A Széchenyi Béla-expedíció (1877-1880): A kezdet

"Arról tudsz valamit, hogy ez mennyire érdekelte a magyarokat? Vagy az arisztokraták hobbija volt a keletkutatás?" Ez a kérdés a hozzászólások között vetődött fel, amire most megpróbálok választ adni.

Antikváriumokban jártamban-keltemben fedeztem fel egy jó kis könyvet, ami igencsak felkeltette az érdeklődésemet, így nem is sajnáltam rá azt a kemény nyoccá forintot. Szóval ennek a bevezetésében már választ is kaphatunk a fenti kérdésre:"A XIX.-XX. században Ázsiában lezajlott magyar expedíciók sajátos helyet foglalnak el a földrész hasonló jellegű utazásai között. Mivel Magyarországnak nem voltak gyarmati érdekeltségei Ázsiában sem, a magyar expedíciók nem számíthattak az állam támogatására. Az expedíciók anyagi feltételeinek megteremtése egy-egy széles látókörű, előzőleg sokat utazott, világlátott vagyonos arisztokrata, vagy tehetős földbirtokos, mint Széchenyi Béla, Zichy Jenő, Déchy Mór nevéhez fűződik. Kivétel is akad, a polgári származású Stein Aurél személyében, aki orientalisztikai felkészültsége révén elnyerte a hivatalos brit körök bőkezű támogatását is." Nem tudom, hallottátok-e már Széchenyi Béla nevét? Bevallom a  könyv elolvasása előtt, én nemigen. Ő volt gróf Széchenyi István egyik fia, a másik Ödön névre hallgatott. Ödönről most nem fogok írni, egyrészt mert ő ebben a történetben nem játszik szerepet, másrészt pedig nem tudok róla semmi többet..Ahogy az fentebb már kiderült, az átlag magyar embernek nem volt sem pénze, sem lehetősége, hogy csak úgy kiruccanjon messzi- messzi vidékekre, ezt az arisztokratának kellett ugye megtennie. Valószínűleg egy belső kényszer hajtotta őket, hogy elmenjenek ismeretlen vidékekre és felfedezéseikkel öregbítsék hazájuk hírnevét.Jó példa erre Széchenyi Béla is, akinek sikerült összehozni egy remek szakemberekből álló csapatot, akikkel aztán még Japánba is eljutott.

Erdődy HannaEz volt a múlt század legeredményesebb magyar tudományos expedíciója, amely sajnálatos módon egy családi tragédiából fogant.Két esztendei boldog házasság után, 1872-ben hirtelen  meghalt Béla felesége, Erdődy Hanna grófnő, s ő egyedül maradt apró gyermekeivel. Elképzelhető, hogy milyen lelki fájdalmat élhetett át, s mint ilyenkor, szinte törvényszerű, hogy az ember megnyugvást keressen valamiben, a vallásban, vagy jelen esetben a "todományban".Ezzel való kapcsolatát több minden is segítette, gyakran találkozott tudósokkal, s a velük való beszélgetések érlelték meg benne végül a kelet-ázsiai utazás tervét.Amikor ennek elterjedt a híre, temérdek jelentkező akadt, aki csatlakozni szeretett volna az expedícióhoz.De Széchenyi végül a következő személyeket választotta társául:

- az osztrák Gustav Kreitner (1848-1893):  térképész- Szentkatolnai Bálint Gábor (1844-1913): nyelvész- Lóczy Lajos (1849-1920): geográfus

A tudományos feladatok munkamegosztása az alábbiak szerint történt:Bálint Gábor vállalta a nyelvek tanulmányozását, a tolmács szerepét, ezenkívül a növények gyűjtését. Gustav Kreitner feladata a földrajzi szélesség- és hosszúságmeghatározások elvégzése volt, a bejárt vidékek földrajzi felvétele s topográfiai leírása, valamint a tengerszint feletti magasságok meghatározása és a mágnestűvel való észlelések.Lóczy - akinek későbbi tudományos munkássága miatt az egész vállalkozás a világhírnevet köszönhette- a geológiai megfigyelések mellett földtani, ásványtani és természetrajzi gyűjtéseket is végzett.Széchenyi pedig mivel szeretett ártatlan állatokat lődőzni (amúgy hogy kell írni ezt a szót?) zoológiai gyűjtőként remélt néhány ritka fajú vadat elejteni.A Londonban kiállított több,mint tízezer angol fontra szóló hitellevél, Andrássy Gyula külügyminiszter és Tisza Kálmán belügyminiszter által biztosított ajánlólevelek minden kezdeti akadályt félregördítettek az induláshoz.Az úticél adott volt: Kelet-Ázsia, s azon belül Kína és Tibet népeinek, természeti viszonyainak kutatása.

A Széchenyi Béla-expedíció (1877-1880) : Kínában II.

Az előzőekben megtudhattuk hogy jutottak el Széchenyiék Kínába, és azt is, hogy később mi inspirálta Stein Aurélt, hogy ellátogasson Tunhuangba..arra most inkább nem térnék ki, hogy ez  milyen hatással volt a kínaiak lelkivilágára és hogy mit tartanak azóta is hazánkfiáról.

Kumbum-kolostorSzóval térjünk vissza 1879-be, amikor is a nyarat a  Nan-san és a Kuku-nór vidékén vidáman bóklászva töltötték az expedíció tagjai. Na, de mi történt velük ezalatt?? Ilyen s ehhez hasonló kérdések gyötörtek, amikor is meg tudtam, hogy biza nem vesztegették az idejüket, s elmentek a buddhizmus nagy reformátorának, Lobzang- Cong-kapának a szülőhelyére, bizonyos Kumbum-kolostorba.Azt tudni kell, hogy valamikor négyezer szerzetes élt és munkálkodott ott Buddha nagy örömére,

de egy mohamedán lázadás során, nemcsak a kolostor pusztult el, hanem a szerzetesek száma is erősen megcsappant. Ám ez nem zavarta Széchenyiéket és jól összebarátkoztak a tagokkal, azzal az alig titkolt céllal, hogy kapjanak tőlük egy tolmácsot és egy vezetőt, hogy segítségükkel folytathassák útjukat Lhaszába. Azonban Eric Cartment idézve, ezt jól be-buk-ták, ugyanis az út veszélyeire hivatkozva a lámák nem vállalták el a segítségnyújtást.Az expedíció tagjai a Kuku-nórhoz, Belső-Ázsia leghíresebb tavához is viszontagságok közepette jutottak el. Az ötvenfőnyi fegyveres kínai kiséret tagjai maguk is ódzkodtak követni Széchenyiéket, s a helybeliek térdenállva könyörögtek, hogy ne kelljen elmenniük Kuku-nórhoz, mert őszerintük ott a biztos halál várja őket.

Kuku-nór Mivel nem sikerült málhásállatokat szerezni, saját lovaikat kellett túlterhelniök, de még így sem mondtak le az útról. Többórás lovaglás után elérték a 3300 méter tengerszint feletti magasságban fodrozódó, Balaton nagyságú tavat.A tó környékén élő pásztorok állati trágyával, argollal fűtött, földbe mélyesztett tűzhelyek körül melegedve próbálták átvészelni a csontdermesztően hideg szeleket. Lelkes kis csapatunk egy órányira a Kuku-nórtól, egy sós tócsa mellett táborozott le, egész éccaka ázva-fázva az esőben. S ha ez még nem lenne elég, a sós tócsa vize annyira keserű volt, hogy még a lovak sem itták meg, s  e vízzel készült étel szinte ehetetlen volt. Szerencsére a Kuku-nór víze iható volt, így könnyedén pótolhatták a folyadékveszteségüket.:)Ám az élelmiszerhiány és a folyamatos esőzés visszatérésre késztette az expedíciót. Szóval inkább átkeltek a Kunlun ismeretlen hegyvidékén és Lancsou érintésével, szeptember 24-én elérték Csengtut, Szecsuán tartomány fővárosát. E tájakon különlegességnek számító sós kutakat láttak. A belőlük merített sós vizet más kutakból feltőrő, égő gázok tüzénél párologtatták el. Lóczy megfigyelte, mily módon nyerik a sót a hagyományos, hatalmas öntöttvas serpenyőkben rotyogó, sós oldatból, melyet a gáz tüze tart forrásban. Az 1-2 mázsányi súlyú sólepényeket darabokra széttörve hordták szét a sókereskedésekbe. A petróleumforrások "fekete aranyát" a főzőházak világítására használták.

nő yakkalSzecsuán nyugati határvidékén megismerkedtek a hegylakók primitív életkörülményeivel. Megtudták azt is, hogy egy átlagos kínai földművesnek fegyverrel a kezében kell kilátogatnia a földjére, mert a "hegylakók“ szerint csak egy maradhat, szóval állandó félelemben tartották szerencsétlen parasztokat. Megfigyelhették a Kínából Tibetbe tartó, jakkbőrbe varrt teát szállító kereskedőkaravánok útját, de a serpenyőket készítő vasöntők tevékenysége sem kerülte el a figyelmüket. A Tibeti-fennsík keleti szegélyén, Batangnál észlelték az 1871-es földrengéskor keletkezett  hasadékokat, s találtak egy 68° körüli hőforrást is 2500 méter magasan.Ám eközben rengeteg megpróbáltatás érte őket..malária- és pestisjárvánnyal sújtott területen kellett áthaladniuk, s Lóczyt olyan légy csípte meg, melynek csípése hetekig tartó, sajgó fájdalmat okozott. Yünnan egyes részein ismeretlen betegségekről adtak hírt, melyek véres fekélyeket okoznak a testen, s nagy fájdalmak közepette rövid idő alatt halállal végződnek....