Szentmihályi Szabó Péter

A látó és a vak

Történelmi regény II. Béla korából

(Tartalom)

Nevelőapámnak, Farkas Gézának ajánlom ezt a regényt, aki jobb történelmet érdemelt volna

� akár ez az ország.

�Miérthogy a magyarok megértették vala a Béla hercegnek jámborságát és eszes voltát, ezért

igen kedvelik vala őtet, nem gondolván avval, hogy vak volna. Mikoron ez okáért közenséges

gyűlésben tanácskosztanak volna, a megholt István királynak testamentoma szerént az vak

Béla herceget választák királlyá.�

Heltai Gáspár:

Krónika az magyaroknak dolgairól

ELSŐ RÉSZ

Világosság

Pétör, a váraljai Donát vasverőmester fia még csupán öt-hat esztendős kölyök volt, amikor a

kis herceg mellé rendelték játszópajtásnak és mindenes szolgálattevőnek, kiből majd idővel

urak apródja, szóval úrféle is cseperedhetik. Nagy szerencse volt ez Donát mester családjának,

mert igen számosan voltak, s egy szájjal kevesebbet etetni is szerencse, hát még ha nyomában

ajándékok, juttatások, csekély kiváltságok is potyadoznak a nagyúri asztalról. Donát mester

mintha megérezte volna, hogy ennek a negyedik gyermekének különb lészen a sora, hogy eme

úrias Pétör nevet adatta a keresztségben, amiből magyar király is akadt már, igaz, hogy

rosszféle, de hát az apostolok elsőbbikét is így hívták.

Pétört még Predszlava nagyasszony, a nagy hatalmú Álmos úr felesége választotta ki Béla

mellé a váraljai nép gyermekei közül. Hosszan figyelte a lenszőke, hosszúkás arcú, bánatos

nagyasszony a játszadozó kicsiket, s alaposan megfigyelte bontakozó érdeklődésüket, és

jellemük lehetséges alakulását mérlegelve döntött Pétör mellett, aki erős, bátor, de nyugodt és

visszahúzódó pórkölyök volt, nem verekedős, de ügyes és szolgálatkész. Predszlava asszony

nem sokkal ezután el is költözött egy boldogabb világba erről a dimbes-dombos magyari

vidékről. Szvjatopolk orosz nagyfejedelem lánya hűséggel és szeretettel szolgálta szilaj és

állandóan nagy terveknek élő urát, kedvéért még nyelvén is megtanult, de igazán sosem érezte

otthon magát, már csak azért sem, mert Álmos úr szövevényes tervei és vállalkozásai folytán

hol ebből a várból, hol abból az erősségből kellett átmenetileg elköltözniük, nehogy a haragos

Kálmán király keze elérhesse és túszul használhassa öccse családját.

A vasverő ősei még a szent életű István király uralkodásának utolsó éveiben települtek le

Magyarországon. Nem Bajorországból jöttek, mint a legtöbben, hanem a messzi északról,

nyelvük is igen különbözött a lágy beszédű, lefetyelő bajorokétól. Donát mester azonban már

nem beszélt, csupán valamicskét értett ősei nyelvén, s magyar asszonyt vett el. Donátfia Pétör

már éppoly magyarnak gondolta magát, mint bárki az országban, bár eszébe sem jutott, hogy

ilyesmire pazarolja sokat az idejét. Játszott, akár a többi gyermek, kedves helyük volt a váralji

patak zsenge füvű partja. Boldog volt, ha apja feltette maga elé a lóra, s még boldogabb, ha

íjat faragott neki s tompa végű vesszőket, amelyekkel, akár a többi szolgálóember gyermeke,

szorgalmasan gyakorlatozott. Áhítattal bámulták Álmos urat vagy a hozzá érkező prémes,

aranyos-ezüstös öltözetű s páncélzatú nagyurakat vagy a komor és sápadt papi népséget, mely

fontoskodva járt-kelt, mintha nélkülük nem találták volna ki a másnapot. Engedelmesen

végigunatkozta vasárnapokon s ünnepeken a szentmisét az egyházban. Nem sokat értett az

egészből, � de éppen ez volt ebben a hátborzongatóan szép és igazán ünnepélyes.

Szívesen nézelődött apja vasverő műhelyében, ahol álló nap készültek a kerék- és

hordóabroncsok, a patkók, az ásó szerszámok vagy éppen rács a vár valamely ablakára,

kútjának tetejére, vagy � és ez volt a legizgalmasabb látvány � csengő kard, félelmetes

lándzsahegy, szöges buzogány került ki a kalapács alól. Két nagyobbik bátyja már ott

segédkezett apja mellett, s neki sem lehetett nagyobb kívánsága, mint hogy ott álljon az üllő

mellett, vagy legalább a fújtatót nyomkodja, a faszenet készítse a kohóba. Igen megijedt hát,

amikor egy várbéli asszonycseléd eljött érte, és személyesen ellenőrizte, hogyan mosdatják

meg és csutakolják végig, sőt az asszony még hajába is beletúrt, nem rejtőzik-e benne tetű,

bele is pirult Pétör szegény anyja.

Nyár volt, amúgy ünneplő gyolcsingben-gatyácskában vitte fel a várba az asszonycseléd, aki

nem nagyon értette Predszlava nagyasszony választását, s oly erős kézzel fogta a kisfiút,

mintha valami rabot vinne a vallatásra. Sietett Pétör tudomására hozni, hogy ezentúl nem

járkálhat le kedve szerint szüleihez a váraljára, s ha a kis herceg máshová megy majd, őneki is

árnyékként kell követnie mindenüvé.

� Ő lesz a te urad, ameddig csak él, ameddig csak élsz � mondta ünnepélyesen a szigorú, ősz

kontyos Gizella asszony, aki a várban fontos személyiség: kulcsosasszony volt, s büszkén

csörgette súlyra is hatalmas kulcscsomóját, amelyben a rossz nyelvek szerint sokhoz nem is

akadt zár, de a tekintély növeléséhez így is hozzájárult. Vitte is rögtön a varróhoz, aki

mértéket vett a kölyökről, s hamar összerittyentett valami apródhoz illő ruhácskát, mely

ugyan kissé lógott itt-ott, de a varróember úgy vélte, ki kell az öltözéknek tartania még egy-

két évig, hadd nőjön bele a póri gyermek.

Gizella asszony elővette a vasollót, s olyan mogorván csattogtatta, hogy Pétör csak úgy befelé

bizony pityeregni kezdett, de csak a loboncos hajának feleslegétől szabadította meg az

otromba szerszám, hogy aztán a szálkás fafésű tépje meg a maradékát a gesztenyebarna

hajzatnak. Végezetül még valami levendulapárlatból is csöppentett néhányat Pétör ruhájára,

megforgatta, minden oldalról megszemlélte, aztán felvitte Predszlava nagyasszonyhoz, s

illendőn lenyomta fejét a fiúcskának, aki még nem hallott addig a meghajlás szokásáról.

Predszlava nagyasszony halványan idegenszerű, lágyan selypegő szavakkal szólt a kisfiúhoz,

és figyelmeztette, becsülje meg magát, mert ugyanazt fogja enni-inni, ugyanazt tanulni, mint a

kis herceg.

� Tiszteld és szeresd kis uradat, legyél mindenben szolgálatára, s én úgy foglak szeretni,

mintha a fiam lennél � mondta Predszlava nagyasszony, és intett Gizellának, elvezetheti a

kisfiút. Pétör kezdetben a cselédséggel aludt, a nyirkos váraljához ragasztott fából eszkábált

házakban, amelyek elrekesztett része istállóként is szolgált. Amikor azonban a nagyasszony

tudomást szerzett arról, hogy a kis herceg apródja hol alszik, megparancsolta, vessenek tiszta

és meleg ágyat Béla hálókamrájában a számára is.

Tulajdonképpen ekkortájt kezdődött s bontakozott ki igazán a két gyermek barátsága. Persze

sok volt ebben abból, amit a kutya és a gazda érez kölcsönösen egymás iránt, de Béla

túlságosan is félszeg és csöndes volt ahhoz, hogy örömét lelte volna a parancsolgatásban.

Néhány hónapos összeszoktatás után kikerültek Gizella asszony fennhatósága alól, s most már

Márkus atya foglalkozott velük naponta, imádságra, olvasásra, betűvetésre s némi históriára

fogva lassacskán a kis herceget. Ilyenkor Pétörnek mélységes csöndben kellett ülnie, s

kezdetben ugyanannyira unatkozott ezen órák alatt, mint az istentiszteleteken.

Márkus atya alacsony, kopasz, gömbölyű emberke volt, akinek nem szorult túl sok tudomány

a fejébe, de vidám és jólelkű férfiú volt, aki módjával szerette a bort, és rokonszenvezett a

fehérszemélyekkel is. Akadt volna tudósabb és szigorúbb pap is oktatásukra, de amíg

Predszlava nagyasszony élt, ügyelt arra, hogy a kis herceget ne fogják szoros gyeplőre. Emiatt

volt is összeütközése Álmos úrral, aki úgy tekintett Bélára, mint királyfira, s bár maga nem

volt éppen művelt férfiú, azt szerette volna, ha a kis Bélának már öt-hat évesen csodájára

járnának.

A két kisgyermek egyszer nagy útnak is indult, számtalan kísérővel, s egy messzi városba

jutottak, ahol felsorakoztatták őket, s végig kellett nézniük, amint Álmos úr a király elé járul,

s miután kezet csókolt neki, megölelték egymást. A gyerekek figyelmét Kálmán király kötötte

le, aki alacsony volt, vézna, szőrös és púpos, és a fején mókásan egyensúlyozta a vastagon

kibélelt, súlyos koronát.

Béla többé nem is látta a királyt, aki parancsszavával meghatározta egész későbbi sorsát.

A gyerekek homályos mondatokat, szófoszlányokat kaptak el messzi és közelebbi háborúkról,

szövetségekről. Ha megengedték nekik, benéztek a nők szobájába, ahol az anya és hölgyei

szorgoskodtak. Fiúgyermekekhez nem volt méltó ez az érdeklődés, de Béla később is szívesen

játszott-a szolgálókkal s lánygyermekeikkel, sőt titokban még babát is készített nekik. A

lánygyermekek szobája mindig meleg volt, és kellemes tejszag lengte be, míg a várban a

nagy, nyitott kandallók lobogó tüze ellenére � a nyarat leszámítva � hideg volt, nedves

hideg, és borszag, mert Álmos úr és a férfinép igen kedvelte a bort, s nagy agyagkorsókban

méretlen tartották, Márkus atya nagy örömére.

Nem volt ez paradicsomi gyermekkor sem Pétör, sem az ifjú herceg számára, visszatekintve

mégis annak tetszett, egészen Predszlava nagyasszony haláláig, mely nem gyorsan csapott le,

hanem lassú kínokkal, gyötrődő elfonnyadással, külhoni urosemberek, vajákosok hiábavaló

kúráival s Álmos úr egyre vadabb italozásával.

Amikor Márkus atya egészen józanul megjelent egyik téli hajnalon, s kezét áldóan Béla fejére

tette, már nem volt szükség szavakra. Pétör is úgy megkönnyezte a gyászt, mintha édesanyját

veszítette volna el.

Béla abban nőtt fel, hogy Kálmánt, a királyt gyűlölni kell. Nem kérdezgetett senkit erről, nem

is válaszoltak volna a kérdésére, de ez a levegőben volt. Később sok mindent megértett, volt

ideje gondolkodni, s apja azután már hajlott arra, hogy magyarázatot adjon tetteire, de azelőtt

semmiképpen sem.

Azelőtt, azután... Csak később, és csak idegenek nevezték meg azt a dolgot, bárdolatlanul,

tudatlanul.

Most azonban ez messze volt, a megmásíthatatlanul bekövetkező jövőben, amelynek

eseményei kérlelhetetlenül kapcsolódnak egymáshoz, mert � mint Márkus atya tanította �

Isten végtelen bölcsességében egyszerre jelen van múlt, jelen és jövő.

� Sorsunk bele vagyon írva egy nagy könyvbe. Isten szabadon lapozgat előre-hátra, de a mi

kis életünk minden mozzanata ott van, ott volt és ott is lesz a végítéletig.

A pap egészséges, veres orcáit felfújta, mintha csak a végítélet trombitáinak megfúvását már

eleve rábízták volna.

� Szabad szólanom, atyám? � kérdezte Pétör csendesen.

A pap felhúzta szemöldökét, kegyesen bólintott. A tudnivalókat nem a pórfi okulására

szánták, de ha már az a dolga, hogy a herceg mellett legyen, ki tehet róla, ha az ő értelme is

világosodik? Talán még klerikus válhatik belőle, Isten nem személyválogató.

� Ha a mi sorsunk ott vagyon, akkor Isten előre tudta minden bűnünket. Tudta Ádám bűnét

is. Vajon miért nem rendelkezett másként? � kérdezte pillogva Pétör, mert ráeszmélt, valami

vérlázítót mondott.

Béla érdeklődve, kis somolygással figyelte Márkus atyát, aki a fejét rázogatta.

� Az ördög sugdos a füledbe ilyen kérdéseket, gyermekem � mondta végül. � Isten

végtelenül bölcs, és bár előre tud mindent, nem kíván beavatkozni az emberek döntéseibe.

Majd később szólok nektek arról is, amit szabad akaratnak neveznek. Csak így lehet

különbséget tenni jó és rossz között.

A gyermekek egymás között nem vitatták meg a pap válaszát, de homályosan mindketten

érezték, hogy Márkus atya kitérő választ adott. Álmos herceg, Béla édesapja azonban nem

akart holmi tudóst nevelni a fiából. Nem akarta, hogy Kálmánhoz hasonló papféle, félig-

meddig nyomorék, göthös ember váljék belőle, aki uralkodásra alkalmatlan, mert összetöpped

a páncél, a pajzs, a kard súlya alatt. Pap kezére bízta Bélát, de gondja volt rá, ne tudós,

vértelen pap legyen az. Márkus atya az első imádságokkal együtt tanította meg Bélát ősei

névsorára, s ha nagy néha Álmos herceg beült egy fertályórára, hogy hallgassa Márkus atya

kellemesen zsongító mormolását s fiacskája szelíden csengő hangját, a pap mindig célzatosan

feltette a kérdést.

� Nos, herceg úr, el tudod-e mondani dicső őseid leszármazási rendjét?

� El tudom mondani � mondta mosolyogva Béla, akit apja jelenlétében Márkus atya

tüntetően herceg úrnak szólított, maguk közt inkább csak gyermeknek. � Álmos, Árpád, Solt,

Taksony, Mihály, Vászoly, Béla, Gejza, Álmos... és én.

Álmos úr szeme büszkén felvillant. Igen, Álmostól Álmosig. Ebben isteni jelentés van, s ha

így van, akkor az ő fia Árpádhoz hasonló tetteket fog végrehajtani. És a kisfiú észrevette ezt a

feléje sugárzó büszkeséget és várakozást. Örült neki, és meg is rettent tőle. Ők a lázadó, gőgös

Vászoly nemzetsége, nem Istváné, akiről Álmos herceg megbízható fülek előtt nem

túlságosan hízelgően szokott nyilatkozni. �Megmutatta, hogy férfi, szó se róla, de aztán

túlságosan beadta a derekát a papoknak. Persze, ha Imre életben marad...� Imréről

mindenkitől csak jókat hallott a kis herceg, talán azért, mert fiatalon szakasztotta el élte

fonalát a kaszás, megmaradhatott szeplőtelennek, ellenség nélkülinek, gyászos reménységnek.

Álmos herceg már korán gondoskodott arról, hogy Béla beleszokjon a fegyverforgatásba,

lovaglásba. Hatesztendős volt, amikor mindenből, ami a felnőtt vitéznek szükséges, igazit

kapott: valódi, ezüstös kis vértet, kardot, kopját, íjat és nyilat és mindennek tetejében egy

szelíd, aprócska kancát, sűrű, selymes sörényűt, puha orrút. Béla nagyon örült az

ajándékoknak, de ritkán használta őket � más gyereknek talán örömet okozott volna, hogy a

pórgyerekek ámulatára parádézzon velük lovászok és apródok védelme alatt, a kis herceget

azonban mérhetetlenül zavarta, hogy senki másnak nincsenek ilyen gyönyörű játékai, így

felcicomázva nevetségesnek és magányosnak érezte magát, inkább hagyta, hogy Pétör lopva

felöltse a vértet, suhogtassa a kardot, vágtára kényszerítse az apró lovat, amelyet Selömnek

nevezett el.

Egyszer azonban Álmos úr megpillantotta Pétört a kiskirályi vértben, lóháton. Nem szólt

semmit, csak ránézett a lovászokra. Elég volt ez a tekintet is. Pétört soha nem engedték Selöm

hátára, s egy ideig hűvösebb lett körülötte a levegő. Álmos azt akarta, hogy a kis herceghez ne

hasonlítson senki, legkevésbé egy eleven eszű, ügyes kis pórfiú. A hatalom gyakorlásának

megvannak a jelképei, s aki felrúgja a jelképeket, önmagát gyengíti. Álmos úr sohasem

feledte, hogy a szent életű király, László Kálmán ellenében is őt akarta utódjául: hitvány báty

helyett a deli öcsöt. De a fátum úgy rendelte, hogy Gejza király előbb nemzette Kálmánt, mint

Álmost, s a fiúörökös nélkül elhalt László koronája a púposra került.

De ezeket a dolgokat Béla ekkor még csak homályosan érzékelte, érteni semmiképpen sem

tudta, nem is próbálta. Anyja halála után megszűnt minden erő, mely apját józanul fékezhette

volna. Álmos higanyszerű nyughatatlansága, állandó tervkovácsolása mindenkit magával

ragadott, aki környezetébe került, s a legtöbben biztosra vették, Kálmán ellenében, de

legkésőbb Kálmán halála után Álmos kerül a trónra. Csakhogy Kálmán királynak is volt fia,

István, egykorú Bélával. Ha Kálmán meghal, kiskorú, serdületlen uralkodója legyen az

országnak? Ezt az ország főemberei sem akarhatták: nem is számolva azt a lehetőséget, hogy

a külországok egymással versengve törnének rá a gyenge kéz által kormányzott magyarokra,

vajon kire hallgatna a gyermekkirály? Mert akire hallgatna, annak kezébe kerülne valójában a

jogar Magyarország felett. Nem, Kálmán halála után csak Álmos lehetett a király: végre ismét

erős férfi, jó katona kezébe kerül a kard, amelyet László halála óta kezdenek egyre kevésbé

tisztelni a szomszédok, a peremvidékeken élő kis népek.

Hatesztendős volt Béla, amikor apja először eltűnt hosszabb időre az életéből: csak évekkel

később rakta össze elméjében az eseményeket. Hol a németekkel, hol a lengyelekkel

próbálkozott, hátha sikerül megdönteni Kálmán ingatag trónját, de kudarccal járt minden

vállalkozás. A magyar ember tiszteli a koronát, akárki fején is van: nagyon ostobának és

nagyon kegyetlennek kell lennie annak, aki ellen pártot ütnek, mint egykoron Orseolo Péter,

avagy Salamon ellen. Kálmán azonban nem volt sem túlságosan kegyetlen, sem ostoba.

Álmost voltaképp sikerült nevetségessé tennie, hogy sorozatosan megbocsátott neki. Az újvári

eset mindenkit elgondolkodtatott: Álmos lengyel segítséggel becsapott Magyarországra,

elfoglalta Újvárt, de akik mellé álltak, keservesen csalatkoztak Álmosban. Kálmán nagy

erőkkel körülvette a várat, s Álmos herceg szégyenszemre kénytelen volt egymaga

átlovagolni bátyjához, és eléborulva megkövetni. Álmos soha nem tűrte, hogy jelenlétében

bárki is szóba hozza Újvárt. Fiának egyszer, jóval később, csak annyit mondott keserűen, s

arcát még akkor is bíborpír lepte el:

� Ha a bátyám igazi férfi, nem aláz meg azzal, hogy megbocsát. Lecsapathatta volna a fejem.

De nem. Ő meg akart szelídíteni. Meg akarta mutatni a világnak, milyen megbízhatatlan és

ostoba vagyok.

Béla azonban még kisgyermek volt, elzárt, védett világban élt, és jelenlétében nem beszéltek

Álmos úr dolgairól. Néha el-elkapott egy-egy szófoszlányt a lovászok, vadászok, őrök

beszédéből, de csak a szavak hangulatát vagy indulatát érzékelte, tartalmukat alig. Értelme

koránál fejlettebb volt, de kezdettől fogva befelé irányult, a maga belső, titkos birodalmát,

ködös emlékeit és álmait kutatta: gyermek akart maradni, gyermek, minél tovább, mintha

megsejtette volna, hogy gyermekségének erőszakkal fognak igen korán véget vetni. Pétört

jobban érdekelte a külső világ, minden, ami él és mozog, foglalkoztatták képzeletét a csillogó

fegyverek, a gyors lovak és vadászebek, a várbeli cselédség nyüzsgése. Tűz és víz. Pétör a

Skorpió jegyében, Béla pedig a Halak jegyében született. Ezt Márkus atya mondta, aki ugyan

nem hitt az effajta pogány bolondságokban, azt azonban senki sem tagadhatja, szokta

mondogatni, hogy a csillagos ég Isten legszebb teremtménye, melyet útmutatóul szánt az

emberi sorsok számára. Béla gyakran megpróbálta elképzelni, miként forognak szépen,

zajtalanul egymás felett az égi szférák, amelyek mögött talán a menny és a pokol körei

húzódnak. Csakhogy mi van azután? Hol foglal helyet mindez? Ezt már nem merte senkitől

megkérdezni.

A história stúdiumaiban Márkus atya sem volt túlságosan járatos, inkább az anyaszentegyház

történetével nyaggatta a kis herceget s a latin nyelv rudimentumaival, amelyekre már azért is

nagy szükség volt, mert magyarul igen sok fogalomra nem akadt egyáltalán megfelelő szó.

Viszonylag jártas volt az atya a római történelemben, s Béla szívesen hallgatta a Titus Livius

nyomán előadott színes, erkölcsnemesítő legendákat a római nép nevezetes őseiről. Márkus

atya szavaiban gyűlölet és csodálat keveredett a rómaiak iránt, akik ugyan pogányok voltak s

Krisztus urunk népének rabtartói, ám mégiscsak befogadták a kereszténység igéit, azonfelül

olyan birodalmat teremtettek, amelyhez foghatót azóta sem sikerült alapítania egyetlen

császárnak vagy királynak sem, pedig Isten a megmondhatója, hányan próbálkoztak vele.

Márkus atya mutatott egy világmappát az ismert világ képével és üresen hagyott foltjaival,

amelyet mindenféle rémállatok és óriások, sellők és kétfejű emberek népesítettek be, s

amelynek legnagyobb részét egykor, s oly rövid időre, egyedül a görög Alexandrosznak

sikerült meghódítania. � Fegyverrel akarta a népeket testvérekké kényszeríteni � mondta a

pap megvető mosollyal. � Egy uralkodó Isten segítségével is csak egy nagy dolgot tehet:

megőrzi és tiszteletben tartja saját népe törvényeit és határait. A hódító mindig azt

kockáztatja, hogy az elnyomott népek egyszer romba döntik a hódító birodalmát, s talán

megsemmisítik azt a népet is, amelynek érdekében a hódító esetleg küzdeni akart. Még

Krisztus urunk helytartóinak sem sikerült több mint ezer esztendőn át, pedig az ő fegyverük

vasnál erősebb, mindenen átható: a hit és a szeretet. Lám, Pasalisz pápa úrnak is az átok

fegyveréhez kellett folyamodnia Henrik császár ellen, s meg is lett az eredménye, mert saját

fia tette le a trónról. Gonosz világ ez, gyermekeim, s minél többet láttok és értetek majd e

földi siralomvölgyből, annál inkább felháborodtok, kik és miért dúlják Isten szép vetését...

Béla kinézett a tanulószoba ablakán, ahonnan igen messzire lehetett látni: szépen sütött a nap,

madarak csiripeltek, és a folyó kék szalagja barátságosan integetett a távolból. Egyáltalán nem

látszott mindez földi siralomvölgynek, mégis valami borzongás futott át rajta.

� Legyetek kegyesek és erősek, mint atyátok, aki Jeruzsálembe zarándokolt, hogy

megtisztuljon, és közelebb kerüljön testben és lélekben a Szent Sírhoz, mely e világnak

menekvését rejti � fejezte be a tanórát az atya, s kegyesen intett a gyermekeknek, mehetnek

dolgukra. Pétör ledübörgött a falépcsőn, hogy megnézze a két új vadászebet, amelyet az orosz

nagyfejedelmi udvarból küldtek számos más ajándékkal együtt a félig árván maradt kis

hercegnek, Béla azonban, mielőtt követte volna, lopva megkereste a világmappán a szent

várost, ahová apja zarándokolt. Messze volt, igen messze, tengereken is túl, bár úgy mondták,

az apja a szárazon közelítette meg, fényes és erős kíséretével együtt, Bizánc felől. Béla látott

már zarándokokat, azok rongyosak és elcsigázottak voltak, de apja nem ilyen volt, amikor

elment. Eltűnődött ezen, s amit Álmos udvari embereinek suttogásaiból kihallott: hogy a

nagyúr csak színleg indult Jeruzsálembe, valójában a fő dolog Bizánc útbaejtése lett volna,

hátha a császár segítséget ad Kálmán ellen, s Álmos dux-ből végre rex lehet...

Miért akar az apja oly sóvárogva király lenni? Miért nem elégszik meg a második hellyel,

amikor ilyen nagy az ország, ilyen végeláthatatlan a világ, s annyi sok ezren vannak így is

őalatta rangban, vagyonban, hatalomban? Miért akarja Pétör oly sóvárogva az ő vértjét,

fegyvereit, lovát? Hiszen ő neki adná, ha szabadon rendelkezne holmija felett... Miért akar

mindenki mást, mint amije van? A kutya miért nézi a másik kutya csontját, amikor még a

magáé is ott van a szájában?

Eszébe jutottak a vadászebek, sóhajtott, vigyázva becsukta a világmappát, s lassan lement a

lépcsőn, Pétör után. A kutyákat onnan küldték, ahonnan az ő édesanyja jött, ide, idegenek

közé. Vajon ott milyen az élet, milyen a táj, milyenek az emberek? Egykor a magyarok ősei is

arrafelé éltek, Márkus atya szerint. Szeles pusztákon, bőrsátrakban.

Vajon a ruszok most is bőrsátrakban laknak? Megvonta törékeny vállát, szőke haját

felborzolta a tavaszi szél, amelynek vidám illata volt.

Amióta Álmos úr megtért a Szentföldről, amelyet gúnyos éllel nevezett csak �vezeklésnek�,

nem találta a helyét. Minden házanépével a Tiszántúlra költözött, erre a vad, lapos, sík

vidékre, amely felett a királyoknak csak névleg volt hatalma, s amely Geyza és István óta alig

változott. Itt csak ímmel-ámmal épültek fatemplomok, s a gyér lakosság minden szigorú

intézkedés ellenére csak sátoros ünnepeken kerekedett fel, hogy a keresztény Istent és szolgáit

meghallgassa. Szegény, de büszke, pogány vidék volt ez, melynek megpróbáltatásait nem

kívánták sem a királyok idegen zsoldosai, sem a dús földet, jó éghajlatot sóvárgó telepesei. Itt

a királyok törvényei helyett még mindig az élet kemény, de jóval következetesebb törvényei

uralkodtak. Itt még az emberek is, lovak is apróbbak, szíjasabbak, bozontosabbak voltak, mint

a nyugati országrészben. Közülük sokan még mindig úgy hitték, él István király � számukra

száz esztendő történései távoli, hihetetlen és nagyjából ismeretlen dolgok maradtak, s egyik

nemzedék úgy adta át a helyét a következőnek, hogy alig változtatott valamit akár saját

szokásain, akár a vad táj arculatán.

Kálmán király megalázta öccsét, amikor Horvátország kormányzójának helyéről letette, s a

Tiszántúlt bízta a hercegre. Horvátország gazdagabb volt, sokféle lehetőséget rejtett magában.

De jót is tett Kálmán Álmossal, mert idegenek helyett az övéi között lehetett. Itt szegényebb

volt, de erősebb. A pásztorok, halászok, pákászok népe nem sokat kérdezősködött: ha Álmos

hírnökei végiglovagoltak a pusztán, innen is, onnan is előbújtak a harcra mindig kapható

magyarok, akik oly igénytelenek voltak, mint lovaik, s a zsákmány reményében bármerre

elindultak volna, mint szerencsésebb őseik, bátrabb vezérek kardja alatt. Álmos itt mindig

itthon érezte magát, és szívesen bízta fiát is az itteni emberek gondjaira: azt akarta, hogy

összeszokjanak.

� Ezek lesznek a te leghívebb jobbágyaid, ha megtanulsz a fejükkel gondolkodni � mondta

egyszer Bélának. � Soha ne bízz meg a tehetős emberekben, akik hegyes vidéken élnek. Ők

olyanok, mint a hegyek: elrejtőznek egymás mögött, és gyanakvóak, mert nem látnak

messzire.

Pétör ezen a vidéken mindig elkedvetlenedett, szótlanabb lett � persze már csak azért is, mert

messze került a váraljától, az övéitől, akiket szakadatlan szolgálatában is néha-néha láthatott.

Pétör, bármennyire is vitézkedett Bélához képest, azért tartott a korabéli síkvidéki

legénykéktől, akik már nem játékfegyverekkel bántak ügyesen, s szükség esetén vadászattal,

halászattal is fenn tudták tartani magukat, nem szorultak a király szakácsára, főzőembereire.

Nagy volt Álmos úr kísérete, rossz nyelvek szerint a királyénál is nagyobb és fényesebb, de

senki sem sóhajtozott vagy káromkodott, ha a környéken megszállt a herceg, mert erején felül

is bőkezű volt, és még egy szalmaszálért is ezüsttel-arannyal fizetett. Emberei kalmárkodtak

marhával, borral és prémekkel is, eljutván messze földekre. Álmos adósságai azonban nem

akartak fogyatkozni, s híveinek földeket is csak a sajátjából adhatott, nem úgy, mint a király,

aki szabadon rendelkezett gyakorlatilag minden szabad vagy elidegenült birtok felett.

Álmos úr legnagyobb híve ezen a vidéken Vata úr volt, ama híres pogány felkelőnek egyenes

ági leszármazottja, aki megsokallta a keresztény isten híveinek garázdálkodását s az idegen

papokat, közöttük is a szent életű Gellért püspököt, kit mindközönségesen Gyirót atyának

neveztek, kegyetlenül lemészárolta. Márkus atya keresztet vetett, valahányszor kimondani

kényszerült Vata nevét, akit az ördög magyar földön testet öltött képviselőjének tartott és

festett le. S valahányszor Béla megpillantotta Vata urat, � ama Vatának unokáját, mindig az

ördögöt és a szent püspök gyilkosát látta benne, hiába tudta az eszével, hogy ez a pogány

csimbókos nagyúr csak bor mellett vitézkedik, s nagy vadászatokon tombolja ki a világ elleni

dühét. Vata úrnak volt vagy egytucatnyi gyermeke s ágyasaitól is jó néhány, akik mind együtt

játszottak és visongtak és rosszalkodtak, akár a megvadult kutyakölykök. És a kis herceg

megdöbbenve látta, hogy a kajla bajszú ördög, akinek mindig borszaga volt, lefeküdt a

bőrökre, gyermekei közé, akik felváltva lovagoltak rajta, s egyáltalán nem nagy tisztelettel

tépázták üstökét, rángatták bajuszát. Ezt bizony Álmos úrral senki nem tehette volna meg.

Azontúl nem félt annyira Vatától, sőt idővel meg is kedvelte, s csak mosolygott Márkus atya

ördögűző kifakadásain.

Álmos úr most, hogy Béla elmúlt nyolcéves, jobban kivette az asszonycselédek gondoskodása

és Márkus atya pálcája alól, s mindenhová magával hurcolta, mondván, szokja meg a felnőtt

emberekkel való érintkezést, és füleljen az okosabbak beszédjére. Béla ezt kezdetben

érdekesnek tartotta, s büszke volt, hogy nem küldik ki a szobából, ha komoly, országos

ügyekről esik szó. Most is ott darvadozott apja mellett, előtte is egy kis kupa bor, amelynek

még a szagát sem állhatta, s csak az illem kedvéért érintette a szájához, ha Vata úr nagy néha

megtörölte kajla bajuszát, és véreres szemével rákacsintott. Ilyenkor, egy-egy ásítást

elnyomva, szívből irigyelte Pétört, aki nem herceg, és ezért nyugodtan aludhat, amikor neki

tetszik.

� Meddig várunk még? � kérdezte Vata úr, s nem nézett Álmos úr szemébe, hanem az ujját a

bortócsába mártva, különös ábrákat rajzolgatott. �Mocskos és tiszteletlen� � gondolta Béla,

de nem tudott haragudni erre a vad képű, gyermeklelkű férfira, aki bármikor életét adta volna

uráért, olyan természetesen, ahogyan lándzsájával leterített egy vaddisznót vagy bölényt.

Álmosnak nem kellett méltóságteljesen viselkednie, alakoskodnia Vata előtt � számára

ingujjban, gatyában is a leendő király volt, László valódi örököse.

� Egyedül kevesen vagyunk � mondta Álmos lassan.

� Sokan vagyunk, uram. Ez a vidék talpra ugrik, ha csak intesz is egyet. Megmutattuk már

nemegyszer.

� Tudom, Vata. Ez a vidék és még jó néhány az országban. De lehetetlen feltűnés nélkül

összeterelnünk őket, hogy nagy, legyőzhetetlen sereget alkosson a sok elégedetlen. A király

szemei mindenütt ott vannak. Tudják, merre járok, és naponta jelentik a királynak.

� Egyet-kettőt mi is elfogtunk. Ők már nem fognak jelentgetni � vigyorgott Vata sötéten. �

Ezen a vidéken sok a farkas, falkákban támadják a magányos lovast. Sajnos, még a tetemet is

elhurcolják...

A kisfiú most egy ideig nem figyelt tovább a halk beszélgetésre, a farkasokon járt az esze.

Ezen a lápvidéken valóban sok volt belőlük, az itteni nép féregnek hívta őket, s irtotta, ahol

érte, bár a magányos állatok sohasem támadták meg az embert, de ha falkába verődtek, nem

nézték, hányan vannak a lovasok. Béla sokszor hallotta fájdalmas üvöltésüket, amelytől

végigfutott a hideg a hátán. Vata úrnak volt egy szelídített farkasa, egészen kutyaszerű,

jámbor jószág, amelynek képét sehogy sem tudta összeegyeztetni az álmaiban kísértő,

félelmetes, vértől csepegő pofájú rémmel. �Vajon miért teremtett az Úr annyi rettentő lényt?

Kígyót, denevért, farkast? Hát persze, Márkus atya mondotta, ez is az Ősbűn következménye:

a Paradicsomban még bizonyára nem voltak ilyen lények. De kellett, hogy legyenek, hiszen

az Úr jóval előbb megteremtette az állatokat... jóval az ember előtt.�

Arra figyelt fel, hogy az apja lecsapta boroskupáját.

� Akármilyen utálatos is a szívemnek, külországból kell segítséget kérnem. Ha ismét

megteszem, sokan elfordulnak tőlem, s Kálmán majd rám süti, országáruló vagyok.

� Mi tudjuk, miért kell megtenned, uram.

� Tudjátok, tudjátok, mégis gyűlöletes a látszatja ! A görög császár kegyesen bólogatott,

hímezett-hámozott. Szeretné, ha ölébe hullna a magyarok földje, de nem akar sereget küldeni.

�Majd később, majd később.�

� Pedig Kálmán dalmát hódításai az ő érdekeiket is sértik � mondta Vata.

� Ha az asszony élne, az oroszokhoz fordulnék... De ők kelet felé vannak elfoglalva, meg a

többi fejedelemséggel. Nem tudnának jelentős sereget adni. Marad hát a német, pedig de nem

állhatom őket!

� Én sem igen � dünnyögte Vata. � Valahányat látok, legszívesebben levágnám mindet.

� Izentem titkon ennek a Henriknek, aki letaszította a trónról az apját.

� Ő meg fog érteni téged, uram � mondta Vata óvatlanul.

Álmos arca kigyulladt.

� Te!

� Bocsáss meg, nagyuram. Nem úgy értettem � szabadkozott Vata.

� Bizony úgy értetted. De én a jussom akarom, senki törvényét nem vitatom. Itt az idő... az

idoneitás kérdéséről van szó � bökte ki büszkén Álmos a papoktól tanult latin szót. � Arról

van szó, alkalmas-e valaki a királyi hatalom gyakorlására. Méltó-e a hatalomra, férfi-e a

talpán...

� Kálmán nem az, mindenki tudja. Szégyen ilyen szörnyeteg alattvalójának lenni. Bármit

teszel, nagyuram, jogod van hozzá. Az öccse vagy. László király igazi örököse!

Álmos büszkén kihúzta magát. Béla a mécses imbolygó lángjába bámult. Szégyenkezett, mert

koraérett, gyermeki elméjében megértette apja tetteinek legfőbb mozgatóját, a hiúságot és

nagyravágyást. �Király akar lenni, bármi áron. Azt hiszi, a korona súlya alatt más a világ. De

vajon miért hiszi ezt? Nincs elég földje, szolgája, enni-innivalója? Mit akar? Miben

reménykedik?�

A nagyúr végre feltápászkodott, felkötötte kardját.

� Követet várok Henriktől. Észak felől jön, hogy ne keltsen gyanút. Legyen rá gondod, hogy

ne falják fel... a farkasok.

Vata vigyorgott, bólintott.

� Elébe küldök katonákat, egészen a határig. Miről ismerhetik fel?

� Nem tudom, ki lészen az � rázta a fejét Álmos. � Én magam kértem így. Tehát ne küldj ki

katonákat, hanem vigyázz, senki idegennek ne essék bántódása.

Béla boldogan ugrott fel apja intésére. Odakint egy fáklyás szolga csatlakozott hozzájuk, s

elvezette őket a hercegi szállásra.

Távolról farkasüvöltés szomorú kórusa hallatszott. S mintegy ráfelelve, a lápi kis monostor

szerzeteseinek éjjeli zsolozsmája.

� Nem is tudom, melyik üvölt szebben � dörmögte Álmos. � Ezek a papok... bátor emberek,

nem igaz? Mindenhová hajlandók betelepedni. Vata csak az én kedvemért tűri meg őket. Nem

akarom, hogy pogány híre kerekedjék legnagyobb hívemnek. Tőlem sem kell félni a

papoknak, nem igaz?

Megbotlott egy alvó kutyában, csúnyán káromkodni kezdett. Béla örült, amikor

hálókamrájában magára húzhatta a medvebőrt. Pétör hangosan szuszogott, Béla pedig nem

tudott elaludni, bármilyen álmos volt. �Vata... Farkasok... ország árulója...� Csak hajnal felé

ereszkedett álom a szemére. Amikor reggel kinézett ásítozva, látta, leesett az első hó.

Az írópultnál álló klerikus, Gábriel fáradtan váltogatta lábait, és csöndben átkozta a napot,

amikor Lőrinc úr, az esztergomi érsek kitüntette kegyével, hogy a király jegyzője legyen.

Gábrielt még nem szentelték pappá, de most már bizonyos, hogy egyhamar nem is fogják: itt

fog megöregedni az írópult mellett, és görcsös igyekezettel próbálja követni a király szavait,

és rendben tartani az ezerféle elintéznivalót. Amíg élt az öreg Lépold, elődje, aki bevezette a

jegyzői munka fortélyaiba, viszonylag könnyű volt a dolga, még szórakoztatta is a nagy

udvari nyüzsgés. Akkor még kinevette Lépoldot, aki félig komolyan, félig tréfásan arra

biztatta, oldjon kereket addig, míg keveset tud. Mert ha egy-két évig itt ragad, olyan titkokat

tud meg akaratán kívül is, hogy soha többé nem szabadul innen � csak koporsóban. Nos,

Lépold is így szabadult, sírba vivője mindannak a rettentő titoknak, mely egy királyi jegyző és

levélíró fejében összegyűlik, s amelyért arannyal fizetne bármely külországi udvar vagy

acsarkodó itthoni főember. �Addig kellene megszöknöm, míg Kálmán a király� � jártatta

eszét a klerikus, és mogorván figyelte a púpos kis emberkét, aki valami kuruzsló tanácsára

keserű gyógyfőzetet kortyolgatott. A király gyakran panaszkodott fájdalmakra, s újabban

bőrén is kiütések jelentek meg, melyek lassan bevarasodtak és lehámlottak, hogy ismét más

helyen ütközzenek ki. �Ha meghal, szabad leszek, de semmit sem ér a tudományom. Ha most

sikerülne elszöknöm Álmos úrhoz, talán még püspököt is csinálna belőlem. Csak azt nem

lehet kiszámítani, mikor van jóban a bátyjával, s mikor forral újra valamit. Mert mi történik,

ha éppen jóban akar lenni a királlyal? Kihallgat, és visszaszolgáltat Kálmán kezeibe. Nem,

innen csak Lépold módjára jutok ki� � így töprengett Gábriel, akinek éles volt az esze, és

sok nyelven beszélt és olvasott, de a hűség erénye nem adatott meg neki.

� Hívasd Jákót � szólalt meg a király, és Gábriel örömmel indult az ajtóhoz, hogy végre

megmozgassa megmerevült izmait. Nem kellett messzire mennie � Jákó mindig a király

írószobája körül lebzselt, tanácsadásra, bármilyen szolgálatra készen. Mézes modorú,

alacsony, pohos férfiú volt Jákó, ki még László délvidéki hadjáratai idején csapódott a nagy

király kíséretéhez, s úgy tudták, talján volt, bár Gábrielnél is ízesebben beszélt magyarul, s

váltig bizonygatta magyar voltát. Jákónak nem volt rangja és posztja az udvarnál: ő Jákó volt,

és minden minőségben nélkülözhetetlen. Gyanús alakok keresték fel fényűző házának hátsó

bejáratán keresztül, s titkos ágensek, futárok, hírvivők, üzenethozók suttogták fülébe a

legújabb eseményeket mindenhonnan és mindenről, ahol és amiben a magyar király érdekelt

lehetett. Jákó mester bizonyára már eleve spionnak született, s hozzá képest Gábriel mafla

kezdőnek számíthatott csak. Jákó és Gábriel megkülönböztetett tisztelettel bánt egymással,

mintegy felismervén a képességekben és jellemben való rokonságot.

Mindketten élvezték a király bizalmát, és tudták, a másik sokat tehet e bizalom

csorbítatlanságáért. Gábriel összebarátkozott Jákó nagyra nőtt, kissé ostoba fiával, Ehellőssel,

aki hadi babérokról ábrándozott, s Jákó igyekezett egyre magasabbra tolni fiát a katonai

ranglétrán, hogy egyszer majd a magyar seregek vezérlő hadnagya lehessen. �Ez nem

sikerülhet Jákónak, bármilyen agyafúrt. Kálmán sok mindenre kapható, de azt látnia kell,

hogy Ehellős legfeljebb egy juhnyájat kormányozhat el nagyobb baj nélkül.�

� A király úr szólít � mondta Gábriel a főspionnak, aki egy kézmozdulattal elbocsátotta

beszélgetőtársát, egy papkülsejű, kámzsás embert, akinek kámzsája alól azonban sodronying

villant ki. Az egyik ablak bolthajtásában ott ült Ehellős is, akinek unott lóarca lelkes vigyorrá

torzult, amikor megpillantotta Gábrielt. Közös, titkos bűnük a formás pórleányok iránti

szenvedély volt, s a szégyenlősebb s a király mellé igen lekötött Gábrielnek számtalanszor

szerzett � persze alaposan kipróbált � újabb szeretőket, nemegyszer megfelelő ajándékokról

is gondoskodva. Jákó mester alaposan fia fejébe verte, hogy a legfontosabb emberek nem

feltétlenül a rangban legmagasabbak, sokkal inkább azok, akik állandóan a király körül

vannak. �Légy előzékeny a gyóntatójával, az orvosával, a jegyzőjével, a szakácsával, az

inasával, a vadászmesterével, a borbélyával, és meglátod, nem vész kárba a fáradságod� �

mondogatta ezerszer is. �Látod, én magam is � hát ki vagyok én? Jákó mester. Egy senki.

De még Lőrinc érsek is hozzám jön először, nem a királyhoz, mert tőlem hamarabb megtudja,

milyen kedvében van a király, mit akar tőle, s mit lehet kérni tőle, mint magától a királytól. És

nagy hibát követ el, aki magára haragítja ezt a senkit� � nevetgélt Jákó mester, és Ehellős

bámulattal nézett le apró, gömbölyű atyjára.

A jegyző visszaállt írópultja mögé, és fülét hegyezte, hátha elkap valamit Jákó mester

szavaiból. A mester ugyanis leggyakrabban és legszívesebben suttogva beszélt, ezzel még

legköznapibb közléseinek is bizonyos jelentőséget adva.

A király maga mellé intette a sűrűn hajlongó taljánt.

� Nos, mi híred vagyon?

� Álmos úrról van hírem, felség.

� Már megint?

� Vatánál van, nagy kísérettel. Követet vár a császártól. A követ észak felől érkezik, a

lengyelek földjén át. Alázattal kérdezem, felség: megérkezzen az a követ Álmos úrhoz?

� Érkezzen meg. De tudd meg, milyen üzenetet hoz. Bár semmi kétség: Henrik örömmel

megad minden segítséget az öcsémnek. Nem nagyon örülhet a szövetségnek, amelyet

Bizánccal és Velencével kötöttem.

� A lengyelek kitartanak felséged mellett. Boleszló király többé nem pártolja Álmost, az

újvári szégyenletes kudarc után.

� Ő nem, de a csehek mindig belénk marnak, ha a császár int egyet. Szvatopluk olyan, akár a

hiéna. Ha a császár ellenünk indul, ő is odatülekszik hátulról a koncért.

� Tehát várunk?

� Várunk � mondta a király halkan, hidegen.

� Nincs bizonyíték arra, hogy az öcsém újabb árulást tervez.

� A bizonyíték sok ember életébe fog kerülni � jegyezte meg Jákó, és kedvtelve forgatta

egyik hatalmas, ékköves gyűrűjét.

� Világosan tudtára adtam Álmosnak, hogy többé nem bocsátók meg. Ha esztelenségében

mégis újra fegyvert fog ellenem, méghozzá idegeneket is hoz megint ránk, az egész ország

láthatja, bolond és kártékony ember.

� Talán ha visszaadnád neki a hercegséget s a földjeit � mondta álnokul Jákó.

� Nem. Nem adok neki hatalmat, hogy ellenem forduljon. Sohasem lesz az utódom. A fiam

követ majd a trónon, István, így akarom, s így lészen.

Jákó pislogott, elfordult. Az Árpád véréből származó királyok eddig még sosem örökölték

fiágon a trónt. Persze, ha Imre herceg életben maradt volna, István bizonyosan őt erősíti meg

az utódlásban. Csakhogy István nem Imre.

� Van még valami? � kérdezte Kálmán közömbösen.

� Bizonyítékunk van rá, hogy Álmos úr nem egyenesen ment Jeruzsálembe. Az egyik

szolgája végül is vallott. A bizánci császári udvarban tárgyalt több főemberrel.

� Ezt eddig is sejtettük. De Bizánc most a mi oldalunkon kell hogy álljon... egy darabig.

Hiszen velük harcoltunk a normannok ellen Apuliában.

Jákó elmosolyodott.

� Viszont Bizánc éppúgy nem nyeli le a dalmát városok meghódítását, mint Velence.

� Kellenek nekünk azok a városok. Kijárat a tengerre. Róma nem lett volna az, amivé lett,

tenger nélkül.

� Új Rómát akarsz, felség?

� Nem. Őrült lennék, ha ezt hinném. Henrik is őrült, ha azt hiszi. A pápákat le lehet győzni,

az egyházat nem. Én elismerem a pápa fennhatóságát. Nevezze csak ő ki a főpapokat.

� Elődeid adományait azonban visszavetted az egyháztól. Sokan haragszanak rád ezért.

� Csak azt, ami jogtalan és értelmetlen adomány volt. Elődeim szétosztogatták a

halastavakat, olyannyira, hogy a király halászai már csak a folyókon próbálhattak szerencsét.

� Álmos úr annál inkább keresi a papok kegyét újabban. Szépen épül a dömösi kolostor.

Meszesen is belefogott egynek az építésébe...

� A pogányság bűzét akarja kimosdani � mormolta Kálmán. � A papokat nem lehet

becsapni, megvásárolni is csak személy szerint. De az egyház mindig tudja, kire támaszkodhat

igazán. No, mára elég volt. Elmehetsz.

Gábriel közelebb húzódott. Jákó nyugtalan pillantást vetett rá.

� Felség, még volna valami... már többször alkalmatlankodtam vele... A fiam, Ehellős...

� Mi van vele?

� Szeretne... szeretné kitüntetni magát. Tudod, felség, a fiatalok... a hadierények jobban

vonzzák őket, mint a tudományok...

� Majd... gondom lesz rá. Nem felejtem el, de többé ne említsd.

Gábriel némi rosszmájúsággal nézte, amint a csalódott Jákó elsomfordál. Kálmán nem ostoba.

Felhasználja Jákót, fel fogja használni Ehellőst, de nem engedi, hogy a fejére nőjenek.

Kálmán megvárta, míg becsukódik az ajtó.

� Írunk Paszkál pápának. Nem várjuk meg, amíg a papok panaszt tesznek a halastavak

ügyében. Mi fogjuk megmagyarázni, miért cselekedtünk így.

Kálmán ékes és hibátlan latinsággal diktálni kezdett.

� Krisztusban tisztelendő atyánknak, Paszkálnak, aki Isten kegyelméből a római szentegyház

legfőbb papja, Columbanus, ugyanazon kegyelemből Magyarország királya ezennel kifejezi

köteles és alázatos tiszteletét az Úrban...

Gábriel gépiesen rótta a sorokat, s közben az észak felől igyekvő német követre gondolt, aki

feltehetőleg nem is sejti, milyen izgatottan várják � két helyen is.

Jákó mester fiára, Ehellősre bízta a feladatot: figyelje az északi hágók környékét, és

ellenőrizzen minden gyanús idegent, aki egyedül érkezik, és sietős a dolga.

� Csaknem bizonyos, hogy lovat kell cserélnie, mert messziről érkezik, és nem fog

fukarkodni a pénzzel. De tartsd nyitva a szemed, mert nem mindig az a leggyanúsabb, aki

annak látszik. Kevesen kelnek át az északi hágókon: nem lesz nehéz dolgod. És vigyázz, le ne

vágasd azt a követet � azt kell tudni, mi áll az üzenetben. Fenyegesd meg, aztán ígérj neki

aranyat. Száz dukátig elmehetsz, de nem kell mind odaadni. Ha kevesebbért megszerzed a

levél tartalmát, a többi a tiéd.

� Minden rendben lesz, apám � mondta Ehellős boldogan.

Jákó borúsan nézett fia után. Nem akarta, hogy hiába lebzseljen az udvarban � most talán

megmutatja, mit tud. Ha nem irtózott volna az utazástól, a kényelmetlen szállásoktól, maga

ment volna az északi határra. Ha a levélben van valami, ami Álmos árulására utal, akkor erre

a bizonyítékra szükség van. Bár ez aligha képzelhető el: Henrik jegyzője minden bizonnyal

éppen olyan óvatos, mint... mint Gábriel. Jó lesz vigyázni erre az ifjú emberre. Túl sokat van a

király körül. Többet, mint ő, Jákó mester. Tud sok olyasmit is, amit még a király gyóntatója

sem � hiszen a király csak bűneiről számol be. Márpedig jó lenne tudni mindenről, ami a

királyt foglalkoztatja. Mert jó lenne tudni, végül is kinek a fejére kerül a korona. A

jelentéktelen kisfiú, István örökölné, akinek csak neve emlékeztet a nagy királyra? Vagy

mégis Álmos? Vagy Saul, a király nővérének, Zsófiának a fia? A főemberek többsége még

úgy tudja, Saul követi Kálmánt a trónon. Mondják, a király esküvel fogadta, hogy Sault jelöli

utódjául. De mit ér egy király esküje? Hiszen csak az imént jelentette ki, István lesz utódja, és

senki más.

Ehellős közben felszerelte magát az útra, s olyan fényes pompával öltözött fel, mintha máris a

király hadainak vezére lenne. Tucatnyi katona kísérte, s egy hét leforgása alatt végigjárta az

északi gyepű őrállomásait, szigorú utasításokat hagyván mindenütt a gyanús idegenek

feltartóztatására és utána küldésére. Ő maga hosszas tűnődés után Nyitrán rendezte be

szállását, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy egyszerre nem lehet ott mindenütt a

határátkelőhelyeken. Teltek-múltak a napok, és Ehellős már beleunt a gyönge felvidéki borok

kóstolgatásába és a nyitrai lányok hajkurászásába. Naponta elé hoztak néhány idegent, de sem

szép szóval, sem fenyegetéssel nem sikerült egyikből sem kihúzni a vallomást, hogy a császár

titkos követe volna.

A kilencedik napon aztán rámosolygott a szerencse Ehellősre. Egy magyarul és latinul mit

sem tudó bajor lovagot vezettek elébe, akinek tarsolyában Álmos hercegnek címzett levél

volt. Ehellős tolmács segítségével nagy nehezen megegyezett a lovaggal, hogy néhány napot

Ehellős vendégeként Nyitrán tölt, a levelet pedig száz aranydukátért néhány napra

�elveszíti�, hogy aztán folytassa útját Álmos herceghez. Ehellős nem merte megbontani a

császár pecsétjét, így hát elrendelte, oldják fel a határ különös őrizetét, s maga sietett a

megkaparintott levéllel apjához.

� Mégsem csalódtam benned, fiam! � ölelte meg Jákó mester a fáradt és büszke Ehellőst. �

Ezt a levelet a király jelenlétében bontjuk fel, János nádor és Lőrinc érsek jelenlétében. Most

meglesz a bizonyíték Álmos úr ellen!

Beletelt egy napba is, amíg a király, a nádor és az érsek beleegyezett Jákó mester

elképzelésének végrehajtásába. Gábriel és Ehellős távolabb húzódva, kíváncsian figyelte a

nagyurakat, akik mereven, kényelmetlenül ültek, csak az érsek ropogtatta ujjait, elárulva

zavarát és elképedését. Jákó mester pedig elemében érezte magát, s finom tégelyei és eszközei

segítségével nyomtalanul eltávolította a császári pecsétet, s a finom bőrtekercset a király

kezébe adta. Önkéntelenül mindenki előrehajolt. A király a homlokát ráncolta, arcán

megszaporodtak a vörös foltok.

A tekercs üres volt.

Jákó mester levegő után kapkodott, tésztaszín képe elkékült. A nagyurak lesütötték szemüket.

Gábriel gyomra hullámzott az elfojtott, kegyetlen röhögéstől.

Kálmán egész életében tudott uralkodni magán � önuralma most sem hagyta cserben.

Egyetlen kézmozdulattal Jákó torkára forrasztotta a mentegetőzést, és enyhe meghajlással

elbocsátotta a jelenlevőket. Ehellős, aki távolabb állt, nem értette meg a helyzetet, és

hangosan suttogva kérdezgette apját, mi történt. Jákó nagyot taszított fián, az ajtó felé lökte.

A király pénzén Nyitrán idejét múlató német követen aztán Jákó mester alaposan kitöltötte

haragját: tíz napig éheztette, s apránként megetette vele ura levelét, majd a félholt s alaposan

összevert szerencsétlent kivitette a gyepűre.

Hónapok teltek el, míg Jákó mester és Ehellős a király szeme elé mert kerülni.

Közben egy lengyel kereskedő bort és marhát vásárolt a felső Tisza vidékén. Senkinek sem

tűnt fel, hogy lassan Vata úr földjére is eljutott, s egy-két napot ott is időzött.

Átadta V. Henrik német-római császár üzenetét. A császár nyár végén szívesen látja és elvárja

Álmos herceget, atyja hűséges szövetségesét és barátját. A császárt ügyei most erősen lekötik,

legkorábban ősszel indulhat barátja és szövetségese megsegítésére.

Pétör boldog volt, amikor Álmos úr végre visszament kíséretével együtt a várba, amely alatt

szülei éltek. Pétör az utóbbi néhány hónapban alaposan megváltozott, szinte kicserélődött:

visszahúzódott, figyelmesebben hallgatta Márkus atyát, és sűrűn gondolt arra, hogyan is

fordul majd az ő jövendője. Testileg is korábban kezdett érni, mint Béla: a kisfiú vonásait egy

csapásra a kamasz esetlensége váltotta fel. Kritikus szemmel kezdte vizsgálni környezetét és

helyzetét, és gyakran eszébe jutott, mi lesz az ő sora Béla mellett: meddig tartják Álmos úr

várában, s ha egyszer elbocsátják, mihez kezd mindazzal, aminek akarva-akaratlan birtokába

jutott. Mert Pétör nemtelen pór létére � helyzetéből következően � csaknem ugyanolyan

nevelésben részesült, mint a kis herceg, habár természetesen nem ugyanolyan céllal és

kedvezésekkel. Mi lesz ővele? Vissza nem mehet apjához: amint múlik az idő, egyre nagyobb

a távolság közte és családja között. Ő már a herceghez tartozik: elhallgatnak, ha valahol

megjelenik váratlanul, kíváncsian fürkészik, mintha valami titkos jeleket keresnének rajta, a

hatalom jeleit. A távolabbi rokonok erőltetetten mosolyognak, ügyefogyott kérésekkel és

kérdésekkel fordulnak a kisfiúhoz, akinek � úgy hiszik � csak egyetlen szavába kerül, hogy

elintézze pörös ügyüket, helyrehozzon valami vélt vagy valódi igazságtalanságot. És neki

vigyáznia kell minden szavára, mert a szónak szárnya van, és hamar visszajut Álmos úr

udvarába. Pétör családja mélyen vallásos volt, de valamiképp máshogy, mint azok a papok,

akiket Pétör közelebbről vagy távolabbról megismert. Az ő családja mindent szó szerint vett,

és el is hitt: nem tudtak írni-olvasni, s nem is hitték, hogy meg tudnának tanulni. Babonás

tisztelettel néztek mindenkire, aki ismerte a könyvek titkát: ez is újabb válaszfalként meredt

közte és családja között.

De ha nem megy vissza apja mellé, mi vár rá? Meddig maradhat Béla apródja, játszótársa,

mindenese? Meddig osztja meg vele sorsát?

Béla egy alkalommal azt kívánta, vigye el őt a családjához. Ez Álmos úr távollétében történt,

amikor � bármennyire is kisfiú volt még Béla � a szava többet nyomott a latban, mint

máskor. Márkus atya kegyesen beleegyezett a látogatásba, de Béla mellé adta Álmos úr két

leghívebb testőrét, Urost és Pált, akik már számos alkalommal kitüntették magukat a harcban.

A két kisfiú igen kedvelte Urost és Pált. Urost hatalmas, medvééhez hasonló ereje és jósága,

Pált pedig állandó mókázása miatt. Uros szőrös is volt, akár a medve, míg Pált a háta mögött

sokan kikacagták, mert bármint igyekezett, szőrtelen maradt az arca, asszonyképű volt, akár

az Itáliából vetődött idegenek és a papok. De csak a háta mögött kacagták ki, mert Pál

félelmetesen bánt a karddal, és még annál is jobban forgatta nyelvét: aki egyszer megsértette,

azt vagy karddal, vagy állandó gúnyolódással háborgatta, míg bocsánatért nem esdekelt.

Márkus atya az utóbbi időkben jobbára szabadon hagyta Bélát és Pétört, csak a reggeli

órákban foglalkozott elméjük pallérozásával, de ekkor is látszott, elméje gyakran másfelé jár.

A boritalnak is mintha búcsút mondott volna, szigorúbb, befelé néző tekintete alig érzékelte a

külvilág dolgait. Megvallotta, hogy a boldog életű Imre herceg életének krónikáján dolgozik.

� Öregszem, gyermekeim, és ráébredtem, haszon nélkül múlattam el életem nagy részét,

Krisztus szolgájaként, ami csak tetézi bűnömet. Úgy gondoltam, adok valamit neked, Béla, s a

világnak, amíg van mit adnom. Imre herceg életének tanulságait próbálom összefoglalni, mert

két emberöltő múltán is már alig vagyok képes átvergődni a szóbeszéd és a szent legenda

vastag rétegein...

Pétört egy kissé megütötte, hogy az atya őt nem foglalta bele a megajándékozandók közé.

�Bélának s a világnak� � hát persze! A szent herceg élete csak egy másik hercegnek lehet

igazi tanulság � szent életű közrendűek csak Krisztus urunk idejében éltek. De hát ki figyel

fel a szent életű pórnépre? �Mindjárt itt van édesanyám. Mindent úgy tesz, ahogyan az

evangyéliomban meg van írva. Csöndesen végzi munkáját, hiba nélkül, hangos szó soha nem

hagyja el a száját. De ki mondaná rá, hogy szent életű? Senki. Ahhoz csodát is kell mívelni és

eleve magasan születni, hogy mindenki fölfigyeljen rá: ez vagy amaz az ember sok rosszat

tehetne, hiszen megvan a hatalma hozzá, de nem teszi � tehát szent életű. Vajon most mi lesz.

hogy Béla különös szeszélyére beállítunk váratlanul?�

Béla herceg gyalogosan kívánt menni, amit Uros és Pál morgolódva fogadott: a pórnép közé

lovon illik csak menni, lóháton fényesebben villog a vért, a kard, lóhátról magasabb a

világnak a hatalom. Bármily különös, a kis herceg most először ment gyalogszerrel végig

azon a kanyargós úton, melynek jó darabját naponta elnézte a vár ablakaiból. Béla

csodálkozva bámulta a várhely oldalába vájt, nyomorúságos veremlakásokat, s a kőből,

gerendából úgyahogy összerakott kunyhókat, amelyek előtt a sárban, fekete disznók között,

félig vagy egészen pőre kisgyerekek játszottak. Ami odafentről irigylésre méltóan szépnek,

derűsnek és szabadnak tetszett, az közelről nyomasztó és szomorú látványt nyújtott. �Hát

ezek felett akar apám oly igen nagyon uralkodni?�

Uros és Pál alig titkolt megvetéssel nézett körül, bár maguk is közrendből származtak, de

módosabb vidékről, királyi városból, ahol még a koldusok is különb kunyhókban laktak. Az

idegenek láttára az asszonyok berángatták a gyermekeket, az öregemberek pedig süvegüket

lekapva, meghajolva, földre sütött szemmel vártak, míg a herceg, Pétör és a testőrök mellettük

elhaladtak.

Pétör arcát finom pír lepte el. Ez az ő népe volt, itt mindenkit személy és név szerint ismert, és

magán érezte kutató pillantásukat. Ő is érezte, milyen gondolatok futnak át Béla agyán, s az ő

szemével nézve valóban szánalmas volt ez a falu, kicsiny fatemplomával, amelybe most Béla

be akart menni, és Uros csak hétrét görnyedve tudott belépni az alázatosan alacsonyra

méretezett kapun. Béla meghatott ámulattal nézte az áhítatnak e szegényes csarnokát, ahol

minden durván megmunkált fából készült, és a lőrésszerűen szűk ablakokból csak a

legszükségesebb fény áradt be. Csak az áldozati kehely volt itt ezüstből � bizonyára Álmos úr

ajándéka, s az oltár mellett függött a pap szerény, fehér palástja, mely szinte világított a

borongós félhomályban.

Pétör titokban végigsimított annak a durva padnak a támláján, amelyet kisebb korában

szüleivel együtt koptatott, s amelynek együgyűen formált cirádáit annak az ácsmesternek

unokája faragta, aki egykoron István király rendeletére magát a templomot is építette.

Pétör észrevette, hogy Béla imádkozik a póriasan vaskos, faragott Madonna előtt, így hát

sebtében ő is elhadart magában egy Páter nostert. �Bizonyosan az édesanyjára gondol. Vajon

az én anyám mit fog szólni, hogy ilyen váratlanul beállítunk hozzájuk? Talán egy gyors lábú

gyerkőc közben már előrerohant, hogy megjelentse, itt járunk a faluban...�

Pál valami halk, csípős megjegyzést tehetett, nyilván a kis templomocskára, s Uros döcögve

nevetni kezdett. Béla felrezzent, hűvösen a testőrökre pillantott. Uros köhögésbe próbálta

rejteni előbbi nevetését.

A vasverő háza takarosabb volt, mint a környék kunyhói � a hátuljához ragasztott műhely

épült csak gerendákból, de az is csinosan volt összeillesztve, s most is szapora kovácsolás zaja

hallatszott.

Pétör két nővére és édesanyja a kemence körül sürgölődött, a bátyja meg bizonyára az

apjának, Donát mesternek segített a vasverésben. Nem volt különösebb piszok vagy

rendetlenség, csak amint már szokásos egy hétköznap reggelén, Pétör mégis legszívesebben

föld alá bújt volna szégyenében, pedig az egy helyiségből álló ház földje tisztára volt seperve

s vízzel bepermetezve, ahogy illik. Pétör lépett be elsőnek, s anyja, testvérei nagy ujjongással

fogadták, hiszen oly régen látták, majd rémülten elhallgattak, amikor az idegenek is

megjelentek. Pál és Uros az ajtóban maradtak, hiába kínálta ülőalkalmatossággal őket a

pironkodó, kezeit tördelő asszony. Béla észrevette Pétör arcán a pirosságot, s megértette, mi

bántja, ezért aztán olyan szeretettel és tisztelettel szólt az asszonyhoz, elfogadta a felkínált

ételt és italt, hogy évekig alig telt el nap, hogy szomszédok, rokonok előtt szóba ne hozták

volna a kis herceget. Pétör és Béla hátrament a vasverő műhelybe is, Uros és Pál közben

megenyhült annyira, hogy elfogadott egy-egy kupa bort is. Béla megkérte a vasverőt és

segítőjét, dolgozzanak tovább, és érdeklődve, kedvtelve nézte a kemény munkát, melyhez

hasonlót még sosem látott. A sötét műhelyben izzó szén, a vörösödő vas, a pattogó szikrák

látványa megmaradt később is emlékezetében, amikor a külvilág színei és alakzatai már csak

ködképekként bolyongtak agyában.

Ha egyáltalán meg lehet fogni azt a pillanatot, amikor a két fiú barátsága tartóssá és szavak

nélkül is testvéri hűségűvé kezdett válni, akkor ez volt az a pillanat: Béla és Pétör között ez a

soha meg nem ismétlődő látogatás elszakíthatatlan kapcsot teremtett.

Béla olyan családot kívánt volna magának, amilyen Pétörnek jutott osztályrészül. Pedig neki

is voltak nővérei � Adelheid és Hedvig, de ők német kolostorban nevelkedtek, s még sosem

látta őket. Hát milyen testvérek azok, akiket mérföldek és erős falak választanak el?

Megélénkült a várbeli élet: Álmos úrhoz szinte naponta érkeztek követek, immár nem

titokban, hanem egészen nyíltan, főleg a morvák fejedelmétől, Szvatopluktól, Álmos úr

unokatestvérétől. Ez csaknem nyílt kihívás volt ismét a királlyal szemben, mert a csehek

mindig a németekkel és mindig Kálmán ellen léptek fel, valahányszor felcsillant a remény,

lecsíphetnek egy darabot a maguk számára a magyar királyságból. Béla a vendégek

szálláshelye mellett elhaladva gyakran hallotta az idegenek beszédét, mely magyar fül

számára igen kellemetlen, nyers hangzású volt. Márkus atya azt mondta a csehekről, hogy

igen kegyetlen emberfajzat, amellyel nem szabadna semmiképpen sem alkudozni: saját

uraikkal, saját véreikkel is vad kegyetlenséggel bánnak el, mit várhat tőlük az, aki

segítségükre számít? Márkus atya bíráló megjegyzéseiben közrejátszott a tépelődés is, kinek

ajánlja majdan elkészülő Imre-krónikáját, mert ez királyfinak való épületes olvasmány lesz, és

a benne foglaltakat egy leendő király hasznosíthatná leginkább. Márkus atya töprengeni

kezdett, vajon nem volna-e itt az ideje, hogy Kálmánnak, illetve a kis királyfinak, Istvánnak

ajánlja készülő művét, s idejében átpártoljon azokhoz, akiktől javadalmat és talán magas

rangot is nyerhet, így van ez, ha valaki felhagy a bor élvezetével: előbb Istenhez tér meg,

aztán józan fővel, eszébe jutnak a világ hívságos dolgai, s egyszerre félni kezd a holnaptól. Ha

legalább a dömösi kolostor vezetésével megkínálta volna Álmos � de eszébe sem jutott a

nagyúrnak saját udvari papja, fiának nevelője, hiába célozgatott rá egyre nyíltabban a pap.

Álmos nem tanulta meg idejében a hatalom gyakorlásának nagy leckéjét: nem elég egyszer

megvásárolni senki hűségét � a híveket állandó adományokkal kell hűségen tartani. Álmos

azonban mindig új híveket igyekezett szerezni � s közben sok régit elveszített.

Márkus atya nem volt rossz ember, nem volt álnok cselszövő, s nem akart rosszat Álmos

úrnak, eddigi jótevőjének: de esendő ember volt, aki nyugalomban és megbecsülésben akart

élni és meghalni. S bölcsen úgy látta, hogy Álmosnak és az országnak a sorsa most nagyon

vékony hajszálon függ. És idegen kard fogja elvágni ezt a szálat. Ezért aztán az első adandó

alkalommal, amikor egyházi ügyekre hivatkozhatott, kihallgatást kért Lőrinc esztergomi

érsektől, és tanácsát kérte. Óvatosan, finoman fogalmazott, és a sokat tapasztalt,

pergamenarcú férfiú hasonló óvatossággal válaszolt. Nem hagyott kétséget afelől, hogy a

király mindent tud Álmos próbálkozásairól, s türelmének fogytán jár, s vállalkozott a

közvetítésre.

� Fejezd csak be azt a legendát, fiam � mondta leereszkedő jóakarattal a nála alig fiatalabb

Márkusnak �, és légy egészen nyugodt: a te nevelted, Béla sosem fogja viselni István

koronáját. A király kegyes szívű lesz irányodban, s bizonyára illő jutalomban részesít.

Említést teszek ügyedről, mihelyt befejezed dicséretes munkádat � bocsátotta útjára az érsek

Márkust.

Márkus atya visszatért tehát Álmos úr várába, s várta a kedvező alkalmat és ürügyet, hogy

bejelentse távozását. A herceg azonban el volt foglalva ügyei intézésével, s valahányszor

Márkus megpróbálta szóba hozni a dolgot, félbeszakította, elhessentette az útból, ezzel még

inkább tetézve a pap titkos és egyre fájóbb sérelmeit.

Egy napon hát az atya felnyergeltetett, összecsomagolta csekély ingóságát, és megáldva Bélát

és Pétört, csendesen elhagyta a várat. Többen tanúi voltak távozásának, de mindenki azt hitte,

Álmos úr tudtával történik a dolog, s a herceg csak napok múlva értesült a különös szökésről.

� Éppen a fiam nevelője! Akár egy tolvaj! � háborgott Álmos, és nagy kedve lett volna

erőszakkal visszahozatni a papot, de belátta, az eltelt néhány nap óta már bottal ütheti a

nyomát, s ha egyházi személyre kezet vet első haragjában, veszélyezteti azoknak a papoknak

a jóindulatát, akik elégedetlenek Kálmán szigorával. Kifaggatta Bélát is, mi lehetett az oka

nevelője hirtelen távozásának, de a kis herceg hallgatott. Sejtett ugyan valamit Márkus atya

indokairól, de sem megfogalmazni nem merte volna, sem nem kívánta apját még jobban

felingerelni az atya ellen.

� Püspököt csináltam volna belőle! � mormogta Álmos. � De egyszer még a kezem közé

kerül az a hűtlen pap!

Márkus atya, mintha csak sejtette volna Álmos úr végső döntését, igyekezett minél messzebb

jutni a herceg által ellenőrzött területektől. Egy hét múlva már a Szent Márton-hegyi apátság

lakója volt, innen írt Lőrinc érseknek, s jóindulatába ajánlotta ismételten magát és munkáját.

Pétörre és Bélára most jó napok virradtak, mert egy időre minden stúdiumtól megmenekültek.

Az asszonycselédek ellátták őket, de idejük eltöltésébe nem szóltak bele. Kellemes

egyhangúsággal teltek a napok, míg el nem érkezett az idő, hogy Álmos úr eleget tegyen a

császár meghívásának.

Álmos úr üzent Vatának, álljon készenlétben embereivel: lehet, hogy néhány hét múltán

elérkezik az idő a végső küzdelemre.

Ekkor jött a hír, hogy a dömösi kolostor elkészült, elvárják a kegyes alapítót és kíséretét a

kolostor felszentelésének szertartására. Ez kapóra jött Álmos úrnak: feltűnés nélkül, kellő

indokkal nyugat felé indulhatott. Elhatározta, hogy Bélát a kolostorbéli barátok gondjaira

bízza, s mellé adja őrzőül Urost és Pált is.

� Ha nem kapnál hírt rólam, fiam... vagy ha rossz hírt kapnál, akkor se mozdulj onnan. Az

szent hely, onnan téged el nem hurcolhatnak feltűnés nélkül. Megértetted?

� Megértettem, atyámuram. Pétör is jöhet? � Álmos a fiára bámult. Hirtelen azt sem tudta,

kire gondol a fiú.

� Pétör? Nem bánom. Ha akarod... � Álmos elmosolyodott, s megtörtént, ami csak nagyon

ritkán szokott: végigsimított Béla aranyló, lányosan hosszú haján. Egy pillanatra eszébe jutott

Predszlava asszony, és homályos lett a szeme. Ez a fiú is olyan törékeny, hallgatag... talán

asszonyt kellene hozni a házhoz. De ha egyszer nincs ilyesmire ideje... még nincs, de majd...

nemsokára... ha a korona az ő fejére kerül, gondoskodhat méltó asszonyról, aki Bélának is

anyja lehet... talán...

� No, elmehetsz � mondta nyersebben, és picit megtaszította a fiút. Nem akarta, hogy

gyenge, szánakozó és szánalmat keltő férfi váljék belőle. A sok csókdosással, simogatással el

lehet rontani a gyermekeket. Talán jobb is, hogy nem kényezteti asszonyi kéz, asszonyi száj.

A lassan nyugat felé tartó lovasokat, az ökrök vontatta, cammogó társzekereket nem volt

nehéz szemmel tartani. A társzekerek egy része a dömösi kolostornak szánt adományokkal,

ajándékokkal volt megrakva, köztük arany- és ezüstneműkkel, drága selyempalástokkal és

oltárterítőkkel. Ezekre vagy egy tucat katona vigyázott, köztük volt Uros és Pál, és mi sem

természetesebb, hogy a gyermekek is közöttük lovagoltak, vagy elfáradván, felkapaszkodtak a

nyikorgó társzekerekre. Élvezték az utat, a nyüzsgést, a nemezsátorban töltött éjszakákat, a

táborverés lármáját és a körben fellángoló tüzeket, amelyeken túl az éjszaka fenyegető, de e

körből nézve mégis biztonságos karéja kezdődött.

Béla merőn bámulta az izzó fadarabokat, amelyek szinte észrevétlen váltak hamuvá, s valami

fájdalmas öröm, örömteli fájdalom szorongatta a torkát, mint mikor olyasmit él át az ember,

amiről sejti, hogy visszahozhatatlan, újból átélhetetlen emlékké válik. Furulya s tárogató

szelíd, szomorú szava hallatszott innen-onnan, egymással feleselve, s a mindenütt jelenlévő

kutyák is felhagytak a csaholással, mintha ők is a zenére figyeltek volna.

Jákó két kéme tisztes távolból követte a lassú menetet, egy harmadik ember pedig időről időre

előrelovagolt, hogy Jákó mester titkos hírláncán továbbítsa a cseppet sem nyugtalanító hírt: a

fegyveres kíséret nem gyarapszik út közben, s a haladás irányából valóban arra lehet

következtetni, ami Álmos nyíltan bevallott célja volt: a dömösi társas káptalan meglátogatása.

Negyednap este érték el a Duna árterét, s kénytelenek voltak a szúnyogok lakmározásának

kitéve magukat sátrat verni. Sűrű káromkodás és tenyércsapkodás zaja hallatszott egész éjjel,

a két fiú is alig aludhatott egy szemhunyásnyit, ám Jákó mester emberei még rosszabbul

jártak: ők ugyanis még tüzet sem gyújthattak Isten eme vérengző fenevadai elleni védelmül,

nehogy észrevegyék őket Álmos táborának felállított őrszemei.

Reggel aztán továbbhaladtak a parton, s jó időbe tellett, míg biztonságos gázlót találtak, de a

társzekerek átszállítása már csak úgy sikerült, hogy a régen ismert módon tömlőket és üres

hordókat kötöztek alájuk és köréjük, így is elveszítettek egy ökröt, mely messze sodródott a

többiektől, és nem tudott partra vergődni. A két gyermek nagyon élvezte az átkelés izgalmait,

és szívből örült, hogy valamely okból nem érkezett meg az a nagy gerendatutaj, amelyen át

kellett volna kelniük.

Azon az úton haladtak, a Duna partján, amelyet már a rómaiak is használtak. Béla most apja

mellett lovagolt, Pétör pedig hátrább maradt, mert Álmos úr nem tűrte a szolganépet maga

körül.

Egyre nagyobb hegyek látványa ragadta meg Béla figyelmét, s nemsokára egy magas

dombhoz értek, mely fenyegetően hajolt az út fölé.

� A Kelen-hegy � mutatott fel Álmos úr. � Innen lökték alá Gyirót püspököt.

Béla szótlanul nézte a hegyet s az út alatt a folyó köveit � a monda szerint egy kő azóta is

vereslik, így őrzi Gellért szentséges vérének nyomait. Ám vörös követ nem látott, csak

barnásat, piszkosszürkét és mohosat.

Elhaladtak egy fallal kerített település mellett, mely felett a magasban kövekből és

gerendákból összerakott, őrtornyokkal megerősített váracska állott.

� Ez Buda � mondta Álmos úr. � Szebb helyen épült, mint Fehérvár vagy Esztrigán. Királyi

látvány lehet onnan a Duna, s jól lehet védeni is.

Hátulról az ökröket nógató szolgák harsány kiáltása hallatszott.

� A bizánciak ilyen helyen palotákat emeltek volna � tette hozzá a herceg, és megvetően

bámult a szegényes viskókra. A dömösi társas káptalan prépostja, Sulpicius atya ünneplő

kámzsában, kissé elgyötörtén a hosszú várakozástól, a kapuban fogadta az előkelő vendéget,

és sietett közölni, hogy az érsek úr már megérkezett, és szállásán pihen.

Álmos úrnak és kíséretének elszállásolása beletelt néhány órába, majd bőséges ebédet

szolgáltak fel a káptalanteremben elhelyezett hosszú asztalokon. Lőrinc érsek kissé mereven

viselkedett Sulpiciusszal szemben, mert kedve ellenére kellett hozzájárulnia Álmos úr

választottjának kinevezéséhez: a kolostor alapítójának kívánságát azonban semmiféle

ürüggyel nem lehetett megtagadni. Sulpicius középkorú, kevéssé művelt, de természetes

ésszel gazdagon megáldott férfiú volt, aki sohasem restellte a kemény munkát, és egyforma

buzgalommal forgatta a kapát, a metszőkést és a Bibliát. Nagy lapátkezei, most is kissé

gyászszegélyes körmei valóban igen illettek volna földmíveshez, de magasabb rangú papnál

ez idő tájt szokatlanok voltak. Az érsek kissé vonakodva is nyúlt ugyanabba a tálba Sulpicius

után, de az ételek valóban kiválóak voltak, s néhány kupa bor után el kellett ismernie

magában, hogy Álmos nem választott olyan rosszul. Ez a kolostor minden bizonnyal

virágozni fog e szép vidéken, ha a barátok is követik a prépost jó példáját, s kiveszik részüket

a munkából.

Ebéd után a prépost körülvezette vendégeit a kolostor fő- és melléképületeiben, legelőször is a

templomban, mely csaknem teljesen kőből épült, és kecsesebb volt, mint az eddig épült

templomok, harangja pedig bajor harangöntő mester remeke volt.

Sulpicius a pincétől a padlásig minden épületet bemutatott, mögötte az építőmester hajlongott,

s figyelte Álmos úr arcának minden rezdülését: az volt eddigi legnagyobb munkája, és sok

függött a nagyúr tetszésétől vagy rosszallásától. A szerencse azonban az érsek személyében

mosolygott rá, aki Esztrigánba hívta, új templom építésére.

Másnap következett el a kolostor ünnepélyes felszentelése � a szentmisét Lőrinc érsek

pontifikálta, utána átadta a maga ajándékait az új egyháznak. Ezután következett a mindenki

által igen várt, nagy ajándékozás: megbontották a társzekerek takaróit, s előkerültek a

gyönyörű, súlyos arany- és ezüsttálak, kelyhek, kancsók, selyempalástok, templomi zászlók.

Csak Álmos úr és kincstárnoka volt a megmondhatója, honnan került elő ez a sok drágaság,

mely fejedelmek teljes vagyonával ért fel. Sulpicius prépost könnyezett a meghatottságtól,

nem annyira az értékek láttán, hanem a megtiszteltetéstől, hogy a herceg ennyire fontosnak

tartja a dömösi társas káptalant. Majd bevonultak a kis fogadóterembe, s több pap és írnok

együttes munkájával elkészítették a prépostság alapító- és adománylevelét. A herceg itt

bizonyítékát adta nemcsak jóindulatának, de viszonylagos szegénységének is, mert Dömös

körül királyi birtokok terültek el, s Álmos úr kénytelen volt Somogyban, Tolnában,

Csongrádban, Békésben és Biharban fekvő falvai és majorságai közül rendelni jó néhányat a

társas káptalan szolgálatára. A hercegi birtokok ispánja színtelen hangon sorolta a falvak

nevét, mintha a fogát húzták volna.

� in villa Kobu... in villa Degu... in villa Fekete... in villa Sagu, in villa Béla...

Aztán a szolgálattevő emberek végtelennek tetsző névsora következett.

� Nemhü, Farkas, Ugrin, Szubudi, Bulcsú, Magló, Marót, Martin, Uros, Szabolcsi, Becse...

Bélának teljes díszben részt kellett vennie az egész ceremónián, egészen addig, amíg apjának

nagy pecsétjét ünnepélyesen rá nem nyomták a vörösre színezett viaszra. Béla a hosszúra

nyúlt szertartás alatt többször is elszédült, küzdött az ájulás ellen: még szerencse, hogy Pétör

apródruhába öltöztetve ott állhatott mellette, és Béla belekapaszkodhatott, ha megszédült.

Álmos észrevette fia sápadtságát, s kedvetlenül rázta fejét. �Ez a fiú olyan beteges, mint az

anyja volt. Az én vérem, de olyan egyszálbelű, mint valami bizánci herceg.�

A szertartásokat újabb nagy lakoma követte, amelyen a kolostor minden lakója és Álmos

kíséretének minden tagja részt vehetett � a kolostor papjai azonban számban később még

jócskán gyarapodtak, hiszen csak eztán kezdődött a társas káptalan rendes, hétköznapi élete,

és Sulpicius külországi szerzeteseket is meghívott, hogy terjesszék Isten igéjét magyar földön.

Érkezésük azonban késlekedett, mert Kálmán király parancsára és törvénye szerint külföldi

áldozópapot vagy szerpapot csak ajánlólevéllel fogadhatnak be, miután kivizsgálták, jogosan

jöttek-e, nehogy később, kedvezőtlen magaviseletük miatt el kelljen távolítani őket az

országból. Ez a törvény a maga módján bölcsen rendelkezett, mert a korábbi esztendőkben

bizony gyakran előfordult, hogy önmagukat tudós papoknak kiadó személyekről később

kiderült, hogy nemcsak hogy írni-olvasni nem tudnak, de még a keresztség szentségében sem

részesültek, nemhogy a papi szentségben. Másrészt azonban ezek a vizsgálatok igen kényesek

és nehézkesek voltak, s alkalmat adtak az ezeket gyakorlóknak a személyválogatásra.

Nevezetesen, ha valamely papi személy kifejezetten Álmos úr szolgálatába akart lépni, a

király vizsgálói ezernyi ürügyet is találhattak (és találtak is sokszor) arra, hogy az illetőt be ne

eresszék az országba.

A szent életű István király idejében még magyar születésű pap igencsak ritka volt, most

azonban már az összes papnak több mint a fele ennek a napkeletről jött népnek a törzsökéről

származott, s tudományban és hitben egyaránt elérte azokat, akiktől tanulni kezdett.

Lőrinc érsek még aznap elutazott kényelmes, fedett szekerén, mely sokak mosolyát kiváltotta,

hiszen az ország keleti felében, ahonnan Álmos úr kíséretének tagjai származtak, még az agg

püspökök közül is sokan lóháton járták egyházmegyéjüket.

Jákó mester emberei megfigyelték mindezt, s a következő napon tanúi voltak annak is, hogy a

herceg visszaküldte kíséretének nagy részét � ő azonban fiával együtt a kolostorban maradt.

Harmadnap azután a herceg elbúcsúzott Sulpicius atyától.

� Északra megyek, atyám, és a gondjaidra akarom bízni a fiamat. � Sulpicius meghajolt,

amennyire dereka engedte.

� Nagy megtiszteltetés, uram. Fiadat rangjához illőn fogjuk tartani és nevelni.

� És védelmezni, atyám, mert sok az ellenségem � mondta Álmos nyomatékosan.

� Minden szent hely asylum, menedékhely, de vannak erős szerzeteseim, akik nemcsak a

kapanyelet forgatják jól, hanem a kardot is, ha kell � mosolyodott el Sulpicius atya.

� Beletelhet néhány hónap is, mire visszatérek... és remélem, jó hírekkel térek vissza, s még

bőkezűbb, királyi adományokkal jutalmazhatom hűségteket � emelte fel büszkén Álmos úr

sisakját. � De Béla biztonságának érdekében itt hagynám apródján, Pétörön kívül két testőrző

vitézemet. Urost és Pált is.

� Parancsod szerint lesz minden, nagyuram � hajtott fejet a prépost.

Álmos úr néhány emberével késő éjszaka hagyta el Dömöst, de mindez nem kerülte el Jákó

mester fáradt kémeinek figyelmét, akiknek orrát és gyomrát ugyancsak meggyötörték a

kolostor felől áradó finom illatok.

Másnap reggel Jákó már közölhette a királlyal a hírt, hogy Álmos úr északnak indult,

feltehetőleg Passauba, Henrik császárhoz.

Kálmán hidegen ennyit mondott csupán:

� Az öcsém megesküdött, hogy nyugton marad.

Jákó finoman mosolygott.

� Nagyuram, Álmos úr már többször tett esküt erre. S ha szabad elmondanom egy

példabeszédet... Tudja-e, felség, mi lenne, ha a varjú megesküdnék a sólyomnak, nem károg

többé, ha elbocsátja?

� Ki lehet találni a választ. Hiába esküdnék a varjú, a sólyom nem bocsátana el, de a varjú,

úgysem esküdhetik, mert oktalan állat.

� Te mondád, felséges uram. Hiába esküdnék a varjú.

Talán három hónap is eltelt Sulpicius atya keze alatt, és meglepően gyorsan és jól telt el. Béla

nem érezte egyedül magát, hiszen ott volt körülötte Pétör, aztán a jólelkű Uros és a mindig

mókázó Pál is � a prépost tilalma ellenére ki-kiszöktek a kolostorból, s egy-egy nagyobb

kirándulást is tettek a környéken, többnyire lóháton, néha. Uros zsörtölődésére, gyalogosan is.

Ilyenkor tarisznyából ettek, amit vittek magukkal, és az úrfi is belekóstolt a borba, melyet

most, kamaszodván, már nem is talált olyan rossz italnak, bár úgy érezte, rákapni soha nem

tudna úgy, mint apja. Ezt egyszer el is kottyantotta kísérői előtt, mire Uros félretörölte a

bajszát, s nagy komolyan így szólt:

� Herceg, már megbocsáss, de ehhez még nem tudhatsz. Senki sem tíz-tizenkét évesen kezd

el borivó lenni. Ha majd atyád örökébe lépsz, bizony innod kell akkor is, ha nem kívánnád, ha

másért nem, hát hogy meg ne sértsd azokat, akik nálad jobban szeretik a bort. Meg aztán...

inni leginkább bánatból iszik az emberfia, akkor is esik jól a lerészegedés. Bánat meg kijut

mindenkinek, hidd el, herceg, nem kímél az nagyurakat sem. Apádnak jó oka volt mindig az

ivásra. Az a féltékeny bátyja letette Horvátország kormányzói székéből, elvette

hercegségének szinte minden hatalmát, aztán meghalt a felesége... a te édesanyád... és

bizonyosan még sok bánata volt, amiről mi, szolgái nem tudhatunk. Az italt nekünk találták

ki, akiket már megnyomott az élet súlya.

Uros ilyen hosszan talán életében nem szólt. Pál el is röhintette magát, de félre is ugrott, mert

Uros hatalmas medvemancsa már mozdult is, hogy gyengéden nyakon csapja.

Mindez Visegrád alatt esett meg, ahová ez alkalommal ellátogattak, hogy megtekintsék a

várat, melyet István király rakatott az itt valaha állott szláv földvár helyén, s azt az elárvult

kolostort, melyet még Endre király alapított Vazul-rendi görög szerzeteseknek. A kis kolostor

most üresen állott, mert bár forma szerint még mindig a Vazul-rendieké volt, a görögök

kihaltak vagy elszökdöstek onnan, azóta, hogy a római egyház egyeduralomra jutott

Magyarországon, s nem jó szemmel nézte Bizánc papjainak terjeszkedését.

Amikor innen visszatértek, Sulpicius atya maga elé hívatta a fiút.

� Ülj le, herceg úr, beszédem van veled � mondta szeretetteljes szigorral. Ő maga állva

maradt, s első szavai után járkálni kezdett. Béla a prépost reverenda alól kikandikáló durva

lábbelijét bámulta, melyen nagy sárdarabok éktelenkedtek, mutatván, az atya nemrég még a

kolostor földjein dolgozott.

� Hallgatlak, atyám.

� Ne hidd, hogy nem tudok arról, hogy megszeged a kérésemet. Nap mint nap s egyre

távolabb merészkedsz kísérőiddel, akikben ugyan nincs okom kételkedni, de ne felejtsd el:

érted most Isten és atyád előtt elsősorban én felelek. Én pedig úgy látom, ezek a kis

kirándulások veszélyesek. Nem is annyira rablóktól, lator emberektől féltelek, fiam, inkább

attól, hogy atyád ellenségei tudomást szereznek csavargásaidról, és lecsapván rátok,

elrabolnak, s vagy megölnek, vagy túszként felhasználnak atyád ellen. Gondoltál már erre?

Ugye, nem. Márpedig soha ne felejtsd el, bármekkora úr is légy a világi hatalom mértéke

szerint, annál inkább nem lehetsz a magad kedvének követője. A te kis szolgád, Pétör

szabadabban kószálhat Isten ege alatt: értéke annyi, amennyit önmagán visel. Az ő elvesztét

illendően meggyászolnák mindazok, akik ismerték és szerették. Egy királyi családból való

herceg... akiből Isten kegyelméből egyszer még király is lehet... annak bizony nem lehet úgy

élnie, ahogyan kedve tartja. Ezért hát nemcsak kérlek, de meg is parancsolom: engedelmem

nélkül ne tedd ki a lábadat a kolostor területéről. Vannak itt erdők és tisztások, patakok és

vadaskertek: játsszál és lovagolj itt kedvedre. Elmehetsz, herceg. Nem szeretném legközelebb

szigorú büntetéssel tetézni szavaimat.

Béla megszégyenülten, lehorgasztott fővel vonult ki. Sulpicius atya nem gyermekként kezelte,

hanem férfiként, értelmére akart hatni, s férfiként alázta meg, leginkább azzal, hogy � igaza

volt. Különösen megütötte a prépostnak ama célzása, mely szerint belőle még király is lehet,

ezért kell vigyáznia magára. Megpróbálta elképzelni önmagát mint királyt, s ez nem nagyon

sikerült. Magyarország és Dalmácia királya... Még kevésbé lenne szabad azt tennie, amit akar,

mindenhová százan, ezren is követnék, lesnék parancsait, s lesnék, hol és miben hibázik...

mindenki tőle várna parancsot, adományt, jutalmat és büntetést... Ő lenne Isten földi

helytartója evilági ügyekben. Nem, az sehogyan sem lenne jó, hiszen hercegnek, a király

unokaöccsének lenni sem jó, mennyivel egyszerűbb és szebb az élet, ha nem látunk a dolgok

mögé, ha meg vagyunk győződve azok igazáról és hatalmáról, akiknek a kezében van a

sorsunk. Sulpicius atya... igen... az ilyen ember jó király lenne, mert mindig azt tenné, amit

ésszerű megtenni. De a királyok másféle emberek... gyengébbek és szánandóbbak.

Sebezhetőbbek. Feleségük van és gyermekeik, akiknek sorsáért aggódnak, akikről

gondoskodni akarnak.

Senkinek sem szólt Sulpicius atya feddő szavairól, egyszerűen nem volt kedve többé kitenni a

lábát a kolostor területéről, hiába könyörgött Pétör vagy a két testőrző vitéz.

Pétörtől azért megkérdezte egyszer:

� Te mit tennél, ha király volnál?

Pétör megvakarta dús, sötét bozontját, elnevette magát.

� Hogy én? Király? Hát lenne szép lovam. Nem is egy. Aztán sokat háborúskodnék.

Bejárnám az egész világot, fényes ruhában, szép fegyverekkel. Kegyes lennék az alattam

valókkal. Lenne gyönyörű feleségem, és mindennap másik szobában hálnék. És ha úgy hozná

a kedvem, egész nap ágyban heverésznék. Más nem jut hirtelen eszembe.

Béla mosolygott. Hát persze, valószínűleg mindenki ezt szeretné, s így válaszolna. Mert azt

hiszik, királynak lenni a legjobb. Ezért ölik egymást az emberek, amióta világ a világ: hogy

magasabbra jussanak, abban a reményben, hogy ettől boldogabbak is lesznek.

Most, hogy önkéntes fogságra vetette magát a kis herceg, unatkozni kezdett, s szívesen vette,

amikor Sulpicius atya újra a tanulás gyöngéd igájába fogta. Módja volt összehasonlítást tenni

Márkus és Sulpicius atya között, és úgy találta, Sulpicius atya szigorúbb és jobban

ragaszkodik a kézzelfogható dolgok igazságához. Olyasmire is ügyelt, ami Márkus atyának

eszébe sem jutott volna: megnevezte a növényeket latinul, s amelyiknek volt magyar neve,

annak megfelelőjét is ismerte.

� Nem mondom én, herceg, jó tudni régen élt híres emberekről, hadvezérekről,

államférfiúkról, törvényhozókról, de azért a növényekről sem szabad megfeledkeznünk, bár

nem tudnak beszélni. Mégis, aki érti a szavukat, annak szívesen segítenek a test és a lélek

sokféle nyavalyájában. Persze, megfelelő arányban. Itt van mindjárt a szőlő, amely a bort

adja. Egy kicsiny belőle orvosság, de aki túlságig viszi, annak sírja lészen. Aki ismeri a füvek,

gyökerek, magvak és virágok tulajdonságait, az minden bajt meguruzsolhat vele � kivéve a

halálos kórokat, melyeket Isten különös kegyelme szüntethet csak meg. Kálmán király is

jobban tenné, ha nem arra a Drákó nevű tálján orvosára hallgatna, hanem felkeresne

nyavalyáival egy jóféle füves embert...

� A király beteg? � kérdezte Béla. Sulpicius felvonta dús szemöldökét, melybe göndör, ősz

szálak vegyültek mulatságosan. Hát nem tudtad? Beteg, amióta csak e nyomorú világra jött!

És úgy tetszik, mostan igen elhatalmasodott rajta a kór. Nagy baj ez az országnak is: amilyen

a fő, olyan az egész test.

Béla lehajtotta a fejét, s arra gondolt, milyen rossz lehet, ha az embert ennyien gyűlölik... még

a makulátlan életű papok közül is.

Ekkor egy fráter jelent meg sietve, és súgott valamit a prépostnak. Az felállott.

� Most menj el, fiam. Fontos dolgom van.

Béla mellett, kifelé mentében, egy megviselt arcú, sáros öltözékű katona csörtetett el, aki

bűzlött a saját és lova verítékétől. �Hírnök. Vajon mi hírt hozhat? A prépost úr fiamnak

szólított. Nem hercegnek. Jelent-e valamit? Kedvesség vagy szórakozottság? Vagy

szánalom?�

A passaui Szent István-székesegyházban ünnepi misét celebráltak Álmos herceg tiszteletére, a

várban hasonlóan ünnepélyes fogadtatást biztosítottak, s még arról is gondoskodtak, hogy

nagyszámú kíséretet �kölcsönözzenek� számára, tekintélyének emelése céljából, mert

Álmos úr alig néhány hű emberével érkezett, nehogy felkeltse Kálmán gyanakvását. Henrik

testvérének és kedves fiának nevezte, ami Álmos urat kissé kellemetlenül érintette, hiszen

Henrik néhány évvel fiatalabb volt nála, s meglehetősen rút vonásai, vörös haja és horgas orra

miatt amúgy sem lett volna túl nagy dicsőség a fiának lenni. Henrik meglehetősen óvatlanul �

vagy talán nagyon is átgondoltan � máris mint leendő magyar királyról beszélt az

egybegyűltek előtt Álmos hercegről, ezzel mintegy visszavonhatatlanná téve Álmos

tárgyalásainak egyedüli okát és lehetőségét: hogy a császár fegyveres segítségével jusson a

trónra. Néhányszor már elpróbált jelenet volt ez, és Álmost félelem mardosta, a császár most

is csak szavakban nyújt segítséget neki, a tiszai országrész hercegének, ahogyan a császár

száműzetésben meghalt apja, IV. Henrik is tette.

Később bizalmas megbeszélésekre is sor került, amelyen Henriken és Álmoson kívül csupán

egy tolmács vett részt. Ez egy idős pap volt, aki rövid missziós úton járt valamikor

Magyarországon, s azt hitte, kiválóan érti a magyar nyelvet. Álmosnak néha valósággal vissza

kellett fojtania kacagását, úgy kitekerte a jámbor német a magyar igéket, máskor meg

majdnem megütötte a guta, mert pontatlanul és zavaróan fordította a nagyon is fontos

magyarázatokat és elképzeléseket. Álmosnak is volt saját tolmácsa, de úgy egyeztek meg, a

tökéletes titoktartás végett Álmoson kívül egyetlen magyar sem lesz jelen a tárgyalásokon,

nehogy idő előtt bármi is kiszivárogjon a hazatérő magyarok szájából. A császár érezhetően

nem nagyon bízott Álmos tervében, és a herceg is óvakodott attól, hogy túlságosan nagy

ígéreteket tegyen: csupán arra vállalkozott, hogy � amennyiben a császár hadat indít

Magyarország ellen � Kálmán király hátában megkezdi az országos felkelést, amelynek során

igyekeznek harapófogóba vonni a király hadait. A legnyilvánvalóbb célpontnak Pozsony

kínálkozott, mint már annyiszor a németek számára, hiszen ez a vár nyúlt be

legfájdalmasabban a németek és a morvák által egyformán áhított csallóközi területek

védelmében. Henrik tárgyalás közben bajor sört vedelt, s Álmos udvariasságból kénytelen

volt vele tartani, bár ezt az italt ki nem állhatta, s úgy felfúvódott tőle, hogy még napok

múltán is, egy-egy böffentés vagy szellentés erejéig, megemlékezett kegyes jótevőjéről és

hűbéruráról, Henrikről. Kénytelen volt megismételni a hűbéri fogadalmat, bár esze ágában

sem volt minden szavát valóra váltani ennek a fogadalomnak. Jól tudta, a németek az

ördöggel is szövetkeznének, hogy végleg betehessék a lábukat Magyarországra, s

megszerezzék minden gazdagságát, ő viszont. Álmos úr, az ördöggel is szövetkezett volna,

hogy bátyját letegye a trónról � és a határokon túl tartsa a németeket. A német szövetség

Vatának sem tetszett, és igazság szerint senkinek sem Álmos igazi hívei közül: a históriában

még túlságosan közel állt Orseolo Péter király gyászos, rövid és botor uralkodása, aki a

Harmadik Henrik, akit Fekete Henriknek is neveztek, hűbéreseként próbálkozott a magyar

trón megtartásával.

Henrik a sörtől barátságossá és közlékennyé vált, izzadt, húsos markával szorongatta Álmos

úr kezét, s a saját ügyeiről kezdett fecsegni, bizonyos hasonlóságot látva Álmos úr helyzete és

saját egykori állapota között. Álmos csak homályosan ismerte Henrik hatalomra jutásának

előzményeit, de annyit tudott, hogy bátyja, Konrád fellázadt apja ellen, aki erre válaszul őt,

Henriket választotta meg német királynak, majd ő is fellázadt apja ellen, és fogságba vetette.

IV. Henrik kiszabadult a fogságból, és Lüttichbe menekült, s ott nemsokára meghalt. Mivel

kiközösítettként halt meg, nem részesülhetett egyházi temetésben.

� Szegény papa � mondta Henrik, és könnybe lábadt a szeme. � Elment télvíz idején

vezekelni ahhoz a nyomorult Gergelyhez! Kár, hogy már elpatkolt, mert előbb-utóbb

elfoglalom Itáliát, és Paszkál pápát megszorongatom egy kissé. Engem nem fognak

kiközösíteni! Nekem nem fognak parancsolgatni, kit nevezzek ki püspöknek a saját

országomban! Isten engem úgy segéljen, elfogatom a pápát, és újat teszek a helyébe, ahogyan

apám is tette Gergellyel! Átkozott papok! Bocsánat, atyám, ezt az olasz papokra értettem �

biccentett a jámbor tolmács felé, aki hebegve fordította a szentségtörő igéket.

Álmos zavartan bólogatott, s röviden annyit felelt, Magyarországon más a helyzet, itt a pápa

nem avatkozik be lényeges dolgokba, mert attól tart, ezzel Bizánc karjaiba taszítaná az

országot, vagy vissza a pogányságba, amelynek hagyományai még mindig élnek, különösen

az ő országrészében, a Tisza vidékén.

Henrik szeme felcsillant, s a tolmács legnagyobb kétségbeesésére egészen nyíltan elkezdte

dicsérni a régi pogányságot, felsorolta a nagy germán isteneket és hősöket, s olyan zavaros

locsogásba kezdett, hogy a szerencsétlen öreg pap már csak mímelte a fordítást, jelezve

Álmos úrnak, hogy maga sem érti tisztán, mit akar mondani császári ura. A tárgyalások

végének legszégyenteljesebb és legmegalázóbb aktusaként Henrik egyszerűen � elaludt, és

Álmosnak bíborpirosra gyűlt arccal, lábujjhegyen kellett kisomfordálnia a söröskancsók mellé

bukott császár színe elől. Álmos egy hétig volt Henrik vendége, bemutatták a felséges

asszonynak is, Matildnak, Henrik angol király lányának, aki érdeklődéssel szemlélte a daliás

külsejű magyar nagyurat, és szeméből csillapíthatatlan férfivágy jelzései csillantak meg �

annál is inkább, mert annak nagy bánatára mindeddig nem sikerült utóddal megajándékoznia

felséges férjét.

Álmos végül is borús kedvvel, nem túl meggyőző tervek és megegyezések birtokában indult

útnak, Henrik nem túl nagylelkű ajándékaival, amelyek pénzzé téve még utazásának szerény

költségeit is aligha fedezték volna.

Abban egyeztek meg, hogy szeptemberben indítja el Henrik a hadait. Álmos herceg hosszan

fontolgatta, ne kérjen-e későbbi időpontokat a támadásra, de attól tartott, ha 1109 tavaszára

halasztják az együttes háborút, Kálmán túlságosan megerősödik, s maga mellé állítja azokat,

akik hajlandók ellene fegyvert fogni. A szeptemberi időpont viszont azt jelentette, hogy még

az ősszel dűlőre kell vinni a háború ügyét, mert télvíz idején nem lehet harcolni, hiszen a

hadak utánpótlását aligha lehet biztosítani, s ha beáll az esős idő, később pedig a fagy, a

katonák sürgősen visszafordulnak. Henrik nehéz vértesei elsüllyedtek volna a sárban,

megfagytak volna a hóban.

Álmos egyenesen Vata szálláshelye felé vette útját, hogy a felkelést a rendelkezésre álló

néhány hét alatt előkészítse. Dömösbe pedig futárt küldött, azzal a Sulpicius atyának szóló

üzenettel, hogy fiára kettőzött erővel vigyázzon, s ha a helyzet úgy követelné, erős őrizet

mellett küldje utána Bélát.

A futár már éppen lovát nyergelte, amikor hírnök érkezett a határvidékről: Szvatopluk herceg,

a morvák fejedelme megindult hadaival, s végigdúlta a Vág völgyét, Henrik csapatai pedig

Pozsony felé nyomulnak.

Álmos úr arcából kifutott a vér. Az ostoba Henrik! A mohó Szvatopluk! Mindent elrontottak!

Nem hagytak időt a számára, mintha készakarva a vesztét óhajtanák!

Nemsokára a király emberei körülhordozzák majd a véres kardot: veszélyben az ország!

És Álmos úr jobban teszi, ha fogcsikorgatva, ölbe tett kézzel nézi az eseményeket. Néhány

száz embert talán össze tudna szedni � de semmi értelme.

Kálmánt külháborúban nem lehet legyőzni. A németek nem jutnak át a gyepűvonalakon.

Jákó mester nem tudta eltitkolni örömét, amikor Henrik császár támadásáról értesült � egy

teljes nappal előbb, mint a király. Felhasználhatta volna ezt az előnyt arra, hogy segítséget

küldessen a határszélen küzdő, egyelőre kisebbségben lévő magyar hadaknak, de Jákó sokkal

inkább azzal törődött, hogyan igyekezzen hasznot húzni ebből a hírből, mely feltehetőleg

megpecsételi Álmos úr sorsát s talán a tiszai birtokét is, amelyek esetleg éppen az ő szorgos

kezére jutnak.

A fehérvári palota félreeső szárnyában Jákó mester már napok óta �foglalkozott� Álmos

kíséretének egyik szerény tagjával, egy lovásszal, akinek Álmos úr elővigyázatlanul

megengedte, hogy meglátogassa családját. A lovász nem sokat tudott, de azt még a kínzások

előtt is elismerte, hogy a herceg úr a német császárnál járt, és titkos tárgyalásokat folytatott.

Jákó mester a biztonság kedvéért még néhány napig vallatta a lovászt, de ennél többet nem

tudott kiszedni belőle. �Ez is valami gondolta Jákó �, ha kell, tudom bizonyítani a király

előtt, hogy Álmos Passauban járt. Jó volna tudni, miben állapodtak meg. Vajon mi rejlik

amögött, hogy Henrik és Szvatopluk támad, a herceg pedig békésen ül tiszai birtokain?

Valami rejtély van itt, valami cselvetés. De kinek akarnak csapdát állítani? És hogyan?�

A király nem lepődött meg, amikor a támadás hírét vette Jákó mestertől, aki hiába várta, hátha

valami terhelő dolgot tud mondani az Álmos-párti urak mozgolódásáról.

� Akkor csodálkoztam volna, ha Henrik nem próbálta volna ki rajtunk az erejét. Eddig még

minden császár megpróbált belénk marni. Pozsonyt nem fogja tudni bevenni. Ami pedig

Szvatoplukot illeti... keservesen meg fogja bánni. Cserében végigperzseltetem Morvaországot.

De előbb... sürgősen írunk Boleszló királynak. Kétfelől fogjuk megszorongatni a cseheket. A

lengyeleknek is van velük elszámolnivalójuk. Gábriel, figyelmezz! � szólt oda a jegyzőnek,

aki az írópultra görnyedve bóbiskolt, de egyetlen szót sem vesztett el. � �Szeretve tisztelt

testvérünk, Boleszló, Lengyelország fejedelme...�

Kálmánnak gondja volt arra, hogy ne adja meg a királyi titulust Boleszlónak, bár ez

megkívánta volna � Kálmán azonban még most is ügyelt arra, nehogy megsértse Henrik

császári igényeit � a németek sosem ismerték el a lengyelek önállóságát. És ha sikerülne

Henrikkel méltányos békét kötni...

� És Álmos?

� Mint sejtettük, titokban mégis a császárnál járt.

� Hol az egyik, hol a másik császárnál... Szégyenletes! � mondta Kálmán, és megmarkolta

széke karfáját. � Ha nem a saját öcsém volna... És most hol van?

� A hercegi birtokon � hangsúlyozta Jákó.

� Fegyverben?

� Eddigi tudomásom szerint... nem � ismerte be Jákó rosszkedvűen az eltitkolhatatlan

igazságot. � Szinte felfoghatatlan. Mindenki tudja, hogy...

� Mit tud mindenki?

� Hogy ő kérte a császárt, indítson támadást. És most nyugton marad. Ki érti ezt?

Kálmán halványan elmosolyodott.

� Én talán értem. Ismerem az észjárását. Valami hiba csúszott a tervbe. Henrik bizonyára a

kelleténél hamarabb támadott. Az összeesküvés ezúttal sem sikerült.

Elhangzott a királyi szó: összeesküvés. Jákó szeme örömmel felvillant.

� Mit akarsz tenni, felséges úr?

� Udvarunkba hívjuk szeretett öcsénket. Régebben szívesen vett részt a királyi vadaskertben

tartott őszi vadászatokon. Olyan testvéri szeretettel hívjuk, hogy nem mondhat nemet rá.

Aztán... � Jákó a kezét dörzsölte.

� ...aztán védelmünk alá vesszük, hogy megóvjuk ama gyanúsításoktól, amelyek szerint

lepaktált az ország ellenségeivel. Nem eshet bántódása, de immár véget vetünk ennek a

játéknak. Megértetted? Rád bízom a végrehajtást. Hiba nélkül végezd a dolgod, és nagy lesz a

jutalmad.

� Megértettem, felséges úr.

� Most pedig hívasd Drákót, az átkozott tégelyeivel és szerszámaival. Közben elmondom a

levelet Álmosnak � vetette oda a jegyzőnek.

Néhány óra múlva már királyi futár vitte az üzenetet Álmos herceg számára, aki mindent

inkább várt volna, mint ezt. Megmutatta a levelet Vatának.

� Ne menj el, nagyuram! Csapda ez, nem más. Világos, mint a nap, hogy csapda. Csak nem

hiszed, hogy bátyád éppen most akar testvéri jobbot nyújtani neked?

� Nem, azt nem hiszem � mondta Álmos, és a cirkalmas betűket bámulta, Gábriel betűit,

amelyek a kikerülhetetlen csapdát rejtették. � Egyformán rossz, akár elmegyek, akár

maradok. Ha valamilyen ürüggyel nemet mondok, Kálmán újabb és újabb kísérletet tesz, hogy

találkozzék velem. De már tudni fogja, amit most legfeljebb sejthet. Henrikkel egyedül

tárgyaltam. Nincs rá bizonyíték, hogy én hívtam be az országba.

� A királynak nem szükséges bizonyítania semmit. Elég ha tudja, hogy ott jártál. Márpedig

azt már túlságosan sokan tudják.

� El kell mennem. Mindenkinek látnia kell, hogy nem félek, és nincs mitől tartanom. Kálmán

eddig sem mert kezet emelni rám � miért tenné éppen most, amikor Henrik és Szvatopluk az

ország kapujában áll?

� Egyszer elfogy a türelme. Úgy beszélik, igen rágja a kór, lehet, hogy elhamarkodottan fog

ezúttal dönteni. S ha elmégy a királyhoz, herceg, akkor a császár azt fogja hinni, hogy

cserbenhagytad őt. Soha többé nem számíthatsz védelmére.

Álmos hatalmas markában összegyűrődött a pergamen.

� Micsoda őrült világ! Akármit teszek, magamnak ártok! Mégis el kell mennem. A

gyermekeim miatt is... Mit gondolna rólam Béla, ha egyszer megtudná, gyáva féreg módjára

viselkedtem?

� A gyávaság és az óvatosság nem ugyanaz.

� Elmegyek.

� Akkor engedd meg, herceg, hogy veled tartsak. Vagyunk még néhányan, akik nem félünk a

királytól.

� Nem bánom. De túl nagy kísérettel nem mehetek: ez fölkeltené Kálmán gyanakvását. Nem

engednének be a városkapun...

� Állíts sereget, uram! Körülvesszük Fehérvárt, és megostromoljuk. Fogságba ejtjük a

királyt, és megnyitjuk az utat a németek számára � ha úgy akarod.

Álmos csüggedten rázogatta a fejét.

� Nem, Vata, késő. Hogyan gondolod? Nem jutnánk a Dunáig sem, már meg kellene

ütköznünk. Jákónak mindenütt vannak szemei és fülei.

� Az a Jákó! Ha egyszer megcsavarinthatnám a nyakát!

� Sokan szeretnék, de eddig még nem sikerült senkinek. Jákó mester vigyáz a nyakára.

Álmos herceg három napig készülődött, rendelkezett birtokairól, meghallgatta a

számadásokat, kihallgatta az ispánokat és főembereket, majd � saját maga számára is

meglepő módon � papot hívatott, és hosszú évek után először � felvette a gyónás szentségét.

A pap sápadtan és verejtékben fürödve támolygott ki: alighanem volt mit megvallania Álmos

úrnak bőséggel.

A németek tőlük telhetően körülfogták Pozsonyt, és várakoztak. Várták, hogy Álmos úr

serege megnyitja előttük az országot, s várták, hogy kirobban az az általános felkelés Kálmán

király ellen, amely nélkül esztelenség lett volna benyomulni Magyarországra. De sem sereg

nem érkezett, sem követ Álmos úrtól, hogy a késedelmet megmagyarázza. A gyepűn átküldött

kémek teljes nyugalomról számoltak be: a szokásosnál erősebb magyar seregrészek az ország

belsejébe vezető utak mellett álltak, védekezésre készen, de mindenféle támadó szándék

nélkül. Maga a császár is megtekintette hajóról a pozsonyi várat, amely büszkén terpeszkedett

a várhegyen, és bevehetetlennek látszott.

Hírvivő érkezett viszont a morváktól. Szvatopluk herceg kénytelen felhagyni a magyar

határvidék dúlásával, mert Boleszló király lengyel hadaival hátba támadta Morvaországot.

� Persze, Boleszló Kálmán szövetségese � dörmögte Henrik. � Éppen a kellő pillanatban

támad. Ez a furcsa magyar, ez az Álmos pedig hallgat. Meglehet, hogy a király megtudta

tervét, és csírájában elfojtott minden mozgolódást. Most mit tegyünk? � nézett dühösen

tanácsadójára, aki eredetileg is ellenezte a magyarországi hadjáratot. Gebhardt püspök

elnézően mosolygott.

� Szerencsére még semmi jóvátehetetlen nem történt. Mindössze egy hónapja léptük át a

határt, és nem jutottunk messze. Tudtommal egyetlen magyart sem öltünk még meg. Hogy a

csehek mit csináltak, és mihez fognak kezdeni ezután, ahhoz semmi közünk. Ami közünk

volt, azt letagadjuk. Követeket küldünk, félreértésre hivatkozunk, és megerősítjük a békét.

Nem kötünk békét, hiszen még ki sem tört a háború, nem igaz?

A császár elmosolyodott. Az udvari urak megkönnyebbülten felsóhajtottak.

Mihelyt kikötött a hajó, gazdag ajándékokkal útnak indították a békekérő követeket. Jákó

mesternek vágtató futár vitte a hírt, s az alig akart hitelt adni a futár szavainak. � Hát

megbolondult a német, hogy hadat indít, majd alig több mint egy hónap múltán békeajánlatot

tesz? � fakadt ki a király előtt.

� Majd Lőrinc érsek tárgyal velük � mosolygott a király. � Jó lenne valamit kivenni még

tőlük, ha így fordult a dolog. Földet vagy aranyat.

� De hát mi történt? � kérdezte Jákó, akit ez egyszer cserbenhagytak kémei.

� Minden bizonnyal Boleszló megtette, amire kértem: megtámadta a morvákat. Most majd

kétfelől megszorongatjuk Szvatoplukot meg az öccsét, Ottót. Nem bújhatnak Henrik palástja

alá.

� És Álmos úr?

� Ha eljön, kegyesen fogadjuk.

� És királyi őrizet alá vonjuk?

Kálmán eltűnődött. Fekélyes lábszárát vakargatta.

� Azt mondtam: kegyesen fogadjuk. Nincs okunk, hogy ellene tegyünk. Nyugton maradt, és

Henrik most visszakozik. Többé nem fog hinni öcsénknek. Nem, Jákó, semmi olyasmit nem

teszünk, ami gyengeségünk jeleként számíthatna. És azt akarom, hogy tőlem értesüljön arról,

hogy Henrik a béke megerősítését javasolja. Látni akarom az arcát.

Álmos úr nagy nehezen szánta el magát az indulásra: vigasztalan, késő őszi eső áztatta a

földet, járhatatlan sártengerré változott minden út. Hatalmas sárkoloncokat vonszolt a lovak

patája, s az emberek csizmája is.

� Ebből sem lesz vadászat! � dohogott Vata úr, prémes süvegét szinte az orráig húzva. �

Mire Fehérvárra érünk, berozsdáll a kardom!

� A királyi hajtók fel fogják hajtani a vadat, ne félj!

� Csak mink is köztük ne legyünk! � kémlelte aggodalmasan a környéket Vata, minden

pillanatban várván, hogy a király zsoldosai rájuk törnek, mielőtt elérnék a székvárost.

Csakhamar fel is tűnt egy kisebb csapat, amelynek vezetője alázattal üdvözölte Álmos urat,

kézcsókkal, mely királyi hercegnek jár, de melyet a király emberei az utóbbi évtizedben egyre

ritkábban adtak meg. Álmos úr el is kapta kezét, mint kit kígyó mart meg, s bámulva pillantott

Vatára.

� Mézzel kenik az ostort � dörmögte emez, s még halkabban hozzátette: � majd jobban

gyűlnek rá a hangyák.

� Mire gyűlnek a hangyák? � kérdezte Álmos úr.

� A sebre, amit az ostor vág.

Nemsokára a székváros fala alá értek. Vata bámulva csodálta a tornyokkal cifrázott, két-

három ember magas falakat, amelyek tetején őrszemek járkáltak. Kürtszó harsant, a

kapuőrség kitárta a kaput.

� Ezt akartad megostromolni? � kérdezte Álmos úr suttogva Vatától. � A mi hadainkkal,

amelyek még egy földvár előtt is megtorpannának?

Vata dühösen pislogott.

� Az ember erősebb, mint a fal. A falat is ember csinálta � felelte, de maga is érezte, hogy ez

üres szó csak. Ezeket a falakat csak több hónapos ostrommal, kőhajító gépekkel, faltörőkkel, s

legfőképp kiéheztetéssel lehetne bevenni.

A király azonnal fogadta testvérét, s olyan nyájas volt, mint talán még soha. Ettől Álmos

meglehetősen zavarba jött, szánalmasan téblábolt, dadogott, minden biztonságérzetét

elvesztette. Ha ez csapda volt, akkor a világ legkülönösebb csapdája. Már-már restellni kezdte

mindazt, amit Kálmán ellen tett, s néhány kupa bor elfogyasztása után minden gyanakvása

elszállt. Kálmán nem tud semmit.

Vata szokása ellenére keveset ivott, s éberen, komoran szemlélte a nagy vidámságot. �Talán

méreggel...?� � villant fel előtte a lehetőség. Feltűnés nélkül minden étekből vett, amellyel

Álmos urat kínálták, hátha felismeri ízéről, illatáról azt, amely talán a mérget tartalmazza.

Jákó mester alig palástolt jókedvvel figyelte Vatát, akinek becsületes ábrázatára valósággal

kiültek gondolatai. Odasúgott valamit az asztalnoknak, aki erre még több tálat irányított

Álmos úr elé. Vata sóhajtozva kóstolgatta sorra az ételeket, bajusza zsírosan, petyhüdten

lógott, mint a beteg patkány farka.

Másnap, a vadászat hajnalára elállt az eső. Bölényre indultak, a Bakony rengetegébe. Vata úr

puffadt hassal, rosszkedvűen poroszkált ura mögött. �Talán most... Most nyitva kell tartani a

szemünket. Egy rossz irányba kilőtt nyílvessző, egy sebtében elhajított dárda vagy egy bölény

elé ugró ló...�

A király nem vadászott: csak rövid vadásztőr és íj volt nála, a rövidebb fajtából, mely

nagyvadra való vesszőt nem tud kilőni. Kálmán szerette nézni a bölényvadászatot, de

izmainak ereje nem volt elegendő ahhoz, hogy a dárdát szemébe vagy szívébe vágja:

márpedig a bölényt csupán megsebezni igen veszedelmes tévedés lett volna. Már felhangzott

a hajtók ütemes kiáltozása, az ágak recsegése. Először az apróbb vad tört elő, nyulak és rókák,

amelyek közös veszedelmükben egymásra sem hederítettek, majd néhány sáros, összetapadt

szőrű vaddisznó. A vadászmester intésére néhány ember a vaddisznók után rúgtatott, s kettőt

elejtettek lóhátról, dárdájukat felülről belevágva az állatokba � jó lesz a húsuk az udvari

népnek.

Éles figyelmeztető kiáltás harsant. Csörtetve kitört az első bölény, fejét leszegve, átgázolva a

sűrű bozóton, olyan sebességgel, mely meghazudtolta hatalmas súlyát. A király és kísérete

kitért a kitörés irányából, s átengedte a vadat a bölényvadászoknak.

Álmos úr úgy irányította lovát, hogy hátulról és oldalról érje utol a bölényt, amikor a sűrűből

kitört egy másik, még nagyobb állat, amely anélkül hogy körülnézett volna, a király és az őt

körülvevő urak csoportja felé rohant. Kálmán kétségbeesetten megsarkantyúzta a lovat, de az

állat a fújtató bölénytől megriadva felvágta fejét, s levetette a királyt, aki elejtette íját, s rövid

tőrét előrenyújtva várta a bölény támadását. A szétrebbent lovasok megpróbáltak a király és a

bölény közé kerülni, de a távolság túl nagy volt ahhoz, hogy idejében odaérjenek. Álmos volt

a legkedvezőbb helyzetben, s a pillanat tört része alatt átvillant rajta, íme a véletlen, mely neki

juttatja a koronát. De most nem a királyt, hanem édes bátyját látta, s gondolkodás nélkül,

térdének erős nyomásával odaugratta lovát, s rövid lándzsáját harsogó vadászkiáltással,

minden erejét beleadva a döfésbe, a bölény púpja alá vágta. Az állat néhány lépést még

továbbment, kirántva a lándzsa nyelét Álmos kezéből, majd a király előtt megroggyant, térdre

esett. A kegyelemdöfést Kálmán adta meg.

A két testvér minden haragot feledve összemosolygott a férfiak és rokonok, a közös vadászat

űzőinek ősi, felszabadult mosolyával, mely többet ér minden szónál, minden

hűségnyilatkozatnál.

Nagy lármával, a vadászmesterek egymást okolva tódultak oda az udvari emberek, odasiettek

a nyúzok, akiknek éles, görbe kése már a bölény vastag bőrét metszette.

Kálmán és Álmos összeölelkezett. Jákó és Vata elhűlve bámulta a jelenetet: a nagyurak tetteit

nehéz megjósolni és megmagyarázni.

A zsákmánnyal visszatérve nagy lakomát csaptak, majd Kálmán bensőbb szobájába vonta

Álmost.

� Köszönöm, hogy eljöttél. Egy pillanatra visszatért az ifjúságom. És azt is köszönöm, hogy

nem használtad ki szorult helyzetemet.

� Szorult helyzeted? � kérdezte Álmos. � Mire gondolsz?

� Mindkettőre. Megmentetted az életemet, éppen a mai napon, s nem támadtál hátba most,

hogy a német és a cseh a gyepük előtt áll.

Álmos egy mozdulattal felelt csak � széttárta karját, amely sok mindent jelenthetett. Nem

szerette az álságot, a hazudozást � inkább nem mondott semmit.

Kálmánban tusakodott egymással a nagylelkűség és a kajánság � de az utóbbi győzött.

� A cseheket és morvákat meg fogjuk büntetni békeszegésükért, a németek pedig... �

elhallgatott, figyelte Álmos arcát, amelyen az izgalom pírja kezdett mutatkozni. Kálmán

kajánul szünetet tartott a nagyobb hatás kedvéért, majd folytatta:

� ... a németek pedig békét kérnek. És mi nagylelkűen megerősítjük a békét, persze némi

haszon fejében.

Álmos igyekezett uralkodni arcvonásain, mert észrevette bátyja gunyorosan kutató tekintetét.

� Okosan tetted, hogy nem hittél Henriknek � tette hozzá a király. � Nem, ne szólj semmit.

Tudom, hogy találkoztál vele, és sejtem, hogy neked ígérte a koronát. De idegen segítséggel

megszerezni a koronát sosem volt jó dolog. Gondolj Orseolo Péter példájára. Egyébiránt azért

is örülök, hogy itt vagy velem, mert ezt is megüzenhetem a császárnak, így aztán tudni fogja,

hogy kettőnkkel találja szemben magát, ha átlépi a magyar gyepüket. Igazam van, Álmos?

� Igazad van � mondta rekedten, megalázottan Álmos. Az előbbi szeretethullám eltűnt: most

megint a dölyfös és ravasz ellenfelet látta a királyban, minden játszma győztesét.

� Még valamit akartam közölni veled. Immár két esztendeje özvegy vagyok. Feleség után

néztem, olyan asszony után, akinek személye erősíti trónomat és az ország tekintélyét.

Tárgyalásokat kezdtem Monomah szuzdali fejedelemmel, aki már el is küldette lánya,

Eufémia képmását. Nézd csak...

Kálmán ezüstdobozt vett elő, amelynek bársonypárnáján ott volt a szentképszerű, festett kép,

mely széles szájú, szőke hajú nőt ábrázolt. Álmos úrnak eszébe jutott Predszlava, az ő

felesége, aki tökéletes ellentéte volt ennek az Eufémiának.

� Szép � mondta kényszeredetten.

� Magam is úgy vélem � mondta Kálmán. � Szuzdal gazdag fejedelemség, a moszkóviai

fejedelemséggel egyenrangú. Ha arrafelé biztosak akarunk lenni a dolgunkban, nem árt egy

erős szövetséges. Nekik pedig hasonlóképpen szükségük van miránk. A tatárok igen

mozgolódnak, s vannak, akik azt jósolgatják, egyszer még eljutnak a mi gyepűinkhez is.

Álmos elgondolkodva tért meg hercegi szállására. Eufémia... Az orosz képíró valósággal

kihangsúlyozta buja szájának rajzolatát. Vajon mit akar Kálmán? Hiszen mindenki tudja,

hányféle nyavalyától szenved... Mégis vadászatot tart, házasodni akar, tervei vannak...

Megirigyelte az ő orosz kapcsolatait... Most már Álmos úr nem szövögethet terveket anélkül,

hogy számításba ne venné a távoli Szuzdalt, amely hátba támadhatja mindazokat, akik

szövetségre lépnének ővele. Kálmán nagyon eszes... Lehet, hogy mégis ő az alkalmasabb a

királyságra? Lehet, hogy nem az erő, a bátorság, a jóakarat számít, hanem a ravasz előrelátás?

Vajon mi üthetett Henrikbe? S vajon most mit gondol felőle?

Csupa kellemetlen kérdés ötlött fel Álmos úr agyában. Isten mégis megengedte, hogy

irgalmasságot gyakoroljon a mai napon: nem hagyta elveszni testvérbátyja életét. Vajon

milyen jutalma lesz ezért?

Másnap Álmos úr és kísérete visszaindult tiszántúli birtokaira.

Hosszú hetek teltek el, s Béla semmi hírt nem vett apjától. �Nemsokára itt a karácsony, s nem

küldet értem. Csak nem történt baja?� Béla tudta, hogy körülhordozták a véres kardot, de

aztán csönd lett megint, nem látott katonákat vonulni semerre, nem érkeztek hírek

gyülekezésről, ütközetről. Álmosító, hideg, őszi csend volt. A dömösi kolostor vastag falait

átjárta a nedves hideg, de Sulpicius atya csak kis vasedényekben tartott faszenet gyújtatott

meg a fiúk kamrájában, melynek bűze nagy, melege alig volt. Korán sötétedett, s az imbolygó

olajmécses csak arra volt jó, hogy egymásba ne botoljanak. A hatalmasra nőtt árnyékok

félelmetesen imbolyogtak a meszelt falon, mely a faszén füstjétől máris szürkés lett.

Pétört gyötörte az unalom és a honvágy: megértette, hogy Álmos úr biztonságban akarja tudni

a kis herceget, de a maga szempontjából értelmetlen raboskodásnak látta saját helyzetét.

Kamaszöntudata ébredezni kezdett, s nemegyszer odáig vetemedett, hogy tiszteletlenül, sőt

durván válaszolt urának és játszópajtásának, aki türelmesebben viselte Sulpicius atya növekvő

szigorúságát. Pétör egyre gyakrabban forgatta elméjében a szökés gondolatát, tervbe vette,

hogy elköti a herceg lovacskáját, s nekivág a hazafelé vezető útnak, történjék utána akármi.

Ezen az estén aztán kitört a háborúság a két kamasz között. Valami nevetséges apróságon

különböztek össze, talán azon, kinek az ágya mellett égjen a hitvány mécses, tény azonban,

hogy a pórfiú nekiugrott a hercegnek, az ágyra lökte, s alaposan meggyomrozta. Igaz,

meglepetéséből magához térve Béla is rúgott-harapott, úgyhogy néhány perc alatt annyi kárt

tettek egymásban, hogy másnapra mindennél ékesebben szóló nyomuk is maradt az

ütlegeknek.

Sulpicius atya észrevette a verekedés nyomait, de nem tette szóvá a dolgot. Férfiakat akart

nevelni, s örvendezett, hogy Béla nem sietett panaszt tenni a magáról megfeledkezett Pétör

ellen. Az ilyesmit jobb elintézni tanúk nélkül, büntetésnek meg éppen elegendő, ahogyan

egymást megbüntették.

A két fiúcska hosszú napokig nem szólt egymáshoz, s kerülte még a találkozást is, de amikor

lehullott az első hó, s következett a hólabdázás, a szánkázás ideje, lehetetlen volt tovább

fenntartaniuk a hadiállapotot. A gyerekek hamar felejtenek, de a herceg számára mégis jó

lecke volt ez: megtanulta, hogy az alárendeltek, a szolgák esetében is lehetséges egy pont,

amelynél megszűnik a hódolat, s annál a pontnál már a vélt vagy valódi jogokat csak

erőszakkal lehet megvédeni � vagy megsérteni.

Karácsony hava végén aztán, Krisztus urunk születésének ünnepe után, végre hír jött Álmos

úrtól, s vastag hótalpakon benyikorgott tucatnyi társzekér, melyek mindegyikét négy ló húzta

párban, az ötödik pedig legelöl. Nagy örvendezéssel nézegették a szerzetesek a szívderítő

hordókat, inni való nagyokat és kóstolgatni s orvosolni való kicsiket, s a kettévágott marha- és

disznótetemeket, téglaként egymásra rakott, csonttá fagyott oldalszalonnákat, nagy

tömbökben sót s minden más egyebet, amiben a kolostor szűkölködött. Sulpicius atya

ünnepélyesen elolvasta a herceg úr levelét, aztán sajnálkozva a gyermekekre pillantott, akik a

közelben tébláboltak, várván a visszatérés örvendetes hírét.

� Édesatyád szerető üdvözletét küldi s azon apróságokat, melyeket egy zöld láda rejt

magában, s amelyet nemsokára levesznek a szekérről. Úgy véli, itt nagyobb biztonságban

lesztek, s tavasz előtt nem kívánja hazatérteket. Izensz valamit atyádnak?

� Köszönöm rólam való gondoskodását, s maradok engedelmes fia � felelte illendőképpen

Béla, de torkát a sírás fojtogatta.

Borzasztó csalódás volt ez mindkét fiú számára. A rövid, téli nappalok fegyelme, szürke

stúdiumai állottak előttük s a hosszú, unalmas, gyötrelmes esték és éjszakák, a papok

szüntelen imamormolásával, zsolozsmás zümmögésével, amely olyan véget nem érőnek

tetszett, mint a tél maga.

Pétör számára még keserűbb volt ez a parancs, hiszen ő ki volt szolgáltatva mindannak, ami

Bélával történt, anélkül hogy az ő sorsát bárki is fontolóra vette volna. Újfent eltökélte magát

a szökésre, s annyira elkeseredett, hogy Béla előtt sem volt képes többé a titkolózásra.

� Veled tartok � jelentette ki Béla, s amint kimondta, beleborzongott az első, komoly

engedetlenség bűnébe. Pétör arca kigyúlt az örömtől, s most már ketten tervezgették a szökés

részleteit. Meghányták-vetették, hogy Urosnak és Pálnak is szólnak, de hát azok mégiscsak

felnőttek voltak, őrzésükkel megbízva, aligha valószínű, hogy csatlakoztak volna hozzájuk,

sőt ellenkezőleg, annál szigorúbban őrködtek volna minden lépésük felett.

A szánná átalakított társzekerekhez kötve azonban érkezett még egy meglepetés is: Béla

kedves kis lova, Selöm. Béla megkönnyezte érkezését, orrát a lovacska dús sörényébe fúrva

beszippantotta a kedves szagot, mely valahogyan a várra emlékeztette, ahol Predszláva

nagyasszony simogató kezének emlékei éltek. Selöm érkezése pompásan beleillett szökésük

tervébe: a havas délutánokon kilovagolhattak, Pétör egy szelíd szürke hátán, amelyet

egyébként fa- és vízhordásra is használtak, de valamikor hátaslóként szolgálhatott, mert

engedelmeskedett a szár legkisebb húzásának, a térd parányi nyomásának is, igaz, lomhábban,

mint a fiatal hátasok, s vágtája is csak ügetés maradt. Uros és Pál eleinte elkísérte a fiúkat a

lovaglásra, de miután szándékosan a kolostor közelében maradtak, Uros és Pál megnyugodott,

és feleslegesnek tartotta, hogy a kemény hidegben magát gyötörje a legénykék állandó

kísérgetésével.

Így aztán elközelgett az az éjszaka, amelyen kilopództak a hálókamarából, két nagy bugyorba

kötve mindazt, amire úgy vélték, a hosszú út során szükségük lehet, s a hortyogó vén istállóőr

mellett kivezették a két lovat, s a metsző hidegben, a tiszta fényű csillagok alatt felnyergelték

az állatokat, miközben a kápolna felől most is hallatszott a szerzetesek egyhangú kántálása.

Az éjszakát választották a szökés időpontjául, mert így legalább hat óra előnyhöz juthattak.

Ha szerencséjük lesz, nemsokára elkezd szitálni a hó, s eltörli nyomaikat, bár erre a tiszta ég

nem mutatott sok hajlandóságot.

Béla felkötötte oldalára kis kardját, Pétör meg övébe tűzött egy kést meg egy konyhai kis

szekercét, s elhozta ügyes kis íját kötegnyi nyílvesszővel, amelyekkel ugyan madárnál

nagyobb vadat aligha ejtett, legfeljebb néhány nyulat, de Pétör váltig erősítette, szükség

esetén a farkas bundáját is át tudná lyukasztani velük.

A kemény hidegben azonban a farkasok is nyugton maradtak, csak távolról hangzott fel

néhány szomorú üvöltés, mely így is megvacogtatta a fiúkat, mert mindkettejük fejében a

visszafordulás utolsó lehetőségei jártak, s ha egymás előtt nem szégyelltek volna, talán külön-

külön mindketten meg is cselekedtek volna.

Három-négy óra hosszat akadály nélkül haladtak � ezt a vidéket még ismerték. Dél felé

haladtak, s előttük tornyosult a nagy akadály, a Duna, amelyen valahogyan át kellett

vergődniük. Ropogott a hó, majd a jég a lovak patája alatt, de a folyó vize még nem állt be,

ahogyan remélték: a jégtáblák között széles, fekete vízcsíkok tükröződtek. Annyit ők is

tudtak, hogy ezen a vízen átúsztatni nem lehet, de gázlót sem találhatnak ilyen vízállás

mellett: csak a jó szerencsében bízhatnak, hogy találnak valahol kikötött, elhagyott tutajt vagy

dereglyét.

Kitartott mellettük a jó sors, mert hajnalra találtak is egy tutajfélét, félig a partra húzva, félig a

jégbe fagyva. Körülnéztek, hátha valamely települést is találnak, hogy illendőképp

megfizessék a tutaj tulajdonosát, hiszen Bélának volt néhány ezüstdénárja, mellyel egy

szegény szabad is boldog lehetett volna egész életére, nem csak egy rabszolga. Igaz,

rabszolgák már kevesen voltak, hiszen kevés külhoni háborút folytattak László halála óta, s

rabszolgáknak amúgy sem lehetett saját tulajdona.

Egy ideig vártak, hátha előbukkan valaki, aztán nekiláttak, hogy kiszabadítsák a tutajt a

jégből, s megpróbálták ráterelni a prüszkölő-fújtató, bizonytalankodó lovakat. Hamarosan

kiviláglott, hogy a lélekvesztő nem bír meg két lovat, így hát nem maradt más hátra, mint

kétszer fordulni, s közben egyiküknek az innenső parton kellett maradni, a másik lóval. A

veszélyes feladatra Pétör vállalkozott. Verejtékes munkával vágtak két hosszú husángot,

melyet evező és csáklya helyett akart Pétör használni, hogy legalább a jégtábláktól eltolja a

tutajt. Elsőnek Selöm átszállítására vállalkozott, s a kis ló, mintha megérezte volna a veszélyt,

engedelmesen, nyugodtan álldogált, míg Pétör egyik jégtáblától a másikig taszította a tutajt, s

legalább egyórai munkával jutott át a túlsó partra. Vissza valamivel könnyebben jutott, hanem

a névtelen szürke idegessége és nagyobb súlya ugyancsak megizzasztotta a kamaszokat. A

nagyobb súly odébbtaszítására már kevésnek tetszett a két husáng, s a víz gyenge sodra is

elkezdte őket tovább vinni � szerencsére a hűséges Selöm a partról követte útjukat. Már

kifelé haladtak, amikor Béla a vízbe ejtette husángját, s ijedtében eleresztette a szürke szárát,

a ló pedig megugrott, és nagy loccsanással a vízbe pottyant. A két fiú rémült kiáltással a tutaj

szélére csúszott, és a következő pillanatban már ők is a jeges vízben lubickoltak. A víz csontig

hatóan hideg volt, nehéz ruházatuk kezdte lehúzni őket. Sikerült azonban megkapaszkodniuk

a tutaj szélében, s nagyokat rugdalva, szinte öntudatlan állapotban, elérték ők is a partot.

Kikecmeregtek a partra, a szürke után. Szerencsére cókmókjuk még az első szállítmánnyal

odaát került, így hát semmi nagyobb baj nem történt, csak éppen annyi, hogy a csuromvizes

öltözék máris kezdett megdermedni, zörgőssé válni rajtuk, a szürke bőréről pedig gőzölögve

párolgott el a nedvesség.

� Tüzet kell raknunk � vacogta Béla. Kétségbeesetten kezdték tördelni a gallyakat, majd a

tűzcsiholás lélegzetelállító percei következtek. Pétör nedves kezében sehogyan sem akart

szikrát pattintani a kovakő s az acél, s ha pattant is szikra, nem volt min tüzet fogjon. Végül is

Béla késével lemetszett egy darabot Selöm viszonylag száraz nyeregtakarójából, s a szövet

egyszer csak felizzott, füstölni kezdett. Hamarosan lobogott a tűz, s jót tett az őrült iramú

gallygyűjtés is: már nem fáztak annyira, de jobbnak látták, ha legalább felsőruháikat levetik, s

szinte közvetlenül a tűzbe tartva szárogatják. A batyuból előkerült egy prémtakaró, szorosan

egymáshoz bújva vacogtak alatta, s nézték a szürkét, minden baj okozóját, amely bölcsen

közelebb húzódott a tűzhöz, és szemmel láthatólag meg sem kottyant neki a jeges fürdő.

Közben felfedezték a kolostorban a fiúk szökését, s éktelen felfordulás kerekedett. A prépost

minden szerzetest kizavart a fiúk után, s hamarosan meglett a világos nyom, amelyen Uros és

Pál lovukat nem kímélve végigvágtathatott. Uros némán hallgatta Pál beszédét, amelynek

lényege az az ezerféle kínzás ecsetelése volt, amelynek Álmos úr aláveti őket, ha a kis

hercegnek haja szála is görbült, persze, mielőtt karóba huzatja őket, és testüket négyfelé

csapva ki nem szegezteti őket a várfokra. Uros felindultságát mi sem mutatja jobban, mint

hogy még fejét sem hajtotta le a lelógó ágak-gallyak elől, s hatalmas koponyáján reccsenve

törtek szét a lándzsanyél vastagságú ágak is: mintha Uros önmagát akarta volna büntetni jó

előre.

A nyomokból kiolvasható volt, hogy a két gyermek egyedül halad, s ez némiképp

megnyugtatta üldözőiket, hiszen az első rémület azt sugallta, hogy elrabolták őket, talán

váltságdíj fejében, talán Álmos úr elleni bosszúból.

A Duna felé közeledve gyakrabban meg kellett állniuk, mert a jeges talaj alig őrizte a lovak

nyomát. Pál is szótlanabbá vált, csak néha eresztett meg egy-egy cifra káromkodást, melyet

Sulpicius atya bizonyára elszörnyedve hallgatott volna, s penitenciaképp jó néhány botütést

méretett volna ki a szentséggyalázó ember hátára.

� A Dunán nem juthatnak át � dörmögte Uros vigasztalóan.

� Ezek az ördögfiak? Ezek mindenre képesek � mondta Pál, s hirtelen felfelé mutatott. �

Nézd csak! Füst!

Óvatosabban haladtak, mert még nem lehetett tudni, a folyó innenső vagy túlsó partján ég-e

tűz, mely emberek jelenlétére utalt, és sohasem lehetett tudni, milyen szándékú embereké a

tűz, bár az erőszakos cselekmények igen ritkán történtek meg amióta komolyan érvényesíteni

kezdték a király törvényeit � pallossal és bottal.

Aztán megpillantották a túlparton a tüzet, s a két lovat, de a fiúknak nyomát sem látták. Majd

megmozdult a kis prémtakaró, és előbukkant a herceg szőke s Pétör fekete üstöké. Uros

felmordult.

� A beste kölykei! Hogy az ördögbe jutottak át? El nem tudom gondolni!

� Azzal a tutajjal, ni! � mutatott oda az élesebb szemű Pál. � Mármost az a nagy kérdés, mi

hogyan jutunk át, s hozzuk őket vissza...

Suttogva megvitatták, mi az esélye annak, hogy észrevétlen átjuthatnak és nyakon csíphetik a

szökevényeket, de rádöbbentek, hogy időben és zaj nélkül ez nem sikerülhet: tárgyalásba kell

bocsátkozniuk.

A fiúk alaposan meglepődtek, amikor a másik partról meghallották Uros öblös hangját.

Hosszú alkudozásba fogtak, bár a gyermekek kimerült és átfagyott állapotban lévén,

voltaképp hajlottak a hazatérésre. Miután Uros és Pál megesküdött mindenre, ami szent, hogy

egy ujjal sem nyúlnak hozzájuk, a fiúk nagy kegyesen beleegyeztek a hazatérésbe. Csakhogy

ez most sem volt egyszerű. A tutajra mindenképp szükség volt. Ismét Pétör vállalkozott arra.

hogy egymaga átvigye a lélekvesztőt, amelyet aztán Uros és Pál néhány fáradságosan kivágott

vastag ággal megerősített, s most már az Urosnál jóval kisebb testsúlyú Pálra hárult a mentés

munkája. Szegény lovak csodálkozhattak a legjobban, mi értelme lehetett mindannak, amit az

emberek velük megcselekedtek.

Bár Sulpicius atya kemény büntetéseken törte a fejét, terveiben megakadályozta a tény, hogy

Béla és Pétör hidegrázással és magas lázzal került ágyba, s az uruzsoló szerzetes

tüdőgyulladást állapított meg mindkét gyermeknél.

Sulpicius ettől annyira megijedt, hogy titkos ígéretet tett Szent Antalnak, ha felgyógyulnak a

fiúk, nem hogy semmi büntetést nem mér rájuk, de még Álmos úrnak sem tesz említést az

ügyről.

A gyerekek felgyógyultak, és az atya állta ígéretét. Csupán annyi történt, hogy most már Uros

és Pál elválhatatlan árnyékként követte Bélát és Pétört mindenhová.

Márkus atya befejezte Imre herceg életének legendáját, s most minden követ megmozgatott,

hogy a király elé kerüljön, neki ajánlva a művet. Felkereste elsőnek is Lőrinc érseket, aki

elolvasta a munkát, tett néhány bíráló megjegyzést, de egészében véve tetszését hangsúlyozta,

különösen a szépen formált betűk és iniciálék miatt, melyek szintén Márkus atya

szorgalmának gyümölcsei voltak.

� Mit kívánnál ezen munkádért jutalmul? � tette fel a régen várt kérdést a főpap.

Márkus atya dadogott valamit, aminek lényege az volt, hogy talán e szerény művecskével

kiérdemelte, hogy előbbre lépjen az egyházi ranglétrán, hiszen kora és tapasztalata is megvan

hozzá. Lőrinc érsek hümmögött, s arra utalt, hogy mindez könnyen menne is, ha Márkus atya

meggondolatlanul el nem kötelezte volna magát Álmos herceg mellett, s bár dicséretes, hogy

felismerte annak tévelygését, nehéz lesz a királlyal feledtetni ezt. Ámde itt van a megüresedett

nyitrai püspökség, amelyre ugyan a király Gyárfás személyét véli alkalmasnak, de ha e mű

megnyeri tetszését, talán meg lehet fordítani szándékát.

� Ha ez nem sikerülne, keresd fel Merkúr urat, az erdélyi vajdát, náluk több főpapi üresedés

is van.

� Én azt hittem, kegyelmességed szava elegendő ahhoz, hogy szerény személyemet

felemeljék...

� Ugyan, kedves Márkus... Te ne tudnád, hogy Magyarországon a világi uraknak nagyobb a

szava az egyházi stallumok osztogatásában? Csakhogy itt az egyház és a pápa úr is jóval

engedékenyebb... mert e tájék kívül esik azon a szférán, mely Itália, Frankföld, Germánia

körül húzható. Mi, magyarok... nos, ha erősek is vagyunk, de igazán gazdagok nem, sem a

föld, sem az iparkodás, sem a szellem javaiban. Az anyaszentegyház örvendezik, hogy

Magyarföldön nincs többé pogányság, s nem a görög kettős kereszt előtt hajtunk fejet... és

semmi több. Minden másban a királyra hagyatkoznak, ámbár... Kálmán úr éppen mostanában

erősítette meg a Veszprém-völgyi apácák adományozó oklevelét.

� A görög rítusúakat?

� Azokat, kiket még boldogult Gizella királyné telepített le, s a szent életű István király

gazdagon ellátott. Jelkép és figyelmeztetés ennek a kolostornak a megléte Róma felé, azaz

irányunkban: vigyázzunk, mert a királyi kegy minden hatalmunk alapja és forrása.

Egyébiránt... erős versenytársad került a legenda- s krónikaírásban. A felséges úr

megbízásából Hartvik püspök úr első, szent királyunk új életrajzát állítja össze, a régi

meglevő, egymással néhol vitatkozó források alapján.

� Ismerem a győri püspök urat. Ő kérte meg boldogult emlékezetű Buzilla

királyasszonyunkat a szicíliai herceg úrtól.

� Nos hát, kedves fiam, szívesen átadom művedet a királynak, de azt tanácsolom, tedd ezt

személyesen, s én módját ejtem, hogy szóljak az érdekedben. A felséges úr a tudományok

nagy híve, s azon kevés uralkodók közé tartozik, kik nem irtóznak a betűvetés és olvasás

hasznos tudományától. Távozz hát békével, s Krisztus urunk legyen teveled!

Márkus atya meghajolt, ajkával megérintette az érsek csókra nyújtott kezét, és zavartan,

csalódottan távozott. Az érsek úr még azt sem ajánlotta fel, miben állhat egyebekben

segítségére, állhat-e szolgálatára szállással, pénzzel, kísérettel, lovakkal. S most itt van.

bőriszákjában a manuscriptummal, itt áll gyalogszerrel, Béla herceg egykori nevelője. Álmos

úr egykori kegyeltje. Sebaj, Esztrigánból még gyalogszerrel sem nagy az út Fehérvárig, s

nincs szekeres ember, ki meg nem állna, ha gyalogszerrel baktató papi személyt lát. S

valóban, már a városfal előtt felvette a papot egy hosszú szekér, egy fazekas vitte portékáját a

fehérvári nagyvásárra. Márkus atya kényelmesen elhelyezkedett a hasas kancsók és széles

agyagtálak között, a puha szalmában, s jóízűen eltársalkodott a fazekassal, aki még csekély

étkét és karcos borát is megosztotta a tiszteletre méltó papi emberrel, aki a királyhoz készül.

Márkus atya, hogy elfeledje a kedvét szegő beszélgetést az érsekkel, kissé kiszínezte saját

történetét, afféle udvari főembernek állítva be magát, ki Lőrinc érsek és a király között

bizalmas üzenetek hordozója. A derék atyafinak eszébe sem jutott, miféle udvari főember az,

akinek még fogatra sem futja a tisztességből, de ha eszébe jutott volna, sem meri

megkérdezni.

Bizony másfél napba is beletellett, amíg a törékeny rakománnyal elzötyögtek Esztrigánból

Fehérvárig. Ott aztán Márkus atya illendően megáldotta a fazekast, leporolta a szalmát és

töreket fekete csuhájáról, mely bizony gyűrött, zsíros és pecsétes volt, vízbe mártott ujjal

végigsimított gyér hajzatán, s készen is állt, hogy a király elé kerüljön. Hanem ez felettébb

nehéz dolognak tetszett. Igaz, papi mivoltára való tekintettel beljebb engedték a közrendű

kérelmezők türelmesen várakozó körén, de még mindig elég sok ajtó választotta el attól a

fogadóteremtől, ahol naponta, kétnaponta a király meghallgatta a hozzá fordulókat.

Az ajtónállók egyike rovátkolt fadarabokat osztogatott szét az instanciázók között, a rovások

száma mutatta, kire mikor kerülhet sor. Így aztán a várakozás közben el lehetett menni enni-

inni, maguk dolgán könnyíteni, anélkül hogy a sorrend felbomlott, összekeveredett volna.

Márkus atya szomorúan nézegette pálcáján a sok rovást, s bosszankodott, miért nem kért az

érsektől legalább valami írást a királyhoz, mely megkönnyítette volna bebocsáttatását. Ekkor

settenkedett mellé Jákó mester, aki alig viselt jobb ruhát, mint bármely közrendű, s övébe

csak dísztelen tőr volt tűzve: Márkus atya úgy vélte, valami udvari léhűtőt hozott mellé a

szerencse, hogy a várakozás unalmát elüsse.

Jákó mester voltaképp semmihez sem értett, csak az emberi lélekhez. A törődött, magányos

papból pillanatok alatt kiszedte, mi járatban van, honnan hová igyekszik, s alig tudta eltitkolni

örömét, amikor megtudta, amivel egyébként Márkus atya hamar eldicsekedett, hogy Álmos

herceg udvari papja és Béla herceg nevelője volt. Miközben szórakozottan hallgatta a pap

beszédét, aki kissé kiszínezve Lőrinc érseknél tett látogatását adta éppen elő, azon törte a

fejét, miképpen illeszthetné bele Márkus atyát abba a tervbe, melyen oly régen dolgozik:

Álmos úr elvesztésén, birtokainak megszerzésén.

Ekkor hirtelen nyüzsgés támadt, belső udvari emberek futkostak ide-oda, megjelent

aggodalmas arccal Ehellős is, és intett apjának, és fülébe sugdosott valamit, amitől Jákó úr

arca elkomorodott, s egy időre megfeledkezvén a papról, ő is csatlakozott az összevissza

szaladgálókhoz.

Egy idő múlva aztán elterjedt a hír a némán várakozók között is, hogy Kálmán király kisebbik

fia, László váratlanul meghalt, s immár csak Krisztus urunk adhatná vissza életét, mert az

orvosok nem tudtak segíteni rajta. Görcsbe rándult egész kis teste, arcocskája szederjes lett,

szája kékeslila, s megfulladt, bármit is próbáltak tenni ellene.

A királyi szóra várakozók lassan-lassan elosontak a komor képű udvari emberek noszogatása

nélkül is: megértették, hogy egyhamar ügyüket nem fogja királyi jóakarat eligazítani. Márkus

atya is lesújtva szedelőzködött, amikor Jákó mester mellette termett, és barátian belékarolva,

felajánlotta saját házát szállás gyanánt. A pap meglepetten és örömmel fogadta a váratlan

segítséget. Lenyűgözve bámulta Jákó mester házának gazdagságát: ehhez képest Álmos

herceg vára szegényes hodálynak tetszett. A bizánci ízlés uralkodott mindenütt: dúsan

aranyozott bútorok, süppedő szőnyegek, s olyan halk és gyors szolgák, akiknek tisztelete

pillanatról pillanatra emelte Jákó mester titokzatos tekintélyének hatalmát a pap felett. Jákó

még kincseskamrájába is bevezette a papot, s kedves erőszakkal rátukmált egy vagyont érő

ezüstmíves kupát, majd dúsan terített asztalhoz vezette, s gondja volt rá, hogy ne csak finom

ételekkel, de válogatott italokkal is megtöltekezzék Márkus atya, aki a kódexírásban és a

kolostori konyhán igen megfogyatkozott testben. Majd óvatosan, lassacskán rávezette a papot

annak belátására, hogy Imre herceg életének krónikájával egyhamar nem érhet el eredményt a

gyászba hullott királynál, jobb lesz, ha a művet az ő gondjaira bízza, s addig � itt Márkus

atya kissé megdöbbent � könyörögje vissza magát Álmos úrhoz.

� Micsoda? Én? Azt már nem! Soha! � háborgott Márkus atya, de Jákó mester mosolyogva

tovább magyarázott, s úgy irányította szavait, hogy egyenesen a király akaratának tüntette fel,

hogy Béla herceg visszakapja régi, jó nevelőjét, s megtartsa a király iránti hűségben.

� A király úr szeretné tudni, miként vélekednek róla szeretett öccse körül, ennyi az egész, s

bízunk a te bölcsességedben, atyám, hogy nekünk a fontos eseményeket időről időre alkalmas

módon megjelented.

Másnap Márkus atya új lovon, viseltes csuháját újra váltva, iszákjában Jákó mester bőkezű

ajándékaival, útnak indult, hogy visszaesdje magát Álmos herceg bizalmába. Lelkiismeretét

elaltatta Jákó szavajárása, hogy ezzel szolgálja leghathatósabban a királyt, s érdemli ki

hamarosan a püspöki széket.

Eufémia, a szuzdali fejedelem leánya szebb volt mint ahogyan a képíró lemásolta arcát. Pedig

az uralkodók egymásnak ajánlgatott nőrokonai általában csalódást keltenek a képírók

ecsetvonásai után: Eufémia mégis szebb volt, sokkal szebb. Hullámos, szőke haja volt, mely

háta közepénél lejjebb ért, és hosszú szempillájú, sötét tüzű szeme, egy árnyalatnyival

nagyobb orra és szája a kelleténél, mely azonban nem vált hátrányára, inkább valami

meghatározhatatlan sóvárgás, bujaság képzetét adta. Ritkán mosolygott, de ha egy férfiembert

megjutalmazott egy mosollyal, az napokig, hetekig nem tudott egyébre gondolni. Hosszú

körmeit hennával színezte, és ha uszályos ruhájában elvonult, mögötte izgató, keleti

illatszerfelhő párája kísértette a férfiak szúrósabb szagokhoz szokott orrát.

Az udvar magyar hölgyei az új vetélytársnak és az idegennek kijáró lenézéssel és

féltékenységgel fogadták Eufémia királynő megjelenését, s kárörömmel vették tudomásul,

hogy a királyi menyegző a kis királyfi, László halála miatt csendben, a lehető legkisebb

ceremóniával ment végbe, és Eufémiának nem sok alkalma nyílt, hogy királynői díszben, az

Árpád-ház királynőinek ékszereiben páváskodjék.

Eufémia csalódással, de egyelőre zokszó nélkül, türelmesen vette tudomásul Kálmán gyászát.

Teltek a hetek, a hónapok, és a király nem nyitotta ki Eufémia hálókamrájának ajtaját, s a

baldachinos ágy nehéz kárpitjai mögött a királyné hasztalan forgolódott, saját szépségének és

fiatalságának kielégületlenségében. Kálmánt a fejgörcsök s a fekélyek, a váltakozva támadó

nyavalyák egyre mogorvábbá és zárkózottabbá tették, s hétszámra csak Drákó, az orvos,

valamint Gábriel, a jegyző és Jákó mester jelentette számára a társaságot. Eufémia időről

időre megpróbált részt venni legalább urának nappali életében, de Kálmán az asztalhoz is

ritkán kísérte feleségét, mivel Drákó javaslatára csak gyümölcsöt, tojást és némi bort

fogyasztott, húsnak csupán levét. Eufémia baját még növelte, hogy anyanyelvén csak néhány

udvarhölgyével beszélhetett, a latin nyelven csak éppen hogy pötyögött valamit, a magyarral

pedig meg sem próbálkozott. Egy mogorva és beteg király mellett, elzártan és csaknem

számkivetve kellett élnie annak a nőnek, aki uralkodni és ragyogni, férfiszíveket és

országokat hódítani kívánt volna. Még bizánci rítusú vallása is elválasztotta felséges férjétől

és mindenkitől, akivel legalább szentmiséken találkozhatott volna. Hallgathatta ehelyett a

pópa toroköblögető hangját a kárpitokkal lefalazott kis kápolnában, amelynek ikonfalát

Szuzdalból hozták magukkal. A király egyszer sem tette be lábát ebbe a kápolnába, nehogy

híre menjen, hűtlenségbe esett a római egyházzal szemben.

Magányosnak lenni � ez az életnek talán legrettenetesebb csapása, hát még akkor, ha erre

nem szolgáltunk rá, csupán szerencsétlen körülményeink tették velünk, nem pedig saját

jellemünk és akaratunk. Eufémiát görög apácák nevelték ugyan, de meglehetős szabadságban,

hiszen uralkodó feleségéül szánták, s külön mesterek tanították énekelni és táncolni, hogy

leendő urának minden érzékét elgyönyörködtesse majd.

S most Eufémia magányos volt, örökké forgó nyelvére lakatot tett a barbár, ugató nyelv, mely

körülvette és megbénította, s akivel szólhatott is volna, az udvariasan kitért előle, mert a

király nagy betegségében különösen hamar felfortyant, és bosszújának nyilai irgalmatlanul

lecsaptak mindenkire, akiről úgy vélte, megsértette az Isten után való köteles tiszteletben. Már

régen elzavarta udvari mókázóit, s akit nevetésen kapott, könnyen elmarasztalhatta volna ama

legfőbb vétekben, hogy őrajta, a királyi felségen kacagott, testi nyomorúságán avagy férfiúi

tehetetlenségén.

Gábriel, a királyi jegyző, az asszonyi szépség nagy értékelője, igen hamar ráébredt Eufémia

királyné magányosságára. Óvatosan és ügyesen férkőzött kegyeibe: először udvarhölgyeit

környékezte meg, s rövidesen eltanulta tőlük nyelvük legfontosabb szavait, s addig

ismételgette-gyakorolgatta ezeket, míg tetszetős mondatokat is tudott már összeállítani

belőlük. Gábriel gyakran látta a királynét, mivel egyazon szárnyban volt szállása a királyéval,

de nem kereste az ismeretséget, inkább vágytól és alázatos hűségtől lángoló pillantását

próbálgatta Eufémián, aki csakhamar észrevette a hódolat eme legtetszetősebb jeleit, s idő

múltán hasonló pillantásokkal viszonozta őket. S kellemesen lepődött meg, amikor a fiatal

jegyző egy alkalommal az ő anyanyelvén szólt néhány kedves szót. Ennyi volt a kezdete

annak a viszonynak, amely mindössze néhány hónapig tartott. Először csupán a pillantások

beszéltek, aztán egy-egy óvatos, még félre is alig érthetően természetes érintés, aztán a

körmönfontabb praktikák, amelyek egyre közelebb hozták a szerelmeseket a beteljesüléshez.

Gábrielnek mostanában nem jutott eszébe mestere, az öreg Lépold, és buzdítása: addig oldjon

kereket az udvarból, amíg teheti. Oda volt ő már kötve aranyos istránggal a palotához,

amelynek ágyasházában Eufémia minden este várta, illatfelhőbe burkolva, szépségesen és

tüzesen, a szerelmi mesterség olyan fogásainak ismerőjeként, hogy Gábriel pórleányokhoz

szokott képzelete egészen megittasult. Azt azonban már első együttlétükkor tapasztalnia

kellett, hogy a királyné már őelőtte elveszítette lányságát, s az is bizonyos volt, hogy nem a

király hajtotta végre a konszummációt. De ezt Gábriel soha nem merte szóba hozni,

mivelhogy ilyesmit észrevenni is méltatlan dolog lett volna.

A királyi jegyző lányruhában tette meg éjfél után a rövid utat a királyné hálókamrájáig,

nemegyszer kerülvén halálos veszedelembe, ha valamely darabont megpróbált belemarkolni

hátsójába, vagy más illetlen mozdulatokkal közeledett a vélt csinos fehérszemélyhez. Gábriel

azt hitte, senki sem tud erről a kalandról, amelynek halálos veszedelmét ésszel ugyan felérte,

szenvedélye azonban úgy elragadta, hogy már-már királynak érezte magát, s arra vetemedett,

hogy Kálmán helyébe képzelje magát a trónon is, mintha a férfiúi rang, hatalom és bölcsesség

forrása a nászi ágyban végrehajtott vitézkedés lett volna.

Egy napon azonban Jákó mester megelégelte a dolgot, és félrevonta Gábrielt, aki belesápadt

abba, hogy titka közkézen forog.

� A fejeddel játszol, fiam � mondta Jákó mester, aki még nem tudta eldönteni, miként

illessze terveibe Gábriel felségáruló bűnét. Mert ha leleplezi a házasságtörést, nem bizonyos,

hogy a király hálás lesz érte, s Gábriel iránt érzett rokonszenve arra sarkallta, inkább vessen

véget a bűnnek, mely beláthatatlan diplomáciai bonyodalmakat is rejtett magában, ha

napvilágra kerül. � Felesleges fehércselédek ruhájában osonnod éjszakánként a folyosón,

amikor már a szolgálattevő jobbágyok is rajtad röhögnek � mondta nyersen még. � Előbb-

utóbb valaki följelent a királynál, ha bármilyen hasznot remélhet ebből. Istennek különös

kegyelme, hogy eddig még nem tették meg: de ez nem azt mutatja, hogy nincsenek

ellenségeid, hanem azt, hogy rettegnek a király haragjától. Ne is válaszolj semmit, mert nem

akarom, hogy beismerd azt a bűnt, melyre itt a földön nincs bocsánat. Hagyd abba, és felejtsd

el, hogy a sátán asszony képében megkísértett � tette hozzá jóindulatú kegyességgel.

Gábriel gyöngyöző homlokkal dadogott köszönetet, és fogadkozott, soha többé nem csúfolja

meg a király ágyát. Jákó mester jóindulata valamiképp még jobban megrémítette, mintha

feladásával fenyegetőzött volna: a szerelem bujasága mintegy varázsütésre elmúlt, s átadta

helyét a rettegésnek. Aznap este Eufémia hiába várta kedvesét, s hiába a rákövetkező

napokban is. Gábriel szentül megfogadta magában, soha többé nem vet szemet a királynéra,

csak most az egyszer könyörüljön rajta az Isten. Amint a szerelem elszállt, felismerte, Jákó

kezében van, és élete csupán azon múlik, mennyi hasznot remélhet Jákó attól, ha engedelmes

szolgájaként továbbra is megtartja jegyzői állásában.

Hanem arra nem számított, hogy Eufémiától nem szabadulhat ilyen könnyen. Egy éjszaka

valamiféle szolgáló osont be Gábriel hálókamarájába, s már éppen rákiáltott volna, hogy

durván kiebrudalja a szemérmetlen perszónát, amikor felismerte a királynét, s torkán akadt a

szó. Gábrielnek nagy felindultságában nem jutottak eszébe az idegen szavak, magyarul,

latinul, oroszul, de leginkább kézzel-lábbal hozta tudomására Eufémiának, hogy őrültség,

amit tesz, és távozzék azonnal. A királyné érvek s magyarázkodás helyett kibújt a szolgáló

condráiból, s ott állt mezítelenül, tagjait szemérmetlenül el sem takarva, az ablakon beömlő

hideg holdfényben. A király hites asszonya láttán bizonnyal úgy döntött volna, hogy

boszorkányok mégiscsak vannak, egy egészen biztosan: Eufémia. S amikor Gábriel még

mindig bénultan állt, az asszony egészen közel lépett hozzá, s a férfi kezét lassan, mintha

valami bonyolult, sátáni szertartást hajtottak végre, odavonta saját, kihegyesedett mellére s

ölébe, mely forró és nedves volt.

A következő percben már vadul ölelkezve ropogtatták a királyi jegyző kemény nyoszolyáját, a

szerelmi önkívületben véresre horzsolva tagjaikat a hideg kőfalban.

S ezentúl már Eufémia jelent meg, szinte minden éjszaka, s ha Gábriel megpróbált ellenállni,

hol térden állva koldult szerelemért, hol pedig rettentő fenyegetéseket sugdosott a férfi fülébe,

melyek a király haragjánál is közvetlenebb veszélyt hordoztak magukban.

� Feladlak Kálmánnak! Megmondom, hogy elcsábítottál! Megetettél! Erőszakot követtél el

rajtam!

Majd pedig zokogva könyörgött Gábriel bocsánatáért, s fogadkozott, szerelmük a halálnál is

erősebb marad, s nem fogja soha elárulni kedvesét.

Gábriel átkozta magát, amiért valaha is megkívánta ezt a némbert, akitől nem szabadulhatott,

s a félelem oly igen erőt vett rajta, hogy férfiassága is kárát látta. Ilyenkor Eufémia haragra

gerjedt, mintha meggyalázták volna, s anyanyelvén olyan vad szitkokat üvöltözött, hogy

nemegyszer odagyűltek az ajtó elé a szolgálók, s rémülten, később, hogy megszokták,

kacarászva hallgatóztak. Csak a véletlenen múlt, mikor teljesül be, s milyen formában,

Gábriel halálos ítélete, mert az udvarban mindenki tudott a király gyalázatáról, Kálmánt

kivéve.

S azután három hónappal, hogy először élvezték a sokszorosan tiltott gyümölcsöt, Eufémia

lázban égő arccal lépett oda Gábriel írópultjához, miközben a terem távolabbi sarkában a

király ült, s homlokát Drákó kenegette valamely zöldes színű, átható szagú folyadékkal.

Gábriel sápadtan, elgyötörten hajolt meg, s csókolt kezet a királynénak, aki a jegyző fülébe

súgta, de oly metsző hangon, hogy Gábriel úgy vélte, a terem falai sokszorosan

visszhangozzák: � Ma este várlak! Teherben vagyok.

Álmos úr hirtelen haragú ember volt, de amilyen könnyen haragra gerjedt, éppoly könnyen

meg is bocsátott. Hiányzott belőle még az a fegyelmezettség is, ami a tartós gyűlölködéshez, a

bosszúvágy lassú, céltudatos kielégítéséhez szükséges. Csupán egyetlen igazán sebezhető

pontja volt: a királyi korona, amelyhez való jogát és alkalmasságát gyötrelmes rögeszmeként

dédelgette. De hiszen ebben sem különbözött sokkal embertársaitól: ilyen rögeszmék éltetnek

kicsinyeket és nagyokat, kit egy darabka föld, kit valamely halászati jog megszerzése,

valamely vitatott örökség foglalkoztat élethosszig, s amit a kívülálló felesleges időtöltésnek,

esztelen ragaszkodásnak ítél, az bennünk esetleg olyan mélyről jött szükségleteket elégít ki,

hogy előbb válnánk meg életünktől, semhogy lemondjunk rögeszménkről.

Márkus atya térdre borulva, könnyek között esdett Álmos úr bocsánatáért, amelyet a herceg

azonnal meg is adott, magához ölelve fia egykori nevelőjét. Csupán azt kérdezte meg, mi volt

az oka hirtelen szökésének, melyre Márkus atya az igazságnak megfelelően azt válaszolta: a

dömösi prépostságot óhajtotta volna magának, s úgy érezte, mellőzték ama méltóság

betöltésekor, hogy Sulpicius atyára ruházták a préposti címet, ki nem szolgálta évtizedekig

Álmos urat híven.

Álmos úr megvallotta, eszébe sem jutott, hogy Márkus atya egyházi előmenetelre vágyik,

hiszen mi lehetne magasabb rang a hercegi nevelőatyáénál?

Most már mindebből következett volna, hogy Bélát és Pétört hazarendelje, s velük az

unatkozó várjobbágyokat, Urost és Pált, kik éppen néhány hete írattak néhány sort Sulpicius

atyával, esdekelve, hadd térjenek haza a Tiszahátra, vitézibb foglalatosságra, mint a két

fiúcska őrzése.

Álmos úr mégis habozott, hogy hazahozassa Bélát. Úgy vélte, a dömösi kolostor falai között

nagyobb biztonságban van a herceg, mint jól őrzött várában. Valami balsejtelem gyötörte,

amelynek alapja szinte semmi nem lehetett, hiszen Kálmán megbocsátott, ő pedig nyugton ül,

nem paktál senkivel, csupán várakozik, akár a trón többi várományosa: István, a király fia és

Saul, aki körül már elég sok dunántúli főember csoportosul. A király igen betegen van s igen

régóta húzza. Utódja pedig csakis ő lehet. Álmos, a király öccse, mert az Árpád-házban nincs

szokásban a koronának atyáról fiúra származtatása, csak nagykorú, ép testvér hiányában.

Miként is festene, ha gyermekkirályok kezébe kerülne ama szent életű István király jogara?

Nem támadnának-e acsarkodva azonnal az országra a koncleső szomszédok, akiket csak erős

férfi mindenre ügyelő, villámló tekintete tarthat féken? Igaz. Kálmán fia, István már nagy

kamasz, s mint hírlik, derék vitéz válik belőle, ki jól üli a lovat, és szívesen forgatja a kardot,

sőt a rossz nyelvek szerint már a boroskupát is. Nem örökölte sem apja nyomorék termetét,

sem tudományok iránti vonzalmát. Álmosnak be kellett ismernie, ilyen utódra lenne igazán

büszke, mert Béla, ha egészséges termetű is, gondolkodásában inkább Kálmánra hajaz, mint

ez nemritkán megtörténik, hogy nagybácsik és unokaöcsök között csodálatosabb és

közvetlenebb hasonlatosságok mutatkoznak, mint a vér szerinti apák és fiúk között.

Így hát Béla és Pétör hiába várta Álmos úr üzenetét, hazahívó parancsolatát, Márkus atya

pedig régi szobájában törhette fejét, miként teljesítse megbízója, Jákó mester parancsát, ha

egyszer nincs semmi jelentenivalója. Álmos úr várában álmos nyugalom volt, nem jártak

külhoni követek, de még magyar főemberek sem igen: Álmos úr hétszámra vadászgatott,

borozott Vata úrral, s jó gazda módjára ellenőrizte saját birtokain az ispánok, számtartók és

cselédek munkáját. Márkus atya kéthetenként elrejtette egyre rövidebb üzenetét a mocsárbeli

klastrom egyik megjelölt köve alá, hová ájtatosság ürügyén lovagolt ki. Nem tudta, ki lehet a

hírvivő, s vajon mikor viszi el a kis darab bőrbe csomagolt jelentést, de tény és való, hogy

rendre eltűnt: talán valamely pákász vitte el, s adta tovább ismét másnak, hiszen Jákó

mesternek spionláncolatai voltak szerte az országban, apró feladatokkal megbízva, melyek

jelentőségéről ők maguk talán semmit sem tudtak. S végső soron arról is jó tudni, ha semmi

sem történik valamely fontos helyen.

Egy napon azonban Vatának feltűnt, mit keres Márkus atya egyedül a lápvidéken, s megleste,

elrejtett valamit. Nem bolygatta meg a rejtekhelyet, hanem egy vadászt állított lesbe, figyelje

meg, mi történik ezután. A vadász két napig várt. Véresre csípték a szúnyogok, de elfogta azt

a csónakos embert, aki a kő alól az üzenetet kiemelte. Ezzel mentek Álmos úrhoz.

A csónakos ember csak annyit tudott mondani, hogy egy lovas ember szokott a kis

csomagocskáért eljönni, egyebet kínvallatás alatt sem sikerült kiszedni belőle. A papnak

elegendő volt, hogy odavezették az alaposan megcsúfolt, alvadt vérrel borított

szerencsétlenhez, aki már nyögdécselni is alig tudott.

Márkus atya mindent megvallott.

Álmos úr első haragjában kardjával akarta felaprítani a hitvány árulót, de lefogták, s nem is

nagyon ellenkezett, mert felszentelt papot megölni oly főbenjáró vétek volt, amelyet a király

törvénye szigorúan és személy válogatás nélkül büntetett. Törvény tiltotta ugyan azt is, amire

végül vetemedett: megbotoztatta Márkust, és csuhátlanul, hurkás háttal, ümögben s gatyában

az útszélre vettette.

� Menj szegődött uradhoz, Jákóhoz, s jelentsd neki, amit láttál! S ebekkel maratlak szét, ha

még egyszer ezen a vidéken tudlak! � üvöltötte utána Álmos úr a várnép gyűrűjében.

Csak a kisgyermekek kacagtak, de a felnőttek keze azok száját is betapasztotta: papi személy

csúfságának voltak kénytelen tanúi, s Márkusnak nem voltak ellenségei.

Senki sem tudta, merre vette útját, mi lett a sorsa. Amikor Béla tudakozódott felőle,

egymásnak ellentmondó hírek érkeztek. Egyesek szerint útonállók verték volna agyon � ez

kevéssé volt hihető, hiszen a papnak semmije sem volt, amit megkívánhattak volna tőle,

mások szerint külországba bujdosott volna, s a távoli Angliában magas egyházi rangot ért

volna el. De azt is beszélték, hogy feleségül vett egy pórasszonyt, s öregkorára megtanulta,

hogyan kell élni a föld ajándékaival, izmaink erejével.

A király félig heverve, félig ülve, könyökére támaszkodva hagyta, hogy bőrét kencézzék,

haját bodorítsák. Ajkán fájdalmas fintor ült, szúrós szemét Gábrielre szegezte, aki

kecskeszakállát tépdeste, s valami feljegyzést böngészett.

� Rossz időben érkezik Boleszló király. Kíséretét tisztességben szállásoltátok el?

� Igen, felség. De nincsenek sokan, s mind darócban, akár a király.

� Akkor minek ez a cifrálkodás? Takarodjatok innen! � rebbentette szét a körülötte

tüsténkedőket Kálmán. � A fekete köntösömet adjátok s az abroncskoronát. Vezeklő királyt

nem illik pompában fogadni.

� Szabad egy kérdést, felség?

� Kérdezz, Gábriel.

� Miért vezekel Boleszló király?

� A király, kit népe görbeszájúnak nevez, megvakíttatta öccsét, Zbygniewet.

� Rettentő tett...

� De hatásos. Egy vezeklő zarándoklatot megér, akár darócban is. Szent István királyunk

sírja sem fekszik túl messze Lengyelországtól.

Kálmán elgondolkodott, arcán halvány mosoly futott végig. �Igen, a vallás nagy előnye,

hogy lehet vétkezni, ha van bűnbocsánat. Persze csak itt. Hogy a túlvilágon mi van... ha ugyan

van...� Elszakította magát a nyugtalanító, eretnek gondolattól. Ha nincs túlvilág, ha nincs

Isten, akkor semmi sincsen. Vagyis minden értelmetlen, ami csak van. Véletlenszerűen

létezik. Akkor annak van igaza, aki sorban megszegi célja érdekében valamennyi

parancsolatot. Ha nincs Isten, állatok vagyunk, s nem érdemlünk, csak állati létezést. Aki nem

hisz Istenben, nem hisz az emberben sem.

A fehérvári palotában folyt le az ünnepélyes találkozó a két uralkodó között. Mindkét király

rövid, latin nyelvű beszédet tartott, szertartásosan megölelték egymást, aztán Jákó

tolmácsolása segítségével lengyelre, illetve magyarra fordították a szót, mivel Boleszló király

rosszul beszélte a latint, s csak ünnepélyes és hivatalos dolgokat tudott megfogalmazni, nem

pedig olyan mondatokat, amelyek szövetségesek és szegről-végről rokonok szájába illenének.

Jákó mesterről ezúttal is kiderült, hogy folyékonyan és szemmel látható élvezettel beszéli a

magyar fülnek rettentően selypegő polyák idiómát. Az uralkodók érdeklődtek egymás

egészsége felől, megköszönték egymásnak a kölcsönös szolgálatokat, amelyeket főként a

morvák elleni hadjáratban tettek, majd átvonultak a székesegyházba, ahol István király szent

tetemeit őrizték márvány szarkofágban, ezüsttel futtatott, arannyal díszített bronzkoporsóban.

A város szájtáti népe valóságos sorfalat állott, amint a két király kísérete elvonult előttük,

négy lépésenként a királyi testőrzők biztosították hosszú lándzsájukkal az utat. A

székesegyházba érvén Boleszló térdre vetette magát, s térden csúszva közelítette meg a szent

sírhelyet, melyet csókkal illetett, s legalább fél óráig néma áhítatba merülve imádkozott.

Kálmán úgy tett mintha imádkozna, de gondolatai Álmos körül jártak. Sajnos, fia, István nem

látszik méltónak arra a névre, melyet visel: most is vadászgat vagy mulatozik valahol, ahelyett

hogy itt volna, s bemutatkozna a lengyel uralkodónak, akinek barátsága még nagyon is

hasznos lehet, bármint fordul is a sorsa. Nem, István nem bölcs törvényekkel, nem okos

tervekkel a tarsolyában fog uralkodni, hanem karddal. De akkor is vér az ő véréből, s tovább

örökíti a koronát. Nemcsak Álmos, de Béla sem érhet közel a trónhoz, hiába nevelik oly

gondosan, hiába óvják a széltől is a dömösi kolostorban.

Az István király emlékére mondott misén Boleszló király magához vette az Úr testét, s most

már megkönnyebbülten, a penitenciát leróva, vak féltestvére nyomasztó emlékétől

megszabadulva, elfogadta a meghívást a bőséges lakomára. Itt már a lengyel urak díszes

öltözékben jelentek meg, az utazóládákból előkerültek az omló bársonyok, nehéz prémek, s a

magyar ékszereknél sárgásabb, durvább kivitelű aranyláncok. Nők egyáltalán nem voltak

Boleszló király kíséretében, s Jákó mester eleve gondoskodott arról, hogy minden polyák

vendég mellé jusson egy-egy, bájaival nem takarékos magyar udvarhölgy.

Kálmán megvárta, míg az első köszöntők elhangzanak, maga is megízlelte a bort, aztán

minden ceremónia nélkül visszavonult. Jéghideg vízzel mosatta le arcát, testét, s behunyt

szemmel tűrte, hogy szárazra dörgöljék. A szolgák egykedvű arcáról nem voltak leolvashatók

a gondolatok, melyeket a csupa seb- s ótvarkeléses test látványa keltett. Nehezen lélegezve

pihent, lepedőbe csavarva, amikor Jákó mester beóvakodott a fürdőházba.

� Később, Jákó. Később. � mormolta a király, aki megismerte Jákó macskalépteit. � Vagy

valami fontos?

� Fontos, felség. Hír érkezett. Még nem teljesen bizonyos, de csak részleteit illetően van

kétség: Velence hajóhaddal támad ránk. A szigeteket máris elfoglalták, s most kezdenek

hozzá a dalmát városok ostromához.

� Magyar városok, Jákó. Azok magyar városok immár. Nem elég nekik a tenger... bűzös

csatornalakók... Gőgös hódok. Ha tengeri hajóim lennének... A szigetek nem fontosak. De a

városok... gazdagok. Bizánc van emögött is? Álmos?

� Lehet, felség. Nincs adatom rá. Álmos úr nyugton van. Látszólag nyugton.

� Látszólag... Hadat indítunk. Megvédjük Zárát, Spalatót. Nem nyitunk kaput

Magyarországra.

� Ki lészen a hadak vezetője? � kockáztatta meg a kérdést Jákó. A király erre sem nyitotta

fel szemét.

� Majd meggondoljuk. Ha tehetném, magam mennék, hogy Velence érezze kardomat.

Jákó szája halvány mosolyra rándult. Egy halálra szánt, görcs kis emberben mennyi gőg,

mennyi magabízás! �Még a végén elpatkol, anélkül hogy bárki a tudomására hozná... Akkor

itt marad a nyakunkon Eufémia, aki utál engem, s a fattyú, aki...�

� Elmehetsz. Vagy van még valami? Fáradt vagyok.

� Volna még valami... De máskor is elmondhatom, mert nehéz dolog erről szólnom

felségednek. A királynéról volna szó... s arról, hogy mindenki tudja, sőt látja is: áldott

állapotban van.

A király kinyitotta szemét, és Jákó megborzongott.

Lehet, hogy a kezdet kezdetétől fogva tudta, hogy...?

De azért belevágott. Gábriel sorsa megpecsételtetett.

Eufémia megpróbálta volt a lehetetlent: megkísérelte elhitetni Kálmánnal, hogy övé a

gyermek, és Jákó fondorlatos hazugsága csupán a rosszindulat műve. A baj csak az volt, hogy

a király egyetlenegyszer sem érintette a �szűz� királynét, és ezt semmiféle asszonyi

mesterkedés, sem könnyek, sem fenyegetések nem feledtethették Kálmánnal, aki első

dühében Eufémiát is ki akarta végeztetni. Csakhogy a szülés időpontja már meglehetősen

közel volt, és mindenórás asszonyt vérpadra küldeni � ezt talán még soha, egyetlen uralkodó

sem merte megcselekedni. Jobban lehiggadva, átgondolva a dolgot, az is világossá vált, hogy

kár lenne az orosz szövetséget nyílt háborúsággá változtatni, éppen elég baj, hogy Eufémiát

vissza kell küldeni apjához. Pedig jó volt tudnia a szuzdali és perejaszlavi fejedelemséget a

magyar határig húzódott kumánok és pecsenegek hátában.

Eufémia teljes titokban szülte meg gyermekét, akit a görögkeleti szertartás szerint Borisznak

kereszteltek. A király nem nézte meg, amiként Eufémiát sem volt hajlandó többé látni. Egy

héttel a szülés után udvartartásával együtt összecsomagoltatták minden holmijukat, Kálmán a

kincstárból kivétette a jegyajándékot is, mindent, ami az orosz asszonyra emlékeztette volna,

majd erős kísérettel útnak indította. A kíséret parancs szerint csak a kijevi fejedelemségig

mehetett Eufémiával, ott visszafordultak, mert Jákó mester tartott attól, hogy Vlagyimir

Monomah fejedelem első dühében lefogatja, s tán ki is végezteti a magyar kíséretet. Hidegen

udvarias levélben ismertették a házasságtörés tényét Monomah fejedelemmel, s a levél végén

gondosan kerültek minden utalást, mely a szövetség felbontására vonatkozhatott volna.

Jákó első elképzelése az volt, hogy Gábrielt is adják át Monomahnak, büntesse meg őt kedve

szerint, de Kálmán király tiltakozott ez ellen: a magyar király alattvalója felett nem ítélkezhet

idegen fejedelem. Gábriel bűne felségárulás és házasságtörés volt. A király forma szerint

átadta az ügyet a királyi ítélőmesternek, de mindenki tudta, a jegyző a lehető legkegyetlenebb

halált fogja halni: szemét kitolják majd, nyelvét kivágják, s felnégyelik.

Az ügyet titokban kívánták tartani, de ahhoz túlságosan sokan tudtak róla, hogy napok alatt le

ne szivárogjon a pletyka a közrendűekig. A legtöbben sajnálták Gábrielt, különösen a nők,

akik Eufémiát boszorkánynak hírelték, és szívesen megtépték volna szőke tincseit.

Jákó mester sokat kockáztatott, de számítása bevált: a király nem haragudott rá, sőt hálás volt,

hogy lerántotta a leplet a parázna asszony üzelmeiről. Jákó mester azt kérhetett jutalmul, amit

akart: Ehellős lett a velenceiek ellen küldött hadak vezére. A király érezhető vonakodással

adta beleegyezését ehhez, de egyre kevesebbet foglalkozott államügyekkel, s végül egy

vállrándítással hozzájárult Ehellős hadnaggyá emeléséhez.

A poroszlók éjszaka kísérték Gábrielt a vesztőhelyre. Gábriel sírt és vergődött, üvöltözve

káromolta Istent és a királyt, de leginkább Eufémiát. Szája szinte habzott, a fáklyák fényében

ijesztő ördögpofává változott az arca. A bakó vastag bőrkesztyűs öklével betapasztotta az

üvöltő szájat.

Aztán már csak a hosszú, kínos üvöltés hallatszott.

Kálmán egy függönnyel elkerített, titkos benyílóból figyelte Gábriel bűnhődését. Homlokán

verejték gyöngyözött, ajka vad mosolyra nyílt. �Jobb, ha még itt, a földi siralomvölgyben

végezzük el, amit lehet. Az irgalmas Isten bizonyára mindenre talál mentséget. A földi

igazság ismeri az okokat, de nem keres mentségeket.�

A bakó Jákó mester bizalmas utasításának megfelelően kegyes volt Gábrielhez. A felnégyelés

előtt gyors mozdulattal szíven döfte. A felnégyelt test darabjait nem szegezték ki sehová, mint

szokásban volt, elrettentő példa gyanánt, hanem egy zsákba csavarva a temető árkában ásták

el Gábriel királyi jegyző földi maradványait.

A király soha többé nem akart nőkre gondolni. István és László anyja, Buzilla alakja már csak

halvány, foszladozó emlék volt. Egy fekete, korán öregedő, csöndes szicíliai asszony, akinek,

arca csak akkor derült fel, ha éneklő anyanyelvén válthatott szót valakivel. Fehér volt a bőre,

sosem engedte meg, hogy napfény érje az arcát. Csendben szeretkezett, és soha nem adta

tanújelét annak, hogy kedvére való, amit tesz. Arra nevelték, hogy tűrjön és hallgasson, s

Kálmán ölelésében valószínűleg sohasem ismerhette meg a gyönyört.

Jákó mester őszintén sajnálta Gábrielt, s ez a szánalom jól megfért szívében azzal az

elégedettséggel, hogy Gábriel vesztének nemcsak eszköze, de talán egyetlen haszonélvezője

is lehetett. Jákó mester nem hitt Istenben, bár ezt a meggyőződését mindenki előtt gondosan

titkolta, s a papokról a legnagyobb tisztelet hangján szólt, buzgó templomjáró módján. De a

világ dolgaiban nem látta Isten keze munkájának nyomait, s ha egyáltalán hajlott volna

valamiféle hitre, akkor a Sátán létezésében hamarabb hitt volna. A képmutatás, a félelem, a

hiúság, a bírvágy � ez mozgatja a világot, nem valamiféle isteni gondviselés. A halál pedig

olyan elkerülhetetlen, szükséges rossz, akár az öregedés. Késleltetni lehet, de elbújni előle

nem. Jákó mester megvetette a jutalmat � égit vagy földit � váró jóságot, s hatalmas

élettapasztalata azt diktálta számára, hogy az önzés viszi előre a világot, az növeli a

birodalmakat egymás kárára, az szereztet egyre újabb földeket a birtokossal, az hajtja újabb és

újabb munkára az egyes embert. Jákó éles szeme észrevette, hogy a halál angyalának szárnyai

már a király feje felett csapkodnak. Sorra tudakolta a főemberek, ispánok véleményét,

puhatolózott, vajon melyik oldal az erősebb. Álmos úr felől az utóbbi hetekben nem kapott

híreket, s kémei csak Márkus atya eltűntéről számolhattak be.

Jákó kész volt az árulásra, ha a többség Álmost akarja. Az emberek azonban nem szívesen

nyilatkoztak meg ilyen nagy horderejű, veszedelmes kérdést illetően, még legszűkebb családi

körben is titkolta a véleményét mindaz, akinek volt vesztenivalója a király halálával.

Fel-felvetődött Saul neve, de Jákó arra a meggyőződésre jutott, hogy a főemberek többsége

István és Álmos között ingadozik, Saul csak harmadjára szólhat bele a trón öröklésébe.

Jákó magához hívatta a király orvosát. Taljánul beszéltek, lehalkított hangon, gondosan

ügyelve arra, hogy mindketten letagadhassák, ha bármi terhelő hangzanék el szájukból.

Drákó rövid, ősz haját hosszú, csúcsos fekete süveg fedte, ezt még a király jelenlétében sem

vette le, ezzel is jelezve, itt a tudomány van jelen, amelynek nagyobb a hatalma minden

gyarló emberi dolognál. Jákónak megvolt a titkos véleménye Drákó tudományáról, s azt is

sejtette, hogy azokat a címeket és rangokat, melyeket Drákó magának tulajdonított, egyetlen

híres univerzitáson sem ítélték neki oda. Különböző gyógyfüvek, borogatások, érvágás,

köpölyözés, klistélyozás � körülbelül ennyi volt Drákó minden tudománya, de szívesen

használt Kálmán esetében porrá tört gyémántot és aranyport is, bár a rossz nyelvek szerint a

mozsárból már nem ezek az anyagok kerültek elő, hanem Drákó kincsesládájába vándoroltak.

Drákó nem volt hajlandó pontos időhatárt szabni, ameddig számítani lehet a király �teljes

értékű uralkodására� � a �halál� szó kiejtésétől mindketten következetesen tartózkodtak �,

de óvatosan célzott arra, hogy egy esztendőnél többet nem jósolhat nyugodt lélekkel. Jákó

tudta, hogy Drákó mindent megtesz Kálmán életben tartásáért, mert aligha számíthat arra,

hogy a király utódja is kegyeibe fogadja: az az orvos, akinek kezei között uralkodó halt meg,

hírhedtté válik, s jobban teszi, ha valamely más, távoli tájon próbál újból szerencsét. István

pedig, Kálmán fia, egyenesen ki nem állhatja Drákót, talán ama gyanús kotyvalékok miatt,

melyeket még gyermekkorában diktált belé a tálján kuruzsló.

� Mindannyian Isten kezében vagyunk � mondta végül kegyesen Drákó. � A betegség

gyökere a fejben székel: ezért szenved a király is leginkább iszonyú főfájásától. A fülén

keresztül talán sikerül kiszívni a mérgező anyagot, oly hólyaghúzó flastrom segélyével,

melynek ereje minden eddigit felülmúl.

Kölcsönös, hosszan tartó udvariaskodás után elbúcsúztak egymástól. Jákó mester azt forgatta

elméjében, mi történnék, ha felajánlaná Álmosnak, hogy Drákó közbenjárásával hamarabb

jobblétre szenderítik a királyt. Vagy ami még célszerűbb volna: elhitetni Kálmánnal, hogy az

öccse Drákó praktikáin keresztül az életére tör. De az orvos óvatossága példás volt: nem

látszott járható útnak egyik sem. Drákó tud vigyázni a fejére.

A király most már többnyire fekve, hálóköntösben, fején kötéssel, fülén flastrommal, behunyt

szemmel hallgatta a főemberek jelentéseit, közöttük az első híreket a dalmát hadjáratról,

amelyek nem voltak kedvezőek. A velenceiek utánpótlása a tengeren keresztül csaknem

teljesen zavartalan volt, a magyar hadak ellátása azonban nehézségekbe ütközött: Ehellős

kénytelen volt a királyi parancs ellenére nagy élelmiszerkészleteket lefoglalni, bár ezzel a

helyi lakosság Magyarország iránti hűségét tette kétségessé. Hosszú és dicstelen háborúra volt

itt kilátás. Kálmán megjegyzés nélkül hallgatta a hírhozók beszámolóit.

Jákó mester felkészült arra, hogy minden ékesszólását összeszedve megpróbálja megvédeni

fia intézkedéseit, de a király nem szólt Dalmáciáról. Ehelyett Álmosról kezdett érdeklődni, és

Béláról.

� Béla herceg még mindig a kolostorban van?

� Ott van, felség, két testőrző, Uros és Pál erős védelme alatt s a papok őrizetében. Van véle

egy pórfiú is, ki hasonló oktatásban részesül. Álmos úr nyárra talán hazaviteti a Tiszántúlra. A

herceg már nagyon vágyakozik haza.

� Ezt honnan tudod?

Jákó mester mosolygott, inkább csak önmagának, hiszen a király nem nyitotta ki a szemét.

� A dömösi papok között is van, aki...

Nem fejezte be a mondatot, mert hirtelenjében nem talált olyan kifejezést, mely ne lett volna

sértő a királyra.

� Intézd úgy, hogy Álmos személyében jöjjön Dömösre a fiúért. Aztán, amikor elindultak

már haza... azt akarom, hogy ejtsétek őket foglyul, és... veszítsék el szemük világát. Nem

akarom halálukat, de bizonyos akarok abban lenni, hogy István koronáját nem kaparintják

meg. Nekem már nincs sok időm.

Jákó mester elképedt, izgalmában felállt a zsámolyról, melyen eddig a király lábánál helyet

foglalt. Mintha saját gondolatai öltöttek volna testet, anélkül hogy bármilyen javaslatot tett

volna megvalósításukra.

� Megvannak hozzá az embereid?

� Igen, felség.

� Álmost, Bélát meg azt a két testőrzőt. Vak férfiú nem lehet király, igaz? Szakadjon meg a

magvuk is!

� És aztán?

� Tartsátok őket a kolostorban, amíg... Majd később meggondolom. � Kálmán fáradtan intett

Jákónak: elmehet. A falnak fordult.

MÁSODIK RÉSZ

Sötétség

Álmos úr amúgy is haza akarta hozatni a fiúkat Dömösről, de a prépost levele még inkább

megerősítette őt elhatározásában. Álmos úr nem tudott írni-olvasni, de az egyik ispánja igen,

alkalmas időben ez szolgált jegyzőként is. Álmos úr figyelmesen hallgatta Sulpicius atya

felolvasott levelét. Ez volt az első írásos üzenet Dömösről, nem volt hát mire gyanakodnia,

legfeljebb furcsállotta, hogy a prépost a kolostor nyári rendjére hivatkozva küldené a fiúkat

haza, s túlságosan is nyájaskodó hangon szól, ami a prépostnak eleven szóval élve sosem volt

sajátja.

Csekély kísérettel, mindössze Vata urat s néhány kisebb szolgáját magával vívén, elindult hát

Dömösre, ajándékul pedig a kolostor számára egy bizánci ötvösremeket, egy szentségtartót

hozott, melynek sugarai színaranyból voltak, közepén, kör alakban drágakövekkel.

Jákó mester kémei tisztes távolból figyelték a kis lovascsapatot, s időben jelentették Álmos úr

közeledtét. A királyi testőrzők kis létszámú, de jól kiképzett csapata elindult Fehérvárról.

Nem kellett sietniük, hiszen nem állott szándékukban, hogy megakadályozzák Álmos úr

bejutását a kolostorba. Meg kellett várniuk, amíg ismét kijön, mégpedig Béla herceggel

együtt. Akkor kellett lecsapniuk.

Sulpicius atya meglepett örömmel fogadta Álmos urat és kíséretét, s csupán később világlott

ki, valami félreértésről lehetett szó: tagadta, hogy bármilyen levélben sürgette volna a fiúk

elvitelét. Előbb azonban Béla üdvözölte illendően, kézcsókkal apját. Álmos úr kedvtelve

nézte kamaszodó-emberesedő fiát, akinek napsütötte, a nyári melegben kiszeplősödött arca

komolyságról és koraérettségről tanúskodott.

Uros és Pál is kézcsókra járult, becsületes arcuk sugárzott az örömtől, hogy végre

hazatérhetnek, s megmenekülnek a lélekszakasztóan egyhangú kolostori élettől.

A szerény lakoma után Álmos úr átnyújtotta ajándékát, a gyönyörű szentségtartót, s ekkor tett

említést a prépostnak a levélről, melyre válaszképpen eljött.

A félreértést tisztázták, de a gyanú egyre erősödött: rossz tréfánál többről van szó, valamiféle

cselvetésről. De ki vagy kik tehették, és vajon milyen fondorlat van emögött?

Álmos úr mindenképpen úgy tervezte, hogy egy éjszakát Dömösön tölt, hogy a lovak

kipihenjék a hosszú út fáradalmait. A tikkasztó hőségben szinte lihegett minden, még a víz

közvetlen közelében is megsárgult fű, fa és bokor. A levegő alig mozdult, s Álmos úr,

Sulpicius atya, Vata, Uros és Pál egy terebélyes fűzfa sátra alatt hűsölt, és könnyű borral

vidította elméjét.

� Csakis magas helyről származhat e csúf tréfa gondolata � kezdte Sulpicius atya óvatosan.

� Kálmán � dörmögte maga elé Álmos úr borús arccal. � De fel nem foghatom, miért.

Miért?

Némán ültek, senki sem merte megtörni a súlyos csendet.

� Hiszen oly kevesen tudnak e hazában írni-olvasni � sóhajtotta Sulpicius atya, s hátradőlt

székében.

� Én sem tudok � dünnyögte Álmos úr, s haragosan a papra pillantott, mintha egyenesen őt

tenné felelőssé e hiányosság miatt.

� Csak arra akartam utalni, nagyuram, hogy közrendű ember aligha állhat e cselvetés mögött

� magyarázkodott a pap.

� Mondtam, hogy Kálmán. De miért? Azt akarják, hogy elvigyem Bélát. Jó. Magam is úgy

akartam. Majd ősszel visszahozom. De kinek lehet ebből haszna?

Vata úr a bajuszának végét rágcsálta nagy töprengésében.

� Én azt mondom, ne tedd ki innen a lábad, herceg, és az ifjú herceget se engedd ki. Hozok

nagyobb kíséretet, s akkor, bármit forralnak, meg tudunk védelmezni benneteket.

Álmos úr némán rázogatta a fejét. Sulpicius atya is kérlelni kezdte a herceget, de Álmos úr

nem hajlott a figyelmeztetésre.

� Jákó mesterkedése. Csúffá akar tenni. De most már résen leszünk. Rajtam senki ne

röhögjön, hogy nem mertem kidugni az orrom Dömösről. Királyi herceg vagyok... a király

után az első � tette hozzá különös hangsúllyal, megnyomva az �után� szót.

Zaklatottan tértek nyugovóra. Vata később felrázta Urost és Pált, csendben kinyittatta a

kolostor súlyos, vasveretes tölgyfa kapuját, s portyára indultak, széles karéjban megkerülve a

magas palánkkerítést. A távolban észleltek ugyan kis, lobogó tüzeket, de úgy vélték, ezeket

pásztorok gyújtották. Semmi gyanúsat nem tapasztaltak, s még pitymallat előtt visszatértek.

Isten � avagy az ördög � úgy akarta, hogy ne tekintsenek szét a hajnal első sugarainál a

tájékon. Ha körülnéztek volna, talán megpillantják a királyi testőrség acélsisakjainak csúcsát,

vagy a lándzsák ezüstös fényét ott, ahol éjjel kis tüzeket láttak. De a tévedések, mulasztások

következményei ritkán állnak arányban a tévedések és mulasztások mértékével.

Ha valaha mérleget készítenének az emberi történelem egészéről, megdöbbentő eredmény

születnék. Valószínűleg kiviláglana, hogy nemzetek, országok, népek, koronás fők és vezérek

jutottak végveszélybe olyan okok miatt, melyek nevetségesen kisszerűek voltak, s csak az

maradt életben, aki megőrizte a mindig és mindenre gyanakvás képességét, s kellőképp

tisztelte a véletlen szerencse hatalmát, így tanította ezt Sulpicius atya Béla hercegnek, s e

tanítása Pétör fejében is megfogamzott, talán azért, mert most az egyszer Sulpicius atya

elfelejtett hivatkozni a minden okot és okozatot felülvizsgáló és fenntartó Istenre: e gondolat

pogány volt, s önmagában véve tagadni látszott az isteni gondviselés létezését. Pétör ezt úgy

fordította meg magában, hogy Isten nyilvánvalóan csak a fontosabb ügyekkel hajlandó

foglalkozni, s egyébként a világban az történik, amit erők és ellenerők játéka magától kialakít.

S ha Álmos úr nem lett volna túlságosan gőgös, akkor hajlott volna Vata tanácsára. S akkor

talán másképpen folytatódik az Árpád nemzetség története is.

Késő délelőtt indultak útnak, mert az égen nehéz viharfelhők gyülekeztek, de eső semmiképp

nem akart fakadni belőlük, erős szél támadt, mely elűzte őket a vízre szomjazó táj felől. A

szolgák összecsomagolták a fiúk holmiját, még utoljára ellátták a lovakat, elbúcsúztak a

kolostor lakóitól. Uros széles arcán kivirult a régi mosolygás, Pál pedig maga készítette

furulyáján játszott valami vidám dallamot, melytől még a lovak is büszkén kapkodták a

fejüket.

Béla herceg boldogan nézett vissza a kolostor szürke köveire, meszelt árkádjaira. Előtte állt a

hosszú nyár, addig sok minden történhet � talán nem kell ősszel sem visszajönni. Nem

gyűlölte ezt a helyet, de nem is kedvelte túlságosan meg: a szigorú életrend, az elzártság, a

komor férfiak társasága már untatta a kamaszt, aki ekkor már világosan érezte, híjával van

annak az alázatosságnak, mely a papi hivatáshoz szükséges. Pétör még nála is boldogabban

ficánkolt lova hátán: végre viszontlátja szüleit, testvéreit, talán megszabadul ebből a kitüntető,

de egyre terhesebb hercegi rabságból.

Ekkor kiáltott fel ámultan és rémülten a Dömösre visszatekintő Béla. Feltűntek a két karéjban

száguldó, lándzsás lovasok, akiknek rossz szándéka felől nem lehetett kétség.

Jákó mester helyesen döntött, amikor a különleges és kényes feladat végrehajtásával

Benedeket, Both ispán fiát bízta meg, aki Ehellőshöz hasonlóan nagyratörő volt, de Isten �

avagy az ördög � a nagyralátás mellé észt is adott neki: könyörtelen, éles észt és kíméletlen

gyűlöletet Álmos úr és nemzetsége iránt. Már kevesen emlékeznek arra a régi esetre, amely

annak idején szóbeszéd tárgya volt Kálmán udvarában: Álmos úr pofon cserdített egy ifjú

királyi testőrt, aki véletlenül vállával meglökte valamely ceremónia alatt, mire a testőr

kardjához kapott, de nem volt ideje kihúzni, mert Álmos úr ökle újból lesújtott, most már

betörve a testőr orrát. Akik látták a kardhoz kapó mozdulatot, bizonygatták, nagy szerencséje

volt a testőrnek, mert ha kardot ránt, István király törvénye szerint halál vár rá � így pedig

megúszta egy kis orrvérzéssel és egy törött orral, mely csak férfiasabb vonásokat kölcsönzött

arcának. Both fia Benedek azonban nem így tartotta, s hosszú éveken át őrizgette-táplálta

ennek a gyűlölségnek a lángját, míg végül � nem utolsósorban apja közbenjárására � a

királyi testőrség hadnagya lett. Both fia Benedek magas, csontos alakja, mosolytalan ábrázata

kellő tiszteletet keltett mindenütt, ahol megfordult, s akinek esetleg eszébe jutott volna az a

bizonyos pofon, az is kétszer meggondolta volna, hogy jelenlétében elmosolyodjék.

Benedek nem is sejtette, hogy Álmos úr nemcsak a sértést, de még az ő nevét is régen

elfelejtette. S ha sejtette volna is, azon volt, hogy egyszer alkalma nyíljék az elégtételre. Most

hát elérkezett e régen várt pillanat. A gőgös királyi hercegen, a király testvéröccsén királyi

parancsra torolhatja meg azt az egykori megaláztatást.

Jákó mester mindig tudta, kire kell bíznia a királyi parancsok végrehajtását.

Both fia Benedek mintegy kétszáz királyi testőrt vitt magával Fehérvárról, arra számítva,

hogy Álmos úr nagyobb fegyveres kísérettel érkezik Dömösre. Amikor azonban a kiküldött

kémek egyhangúan arról számoltak be, hogy a herceg minden elővigyázatosság nélkül,

csekély szolganéppel halad Dömös felé, embereinek felét visszaküldte, s a maradék sereggel

is óvatosan, több irányból hatolt Dömös felé, nehogy a fegyveresek mozgása megriassza a

környék lakóit, s esetleg hírvivő induljon a kolostor felé. Benedek kis csapata Álmos

odaérkezése előtt elfoglalta leshelyeit a kolostor körül, készen arra, hogy gyűrűt vonjon

Dömös körül. Most a feszült és idegőrlő várakozás hosszú órái következtek: Jákó tervének

leggyengébb pontja kétségkívül az volt, hogy a hercegnek előbb-utóbb fel kell fedeznie a

prépost nevében elküldött levél csalárdságát. Vajon mit tesz ezután? Ha komolyan gyanút fog,

akkor bezárkózik a kolostorba, amely � még ha a szerzetesek nem is fognak fegyvert � jól

védhető erődítménnyé változik, s a fegyverfogható szolganéppel kiegészítve Álmos úr

kísérete komoly ellenállást is tanúsíthat. Ebben az esetben Benedek nem ostromolhatta volna

meg a kolostort, mert a szent hely megszentségtelenítésére a királyi parancs nem jogosította

fel. Álmos úr azt is megtehette volna, hogy megpróbál segítséget kérni: a gyűrűn azonban

ilyen segítségkérő hírnöknek nem volt szabad keresztüljutnia. Szerencsés esetben azonban

Álmos úr bízik saját erejében és hercegi sérthetetlenségében: ekkor a gyanakvás ellenére

nekivág az útnak, Béla herceggel együtt.

Az utolsó éjszaka volt a legválságosabb: a testőrök a több napos várakozástól elcsigázva,

étlen-szomjan őrködtek, s a távolabbi állásokban Benedek parancsa ellenére apró tüzeket

gyújtottak, s a magukkal hozott húst, szalonnát vagy a nyílvesszővel ejtett apróvadat akarták

megsütni rajtuk. A tüzeket Benedek széttapostatta és a bűnösöket megkorbácsoltatta, az egyik

parancsszegőt pedig hirtelen dühében kardjával úgy megsebezte, hogy a nyomorult másnapra

belehalt sérüléseibe. Both fia Benedek nem tűrt el semmiféle lazaságot, különösen akkor, ha

az élete legszebb pillanatának beteljesülését veszélyeztette.

Akik tanúi voltak a parancsszegő halálának, még káromkodni sem mertek, amikor a hadnagy

eltávozott. Senki sem könnyített a szerencsétlen szenvedésén. Egész éjjel hallgatták kínos

zihálását, nyögdécselését, s mindenki fellélegzett, amikor örökre elhallgatott. A királyi

testőrök kemény legények voltak, de féltették kivételezett helyüket, hiszen rájuk kevéssé

vonatkoztak István király törvényei. Ők Jákó mester és Both fia Benedek törvényeinek súlya

alatt éltek.

Benedek szívét határtalan megkönnyebbülés fogta el, amikor végre kitárult a kolostor kapuja,

s a kis menet megjelent. Még nem volt bizonyos, hogy mindenki ott van-e, akinek

megbüntetésére várakoznak: közelebb kellett engedni őket, s távolabb a kolostortól, az

esetleges szemtanúktól és segítségtől.

Álmos úr fehér lovát, hatalmas termetét nem lehetett eltéveszteni, s mögötte egy nagyobb s

egy kisebb lovon ott poroszkált a két fiú is. Benedek még várt néhány percig, aztán felemelte

karját. A leshelyekről előbukkantak a testőrök, elővezették a hajnalban felszerszámozott

lovakat, és csendben nyeregbe szökkentek. Arcukon fáradt közöny ült: a legtöbbüknek

sejtelme sem volt, kiket és miért kell elfogniuk. Széles karéjban, legyezőszerűen szétszóródva

vágtattak lefelé, a legkívül lovaglók a legsebesebben, hogy a lassú, kis csapat elé kerüljenek.

Csatakiáltást csak akkor hallattak, amikor a kis csapat mozgásából nyilvánvaló volt:

észrevették őket. Nem számítottak különösebb ellenállásra, s meglepte őket a maroknyi

ellenség bátor helytállása. A testőrök dolgát alaposan megnehezítette, hogy Álmos úr kíséretét

is lehetőség szerint élve kellett elfogniuk, íjukat nem használhatták, s lándzsájukat is csak

ütésre, bunkó gyanánt forgathatták.

Mintha farkasok támadtak volna békés juhnyájra, úgy tömörültek össze Álmos úrék a támadás

fogadására. Csakhogy ez nem békés juhnyáj volt, hanem mindenre elszánt harcosok maroknyi

csapata. A lovak fara szinte egymásnak szorult, amint kör alakban, kifelé fordulva fogadták és

hárították a csapásokat. Uros vad óriásként osztogatta a csonttörő ütéseket, jobbjában

szablyája villogott, baljában pedig súlyos buzogányával törte szét ellenfelei pajzsát és sisakját.

A védekezők csakhamar észrevették, hogy fogságba akarják őket keríteni élve, ez valamelyest

megnövelte elszántságukat és találékonyságukat. Vata és Álmos úr is kivette részét a

küzdelemből, Pál pedig a körön belül maradva íjával szorgoskodott, s már négy testőrt

sikerült leterítenie. Fél szemmel valamennyien a fiúkat vigyázták, s nem engedték őket a

harcba, bármennyire is bőszen forgatta volna Béla kis kardját, Pétör pedig tőrét.

A küzdelemnek volt egy pillanata, amikor a királyi testőrök mintha feladták volna, hiszen már

tucatnyi emberük hevert holtan a lovak patája alatt, vagy vonszolta magát félre sebesülten. De

ekkor megérkeztek a szétterült karéj legtávolabbról vágtató lovasai is, felharsant Both fia

Benedek csatakiáltása, és előkerültek a pányvák, hálók és kötelek, amelyeket a védekezőkre

vetettek, más testőrök pedig a védekezők lovait döfték le orvul, vagy vágták el hátsó inukat.

Nemsokára Álmos úr és társai egymásba és a kötelékekbe gabalyodva, döglődő, vergődő

lovak között tipródva, vérrel befrecskelve, a hatalmas túlerőtől valósággal elfedve végképp

alulmaradtak.

Aztán már csak káromkodást és lihegést lehetett hallani, egy-egy éles parancsszót, majd egy-

egy félrehurcolt védekező riadt ordítását, mely állati fájdalomüvöltésbe csapott át.

Béla először nem is értette, mit akarnak tőle. Durva kezek lerántották Selöm nyergéből,

megkötözték, majd valami megvillant Both fia Benedek kezében. A fájdalom Béla egész

testét átjárta, s vele a rémület, mely talán a halálfélelemnél is nagyobb volt. Elveszítette

eszméletét, de még utolsó hangokként hallotta kínzói lihegését, s távolabbról újabb fájdalmas,

állati üvöltéseket.

Pétört egy lándzsanyél kiröpítette a nyeregből, nagyot puffanva esett oldalt, bal karja

kimarjult. Tágra nyílt, majd résnyire összehúzott szemmel nézte végig a pribékek véres

munkáját, csak akkor zárta le szorosan szemhéját, amikor a kés villant. A foglyokat egymástól

távolabb vitték, s volt, akin eszméletlen állapotban hajtották végre a kegyetlen ítéletet.

Ezekhez a szerencsésekhez tartozott Álmos és Uros, ám Vatán és Pálon öten is térdeltek, míg

a kínüvöltés felhangzott.

A megvakítást � ezt Pétör is tudta már � nem így szokták végezni, hanem tüzes vassal, a

szemhez hozzá sem érve. De a pribékek siettek, és biztos munkát akartak jelenteni Jákó

mesternek.

A hóhérok körülnéztek, s megpillantották Pétört, aki ép karjára fordulva figyelt, arcán

verejték gyöngyözött. Benedek távolabb állt, arcán komor farkasvigyorral törölgette kését a

fűben.

� Ezt is? � kérdezte az egyik hóhér halkan, s közelebb lépett Pétörhöz, aki behunyta szemét.

� Ezt? Ez valami pórgyermek, nézd az öltözetét! � mondta egy mély hang. � Hagyd békén.

� De látott minket!

� Hát aztán! Parancsunk volt rá. A király felel érte. Ő tudja.

A hangok távolodtak. Lószerszámzörgés, fegyvercsörgés hallatszott, patkódobogás, kiáltások

foszlányai, aztán teljes csönd.

Pétör sokáig várt, egészen addig, míg a természet apró neszei egészen vissza nem tértek.

Arcához egészen közel egy fekete bogár araszolt óvatosan, csápjait előrenyújtva. Talán a vér

szaga vonzotta, mert az egyik lótetem felé igyekezett. A bogár mozgása magához térítette

Pétört. Lassan feltápászkodott, vállát erős fájdalom hasogatta, de alig vett róla tudomást ebben

a percben. Tudta, hogy ő maradt... ő maradt az egyetlen látó... a megvakítottak között.

Körüljárta a rettentő csatateret, és megállapította, hogy minden bizonnyal halottak is vannak.

Tekintetét rögtön elkapta, amikor elsőnek Béla arcára vetette. Álmos úr nyögdécselt, Vata

pedig erőtlen hangon káromkodott. Pétör szíve nagyot dobbant. Tudta, segítséget kell hoznia,

egymaga képtelen ellátni a sebeket, vagy bármi hasznosat cselekedni, de előbb emberi szót

kellett váltania.

Odalépett Vata úrhoz.

� Uram! Vata úr!

� Ki vagy?

� Pétör vagyok, Béla herceg szolgája.

� Elmentek?

� El.

� Téged is...?

� Nem... engem nem... valamiképp... � Pétör szégyenkezve kereste a szavakat. Mintha

árulást követett volna el.

� Jól van. Te látsz. Álmos úr? A kis herceg?

� Azt hiszem, élnek. Mit tegyek?

� Járni tudsz-e?

� Nehezen.

� Ló?

� Mind elhullott... vagy elvitték.

� Nem jöttünk sokat Dömöstől. Indulj, hozz segítséget. Várj. Oldozd ki a kötelékeimet, s adj

bort. Látod a lovamat valahol?

� Látom � felelte Pétör, s egy elhajított karddal óvatosan elvágta a Vatára szorosan rátekert

pányvát. Saját kis tőrét még a küzdelem elején kiverték kezéből. Aztán odahozta a tömlőt.

Vata úr mohón, hosszan ivott. Arca csupa vér volt, s a vér a hőségben máris barnásfekete volt.

� Tépj az üngem aljából gyócsot � kérte Vata úr.

� Nem tudok. Csak a fél kezem tudom emelni.

A férfi erre maga tépett le ingéből jókora darabot.

� Kösd be a... � Vata úr tétovázott. � Ahol a szemem volt. Hátha kinől � akart kacagni, de

csak rekedt köhögés lett belőle.

Pétör bekötötte Vata úr fejét.

� Most jó. Eredj, és siess. Szekérrel gyüjjenek a barátok, s nem árt, ha fegyvert is hoznak.

Bár nem hiszem, hogy visszagyünnek.

Pétör igyekezett, nem törődve a fájdalommal, mely minden lépésnél vállába mart. Örült, hogy

megszabadulhatott attól a helytől. Futni is megpróbált, de az nem sikerült, így is ott volt egy

óra múlva. Arra a kardra támaszkodott, mellyel elvágta Vata úr kötelékét. Jó volt érezni a

fegyvert, s ha azokra gondolt, akik... akik ezt tették, beleszúrt mélyen a földbe.

A kapus barát elkódorgott valamerre, fertályórába is beletelt, míg a nagy kapudöngetésre

beengedték. Alig akartak hinni neki. Nagy lárma, riadalom és sopánkodás támadt, mikor

megértették, igazat szól. Hamar kiállt a hosszú szekér, rajta az uruzsló barát, aztán Sulpicius

atya s lóháton még néhány szerzetes és szolgáló nép, ki karddal, ki fustéllyal. Pétört a

szekérderékba ültették, a jó előre lehintett szalmára, hogy mutassa az utat. Közben az uruzsló

barát gondjaiba vette, helyre is rángatta a kimarjult vállat. A prépost hol imádkozott, hol

magát hibáztatta, hol Pétört méregette, mintha még mindig abban reménykedett volna, nem

igaz, amit a fiú előadott volt.

A prépost könnyekre fakadt, amikor meglátta Béla és Álmos úr arcát. Akkor már, aki életben

volt, az magához tért, s a szerzetesek sápadtan tevékenykedtek a sebek ellátásával és

bepólyálásával, ismét mások pedig a halottak szekérre fektetésével bajlódtak.

A hosszú szekér első felében az elevenek, a hátsóban a holtak nyertek elhelyezést. Pétör

ölében nyugtatta Béla herceg bepólyált fejét. A fiúnak csak orra és szája látszott.

� Istenem, uram � mondta gyenge hangon. � Édesapám él?

� Élek, fiam � válaszolt Álmos úr, s kezével fia felé tapogatózott. Pétör segített neki, hogy

rákulcsolódhassék Béla vérmocskos kis kezére.

� Vak vagyok. Nem fogok látni, édesapám. � Álmos úr nem válaszolt, csak a fogát

csikorgatta.

Béla befelé figyelt, de pontosan érzékelte a külvilág minden neszét is. Az előbbi, izzó

rémületet, az örök sötétség halálangyalának vad rikoltását most valami bölcs, nyugodt

suttogás váltotta fel. �Vak vagyok. Nem fogok látni. De élek. És sok mindent láttam.

Emlékezni fogok az arcokra... a színekre. Tudom, milyen mélyzöld a fű a kolostor falának

tövében, s milyen kiégett itt, a poros dűlőn, ahol a szekér kenetlen kereke nyikorog. Most

majd a hangok veszik át az uralmat... a hangok, a formák, a szagok...�

Átengedte kezét apja erős markának, s Pétör ölében nyugtatva fejét, meghallotta társának

gyomorkondulását. �Éhes szegény. Milyen szerencsés, hogy megkímélték az ő szeme

világát. Örülök neki. Igen, tiszta szívemből. Ő fog látni helyettem.�

� Éhes vagy, ugye?

� Kicsit. Nagyon fáj?

� Nem. Már nem annyira. Az urozs jó kenőcsöt tett rá. Enyhít, simogat. Pétör...

� Mondjad.

� Majd... majd te látsz énhelyettem. Jól van?

� Úgy lészen.

� Mindig, mindent elmondasz.

� Igen.

� Akkor jó.

Béla nem tudta lehunyni szemét � a pribékek összekaszabolták szemhéját is. De sötét volt...

jó sötét. A mákfőzettől, amelyet az urozs adott, kellemes lebegést érzett. Mintha a lelke

kiszállt volna a testéből, s könnyű szárnyú madárként odafentről nézett volna le, egyre

nagyobb körökben, egyre feljebb...

Béla elaludt. Keze lassan kicsúszott apja markából.

Jákó mester ajkán a mindig ott játszó, finom mosollyal, figyelmesen hallgatta a diadalittas,

poros és véres öltözetű hadnagy, Both fia Benedek részletes jelentését. Magában eltűnődött

azon, vajon helyesen értelmezte-e a király szavait, amikor tovább nem őriztette a kolostort,

ahová nyilvánvalóan visszavánszorogtak vagy visszavitték őket. Egytől egyig vakok � mit

árthatnak már bárkinek is? Nem felejtette el a király szavait: �Szakadjon meg a magvuk is!�

Ilyen irányban azonban nem adott parancsot Benedeknek, mert a két herceg kiheréltetését

feleslegesnek ítélte: Álmos úrnak már aligha lesz gyermeke, Bélának ugyan még lehet, de

mikor és kitől, ezt sem a király, sem ő nem éri meg, még kevésbé azt, hogy az az esetleges

utód felnő, és István utódjának talán némi gondot okoz... Ha úgy lenne, hadd jusson valami

gond a jövendő nemzedékeknek is!

Jákó mester sokféle bölcs érvet talált arra, hogy miért nem értelmezte szó szerint Kálmán

parancsát, de lelke legmélyén tudta, hogy ellenszenve e büntetésnem ellen egészen személyes

természetű: szülei majdnem eladták a pápai udvar herélt fiúkórusába, ha Jákó neszét nem

veszi a dolognak, s idejében meg nem szökik: akkor kezdődött kalandos élete, mely számos

nyugati s keleti országba juttatta.

Nem, Jákó mesternek semmi kifogása nem volt a megvakítás ellen, de a herélést elvből

ellenezte. De ravaszul úgy intézte, hogy enyhén megdorgálja Benedeket, amiért elfeledkezett

a királyi parancsnak e fontos részéről, s szépen rávezette a megoldásra, azaz a kegyes

csalásra: messék le egy kutyakölyök tökeit, s mutassa be azokat a királynak. Jákó szeretett

játszani az emberekkel, s kedvelte a kétélű, veszedelmes játékokat. Ezzel a csalárdsággal

cinkosává tette Benedeket egy kis ügyben, s elgyönyörködhet a király arcának

színeváltozásában, amikor saját parancsának véres, undorító bizonyítékát megpillantja. Jákó

Ehellősön kívül talán senkit sem szeretett egész életében, de a heves gyűlölet érzése is

hiányzott lelkéből. Az emberek szórakoztatták, s szeretett magasról lepillantani rájuk. Hogy

Kálmánt is így használhatta fel, akitől többnyire féltek az emberek, ez külön örömmel töltötte

el. S csakugyan: a király csaknem eszméletét vesztette, amikor Both fia Benedek két ujja közé

csippentve felmutatta a véres bizonyítékot: az Árpád-ház csak Kálmánon keresztül

folytatódhat, a másik törzsök mindörökre meddő marad.

A király nem adta különösebb tanújelét annak, hogy hálát érez Jákó mester vagy ítéletének

végrehajtója, Both fia Benedek iránt, ez Benedeket csalódással töltötte el. A király nem

nyilatkozott Álmos úr és társai további sorsát illetően sem, ezért Jákó mester egy ideig

figyeltette a kolostort, aztán felhagyott az őriztetéssel. Ez a nap mintegy fordulópontot

jelentett Kálmán életében is: állapota egyre rosszabbodott, szája szegletében megjelent az a

fájdalmas vigyor, amelyet az uruzsok hippokratészi vigyornak neveznek, s mely mintegy a

halál közvetlen előjele.

A király halántéka besüppedt, orcáján gödör képződött, mintha állandóan beszívta volna a

bőrt, mely sárgán rátapadt széles pofacsontjaira és nyerges orrára. Kálmán már nem bízott

Drákóban, és időnként szörnyű káromlásokkal és fenyegetésekkel üldözte el maga mellől. A

fejfájás továbbra is gyötörte, s már a bódító mákfőzethez is hozzászokott szervezete: az sem

használt a fájdalom ellen. A királyt az a téveszme gyötörte, hogy a fülére ragasztott flastrom

lassanként kiszívja agyvelejét. Amikor már nem tudta elviselni a flastromot, letépte, s

megmutatta Ottmár ispánnak, ki az ispánok tanácskozására érkezett el Fehérvárra. Ottmár

irtózva szemlélte a flastromot, látni vélte a kiszívott velőt rajta, s merészen így szólt a

királyhoz:

� Uram, el kell látnod magadat az útravalóval.

Aki ezt hallotta, mind elfehéredett, mert koronás főt a halálra figyelmeztetni hallatlan

ostobaságnak tetszett, melyért könnyen meglakolhatott volna Ottmár. De Kálmán csak

sóhajtott egyet, s bólintott.

� Magam is azt hiszem, hogy Krisztus urunk szólít. Sokat szenvedtem, remélem, ezzel is

kedvében jártam az Örökkévalónak, ki fiát is szenvedésre szánta. Hívjátok össze a többi

ispánt is. Tanácsot akarok tartani, a végsőt, s rendelkezni akarok dolgaim felől. Pedig de

szerettem volna még egy tavaszt megélni!

Egy hétbe is beletelt, míg valamennyi ispán összegyülekezett, s a nagy tanácsteremben

várakoztak, míg a királyt be nem hozta négy szolga a hordozható trónuson. Az aranyozott

oroszlánokkal, sasokkal ékes, magas trónszékben szinte elveszett, törpének tetszett a király,

kinek bíbor és fekete köntöse is úgy lógott vézna testén, mintha még nem tudott volna

belenőni atyja öltözékébe. Az ispánok irtózva és szánalommal nézték, s meggyötrött arcáról

hamar a földre szegezték pillantásukat. Kálmán ezen a napon nem vett be egyetlen kanállal

sem a mákfőzetből, hogy világos eszénél maradjon, s úgy rendelkezzék. De a fájdalomnak

nem tudott parancsolni, s teste meg-megvonaglott a kín láthatatlan ostorcsapásaitól.

� Már mostan kínozza a pokol azért, amit Álmos úrral tett � suttogta egy tiszai ispán, aki

azon kevesekhez tartozott, akik nem tagadták meg Álmos úr nevét annak nagy

szerencsétlenségében.

Most egyre kínosabb csend támadt: István hercegre vártak, akinek jelenlétében akart a király

végső ügyeiről rendelkezni, s nyilván még egyszer, utoljára az ország főembereinek esküjét is

venni, hogy utódja a trónon István, és csakis ő lesz.

Lőrinc érsek valamit súgott Jákó mesternek, aki gondterhelt arccal bólintott, és kisietett.

Kálmán lehunyt szemmel ült, félig inkább fekve, a trónszékben, s ha időnként el nem torzul

fájdalmában, azt hihették volna, már meg is halt. Drákó, az orvos is előkerült, úgy látszik,

visszakerült Kálmán kegyeibe, mert kis, kerekes asztalkáján matatott, a bronzedények és

homályos üvegcsék között, amelyek egy nagy, az állatöv figuráival díszített ezüsttálon

pihentek.

Talán fél óra is eltelt, míg végre István herceg is előkerült: arca sötét pírban égett, szeme

álmosan pillogott, szeme alja pedig sötét és táskás volt, máris az átmulatott éjszakák nyomait

mutatta. De termete deli volt, hosszú haja feketén, fényesen és puhán omlott vállára, s dús

bajusza vaskos, élveteg ajkakra borult. István herceg idegesen markolászta kardját, a kamasz

ügyetlensége tusakodott még benne a serdülő fiatalember büszkeségével.

� Késtél, fiam � mondta egész halk, de átható hangon a király.

� Sajnálom, atyám � mormogta István, s lesütötte mély tüzű, fekete szemét.

� Ha megköveteled majd a fegyelmet, magadat kell legelőször megreguláznod.

� Igen.

A király most kinyitotta szemét, megmarkolta a trónszék oroszlános karfáját, és nagy

erőfeszítéssel kiegyenesedett. Körülhordozta meggyötört pillantását, mely minden jelenlévőn

elidőzött, mintha a vesékbe látna. Csak kevesen viszonozták ezt a túlvilággal ismerkedő

tekintetet.

� Mindnyájan tudjátok, miért hívattalak titeket egybe. Kevés az időm. Országlásomnak végét

rendeli Isten, s magam is várom, hogy nehéz terhemet fiam, István ifjú vállára helyezzem. Őt

és csakis őt akarom és kívánom örökösömnek, a ti királyotoknak, s azt akarom, hogy szent

esküvéssel fogadjátok énelőttem, hogy őt mindenben elfogadjátok örökösömnek, s életetek

árán is megvédelmezitek a koronához való jogát minden bitorlóval szemben, származzék a

gaz akár külhonból, akár a ti soraitokból. S külön lelketekre kötöm, hogy törvényeimen ne

változtassatok, s az országot megőrizzétek úgy, amiként azt én és eleink reátok hagytuk.

Végezetül soha és semmi szín alatt ne fogadjátok el ama parázna nőszemély, Eufémia fiának,

Borisznak igényét a trónra, ki meggyalázta a hitvesi ágyat, sőt azon legyetek, hogy rajtuk

érettem bosszút álljatok...

A király most ismét elhallgatott, visszasüppedve a trónszékbe, majd utolsó erőfeszítésként

még hangosabban hozzátette:

� Tegyétek le az esküt fiam kezébe s kardjára. � István herceg a trón mellé állott, kivonta

ékköves kardját, s maga elé nyújtotta.

A főemberek egymás után elhaladtak előtte, fejet hajtottak, s azt mormolták vagy kiáltották,

ki-ki vérmérséklete és meggyőződése szerint:

� Isten engem úgy segéljen, hogy megtartom.

István mereven, mozdulatlan arccal állt, minden főembernek szemébe nézve. A rangban

egymás után következő urak vissza-visszanéztek a hátrább maradókra, lesz-e valakinek

bátorsága megtagadni az eskütételt, de még az Álmoshoz húzó ispánok is belátták az

ellenállás értelmetlenségét, Saul neve pedig már meg sem fordult az elmékben, melyek a

pillanat szorításában csak a minél gyorsabb kivezető utat keresték a tanácsteremből. De

néhányuk karját vagy köntösét megérintette Jákó mester, s ezek kénytelen-kelletlen

visszamaradtak azután is, hogy a királyt kivitték a trónszékkel együtt, István herceg pedig

tétován visszatolta kardját a hüvelyébe, és kisietett, hiába várva, hogy valaki odalép hozzá, és

megtoldja az esküvés szavait baráti szóval.

A főemberek közül nem mindegyik tudta még a hírt Álmos úr és Béla herceg

megvakíttatásáról, s aki hallott felőle, azt várta, hogy a király, ha már említésbe hozta nyíltan

Eufémia dolgát, szót ejt emerről is. De Kálmán hallgatott, s ezzel nagyobb zavart és

gyanakvást támasztott, mintha színt vallott volna. Talán István herceg jelenlétében nem akart

erről szólni, talán egészen egyszerűen elfelejtette. Mindenesetre még azok is, akiknek eddig

István herceg volt a kedvesebbik jelölt a trónra, most elgondolkodtak, vajon nem veszi-e

kezdetét valamiféle pogány rémuralom, mely semmibe veszi a keresztény szokásokat és a

józan észt, nem hallgat a főemberek véleményére, hanem a nem tetszőket egyszerűen kiiktatja

az élők sorából...

István herceg, akit a lovak, a vadászat és a nők érdekeltek leginkább a felnőtt életből, mit sem

tudott Álmos úr és Béla herceg sorsáról, s nem vette senki a bátorságot, hogy valamiképp

tudomására hozza, így sokan már eleve kegyetlennek, apja cinkosának tartották. István herceg

körül meghidegedett a levegő.

Jákó mester értette ezt, s ő akarta, hogy így legyen. Ha a király és főemberei között világos

beszéd és őszinte szándék van, ha nem lebeg közöttük valami kimondatlan és kimondhatatlan

gyanakvás és félelem, az olyan fajta rang nélküli hatalmasokra, mint ő maga, nem sok

szükség lehet.

Azok, akiket nem tartott vissza Jákó mester, gyanakodva tekingettek vissza a kiválasztottakra.

Még nem lehetett tudni, jó-e, avagy rossz hír várja a hátramaradókat, de az egyenetlenség

magva itt is jó talajra hullott: a két csoport tagjai megjegyezték egymást, s akiket Jákó mester

bizalmasaiként kezdtek emlegetni, azok jól tették, ha csakugyan így is kezdtek viselkedni és

cselekedni, hogy legalább egyik oldalon biztonságban érezzék magukat.

Most, a ceremónia végeztével megjelent Ehellős is, akit apja jó okkal nem bocsátott a király

színe elé: Dalmáciából csupa rossz hírrel érkezett, a velenceiek megerősítették a visszafoglalt

várakat, s a magyar hűségre tért városok is elkezdtek paktálni a velenceiekkel, akiket

gazdagabbnak és hatalmasabbnak tartottak. Ehellős azonban a sikertelenség ellenére büszke

hadvezérként feszített: Jákó nem akarta kockáztatni, hogy a király még utolsó haragjában

visszavonja Ehellős megbízását, amellyel kiemelkedett az udvari nép szürke, de rangra

áhítozó tömegéből.

Jákó megvárta, míg bizalmasai � vagy akiket azokká akart formálni � egyedül maradtak.

Akkor beszólíttatta Both fia Benedeket, s előadatta vele Álmos úrék megvakításának

történetét. A főemberek többsége mozdulatlan arccal figyelt: most hát előttük állt az az ember,

aki mindeme szörnyűséget megcselekedte.

Merkúr, Erdély vajdája egyre vörösebb lett az elfojtott indulattól. Mikor megindult Benedek

felé, az önkéntelenül hátrálni kezdett előle. Merkúr azonban nem emelt kezet rá, csak köpött

egyet, és kicsörtetett. Senki nem merte útját állni.

Jákó mester finom mosolya nem hervadt le ajkáról.

� Így mutatkoznak meg a király akaratának ellenségei.

Sima fia Márk szólalt most meg. Hosszan fejtegette, minden uralkodó Isten hatalmának

letéteményese, s legszentebb kötelessége a rend biztosítása. Éppen ezért Both fia Benedek

szent ügyben járt el, csupáncsak azért járt el helytelenül, hogy meghagyta a pártütők életét.

� Mert tudjuk, világtalan ember nem lehet király. De amíg csak él, hamis tanúságot tesz a

király ellen, s minden elégedetlent lázadásra és engedetlenségre fog bujtogatni. Meg kell ölni

őket, jogos ítélet alapján, s legyen addig Álmos a mi őrizetünkben.

Jákó mesternek ismét sikerült úgy intéznie a dolgot, hogy a jelenlevők hozták meg helyette a

döntést: Both fia Benedek hozza Dömösről Fehérvárra Álmos urat.

� Néhány testőrző elég lesz. Csak papok vannak ott � mondta megvetően Benedek.

� És a többiek? Béla?

� Nem... nekünk csak Álmos kell � mondta Jákó. � Lázadás miatt fogják elítélni, a törvény

szerint. A gyermekre nem mondhatjuk ki ezt az ítéletet. És nem is szükséges. Csupán egy

nyomorult, vak gyermek. Isten irgalmazzon neki � mondta Jákó váratlan érzelemmel, hogy a

többiek zavartan meredtek rá. �Erre emlékezni fognak, ha... ha valamiképp hiba csúszott

volna a számításba. S különben is: tényleg szánom a kis szerencsétlent.�

Both fia Benedek öt jó lovas testőrző élén hamarosan útnak indult. A feladat egyszerű volt, s

nem is kedve ellen való. Száz halált is megérdemel, aki megsérti Both fia Benedeket, a királyi

akarat kérlelhetetlen kardját.

Az első csapás rettenetes volt. Rosszabb, mint a halál gondolata. �Vak vagy, vak vagy...� Ez

zakatolt állandóan Béla fülében, akinek egyszerre abbamaradt gyermekkora, s úgy zuhant a

legsötétebb, legkeserűbb felnőttségbe, hogy az átmenetből alig ízlelt meg valamit. �Koldus

vagyok, nyomorúságos kitaszított vagyok. Elvették tőlem a legdrágábbat az életben, amivel

csak ember rendelkezhetik. Nem láthatom az emberek arcát. Nem láthatom a tavasz, a nyár,

az ősz színeit. Mindig tél lesz bennem, örökös tél.�

Apjától most még nem remélhetett vigasztalást: Álmos úr sokáig feküdt betegen, s amikorra

felkelt betegágyából, meggyötört, hajlott, ősz öregember lett belőle, Istennel és emberekkel

perlekedő, nyomorúságos vénember. A szerzetesek, különösen Sulpicius atya, nagy szeretettel

és gyöngédséggel ápolták-gondozták a szerencsétleneket. Vata úr tért magához a

leghamarabb, már a harmadik napon hallatszott bömbölő hangja, melyen bort követelt. Uros

valami mélakórságba esett, naphosszat elüldögélt egy sarokban, s csak ritkán válaszolt a

hozzá intézett kérdésekre, különösen azután, hogy Pál, legkedvesebb társa váratlanul elhunyt,

amikor már ápolói meg voltak győződve bizonyos gyógyulásáról.

�Nem tudok könnyezni� � fedezte fel állapotának furcsaságát Béla, miközben hallgatta a

szerzetesek ősi siratóénekét, majd Pál tetemeit a kriptába vitték � ide a vakok már nem

követték hűséges társukat.

Pétör mindig Béla mellett maradt, s gyöngéden tudakolta tőle, mit kíván.

� Azt akarom, hogy láss... láss helyettem is. Mindig mondd el, mit látsz... milyen a világ...

milyenek az emberek. Akkor olyan lesz, mintha a te szemeddel látnék. Ugye, így lesz, Pétör?

Pétör szeme megnedvesedett. Átölelte Bélát.

� Így lesz, Béla. Melletted maradok... amíg csak élek.

Pétör most először szólította keresztnevén a herceget � addig kerülte ezt a megszólítást, vagy

hercegnek nevezte.

� Köszönöm.

Csak álltak egymás mellett, kis szívük megtelt valami nagy-nagy melegséggel, azzal a

rémületes és leírhatatlanul nagyszerű dologgal, amit az emberség átélése ad meg nagy ritkán.

Sulpicius atya látta ezt a gyermeki, baráti ölelést, s ő is elmorzsolt egy kis könnycseppet.

Másnaptól kezdve hozzálátott, hogy � alaposan és tudós elmével átgondolva Béla helyzetét

megpróbálja megtanítani arra, hogyan válhatik a vak is látóvá, ha bízik Istenben és saját

képességeiben.

� Isten azokat teszi próbára, akiket nagyon szeret � mondta az atya. Béla csöndesen

válaszolt.

� Ismerem ezt a mondást. Csakhogy ez inkább vigasztalás, mintsem valódi igazság. Mert

senki sem keresi az ilyenfajta szeretetet.

� De igen, fiam. A szentek és vértanúk keresték. S gondolj Jób példájára. Fel kell magunkat

vérteznünk minden baj ellen, s ebben csak Krisztus segíthet. Mert sohase feledd, ez itten csak

árnyéka a valódi, szépséges világnak, s minden itteni homály váltságdíj az ottani fényességért.

Meg kell tanulnod együtt élni ezzel a... fogyatékossággal. Meg kell tanítanod magad a

lélekkel való látásra. Csak a bolond szó mondja a vakot világtalannak. A hit által a vak ember

világot, sőt: világokat nyerhet. Talán már hallottál Homérról... hát persze, magam is

tanítottalak róla... de vak embereket lelhetsz minden korban a legkiválóbbak között. Csupán

eggyel több akadály, amelyet le kell győzni, s még acélosabb lesz a lélek.

� Ha így lenne, mindenki nyakra-főre sietne, hogy megvakítsa önmagát, atyám � mondta

Béla kissé tiszteletlenül, de rögtön hozzátette: � De azért értem, amit mondasz.

� És meg is próbálod?

� Nincs más választásom.

Mindent szinte legelőről kezdett. Meg kellett erősítenie összes érzékeit, hogy pótolják a

legfontosabb elvesztését. A tapintás bizonyult a legkönnyebbnek. Ujjbegyei már az első

hetekben csodálatos érzékenységről tettek bizonyságot, s olyan felfedezésekkel gazdagították,

melyek a látóknak nem jutnak osztályrészül. A testek alakja, simasága vagy durvasága,

erezete, szövete, érdessége, lágysága ezer meg ezer, szavakkal le nem írható, mégis létező

különbségben nyilvánult meg a számára. Olyan tárgyakat tapintott meg, melyekre korábban

elegendőnek bizonyult egyetlen pillantás.

Aztán a hallás tárta fel lassan első titkait. Az emberi hang színei, fényei, melegségének avagy

hidegségének árnyalatai felmérhetetlen gazdagságban mutatkoztak meg, s azok az apró

neszek, melyekre korábban nem figyelt, most jelentőséggel teltek meg, az ajtónyikorgástól a

léptek különféle üteméig. De talán minden eddig említett felfedezésnél nagyobb volt mindaz,

amit a szagok birodalmában tapasztalt a herceg. Igen, ismert addig is szagokat, kellemeseket

és kellemetleneket, csípős, szúrós, éles, szétomló, haragos és szelíd illatokat. Most azonban az

eleven testek kipárolgásának sokfélesége, a füvek és fák, ételek és italok szagának bősége

valósággal elbájolta, s természetesen az ízek is új módon nyilvánultak meg, hogy többé nem

láthatta az ételt, amelyet magához vett. Kezdetben mindent ízetlennek érzett, mert arra próbált

emlékezni, milyennek látta a kenyeret, tejet, sültet és bort; de mihelyt igyekezett

megfeledkezni a felidézett látvány ködösen elomló képeiről, új lényegként törtek rá az ízek.

Étvágya pedig, ahelyett hogy rosszabbodott volna, szinte a falánkságig fokozódott, mintha az

evéssel is pótolni akarta volna mindazt, amit a világból vakságával elveszített. Néhány hét,

még inkább néhány hónap után már nem találta egészen reménytelennek és sivárnak a

világtalanok életét: segített ebben a gyakori imádság, a szerzetesek, de legfőképpen Pétör

gondoskodása és szeretete, és segített életkora és egészsége. Üres szemgödrére fekete kendőt

kötött, hogy a látóknak ne töltse el irtózat és szánalom a szívét, s ne kelljen elkapniuk

tekintetüket arcáról. Most már ő talált egyre több alkalmat, hogy hirtelen megöregedett atyját

vigasztalja és gyámolítsa, gyakran hívta el magával sétálni, s a göcsörtös botra támaszkodó

Álmossal néha egy-egy órácskára szinte sikerült is feledtetnie állapotát és csüggedt, átkozódó

keserűségét.

� Nem lesz kerál belőlem, fiam. S belőled sem.

� Még lehetek � mosolyodott el Béla.

� Nem lehetsz. Vak ember nem lehet kerál. Miféle országról hallottál, ahol vak ember

uralkodott volna?

� Sámsont is megvakították, emlékezz, atyám!

� Vitéz ember volt, de nem kerál, s a filiszteusok nyomorították meg. Esmérem a históriáját.

De kerált mondjál!

Béla eltűnődött, majd szégyenkezve mondta.

� Kerált nem tudok mondani.

� Lásd te is. Én már leéltem életemet, Isten majd megbünteti a bátyámat. De te... te

énmiattam s ártatlanul bűnhődöl. Fél emberré tettelek, fiam. Ne átkozz meg érte, átkozom én

magam eleget.

� Isten akarta így. Higgyél te is benne. Úgy könnyebb. Először magam sem így éreztem, de

most már tudom. És akkor nem fáj a gondolat.

� Jól van, fiam. Igyekszem én is... így gondolkozni. Most hagyj magamra. Sütkérezem kicsit.

Érzem a napot az arcomon.

Álmos úr végigsimította Béla haját � azelőtt az ilyen gyöngédség ritka dolognak számított

volna � s kibotorkált a kolostor elé, ahol vége szakadt az erdőnek, s ahonnan � emlékezett �

messzire lehetett látni. Mennyire sajnálta, hogy nem nézett akkor jól körül, s nem véste eszébe

mindazt a látnivalót, amelyből most megélne! Botjával kitapogatta a rönkpadot, ahol az

öregebb szerzetesek szoktak délutánonként üldögélni. A biztonság kedvéért � nehogy

megsértsen valakit � hangosan köszönt a levegőbe, de senki sem válaszolt. Egyedül volt.

Béla elhárította Pétör gyengéd, segítő karját.

� Köszönöm, de magam akarok járni. Ezért nem akarok botot sem. Majd ha megöregszem...

talán. Olyan akarok lenni, mint a látók. Nem akarom, hogy sajnáljanak.

Béla a csodával határos módon kezdte érzékelni a környezetében lévő akadályokat, maga sem

értette pontosan, miként. Talán a neszek, zajok terjedésének irányából vagy megtöréséből,

talán a levegőáramlatok apró rezzenéseiből rakta össze a tárgyak homályos alakját, de az is

lehet, hogy Both fia Benedek kése nem végzett teljes munkát: valami bíborszínű ködben néha

meglepő élességgel érzékelt bizonyos formákat, amelyek később, a kitapintás után valósnak

bizonyultak. �Talán Isten visszaadja a szemem világát� � reménykedett sokáig, s ez a

remény hathatós segítségnek bizonyult a csüggedés óráiban. Mert az emberi arcok, a

természet képei mellett gyötrelmesen hiányzott a látó szemek harmadik gyönyörűsége: a

betűk látványa, az olvasás is. �Miért is nem szedtem magamba több tudományt� � korholta

magát, ha Pétör akadozó felolvasását hallgatta, s türelmetlenül markolászta székének fáját.

Pedig Pétör kénytelenségből is egyre többet foglalkozott a stúdiumokkal, hiszen kettejük

helyett kellett olvasnia, de hát mindenkinek más a ritmusa, más és más az az ütem, mellyel a

szavakat felfogja és kiejti.

A királyi testőrség rajtaütése után egy jó darabig a kolostorbeliek erősen őrizték éjjel-nappal

nemcsak a dömösi kolostor falait, hanem a környező leshelyeket is, sőt szolgálattevő pórokat

rendeltek fel a kolostori birtokokról, akik a fegyverforgatástól sem riadtak vissza. De hogy az

első hetek várakozása meddőnek bizonyult, s úgy látszott, a király alantas bosszúja

beteljesedett, meglazult az őrizet fegyelme, s hamarosan ismét csak a megszokott kapuőrség

hortyogott békésen a kapuboltozat árnyában.

Both fia Benedek nem tudhatta ezt, ezért hosszú órákat töltött azzal, hogy egy magas tölgy

tetejéről kikémlelje a kolostor rendjét és mozgását, nehogy meglepetés érje feladata

végrehajtása közben. Igaz, csak egy vak öregembert kellett foglyul ejtenie, de nem kívánta,

hogy a felriasztott szerzetesek nekiessenek öt emberének, s olyan véres csetepaté támadjon,

amellyel, már nem számolhat el Jákó mester sem Lőrinc érsek előtt. Sulpicius prépost így is

feljelentést tett, óvatosan �királyi testőrök formáját magukra öltő� latrok ellen, kik az

egyház földjén vitték végbe nemtelen gonosztetteiket. Az ilyen jelentések, ha lassan is, de

eljutottak a pápához, aki ugyan nem sokat tehetett egy ilyen apró és kibogozhatatlannak tetsző

ügyben, mint néhány ember megvakíttatása, de az egyház hatalma azért nem csekély, és sok

láthatatlan csatornán végigszivárog a rossz hír.

Both fia Benedek kivárta az álmos délidőt, amikor a szerzetesek mind a refektóriumban ültek,

és a szorgos kanálzörgésen túl a felolvasó barát kántáló hangja jelezte, mindenki a levest eszi

éppen, s a kapuőrség tagjai is körülülték a számukra kihozott lábas edényt hosszú

fakalánjukkal. Both fia Benedek lemászott a fáról, s intett lovasainak, akikkel együtt

dübörögve lezúdult a kapuhoz, melyet az egyszerűség kedvéért nyitva is tartottak.

A feldőlt lábas edény mellől felugráló, riadt őröket a lovak letiporták, s a testőrök utánuk

hajolva, lándzsanyéllel vagy fokossal fejbe csapván őket, elcsendesítették. Mindez csak

zajokkal és neszekkel járt, az őröknek még a kiáltás is torkukban szakadt. Ám Álmos úr, aki

hallotta a paták dübörgését és a fegyvercsörgést, megérezte, hogy veszedelem fenyegeti, s

minden baját feledve, nyílegyenesen törtetett a monostor egyháza felé, göcsörtös botját

elhajítva, s tagolatlan ordításával felriasztva a kolostor lakóit. Both fia Benedek nagyot

káromkodott, s lovát megsarkantyúzva, lóháton iramlott a herceg üldözésére, át a kerengőn,

be az egyházba, amelyet az oktalan négylábú ily módon megszentségtelenített.

Álmos úr odabotorkált Szűz Szent Margit oltárához, mely a bejárathoz legközelebb esett, s

kezével erősen megragadta az oltár kőasztalának szélét, hogy legalább Isten és a szentek

tiszteletéből ne merészeljék elvonszolni onnan. De Benedek, kit az ördög tréfájából neveztek

így, azaz áldottnak, holott ezerszer inkább Maledictusnak, átkozottnak kellett volna nevezniük

a boldogtalan szülőknek, leugrott lováról, rátette szentségtörő kezét a hercegre, s erőszakkal

elvonszolta az oltártól, melyet az görcsösen tartott. Álmos úr kezéről és karjáról

lehorzsolódott a bőr, és az oltárt vér szennyezte be.

A papok és szolgálattevők összecsődültek a nagy lármára, s a Benedek után igyekvő

testőrökre puszta kézzel támadtak, vagy azzal a tárggyal, mely éppen kezük ügyébe került. Ha

nem lett volna véresen komoly a lovasok szándéka, akár nevetséges is lehetett volna a

látvány, mely a kívülálló szeme elé tárult: aki éppen egy kosár almát cipelt, éktelen

ordítozással és almazáporral támadta az idegeneket, más meg a bab mellől kitépett karóval

hadakozott és döfködött vitézül, Both fia Benedekre meg nehéz, templomi gyertyatartókkal

felfegyverkezve zúdult rá egy fekete kámzsás csapat, Jézus nevét kiáltozva.

Both fia Benedek fél kézzel a herceget húzva-vonszolva, másik kezében kivont karddal

igyekezett kifelé a szentegyházból, inkább csak hadonászva kardjával, mert papot megölni

vagy megsebesíteni még nagy dühében sem merészelt volna. De látta, hogy, ha így mennek

tovább a dolgok, teljesen bekerítik a csuhások, s azon töprengett, ne végezzen-e inkább

Álmossal most és itt, rövid úton, amikor hátulról valamely csuhás úgy fejbe kólintotta, hogy

megtántorodott, s eleresztette a herceget, kit hamar félre is rántottak előle.

Both fia Benedek így hát utat tört magának kifelé, s mint a medve az acsarkodó vadászebek

között, úgy szórta szét a papokat, hogy lovára pattanjon s a testőreit maga mögé kurjantva,

kárvallottan kidübörögjön a még mindig nyitott kapun.

Az egész jelenet nem tarthatott tovább egy fertályóránál, mégis sebesültek egész sora

jajveszékelt s olyan kavarodás volt, mintha egy egész ármádia tört volna a kolostorra,

amelynek harangjait ekkor kezdte kongatni valamely későn eszmélő, buzgó barát.

Sulpicius atya is ekkor érkezett a helyszínre, s ugyancsak sokáig tartott, míg nagy nehezen

kihámozta a történtek lényegét az egymás szavába vágó, zilált szemtanúk elbeszéléséből.

Miután Sulpicius meggyőződött arról, hogy Álmos úrnak semmi komoly baja nem esett,

megkettőztette az őrséget a kapuknál és a falak mellett, hálaadó imára szólította a

szerzeteseket Szent Margit oltára előtt, melyet újra szentelt, és társaival szembefordulva

súlyos átkot mondott azokra, kik meggyalázták a szent helyet, és erőszakkal verték fel a

kolostor nyugalmát.

Úgy mondják, még abban az órában, a Pilis rengetegében, a dolgavégezetlen Both fia

Benedek nekivágtatott egy lehajló ágnak, mely lováról lesodorta, s nyakát szegte. Az már

csak a legendaírók kitalálása lehet, hogy azt is állítják: kutyái széttépték húsát és csontjait.

Jákó mester, amint meghallotta Both fia Benedek rettentő végét és bosszantó kudarcát,

ugyancsak töprengett, miként adja elő a királynak ezt az eseményt. Ám Kálmán már csak

gyóntatójával szólt halkan, s többé nem érdeklődött hívságos dolgok iránt. Jákó mesternek

pedig több esze volt annál, semhogy a rosszul teljesített királyi óhajt bárhol is emlegesse.

Both fia Benedeket vadászat közben érte a szerencsétlenség, ezt híreszteltette a temetésen is:

nyilván ebből a hírből s a való igazságból kerekedett ki a legenda, a vérszomjas ebekkel

egyetemben.

Sulpicius prépost hivatalos panasza pedig a dömösi egyház és kolostor

megszentségtelenítéséről elkeveredett valahol a hatalmasságok felé vezető utak valamelyikén.

Annyi bizonyos: sem a király, sem a prímás asztalára nem került.

Ősz óta alig volt nap, hogy fel ne röppent volna a király halálának híre. De eljött a karácsony,

s Kálmán ismét jobban lett valamelyest. Még arra is volt ideje, hogy bizonyos, régi

törvényeket módosítson. Megütközést keltett a törvény, mellyel elrendelte, hogy az

egyházakban naponta imádkozzanak a királyért és az országért. Az országért � rendben van.

De a királyért? Nem jelenti-e ez azt, hogy az egyháznak parancsokat ad a király? Mert igaz

ugyan, hogy a király hatalma Isten kezéből való, de ezt nem a király dolga, hogy törvénybe

tegye, s éppen így. A templomokban mindenütt másképp s ismét másképp értelmezték a

törvényt, s ahol erről az imádságról valahogyan megfeledkeztek, ott tudni lehetett, hogy

Álmos úr hívei erősebbek, vagy azok, akik még mindig Sault akarják István helyett a trónon

látni. A dömösi kolostorban is csak az országért imádkoztak, s ha főpapi vendég vetődött arra,

akkor a király egészségéért is, de nem a királyért.

Karácsony hava ebben az esztendőben, 1115-ben nem hozott tartós havat, a fekete karácsony

is álmos szomorúsággal telt el, a kolostor egyhangú rendjét csak az ünnepi asztalra felhordott

másféle étkek és italok öröme enyhítette. Álmos úr búskomorsága azonban feltűnő módon

oszladozni kezdett, mintha a király hosszú haldoklása új reményekkel töltötte volna el. Béla

irtózattal érezte magában is a bosszú emésztő tüzét, s gyakorta vallotta meg Sulpicius atyának

a szentgyónásban, hogy milyen undok bűn kísérti: nagybátyja, Kálmán halálát áhítja ő is, ha

nem is éppen Álmos úr módján, de az ő szívébe is belopakszik ez a sötét és pogány vágy. S a

kemény penitenciák ellenére is megmaradt lelkében a várakozás, mintha Kálmán halála

valamely új, boldogabb korszakot nyithatna, mintha ez a halál visszaadhatná látását,

visszaadhatná az elveszített világot, az örökre befejeződött gyermekkort.

A király állapota még azokat is aggasztotta, akik közömbösek voltak sorsa iránt: e lassú

pusztulás könnyen az ország romlásához is vezethetett, hiszen a környező népek és

birodalmak ugrásra készen várakoztak, mikor marad fej nélkül Magyarország, s

hagyományosan mindig akkor indítottak háborút valamely régi avagy új vitás ügyben, amikor

az ország élén éppen nem állott senki, vagy még tapasztalatlan, fiatal volt az uralkodó, ki nem

szívesen kezdte országlását háborúval. Most vajon hogyan lesz? A velenceiek, a bizánciak, a

németek, az oroszok vagy a csehek támadnak-e? Velence látszott a legvalószínűbbnek, hiszen

Kálmán sohasem tudta igazán megszilárdítani dalmáciai hatalmát, s a háborúnak igazából

sohasem szakadt vége, legfeljebb tüze lángolt fel jobban, vagy került egy időre hamu alá.

Pétör ebben az időben hűségesen teljesítette reá rótt, majd szívből vállalt feladatát: Béla látó

szeme volt, s felolvasott neki mindent, amit csak a dömösi kolostor szegényes tékája

kincsként rejtett. Pétör hamarabb lendült át a serdülőkorba, s most már szinte teljes

testmagasságát elért, izmos fiatalemberré vált, ki kétnaponta kénytelen volt éles késsel

lenyúzni bőven serkenő bajuszát-szakállát, mert Sulpicius atya a kolostorban nem tűrt meg

barbár szőrzetet. Mint mondogatta, Jézus úrnak és tanítványainak lehetett bajusza-szakálla, de

az egyház Rómában nyert hatalmat, s a római birodalomtól vett világi méltóságot: a római

polgár pedig beretválta szőrzetet. S azonfelül miért rejtegetnénk arcunkat, Isten képmását,

nem is beszélve arról, hogy a sokféle élősdi is könnyebben rejteket talál a dús, ápolatlan

arcszőrzetben. Pétörben azonban tusakodott a vágy, hogy katona legyen, s férfiasságát nagy,

lógó bajusszal is bizonyítsa, s néha-néha elmélyülten tapogatta sűrűn serkenő bajuszának

helyét, titokban a legváltozatosabb módokon edzve testét, hogy egyszer, ha mégis

kardforgatásra lészen mód és szükség, ne valljon szégyent. Ha senki sem látta, nagy

termésköveket emelgetett a kolostor hátsó udvarán, de szívesen segített a szolgálattevőknek

is, kint a földeken is, hogy növelje testi erejét, s mohón hallgatott minden szóbeszédet, mely

hadi tettekről szólt. Úgy kívánt volna a keresztény hit javára lenni, oly szent és vitézi módra,

mint László király, de hallotta, hogy Frankhonban s a távoli Angliában dicső lovagok

alapítottak új közösségeket, mintegy a szerzetesi és a vitézi erények összességének ápolására.

Pétör időről időre engedélyt kért és kapott, hogy a közeli falucskába lelovagolhasson, s mivel

Sulpicius atya úgy ítélte meg, hogy a pórfiú életét nem fenyegetik azok a veszélyek, amelyek

esetleg Bélára továbbra is leselkednek, nem tiltotta ezeket a kis utakat. Pétörre nem

vonatkozott a kolostor szigorú rendje, s parancsokat voltaképp csak Álmos úrtól és Béla

hercegtől vett. Az atyák a két fiú tanítását befejezték, jobbára azért, mert világi tudományuk

végére jutottak, s mert egyik fiú sem mutatott különösebb hajlandóságot az egyházi

tudományok mélyebb tanulmányozására. A szabadabb életet élő Pétörben ekkor kezdett

érlelődni az érdeklődés a vászoncselédek iránt, s bár ez az érdeklődés csak a szégyenkező

nézdelődés szakaszában volt, a látó ifjúban előbb mozdultak meg az ösztönök, előbb telt meg

kimondhatatlan, zavarba ejtő sóvárgással a testi szerelem után.

Pétör egy napon, már az új esztendő legelején, lelovagolt a Duna partjára, melyen most beállt

a jég, s az idő kemény hidegre fordult. A fehérség felett szürke volt az ég, s a fák csontvázai

között igen messzire lehetett látni. Pétör az övéire gondolt s arra a reménységre, hogy

tavasszal talán hazalátogathat. A túlparton mozgás kötötte le figyelmét, lovasokat és

szekereket látott, s amint közelebb értek, már kivehette idegenszerű küllemüket is. A szekerek

ívben ponyvával vagy bőrrel voltak fedve, amelybe kis ablakokat vágtak: előkelő személyek

utazhattak bennük. Néhány lovas óvatosan a jégre irányította lovát, majd nagy kiáltozással

előkerítettek a menet hátuljáról egy nehéz társzekeret, s egészen lassan ráengedték azt is a

jégre: nyilvánvalóan azt kémlelték, megbírja-e őket a jég, ha valamennyien átkelnek.

Pétör úgy vélte, csakis a kolostor felé igyekezhetnek, s némi töprengés után leszállt lováról,

hogy átkeljen a túlpartra, s ha szükséges, segítsen az idegeneknek, akik nem ismerhetik,

merrefelé vannak lékek vágva, sőt úgy látszik, azt sem tudják, hogy lóháton csak a bolond

megy a jégre, mely a kettős teher alatt könnyebben megroggyan, arról nem is szólva, hogy a

patkók kicsiny félköre alatt hamar megolvad a jég, s a ló lábát törheti, ha megáll.

A fegyveresek bizalmatlanul körülfogták, mihelyt átért, és szaporán tekingettek a háta mögé,

nem érkezik-e még több magyar legény, bár Pétör, fokosát és tőrét leszámítva, fegyvertelen

volt. Latinul hiába szólott hozzájuk, most hát kipróbálhatta a német szót, melyet Bélával

együtt egy bajor szerzetestől tanulgatott el. Hogy saját nyelvüket hallották, az idegenek rögtön

megváltoztak, bár kiderült, a kíséretnek fele nem német, hanem cseh, ezek voltak a

különösebbek, csúcsos süvegükben, prémmel szegett kabátkájukban. Valóban Dömösre

igyekeztek, két hercegnőt kísérvén a kolostorba. A bőrrel bevont, ablakos szekérből két

erősen elfátyolozott, prémekbe bugyolált nőalak kászálódott le. Adelhaid és Hedvig, Álmos úr

két lánya, Béla nővérei. Pétör tudta, hogy az egyik Szobeszláv cseh herceg, a másik Adalbert

osztrák herceg asszonya. Illendőképpen meghajolt, s úgy maradt, míg a két hölgy magához

nem intette.

Az egyik hölgy magyarul szólította meg, idegenszerű hangsúlyozással, a szavak végét

elharapva.

� A klastromból való vagy?

� Igen, asszonyom.

� Ismered Béla herceget, az öcsémet?

� Igen, asszonyom. Leghűségesebb szolgája vagyok.

� Akkor beszélj, mi történt vele s atyánkkal! Hírét vettük, hogy életükre törtek, hogy

meghaltak, hogy megkínozták őket, s útnak indultunk, mert nem tudtunk tovább várakozni.

� Mindketten élnek...

� Istennek legyen hála!

� ...élnek, de szemük világát elveszítették.

� Hát mégis igaz! Ki tette? Ki merészelte...?

� A király úr testőrzői tették. Én is ott voltam, de valamiképp engem megkíméltek.

� Értem. Odavezetsz minket?

� Igen, asszonyom.

� Megbír minket a jég?

� Meg, ha a lovasok leszállnak a lóról. A lovak patáját pedig be kell bugyolálni, hogy meg ne

csússzanak. Asszonyomék is jobban teszik, ha gyalogosan kelnek át. A szekér nem

biztonságos. Ha megroppan a jég...

� Köszönöm, fiú. Jól beszélsz. A neved?

� Pétör. Donátfia Pétör.

Hedvig � mert a fiatalabb nőtestvér szólt Pétörrel � kegyes mozdulattal elbocsátotta a

legényt, aki meghajolt, s indult segédkezni az átkelésben, mely hosszan és körülményesen, de

nagyobb baj nélkül meg is történt, mindössze egyetlen társzekér alatt roppant be a jég, már a

túlpart közelében. Azoknak ott hagytak még néhány lovat, s nagy ordítozással,

ostorpattogással kezdték kivontatni a jégre ült szekeret.

Pétör engedélyt kért, hogy előresiethessen, s hírét adja a hercegnők jövetelének. Álmos úr

arca kiszínesedett az örömtől, rögtön legszebb köpenyegét követelte, Béla pedig kíváncsi

izgalommal állott ki a kolostor kapujába, hiszen utoljára egészen kicsiny gyermekkorában

látta nővéreit. �Igaz, most már sohasem láthatom őket meg testi valójukban� � futott rajta

végig a szomorúság.

Mire a hercegnők kíséretükkel odaértek, már Álmos urat is a kapu elé vezették. Ropogott a

fagyott hó a lovak patája alatt, aztán a nagy csendben, a vendégek tiszteletére, megcsendült a

harang, és Sulpicius atya is előkerült idősebb szerzeteseivel, míg a fiatalabbak máris a

vendégszobák és a konyha körül szorgoskodtak.

Álmos úr mindkét leányát magához ölelte, ujjait végigfuttatta arcukon. Azután Béla

következett.

A hercegnők halkan zokogtak, Pétör most megpillantotta végre fátyoltalan arcukat is. Szépek

voltak, sápadtak, törődöttek a nagy úttól. Adelhaid volt a szebb, aki szótlan maradt.

Illedelmesen elfordult, s távolabb ment, a többi szolga mellé. Akkor gördült be az utolsó,

lomha társzekér is.

Sokáig maradtak Álmos úr leányai, jó néhány hétig. Pétör gyakorta látta Adelhaidot, szót is

válthatott néha vele, s szívébe költözött valami furcsa, fájó érzés, amelyről akkor még nem

tudta pontosan, mi az. Béla csaknem felhőtlenül boldog volt: a nagy csapás összehozta a

családot, megismerte nővéreit, elbeszélgethetett velük. Álmos úr kemény üzeneteket küldött

vejeinek, gyűjtsenek hadat Kálmán ellen, s tegyék le a trónról. Lányai csöndesen ráhagytak

mindent, bár tudták, sem a cseh, sem az osztrák herceg nem tud együttesen sem akkora hadat

kiállítani, hogy sikerrel megmérkőzhessék a magyar hadakkal. Csak a császár segíthetett

volna � de a császárnak most nem voltak tervei Magyarországgal, s különösen nem egy vak

herceggel, aki már számos alkalommal tanúbizonyságot tett arról, nem érdemli a segítséget.

Adelhaid Csehországba, Hedvid Adalbert udvarába hívta apját és öccsét. Álmos úr ment is

volna, nem is, az ellenérvek azonban nyilvánvalóak voltak. Ha sikerül is elhagyniuk az

országot, távozásukkal bizonyos értelemben szentesítik saját sorsukat, önkéntes száműzetésbe

vonulnak, és soha többé nem térhetnek vissza talán. Másrészt nagyon könnyen lehet, hogy

megakadályozzák őket az ország elhagyásában, hiszen a magyar gyepüket igen jól őrzik, s

talán még mindig figyelik a kolostor környékét Kálmán bérencei. Ám az is lehetséges, hogy

Jákó mesternek vannak kémei a szerzetesek között is, és a király minden lépésükről, minden

szavukról tud.

A két hercegnő azért könyörgött, legalább öccsüket vihessék magukkal, de Álmos úr

hajthatatlan maradt.

� Ő a trón valódi örököse énutánam. Nincs oka, de joga sem, hogy külországba bujdossak!

Egyszer majd azok bujdosnak el, akik a mi vesztünkre törtek, vagy közömbösen szemlélték,

hogyan vetnek cselt ellenségeink.

A két hercegnő csak összenézett szomorúan, de Béla lelkében mintha megpattant volna egy

húr: úgy lesz, úgy kell lennie...

Álmos úr leányai böjtelő havának elején azután elkezdtek készülődni hazafelé, hiába várták,

abbamarad egyszer a havazás, az utak járhatatlanná váltak, s maradniuk kellett. A kolostor is

el volt zárva a külvilágtól, az öles havat lehetetlen volt eltakarítani még a kolostor és a falu

között is, a legderekabb ökröket is hiába hajtották neki a feltorlódott hónak.

Csak mikor ez a friss hó is keményre fagyott, jutott el az érseki futár a régen várt, mégis

ijesztő hírrel: még a hónap elején kiszenvedett a király, temetésére gyülekeznek a főemberek s

a főpapok Fehérvárt.

Ekkor mondtak először Dömösön imát a királyért és az országért, a parancsolat szerint.

� Az érsek úr elvárja prépost atyámat is a temetésre s az új király, István koronázására �

teregette Sulpicius elé az írást a futár, ki maga nem tudott olvasni. Elmondta, hogy Kálmán

végig eszméleténél maradt, s iszonyú kínok gyötörték, utolsó órájában apját, Gézát és öccsét,

Álmost szólongatta.

Sulpicius távol maradt a temetésről és a koronázásról, s minden ékesszólását latba vetve

lebeszélte Álmos urat is arról, hogy hívatlanul is beállítson Fehérvárra, jogait követelve.

� Mindez a szándék, nagyuram, már megbocsáss, gyermekhez inkább illő. Minden

előkészület nélkül ez a lépés kiválthat rettegést vagy nevetséget, de célod el nem éred, hacsak

azt nem, hogy Kálmán fiának gyanakvását, esetleg bosszúját is fejedre idézed. A legjobb, amit

tehetünk, ha várunk és hallgatunk. Isten mindig világosan kinyilvánítja szándékait.

Álmos úr leányai is hasonló véleményen voltak, s végső érvként azt is felhozták, jobb, ha

István tudomást sem szerez arról � ha ugyan eddig nem tudta már �, hol tartózkodik Béla

herceg. Ha ugyanis Istvánnak is az a szándéka, hogy majdan utódjára hagyja trónját, Béla

puszta létezése is veszélyt jelenthet a számára. Ki tudja, nem folyamodik-e Kálmán

módszereihez?

Álmos úr megragadta Béla kezét, s keblére vonta.

� Énmiattam történt minden! De eljön még a mi időnk! Bizonyos, hogy István belebukik

ebbe a nehéz örökségbe! Csak idő kérdése, mikor jelentkezik a koronáért Kálmán fattya, az a

Bőrics, vagy kicsoda!

� Nem Kálmáné, édesapám! Borisz Eufémia királyné fattya.

� Az mindegy � dörmögte Álmos úr, akinek bosszúszomját bátyja halála sem enyhítette,

legfeljebb a gondolat, hogy azóta már Kálmánt a pokol kénköves bugyrában sütögetik. �

Mondjátok meg uratoknak, eljött az idő, hogy fogóba szorítsuk az országot. Cseh és osztrák

seregekkel talán lehet valamit kezdeni.

� Jól van, jól, apánk � mondták a nővérek, és hagyták, hogy az öregember ujjai még egyszer,

utoljára végigtapogassák arcukat. Mindketten érezték, soha többé nem látják apjukat, öccsüket

s Magyarországot.

Ismét Pétör volt az, aki átvezette őket a folyón, északnak, s a két hercegnő kegyesen

kézcsókra nyújtotta puha kezét. Pétör Adelhaid kezét egy kicsivel tovább fogta, mint illik, s a

keserédes boldogság olyan vakító felhőben csapott le rá, hogy visszafelé majdnem lékbe

vezette lovát. Csupán hetekkel később vallotta meg titkos érzéseit Bélának, aki csodálkozva,

elnézően mosolygott. Az ő érzékei még gyermekien szunnyadtak, s a szépség fogalma csupán

ködösen, márványszerű tisztaságban volt benne jelen. Örült, hogy Pétör szépnek találta

nővérét.

Megérkeztek az első beszámolók a király temetéséről. Azt rebesgették, szégyenletesen

kevesen jöttek el a nagyurak és főpapok közül, s akik ott voltak, azok is inkább a néhány nap

múlva megtartott koronázásra érkeztek, mely kevés pompával zajlott le, a még csaknem

serdületlen ifjúról senki sem hitte, hogy igazi uralkodóként fog és tud is viselkedni, inkább

egymást lesték árgus szemmel, vajon kinek vagy kiknek kerül II. István a befolyása alá. S alig

telt el néhány hét a koronázás óta, hír jött, hogy a velenceiek, mint az várható is volt, a német

és a bizánci császár hallgatólagos beleegyezésével, megindultak hajóhadukkal a dalmát

szigetek és a tengermellék elfoglalására. S hogy tudták, mire számíthatnak, abban nemcsak jó

katonáik és fegyvereik segítették őket, hanem egy magyar földről menekült férfiú, kinek fia

nemrég még őellenük vezette a magyar hadakat. S ki más lett volna e két derék férfiú, mint

Jákó mester és fia, Ehellős, kik temérdek kincsük mozgatható részével még a koronázás előtt

elhagyták az országot, attól tartván (és jól sejtvén), hogy István mellett nem lesz szükség az ő

munkálkodásukra.

A szigetek kezdettől fogva inkább óhajtották a velencei, mint a magyar uralmat, ha már

függetlenek nem maradhattak, hiszen Velence gazdagabb és hatalmasabb volt, s főleg

közelibb, mint a barbárnak tartott magyar királyság, mely leginkább csak adószedőit küldte el

e helyekre. A parti városok lakói is sorra elárulták a magyarokat, a helyőrség legtöbb helyen

visszavonult a várba, s meglehetősen kilátástalan helyzetben várta az erősítést vagy

felmentést. Velencénél közelebb volt azonban a cseh határ, és Ulászló cseh fejedelem meg is

indult a magyarok ellen, abban a reményben, hogy ő is lekanyaríthat egy részt az országból.

István minden tanács ellenére maga vezette seregét, s kezdeti sikerek után az Olsava folyónál

vereséget is szenvedett. Talán mégis jól tette, hogy harcba bocsátkozott, mert egy uralkodóról

hamar elterjed a hír, ha gyenge és erélytelen, s még egy vesztes csata is nagyobb tiszteletet

ébreszt iránta, mint ha egyáltalán nem bocsátkozott volna ütközetbe. Béla érdeklődéssel

hallgatta ezeket a híreket az ifjú király ténykedéséről, magában összevetette a tetteket saját,

csekély tapasztalataival, néha seregek élén képzelte el magát, de el kellett ismernie, hogy

látóként sem szívesen küzdött volna Istvánhoz hasonlóan. A régi, híres királyok, császárok

közül is inkább azoknak a példája nyerte el tetszését, akik ésszel, vérontás nélkül

gyarapították országukat, s tartották meg, amit őseik szereztek.

A magyar papok is elmenekültek Dalmáciából, ahová még Kálmán király alatt küldték le

őket; az egyik ilyen pap, ki átutazóban Dömösön kért szállást, a következőket mesélte Béla

füle hallatára:

� Spalatóban voltam magam is, mikor a velenceiek elől kénytelenek voltunk, mi, magyarok,

az erősségbe visszahúzódni. Ám a város a velenceiek kezébe került, s püspöke, Manasses, aki

Kálmán király udvarából került oda, s félig magyar, félig dalmát volt, nem hagyta el a várost,

és a velenceiek meghagyták helyén. A várőrizet kapitánya egy bizonyos Pelbárt volt, aki igen

merészen, álöltözetben kiszökött a várból, s megegyezett a püspökkel, elfogadván annak

tervét, mely szerint a közelgő egyházi ünnepen törjenek ki a magyarok a várból, mivel ebben

az időben mind a város lakói, mind pedig a velencei katonák minden valószínűség szerint a

templomban vagy a körmenetben lesznek, mely a városon kívül, a dombon lesz. Csakhogy a

püspök titkára itáliai volt, s kihallgatván a beszélgetést, azonnal jelentette a város

polgármesterének, egy Adorján nevű velenceinek, ki azonnal elhatározta, cselre cselvetéssel

válaszol. Elérkezvén az ünnep, a polgárok egy része valóban úgy tett, mint máskor, nagyobbik

részük azonban az olaszokkal együtt felfegyverkezett és elrejtőzködött. A magyarok nagy

tárogatószóval kirohantak az erősségből, átugráltak a város falain, árkain. Az elbújt katonák

és polgárok meg rájuk rontottak, akiket a falakon belül találtak, felkoncolták, a többit meg az

árok vizébe fullasztották, vagy az erősségbe visszamenekültek egy részét elevenen

megégették.

Béla elszörnyedve hallgatta az elbeszélést, világtalan szeme előtt különös élességgel jelentek

meg a szavakkal ábrázolt kegyetlenségek, melyek annál különösebbek voltak, mert az

itáliaiak magukat mindig emberszerető, békés emberekként jellemezték, a magyarokat pedig

kegyetlen barbárnak tartották.

� És mi történt Manasses püspökkel?

� Megölték még aznap, s aztán azt a hírt terjesztették el, hogy a magyarok voltak. Aztán

Spalato polgárai díszes temetést rendeztek, s fennen ünnepelték a mártír püspököt, miközben

mindenki tudta, ők maguk ölték vagy ölették meg.

Béla sokáig nem tudott elaludni, a történet hihetően hangzott, s vérlázító volt. Hát ilyen a

világ? Hát Isten engedi ezt? Hát ilyen világot teremtett Isten, amelyben kiforgatnak mindent, s

az erőszak, a ravaszság még a fekete bűnt is fehérre mosdatja? De vajon nem mutatja

ugyanezt Jézus története? Nem tart-e általa tükröt Isten az embereknek: nézzétek, ilyenek

vagytok, ezt tettétek az én gyermekemmel!

Dalmácia nagy része tehát a velenceieké marad, nem lehet kétség. Béla semmi megrendülést

nem érzett, amikor később értesült arról a csatáról is, amelyet Zára alatt vívtak és vesztettek a

magyarok. Tengert akarnak? A magyarok sosem szoknak a tengerhez. Ázsiából jöttek, nagy,

szeles pusztákról, hiába vágyakoznak a nagy víz mellé: arra születni kell. Mozgékony, sima,

élelmes emberek érkeztek előbb, rossz harcosok, de jó kereskedők. A magyaroknak sosem

lesz igazán tengerük, hajóhaduk. Be lesznek ide zárva, mint ő a kolostor falai közé.

Ugyancsak később hallott Béla az ifjú király másik haditettéről, az Olsava mellett. A hír

szerint István azt a békét óhajtotta csupán megerősíteni, melyet még apja és Bretiszláv cseh

herceg kötött. Csakhogy mind István, mind Vladiszláv számos fegyveressel ment el a kijelölt

találkozóra, s mindkét táborban gyanakodni kezdtek, a másik fél csellel el kívánja fogni az

ellenfél fejedelmét. A gyanúnak még tápot is adott egy Solt nevű kém, ki kideríthetetlen okból

mindkét fejedelemnél jelentkezett, és felhívta a figyelmüket a készülő cselvetésre. A magyar

király védelmére székely és besenyő íjászokat rendeltek ki, s nem lehet tudni, honnan repült

ki az első nyílvessző, melyet véres csata követett. Hasonlóan szerencsétlen kimenetelű volt az

a vállalkozás, mely � István tudtával vagy tudta nélkül � a Lajtán túlra, osztrák földre

vezetett, s amelynek következménye a következő években a cseh-osztrák szövetség erősödése

és a magyar gyepük felperzselése lett. Sokan ebben is Álmos úrnak, illetve vejeinek kezét

látták, s talán ez a Solt is valamiképp egy harmadik fél érdekéből cselekedett, hiszen sem

Istvánnak, sem Vladiszlávnak nem állt érdekében a háború.

Álmos úrhoz megint kezdtek idegen követek járogatni, s Pétör mint kancellista kezdett

beletanulni a sokféle országos ügy szövögetésébe, levelek írásába és válaszok fogalmazásába.

Álmos úr ismét törődni kezdett megmaradt birtokaival és jövedelmeivel, s jobban

megszorította falvait, melyeknek adójából bőségesen jutott a dömösi kolostor kincsestárába is.

Az ország nagyjai nyíltan elégedetlenkedtek Istvánnal, aki akaratos gyermekként intézte az

ügyeket kedve szerint, és senkit nem fogadott bizalmába. Urosa fia János nádor és Lőrinc

érsek többször is összeült titokban, majd egészen nyíltan a főemberekkel, akik mindenképp

gyámot akartak kijelölni a király mellé, s a lehetséges gyámok között Álmos úr neve is

felbukkant.

István érezte, hadi kudarcai miatt ellene fordul az ország: elkedvetlenedett, s anélkül hogy

hatalmáról lemondott volna, a tényleges döntéseket fokozatosan Jánosnak, a nádornak eszére

bízta. Az öreg nádor pedig úgy próbálta gyarapítani a hadjáratok miatt kiürült kincstárat, hogy

elrendelte a király nevében a kétévenként kötelező pénzbeváltást. A régi, nagyobb

ezüsttartalmú pénzeket beolvasztották, s új, silányabb pénzt vertek helyette.

� Mint a koldusok! Nem is koldusok, rablók! � dühöngött Álmos úr. � Hallom, immár a fél

udvarban az ő ágyasai sündörögnek...

Béla füle hallatára mondta ezt, Béla elpirult. Ismerte az ágyas szó értelmét, s most már az ő

férfiúi vágyai is kezdtek nyiladozni, homályosan és reménytelenül. Éjszakákon át

hánykolódott, s az egykor ártatlanul megpillantott pőre női testek minden csábítása feltűnt

előtte. Kéjes, undok képzelgésekbe merült, s ugyanakkor máris gyötörte a félelem és szégyen,

hiszen ezeket az ördögi sugallatokat is meg kell majd gyónnia Sulpicius atyának, olyan

szavakkal, melyek ismét felidézik a bűnt, s nevetségessé teszik a fogadalmat, hogy többé nem

vétkezik, s elkerüli a bűnre vezető alkalmakat.

Az ország főemberei, megelégelvén az ifjú király parázna életmódját, sürgetni kezdték a

nádort s az érseket, keressenek megfelelő asszonyt István mellé. Először egy osztrák

tartománygróf leányát szemelték ki számára, s bár István könnyű szívvel beleegyezett a

dologba, a határháborúk miatt mindkét oldalon ellenszenv támadt a tervezett frigy iránt. A

második jelölt Róbert capuai normann herceg leánya volt. Megtörtént a szokásos arcképcsere,

s bár a leány hat teljes esztendővel idősebb volt nála, s a képíró sem tudta hihetően lehazudni

csúnyaságát, István ismét beleegyezett, annál is boldogabban, mivel az esküvő kitűzött

napjáig még másfél esztendő szabadság állott előtte. Addig pedig oly sok minden történhet!

Meghalhat az a csúf hercegkisasszony, vagy elűzhetik azt a normann fejedelmet, esetleg

találnak számára gazdagabb, jobb szövetséget ígérő fejedelmi mátkát.

Míg István válogathatott a felkínált női bájak között, Béla herceg, kinek a létezéséről sem

tudott a király, egy kolostor falai közt szenvedte el a férfivá válás minden kínjait.

Üzenet érkezett Pétörnek, a váraljai Donát vasverő fiának, egy falubeli legény hozta, ki

Álmos úr tiszai birtokairól hozott többedmagával Dömösre jószágot s terményeket a kolostor

ellátására. A legény Pétörrel egykorú volt, s homályosan emlékezett is reá a váraljai

gyermekcsatákból és közös csínytevésekből, de ez a legény már szíjasra edzett barompásztor

volt, asszonnyal és két családdal megáldva-megverve, aki olyan gyámoltalanul forgatta a szót,

hogy szinte óráknak tetszett, míg kinyögte az üzenet lényegét: ha tud, menjen tüstént haza,

mert édesanyja igen rosszul van, s látni kívánná.

Egyébiránt a többiek � apja, két nagyobbik bátyja s húgai-öccsei � jól vannak, mondta a

legény, s felajánlotta, tartson velük Pétör visszafelé: immár hajtani való marhák s teher nélkül

jó iramban érhetnek vissza Álmosdra.

Pétör illendőképp elkéretőzött az öreg hercegtől s Bélától, kinek nagy kedve lett volna

elkísérni Pétört a nagy útra, de ez csak szép álom maradt. Sem Álmos úr, sem Sulpicius atya

nem egyezett volna bele. Azonfelül: minek is egy világtalannak az utazás? Béla meg tudta

volna magyarázni: a régen ismert hangok, zörejek, illatok talán pótolták volna a kedves, régi

vár látványát, s ha megtapinthatta volna egykori lakhelyének tárgyait, erőt meríthetett volna

belőlük. De ezt még Pétörnek sem akarta megemlíteni. Bélában rövid idő alatt kifejlődött a

vakokra oly jellemző büszkeség és zárkózottság: nem azért fordult még inkább befelé, mert

nem bízott Pétörben, hanem mert nem akart vágyaival, csalódásaival terhére lenni.

Béla hercegnek gondja volt rá, hogy Pétör jó lovat, új öltözéket kapjon, s elegendő pénzt és

ajándékot, hogy falujában méltósággal jelenhessék meg oly sok év után.

Pétör új lován, apródforma öltözékében, oldalán karddal inkább festett rangos ember fiának,

mint közrendű vasverőének. A sürgető hírt hozó János még inkább szófukar lett, s a terhüktől

megszabadult, víg szekeresek is lekapták süvegüket, ha Pétör hozzájuk lépett vagy

megszólalt. Hiába tudták mindannyian, hogy ez a legény Donát mester fia, valahogyan nem

fért meg elméjükben ez a tudás a külsejével s finom beszédével, mely utóbbi a papokéra

hasonlított. Pétör hiába próbált áthatolni a másság e zavaró falán, az minduntalan elébe

feszült, ha csatlakozni kívánt volna egyszerű társalgásukhoz, tréfálkozásukhoz. Hiába

próbálta beszédmodorát a legényekéhez igazítani, csak elő-előbukkant egy-egy idegen szó,

egy-egy fogalom, melyről Álmosd környékén még csak nem is hallottak. Pétör nem volt

nagyúr, de már pór sem: akinek nagyurak parancsolnak, az már maga is közelebb áll

hozzájuk.

A díszes öltözék, paripa s ajándékok mellett egyvalamiről mégis megfeledkeztek Pétör

útrabocsátói: az úti élelemről. Ezt az ifjú első letáborozásukkor észlelte némi keserűséggel, s

félrevonult, míg a szekeresek, hajtok vígan lakmároztak. A legények felé pillantgattak, de

gondolták: talán nem éhes, vagy más baja van. Senki sem merte megszólítani, kínálni.

A második alkalommal, mikor a lovak miatt pihenőt határoztak, Pétörből elfogyott a

szemérem, s nagyokat nyögve élelmet s italt kért. Nyomban elé halmoztak mindent, s hogy

velük evett-ivott, végre magától leomlott az áthatolhatatlannak tetsző fal: maguk közé

fogadták. Előbb lassan, majd gáttalanul megindult a panaszolkodás is, mintha mindnyájan azt

remélték volna, Pétör egyetlen szavával, egyetlen tanáccsal segíthet a sokféle bajon. Nem is

annyira Álmos úr vagy az egyház terhei miatt nyögtek, mint inkább az ispánok bánásmódja

miatt, akik semmibe vették a szabad magyarok örökölt jogait, s idegent, rabszolgát, szabad

magyart egyként nyaggattak mindenféle adókkal s elvégzendő munkákkal.

Este, a tűz mellett félkönyékre heveredve aztán más dolgokról is szót ejtettek, kézről kézre

adván egy jó kecsketömlő bort. Pétör néha fel-felbámult a magas égboltra, ahol a húgyok �

így nevezték régen a csillagokat � sápadtan tündököltek. Felismerte a Kaszást, aztán Sánta

Katát, ki az aratóknak visz élelmet, s fehéren felködlött a Hadak Útja, honnan a rég megholt

vitézek seregelnek elő, ha az országot nagy veszedelem fenyegeti. Vajon mik is hát a

csillagok, rések-e a világmennyezeten, melyeken át Isten lekukucskál a Földre, vagy úgy

vannak felaggatva iszonyú magasan, hogy éjszaka is legyen világosság vándorló embernek-

állatnak? Pétör olvasott valamit a görög gondolkodók szféráiról, az egymásban elforduló

gömbökről, melyeknek éteri zenéjét csak a legtisztább elmék foghatják fel. Most mintha maga

is hallotta volna ezt a távoli, angyali zeneszót, mely mintha azt sugallta volna, a világban

mindennek kimért, boldog rendje van, csodálatos összhangja, amelyet csak az emberi bűn

ronthat el időlegesen, csak a fegyverek zaja, a halálhörgés nyomhatja el ezt a boldogító zenét.

Hirtelen Bélára gondolt, akitől elrabolták ezt a látványt, árnyak és fények e fenséges játékát s

végtelen megnyugvását. Bár segíteni tudna rajta! Bár járna-kelne ismét a Földön Krisztus

vagy valamely apostola, aki visszaadhatná Bélának szeme világát! Vajon az ő szíve, mely

magas polcra emelkedve romolhatna meg annyira, hogy kiadja a parancsot saját vérei

megölésére, megvakíttatására? Aligha tudta elképzelni, ez valamiképp bekövetkezhetik. S

vajon Isten hogyan számol el az ilyen bűnökkel, melyeket világi helytartói, felkentjei

követnek el? Hiszen a koronás fők hatalma Istentől való � ezt mondják, ezt tanítják. Hát lehet

Isten nevében vétkezni?

Közelebb húzódott a tűzhöz: a nyári éjszaka lehűlt, a csillagok elé felhők húzódtak. A

legények már aludtak, a lovak pedig csendesen rágták a száraz, pusztai füvet.

Másnap már hajnalban úton voltak: Pétör megtanulta, hogy ezek a legények csak egyszer

esznek napjában, az estéli órákban, napközben legfeljebb olyasmit fogyasztanak, amihez

útközben jutnak hozzá. Ügyesen bántak mindannyian az íjjal, s egészen elképesztő

távolságból leterítettek egy-egy felszökkenő nyulat, őzet vagy vadmadarat. Ilyenkor, ha az idő

engedte, gyors tűz felett megsütötték, s kapkodva, félig nyersen mindenki evett néhány

falatot, saját övükben tartott sójukkal óvatosan gazdálkodva.

Délidő lehetett, amikor a láthatár szélén nagy porfelhő jelezte egy hosszú lovasmenet lassú

vonulását. Mivel a legényeknél nem volt semmiféle érték, melyet félteniük kellett volna,

közelebb húzódtak kíváncsian. Az ilyen nagy vonulások mindig jelentettek valamit: háborút,

nagy gyászt, országos sokadalmat.

A lassú, porkavaró menetben főleg idegen öltözékű, vágott szemű, mogorva képű férfiak

haladtak, ki gyalogszerrel, ki meg lovon, aztán marhákat hajtottak, majd szokatlan formájú,

kétkerekű vagy hátul lelógó végű szekerek, kordék és saroglyák következtek, némelyeket oly

különös barom húzta, hogy a legények szeme majd kiesett: elkeskenyedő fejük volt, pipaszár

lábuk, s egy vagy két idomtalan púpjuk. Csak miután mindezt szemük befogadta, vették észre

a magyar kísérő katonákat, kik kevesen voltak ahhoz, hogy őrizték volna e sokaságot, inkább

csak vigyázták-vezették őket. Különben a férfiak viselete hajazott a magyarokéra, csak több

volt rajta a bőr és a csillogó fém, aztán a süvegük nemcsak csúcsos volt, de karimás is.

Amikor pedig az egyik férfi levette süvegét, s megvakarta feje búbját, látták, hogy beretvált

tincsű, miként a pogányok.

A pórlegények nem merték megszólítani a kísérő katonákat, így hát a feladat kimondatlanul is

Pétörnek jutott, ki úrias küllemével válaszra számíthatott. Meg is tudta, hogy e különös népek

kunok avagy kumánok, kiket nagy vereség ért Bolgárföldön, s a bizánci görögök elől most

Magyarországon kaptak menedéket és letelepülésre engedélyt a királytól. A vitéz arcán, ki

mindezeket közölte, a megvetés és a félelem keveréke látszott a pogányok iránt.

� Valami Tatár nevű vezérük van, ahol megy, középütt, megláthatod, uram. A király úr emezt

a nagy pusztát jelölte ki számukra, ám ugyanvalóst kétlem, hogy soká itt maradnak.

Torkunknak esnek ezek előbb-utóbb. Mintha nem lennénk elegen!

Pétör hosszan nézegette a kumánokat, s azt forgatta fejében, vajon mi oka lehetett Istvánnak a

nagylelkűségre. Jó fegyverforgatóknak látszottak a kumánok, de látnivaló volt: sok baj lesz

velük. S mindennek tetejében számítani lehet a bizánciak haragjára is, mely sohasem marad

üres fenyegetés.

�Ilyenek lehettünk mi is kétszáz évvel ezelőtt� � gondolta Pétör, némiképp figyelmen kívül

hagyva, hogy apai ágon nem vezetheti vissza családfáját a hódító magyarokig.

Harmadnap már a Tisza mocsaras árterületén keltek át, s Pétör hálát adott magában Istennek,

hogy nem egymagában kell gázlót keresnie ezen a megjegyezhetetlennek tetsző, ingoványos

vidéken, hiszen a Tisza majd minden tavaszon változtat valamennyit folyásának irányán, s

felismerhetetlenül elfedi a korábban kiszemelt tájékozódási pontokat.

A negyedik nap déltájt már Álmosd alatt járt a kis csapat. A legények egymás után búcsúztak

el s mentek öveikhez, Pétör mindegyiket megajándékozta egy-egy Kálmán verette vékony

ezüstpénzzel: ez akkora érték volt, amellyel ekkor még Pétör sem volt tisztában, hiszen

Bélától számolatlanul kapta. De a legények felcsillanó tekintete, kapzsi mozdulata elárulta

tékozlását. �Pór vagyok, sokat akarok adni, hogy úrnak látsszam� � gondolta szégyenkezve.

�Már majdnem közéjük tartoztam, s ezzel mindent elrontottam. Hát azt hiszem, s éppen én,

hogy pénzzel lehet tiszteletet vásárolni?�

Az álmosdi vár úgy magasodott, akárcsak régen, de valamiképp szerényebbnek, romosabbnak

látszott, s a valaha oly hosszúnak tetsző út is, mely kétfelé osztotta a kis falut, most

arasznyinak tűnt. A falu szélén a veremházak, a hegyoldalban a barlangodúk, hol a

legszegényebbek húzták meg magukat � minden a régi volt. A vár alján Álmos úr szolganépe

s a hasznos mesterségeket űzők házai, de még ezekben is az istállót többnyire csak egy

deszkarekeszték választotta el az egyetlen szobától, melynek közepén a nyitott tűzhely állt.

Télidőben jó is az állatok melege, nyáron azonban a legyek és a bűz bizony kellemetlen.

Most, hogy félig-meddig idegen szemmel pillantott körül Álmosdon Pétör, megdöbbent a

nyomorúság láttán, melytől Dömösön elszokott. Pedig ott sem pazarolták az ételt-italt, sem a

testre való ruhát, itt azonban az izzadságtól megkérgesedett rongyok, a feketére cserzett arcok

és a tompa tekintetek reménytelenségről árulkodtak. Itt, a lenti faluvégen mintha a kumánok

lassan vonuló, porlepett menetének csüggedt, pogány fejei tűntek volna fel.

A kiégett fűben s a disznóürülékes porban pőre gyermekek hancúroztak, köztük már

mellesedő-farosodó lányok is, kiknek még szemérmét sem fedte rongydarab. Pétör még nem

járt külországban, de a dömösi szerzetesek között jócskán akadt külhoni, kiknek

elbeszéléséből � még ha Pétör le is vonta a valószínű túlzásokat és szépítéseket � műveltebb

szokások és irigylésre méltóbb közösségek képe bontakozott ki. Bizony, mióta a szent király

felvette a szentséges kereszt igáját, sok minden rosszabbra változott, mert a nép elveszítette az

összetartó pogány szokásokat és szertartásokat, de nem vált vérévé az sem, amit immár

három-négy emberöltőn át prédikálnak nékik vasárnaponként. Könnyű azt, ami régi, elhagyni,

de nehéz az újat megszokni. Pétör megértette, hogy a krisztusi vallásnak mi a lényege: szeresd

felebarátodat, mint tenmagadat � csakhogy ez a nép még önmagát sem tanulta meg igazán

szeretni. Ki nem tapasztalt mást, mint alávetettséget, szegénységet és szenvedést, az másokra

is ráméri ezeket, ha módjában áll, miként maga is zokszó nélkül fogadja a természetesnek

tartott csapásokat.

Az üzenetből kitetszett, hogy édesanyja halálán van, s lelke egyik fele már-már azt kívánta,

bár késett volna el, másik fele pedig buzgón imádkozott, találja életben anyját, hadd

búcsúzhassanak el egymástól.

Isten meghallgatta az imádságot: anyja még élt, s megismerte fiát. Öregasszonnyá fonnyadt

arcából csak szeme világított a régi fénnyel és nyugalommal. Nem szólt egy szót sem, csak

száraz, vékony kezével kinyúlt, közelebb intette Pétört, s megsimogatta fekete haját. Ott

tartotta, keblére vonva, s a fiú megérezte a régi, anyai illatot, mely most a betegség, az

elmúlás riasztó idegenségével keveredett. Kényelmetlen helyzetéből nem mervén

felegyenesedni, a szoba félhomályában körülhordozta tekintetét. Ott volt apja, egészen

megőszülve, ott voltak bátyjai, öccsei, s kishúga is egészen nagylány lett már � a szomorú

pillanatban is melegség futotta el, hogy ennyien vannak, s mindnyájan egyet akarnak:

édesanyjuk gyógyulását.

Az anya ajka megmozdult: Pétörnek egészen közel kellett hajolnia, hogy fülét csak úgy

sütötte az asszony lehelete.

� Fiam � suttogta az anyja �, ne feledkezz meg jó sorodban sem őróluk. Az apád már öreg,

nem sokáig bírja, s a testvéreid...

Többet nem szólt, csak nézte, nézte fiát, ki a legtöbbre vitte máris a váraljai szabadok közül.

Édesanyja kimerülten lehunyta szemét. Donát mester intett kifelé, s beóvakodott a vén

füvesember, kiről már Donát mester gyermekkorában is az járta, hogy táltosnak született,

foggal s kezén hat ujjal. Pétör kisebb korában mindig megpróbálta meglesni a füvesembert,

hogy megszámolja ujjait, de mindig belezavarodott.

Az aggastyán halk dünnyögéssel mindenféle füveket szórt a kezében tartott vaslapátra,

melyen parázs izzott. Kékes, kesernyés füst szállott fel és töltötte be a helyiséget. Pétör

fulladozni, köhögni kezdett, kezét szájára szorítva kiment. A kolostorban úgy tanulta, ezek a

füvesemberek, javasasszonyok, táltosok és urosok mind a pogány hit tudatlan csacskaságai,

vagy pedig egyenesen az ördögtől való titkos tudományok gyakorlói rontják meg az egyszerű

embereket. Most mégis, legalább ebben a pillanatban, erős volt a kívánsága, bármiképp is, de

meneküljön meg anyja a haláltól, a bizonyosságtól, amelyben a gyász idején oly csekély és

bizonytalan az ígéret, hogy mindez nem végleges, nem örökkévaló.

Megvárta, míg a füvesember összeszedelőzködik, s mivel látta, apja tanácstalan, mivel

jutalmazza az aggastyánt, kezébe nyomott egy ezüstdénárt. A füvesember alázatosan

meggörnyedt, s kezet akart csókolni. Pétör elrántotta a kezét.

�Nem, ez nem táltos. Az nem csókolt volna kezet.�

Anyja a keserű füsttől mintha valóban feléledt volna, de aztán visszazuhant a halálos álomba,

és soha többé nem nyitotta ki szemét.

Másnap már az álmosdi pap mondta az imádságot testhalma felett. Ilyen hőségben nem lehet

soká várni a temetéssel.

Béla Pétör távollétében kétszeresen is magányosnak érezte magát. Nem volt, aki szavakkal

leírta volna neki a mindennap ugyanolyan, mégis örökké változó látványokat: a Duna

kanyargó fenségét, az ég s az erdők színét. Ami még fájdalmasabb volt: nem talált megfelelő

felolvasóra, bár önkéntes jelentkezőkben nem volt hiány, hiszen a szerzetesek szerették a

fiatal, csöndes, szomorú herceget. Csakhogy a fiatalabbak közül csak kevesen és rosszul

tudtak olvasni, az idősebbek pedig álmosítóan darálva, avagy saját tudákos megjegyzéseikkel

fűszerezve adták elő az olvasmányt. Béla, hogy lelkének táplálékot találjon, s unalmát

enyhítse, megpróbált Istenhez menekülni, s egy ideig szorgalmasan végigimádkozta az összes,

szerzetesek számára kötelező órát. Később apja szobájának sarkába húzódva hallgatta a véget

nem érő tervezgetéseket, amelyekben immár Vata úr is részt vett, és ismét sűrűbben merült

meg a boroskancsó, hogy szomjas torkokat öntözzön.

Az újabb számításokat azonban keresztülhúzta egy váratlan esemény: Szobieszláv herceg,

akinek fegyveres segítségére mindig is számítottak, most feleségével, Adelhaiddal együtt

menedéket kért és kapott Istvántól, mivel Vladiszláv, Szobieszláv testvére, pártütéstől tartva,

száműzte őket. Álmos úr megdöbbent és haragos volt: valami cselt gyanított a király e

kegyessége mögött, és sértette, hogy Istvánnak éppen az ő leányával kapcsolatban kell ezt a

kegyet gyakorolnia. Álmos úr elveszített egy biztos északi szövetségest, s ráadásul el kellett

tűrnie, hogy lányát és a cseh herceget egy délvidéki birtokon telepítsék le, távol tőle, s

udvarias, de szoros ellenőrzés alatt. Álmos úr többször is megpróbált Velencével kapcsolatba

lépni, de úgy látszott, Velencének csupán Dalmácia kellett, s további tervei nem voltak

Magyarországgal. Ismét csak Bizánc jöhetett számításba.

Béla már belefáradt ezeknek a szövevényes latolgatásoknak a hallgatásába is. Meggyűlölte a

bornak még a szagát is, olyannyira, hogy megtartóztatta magát még a legkisebb kortytól is �

pedig tudta, ismerte a bor lélekvidító hatalmát. De nem akart ilyen áron szabadulni

fájdalmától.

Egy napon úgy ébredt, hogy elfelejtette a színeket. Az eszével természetesen tudta, milyen

színű a fű, az ég, a Nap � de már nem tudta magában pontosan felidézni őket. Mintegy

varázsütésre belső világa szürke lett, a szürke különböző árnyalataiban jelentek meg a

vigasztalásképpen felidézett régi látványok. Megrémült, s buzgón imádkozni kezdett Istenhez,

legalább a színeket adja vissza. Anélkül hogy bárkinek szólt volna szándékáról, szigorú böjtbe

fogott, a puszta földön hált, s minden módon sanyargatta magát, hogy közelebb kerüljön

Istenhez. Egyre halványabb lett, egyre soványabb, a harmadik héten aztán többször is

elvesztette eszméletét: megbetegedett. Senki sem tudta, mi baja, sem az urosbarát nem tudta

csillapítani lázát, sem az ördögűzés nem használt, pedig Béla úgy hányta-vetette forró testét,

mintha ezer ördög vert volna tanyát benne. Betegségének ebben a szakaszában Béla nem

szenvedett, sőt: bár ajkát nem tudta szóra nyitni, mindent pontosan érzékelt, ami körülötte

történt, s mintha lelke kiemelkedett volna testi burkából, könnyű lebegéssel magasba szárnyalt

s oly csodás dolgokat látott, melyek a látó szemnek sem adatnak meg.

Látomásában mintegy az ország fölé emelkedett, s a magas, hókoszorúzta hegyek lábánál s a

teres síkokon munkálkodó és hadakozó embereket látott, mint piciny hangyákat, kik

tudatlanul és tehetetlenül nyüzsögnek, s egyik sem veti fel arcát az ég felé, melyre pedig

kirajzolódik egy szelíd, szenvedő arc, a Krisztus arca, ki még az ezernyi templomból felé

szálló tömjénfüsttől sem vigasztalódhat, mert az a füst parancsra száll fel, s nem igaz

szeretetből.

Lázálmában csak egy nevet hajtogatott Béla: Pétörét, de Pétör nem jött. Álmosdról hír

érkezett, hogy onnan már elment, de Dömösre meg nem jött. Béla lassan felépült

betegségéből, melynek pontos okát soha meg nem ismerte, s egyre nyilvánvalóbbá vált: Pétört

valami baj érte, tán meg is halt, ha csak hűtlen nem lett. Szabad ember lévén Álmos úr nem

kerestette, de bizony nehéz is lett volna abban az időben egyetlen közrendű személyt

kerestetni: még az adózó földeket, nyájakat és füstöket is csak nagyjából tartották számon

akkor, amikor a csordapásztornak-juhásznak még mindig a telerótt s kettéhasított pálca volt a

bizonyítéka, ennek meg ennek ennyi állattal tartozik elszámolással.

Béla nem tudott megbékülni a gondolattal, hogy Pétör halott. Megvakíttatása óta egyre inkább

ráhagyatkozott belső megérzésére, mely azt súgta neki, hogy Pétör él, de amint múltak a

hetek, ez a bizonyosság megkeseredett. Gyóntatójának, Sulpicius atyának egyre riasztóbb és

képtelenebb, bűnös képzelgésekről kellett vallania, s feloldozás után is ugyanolyan

szennyesnek érezte magát, holott csak teste érett lassan és késve férfivá.

� Pap szeretnék lenni, atyám! A felszentelt személyeket talán elkerülik az ördögi kísértések.

� Azok senkit sem kerülnek el, fiam � sóhajtott Sulpicius. � Csak az öregség szabadít meg

attól, amire te gondolsz. De hát te is tudhatod, kedves fiam, hogy a mózesi törvény szerint

csakis ép férfiúból válhatik papi személy.

� De hát én így, vakon is épnek érzem magam... s közelebb Istenhez és fiának

szenvedéseihez, mint a látók...

� Megértelek. De bölcsen van az elrendelve, hogy a pásztor úgy vezesse nyáját, hogy senki

se mondhassa: könnyű neki, hiszen vak, hiszen béna, hiszen sánta, vagy éppen nem is igazán

férfi: nem kell megküzdenie a test undok bűneivel. A pásztornak legelöl kell néha haladnia:

sem irigység, sem szánalom nem érheti. Avagy nem kellene-e az Egyháznak nevetségtől

tartania, ha nem testileg is ép férfiak tartoznának kötelékébe?

Béla lehajtotta fejét. Igazat kellett adnia a mózesi törvénynek.

Közben hírül adták, hogy István király csendes szertartáson, csupán az ország főembereinek

jelenlétében frigyre lépett jegyesével, Róbert normann herceg leányával. Akik attól tartottak,

hogy Istvánnak nem lesz utódja, s ismét Álmos úr kerül előtérbe, most félig-meddig

megnyugodhattak: a fiatal király, ki már eleget ficánkolt ágyasaival, bizonyára a hitvesi

nyoszolyában is férfinak bizonyul. Aki viszont látta is a királynét, az fekete hajú, barna bőrű,

élemedett vagy pedig az itáliai nőkhöz hasonlóan korán öregedő fehérszemélynek írta le,

akivel István minden bizonnyal rossz vásárt csinált: mert mit ér egy házasság, ha a

fehérszemély sem szemrevaló, s hozománya is csupán néhány ezer arany, hiszen a capuai

hercegség a szerényebbek közül való, s 1058 óta, hogy a normannok elfoglalták, csak annyi

hatalma van, mellyel megvédelmezheti magát a gazdagabb észak-itáliai államok ellen.

Álmos úr e hírektől hol elcsüggedt, hol fellelkesült, s újult erővel bogozgatta bonyolult

szövetségeinek szálait. Nem sokkal a nem túl szerencsésnek ígérkező házasság után István

újabb baklövést követett el: szolgálatába fogadta azoknak a besenyőknek maradékait, akik

János bizánci császár ellen harcoltak és csatát veszítettek Trákiában. A magyarok még meg

sem emésztették a kunok letelepítését, amikor meg kellett barátkozniuk a besenyők

befogadásával, sőt a király testőrségének javát besenyő harcosokból állította ki, mintha nem

bízna meg a magyarokban. Ez a döntése még az egyház részéről is megütközést keltett, hiszen

a beretvált fejű pogányfajzatok hosszú ideig a magyarok ősellenségei voltak, s ha most a

király rájuk bízza életét, nemcsak a magyarokat, de a kereszténységet is megcsúfolja a

besenyőkkel, kik önmagukat pecsenyegnek is nevezték. A király a felbőszült, öreg Lőrinc

érseknek csak annyit válaszolt, hogy tudomása szerint már Solt vezér is befogadott

besenyőket, nagyobb számban nagy elődje, a szent életű István és László is, ő tehát bármily

illő tisztelettel is viseltetik az egyház iránt, saját maga védelméről úgy gondoskodik, ahogyan

legjobbnak látja. Az ifjú király annyira foghegyről szólt az érsekkel, ki Kálmán király egyik

legfőbb bizalmasa volt, hogy Lőrincet Esztergom felé menet szélütés érte, mely fél testét

megbénította, s néhány hónap múltán kiszenvedett, anélkül hogy beszédkészségét

visszanyerte volna. Utódja Marcell lett, István udvari papja, bár mindenki Gyárfás nyitrai

püspökre gondolt, a legtekintélyesebb főpapra Lőrinc érsek után. Ám, mint már annyiszor,

most is bebizonyosodott, hogy a pápa messze van, a király pedig közel, s az új pápa, II.

Callistus éppen eléggé örült annak, hogy Henrik német-római császár végül elismerni

kényszerült az egyház előjogát a stallumok betöltésére � a magyar királyság még mindig

messze volt, nagyon messze: az is csodálatos, mondogatták Rómában, hogy egyáltalán

keresztényeknek mondják magukat e barbár föld lakói.

Az új pápa zsinatot kívánt egybehívni, ezért hát szétküldte követeit mindenfelé, így jutott el

Severus pápai követ a dömösi kolostorba is, ünnepélyes fogadásán s az azt követő

beszélgetésen Béla is jelen lehetett. Severusnak fiatalos férfihangja volt, s mint Bélának

elmondották, inkább lovagot formázott külseje, semmint papot. Ékes latinsággal beszélt, de

elképesztő tájékozatlanságot mutatott a magyar ügyeket illetően. Szavaiból egyebek között

kiviláglott, hogy a jelenlegi Istvánt összekeveri a magyarok első, nagy királyával, s szilárd

meggyőződése, hogy a nép nemrég hajtotta makacs, pogány fejét keresztvíz alá. Sulpicius

atya és a többi, latinul értő szerzetes tiszteletteljes, merev arccal hallgatta a szóvirágokat és a

lélekemelő ostobaságokat, Béla pedig ajkát harapdálta, hogy mosolygását elfojtsa. Nagy lecke

volt ez számára, aki azt hitte, Rómában mindent vagy csaknem mindent tudnak s méghozzá

sokkal jobban tudnak; most megtanulhatta, milyen kevés bölcsesség kormányozza valójában a

világot.

Jöttek-mentek a hírnökök, követek, de Pétör felől nem érkezett semmi hír. Béla közönyösen

hallgatta a mellé rendelt felolvasó szerzetes álmos dünnyögését, valamely régvolt zsidó király

szüntelen háborúskodását taglalta a történet olyan törzsekkel, melyeknek még a nevét is

elfelejtette az emberiség. Ásított, s megvárván türelmesen a mondat végét, elbocsátotta a

szerzetest, ki örömmel csattantotta be könyvét.

Pétör szívesen fellátogatott volna az álmosdi várba is, de csak a várárokig sétált el, mely most,

a szárazság idején bűzös pocsolya volt inkább, piócák és békák tanyája. Nem volt a várban

keresnivalója, hiszen csak gyermekkora rejtőzött ott, feltalálhatatlanul. Mit is mondana a

kapuőrségnek? Most már levetette díszes apródöltözékét, nem érezte jól magát benne, hogy a

faluban ujjal mutogassanak reá, előtte bókoljanak, háta mögött pedig kinevessék: ni csak,

Donát mester fia felkapaszkodott! Mindenét elosztogatta, pénzét apjának adta, csak lovát meg

kardját tartotta meg. Legidősebb bátyja viseltes ümöge, nadrágja, subája mellé csak csizmáját

tartotta meg, mert mezítláb lovagolni, de karddal: igen nagy csúfság, csak a bolondok tennék.

Kiment még utoljára anyja sírjához, a testhalom megsüppedt, a lábtól való fa eldőlt. Úgy,

puszta kézzel, néhol kardjával is segítve megcsinálta újra a halmot, gondosan megigazgatta,

mintha betakarta volna édesanyját a jó meleg földdel.

Megfordult a fejében, mi történnék, ha mindörökre visszatérne ide, az övéihez. Igaz, nem ért

sem az állatokhoz, sem a földhöz, de még a vasverő műhelyben sem állná meg a helyét, de

bizonyosan beletanulna akármibe hamar: a szükség a legjobb tanítómester. De valamiképpen

szűkösnek érezte ezt a világot, másképpen szűkösnek, mint a dömösi kolostort. Itt az emberek

oly észrevétlenül élték le az életüket, ahogyan születtek; élhettek volna ezer évvel előbb,

nemigen gondolkoztak az idők változásairól, mit sem törődtek azzal, hogy a Teremtés kezdete

óta mennyi bölcs és kiváló ember élt a földön, azok mit alkottak, mit romboltak le, s miként

gondolkodtak. Emitt csak a testi létezés gondjaival foglalkoztak, amott, a kolostorban pedig

csak a lélek dolgait vizsgálták, s miként az életben számtalanszor megtörténik: kik fertelmes

bűnben élnek mindközönségesen, rá sem hederítenek, míg akik naponta magukra veszik a

Krisztus szenvedéseit, azoknak tiszta a lelkük, mint a patyolat.

Nem, úgy érezte, sem itt, sem ott nem tudná leélni életét. Ám amikor Bélára gondolt, szívét

melegség és aggodalom töltötte el: nemcsak úgy gondolt rá, mint kegyes urára, hanem mint

jóban-rosszban társára is, és most, testvérei között döbbent rá, hogy úgy is, mint testvérére.

Hiszen együtt nevelkedtek, megosztották egymással az ifjúkor apró titkait, s hogy Pétör ott

volt, és valami különös véletlen folytán nem vették el szeme világát, az állandó bűntudattal,

szégyenérzettel és felelősséggel töltötte el. Apját és testvéreit szerette, de akarata ellenére

mássá lett, mint ők, s nem értettek szót. Talán nem tudtak és nem is akartak nyíltan szólni

vele, nyíltan éreztették, hogy nem közéjük tartozik. Többnek tartották, vagy kevesebbnek?

Úgy tettek, mintha nagyúr ereszkedett volna le hozzájuk, de viselkedésükben néha érezhető

volt az enyhe gúny és megvetés is a szolgává lett szabad iránt.

Benézett a vasverőbe, elnézte, hogyan serénykedik apja, és elszomorodott. Nekidőlt a

megfeketedett gerendafalnak.

Donát mester még egy utolsó, szikrázó ütemet vert kalapácsával, aztán felnézett.

� Elmégy, fiam, ugye?

� El, édesapám. Honnan tudja?

� Rád vagyon írva. Visszamégy a herceghez?

� Vissza kell mennem. Szüksége van rám.

� Jól van. Ott jó helyed van. Mink is megvagyunk, láthatod. A lovadat az öcséid majd

letisztítják. Előbb vezesd be, hadd nézzem meg a patkóit. Azt a szép öltözéket meg ne hagyd

itt.

� Nekem adták.

� Adták. De vissza is kérhetik. Mi meg mihez kezdjünk vele? Ha szégyelled viselni, ne öltsd

magadra. De vidd el. El tudj számolni vele. A pénzt köszönöm. Az jó.

Hajnalban indult Pétör. Lova fényesre kefélve várta, a tarisznya tetézve zabbal, az átalvetőben

elemózsia, tömlő bor. Mire fölnyergelt, apja és testvérei is előjöttek. Szótlanul álltak,

figyelték. Mozdulatlan arcukon nem tükröződött, örülnek-e vagy bánkódnak. Csak a

legkisebb öccse, Miklós szeme fényesedett meg.

� Eljönnél-e? � szólt hozzá Pétör.

� El én! � mondta a legényke.

� Legközelebb elviszlek.

Nyeregbe szállt, intett. Csak a szemével ölelte meg őket. Nem nézett vissza. Hátában érezte az

álmos, poros falucskát � egész gyermekségét.

A viseltes öltözékben Pétör bátorságosabbnak vélte egyedül az utat, s ha rossz emberekre

bukkanna, hát ott volt a kardja, tudta használni. A pusztán éjszakázott, kis tűz mellett, bár

ilyenkor nem kellett tartania kóbor farkasoktól, melyek csak télidőben verődnek veszedelmes

falkába. A nyári hőségnek vége szakadt, sötét fellegek takarták el a holdat, s a szél rohamosan

erősödött. Pétör hallott már félelmetes pusztai viharokról, de ő maga nem volt pusztai ember,

s most egyedül volt, pislákoló tüze mellett, amely nem sokáig tudott megbirkózni a viharral.

Pétör egy csenevész bokor inkább látszólagos biztonságába húzta lovát � amelyet Béla kis

lovacskája után ugyancsak Selömnek becézett � és megpróbált felkészülni az égiháborúra,

melynek még csak villanásai voltak láthatók, a dörgés csak jóval később érkezett utána. De

aztán a mennykövek egyre közelebb csapdostak, s Pétör behúzódott Selöm nyaka alá, fél

karjával átölelve az idegesen horkoló állatot.

A szél oly erősen fújt, hogy szinte vízszintesen vágta az esőcseppeket. Messziről hatalmas

homokfelhőket hozott a vihar.

Pétör úgy reszketett, mint egykor Ádám, kitaszíttatva a paradicsom kapuján. Nyugtató

szavakat dünnyögött Selöm fülébe, s Istenre gondolt, aki odafent talán kedvét leli e rettentő

játékban, a négy őselem összekeverésében.

Nem tudta, percekig vagy órákig tartott az égiháború, de egyetlen szempillantás alatt vége

szakadt. Hatalmas csend szakadt a pusztára, szinte fülfájdító csend.

Pétör szárítkozni kezdett, végigtörölte lovát is, jót húzott a borostömlőből az ijedségre meg a

hideg ellen, mivel a tüzet lehetetlen volt feltámasztania.

Megpróbált aludni, de a tocsogós füvön nem pihenhetett le, így hát álmosan, csapzottan

kénytelen volt folytatni útját, s a nyeregbe bóbiskolva érte hátulról a felkelő nap első, gyenge

sugara. Alkalmas helyet keresett a szárítkozásra, sikerült tüzet gerjesztenie, s nyűgöt rakván

Selöm lábára, azonnal mély álomba merült.

Pest már nem lehetett messze, itt már kitaposott út vezetett nyugatnak, s úgy számította, még

aznap estére Dömösön lehet.

Arra az utánozhatatlan, halk zajra ébredt, amelyet messziről valami különös csoszogásnak

vélhetne az ember, valójában azonban nagyon sok ember és ló együttes vonulásának üteméből

adódik. Most már a vértek és fegyverek csörrenését is ki lehetett venni: sereg vonult lassan

Pétör irányában. Az ifjú sebtében magára kapkodta öltözékét, s tétovázott, odébb húzódjon-e,

vagy vállalja a találkozást. A kíváncsiság győzedelmeskedett rajta, hiszen ilyen nagy, több

ezer főből álló sereg csakis a magyar királyé lehet az ország szívében. Subáját maga köré

kerítve nyeregbe szállt, s szép lassan megindult szemben a lassan vonuló előcsapattal, mely

már-már akadálytalanul elengedte a legényt, amikor az egyik főember magához intette. Pétör

kelletlenül, de engedelmeskedett.

� Ki fia vagy?

� Donátfia Pétör.

� Látom, kardot viselsz. Szabad vagy?

� Szabad.

� De csak szolgálsz valahol?

� Szolgálok. Álmos hercegnél.

� Hazudsz, legény. A herceg már réges-rég meghalt.

� Nem hazudok. Álmos úr él.

� És ha élne is, mi dolgod erre?

� Mi közöd hozzá, uram?

� A király tisztjével pimaszkodol, legény. Fogjátok meg! Jó lesz katonának.

Pétör megrettent, megpróbált szökni, de a testőrzők már hamarabb tudták, miért állította meg

a tiszt a kóborló legényt. Nem bántották, csak nagyokat röhhintve körülfogták lovaikkal a

fejét kapkodó Selöm lovasát. Pétör keze a kardjához kapott, de azonnal három kopja

szegeződött mellének.

� No, meggondoltad magad, legény? Beállasz?

� És ha nem?

� Akkor is velünk jössz, csakhogy annak senki sem fog örvendeni. Gyere jószántadból, és

hamarosan visszatérhetsz. A ruszok ellen megyünk, s a király úr vezet minket, hogy bosszút

álljon azért, amit... De ez már nem rád tartozik.

Pétört hátravezették, bevárták a hadi szekereket. Két vitéz állandóan vele maradt: nem tudott

sehogy sem megszabadulni tőlük. A menet lassan kígyózott tova, kissé északabbnak, mint

ahogyan ő jött. Csak most ijedt meg igazán: nem tudja értesíteni Bélát, azt fogják hinni,

elhűtlenedett.

Ám ugyanakkor, ijedelme mellett, mégis érzett valami különös örömet, a kaland izgalmát s

azt a felszabadult érzést, amely olyankor fogja el az embert, amikor � akárha kellemetlen

módon is, de � többé nem irányíthatja sorsát. A király vitéze lett, s talán módjában lesz, hogy

megmutassa, mire képes. Béla miatt gyűlölte Kálmán fiát, de kíváncsian kutatta tekintetével,

hátha megpillanthatja valamiképp. A sereget mintegy két-háromezer vitézből állónak

számlálta, amint lassan elhaladt a sok ló és ember mellette: soknak tetszett, nagyon soknak, de

ahhoz kevésnek, hogy idegen ország ellen induljanak vele.

Mindegy: ez nem az ő dolga. Ha teheti, megszökik, ha nem: harcol becsületesen. Hiszen a

tiszt is azt mondta, hamar visszatérnek.

Rongyos öregember sántikált a Duna mentén húzódó, keréknyomoktól mélyen szabdalt úton,

mely tavasszal és ősszel többnyire víz alatt van, nyáron pedig őrzi a vízmosás nyomait. Az

öregember egykor kövér lehetett, mert ráncos bőre petyhüdten, táskásan lógott, s ruházata is

jobb napokat láthatott valamikor. Kóborló barátnak is gondolhatták volna, mert öltözékében

volt valami papos; de ebben az időben Magyarországon még nem jártak kóborló barátok: az

egyház tagjai tekintélyesek és általában jómódúak voltak, úrként éltek, és még Krisztus urunk

szamarára sem ültek szívesen, legfeljebb a szerzetesek, kik közül sokan még betartották a testi

munka parancsát.

Az öregember iszákjának tartalmát rázogatta, hátha rejtőzködik benne még egy darab kenyér,

amit valami jótét lelkektől kapott, de bizony azt már előző nap megette, és szomját csak a

Duna vizével olthatta. Pedig abban az iszákban ott volt az öregember egyetlen vagyona, Szent

Imre herceg életének históriája, Istennek tetsző elmélkedésekkel. Az írást, melyen évekig

dolgozott, hiába vitte és ajánlotta püspöktől püspökig, ispánoknak és főembereknek, legutóbb

Merkúr vajda Erdőelvét is hiába járta meg széltében-hosszában: senki sem kínált a nagy műért

egyházi hivatalt, és senki sem adatta ki kódexmásolóknak, miniátoroknak, hogy a herceg

tanulságos élete többek példája lehessen.

Márkus atya � mert most már ráismerhettünk � valahol úgy hallotta, Álmos úr Dömösön

van. A hír nem emlékezett meg Béláról, őt általában halottnak hitték, de akadtak, akik

esküdtek Álmos úr halálára is.

�Ha él Álmos úr, elé borulok, és megkövetem, amiért gyalázatosan elhagytam, és hiú

reménységből az ő ellenségeinél próbáltam szerencsét. Hiú, ostoba vénember voltam.

Püspökséget akartam. Azt hittem, írok valamit, amiért majd tálcán kínálják nekem mindazt,

amire csak vágyom. De most már semmire sem vágyom, csak nyugalomra. Egy kis ételre,

italra, egy kis szeretetre. Mindarra, amit botor fejjel eldobtam magamtól.�

Márkus atya végre valami kis településhez ért, melyet a száradni kiakasztott hálókból ítélve

főként halászok lakhattak. A férfiemberek mind a vízen � Márkus könnyen talált

asszonyokra, akik ellátták egy kis harapnivalóval. Cserében az öregember valódi és kitalált

hírekkel, pletykákkal örvendeztette meg az asszonyokat, akik � papi embertől hallván őket

kétszeres hittel és buzgalommal terjesztették aztán őket. Márkus atya hallott arról, hogy a

király sereggel indult az oroszok földjére, most hát olyan csatákról számolt be az

ámuldozóknak, amelyek inkább illettek volna egy bibliai próféta szájába. Az oroszokat

medvebundás, farkasfejű szörnyekként festette le, a királyt pedig ostobának, amiért

Magyarország ellen fordítja ezeknek a szörnyeknek a haragját.

Amikor végre Dömösbe ért, sárral és porral fedve inkább koldusnak, mint tiszteletre méltó

papi személynek tetszett, de a kapus szerzetes beengedte, mert az alamizsnálkodás

kötelességét itt mindig megtartották. Csak nehezen eresztették azonban Álmos úr elé, hiába

áldáskodott az öregember, hogy él az ő jó ura, csak áttapogatták rongyait, nem hord-e

magával gyilkot. Mint megfogadta volt, leborult a herceg előtt, s nevét mondván, esdekelve

kérte Álmos úr bocsánatát, még el is pityeredett hozzá.

A herceg odabotorkált, felemelte a reszketeg hang gazdáját.

� Most hát látod, Márkus, hogy nem mi voltunk hozzád a legrosszabbak. A fiam örülni fog

neked. Ne félj, itt jó helyed lészen. A fiam nevelőjét nem hagyom szűkölködni.

Márkus atya megcsókolta Álmos úr kezét.

Béla Álmos úrnál is jobban örvendezett: Isten meghallgatta imádságát, s küldött valakit Pétör

helyett, igaz, nem olyan közeli és kedves barátot, mégis valakit, aki sokat tapasztalt, egy látó

öregembert, aki felmerült az elsüllyedtnek vélt múltból, és menedéket kér. Átölelte az

öregembert, végigfuttatta finom ujjait az arc mély árkain, majd bocsánatkérőleg visszahúzta.

� Én már csak így látok � magyarázta.

� Hát igaz! � motyogta döbbenten Márkus. � Sátánok! Egy gyermekkel tenni ilyet! �

Szeméből patakzott a könny. � És én azoknak árultam magam! Béla, én azoknak...

� Hagyd el, atyám! Aki parancsolta, s aki megtette, az már Istennel számol vele. Itt maradsz

hát velünk?

� Ha megengeditek, uram.

� Maradj csak. És ha van időd és kedved, olvass fel nekem � tette hozzá mohón Béla. � Te

jól tudsz olvasni, atyám.

� Igen. Valamikor jól tudtam. Szívesen.

Este Márkus atya visszatérése alkalmából jó bor is került az asztalra, s Álmos úr kedve is

mintha a régi lett volna: öblösen nevetett, faggatta Márkust a világ dolgairól, leginkább az

orosz hadjáratról.

� El fogják páholni az én nyakas unokaöcsémet, és nem fogom sajnálni miatta! � nevetett

Álmos úr, kivillantva erős, ép fogait. � Megkérdeztem Sulpiciust, milyen nagy az a Ladomér.

Hát igen nagy!

� A király pedig csak háromezer fegyverest vitt magával, úgy hallottam. Ezt a Jaroszlávot

vagy kit az öccse vetette ki a fejedelemségből, pedig tudvalévő, hogy mindig az idősebb

testvért illeti meg a... � Márkus elvörösödött, beszívta ajkait, legszívesebben elsüllyedt volna.

Álmos úr elkomorult, homlokán kidagadtak az erek. De erőt vett hirtelen indulatán, remegő

kézzel végigsimított borpecsétes ruháján, majd feltápászkodott, s imbolyogva kibotorkált,

göcsörtös botjával szinte beledöfve a durva kőpadlatba.

� Grácia fejemnek � rebegte Márkus atya. � Vén fecsegő lettem, magam sem tudom már,

mit beszélek.

� Jól van, atyám, kicsúszott a szádon. Holnapra megbékél: nem akarattal tetted � vigasztalta

Béla, ki az imént maga is belesápadt a dologba: látó korában Álmos úr talán még agyon is

vágta volna Márkus atyát ilyen ostobaságért... avagy az igazságért. Elcsöndesedve,

köhécselve szedelőzködtek a szerzetesek az ünnepi asztal mellől, s a hetes testvér megmutatta

Márkusnak a cellát, amit Sulpicius prépost lakhelyéül kijelölt.

A cella kopár kőfalán csak egy feszület ékeskedett, alatta egy imazsámoly, az ablak alatt egy

alacsony deszkaágy. Márkus atya mégis fejedelminek érezte, s hosszú idő óta először aludt el

biztonságban, jóllakottan. Csak félálomban jutott eszébe, hogy a másik neveltjéről elfelejtett

kérdezősködni. Pétör... milyen jóeszű pórfiúcska volt... Vajon mi lett belőle? Tűz volt abban a

fiúban, s az esze... akárha fejedelemfinak született volna.

A végtelennek tetsző út során kiviláglott, nem egyedül Pétörből csináltak vitézt egyetlen

szempillantás alatt. Amerre csak haladt a király serege, jaj volt a véletlenül arra vetődő,

fegyverfogható ifjúnak. Nyilván érezték a sereg hadnagyai, kevés ez a had ahhoz, hogy

idegen földön össze ne roppantsák őket, mint a dióhéjat. Mert ha nagy a sereg száma, akkor az

sem sokat tesz, mennyi közülük a gyakorlott harcos: a nagy tömeg egymagában is elrettenti az

ellenfél embereit.

Ám az északkeleti határszélig így sem sikerült másfél száz ifjúnál többet összefogdosni,

hiszen csak azok jöhettek számításba, akiknek lovuk is volt, mert bármily lassan is haladt a

sereg, gondolni kellett a visszaútra is, s a sok száz mérföldes úton nemcsak menetelni, de

harcolni is kell majd.

A határ előtt már feljutottak a hegyekbe, valahol ott, ahol egykor a magyarok elődei

megérkezhettek új hazájukba. Pétör most látott életében először igazán magas hegyeket,

távoli, havas csúcsokat, s a látvány örömmel töltötte el. Már nem járt az esze állandóan a

szökésen, sőt, ha néha alkalom is kínálkozott volna rá, mert lazult az őrizet, éjszakánként

mindig elhalasztotta a szökés időpontját. Most lehetett volna utoljára meggondolnia a dolgot,

mert idegen földön megszökni a seregtől öngyilkosságszámba ment volna: az elkóborolt

idegen katonát sehol sem fogadják kaláccsal. Áthaladtak a hegyek lábánál húzódó

gyepűövezeten, ahol kiirtották, felégették az erdőt, s kis palánkvárak, őrházak katonái

vigyázták Magyarország nyugalmát. Itt, a határszélen csatlakozott hozzájuk egy kis sereg,

mely már oroszokból állott, egy bizonyos Bezen herceg vezetése alatt � Jaroszláv főserege

majd az ország belsejében, Ladomér � vagy az itteniek nyelvén Vlagyimir � alatt egyesül a

magyar király hadával.

Többnyire néptelen tájakon haladtak, most már a magyar pusztánál is végeláthatatlanabb

rónaságokon, melyek dús füvűek voltak, de mocsarasabbak és szelesebbek. Itt már erősen

őszre fordult az idő, s a felhős égből szinte szünet nélkül szitált az egyhangú eső. A hazai

nyárból elindult vitézek többsége nem számított a hidegebb időre, s a vitézek nemcsak fáztak,

de már éheztek is, egyre szűkebb porciókat kaptak húsból és lepényből, s világossá vált, hogy

előbb-utóbb lakott helyek felé kell fordulniuk, hogy zsákmányolhassanak némi élelmet az

oroszoktól. A hadnagyok azonban egyelőre továbbra is követték Bezen herceg csapatát, mely

a néptelen vidékeken nyomult előre Ladomér felé, nyilván jó okkal: nem akartak háborúba

keveredni szomszéd városokkal és fejedelemségekkel a magyarok üres hasa miatt.

Pétör a viszontagságokra nem sokat hederített, sokkal inkább elbájolta maga a tény, hogy

először jár külországban, s bizonyos csalódást keltett benne, hogy végeredményben minden

majdnem olyan itt is, mint odahaza. A másság tudata azonban mégiscsak megvolt, s ezt

átszínezte az a gondolat, hogy két évszázaddal vagy talán még sokkal korábban is erre

vonultak a magyarok elei a Duna mellé és a székelyek földjére. Itt éltek, itt legeltették

lovaikat, marháikat, itt verték fel azokat a kerek sátrakat, amelyeket már csak a pásztorok

használnak, de amelynek belső elrendezése tovább él a veremházakban és gerendaházakban

is. Pétör, mint nem is egy társa, visszavágyott a múltba, mert úgy vélte, Árpád vagy Zolta,

Lél, Bulcsú vezér alatt még igazabb magyar volt a magyar, megmutatta a világnak, mire

képes. Pétör az eszével tudta azt is, nem lehet lóháton, egy szál karddal legyőzni a világot, de

jó, ha legalább megpróbálhatja az ifjú harcos. Tudta azt is, hogy ez az István sem erőben, sem

bölcsességben nem vetekedhet elődeivel, mégis tetszett neki még a kaland, hátha újra

fellángol a magyar virtus, hátha ismét birodalmak hullnak porba, s új birodalmak születnek a

magyar kard csapása alatt...

A menet csigalassúságúvá vált, amint egyre beljebb értek Oroszföldre. Pétör már teljesen

szabadon mozoghatott, s alkalma volt arra is, hogy lássa szemtől szembe István királyt, ezt a

koraérett, olajos képű, fekete hajú és szakállú ifjút, aki még ide is magával hozatta ágyasait,

bíborral-bársonnyal bélelt társzekerekben, díszes sátrakban, melyek körül besenyő harcosok

álltak őrt. A fényűző életet élő szajhák és a belső testőrség nem szenvedett semmiben hiányt, s

a közvitézek között egyre több akadt, aki nemcsak szemöldökét vonta össze, s kiköpött, de

félhangos gúnyra, szitokra is bátorságot vett.

A tizenkettedik napon Bezen herceg egy orosz falun át vezette a magyarokat, ez volt az első

idegen lakott hely, melyet megpillanthattak. A rosszul művelt földek, a borzas veremházak, a

bozontos szakállú, alázatos férfiak és a szemükig rongyokba burkolt asszonyok látványa

Pétörre taszítólag hatott, s elvette a magyarok zsákmányoló kedvét. A pórok kérés nélkül is

hozták fatálon, amivel csak kínálhatták az idegeneket: Pétör jóllakhatott sajttal, kenyérrel és

valami erjesztett itallal, melyre egyesek azt mondták, lónak a tejéből készült.

Pétör azonban nem csatlakozott azokhoz, akik nyíltan ócsárolták a pórok szegénységét: ő

Álmosdról jött, s még elevenen élt az emlékezetében mindaz, amit ott látott és tapasztalt. S

amikor az egyik magyar vitéz szemet vetett egy idegen fehércselédre, s családja szeme láttára

tapogatni kezdte, Pétört olyan harag fogta el, hogy odavágta a földhöz Etelét � mert így

hívták a vitézt. Etele erre nekitámadt, s a következő pillanatban már karddal a kézben néztek

farkasszemet. Egyéb nem történt, mert a többiek közéjük vetették magukat, de a baj

megtörtént: kikerült a kard a hüvelyből, méghozzá magyar vitéz emelte magyarra, háborúban,

külországban, idegenek előtt.

Pétört és Etelét megkötözték, s azonnal a sereg hadnagya, Kozma elé vitték. Pétör felismerte:

ez ugyanaz a tiszt volt, aki őt a seregbe befogatta. Míg az ítéletre várakoztak, Pétör és Etele

összebékült, mindketten alaposan megbánták, amit tettek, s ugyancsak lógatták a fejüket,

mikor nagy nehezen előadták az esetet.

� Első, szent királyunk törvénye szerint halált érdemeltek, s te különösen, Etele fiam, mert

amit tettél, gyalázatos cselekedet volt.

Kozma kis szünetet tartott, a körülállók felmorajlottak. Pétör most nem sütötte le szemét,

bátran Kozma szemébe nézett, s észrevette benne a derű pajkos szikráit. Kicsit megnyugodott

ettől. Talán mégsem olyan reménytelen a helyzet.

Kozma folytatta:

� Mivel azonban hadban állunk, és szükség van minden jó kardra, s mivel vér nem folyt, az

ítéletet függőben hagyom. Hadi tettekkel feledtethetitek el egészen. Ám ami Etelét illeti, tíz

kopjaütést ezennel kiméretünk hátsó felére.

Mindenki megnyugodott, Etele is boldogan vigyorgott, s hősiesen tűrte a kemény csapásokat

is � csak lóra nem tudott ülni három napig utána.

Ilyen különös módon lettek barátok, Pétör és Etele. A vitéz később maga is elismerte,

Pétörnek igaza volt, és Kozma úrra sem haragudott a büntetésért.

� Már azt hittem, itt tűzik a kopját a síromra, idegenben és szégyenben. De még azt is

megérdemlettem volna � mondta. � Nem azért, hogy kardot húztam, hanem ami előtte volt.

A kardot meg én vontam ki előbb. Szép volt tőled, hogy elhallgattad.

� Egyszerre vontuk � mondta Pétör nagylelkűen.

Kozma úr, hogy jobban szemmel tartsa a két forró vérű legényt, maga mellé vette őket, az

élen haladók csapatába. Itt keményebb és veszélyesebb volt az élet, mert gyakran kellett

előrevágtatni, felderíteni utakat és erősségeket, s könnyebben kaphatott valaki íjból röppentett

üdvözlést. Mert minél beljebb haladtak az országban, annál bátrabb, harciasabb oroszokkal

találkoztak, akik, ha nyílt ütközetbe egyelőre nem is vágtak bele, kisebb csoportokban már le-

lecsaptak az előcsapatra vagy az utóvédre. Ezek Bezen herceg szerint nem tartoztak

semmiféle szervezett hadhoz, csupán az idegenek megpillantására álltak össze fegyveres

csapattá, s csupán saját területüket védik. Mihelyt látják, hogy továbbhaladnak az idegenek,

visszafordulnak, és folytatják előbbi foglalatosságukat. Ez Pétört meglepte, akárcsak az, hogy

ezen a földön a fejedelemségek határai gyakran csak egy-egy várost öleltek körül, s bonyolult

szövetségi rendszerekbe tömörülve vívták harcukat egymás ellen. Ez tette lehetővé, hogy a kis

magyar had végül is elérkezett Ladomér alá, ahol valóban várt rájuk egy néhány száz fős

sereg, Jaroszláv herceg vezetése alatt.

Ladomér városa sík területen feküdt, tornyait messziről lehetett látni, s a kerek őrtornyokat is,

melyek kőből épültek, míg a falak többsége gerendákkal erősített, és döngölt földből készült.

Pétör az előcsapatban haladva bámuló szemmel nézte ezt a várat, háromöles falaival, melyek

tetején most nagy nyüzsgés volt, s egy-egy túlbuzgó íjász már ki is repített rájuk egy-egy

nyilat, mely azonban jóval előbb lehullott, kárt nem téve senkiben.

� Ezt a várat ugyan el nem foglaljuk � dörmögte Etele, akinek már voltak hadi tapasztalatai,

mivel egy rövid hadjáratban részt vett Dalmáciában, még Ehellős szomorú vezérkedése alatt.

� Nincs hozzá semmi készségünk, hajítógépünk, de még tüzet rakni a gerendafal alá sincs

miből. Ennyi emberrel még körülvenni sem lehet tisztességesen ezt a várost, előbb éheztetnek

ki ők minket, mint megfordítva.

Kozma úr arcán is látni lehetett az aggodalmat: bajuszát beharapva kémlelte a gyenge

pontokat, s megeresztett néhány káromkodást. Mint minden várnak, így Ladomérnak is voltak

gyenge pontjai, csakhogy ezek megostromlásához nagyon sok emberre és eszközre van

szükség. Jaroszláv serege ugyan hozott ostromlétrákat, ezek azonban nem érték fel a falak

tetejét, a magyarok közül pedig senkinek sem volt kedve az öngyilkossághoz. A magyar vitéz

kiváló a saját lova hátán, de gyalogszerrel nem szívesen harcol.

Hosszú napok teltek el táborveréssel, s keringtek a kis fürkésző csapatok a vár körül, mint a

farkas a bölény körül. De a bölény mindig a szarvát mutatta, s a bástyarésekből kilődözött

nyílvesszők mind gyakrabban találtak célba.

A magyar vitézek morgolódni kezdtek, s a hadnagyok sem igyekeztek nagyon, hogy

elnyomják a pusmogást. �Mi közünk nekünk Ladomérhoz, Jaroszlávhoz? Intézzék el a dolgot

az oroszok egymás között!�

István maga is körbelovagolta a várat, hosszan tanácskozott Jaroszlávval és Bezennel, s nem

tudtak megállapodni sem az ostrom helyét, módját, sem pedig időpontját illetően. A

ladomériak megérezhették, hogy az ostromlók mennyire bizonytalanok a dolgukban, hiszen

nemcsak embert nem vesztettek eddig, de még az egyik várból kivezető utat is meglehetősen

szabadon használhatták: vérszemet kaptak tehát, és erős sereggel kicsaptak a várból, a

jószerével hadrendbe sem állt, hozzájuk közelebb tanyázó magyarokra.

Délfelé járt az idő, senki nem számított a kitörésre, nagy kapkodás és szaladgálás kezdődött, a

lovak egy részét ráadásul odébb hajtották legelni, s most egy csapat vitéz egymást taposta le,

hogy legalább nyergeletlen lovát visszaszerezze. A király besenyői eleven falként azonnal

körülvették a királyi szálláshelyet, és megakadályozták, hogy bármiféle parancsért a királyhoz

jussanak a hadnagyok. Jaroszláv orosz serege távolabbról igyekezett segíteni, de korábban

senkinek sem jutott eszébe, hogy a szövetséges oroszokat valamiképp megjelöljék: így amikor

közelharcra került a sor, s az oroszok összekeveredtek, a magyarok nem nagyon tudták,

melyik oroszt is kellene ütni, melyiket védelmezni, így hát józan eszüknél fogva is csak

egymásra ügyeltek a magyar vitézek, s ha orosz került a közelükbe, annak nem kegyelmeztek,

akármit is üvöltözött.

Pétör Kozma úr mellett küzdött, és legtöbb baja a csatát nem szokott Selömmel volt: a ló

ágaskodott, farolt, mintha szántszándékkal biztonságba akarná vinni gazdáját. A hosszú orosz

lándzsák ellen nem sokat ért a sebtében kézbe kapott fokos és kard � csak a kopjával lehetett

félreütni, kicselezni a lándzsadöfést, vagy messzebbre húzódva lenyilazni a támadósor

sündisznótüskés lándzsásait. Közben pedig a várfalakról is lődöztek serényen: annyi felé

kellett figyelni, hogy utóbb a magyarok egészen hátravonultak, prédának hagyva bőrsátraikat.

� Így el nem bírunk velük! � lihegte Kozma úr, s kengyelében felállva kémlelte a csata

állását, majd magához szólított mindenkit, akihez hangja elért, s vakmerően egyenest a

kapunak irányozta csapatát, melyen át a várvédők a kitörést végrehajtották. Ezt látván

harsogni kezdett a kürt a várfalon, s kezdtek visszaözönleni a védők. Kozma úr ügyesen

elkanyarította embereit a vár alól, s oldalba kapta a visszatérőket. Pétör ekkor ölt először:

különös, iszonyú érzés volt, amint a kopja vashegye puhán beszaladt a bőrpáncél

karkivágásába, s az idegen vitéz estében szinte kirántotta Pétör két erős markából a kopját.

Kozma úr valami dicsérőt kiáltott, de a nagy zajban csak a vad mosolygásából lehetett érteni,

mit akar. Alig egy óra múlva már csendes volt ismét a csatamező, csak a sebesültek jajgattak.

A számbavételkor kiviláglott, nagyobb volt az ütközet füstje, mint a lángja: magyar halott

talán ha félszáz volt, oroszból mindkét oldalon ugyanennyi lehetett.

Akkor hallatszott a nagy sírás-rívás Jaroszláv seregéből: mindkét herceg elesett. Jaroszláv

fejét szinte kettészelték, Bezen herceg még élt, de melléből akkora nyílvessző meredezett,

amilyent a várbeliek lődöztek öles íjukból. A herceg, mint mondották, nem engedte kihúzni a

nyilat testéből, két kezével belekapaszkodott, mintha az életbe kapaszkodna.

Eltemették a holtakat, rendbe szedték a tábort, s mindenki várta, hogy a király, aki

meglehetősen különös módon viselkedett a csata alkalmával, végre kiadja a parancsot az

indulásra. A magyar vitézekben semmiféle bosszúvágy nem volt: éhesek és fáradtak voltak, s

éppen elég volt arra gondolniuk, hogy a sok száz mérföldet visszafelé is meg kell tenniük �

ha ugyan életben lesznek még akkor. István ismét tanácskozott az oroszok Bezen herceg

csapatából való főembereivel, majd magához hívta a hadnagyokat, s parancsot adott: másnap

indítsák meg az ostromot, mert nincs más választásuk, vagy beveszik Ladomért, vagy

meghalnak.

A hadnagyok gondterhelt arccal léptek ki a király nagy, kerek sátrából, s nem széledtek szét,

hogy továbbadják a parancsot. Együtt maradtak, s halk hangon megvitatták a helyzetet.

� Vagy-vagy: könnyű azt mondani � dörmögte a fiatal Ákos hadnagy, s a többiek helyeslően

dünnyögtek.

� Ezt a várat nem tudjuk bevenni. S ha bevennénk is: csapdába esünk. Idegen földön, minden

cél nélkül itt veszünk � mondta Kozma.

� A vitézek szét fognak széledni, ha nem kapnak teljesíthető parancsot � mondta Ákos. Meg

kell mondani a királynak.

� Ki mondja meg? � kérdezte Kozma, de mindenki lesütötte szemét.

A királlyal ilyen kellemetlen igazságot közölni nemcsak felségsértés számba mehetett, de

nyílt pártütést is jelentett volna.

� Jól van. Majd megmondom én magam � mondta Kozma, aki Pázmány nembeli volt, s

mind magyar, mind német ősei között sok bátor harcos lehetett.

Kozma visszament tehát, bebocsáttatást kért a királytól, aki illatos olajjal kenette magát, s

vászonleplen fekve, mezítelenül fogadta a hadnagyok szószólóját. Előbb csodálkozva

hallgatta Kozma szavait, majd egyre sötétülő pír jelent meg arcán, s arányos testének minden

izma megfeszült a visszafojtott haragtól.

� Kiadtam a parancsot, Kozma. Eddig kedveltelek, kitüntettelek, de most életeddel játszol.

� Felséges úr, te játszol valamennyiünk életével. A várat lehetetlen ezzel az erővel elfoglalni.

De ha még sok-sok vitéz halálának árán el is foglalod a várat, kit teszel meg herceggé? Itt

magyar egy sem akar maradni. Vagy tán magad akarod elfoglalni ezt a trónt is? Akkor

magyar király nem lehetsz. Mi, a te hadnagyaid, azt tanácsoljuk, s kérve kérünk, ne ostromold

tovább Ladomért. Vagy ha igen, itt maradsz besenyő testőreiddel együtt. Akkor visszatérünk

Magyarországra tenélküled, felség, és új királyt választunk magunknak.

István erre felugrott, a rabnő kiejtette kezéből az olajos tégelyt, és felsikoltott. István

dühödten magára húzta a lepelt, melyen eddig feküdt, és nyers mozdulattal elbocsátotta

Kozmát.

Kozma lassan kiment. Érezte, ha fegyver van a király keze ügyében, akkor most egy

hadnaggyal kevesebb élne. Végigsimított gyöngyöző homlokán, s a besenyő testőrök mellett

már nyugodt, bizakodó arckifejezéssel haladt el. �Nem ölt meg, tehát elismerte, igazam van.

Csakhogy a királyok nem felejtenek. Jó lesz vigyáznom. Ha Magyarországra érünk, könnyen

megválhatok a fejemtől.�

� Nos, mit mondott őfelsége? � kérdezgették a hadnagyok izgatottan.

� Nem mondott semmit.

� Most mi lesz?

� Hazamegyünk. Küldjétek szét a hírmondókat, kiáltsák ki mindenütt a táborban, hogy

visszafordulunk. De hagyjatok hátra erős őrséget, nehogy az oroszok vérszemet kapjanak.

Nem volt sok tennivaló. Pétör is segített a bőrsátrak összetekerésében, a szekerek

megrakásában. Néhányan csalódott ábrázattal bámulták a város arányló kupoláit, a gazdag

zsákmányt sajnálták, és válluk mögött babonásan hátraköptek, nehogy még egyszer Ladomér

környékére hozza őket a sors.

A királyi szállásmesterek parancs nélkül is csomagolni kezdtek, s úgy látszott, mindenki szó

nélkül tudomásul veszi a visszavonhatatlan tényt: értelmetlen lett volna ott maradni egyetlen

perccel is tovább.

Jaroszláv és Bezen főemberei megpróbáltak közbenjárni Istvánnál, látván a magyarok

készülődését, de nem eresztették őket a dühös és megszégyenült király elé.

Kozma úr s kíséretében Pétör és Etele az utóvéddel maradtak, hogy megakadályozzák az

oroszok esetleges támadását. Az elvonuló magyarok nyomában diadalmas, zengő harangszó

szárnyalt: Ladomér összes harangja szólt, győzelmet és menekvést hirdetett.

Kozma Pétörhöz fordult, maga mellé intette. Ajkán még ugyanaz a fanyar mosoly játszott,

amellyel a harangszót hallgatta.

� Te fiú, azt mondtad, Álmos herceg úrnak szolgálsz. Igazat mondtál?

� Igazat, uram.

� Mit gondolsz, elfogadna engem, ha felajánlanám néki a kardomat?

Pétör meglepődött, hiszen azt hitte, a király adta ki a parancsot az elvonulásra. Kozma úr

kérdése azonban őszintének tetszett, így hát őszintén válaszolt ő is.

� Bizonyosan. Legjobb híveit megvakították. Szüksége lehet a kardodra.

� Jól van. Ha már Magyarországon leszünk, újból beszélünk róla. De senkinek egyetlen szót

se erről, mert kivágom a nyelved, fiú!

Pétör boldogan bólintott. Most már csak épségben haza kell érnie � nagy védelmezőre talált,

ki maga is szökni akar a király seregéből. Vagy rosszul értette Kozma urat?

De Kozma úr már elléptetett mellőle.

Egyre távolabb zengtek, zúgtak a ladoméri harangok.

Álmos úr türelmetlenül várta a híreket István oroszországi hadjáratáról. Csak annyit tudott,

hogy viszonylag kis sereggel indult a király nagy távolságra, olyan vállalkozásban, mely

aligha kecsegtethet sikerrel. A király távollétében az ország főemberei egyre-másra úgy

intézték dolgukat, hogy valamiképp Dömös felé is elkanyarodjék az útjuk; még Marcell, az új

esztergomi érsek is kegyeskedett látogatást tenni a kolostorban, amelyhez természetesen joga

volt: azt mindenki sejtette, de csak kevesen tudták bizonyosan, hogy véletlenül Álmos

herceggel is találkozott. Marcellnak jó oka volt erre: ha esetleg a királynak valami baja esnék

a távoli Oroszföldön, nem árt, ha új patrónust keres abban a személyben, aki már Kálmánnal

szemben is esélyes volt a trónra.

Kettejük párbeszédén senki sem volt jelen, még Béla sem, de Álmos úr mogorvaságából arra

lehetett következtetni, hogy az érsek óvatos volt: kockázat nélkül akart nyerni, s nem

kötelezte el magát Álmos úr királysága mellett.

Eljött Nana veszprémi püspök is, ő szabadabban mert szólni, s többek nevében előadta, hogy

a magyar főemberek örömmel vennék, ha megszabadulhatnának Istvántól, aki méltatlan a

koronához és dicső névelődjéhez.

� Örömmel elfogadjuk még a korbácsot és zablát is attól, aki értelmes cél érdekében

kormányoz bennünket � jelentette ki Nana püspök. � Azonban úgy látjuk, sem a világi, sem

az egyházi hatalom nem kapja meg a királytól azt, ami ahhoz szükséges, hogy az országot

felemeljük Európa nagy nemzetei mellé.

� És hajlandók azok, akik hozzád hasonlóan gondolkodnak, akár erőszakkal is letenni a

méltatlan királyt a trónról? � szögezte a kérdést Álmos a püspöknek.

A testes, öreg férfi kétszer is körülnézett, csakugyan nem hallgathatja-e ki őket senki. De

óvatosságból a kolostor kertjében beszéltek, egy padon üldögélve, melyről szemmel lehetett

tartani az egész környéket.

� Nos, az egyház természetesen mindig is ellenezte az erőszak bármilyen formáját � kezdte a

püspök óvatosan. � De a méltatlanság, az alkalmatlanság megítélése más megvilágításba

helyezi a kérdést. Vajon jó király volt-e ama bibliai Heródes? Vajon nem lett volna-e joga

bárkinek, hogy akár erőszakkal is megfossza őt az uralkodás jelképeitől? Ami azonban a jelen

helyzetet illeti, nem hiszem, hogy megérett a helyzet erőszakos lépésre. Állandó háborúban

állunk, több határunkon is, némiképp persze a király hibájából. De sokan úgy vélik, ilyen

helyzetben végzetes lehet, ha a fegyverek éle nem a külső ellenség ellen irányul.

Bármennyire is igyekezett a püspök kitérő választ adni, ez elég világos beszéd volt: sem az

egyház, sem a világi hatalom, emberei nem hajlandók Álmos úr mellé állni.

Álmos úr az ilyen beszélgetések után egészen összeomlott, gyáva ebekről példálódzott Béla

előtt, akik mindkét tűzön sütnék pecsenyéjüket.

� Ilyenek a magyarok, fiam. Talán ilyenek vagyunk mi is. Mindent elfogadunk attól a

hatalomtól, mely magát törvényesnek nevezi, és fokról fokra lealjasodunk. Néha már azon

kapom magamat is, hogy némi hálát érzek bátyám iránt, hogy csupán megvakíttatott, de nem

vette el életemet és reményemet. Hát nem különös? A bosszúra vágyom, a bosszú tart életben,

de Kálmán már halott, és lassanként... lassanként szánni kezdem a bátyámat.

Béla apja mellett még mindig gyermeknek érezte magát: sohasem próbált ellentmondani neki:

hiányzott természetéből az az emésztő tűz, az a nyughatatlan lobogás, mely Álmos úrban

öregkorára is ifjú maradt.

Béla érezte, hogy amíg édesapja életben lesz, őbelőle sohasem válhatik önálló, függetlenül

döntő, igazi férfi: még mindig ő volt az ifjú herceg, aki vakságánál fogva legfeljebb szánalmat

ébresztett, de tiszteletet nem. Béla a sötétség végtelen óráiban megtanulta, hogy önmagát

mintegy kívülről szemlélje, elfogultság nélkül, inkább a rosszat helyezve előtérbe, mint a jót.

Pétör hosszú távolléte alatt ismét rá kellett döbbennie, mennyire társtalan, milyen

kiszolgáltatott. Egyedül Márkus öreges locsogása szórakoztatta, mert Márkusnak mindenről

volt véleménye, s akkor sem zavartatta magát, ha egy-egy tárgykörben semmiféle ismerettel

vagy tapasztalattal nem rendelkezett. Márkus felolvasott egy-egy bibliai passzust, s utána akár

órák hosszat beszélt mindarról, ami véletlenül eszébe jutott. Béla irigyelte Márkus atya

természetét, mellyel fogyó élete minden nehézségét elviselte, s vakon hitt abban, Isten minden

lény sorsát vigyázza, s akarata ellen nem lehet hadakozni. Béla hiába kutatta saját sorsát, nem

talált benne semmit, ami megmagyarázta volna, miért kell őneki más halandóknál jobban

szenvednie. Vajon Isten komolyan veszi saját átkát, hogy a fiak apáik vétkéért bűnhődjenek?

Vajon Isten valóban igazságos-e?

Amikor ezt a kérdést feltette Márkus atyának, az felnevetett.

� Ha mint papot kérdezel, azt mondom: igazságos. Hiszen ő maga is azt mondja mindenütt

magáról. Ha azonban mint embert, akkor bizony bajos a válasz. Én azt látom a világban, hogy

a dolgok valamiképp azon fáradoznak, hogy kiegyenlítsék egymást. A levegő, a víz, a tűz és a

föld, s összes keveréseik úgy vegyülnek egymással, miként az állati és emberi természet

részei. Az emberek többsége csak hiszi magáról, hogy ember, valójában az állatnál is

ostobább. Elfogadja a rámért sorsot, elfogadja a nálánál hatalmasabbak hazugságait, s

ráadásul önmagának is hazudik mindenfélét, hogy életben maradhasson, ameddig lehet.

Lehet, hogy Isten végtelenül igazságos, de nehéz elképzelni, vajon miképp ítélkezik majd

például Gerzson felett...

Gerzson az a bolond volt, akit a laikus testvérek vettek magukhoz, s aki a legalantasabb

munkákat végezte el a testvérek helyett. Gerzson mosolygós, szótlan, kövérkés férfiú volt,

akiről senki sem hitte volna, hogy embert ölt, méghozzá édes szüleit ütötte agyon jó néhány

évvel ezelőtt. Évekig raboskodott, a királyi ítélőszék állandóan megváltoztatta saját ítéletét,

majd Kálmán parancsára szabadon engedték, mert senki sem látta saját szemével a

gyilkosságot, csupán egy véres fejsze és egy üres tekintetű kamasz legény árulkodott a

valószínű feltételezésről.

� Még ha Gerzson tette is, zavart lelke sugallatára, avagy az ördög késztetésére e szörnyű

cselekedetet, vajon hogyan fog ítélni felőle az Úr? Hiszen Gerzsonnak nem volt, nem lehetett

szabad akarata. S mivel őt Isten teremtette olyannak, amilyen, bizonyos értelemben bűnös

tettét is Isten hívta életre. Tehát Isten akkor is igazságtalan, ha a mennybe emeli, s akkor is, ha

pokolra taszítja. De, ismétlem, ezt nem mint pap mondtam, hanem mint tudatlan, bűnös

ember...

Mintha csak szólították volna, megjelent Gerzson a keret négyszögében, a szamaras kordét

vezetve, amelyre hatalmas, mocskos hordót erősítettek: így szállították a moslékot hátra, a

disznóknak, amelyek már éhesen visítottak a konyhakert mögött.

Áradt az ablakon befelé a novemberi hideg, de Bélának nem volt kedve becsukni az olajos

pergamennel bevont ablaktáblát. Hallotta a kordé kerekeinek nyikorgását, s tudta, Gerzson jár

ott, s felesleges volt Márkus atya megjegyzése is: � Ni, éppen itt jár a bolondunk...

Márkus atya odacsoszogott az ablakhoz, hosszan bámult Gerzson után, akinek arcán most is

boldog mosoly játszott. � De az is lehet, hogy ilyenek a szentek � dünnyögte, s már éppen

vissza akart fordulni, amikor meglátta a kolostor felé kanyargó úton a két lovast. Az egyik

főrendű vitéz lehetett, gazdagon prémezett köntöse jelezte, a másik jóval fiatalabb volt, s

valami idegen viselet darabjai tették ruházatát különössé. A lovasokon látszott a kimerültség,

s mégis úgy ösztökélték lovukat, mintha menekülnének valami veszedelem elől.

� Vendégek érkeznek, s úgy vélem, nem a legjobb hírekkel � jelentette Márkus atya bölcsen.

� Menjünk fogadásukra, érzem, hogy nem közönséges mondandójuk van.

Mire leértek, már sokan körülvették a jövevényeket, elsősorban Pétört, aki illendőképp

bemutatta Kozma hadnagyot is. Márkus atya meghatottan ölelte meg egykori tanítványát,

aztán némán átadta helyét Bélának, aki finom ujjaival, mint szokása lett, végigtapogatta Pétör

naptól-széltől cserzett arcát.

� Ó, hát megjöttél, testvérem! Már azt hittem, örökre elhagytál!

Pétör megölelte Bélát, aztán könnybe lábadt szemmel kezet csókolt neki. Csak az zakatolt a

fejében: a herceg testvérének szólította! Béla elhúzta kezét.

Álmos úr is előkerült, két fiatal szerzetes vezette karjánál fogva. Pétör neki is kezet csókolt,

bemutatta ismét Kozma urat, aki rögtön engedelmet kért, hogy négyszemközt szólhasson a

herceggel.

� Megkérlek, uram, hogy fegyvereid tedd le idekint � mondta Pétör, hogy megakadályozza

az idegeneknél szokásos, megszégyenítő motozást.

� Nem én török a te életedre, herceg úr � dörmögte Kozma, de azért leoldotta övéről kardját

és tőrét.

Álmos úr Kozma elé tétetett egy nagy kupa bort, és méltóságteljesen leült.

� Hallgatlak, vitéz, a hangod jó hang. Tudod, vakságom kezdete óta jól megismerem, milyen

hang mögött milyen ember van. Megbízom szavadban, bár a király seregének hadnagya vagy.

� Már nem vagyok az.

� Vereséget szenvedett István? � kérdezte Álmos úr mohón.

� Nem. Csak éppen nem volt kit a ladoméri trónra segíteni. De nem ezért jöttem. S

legszívesebben azt mondanám néked, herceg, hogy ne beszéljünk, hanem cselekedjünk, amíg

nem késő...

Közben Pétör gyors szavakkal nagyjából ugyanazt elmondta Bélának is. Amint a sereg

visszaérkezett magyar földre, amint sejteni lehetett, a magyar főembereket okolta a hadjárat

kudarcáért, s valamennyi hadnagyát gyalázatos kegyetlenséggel megbüntette. Lefogatta

Kozmát is, de az Pétör segítségével még az első éjjel megszökött, még az északi határszélen.

Egy ideig a közelben rejtőztek, hogy megtévesszék az utánuk küldött poroszlókat, s közben

tanúi voltak, hogyan kínozták meg s ölték meg annak részeseit, amit István lázadásnak

nevezett. A király különösen aljas és kegyetlen bosszút állt: mielőtt saját vezéreit kivégeztette

volna, alfelükbe égő szövétneket csepegtetett, s egyformán élvezte a hadnagyok kínüvöltését

és a katonák röhögését. A vád szerint a lázadók valamennyien Álmos herceg emberei voltak, s

Álmos buzdítására szőttek összeesküvést, és hagyták cserben koronás királyukat ellenséges

földön.

Kozma hozzátette az elbeszéléshez: � így hát, herceg úr, azonnal hozzád siettem, mivelhogy

szolgádról megtudtam, téged ural, hogy figyelmeztesselek, s ha szükséged van rá, felajánljam

kardomat.

� Mit tehetek én? Mihez kezdhetek a te kardoddal, jó vitéz? � kérdezte keserűen Álmos. �

Ha siettél, van egy-két nap előnyöm. De vak vagyok, és szorongatott helyzetemben senkire

sem számíthatok. A főemberek elégedetlenek, de fegyvert nem hajlandók fogni koronás

királyuk ellen.

� Tudom, herceg. De itt nem maradhatsz. Ha biztonságban leszel, sereget gyűjthetsz. Gondolj

a fiadra! István azt hiszi, fiad nem él. De ha fülébe jut, hogy életben van, mi vár reá?

Menekülj külföldre!

� Köszönöm a tanácsot. Majd meggondolom.

� Ne sokat gondolkozz, herceg úr!

� Könnyen beszélsz, Kozma! Nekem birtokaim, jószágaim, hűséges híveim vannak itt!

Váljak földönfutóvá, hagyjak mindent és mindenkit cserben?

� És ha hagyod magad megöletni, vajon nem hagyod-e őket ugyanúgy cserben?

Álmos úr felállt, s botjával vadul döfködte a kőpadlót.

� De hát hová menjek? Semmire sincs idő... Követet kellene küldeni...

� Nincs idő, herceg úr.

� De hová? Velencébe? Vagy a német Henrikhez? Nem, oda többet nem! Csak Bizáncba

mehetek. Ott most János a császár, akinek felesége az én unokahúgom. László király leánya

mindig szívesen lát minket. Csak nem szeretem Bizáncot. Borsódzik a hátam, ha rágondolok.

És most, világtalanul... Már nem sokat érek a számukra.

� Életben maradsz, nagyuram, erre gondolj!

� Jól van, Kozma. Velem tartasz, ha megyek?

� Nincs itt maradásom, herceg úr.

� Jól van. Küldd be azt a... Pétört. Őt is meg akarom hallgatni.

Álmos úr még nagy töprengésében is óvakodott attól, hogy teljes hitelt adjon egy idegen

ember szavainak. Bár Kozma őszintének látszott, nem lehetett elvetni azt a gyanút sem, hogy

István fondorlatáról van szó: előbb önkéntes száműzetésbe kényszeríti, majd a világ előtt

árulónak nevezi, s álszent módon törvényesíti a kialakult helyzetet. Meghallgatta és alaposan

kikérdezte Pétört is, majd tanácskozott Sulpicius atyával és Bélával is.

A tények ismeretében senki sem próbálta Álmos urat rábírni arra, hogy maradjon Dömösön, s

vállalja annak kockázatát, hogy a király testőrei másodszor is megjelenjenek, most már talán

sokkal véglegesebb megoldás reményében.

� Ha a király összeesküvést emlegetett, és téged nevezett meg felbujtónak, nagyuram, akkor

nem beszélt a levegőbe. És ha István így gondolkozik, akkor nem néhány martalócot küld

érted, hanem egész sereget. Nem tudunk megvédeni ellene � mondta Sulpicius remegő

hangon, s megfogta Béla karját. � S ha úgy érzed, uram, hogy ez megfutamodás, akkor fuss,

fuss a fiad kedvéért. Megvakított embereidről és Márkusról életük végéig gondoskodunk, ezt

megígérem.

Álmos úr érezte, élete legnagyobb elhatározása előtt áll. Hosszan tűnődött, miközben érezte a

reá szegeződő pillantásokat. Aztán lassan bólintott, s kiadta a parancsot az indulásra.

Még aznap délután útnak indultak. A gyorsabb haladás érdekében szekereket nem vittek, csak

váltólovakat. Kozma és Pétör, aki már napok óta nem aludt, most a nyeregben ülve bóbiskolt.

Három erős, fegyverforgatáshoz is értő szolga és négy szerzetes tartott még velük. Álmos

urat, Magyarország második leghatalmasabb emberét, a királyi herceget tíz emberből álló

szánalmas kis csapat kísérte menekülésében. S közülük egy, a fekete kámzsába bújtatott Béla,

fegyvertelen. De hát minek fegyver a világtalannak?

A király erősségeit messze elkerülve haladt a kis csapat, s a szabadban éjszakáztak, apró tüzet

gyújtva, mely meleget alig adott, csak a Hold riasztóan hideg fényét csökkentette a fagyos és

felhőtlen égbolton. Már délen jártak, a harmadik nap hajnalán, amikor Béla kezdett

lemaradozni, inkább csak lovára bízva magát, s Pétörnek fel kellett figyelnie Béla megtört

tekintetére, vörösen izzó, majd holtsápadt arcára. Megérintette homlokát, s akkor látta, az ifjú

herceg már alig van eszméleténél, s a vak szempár ijesztően rejtegeti titkát: a halálos

kimerültséget, az emésztő lázat.

Sebtében két ló közé kezdetleges hordágyat szerkesztettek, s mindenki feláldozott felesleges

ruházatából egy-egy darabot, hogy Béla melegen és lehetőleg kényelmesen pihenhessen. De

ekkor már látszott, nem folytathatják Bélával az utat, ha csak halálát nem akarják.

Álmos úr lecsüggesztett fejjel lovagolt fia mellett. Aztán magához szólította Pétört.

� Itt kell maradnod Bélával, fiam. Megteszed?

� Szívesen. De hol?

� Pécsváradon, az apátságban. Talán jobb is így. Csak mi ketten fogjuk tudni, hol van a

herceg. És a pécsváradiak közül se tudják sokan. Ha István előtt rejtve marad Béla, akkor

életben marad. És még valami: Bizánc nem játszhat velem kénye-kedve szerint. Nem

tarthatják Bélát túszként mellettem, vagy... helyettem. Érted?

� Azt hiszem, értem.

� Jól van. Majd izenek, módjával. Nem sokszor, de elégszer. És küldetek pénzt is. Keresd

meg az apátságban Vencel atyát. Cseh születésű, korombéli férfi, jó emberem még a régi

időkből. Mutasd fel néki ezt a gyűrűt.

Álmos úr nagy nehezen lehúzta ujjáról egyik vastag aranygyűrűjét, melyen kígyószerű

mintázat futott körbe.

� Ezt Adelhaid lányom férjétől, Szobieszlávtól kaptam. Vencel ismeri a gyűrűt. Indulhatsz.

Álmos úr kinyújtotta tenyerét Béla felé, s Pétör gyengéden a herceg homloka felé vezette az

erős, nehéz kezet, mely egy pillanatra megpihent a fiú csapzott homlokán.

� Isten vigyázzon rátok.

� Isten védelmezzen téged is, herceg úr.

Pétör megölelte Kozmát, elbúcsúzott a többiektől is. Aztán sóhajtva megrántotta a Bélát

hordozó két ló zabláját. Selöm térdének leheletnyi nyomására is engedelmeskedett. A

csodával volt határos, hogy a derék állat túlélte az orosz hadjáratot s a haza vezető hosszú

utat.

Délkeletnek tartott, sebtében elmagyarázták, merre kell mennie. A három lóval ügyetlenül,

lassan tudott csak haladni, s azon kapta magát, egyik imádságot a másik után mormolja, mint

az eszelős, hogy Béla ne haljon meg útközben.

�Vagy talán az lenne neki a legjobb, ha Isten magához venné? Hiszen olyan árva az én

szegény testvérem, hercegi uram, földönfutónál is sanyarúbb a sorsa. Rejtőzni kolostorokban,

elzárva az ég, az erdő, az emberek és a dolgok látványától � kinek való? A rabokat is

szabadon engedik egyszer, csak a pokolbéli büntetés véglegesebb ennél. Mi válhatik szegény

Bélából? Álmos úr még menekülés közben is terveket kovácsol, új dolgokat őrlet eszével,

még mindig bízik önmagában, a szerencséjében. Béla erőtlen, beteges, jámbor, nem e vad

világra való. Mégis kérlek, Istenem, ne itt, ne most szólítsd magadhoz, mert én is

belepusztulok.�

Ilyen különös imádságok között jutott el Pétör akadály nélkül a pécsváradi apátság falai alá,

melyet még a magyarok első, szent királya alapított. A kapus barát nem sokat kérdezősködött,

hiszen a kolostor mindig nyitva áll az útban megfáradottak és a szenvedők előtt. Előkerült

Vencel atya is, hórihorgas, középkorú, teljesen tar férfiú, kinek bizalmatlansága azonnal

feloldódott, amikor Pétör felmutatta a gyűrűt. Óvatosan a kolostor ispotályába szállították

Bélát, s az urosbarát gondjaiba vette az eszméletlen herceget.

Vencel látta, hogy Pétörre is ugyancsak ráfér a pihenés és az étel-ital: legelőször is valami

túlságosan édesített, erős pálinkafélét diktált belé, mely eleven tűzként járta át Pétör tagjait.

Latinul szóltak egymással, mert Vencel atya csupán törve beszélt magyarul, három évtizednyi

ittléte után is. A szerzetes elbámult Pétör csaknem tökéletes latinságán, egy közrendű ifjú

szájából szépen szerkesztett latin mondatokat hallani oly csodaszámba ment, hogy az atya

legszívesebben maga köré csődítette volna a kolostor összes lakóját. De aztán erőt vett magán,

s átkarolva Pétör izmos vállát, így szólt:

� Fiam, gondolkodtam a dolgon. Úgy vélem, nem szükséges rajtunk kívül senkinek sem

tudnia, kik vagytok valójában. Nem mindha apáturunkban nem bíznék meg, de minél

kevesebben tudják ezt a dolgot, annál biztonságosabb a számotokra. Ha jól értem, az a magas

személy, akinek gyűrűjét felmutattad, sokáig, akár hosszú évekig is távol lehet. Jó helyetek

lesz itt, elég, ha annyit mondunk, hogy elhivatottságot éreztek a szent vallás iránt. Mivel

társad világtalan, őt állapota iránti könyörületből vesszük magunkhoz, te pedig néhány órát

munkálkodol a laikus testvérekkel. Majd alkalomadtán felfedezzük, hogy Isten kegyelméből

tudsz írni-olvasni, s kancellista lehetsz, vagy a képíróknál segédkezel.

� Köszönöm, atyám � csókolt kezet Pétör hálásan, megkönnyebbülten Vencelnek, s arra

gondolt, mostanára talán már átjutottak a határon Álmos úrék. Nem tudta, csupán sejtette,

hogy a vak herceg a dalmaták földjén át akar velencei területre jutni, s talán egy velencei

hajóval indul útnak a velük szövetséges Bizánc felé. Vajon eljut-e odáig? Hiszen Álmos úr

csak Magyarföldön fontos személy, akit üldözni avagy királyi trónra emelni egyformán lehet

� odakint csupán egy szerencsétlen, vak öregember, akin csak az övébe rejtett aranydukátok

segíthetnek.

Rövid imádságot rebegett magában gazdáiért, aztán lecsukódott a szeme. Vencel atya

tűnődve, sokáig nézte a fekete hajjal keretezett, ifjonti arcot, aztán betakargatta az édes

pálinkától elnehezült Pétört, s kis keresztet rajzolt homlokára.

Béla lázálmában Bizáncban járt: apja elbeszéléseiből és görög papok előadásából ismerte az

aranyvárost, mely a tenger kapujában dacol a pogány hordák Ázsiában újra meg újra

megszülető rohamaival. Most álmában egyedül járt magas házak és tornyok alatt, nehéz

aranyruhában, mindkét kezével súlyos füstölőt tartva, melyből áradt a tömjénfüst, előbb

térdéig, derekáig, majd szájáig ért, s csak amikor fulladozni kezdett, döbbent rá, hogy ez nem

füst, hanem víz, amely az ő füstölőjéből árad szét. Megpróbálta elengedni a füstölőt, de

érezte, képtelen rá.

Aztán odalépett hozzá egy Madonna-szelídségű, kék ruhás asszony, és elvette tőle a füstölőt,

amelybe a víz � avagy a füst � menten visszaözönlött.

Béla mosolyogva ébredt, s az öreg, mogorva urosbarát megkönnyebbülten felsóhajtott. Még

sohasem gyógyított vak embert, s megrémítette, hogy a kellemes külsejű, finom arcú

világtalan ifjú oly hosszú ideig nem tért magához. Most már kiakaszthatta száradni a vizes

lepedőket, melyekkel szüntelenül csillapította az ifjú lázát. Áttérhetett a gyógyfőzetekre,

melyek hatásában annyira hitt.

De akkor már ott volt Pétör is, és ajkára tett ujjal figyelmeztette Bélát, ne tegyen semmiről

említést az urosbarát jelenlétében. Aztán eszébe jutott, a herceg nem láthatja őt.

� Hol vagyok? � kérdezte halkan Béla.

� Jó helyen, bátyám � felelte gyorsan Pétör. � A váradi apátság ispotályában. És az is biztos

helyen van már talán, akivel együtt indultunk útnak.

Béla megértette, nem beszélhetnek szabadon. Bár megnyugodott, aggodalmat és bosszúságot

érzett, hogy gondot okozott atyjának.

Minden úgy történt, amiként Vencel atya eltervezte. A felépült Béla kis cellácskát kapott az

ispotály mellett, ahol a kolostor öregebb, magatehetetlen szerzeteseit is gondozták, s ahová

időről időre elhelyeztek arra vetődő koldusokat, testi és lelki fogyatékosokat is. Nem volt ez a

legszívderítőbb környezet Béla számára, akit Pétör kénytelen volt hosszú órákra magára

hagyni, de a herceg Istenhez menekült, s miközben az ispotály betegeinek nyögdécselését,

zajait és zörejeit hallgatta, régi emlékeket próbált felidézni önmagában, arra a néhány

napfényes évre, amely osztályrészéül jutott.

Hetek múltán elszivárgott annak a híre, hogy István elkoboztatta Álmos úr jószágait, s

kemény üzenetben szólította fel a keleti császárt, Komnénosz Jánost, adja ki a lázadó

szökevényt. Ilyen öröm régen érte Bélát. Mit törődött ő az elkobzott jószágokkal! Apja

megérkezett Bizáncba, s előbb-utóbb megtalálja a módját, hogy üzenjen neki. Csak azt

sajnálta, hogy nem kísérhette apját Konstantinápolyba, habár úgysem láthatta volna

szépségeit.

Pétör hamarosan a képírók mellé került, de szívesen dolgozott az apátsági földeken is vagy az

állatok mellett. Néha titokban saját lovát is megjártatta kicsit, de ezt gyakran nem tehette,

hiszen egy irgalomból befogadott laikus testvér nem hívhatta fel magára a figyelmet ilyen

különös kedvteléssel.

Kínos lassúsággal teltek a napok tavaszig; egész télen szakadt a hó, s gyakran hetekre elzárta

a kolostort a külvilágtól. A kósza hírek óriási késéssel jutottak be Pécsvárad falai közé, s

igazságukról nem lehetett meggyőződni. Azt rebesgették, hogy a Szentföldről visszatért

velencei hajóhad sorra visszafoglalta a dalmát városokat, s István belenyugodott apja

szerzeményeinek végleges elvesztésébe. Szövetségre lépett viszont a csehekkel és a határ

menti osztrák tartományokkal, ami arra mutatott, hogy biztosítani akarja északi, nyugati és

déli határait.

� Meglásd, kelet felé készülődik � hajtogatta Pétör. � Bizánc nem adja ki atyádat, hát

nekimegy a császárnak.

� Akkor megőrült! � mormogta Béla, beleborzongva a lehetőségbe. � Bizánc már nem a

régi, de még nagyon hatalmas. Csak kapóra jön neki a magyarok kakaskodása. Még igaza lesz

apámnak, s koronával tér haza. Csakhogy én nem szeretném, ha bizánci aranyból lenne a

korona.

� Miért?

� Mert olyan Bizánc, mint a kívülről ép alma, amelyben azonban belül férgek nyüzsögnek.

Amint a rómaiaknál is az utolsó császárok már hatalomvágyó légiós vezérek voltak,

Bizáncban is csak a nagyobb koncért marakodnak. Ámbár, ki tudja, talán ez a János császár

dinasztiát alapít, és megfordítja a birodalom sorsát.

Csendesen, eseménytelenül teltek a hetek, hónapok, és csak nem érkezett üzenet Álmos úrtól.

Már nyár eleje volt, amikor egy izmaelita kereskedő érkezett Pécsváradra, s a vásári

sokadalomban ő is felállította sátrát, melynek keleti portékáit mindenki megcsodálta ugyan,

de eladni nemigen tudott a kereskedő semmit, hiszen a hajlékony pengéjű tőrök, a

sodronyingek éppoly megfizethetetlenül drágák voltak, mint a selyemkendők és sohasem

hallott nevű fűszerszámok. Ez a kereskedő felküldte magyar szolgáját az apátságba, s

megkereste Pétört, híván, tekintse meg a sátor kínálatát. Pétör, mielőtt elment volna, sietett

Bélához, mert gyanította, hogy üzenet érkezett Álmos úrtól. Béla nem ment, nem is mehetett

Pétörrel, hiszen egy vak barát ugyan mit keresne egy sokadalomban... Az izmaelita horgas

orrú, csupa mosolygás és csupa ránc férfiú volt, ki karját mellén összefonva, keleti szokás

szerint köszöntötte Pétört, s tört magyarsággal kezdte beszédét.

� Uram, te tud, ki vagyok én, és ki vagy te. Ha mutat egy gyűrű, mi tud, nem kell beszéd.

Pétör elővette övtarsolyából a kígyóalakos gyűrűt, amelyet a kereskedő tiszteletteljesen átvett,

majd nagy hajlongások közepette visszaadta.

� Köszönöm, uram. Íme a levél attól, aki valakinek kedves � nyújtott át az izmaelita egy

vékony tekercset. � Várj, még van valami. Hosszú utat tettem meg, tevén és hajón, és sok

városban jártam. De amit bíztak rám, megvan.

Átadott egy bőrzacskót, mely olyan nehéz volt, hogy Pétör csaknem elejtette. A kereskedő

mosolygott.

� Ezer bizánci arany. Annak adománya, ki fiaként fogadta azt, akiről hárman tudunk.

Pétör megkérdezte, mivel tartozik a kereskedőnek szolgálataiért, de az elhárítóan maga elé

tartotta kezét.

� Nem, uram, engem bőséggel fizet, akiről szóltam. Sok út, sok üzenet, sok arany.

Kölcsönös udvariasságok mormolása közben búcsúztak el, s Pétör távozása után az izmaelita

hamarosan szedte a sátorfáját más égtájak felé.

Pétör rohanvást vitte a levelet Bélának, s engedelmével fel is olvasta az írást, mely írni s

latinul egyaránt rosszul tudó személy munkája volt: később a levélből kitetszett, hogy Kozma

úrnak diktálta a herceg.

Álmos herceg óvatosan és körülményesen fogalmazott, talán attól való félelmében, hogy

üzenete illetéktelen kezekbe kerül. Nem számolt be arról, mi módon jutottak el Bizáncba,

csak a császár és főleg Piroska császárné kedvességét magasztalta, s jelezte, hogy felvette a

Konstantin nevet, s János engedélyével és támogatásával települést alapított Makedóniában,

melyet Konstantinvárosnak nevezett el. Máris sok magyar él itt, akik István elől menekültek

ide, és gyülekeznek az ő zászlója alatt. Az utolsó mondatok a közeli, diadalmas hazatérést

ígérték, de a szavak megválasztása és a cifrán semmitmondó frázisok reménytelenséget és

keserűséget sugalltak.

� Tehát atyád jól van, és haza fog jönni � mondta Pétör, nem akarván elrontani Béla örömét.

De a herceg örökké távolba meredő arcán nem volt öröm.

� Nem fog hazatérni, érzem. Ott fog meghalni, valami poros falucskában, száműzetésben,

kegyelemkenyéren, vakon, öregen és csalódottan.

� Isten adja, ne így legyen � felelte Pétör, és összesodorta az írást.

Alig telt el néhány nap, az egyház lassú, láthatatlan, de eredményes hírszolgálatának

láncolatán át megérkezett a hír: a macska párviadalra hívta az oroszlánt. István megindult

hadaival a görög császár ellen. A háború ürügyéül azt rebesgették, hogy a császár nem

hajlandó a szökevény lázadót, Álmost kiadni a magyar királynak. De azt is mondták, hogy

István egy rettentő és személyének szóló sértést kíván megtorolni. Állítólag János császár

többek jelenlétében szidalmazta István királyt, mondván, a magyar király disznó ember, s

amikor Piroska, magyar felesége őellene mondott, a császár mindenki szeme láttára arcon

csapta. �A görög császár a magyarokat becsmérelte, megverte szent életű László királyunk

lányát!� � mondogatták István sugalmazására a délvidéken gyülekező seregnek, mely

először a bolgárok földjét kezdte dúlni.

Azt is a bizánciaknak rótták fel, hogy Barancs városában magyar kereskedőket bántalmaztak,

áruikat elvették, őket magukat elkergették. Ilyen gyalázatosságok persze minden időben és

minden nép fiaival megesnek időnként: ha emiatt háborúznának, sohasem lenne béke. István

király is üzengetett a görög császárnak, vén banyának nevezte állítólag, aki csak henyél, és

nem mer kiállni vele ütközetre. István elfoglalta Nándorfehérvárt, Nist, Szófiát, de

Philippopolisnál vereséget szenvedett, s rátört valami kórság, mely sokban hasonlított apja,

Kálmán nyavalyájára. Egy Stefel nevű németet tett meg a sereg hadnagyának, s

hazaszállíttatta magát Esztergomba. Betegágyán érte utol a hír, hogy Álmos herceg, kit apjától

tanult meg gyűlölni, váratlan hirtelenséggel meghalt.

Bélához csak jóval később jutott el a szomorú újság, s Pétör csak akkor közölte vele, amikor

Kozma úrtól ismét írott üzenet jött, most egy görög pap útján.

Béla arca nyugodt maradt.

� Én már eltemettem. Emlékszel, Pétör? Megmondtam.

Gyászának külső jelét nem adhatta, de száz aranyért gyászmiséket rendelt emlékére Pétör

segítségével, s Álmos úr egykori birtokain megcsendültek a lélekharangok az ő tiszteletére.

Béla pedig negyvennapi böjtöt vállalt magára, hogy Isten kegyelmét elnyerje a halott számára.

És Magyarországon csak két ember tud Béla herceg hollétéről: egy cseh pap és egy pór ifjú.

HARMADIK RÉSZ

Pétör kíváncsian követte a bizánci háború eseményeit: az orosz földön folytatott csúfos

hadjárat részeseként kissé önmagát is harcban próbált vitéznek tartotta, s miközben magyar

lévén azt kívánta, hogy növeljék az ország dicsőségét, Béla híveként és István ellenségeként

minél csúfosabb bukást várt és jósolt.

Stefel vezérsége és a király távolléte nem tett jót a magyar seregnek, mely a nagy távolság

miatt alig kapott utánpótlást. Marámnál a bizánciak betörtek Magyarországra, s a magyar

hajósok; csónakosok megismerkedhettek a bizánci hadigályákkal és rettentő fegyverükkel, a

csontig égő, elolthatatlan görögtűzzel. Barancsnál azután a magyar sereg iszonyú vereséget

szenvedett, s mint az onnan megmenekültek beszámoltak róla, a Krassó nevű patak vize vörös

volt a vértől, s kiáradt a medrét eltorlaszoló páncélos hullák miatt. Miként az ökröket, úgy

vágták le a megzavarodott magyarokat, s nemcsak a görögök, hanem a zsoldjukba szegődött

génuai és perzsa harcosok is. Komnénosz János megmutatta a magyaroknak, hogy jó

hadvezér, és a betegségéből felépült István hiába tért vissza seregéhez és aratott kisebb

győzelmeket, ez már csak arra volt elegendő, hogy tisztes békét köthessen egy kis dunai

szigeten, hol a két uralkodó személyesen is találkozott.

A magyar királyt most már a köznép is rejtőzködés nélkül �kisebbik István-nak� nevezte, s

hiába mesélték a görög hadjáratból megtért sebesültek, nyomorékok, hogy egyszer majdnem

fogságba ejtették János császárt � ami pedig igaz volt �, kinevették őket. Istvánnak

valamennyi háborúja felesleges és igen költséges volt, s távollétében a főemberek már

egészen nyíltan kezdtek tárgyalni arról, hogy kit tegyenek meg új királynak.

Azok is szervezkedni kezdtek, akik eddig még bizakodtak abban, István majd lehiggad, és

fiúgyermeket nemz magának. De István még fattyakat sem tudott csinálni ágyasainak, még a

körülötte különböző szemérmetlen szolgálatokat teljesítő, fekete kun leányok sem estek

teherbe attól a királytól, aki még kórágyán is megpróbált magáévá tenni bizonyos némbereket,

kik azonban már semmi pénzért és semmi fenyegetésre sem voltak hajlandók érinteni a nyílt

sebekkel és fekélyekkel borított, korán öregedett testet.

Pétör, ha világiakkal érintkezvén ilyen undok pletykákat hallott �kisebbik István�-ról,

óvakodott ezeket Bélának továbbadni, mert észrevette, hogy Bélában az ilyen történetek nem

gyűlöletet és megvetést, inkább mérhetetlen szomorúságot és levertséget keltettek, s István

bűneiért is hajlandó volt önmagára mérni hosszabb, szigorú böjtöket vagy az önsanyargatás

más módozatait. Pétör úgy látta, Bélát a vakság még jobbá, még nemesebb lelkűvé tette, s ha

érzékeny és gyanakvó is volt, mint a világtalanok többsége, ez nem párosult benne irigységgel

és rosszindulattal a látók iránt. Gyötörhette volna Pétört százféle módon is, még jobban maga

mellé láncolva őt saját kiszolgáltatottságával; de Béla szerényen meghúzódott az ispotály

melletti zugban, és a kolostor kertjében szívesen ment magányos sétákra is, miután Pétörrel

előtte végigjárta az összes utat és ösvényt.

Pétör a képírók műhelyében egyre érdekesebb másolási munkákat kapott, az utóbbi

hónapokban a római nép történetét, s ügyes kezű lévén megengedték neki, hogy belekóstoljon

a miniátori feladatokba is. A műhelyből jövet gyakran beszámolt Bélának aznapi

olvasmányáról, melyet másolás közben szinte szóról szóra megjegyzett. Szívesen társalogtak

és vitatkoztak a római hősökről, hadvezérekről, a császári Róma hanyatlásának okairól, s

egyetértettek abban, hogy az emberiség általuk ismert históriájában Róma vitte legtöbbre

mindazt, amire büszke lehet az ember; mert bár igaz, hogy a régi görögök a művészetekben és

tudományokban ügyesebbek és bölcsebbek voltak, Róma tette mindezt sokak számára

elérhetővé. Még a kereszténység eszméjét is csak Róma vihette diadalra, igaz, némiképp a

saját bukása árán.

� Minden népnek szép és érdekes a története � mondta Béla. � Ha a miénknek a históriáját

ismerné a világ, bizony elcsodálkozna, mennyi kiváló emberünk volt, a barbárnak mondott

magyarok mily sok fényes tettet hajtottak már végre. S ha a hunok valóban őseink vagy

rokonaink voltak, akkor még inkább büszkék lehetünk: olyan birodalom részesei voltunk,

mely, ha pompában nem is, de erőben vetekedett a régi Rómával.

� Mink magunk sem ismerjük történetünket � sóhajtott Pétör. � Minden népnek van

gesztája, s az újonnan született nemzedékek megtudhatják, honnan származnak, és milyen

tanulságok vonhatók le őseik egykori cselekedeteiből.

� Tudós papjaink vannak már, ha nem is sokan � felelte Béla. � Ők megírhatnák a

magyarok történetét.

� Megírhatnák, de nem teszik. Inkább a szentek és vértanúk históriáját másolgatják. Azt

mondják, a magyarok históriája pogány mesék sora, mely csupán tudatlan öregemberek ajkán

él, s nincs rá semmi írott bizonyíték...

� Akkor ők a tudatlanok. Egy nép mindenre emlékszik, s ha ki is találnak és szépítenek is

egyet-mást, azért a lényeg változatlan marad. Aki mindezt írásba foglalná egyszer, az nagy

tettet hajtana végre, és neve fennmaradna, amíg egyetlen magyar is él.

� Nem lesz ilyen ember soha! � mondta Pétör. � Te magad mondtad, hogyan járt Márkus

atya az ő munkájával: hiába ajánlotta fel fűnek fának. A mi uralkodóink és főembereink

csupán helyük megtartásán fáradoznak, s mit sem törődnek a múlttal vagy jövendővel. Pedig

tanulhatnának az egyszerű néptől, amely kemény munkája mellett, sanyarúbb sorsában sem

feledkezik meg arról, hogy az emberi élet milyen rövid, s értelmet csak akkor nyer, ha vissza

és előre is tud nézni.

� Megírhatnád akár te is, Pétör.

� Én? Kevés vagyok én ahhoz, uram! Legalábbis egyelőre kevés. Olvastam sok mindent,

jártam egy-két helyen az országban, de ez mind kevés. Akkor meg kellene keresnem azokat

az öregeket, akik még emlékeznek a régi mondákra, legendákra. De ha még meg is tehetném,

ugyan ki engedné meg, hogy a magam kedvére dolgozhassam a képíróknál? Drága és ritka a

bőr, a pergamen, még drágább a jó festék, s ilyen munkát csak magas pártfogó segítségével

lehetne véghezvinni.

� Ha nagyon akarod, Isten majd hozzásegít. S én is segítek. Atyám küldött pénzt. Sok pénzt.

Miért ne fordítanánk belőle ilyen nemes célra?

� Köszönöm, uram. Jó vagy hozzám, és bízol bennem. Gondolkodom majd ezen. De most

bujkáló menekültek vagyunk, uram, ezt ne feledd. A magyar nemzetnek ilyen ajándékot az

adjon, ki bőségben és szabadon élhet.

� Ajándékozni mindig annak kell, aki tud adni. S ha mi nyomorult állapotunkban is

tudunk?...

A kérdés apró magocskája elvettetett: ki tudja, szárba szökken-e valaha is?

Még a király távollétében, mikor kétséges volt, egyáltalán visszatér-e a délvidékről, a királyi

főemberek titkos tanácsot tartottak, s ismét úgy határoztak, István után Saul legyen a király, a

szent életű László húgának fia. Csakhogy mindenki tudta, Saul visszavonult életet élő

öregember, aki soha nem is óhajtotta a koronát, s legfeljebb azért egyeztek meg személyében,

mert királlyá tétele senkinek nem lett volna különös érdeke. Csakhogy kinek kell olyan király

igazán, akinek egyetlen érdeme, hogy senkinek sem kell? Marcell érsek hiába kereste fel Saul

urat, az bizony sem határozott igent, sem nemet nem volt hajlandó mondani.

A király nagy kísérettel útnak indult, hogy eleinek módjára bejárja országát, részben, hogy a

be nem hajtott adókat kíséretével fölélje, részben pedig, hogy vitás ügyekben a helyszínen

tegyen törvényt, mivel igen sok panasz érkezett az ispánok ellen, kik sorra gazdagodtak meg

mértéktelen módon, miközben a királyi kincstárba alig csurrant-cseppent valami a beszedett

adókból és beszolgáltatott terményekből.

Nagy ijedelem támadt az ispánok között, s amikor a királyt Egerben ismét elővette és ágyhoz

kötötte a kórság, titkos gyűlést tartottak Bors és Iván ispán hívására, kik a legtöbbet kapták

Álmos úr elkobzott birtokaiból, ezért hálátlanságuk is legnagyobb volt �kisebbik István�-nal

szemben. Sem Bors és Iván, sem az ispánok nem tudtak azonban dűlőre jutni, melyiküket is

jelöljék István utódául, ezért aztán példátlan és nevetséges módon úgy határoztak, Bors és

Iván együtt lesz király István után. Mikor a titkos gyűlés híre kiszivárgott, sokan éppen a

kettős királyjelölés miatt nem vették komolyan az egész összeesküvést, amely így csak jóval

később, véletlenül jutott a király fülébe, ki betegségéből kis időre ismét felépült.

István mindkét ispánt elfogatta, s Ivánnak fejét vétette, Borsot pedig száműzte. A Bizáncba

menekült Bors esete azután még a király csekély számú hívei közt is újabb kétségeket keltett:

mert igaz ugyan, hogy Bors a király rokona volt, de hogyan lehet ugyanazért a bűnért két

embert egészen másként megítélni?

István annyira megcsömörlött az emberektől, s különösképp rokonaitól, hogy parancsba adta,

egyetlen atyjafiát sem kívánja többé színe előtt látni, mivel mindegyik életére és trónjára tör.

Mint már oly sokan előtte és utána, �kisebbik István� idegenekkel vétette körül magát, s

közülük is elsősorban pogány vagy csak névleg megkeresztelt besenyőkkel és kunokkal,

utóbbiak közül is legtöbbet azzal a Tatár nevű kun vezérrel volt együtt legszívesebben, akinek

vonulását Pétör is megláthatta sok évvel előbb. Most már Istvánnal is úgy voltak legtöbben az

országban, mint élete utolsó éveiben atyjával: csak a halálát várták. Különösen nagy volt az

elkeseredés azokon a vidékeken, ahol a kunokat megpróbálták letelepíteni. A pogány, tar fejű

kunok menekültként érkeztek, de hódítóként viselkedtek, s inkább hasonlítottak a magyarok

elődeire, mint maguk a magyarok, akik már megtanulták, hogyan lehet és kell is saját

munkájukból szerényen gyarapodni, s nem mások javaiból rablóként dőzsölni. A Dunán túlra

nem telepítettek kunokat, mert ők a téres pusztákat kedvelték, a nagy síkokat, hol hegyek nem

akadályozták a látást, így hát a kunok elleni harag szóbeszédei csak később jutottak el

Pécsváradra, meglehetősen kiszínezve. Úgy mondták, a kunok élelmet, nőt, marhát úgy

ragadoztak el a magyaroktól, mintha örökké tartó vendégségbe jutottak volna, s kegyetlen

bosszút álltak, ha valaki ellenállt, vagy nemet mondott. S ha a magyarok többen összeálltak, s

védekezni próbáltak a kunok ellen, hát szaladtak a királyhoz, aki állítólag megígérte Tatár

vezérnek, hogy minden megölt kunért cserébe tíz magyarnak oltja ki az életét.

Béla tamáskodva hallgatta ezeket a szóbeszédeket, de Pétör, aki látta a kunokat, jobban hitelt

adott nekik.

� Mi is itt tanultuk meg, hogy mi az enyém, tiéd fogalma... A kunoknál minden közös, csak a

vezérek rendelkeznek külön vagyonnal. Itt meg azt látják, hogy minden pór rendelkezik

valamivel, amivel ők nem. Van háza, állata, földje, talán pénze is � hát odamegy hozzá a kun,

azt mondja neki, adjál a tiédből, testvér, s ha nem ad, hát elveszi. És lehet, még ő haragszik

jobban.

Béla elgondolkodott ezen. � Értem, így már értem. Látod, Pétör, így kellene minden nép

múltját, szokásait érteni. Akkor senki nem acsarkodna a másik ellen, ha pontosan tudná,

miben hisz, mit akar, miért örül és haragszik.

� Isten értheti csak azt a sokféle népet és embert, amelyek s akik itt a földön küzdenek

egymással. S ha nagyon igyekeznénk megérteni az ellenségeinket, talán nem is lenne erőnk

küzdeni ellenük.

� Jézus ezt akarta. Ő megértette ellenségeit, és nem harcolt ellenük.

� Ha király lett volna, földi király, harcolnia kellett volna. Egy földi királyra nem az összes

ember van rábízva, csupán egy részük. A királynak nincs joga ahhoz, hogy megértse népe

ellenségeit.

Béla felsóhajtott.

� Látod, ezért nem akartam én soha király lenni. Ha atyám sem akart volna, talán ma én is

látó lennék, s az álmosdi várban nevelgetném a gyermekeimet.

� Szeretnéd?

� Szerettem volna. De megnyugszom Isten akaratában. Ha jól számolom, immár öt

esztendeje hallgatom ennek a kolostornak a zajait, neszeit. Rosszabb itt, mint Dömösön: nem

szabad ismernem senkit. Mégsem panaszkodom, mert te velem vagy, és élek. És sosem

vagyok igazán egyedül. A legnagyobb csöndben is hallok valamit. Most például... igen,

hallom, hogy esik a hó. Nézz csak ki! Ugye, esik? Nem értem, hogyan, de mintha látnám.

Valahogy puhábbak lesznek a hangok odakint.

Pétör kitekintett az ablakon, félrehajtva az áttetsző, olajos bőrt. � Igen, esik a hó...

Ottmár ispán, ki egykor merészen arra figyelmeztette Kálmán királyt, ideje készülődnie a

nagy útra, az Örökkévaló színe elé, keserű öregember lett. 1116-ban, Kálmán halálakor sem

volt már fiatal, de férfikorának legszebb reményei mentek füstbe, amikor István sok más

apjához hűséges ispánnal együtt szélnek eresztette. Ottmárnak nagy birtokai voltak Tolnában

és Baranyában, nem szenvedett hát semmiben szükséget, de becsvágya, mely nem talált kellő

kielégülést, hiszen nádorságig szerette volna vinni, most újabb sebet kapott: az újonnan

alapított nádorispáni hivatalt sem ő, hanem a helyére kinevezett egykori utódja, György kapta.

Ottmár keze sem volt egészen tiszta, hiszen az ispáni tisztet ő is úgy értelmezte, miként

legtöbb társa, azaz királyi felhatalmazásként a vagyongyűjtésre, de azért jobb volt, mint az

ispánok többsége. Egyenes ember volt, nem haragtartó és bosszúálló, és nem lelt örömet

abban, hogy a nálánál gyengébbeket megalázza. �Kisebbik István� iránt sem érzett

gyűlöletet, inkább csak megvetést, s még arra sem találta méltónak, hogy csatlakozzék a

királyválasztók összeesküvéséhez. Özvegyen és gyermektelenül élt, s egyetlen öröme a

vadászat maradt, melyre saját erdeiben bőséges alkalma is nyílott.

A pécsi püspökség erdeiben azonban olyan remek bölények és vadkanok voltak, amelyek

elejtésére messze földről is szívesen érkeztek egyházi nagyságok és világi urak. Ottmár

eleinte csak a kiváló vadászterület kedvéért barátkozott össze Pál püspökkel, de az évek során,

mikor a két férfiú elnehezedett és ellustult, már inkább a közös poharazgatás kedvéért jöttek

össze hetenként, hol a pécsi püspöki rezidencián, hol Ottmár kesztölci udvarházában, mely

inkább erődítményhez hasonlított ugyan kívülről, de belső elrendezése még az egykori

asszony ízlését dicsérte.

Most hát Ottmár az udvarház toronyszobájában járkált fel s alá, kémlelve az utat, melyen már

régen fel kellett volna tűnnie a püspöki fogatnak. De az utóbbi hónapokban Pál sokat

betegeskedett, s lélekben már mogorván felkészült a csalódásra, hogy egyedül kell vacsoráját

elköltenie, amikor végre mégis begördült a fogat, csakhogy nem a Pécs felől vezető úton,

hanem a szekszárdin. Ottmár fürgén sietett le barátja fogadására, még köszvényéről is

megfeledkezve. Szokás szerint megölelték egymást, a szolgák kihámozták a nehézkesen

fújtató püspököt vastag bundájából, s máris a tűz mellé ültették, kezébe nyomva egy nagy

kupa meleg bort.

A püspök nem tette le a kupát, míg egészen ki nem ürült, aztán várt, míg a szolga ismét

teletölti, majd szemével intett Ottmárnak, aki ellegyintette a cselédséget. Pál előadta, hogy az

érseknél járt, s útban hazafelé betért a dömösi apátságba is, hol a halálos ágyán találta az öreg

prépostot, Sulpiciust.

� Tudom, ki az. Aki Álmos és Béla herceget bújtatta.

� Igen, ő az. Ő volt az. Megvallotta vétkeit, felvette a szentségeket, és hajnalra kiszenvedett.

Nos, én csak arra akarok utalni, amit Sulpicius a szentgyónáson kívül mondott nekem,

amelyet tehát úgy vélem, az ország érdekében felhasználhatok.

� Régi dolgok ezek. Álmos úr meghalt.

� Igen, de Béla él.

� Úgy hallottam, megölték.

� Nem, barátom, ennél én korábban is többet tudtam. Én úgy hallottam, Béla herceg apjával

együtt Bizáncba menekült.

� Mindegy. Akkor ott van Bizáncban, egy vak magyar herceg. Mihez kezdenek vele?

� És ha talán nincs Bizáncban, hanem itthon van?

� Tudsz valamit, püspök uram?

� Csak sejtek valamit. Csak remélem, hogy sejtek valamit.

� Mindegy. Rajtunk nem segít. Vagy azt akarod mondani, hogy meg sem vakították?

� De igen. Béla vak. Csakhogy... István halála esetén Álmos úr fiaként ő áll legközelebb a

trónhoz.

� Kinek kellene egy vak király?

� Nem tudom. Talán sokaknak, talán senkinek. De ha Istvánnak kellene?

� Nem értem. Mit akarsz ezzel? � az ispán beletúrt bozontos, ősz hajába.

� Ha Béla valóban él, és itt van valahol, és ha valaki István tudomására hozná, hogy van egy

rokona, akinek utódként való kiválasztása nemcsak jogos lenne, de valamit jóvá is tehetne

atyja és saját bűneiből...

� Túl sok a �ha�. Hol van Béla?

� Nem tudom.

Az ispán torkára futott a bor, krákogva, dühösen köpte ki.

� Akkor minek ez az egész?

A püspök türelmesen elmagyarázta, hogy Sulpiciustól tudomást szerzett egy Pétör nevű, igen

tehetséges pórról, ki együtt nevelkedett Béla herceggel, s valósággal �szeme� volt a vakság

esztendeiben. S nemrég a pécsváradi apátúr eldicsekedett egy meglepően sokat tudó

képírójával, aki vak társával néhány éve került a kolostorba, és igen ügyes keze van.

� Sok Pétör van az országban.

� De minden egyezni látszik, Ottmár! Ez a pórfiú több nyelven is beszél, latinul is. A váradi

apát szerint jobban, mint ő maga. Hol tanulhatta? Csak a herceg mellett!

� És ha megbizonyosodunk arról, hogy ők azok, mit tervelsz? Mi legyünk azok, akik

megjelentik a királynak?

� Úgy gondolom. Veszíteni nem veszíthetünk, hiszen így is, úgy is alattvalói kötelességünket

teljesítjük, nem igaz? Ha a király örül, mert megtaláltuk Bélát, akkor azért, ha pedig... jogos

indulatában haragra gerjed, hogy még él az összeesküvő fia... Nem, erre gondolni sem szabad!

Ottmár elmosolyodott.

� Ravasz vagy, püspök uram! Ha így nézzük a dolgot, valóban nincs veszítenivalónk.

� És még valami: ne felejtsük ki a számításból, hogy ha véletlenül Bélából király lészen,

akkor az elsősorban a mi érdemünk!

Az ispán és a püspök még hosszan latolgatta a cselekvés lehetséges módozatait. Közben

felhordták az ebédlőterembe a vacsorát, de hiába tettek ki magukért a szakácsok, inkább a

boroskancsó járt közöttük sűrű táncot: egyszeriben nagyon közel érezték magukat ahhoz,

hogy beleszóljanak az ország sorsába. Meghányták-vetették, miként bizonyosodhatnának meg

a püspök feltevésének valódiságáról, s úgy döntöttek, a legcélszerűbb az lesz, ha először

Pétört próbálják kifaggatni.

Néhány nap múlva a gondterhelt Vencel atya lépett be a képíróműhelybe, s Pétör vállára tette

csontos kezét.

� Gyere, fiam, az apátúr véled kíván szólni.

A szerzetesek kíváncsian bámultak. Pétör elpirult, egy fehér rongyban megtörölte kezét, és

követte az atyát, aki a folyosón megtorpant.

� Nem tudom, mit akarnak, de itt van a pécsi püspök és Ottmár ispán is. Téged akarnak látni.

Légy óvatos.

Pétör talán harmadszor látta a kegyesen mosolygó apáturat, de figyelmét inkább a vendégek

kötötték le, akiknek magatartásából kíváncsiság és várakozás áradt, de nem érződött

rosszindulat. Pétör meghajolt, s állva maradt, mintha vizsgáznék valami különös bizottság

előtt.

Különféle kérdéseket tettek fel, s mivel ezek a korábbi életére vonatkoztak, az igazsághoz

híven válaszolgatott. Aztán a püspök vette át a kérdező szerepét, szép lassan Álmos úrra, majd

Bélára irányítva a kérdéseket. Pétör észbe kapott, lassabban, óvatosabban válaszolgatott, s

történetét úgy adta elő, hogy az orosz hadjárat után már nem tért vissza Dömösre, hanem

peregrinus lett, külországba indult tanulni, míg aztán egy vak koldusra lelvén azt az ispotályba

vezette, s maga is itt rekedt laikus testvérként.

A püspök nyájas szigorúsággal felemelte ujját.

� No, fiam, derék mindaz, amit mondtál, csak egy helyen hibádzik az igazság. Mert én

tudom, hogy te visszatértél Dömösre, s együtt indultál útnak a két királyi herceggel és még

másokkal.

�Márkus! Mégsem kellett volna bizni benne!� � gondolta Pétör igaztalanul, s belesápadt.

� Mondd hát meg igaz lelkedre, ki az a vak koldus, akit te ide segéltél? � kérdezte Ottmár

kissé fenyegetőbben.

�Ezek tudják, vagy legalább sejtik� � gondolta Pétör, s összeharapott szájjal állt, szótlan

konoksággal.

� Akkor majd megkérdezzük őt � emelkedett fel a püspök. � S jobb lesz, ha mi magunk

megyünk, hogy összebeszélés ne légyen. Te csak maradj itt, fiam, s gondolkozzál.

Az urak fintorogva haladtak el az ispotály mellett, amelyet igyekeztek ugyan tisztán tartani,

mégis áradt belőle az a meghatározhatatlan bűz, mely a mosdatlan, öreg testek kipárolgásából

és egyszerű ételek szagából áll leginkább, s amelyről mindenkinek óhatatlanul az öregség,

betegség és szegénység fenyegető réme jut eszébe. Vencel atya utánuk sietett, de semmi

módját nem lelte, hogyan tartóztathatná fel saját apáturát, ki minden ceremónia nélkül

benyitott a kamrácskába, hol vastag, csuklyás köpenybe burkolózva finom arcú, szőke,

nyíratlan hajú férfi ült oly mozdulatlanul, ahogyan csak a vakok tudnak elmélkedni.

Az apátúr még mindig nem sejtette, miért látogatják meg a szerencsétlen vakot, s

megdöbbenése még inkább fokozódott, mikor a püspök meghajolt, s tisztelettudóan így szólt:

� Én Pál püspök vagyok, mellettem áll Ottmár ispán úr és e kolostor apátja. Azért jöttünk

hozzád, uram, mert derék szolgád ajkát pecsét zárja, s hogy megkérdezzük: te vagy-e Béla

herceg, Álmos királyi herceg fia és örököse.

Béla arcát a látogatók felé fordította, de hallgatott.

� Tudjuk, hogy sok szenvedésen mentél keresztül, s azt is sejtjük, hogy óvakodsz

kinyilvánítani ittléted. Szeretnénk azonban meggyőzni arról, hogy javadat � s egyúttal a mi

javunkat is � akarjuk, s nem fenyegeti veszély életedet. A magyar királynak nincs utódja, s ha

Isten magához szólítaná, áldatlan civakodás és háború lenne a darabokra szakadt országban.

Úgy véljük, István király örömmel jóvátenné atyja... mulasztásait, s békejobbot nyújtana

feléd. Válaszolj hát!

Béla felállt.

� A király akaratából vagytok itt?

A püspök habozott.

� Nem... egyelőre a saját jószántunkból. Tudnunk kell, te vagy-e az, akinek gondolunk, s

hajlandó vagy-é megegyezésre lépni a királlyal.

Hosszú hallgatás következett. Az ajtó mögött hallgatózó Vencelnek súlyos verítékcseppek

gördültek le halántékán.

Béla gondolkodott. Vajon csapda ez? Bármint is van, tudják, de legalább sejtik kilétét.

Biztonságának, névtelenségének vége szakadt, akármit válaszol. A látogatók felől nem érzett

gonosz hullámokat, csak várakozást és megilletődöttséget.

� A kezetekbe adom sorsomat. Én vagyok Béla, Álmos fia.

A király súlyos szőrcsuhájában szinte elveszett, s kísértetiesen hasonlított atyjára, életének

utolsó hónapjaiban. Pál püspök legvérmesebb reményeiben sem számított arra, hogy István

ilyen örömmel fogadja Béla megtalálásának hírét. Mintha saját fiáról lett volna szó, olyan

lelkesen beszélt vele kapcsolatos terveiről, egészen megfeledkezve arról, hogy nagyjából

egyidősek. Amikor a hercegi méltósága szerint felöltöztetett Bélát elé vezették, István

megölelte, kétoldalt testvéri csókkal illette arcát, és kedves rokonnak nevezte. A belső udvari

testőrök � többségük besenyő és kun � értetlenül és gyanakodva figyelte az érthetetlen

jelenetet.

Béla mögött ott állt karddal övezve, új méltóságának megfelelő öltözékben Pétör, a királyi

herceg nótáriusa, kinek most ugyan megnövekedett a tennivalója: István valósággal ontotta

magából az azonnali intézkedést követelő kegyes elgondolásokat, melyek egytől egyig azt

célozták, hogy a herceg rangjának megfelelően térhessen vissza az udvarba. Mindenki azt

várta, hogy �kisebbik István� Álmos úr elkobzott birtokainak visszaadásáról is rögtön

gondoskodik, de a király erről ravaszul hallgatott. Nyilván ezt biztosítéknak szánta, nehogy

Béla túlságosan nagy hatalomhoz juthasson még az ő életében. A főemberek közül sokan

távolról, kétkedve szemlélték ezt a váratlan pálfordulást, arra gyanakodtak, hogy István

csupán színleg békül meg Bélával, valójában ki akarja ugratni a nyulat a bokorból, s

mindazokkal leszámol majd, akik hitet tesznek Béla mellett. Az országos gyűlésen is, melyet

Fehérvárra hívtak össze, hiába nyilvánította ki István, hogy egyedüli jogos utódjának Bélát

nevezi meg és ismeri el, azok a főemberek, akik Álmossal szemben foglaltak állást, most

rettegtek a gondolattól, hogy gyűlölt ellenségük fia kerülne trónra.

Béla kíséretében állandóan ott volt azonban Pál püspök és Ottmár ispán, s az ő fegyvereseik

vigyázták Béla biztonságát. Még azok is morgolódtak, akiknek nem lett volna ellenvetésük az

Álmos-nemzetség ellen: vak embert nem akartak királynak, miként az íratlan nemzetségi

törvények mindig is tiltották ezt. �Vajon miként fognak rólunk vélekedni a külországokban,

ha egy világtalan szerencsétlent emelünk a trónra? Vajon nem azt fogják mondani: ha egy vak

a magyarok legkiválóbb embere, akkor milyen lehet a többi? Nosza, menjünk rájuk, vegyük el

tőlük a földjüket!�

Mások azonban éppen attól tartva, hogy mégis Béla lesz a király, igyekeztek bebiztosítani

magukat erre az esetre, s nyíltan vagy titokban felkeresték Pált, Ottmárt vagy a herceg

jegyzőjét, Pétört, s persze különféle ígéreteket próbáltak kicsikarni támogatásuk fejében.

István négyszemközt többször is tárgyalt Bélával, az ország legbensőbb ügyeiről, s Béla úgy

érezte, a király őszintén vágyakozik arra, hogy legalább uralkodása utolsó szakában

tisztességgel szolgálja azt, amire szegődött, s rendbe kívánja tenni mindazokat a vitás

ügyeket, melyek egyenként, de különösen összességükben súlyos veszélyt jelentenek az

ország számára.

� Északon most nyugodt a helyzet. Atyád vejét, Szobieszláv herceget visszajuttattam

trónjára.

Béla meglepetten felkapta fejét.

� Nem tagadom, rá és nővéredre is gondoltam, amikor... amikor elfogadtalak utódom

gyanánt.

� Adelhaid jól van?

� Úgy tudom, igen. És örülök, hogy én közölhettem veled ezt a hírt. Nos, a lengyelek...

kiszámíthatatlan népség. Boleszló mindenképpen nagy fejedelem akar lenni, s ha mi jóba

vagyunk a csehekkel, akkor ő az oroszokkal lép szövetségre. Ne bízz meg benne. Az

osztrákok már belenyugodtak abba, hogy megvédjük a gyepüinket. Legutóbb megegyeztem

Konrád érsekkel is. Keleten és délen a legnagyobb a baj. Az oroszok és a bizánciak. Az a

Borisz vagy Borics az apám fiának hirdeti magát, és hadakat gyűjt. A bizánciak magas rangot

adtak neki. Mármost kérdés, téged szeretnek-e jobban János császár udvarában, vagy őt...

István ravasz tekintettel fürkészte Béla mozdulatlan arcát.

� Nincsenek titkaim előtted, felség � mondta Béla szilárd hangon. � Apámat befogadták a

bizánciak, ez minden.

� Ha igazat mondasz, s én tudom, hogy igazat mondasz, akkor János császár megpróbál majd

mindkettőtökkel tárgyalni. Aki többet ígér neki, az lesz a király.

� Nem leszek senki vazallusa.

� Akkor Boriszt fogja segíteni. Ha nem fegyverrel, hát pénzzel. És Velence is Bizánc oldalán

áll. Igen... délen és keleten kell majd vigyáznod. De ez nekem már mindegy. Én meghalok,

érzem.

Béla hallgatott. Tudta, hogy szép szavakkal tiltakoznia illenék, de nem vitte rá a lélek.

� Isten legyen hozzád kegyes, felség. De tudd meg, őszintén mondom: nem akartam király

lenni, nem siettetem, nem kívánom halálodat.

István hallgatott. Ivott egy kupa bort, de Bélát nem kínálta. Megtörölte láztól cserepes száját.

� Nem hazudsz, ez jó. Talán nagy király leszesz, ki tudja? Van még valami. A déli határ...

Mondd, herceg, nem gondoltál még a házasságra?

Béla megmarkolta széke karfáját.

� Nem tudom, miért...

� Mert meg kell házasodnod előbb-utóbb, ha nem akarsz olyan sorsra jutni, mint én �

mondta István, s vicsorítva nevetett. � A király csak akkor ér valamit, ha nemcsak gyakni tud,

de nemzeni is.

Béla elpirult. István észrevette, lecsapott.

� Te még nem voltál nővel, mi, testvér?

� Nem voltam..

István hahotázott.

� Szegény fiú! Hiszen nagyjából egyidősek vagyunk! No, még bepótolhatod. Vannak itt

olyan kun szukák, hej! A király mindenkit meggyakhat, te! Jó királynak lenni, majd

megtapasztalod. De nem, te jó király leszel.

� Ha leszek, remélem, az leszek.

� Jól van, testvér. Hanem most már rangodhoz illően kell élned. Ottmár ispán birtokain jó

helyed lészen, addig, amíg... hiszen nem kell mondanom. És szeretném, ha választanál

asszonyt magadnak, kedvedre valót, s hasznosat. Én ezt sem jól csináltam: hideg nőt vettem s

haszontalant, messzi földről. Uros, a szerb fejedelem nemrég szétküldözte az udvarokba

férjhez menendő lányának képét. A nagyzsupán lányát Ilonának hívják. Behozatnám, nézzed

meg, de hiszen... úgysem láthatod. De meghidd nekem, ehhez kiváltképp értek: szemrevaló.

Talán kicsit idősebb, mint te, mert Uros nagyralátó ember, nem adta akárkihez a lányát. Várt.

Ha ezzel a házassággal magadhoz kötöd a szerviánusokat, nagy jót teszel az országnak. János

császár hoppon marad. A szerbek kemény harcosok, még a görögtűztől sem félnek. Vad

fickók, különösen a csónakosaik. No, sokat beszéltem, fáradt vagyok. Gondolkozz azon, amit

mondtam. Isten veled, herceg.

Béla nem moccant.

� Akarsz még valamit?

� Szeretném azt a képet. A szerb leányról. Ha én nem is, de a jegyzőm elmondhatja apróra,

milyen.

� Jól van. Előkerestetem neked tüstént. A kincsesházba tétettem, szép míves kerete vagyon.

Neked adom.

� Mindent köszönök, felség. Isten legyen veled.

István mélyen besüppedt, láztól csillogó, sötét szeme megvillant, amint megrántotta a

csengettyűt, s a szolgálattevők bejöttek, hogy meghallgassák parancsát.

� Kísérjétek a herceget a szállására, s holnap menjetek válaszáért, igen-e vagy nem. S

adassátok oda Uros fejedelem leányának képét. Béla! Itt vagy énnálam, az én vendégem.

Kérlek, fogadd el ezt a házasságot. A javadat akarom.

Ezeket az utolsó szavakat már Pétör is hallotta, aki karjánál fogva kivezette urát a

trónteremből. Gondterhelten fontolgatták később ezeknek a szavaknak az értelmét, mert

burkolt fenyegetést is kiéreztek belőlük. �Itt vagy énnálam... igen-e vagy nem...� Pétör

megpróbálta tüzetesen leírni a képíró apró ábrázolását, mely csillogó, sötét hajjal körülvett

ovális, enyhén széles arcot mutatott, erős, de nem csúnya orral, természetesen dús

szemöldökkel és mély tűzű szemmel. Az arckép leginkább szembetűnő különössége a nagyon

erős akaratot rejtő kemény áll és makacs, de érzékien vastag ajak volt. Pétör egészében véve

szépnek találta Ilonát, de ő maga nem szívesen kötötte volna életét ilyen személyhez, aki a

kép szerint igen eszélyes és büszke, akaratos teremtés volt. Ennek a véleményének óvatosan

hangot is adott.

Béla elmosolyodott.

� Amit mondasz, nincs ellenemre. Talán István szeszélye Isten akarata. Hogyan, honnan

választhatnék én, világtalan létemre, méltó asszonyt?

� Idősebbnek is látszik, mint te, uram, pedig te sem vagy már éppen legénykorban.

� Nem baj. Tapasztalt, erős asszony kell ide. Aki nem ijed meg az árnyékától. Ha olyan,

amiként elmondtad, tartani fognak vigyázó szemétől. De még nem akarok dönteni. Ma

éjszaka nem akarok aludni. Imádkozom, adja meg Isten a helyes választ.

Másnap reggel Béla maga ment a királyi követ elébe, s izente meg beleegyezését a frigybe.

� Isten néma maradt, hiába könyörögtem � mondta később Pétörnek. � De hiszen Isten nem

adhat tanácsot mindenféle kis ügyekben. De mégis segített, mert azt sugallta, István őszintén

jót akar nekem.

� Talán ez volt egyetlen jó cselekedete a földi életben � mondta Pétör kegyetlenül. � Most

hát ugyancsak igyekszik, ne üres tarisznyával menjen át a túlsó partra.

� Megértettem, hogy teljesítenem kell a kívánságát. Az én állapotomban nem válogathat az

ember, s különben is: az asszonyok csak akkor mutatják meg igazi arcukat, ha már kimondta a

pap az áldást. Vagy nem így van?

Pétör elmosolyodott a herceg ártatlan bölcselkedésén. Aztán komolyra szedte össze vonásait:

nehéz volt megszoknia a gondolatot, hogy a magyar trón várományosával beszél.

� Bizonyos, uram, hogy méltó hitestársad lészen.

Néhány óra múlva már megjelent az udvari képíró, és sebtében elkészítette Béla arcának

mását. Pétör megtekintette az együgyű ábrázolatot, mely inkább valami oroszlánok elé vetett

vértanú szenvedő képére emlékeztette, de hát az ilyen képekbe mindenki annyit látott bele,

amennyit éppen kívánt. Délután már futár vitte a képmást s a királyi levelet I. Uros szerb

nagyzsupánnak, Béla pedig Ottmár ispán és Pál püspök kíséretében, mellé rendelt udvari

népekkel és testőrzőkkel Kesztölcre indult.

Az ernyős szánon Béla és a püspök ült, az ispán, Pétör s a többiek lóháton haladtak mellettük.

Hollók és varjak fekete csapatai lepték el a havas utat, s egészen közel csapdostak az emberek

fejéhez.

Béla behúzott nyakkal hallgatta a hó egyhangú ropogását a lovak patái alatt. Ilonára gondolt,

kit nyilván nem kérdeznek meg, akar-e egy vak herceg asszonya lenni. De vajon akar-e,

akarhat-e?

I. Uros szerb nagyzsupán nem sokat habozott: amikor értésére adták István követei, hogy a

kérő a magyar trón örököse, nem érdekelte különösképp, hogy Béla világtalan. Még

tréfálkozott is a lányával: hát lehet-e jobb, mint ha egy férj vak? Ilona összeszorította akaratos

száját, s a rossz képmást forgatta, mely a hercegről készült. Néhány szót tudott csak magyarul,

s még sohasem tette ki a lábát a szerb hegyekből: érezte, élete legnagyobb kalandja

következik, szabadulás a zord atyai házból, ahol kiskora óta anya nélkül nőtt fel görög apácák

gondoskodása alatt.

Uros az igenlő válasz mellé mindjárt összecsomagoltatta lánya gazdag kelengyéjét, a

hozománynak szánt gazdag ajándékokat, összeállította a díszkíséretet, s már ment is a

menyasszony Kesztölc felé. Teljesen azonban most sem menekült meg a rabságból: vele

utazott legidősebb bátyja, Belos is, ki apja ügyeiben is jól kiismerte magát, és a raskai

fejedelmi cím várományosa volt. Belos azonban örömmel jött Magyarországra, ahol kisebb

cím és rang is többet jelentett volna a számára, mint a görögöktől szorongatott szerb

zsupánság kétes értékű hatalma.

Hogy a király követei velük voltak, akadály nélkül és gyorsan jutottak át a magyar

gyepűvonalon. Ilona kedvtelve nézett körül, és elbámult a magyar táj dimbes-dombos

szelídségén s a szépen művelt földek sokaságán. A rideg és vad szerb vidék után különösen

meglepő volt ez a változás, és mintha az emberek is szelídebbek, mosolygósabbak lettek

volna, a férfiak kevésbé büszkék, a nők kevésbé visszahúzódók.

Amikor Ilona és kísérete megérkezett Kesztölcre, Ottmár ispán egy egész épületszárnyat

rendelt nekik, s az ünnepélyes találkozóra csak másnap került sor Ilona és Béla között. Csak

kevesen lehettek jelen, s azok is hamar visszahúzódtak, megérezvén, hogy ebben a kényes

helyzetben tanúk előtt lehetetlen bizalmas szót váltani.

Egymás mellett ültek, Ilona kíváncsian fürkészte Béla kellemes, fiatal vonásait, melyekre a

bánat és szenvedés rátiport ugyan, de csak férfiasabbá tette az eredendő lágyságot. Majd,

ráeszmélvén, hogy a férfi nem viszonozhatja fürkésző tekintetét, ő is lesütötte a magáét, s

megpróbálta elmondani azt a néhány jó előre begyakorolt magyar szót, mellyel az illem

szerint vőlegényét köszöntenie kellett. Ám nyelve minduntalan megbicsaklott a hosszú

magyar szavak ragozásában, s végül, amikor Béla elmosolyodott, Ilona is elnevette magát, s

görögül kezdtek társalogni, mely nyelvet egyikük sem beszélte ugyan tökéletesen, de legalább

egyikük sem volt otthonos teljesen benne. Az udvariasságok elsorolása után azonban

kellemetlen csönd támadt, egyikük sem akart olyan személyes jellegű dolgokat szóba hozni,

melyek esetleg a másikat kínosan érinthetik. Ilona kezdeti elfogódottsága múlóban volt, már

nem zavarta annyira a férfi fogyatékossága, elmondta, milyen kedvező benyomást tett rá a

magyar vidék, s nem titkolta, örül, hogy kikerül apja fennhatósága alól. Béla is beszélt

atyjáról, elmondta, hogy az ő édesanyja is szláv asszony volt, s megpróbálta felidézni azt a

néhány orosz szót, melyre gyermekkorából még emlékezett.

� Azt szeretném, Ilona, ha szabadon döntenél. Látod, ki vagyok, látod, félig-meddig most is

fogságban vagyok. Egyáltalán nem bizonyos, hogy István után én leszek a király. Sokan

vannak, akik mást akarnak látni a trónon, és én nem akarok mindenáron király lenni. Ha

azonban mégis az lennék, tudom, hogy nagy szükségem lesz egy... egy asszony segítségére.

Én egyedül vagyok... nincs senkim, akiben igazán megbízhatnék, Pétör kivételével.

� Kicsoda az a Pétör? � kérdezte Ilona, apró féltékenységgel máris a hangjában.

Béla meleg szavakkal mondta el barátságuk, testvériségük történetét. Ilona megérezte, hogy

Pétör lesz egyetlen komoly vetélytársa Béla szívében, s már előre eltökélte, Pétört minden

eszközzel megnyeri majd, vagy végleg elveszíti, mert egy asszony sohasem hajlandó osztozni

férjén senkivel � még férfiakkal sem.

� Idősebb vagyok, mint te, uram. Megmondták neked?

Béla bólintott.

� Apám válogatott a kérők között. Már azt hittem, pártában halok meg. Pedig mindig

gyermekekről ábrándoztam...

� Én is szeretném, ha lenne gyermekünk. Azt hiszem, az én életemnek az adna igazi értelmet,

ha legalább továbbadhatnám... és nemcsak a puszta életet. Tudod, Ilona, a vakság csak eleinte

nagyon rossz. Aztán már... ad is valamit. Remélem, jó apa leszek. De meg kell mondanom

valamit. Én... tapasztalatlan vagyok. Én még sohasem... még csak meg sem csókoltam

asszonyt. Kérlek, bocsásd meg, ha majd néha nem úgy viselkedem, ahogyan kellene.

Ilona megindultan hallgatta Béla szavait. Megfogta Béla kezét, s gyengéden saját arcához

emelte, megcsókolta. Béla szokása szerint gyöngéden végigjártatta ujjait Ilona arcán, mintha

emlékezetébe akarná vésni annak minden vonását, hajlatát.

Aztán felálltak, s megcsókolták egymást. Nem úgy, mint férfi és nő, hanem mint testvérek. De

ebben a szemérmes csókban benne volt már egymás elfogadása, vállalása is.

Negyednap megérkezett a király parancsa: tartsák meg az esküvőt minél előbb. Választhattak,

nagy fénnyel és rangjuk szerint Esztergomban vagy Fehérvárt házasodnak össze, vagy minden

különösebb ceremónia nélkül Kesztölcön. Béla erőteljes óhajára az utóbbi lehetőség mellett

maradtak, bár Ilona, s különösen Ilona bátyja szívesen vállalta volna a pompázatosabb

szertartásokat is. Pál püspök eskette meg őket, alig félszáz vendég jelenlétében.

Pétör a háttérbe húzódva vett részt a szertartáson s az utána következő csendes lagzin, mely

inkább a torok hangulatára emlékeztetett az első órában, aztán a szerb vendégek, különösen

Belos nagy kedvre itták magukat, s olyan táncokat mutattak be, amelyeket a magyarok

többsége még sohasem látott. Béla a főhelyen ült, Ilona és a püspök között, míg vele szemben

Ottmár ispán és Belos helyezkedett el. Az újdonsült házastársak csöndesen fogták egymás

kezét, Béla érzékeny fülével a legtávolabbi hangokat is feldolgozta magában. Szívesen ült itt,

a nagy lármában, a nyirettyűsök és síposok-dobosok éktelen zenebonájában, de ő maga alig

szólalt meg. Várta, hogy Pétör is odajön hozzá, aztán megértette, hogy most már őneki kell

szólítania barátját. Felállt tehát, s mindenki azt hitte, köszöntőt akar mondani, de ehelyett

csengő hangon Pétört hívta maga mellé.

Ilona engedelmet kért, s visszavonult. Béla erőszakkal maga mellé vonta jegyzőjét, s leültette

Ilona helyére.

� Azt akarom, hogy mellettem légy.

� Most nem ennek van itt az ideje, uram.

� Tudom. Lásd, milyen különös: Dömösre gondolok. Milyen szerencsétlen voltam, s mégis,

milyen szerencsés. Néha azt hiszem, csaknem boldog voltam Dömösön. Akkor azt hittem,

mindig ott fogunk élni, együtt. Te felolvasol nekem, aztán megbeszéljük, amit olvastunk.

� Melletted vagyok most is, uram.

� De már uradnak szólítasz. És ha király leszek?

� Úgy lesz, ahogyan akarod.

� Félek, Pétör. Nem tudom, Isten keze van-e mindebben. Szegény apám, ha itt lehetne!

Amiért ő foggal-körömmel harcolt, az itt van, karnyújtásnyira. És éppen Istvántól... vajon

miért akarja, hogy én, Álmos fia kövessem őt?

� Nem tudom, uram. Talán Istentől fél, azért.

� Én nem félek Istentől. Az emberektől sokkal inkább. Kérlek, vezess most fel... Ilonához.

Látod, tőle is félek. Megharagszik, ha itt időzöm.

Senki sem tréfálkozott, miként szokásos, ha a férj elindul a nászszoba felé. Inkább

elcsendesültek, s bámészan, kissé szánakozva, idegenkedve nézték, amint Pétör karjára

támaszkodva, csoszogó léptekkel végigmegy a termen, ajkán bocsánatkérő mosollyal.

Aztán Belos mondott valamit szerbül, és fojtott röhögés támadt. A magyarok nem pillantottak

oda. Kiveresedetten nyúltak kupájuk után.

Béla szorongó szívvel lépett be a nászszobába, s meglepetten tapintotta ki a nyitott ablakban,

a hideg holdfényben a csöndesen síró Ilona árnyalakját. Még mindig a menyasszonyi ruha

volt rajta.

� Miért sírsz, kedves?

Ilona megsimogatta Béla kezét.

� Nem miattad. De ilyenkor... minden olyan félelmetes. Eddig csak én voltam, most már mi

vagyunk. Együtt fogunk élni, és ezentúl nemcsak magam miatt kell aggódnom. Lesznek

gyermekeink, és örökös aggodalomban telik az életem. Tudom... ostobaság ilyesmire

gondolni...

� Gyere, kedves, aludjunk. És ne félj... ha nem akarod, akkor majd... máskor.

Ilona levetkőzött, hallatszott a sok rétegű ruha, a szoknyák és alsószoknyák sejtelmes

suhogása, zizzenése. Ilona elfordult, aztán rádöbbent, férje úgysem láthatja. Immár

mezítelenül, gyöngéden segített Bélának is a vetkőzésben, aztán mellé simult az ágyban, és

csak annyit suttogott: � Most... most akarom.

És a herceg, aki előtt még sosem nyílt meg női test, lassan birtokba vette négy érzéke egész

birodalmát. És hálát adott Istennek, nem engedte meghalni addig, míg ezt az örömet meg nem

ismerte. És a két ember úgy szerette egymást, hogy közben töredezett, görög szavakat

mormolt. Még a gyönyör perceiben is vigyáztak, nehogy elriasszák a másikat.

A szerb kíséret másnap reggel az ablak alatt gyülekezett, s csendben várakozott, míg Belos fel

nem mutatta diadalmasan a véres lepedőt. Akkor vad rivalgásban törtek ki, s újabb

mulatozásba kezdtek.

1131. március közepén érkezett a hír Erdélyből, hogy II. István király a hó első napján, hosszú

szenvedés után elhunyt Váradon, s mivel teste rettentő állapotban lévén szinte azonnal

oszlásnak indult, balzsamozás nélkül el is temették abban a váradelőhegyi kolostorban,

amelyet ő maga alapított. Ottmár ispánt és Pál püspököt is váratlanul érte a hír, akárcsak az

ország többi nagyját: a király temetése olyan consiliumnak számított mindig, ahol meg lehet

tenni az előkészületeket az új király megválasztására és koronázására. �Kisebbik István�

végakarata ugyan érvényben maradt, hogy utódjaként Bélát választja, de kérdéses volt,

tiszteletben tartják-e a főemberek egy olyan uralkodó akaratát, aki eljátszotta bizalmukat és

rokonszenvüket. Ottmár és Pál tudta, késedelem nélkül Székesfehérvárra kell indulniuk, mert

az lesz a legkedvezőbb helyzetben, aki legelőször ér oda a trónra esélyes jelöltek közül.

Elővigyázatosságból kétszáz fős fegyveres sereget is állítottak fel, amelynek majd a

koronázás pillanatáig együtt kell maradnia s megakadályoznia az esetleges merényletet a vak

herceg ellen.

A rövid út azonban Kesztölcről Fehérvárra valóságos diadalmenetté változott; igaz, Pál

püspök lovas futárokat küldött előre, akik mindenütt jelentették a hírt: a leendő király vonul

majd arra, fogadják illő tisztelettel. A nép máris királyként köszöntötte és éljenezte Bélát, bár

sokan most hallottak először róla, s arról, hogy Álmos úrnak él a fia.

Ebben az esztendőben hamar felváltotta a kemény telet a tavasz, s már böjtmás havában

virágba borultak a fák. Béla a lovasmenet közepén lovagolt, oldalán Pétörrel, s csak akkor ült

át az Ilonát vivő püspöki hintóba, ha egy-egy falu között, országúton haladtak. Pétör nem

akarta elvenni Béla örömét, s megtartotta magának azt a tapasztalatát, melyet szabadabb

mozgása közben szerzett: bizony nagyon sok ember akadt Magyarországon, aki azt sem tudta,

ki a király, s ezért ha éljenzett is, valójában mindegy volt számára, ki uralkodik felette

messziről. Az emberek mélységes tudatlanságára mi sem volt jellemzőbb, mint hogy akadtak

idős asszonyok, kik István halálakor azért fakadtak sírva, mert szilárdan hitték, ez még a száz

évvel ezelőtti, országalapító István király volt. S azok a pórok, akik saját éveik számát sem

mindig tudták pontosan, s az idő múlását csak az évszakok változása vagy a vallás megtartott

ünnepei jelezték, talán még azt sem tudták, Európa mely részén terül el hazájuk, sőt talán még

azt sem tudták, mi az, hogy Európa. Akadtak persze lelkes és szorgalmas falusi papok, akik

összeszedték a gyermekeket a templomban, ha éppen nem volt számukra munka a földeken

vagy a ház körül, de ott leginkább a katekézis alapjait igyekeztek a kemény kis koponyákba

döngölni, s a sokféle pogány babonaság helyére ültetni valamit a szent könyvekbe rejtett

tanokból.

Pétör azt is észrevette, hogy a ravaszabb és számítóbb urak java része többet sündörgött Ilona

és a bátyja, Belos körül, s csak színleg tanúsítottak alázatot Béla iránt: nyilván úgy vélték, a

jámbor világtalan kezéből kevesebb kegyet remélhetnek, mint a mindent nagyon is szemmel

tartó idegenektől.

Az ország egyetlen részéből sem érkeztek rossz hírek, pedig titokban mindannyian

számítottak arra, hogy Béla ellen a Saul vagy a Bors pártján állók felkelnek, s fegyvert

ragadnak. Igaz, a püspök és ispánok lassan gyülekeztek Fehérvárt, s közülük nem egy

kimentette magát, de Szent György havának közepére többségük összegyűlt, s az agg Marcell

érsek is késznek mutatkozott, hogy a koronát Béla fejére helyezze.

Nagy néptömeg verődött össze, nagy részük persze csak szájtátiként, király- s főleg

királynénézőben, díszes ruházatok és vértek, fegyverek és lovak csodálójaként. De jöttek azok

is, akik valamely sérelmükre orvoslást reméltek, s bíztak benne, hogy az új király a régi

törvények szerint ítélkezést tart a közrendűek vitás ügyeiben. Sátrak tarkállottak Fehérvár

környékén, s az élelmes vásárosok is hamar felverték lacikonyháikat, vagy szétküldték

embereiket boros és vizestömlőkkel, sátor alá való szalmával, lónak való zabbal kínálva a

rászorulókat.

Béla szívesen kérte volna a pápai áldást koronájára, de Pál püspök és a többi, Fehérvárra

érkező főpap egyöntetűen azt tanácsolta, ne foglaljanak egyelőre állást abban a szégyenteljes

torzsalkodásban, mely II. Ince pápa és II. Anaklét ellenpápa között robbant ki az egyházi

főhatalomért. Mindkét pápától mégsem lett volna bölcs dolog áldást kérni, s képtelenség volt

ilyen távolról megítélni, kinek lehet igaza. Anaklétot a bíborosok többsége választotta ugyan

meg, és Ince Frankföldre menekült, de hogy melyikük az igazi pápa, azt alighanem csak egy

zsinat döntheti majd el. Az egyházi ügyekben járatosabb magyar főpapok ugyan azt állították,

hogy Anaklét egy római főnemes, akit önös érdekből választottak pápájuknak a többségükben

római bíborosok, de hát ennek eldöntésére Béla nem akart vállalkozni.

�Kisebbik István� udvarában nagy volt a bolydulás: nyilvánvaló volt, hogy Béla

többségüket el fogja bocsátani, s helyükre új emberek kerülnek. Sokan, akik Álmos úr

ellenségei voltak, s valami részük lehetett megvakíttatásukban, már jó előre elmenekültek. A

besenyő és kun testőrség a helyén maradt, de senkitől sem kaptak további parancsot, s

mindenki kerülte a velük való érintkezést, hiszen István kedvenceire alighanem csúnya világ

köszönt most majd.

Egyedül a ceremóniamester keringett boldogan a király pár körül: az ő szakértelmére most

igazán szükség volt, ötször is elpróbáltatta a koronázás szertartásának tennivalóit, melyek

különösen kényesek voltak azáltal, hogy a leendő király nem láthatta a körülötte lévők

mozdulatait. Hosszas vita folyt arról is, elhagyják-e a lóháton való felléptetést az

országdombra s a négy égtáj felé való kardsuhintást, de Béla Pétör tanácsára ragaszkodott

hozzá, hiszen az összesereglett nép java része úgysem fér el a székesegyházban, azokat

fosztaná meg a döntés a legnagyobb látványosságtól. Külországi követek nem érkeztek a

koronázásra, de ha elmaradna a király esküje, hogy megvédi az országot fegyverrel is a

betolakodók ellen, ez rossz vért szülne azok között, akik Bélát fogyatékossága miatt eleve

gyenge királynak tartják majd.

A fekete csíkokkal rovátkolt gyertyaóra éjjeli két órát mutatott, de Bélának nem jött álom a

szemére. Óvatosan megtapintotta a gyertyát, melynek fogyásából jól meg tudta állapítani az

idő múlását. Még nyolc óra, s ő lesz Magyarország királya. Hányadik is? Elkezdett számolni

magában. Ő a tizenegyedik. Nem különösebben jelentős szám. Mit is tanított Márkus atya a

számok titkáról? A tizenegyes szám a kettesre vezethető vissza, mint a számjegyek összege. A

hold jegyzi ezt a számot, éjjel és nappal határán. Egyensúlyt jelöl élet és halál között, jó és

rossz között.

Márkus atya jutott eszébe, és szégyenkezni kezdett. Érte küldhetett volna Dömösre. A

tanítványából király lesz, és ő nincs jelen. Igen, sok mindent jóvá kell tennie. Boldoggá kell

tennie azt a kevés embert, aki őt segítette. Nem szabad hálátlannak lennie. Sulpicius atya

úgyis halott, neki köszönheti talán a legtöbbet... Pétör után. De miként jutalmazza Pétört?

Meg kell kérdezni tőle. Ám ha magas rangra emeli, el is távolítja magától. Pedig milyen jó

lenne, ha mindig mellette maradhatna!

Pétör szemére sem jött álom ezen az éjszakán. Öreg legény volt már, s önként vállalta azt a

sorsot, amely Bélának jutott osztályrészül. De most már... Béla jó, erős kezekben van.

Asszonyi kezekben. Nem állhat mellette egész életében őrangyalként, neki is asszonyt kell

választania, családot alapítania, akár a többi embernek. S ez Béla mellett alighanem

lehetetlen. Bármennyire is fáj majd, el kell válniuk. Béla révbe jutott: holnap már király lesz.

És ha lelke parancsára hallgat, jó király válik belőle, szent életű király, ki nagy dolgokat hajt

végre. Béla nem fog hadakozni, de nem is ez a fontos. Makacsul ragaszkodik az igazsághoz:

vajon kell-e ennél több egy nemzet számára?

Ezen az utolsó éjszakán érkezett meg Fancsal nádor, akivel Béla még nem találkozott. Fancsal

nyilván köszvényére és más testi nyavalyáira fog hivatkozni, de mindenki tudja, kivárt az

utolsó pillanatig, hátha a főemberek másképp döntenek, hátha mégsem fogadják el Béla

jelölését a trónra, s akkor ő csatlakozhat az erősebbnek ítélt párthoz, így is sokat kockáztatott

azonban, mert Béla, bár nem volt bosszúálló, megbántódott a nádor képmutatásától, és

megfogadta, csak a legszükségesebb dolgokban fog Fancsallal érintkezni.

Hajnalban már jött is a szertartások mestere segédeivel, hogy a királyt felöltöztessék. Béla

meghatottan érintette meg az aranyszövésű koronázópalástot, mely az első magyar király

testét is díszítette. Kilenc órakor már nagyjából összeállt a koronázási menet, töméntelen

parancsszó, ordítozás közepette, ráadásul eleredt az eső is, mire baldachinokat kerítettek a

király s a koronázási jelvényeket vivő főemberek fölé. A fehérvári palota elől indult a menet a

székesegyházba, elöl Fancsal nádor vitte bársonypárnán a koronát, az országbíró a királyi

pálcát és az országalmát, Pál püspök a kettős keresztet, a főpohárnok pedig István király

megszentelt kardját. Ezután következett a király, kinek karját Pétör fogta, mellette Ilona

királyné, Belos karján. A vármegyék zászlóit az ispánok vitték, a távollévő ispánok helyébe

az utolsó pillanatban állítottak helyettest. A menet elején, végén és két oldalán a királyi

testőrök haladtak, akik hosszú kopjájukkal távol tartották a felsorakozott kíváncsi tömeget.

Útközben némi zavar támadt: egy idős szerzetes próbált a király közelébe furakodni, s az

egyik testőr kopjája nyelével mellbe taszítva ellökte, talán álruhás merénylőt gyanítva benne.

Pétör elengedte Béla karját, s odaugrott, felsegítette az öregembert. Márkus atya volt, ki

könnyben ázó arccal kiáltotta Bélának:

� Eljöttem, herceg, hogy lássalak királyként! Márkus vagyok!

A menet megtorpant, Pétör odavezette a papot, aki kezet csókolt egykori tanítványának.

Béla ügyetlenül átölelte Márkust, s nem hagyta sorsára: ragaszkodott hozzá, hogy az öreg pap

mellette haladjon tovább.

A székesegyház kapujában ott várakozott aranyos ornátusban az esztergomi prímás és a

püspökök: Gergely, Gervasius, Felicián, Nana, Ambrosius, Simon, Walter, Fancsuka és a

többiek. Marcell érsek most Pétör helyére lépett, s Bélát a főoltár melletti trónhoz vezette.

Nagy lármával mindenki elfoglalta kijelölt helyét, s megengedték a kint tolongó népnek is,

hogy egy részük bejöhessen. Az érsek megvárta, míg mindenki elcsendesedik, majd szavait

egyenesen a királyi trón előtt álló Bélához intézte, s figyelmeztette a jó uralkodó

kötelességeire Istennel és alattvalóival szemben. Béla tudta, hogy ez így szokás, mégis, a

semmitmondó szavak lelkében kifényesedtek, s beleborzongott Marcell e mondatának

jelentésébe: �Ezentúl te léssz itt Isten után az első hatalom...� Most az érsek latinra fordította

a szót, és Béla esküjét vette, hogy megtartja Isten és az ország törvényeit, majd Fulbert

püspök átnyújtotta a szentelt olajat tartalmazó edényt, mellyel az érsek megkente Béla jobb

vállát, karját és mellét. A főpohárnok átnyújtotta a kardot, ügyesen Béla kezébe csúsztatva

markolatát, s a herceg három vágást tett annak jelképeként, hogy az egyházat és a vallást

megvédi minden támadással szemben. Kezdetét vette a mise.

�Introibo ad altare Dei...�

A prímás felolvasta az episztolát, majd Pétör a várakozásteljes csendben az oltár legfelső

lépcsőjéhez vezette Bélát, aki letérdelt. Odalépett Fancsal nádor a szent koronával, s a zászlós

urak és a nép felé fordulva, messze hangzó szóval feltette a kérdést: � Akarjátok-e, hogy a

jelenlévő Béla, Álmos fia, kit a magyar trónra II. István király akarata jelölt, Magyarország

királyává koronáztassék?

A nép mély, visszhangzó szavakkal válaszolt: � Akarjuk. Éljen a király!

Most a prímás is rátette kezét a koronára, s ő kérdezte a népet: � Méltónak és hasznosnak

vélitek-e őt e méltóságra?

A püspökök válaszoltak erre előírás szerint, de beleharsogott a nép hangja is: � Tudjuk és

hisszük, hogy méltó és hasznos Isten egyházára, az ország számára.

A nádor és a prímás most Béla fejére illesztette a koronát, mely ki volt bélelve, akár egy sisak,

hogy jól üljön a fejen.

Súlyos volt a korona, Béla megfeszítette nyakizmait, s a korona első viselőjére gondolt.

�Vajon méltó leszek-e hozzá?�

Most jobbjába adták a királyi pálcát, baljába a világot s benne az országot jelképező

aranyalmát, aztán felállt, és a prímás a trónhoz vezette.

� Tartsd meg e helyet, melyet az örökösödés jogán bírsz! Éljen a koronás magyar király!

A székesegyházba zsúfolódott tömeg dörgő éljenzésbe kezdett, mely átterjedt a templom előtt

és körül szorongó sokaságra is. Most folytatódott a szentmise, s Béla megpróbálta elfeledni,

hogy király lett, hiszen arra készült, hogy magához veszi Krisztus király testét a

szentáldozásban.

Mellette, a kisebbik trónuson Ilona halkan szipogott. Béla mereven ült, akár egy bábu, de

lelkében fölengedett.

�Ó, hiszen gyarló emberek vagyunk. Nem szabad felfuvalkodnunk. Bizonyára sok olyan nép

él a földön, mely azt sem sejti, hogy van egy ország, melyet magyarok laknak. Egy népes

törzs feje lettem, egy apró földdarabon. Erre kell gondolnom. Egyetlen igazi király van:

Krisztus.�

Hagyta, hogy az ostya szétolvadjon nyelvén.

Pétör érezte, hogy a nép rokonszenve most már visszavonhatatlanul Béláé lett: a világtalant

nem szánták, hanem tisztelték, s hamarosan legendák keltek szárnyra a király szelídségéről és

bölcsességéről. Azok a főemberek is csak csöndben pusmogtak, akik joggal tartottak attól,

hogy az élete java részét szerzetesek között, kolostorokban töltött király túlságosan kedvezni

fog az egyháznak birtokok és előjogok adományozásával. �Papot ültettek a nyakunkba�

mondogatták sötéten azok, akiknek már Kálmán sem tetszett, pedig ő aztán nem bánt

túlságosan kegyesen az egyházzal.

Pétört sokan környékezték meg hízelgéssel, udvarlással, s maga is érezte, hogy helyzete sok

tekintetben hasonlít a rossz emlékű Jákó mesteréhez vagy a szerencsétlen Gábriel jegyzőéhez.

Nagyjából minden országos ügyről tudott, és ha kellett, tanáccsal szolgált, és mindenki tudta,

hogy Béla egyetlen kérését sem tagadná meg. Csakhogy Pétör még semmit sem kért a maga

számára. Irigyei, rosszakarói ezt úgy értelmezték, hogy magasra tör, talán még a nádori széket

is megkívánta. Fancsal nádornak is bogarat tettek a fülébe, mert igen hidegen bánt Pétörrel, s

éreztette ennek alacsony származását.

Pétör, aki tudtával és akarattal még senkinek sem tett rosszat, eleinte megdöbbent azon, hogy

néki egyáltalán ellenségei lehetnek. Meg kellett tapasztalnia, hogy az udvari emberek

elhallgatnak, a közelében másról és másképp kezdenek beszélni, s egyszer meghallotta saját

gúnynevét is: a király fél szemének hívták a háta megett.

Béla legelső parancsával Bizáncba küldte Fulbert püspököt, békeajándékkal és levéllel János

császárhoz, melyben köszönetet mondott azért, hogy menedéket adott atyjának, Álmos

hercegnek. Egyúttal kérte a császárt s atyafiságos jóindulattal Piroska császárnét, hogy

segédkezzenek Álmos úr földi maradványainak hazaszállításában, hogy tetemeit a

székesfehérvári egyházban helyezze örök nyugalomra.

Elérkezett a nap, amikor a király feltette a kérdést, melyre Pétör egyre türelmetlenebbül

számított.

� Pétör, testvérem, nélküled nem lennék itt, és nem lennék így, ahogy vagyok � mondta egy

este Béla, miután befejezték a levelek írását. � Ma nagy öröm ért, szeretnélek részeltetni

benne: Ilona áldott állapotban vagyon, s öt hónap múlva talán már fiam lesz. De ha leány, azt

is szeretni fogom. Mégis, ha fiú volna... Isten különös ajándéka lenne. Hanem te mit óhajtasz

a magad számára? Lásd, kéretlenül is jönnek olyanok is, kik néhány hónapja még a

létezésemről sem tudtak, és szemérmetlenül kérnek, sőt követelnek. Te mit akarsz magadnak?

� Én, felséges úr, semmit. Csak nyugalmat szeretnék, s ha lehet, idővel magam is családot.

� És rangot?

� Már megkaptam a legnagyobbat. Testvérednek szólítasz, uram.

� Tehát el akarsz hagyni?

� Nem elhagyni... csak kicsit félrevonulni. Gondolkodtam, amiről egykor beszéltünk...

Szívesen megpróbálkoznék a magyarok történetével. Bizonyosan vannak nálam kiválóbb

férfiak e földön is, de úgy látom, kevés az iparkodásuk, az akaratuk. De ehhez időre van

szükségem. S a családomat is szeretném látni... Béla lehajtotta a fejét.

� Egyedül leszek. De nem lehetek annyira önös, hogy itt tartsalak. Isten rendelése, hogy

családot alapítsunk, éljük a magunk életét. Lám, még nekem, világtalannak is megengedte.

Akkor hát...

Pétör elfordult. Minden erejét összeszedte, nehogy a király lába elé omoljon, s ne kiáltsa

zokogva: �Maradok, Béla! Ne bánkódj miattam!� De azt is tudta, hogy nem áldozhatja fel a

saját életét, mert előbb-utóbb meggyűlölnék egymást miatta. Béla mintha kitalálta volna Pétör

gondolatát, mert így folytatta:

� Akkor hát... légy továbbra is királyi jegyzőm, mindazokkal a birtokokkal és javadalmakkal,

melyeket számodra rendelek. És ha szükségem van valamely nagyobb munkára, bizonyosan

módot találsz arra, hogy segíts nekem. Neked adom azt a várat, melyben együtt

gyermekeskedtünk, Álmosdot. És neked rendelem a hozzá tartozó falvakat. Nem, ne szólj

semmit, így akarom, így igazságos. Ha a tiéd lesz, olyan, mintha enyém maradna. Én úgysem

élhetek ott, nem igaz? Kellő távolságban leszel az udvartól, amint kívánod, de bármikor

szívesen látlak. Hiszen tudod. Az írást minderről pedig készítsd el te magad. Ez lesz az utolsó

munkád most... hogy elmégy tőlem.

Pétör könnyezve csókolt kezet urának. Nem jött szó a szájára. A király némán megölelte

Pétört, aztán hívatta a nádorispánt, Györgyöt, számba vették az Álmosd körüli birtokokat, s

György jelenlétében tollba mondta a királyi rendelést.

Miután aláírta a pergament, s György ráfüggesztette a királyi viaszpecsétet, Béla

megkérdezte:

� Mikor mégy?

� Talán már holnap. Régen nem hallottam apámról, testvéreimről. S már a fejemben jár a

munka, melynek kedvéért félrehúzódom. Legszívesebben magyarul írnám... de hát kinek, s

ráadásul nincsen szavunk sok oly dologra, melyet elő kell adnom. Már sok feljegyzésem

vagyon... bármi csekély munka is lészen, eddig ilyen gesztát nem írtak a magyarokról.

� Menj hát, Pétör, s imádkozzál értem... értünk. Jó király akarok lenni.

Pétör elbúcsúzott mindenkitől, akit egyáltalán érdekelhetett, hogy egy pórból lett kegyenc

eltávozik az udvartól. A kívülállók óvatosan bántak vele, mert a nádorispán révén hamar híre

terjedt, milyen gazdag birtok ura lett a királyi jegyző, így hát korai lett volna

kegyvesztettségről beszélni. Pétör a csomagolással hamar végzett, személyes holmija alig

lévén. Nehéz volt önmagát nagyúrként elképzelnie, amikor öreg lova, Selöm hátán elfért

minden földi ingósága, s kebelébe rejtve legnagyobb vagyona, a királyi adománylevél.

Még egyszer végignézett fehérvári szállásának belsején, mindent illendő rendben hagy-e,

amikor Márkus atya lépett be az ajtón, ki váratlan feltűnése óta a királyi palota lakója volt.

� Hallom, fiam, nagy tisztesség ért, s hogy elmégy. Tudok a tervedről is, a magyarok

történetéről. Talán említettem, hogy nekem is... szóval én is foglalkoztam ilyen tervezettel. A

szent életű Imre herceg életéről írt legendámat olvastad is. Nos hát... az én életem is

Álmosdon kezdődött. Kérlek, kedves fiam, vigyél magaddal és fogadj be engem, régi

nevelődet!

A jó előre kifundált beszédben kifulladva pislogott. Pétör mosolygott, s bólintott.

� Gyere, atyám! Nagy öröm nekem, ha velem leszel. Ki tudja, akad-e majd, akivel oly

dolgokról szólhatok, melyeket tőled tanultam legelébb!

� Tudod, Pétör... itt is maradhatnék, a király mindent megad, amire szüksége van egy öreg

papnak. De � itt lehalkította hangját � Ilona nem szível engem, úgy érzem. Nem is

csodálkozom. �Mit keres itt ez a kopott vénember? Mit lábatlankodik a király körül?� Nem

mondta ki, de éreztette elégszer e rövid idő alatt is. Azt hiszi, tán püspök akarok lenni. Késő

már az. Ezért hát veled megyek, és erőm szerint segítek.

Pétör Márkus atya tanácsára mégis fogadott szekeret s hozzá szolgákat, megvásárolva

mindazt, amihez Fehérvárt hozzá lehetett jutni finom hártyából, festékből, pennából és

gyertyából, vagyis mindazt, ami a könyvíráshoz kellett. Ajándékokat is vásárolt a családjának

s magának vértet, fegyvereket s egypár jó lovat, nehogy Álmosd új urát fukarnak és

szegénynek tartsák, ha megérkezik új birtokára.

Ismét nyár volt, akárcsak egykor, régen, amikor Pétör hazalátogatott. Most nem a pusztákon

átvágva haladtak, hanem országúton, falvakat és városokat érintve. Márkus atya nem szerette

a sietséget, és Pétör is túl sokáig volt távol ahhoz, hogy néhány nappal több vagy kevesebb

számított volna. Útközben többnyire arról társalogtak, vajon hogyan birkózik meg Béla az

ország kormányzásának gondjaival. Kétszer szálltak meg, más-más helyen, s amikor

megtudták, Fehérvárról érkeztek, nagy tisztelettel és kíváncsisággal faggatták a �papokat�,

miként folyt le a koronázás, és milyen az új király. Pétör is paposan öltözött, mert a hosszú

kolostori lét alatt megszokta a csuhát, s már nem játszott a gondolattal, hogy vitézként teszi

ismertté nevét.

Az egyszerű szállásért Pétör ezüstdénárral fizetett, s bőkezűsége miatt hamar elterjedt a kósza

hír, hogy valami álruhás főember utazott keletnek. Később a hír tovább dagadt, s most már

egyenesen azt rebesgették, hogy maga a király utazott arra. Évekkel később, amikor Pétör

hallotta ezt a csacskaságot, maga is meggyőződhetett a nép jámbor hiszékenységéről, hiszen

azt mindenki tudhatta, hogy a király világtalan. De mert hinni akarták, hát hitték is, hogy a

király első dolga az volt, hogy hazalátogatott szülőföldjére. S talán meg is tette volna, ha azt

tehette volna, amihez kedve támadt. Ám a királyok közül csak a zsarnokok élnek úgy,

ahogyan kedvük tartja. Béla most már Fehérvár, majd Esztergom várának vastag falai mögött

hallgatta vég nélkül azokat a nagy és kis ügyeket, melyekben csak ő dönthetett.

A vár alatt megbúvó falu semmit sem változott, és amint Pétör a családi fészek felé lovagolt,

már senki ismerőst nem látott, és senki sem ismerte fel. Az idegenek láttán az asszonyok

behúzódtak a házakba, a mezítelen gyerekek meg kíváncsian, de tisztes távolból követték

őket.

Hányszor álmodozott arról, hogy egyszer valahogy így tér vissza, s mégis: szomorú volt ez a

megvalósult álom. Hány család élhetett Álmosd alatt? Talán félszáz, mint a legtöbb magyar

faluban. A vasverő Donát háza megrogyott, s a műhely tetején is lecsúszott a szalma,

mutatván: itt már nem dolgozik senki. Szorongó szívvel nyitott be Pétör a kis házba, ahol egy

leány tett-vett, s az ágyban ott feküdt apja, ősz haja sárgás, szeme kifejezéstelenül néz a

semmibe.

A leány ijedten húzódott hátra az idegenek láttán, de amint felismerte, hogy egyházi

személyekkel áll szemben, kissé felengedett rémülete.

� Ki vagy te, lányom? � kérdezte Márkus atya nyájasan, hamarabb megtalálva a megfelelő

szavakat.

� Én Zsuzsanna vagyok. János leánya. Szüleim elhaltak, engem ide fogadtak, hogy ügyeljek

Donát bácsira. Már nem sok van neki hátra, látjátok, atyák.

A leány most észrevette Pétör arckifejezését, riadtan hátralépett.

� És a gyermekei? � kérdezte rekedten Pétör.

� Miklós meg András elment aratni délre, János meg Zolta az ispán úrnak dolgozik, így hát

nekem kell itt lennem Donát bácsival.

� És Gyöngy?

A leány most már sejteni kezdte, nem közönséges érdeklődés van a dolog mögött.

� Ó, szegényke meghalt még tavaly. Azóta ilyen beteg a szegény bácsi, úgy mondják.

Pétör letérdelt apja ágya mellé, s lehajtotta fejét, ne lássák könnyeit. Némi szünet után

megkérdezte:

� Volt Donát bácsinak még egy fia... a középső... ővele mi lett?

Zsuzsanna vállat vont.

� Én sosem láttam, bár mondták, járt itthon régebben. Valami nagyúr, már nem tudom, ki,

fogadta szolgálatába. De az is lehet, hogy már ő is meghalt, oly régen nem adott hírt magáról.

Talán tudtok róla valamit, atyák?

Márkus atya nem bírta tovább, némán rámutatott Pétörre. Zuzsánna megértette.

Most már megoldódott a nyelve, sebesen elhadarta, hogy azóta, mióta elvették Álmos úr

birtokait, itt egy Abád nevű ispán vette át a király nevében a hatalmat, ki beköltözött Álmosd

várába, s kemény adókkal és szolgálatokkal sanyargatja az ittenieket. Pétör, aki első

haragjában rögtön a várba indult volna, hogy a környék új uraként igazságot tegyen, most

számot vetett azzal a lehetőséggel is, hogy Abád � ha valóban olyan, amilyennek a leány

leírta � talán lefogatja, az adományozólevelet elveszi tőle. De más választása nem volt: nem

toborozhatott néhány óra alatt vitézeket, akik esetleg megrohanják a várőrséget.

Fellovagolt hát a várba, miközben Márkust apjával és Zsuzsannával hagyta, két markos

fegyveres szolgáját azonban magával vitte, mert tekintélyt csak az parancsol, ha valakinek

szolgái vannak. Papos öltözéke s a király pecsétje azonnali bebocsáttatást nyert számára, s

Abád ispán, ki már értesült az Álmos-ivadék koronázásáról, inkább ijedt és zavart, kövér

emberkének tetszett, mint félelmetes népnyúzónak. Tudott olvasni, hát némán és verejtékezve

kibetűzte az adománylevelet, majd szinte eltúlzott alázatossággal bizonygatni kezdte, hogy ő

valójában mindig is az Álmos-nemzetség jószágkormányzójának tekintette magát, s

hűségesen sáfárkodott a vagyonnal...

Pétör első haragja lelohadt: a csúszómászó alázatosság elundorította. Egy napot adott

Abádnak, hogy minden holmijával együtt eltakarodjon, s nem nézette át a szekérsort, mely

alaposan megrakva gördült ki a várkapun másnap hajnalban.

� Bolondnak néz téged az az ispán, fiam � jegyezte meg Márkus atya, akit még előző nap

felhozatott Pétör a várba, édesapjával és Zsuzsannával együtt. � Tele van az kisarcolt

holmival.

� Inkább nézzen bolondnak, semhogy őhozzá hasonlóan viselkedjem � mondta Pétör

leverten. � Nekem inkább az fáj, mivé lesz így a magyar. Abád harcos őseiről falvakat

neveztek el, ő pedig...

Elfordult az ablaktól, s kezdte kicsomagolni azt a ládikát, melybe a finom pergament s az

írószereket tette volt.

S még aznap este leírta a magyarok történetének első, kis vázlatát. Elsőnek Szcítiát fogja

leírni, a magyarok őshazáját, melyet Dentü-mogyernek is neveztek...

Bélának most, Pétör távollétében egyre inkább Ilona lett a �szeme�, majd amikor a királyné

áldott állapota előrehaladt, a bátyja, Belos töltötte be ezt a szerepet, nem minden számítás

nélkül. Béla eleinte kissé idegenkedett a magyarul törve beszélő, kissé túlságosan erőszakos

és célratörő férfitól, ám lassacskánt megszokta jelenlétét, s megismerte észjárását, melyre nem

annyira a bölcsesség, mint inkább a gyorsaság és ravaszság volt a jellemző. Az udvarban,

melynek személyzete lassan csaknem teljesen kicserélődött � s nem mindig Béla tudtával �,

gonosz tréfálkozás tárgya is lett Belos új szerepe, s titokban, de egyre hangosabban

mondogatták, hogy Magyarországnak két királya vagyon: Béla és Belos.

Jöttek-mentek a külföldi követek, híreket vittek és hoztak, egy ideig jó híreket: a határokon túl

nem volt készülődés, Béla parancsára még az ausztriai betörésből származó zsákmányt is

visszaszolgáltatták, és szigorú büntetést helyezett kilátásba mindazok ellen, akik megbontják

a békét.

A királyné háromnapos vajúdás után egészséges fiúgyermeket szült, kit a nagy fejedelemről,

István atyjáról s I. Béla fiáról egyaránt Gejzának kereszteltek. Hogy Vak Béla trónjának már

utódja is megszületett, ez meggondolkoztatta Béla ellenfeleit: a gyöngébbeket meghódolásra,

megbékélésre késztette, a keményebbeket pedig a nyíltabb ellenállás és szervezkedés felé

taszította. Bizonyára ez a hír jutott el Kálmán hűtlen asszonya, Eufémia fiához, az orosz

Boriszhoz, aki most a lengyelek földjén, Boleszló fejedelem támogatásával hadat toborzott

Béla ellen. Erről az értesítést Adelhaid küldette Csehországból. Borisz nyilván belátta, hogy

ez az utolsó lehetősége, hogy szerencsét próbáljon: Gejza megszületésével már Béla halálára

sem volt érdemes várnia többé.

Ilona rémlátomásokkal küzdött, s attól tartott, az orosz fattyú még orgyilkosokat is felbérel

férje ellen � legalábbis ezzel az ürüggyel érte el, hogy Béla körül a legbensőbb szolgálatot

ellátó testőrség szinte kivétel nélkül vad képű szerbekből állott, kik az első gyanús mozdulatra

felaprítottak volna bárkit, aki imádott királynéjukra vagy urára támadna.

A cseheket éppúgy nyugtalanította a lengyel-orosz hadi készülődés, mint a magyarokat. Béla

követeket akart küldeni Boleszlóhoz, hogy megpróbálja képviselni ügyét, de Ilona erélyesen

leintette.

� A magyar király nem könyöröghet békéért!

� A békéért mindenkinek szabad könyörögni � mondta Béla, de Ilona meggyőzte, a

gyengeség jeleként értelmeznék ezt a lépést ott is, itthon is. Helyette inkább hívjon össze a

király országos gyűlést, hogy minden főembert végső színvallásra bírjon: ki áll mellette az

első nagy erőpróbán.

Mióta Gejza megszületett, Ilona egészen kicserélődött: fokozatosan előtérbe tolta magát, s

asszonyi furfanggal úgy tüntette fel saját ítéleteit, mintha azok urától származtak volna.

Béla pedig, ki sosem vágyott hatalomra, kezdetben örült, hogy leveszik válláról a kormányzás

gondjait, s jámbor mosolygással tűrte, hogy a követek elsőként a királynénál tegyék

tiszteletüket, s a kancelláriáról elsőnek Ilonához vigyék a sürgős üzeneteket. Béla nem

szeretett dönteni, mivel bízott Isten akaratában, mely érvényesül előbb-utóbb, s az időben,

mely minden ügyet megold, küzdelem és vérontás nélkül.

Ilona javaslatára a király Aradra hívatta össze a consilium-ot, hogy tisztességet szerezzenek a

vén Merkúr vajdának, kinek hűsége � és Erdélyé is � sokat nyom a latban, ha Borisz serege

betörne az országba.

Ilona királyné azért is örvendezett annak, hogy Aradra esett a választás, mert így viszonylag

közel lehetett atyjához, a nagyzsupánhoz, ha bármilyen baj történnék. Béla nem értette ugyan,

mi baj lehetne, s azzal sem értett egyet, hogy Ilona valamennyi királyi testőrt kíséretükre

rendelte.

� Ha eddig nem esett bajunk, miért éppen most esnék? Az ellenség az országon kívül van,

úgy tetszik, mindenki megnyugodott Isten rendelésében, hogy én leszek a király.

� Én félek. Ha minden főember nagy fegyveres kísérettel érkezik, melyhez joguk van, miért a

király legyen a leggyengébb? Egyetlen hűtlen is felbujthatja az ingadozókat. Sokan úgy vélik,

Borisz Kálmán fia, s akik nem is vélekednek így, azok is hozzá pártolhatnak abban a

reményben, hogy jutalmat kapnak a fattyútól érte.

Béla nem válaszolt. Szerette Ilonát, de nem értette, miért olyan fontos a számára, hogy ő

legyen a legerősebb. Béla megszokta, hogy a lélek örömét és nyugalmát ne az emberek

véleményében lássa és keresse. De arra gondolt, talán Ilonának van igaza: a királyság éppen

olyan hivatal, mint a papság vagy az ispáni munka � lehetséges, hogy a királytól mindenki

joggal követeli, hogy királyként viselkedjék. Terhesnek és nevetségesnek is tartotta, hogy a

külországi követek fogadásakor uralkodói díszbe öltöztették gondos kezek, s fejébe nyomták

a súlyos koronát. Értette ugyan e jelképek erejét, és mindig felidéződött benne a koronázás

meghatottsága, de feleslegesnek érezte, hogy a tekintélyt ilyen külsőleges eszközökkel

próbálják alátámasztani. �Nem vagyok más, mint amikor rejtőzködő, kiszolgáltatott

világtalan voltam. Nem lettem sem bölcsebb, sem erősebb. Még egyetlen társam, Pétör is

elhagyott. A királyoknak nem lehet barátja? Úgy tetszik, nem lehet.�

Béla nem aggódott Borisz miatt: egy zsoldossereget toborzó száműzött nem ostromolhat meg

egy egész országot. Nem is tudott valódi gyűlöletet érezni a fattyú iránt. Atyja, Álmos példája

lebegett előtte, aki mindent megpróbált, hogy elérje az áhított koronát. Pedig nem volt gonosz,

aljas ember � mindössze jogosnak érezte, hogy király legyen, s mással meg nem elégedhetett.

Az ország főpapjai, világi főemberei, ispánjai, bírái és más tisztségviselői mind hivatalosak

voltak a gyűlésre, melynek el kellett döntenie, miképpen vegye fel Béla a küzdelmet az orosz-

lengyel betolakodókkal. Béla az országnak ezen a részén sem látó, sem vak korában nem járt

még, s csak felesége elragadtatott sikolyaiból és szaggatott, immár magyar nyelvű leírásaiból

sejthette, mennyire nagyszerű az a látvány, mely az asszony szeme elé tárul.

Belos, aki nem viselt hivatalos méltóságot, a királyné bátyjaként mégis elérte, hogy igen

fontos személy lett, s mivel a kancellária és a testőrség ügyei általában az ő kezén keresztül

mentek át, valóságos hatalma immár vetekedett a nádoréval. Az Álmos-ág ellenségei közül az

idősebbek még emlékeztek Jákó mesterre, s fejüket csóválva hajtogatták: �a mi királyaink

mindig idegenekre bízzák az országot�. Ez a szóbeszéd Ilona fülébe is gyorsan eljutott, aki

nem habozott, hanem elismételte Béla előtt a vádat, követelvén: nyomoztassa ki, honnan ered

ez a piszkos gyanúsítás.

Béla szomorúan ingatta fejét.

� Sok igazság vagyon benne, Ilona.

� Micsoda? � pattant fel a királyné, hogy a hintó következő zöttyenése rögtön vissza is

huppantsa a bőrökkel takart ülésre.

� A magyarok félnek az idegenektől, Ilona. Első királyunkat is azért gyűlölték sokan, mert

úgy tetszett, jobban bízik a betelepült idegenekben. S legutóbb, immár az én életemben

Kálmán és István is elkövette ezt a hibát... ha ugyan hiba ez. Mert az idegen legalább nem

gyanúsítható azzal, hogy valamelyik főember nemzetségéhez húz: az idegen csak a saját

érdekeit nézi, s ha fény derül aljasságaira, vagy elveszti pártfogója, a király kegyét,

egyszerűen odébb áll egy országgal. Ezért hát jó is, rossz is, ha egy országban túl sok az

idegen. Jó, ha lehet tőlük tanulni, s rossz, ha az ott születettek úgy érzik, kitúrják őket abból,

amit jog szerint ők örököltek őseiktől.

Ilona arcán látszott, legszívesebben hevesen ellentmondott volna, mert ura óvatos, higgadt

szavai is felkavarták érzelmeit, de nagy erőfeszítéssel türtőztette magát, és amikor megszólalt,

Béla már semmit nem érzékelhetett az asszony ellenkezéséből.

� Bizonyára igazad van, uram. Törekedni fogok arra, hogy szeretettel uralkodjam, akaratod

szerint. De a rágalmazókra haragudnunk kell, mert nemcsak az én népemet sértik, hanem

mindazokat, akik elődeid akaratából itt földet és rangot kaptak. Avagy ki az, aki eldöntheti,

hányadízig kell magyar szülőket felmutatni ahhoz, hogy joga legyen országos ügyekben

szólni?

� Aki vállalja a mi hagyományainkat, nyelvünket és törvényeit e hazának, azt senki sem

vonhatja kérdőre, honnan származik. Ám ha semmibe veszi, kigúnyolja e szokásokat és

törvényeket, abban a tudatban, hogy bármikor máshol ütheti fel sátorfáját, akkor idegen, mert

idegen kíván maradni.

Ilona ismét szóra nyitotta száját, hogy vitába bocsátkozzék királyi férjével, de Belos gyors

mozdulattal húga karjára tette kezét. Ilona összeharapta száját, Béla pedig ártatlan örömmel

mosolygott, mert úgy vélte, meggyőzte Ilonát a maga igazáról.

Arad alatt már sátortábor állott, végestelen-végig, hiszen a consiliumra nemcsak a püspökök,

főemberek, ispánok voltak hivatalosak, hanem minden faluból két-két ember, a közrendűek

képviseletében. Ezek a küldöttek többnyire tisztes korú, tekintélyes férfiak voltak, kiket

egyszerűen véneknek neveztek.

Az országos gyűlést Fancsal nádor készítette elő, s már a táborhelyek kijelölésénél vigyázott

arra, nehogy túlságosan erős fegyveres csoportok kerüljenek egymás mellé. Belos tanácsára a

királyi szállást nem a tábor közepén, hanem a jól védhető aradi várban rendezték be, s a

gyűlés helyét is közvetlenül a külső várfalak alatt jelölték ki, amelyet a királyi íjászok a

magasból ellenőrizhettek. Elhelyezkedtek egymástól negyven lépés távolságban a kiáltók is,

akik a laza félkörben felsorakozott tömegnek továbbkiáltották az éppen szólásra emelkedő

főemberek szavait.

Lassú és körülményes módszer volt ez, de sok ezer ember gyűlt össze, s mind jogot érzett

ahhoz, hogy minden szót halljon, ha nem is annak a szájából, aki éppen kimondja. Béla halk

üdvözlő szavai legelőször a papságot köszöntötték, s ezt az alkalmat sem mulasztotta el, hogy

ne méltassa ama két kolostor lakóinak érdemeit, kik őt a rejtőzködés éveiben befogadták. E

szavak hallatán részben sajnálkozó, részben dühös mormogás szakadt fel a tömegből, a

kiáltók szavai nyomán egyre távolabb hullámozva. A főpapok elégedett arccal nyugtázták a

király köszönő szavait, a főurak pedig zord ábrázatot öltöttek, mert arra gondoltak, hogy a

donációkból eztán bizonyosan a legnagyobb rész az egyháznak jut, melynek szolgái máris

túlságosan eltávolodtak a krisztusi szegénységtől.

Most a nádoron lett volna a sor, hogy kifejtse a consilium összehívásának célját, de az udvari

emberek megdöbbenésére a királyné lépett a király mellé, s csengő hangon, magyarul kezdett

szólani. A meglepetés legfőbb oka az volt, hogy eddig a királynék csupán ékei voltak az

udvarnak, s csak királyi uruk által szóltak bele országos ügyekbe. A tömeg megingott,

közelebb nyomult, hogy a kiáltok kirekesztésével próbáljon elkapni egy-egy szót a beszédből,

mely hosszan ecsetelte Béla sanyarú ifjúságát, és lángoló szavakkal vádolta mindazokat, akik

tevőlegesen részt vettek Kálmán király őrült és Isten ellen való tervének végrehajtásában,

vagy cinkos közönnyel hallgatólag tudomásul vették egy zsarnok rettentő akaratát.

A tömeg felmorajlott, amikor az �őrült� és a �zsarnok� szavak elhangzottak; Kálmán

királynak éppúgy voltak itt öreg hívei, ahogyan fiának, Istvánnak, akik számára e gyalázkodás

egy idegen szájából még arcátlanabbnak tetszett.

Béla arca megvonaglott, s olyan mozdulatot tett felesége felé, mint aki kéri, hagyja abba a

beszédet. A tömeg fenyegetőbb mozgására a királyi testőrök megmarkolták fegyverüket, s a

földvár sáncain álló íjászok felajzották íjukat.

De Ilona rendíthetetlenül folytatta.

� Mind ti, híveim, nemesek, vének, ifjak, gazdagok és szegények, halljátok! Isten

mindegyikőtöknek megadta természetes szeme világát, hadd halljam hát, miért vették el

uratok, királyotok látását, és kiknek tanácsára történt ez? Tárjátok ezt fel nekem, álljatok

rajtuk híven bosszút ezen a helyen, végezzetek felőlünk miérettünk. Mert íme, Isten a mi

királyunknak mégis szemet adott: az enyémet és fiáét, Gejzáét!

A kiáltok visszhangja még a levegőben volt, a tömegre máris halálos csönd borult. Mindenki

tudta, hogy az igazi bűnösök már nincsenek, nem is lehetnek jelen e nagy, hirtelen esett

számonkérésen: azok meghaltak vagy jó előre elszöktek, avagy távol maradtak a gyűlésről.

De Kálmán és István egykori főemberei, s mindazok, kik valamely módon ellenezték Béla

megkoronázását, most ösztönösen egymás mellé húzódtak, összetömörültek, mintegy jelét

adva bűnösségüknek. S Ilona elkövette azt, amit Béla nem láthatott: ujját vádlón e csoportra

szegezte, némán és fenyegetően, mint a halál angyala.

Senki sem tudta, ki rántotta ki az első kardot, ki eresztette el az első nyílvesszőt. Nyögés,

majd üvöltés szakadt fel a tömegből, s kitört a zűrzavar, mely csatának is beillett volna,

csakhogy itt nem volt egészen világos senki előtt, kik is az ellenfelek. A testőrség kettős

sorfala nyomban a király elé sorakozott, hogy felfogja az esetleges támadást, s a várfalakról is

szaporán röpködtek a jól irányzott nyílvesszők. A főpapok a lehető legdicstelenebb pózokban

és mozdulatokkal igyekeztek biztonságba helyezni magukat, bár őrájuk senki sem emelt

fegyvert. Jajkiáltások hangzottak, rokonok szólították egymást, s a tömeg, ahelyett hogy

oszladozni kezdett volna, még inkább összetömörült, s önálló életre kelt, rángó és vérző

gubancokként hullámzott. Béla izgatottan és kétségbeesetten kérdezősködött, mi történik, de

senki sem figyelt rá, mindenki Ilona és Belos parancsait leste, akik most távolabbról figyelték

az ütközetet, s megtiltották, hogy a testőrség közbeavatkozzon.

Végtére is a nádor megelégelte a dolgot, és saját fegyvereseivel nekikezdett a

rendcsinálásnak.

Ekkor már csak néhány kisebb csoport viaskodott egymással, ezeket hátulról legyűrték a

nádor emberei. Megkezdődött a halottak és sebesültek összeszedése. Az emberek mintha

valami rémálomból ocsúdtak volna, zavartan törölgették homlokukat, és szemlesütve

ódalogtak félre vagy bűnbánóan segítettek a sebesültek ellátásában, holott néhány pillanattal

előbb még életre-halálra küzdöttek ellenük.

Hatvannyolc halottat számláltak össze, többségük főember volt, ám akadtak közrendűek is.

Többségük Béla nyílt vagy titkos ellensége volt, ám akadtak jócskán, akik puszta

véletlenségből veszítették életüket.

Már akkor baljós hírek kezdtek terjedni, hogy a szerb íjászok előre megállapított rend szerint

végezték az öldöklést, és sokan esküvel állították, hogy fegyvert sem fogott barátjukra vagy

rokonukra sújtott le kard. A kiáltók kihirdették, hogy az országos gyűlés másnap folytatódik,

ám sokan úgy döntöttek, jobb lesz e rettentő események helyszínéről minél előbb elhordani az

irhájukat. Futótűzként terjedt el a menekülők által a hír szerte az országban, hogy Béla király

véresen megtorolta ártatlanokon is a rajta esett sérelmeket, így aztán mindazok, akik valamely

módon Kálmán vagy István hívének bizonyultak, vagy adományokat reméltek Kálmán

törvénytelen fiától, Borisztól, az északi határszélre indultak, hogy csatlakozzanak a bitorló

seregéhez.

Béla ágynak esett, s már a másnapi, megfogyatkozott létszámú gyűlésen sem vett részt.

Nem volt hajlandó senkivel szólni, csak bort kéretett be, s Ilonát sem engedte szobájába.

S a harmadik napon saját kezével írott, alig olvasható, a nagy sortávolság ellenére is

összevissza táncoló üzenetet küldött Pétör királyi jegyzőhöz, Álmosdra.

�Testvérem az Úrban és az ártatlan gyermeki korban! Jöjj hozzám sebesen, mert igencsak

hiányoznak a te látó szemeid, s a bajokban szükségem vagyon rád. Béla, rex.�

Álmosd új ura legelsőbben is családjáról igyekezett gondoskodni, de úgy, hogy egyiküket se

zökkentse ki megszokott életmódjából, s gondoskodása ne tűnjék számukra leereszkedő

gyámkodásnak, a kívülállók szemében pedig a felkapaszkodottak pöffészkedésének. Nagyobb

vasverő műhelyt építtetett a régi helyén, s fivéreinek ezzel szerezte a legtöbb örömet: persze

munka is bőven akadt, amióta híre terjedt, hogy Álmosd urának testvérei az ügyes

mesteremberek. Pétör mindent megtett, hogy elősegítse apja gyógyulását, s messze földről

hívatott mindenféle urost és javasembert, de � bár apja testi állapota szemlátomást javult �

szeméből nem költözött ki az üres kifejezés, és már szükségeinek sem tudott parancsolni a

hajdan bikaerős öregember. Pétör szenvedett apja gyámoltalansága láttán, és a kegyelmes

Istenhez fohászkodott szüntelen, fordítsa valamely neki tetsző irányban apja sorsát, mert ez

már nem élet a számára. Maga is elborzadt a gondolatra, hogy egyszer így végzi,

kiszolgáltatva, mindenki csúfságára, férfiemberhez nem méltó elesettségben.

Zsuzsanna továbbra is gondosan ápolta Pétör apját, nem undorodva meg mindattól, ami ezzel

járt, s míg Pétör némán üldögélt apja mellett, s fogta annak vékonyra soványodott, érdes

kezét, Zsuzsanna halk hangon mesélt mindenfélét, ami eszébe jutott, amit a faluban hallott.

Pétör kérdezgetni kezdte a babonákról, amelyekben a környéken hisznek, a titkos

varázslatokról, melyeket az öregebbek még ismernek, s az együgyű legendákról, melyeket

hosszú, téli estéken mondogatnak egymásnak a magyarok eredetéről és régi cselekedeteiről.

Ha ideje engedte, egyre messzebb lovagolt, beszédbe elegyedett vénemberekkel,

pásztorokkal, földmívelőkkel, s hazatérve, gondosan lejegyezte mindazt, amit hallott.

Még nem tudta, mit használhat majd belőlük, mert sokszor inkább mesének, mint valóságnak

tetszett mindaz, amit ezek az egyszerű emberek emlékezetükben megőriztek a régmúlt

történeteiből. Meglepte azonban bizonyos mesék makacs következetessége: részleteik ugyan

változtak, vidékről vidékre színeződtek, de az alapvető tényekben egyformák maradtak. Az

emberek emlékeztek azoknak a helyeknek a névadóira, ahol születtek vagy dolgoztak, s ezek

a névadók a honfoglalás táján vagy még előbb élhettek. Ketel, Tarcal, Bors, Szabolcs meg a

többi vezér történetei már ismerősen csengtek fülében.

Egy napon aztán sírva rohant érte Zsuzsanna: apja a végét járta. Az öregember arca

nyugodtabb, szinte derűs lett, ám mellkasa oly erősen hullámzott, akár a fújtató. Az utolsó

pillanatokban szemébe visszaköltözött az értelem, és felismerte elveszettnek hitt, oly ritkán

látott fiát.

� Pétör! Pétör! � suttogta, s ezzel a suttogással kilehelte lelkét, szeme fennakadt.

Pétör könnyezve borult az öregember mellé, s később, talán órák múltán, Zsuzsanna volt az,

aki szelíd erőszakkal elvonta őt a tetem mellől.

S amint a fiatal leány Pétör mellett sürgött-forgott, anyáskodott a nálánál kétszerte idősebb

férfival, ki paposan nyírta haját és barátként élt, öltözködött és viselkedett, Pétörben hirtelen

kigyulladt a régen várt, sohasem igazán tapasztalt érzés: a szerelem érzése. Mintha Isten apja

elvesztéséért azon nyomban kárpótolni akarta volna, a gyász virága mellett furcsán,

kegyetlenül és kegyeletsértőn ott lángolt a szerelem piros virága. Zsuzsanna talán még semmit

sem sejtett erről, ám Pétör már tudta, s feltette magában: nőül kéri és veszi az árva lányt.

Zsuzsanna nem mutatott meglepetést, mintha csak számított volna a zavart, gyengéd szavakra,

melyekkel Pétör megkérte a kezét. A sokat egyedül lévő, koraérett fiatalok módjára fogadta el

Pétör csókját, s elmondta, abban a pillanatban tudta mindezt előre, amint meglátta Pétört

legelőször.

� Kicsit ijedt is voltam, mert akkor nem tetszettél, uram � mondta. � Ijedt voltam e

megérzés miatt. Most is nagy szakadék van közöttünk, jól tudom, de az asszonynak nem is

kell oly sok mindenhez értenie, mint a férfinak.

A jegyességet csak Pétör testvéreinek jelentették be, kik többnyire helyeselték a választást,

mert Zsuzsanna egyszerű, dolgos fehérszemély volt, s ha rangban nem is jött Pétör szerzett

rangjához, erről nem tehetett. Lelkük mélyén maguk is úgy vélték, Pétör álmosdi birtoka egy

napon szétolvad, akár egy szép álom, mert az csak valami súlyos, hamar kiderülő tévedés

lehet, hogy egy vasverő fiából földesúr legyen.

�Akkor majd Zsuzsanna dolgos kezére is szüksége lesz Pétörnek� � mondogatták egymás

között.

Az esküvő is minden nagyobb ceremónia nélkül ment végbe, hiszen nem voltak szülők,

akiknek kedveskedhettek volna illendő lakodalom tartásával. Mégis, a környék népe,

tudomást szerezvén a dologról, önként és jó szívvel hordta gyalogszerrel, lovon vagy

szekérrel ajándékait, szerény terményeit. Pétör minden szerencsekívánónak egy-egy

ezüstdénárt adatott, mely értékben messze meghaladta az ajándékok árát. Ennek híre terjedt, s

még napok múltán is, messze földről érkeztek ravasz ajándékozók, kik nem átallották holmi

sánta birkát, fonnyadt gyümölcsöt hozni a jutalom fejében. Pétör azonban ezeknek is kiadatta

az ezüstöket, emlékezve Krisztus példájára.

Házasságának harmadik napján érkezett meg a futár a király üzenetével. Pétör ismerte Béla

keze vonását: a herceg vakon is tudott írni, de a jelen levél néhány sora, tragikusan

rendezetlen betűi külön-külön is nagy bajról árulkodtak. Pétör kifaggatta a futárt, aki csak

igen összefüggéstelenül, szóbeszédre hagyatkozva adta elő az aradi mészárlás történetét, ám

Pétör ebből is megértette, miféle bajban kéri a király az ő segítségét. Nem tudta, mik Béla

tervei, de a futár szavaiból arra következtetett, a gyűlés célja az volt, vagy az lett volna, hogy

megnyerje az ország vezető embereinek támogatását a Borisz elleni hadjárathoz. Eszerint

Béla már nem valószínű, hogy Aradon időzik � sokkal inkább Székesfehérváron vagy

Esztergomban � ha ugyan a hadak útnak nem indultak máris.

�Ez Ilona műve lehetett� � csak e gondolat zakatolt Pétör fejében, miközben előhozatta

vértjét és fegyvereit. Rövid pihenőt engedélyezett a királyi futárnak, s néhány óra leforgása

alatt elrendezte saját dolgait. Zsuzsanna szótlanul vette a hírt tudomásul, hogy a király hivatja

urát: mintha nem is hitte volna, hogy három nap boldogságnál több is megilleti az életben.

Pétör és a futár most már késedelem nélkül Esztergom felé vette az irányt, ám félúton azt a

hírt vették a hadba toborzóktól, hogy a sereg nagyja Fehérvár alatt gyülekezik, ha ugyan máris

útnak nem indult. A harmadik nap éjjelén érkeztek ide, s a lobogó őrtüzekből, a fáklyák

sokaságából látták, a sereg még ott táborozik. Ezt a királyi futárt Gábornak hívták, s a három

nap alatt Pétör igen jóravaló férfinak ismerte meg: egyenes beszédű, erős ember volt, ki

valamiképp Urosra emlékeztette. Pétör megkérdezte, milyen jutalmat kívánna hűségéért.

Gábor így válaszolt:

� Én Bőd ispán szolgája vagyok, ő adott a király mellé. Ebben a hadban uram mellett a

helyem, de aztán szívesen venném, ha visszamehetnék a családomhoz. Négy apró gyermekem

van, és szeretem a földet.

Pétör megígérte, szól az érdekében a királynál.

Ám nem volt egyszerű dolog a király elé jutnia. A szerb testőröknek hiába mutogatta éjnek

idején a királyi pecsétet, mely a hívó levélen függött, főember pedig nem akadt az idő tájt, ki

ne aludt volna. Pétör így hát kénytelen volt a szabadban éjszakázni, őrtűz közelébe húzódva, s

fél füllel hallgatva, mit beszélnek a vitézek, kik Majnolt úr emberei voltak.

� Gyönge és beteg a mi királyunk � mondta az egyik.

� Úgy hírlik, nem is tart velünk ez ellen a Borics ellen.

� Tán jobb is, hogyan vezetne hadat egy világtalan? � röhögött a harmadik.

Később Majnolt úr is arra járt, szóba elegyedett vitézeivel, s ő sem válogatta meg a szavait.

� Ki tudja, ki az igazi király. Tán aki az erősebb lészen � mondta sokat sejtetően.

Pétör elundorodva hallgatta ezt a beszédet, nem sok híja volt, hogy közébük nem vágott, de

tudta, azonnal legyűrnék.

Nem figyelt hát oda tovább a beszélgetésre: eleget tudott. Helyette inkább Zsuzsannára

gondolt, s arra, látja-e még. Vajon Béla hadjárata nem lesz-e még kockázatosabb, mint István

dicstelen ladoméri kalandja, melynek tanúja volt?

Hajnalban azután valóban elindultak a sereg első oszlopai. Pétör nyugodtan várt, míg a

nyüzsgés lassan átterjedt a későn kelő udvari népre is, a nagy lótás-futásban azután már

könnyen bejutott a királyi lakosztályig, itt aztán hosszas magyarázkodás és a királyi pecsét

ismételt felmutatása mellett, fegyvereitől megfosztva bejuthatott magához a királyhoz, kit

éppen öltöztettek a mellé rendelt inasok. Béla e néhány hónap alatt mintha éveket öregedett

volna, arca elgyötört volt, és szája mellett a két keserű ránc egészen álláig mélyült. Amikor

meghallotta Pétör nevét, örömmel sóhajtott fel, magához intette őt, és szokása szerint gyorsan

végigsimította arcát, öltözékét. Meglepetten érintette meg a posztóköpeny alatti vértet.

� Hát velem jössz a hadba?

� Veled, felség, hiszen hívtál. És ha szabad szólnom, talán jobb lenne, ha magad is vértet

ölténél � tette hozzá halkabban.

� Miért? Orgyilkosoktól féltesz? Bár azt sem csodálnám, sőt meg is érdemelném az isteni

büntetést, amiért hagytam megtörténni, ami történt. Tudsz róla?

� Hallottam róla, felség. Nem is annyira gyilkosoktól féltelek, hanem attól, amit éjszaka a

táborban hallottam. Erős királyt, vezért kívánnak maguknak a hadban.

� Mit ér a vért s a fegyver egy vak embernek?

� Kifejezi mégis az erőt, a szándékot. Csuhában nem vezethetsz sereget, uram.

Béla remegő kézzel kitapogatta a boroskancsót, ivott. Majd szégyenlősen elmosolyodott.

� Úgy lészen, amint akarod. Hozzátok a vértemet! � fordult a szolgák irányába. � Mióta

nincs látó szemem, vagyis mióta elmentél, bizony ivásnak adtam magam. Szégyenlem is, de

jó. Emlékszel, sosem szenvedhettem a bornak még szagát sem. Talán, mert szegény atyámat

annyira körülvette. Most meg... lásd, én is rákaptam. De hiszen a Biblia nagyjai közül is

sokan... eh, mindegy. Nem akarom bűnömet takargatni előtted. Megöltek miattam sok embert.

Nem vagyok királynak való, látod, Pétör...

� Ezt még gondolnod sem szabad, felség!

� Hiszen mindenki így gondolja, nem igaz? És Ilona... nem is tudom, mitévő legyek. Azt

mondtam, nem akarom többé látni, s most sajog a szívem.

� Nem akarom mentegetni, amit tett, ha ugyan jól értettem... de miattad tette.

� Látod, Pétör! Ő is miattam tette! Az én bosszúmat teljesítette be. Csakhogy én nem akartam

bosszút állni! Az egyháznak adom minden vagyonomat...

� Te király vagy, Béla. Isten után az első.

� Hagyd ezt. István ezt durvábban fogalmazta meg számomra. Jó a királynak, mert mindenkit

meggyakhat...

Pétör elvörösödött: a sápadt, papos külsejű király szájából otromba káromlásként hatott e

mondat. Béla megérezte, milyen hibát követett el, s ő is elpirult. Gyorsan másra terelte a szót.

� Milyen érzéketlen vagyok! Nem is kérdeztem, véled mi esett ez idő alatt...

� Megházasodtam. Három napja volt az esküvő...

� És te mégis itt vagy? Köszönöm neked, Pétör. És neki is...

Pétör gyorsan elmondta, mi történt Álmosdon, mennyire haladt a magyarok történetével.

Elővezették Béla lovát, s felsegítették a súlyos vérttől meggörnyedt királyt, kinek már fején

volt a koronás sisak.

� Szeretnék valamit adni neked, Pétör. Nászajándékul. Kérlek, ne utasítsd vissza...

� Nem tudom, mit mondjak, felség. Már többet adtál, mint amit közrendű embernek ildomos.

� Hallom, megüresedett a sümegi prépostság. Neked rendelem jövedelmeit. Te fogod tudni,

mire használd.

� Köszönöm, felség. Engedelmeddel hátrább húzódom: a királyné van itt.

� Maradj. Te vagy az én szemem.

Pétör egy fél lóhosszal hátrább húzódott, s meghajolt Ilona felé. A királyné rátekintett Pétörre,

s bár szemében megcsillant a felismerés, úgy tett, mintha észre sem vette volna a férfit. Aztán,

hogy Pétör ott maradt, ingerült mozdulattal hátrább intette, és odalépett a lovon ülő királyhoz,

megérintve annak hosszú csizmáját.

� Béla � szólt halk hangon �, bocsánatot esdek tőled. Tudom, vétettem ellened, és akaratod

ellen cselekedtem. Mentsen engem előtted s Isten előtt, hogy haragomat szentnek éreztem, s

jogosnak, abban a percben. Nem akarom, hogy így váljunk el. Azt akarom, hogy te légy a

győztes. És valamit mondanom kell. Ismét... ismét megáldotta frigyünket az Úr. Most már

bizonyos. Csak ezt akartam mondani. Megbocsátasz nekem?

Béla megkereste a térdén nyugvó, könnyű kezet, gyöngéden megszorította.

� Isten legyen irgalmas, amint én megbocsátok neked. És örvendezem, hogy visszatérhetek

hozzád.

Mosolygott, de mosolygásába némi szomorúság vegyült. Pétör, ki távolabbról figyelte őket,

nem tudta, mit mondott a királyné, és kis csalódást érzett, mert Ilona elvonta fátyolát egy

pillanatra, és arca diadalt tükrözött, nem meghatottságot.

Aztán a király felvonta vaskesztyűjét, kezébe vette arannyal futtatott vezéri buzogányát,

felemelte.

Megszólaltak a kürtök, s meglódult a fősereg, zörögve, csikorogva, ezernyi pata egyhangú

dobbanásával.

Béla nem titkolta el Pétör előtt, miért engesztelődött meg Ilona iránt: a királyné újból áldott

állapotba jutott. Pétör nem nyilvánított véleményt, s a töprengés helyett inkább választotta azt

a feladatot, melynek ellátására érkezett � a király látó szeme kívánt lenni. Bélával együtt

hallgatta a kiküldött előőrsök és kémek jelentéseit, s gondja volt rá, hogy a hadakozás

művészetében jártas hadnagyok véleményét jó előre összegyűjtse. Két hétnél is tovább tartott,

míg a számban egyre gyarapodó sereg visszaért ama vidékre, mely Pétörnek már ismerős volt,

s a Mátra vidékén átkelvén már olyan hírek érkeztek, hogy Borisz seregeibe bármelyik

pillanatban beleütközhetnek. Pétört azonban az ellenségnél is jobban aggasztotta, vajon sokan

vannak-e azok, akik Majnolt úrhoz és embereihez hasonlóan gondolkodnak, s csak alkalmas

időre várnak, hogy átpártoljanak Boriszhoz. A kémek azt is egybehangzóan jelentették, hogy

az aradi mészárlás áldozatainak rokonai közül igen sokan máris csatlakoztak a fattyúhoz,

hiszen a királyi sereg lassú gyülekezése és haladása módot adott nekik erre.

� Mielőtt ütközetet vállalsz, uram, tudnod kell, nem támadnak-e hátba � mondta Pétör, ki

úgy ítélte, hogy a seregnek legalább harmada megbízhatatlan, ha a szerencse Borisz mellé

pártol. � Most én mondom, a te szemed, hogy tanácsot kell tartanod, s végezni azokkal, akik

árulást forgatnak a fejükben.

Időközben már a Sajóhoz értek, s szabad szemmel is látni lehetett a túlparton állított orosz és

lengyel őröket, s a közöttük fel s alá vágtató lovasokat. Amikor amazok észrevették a magyar

előőrsöket, nagy mozgolódás támadt, s hamarosan a túloldalról is magyar kiáltozás

hallatszott: ócsárló, gúnyolódó káromlások és szitkok szálltak át sebesen a sekélyre apadt kis

folyón. Az itteniek sem voltak restek, nagy zenebona támadt, amelyet néhány vaktában kilőtt

nyílvessző pecsételt meg, mely persze nem talált, csak újabb gúnyolódásra adott alkalmat. Itt

is, ott is magyarok vannak, terjedt el a szóbeszéd, és Pétör egyre inkább tapasztalta, szinte

valamennyi közvitéz fejében megfordult, vajon melyik király lenne üdvösebb az ország, és

természetesen saját maga számára.

A teljes sereg megérkezvén, a király engedett Pétör unszolásának, és összehívatta a

haditanácsot, melyre minden főember hivatalos volt. Ülőalkalmatosság nem lévén, Pétör nagy

fákat döntetett le és csupaszíttatott meg, ezek szolgáltak ülésül, s a hadnagyok nagy

négyszögben úgy ültek, miként a verebek. Nem okulván semmit az Aradon történtekből, az

elégedetlenek, kik okkal, ok nélkül folyton háborognak, mint a távoli sós víz, most is külön

ültek, közöttük a két Lampért, mindkettő ispáni rangban, a fiuk, Miklós, aztán Majnolt úr az

Ákos nemből, Tivadar a Simánd nemből, Folkus és Titus, és a vezérük, Sámson, Tamás és

Torda ispánok atyja, s azok a hadnagyok, akik eleve hozzájuk húztak vagy szolgálatukban

állottak. Velük szemben ott ült Ottmár és Bőd ispán szolgáival, a négyszög sarkában pedig a

király ült hordozható trónján, úti sátra előtt, mellette Pétör, szemmel tartva a főembereket s a

királyi testőröket, kik a tanácsot elválasztották a sereg táborától.

Itt kiáltók nem voltak, mivel nem lehettek többen a tanácsban száznál, s Béla hangja betöltötte

a rétet, mely a Sajóra nézett, a túlnani tábor bőrsátrai barnállottak szemben.

� Híveim! Mielőtt harcba indulnánk azok ellen, kik nem átallották betörni országunkba, s

testvérháborúságot szítani, hogy egy idegent a magyar trónra helyezzenek, szeretnék tisztán

látni, vélem vagytok-e szívvel-lélekkel, avagy úgy találjátok, jogos annak a Borisz avagy

Borics néven nevezett embernek követelése, ki magát a néhai Kálmán királyunk fiának

hirdeti. Ti tudjátok, hogy ez a mi királyunk elkergette orosz asszonyát, s nem vállalta

atyaságát annak a férfinak, ki így a világ szemében fattyú volt, és az is marad, bármit is

híresztelt otthon az anyja, szégyene takargatására. Mondjátok meg nyíltan, ha a törvény

szerint eme Borisznak kívántok inkább szolgálni!

Kellemetlen csend támadt. Pétör megérezte, hogy a nyilvános beszédhez nem szokott Béla

hibát követett el. Az embereket nem szabad ilyen helyzetben gondolkodásra kényszeríteni,

vagy ha igen, olyan kérdéssel kell a beszédet befejezni, melyre egyértelmű közfelkiáltással,

igennel vagy nemmel lehet válaszolni. Hogy mentse, ami még menthető, felkiáltott.

� Te vagy a mi jogos királyunk! Éljen Béla, a mi királyunk!

Erre aztán sokan észbe kaptak, Béla hívei kiáltozni kezdték, amit Pétör előttük mondott, de

jócskán akadtak, akik szemüket lesütve hallgattak, vagy fejüket összedugva suttogni kezdtek,

megvetően figyelmen kívül hagyva a többieket.

A túlparti ellenséges tábor közelsége mintha bátorságot öntött volna a lázadókba, egyre

hangosabban kezdtek zúgni, már-már elnyomva a Bélát éltetők hangját. Sámson pedig a

négyszög közepére ugrott, kitépve karját fiai, Tamás és Torda védelmező szorításából, s

egyenesen a királyhoz intézte szavait:

� Mit csinálsz az országgal, hitvány eb! Jobb lenne, ha uradnak, Boricsnak hagynád a

királyságot, te pedig a monostorodban húznád meg magad, ahogy az apád is tette!

Egy pillanatra mindenki megdermedt, aztán felugrott a helyéről. Szinte kísértetiesen úgy

történt minden, mint nem sokkal előbb, Aradon. Lampért ispán karddal a kezében támadt a

királyra, akit Pétör rántott félre, de közben Lampértot hátulról valami felragadott husánggal

úgy vágta fejbe saját testvére, hogy kiloccsant agyveleje. A szintén kardot rántó Lampért fiú,

Miklós fejét egy szerb testőr bárdja csapta le. Pétör is kihúzta kardját, de nem használta, mert

Bélát ekkor már a hozzá hű főemberek sűrű erdeje óvta. A nagy kavarodásban is látszott,

hogy a pártütők, élükön Sámsonnal és Tivadarral, a Sajó felé igyekeznek, ahol már tutajok és

sajkák voltak a partra húzva, az átkelés előkészítésére. Pétör mellett ott állt Ottmár és Bőd

ispán, ugyancsak fegyverrel a kézben. Pétör a menekülőkre mutatott, s igyekezett túlharsogni

a pokoli lármát.

� Mire várunk? Miért nem fogjuk el őket? Átszöknek Boriszhoz!

Az ispánok s még néhányan, akik felfigyeltek Pétör szavaira, megindultak az egymásba

gabalyodott tömegen keresztül, de egyedül Bőd szolgája, Gábor tudott lovat keríteni a

zűrzavarban, s lándzsáját lóbálva üldözőbe vette Sámsont és társait, kik már vízre löktek egy

könnyű sajkát. Gábor lovával utánuk ugratott, s lándzsájával mellbe szúrta a vértet viselő

Sámsont, ki nagy loccsanással a folyóba hullott, s többé nem bukkant fel, míg a többiek nagy

csapkodással tovább evickéltek a túlpart felé, az íjászok elkésett, erőtlen nyílzáporában,

miközben a túlpartról ugyancsak lődözni kezdték azokat, akik csónakon próbálták utolérni a

szökevényeket.

A felfordulás egész napon át tartott, s még a másnapot is az elesettek temetésével és a

veszteségek számbavételével kellett tölteniük. Pétör tanúja volt annak, hogy a király teljesen

vétlen volt az összecsapásban, de minden erejére szüksége volt, hogy Bélát erről meggyőzze,

s visszatartsa a lerészegedéstől. Pétör megértette Béla rémületét, hogy királyként sem képes

megakadályozni a körülötte történő esztelen vérontást, ám azzal vigasztalta, hogy enélkül

aligha szállhatott volna szembe a trónkövetelő Borisszal, hátában a nyíltan vagy titkon

acsarkodó főemberekkel.

Csupán később leltek rá Majnolt úr holttestére, a gyűlés színhelyétől jóval távolabb. Hátából

nyílvessző állt ki: úgy vonszolhatta el magát, hogy senki sem vette észre, mikor sebesült meg,

csak egyetlen ember, aki eltalálta. De hogy magyar avagy szerb íjász lehetett-e, nem tudták

soha kideríteni.

A két sereg farkasszemet nézett a folyón keresztül, de úgy látszik, egyik vezér sem tudta

elszánni magát a döntés kicsikarására. Béla végül elárulta, hogy erősítést vár sógorától, az

osztrák hercegtől, kihez még Fehérvárról követet küldött. A negyedik napon valóban

megérkeztek a nehéz vértesek, kik, mint kiviláglott, már régen keresték a magyar sereget, s

kis híján megütköztek annak utóvédjével. Ami még ennél is kedvezőbb hír volt, követ

érkezett Fehérvárra, s üzenetét lovas futár hozta lóhalálában: megindult Szobieszláv herceg is

a lengyelek ellen, így hát Boleszló hamarosan ráébred, üdvösebb lesz saját biztonságával

törődnie, mintsem hogy a fattyú Boriszt próbálja trónra segíteni.

� Mintha valami sugallat parancsolta volna, hogy várjak még � mondta Béla, miután serege

végre átkelt a Sajón. Az ellenség csak ímmel-ámmal védekezett, nem bocsátkoztak döntő

küzdelembe, sőt sátraikat, lovaik egy részét is inkább a magyaroknak hagyták. Ekkor már a

lengyeleket is elérhette a hír a cseh támadásról, mert sehol sem lehetett látni lovasaik csúcsos

süvegét. A magyar sereg lassan követte Borisz utóvédjét a gyepűig, ott még egy búcsúzó

nyílzáport eresztettek utánuk, s ezzel Borisz dicstelen hadjáratának vége is szakadt. A magyar

üldözők gúnyolódva kiáltoztak az elvonulóknak, s azok közül sokan magyarul káromkodva

üvöltöttek vissza: Folkusnak és Titusnak most meg kellett osztania a száműzetés keserű

kenyerét Borisszal.

� Ezek vissza fognak jönni, uram � jegyezte meg Pétör, miután visszatért a királyhoz.

� Csak hadd jöjjenek, most már nem tartok tőlük. Mi vagyunk az erősebbek.

� Lehet, de szerencsénk is volt � mondta Pétör elgondolkodva. � Ha fondorlatosabban

tervezik el, amit akarnak, bizony nem állunk meg itt. Hanem, felség, most lenne ideje annak,

hogy híveidet megerősítsd és megjutalmazd.

� Mit kívánsz, Pétör?

� Én magamnak, semmit, uram. Én csupán hazamenni szeretnék. Hanem azoknak, akik

kitüntették magukat a harcban... legelsőbben is Gábornak, Bőd ispán szolgájának, ki

hírvivőként is jeleskedett... kis birtokot adományozhatnál. S hasonlóképpen a többinek.

Táborbontás előtt hát nagy áldomást tartottak, a király kihirdette azoknak nevét, akik jutalmat

kaptak, s rangban, vagyonban előbbre léptek. Nagy tömlőkben és hordókban hozták a bort a

környékről az ispánok parancsára, kiknek Béla meghagyta, jó pénzzel fizessenek meg érte,

mert szükség van e vidék bizalmára: ha legközelebb jönne Borisz, megint csak erre jöhet, hol

a lengyelek és oroszok földje a magyarokéval határos.

Nagy, lobogó tüzek mellett ittak, táncoltak a vitézek, s egy emelvényen, a király sátra előtt, a

főemberek és hadnagyok társaságában ült Béla és Pétör. A király kupáját sűrűn töltötték tele,

arca veres fénnyel ragyogott: néha még nevetett is egy-egy fülének szánt, szelídebb tréfán,

adomán. Pétör még sohasem látta ilyen derűsnek, boldognak a királyt.

�Jó lenne mindig ilyennek látni. Mellette kellene maradnom, hogy senki se bánthassa. De

lehet-e megvédeni a bántástól, aki Isten után a leghatalmasabb?�

� Hát elmégy, Pétör? � kérdezte Béla, nem először téve tanúságot arról, hogy olvas mások

gondolataiban.

� Hiszen tudod, uram � felelte Pétör halkan. � Szívesen maradnék veled, de most már ott

van Zsuzsanna... s én is szeretnék családot, gyermeket e rövid földi életben. De veled leszek

lélekben, s amikor csak szükséged van rám, ott leszek.

� Tehetek érted valamit?

� Köszönöm, felség. Már mindent megtettél. Vagy mégis...

� Mondjad.

� Félek, megharagszol érte.

� Rád?

� Jól van. A kérésem különös: vigyázz a borral. Ha egy közember iszik mértéken felül,

nevetnek, vállukat vonogatják, s esetleg még kérkednek is a barátságával. Ám ha egy király

teszi ugyanezt...

� Ne folytasd. Tudom. Majd igyekszem. Ne aggódj miattam. A lélek derűjét nem lehet így

megvásárolni, tudom. De a sötétség, a magány ellen jólesik.

Béla átfogta a mellette ülő Pétör vállát, s még egyszer végigjáratta finom ujjait barátja arcán.

A főemberek elhallgattak, Pétör önmagán érezte furcsálkodó, gúnyos tekintetüket.

Hajnalban Pétör úton volt Álmosd felé, s délidőre már meg is ölelhette Zsuzsannát.

Pétör csendesen, boldogan élt az álmosdi várban Zsuzsannával. Eljutott a híre, hogy a

királynak ismét fia született, kit Lászlónak neveztek a szent keresztségben, de ekkor már

Zsuzsanna is áldott állapotban volt, s hamarosan világra hozta gyermekét, akit Pétör Bélának

nevezett, s ki az évek múlásával Donát mester vonásait és erőteljes testalkatát kezdte

leginkább mutatni. Pétör testvéreivel gyakran találkozott, és igyekezett gondoskodni róluk és

gyermekeikről, amint a rokoni szeretet és kötelesség megkövetelte. Előbb sűrűn, majd egyre

ritkábban jártak az eszében országos dolgok: csöndesség volt, s a nép elégedettnek

mutatkozott a békével, mely végre a magyarok osztályrésze lett. Borisz ugyan valóban

próbálkozott másodszor is, de most a sereget Belos vezérelte, ki az északról támadókat az

ország belsejébe csalogatta, majd Visegrád alatt olyan véres csapást mért rájuk, hogy Borisz is

alig menthette irháját. A következő esztendőben azután Béla szövetséget kötött a német

császárral, Lotárral a lengyelek ellen, s Boleszló ezentúl örülhetett, ha a magyar király kardja

nem sújt le rá hazája területén. Pétörnek a nagy békeszerzésben egyedül az nem tetszett, hogy

végül is a német császár szerzett egyezséget csehek, lengyelek és magyarok közt, mert aki

békét szerez, az előbb-utóbb kedvet kap a parancsolgatásra.

Az évek múlását még két királyi gyermek születése jegyezte: Istváné és Álmosé. Ilona nagy

termékenysége fiúkban sok ostoba tréfálkozásra adott alkalmat a főemberek közt, kik a vak

uralkodót vagy azzal gyanúsították, hogy éjjel-nappal gyermekcsinálással foglalkozik, vagy

azzal, hogy szemet huny Ilona félrelépései előtt. A királyi jegyző társaságában óvakodtak

ilyen otrombaságokkal előhozakodni, de Zsuzsanna révén, ki nagy elzártságában rákapott a

szóbeszédek gyűjtésére, sok mindenről mégis értesült.

Béla továbbra is minden döntésével kedvezett a papságnak, s legnagyobb adományaival az

egyház vagyonát gyarapította, ezért hát a templomok szószékeiről buzgón hirdették a jó király

iránti hűséget. Egyedül Pétör tudta, hogy Béla valóban jó, talán a legjobb ember, aki királynak

született, ám a história lapjairól azt is tudta, hogy a királyi jóság olyan ritka és zavarba ejtő

tulajdonság, mintha azt hirdetnék, hogy az oroszlán jó. Az oroszlánnak nem jónak kell lennie,

hogy oroszlán legyen.

Pétör Zsuzsannával nem tudott férfiakat érdeklő, magvasabb dolgokról társalkodni, ám erre

ott volt Márkus atya, ki aggastyán korára megfogyatkozott ugyan testben, de szelleme friss és

derűs maradt, s élvezte a gondtalan öregkort, melyre mindig vágyakozott. Nagyapaként

dédelgette a kis Bélát, s Pétör is egyre több örömet lelt a fiával való foglalatosságban, miután

a csöppség beszélni kezdett. Az öreg pap, ki egykor világra szóló tudós munkákat akart írni, s

a királyi jegyző, ki a király kegyenceként egy egész ország sorsát igazgathatta volna, most

minden erejét egy aprócska ember játékos kedvének kielégítésére, szelleme pallérozására

fordította.

A királynak még egy leánya is született házasságából, Zsófia, s mintha csak Pétör

megpróbálta volna utolérni királyi társának termékenységét, az ő asszonya is világra hozott

egy leányt, ki szintén a Zsuzsanna nevet kapta.

Fulbert püspöknek másodjára is követségbe kellett mennie Bizáncba, hogy megsürgesse

Álmos herceg földi maradványainak kiadatását; úgy tetszett, János császár nehezen válik meg

az utolsó jelképes kapocstól, mely őt Magyarországgal s magyarföldi terveivel egybekötötte.

De aztán mégis megérkezett a görög aranykoporsóval a díszes menet, s Álmos herceg tetemeit

örök nyugalomba helyezték a fehérvári egyházban. A király időben küldetett Pétörért, de

Pétör, életében talán először igazán, beteg lett, s nem mehetett. Negyven felé közeledett

éveinek a száma, s ez idő tájt ebben a korban már készülni lehetett a halálra: csak a nagyon

szerencsések avagy nagyon szerencsétlenek élhették általában meg unokáik felcseperedését.

Ám Pétörnek még gyermekei is kicsinyek voltak, s a betegség, melynek nevét sem, okát sem

ismerte, ezért rémítette meg. Mi lesz a családjával, ha ő meghal? A király, igaz, gondoskodni

fog róluk, de vajon meddig? S ő hogyan számol az Úristen előtt eddigi éveivel? Hogyan

forgatta a rábízott talentumokat? Bizony, csak a Bélának adott évekkel számolhatott el tiszta

szívvel: amíg ő volt látó szeme. Királyi jegyzőnek mondják, de mit jegyezget már évek óta?

Magiszternek mondják, de vannak-e buzgó tanítványai ennek a mesternek?

Testét undok kelevények lepték el, s az urosok, füves- és javasemberek csak füstölni,

kenegetni tudták meggyötört testét, s már a fekete halálról kezdtek rebesgetni odalent a

faluban, amikor a kelevények sorra felfakadtak, lelohadtak, s Pétör napokig tartó mély álomba

zuhant. S álmot látott, melyre később is világosan emlékezett: büszke turulpár őrizte

magasban fészkét, melyben négy kicsiny madár ült, majd egy nagy, fekete holló szárnya

borult a fészekre, s elragadta az egyik kis madarat.

Jóval felépülése után tudta meg az álom értelmét. Nem sokkal azután, hogy hercegi nagyatyját

eltemették Fehérvárt, a kis Álmos is a sírboltba került mellé: elragadta a nagy, fekete holló.

Pétör a távolból is átérezte a király fájdalmát. Ment volna, üzent volna, amint illik, de a

szenvedőt nagy gyászában mégis emberségesebb magára hagyni: viaskodjék egymaga a

fekete hollóval. Pétör úgy érezte, nem tudna mit mondani Bélának.

A szóbeszédek meg csak szaporodtak, hogy a királyt józanul már alig látni, hogy boros fővel

mindenféle adományokat lehet kicsikarni tőle, s hogy ittasan rátámadt két papra is, kiket aztán

felségárulás miatt ki is végeztek volna. Pétör szomorú szívvel, háborgó indulattal hallgatta

ezeket a pletykákat, melyek még a papság körében is lábra kaptak. �Életében sárba rántjátok,

halála után visszasírjátok! Majd faragtok belőle is szentet, lesúroljátok róla a mocskot, mit ti

ragasztottatok rá!�

1138-ban, Kisasszony havában üzenet jött a királytól: egy hét múltán elvárja testvéri

szeretettel Pétör királyi jegyzőt a dömösi kolostorban, hogy újabb donációkat tegyen, s

megemlékezzenek a régi időkről.

Pétör hosszú szekérre ültette háza népét, Zsuzsannát, Márkust, a két gyermeket, az úti

szolgákat és kísérőket, s a megadott időre baj nélkül eljutottak a Duna mellé.

Zsuzsanna és a gyermekek ámulva szemlélték a nagy, mocsarak közt kanyargó folyót, Márkus

atya pedig öreg, nedvedző szemét dörzsölve kémlelte a kolostor zömök körvonalait.

Pétör azt a tisztást kereste, ahol egykor, olyan régen, azok a félelmetes lovasok megjelentek,

körülvették őket, földre teperték a derék Álmos urat, a szelíd kis Bélát, a medveerős Urost,

Pált, s ahol őt valami rettentő véletlen, valami irgalmatlan kegyelem meghagyta látónak.

De minden olyan más volt... megváltozott. Nem találta azt a helyet, és nem bánta. Nem akarta

megmutatni gyermekeinek.

A kolostor megdöbbentően kicsinynek tetszett most, hogy az útkanyarulatban elébe tárult. Itt

sétálgattak, fel és alá, mindennap, amott meg titokban a nyíllövést gyakorolta, hogy ha megint

jönnek azok a félelmes lovasok, akkor...

Idegen arcú, fiatal barátok vették őket körül a kapunál, s beljebb sem akadt ismerős.

Sulpiciusra gondolt, ki odalent porlad a rend kriptájában, s a többi jóságos öregre, akik

nevelték, gyámolították őt és Bélát a maguk szigorú, mosolytalan szeretetével.

Családját finoman elkülönítették tőle, őt magát egy komoly, sápadt szerzetes arrafelé vonta,

ahol egykor az ő kamrájuk volt. A frissen meszelt folyosón végighullámzott az a leírhatatlan,

régi, változatlan illat, amely valamiképp a dohosság, a tömjénfüst és a kolostorban főzött

ételek szagából állott össze.

A cellában félhomály volt. Mögötte nyikorogva becsukódott az ajtó, s arcán érezte a finom,

hosszú ujjak ismerős tapintását.

� Felség � suttogta Pétör rekedten.

Egészen közelről pillantotta meg Béla arcát, ahogyan a király fél karjával magához ölelte.

Boros, áporodott lehelet csapta meg, egy ráncokkal szabdalt, meggyötört arc közeli torzképe,

s a táskás, vak szemekből vastag könnycseppek gördültek alá.

Budapest, 1981-82