a forradalom fogságában · nyugdíjpénztári rendszer felszámolásából származó források...
TRANSCRIPT
A forradalom fogságában Tanulmánykötet a második Orbán-kormány első évéről
A kötet tanulmányainak rövid összefoglalói
Lakner Zoltán, Szigetvári Viktor: Törött cserepek
Félreértett várakozások, önfelhatalmazás és önigazolás, a „jó kormányzás”
elmaradása
A 2010-es választásokat megelőzően rendkívül heterogén társadalmi várakozások
fogalmazódtak meg a Fidesz kormányzásával kapcsolatosan. A várakozások alakulásának
egyik legfőbb ágense az MSZP-ből való tömeges kiábrándulás és a változás utáni vágy volt
— függetlenül attól, hogy a Fidesz bármilyen programszerű konkrétumot ígért volna; így a
„kisebbfajta csoda” politikájával a Fidesz oly módon emelte meg a gyorsan bekövetkező jobb
élet utáni várakozásokat, hogy közben konkrét, materiális ígéretet nem fogalmazott meg. A
Fidesz — többek között — az új többség egyben tartása érdekében közös vágyakat fejezett ki
és tartalmilag üres programokat hirdetett meg, ami azonban további várakozásokat generált,
nevezetesen a szegények és a középosztály koalíciója utáni elvárást.
Az előző kormányok tevékenységének folyamatos obstruálásából következett a választók jó
kormányzás utáni vágyakozása, illetve várakozása, amihez a Fidesz kellő mértékű „erőt”,
felhatalmazást kért a választóktól.
Ez az erőpolitika hatja át az egész kormányzást: a kormány szuverenitás–projektjét, az
elszámoltatások ügyét, valamint a Fidesz által meghirdetett forradalmat és alkotmányozási
munkát — a kötcsei beszédben „centrális erőtér”-politika megvalósulni látszik, ami azonban
valójában Orbán Viktor centrális személyes hatalmát jelenti.
Ezzel együtt azonban a Fidesz nemcsak a heterogenitás okán nem tud megfelelni a magasra
emelt, illetve magasra szökött várakozásoknak, hanem azért sem, mert a választók — konkrét
ígéretek híján— egyszerűen csak jobb élet iránti vágyát éppen egy megszorító ciklusban
kellene teljesíteni a kormánynak; a „kisebbfajta csoda” már a kormányváltást követő első
napokban megbukott, de felbomlott az új többségben meghirdetett szegények és középosztály
koalíciója is.
A Fidesz a szűk gazdasági és politikai mozgástér — valamint a magyar politikai rendszer
válsága elől — a forradalom szimbolikus és ideológiai keretébe menekült (részben
alkotmányos válságként láttatva a politikai rendszer válságát), amivel azonban tovább emelte
a kormányzással kapcsolatos várakozásokat. Így az ország és maga a Fidesz is a forradalom
fogságába került: az ország azért, mert a politikai közösséghez nem tartozhatnak azok, akik
2010 tavaszán nem a Fideszre szavaztak; a Fidesz pedig azért, mert a saját maga által kijelölt
kényszerpályáról nem tud letérni, hiszen bármely érdemi korrekció a hitelességüket rombolná.
A forradalom tehát az önfelhatalmazás–önáltatás–önigazolás fázisain keresztül tévútra
vezet, hiszen a „bebetonozás” révén növeli egy választási bukás utáni jobboldal mozgásterét,
de mint ideológiai keret hamar valóságtagadóvá válik, és azonosulási pontok híján nem
alkalmas a Fidesz újraválasztási céljainak szolgálatára sem.
Tóth Csaba, Keil András és Reiner Roland: Hatalommegosztás helyett a
hatalom „kiszervezése”
Változások a magyar politikai rendszerben — 2010-2011
A tanulmány három témakörben vizsgálja a magyar politikai rendszer elmúlt egyéves
változásait: (1.) komparatív módon elemzi az alkotmányos berendezkedésben és (2.) a
politikai intézményrendszerben végbement változásokat, végül pedig (3.) a hatalom
„kiszervezésének” kérdését tekinti át.
1. Az önkormányzati választási rendszer újraszabályozásával a Fidesz jelentős károkat
okozott a politikai versenyben, hiszen lényegesen nehezebbé vált a kisebb, főként helyi
érdekeket megjelenítő civil szervezetek, politikai csoportosulások választásokon való
indulása. A kormányzat hatékonyságát illetően sem kedvezőek a fejlemények: a 2010-
es évben leállt a kormányzati munka, emellett a kormánypárthoz hű vezetők
kinevezése az állami intézmények élére szintén negatívan befolyásolták a kormányzat
hatékony működését. Bár a politikai kultúra tekintetében — a társadalom politikához
való viszonyában — nem történt jelentős változás, hiszen alapvetően nem lett sem
több, sem kevesebb aktív/passzív választópolgár, ugyanakkor az integrációt illetően
jelentős károkat szenvedett el a magyar társadalom. Az elmúlt egy évben súlyosan
megkérdőjeleződött a kabinet jogállamiság iránti elkötelezettsége is, amire példa a
köztársasági elnöki intézmény átértelmezése; az új médiatörvény beharangozása;
Schmitt Pál részvétele a kormányüléseken; az AB jogkörének megkurtítása; a MAL
államosítása az iszapkatasztrófa után, a magán-nyugdíjpénztárak vagyonának
államosítása; visszamenőleges hatályú különadó; az alkotmány öncélú változtatgatása.
2. A politikai rendszer egyes intézményeinek változásai — választási rendszert érintő
változások; a sajtót érintő változások és a közszolgálati műsorok
kiegyensúlyozatlansága; valamint az alkotmányozás konfliktusos térbe helyezése —
ellenére a demokrácia továbbra is fennmaradt.
3. A kormány a Fideszhez lojális személyek cikluson átívelő kinevezésével — és nem
intézményi változásokkal — erodálja a jogállamiság működését. Így nem a parlament,
a kormány vagy a miniszterelnök mozgásterét növeli, hanem olyan intézményi
struktúrát hoz létre, amelyben megsokszorozza a Fidesz által uralt intézmények számát.
Összességében tehát megállapítható: a demokratikus intézményrendszert ért támadások
ellenére a demokrácia, illetve a demokratikus verseny nem szűnik meg Magyarországon,
ezzel együtt azonban a Fidesz — visszaélve a választóktól kapott felhatalmazással — tudatos
lépéseket tesz saját hatalmának kiszervezésére; nem az intézményi változásokkal, hanem
elsősorban személyi döntéseivel erodálja a jogállamiságot.
Szoboszlai György: Alkotmányos átalakulás 2010-ben
Változások a jogállamiság szerkezetében
A kormányváltást követően az államhatalom központosításával a Fidesz megkezdte a
hatalmi ágak megosztására épülő alkotmányos berendezkedés lebontását. A Magyar
Köztársaság alkotmányos átalakítása 2010-ben kilenc alkotmánymódosító törvényt, ezen belül
több tucat szerkezeti változtatást eredményezett, amihez hozzá kell vennünk olyan,
alkotmányt közvetlenül nem érintő jogszabályi változtatásokat, mint például a területi
közigazgatás átszervezése, az adózás rendszere, a közszolgálati munkajogi szabályozás, a
média és a hírközlés szervezeti és működési rendjének radikális átépítése.
2010-ben kilenc alkalommal került sor a koalíció általi egyoldalú alkotmánymódosításra,
ezek egyikét sem szavazta meg a három ellenzéki párt egyetlen alkalommal sem. Kiiktatták a
társadalmi érdekegyeztető mechanizmust: a kilencből hat alkotmánymódosító törvény egyéni
képviselői indítvány nyomán született meg, minek okán drasztikusan lerövidült a
törvényalkotási és egyeztetési folyamat.
Az alkotmányos és azzal egyenértékű törvényi változtatások közös jellemzője, hogy fő
motívumuk minden esetben a hatalom kiterjesztése és végrehajtó hatalom koncentrálása volt.
Így koncentrálták a bürokratikus kapacitásokat és sajátos módon átpolitizálták a közigazgatás
felsőbb régióit ott is, ahol a szakkontrolnak nagyobb teret kellene biztosítani.
Balogh Éva: Elsietett centralizáció
A központi kormányzat szerkezetének átalakítása
A kormányzat működésében tapasztalható diszfunkciók nem feltétlenül a rutinszerű
működés hiányából, hanem a kormányváltást követő szerkezetátalakítás hibáiból,
hiányosságaiból fakadnak. Mára egyértelműen kijelenthető, hogy a szerkezetátalakítás nem
váltotta be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket.
A csúcsminisztériumi rendszer létrehozását, a minisztériumok számának 12-ről 8-ra
csökkentését azzal indokolták, hogy az új struktúra — az állami vezetők számának
csökkentése okán — olcsóbb lesz, valamint lehetőség nyílik az egy minisztériumhoz tartozó
ágazatok összehangolása. A vezetők számának csökkentése egyértelműen kudarcot vallott: a
Bajnai-kormány utolsó teljes hivatali napjához képest az állami vezetők száma mostanra
mintegy 28 százalékkal növekedett — ezzel együtt a foglalkoztatásukkal összefüggő kiadások
összege is jelentősen nőtt. A nagyszámú politikus államtitkár nem képes a szakpolitikák
összehangolására, így erősen kérdéses az is, hogy valóban segítette-e az összehangoltabb
működést a csúcsminisztériumok felállítása.
Miközben az új minisztériumi struktúra bizonyos elemei kifejezetten sikeresnek
mondhatóak, aközben egyes minisztériumok feladatai túlságosan szerteágazóak (NEFMI,
KIM), ami egyrészről zavarossá és konfliktusossá teszi a működést, másrészről pedig
bizonyos funkciók (például: fiskális politika) háttérbe szorulását eredményezi.
A közigazgatási államtitkári tisztség visszaállítását azzal indokolták, hogy egyrészt politikai
elkötelezettségtől függetlenül, a köztisztviselői életpálya csúcsaként szolgálja a közigazgatás
szakmai működését; másrészt a korábbi állapot visszaállításával a tárca szervezetének
szakmai vezetését a közigazgatási államtitkár lássa el.
Mivel a nyolc kinevezett közigazgatási államtitkár közül mindössze kettő rendelkezik
közigazgatási karrierrel, továbbá többségük korábbi államigazgatási tevékenysége — néhány
kivételtől eltekintve — jobboldali kormányokhoz kötődik, a tisztség visszaállításától remélt
cél nem teljesült. Ugyanígy kudarcot vallott az a törekvés is, hogy a közigazgatási államtitkár
egyfajta szakmai vezetői funkciót lásson el a tárcáknál: jelenleg a minisztérium szervezeti és
működési szabályzata rögzíti, hogy mely helyettes államtitkárok tevékenységét irányítja a
közigazgatási államtitkár, melyekét pedig politikus államtitkár. A legtöbb helyettes
államtitkár mindössze a Belügyminisztérium, a Külügyminisztérium és a Honvédelmi
Minisztérium esetében dolgozik a közigazgatási államtitkár irányítása alatt, a többi
minisztérium esetében átlagosan a helyettes államtitkárok alig több mint egyötöde
tevékenykedik a közigazgatási államtitkár alárendeltségében. Így a közigazgatási államtitkár
jellemzően nem tölti be az apparátus vezetőjének feladatait.
Forgács Imre, Hegedüs Tamás: Elvesztegetett idő, szétdúlt igazgatás
Az Orbán-kormány első éve az állami és az önkormányzati igazgatásban
A tanulmány az állam- és igazgatási rendszert érintő átalakításokat három csoportra osztja:
Csökkentették a végrehajtó hatalom ellensúlyait. Komoly károkat könyvelhet el a
jogállamiság az alkotmány és a törvények gyakori, egyeztetés nélküli módosítása
miatt; a kétséges alkotmányosságú törvények elfogadása és a visszaható hatály
elvének nyílt figyelmen kívül hagyása miatt; a jogállamiságot garantáló intézmények
leépítése és az egyedi érdekek által befolyásolt jogalkotás miatt. A fékek és
egyensúlyok intézményi leépítésével erősen bővítették a kormány és a kormánypárti
többség mozgásterét. Így az Alkotmánybíróság jogköreinek korlátozásával; a
köztársasági elnök szerepének „újragondolásával”; valamint nem közigazgatási
jellegű intézkedésekkel (pl.: Polt Péter legfőbb ügyészi kinevezése) szűkült a
közigazgatás tevékenysége feletti szakmai-törvényességi kontroll lehetősége.
Politikailag centralizálták a közigazgatási rendszert, így a személyzetpolitikában
kiemelt szempont lett a politikai lojalitás. A Fidesz számára a területi államigazgatás
reformját a politikai alárendelés jelentette: a rendszer működtetése nem lett sem
olcsóbb, sem hatékonyabb, ugyanakkor megdőlt az a tabu, mely szerint az
állampolgárokat közvetlenül érintő területi államigazgatásban nem érvényesülhet
közvetlen politikai ráhatás. Márpedig a politikus kormánymegbízott éppen ezt
biztosítja: a polgárok és a gazdasági jogalanyok mindennapi ügyeibe való politikai
beavatkozás lehetőségét.
A Fidesz az önkormányzati ágazatban is pártpolitikai érdekeinek érvényesítésére és
politikai centralizációra törekszik. Tervezik a közszolgáltatások jelentős részének
államigazgatási irányítás alá vételét. Átalakították az önkormányzati választójogot
— az új rendszert a Fidesz saját aktuálpolitikai igényeinek megfelelően alakította ki.
Átpolitizálták a hivatali szervezetet — immár a képviselőtestület által bármikor
visszahívhatóvá lettek a jegyzők, emellett növelték az aljegyzők számát; a
polgármesteri hivatalokban pedig középvezetői körökben is jelentős személycserékre
került sor.
Az elmúlt egy évben a közigazgatást illetően elmaradtak az ágazati reformok, ehelyett a
kormány rombolta működésének törvényességét, szakszerűségét és hatékonyságát.
Varga Áron, Vető Balázs: Mérlegen az elszámoltatás
A számonkérés mint a hatalomtechnika eszköze
A Fidesz politikájában az elszámoltatás iránti igény évek óta fontos szerepet tölt be — a
tanulmány az elszámoltatás-politika térnyerésének bemutatásán túl ennek mérlegét,
eredményességét vizsgálja egy évvel a Fidesz kormányra kerülése után.
A Fidesz a Zuschlag-botrány 2007 szeptemberi kirobbanása óta azt a stratégiát követi, hogy
az egyes különálló, jól megfogható ügyek kapcsán az egész rendszer működésére vonatkozó,
és így szinte mindenkit hírbe hozó, általánosító következtetéseket von le. A másik jól
beazonosítható cél az aktuális ügyek fontosságának felnagyítása azáltal, hogy ismert
botrányokkal vonnak párhuzamot. A kormány számára elsősorban az hoz politikai hasznot, ha
minél ismertebb szocialista képviselők és korábbi kormánytagok keverednek korrupciós
gyanúba.
Az Orbán-kormány nagyobbrészt a korábbi kormányok alatt indult ügyek politikai-
kommunikációs kisajátításával igyekszik bizonyítani szavazóinak. Az elszámoltatás lendülete
nem egyenletes: jellemzően akkor kerülnek be a sajtóba az ügyek nagyobb számban, amikor a
Fidesznek elemi politikai érdeke fűződik ahhoz, hogy ezekről, és ne más, számukra
kényesebb témákról szóljon a közbeszéd.
Az elszámoltatás elsősorban politikai fegyver, amelynek célkeresztjébe lehetőleg minden
esetben igazi nagyhalakat helyez a párt, függetlenül attól, hogy a konkrét ügyben eredetileg
érintettek-e vezető politikusok vagy sem.
Simon Domokos: Ki mondja meg, hogy mit lehet?
Elemzés a kormány és a Fidesz–KDNP egy évének gazdaságpolitikai törvényhozásáról
A 2010-ben hivatalba lépő második Orbán-kormány a válságból kifelé tartó gazdaságot és
rendezett költségvetést örökölt a Bajnai-kormánytól — minden feltétel adott volt ahhoz, hogy
Magyarország elinduljon a gazdasági növekedés útján. A felelős gazdaság- és fegyelmezett
költségvetés-politika folytatása helyett azonban az új kormány felborította a költségvetés
egyensúlyát: a személyi jövedelemadózás magasabb jövedelműeknek kedvező átalakításával,
valamint a társasági adó csökkentésével mintegy 800 milliárdos lyukat ütött bevételi oldalon,
miközben a kormányzati ígéretekkel ellentétben a kiadások nem csökkentek, hanem nőttek.
A kormány extra bevételekkel próbálta megőrizni a költségvetés egyensúlyát: ezt a célt
szolgálta a bankadó és az ágazati különadók bevezetése, valamint a kötelező magán–
nyugdíjpénztári rendszer felszámolásából származó források egy részét (530 milliárd forintot
a mintegy 3 100 milliárd forintból) is a költségvetési lyuk betömésére fordították. Ám az
államháztartási hiány így is az eredetileg tervezett 3,8 százalék helyett 4,2 százalékra teljesült.
A kormány felelőtlen nyilatkozatainak és szakszerűtlen gazdaságpolitikájának a
devizahitelesek a legnagyobb vesztesei: 2010 folyamán a devizahitelesek 974 milliárd
forintos árfolyamveszteséget szenvedtek el, amely a teljes adósságállomány 18,8 százalékát
teszi ki. Így a 90 napon túl lejárt lakáscélú hitellel rendelkező családok száma meghaladta a
száztízezret. A kormány érdemi segítséget nyújtó intézkedéseiről még mindig csak a tervek
szintjén lehet hallani.
A kormány hivatalba lépését követően szinte teljesen leállt a fejlesztési forrásokkal
kapcsolatos pályáztatás. Az energiapolitikában nem érvényesül az ellátásbiztonság,
versenyképesség és fenntarthatóság; a pillanatnyi érdekek függvényében elválik egymástól a
kormányzati kommunikáció és a kormányzati cselekvés. Az ígért és szükséges átalakítások a
közlekedési ágazatban sem indultak meg.
Katona Tamás: A rögtönzések éve
Az elmúlt egy év az államháztartásban
2008-ban a világgazdasági válságra a szocialista kormányzat gyorsan és határozottan
reagált: mára bebizonyosodott, hogy a kormány helyes válaszokat adott a válság kihívásaira,
hiszen míg Magyarország esetében viszonylag gyorsan sikerült a finanszírozási gondokat
felszámolni, addig másutt elhúzódtak és súlyosabbá váltak a problémák. Így mire a Fidesz
kormányra került, már megtörtént a pénzügyi talpra állás.
A sikeres folytatás helyett azonban sorozatos kudarcok következtek 2010 májusát követően:
a Fidesz-kormány teljesíthetetlen ígéreteinek teljesítéséhez pénzügyi mozgásteret keresett a
költségvetésben — legalább 800-1 000 milliárd forintra lett volna szükségük —, ezért akarták
megemelni a hiányt, amihez azonban José Manuel Barroso nem járult hozzá.
Innentől kezdve a kormány sorozatos rögtönzésre, napi túlélésre kényszerült: ezért került
sor visszamenőleges adókivetésre, egyes szektorok drasztikus megsarcolására, a magán–
nyugdíjpénztári megtakarítások államosítására, az Alkotmánybíróság jogkörének
korlátozására, számos olyan gazdasági döntésre, amely sehogy sem áll össze egy egységes
logikus rendszerré, s amelynek ellentmondásai az államháztartás alakulásában egyre
súlyosabb formában manapság nyilvánulnak meg.
Baranyai László, Varga Attila: Megoldások helyett bűnbakképzés
Az Orbán-kormány szociál- és foglalkoztatáspolitikájának elemzése
A szociál- és foglalkoztatáspolitikai ágazat 2006-tól kezdve egy politikai irányítás alá
került. Ennek kiindulópontja az volt, hogy ha az állam mikro- és makro-eszközökkel képes
foglalkoztatási lehetőségeket teremteni, akkor képes a szociális kiadásokat mérsékelni.
Vagyis: a foglalkoztatáspolitika a szociálpolitika egyik eszköze.
Ezzel a gyakorlattal szakított a Fidesz, és szétválasztotta a szociálpolitika és a
foglalkoztatáspolitika intézményrendszerét. Így a foglalkoztatáspolitika nem segítője,
támogatója a szociálpolitikának, hanem egymás mellett lévő ágazati politikák lettek.
Miközben az áprilisi választási kampány egyik legfőbb témája volt a szociálpolitikai
ellátások átalakításának kérdése, a kormányalakítást követően a Fidesz mindössze a
kilakoltatás, valamint a gáz– és távhőtámogatás ügyében hozott valóban széles társadalmi
rétegeket érintő döntéseket. A többi, „kis ügy”-eket érintő változásokat inkább a napi
kormányzati működés, valamint a jogalkotási és működtetési kényszerek indukálták.
Mindeközben: a közfoglalkoztatásban a költségvetési kiadások visszafogása miatt
csökkentették a program szánt forrásokat és ideológiát gyártottak egy fiskális megszorításhoz,
mintsem valódi társadalmi változást akarnának elérni; a romapolitikában a problémák
növekedésével egyre szűkül a politikai mozgástér, ám alternatív programok, illetve
megoldások továbbra sincsenek kidolgozva — az Európai Unió Roma Stratégiájának
bevárása inkább az időhúzást szolgálta; a munkanélküli ellátások területén a kiadások
csökkentése érdekében adminisztratív eszközökkel szorítottak ki embereket az
ellátórendszerből; a lakáshitelesek és közüzemi tartozások problémájára sem voltak képesek
megoldási javaslatot kidolgozni, látszatintézkedésként folyamatosan meghosszabbították a
kilakoltatási moratóriumot, de az ígért Nemzeti Eszközkezelő Társaság kidolgozásával lassan
féléve adósak.
A problémák detektálásán túl tehát nem sikerült a kormányzatnak valódi és nem pusztán
tüneti kezeléseket végezni. Ugyanakkor a kormány eddigi lépései megmutatták, hogy erősen
felsőközép-osztály–barát szociálpolitika jellemzi őket.
Krémer Balázs: A semmi ágain
Az elmúlt egy év társadalompolitikája
A Fidesz elmúlt egyéves kormányzása alatt érdemben semmi nem történt a szociál- és
foglalkoztatáspolitikai ágazatokban; a választásokat megelőző időszakban a nagyobbik
kormánypárt lényegében konkrét programokat és eszközöket nem hirdetett meg, mindössze
„vágyakat”, célokat, szakmaiatlan ígéreteket fogalmazott meg.
A célelérés három „eszközét” illetően a Fidesz mindvégig igen ködösen fogalmazott; a
kormány az adók és járulékok általános csökkentésétől; az állami kontrolok és ellenőrzési
rendszerek ismétlődő előtérbe állításától; valamint a családra vonatkozó jogok, jogosultságok
átalakításától várta a szociál- és foglalkoztatáspolitikai ágazatok fellendülését.
A kormányzásra készülő Fidesz nem annyira a konkrét politikai cselekvésre igyekezett
felkészülni, mint inkább a politika szimbolikus és filozófiai aspektusait igyekezett tisztázni. A
Fidesz programnélkülisége a választások, illetve a kormányváltás után is fennmaradt: a
leginkább kormányprogramnak tekinthető dokumentum (Nemzeti Ügyek Politikája 2010)
szakpolitikailag értelmezhetetlen általánosságokat tartalmaz — legalábbis ami a szociál- és
foglalkoztatáspolitikát illeti. Legkonkrétabban az idén bejelentett Széll Kálmán Terv
fogalmaz, amely — a kormányzati kommunikációval ellentétben — az ágazatokat érintő
elvonásokat, forráscsökkenéseket vetít előre.
A kormány semmittevésének főbb okai: a zavaros, ellentmondó és szakmaiatlan
ígérgetések; a szakpolitikai ágazatokat érintő politikai kompetenciák tisztázatlansága,
zavarossága; valamint az apparátus és kormányzati infrastruktúra lerombolása. Ezzel szemben
más szakterületek intézkedései — költségvetés, nyugdíjrendszer, adópolitika és jövedelmek
átrendezése — a szociális és munkaügyi szakpolitikák történéseit is érdemben befolyásolják.
Lakner Zoltán: Kéretlen reform — zavaros kilátások
A második Orbán–kormány első éve a nyugdíjszakterületen
A Fidesznek nem volt meghirdetett programja a nyugdíjszakterületen: választási programjuk
mindössze azt ismertette, hogy a nyugdíjasoknak nincs okuk aggodalomra, semmilyen
rendszerszerű átalakítás nem várható. Ezzel szemben szakmai körökben tudni lehetett, hogy a
Fidesz és a KDNP szakértői körei rendelkeznek rendszer-átalakító koncepciókkal. A
kormányalakítást követő egy évben, illetve a jövőben ezekből hat, a nyugdíj szakterületet
érintő intézkedés készült, illetve készül el:
1. Lehetővé tették a 40 év szolgálati idővel rendelkező nők korhatárra tekintet nélküli
nyugdíjazását — a költségek leszorítása miatt azonban a jogosultak körét lényegesen
leszorították.
2. A költségvetési hiány finanszírozása céljából államosították a magánnyugdíj-pénztári
rendszert — amivel az alapjogok megsértésén túl hosszú távon konzerválták a
nyugdíjrendszer egyensúlytalanságait.
3. Komoly kételyeket vet fel a Nyugdíjbiztosítási Alap 2011. évi költségvetése és
finanszírozásának átalakítása — előrejelzések szerint a Nyugdíjbiztosítási Alap
hiánya 2012-2014 között 406, 386 illetve 319 milliárd forint lesz; a költségvetésnek
ezt a hiányt kellene kipótolnia.
4. A jelenlegi társadalombiztosítási nyugdíjrendszer helyett új nyugdíjmodellt
alakítanának ki, amely az egyéniszámlás nyugdíjrendszeren (NDC) alapulna — az
NDC azonban a nyugdíjrendszer szokásos céljai közül nem teljesíti a szolidaritás,
illetőleg az időskori végletes szegénység elkerülésének a célját.
5. Megszüntetnék a korai nyugdíjazás lehetőségét.
6. Átalakítanák az egészségkárosodási nyugdíjbiztosítási rendszert — átvilágítás
kezdődik a már odaítélt rokkantnyugdíjasoknál is, akinek az egészségkárosodása nem
lesz arányban a hivatalos szabályokkal, azt rehabilitálni fogják, és visszairányítják
majd a munkaerőpiacra.
A kormányváltást követően az érdemi feladatokat elvégző hivatali apparátust elküldték, és a
vezetést egyik szervnél sem lehetett megfelelően tapasztalt szakemberekkel pótolni. A
változások hatására azonban a rendszer hosszú távú fenntarthatósága még nincs veszélyben,
ugyanakkor jelenleg sem biztosított az időskorúak megvédése a szegénységtől.
Kökény Mihály, Bíró Boldizsár: Káosz borítékolva — az eltékozolt év
A Fidesz–KDNP kormány egészségpolitikájának egy éve
A Fidesz egészségpolitikája mind a választásokat megelőző, mind pedig a kormányváltást
követő időszakban abban merült ki, hogy egyrészről: populista érvekkel és szakmaiatlan
hozzáállásával negligálja a szocialista kormányzás egészségpolitikáját, emellett érdemi
cselekvés helyett visszamutogasson az előző kormány ténykedésére; másrészről: az
egészségügy szinte minden szegmensét forrásbővítéssel kecsegteti.
Hamar láthatóvá vált ugyanakkor, hogy az ágazatban nincsenek többletforrások — a
kórházak adósságállomány-csökkentésére fordított 29 milliárd forintos keretből részesülők
például kötelezték magukat egy területi integrációban való részvételre —, emellett az új
egészségügyi vezetés nem kapott politikai felhatalmazást az egészségügyi reform
megkezdéséhez. Így az egészségügyi kormányzat tevékenysége kizárólag a pótcselekvésben
merült ki.
Az egészségügy az Orbán-kormány leginkább mellőzött területe lett: a politikailag súlytalan
és kormányzati gyakorlattal nem rendelkező vezetés képtelen az ágazat hatékony
érdekképviseletére. Így az elmúlt egy év egészségpolitikája az olcsó gesztusokban és
engedményekben merült ki: megszüntették a patikaliberalizációt és ismét a gyógyszerész-
lobby privilégiumává tették a patikalétesítés jogát; megszüntették az Egészségbiztosítási
Felügyeletet és a Betegjogi Közalapítványt; visszaállították a kötelező kamarai tagságot.
Mindeközben szétrombolták az intézményi hálózatot, az egészségügyi igazgatási
szervezetek országos és területi vezetőinek döntő többsége politikai tisztogatás áldozata lett,
az uniós támogatások egy részéről az ágazat vezetése lemondott, nem tettek erőfeszítést a
humánerőforrás területén mutatkozó feszültségek enyhítésére, 100 milliárd forintot akarnak
kivonni az Egészségbiztosítási Alap gyógyszerkasszájából.
Végvári Imre: Egy év hűhó semmiért
A második Orbán-kormány első évének oktatás- és kulturális politikája
A magyar oktatás legfontosabb problémáira az új kormány rossz irányban keresi a
megoldást. Az oktatásban is populista módon próbál poroszos, rendpárti igényeket kielégíteni.
Gyengíti az önkormányzatiságot, a pluralizmust, az autonómiát, erősíti a szegregációt, és
nyoma sincs a kreativitás és a modern társadalom megjelenésének, vagy a munkaerőpiac
elvárásainak való megfelelésnek.
A kormányzati oktatáspolitika nyilvánvaló törekvése, hogy az önkormányzatokat iskoláik
egyházi kézbe adására ösztönözze, amely egyébként tovább növeli a társadalmi különbségek
újratermelését — Magyarországon az egyházak az elit és a középosztály gyermekeit kívánják
nevelni.
A Fidesz kormányra kerülése óta eltelt egy évet a kultúra területén a koncepciótlan
rombolás jellemzi. Ez a ténymegállapítás érvényes a kulturális politika struktúrájának
feldúlására, az egyes részterületek kezelésére, s a költségvetési pozíciókra egyaránt.
Egyértelmű és kézzel fogható a kulturális politika visszaalakítása kultúrpolitikává. Minden
szándék megvan arra, hogy ez a kultúrpolitika központilag kézzel irányítottá váljék.
Katona Tamás: Intézkedések nélkül
Az Orbán-kormány népesedéspolitikája
A 2010-ban megválasztott Fidesz-kormány az eddigiekben követett család- és adópolitikai
lépéseiből világosan látszik, hogy egyértelműen a tehetősebb családok gyermekvállalási
hajlandóságát kívánja előmozdítani, ezzel együtt pedig számos rendelkezésével a szegényebb
rétegeket kedvezőtlenebb helyzetbe hozza. Ezt a célt szolgálja az adóalap-kedvezmény,
valamint a családi adózás bevezetése.
A Fidesz szándékosan nem számol a szegényebb sorsú rétegekkel — köztük a romákkal
sem —, akik hiába „vállaltak” több gyermeket is a családon belül.
A jelenlegi kormány a jelek szerint hosszabb távon sem növeli a GYES és a családi pótlék
összegét, de még csak nem is teszi versenyképessé az inflációval szemben. Ennek ellenére
forintmilliárdokról mond le a gyermekek után járó adókedvezmények túlzott mértéke miatt.
A második Fidesz-kormány a közvetlen népesedéspolitikát kerüli, csak a családpolitika, az
adózás és egyéb területek által próbál közvetett módon hatást gyakorolni a magyar népesség
számbeli alakulásába. Politikailag és népesedésileg is szűklátókörű, mert rövidtávon mélyíti a
már meglévő nyomort és a szakadékot a rétegek között.
Teleki András: Csak szavak
A második Orbán–kormány roma integrációs irányainak mérlege a kormányzás első
évéről
A választásokat megelőző időszakban a Fidesz még programszinten sem foglalkozott
érdemben a roma integrációval. A kormányváltást követő egy évben ugyanez az
érdektelenség, a problémák ignorálása, valamint a retorikai szintet túllépni nem képes
szakmaiatlanság és populizmus volt jellemző a kormányzat romapolitikájára.
A kormányváltást követően a Fidesz — a közép- és felsővezetői személycseréken túl — a
roma integráció szervezeti, illetve közigazgatási hátterét is jelentősen átalakította, illetve
leépítette. Megszüntették, illetve átalakították a roma integráció közalapítványi hátterét: az
Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány és a Gandhi Közalapítvány
feladatait nonprofit gazdasági társaságok láthatják el; ezzel szemben a kormány javaslata
szerint a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány és a Magyarországi Nemzeti és Etnikai
Kisebbségekért Közalapítvány megszüntetése szükséges — feladataik delegálása jelenleg sem
látható a közigazgatási intézményrendszeren belül. Az új alkotmány elfogadásával
megszűnhet a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok Országgyűlési biztosának jogintézménye,
emellett megszűnt a kormányzati roma portál is.
A Fidesz az előző kormányzat idején előkészített programok, forrással rendelkező, de el
nem bírált pályázatok, hazai és nemzetközi stratégiák egyikét sem valósította meg.
2010 őszén Orbán Viktor bejelentette, hogy a magyar soros elnökség kiemelt prioritása lesz
az európai romastratégia megalkotása, ugyanakkor ezzel csak a hazai kisebbségpolitika
semmittevéséről terelték el a figyelmet. Magyarország továbbra sem rendelkezik átfogó,
komplex, megvalósítható romaügyi stratégiával, és az elmúlt egy évben nem született olyan
intézkedéscsomag sem, amely javíthatná a mélyszegénységben élők helyzetét és elősegítené a
romák integrációját.
Kákossy Csaba: Hálózati jelentés
A második Orbán–kormány gazdaságpolitikájáról
A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium (NFM) kormányzati stratégiai vagy közigazgatási
menedzsment szempontból értelmezhetetlen módon gyűjtötte magába az általa felügyelt
területeket és az azokhoz tartozó költségvetési forrásokat: a tárcának a fejlesztési és
vagyonpolitikai, illetve vagyongazdálkodási feladatai mellett erős ágazati kihívásokkal, a
hálózatos iparágak (infokommunikáció, energetika, közlekedés) szabályozásának és
felügyeletének feladatával is szembe kell néznie.
Az NFM legfőbb fejlesztéspolitikai zászlóshajója az Új Széchenyi Terv (ÚSZT), amely
azonban inkább egyfajta víziógyűjtemény, mint stratégia: a megvalósítás konkrét lépéseit csak
az egyes pályázati kiírásokból lehetne megismerni, ezek jelentős része viszont még egy évvel
a kormány hivatalba lépése után sem jelent meg. Az ÚSZT nem más, mint a szociálliberális
kormánykoalíció által korábban kidolgozott és elindított Új Magyarország Fejlesztési Terv
(ÚMFT) újrarendezése.
Az NFM vagyonpolitikája az előző kormányok stratégiai megfontolásokat és hosszú távú
szempontokat nélkülöző vagyonkezelési gyakorlatának folytatása. A stratégia szerinti
tevékenység azonban tudatos tulajdonosi elköteleződést, professzionális vállalati
management-eket, együttműködést és a nyilvánosság széleskörű bevonását igényelnék,
ezeknek azonban egyelőre sajnos nyomát sem látni az NFM és az alá tartozó
intézményrendszer tevékenységében.
A fejlesztési tárca klasszikus ágazati feladata a hálózatos iparágak szabályozása és
felügyelete. Az infokommunikáció, az energetika és a közlekedés területét a hálózatos
jellegen kívül nem sok minden köti össze, és az infokommunikációs és energetikai szektort
sújtó különadó miatt jelentős uniós presztízsveszteséggel és konkrét beruházási projektek
elmaradásával kell a minisztériumnak számolnia.
Csáki György: Van élet az Európai Unión kívül?
A második Orbán–kormány első évének külgazdasági politikája
A kormány elmúlt egyéves külgazdaság–politikáját leginkább belpolitikai motivációi
határozták meg, amelyek nemzetgazdasági szempontból is hátrányosan érintik az országot.
A tanulmány három irányból elemzi az Orbán–kormány külgazdaság–politikáját: az IMF-fel
és Európai Unióval ápolt viszony, valamint a kelet felé irányuló külgazdasági lépések
szempontjából.
Az Orbán-kormány megalakulását követően szinte azonnal szakított a 2008 októberében
Magyarország segítségére siető IMF-fel: a Valutaalap — mint hitelező — magyar
gazdaságpolitika felett gyakorolt felügyelete alól a kormány oly módon próbált meg kitörni,
hogy — példátlan módon — kétségbe vonta az IMF ellenőrzési jogát. Így Magyarország
elesett attól a lehetőségtől is, hogy igénybe vegye az IMF elővigyázatossági hitelkeretét,
amely semmilyen módon nem rontotta volna Magyarország külső pénzügyi megítélését,
ugyanakkor komoly mozgásszabadságot biztosított volna Magyarországnak.
Az elmúlt egy évben a kormány többször konfliktusba keveredett az Európai Unióval is: az
Orbán-kormány külgazdaság– és belpolitikája gyakran került értékkonfliktusba az uniós
irányelvekkel, sőt: nemhogy nem törekedett a közös értékek érvényesítésére, de a magyar
kormány gyakran meg is tagadta az európai uniós értékközösséget. Nyilvánvalóan a magyar
gazdaság és társadalom Európai Uniótól való elidegenítése jelenti a legnagyobb veszélyt
Magyarország számára: a magyar gazdaságpolitika reálisan és ésszerűen csakis az európai
értékközösségen és kapcsolatrendszeren alapulhat.
Ezzel együtt a kormány kelet felé irányuló gazdaságélénkítő kísérletei nem kifogásolhatóak
— bár kormányra kerülve azonnal megszüntették az e kapcsolatok bővítését és elmélyítését
segítő kormánybizottságot. A kínai–magyar és orosz–magyar gazdasági kapcsolatok
dinamizálásában és szélesítésében rejlő lehetőségek azonban korlátozottak: a magyar
gazdaság alapvetően exportorientált — legnagyobb külső piacát éppen az EU jelenti —, ám e
két piac elsősorban a tőkeimportra koncentrál.
Takács József: Felelős szembenézés hiányában
A második Orbán-kormány agrár- és vidékfejlesztési tevékenységének értékelése
A második Orbán-kormány eddigi tevékenységét az agrár- és vidékfejlesztés területén a
halogatás, az ágazat gondjaival való felelős szembenézés hiánya jellemezte.
A kormány ígéreteivel ellentétben a mezőgazdaságban nemhogy nem jöttek létre új
munkahelyek, de a meglévőket is komoly veszély fenyegeti. Az egykulcsos SZJA
alacsonyjövedelműeket érintő káros hatásai fokozottan érintik a mezőgazdaságban
foglalkoztatottakat, mivel az ágazatban meghatározó az alacsonykeresetűek aránya.
Miközben a mezőgazdaságon belül az állattenyésztésben dolgoznak a legtöbben, az
állattenyésztés ésszerűtlenül alacsony aránya a mezőgazdaságon belül az elmúlt időszakban
tovább csökkent, amit meg lehetett volna akadályozni időben nyújtott kormányzati
segítséggel. A magyar agrárium érdekei nincsenek hatékonyan és szakszerűen képviselve az
európai közösségben, a Közös Agrárpolitika jövőjéről szóló javaslatban a magyar érdekek
meg sem jelennek — a Vidékfejlesztési Minisztérium a valós gondok, a tényleges
feszültségek és az új kihívások kezelése helyett eddig döntően csak a szimbolikus ügyekre
koncentrált. A kormánynak a földbirtok–politikában sincsenek érdemi intézkedései, és a
magyar bormarketing területén is szakmaiatlan, elhibázott döntések születtek.
Az elmúlt időszakban lényegesen csökkentek az agrár- és vidékfejlesztési támogatások is:
már az eredeti költségvetés is 19 milliárdos elvonást tartalmazott, és az évközben jelentkező
18,7 milliárd forint zárolás lehetetlen helyzetbe hozza az egyébként is forráshiányos ágazatot.
A támogatás-csökkentés az állattenyésztést és a dohánytermesztést érinti, amelyek
köztudottan a legnagyobb foglalkoztatók. Az uniós források átcsoportosításával a kormány
csökkentette a nemzeti forrásokat, emellett nem tudott mit kezdeni a valóban súlyos károkat
okozó elmúlt évi ár- és belvízhelyzettel sem.
A kormány egyetlen pozitív intézkedése az agárpiaci rendtartásról szóló törvény
módosítása: így az elháríthatatlan külső ok miatti kockázatokat és veszteségeket a
terménypiac összes szereplője viseli, nem csak a mezőgazdasági termelők.
Szittner Károly: Valódi stratégia és eszközök nélkül
Értékelés a kormány egyéves tevékenységéről az infokommunikáció területén
Miközben a Fidesz ellenzéki politizálásában és választási programjában nem szerepelt
hangsúlyosan az infokommunikáció — önálló stratégiával nem rendelkezett, de még csak
alapvetéseket sem fogalmaztak meg —, aközben élesen kritizálta az előző kormány
szakterületet érintő intézkedéseit, illetve elképzeléseit.
Az új kormány infokommunikációt érintő politikája a célok meghatározásában szakmailag
alátámasztottnak és helyeslendőnek mondható, ugyanakkor az ígéretek és a kormányzati
cselekvés között éles ellentmondások tapasztalhatók.
A kormány cselekvési tervének egyik fontos hiányossága, hogy a jövőt csak az
infrastruktúra építésében látja, ugyanakkor sem a monitoringra, sem a szolgáltatási szint
emelésére, sem pedig a közszolgáltatások infokommunikációs fejlesztésére nem fektet elég
hangsúlyt. A kormányablak létrehozásával új szolgáltatások nem érhetők el, lényegében az
előző kormány által kifejlesztett szolgáltatásokat tereli egy újabb csatornába.
Átfogó stratégia hiányában egyelőre homályos, hogy a következő időszak legnagyobb
kihívása, az esélyegyenlőség teljes körű biztosítása, miként valósul meg, emellett az internet
adta kommunikációs és ügyintézési lehetőségek további, határozott kiaknázása a legfontosabb
feladat az infokommunikációs kormányzat számára.
Kék fény
Közbiztonság és közrend a második Orbán-kormány első évében1
Miközben a regisztrált bűncselekmények száma Magyarországon az elmúlt tíz évben
jelentősen csökkent, a lakosság szubjektív biztonságérzete romlott. Ennek okai:
1. A kisebb vagyonelleni bűncselekmények felderítésének eredménytelensége.
2. Az etnikai ellentétek napirendre kerülése.
3. A nacionalizmus, rasszizmus felszínre kerülése, a félkatonai szervezetek megjelenése.
4. A létbiztonság csökkenése.
5. A rendőri jelenlét csökkenése — különösen a kisebb településeken.
6. A rendőri munka megítélésének romlása.
7. A politikusok és közszereplők hangulatkeltő állásfoglalásai.
A kormányváltást követően a Fidesz közbiztonság-politikája a rendkívül erős
centralizációval — ezzel együtt a településőr-program felszámolásával —, valamint a
probléma jogszabály-alkotási úton történő kezelésével írható le; a Fidesz politikája a
törvények szigorítására korlátozódik, és az állampolgári szabadságjogok érvényesülése elé
helyezik az áldozatok védelmét.
A Terrorelhárítási Központ létrehozásával és a Nemzeti Védelmi Szolgálat nevesítésével
megbontották a rendőrség egységét, ugyanakkor egy miniszter irányítása alá helyezték a
rendőrséget, a Nemzetbiztonsági Hivatalt és a Nemzetbiztonsági Szakszolgálatot.
1 Szakértői tanulmányok felhasználásával szerkesztette: Szeredi Péter és Szigetvári Viktor.
163 éves a Magyar Honvédség. Volt! Van! Lesz?
A honvédelmi vezetés egy éve2
Az új honvédelmi vezetés elmúlt egyéves tevékenységét a leszámolás és az ellenzékben
még szükségtelennek tartott fegyvernemi kultúrák visszaállítása jellemezte. Miközben az új
kormány élesen bírálja a Magyar Honvédség előző vezetését, számos nemzetközi elismerés
cáfolja az oktalan és megalapozatlan kritikákat, de a miniszter önmagával is ellentmondásba
került, amikor az elmarasztaló nyilatkozatok ellenére a legmagasabb elismerés hangján
nyilatkozott a katonák és az alakulatok felkészültségéről, teljesítményéről.
Mindeközben a honvédelmi költségvetés a GDP 1 százaléka alá csökkent. Még súlyosabbá
vált a helyzet, amikor a kormány 2011. februári megszorító csomagja miatt a védelmi
költségvetés majd 10 %-át, 26 milliárd forintot vont el. Létszámstopot, a határozott idejű
szerződéssel foglalkoztatott állomány továbbfoglalkoztatásának tilalmát és a túlóra keretek 50
%-os csökkentését rendelték el, miközben háromezer fős létszámhiánnyal küzd a Magyar
Honvédség. Leállították az összes érdemi fejlesztést, így a gépjármű, a fegyver, valamint a
rádióbeszerzést is. A vadászrepülő és helikopter pilóták gyakorlására nincs pénz,
veszélyeztetve ezzel a katonák és a civilek biztonságát. Kérdésessé vált a szárazföldi
haderőnem fejlesztése is.
Lassan eltelt egy év, ami alatt a honvédelem ígért megerősítéséből nem lett semmi. Érdemi
munka helyett megfélemlítés, látványos kommunikáció, hangzatos beszédek és
szemfényvesztő látszatintézkedések jellemezték az elmúlt hónapokat.
2 Szakértői tanulmányok felhasználásával szerkesztette: Szeredi Péter és Szigetvári Viktor.
Galló Béla: Kétharmados nemzetpolitika?
A határon túli magyarok ügye és a második Orbán-kormány
Bár az elmúlt egy év nem szolgál elegendő tapasztalatot ahhoz, hogy részleteiben
megítélhető legyen a második Orbán-kormány nemzetpolitikája, annyi azonban bizonyosnak
látszik, hogy vélhetően nem változik az a gyakorlat, miszerint a Fidesz a ténylegesen létező
problémák értelmezését, kezelését és kommunikációját nem a feladatokhoz, hanem hatalmi
igényeihez, aktuálpolitikai érdekeihez igazítja — minden egyéb megfontolás másodlagos.
A nemzetpolitika törvényi változásai új keretet szabnak a kormányzati tevékenységnek.
Kérdés azonban, hogy az elvekből, célokból és „betűből” miként lesz valós cselekvés,
valamint milyen tartalommal töltik meg a kereteket.
A nemzetpolitika intézményi változásai a kormányzati struktúrában mutatkoznak meg, így
többek között: a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumon belül létrehozták a
Nemzetpolitikai Államtitkárságot; az ügy immár miniszterelnök–helyettesi felügyelet alá
tartozik; több minisztériumban a határon túli magyarság ügyeiért felelős egységeket
alakítottak ki; újra működésbe hozták a Magyar Állandó Értekezletet. A „nemzetpolitikai
rendszerváltás” tehát intézményi szinten leginkább az államigazgatásban jelenik meg. A
bürokrácia hatékonyságát illetően azonban komoly kételyek merülhetnek fel, így könnyen
előfordulhat, hogy a nemzetpolitikával kapcsolatos magasra helyezett várakozásokat az
államigazgatás hitelteleníti majd el a leggyorsabban.
Felélénkült a nemzetpolitika miniszterelnöki, miniszteri, államtitkári és államfői szintű
diplomáciai tevékenysége is. A látogatásokban kimerülő tevékenység legfőbb hátulütője,
hogy ilyenkor a kormány egyértelmű politikai kinyilvánításokra, részlehajlásokra kényszerül
a helyi szervezeteket illetően. Másrészről probléma az is, hogy a kormány képviselői sokszor
egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat adnak.
Szabó Kata: Romló országimázs, befagyó kapcsolatok
A második Orbán-kormány első évének külpolitikája
A kormány külpolitikája megreked az általánosan megfogalmazott — egyébként
helyeslendő — célok szintjén, ugyanakkor az eszközök és metódusok tekintetében nem
ismertek a konkrétumok.
A kormány erős külpolitikát ígér, melyhez a feladatra alkalmas külügyminisztert lépett
hivatalba Martonyi János személyében, ugyanakkor az „új típusú külpolitika” — a határozott
érdekérvényesítés és nemzeti egység jegyében — komoly változásokat eredményezett az
apparátusban a kormányváltást követően, ami kiszámíthatatlanná tette a hivatali munkát, és a
feladatok végrehajtása is veszélybe került.
Az EU-elnökség lehetőséget jelenthet a kormány számára, hogy megemelje a magyar
külpolitika jelentőségét és növelje befolyását az európai diplomáciában. Ugyanakkor a
magyar elnökség kezdetét beárnyékolták a médiatörvénnyel kapcsolatos nemzetközi kritikák;
a magyar kormány több esetben is kockáztatta az elnökség sikerét belpolitikai ambíciói,
illetve motivációi okán.
A keleti kapcsolatok fejlesztése központi eleme a kormány külpolitikai törekvéseinek,
ugyanakkor koncepciózus, programszerű „építkezés” nem folyik. A magyar diplomácia a
gazdasági érdekeket állította a Kínával való kapcsolatépítés központjába, ugyanakkor nem
várható, hogy a gazdasági, politikai, pénzügyi kapcsolatok dinamizálásának szándéka gyorsan
eredményre vezessen. Az Oroszországgal való kapcsolatépítést a kormány elszalasztott
lehetőségei jellemzik, emellett a „befagyott” témák is hátráltatják a kapcsolatépítést.
Nem sikerült növelni az ország külpolitikai mozgásterét a legjelentősebb relációkban (USA,
Kína, Nyugat-Balkán), sőt egyes esetekben (Oroszország) romlást kell elkönyvelni. A
jelenlegi trendek alapján prognosztizálható, hogy folytatódni fog a belpolitika fejlemények
kedvezőtlen kisugárzása nemzetközi kapcsolatainkra.