Év végi komplex projekt vizsgafeladat

…………..….…………………………….. NÉV, KUPAC

A fák és a természet a XIX – XX. század képzőművészetében és költészetében

A fák könyve verselemzés és előkészítő tanulmányok egy illusztráció készítéshez.

Az elemzést segítő általános kérdések, feladatok:

Magyar költők harminc, fákról, természeti tájról szóló versét olvashatod az alábbi válogatásban.Válasz ki közülük egyet!Elemezd a verset!Miről szól a vers? Milyen tájról, milyen fáról, fákról?Milyen a kép, a táj hangulata?Ha fotót kellene készítened illusztrációképpen a vershez, hány képpel tudnád bemutatni

az egész verset? Sorold fel ezeket, mint képcímeket!Milyen gondolatokat indított meg a költőben az adott táj látványa?Milyen emberi érzést, társadalmi problémát állított párhuzamba a költő a táj látványával?Ismételd át (olvasd el) a „képszerűség elemei és stíluseszközei a költészetben” és „az alakzatok” fejezetet, majd tanulmányozd a verset!Milyen kötői eszközökkel írta le a tájat az író?Sorolj fel idézett példákat a versből az egyes képi elemekre és alakzatokra!Az év során megismert (XIX. századvégi és XX. századi) képzőművészeti irányzatok közülmelyikhez áll legközelebb a vers?Miért tetszik neked a vers?

Készíts illusztrációt, általad választott színes, vagy egyedi grafikai technikával, A/3-as rajzlapra, az év során megismert (XIX. századvégi és XX. századi) képzőművészeti irányzatok valamelyikének stílusában!

Elemzés:

A vers szerzője, címe: ……………………………………………………………………….....

………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….

…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….

………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….

Miután elemezted a verset, nézd meg és elemezd a rendelkezésedre álló fotósorozatot!

Figyeld meg milyen tényezők befolyásolják, alakítják – még azonos témájú képek esetében is – egy-egy kép hangulatát, a kép által közvetített érzéseket, gondolatokat?A versillusztráció készítésénél elsősorban ezeknek a képi kifejező eszközöknek a vers gondolatával, hangulatával való összhangban történő alkalmazására törekedj és ne a versben leírtak tételszerű felsorolására, megrajzolására.

Az illusztrációd megfestése előtt figyeld meg és elemezd Csontváry Kosztka Tivadar: Zarándoklás a cédrushoz Libanonbam (1907) és Magányos cédrus (1907) című festményeit, valamint Mednyánszky László tájképeit.

Hasonlítsd össze Mednyánszky László: Mocsaras táj (1877-80) és Erdőszéle sírkeresztekkel című festményét!Milyen szimbolikus gondolat húzódik meg a tájkép látványa mögött?Hasonlítsd össze a két kép színvilágát, ecsetkezelését!Melyik kép vidámabb hangulatú miért?Mi jellemzi Mednyánszky többi tájképeinek hangulatát?

……………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………

……………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………

Ady Endre: Magyar fa sorsa

Lelkemben a magyar fa lombjai esnek, hullnaklombosan, virágosan,így kell, hogy elpusztuljak.

hejh-hajh, Szilvániából,erdők helyéről jöttemlomboztam ima helyetts keveset könyörögtem.

Ontottam a virágot, virultam jóban-rosszban mások gyümölcsösödtek, én mindig virágoztam.

Öreg vagyok: s pogányulimát még most se mondok hulljatok csak halálig magyar virágok s lombok.

Juhász Gyula: Fák

0ly mozdulatlanul nyugodlak a kerti fák az őszi fényben. Talán a nyárról álmodoznak, csak egy levél hull néha szépen.

Az élet csöndje ez a béke,a nyugalom e nagy tenyészet. örök erők szent szövedéke, lehullt levél én., elenyészek.

Avar leszek majd az avarban, míg fölöttem a fiatal, fáka lombjaikat diadallalaz örök égnek fölmutatják.

Babits Mihály: Botozgató

A rügy a fán - mint ifju arcona pattanás - kiütközött. Vén életemmel sántikálok a csecsemő zöldek között. Botom dühödten üt a fűbe; szivem irígy és izgatottez a szerény tavasz kicsúfol. hogy telhetetlen agg vagyok.

Mint ki ráijed, hogy hamar járt, s céljához túlkorán elérlassabban lépek, majd megállok... Éveim nyilallnak belém.Botom szédülve döf előre; mint ha az út sötétbe lejt. Lejtő ez, minden léptem egypár másodperccel mélyebbre ejt,

s úgy érzem, csúszok, elmerülök . . . És majd kinyílnak a rügyek.Vadmeleg bálokon kibontják csipetke legyezőiket.A legyezőkből csupa szárny lesz! De én csak süllyedek süket botommal, míg fölöttem elszáll az egész szárnyrakelt liget . . .

Már száll is... Az ágok, a bokrok ... lányok ruhája. . . száll, suhan . . .Csak én botozok botladozva. a könnyűek közt súlyosan.Oh, hogy szeretnék megfogózni valami lomb vagy szoknyaszárny fodrába: mind szakadna, tűnne, mint tüske közt a pókfonál.

Lomb nincs is még! Csak a rügyecskékbujtak ki. pirinyónyi zöld nyelvek, amik nyalják a szellőt. Az egész liget nyelvet ölt. Nyelveket ölt reám az erdő... Koppanj nagyot, mogorva bot!Ez a szerény tavasz kicsúfol, hogy telhetetlen agg, vagyok.

Tompa László: Fiatal fa a hegyen

Az a fa vonzza most a szememet, mely ott a tetőn a tavaszban remeg.

Oly ifjú, merész, egyenes, derék – s fölötte kéken a végtelen ég!

Fény ütközik ki gallyai hegyén – oh, bár lennék e fiatal fa : én !

Feledve mindent, mi kedvetlenít, szívhatnám a föld áldott nedveit.

S duzzadva tőlük, minden hajnalon a szabad űrbe nyúlna száz karom.

Tövemmel földben, amely éltetőm, földieken túl látnék e tetőn.

Derűsen tűrnék – akár hópalást, akár lomb födjön – minden változást.

Viharban, éjjel, mint egy nyugtalan őrült üstöke lobogna hajam.

S rá a reggelbe repesve zengenék fuvalomhalk s rejtelmes-mély zenét …

Kosztolányi Dezső: Üllői úti fák

Az ég legyen tivéletek,Üllői úti fák.

Borítsa lombos fejetek szagos, virágos fergeteg,

ezer fehér ,virág.Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjuság,

Üllői úti fák.

Másoknak is így nyíljatok,Üllői úti fák.

Szívják az édes illatot, a balzsamost, az altatót

az est óráin át.Ne lássák a bú ciprusát, higgyék, örök az ifjuság,

Üllői úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,Üllői úti fák.

Nyugszik a kedvem napja már,a szél búsan dalolva jár,

s megöl minden csirát.Hova repül az ifjuság?Feleljetek, bús lombu fák,

Üllői úti fák.

Tóth Árpád: Gesztenyefa pagoda

Mint halk csapatban szürke nyest, a hegyre kúszik már az est,s a bokrok alján meglapul: itt-ott egy-egy halk fény kigyúl, s a vak bozóton átremeg: Lámpák vagy bús állatszemek? Kék fák közé most jer velem, hol minden árny és rejtelem,és minden mély törzs mély csoda, nézd! gesztenyefa-pagoda! Lombja mélyén egész sereg zeg-zug, mint száz szentély-üreg,s bent apró virágoszlopok halvány ivor-színe lobog.Üljünk le itt e szent helyen, öledbe hadd tegyem fejem; agyamban alszik gond, szitok, most áhítatot áhítok, száryat, röpítőt és puhát, levetni a bús test-csuhát, nehéz szivem elejteni,a fájó Ént felejteni.Így-így! tedd főmre most szelíd, halk Veronika-kezeid,ne bánd, hogy szól már a kuvik, s hogy már a hold is elbuvik, csak ringass, lágyan, csöndesen, míg jő majd halkan, könnyesen az ébredés, mint bús, csodás, furcsa, ámult feltámadás...

Kassák Lajos: Magányos fa a parton

Ne csapj le rám, fejsze, ne sodorj magaddal, szél egyedül állok itt, akár az elátkozotts tudom, panaszaimat sem hallja meg senki miket tagjaim remegései kísérnek.valaha erdő állhatott itt és körülvettektestvéreim, hozzám hasonló valamennyiörömük és bánatuk olyan, mint az enyém összedugtuk fejünket s száz erős karjukkal megsímogattak, miközben bársony rügy fakadt és illatos virág nyílott rajtuk nevetve.

Miért ily haragot tartó felettem az ég, gyökereim miért tengnek a málló homokban? Lám, egyik évszak elvonul a másik utánés megvénülök majd anélkül, hogy egyszeris vőlegény, vagy szép menyasszony lehettem volna. Milyen lehet a világ e holt partokon túl? Olykor benézek a ringó, folyó tükrébes látom, nem kellhetek én már többé senkinek csak állok itt az éhes, zümmögő legyek között s kegyetlen viharok tépik sárgult fürtjeim.

Áprily Lajos: Fűzfa-zsongás

Hogy zsong, zenél a barkás fűzberek! Aranyzöldjét ragyogva tükrözika kecskebékás tócsák, víz-erek. A zsenge lomb bodor barkáiban tengernyi méh tolong, toroz vigan, zsákmányol, sárga lábbal elrepül, s helyére frissek zengő ezre gyűl,s a fényben zsong tovább a bacchanál. Az őlyv, mely szelte fenn a kék eget, ezt hallja tán, hogy most szitálva áll...

Ha fűz lehetnél, barkás fűz-liget, lelkem, hogy zsonganál. Hogy zsonganál.

Erdélyi József Szomorúfűz

A kút mellett szomorúfűz,gyökerein folyik a víz, reggeltőt estig iszik, mégis mindig szomjazik.

Egy husáng volt, amikor még anyja fájáról letörték, gyökeret vert azonnal,s inni kezdett ős szomjjal.

Ni, hogy megnőtt a kút mellett! Bókol a kútágas felett,borul a gém vállára, hajlik a kútkávára.

A kút tükrét nézegetve, szomjúságtól részegedve bele akar ugrani, öntükrében fürdeni...

Szomorúság szökőkútja – mit is akar: ő sem tudja. Rajta mindig sóhaj száll, nem fészkel rá a madár.

Piros katicabogarak ülnek levelei alatt,hét fekete pettylakat csukja rokolyájukat.

Két epedő tündér lelke öltözik-vetkezik benne. bontja halványzöld haját, fú egy néma furulyát...

Gulyás Pál: A fák lassú szíve

Reggel volt. A természet ébredése – a fák magasba ringó ágai,a légen szerteröppenő galambok, a pókhálók sokszínű csillogása,a Nap, az ősi Nap folyton növekvő kohója - lelkemben egy mondhatatlan szomorúságnak verte cimbalomját. Ott ültem a szobámban és a könyvek prizmáin át forgattam a világot.Az udvaron édes petúniák tárták ki lányságuk titokzatos álmát a láthatatlan szellemeknek.S az ablakomon át az illatokhullámverése lelkem ostromolta.Kimentem az udvarra és az ötöreg akác mohos tövébe álltam – ők látták játszi gyermekévemets a balga ifjú büszke szárnyverését. S a szívre gondoltam, az ő nyugodt, lassú szivükre, melynek a mulandó időben nem hallatszik dobbanása.

Szabó Lőrinc: A fákhoz, a költőkhöz

Hosszú tél, munka, gond, betegség úgy meglopta ezt a tavaszt,hogy most elálmélkodva nézem a hirtelen megjött vigaszt:Te vagy május? Csakugyan itt vagy? hogy lettél kész ilyen hamar? Néhány nap alatt mennyi szépség!A vén föld milyen fiatal!

Mintha meggazdagodtam volna, úgy nézem a sok gyors csodát orgona, hárs, alma, cseresznye, egyszerre nyitnak mind a fák;teraszomnál egy óriáslány ágaskodik a napba fel,egy fiatal jegenye - játszom örvénylő leveleivel.

Játszom fénylő, gyönge hajával,érzem élete friss husát,a zöld vér, amely benne lüktet, szinte a szivembe fut át; aztán lemegyek és megállok egy bokor előtt, fa alatt.és lombok és szirmok hűsébe temetem égő arcomat.

De szépek vagytok, fák, virágok!Még ti is, egyszerű gyomok ! Költők vagytok ti szavak nélkül,és bátrabbak, mint én vagyok,csodát tesztek minden tavasszal,illatozva és gazdagon:a feltámadás versei nyílnak ujjongó ágaitokon.

Fák, költők, emeljétek égbe a sarat, a fekete éjt, szűrjétek virággá, gyümölcséa földi szennyet és ganéjt, pompázzatok, májusi fák, hős testvéreim, s biztassatok,hogy bármilyen hosszú a tél, a tavasz mégiscsak fölragyog.

S amikor már nem fogok élni, és mocsokká rágott a föld,ti, néma varázslók, megváltók,emeljetek ki drága zöld véretekkel, emeljetek föla sár fölé, és írjatokporomból szebb verset az égbe,mint amilyet ma én tudok.

Illyés Gyula: A szil s a szél

Rezzent a vén szil: szisszent, jött a szél;villám rándult, mint megrándult kötél;egy percnyi csönd. És bömbölő haragra fakadt a vihar százezer harangja.

Kapkodta fejét a szilfa, az agg, vallatott rab a pofonok alatt;ahány karja volt, mind hátracsavarta a nyár haragba-kékült zivatarja.

Zúzott, tört, csépelt, őrjöngött a szél;kiszállta fából végre egy levél,egy, és csak úgy, ahogy végül kiszáll a fiai mellől a hajszolt madárka.

Egy levelet, egy sárga levelet,az öreg szil csal: annyit engedett; azt vitte a szél, azzal írta égiga maga égigérő gyöngeségit !

...Elült a szél, s a büszke szil ugy állt: legyőzte - mindörökre! - a halált.S hat hét mulva egy őszi szellő szóra mindent levelét önként sárba szórta.

József Attila: Fák

Puha szántások esővert, levesgerezdjei között

csüggedten várják a fák a sebes,apadt mellű ködöt.

Sárga levelük lefelé konyul,törzsük vizes, ragyog.

Kisírtan állnak - gyorsan alkonyul,s e fák magányosok.

Még gallyas; vágatlan, sudár alakmind : hántatlan dorong.

Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,zömök varjú borong.

Görcsösen fogja ijedt gyökerükaz elmálló talajt.

Nedvük sebesen kering, tüdejükmég zörren, még sohajt.

Rügyre gondolnak mormolva e fák.S a tág ég tiszta, nagy –

reggel az erkölcs hűvös, kék vasátmegvillantja a fagy.

Zelk Zoltán: Mint égő lelkiismeret

Hiába óvja csönd a tájat, a fák, a fák nyugtalanok: egymáshoz bújnak az éji ágaks vacognak, mint a rémült szájak – hegyek mögött vihar dohog.

Tépett levél szárnyalt a hírrel, s továbbüzente ágnak ág,futott, futott, mint fütty, a vészjel, s borzasan virrasztottak éjjela fölriasztott fák.

Így tört reánk: is ez az este:rezzent szivünk, mint künn az ág – s mint égő tűz felől a pernye,vad hírek szálldostak kerengve – arcunkba vert a füst, a vád...

A füst, a vád... hiába tartod szemed elé most két kezed, hiába rejted el az arcod:a Szellem vívja ott a harcot s a barbár rettenet.

Virraszt a fa, ha messzi társa viharral küzd, ő is remeg: virrasszunk hát kicsiny szobánkba, s virrasszon fölöttünk a lámpa. mint égő lelkiismeret.

Hajnalodik. A kormos égen aranyló sátrat ver a Nap – ágyúk csaholnak lenn a mélyben, s a holtak tétova szemében,mint tóban, ringanak a sugarak.

Dsida Jenő: Pasztell

Nézel hajló tölgyfa-ágat, gyomokat, miket kivágatmord paranccsal zordon kertész, széles paddal vár a kert-rész sűrüje, hogy tűnj el, vessz el jobbkezedben Szokratesszel. Délutánra enyhe, szőkefény esik a háztetőkre,s szürkepettyes, gyönyszín, halvány galamb búg az eresz alján. Alkonyatra sásos zugnak,mélyén futó vizek zúgnak, csupa sötét, furcsa, hűlt nesz, bús suhogás, mi körülvesz. Ebben a nagy félig-csendben asszonyszemek cseppje cseppen,csak a lélek füle halja: nyirkos lesz a lombok alja. Sok imbolygó, halk kísértet lábujjhegyen jön el érted,s pillantván a barna fákra,gondolsz régi balladákra. Nappal-éjjel így terül szét főlőtted az egyedüllét,lassan tompa, fullatag, nagy csöndbe merülsz, hallgatag vagy, nem akar a könny fakadni,sem a szó könnyen szakadni, mind nagyobb a néma sejtés, mindig több a mélyre-rejtés, minden nappal, amit élsz, több, amiről nem beszélsz.

Radnóti Miklós: Októberi erdő

A bokron nedves zűrzavar, a tegnap még arany avar barna sár lett a fák alatt, férget, csigát, csirát takar, bogárpáncélt, mely széthasadt;

hiába nézel szerteszét, mindent elönt a rémület, ijedt mókus sivít feléd, elejti apró ételét;ugrik - s a törzsön felszalad;

tanulj hát tőle, védd magad, a téli rend téged se véd, arkangyalok, sem védenek.az égen gyöngyszín fény remeg, s meghalnak sorra híveid.

Képes Géza: Lelkes táj

A léha felhők alszanak, a rét illata bódító;vérkönnyes Krisztus-arc a nap, Verónika-kendő a tó.

Nyárfa vacog a part fölött, látja magán a vért, kusza arccal bámul és nyöszörög: nagy isten, ő a gyilkosa?

De hull az este: békecsók, a tóra hűs lepel terül. Fülel a táj, már nem vacog a nyárfa sem. Elszenderült.

Vas István: Arany hálóban

Arany hálóban lépeget a fácán,a bóbitája kék.

Arany parázs nehéz, ezüst palástján:alkonyi ég.

Bokron a lila bazsarózsa kelyheontja nagy illatát,

aranyló lombbal mosolyogva zsengea szilfaág.

E virágok közé úgy illenél te,virágszirom-hajad.

Öreg fa ágán táncoló levélke,de messze vagy!

Kálnoky László: Ballada az őszi erdőkről

Borzong, lehajlik a fenyő; rejtekhelyén a karcsu őz fél, kis szíve létszeresre nő,mert nincsen rémítőbb az ősznél. A tér roppant fekete lyuk,sáros vízben úsznak a csertők, és elzokogják bánatukminden éjjel az őszi erdők.

Az űrben denevér kering, és dermeszt, bűvöl az éji óra. A fákban áll a nedvkeringés, ha fölsikolt a mandragóra. mikor szellemkezek kiássák,lila körmök, sárgán tekergő ujjak, és most a jajkiáltást visszhangozza az őszi erdő.

Halvány udvara van a holdnak, sötétek a felhők alatta,és alakjuk fekete macska.Fenn boszorkányok lovagolnak. Vérszínű nyelvét mind kiölti,mögöttük hosszan illan el rőt hajuk, s vijjogásuk betölti éjféltájban az őszi erdőt.

AJÁNLÁS

Lelkem üres térben lebeg; kinyújtott kezek el nem érnek; fenyegetnek vagy,féltenek,de mézes hangok is dicsérnek. Egyetlen szavuk se hidd: amelyben élek, nézd e fertőt! Sírd tele értem könnyeid vadvizével az őszi erdőt.

Jékely Zoltán: Városvégi gesztenyefasor

Sohase látott gesztenyefasor! A lámafény megaranyozza, monumentális és komor,sötétbe fut, nincs vége-hossza.

Lombok alól a szél lehozza gyermekkori őszök szagát: jaj, régi, sétatéri fák,kőris, fenyő, juharfa, bodza!

És az az út, a városvégen, ott, keréknyomával erdőnek futott,s amint homálya nőtt, szűkült az éke, s belehasított a vadas sötétbe.

Házunktól macskaugrás volt a vége, ott kezdődött az új birodalomaz erdő napvilágon gyáva népe hancúrozott a tisztás-oldalon.

Mesébeillő, fürge vigalom!Tündérek hopszaszáztak körbe-körbe, szökdöstek át patakon,s vadkart hátán nyargalt a törpe. Utána bakkecskén botorkált,szarvába csimpaszkodva a boszorkány, kezében kés, szemében méreg, nyomában baglyok, denevérek...

Autó robog a gesztenyesoron, száraz levél hull záporozva. A szél szaga gyermekkorom csodáit vissza-visszahozza.

Weöres Sándor: A hársfa mind virágzik

A hársfa mind virágzik, a csíz mind énekel,a lomb sugárban ázik, csak szíved alszik el.

Nyílnak, feléd a lányok, mint ékszer-ládikók nem is figyelsz utánok, kedved beszőtte pók.

Már csak hitet szeretnél, szolgálnád Ég-Urát, minden hiút levetnél, viselnél szőrcsuhát.

A hársfa mind virágzik, a csíz mind énekel,a lomb sugárban ázik csak szíved alszik el.

Devecseri Gábor: Szerepcsere

A hárs méz-illata az ablakon beárad; és régi reggelikidill-emléke árada mosti nyárba véle. Marad belőle télre:a méz, asztalra téve,megpörgeti a képet:fölötte – víg kísértet – a nyár jár s illata,a méz hárs-illata.

Csanádi Imre: Berdicsevi nyírfák

Zúgnak, zúgnak a nyírfák, zúgnak az ukrán szélben, maszatos égre írjákjelüket jós-sötéten.

Délnyugat sarka mordul, csapzott arcunkba port vág – mit üzensz a romokból, elhagyott, édes ország?

Utolérsz álmainkban,vagy tévesztő varázslat, jóízed mondhatatlan, sajdító látomás vagy

Vak ösztön a sötétből ezerfelől, te drága, ezer karral feléd tör, emlékek lágy világa.

Fiad vagyok, anyám vagy, végy vissza; égten-égek, halálosan kivánlak – meddig epedjek érted? –

Zúgnak, zúgtak a nyírfák, zúgnak az ukrán szélben, közönyös égre írjákjelüket eltökélten.

Délrnyugat sarka hördül, csapzott arcunkba port vág – itélet kürtje dördül:ránkfér e zord tanulság !...

Somlyó György: Mese a gyertyánról

Egymaga áll földig sárgában a télre vetkezett fák között Mintha már sárgán is hajtotta volna lombjaitDe mért kell a lombnak zöldnek lennieMért nem sárgát vagy lilát hív elő a napfény a kromatoforák lemezeibőlMagára öltötte a nyár halálát - neki az is az élete Alatta állszKörötted ezer gyertyalánggal Sárgán lobog a csönd

Pilinszky János: Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól a fa az űrbe szimatol,a csend törékeny és üres, a rét határokat keres,

Riadtan elszorul szived, az út lapulva elsiet,a rózsatő is ideges mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon készülődik a fájdalom.

Rákos Sándor: Fa képe a patak tükrében

Tudom, megtanultam elég korán,

hogy amit látok, tükörkép csupán,

csalóka ábránd, nem igazi fa,

s bár ennek is van lombja-sudara,

mégsem dalol rajta részeg madár,

mert a madár az igazira száll -

az igazira? De vajon ami

annak látszik, nem tükröz valami

még igazibbat, mely van valahol -

és a madár azon a fán dalol?

Nemes Nagy Ágnes: Fenyő

Nagy, sárga ég. Egy hegygerincsúlyosodik a síma rétre.A mágnes földön mozdulatlan üvek sötét vasreszeléke.

Egy eltévedt vörösfenyő. Valami zümmögés. Hideg.Valami zümmögés : a kérge foszlott pikkelyes-gyökerű fenyőfaoszlop roppant törzsében most haladegy paleolit távirat.

Fönt egy madár, egy ismeretlen madár az égen - összevont szemöldök, arctalant -,mögötte most a, fény lelappad,hulló szemhéj, vakablak – csak zümmögés, csak zúg az éj láthatatlan, fekete lombtól, szénné gyűrődött sudarakfekete szíve feldorombol.

Nagy László: A vérbükkök és a hold

Látod-e, a vérbükkökdözsölő régi urak,vastagok, vas-nyakuak, vér-arany-ruhájuak, bársony gubancok, guta-lila arcok, részegen rengenek, bongnak a serlegek, jaj, nagy a lármalámy kell a lakomába, urak udvarába!

Bánatos kiskatonák lovagolnak lóhalálban érte, nádon, éren, ezüst-szekérenhozzák a tüzes arcot uraknak ölébe

a piros telihold válik, fehérre,dér-koszorúsan furakodik égbe. Kékeres halántéka havas rét, haláltiszta, tüze sose lobban,aj, a szerelem gytujthatatlan jégkazal a holdban.

Lator László: Fa a sziklafalon

Vajon a lét hány millió magot tékozolt el, míg megfoganhatott a függőleges szikla-szahara kő-szörnyei közt ez a satnya, fa? Micsoda szeszély börtönözte be mostoha sorsa kényszereibe, parancsaival és cseleivelhogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel a csökönyös, fortélyos akarata puhacsontú vékony sudarat? Fekete kérgén a mindennapi küzdelem csontig ható nyomai: nagy hegek, tarjagos daganatok, megcsökött, kificamodott tagok, de a rémület görcs-bogaival felesel a szökőkút-ívü ,gally, szövevényes hasadékokon át csavarodnak, furakodnak tovább drótkeménnyé vadult gyökerei, mohó kínnal-gyönyörrel színi ki a nedvet, a sovány sókat a kő

elmeszesült hajszál-csöveiből, s rostjaiban hangtalan ekrazit halmozódik, szétvetni rügyeit, és ága-lombja a farrástalan ragyogás habzó áramaiban fürdik, a vad, sistergő sugarak a pórusain átáramlanak : nyomorékul is tudja még a lét tagolatlan tüz-homály örömét,a kőmarkú pokol s a könnyü űr közt remegő vezetékül feszül, melyben pillanatonként összecsap az üdvözült gyönyör s az iszonyat,s magával folyvást vitatkozva, a kettőt egyszerre kell mondania. Micsoda jel a bibliai szikla vörhenyes sivatagába hasítva,zsugori biztatásul belevetveaz özönvíz-utáni döbbenetbe !Kiált minden gyötrött gyökere-ága, mondhatatlan szépsége-árvasága !

Juhász Ferenc: Reszket az ezüstnyárfasor

Reszket az ezüstnyárfasor, szikrázó tollazattalrebbenne, szállna a holdelőtt elhúzó vadludakkal.

A nyárfák zokognak, zokognak, rázkódik, gyenge vállok. Asszony-sorsot siratnak így ezüstös hajú vénleányok.

Fodor András: Káprázat

Sugarát a tágas út kifeszíti rám.Lila kőd babrál a távolmárványhomlokán.

S föltetszik a mondhatatlan, amit csak az álom ért el: körülfog az őszi város emberarcú derűjével.

Párát libegtet a föld, lélegzik a kő,vízen, égen tündököl a kőnyű levegő;

fák között a villanások rámlobbannak, elsuhannak. Nem tudok szemébe nézni az időtlen pillanatnak.

Labirintust sző körém, befed a fasor,sárga ernyők meleg árnya arcomba hajol.

Lépkedek a fanyar, édes ázott lombok évadában... Mért kell elveszteni ujra, amit egyszer megtaláltam?

Garai Gábor: Hamvasan érik a szilva

Hamvasan érik a szilva, a mandula csontosodik már,csípős ifjukorán túl van a büszke dió.

Immár ősz e vasárnap. A csillapodott hevü napra sütkérezni kiült ünneplőben a táj

fésüli lenge haját s belehinti a vízbe a fűzfa, pírban fürdik a kert, tombol a dália még.

S én, ki az ősz jöttét keserűn szoktam panaszolni, könnyelmű vagyok és gondtalanul repeső.

Most csak a termést látom : a drága gyümölcsöt, a jó bort, csűrök színaranyát - most nem a mult, az idő

hullani kész vackora ferdíti félre a számat...Jöjj, még messze a tél, fonj be gyönyörrel, ölelj!

Hitvesi csók kell most, gyerekáldás őszi-vetése,érett alma : piros, gömbölyü, ép szerelem.