25A gondolat és a nyelv

3. Wilhelm von Humboldt

Az előző fejezetekben ism ertetett elméletek közti eltérések inkább látszólagosak, mintsem ténylegesek. Tévedéseik, amelyek minden, a nyelv eredetére vonatko­zó tudományos kutatás lehetőségét kizárják, csírájában fojtanák el a történeti és összehasonlító nyelvkutatást, ha az emberi észjárásnak nem volna m eg az a sze­rencsés képessége, hogy ideig-óráig nem veszi észre az új adatok és a régi teóri­ák között fellépő,ellentm ondást. A z említett tévedések gyökere tehát egy és 48 49 50

48 Uo. 6-7. :49 Uo. 2. ■50 K. ®HUIEP: Hcmopun noeóü (jnvtocoefruu. T. 1. Cn6., 1862.38. >

" Poétika és nyelvelmélet. Budapest, 2002.

ugyanaz: a progresszió fogalmának teljes meg nem értése. A tudatos feltalálás elméletének kereteiben nincs értelme nyelvi progresszióról beszélni, hiszen mire megjelenhet, már nincs is rá szükség; a nyelv isteni eredetére alapozódó teória pedig regressziónak kell hogy tekintse a progressziót — Becker és Schleicher leg­feljebb a hangváltozások jelenségében láthat fejlődést. Mindegyik említett teória : kész dolognak (epyov) tekinti a nyelvet, ennek folytán nem érthetik meg, hogyan keletkezett. Ugyanebbe az irányba mutat az a törekvésük is, hogy a grammatikát és általában a nyelvtudományt a logikával azonosítsák, mely utóbbitól szintén idegen a gondolkodás történeti alakulására vonatkozó kutatás igénye.51

A nyelvi változás mibenlétének nem értéséből fakad a hibák másik része is, nevezetesen az a vélekedés, miszerint á szót a gondolat hozza létre, a szó azon­ban semmilyen visszahatást sem gyakorol a gondolatra, s hogy ennek következ­tében a nyelvet az önkény uralja. Mint láttuk, szándékuk ellenére az utóbbi kö­vetkeztetésre jutnak a nyelv organikus felfogásának hívei is. Nem állíthatjuk, hogy a tárgyalt elméletek minden részlétükben ellen tmondanának a nyelvi té­nyeknek, mégsem tudatosulnak azonban bennük a tényekben rejlő ellentmon­dások. Ezt láthatjuk majd Wilhelm von Humboldt következő tételeiből. Ezeket nem azért idézzük, mintha a berniünket érdeklő kérdés megoldását látnánk ben-,-

26 Alekszandr Potebtiya

■ 51A logika és a nyelvtudomány elvi különbözőségének számos meggyőző bizonyítékaközül (ld.: H. Steinthal: Grammatik, bogik undPsychologie. Berlin, 1855.145-224.) itt csak a logika meghatározásának példájára hivatkozunk. Herbart, századunk egyik legnagyobb gondolkodója szerint:'a logika, a gondolkodás létfeltételeinek tudománya, amely függet­len a gondolkodás a) eredetétől, b) tárgyától, a) Első ismertetőjegye alapján a logika hipo­tetikus tudomány: arra az előfeltevésre alapul, hogy léteznek bizonyos fogalmak, ítéletek, következtetések, s adottnak tekinti ezeket, nem kutatja létrejöttük mikéntjét. Míg viszont a nyelvtudomány, épp ellenkezőleg, csak történetük révén tudja értelmezni adatait, tehát genetikus diszciplína, b) A logika nem arra kérdez, igáz-e valamely adott, valóságos állí­tás, mivel ez a — gondolat tartalmára irányuló — kérdés a logikát átfordítaná botanikává, történelemmé stb., amire az állítás tartalma szerint vonatkozik. Ehelyett az a kérdés, he­lyesen gondolkozunk-e (bármi legyen is a gondolat tartalma). A logika például semmi ki­fogásolhatót nem talál abban a babonában, mely szerint „a varjűkárogás szerencsétlensé­get jelez", és azt mondja, hogy ez elgondolható gondolat, amely tartalmaz egy szükséges igazságfeltételt. Az olyasféle ítéletekről viszont, mint például „nyelv nélkül nincs gondo­lat" és „némely nyelvekben az azokat beszélő nép gondolatainak jelentős része nem kap kifejezést" — a logika azt mondja, hogy ezek együttese nem alkot gondolatot. Az a logikai forma, amely az utóbbi esetben hiányzott (ű egyenlő önmagával), mint minden logikai forma, olyannyira idegen mindenféle tártalomtól, hogy bármely fogalom lehet a tartalháá. A logika ilyen formális karakterével szemben áll a nyelvtudomány realitása, amelynek feltétlenül tudnia kell, hogy ténylegesen ezekkel és nem más jegyekkel rendelkezik-e az adott fogalom. A grammatikai formák — a logikai kategóriaként kezelt formákkal szem; ben — már rendelkeznek bizonyos tartalommal (ld.: I. F. Herbart: Lehrbuch zűr Einleitung in die Philosophie. Königsberg, 1834.19.51.).

27

nük, ellenben általuk rámutathatunk azokra az akadályokra, amelyeket a megol­dás érdekében el kell hárítanunk.52

„A nyelv, ha valóságos lényegében fogjuk fel - mondja Humboldt - , szaka­datlanul és minden pillanatban elmúló valami. [...] a nyelv nem mű (epyov), hanem tevékenység (evepysiá)", vagyis maga a létrehozás folya­mata. Ezért helyes meghatározása csak genetikus lehet: „A nyelv ugyanis nem más, mint a szellem örökké megújuló munkája (Arbeif), hogy az arti­kulált hangot képessé tegye a gondolat kifejezésére. Közvetlenül és szigo­rúan véve ez a beszéd használatának (des jedesmaligen Sprechens) mindenko­ri meghatározása; ám valódi és lényegi értelemben, igazából nyelvnek csak e beszéd (des Sprechens) totalitását [A. Potebnya fordításában: az egyes be­szédtevékenységek összességét] tekinthetjük. Mert a szavak és szábályok szétszórt káoszában, amit általában nyelvnek szoktunk'nevezni; csupán a beszélés által létrehozott egyedi van jelen, [...]; Ám az elkülönült elemek- ; ben éppen azt nem lehet felismerni, ami a legmagasabb rendű és a legfino­mabb, s ez csak az összefüggő beszédben vehető észre, vagy sejthető meg (s ez még inkább bizonyílja, hogy a tulajdonképpeni nyelv, a maga valósá­gos létrehozása aktusának foglya)." ■

„A szellem munkájának (s következésképpen: tevékenységnek — A. P.) nevezni a nyelveket már csak azért is tökéletesen helyes és adekvát kifeje­zés, mert a szellem léte egyáltalában csak a maga tevékenységében és csak­is mint tevékenység gondolható el."53

Másfelől azonban:

„Az egyes beszédaktusoktól meg kell különböztetnünk a nyelvet mint e be- : szédaktusok produktumainak tömegét; [...] Egy nyelv a maga teljes terje- • delmében tartalmazza mindazt, amit hangokká változtatott át", „a már ̂megformált elemek"-et.54

A nyelvben létrejön az a szókészlet és szabályrendszer, amelyek lehetővé teszik, hogy a nyelv évezredek leforgása alatt önálló erővé váljék.55 Noha az élő vagy a holt nyelv írásjelekben rögzített beszédét csak az olvasás és a kiejtés kelti életre, s a szavak és a szabályok készletéből csak az élőbeszédben képződik nyelv, mégis,. ahogyan ez a múmiaszerű vagy az írásbeliségben megkövült beszéd, ugyanúgy

A gondolat és a nyelv

52 A Humboldt elméletében lévő antinómiák kimutatásában Steinthalra támasz­kodunk (ld.: H. Steinthal: Dér Ursprung dér Sprache. Berlin, 1858,61. és tovább; 118. és to­vább).

* 53 W. von HUMBOLDT's Gesammelte Werke I-VI. Bd. VI., Berlin, 1848, 41-42. Magyarul: W. von Humboldt: Válogatott írásai. Budapest, 1985. Ford. Rajnai László, 82-84. A ma­gyarnyelvű Humboldt-idézetek forrásaként a továbbiakban, ahol lehetséges, e kiadvány oldalszámait adjuk meg. - A ford.

54 HUMBOLDT's ... VI: 62 - Magyarul: 109. ' r55 HUMBOLDT's... VI: 63.

Poétika és nyelvelmélet. Budapest, 2002.

a grammatikai szerkezet és a szótár is valóságosan létező dolgok, s a nyelv nem­csak mű, hanem éppen olyan mértékben tevékenység is. 1

A nyelvnek a szellem tevékenységeként való meghatározása s a változásnak, az előrehaladásnak a nyelv lényegi tulajdonságaként való elképzelése Humboldt elméletét minden megelőzőnek fölébe helyezi; ez az elmélet azonban nem vilá­gítja meg a szó és a gondolat közti kapcsolatot. Ezt a homályt a következő — egy­ben a nyelvtudomány Humboldt adta új irányának is alapjául szolgáló — tétel ‘ oszlatja el: „a nyelv a gondolat alakító szerve". A tétel kifejtése újabb lényegbevágó ellentmondások felmerüléséhez vezet, amelyek, mint látni fogjuk, a tevékenység és a mű közti antinómiával állnak kapcsolatban, s felfoghatók ezen antinómia módozataiként is. Nevezetesen; a gondolkodás, ez a teljességgel belső és szub­jektív tevékenység a szóban valami külsővé és érzékelhetővé alakul át, objek­tummá, önmaga számára is külső tárggyá válik, s a hallás révén már mint objek­tum jut vissza létrejöttének forrásához. A gondolkodás eközben nem veszít

I szubjektivitásából, hiszen a szó, amelyet kiejtek, a sajátom marad. A gondolat csak a szóban objektiválódva hozhatja létre a fogalmat a gondolkodás alacso­nyabb rendű formáiból.56 1 1 1

Hy módon a szóban már születése pillanatában megjelenik objektivitás és szub­jektivitás ellentmondása. Ez, amint látni fogjuk; egy másik, a nyelvtől ugyanennyi­re elválaszthatatlan ellentmondással, beszéd és megértés ellentmondásával áll kapcso­latban. y. > ,

A nyelv az egyes, elkülönült ember gondolkodásának elengedhetetlen felté­tele, még a teljes magányban is, mert a fogalom csak a szó közreműködésével jön létre, fogalmak nélkül pedig nincs tényleges gondolkodás. A nyelv azonban gyakorlatilag csak a társadalmi létben fejlődik, s nemcsak azért, mert az egyén mindig része az egésznek, ahová tartozik: törzsének, népének, az emberiségnek. Nem is csak azért; mert minden társadalmi " tevékenység szükséges féltétele a kölcsönös megértés. Hanem azért, mert az ember csak úgy képes önmaga meg­értésére, hogy szavainak érthetőségét másokon próbálja ki.56 57 A beszéd és a meg­értés kölcsönös függősége felerősíti az objektivitás és szubjektivitás ellentmon­dását: erőteljesebben van jelen az objektivitás, mikor a beszélő saját szavait, má­sok szájából hallja, a szubjektivitás azonban nemcsak hogy nem vész el ilyenkor, (mivel a beszélő állandóan érzékeli a saját maga és a hallgató közti azonosságot, kettejük „egységét"), hanem még erősbödik is, mivel a szóban testet öltött gon­dolat többé már nem egyetlen személy sajátja. S ennek következtében úgyszól­ván kitágul a szubjektum. A mások számára is hozzáférhetővé vált egyéni gon­dolat az általános emberi részét fogja alkotni, s az egyes személyiségben olyan módosult változatként (Modification) él, amely a többiek kiegészítésére szorul.

56 Ld.: Humboldt'S... VI: 53. Hogy miként jönnek létre a szó révén a gondolat maga- sabb rendű formái, annak a magyarázata a későbbiekben kerül kifejtésre; ehelyütt csak arra mutathatunk rá, hogy Humboldt szemléletmódját teljes mértékig igazolták a későbbi pszichológiai megfigyelések.

57 Humboldt's . .. VI: 30.; 54. - Magyarul: 98-99.

28 Alekszandr Potebnya

29

mindenfajta beszéd, még a legegyszerűbb is,: összekötő kapcsot jelent (ist ein Anknüpfen) a személyes érzékelésmód és az emberiség közös természete között, úgyhogy a beszédben és a megértésben bennfoglaltatik az egyedi és az általános szembenállása is. ; i

A gondolat és a nyelv

„Ami a gondolat létrehozásának egyszerű aktusában szükségessé teszi a nyelvet, az szüntelenül ismétlődik az ember szellemi életében is; [...],A gondolkodóképességnek (Denkkraft) valami hozzá hasonlóra és mégis tő­le különállóra van szüksége. A hasonlóság feltüzeli, az pedig, ami tőle kü­lön létezik, belső termékeinek lényegi mivoltát illetőén próbakő gyanánt áll szolgálatára. Bár az igazság, ami föltétlenül szilárd, megismerési alapként az ember számára csak saját bensőjében létezhet, mégis az elérésére irányú- ló szellemi törekvést mindig a tévedés veszélyei fenyégetik. Sőt, minthogy csupán önnön változásoknak alávetett korlátozottságát érzi tisztán és köz­vetlenül, az igazságot valami rajta kívül állónak kell tekintenie; ezért a leg­hatásosabb eszközök egyike ̂hogy közelébe férkőzzék, hogy felmérje a köz­bülső távolságot, az a társas közlés."

Vagyis: a saját gondolat összevetése a másokéval, az általános vélekedéssel, ami csak a beszéden és a megértésen keresztül lehetséges. Ez a legjobb eszköz arra, hogy elérjük a gondolkodás objektivitását, vagyis az igazságot.

Beszéd és megértés,, másfelől szubjektivitás és objektivitás antinómiáinak megfeleléséből még nem következik, hogy a beszéd szubjektív és önelvű, a meg­értés ellenben objektív és passzív.

„A lélekben bármi csak önnön tevékenysége által létezhet, megértés és be­széd csupán más-más működése (Wirkungen) ugyanannak a nyelvi erőnek r (Sprachkraft). A közös beszéd sohasem hasonlítható egy anyag átadásához. V Mind a megértőben, mind a beszélőben ugyanannak az anyagnak tulajdon, belső erejükből kell kifejlődnie; az, amit az előbbi kap, csupán harmoniku­san hangoló indíttatás."58 ■;

Ha a nyelv — a beszéd és a megértés szembenállása felől nézve — közvetítő szere­pet tölt be az emberek között, s a gondolkodás tisztán szubjektív: szférájában is hozzájárul az igazság feltárásához, akkor másfelől viszont egy közbülső láncsze­met alkot a megismerendő ;tárgyi világ és a megismerő között, s ebben az érte­lemben egyesíti magában az objektivitást és a szubjektivitást.

„A megismerhetők összességé [...] valamennyi nyelv között és tőlük füg­getlenül központi helyet foglal el; az ember ehhez a teljességgel objektív te­rülethez nem közelíthet másképp, mint a megismerés és az érzés egyedül reá jellemző módján, tehát szubjektiven," -/■'>

58 Humboldt'S. .. VI: 54-55. - Magyarul: 99-100.

Poétika és nyelvelmélet. Budapest, 2002.

Alekszandr Potebnya

vagyis a nyelv közvetítésével. A nyelv nem annyira a m ár kész igazság kifejezé­sére, mint inkább a korábban ismeretlen feltárására szolgál. A m egism erőhöz vi­szonyítva valam i objektív, a m egism erendő világhoz m érve szubjektív dolog. Am i az előbbit illeti,

„[...] minden nyelv az általános emberi természet visszhangja (Anklang), s bár az összes nyelv egybefogása (Inbegrijf) sem válhat soha az emberiség szubjektivitásának teljes kifejezésévé, a nyelvek mégis szüntelenül e cél felé közelednek. Az egész emberiség szubjektivitása pedig önmagában véve megint valami objektíven létezővé lesz."59

A másik oldalról, a nyelvnek a m egism erendő világhoz viszonyított szubjektív természete felől nézve ez m ég inkább kézenfekvő s tapasztalatilag igazolható az­zal, hogy a szó (pl. fa) tartalma semmilyen körülmények között nem egyezik m eg a tárgyról alkotott m ég akár legszegényesebb fogalommal sem , s m ég ke­vésbé m aga a tárgy tulajdonságainak végtelen sokaságával. Ez a következőkép­pen m agyarázható. A szót a szubjektív érzékelés teremti m eg, s így az nem m a­gának a tárgynak, hanem a lélekben tükröződő képének a lenyomata.

„M inthogy minden objektív észlelésbe elkerülhetetlenül szubjektivitás ve­gyül, a nyelvtől függetlenül is úgy tekinthetünk minden emberi, egyé­niséget, mint a világ látásának egy sajátos álláspontját." E szemlélet még szilárdabb megalapozást nyer/ha á nyelvet is tekintetbe vesszük, ,,[...] mert a szó is, [...] a lélekkel szemben, az eredeti jelentést a sajátjából meg­toldva, megint objektummá alakul, és újfajta sajátosságot hoz magával"(„aszó is, a tárgyról alkotott gondolatot objektívakra, újfajta sajátosságot hoz magával" — A. P. ford.). (Alább megkísérlünk majd magyarázatot nyúj- -j.. .

> tani a szónak erre az érzéki befogadáshoz viszonyítva megkettőzött szub- ■ jektivitására.) „Mint ahogy az egyes hang («szó» - A. P.) a tárgy és az em­

ber közé lép, úgy lép az egész nyelv az ember és a reá belsőleg, valamint külsőleg hatást kifejtő természet közé. Az ember a hangok világával veszi körül magát, hogy befogadja és feldolgozza á tárgyak világát. Ezek a kifeje­zések egyáltalán nem hágják át az egyszerű igazság mértékét. Az ember a tárgyakkal főként, sőt, minthogy érzése és cselekvése képzeteitől függe­nek, kizárólag úgy él, ahogy a nyelv elé vezeti őket. Ugyanazzal az aktus- ;

; sál, mellyel a nyelv kiszövi önmagából a tárgyak világát, magát is beleszövi abba, («mellyel áz ember kiszövi magából a nyelvet, magát is belészövi a nyelvbe» - A. P.), és minden nyelv kört von a hozzá tartozó nép köré, kört, amelyből csak úgy lehet kilépni, ha ugyanakkor egy másik nyelv kö-

... rébe lépünk át."60 . , .

Szubjektivitás és objektivitás ekképpen értett antinómiája nem csak abban nyil­vánul m eg, hogy a nyelv általában közvetítőként szolgál az ember és a világ kö­

ss Humboldt1 s ..i,III: 263.-Magyarul: 59-60. v60 H üMBÚLDT's ... VI:59—60. — Magyarul: 106—107.

30

31

zött, hanem abban is, hogy az em ber pontosan mi m ódon sajátítja el rajta keresz­tül ezt a világot: az érzékietek tarka sokféleségében a gondolkodás felfedezi a szel­lemünk adott formáival egybehangzó törvényszerűséget és a szép érzékelésének ebből fakadó igézetét.

„Eztanalóg ráhangzások formájában mind újra megtaláljuk a nyelvben, s a nyelv képes arra, hogy mindezt ábrázolja. Mert miközben átvezet min­ket egy hangokból alkotott világba, nem hagyjuk el azt sem, mely valósá­gos környezetünket teszi"; (tehát a nyelvi működésben, melyei a törvény- szerűség és a szépség egyaránt jellemez, ismét találkoznak a szubjektivitás és az objektivitás ellentétes pólusai), „a természeti törvényszerűség rokon a nyelv saját struktúrájával, s miközben ez a törvényszerűség ennek a struk­túrának segítségévéi legmagasabb rendű és légemberibb erői kifejtésére ösztönzi az embert, közelebb is viszi egyáltalán á természet formai benyo­másának megértéséhez, minthogy a természet is (ti;: a nyelvhez hasonlóan — A. P.) csak mint szellemi erők, igaz, megmagyarázhatatlan fejlődése szemlélhető". Hasonlóképpen „a nyelv, amely a hanghoz van kötve, jelleg­zetes ritmikai és zenei forma révén növeli (A. P.: »a nyelv, a hangok kap­csolódásaira jellemző: ritmikai és zenei forma segítségével erősíti«), egy más (azaz: szubjektív — A. P.) területreJ áthelyezve, a természet szépségei­nek benyomását (A. P.: »a természet esztétikai hatását - Schönheitseindruck«), de a hangtól függetlenül is, pusztán a beszéd hullámzása révén, hatással van a lélek hangulatára."61 ■ -■ - r :y.: <:

Az ember törekvése m indig is az objektivitás elérésére fog irányulni (vagyis ar­ra, hogy a gondolat megfeleljen tárgyának). Az ember, mindenekelőtt a nyelv szubjektív útján közelít ehhez a célhoz, azután igyekszik megszüntetni ezt a szub­jektivitást és lehetőség szerint megszabadítani tőle a tárgyat, m ég azon az áron is, hogy a nyelvi szubjektivitást egy másikra, azaz a szem élyesre cseréli fel.62 Ez a csere, végcéljától függetlenül, m ár a nyelv óriási teljesítménye, m ert nem csak a világ, hanem Önmagunk megismeréséhez vezet. E két dolog pedig kölcsönösen függ egymástól. r

Térjünk át szabad ság és szü kség szerű ség , in d iv id u u m és n ép an tin óm iáira .

„Az előzőkben felfigyeltünk arra, hogy a nyelvbe felvett gondolat a lélek számára objektummá válik, és ennyiben mint tőle idegen hat rá. Az objek­tumot azonban kiváltképp úgy tekintettük, mint ami a szubjektumból ke­letkezett, a hatást olyképpen, mint ami abból támadt, amire visszahat. Most , az ellenkező nézettel van dolgunk, eszerint a nyelv csakugyan idegen ob­jektum, hatása valóban valami másból támadt, s nem abból, amire hat."63

„Ha meggondoljuk, hogy egy népen belül a mindenkori nemzedékre milyen kötelező hatással van mindaz, amit ennek a népnek á nyelve a meg­

A gondolat és a nyelv

61 H umboldt1 s . .. VI: 61-62. - Magyarul: 108-109.62HUMBOLDT'S... III:263-264. -Magyarul: 60-61.a H umboldt’s ... 1//: 63 .-M agyarul: 111.

Poétika és nyelvelmélet. Budapest, 2002.

32 . Alekszandr Potebnya

előző századok folyamán átélt, s hogy e tapasztalattal csupán egyetlen nemzedék ereje kerül érintkezésbe, s még ez sem tisztán, mert a felnövő és távozó nemzedék egymás mellett elvegyülten él, akkor világosan felismer­jük, hogy. tulajdonképpen mily csekély is az egyes ember ereje a nyelv ha­talmával szemben."; „Az azelőtt soha nem hallott hangjelek (Zautzeichen) feltalálását csak a nyelveknek minden emberi tapasztalatot meghaladó ere­detével, kapcsolatosan lehet elgondolni. Ahol az ember hagyományként örököl meg bizonyos jelentéssel teli hangokat, ott nyelvét ezekhez igazítja, és hogy e hangok adott analógiák alapján építik ki saját nyelvezetüket. [...] azoknak a törzseknek, melyek a fennmaradt nyelveket kialakították, nem annyira a feltalálás, mint inkább [...] a már meglevő elosztása és alkalma­zása adott munkát." (A. P. ford.: „A történelem során az ember mindig a már . meglévő alapokra építette rá nyelvét; a nyelv múltbeli állapotához analógiásán alkalmazkodva módosította a szavak használatát, nem találta viszont fel azokat.")64

A nyelvben minden ember elevenebben érzi, mint bárhol másutt, hogy önmaga nem egyéb, mint az egész emberi nem egyik emanációja (ein Ausfluss). Mindazo­náltal, minthogy minden egyes személyiség különbözik a többitől, s ráadásul fo­lyamatosan hatást gyakorol a nyelvre, ezért mindegyik nemzedék változtat is a nyelven, ha nem is a szavakon és á formákon, de legalábbis a használatukon.

„Az egyes ember visszahatása a nyelvre nyilvánvalóbbá válik, ha meggon­doljuk, [...], hogy egy nyelv egyénisége is [...] csak viszonylag egyéniség,

i igazi egyéniség azonban csak a mindenkori beszélőben van. [...] Egy adott ;y > szó esetében senki sem gondolja hajszálpontosan ugyanazt, amit másvalaki

[...] Ezért minden megértés egyben meg nem értés is, a gondolatok és ér­zelmek minden megegyezése egyúttal szétválás is. Abban, ahogy a nyelv minden individuumban módosul, megnyilvánul a nyelvnek az előzőekben ábrázolt hatalmával szemben az a kényszerítő erő is, amellyel az ember a nyelv felett rendelkezik. [...] A nyelvnek és formáinak törvényszeríísége (ki­emelés - A. P.) az emberre gyakorolt befolyásukban rejlik, az emberből ér­kező visszahatásban pedig a szabadság princípiuma (kiemelés - A. P.). Mert felbukkanhat valami az emberben, aminek alapját a megelőző állapotokban semmiféle értelem nem fedezheti fel;"65 „De ha magában véve meghatároz­hatatlan és megmagyarázhatatlan is a szabadság", mindazonáltal jelenlét­ének felismerhetőnek kell lennie á nyelvben.66

Azok az ellentmondások, amelyek szerint a nyelv idegen a lélektől, de ugyanak­kor hozzá is tartozik, függ is tőle, meg nem is, valóban egységet alkotnak a nyelvben, és annak lényegi tulajdonságát jelentik. Ezeket az ellentmondásokat nem szükséges azzal feloldani, hogy a nyelv részben idegen és független a lélek­től, részben pedig nem. A nyelv pontosan ugyanannyira működik objektív erő­

64 Humboldt's . .. III: 261-262. - Magyarul: 113; 57.65 HUMBOLDT'S. ;-: VI: 65-66. - Magyarul: 114-115. Vö.: Uo. 36. - Magyarul: 74.66 Humboldt's . .. VI: 66. - Magyarul: 115.

A gondolat és a nyelv 33

ként és mutatkozik önállónak, mint amennyire a szubjektum műve is és függ is attól. Mert a nyelvnek mintegy holt (történetileg befejezett, perfekt, a beszélő személyes szabadságának érvényesülését korlátozó) része, melyet azonban se­hol, még az írásbeliségben sem lehetséges rögzíteni, minden egyes alkalommal újjáteremtődik a gondolatban, életre kel a beszédben és a megértésben, követke­zésképp, teljes egészében átkerül a szubjektumba.67

Csak az egyes személyek beszélnek, s erről az oldaláról nézve a nyelv indivi­duumok teremtménye. De a nyelv mint ez utóbbiak tevékenysége nem kizárólag a megelőző nemzedékek alkotómunkáját feltételezi. (Amely pedig a nyelv kiala­kulásának idején'még egyáltalában nem is létezhetett.) A nyelvi tevékenység minden pillanatában két résztvevőt feltételez: a beszélőt és a hallgatót, miközben a beszélőben is és a hallgatóban is az egész nép testesül meg.68

„A nyelvek létezése [...] azt bizonyítja, hogy vannak olyan szellemi alkotá­sok is, melyek egyáltalán nem származhatnak át egyik individuumról a másikra, hanem valamennyi egyidejű öntevékenységéből fakadnak. Mint­hogy a nyelvék mindig rendelkeznek yalaminő népi formával, a nemzetek mint ilyenek bennük voltaképpen és közvetlenül teremtő tevékenységet fejtenek ki."6 9 az összefüggés á nyelv szerkezete és minden másfajta értelmi tevékenység sikere között tagadhatatlan. [...] A szellem adott irá- ' nyai és a szellemet ilyen irányokban folyamatosan magával ragadó adott lendület efféle (A.;P. ford.: éppen bizonyos fajta, és nem más felépítésű) nyelvek keletkezése nélkül nem képzelhető el. [...] és e. tekintetben helyén- való azt állítani, hogy a nemzetek produkcióinak (a nyelveknek — A. P.) meg kell előzniük az egyénieket, bár éppen az itt mondottak adják meg­dönthetetlen bizonyítékát annak, mennyire egyidejű ezekben az alkotások- r bán mindkét rész tevékenységének az összefonódása."70 - ,

Az individuális és népi eme antinómiájának utóbbi tagjában ismét szabadság és szükségszerűség fent kifejtett ellentétét ismerhetjük fel, s ez egy újabb kettősség, az isteni és az emberi elv szembenállásához és egységéhez vezet.;

A z az állítás, mely szerint a nyelvet a szellemi egységnek tekintett nép alko­tásaként kell számon tartanunk, két olyan tagot tartalmaz, amelyeknek kölcsön- viszonyát szükséges meghatároznunk. Ezek pedig: á nép szellemi tulajdonságai és a nyelv. Egyfelől: a nyelvek szerkezetében megmutatkozó sokféleség, úgy tű­nik, a népi szellem sajátosságainak függvénye, s ezekkel magyarázhatónak kell lennie,71 tehát a nyelv, legyen bár népi, egyszersmind emberi mű is. Ám másfe­lől: a nyelv az emberiség életének olyan mélységeiből ered, hogy nem tekinthető az egyes népek tulajdonának. Van benne egy számunkra világosan érzékelhető,

67 Humboldt's ... VI: 63. - Magyarul: 111-112.68 Humboldt’S. .. VI: 63.; 35. - Magyarul: 111.; 73-74.69 H UMBOLDtS— VI: 33 .-M agyarul: 71.70 Humboldt'S... VI: 36-37. - Magyarul: 75-76. -71 Humboldt-s ... VI:3 8 .-M agyarul: 77-78.

Poétika és nyelvelmélet. Budapest, 2002.

34 Alekszandr Potebnya

bár lényegét tekintve megmagyarázhatatlan öntevékenység, s ebből a szempont­ból tekintve már nem a szellem tevékenységének eredménye, hanem annak ön­kéntelen emanációja. Nem a népek hozzák létre, hanem adatik számukra.72

Használják a nyelvet, maguk sem tudván, hogyan hozták létre..: Ez nem puszta játék a szavakkal, ha hozzátesszük, hogy a nyelvet csak saját maga, önerejéből hozhalja létre, a nyelvek ellenben nem szabadok (Gebunden von den Nationen), s függ­nek a népektől, amelyekhez tartoznak.73

„A nyelvek elválaszthatatlanul összenőttek az ember legbensőbb természe- . , .tével, és öntevékenyen sokkal: inkább ebből a természetből származnak, semmint hogy ez hozná őket önkényesen létre. Ezért a népek intellektuális sajátosságát ugyanúgy a nyelvek okozatának nevezhetjük [A. P.: ahogyan ez megfordítva is igaz]. Az igazság az, hogy a lélek kifürkészhetetlen mély­ségéből (des Gemüts) mindkettő egyszerre és egymásnak kölcsönösen meg­felelve emelkedik ki."74

Valójában ezt jelenti az az állítás, hogy a nyelv „istenien szabad és csak önmagá­ból jön létre", mert, minthogy a nyelv és a szellem közti kapcsolat kétségtelen tény, mindazonáltal a nyelv nem vezethető le a népi szellemből, tehát láthatólag mind a nyelvnek, mind a szellemnek kell hogy legyen egy fölérendelt elve, egy magasabb rendű belső egysége. A z ilyen felsőbb egység igénye azonban csak igény marad, mert maga a kutató is, látván a nyelvek szerkezetének különböző­ségét, pusztán a népi jelleg eltéréseivel indokolja azt,75 vagyis egyenesen ellent­mond elméleti téziseinek: ha a nyelv a szellem műve, akkor először is nem önál­ló dolog ez utóbbival szemben, s nem is Isten módjára szabad. Másodszor: nem kell, hogy a nyelv egységet alkosson a szellemmel, hiszen valami attól különbö­ző dolog. Harmadszor: a: nyelvnek a népi sziéllemfó'Z való származása valójában tisztán emberi eredet. .

Humboldt erőfeszítései, hogy ne csak gyakorlatilag, hanem elméletileg is iga­zolja a nyelv emberi eredetének elvét, sikertelenek maradtak.

„Ha a nyelv jogosan jelenik is meg előttünk úgy, mint valami annál maga- , sabb rendű, hogysem más szellemi termékekhez hasonlóan emberi műnek vélhetnénk, másképp festene a dolog, ha az emberi szellem erejével nem pusztán csak egyes jelenségekben találkoznánk, hanem e szellem lényege a maga valódi, kifürkészhetetlen mélységében sugározna felénk, és képesek . lennénk arra, hogy áttekintsük az emberi egyéniség összefüggéseit, mivel a nyelv is meghaladja az egyének elkülönültségét."76 71

71 Humboldt's... VI: 5.73 Humboldt’s ... VI: 5-6.74 Humboldt's . .. VI: 33. - Magyarul: 71.75 Humboldt's . .. VI: 38. - Magyarul: 77-78.76Humboldt's ... VI:38-39. - Magyarul: 78-79.

35

De az emberiség ilyen általános lelkülete számunkra felfoghatatlan dolog; az emberi szellem nem tud elképzelni semmi Önmagánál magasabb rendűt, semmi olyant, amiből együtt, egyszerre keletkezhettek a nyelv és a nép szellemi tulaj­donságai. Ezért a nyelv isteni mű, bár nem abban az értelemben, amelyben iste­ninek nevezhető minden, szükségszerűen az emberi szellemből fakadó alkotás (például a költészet). A nyelvvel semmi sem egyenlő, kivéve magát a szellemet; a szellemben is és a nyelvben is egyugyanazon isteni elv nyilatkozik meg.

A szellem és a nyelv egységéből és különbözőségéből, a nyelv egyszerre iste­ni és emberi elvéből származó végső ellentmondások abban különböznek az elő­zőktől, hogy ezeket maga Humboldt is az elmélet és a gyakorlat közti ellent­mondásoknak ismeri el, s ezáltal arra késztet bennünket, fogadjuk el, hogy ezek gondolatmenetének kifejtéséből következnek, s tekintsük nyersanyagnak, ame­lyet ő maga már nem tudott tudományos tételekké feldolgozni. ,

Végzetes hiba lenne, ha Humboldt nevezetes antinómiáit az olyasféle akarat­lan és öntudatlan logikai elvétésekhez hasonlítanánk, amilyeneket Becker követ el. A különbség Humboldt és Becker között az, hogy az első óriási gondolkodó, aki állandóan érzi, hogy gondolatának hatalmas nekibuzdulásai erőtlenek a fel­adat nehézségéhez mérve, s minduntalan megtorpan az ismeretlen előtt, míg a második néhány üres frázisban talál kulcsot az élet és a nyelv összes titkaihoz. Az első még tévedéseivel is új utakat nyit a tudomány előtt, míg a második csak önmaga példáján bizonyítja be a régiek járhatatlanságát. A nyelv eredetének és a gondolkodáshoz való viszonyának kérdését Becker azzal oldja meg, hogy a nyelvet organizmusnak nevezi el, Humboldt ellenben úgy, hogy a nyelvet alko­tó kettősségek — beszéd és megértés, szubjektum és objektum, individuális és népi, emberi és isteni — ellentmondásait igyekszik feloldani.

Beszéd és megértés ellentmondásának feloldását Humboldt az emberi termé­szet egységében találja meg. Mind a beszéd, mind a megértés lehetetlen volna, a szó közvetítésével történő közlés sem lehetne a beszélő és a hallgató kölcsönö­sen egymást ösztönző tevékenységének eredménye, az artikulált hang nem kel­tene harmóniaérzetet, s a hallgató nem volna képes a gondolat öntevékeny, ben­ne magában végbemenő fejlődése révén elsajátítani a közlemény értelmét, ha az egyes személyek különbözőségében nem az egységes emberi természet mutat­kozna meg.77 ■ '■ ■ ■:■.■ - . ■

Ugyanebben rejlik a szubjektum és az objektum, a szabadság és a szükség- szerűség közt fennálló ellentmondás magyarázata.

„Ami abból származik, ami voltaképpen egy velem, abban a szubjektum és objektum, a függés és függetlenség fogalmai átmennek egymásba. A nyelv hozzám tartozik, mert úgy hozom létre, ahogy teszem; és mert ennek alap­ja egyébként abban rejlik, amiként az egész emberiség mindenkori kommu­nikációjában, a jelenben és a múltban a nyelvet birtokolta és birtokolja, s így maga a nyelv az, ami engem eközben korlátok közé szorít. De ami a

A gondolat és a nyelv

77 H umboldt'S... VI: 55.; 57.; 58. - Magyarul: 100-105.

Poétihi és nyelvelmélet. Budapest, 2002.

36 Alekszandr Potebnya

nyelvben korlátoz és meghatároz, emberi, az a magaméval bensőségesen összefüggő természet folyománya, ami pedig idegen benne, éppen ezért csaka pillanatnyi és individuális, és nem felel meg eredeti, igazi természe­tem számára." (A! P.: „ami pedigidegén benne, az csupán pillanatnyi-indi­viduális, nem pedig eredeti, igáz természetemtől idegen.")78

így tehát egy velem az is, am i korlátoz.79 A rra a kérdésre, miként képzelhetjük el a valóságos megjelenésükben eltérő, egym ástól merőben különböző individuu­mok között feltétélezett közös belső egységet, amelyet beszéd és m egértés, egyén és nép antinómiája feltételez, H um boldt szerint úgy válaszolhatunk, hogy ezt nem lehetséges elképzelni, hogy ez felfoghatatlan, mivel „még a leghalványabb el­képzeléssel (Ahhung) sem rendelkezünk másfélé tudatról, mint az individuálisról" 80 Ám az em berben m ár térmészeténél fogva benne lakik az egész iránti olthatatlan sóvárgás (Sehnsucht) csírája, s ez alátámasztja m eggyőződésünket, m iszerint :

■ „azelkülönült individualitás nem több, mint alkalom a szellemi létezők vi­lágának megnyilatkozására". „A totalitás (Totalitat) előérzeté ésaz elérésére irányuló törekvés közvetlenül az egyéniség érzelével együtt adott, s ez utóbbi fejlődésével egyenes arányban erősbödik, mivel minden egyes sze­mélyiség csak az általános lényeg (Gesammtwesen) egyetlen oldalának kifej­lődését képviseli."81 82;

A nép szintén oszthatatlan egységnek tekinthető, amely saját, fejlődési utat kö­vet, s közben az emberiség magasabb szellemiVegysége -felőli kiegészülést , igé­nyel. A civilizáció és a nevelés eredményei apránként eltörlik .a népek közti szem beszökő különbségeket; a m orál, a tudomány és a m űvészet m indig az álta­lános, hom ályos népi érzékenységtől (Ansichlen) mentes ideák felé törnek.87 Fen­tebb láttuk, hogy a feltételezett egységes lényeget, amely egyesíti a csak korláto­zott megjelenési formáikban m egism erhető individuumokat, H um boldt azzal

78 Humboldt's..i VI: 6 4 -6 5 /-Magyarul: 112-113.79 Ez 1 feloldhatóvá teszi ugyanezen ellentmondás egy másik megnyilvánulását is,

amely a nyelvnek a megismerő szubjektum és a megismerendő világ között elfoglalt köz­tes pozíciójából fakad. Eszerint az igazság megismerésének lehetősége az ember és a világ közti eredendő összhangon (belső egységen?) alapszik (Iá.: Humboldt's... Ili: 263.). Maga Humboldt egyébiránt éppen csak érinti ezt a kérdést.

80Humboldt’S... VI: 31.81 Humboldt's... VI:31. j,82 Ám (vegyük észre az ellentmondást,) az általános, a mindenkire nézve egységes fe­

lé csak különböző módokon lehet törekedni. Az (általános) emberi tulajdonságok minden . hamis egyoldalúságtól mentesen, végtelen változatossággal fejeződnek ki (az egyes né- , pék által). (Ld.: Humboldt's... VI: 32.) Ez á népi jelleg egyre szilárduló meghatározottsá- j gát feltételezi, ami teljes összhangban áll a fent kifejtett gondolattal, miszerint az egyedi-1 ben saját individualitásának érzetével egyenes arányban erősödik az egész iránti törek- | vés. Az individualitásnak pedig fejlődnie kell, mivel az élet elmélyíti a kezdetben kevéssé; észrevehető szellemi tulajdonságokat is. V

37

a feltételezéssel köti ősszé, hogy a nyelv a szellemmel szemben önálló és isteni ere­detű. A nyelv isteni és emberi származásának ellentmondását láthatólag meg le­hetne oldani ugyanazon a módon, ahogyan kibékíthető az objektivitás és szub­jektivitás, vagyis: ha az emberi szellemnek az istenivel való egységét állítjuk. Ez teljességgel megfelelne az objektivitás és szubjektivitás egységének á nyelvben. Mondhatnánk: a nyelv az isteni elvből veszi eredetét, de minthogy kialakulásá­nak oka egyúttal az emberben is foglaltatik, az istenit itt az emberi korlátozza. Az isteni teremtés korlátozása azonban szintén az isteni természetből fakad; mely belső kapcsolatban áll az Istennel, s ennek folytán az, ami e korlátozott em­beri létben idegen magától az istenségtől, az csak pillanatnyi-individuális, nem pe­dig elsődleges, igaz és örök természététől idegen. Következésképp a nyelv létre­hozásában voltaképpen csak maga az Isten korlátozhatja önmagát.83 Humboldt viszont nem kívánja az isteni és az emberi elléritmöndását a nyelvben ilyen fur­csa konstrukcióval feloldani, amely feltételezne az istenségben egy pillanatnyi­individuális és egy végső természetet. Ehelyett meghagyja az említett ellentmon­dást a maga megoldatlanságában. • : w : í - : ■ . 0 ;

Ugyanily kevéssé engedelmeskedik a metafizikus spekulációknak a másik el­lentmondás, amely szerint a nyelv függ is a szellemtől és önálló isi E tekintetben az ellentmondás mindössze abban különbözik az előzőtől, hogy benne észreve­hetőbbek Humboldt hibái. A nyelv önállósága nem' ébresztene‘ semmilyen ke- telyt, ha nem jelentene túllépést az emberi cselekvés általános törvényén, mely szerint minden elkészült mű a továbbiakban azon körülmények égyikét fogja al­kotni, amelyek meghatározzák létrehozójának további tevékenységét.84 Ha vi­szont Humboldt nyelv és szellem (akár csak felsőbb) azonosságát állítja) ha úgy akar kilépni abból a körből, hogy „a népek nyelve ugyanaz, mint szellemük, szelle­mük pedig nyelvükkel égy”, hogy mind a nyelvet, mind a szellemet közösen egy magasabb elvhez vezeti vissza, akkor ez csak valamilyen félreértés követkézmé- nye lehet. Ez a megoldás elzárja az utat minden további kutatás előtt) azonosít­ván a nyelv eredetének kérdését a szellemével, miközben lehetetlen elnyomni magunkban a meggyőződést, amelyet mind jobban és jobban megerősít a nyelv tényszerű vizsgálata, vagyis hogy ezek nem egyenrangú és egymással nem azo­nosítható kérdések. Humboldt úgy találja, nincs semmi, ami a nyelvvel egyenér­tékű lenne. Ezt nem feltétlenül elutasítva, magunk mégis bátran megismételhet­jük a sokak által elismert tételt, miszerint a népköltészeti alkotások keletkezése és a nyelv létrejötte között nem egy esetben megdöbbentő analógia mutatkozik. Ha e megfelelés tényleg létezik, s így nemcsak a fejlődést, hanem magának a mí­tosznak és a népköltészeti alkotásnak a keletkezését is lehetséges kutatni, anél­kül, hogy eközben metafizikai kérdések taglalásába bonyolódnánk, akkor a nyelv keletkezésének nem metafizikus kútatása is lehetséges kell hogy legyen. Már pusztán ennek alapján is úgy tűnhet, hogy kérdésünk kívül esik a metafizika ha­

83 l.d.: H. STFJNTHAL: Dér Ursprung dér Sprache. Berlin, 1858.81.84Humboldt's ... VI:305.

A gondolat és a nyelv

Poétika és nyelvelmélet. Budapest, 2002.

38 Alekszandr Potébnya

tókörén, ott kezdődvén, ahol emez véget ér, 85 s hogy a nyelv kérdéseiben még túlságosan korai a metafizikához folyamodni. Mindemellett, bár nyelv nélküli nép nem képzelhető el, s bár ezért a nyelvet mint valamely nép alkotását vizs­gálva elfogadhatónak látszik mind a nyelv önállósága, mind a szellemmel alko­tott felsőbb egysége, az individuum élete mégis számos olyan ténnyel szolgál, amelyek kételyt ébresztenek ezzel az önállósággal és egységgel szemben.

Vegyük a szellem szót — amely a legáltalánosabb, egyszersmind lehet, hogy az emberi lelkivilág egészére vonatkoztatva teljesen téves értelemben jut nagyon lé­nyeges szerephez Humboldt teóriájában. Tegyük fel a kérdést: mennyiben elvá­laszthatatlan az emberi lelkűiét a nyelvtől? Ha válaszolni akarunk, először is el kell vetnünk, hogy az érzelem és az akarat elválaszthatatlanok a nyelvtől (de nem azt, hogy kapcsolatosak vele). A z érzelem és az akarat csak annyiban feje­ződnek ki a szó révén, amennyiben gondolkodásunk tárgyaivá váltak. Azonban már magában a gondolkodásban is számos olyan jelenségre bukkanunk, ami nem követel nyelvi kifejeződést. így például a gyermek bizonyos korig nem be­szél, de valamilyen értelemben gondolkodik, azaz felfogja az érzékelhető formá­kat, méghozzá jóval magasabb fokon, mint az állat; emlékszik rájuk, sőt részben általánosít is. Később, amikor az ember már elsajátította a nyelvhasználat képes­ségét, vagy csak a szóval való összekapcsolás határáig érvényesül a közvetlen érzéki tapasztalat, vagy pedig olyan érzékleteink vannak, amelyek el sem jutnak eddig az összekapcsolásig. A z álmokat, amelyek nagyrészt szintén érzékelési adatokra való visszaemlékezésekből keletkeznek, szintén gyakorta semmilyen hangos vagy belső beszédtevékenység sem kíséri. A festő, a szobrász, a zenész művészi elgondolása nem önthető szavakba, s a szó közvetítése nélkül valósul meg — bár ez feltételezi a gondolkodás bizonyos, csak a nyelv által adott szintjét. A süketnéma is gondolkodik, méghozzá folyamatosan, s ez nemcsak képi gon­dolkodás, mint a művészé, hanem elvont fogalmi gondolkodás, amely nélkülözi a hangos beszédet. Igaz azonban, hogy ez — láthatóan — sohasem éri el az agyi tevékenység olyan tökéletességét, amely a beszélni tudók számára lehetséges. Végül a matematikában, a legformálisabb tudományban, a beszélő lemond a szó használatáról, s a legbonyolultabb gondolati műveleteket végzi el pusztán kon­vencionális jelek segítségével. ■ . _

Mindebből látható; hogy a nyelv világa egyáltalán nem fedi a gondolkodásét. A z emberi életút középtáján a gondolkodás összekapcsolódhat a szóval, kezdet­ben azonban vélhetőleg még nem nőtt fel hozzá. A z elvont gondolkodás magas

85 Talán helyénvaló lesz, ha felidézzük a metafizika következő, nagypn is idevágó meghatározását: „A világ és önmagunk megismerése során számos olyan fogálmat veze­tünk be, amelyek között annál több ellentmondás lép fel, minél inkább megvilágosodik értelmük. A filozófia fontos feladata, hogy módosítsa ezeket a fogalmakat, úgy, ahogyan az mindegyikük sajátosságának megfelel. E módosítás valami újat fog hozzájuk adni, ami által megszünteti az összeférhetetlenséget. Ezt az újat nevezhetjük kiegészítésnek. A fo­galmak ilyen kidolgozásának tudománya a metafizika." (I. F. Herbart: Lehrbuch ztir Einleitung in die Philosophie. Königsberg, 1834.)

39

fokának elérése után pedig a gondolkodás túllép a szón, mint olyanon, ami már nem tud eleget tenni követelményeinek, s az önkényes jelekben keres külső tá­maszt, mintegy azért is, mert a gondolat sohasem képes egészen elszakadni az érzékelhető világtól.86

Ha azonban, tekintet nélkül erre a gondolat és szó között fennálló meg nem felelésre, teljes mértékben fenntartjuk, hogy a szó a gondolkodás nélkülözhetet­len feltétele, ezt azért tesszük, hogy ne essünk a Humboldténál alacsonyabb szintű teóriák hibáiba. S ha azt kérdezzük, mikor és pontosan miféle gondolati tevékenység számára nélkülözhetetlen a szó, akkor — Humboldt nézeteivel össz­hangban — ezt válaszolhatjuk: a szó ahhoz szükséges; hogy az alacsonyabb ren­dű gondolati formákat fogalmakká alakítsuk át. Következésképp akkor kell megjelennie, mikor a lélekben már megvan ennek a feldolgozásnak a nyersanya­ga. Ebben az értelemben fogható fel a következő hely:

„[...] a nyelv egyszerre a gondolkodás szükségszerű tökéletesedése (kiegészíté-, se), és egy kizárólag az embert jellemző képesség természetes kifejlődése. Ez a fejlődés nem azonos a fiziológiailag magyarázható ösztönfejlődéssel."

(A nyelvet sem nevezhetjük ösztönnek, habár a nyelv teljességgel következetes és mesterien felépített szerkezete elképzelhető az azt beszélő nép tökéletesen primitív állapota mellett is, pontosan ügy, ahogyan a méhkaptárban a lép cellái­nak helyes felépítése sem feltételezi a méh valamiféle tudását.) . ;

„A nyelv, bár nem közvetlenül a tudat és nem is a szabadság produktuma, mégis csak tudattal és szabadsággal megáldott lény sajátja lehet. E lény in­dividualitásának felmérhetetlen mélységéből származik, hiszen teljes mér­tékben attól függ, hogy az ember önkéntelenül is mennyire erősen és mely formában ösztönzi tevékenységre önmaga egész szellemi személyiségét."87.

Az állítás tartalmazta ellentmondás úgy oldható fel, hogy a lelki tevékenységnek azért van szüksége a szóra, hogy tudatossá válhasson, s a szó akkor tűnik fel mint kiegészítő, amikor már minden egyéb feltétel készen áll a tudatosításhoz való átmenet számára.

Ha ezek után a szellemet tudatos értelmi tevékenységnek fogadjuk el, ami fel­tételezi a - csakis a szavak által képződő - fogalmak meglétét, akkor látni fogjuk, hogy szellem nem lehetséges nyelv nélkül, mert maga is az utóbbi révén képző­dik, a nyelv a szellem életének időben legelső eseménye. Akár el is ismerhetjük a nyelvnek a szellemmel szembeni függetlenségét, természetesen csak abban az értelemben, ahogy a szellem mint magasabb rendű megismerő tevékenység füg­getlen a többi lelki jelenségtől, s csak azzal a feltétellel, hogy a nyelvileg megjele­nő gondolkodás eltér azoktól a formáktól, amelyekét sajátlagosan szellemieknek nevezünk. A nyelvet és a szellemet, amelyeket a lelkiélet szükségszerű megnyi­

A gondolat és a nyelv

86 Ld.: H. Steinthal: Grammatik, Logik und Psychologie. Berlin, 1855.153. és tovább.87 Humboldt's... W: 303-304. ?

Poétika és nyelvelmélet. Budapest, 2002.

40 Alékszandr Potebnya

latkozásainak tekintünk, együttesen származtathatjuk ,;az individualitás mélysé­geiből", vagyis a lélekből mint eredeti forrásból; amely létrehozza ezeket a jelen­ségeket, és titokzatos lényege által irányítja működésüket.

Ugyanezt kell mondanunk a nyelvnek a népi szellemhez való viszonyáról. A nyelv nem lehet azonos ez utóbbival; az egyes személyiség életéhez hasonlóan a nép életében is vannak a nyelvet megelőző, másfelől pedig azt követő jelensé­gek. Ha figyelembe vesszük, hogy a nyelv átmenet a tudattalanságból a tudatos­ságba, akkor szavak és grammatikai formák bizonyos rendszere ugyanúgy vi­szonyítható a népi lélekhez, mint valamely filozófiai rendszer. Ez is, az is, lévén adott fejlődési periódus betétőződései és tudatosításai, egy következő, magasabb rendű lét kezdetéül és alapjául szolgálnak.

Mindeközben a nyelv isteni lényegének problémája mellékessé válik, és ere­detének kérdése a nyelvet megelőző lelki jelenségekre vonatkozó kérdéssé ala­kul át. E kérdés tárgya: a nyelv keletkezés- és fejlődéstörvényei, befolyása a lelki tevékenység további alakulására. Vagyis: a kérdés tisztán pszichológiai természetű: Maga Humboldt nem tudott elszakadni a metafizikus szemlélettől; mégis ép­penséggel ő alapozta meg a kérdés pszichológiai síkra való átvitelét azzal, hogy a nyelvet tevékenységként, a lélek alkotó munkájaként, a gondolkodás szerve­ként határozta meg. Ha á nyelv eredetének kérdését pszichológiai kérdésnek is­merjük el, az már azt is megmutatja, hol kereshetjük a megoldását, hogy miféle nyelvteremtésről van itt szó. Arról-e, amelyről az önkényes megállapodás és az isteni kinyilatkoztatás teóriái beszéltek, vagy arról,' amelyre Humboldt utalt, mondván: i,:'

„A nyelvet ugyanis nem tekinthetjük kész, egészében áttekinthető vagy lé- pésről lépésre közölhető anyagnak,'hanem úgy kell felfognunk, mint ami szakadatlanul létrehozza önmagát (kiemelés - A. P.), úgy, hogy a létrehozás törvényei meghatározottak, ellenben a létrehozott terjedelme és bizonyos mértékig jellege is teljesen meghatározatlan."88 .

A leiki tevékenység törvényei mindenkor, minden nép számára ugyanazok; nem ezekben a törvényekben foglaltatik a különbség köztünk és az első emberek kö­zött. (Még a testfelépítés valószínű különbsége sem tűnik számunkra elégséges alapnak, hogy az ellenkezőjét állítsuk.) A különbség a tevékenység eredményé­ben van, mivel a fejlődés kétféle alkotóerőt feltételez, melyek egyike — éppenség­gel a lelki tevékenység törvényei — állandó minőség; a másik — e tevékenység eredményei — változó. Ha mármost meg tudjuk állapítani a nyelvi progresszió törvényeit, megtudjuk, hogyan alakul át évszázadok alatt a gondolkodás hatásá­ra, miféle fokozatos fejlődésen megy keresztül a változó ágens a nyelvfejlődés folyamán. Vagyis: állandó viszonyokat fedezünk fel; amelyekbe a már kiformá­lódott nyelvi anyag belerendeződik, hogy új teremtő aktusok jöhessenek létre. Akkor pedig ez utóbbiakban is, abban a formájukban, ahogyan önmagunkban

88HllMBOLDT'S... VI:56 .-Magyarul: 102.

A gondolat és a nyelv 41

tetten érjük őket, képesek leszünk majd felfedezni azokat a vonásokat, amelyek az első beszélő emberekkel rokonítanak bennünket. Ily módon a nyelv történeté­ben, a mai beszédtevékenység pszichológiai megfigyelésében rejlik a kulcs ah­hoz, hogy hogyan zajlottak le ezek a folyamatok az emberiség életútjának kezde­tén. Ezzel pedig megcáfoljuk az olyan véleményeket, amelyekhez hasonlókat lát­tunk Schleichemél, és amilyenekkel találkozhatunk másoknál,89 miszerint a nyelv létrehozásának ideje lejárt, s ez a folyamat különleges, előttünk ismeretlen, belő­lünk már hiányzó erőkből táplálkozott. A nyelv úgynevezett hanyatlása, ami Schleicher számára fokozatos pusztulásnak tűnt, Humboldt felől nézve a nyelv­teremtő aktus folytonos megismétlésének bizonyul. n'

A z individuum önmagából hozza létre saját fejlődésének forrásait, de e folya­mat szorosan összeforrott a nép által megtett úttal. A nyelvre vonatkozóan ez a kö­vetkező antinómiában nyilvánul meg: „a nyelv éppen olyan mértékben a személyiség alkotása, mint a népé". A nyelvfejlődés törvényei az egyedben az individuális pszichológia részévé válnak; az egy adott nép művének tekintett nyelvnek a nyelv­tudomány által feltárt törvényei pedig kiegészítésre szorulnak a pszichológia fe­lől is, amely a személyes fejlődésnek a népihez való viszonyát kell hogy. vizsgá­lódásai céljáül tekintse. Amint az individuálpszichológia sem kizárólag a lelki élet általánosan érvényes törvényszerűségeire mutat rá, hanem az egyedi válto­zatok lehetséges; sokféleségére és originalitására is, ugyanúgy a néplélektannak is meg kell mutatnia a nemzeti sajátosságok lehetséges különbségeit és á nyelvi szisztémák eltéréseit, mint e nép életét általánosan meghatározó törvényszerűsé­gek folyományát. A számunkra legmegfelelőbbnek látszó tudományos irányzat tehát feltételezi a nemzeti sajátosságok - mint szükségképp meglévő és törvény- szerű jelenségek: - tiszteletben tartását, s nem torzulásokként képzeli el azokat, amint ez a logikai grammatikából következne.

Most pedig; majdnem teljesen félretéve a néplélektani kérdéseket,; amelyek szoros kapcsolatban állnak az egyes nyelvek fejlődésével, egyszerűbb probléma felé fordulunk:,azt kutatjuk> milyen szerepet tölt be a szó; az individuális fejlő­désben. vy;:,;-K:!: ' : /<■" ,::o

4. A nyelvtudomány és a pszichológia

A nyelvtudomány és a pszichológia közeledése folytán lehetségessé vált, hogy nyelvészeti kérdéseket a pszichológia segítségével válaszoljunk meg, s viszont: a lélektan területén is új felfedezések várhatók a nyelvtudományi kutatásoktól. Bár ez nagy reményekre jogosít, egyben azt is tanúsítja, hogy az említett tudo­mányágak már egymástól függetlenül is jelentős fejlődésen mentek keresztül.’ A nyelvtudománynak, mielőtt még a pszichológiához fordult volna segítségért, ki kellett dolgoznia a gondolatot, miszerint a nyelV’ls rendelkezik saját törtérie-

89 Schellingnél, Renannál. (Ld.: H. Steinthal: Dér Ursprung dér Sprache. Berlin, 1858.126.) V \ ;

Poétika és nyelvelmélet. Budapest, 2002.