„A tanári tudás”

III. Tanárképzés Napja konferencia

Veszprém

2012. szeptember 18.

A pedeutológia diskurzusainak jellemzői:

a pedagógus személyét egyedi és társadalmi csoport szintű sajátosságaitól függetlenül és kulturális meghatározottságából kiemelve, izoláltan tárgyalják,

absztrakt személyiségvonások és professzionális kompetenciák listázása mentén hozzák létre a „pedagógust”,

nem lépnek párbeszédbe a valóságosan létező pedagógusokkal,

a normativitás mellett jellemezőnek tekinthető a pszichológia elméleteinek dominanciája.

A kortárs pedagóguskutatások és

oktatáspolitikák diskurzusai - a pedagógus

személyiségét, státuszát és tevékenységi

formáit vizsgálva ( és gyakran előírva) egy

olyan androgün „lénynek” képzelik el a

pedagógust, akinek biológiai és társadalmi

neme semmilyen módon nem befolyásolja

szakmai identitását.

Ugyanakkor számos alkalommal vetődik fel a

szakma feminizálódása, mint olyan

tényező, mely a szakma teljesítményét

hátráltatja.

A neveléstudomány (pedagóguskutatás ágában) interdiszciplináris tudásbővítésére teszünk kísérletet, amikor bevonjuk - a főként a posztmodern kor társadalmi-kulturális változásainak talaján létrejött - az identitás, szerep és szubjektum problematikáját tárgyaló elméleteket.

Munkánkban kiemeljük az ágencia és az én-megismerés viszonyának, gender – etnicitás és társadalmi réteg/státusz hármas mátrixába ágyazott kérdéseit.

A kutatásnak ebben a részében én-elbeszélések alapján vizsgáljuk a pedagógusnők identitáskonstrukcióját.

Célja: Olyan empirikus vizsgálat elvégzése mely, magukat

a pedagógusnőket (a szakma hangját) „szólaltatja meg” szakmai és női identitásuk jellemzőiről és azok összefüggéseiről.

Módszere: Az élettörténeti, autobiográfiai írásos narratívák

értelmező elemzése. (A kvalitatív társadalomtudományi kutatások elveinek érvényesítése segítségével.)

Adatok: 20 pedagógusnő írásban elkészült élettörténet-

leírásának elemzése

Mindenkori pszichoszociális és kulturális én-

rendszerünk reflektált élettörténetünk

„terméke” és eredménye. (Erikson)

Az én önmagára vonatkozó közvetlen

tapasztalatait a személyes élettörténet

eseményeit a történetszerkesztés logikája és

dramaturgiája szerint dolgozza fel, tehát

folyamatosan elbeszélő struktúrába szervezi

őket (ez közeli rokonságot mutat az irodalmi

műfajokkal).

”Az én-fogalom ismereteket tartalmaz a

személyiségvonásokról, képességekről, érté

kekről, a jelentős másokhoz fűződő

kapcsolatokról, a birtoklásról, és a

megjelenésről.

Ugyancsak tartalmaz ismereteket azokról a

nézetekről, amelyeket mások alakítanak ki

énünkről, amelyek csak részben eshetnek

egybe tulajdon nézeteinkkel,

mindamellett az önértékelés arra

irányulhat, hogy módosítsa másoknak a

rólunk alkotott nézeteit (benyomáskeltés)!”

(Pataki, 363)

Minden szociális világ létrehozza a maga

történeteit, amelyek mélységében

befolyásolják tagjaik életét, énképét, én-

azonosság tudatát.

Önmagunk társadalmi azonosságtudatát csak

külső közvetítések útján dolgozhatjuk ki, a

személyes pszichológiai

identitásaink, azonosságélményünk csak a

szociális identitásokon nyugodhatnak –

amelyek azonban időben és térben

változnak.

Lényeges megfigyelni az elbeszélő elvet:

az, hogy hogyan szerkeszt és értelmez az

elbeszélő leggyakrabban kultúrafüggő.

A narratívák újraírhatóak, de akkor is

megmarad egy magjuk, amely az

újraíráshoz, az identitás aktualizálásához

szükséges.

Legtöbb esetben a tapasztalati átélt

epizódok önreflexió során fogalmi

általánosítások segítségével állnak elő, és

létrejön az átéltek elbeszélésének egy

magasabb rendű kognitív szerkesztése.

Előfordulhat, hogy az értelmezési struktúrát

kívülről kölcsönzi az elbeszélő, tehát nem a

maga történetét mondja el, hanem egy a

szokásrendek, sztereotípiák által befolyásolt

ideális „,mesét” hoz létre és interiorizál.

Az én aktualizálása mindig úgy történi, hogy

a sikeres társadalmi alkalmazkodáshoz

vezessen.

Találhatunk asszociatív módon

„rögtönzött”, tehát olyan

elbeszéléseket, melynek nem azonosítható a

rendezőelve (magja).

Eseményközpontúság, élményközpontúság

Külső vonatkoztatási keretek kidolgozottsága

A reflexió tudatosulásának bemutatása

Teljesítmény, siker központba állítása

Előítéletek, sztereotípiák, erős külső

meghatározottságának jelenléte, vagy

háttérbe szorulása

Naiv, idillikus mese-írás

Sorsszerűségre való utalás

„Édesanyám egyedül nevelt húgommal együtt, szerény körülmények között. (…) Szívesen lettem volna orvos (édesapám is az volt, de nagyon régen meghalt), vagy tolmács, de nem mertem bevállalni, (…). Muszáj volt olyan intézményt választanom, ahová nagy valószínűséggel bekerülök, mert édesanyám nem tudott volna eltartani”. (TM)

„Szeretett nagynéném Nenni tanítónőként tevékenykedett az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek szerzetesrendjében. Az ő élettörténetével kell kezdenem, hogy az enyémig eljussak.” (PZ)

„Meghatározó volt az egész életünkre, hogy szüleink gyermekparalízis következtében mozgássérültek lettek, számunkra a tolerancia, a másság elfogadása születésünktől fogva természetes. (…) Mondhatnám, hogy mély nyomott hagyott bennem az óvó nénim, tanító nénim, is, irigyeltem Őket, hogy mindenki rájuk figyel, és mindent tudnak!” (KA)

„(…) néha úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó pedagógus. Hátrányom az is, hogy nő vagyok, a hátrányos helyzetű tanulóknak, mivel mások az értékrendjeik náluk a nő személye az utolsó helyen áll. A nő az csak gyereket szül, gyereket nevel, mos, főz, kiszolgálja a férjét, de a fontosabb dolgokba beleszólási joga nincs. A nő nem dolgozhat, nincs tekintélye. Az irányítás és a tekintély kivívása a férfi kezében van.” (PH)

„ (…) nemcsak a csoportomra gondolok, hanem az egész intézményt is látom magam előtt. Fontos számomra a felnőtt közösség, a színvonalas szakmai munka. Kolléganőimet arra buzdítom, ha probléma van beszélni kell róla, mert ha magunkban hordozzuk az további problémát szül.” (LÉ)

„A kollégáktól jövő visszajelzés bemásolásával kezdem: „igényes, pontos, kritikus, nyílt, határozott, őszinte, szakmailag felkészült, pörgős, magabiztos, tájékozott, szülők körében tekintélye van, szókimondó, bármilyen problémát türelmesen meghallgat, segítőkész, empatikus, jó szervező, ügyintéző”. Ha magam alatt vagyok, igazán jót tesz az önbizalmamnak, és csak remélni tudom, hogy nagyobbik része valóban illik is rám. (…) Talán ezért is nem keseredtem meg, képes vagyok új ötletekért lelkesedni, rácsodálkozni a gyerekek nem mindennapi megnyilvánulásaira, nem ijedek meg a változásoktól.” (PZ)

„Pedig mikor alsó tagozatos kislány

voltam, visszaemlékszem nagyon aranyos tanító

nénim volt, akinek nyugdíj előtt mi voltunk az

utolsó osztálya, és úgy bánt velünk, mint „egy

tyúkanyó a kiscsibéivel”. Látszott rajta, hogy az

életét a tanításnak szentelte, mindig türelmes és

segítőkész volt velünk, ha valaki valamit nem

értett akár többször is képes volt elmagyarázni.

Nagyon szerettem őt és ő az, akit a

példaképemnek tudok a mai napig is

nevezni, tekinteni. És a lelkem mélyén mindig is

rá akartam hasonlítani.” (HI)

„Egy pedagógusoknak szervezett konferencián, 1978-ban felkértek, Romankovics András előadása előtt, ismertessem a tanítóknak az akkor életben lévő óvodai nevelési programot. Többször megerősítést nyertem afelől, mennyire fontos, hogy a pedagógusok minél több információt, ismeretet szerezhessenek a gyermekkor minden szakaszáról. Így jelentkeztem a Tanítóképző Főiskolára.” (HI)

„A tanulók iránti tiszteletet jelenjen meg személyiségvonásaimban, a bizalmat helyezzem előtérbe. Biztonságot és érzelmi védettséget nyújtsak a tanulóknak. (…) arra törekszem, hogy a tanulók megfelelő módon szocializálódjanak, kiegyensúlyozottá váljanak, és koruknak megfelelően fejlődjenek, tanuljanak. (…) Nevelőként empátiával, toleranciával fordulók a diákok felé.” (KA)

„Nálunk nincs csengő, ha a gyerek elfárad, abbahagyom a tanítást akár fél órára is, viszont ha bírják a tempót nem ritka a 60 perces óra sem. Alkalomadtán kis rezsónkon egészséges ételeket készítünk, palacsintát is sütöttünk már magyar órán. Tavasszal bodzaszörpöt készítettünk az osztályommal a többi gyerek számára. Azt gondolom harminc év múlva erre fognak igazán emlékezni és nem arra, hogy egyfolytában az olvasást gyakoroltuk, hogy megfeleljünk az országos méréseknek. És persze év végére ennek ellenére mindig elsajátítják az elsajátítandó anyagot.” (TM)

„Sikeres pedagógusnak érzem magam. Miért is írom ezt? Nem egyszer előfordult, hogy a létszámleépítés során felmerült a nevem- magasan kvalifikált, ergo sokba kerül a bére-, s ekkor szülők keresték meg írásban az igazgatót.” (ÁÁ)

„Véleményem szerint nőiségünk leginkább egy férfi jelenlétében tudatosul bennünk. Általában egészen más viszonyulások, megoldási módok és egyéb tulajdonságok jellemzik a férfiakat, mint minket. Éppen ezért rendkívül fontos volna, hogy mainál jóval több férfi kolléga legyen a pályán, és még több apa intézze a szülői teendőket! Nagyon átbillent a mérleg a nők oldalára, ami az én értelmezésemben azt jelenti, hogy túlságosan egyoldalú a nevelés, oktatás, hiányzik a férfi minta. Nekem szinte csak pozitív tapasztalataim vannak férfi kollégával, szülővel egyaránt. Könnyen szót értek velük, általában a megoldás és nem az érzelmek felől közelítik a problémát, nyíltan fogalmaznak, egyértelmű helyzetet teremtenek, elvétve haragtartók vagy szőrszálhasogatók.” (PZ)

„Azt gondolom, hogy ez az óvodapedagógusi

munka igazi női hivatás. A gyerekek a családból

kiszakadva ebben az életkorban a biztonságot, a

gondoskodást, a szeretetet igénylik a

legjobban, amit az anyához hasonlóan egy másik nő

tud kellőképpen megadni. Bennünk van meg az a

fajta empátia, türelem, elfogadás, amire egy

óvodáskorú gyermeknek szüksége van. A nők

génjeikben hordozzák a nevelést, a

gondoskodást. Sokfelé kell figyelni, megosztani

magunkat. A kapcsolatok teremtése, ápolása is

könnyebb.” (LÉ)

A pedagógusnők nagyobb hányada hatékonyan és

reflektív módon alkotta meg narratíváját.

Ez azt eredményezi, hogy az e narratívákból

felbukkanó ismeretek alkalmasak az

elméletalkotásra.

A nő mivoltukat érintő gondolatok leírására

kevesen vállalkoztak.

Ezen kevesek sem a személyes narratívát

folytatták, amikor leírták véleményüket, hanem a

külső társadalmi közgondolkodás vélekedéseit

fogadták el maguk számára érvényesnek.

TEHÁT NEM SZÓLALT MEG A TUDATOS NŐI

NARRATÍVA.

Jellemező egyetlen kivétel a roma gyerekeket

tanító kolléganő szövege.

Ebben igazolódni látszik az interszekcionalitás

elméletének jelentősége, ti. itt a gender és

etnicitás együtthatására találunk jól leírható

esetet.

Ez a „találkozás” a kolléganő gender identitása

jelentőségének tudatosulását hívta elő.