A MACBETHRŐL

Shakespeare négy „nagytragédiája” közül a Macbeth az utolsó. Terjedelmében a legrövidebb (amíg az Othello 3924 sor, addig a Macbeth ennek alig több mint a fele: mintegy 2107 sor). Atmoszférájában azonban a legsűrűbb, a legfélelmetesebb. Kvarto-kiadásról nincs tudomásunk, csak a - valószínűleg súgópéldányon alapuló - 1623-as Folio-szöveg áll a mindenkori szerkesztők rendelkezésére. Van olyan felte-vés, hogy nem Shakespeare fejezte be a művet, mivel a dráma végének nyelvezete kevésbé erőteljes, mint az eleje.

A Macbeth valószínűleg udvari előadásra készült: 1606 augusztusában ugyanis IV. Keresztély dán király látogatást tett Jakab király udvarában, s talán maga a király rendelhetett egy skót történelemről szóló drámai előadást Shakespeare társulatá-tól, az ekkor már rangos megbecsülést élvező „Király emberei”-től. Mivel az uralko-dó, a Stuart-házbeli I. Jakab Banquo egyeneságú leszármazottja volt, Shakespeare témaválasztása igazán szerencsés lehetett.

A XI. században élt skóciai zsarnok történetéről Shakespeare Raphael Holinshed krónikájában olvasott, amely királydrámáinak első számú forrása volt. A krónika két történetét olvasztotta egybe, miközben a történeti kronológiát drámai idővé sűrí-tette. Valójában a történelmi Macbeth 1040 és 1057 között uralkodott s Banquoval együtt gyilkolta meg a tehetetlen Duncant. A feljegyzések szerint eleinte közmeg-elégedésre uralkodott, s csak élete végén vált zsarnokká.

Holinshed másik története Donwaldról szólt, aki fekete mágiát űzött, banyákkal cimborált, s felesége felbujtására ölte meg Duff királyt. A kutatók azt is rég kimutat-ták, hogy Shakespeare ismerte a skót történetírók: William Stewart, John Leslie és John Buchanan műveit.

A drámában Shakespeare minden bizonnyal tapintatból, talán karrierje érdekében hallgatta el, hogy Banquo, az uralkodó őse is Duncan gyilkosa volt. Azt viszont egész bizonyossággal mondhatjuk, hogy Jakab királynak a démonokról írt könyvét is áttanulmányozta Shakespeare, mielőtt hozzáfogott e természetfeletti hatalmakat legerőteljesebben megjelenítő drámája megírásához.

Fabiny Tibor: A Macbeth és a gonosz szimbolizmusa.

A „LŐPOROS ÖSSZEESKÜVÉS”

A hatalom állandóságának és a töretlen dinasztikus utódlásnak a víziójával Shakes-peare nemcsak a királyt akarta meghódítani. Néhány hónappal korábban az egész or-szágot megrázta egy idejében leleplezett merényletkísérlet. A merénylet Jakab királyt és családját, az udvart és gyakorlatilag a birodalom teljes politikai vezetését megsem-misíthette volna. 1605. november 4-én, azelőtti éjjel, hogy Jakab a soron követke-ző parlamenti ülésszakot személyesen megnyitotta volna, a Korona emberei, akiket néhány nappal korábban névtelen levélben figyelmeztettek, a Parlament épülete alatti pincében letartóztatták Guy Fawkest. A pincében többhordónyi puskaport és vasrudat halmoztak fel, a robbanóanyagot tüzelő- és épületfa-ra-kományok takarták. Az órával, gyújtóssal és gyújtózsinórral felszerelkezett Faw-kes az egész parlamentet a levegőbe akarta röpíteni egy maroknyi összeeskü-vő megbízásából, akik Jakabnak a római katolikusok iránti tolerancia kérdésében tanúsított makacs ellenállásán kesered-tek el. A kegyetlen kínzások eredménye-képp Fawkes elárulta a társak nevét, akik a teljes kormány felrobbantását kitervel-ték. Az összeesküvőket elkapták. Fela-kasztásuk után – míg még volt bennük élet – leemelték őket a bitóról, hasukat felnyitották, és testüket négyfelé vágták.

A Királyi Társulat más színtársulatok mel-lett erősen törhette a fejét, mivel kellene ebben az időben a londoni közönség és az udvar elé állnia. A Macbethben Shakespeare olyan darabot alkotott, ami a kollektív megnyugtatás rituáléjaként is mű-ködhetett. A tizenegyedik századi skót események színre vitele – a király meggyilko-lása, a rend és az illem összeomlása, a küzdelem, hogy a birodalmat az árulók véres kezéből kiragadják – mind azt a célt szolgálta, hogy a tizenhetedik századi néző a katasztrófának és utána a rend győzelmes helyreállításának szimbolikus példázatával szembesüljön.

Stephen Greenblatt: A király megbabonázásaFordította G. István László

A KORONA

Uralkodói jelvény, nemesfémből készült fejdísz. Viselője a fensőbbség és a hatalom birtokosa, aki minden halandó közül (szó szerint is) kimagaslik, hiszen a koronák egyik fontos ősi feladata, hogy viselőjüket kiemeljék a többiek közül. Formája sze-rint lehet nyitott, abroncsszerű (pl. III. András halotti koronája), vagy zárt (pl. magyar Szent Korona).

Szimbolikáját elsősorban kör alakja szabja meg, amely minden kultúrában a tökéletességet reprezentálja, s mint ilyen, kapcsolatban áll az égi szférával. Jelentéseinek egyik fontos alkotóele-me, hogy a fejet, vagyis a lélek lakhe-lyét övezi. Legegyszerűbb típusa, az önmagába visszafutó fejpánt, a koszo-rú (lat. corona ’koszorú’, ’korona’) az idő körforgását, a lét folytonosságát je-leníti meg. Általában az evilági és a spi-rituális értéket egyaránt hordozó arany-ból, drágakő-, ill. gyöngyberakásokkal készül. Széle cikcakkos, mintha nyílhe-gyekből vagy szarvakból állna, esetleg sugaras, emlékeztet a napistenek nap-sugaras fejdíszére. Ez hatalma szoláris eredetét jelzi. Az égi és a földi szint kö-zötti közvetítés funkcióját mutatja az az értelmezés is, amely szerint a koronás fő nemcsak kimagaslik a halandók kö-zül, hanem a leereszkedő, alászálló ha-talom megtestesítője (elsősorban az is-tenkirályságokban). Az Újszövetségben a koronának mint mindenható uralmi szimbólumnak az ellentéte a tövisko-

szorú (Jn 19,2); a szenvedés, a Passió eszköze, ugyanakkor a Megváltás művében az igazság és az élet koronája (2Tim 4,8; Jel 2,4). A középkori allegorikus ábrázolásokon a Hűség, a Remény, a Bölcsesség, valamint az Eklézsia alakját ábrázolták koronásan. A kabbalisztikus hagyományban a Korona, azaz a Keter az első szefirá, a misztikus emanáció (a teremtés isteni energiájának kisugárzása) az élet fáján, a szefirot-fán. Az az állapot, amely már túllépett a Megértés (Biná) és a Bölcsesség (Hochmá) szintjein, a nő és a férfi dualizmusán, azaz, a misztikus hagyomány szerint, a mennyei andro-gün állapotára, az ősi Egyre törekszik.

Pál József-Újvári Edit: Szimbólumtár

A VÉSZLÉNYEK

részlet Kállay Géza Macbeth-fordításához írt bevezetőjéből

Holinshed Krónikájában „boszorkány” helyett „tündérek” vagy „nimfák” jelennek meg egyszer csak Macbeth és Banquo előtt. Figyelemreméltó, hogy a szereplők meg-szólalásait jelző nevek között (ott, ahol a szerző megjelöli, ki beszél), végig Első, Második, illetve Harmadik Boszorkány szerepel a Fólióban, ugyanakkor a darab szö-vegében csak egyetlen egyszer hívja valaki „boszorkány”-nak az „Első Vészlényt”, s ez is voltaképpen idézet, a Hajósné szavainak (feltehetőleg parodisztikus) ismétlése: „ELSO BOSZORKÁNY: Egy hajós asszonyának térdén gesztenye, / Tömte, tömte, tömte magát, én mondom: /„Adjon má’ ”. / „Tágulj, boszorkány” – így a nagyfarú nya-nya” (1.3.). Másutt a boszorkányokat a darabban – angolul – „Weird Sister”-ként em-legeti mindenki, ezt fordítottam „Vészlény”-nek, mert Szabó Lőrinc „Vészbanyá”-járól úgy éreztem, a „banya” túl hamar egyértelműsít, hiszen a magyar nyelvben a szó erősen összeforrt a „boszorkány” jelentésével. A weird az angolban akkor ’végzetes’-t jelentett, és Macbeth meg Banquo „jósait” valóban sokan azonosítják az óskandi-náv mitológiából ismert Nornákkal, az emberek jelenét, múltját és jövőjét ismerő sors-istennőkkel, a görög Moirák, illetve a római Párkák megfelelőivel; ez esetben a vészlények túlvilági hatalommal rendelkeznek, és valóban a fátumot, az „(eleve) el-rendelést”, az enyészetet képviselik.

A „weird” szó a Macbethben hatszor fordul elő, de csak háromszor weird alakban; a másik három alkalommal ilyen formában: wayward, ill. weyward.

Ez a két utóbbi alak lehet a weird írásváltozata, de a wayward ma is él az angol nyelv-ben, és ’bogaras’-t, ’csökönyös’-t, ’kiszámíthatatlan’-t, ’hóbortos’-t jelent. Ha a lényeket „wayward sister”-eknek, ’hóbortos nénék’-nek tekintjük, akkor leginkább „földöntúli” hatalmuk oszlik köddé: lehetnek egyszerű, bolondos, csavargó vénasszonyok. Ekkor Macbeth és Banquo felelőssége is jelentősen megnő; ha csak „számukra léteznek” boszorkányokként, a két bajtárs nem háríthat semmit a „végzetre”.

Tehát már a darabbeli puszta szóalakváltozatok is több jelentést engednek meg: a különös lények széles értelmezési skálán foglalnak helyet, amelynek egyik vége a „mi-tológiai istennő”, a másik a „bolondos, kóborló vénasszony”. A „boszorkány” valahol középen helyezkedik el, és a korabeli Angliában és Skóciában az, hogy „boszorkányok pedig vannak”, még sok tanult ember számára is olyan természetes volt, mint hogy léteznek nők és férfiak. A mágia minden formája egyszerre volt politikai, közösségi és vallási kérdés Shakespeare korában, és az 1590-es évektől különösen is megszapo-rodtak a boszorkányperek.

A skóciai perek egyik főbírája a műveltségére igen büszke Jakab király volt, aki nagy boszorkány-szakértőnek tekintette magát, és 1597-ben (még Skóciai VI. Jakabként) Daemonologie (’Démon-tan’) címmel könyvet jelentetett meg, amelyben leírja, ho-gyan lehet felismerni a boszorkányokat, hogyan lehet ellenük védekezni stb. Sok tu-dós gondolja úgy, hogy a boszorkányoknak olyan fontos szerepet szánó Macbethet Shakespeare kifejezetten azért írta, hogy királyának és a Társulat patrónusának ked-vében járjon, és kétségtelen, hogy a darab több szálon is összefüggésbe hozható Jakabbal.

A boszorkányok Roman Polanski 1971-es Macbeth-filmjében A “boszorkány” Kuroszawa Véres trónjában (1957). Kuroszawa a Macbeth történetét áthelyezte

a középkori Japánba

A boszorkányok Orson Welles 1948-as feldolgozásában

A TÖRTÉNELMI MACBETH

Mac Bethad mac Findláich, akinek nevét Shakespeare tragédiája Mac-beth alakban őrizte meg az utókor számára, az 1000-es évek elején látta meg a napvilágot. Édesapja, Findláich Moray uraként – mormaer – az Alba Királyság, tehát Skócia leghatalmasabb méltóságai közé tartozott, édesanyja pedig rokonságban állt az uralkodóházzal. Mindennek ellené-re Macbethnek sanyarú ifjúkor jutott osztályrészül, ugyanis hatalomvá-gyó unokatestvérei – Malcolm és Gillacomgain – meggyilkolták apját, így a család menekülni kényszerült Moray vidékéről.

A tartomány új feje, Malcolm 1029-ig uralkodott, majd három évvel ké-sőbb a másik bitorló, Gillacomgain is távozott a földi világból, miután 50 harcosával bennégett egy házban; a történészek Macbethet sejtik a baleset mögött. A férfi ezután házasságot kötött Gillacomgain özvegyé-vel, Gruoch-kal, amire elsősorban az szolgáltathat magyarázatot, hogy az asszony távoli rokonságban állt III. Kenneth királlyal (ur. 997-1005), így az ambiciózus mormaer a jövőben eséllyel pályázhatott a skót koronára. Macbeth feleségének egyébként korábban már született egy gyermeke, Lulach (ur. 1057-1058), akit a későbbi uralkodó a saját fiaként nevelt fel, és halála előtt örökösévé tett.

Két évvel azután, hogy Macbeth visszafoglalta családja birtokait, jelentős politikai változások zajlottak le az Alba Királyságban: az idős II. Malcolm (ur. 1005-1034) befejezte életét, a trónt pedig unokája, I. Duncan (ur. 1034-1040) foglalta el, aki Shakespeare tragédiájának szereplőjével ellen-tétben fiatalon szerezte meg a hatalmat. Duncan hat évet töltött a skót trónon, országlásának utolsó szakaszában azonban számos megalázó vereséget szenvedett, így tekintélye lassan szertefoszlott.

Az 1039. évi katasztrofális durhami hadjárat után Macbeth felkelést in-dított az uralkodó ellen, és 1040 augusztusában, Elgin közelében le is győzte riválisát. Duncan maga is életét vesztette a csatában, így a főha-talom Moray urára szállt. Shakespeare hősével ellentétben tehát az igazi Macbeth nem egy agg király ellen elkövetett orgyilkosság révén, hanem „férfias küzdelemben”, nyílt csatában szerezte meg a trónt, melyet az or-szág előkelőinek túlnyomó része valószínűleg amúgy is neki szánt. Ebből eredően a skótok nem tekintették bitorlónak új királyukat, sőt, 17 éves országlása stabilitást és viszonylagos nyugalmat hozott Skócia számára.

Siward northumbriai gróf 1040 után befogadta Duncan családját, és a későbbiekben hathatós támogatást nyújtott a halott király fiának, Mal-colmnak – a későbbi III. Malcolmnak (ur. 1058-1093) – a skót korona megszerzésében. Siward két alkalommal, 1046-ban és 1054-ben is had-járatot indított északi szomszédja ellen, a második támadás során Mac-beth súlyos vereségeket szenvedett el Siward hadaitól, és 1057. augusz-tus 15-én, a lumphanani csatában halálos sebet szerzett.

Tarján M. Tamás: Macbeth skót király halála

Általában és leggyakrabban a „lesz, hogy le-gyen” jóslatot kaján ösztönök váltják ki: hang-súlyát ördögi fenyegető zene adja meg az öntudatlan mélyéből. A jóslatban a jós vágya nyilatkozik meg, a „lesz” mindig „legyen”-t je-lent, akkor is, ha Kánaánt és akkor is, sőt ak-kor még inkább, ha apokaliptikus összeomlást ígér. Hiúság, túltengő önzés, egyéni érdek, ellenőrizhetetlen indulatok - ezek voltak alkat-részei az ördögi kotyvaléknak, mely a fenyér három boszorkányának üstjében fortyogott, mikor Macbeth megjelent köztük, hogy jöven-dőjét láthassa. Ebből a fazékból kerültek ki az elmúlt század anyagelvű szemléletének nagy történelmi jóslatai (világháború, összeomlás, különféle diktatúrák), amik mindenütt beváltak, ahol az elnyomott lélek elhitte, hogy szolga-ságra született, és szolgaságban fog meghalni - s a zsarnok elhitte, hogy hivatást teljesít em-bertelen bűneivel.

Karinthy Frigyes: A Macbeth-jóslat lélektana

SZENT ISTVÁN KIRÁLY INTELMEI IMRE HERCEGHEZ

részlet

Ha a királyi koronát meg akarod becsülni, legelőször azt hagyom meg, tanácsolom, illetve javaslom és sugallom, kedves fiam, hogy a katolikus és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden Istentől rendelt alattvalódnak példát mutass. (...) Akik ugyanis hamisat hisznek, vagy a hitet jó cselekedetekkel teljessé nem teszik, fel nem ékesítik, minthogy a hit tettek híján meghal, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök uradalomban vagy koronában nem lesz részük.

Az uralom negyedik dísze a főemberek, ispánok, vitézek hűsége, erőssége, serénysége, szívessége és bizalma. Mert ők országod védő falai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gya-rapítói. Legyenek ők, fiam, atyáid és testvéreid, közülük bizony senkit se hajts szolgaságba, senkit se nevezz szolgának. (...) Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.

A türelem és az igaz ítélet gyakorlása a királyi korona ötödik cifrázása. Valahányszor, kedves fiam, ítéletet érdemlő ügy kerül eléd vagy valamely főbenjáró bűn vádlottja, türelmetlenül ne viselkedjél, esküvel se erősködjél, hogy megbünteted; bizony ez ingatag lenne és mulandó, mert a bolond fogadalmat megszegi az ember; és ne ítélkezz te magad, nehogy királyi méltóságodban a hitvány ügyben forgolódva folt essék, hanem az efféle ügyet inkább bírákhoz uta-sítsd, az ő megbízatásuk, hogy törvény szerint döntsenek. Óvakodj bírónak lenni, ám örülj királynak lenni s neveztetni. A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak.

A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság ha-todik helyén. (...) Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.

A királyi emelvényen a tanács a hetedik helyre tart igényt. A tanács állít királyokat, dönt el királyi sorsokat, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, győzelmeket ő arat, kerget támadó hadat, behívja a barátokat, városokat ő rakat, és ő ront le ellenséges várakat. Minthogy pedig a tanácsnak ekkora haszna van, ostoba, pöffeszkedő és középszerű emberekből összeállítani, én úgy vélem, mit sem ér.

Oseink követése foglalja el a királyi méltóságban a nyolcadik helyet. A legnagyobb királyi ékesség, az én tudásom szerint, a királyelődök után járni, a szülőket utánozni. Aki ugyanis megveti, amit meg-szabtak atyai elődei, az isteni törvényekre sem ügyel.

Az erények mértéke teszi teljessé a királyok koronáját, és a parancsok közt a tizedik. (...) Mert ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell ne-vezni. Ennek okából hát, szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövő reménysége, kérlek, meg-parancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul.

Kuruc Ágnes fordítása Vincent van der Vinne: Vanitas királyi koronával. 1650. Louvre

HARRY BERGER JR.: A MACBETH ELSŐ JELENETEIRŐL

részlet

Duncan jelenetei emlékeztetnek engem Marcel Mauss a csereüzlet primitív gazdasági intéz-ményéről szóló klasszikus eszmefuttatására, amelyet Az ajándékban fejt ki: „Adni annyit jelent: kinyilvánítani a felsőbbrendűséget,... magister-nek lenni; viszonzás vagy még többel viszonzás nélkül elfogadni pedig azt jelenti, hogy az ember alárendeli magát, alattvalóvá, szolgálóvá vá-lik, kisebbé lesz, lejjebb áll a rangsorban (minister) .” Duncan „életadó, termékeny költészete” és azon szokása, hogy harcmezei jutalék gyanánt méltóságokat adományoz, ennek a kötele-zettségnek nyomását tükrözi és megmutatja, hogy a versenyszellem nincsen a vérontás és el-lenségeskedés nyílt lépéseire korlátozva. Ez sugárzik át a darabban megnyilvánuló összes kap-csolaton, legyen az szeretet, barátság, vendégszeretet, tiszteletadás, lázadás, társalgás vagy éppen a hírek vagy üzenetek átadása. A macbethi Skócia dinamikusan mutatja be annak az elvnek a működését, amelyet Hobbes háborúnak nevezett, „minden ember háborújának, minden ember ellen”.

Szó szerint és képletesen is, e harcos társadalom természetes alapja a vér. A vér elsősorban a társadalmi viszonyok szervezőelve, a királyság, leszármazás, hely és név alapja, és a kritiku-sok joggal tulajdonítottak nagy szerepet ennek a meghatározó köteléknek társadalmi rend és természet között. Azonban nem tulajdonítottak elég jelentőséget annak a ténynek, hogy a vér egyéb jelentései ellentmondanak ennek a harmonikus alapnak. Mert a vér egyben az egyéni magabiztosság alapelve is; az olyan lényegi tényezők forrása, mint bátorság, szen-vedély és izgatottság; és ezeken túl az agresszió alapelve is. A vér vért kíván. A vérontás a férfiasság bizonyítéka és a becsület, valamint a hírnév forrása. A vérontás, vérengzés, a vér-től tolult elme szaporítja a társadalmi rend szívverését és egyben ki is élezi feszültségeit. (...)

Az ilyenformán hangsúlyozott férfiasságból kiindulva, amely egyben a versengő ösztön túl-fejlesztésével is jár, zseniális húzás volt Shakespeare részéről, hogy kiemelte a gyengédsé-get Duncan jellemében és hogy felfedte sokszor erőltetett törekvéseit, hogy megmaradjon magisternek. Felfedte Duncan kétségbeesett bizonytalanságérzetét is, amely beszivárog „puha” retorikájába. Valami halvány androgün vonást vélek látni személyiségében, valamit, ami felerősíti királyi szerepének szerkezeti androgünitását. Mert ő nem csupán királya és apja, de egyszersmind anyja is társadalmának: a vér és a férfiasság forrása és kútfeje, az ősi ér; de ezzel együtt a jóság tejének és az összhangnak is. A vérhez hasonlóan a tej is egy természetes elv és szerkezeti jelkép: a táplálás forrása, és ezen túl a kielégülésé és megbé-kélésé is; s még tovább, azon közös gyönyörűségé, mely összeköti anyát és gyermekét. A tej az együttérzés mátrixa, a szereteté és törődésé, az ártatlanságé és szelídségé. Azonban a tej egyben a tehetetlen csecsemő meztelenségéhez is kapcsolódik. (...)

Érezhetjük úgy, hogy a tejfehér jóság megnyilvánulása fenyegeti a férfiasságot, hiszen aho-gyan azt egy éles eszű kritikus kimutatta, a tej a „keménység hiányára” utal. A darab maka-csul, kitartóan időzik el a nemi szerepek kérdésén, illetve azoknak alapvető bizonytalanságán. Lady Macbeth megfeddi Macbethet annak férfiatlanságáért, mire Macbeth szükségesnek ta-lálja, hogy szót emeljen férfiasságáért, ahogyan azt sok más ellensége is teszi az utolsó két felvonásban.

Lady Macduff azt kérdi, „Mit védekezem asszony módra, hogy / Senkinek sem ártottam?”.

A férfias megoldás az ártás. A természetesség vonásait nélkülöző férjét anyja méhéből idő előtt vágták ki, s így Macbeth nemezisévé válik, hiszen „nem asszony szülte”. Lady Macbeth borzasztó képe, amint kitépi mellét a gyermek szájából és agyát szétzúzza, végig ott leselkedik a háttérben, mint valamilyen átható fenyegetés, amely nem független a kasztrációs félelmektől és az anya befolyásától, valamint szörnyű hatalmától. A tej kötelékétől való megfosztottság, a magárahagya-tottság előhozza a tejszín-arcú, savó-képű félelem tejszerűségét. Ez nem az a fajta félelem, amely társas kapcsolatból születik, és amely saját hatáskörén belül tartja az embert, hanem az a félelem, amely önző, bénító és amelyet a hirtelen, erőszakos megfosztottság traumája szül. (...)

A gyilkosság után félelem és bűntudat egyszerre szállja meg Skóciát, bénulással és önmaguktól való elzárkózással, önmaguk „kerülésével” sújtva a skótokat. Kasztrálódnak, traumatizálódnak és a hangnem, amelyben egymással beszélnek a második felvonás harmadik jelenetében bizonyta-lanságról árulkodik. Szarkazmus és a biztonság képmutatása, rezignáció és görcsös elhatározás, kétségbeesett panaszkodás és jámbor hitvallás között ingadoznak. Mert csak addig képesek férfi-

asak maradni, amíg úgymond gyengébbik énjüket a királyra háríthatják. Az, hogy a király hozzájuk fordul védelemért, legitimálja, hogy szüntelenül a vérre gondolnak, s míg ők a királyra támaszkod-nak, ő rájuk támaszkodik védelemért. Azonban a király tej-jellege és a skótok vér-jellege az előbbit veszélybe, az utóbbiakat (a skótokat) gyanúba sodorja. O Skócia jó bűnbakja, ahogyan Macbeth lesz később a gonosz bűnbak. Meggyilkolása egyfelől az arany és ezüst – a férfi és a nő, a nap és a hold – király szertartásos megölése; és bár nem ők ölték meg, mégis felelősnek tekinthetők haláláért.

Szigeti Balázs fordítása

KÁLLAY GÉZA: „KÉP SZEMÉNEK, KíN SZíVÉNEK”: MACBETH TŐRE WITTGENSTEIN FILOZóFIAI VIZSGÁLódÁSAI ELŐTT

részlet

Amint ezt Cleanth Brooks már klasszikusnak számító esszéjében meggyőzően fejtegeti – „tulajdonképpen a csecsemő bizonyul a tragédia talán legerőteljesebb szimbólumá-nak”. Macbeth lehet „nagy Glamis” és „hősi Cawdor” (I; 5), felesége szerint mégis „Túl sok [benne] a jóság teje” (I; 5), s miközben az asszony azért könyörög, hogy a „szörny-nép szív[ja] a melle [...] / Tejét epének” (I; 5), elbizonytalanodó férjét ilyen szavakkal feddi, és sarkallja Duncan meggyilkolására:

Addig voltál ember, míg merni tudtad,S ha több lennél, mint voltál, a siker Férfinak is emelne! [...]Szoptattam, s tudom, mily Édes a csecsemo az anya keblén: De bárhogy nevetne rám, én kitépném Fogatlan szájából a mellemet, S agyát szétzúznám, ha úgy megfogadtam Volna, mint te ezt (V; 7).

„A gyermek szeme fél csak / A falrafestett ördögtől” (II; 2) – mondja Lady Macbeth már a gyilkosság után, és a férfiatlan-gyermekded viselkedés a negatív példa akkor is, amikor Macbeth Banquo véres szellemének látványától szörnyed el.

A gyermek nézőpontjának jelenléte, illetve hangsúlyos hiánya a Macbethben tehát egya-ránt fontos; Cleanth Brooks joggal hangoztatja, hogy Macbeth tragédiájának egyik oka „a csupasz csecsemő” („naked newborn babe” „meztelen újszülött”, I; 7), aki „viharon vágtat” Macbeth-tel szembe, és aki elől nem térhet ki. Az önmagában erőtlen, de a „trombita-nyelvű angyalok” és az „égi kerub” kontextusában említett gyermek hatalma különös jelentőséget kap Macbeth fiak iránti különös kegyetlenségében (Fleance-tól kezdve Mac-duff fiacskáján át a fiatal Siward megöléséig), de legfőképpen a gyermekek titokzatos hiánya feltűnő a Macbeth-családban. Macbeth ebben a vákuumban játssza el otthon a gyermek szerepét: „Bellona vőlegénye”, aki a nagy csaták után tehetetlen öregember és gyermekek ellen visel háborút, maga is „meztelen csecsemő”: csatában „születik” és a „fenyéren” kereszteltetik meg. James Calderwood, a darab egyik legeredetibb értel-mezője épp ezt a hiányt azonosítja a Macbeth-házaspár tetteinek legfontosabb mozga-tórugójaként: az utódlás hiányában egyre inkább mások leszármazottainak kiirtása jelenti számukra a sikert. Duncan meggyilkolásának tette így egyszerre fejezi ki az apai tekintély elleni lázadást, mellyel a gyermek felnőtté szeretne válni, a vágyat, hogy a gyermekek hiányában mégis hagyjon maga után valami nyomot a világban, ugyanakkor a gyermek és a szerető szerepét egyaránt eljátszó, a hosszú katonáskodás után a harctérről meg-térő vezér férfiasságának is a bizonyítéka lesz. „A gyilkosság – írja Calderwood – vérfer-tőzésként és apagyilkosságként egyaránt felfogható; a tettben Macbeth egyszerre öli meg Duncant, az apafigurát és veszi birtokba a Ladyt, az anyafigurát, ezzel erősítve meg beavatását a gyermekek közül a férfiak sorába.”

SIGMuNd FREud: NÉHÁNY KARAKTERTí-PuS A PSZICHOANALITIKuS MuNKÁBóL

részlet

Annyira nehezemre esik, hogy egy olyan problémát, amilyen a Macbethé, megoldhatatlannak nyilvánítsak, hogy merészkedem egy olyan meg-jegyzéssel élni, amely új kiutat sejtethet. Ludwig Jekels Shakespeare-ta-nulmányában nemrég a költő egy olyan technikai fogását vélte felfedez-ni, amely a Macbeth esetében is számításba jöhet. Szerinte Shakespeare gyakran két személyre bont egy karaktert, mely személyek egyike sem látszik önmagában teljesen érthetőnek, csak ha ismét összerakjuk őket. Ez lehet a helyzet Macbethtel és a Ladyvel is, s ekkor természetesen sehová sem vezetne, ha önálló személyekként akarnánk megérteni az utóbbit s átalakulásának indítékait keresnénk, nem véve figyelembe az őt kiegészítő Macbethet. Van valami, ami szembeszökően alátámasztja ezt a felfogást: a szorongáscsírák, amelyek a gyilkosság éjszakáján előtörnek Macbethből, nem nála, hanem a Ladynél fejlődnek ki. A tőrre vonatko-zó hallucináció a férfiból tör fel a tett előtt, de lelki beteggé később a nő válik; a gyilkosság után a férfi hallja a kiáltásokat a házban: ne aludj többé, Macbeth megöli az alvást, tehát Macbeth nem alhat többé. Mit sem hallunk azonban arról, hogy Macbeth király többé nem tud alud-ni, azt viszont látjuk, hogy a királyné felkel álmából és alvajárva árulja el bűnét; ő mossa negyedóra hosszat a kezét, mégsem képes eltüntetni a vérfoltot róla. (...) Így teljesedik be rajta az, amitől lelkiismereti szorongá-sában a férfi fél; ő a bűnbánó a tett után, a férfié a dac: együtt merítik ki a bűntettre adott reakciólehetőségeket mint egyetlen lelki individualitás egyenlőtlen részei s talán egyetlen minta utánzatai.

Berényi Gábor fordítása

MACBETH:She should have died hereafter;There would have been a time for such a word.To-morrow, and to-morrow, and to-morrow,Creeps in this petty pace from day to dayTo the last syllable of recorded time,And all our yesterdays have lighted foolsThe way to dusty death. Out, out, brief candle!Life’s but a walking shadow, a poor playerThat struts and frets his hour upon the stageAnd then is heard no more: it is a taleTold by an idiot, full of sound and fury,Signifying nothing.

MACBETH:Halt volna meg később: erre a hírreRáértünk volna még.Holnap és holnap és holnap: tipegveVánszorog létünk a kimért időVégső szótagjáig, s tegnapjainkCsak bolondok utilámpása voltakA por halálba. Húnyj ki, kurta láng!Az élet csak egy tűnő árny, csak egySzegény ripacs, aki egy óra hosszatDúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelműMeséje, zengő tombolás, de semmiÉrtelme nincs.

Szabó Lorinc fordítása

Jeg

yesp

ár. (

Cle

vela

nd

Mu

seu

m o

f A

rt)

Fels

őra

jnai

mest

er, 1

470

kö

rül

MACBETH:Később kellett volna; Egy ilyen szó más lett volna más időben. A holnap és a holnap és a holnap: Nap telik nap után, mind húzza a lábátA jegyzett idő utolsó szaváig, És minden tegnap a dohos halálba Világított utat nekünk, bolondoknak. Ne égj, csonka gyertya! Az élet csupán sétáló árny, egy nyavalyásSzínész, egy órát teszi-veszi magát fönn A színpadon és elhallgat. Egy gyagyásMeséje, hang és téboly, És nem szól semmiről.

Kállay Géza fordítása

MACBETH:Halt volna meg később! Ily hírre isLett volna még idő! – Holnap s megintHolnap, meg holnap, mászva így megyenEz napról napra, míg kimért időnkLevánszorog a végső szótagig.Tegnapjaink is mind bolondokatKisértek a halál hamvgödrihez.– Aludj ki, pisla fény! Az élet: árny,Mely jár-kel; egy szegény komédiás,Ki egy óra hosszant tombol és dühöng,Azzal lelép, s szava se’ hallatik;Mese, mit egy bolond beszél, teliHangos dagálylyal, – ám értelme nincs!

Szász Károly fordítása

Halott szeretők. (Musée de l’Œuvre Notre-Dame) Felsőrajnai mester, 1470 körül.

A két festmény eredetileg egy táblakép két (elülső és hátsó) oldala volt

A dARAB MAGYAR FORdíTÁSAI

A Macbethet Kazinczy Ferenc fordította le elsőként 1791-ben, és Kolozsváron mutatták be először, 1812-ben. Nem sokkal később Éder György német át-dolgozás alapján újrafordította, és szintén német alapon készült Egressy Gá-bor magyar szövege. 1830-ban, amikor az első kísérlet történt Shakespeare műveinek gyűjteményes kiadására, ennek első és utolsó kötete a Macbeth volt, Döbrentei Gábor fordításában. Az Atheneum 1838-ban már P. Horváth Lázár fordításában közölte, és 1839-40-ben - a fogságban - Kossuth is hoz-zálátott a tragédia magyarításához, de csak részletekben készült el vele.

A Kisfaludy-társaság teljes Shakespeare-kiadásában Szász Károly szövege je-lent meg 1864-ben, ezt használták a színházak mintegy hetven évig. 1940-től Szabó Lőrinc fordítása vette át a helyét. Szabó Stein Imre 2001-ben a Budapesti Kamaraszínház Alföldi Róbert-rendezte előadásához, Kállay Géza a Pesti Magyar Színház és Horgas Ádám felkérésére fordította újra a darabot, 2014-ben.

„...azt hiszem, gyönyörű lesz.” – Szabó Lőrinc képeslapja csa-ládjának a Magas Tátrából, ahol a Macbeth fordítá-sán dolgozott.Szabó Lőrinc örö-köseinek engedé-lyével.

„...azt hiszem, gyönyörű lesz.” – Szabó Lőrinc képeslapja családjának a Magas Tátrából, ahol a Macbeth fordításán dolgozott.

Szabó Lőrinc örököseinek engedélyével.

„...azt hiszem, gyönyörű lesz.” – Szabó Lőrinc képeslapja csa-

ládjának a Magas Tátrából, ahol a Macbeth fordításán dolgozott.

Szabó Lőrinc örököseinek engedélyével.

A „SKóT dARAB”

A Macbeth a színháztörténet legbalszerencsésebb darabja. Bemutatóinak történetét végigkísérik a baljós és megmagyarázhatatlan esetek. A színészek úgy tartják, hogy a Macbeth szerencsétlenséget hoz, és még a címét sem szabad kiejteni, ezért inkább skót darabként emlegetik. Az egyik hiedelem szerint a darabot megátkozták a bo-szorkányok, mert nem tetszett nekik, ahogy Shakespeare ábrázolta őket.

Állítólag:

1606-ban a Lady Macbethet megformáló színész, Hal Berridge nem sokkal a bemutató után belázasodott, és betegségébe hamarosan bele is halt.

Amszterdamban (1672) a címszerepet játszó színész tompa kelléktőrét felcserélte igazi gyilkoló eszközre: a nézők szeme láttára, nyílt színen megölte Duncan királyt alakító társát.

Sarah Siddons játékával annyira elégedetlenkedtek nézői (1775), hogy majdnem megverték, s a nagy színésznő csak bajosan menekült meg a közönségharagtól.

1849-ben lázadás tört ki New Yorkban az Astor Place nézőterén a Macbeth előadása alatt. Halálra tapostak harmincegy embert.

Sztanyiszlavszkij rendezni kezdte a darabot a Moszkvai Művész Színházban (1900). Amikor azonban a súgó váratlanul meghalt a súgó-lyukban: sürgősen felfüggesztette a próbákat.

Sybil Thorndike-ot (1926-ban) öles partnere kis híján megfojtotta.

1934-ben az angol Malcolm Keen megnémult a színpadon. Ez még megmagyaráz-ható a darab rossz hírével. De a helyette beugró Alister Simet ugyanúgy magas láz lepte meg, mint három évszázaddal korábban Hal Berridge-et.

Sir John Gielgud 1942-es Machbeth-sorozata alkalmával meghalt háromszínész: Duncan és a két boszorkány alakítója. Továbbá öngyilkos lett a díszlet- és jelmeztervező. A darabhoz elkészített tervei között leltek rá.

Diana Wynard (1948-ban) az őrülési jelenetben félrelépett a díszletemelvényen és 15 lábnyit zuhant.

Lawrence Olivier sem úszta meg a skót darabot. Emlékirata szerint az Old Vic Macbeth-előadása napján meghalt Lilian Bayliss igazgatónő, aki másodikként lett kulturális érdemeiért Lady.

A babonásnak egyáltalán nem mondható G. B. Shaw feleleveníti fiúkorából em-lékeit, amikor Barry Sullivan Macbethjének vívójelenetében kardjáról letörött egy öt centiméternyi darab, átröpült a földszinti sorok fölött, és a földbe fúródott a páholyok előtt. „Az »esemény« sokkal nagyobb izgalmat váltott ki a letörött pen-gedarab röppályájához közel ülőkben, mint az egyébként kiváló színészi alakítás egésze” - teszi hozzá Shaw.

Olivier a főszerepet Stratfordban játszotta (1955). Tőre hegye belefúródott partne-re, Keith Mitchell szemébe. Nem volt elég a boszorkáknak. Olivier lezuhant egy

húsz láb magas emelvényről.

A Bermudákon szabadtéri előadást tartottak a Macbethből (1953). A bivalyerős Charlton Heston súlyos égési sebeket szenvedett lábszárain és lágyéktájon, mivel jelmeznadrágját valaki benzinbe áztatta be.

1970-ben Rip Torn előadását New Yorkban színészsztrájk szakí-totta félbe.

A következő évben a David Leary főszerepelte előadást két tűze-set, hét rablás zavarta meg.

Tíz évvel később (1981) a Lincoln Center premierje után a Mac-duffot játszó J. Kenneth Campbellt hazafelé leütötték és kirabol-ták az utcán.

Peter O’Toole moziszerepei miatt évekig nem lépett színpadra. Az Old Vicben (1980-ban) Macbethként tért vissza, minden óvin-tézkedés nélkül. Nemcsak elagyabugyálták a kritikák, de néhány órával a premier után értesült róla, hogy otthagyta a felesége.

Nemcsak nevén nem szabad nevezni a darabot. Attól is tartózkodni kell, hogy idézzen színész belőle, hacsak nem szerepel az előadásban vagy próbája nincs belőle. Mit kell óvintézkedésül tenni? Ha valaki annyira óvatlan, hogy kimondja a veszedelmet hozó tulajdonnevet, vagy idézni találna a drámából, azonnal el kell hagyni a helyiséget, ahol elhangzottak a bajhozó szavak. Be kell csukni háta mögött az ajtót. Majd kopogni rajta. Újra belépni a szobába. Háromszor körbe-forogni. Jobbról balra. Esetleg – ahogyan az egy 1926-os Macbeth-produkció esetében történt – minden egyes előadás előtt el kell mormolni a 90. zsoltárt*. Csakis így űzhető el a veszedelem.

Molnár Gál Péter: Macbeth, a „kimondhatatlan” tragédia című írása alapján

*90. ZSOLTÁRMóZESNEK, AZ ISTEN EMBERÉNEK IMÁdSÁGA

részlet

Uram, te voltál nékünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre!Minekelőtte hegyek lettek és föld és világ formáltaték, öröktől fogva mindörökké te vagy Isten.Te visszatéríted a halandót a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza embernek fiai!Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, a mely elmúlt, és mint egy őr-járásnyi idő éjjel.Elragadod őket; olyanokká lesznek, mint az álom; mint a fű, amely reggel sarjad; Reg-gel virágzik és sarjad, és estvére elhervad és megszárad.Bizony megemésztetünk a te haragod által, és a te búsulásod miatt megromlunk!Elédbe vetetted a mi álnokságainkat; titkos bűneinket a te orczádnak világa elé.Bizony elmúlik minden mi napunk a te bosszúállásod miatt; megemésztjük a mi esz-tendeinket, mint a beszédet.A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolczvan esztendő, és nagyobb részök nyomorúság és fáradság, a mely gyorsan tovatűnik, mintha repül-nénk.Ki tudhatja a te haragodnak erejét, és a te félelmetességed szerint való bosszúálláso-dat?Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.

FORRÁSOK:

Fabiny Tibor: A Macbeth és a gonosz szimbolizmusa. Kellék, 1996/6.

Sigmund Freud: Válogatás az életműből. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003.

Stephen Greenblatt: Géniusz földi pályán. Shakespeare módszere. HVG Kiadói Rt., Budapest, 2005.

Karinthy Frigyes: A Macbeth-jóslat lélektana. www.mek.oszk.hu

Kállay Géza: A nyelv határai. Shakespeare-tanulmányok. Liget Műhely Alapítvány, 2014.

Molnár Gál Péter: Macbeth, a „kimondhatatlan” tragédia. www.nol.hu, 2011. november 5.

Pál József-Újvári Edit: Szimbólumtár. Balassi Kiadó, 2001.

Shakespeare-olvasatok a strukturalizmus után I. Szerkesztette: Gárdos Bálint – Kállay Géza – Vince Máté. Budapest, 2013, ELTE Eötvös Kiadó. /Kritikatörténeti műhely 2./

William Shakespeare: Macbeth. Fordította, jegyzetekkel és bevezetővel ellátta Kállay Géza. Liget Műhely Alapítvány, 2014.

Szent István király intelmei Imre herceghez. www.mek.oszk.hu

Tarján M. Tamás: 1057. augusztus 15. Macbeth skót király halálawww.rubicon.hu

IMPRESSZuM:

Örkény István Színház Nonprofit Kft., 2019Felelős szerkesztő: Mácsai Pál

Szöveg: Ari-Nagy BarbaraElőadásképek: Horváth Judit

Plakát: Nagy GergőGrafika: Veszprémi Judit

ShakeSpeare:MaCBeTh

Szabó Lőrinc, Szász Károly és Kállay Géza fordításának felhasználásával

szövegkönyv: Gáspár Ildikó, Ari-Nagy Barbara

Játsszák:Borsi-Balogh Máté e.h.Fodor Tamás m.v.Pogány JuditTakács Nóra Diána

Közreműködik:Horváth Éva, Ölveti Mátyás/Szontagh Márton

díszlet, jelmez: Giliga Ilkavilágítás: Bányai Tamászenei vezető: Kákonyi Árpádsúgó: Horváth Éva

dramaturg: Ari-Nagy Barbaraa rendező munkatársa: Törő Monarendezőasszisztens-gyakornok: Szilágyi Brigitta

Rendező: Gáspár Ildikó

BEMuTATó:2019

03 13, 14STúdIó

A hűséges alattvalóból egy jóslat hatására királygyilkossá váló Macbeth történe-te a politikai bűncselekmény és a zsarnokság kialakulásának krónikája. De még inkább elrettentő példázat, amely az emberi lélek mélységeibe enged betekinte-ni. „Azt mondják: A vér vért kíván.“ Az előadásban négy színész - két idős és két fiatal – formálja meg a darab minden szerepét, egymásban tükröztetve sorsokat, életszakaszokat és életstratégiákat.