és a hang végre megoldja a nyelvemet.

– Neeem! – Egy szempillantás alatt ismét a kocsiban vagyok, és kihajolok az ablakon. – Az isten verje meg magukat, el az útból! Most rögtön! – ordítok a párra, és a vállkendőmmel a ló tomporára csapok. A kanca felnyihog, és nekilódul. A pár visszafut a kocsma menedékébe.

A kocsis megfékezi a lovat, mialatt Tom visszaránt az ülésre. – Mi szállt meg, Gemma?

– Én… – A lényt keresem a mellékutcában, de nem látok sem-mit, csak egy halványan megvilágított sikátort, piszkos gyerekeket, akik megpróbálják elcsenni egy kisebb fiú sapkáját, a nevetésük visszaverődik az istállók és az omladozó kunyhók faláról. A látvány lassan eltűnik mögöttünk az éjszakában.

– Jól vagy, Gemma? – kérdezi Tom aggodalmas hangon.Megbolondulok, Tom. Segíts, kérlek!– Csak sietek. – A számból kiszabaduló hang vonítás és kacaj

keveréke. Mintha egy tébolyult asszonyt hallanék, gondolom.Tom úgy bámul, mintha ritka betegség volnék, amit képtelen

meggyógyítani. – Az isten szerelmére, szedd össze magad! És légy szíves, ne beszélj így a Spence-ben. Nem akarom, hogy pár órával azután, hogy odavittelek, már érted is kelljen mennem.

– Igen, Tom – felelem. A kocsi döcögve életre kel a macskaköve-ken, és elvisz minket Londontól és az árnyaktól.

• 38 •

nEgyEdik fEjEzEt

– Ott az iskola, uram – kiáltja a kocsis.Fákkal pettyezett, hullámzó dombok között haladunk már egy órá-ja. Lement a nap, az ég az alkony ködös kékjébe hajlik. Amikor kinézek az ablakon, nem látok mást, mint fent összehajló lombok baldachinját, és a levelek csipkéjén át megpillantom az érett sajt-ként sárgálló holdat. Már-már arra gondolok, hogy a kocsis csak álmodta az egészet, amikor felkapaszkodunk egy dombtetőre, és a Spence páratlan látványa tárul elénk.

Bájos kis vidéki birtokot képzeltem, amilyenek a félpennys újsá-gokban szerepelnek, s ahol rózsás arcú lányok teniszt játszanak az aprócska, zöldellő réteken. A Spence azonban nem egy barátságos kis hely, hanem irdatlan nagy; egy őrült elfeledett kastélya, magas és vaskos tornyokkal, vékony, hegyes csúcsokkal. Kétség sem fér hozzá, hogy egy évbe is beletelik, míg az ember minden szobát felkeres.

– Hőhe! – A lovak megtorpannak. Valaki áll az úton.– Ki jár erre? – kérdezi egy nő, és a kocsi felém eső oldalához

sétál, majd bekukucskál. Öreg cigányasszony. Szorosan a fejére te-kerte dúsan hímzett kendőjét, az ékszerei színaranyból vannak, de ezt leszámítva kócos és zilált.

– Mi az már megint? – sóhajt fel Tom.Kidugom a fejemet. Amikor a holdfény az arcomra esik, a ci-

gányasszony vonásai megenyhülnek. – Á, hisz te vagy az! Vissza-jöttél hozzám!

• 39 •

– Bocsánat, asszonyom, de bizonyára összetéveszt valakivel.– Hol van Carolina? Hova lett? Elvitted? – Halkan nyögdécselni

kezd.– Ugyan már, asszonyság, hagyjon minket továbbhaladni! – kiált

oda a kocsis. – Úgy ni, jóasszony.Csattint a gyeplővel, és a kocsi megint előrelódul. A cigányasz-

szony még utánunk szól.– Elena Anya mindent lát. Belelát a szívedbe! Tudja!– Istenem, saját remetéjük is van! Milyen divatos! – gúnyolódik

Tom.Nevessen, ahogy csak akar, de alig várom, hogy kiszálljak a ko-

csiból, és magam mögött tudjam a sötétséget.

A ló behúzza a kocsit a kőből rakott kapuboltozat alá, majd begurulunk a gyönyörű parkba. Éppen csak ki tudom venni a cso-dálatos zöld mezőket, amelyek tökéletes helyszínül szolgálnak a teniszhez vagy a kriketthez, és azt, ami buja, elburjánzott kert-nek tűnik. Kicsit távolabb hatalmas fák ligete terpeszkedik: olyan sűrű, mint egy erdő. A fákon túl a dombtetőn kápolna látszik. Az elém táruló kép olyan, mintha évszázadok óta semmit sem változott volna.

A kocsi felimbolyog a dombra, amelyről a Spence bejáratához lehet jutni. A nyakamat nyújtogatom, hogy belássam az épület tel-jes hosszát és masszív kiterjedését. A tetőből kiáll valami. Az egyre fogyatkozó fénynél nehéz felismerni. A hold kibújik egy vastag fel-hő mögül, és végre tisztán látom: vízköpők. Holdfény fodrozza a tetőt, és felvillant egy-egy részletet: egy hegyes fog karéját, egy aljas mosolyra vont szájat, acsargó tekintetet.

• 40 •

Isten hozott a leánynevelő intézetben, Gemma! Tanulj szépen hímezni, teát felszolgálni, pukedlizni! Ó, és mellesleg éjjel a tetőről egy undorító, szárnyas lény majd felfal.

A kocsi zörögve megáll. A nagy faajtó előtti széles kőlépcsőre teszik a hajókofferemet. Tom bekopog az óriási réz kopogtatóval, ami akkora, mint a fejem. Várakozás közben képtelen ellenállni a kísértésnek, hogy utoljára még testvéri tanácsot adjon.

– Nagyon fontos, hogy a társadalmi állásodhoz illően viselkedj, amíg a Spence-ben vagy. Az alacsonyabb rangú lányokkal kedvesen bánhatsz, de ne feledd, hogy nem vagytok egyenrangúak.

Társadalmi állás. Nem egyenrangúak. Nevetséges. Hiszen én vagyok az elfajzott teremtés, aki az anyja haláláért felelős, és akit látomások háborgatnak. Úgy teszek, mintha a kalapomat igazgatnám a kopog-tató fénylő tükrében. Baljós előérzetem bizonyára tovaszáll majd, amint nyílik az ajtó, és egy kedves házvezetőnő meleg öleléssel és nyílt mosollyal befogad.

Helyes, dörömböljünk be elszántan az ajtón még egyszer, hadd lássák, hogy határozott lány vagyok, amilyet minden hátborzonga-tó internátus szívesen látna a tanítványai között. A súlyos tölgyfa ajtó feltárul, és megpillantok egy csontos arcú, vaskos derekú ház-vezetőnőt, aki annyi melegséggel bámul rám, mint egy jégszobor januárban. Megtörli a kezét keményített, fehér kötényében.

– Ön bizonyára Miss Doyle. Félórával ezelőttre vártuk. Megvá-rakoztatta az igazgatónőt. Jöjjön! Kövessen!

A házvezetőnő int, hogy várjunk egy kicsit a rosszul megvilágí-tott, nagy szalonban, a poros könyvek és lankadt páfrányok között. Ég a tűz. Pattogva és sziszegve kapnak bele a lángok a száraz fába. A nyitott, duplaszárnyú ajtón át nevetés hallatszik be, és egy perc

• 41 •

múlva nálam fiatalabb, fehér kötényruhás lányok csapata csoszog át a hallon. Az egyik bekukucskál, meglát, és úgy megy tovább, mintha egy bútordarab volnék, de egy pillanat múlva már többed-magával tér vissza, és ájuldoznak Tom láttán, aki peckesen kihúzza magát, meghajol, mire a lányok elpirulnak és kuncognak.

Uram, irgalmazz!Félek, a piszkavassal kell józan észre térítenem a bátyámat, de

szerencsére a kedélybeteg házvezetőnő feltűnése megóv attól, hogy testvérgyilkossá váljak. Elérkezett a pillanat, amikor el kell köszön-nöm Tomtól. Mindketten a szőnyegre meredünk.

– Akkor hát felkereslek a jövő hónapban, a többi családdal együtt, a látogatási napon.

– Minden bizonnyal.– Viselkedj úgy, hogy büszkék legyünk rád, Gemma – mondja

végül. Semmi érzelgős bátorítás: Szeretlek. Meglátod, minden rendben lesz. Még egy mosoly a csodálóinak, akik a hallban bujkálnak, és már ott sincs. Magamra maradtam.

– Erre legyen kedves, kisasszony – tessékel a házvezetőnő. Követem a hatalmas, nyitott előcsarnokba, ahol egy szédítő lép-cső fogad: balra és jobbra ágazva kanyarodik fel. A nyitott ablak-ból befújó légvonat megmozgatja a fejem feletti csillár kristályait. Szemkápráztató! Fémszálakra felfűzött finom kristályok tekergőző kígyókat formálnak.

– Óvatosan, kisasszony – figyelmeztet az asszony. – Meredek a lépcső.

A lépcső véget nem érőn kanyarog felfelé. A korlát fölött lelátok a fekete-fehér márványlapokra, amelyek rombuszmintát alkotnak a padlón. Ezüstös hajú asszonyról készült arckép lóg a falon, ahol felérünk, a ruhája húsz éve a divatosság netovábbja lehetett.

• 42 •

– Spence asszonyság – közli a házvezetőnő.– Ó! – kiáltok fel. – Elragadó hölgy. – Óriási kép: mintha Isten

tekintete figyelne bennünket.Továbbmegyünk a hosszú, vastag, duplaszárnyú ajtókkal szegé-

lyezett folyosón. A házvezetőnő vaskos öklével bekopog az egyi-ken, és vár. Bentről egy hang szól ki: – Lépjen be! –, engem pedig betessékelnek egy szobába, amelynek falát sötétzöld alapon páva-tollmintás tapéta fedi. Egy kissé tömzsi testalkatú asszony ül a nagy íróasztal mögött, őszülő barna haja feltornyozva a fején. Az orrán drótkeretes szemüveg ül.

– Végeztünk, Brigid – mondja, és elbocsátja a melegszívű és szí-vélyes házvezetőnőt. Az igazgatónő folytatja a megkezdett levele-zését. A perzsaszőnyegen álldogálok, és úgy teszek, mintha lekötne egy német pásztorlánykát ábrázoló szobrocska, aki a vállán tejes vödröket cipel. Valójában legszívesebben sarkon fordulnék, és az ajtóhoz rohannék.

Bocs, de tévedtem. Egy másik internátusba kellett volna jelentkeznem, amit emberek vezetnek, akik legalább hellyel vagy teával kínálják a betérőt. A kandallópárkányon álló óra tiktakolva jelzi a másodpercek múlását, és a nyugalmas ritmus előhozza eddig leküzdött fáradtságomat.

Az igazgatónő végül leteszi a tollat, és az asztal túloldalán egy székre mutat. – Üljön le!

Semmi „legyen szíves”. Vagy „kérem, foglaljon helyet”. Mindent összevetve olyan szívesen látottnak érzem magam, mint egy adag csukamájolaj. A szörny velem szemben kegyes arcot próbál vágni, ami inkább fájdalmas szélgörcs okozta fintorra emlékeztet.

– Mrs. Nightwing vagyok, a Spence Akadémia igazgatónője. Fel-tehetően kellemesen utazott, nemde, Miss Doyle?

– Ó, igen, köszönöm a kérdését.

• 43 •

Tik-tak, tik-tak, tik-tak.– Brigid gondoskodott a kényelméről?– Hogyne, köszönöm.Tik, tak, tik, tak.– Ilyen idős korban általában nem veszünk már fel lányokat,

mert a tapasztalataim szerint nehezebb hozzászokniuk a Spence-beli élethez. – Máris szereztem egy rossz pontot. – De a jelen kö-rülmények között keresztényi kötelességünknek érzem, hogy kivé-telt tegyünk. Részvétem az önt ért veszteségért.

Nem válaszolok, és az együgyű kis német fejőslányt nézem. Ró-zsás az arca, mosolyog, és valószínűleg hazafelé tart egy kis faluba, ahol az édesanyja várja, és ahol nincsenek settenkedő árnyak.

Amikor nem válaszolok, Mrs. Nightwing így folytatja: – Megér-tem, hogy a szokás legalább egy évre gyászidőt diktál. De úgy vélem, az ilyen állandó emlékeztető nem egészséges. A halottakra irányítja a figyelmünket, és nem az élőkre. Tudom, hogy a gondolkodásom eltér a konvencióktól. – A szemüvege fölött hosszan fürkészi az arcomat, hogy lássa, tiltakozom-e, de nem teszem. – Fontos, hogy jól beillesz-kedjen itt, és egyenrangú legyen a többi lánnyal. Végtére is páran már évek óta velünk vannak, jóval hosszabb ideje, mint a családjukkal. A Spence olyan, mint egy nagy család: szeretet, becsület, szabályok és következmények jellemzik. – Erősen megnyomja az utolsó szót. – Így hát ugyanazt az egyenruhát viseli majd, mint a többiek. Elfogadja?

– Igen – válaszolom. Bár enyhe bűntudatot érzek, hogy ilyen hamar levetem a gyászruhát, az igazat megvallva hálás vagyok a lehetőségért, hogy úgy festhetek, mint bárki más. Remélem, így észrevétlen maradhatok.

– Kitűnő. Az első osztályba kerül, hat másik ifjú hölgy mellé, akik önnel egykorúak. A reggelit pontosan kilenc órakor szolgálják

• 44 •

fel. A tanítás francia nyelven folyik Mademoiselle LeFarge irányítá-sával, a rajzot Miss Moore tanítja, a zenét Mr. Grünewald. Én illem-tanra oktatom önöket. Esténként hatkor közös ima a kápolnában. Erről jut eszembe, hogy… – pillant az órára – hamarosan indulunk is. Ima után hét órakor vacsora. Azután szabadidő a nagyteremben, és tízre minden lánynak ágyban a helye. – Bizalmas vallomáshoz illő arcot vág, amilyet Florence Nightingale tisztelettudó portréin látni. Tapasztalatom szerint ez a mosoly azt jelenti, hogy a valódi jelentés, amit a jó modor és illedelmes tartás elrejt, tolmácsolásra szorul.

– Nagyon boldog lesz itt, Miss Doyle.Értsd: Ez parancs.– A Spence sok kiváló ifjú hölgyet nevelt fel, akik kitűnő házas-

ságot kötöttek.Többet nem is várunk magától. Ne hozzon ránk szégyent, kérem!– Egy nap még az én helyemen is ülhet!Értsd: ha képtelen férjet fogni, és ha nem végzi egy osztrák zárdában, ahol

csipkehálóingeket horgolhat.Mrs. Nightwing mosolya elbizonytalanodik. Tudom, hogy azt

várja, hogy valami kedveset mondjak, amivel meggyőzöm, nem követett el hibát, amikor egy gyásztól sújtott lányt befogadott, aki láthatóan méltatlan a Spence oktatására. Ugyan már, Gemma, tedd bol-doggá! Mondd, hogy örülsz, és büszke vagy, hogy a Spence családjához tartoz-hatsz. De csak bólintok. A mosolya lehervad.

– Míg itt tartózkodik, támaszt jelentő szövetségese leszek, ha be-tartja a szabályokat. Vagy a kard, amivel alakítom, ha nem tartja be. Megértettük egymást?

– Igen, Mrs. Nightwing.– Nagyon helyes. Most pedig körbevezetem, és átöltözhet az

imához.

• 45 •

– Ez lesz a szobája. – A harmadik emeleten vagyunk, és a hosszú folyosón megyünk, ahonnan sok ajtó nyílik. A falakat a Spence-ben végzett osztályok fotográfiái díszítik: szemcsés ar-cok, amiket a ritkán elhelyezett gázlámpák homályos fényénél alig lehet látni. Végül bal kéz felől elérjük az utolsó szobát. Mrs. Nightwing szélesre tárja az ajtót, és belátok a zsúfolt, dohszagú szobába, amit – ha derűlátó vagyok – vigasztalannak neveznék, és gyászosnak, ha realista. A berendezést egy vízfoltos íróasztal, egy szék és egy lámpa alkotja. A jobb oldalon és a bal oldalon egy-egy vaságy simul a falhoz. Az egyik használtnak tűnik, a paplant takarosan begyűrték a matrac alá. A másik – az én ágyam – a meredek eszterhéj alatti zugba illeszkedik, így biztos betöröm a fejem, ha hirtelen ülök fel. Manzárdszoba, amely későbbi adalék-ként türemkedik elő az épület oldalából, és tökéletesen megfelel egy olyan későbbi adalék-lánynak, mint amilyen én vagyok, akit az utolsó percben vettek fel a névsorba.

Mrs. Nightwing végighúzza az ujját az íróasztalon, és a szemöl-dökét ráncolja, amikor port fedez fel. – Természetesen azokat a lá-nyokat részesítjük előnyben, akik visszatérők – jegyzi meg, mintegy új otthonomat mentegetve. – De biztosra veszem, hogy vidámnak és használhatónak találja majd a szobáját. Az ablakból pompás a kilátás.

Igaza van. Az ablakból a holdsütötte hátsó pázsitot, a kerteket, a dombtetőn a kápolnát és egy magas fafalat látok.

– Gyönyörű a kilátás – jegyzem meg, és igyekszem vidámnak és használhatónak tűnni.

Sikerül megbékítenem Mrs. Nightwinget, aki elmosolyodik. – Ann Bradshaw lesz majd a szobatársnője. Ann igen segítőkész. Ösztöndíjas tanítványaink egyike.

• 46 •

Szépítő kifejezés az „alamizsnára szorulóra”: szegény lány, akit egy távoli rokon dugott be az iskolába, vagy a Spence egyik jóte-vője fizeti a tanulmányait. Ann takarója feszes és tükörsima; azon töröm a fejemet, vajon milyen helyzetben van, és összebarátko-zunk-e annyira, hogy kedve legyen elmondani.

A szekrényajtó résnyire nyitva. Az egyenruhám bent lóg: lefe-lé bővülő fehér szoknya, fehér, a mellrészen csipkebetétes blúz, amelynek puffos ujja a szoros kézelőhöz keskenyedik, fehér ma-gas szárú, kapcsos, fűzős cipő és sötétkék kapucnis bársonykö-peny.

– Öltözzön át az imára! Addig magára hagyom. – Becsukja az ajtót, én pedig gyorsan belebújok az egyenruhába, és begombo-lom a rengeteg apró gombot. A szoknya rövid, egyébként tökéle-tesen illik rám.

Mrs. Nightwing észreveszi, hogy rövid a szoknyám, és a hom-lokát ráncolja. – Magas termetű. – Minden lány örül, ha erre em-lékeztetik. – Majd megkérjük Brigidet, hogy varrjon rá egy fodrot. – Megfordul, és kimegyek utána a szobából.

– Hova nyílnak az ajtók? – kérdezem, és a lépcsőforduló túlol-dalán sötétlő szárnyra mutatok, ahol két lakattal lezárt, nehéz ajtó áll őrt. Ilyen lakattal akadályozzák meg a belépést. Vagy azt, hogy valaki kijöjjön.

Mrs. Nightwing ráncolja a szemöldökét, és összeszorítja a szá-ját. – A Keleti Szárnyba vezetnek. Néhány éve tűz volt, és leégett, így most már nem használjuk. Lezártuk, hogy megtakarítsuk a fűtésköltséget. Jöjjön!

Elsuhog mellettem. Utánaindulok, aztán még visszanézek, a pillantásom a bezárt ajtók alatti résre téved, ahol keskeny fény-csík látszik. Talán a késői időpont az oka, vagy az, hogy kezdek

• 47 •

hozzászokni a látomásokhoz, de meg mernék esküdni, hogy egy árny vonul el, s töri meg a fényt.

Nem. Távozz!Nem engedem, hogy a múlt rám találjon itt. Össze kell szed-

nem magam. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és fogadalmat teszek.

Semmi sincs ott. Fáradt vagyok. Kinyitom a szemem, és csak egy ajtót látok.

Amikor felnézek, már semmi sem látszik.

• 48 •

ötödik fEjEzEt

Ismét a szalonban vagyok, ahol hozzávetőlegesen ötven lány gyűlt össze. Valamennyien bársonyköpenyt viselnek. Közeledik az éjsza-ka, a szoba vöröses fényben úszik. Pusmogás hallatszik, amit olykor egy-egy kuncogás vagy nevetés tör meg, és verődik vissza az ala-csony mennyezetről, hogy üvegcserépként vegyen körül. Harang-zúgás jelzi, hogy ideje elhagyni az iskolát, és fél mérföldet sétálni a dombra, a kápolnához.

Lopva körülnézek, látok-e velem egykorú lányokat. A sor elején páran összebújnak; tizenhat-tizenhét évesnek látszanak. A fejüket összedugva állnak, és valami csak számukra érthető tréfán nevet-nek. Egyikük hihetetlenül gyönyörű: sötétbarna haj, elefántcsont-fehér arc: akár egy kámea brosson is lehetne. Nála szebb teremtést még nem láttam. A három másik kissé hasonlít egymásra: ápolt lányok, az orruk arisztokratikus metszésű, mindegyik drága fésűt vagy brosst visel, hogy kitűnjön, és előkelő helyzetét fitogtassa.

Az egyik lány elkapja a pillantásomat. Más, mint a többiek. Hirte-lenszőke haját csinosan kontyba tűzte, ahogy egy ifjú hölgyhöz illik, de még így is rendetlennek tűnik, mintha a hajtűk nem tartanák meg. Ívelt szemöldöke kis szürke szempárt keretez, az arca olyan sápadt, hogy szinte áttetsző. Valami mulattatja: hátraveti a fejét, és szívből felkacag, nem is próbálja elfojtani. Bár a sötét hajú lány szépséges és maga a tökély, mégis a szőke vonzza magára a terem-ben a tekinteteket. Láthatóan ő a vezéregyéniség.

• 49 •

Mrs. Nightwing összecsapja a kezét, és a pusmogás lassan elhal. – Szeretném bemutatni a Spence Akadémia legújabb tanítványát, lányok. A neve Gemma Doyle. Miss Doyle Shropshire-ből érkezett hozzánk, és az első osztályba kerül. Élete nagy részét Indiában töl-tötte, és biztos örömmel mesél majd az ottani érdekes szokásokról. Remélem, a Spence-hez illő fogadtatásban részesítik, és megmutat-ják, hogy mennek itt a dolgok.

Száz kegyetlen halált halok, amikor ötven szempár rám szege-ződik, és úgy mér fel, mintha egy száradni kiakasztott véres rongy volnék. Mrs. Nightwing kis beszéde romba dönti a reményemet, hogy észrevétlenül beolvadhatok. A szőke lány félrehajtja a fejét, úgy méricskél. Aztán elnyom egy ásítást, és tovább pletykál a barát-nőivel. Talán mégis sikerül beolvadnom.

Mrs. Nightwing összehúzza a nyakánál a köpenyt, és nyújtott karral előremutat. – Indulás imára, lányok!

A lányok kisorjáznak az ajtón, miközben Mrs. Nightwing egye-nesen hozzám siet, egy lánnyal a sarkában. – Bemutatom Ann Bradshaw-t, Miss Doyle, a szobatársnőjét. Ma este ő kíséri el, hogy gond nélkül odajusson.

– Örvendek – mondja a lány. Tompa, vizenyős tekintete semmit sem árul el. Takaros paplanjára gondolok, és nem reménykedem, hogy van humorérzéke.

– Örülök, hogy megismerhetlek – felelem. Feszélyezetten álldo-gálunk, egyikünk sem szól. Ann Bradshaw fakó, jelentéktelen te-remtés, ami kétszeresen is balszerencse. Egy nincstelen, de csinos lánynak még van esélye, hogy javít a társadalmi helyzetén. Folyik az orra. Kopott csipke zsebkendővel itatja fel.

– Szörnyű, ha az ember meghűl. – Igyekszem szívélyes lenni.– Nem fáztam meg. – Üres tekintete nem változik.

• 50 •

Helyes. Örülök, hogy megkérdeztem. Nagyszerűen indul a kap-csolatunk Miss Bradshaw-val. Reggelre már kétségkívül puszipaj-tások leszünk. Ha most rögtön sarkon fordulhatnék, és elmehet-nék, megtenném.

– Erre van a kápolna – töri meg a jeget ezzel a sziporkázóan szel-lemes megjegyzéssel. – Nem szabad elkésnünk az imáról.

A csapat végén megyünk. A fák között kapaszkodunk fel a dombra, ahol a kőből és gerendákból épített kápolna áll. Alacsony ködfolt terjed, leszáll a földre, amitől kísérteties lesz a táj. Előttünk a lányok kék köpenye lebben az éjszakában, mielőtt a sűrűsödő köd a beszédjük visszhangján kívül elnyel mindent.

– Miért küldött ide a családod? – kérdezi Ann, bizalomra cseppet sem sarkalló módon.

– Gondolom, hogy megzabolázzanak. – Kurtán felkacagok. Lá-tod, milyen tréfás vagyok? Haha! Ann nem nevet.

– Apám hároméves koromban meghalt. Anyám kénytelen volt dolgozni, de aztán megbetegedett, és meghalt. A családja nem akart befogadni, de a szegényházba sem akartak küldeni. Így ide írattak, hogy nevelőnőnek tanuljak.

Bámulatos az őszintesége. Meg sem rezzen. Nem egészen tu-dom, hogy válaszoljak. – Ó, sajnálom – mondom, amikor megtalá-lom a hangomat.

Tompa tekintetével felmér. – Komolyan mondod?– Hát… persze. Miért ne tenném?– Mert az emberek általában csak azért mondják, hogy megsza-

baduljanak valakitől. Nem gondolják komolyan.Igaza van; elpirulok. Üres frázis. Hányszor kellett elviselnem,

hogy ugyanezt mondják a helyzetemről? A ködben megbotlom egy

• 51 •

vastag fagyökérben, és kiszalad a számon apám egyik kedvenc ká-romkodása.

– A francba!Ann erre felkapja a fejét. Kétségtelen olyan prűd fajta, aki vala-

hányszor ferdén néznek rá, Mrs. Nightwinghez fut panaszra.– Bocsáss meg, nem is tudom, hogy lehettem ilyen udvariatlan

– szabadkozom, hogy helyrehozzam a dolgot. Nem akarok az első napomon megrovásban részesülni.

– Ne aggódj! – néz körül Ann, hogy megbizonyosodjon, nem hall-gatódzik-e valaki. De mi vagyunk az utolsók, nem hall senki. – Nem olyan illedelmes itt minden, mint ahogy Mrs. Nightwing állítja.

Érdekes hír. – Tényleg? Hogy érted?– Nem kellene beszélnem – mondja.A harang csendülése tompa hangokat kísér, egyébként minden

csendes. A köd különös világot teremt. – Kellemes éjszakai séta esne itt – próbálok kedélyeskedni. Úgy hallottam, a kedélyes em-berek közszeretetnek örvendenek. – A vérfarkasok talán később jönnek elő játszani.

– Vecsernye kivételével, sötétedés után nem hagyhatjuk el az akadémiát – közli Ann tárgyilagosan.

Sokra mentem a kedélyességemmel. – Miért nem?– Tiltja a házirend. Éjjel nem szeretek kint lenni. – Kis szünetet

tart, és megtörli az orrát. – Néha cigányok tanyáznak az erdőben.Eszembe jut a kocsinknál korábban látott öregasszony. – Azt

hiszem, találkoztam is egyikükkel. Valami anyának hívta magát…– Elena Anyának?– Úgy van.– Dühöngő őrült. Tartsd magad távol tőle! Akár kés is lehet nála,

és álmodban leszúr – hadarja Ann elfúlva.

• 52 •

– Ártalmatlannak látszott…– De sosem tudhatod, igaz?Nem tudom, hogy a köd, a harangzúgás vagy Ann hátborzonga-

tó viselkedése okozza-e, de gyorsabban szedem a lábam. Összepá-rosítanak egy lányt, akinek látomásai vannak, egy olyannal, aki az éjszaka rémei közt bolyong. Talán a Spence-ben így folyik.

– Együtt vagyunk az első osztályban.– Igen – hagyom helyben. – Kik vannak még velünk?Egyenként sorolja a neveket. – És Felicity meg Pippa. – Ann

hirtelen, idegesen elhallgat.– Felicity és Pippa. Szép nevek – jegyzem meg vidáman. Unal-

mas megjegyzés, amiért be kéne törni a fejemet, de alig várom, hogy megtudjak valamit a két lányról, akik az osztályunkban lesznek.

– Nem szépek. Egyáltalán nem – halkítja le a hangját Ann.Végre elhallgat a harang, és a nyomában furcsa, kongó csend

támad. – Valóban? Félig farkas, félig lány? Vagy lenyalják a vajat a késről?

Ann nemcsak hogy nem talál mulatságosnak, de a pillantása hi-deg és kemény lesz. – Légy velük óvatos! Ne bízz…

A hátunk mögött fátyolos hang szakítja félbe. – Már megint túl sokat jár a szád, Ann!

Hátranézünk: két arc merül fel a ködből. A szőke és a szépség. Elmaradhattak tőlünk, és most hangtalanul mögénk lopakodtak. A fátyolos hang tulajdonosa a szőke. – Nem tudtad, hogy előnytelen tulajdonság?

Ann-nek tátva a szája, de nem válaszol.A barna felnevet, és súg valamit a szőke fülébe, amitől a szőke

ismét érett, telt nevetését hallatja, majd rám mutat. – Te vagy az új lány, ugye?

• 53 •

Nem tetszik, ahogy mondja. Az új lány. Mintha valami rovar vol-nék, akit még nem soroltak be. Rémesus corpus, nőnemű. Gemma Doyle. Igyekszem rezzenetlenül állni a tekintetét, és vigyázok, ne-hogy én fordítsam el elsőként a pillantásomat. Apám ezt a trükköt alkalmazza, ha alkudozik. Most egy meghatározhatatlan, de annál fontosabb dologért alkudozom: a Spence hierarchiájában elfoglalt helyemért.

Pillanatnyi szünet után dermesztő tekintettel fordul Ann felé. – A pletykálkodás igen csúnya szokás. A Spence-ben nem enge-dünk a rossz szokásoknak, Mademoiselle Ösztöndíj – jelenti ki, és undok hangsúllyal ejti a két utolsó szót. Emlékezteti Annt, hogy nem ugyanabba a társadalmi osztályba tartozik, és nem számíthat azonos bánásmódra. – Figyelmeztettelek.

– Örvendek az ismeretségnek, Miss Doily* – veti még oda, és kart karba öltve vonul el a barnával, aki fájdalmasan meglöki a vál-lamat, amikor elhalad mellettem.

– Nagyon sajnálom! – mondja, és nevetésben tör ki. Ha férfi vol-nék, most leteríteném. De nem vagyok az. Azért kerültem ide, hogy hölgyet faragjanak belőlem. Bármennyire utálom már most.

– Gyere – sürget Ann remegő hangon, amikor eltűnnek szem elől. – Ideje imádkozni. – Nem tudom, hogy általánosságban érti-e, vagy csak magára.

A küszöböt átlépve besietünk a csendes, tágas kápolnába, és le-ülünk a helyünkre. A lépteink visszhangzanak a márványlapokon. A boltíves, gerendás mennyezet jó négy-öt méternyire magasodik fölénk. A templom oldalfalát kandeláberek szegélyezik, és hosszú árnyékot vetnek a fapadokra. A színes üvegablakok színpompásan

* szóvicc a Doyle névre: doily = asztalkendő, szalvéta – a ford.

• 54 •

közvetítik Istent, és angyalok pásztorjeleneteit mutatják, amikor angyali dolgokat művelnek: falusiakat látogatnak, jó hírt hoznak, birkát simogatnak, kisbabákat ringatnak. Egyetlen oda nem illő kép van csak, amelyen egy levágott Gorgó-fő látható, mellette egy pán-célos angyal, akinek a kardjáról vér csepeg. Nem állíthatom, hogy ismerem ezt a bizonyos bibliai történetet, vagy hogy akár a megis-merésére vágyom. A látvány olyan rémítő, hogy az oltár felé fordu-lok, ahol a madárijesztő magasságú és soványságú lelkész áll.

Waite tiszteletes, ahogy a lelkészt hívják, „Ó, Uram” kezdetű imákat ad meg, amelyeknek valahogy mindig az a végük, hogy nem vagyunk méltók: bűnösök vagyunk, akik mindig is azok voltak, és amíg meg nem halnak, azok is maradnak. Nem éppen a legderű-sebb kilátás. De arra biztat, hogy azért csak próbálkozzunk.

Figyelnem kell Annt és a többieket, hogy tudjam, mikor kell le-térdelni, mikor felemelkedni, mikor kell úgy tennem, mintha ismer-ném a zsoltárok szövegét. A családom elvileg anglikán vallású, mint mindenki más, de az igazság az, hogy Indiában ritkán jártunk temp-lomba. Anyám vasárnaponként kirándulni vitt a forró, felhőtlen ég alá. Leültünk egy takaróra, és hallgattuk, ahogy a szél a kiszáradt föld fölött fütyült.

– A templomunk – mondogatta anyám, és ujjaival a hajamat fé-sülte.

A szívem görcsbe rándul, ahogy a szavakat formálom, amiket nem érzek. Anyám azt mesélte, hogy az angolok többsége csak akkor imád-kozik őszinte szívvel, amikor kér valamit Istentől. Amit én Istentől a legjobban szeretnék, az anyám lenne. De őt nem kaphatom vissza. Ha egy mód lenne rá, bárki istenéhez imádkoznék. Éjjel-nappal.

A lelkész leül, és Mrs. Nightwing feláll. Ann alig hallhatóan fel-nyög.

• 55 •

– Jaj, ne! Beszédet mond – suttogja.– Vecsernye alkalmával mindig így szokta? – kérdezem.– Nem. – Ann a szeme sarkából rám pillant. – Az okulásodért

teszi.Abban a pillanatban érzem, hogy minden pillantás rám szegező-

dik. Most már biztosan belopom magam a többiek szívébe.– Spence Akadémia hölgyei – kezdi Mrs. Nightwing. – Mint tud-

ják, az Akadémia huszonnégy éve az ország egyik legkitűnőbb le-ánynevelő intézete. Mialatt meg tudjuk és meg is tanítjuk önöknek az ahhoz szükséges készségeket, hogy Anglia jövendő feleségei, anyái és háziasszonyai, a Birodalom legszebb női hagyományainak letéteményesei legyenek, mégis egyéni felelősségük, hogy lelküket ápolják és nemesítsék, és bájjal, kellemmel és szépséggel álljanak a feladataikhoz. A Spence mottója is ez: báj, kellem és szépség. Áll-junk fel, és ismételjük meg együtt!

Nagy ruhasuhogás közepette áll fel az ötven lány, hogy vigyázzban mondja el a fogadalmat. Állukat előreszegezik a jövő felé. – Köszö-nöm. Helyet foglalhatnak. A lányokat, akik az idén visszatértek e falak közé, arra kérem, hogy mutassanak példát a többieknek. És azoktól, akik újak… – Mrs. Nightwing tekintete végigpásztázza a kápolnát, amíg rám nem talál Ann mellett –, elvárom, hogy a ma-ximumot nyújtsák.

Úgy érzem, ez a végszó, és kezdek felállni a padban, de Ann megrántja a szoknyámat. – Még csak most kezdte – súgja oda.

És Mrs. Nightwing valóban meglep: tovább csacsog az erényről, a jó modorú lányról, a reggelire kiválasztott gyümölcsökről, Ameri-kának a brit társadalomra gyakorolt szerencsétlen hatásáról, és sze-retettel őrzött iskolai emlékeiről. Fittyet hány az idő múlására. Úgy érzem, kint hagytak a sivatagban, hogy elpusztuljak, és alig várom,

• 56 •

hogy a dögkeselyűk nekilássanak a testemnek, és véget vessenek a gyötrelmeimnek.

A gyertyák vetette árnyék megnyúlik a falakon, az arcunk beesett és meggyötört ebben a világításban. A kápolna aligha nevezhető megnyugtató helynek. Inkább kísérteties. Semmi-képpen sem az a hely, ahol sötétedés után magamra szeretnék maradni. Már a gondolatra végigfut a hátamon a hideg. Mrs. Nightwing végre befejezi hosszú lélegzetű beszédét, amelyet néma hálaimával nyugtázok. Waite tiszteletes felolvassa az ál-dást, és indulhatunk vacsorázni.

Az egyik idősebb lány az ajtóban áll. Amikor odaérünk, kinyújtja a lábát, és elgáncsolja Annt. A tekintete odarebben, ahol néhány tanulóval hátrébb Felicity és Pippa közeledik.

Kezet nyújtok Ann-nek, és felsegítem. – Jól vagy?– Remekül – feleli Ann, és egyenesen maga elé bámul; úgy lát-

szik, csak ezt az egy arckifejezést ismeri.A lány megkerüli. – Óvatosabbnak kellene lenned. – A többiek

elmennek mellettünk, és kuncogva pillantanak ránk.– Báj, kellem és szépség – veti oda Felicity, amikor elvonul. Vajon

hogy festene, ha álmában valaki levágná a haját? Az imádkozással töltött első estém nem ébresztett bennem kegyes gondolatokat.

Odakint a köd szürke posvánnyá sűrűsödött, ami térdmagassá-gig ér. A domb lábánál fekszik a hatalmas iskola ködbe burkolódzó épülete, amelynek sötétségét az ablakok keskeny fénycsíkjai törik csak meg. Egy szárny sötét csak. Bizonyára ez a Keleti Szárny, amit elpusztított a tűzvész. Olyan némán kucorog, mint a tetőn a vízkö-pők. Mintha várna valamire. Hogy mire, nem tudom.

Mozgás. Tőlem jobbra. Fekete köpeny rohan a fák között, és eltűnik a ködben. Remeg a lábam.

• 57 •

– Láttad? – kérdezem reszkető hangon.– Mit?– Ott. Valaki fekete köpenyben futott. – Nem. Csak a köd teszi. Olyasmit látsz, ami nincs is.Tudom, mit láttam. Valaki várt. És figyelt.– Hideg van – jegyzi meg Ann. – Menjünk gyorsabban, jó?Kilép, és a köd magába fogadja, míg már csak egy kék folt látszik

belőle, egy lány árnyéka, aki a semmibe tűnik.

Libb

a B

ray

• R

ET

TE

NT

O G

YÖ

NY

ÖR

USÉ

G

m e g b ű v ö l

Vörös pöttyös könyvek l á n y o k n a k , n ő k n e k – p o n t n e k e d

L i b b a B r a y • R E T T E N T O G Y Ö N Y Ö R US É G

Gemma Doyle más, mint a többi lány. A lányok, akiknek kifogástalan a modoruk; csak akkor szólalnak meg, ha szólnak hozzájuk; tudják a helyüket; és hanyatt dobják magukat, és Angliára gondolnak, amikor ezt kívánják tőlük.

A tizenhat éves Gemma önálló egyéniség. A londoni Spence Akadémiára akkor íratják be, amikor Indiában tragédia sújt

le a családjára. Gemma magányos, bűntudattal küszködik és hajlamos a jövőt illető látomásokra, amelyek kínos pontossággal valóra is válnak. Az Akadémián hűvös fogadtatásban részesül. Ám nem teljesen magányos: egy rejtélyes fiatalem-ber követi, aki óva inti attól, hogy megnyissa a lelkét a látomások előtt.

Gemma képessége ugyanis, amivel magához vonja a természetfelettit, itt, a Spence-ben teljesedik ki. Itt kerül kapcsolatba az iskola legbefolyásosabb leányklikkjével, és itt fedezi fel, hogy az anyja kapcsolatban állt egy Rendnek nevezett titokzatos csoporttal.

És itt vár rá a sorsa… amennyiben hisz benne.

A Rettentő gyönyörűség igazi hátborzongató olvasmány a suhogó szoknyák, tán-coló árnyak és az éjszaka rémeinek széles palettájáról. A viktoriánus kor élénk színekkel megfestett világát tárja elénk, ahol a lányokat arra nevelik, hogy gazdag férfiakhoz menjenek feleségül, de ahol van egy lány, aki más utat keres magának.

Tizenhat éves kortól ajánljuk

„Élvezetes, elegáns rémregény” – Publishers Weekly, Starred

„Borzongató szenvedély és félelem” – Kirkus Review

2 999 Ft

ISBN 978 963 245 005 6