1

Nemzetközi konfliktusok és együttműködés

Egyén, közösség, társadalom

A TATÁRJÁRÁSTÓL AZ ÁRPÁD-HÁZ KIHALÁSÁIG

IV. Béla

II. András halála után IV. Béla (1235-1270) került a trónra. Megértette, hogy apja nagy hibát követett

el azzal, hogy elosztogatta a királyi birtokállományt, így ő a III. Béla kori állapot visszaállítására

törekedett: felülvizsgáltatta a birtokadományokat és visszavette őket. András hívei közül sokat

fogságba vetett, és elkobozta a vagyonukat. (Az anyja halálában vétkesekkel is leszámolt.) A királyi

hatalom tekintélyét akarta visszaállítani azzal is, hogy a bárókat nem engedte be többé a királyi

tanácsba. Intézkedései azonban ellenérzést váltottak ki, így a 30-as évek végére abbahagyta a

birtokok visszavételét. (Azért sem volt sikeres ez a politika, mert amíg elvett birtokokat, adni

egyáltalán nem adományozott, így nem alakult ki egy ütőképes vele szimpatizáló réteg.)

1236-ban Julianus barát hozta az első hírt az érkező veszélyről, a tatárokról. Ő a magyarok eredetét

és őshazáját kutatta, ezért keletre ment, ahol azt látta, hogy a pogány, nomád tatárok mindent

letarolva elfoglalták a vidéket. Béla ismét logikus, mégis népszerűtlen döntést hozott. A tatárok elől

menekülő Kötöny kun vezért és népét befogadta az országba, és megpróbálta őket letelepíteni. Azt

remélte, segíteni fognak a tatárok (akiknek fenyegetését még nem igazán vette komolyan), de még

inkább a bárók ellen, megerősítve hatalmát. Kötöny vállalta a kereszténység felvételét, de ez, ahogy

nálunk sem, az ő esetükben sem ment egyik napról a másikra. A kunok továbbra is pogányul éltek,

asszonyokat gyaláztak meg, és egyéb kihágásokat követtek el, mire Béla alig büntette őket, mivel

szüksége volt a támogatásukra. A magyarok óriási ellenszenvét váltotta ez a pozitív diszkrimináció1 ki,

a szakadék a nép és a király közt csak mélyült.

A tatárjárás (térkép)

Ebben a belső feszültséggel teli helyzetben jött el az addig fel sem mért vész. 1241-ben Kijev eleste

után Béla ráébredt a veszély súlyára, így körbehordoztatta az országban a véres kardot (ez mindig is

azt jelentette, hogy nagy veszély közeleg, és a király mindenkire számít a seregében). A sereg felállt,

de a tatárok a Vereckei-hágónál elsöpörték Tomaj Dénes nádor hadát, így benyomultak az ország

belseje felé. A hírre a halálra rémült nép a kunokban a tatárok előőrseit látva meggyilkolták a kun

vezért. Béla nem tehetett semmit, a kunok pusztítva kivonultak az országból, nem számíthatott rájuk

többet.

A döntő ütközetre magyarok és tatárok között Muhinál 1241-ben került sor. A magyarok pusztító

vereséget szenvedtek: a királyt ugyan kimentették, az ország vezetőrétegének nagy része odaveszett.

Béla Dalmáciában vészelte át a dúlást. A magára hagyott nép menekült ahova csak tudott: várakba,

1 diszkrimináció: valamely népcsoportot (vagy abba tartozó egyént) kizárni valamilyen előnyből hovatartozása

miatt – pozitív diszkrimináció: valamilyen előnyhöz juttatni egy népcsoportot vagy egyént mások kárára

2

mocsarakba, hegyekbe. A megerősített kővárak át is vészelték a tatár dúlást, azonban a városok nem:

azokat mind felégették a tatárok, amerre csak jártak.

Ezután egyszerűen berendezkedtek az országban. Behajtották az adókat, és emellett raboltak és

gyilkoltak. Télen átkeltek a Duna jegén, és az ország nyugati felét is végigpusztították. El akarták fogni

a királyt, hogy megalázó megadásra kényszerítsék, de ez nem sikerült. Majd 1242-ben hirtelen

kivonultak.2

Nem rendelkezünk pontos adatokkal arra nézve, hogy mennyien pusztultak el, a kutatók úgy becsülik

a lakosság 20-50% között veszhetett oda. Ha csak a legminimálisabb becslést vesszük alapul, akkor is

az ország lakosainak egyötöde elpusztult. Mivel a magyarok zöme alföldön élt a veszteségek

többsége őket érte, mert a tatárok nem vesződtek a nehezebb terep (pl. hegyvonulatok) lakóinak

meghódításával. Ez a tény befolyásolta az ország tatárjárás utáni etnikai összetételét.

IV. Béla hazatérve és látva az emberveszteséget megértette, hogy az ország könnyen elpusztulhat, ha

nem tesz valamit. Ezért visszahívta a kunokat, akik az Alföldre települtek be (pl. Nagy- és Kiskunság),

és betelepítette a jászokat (Jászság), e két nép egy-két évszázad alatt beolvadt a magyarságba.

Erdélybe betelepültek a vlachok (románok, oláhok), északon pedig a csehek és lengyelek. A

történelem ezt a betelepítési folyamatot nevezi második honalapításnak. (A lakosság 70-80%-a még

így is magyar volt.)

Béla politikája a tatárjárás után

A király megértette, szüksége volt a bárók támogatására, ha életben akarja tartani országát. Így

feladta a királyi birtokok visszaszerzését, sőt inkább maga is ajándékozott jó néhányat. Azonban mivel

ekkoriban mindenki rettegett a tatárok visszatérésétől, a birtokadományozást feltételekhez kötötte:

az ajándékozottnak várat kellett építenie és hadsereget állítania. Igazi várépítési láz indult meg az

országban. Emellett számos településnek olyan városi rangot adott, mint amilyen Esztergomnak és

Fehérvárnak is volt, ezáltal pedig falat építhettek maguk köré. Ez is része volt a védekezés

kiépítésének. Mindeközben a külpolitikán is fordított: szövetségi viszonyt igyekezett kialakítani

Haliccsal és Lengyelországgal.

II. István és a familiaritás

IV. Béla uralkodásának utolsó éveiben kénytelen volt fiával harcolni. Eleinte próbálta kielégíteni

István hatalomvágyát, például megkoronáztatta, és neki adta Erdélyt és Stájerországot, de a fiúnak

(és még inkább a mögötte álló báróknak) ez nem volt elég. Végül jó néhány csatára sor került változó

eredménnyel, aztán Béla halála után István megszerezte a trónt.

A bárók voltak a harcok és főleg a velük járó adományozások legnagyobb nyertesei: cserével (vagy

épp erőszakkal) összefüggő birtokokat hasítottak ki maguknak az országból. Óriási területek kerültek

így egy-egy család ellenőrzése alá (Csákok, Kőszegiek, Kánok). Uradalmaik fenntartására számos tagot

számláló személyzet kellett, mely az őket kísérő szolgákból, fegyveresekből, kisebb birtokosokból

2 Egyik lehetséges ok: kánválasztás volt, és a vezér Batu hazasietett, hogy részt vehessen. (A kán a tatárok

vezére.)

3

került ki. Ezeket az embereket már-már a családba fogadták, innen a jelenség neve: familiaritás. A

familiáris (tehát, akit befogadtak) mindenféle előnyökre tehetett szert, minél nagyobb birtokosnak

volt a familiárisa, annál zsírosabb állásokat szerezhetett meg, kihasználva a báró befolyását. Sajátos

magyar jelenség volt ez, ahol a familiáris hűbérbirtokot nem kapott, szabad státuszát megtarthatta.

(Nyugaton ilyen nem volt.)

A nemesi vármegye rendszer és az egységes jobbágyság kialakulása

A serviensek az egyre nagyobb hatalomra szert tevő bárókkal szemben újból kiszolgáltatott helyzetbe

kerültek (mint az Aranybulla kiadásának idején). Ezért a királytól kértek jogot arra, hogy szolgabírákat

választhassanak, akik a bárókkal szemben megvédhetik őket. A király megadta nekik e jogot. A

nemesi vármegye kialakulásának volt ez az alapja, ahol a nemes alatt a servienseket értjük (a bárókat

nem). A vármegye élén a király által kinevezett főispán állt, de ő nemesi familiárisaival irányított. A

13. századra e középréteg jogi helyzete megszilárdult, és a királyi vármegyék szerepét átvette a

nemesi vármegyéké (1848-ig ez volt a közigazgatás alapja).

A másik kialakulóban lévő réteg a jobbágyság volt. Volt rabszolgákból, szolgákból, közrendű

szabadokból, földjeiket vesztettekből és a bevándorló hospesekből alakult ki e réteg. A tatárjárás

után növekedett a munkaerő értéke (hisz rengetegen meghaltak, munkaerőhiány volt), ezért a

földbirtokosok különböző engedményekkel próbálták földjeikre csábítani a földműveseket. Például

adómentességet biztosítottak nekik évekre és szabad költözködést ajánlottak fel. A jobbágyok bár

nem rendelkeztek földdel, mégis amit a földesúrtól kapott telken termeltek, annak csak egy részét

kellett beszolgáltatni, és ezt a földdarabot szabadon örökíthették. Ezenkívül övéik voltak még az

ingóságaik és szerszámaik.

A királyi hatalom szétesése – Kun László és III. András

IV. Kun László (1272-1290) tízévesen került trónra, helyette így anyja kormányzott, aki egyébként a

kun vezér lánya volt. (László mindig is anyja népe közt érezte jól magát, innen becsmérlő szándékú

ragadványneve.) Közvetve az igazi hatalom két nagyúri csoport kezében volt (Kőszegi és Csák család).

A központi hatalom hiánya és a bárók hatalmaskodása miatt teljes volt az anarchia. Az egyház próbált

meg rendet teremteni a nemesekre támaszkodva, de nem járt sikerrel. Azonban az 1277-es

rákosmezei országlakos-gyűlésen nagykorúsították a királyt, és kötelezték a rendteremtésre. A fiatal

uralkodó lehetetlen helyzetbe került, amikor a pápa követe Magyarországra érkezve segítő

szándékkal arra kérte, hogy adja ki az úgy nevezett kun-törvényeket, ami szerint kötelezték a népet a

kereszténység gyakorlására és a nomádság felhagyására. A kunok fellázadtak, László kénytelen volt a

bárók segítségével leverni anyja népét, és ezáltal erős hátterét veszítette el. Végül kun összeesküvés

áldozata lett, és fiú utód nélkül halt meg.

III. András3 került trónra, aki II. András unokája volt és Velencében nevelkedett. Bár származását

sokan kétségbe vonták, a bárók elfogadták, mert azt remélték, hogy a kezükben tarthatják a

külföldről érkező királyt. Az ország történetében először a király koronázási hitlevelet adott ki,

melyben ígéretet tett az egyházfők és a nemesek jogainak tiszteletben tartására (persze azokról van

3 Az Árpád-ház utolsó „arany-ágacskájaként” szokták emlegetni.

4

szó, akik őt támogatták). Ezek a törvények növelték a nemesek jogait, így erősítették helyzetüket.

Ezzel az intézkedéssel megpróbált fellépni a főurak önkényeskedése ellen az egyház és a nemesség

segítségével, ám ehhez nem volt elég erős a rendi szerveződés az országban (sem pedig a király

személye). A bárók ellene fordultak és sikerrel léptek fel ellene: a királyi cím névlegessé vált, az

ország a bárók kezére jutott. Végül pedig az ország a szétesés szélére sodródott, mikor 1301-ben

András halálával kihalt az Árpád-ház.

5

vissza