250: simplicissimus kétszázötven emléke

250 250

Kereskedelmi forgalomba nem kerül.

Vademecum Borito.indd 1 12/15/09 7:37:10 AM

250

Vademecum.indd 1 12/6/09 5:17:28 PM

Budapest Mmix

250


Summa Artium

© Török Andr áS 2 009

Eredetileg megjelent a Vademecum Hírlevél 250. számaként.


Kereskedelmi forgalomba nem kerül.

Kedves Olvasó! A szerző e könyvecske ötletét Georges Perec (1936–1982) francia írótól vette, Huckleberry Finn módjára. (Ő mondta, hogy a görögdinnyét nem lopta a dinnyeföldről, csak kölcsönvette, hiszen egyszer majd vissza szándékozik adni...) Maga Perec pedig egy Joe Brainard (1942–1994) nevű amerikai írótólképzőművésztől. A szerző 2002 nyarán Montpellier városában részt vett az IMEF nyelviskola francia tanfolyamán. Egy kedd délután, a nagyszerű, lelkes tanár fénymásolaton hozta be a Pereckönyv részletét az órára. Nagyon szuggesztív és lelkes, nagyon csúnya, Afrikából származó asszony volt. Nevére sajnos a szerző nem emlékszik. Neki ajánlja ezt az írást, meg a francia adófizetőknek, akik a tanfolyam költségét fedezték. Budapest, 2009. november


¶ ¶

1. Emlékszem, mit mondott egy öreg barátom: „A titok nem azért titok, mert senki nem tudja, hanem mert

mindenki tudja róla, hogy titok.”


¶ ¶

2. Emlékszem, háromféle kávét

lehetett kapni a boltban: első-, másod- és harmadosztályú

minőséget. Mi, mintegy filozófiai alapon mindig másodosztályút vettünk.

Az extra minőség nemsokára jól összekavart mindent.


¶ ¶

3. Emlékszem Vigh Tamás szobrára, a Három harsonásra. Titokzatosan

összebújtak és fújták, az ég felé. közel laktam, azért.


¶ ¶

4. Emlékszem, az osztálytársaméknál

nagy a feszültség, a cipőt le kell venni, de a papa fütyörészik, szobájában mindig zene szól. Most éppen Jan Jakub ryba: Cseh karácsonyi miséje, egy

nemzeti klasszikus, amit majdnem minden falusi templomban előadnak ünnepkor. derű,

vidámság, melegség árad a zenéből. Akkor miért marják egymást?


¶ ¶

5. Emlékszem, hogy tébláboltam

a könyvtárban, a „Válogatás a felnőttek irodalmából”

polcnál… de igazán a dékány András tengerészkönyvek

tetszettek. Majdnem mindig három szóból állt a címük…


¶ ¶

6. Emlékszem, hogy felkerestük a gazdag rokonokat a duna-parti lakásban. képek voltak

a falon, érdekes szag és minden olyan kétkedő és fanyar és

„reakciós”. nem voltak oda attól, hogy jól tanulok.


¶ ¶

7. Emlékszem A trójai háború

sodrására, Szabó árpád előadásában. Akkor még

nem vettem észre a prózában elrejtett hexametereket.


¶ ¶

8. Emlékszem, milyen mámort

éreztem, amikor először voltam képes uralni egy 45 perces

tanórát, mert érdekesebb voltam, mint minden más.


¶ ¶

9. Emlékszem, hogy olvastam valahol

a régi társasági aranyszabályt: „Ha egy nő egyedül megy az

utcán, mindig legyen nála egy kis csomag”. Mert ugye, akkor dolga

van, nem görbe úton jár egyedül…


¶ ¶

10. Emlékszem, Cs. Szabó László a földalattit Gerbeaud-Gundel

vasútnak nevezte.


¶ ¶

11. Emlékszem, hogy kodály Gergelyjárását énekeljük

a zenei általánosban. Egyszer, tízszer, húszszor. Én mindig

egy kicsit hamis vagyok – de nem találnak meg.


¶ ¶

12. Emlékszem, hogy mit éreztem, amikor felfedeztem a Bajcsy-

Zsilinszky út 19/b. tetején önfeledten heverő hatalmas

férfitestet: „Itt valaha jó lehetett élni”.


¶ ¶

13. Emlékszem, hogy a barátom azt mondja: „Mindig fel kell mászni”.

Mármint hogy ha a redőny elromlott, hátha meg tudjuk mi is javítani. általános igazság: mielőtt

embert hívunk.


¶ ¶

14. Emlékszem egy vaságyra, amelyen

kicsi gyerekként ’56-ban egy pincében aludtam. Vagy csak

annyit mesélték?


¶ ¶

15. Emlékszem, mit mondott a fiatalon is véleményvezér

esztéta egy véletlen találkozás során: „Polgár vagyok,

Schubertet hallgatok, Vermeer képeit nézegetem”.


¶ ¶

16. Emlékszem, mit mondott a

főszerkesztő nélküli folyóiratunk legidősebb, kamaszos szerkesztője:

„A főszerkesztő az, aki minden indok nélkül kivehet valamit

a lapból, és minden indok nélkül be is tehet bármit…”


¶ ¶

17. Emlékszem a római Galleria

Borghese földszintjén Antonio Canova szobrára: Paolina Borghese

díszes heverőjén pihen. kazinczy – kőből. Miért van, hogy Canovát

mindenki fitymálja?


¶ ¶

18. Emlékszem, mennyire fájt, amikor a nagyvilág jeligés

fordító-pályázatán csak dicséretet kaptam… Minek ez a tűzijáték?! – korholt adjunktusi

rangban lévő professzorom, a zsűrielnök. – Írjál saját könyvet!

– mondta, vigasztalásul.


¶ ¶

19. Emlékszem, mikor ráébredtem, hogy már nem vonz a további

társadalmi felemelkedés. Jó helyen vagyok, ahol vagyok. nem mintha

fenyegetett volna bármi.


¶ ¶

20. Emlékszem a londoni Hatchard’s könyvesboltra, ahonnét a királyi család hagyományosan könyveit

rendeli. nem nyughattam, amíg egyszer én is nem

rendeltem onnan.


¶ ¶

21. Emlékszem, hogy négy példányban megvettem

a Szépművészetiben a dürer-férfifejet, és mind kiragasztottam

Technokollal a szobám falára. rá akartam hasonlítani.


¶ ¶

22. Emlékszem, hogy a tanárnő a matematika nagydolgozat

közben kedvesen a fülembe súgja: „Eurázsia!” Lassan esett le, hogy

a reggel megjelent iskolaújság keresztrejtvényének megfejtése.

Én szerkesztettem.


¶ ¶

23. Emlékszem Lodovico

Arrighi mester reneszánsz írásmintakönyvére. Tőle

próbáltam újra megtanulni írni. Ez is félbemaradt, mint a gyerekeimen

kívül szinte minden.


¶ ¶

24. Emlékszem a Bányász mozi

éjjeli előadásaira, amikor az első sorokból mindig volt valaki, aki hangosan biztatta a férfi szereplőket a határozottabb

fellépésre – mindig nőügyekben.


¶ ¶

25. Emlékszem a túristvándi

vízimalom szépséges kattogására – apósom mutatja büszkén.

közel lakott hozzá élete nagyobb részében.


¶ ¶

26. Emlékszem, egyszer felkeresett

egy nagyon idős házaspár a new York kávéházban, a Budapest

könyvemmel a kezükben. Abban olvasták, hogy a szerzőt

megtalálhatják ott minden csütörtökön 2 és 4 között. A new Hampshire állambeli Hannover

városából jöttek.


¶ ¶

27. Emlékszem a csiriz szagára

a révai nyomdában, öregasszonyszaggal keveredik: kék

színű igazolványokat gyártunk naphosszat – én vagyok az

egyetlen hímnemű az asztal körül.


¶ ¶

28. Emlékszem Moldova György korai novelláira, a Gázlámpák

alatt kötetben. Milyen igaznak és nemesnek tűntek a gimnázium

alatt. Egy ideig próbáltam kitartani a szerző mellett.


¶ ¶

29. Emlékszem a párizsi metró

egykori zsíros, titkokat hordozó szagára – nyomokban

megvan ma is.


¶ ¶

30. Emlékszem, hogy mennyi ideig halogattam, hogy elolvassam a

Száz év magányt – annyira dicsérte mindenki… Végül egy krétai

nyaralás első napjaiban, elsötétített szobában. A művészet igen,

a napfény nem… Akkor még.


¶ ¶

31. Emlékszem, hogy azt olvastam

Petőfiről, hogy nem is volt borissza, csak eljátszotta a szerepet, hogy jobban

fogyjanak könyvei. kiadói marketingfogásra hallgatott.


¶ ¶

32. Emlékszem, az iskolai

ablakon, ha kinéztem, egy hatalmas házfalra tapasztott

kerámiareklámot láttam: Pension – Wüstner – Pensio.


¶ ¶

33. Emlékszem, hogy a megmaradt

nagyanyám panaszkodik: „büdösítenek.” Én meg nem

érzek semmit.


¶ ¶

34. Emlékszem a régi Művész

presszóra, a kávéház-pótlékra. Erdődy Jánosnak külön fogasa volt a primitív, magára hagyott ruhatárban. Golyóstollal volt

ráírva a monogram.


¶

35. Emlékszem, hogy egyszer csak rájöttem, máshogy néznek rám,

mert kövér kisfiú lettem. Sok éven át tartott a rémes állapot.


¶

36. Emlékszem, tízévesen milyen

boldogtalannak éreztem magamat, hogy nem nagy nép fiának,

angolnak, franciának, olasznak születtem. És hogy harminc

évesen már milyen nagyszerűnek találtam, hogy nekem van saját,

kicsiny európai kultúrám. Arany, Mikszáth, Szerb Antal. Akkor már átéreztem, hogy nincsen olyan, hogy valaki közvetlenül

európai. Azt húsz évesen éreztem.


¶ ¶

37. Emlékszem, hogy a gimnázium

harmadik osztályában rávettem a többieket, hogy a rendes dátum

helyett használjuk a francia forradalom hónap- és napneveit.


¶ ¶

38. Emlékszem, a fiatal grafikus

befejez egy vonalat és feláll, hogy üdvözöljön – és én azonnal

tudtam – én így sohase fogok tudni. Hogy is gondolhattam?


¶ ¶

39. Emlékszem a tömjénfüstre a zuglói dominikánusoknál,

ahová istentelen létemre egyedül bemerészkedtem.


¶ ¶

40. Emlékszem, a barátom egyszer azt mondta: „Megfigyelted már,

hogy Brahms mindent tud, de semmit se akar?”


¶ ¶

41. Emlékszem, hogy a kilencvenen túl járó hallgatag nénikémnek

fát hordtam fel a pincéből. Cselédlány volt fiatalon, a jövendő ura kalauzként a villamoson szólította le.


¶ ¶

42. Emlékszem, anyósom azt mesélte, hogy mikor fiatal házasok voltak, a tanyasi iskolában ő tanította az elsősöket és a harmadikosakat,

apósom meg a másodikosokat és negyedikeseket. Mert azok már

nem zavarták egymást.


¶ ¶

43. Emlékszem, hogy három

társammal annyira biztosak voltunk abban, hogy mik

leszünk, hogy ugyanazt felírtuk egy-egy papírra, és elástuk a Petőfi téren, ahová játszani

hordtak minket. Ez volt felírva: „Gépészmérnök leszek.”


¶ ¶

44. Emlékszem, mivel fejezte be

beszédét a dán miniszter asszony

„A kvóta mint eszköz lehet, hogy beválik a halak esetében,

de a kultúrában nem…”


a bordeaux-i konferencián:

¶ ¶

45. Emlékszem, amikor

a törzsasztalunk csodálatos „főkaszírnője”, aki nem is 19.,

hanem 18. századi személyiség, egy este váratlanul azt mondta

valakiről: „belegabalyodott, mint kódis fasza a rongyokba…”


¶ ¶

46. Emlékszem, amikor

körbejártam Jovánovics György 301-es parcella-beli emlékművét.

A középpontjában egy 1956 milliméteres fekete márványhasáb áll, amelyet a művész hitelesíttetett

a Mérésügyi Hivatallal.


¶ ¶

47. Emlékszem az első festményre,

amiről magam, külön azt gondoltam: Ez igen! Courbet:

Birkózók – a Szépművészetiben. Azt is gondoltam egyből:

„pont ilyen izmos szeretnék lenni”.


¶ ¶

48. Emlékszem, amikor a holland

barátunk 1981-ben oda nyilatkozott, hogy Budapest

igazán csodás. „Mint egy római provincia, néhány

évtizeddel azután, hogy a rómaiak távoztak…”


¶ ¶

49. Emlékszem, milyen volt

Cambridge-ben a Cam folyón evezni. A klubban szinte

rámtukmálták az egypárevezőst. Bemondásra elhitték, hogy a

budapesti Vörös Meteor igazolt sportolója vagyok.


¶ ¶

50. Emlékszem egy próbára a

nemzetiből, a Szent György és a sárkány című darabban koltai

róbert egy nyomorék alexandriai koldust játszott, akivel csoda történt: felkelt és járt. Mind a nyolcszor elhittem, hogy

nyomorék, és aztán azt is, hogy csoda történt…


¶ ¶

51. Emlékszem, mikor kezdtem először déltengeri kék színű

tintával írni. Az átkosban nem volt piskóta beszerezni. Angolul a neve: pávakék. kell-e mondani, hogy kosztolányi-majmolásból?


¶ ¶

52. Emlékszem, amikor a Zrínyi moziban egyszer észak-koreai filmet adtak, hárman jelentünk

meg összesen, röhögni vágyó gimnazisták. öt jegyet kellett

vennünk, azt mondták, a szabályok szerint csak akkor

kell megtartani az előadást. összesen 12,50-et fizettünk.


¶ ¶

53. Emlékszem, amikor megnyílt az Erzsébet-híd, esett az eső, és nekem zongoraórám volt –

a tanárnő kézen fogott és elvitt – ő is ott akart lenni. Milyen szép volt a híd… átéltem a haladást.


¶ ¶

54. Emlékszem, hogy a krími

háborús vesztett csatáról szóló A könnyűlovasság támadása című izgalmas film egy bájos-gúnyos

rajzfilmbetéttel kezdődött. Főszereplők: a hatalmas orosz medve és a lusta brit oroszlán.


¶ ¶

55. Emlékszem, a lemezgyár fanyar humorú főszerkesztője ábrákat

rajzol a konyhaasztalunkon. Ha egy új zenekart alapítanánk, ez pártolná, amaz meg gáncsolná

az ügyet. A játszó személyek mellé egy, két vagy három szívet,

illetve tőrt rajzol.


¶ ¶

56. Emlékszem, amikor megjelent,

mennyire nem tudtam mit kezdeni a nevetséges című Illyés-poémával: Ditirambus a nőkről.

Ma lakatlan szigetre biztos ezt is vinném. A költő a magyarságról

nem csak papolt.


¶ ¶

57. Emlékszem, a Híradó moziban

magamat nézem a Magyar Híradóban. Felkeresték a Szabó

Ervin könyvtárat.


¶ ¶

58. Emlékszem az első színielőadásra,

ami igazán megfogott. A Szókrátész védőbeszéde,

Haumann Péter előadásában, az újságíró szövetség padlásán.


¶ ¶

59. Emlékszem, hogy a feleségem,

nem sokkal az esküvő után, nagy komolyan azt mondta: „neked

mindent szabad, de meg ne tudjam, mert akkor repülsz”.


¶ ¶

60. Emlékszem a debreceni

mindennapokra, egy kedves rokon kölcsönlakásában. Milyen

is lehet nem Budapesten élni? Mert külföldön biztos nem lehet…


¶ ¶

61. Emlékszem a második,

katona-beli Szent György és a sárkány előadásra,

a különleges színpadképre: kék színű kőmorzsalék borította a színpadot. A jelenetek között ide-oda-lapátolták az anyagot. Szépség, amiben volt rendszer.


¶ ¶

62. Emlékszem, hogy egy kaliforniai kisváros mozijában néztem meg

a Nikita című francia filmet. Éreztem, hogy hatással lesz az életem elkövetkező szakaszára.


¶ ¶

63. Emlékszem Flóra lányom esküvői

vacsorájára, a páni örömre: most már az én rokonaim is ezek a helyes, vidám, névleg balassagyarmati emberek?


¶ ¶

64. Emlékszem, hogy egy idősebb rokonom a népszabadságban

az ötéves tervet olvasta. Felnézett, és azt mondta:

„Most már biztosan megoldjuk a kvantitatív lakáshiányt”.


¶

65. Emlékszem, amikor rájöttem,

hogy létezik egy hatalmas inga, amely hallatlan lassúsággal ide-oda leng, befolyásolva a kultúra világszellemét. Hatása alól nem

tudja kivonni magát egyetlen művészeti ág sem. És milyen jó, hogy én most élek, amikor az irodalomban előtérbe kerül a történetmondás, a zenében

a melódia, a képzőművészetben a figurativitás.


¶


hogy „minden projekt”. Az égvilágon mindent tervezni

kell. Mindent lehet.


¶ ¶

67. Emlékszem, az ezredforduló

előtt nem sokkal a barátom azt mondta: Ezüstkorban élünk, kivesztek már a hősi témák,

minden csak ironikusan írható le. Aztán jött 9/11.

„Zavar támadt az erőben”.


¶ ¶

68. Emlékszem, hogy egyszer

a Bartók rádióban egy zenei témájú filmről beszéltek lelkesen,

de a címét nem mondták el újra. Minden reggel volt

a címe. Már aznap délután ott ültem a Puskin moziban.


¶ ¶

69. Emlékszem arra, amikor

rájöttem, hogy a filmgyár, ahol apám dolgozott olyan, mint a

bűnös város: mindenki másnak és többnek mutatja magát, mint valójában – a színház ellenben

olyan, mint egy falu, ahol mindenki jól ismeri a másikat, és az emberek pontosan tudják magukról, hogy hol a helyük.

Ehhez színházban kellett dolgozni.


¶ ¶

70. Emlékszem a döbbenetre,

amikor a Comédie Française egyik lépcsőfordulójában egy

üvegvitrinben megpillantottam egy fotelt: „1673. február 17-én

ebben a székben, a Képzelt beteg előadása közben lett rosszul

halála előtt Jean Baptiste Poquelin (azaz Molière)”. Ilyen folytonos

hagyomány is van?


¶ ¶

71. Emlékszem, dobszay László

egyszer elmesélte nekem, hogy kisdiák korában odament a

tanárához, hogy írja fel neki, hogy mi az a száz könyv, amit ha elolvas,

művelt emberré válik.


¶ ¶

72. Emlékszem, amikor a sok, gőgös,

tévétlen év után, a nevezetes Táncdalfesztivál évében megjött a készülék. Egykettőre vége lett

a nagy ellenszenvnek.


¶ ¶

73. Emlékszem arra a diadalmas

érzésre, amikor a Zeneakadémián felcsendült a Fesztiválzenekar által koncerten eljátszott legelső darab:

Glinka nyitánya, a Ruszlán és Ludmilla című operából.


¶ ¶

74. Emlékszem, a nagy magyar

írótól, aki előző nap részt vett egy procc budapesti díjátadón,

megkérdeztem, milyen volt? „Őszintén? Sugárban okádtam.

A rendfőnök úrral együtt menekültünk el a szünetben.”


¶

75. Emlékszem, a szürke pulóveres

politológus egyszer cikket írt a magyar politikai élet

„serpáiról”, akiket senki sem ismer, pedig nélkülük nem lehet megmászni a Mount Everestet. Emlékszem a kulturális Alap örökös igazgatójára, aki lojális,

szabálykövető, találékony, szerény ember. Sokszor mond nemet

– hogy a kevés fontos dologban igeneket mondhasson. nem

felejtem néhány fontos igenjét.


¶

76. Emlékszem, a sok töredékes remekmű láttán mennyire vágytam mindig arra, hogy új formájukban láthassam

némelyiket… A Várban, A lovag és heroldja címmel megtekinthető

a híres gótikus szoborlelet egyik darabja, épen, aranyozva.

Teljesült a vágyam!


¶ ¶

77. Emlékszem milyen elégedettség

fogott el, amikor a rendszerváltás előtt nem sokkal megint

rájöttem, mi akarok lenni: turista a saját szülővárosomban.


¶ ¶

78. Emlékszem, hogy néhanapján

anyatigris jellegű munkatársam kétkedve a szemembe nézett,

és rosszalló tekintettel ezt mondta: „augurok egymás

közt ne hazudjanak”.


¶ ¶


hogy a Majális-on a barna ruhás ember nem egy virágért hajol le, hanem egy újabb palack borért.

Mindig közel kell menni.


¶ ¶

80. Emlékszem a valószínűtlen eseményre: Henri Cartier-

Bresson, a nagy fotós lakásában vacsorázunk, a rue de rivoli 198

alatt, Flóra lányom és én. Odakint az óriáskerék lassan körbefordul, közben bealkonyodik… A mester

Pesten járt és meghívott.


¶ ¶

81. Emlékszem, milyen melegséget

éreztem, amikor megpillantottam a millenniumi emlékműről

leszedett eredeti Mária Teréziát új, ideiglenes helyén. darázsdereka

arra mutat, hogy még mind a tizenhat szülése hátravan.


¶ ¶

82. Emlékszem, milyen

emelkedettséget és európaiságot éreztem, amikor Szentjóby

(St. Auby) Tamás néhány napra klepetusba bugyolálhatta a

Szabadság-szobrot.


¶ ¶

83. Emlékszem a Coppelia táncjátékra,

amit a hollandiai magyar évadra a holland partnerek meghívtak.

1951 óta volt műsoron, és még sose járt külföldön. „Ez olyan avítt és hagyományos, hogy ez máshol teljesen kipusztult!”, mondták

az önkritikus magyar szervezők. nagy siker is lett.


¶ ¶

84. Emlékszem, hogy az ókorász diákok szakállas, barátságos

mentora egy kiránduláson azt mondta, hogy ugye az világos

maguk előtt kollégák, hogy latinul, ha valaki nagyon szorgalmas,

éppenséggel meg lehet tanulni jól. de nemigen érdemes. Görögül

viszont érdemes lenne, csakhogy sajna nem lehetséges.


¶ ¶

85. Emlékszem az első önálló lakásom

egy józsefvárosi bérház második udvarában volt, napot nem kapott csak a nyár közepén, másfél óráig.

Az ajtót sose zártam.


¶ ¶

86. Emlékszem az autós kertmozira

a Bakonyban. drapp kocka formájú Zsiguliból néztük a

filmet, a hangot az autórádión keresztül lehetett szabályozni.


¶ ¶

87. Emlékszem a nemzeti Múzeum

újnak szánt kiállítására: egy csavargyár hatalmas

kollekciója a millenniumi kiállításról.


¶ ¶

88. Emlékszem a diadalittas

érzésre, amikor rájöttem, hogy a Louvre-ban mindenkor ki

lehet kerülni a hosszú sort, ha az ember hátulról közelíti meg és

az aluljáróban az automatából vesz jegyet. nem csalás – kreativitás.


¶ ¶


hogy a hivatalban a bűvös „egyeztetés” intézménye két dologra való. Egyrészt az új intézkedések kedvezőtlen

mellékhatásait jó előre kiküszöbölni. Másrészt a

progresszív, új dolgokat még csírájában elkaszálni.


¶ ¶

90. Emlékszem, egyszer

megkérdeztem egy nagyon idős, nagyon sikeres, nagyon nem lila

filmrendezőt, hogy miért volt olyan jó a hatvanas-hetvenes

években sok magyar film. „Hát a cenzúra miatt – felelte.

– Annyiszor visszaadták a forgatókönyveket, hogy mindig

egy kicsit jobbak lettek.”


¶ ¶

91. Emlékszem a Huszadik század című film legelejére. Egy bohóc

fájdalmasan megszólal: „Giuseppe Verdi è morto!” Egy könnycsepp

gördül le az arcán, feloldja a fehér festéket. Megfordul és

beszalad a sűrű erdőbe.


¶ ¶

92. Emlékszem, amikor a fotótörténet fenegyereke először mesélte: a Mai Manó Házban véletlenül kerültek

elő fotózás hátteréül használt freskók. Mert egy villanyszerelő

kitépte a falból a drótot. áldott legyen a neve.


¶ ¶

93. Emlékszem a borospince

évszázados szagára Paloznakon, a mai magyar templomosok

főhadiszállásán.


¶ ¶

94. Emlékszem, amikor a barátom

annyi év után újra verset kezdett írni, lassan kinyögöm: „ne

haragudj, de szerintem 1981-ben nem kezdődhet úgy vers, hogy Ó!”

Mennyire nem volt igazam.


¶ ¶

95. Emlékszem, milyen határozottan hárítottam el, amikor az Európa kiadó folyosóján megkérdezte

egy fiatal szerkesztő, van-e kedvem hollandul megtanulni…

nagy hibát követtem el.


¶ ¶

96. Emlékszem, milyen remek érzés

volt a Huckleberry Finnről szakdolgozatot írni. Az író úgy beszéltette Jimet a rabszolgát, ahogy gyerekkorában hallotta. Tamás bátya vele szemben úgy

beszélt, mintha Etonba járt volna.


¶ ¶

97. Emlékszem, milyen különleges dolog volt valaha felnőtteknek angolt tanítani korán reggel:

a nyelven túl kapunyitás a világra, terápia, jó móka és meglehetősen

sok pénz. Tíz órára már mehettem a könyvtárba.


¶ ¶

98. Emlékszem, milyen csodás volt a néprajzi Múzeum nagy kiállítása 2000-ben az Időről: az épület és

a múzeum saját története volt a tárgy, bevonták a tárlatba a

hivatali folyosókat is.


¶

99. Emlékszem az Angelika

kávéházra, ahol mesteremnek havonta el kellett vinnem az új fejezetet első könyvemből.

Vette a fáradságot… Aztán mégis elmaradtam mellőle, hálátlan módon.


¶

100. Emlékszem mikor rájöttem,

hogy olcsó könyvek árát is meg kellett fizetnie valakinek…

A bányásznak, aki sose olvasott könyvet… de a bányász fia

miatt esetleg érdemes lehetett? Arra is emlékszem, hogy egyszer

utána néztem, hogy mennyien használják Magyarországon

a közkönyvtárakat és mennyien dániában. Fele annyian se,

mint ott. Ez is a valahai olcsó könyvek miatt volt. Legjobb az árakkal nem babrálni –

abból mindig baj van.


¶ ¶

101. Emlékszem az Operaház bal

kettes első emeleti páholyának hangulatára közvetlenül

pezsgőbontás után, a Così fan tutte első felvonása vége felé. Aki tud

ennél jobbat, szóljon.


¶ ¶

102. Emlékszem, amikor kitaláltam,

hogy úgy teszek, mintha mindent tudnék Budapestről. Még aznap

megindult felém a tudnivalók áradata. Azóta sem maradt abba.


¶ ¶

103. Emlékszem egy kisasszony bódító

nézésére és illatára a Lloyds szálloda 3 csillagos részében.


¶ ¶

104. Emlékszem, hogy a Batthyány téri

aluljáróból hívom a barátomat, panaszolom, hogy kirakott

a szépasszony, akihez a szétmállott diákkori házasságból menekültem.

„Mit sírsz?! Fiatal vagy és erős.”


¶ ¶

105. Emlékszem, a kilencvenes évek

elején a pozsonyi nemzeti Múzeum állandó kiállítására.

Az egyetlen magyar nyelvű tárgy egy gyári kocsma cégére volt. Ez

volt ráírva: Bor Sör Pálinka.


¶ ¶

106. Emlékszem a 2000 „urainak” cinkos, fürkésző pillantására,

amikor segédszerkesztőként azt mondtam: „Fiúk, ezt ne közöljük,

ezt én se értem…”


¶ ¶

107. Emlékszem, hogy Bukarestben

nicu Ceauşescu egykori villájában aludtam.


¶ ¶

108. Emlékszem, mit mondott Gobbi

mérnök úr a mágneses mezőkről a rádiós szakkörben azon a kedden, amikor új eredményeit megküldte

a Francia Akadémiának.


¶ ¶

109. Emlékszem, hogy elsírtam

barátomnak: belőlem nem lesz már senki… „Talán máris vagy valaki – próbált vigasztalni. –

Generalista vagy, nem specialista.”


¶ ¶

110. Emlékszem a londoni national

Gallery új szárnyában a lépcsőházra, benne a gigantikus

kőbe vésett festőnevekre. A képek örökre ott maradnak.


¶ ¶

111. Emlékszem, hogy new Yorkban néztem meg a New York bandái

című nagy filmet.


¶ ¶

112. Emlékszem, hogy mosolygott rajtam a mesterem, amikor azt mondtam neki, hogy én olyan

könyvszerkesztő szeretnék lenni, akinek a könyv belsejéhez és

külsejéhez is köze van.


¶ ¶

113. Emlékszem, hogy nézett

rám máskor hirtelen haragú anyám, amikor azt mondtam: ha nem vesznek fel egyetemre,

nyomdásznak megyek.


¶ ¶

114. Emlékszem, amikor egy Sas-hegyi

faházikó teraszán megértettem, hogy miért ilyen arányúak az

A/4-es papír oldalai. (1 : √ 2 -höz!) Egy ősz

hajú mérnök magyarázta, családunk jótevője.


¶ ¶

115. Emlékszem, amint húsz éves

koromban elolvastam Csontváry önéletírását, és ahhoz a részhez

értem, hogy az ökrösszekér befordult a patika udvarába, és ő hirtelen megfordította a vényt és

lefirkantotta az ökör fejét.


¶ ¶

116. Emlékszem, egyszer kiöntöttem a szívemet a barátomnak, amikor

a kulturális minisztériumban dolgoztam. Azonnal letorkollt.

„nem szégyelled magad? A sajtót hibáztatod? nem ezért

szavaztam rátok!”


¶ ¶

117. Emlékszem Mordecai richler

kanadai író Így látta Barney című könyvére, mert addig azt hittem,

ilyen mély, ilyen vicces és ilyen fifikásan konstruált könyv nem is létezik. Apja még ószeres volt, ő

pedig afféle TGM/Spiró keverék.


¶ ¶

118. Emlékszem, milyen izgalom fogott

el az Akadémiai könyvtár 11-es székén, amikor odajött hozzám a nagy filozófus és az orrom alá

dugta az ívet: „Tiltakozom az ellen, hogy Václav Havelt és társait

perbe fogják”. A kisebbik rosszat választottam. Aláírtam.


¶ ¶

119. Emlékszem a brüsszeli Falstaff

nagykávéház ünnepnapi békéjére.


¶ ¶

120. Emlékszem, mit mesélt fogadott

nagyapám a floridai egyetemi évekről: úgy tanultak szónoklatot, hogy az egyik gombjára minden

szemináriumi társa egy-egy cérnát erősített. És akire húsz másodpercig nem pillantott,

az megrángatta a cérnát.


¶ ¶

121. Emlékszem, amint a

szemináriumon a sivatagi forróságban konzerválódott egyiptomi papírusz-leleteket

böngésztük – a szemétre vetett cetlik véletlenül maradtak meg. Csupa olyan dolog, amit nem az

örökkévalóságnak szántak.


¶ ¶

122. Emlékszem, tüneményes

nagynéném, az érettségizett titkárnő azt meséli a karácsonyi asztalnál, hogy egy Herzog című

regényt olvasott Saul Bellow amerikai szerzőtől. 1964-ben jelent

meg, több tízezer példányban. A cenzúra gazdag, rostokban

gazdag diétára fogott mindenkit.


¶ ¶

123. Emlékszem, ahogy újragépelés

közben elolvastam Petri gunyoros sírversét Brezsnyev

halálára: „Felfordult a ferdeajkú vén trotty, / az oroszmagyar

monarchiának kezd vége lenni.” Szabad ezt, tényleg? nem lesz

ebből valami nagy baj?


¶ ¶

124. Emlékszem a napra, amikor

kennedyt megölték. nagyjából akkor volt egy napfogyatkozás is, amit kormozott üvegen keresztül

néztünk. összecsúszik a két dolog.


¶ ¶

125. Emlékszem a krétakör iskolai Hamlet előadására. Hárman

játszották el az összes szerepet, ördögi következetességgel. A csúcsponton arra kértek

mindenkit, csukja be a szemét. A párbajt pusztán

hangokkal adták elő.


¶ ¶

126. Emlékszem, amikor Hágában megláttam Willem drees, a

szocdem politikus vaslapokból épített hatalmas portréját,

rájöttem: a jó művészet a jó megrendelővel kezdődik.


¶ ¶

127. Emlékszem, amikor az első

kukacot megláttam egy névjegyen.


¶ ¶

128. Emlékszem, hogy barátom gyerekei kinevettek, mert

jégkockával akartam lehűteni a túl forró fürdővizet. Pedig csak nem

volt otthon elég sok jég.


¶ ¶

129. Emlékszem, amikor negyven

évesen, a hivatalban megértettem: az emberek között egy láthatatlan

vörös vonal húzódik. Egyik oldalon vannak a dumálók, a másikon a tevők. Elindult

átképzésem dumálóból tevőbe.


¶ ¶

130. Emlékszem a Petrovics klubra Moszkvában, a Brezsnyev-kori

berendezésével egyetemben.


¶ ¶

131. Emlékszem, egyetemistaként

mit éreztem, amikor végignéztem kovásznai György

festményfilmjét, a Ça ira-t. néhány percig úgy éreztem, hogy

közvetlenül veszek részt valami igazi mozgalomban.


¶ ¶

132. Emlékszem, mit éreztem,

amikor a hórihorgas politikai csodagyerek győzködött: vállaljam

el a minisztériumi magas állást. Azt mondtam neki, első osztályú őszinteséggel: „némileg súlytalan, szinte teljesen felkészületlen, végső

soron talán alkalmas vagyok…”


¶ ¶

133. Emlékszem a Cochin betűtípusra,

amit véletlenül találtam egy hetilap elavult fényszedő

rendszerében – ezt használtam a 2000 címlapján. kiderült, hogy radnóti Meredek út kötetét is ezzel szedték.


¶ ¶

134. Emlékszem az elhanyagolt

gárdonyi strandra, ahová minden nyáron bérletem volt.


¶ ¶

135. Emlékszem a bécsi nászútra,

ahol a Budapest-útikönyv ötlete megfogant a Shakespeare and

Company könyvesboltban.


¶ ¶

136. Emlékszem az élményre, amikor

először jártam a flickr.com fotóportálon, ahol a világ fotós

proletárjai minden áldott nap egyesülnek.


¶ ¶

137. Emlékszem, mit éreztem,

amikor valaki felvilágosított, hogy a kálvin téri aluljáró

százszor látott hatalmas köztéri szobra (A város születése) mit

is ábrázol. átverték a prűd kommunista cenzúrát.


¶ ¶

138. Emlékszem az első

lecsúszás borzongására – egy csopaki csúszdán.


¶ ¶


hogy minden élet hosszútávfutás – az enyém is.


¶ ¶

140. Emlékszem a nejemmel közösen

bérelt legelső lakásra, ahol linóleum volt a másfél szobában.


¶ ¶

141. Emlékszem Londonban egy kis magánmúzeumban a Hogarth

képekre, amelyeket minden félórában egyszer mutattak be, egy

szekrényből kihajtogatva.


¶ ¶

142. Emlékszem, hogy dalos György

az illegális repülő egyetemen az ötvenes évek végének

kultúrpolitikájáról tartott előadást, és azt mondta, hogy Mark

Twain harmad- és negyedrangú könyveit azért adták ki akkor

egymás után, mert az író nem vett részt az 1956-os forradalomban.


¶ ¶

143. Emlékszem a Maus című

képregényre, amely nemcsak a Holokauszt borzalmairól szól,

újszerű, friss dokumentarista humorral, hanem arról is,

mi lett a túlélőkkel.


¶ ¶

144. Emlékszem a lakóközösség

(nem, nem kommuna, a pénz és a nő nem volt közös!) sok-

hogy minden szerdán nekem kellett főznöm, és majdnem

beleszakadtam. Ellenben nagy kedvvel mosogattam.


sok konfliktusára, és arra,

¶ ¶

145. Emlékszem, amikor először említettem Saly noéminak

a nagy Budapest Törzsasztal ötletét. „Jó, akkor a jövő hónapban,

a Centrál kávéházban.”


¶ ¶

146. Emlékszem, amikor jó hangosan csöngött a telefon: az ötvenéves

férfi hárommal lejjebb járt a gimnáziumban, és arra kér,

hogy adjak neki tanácsot, hogyan költhetne százmilliókat kultúrára

és roma ügyekre. Bárcsak boldogabb ember lehetne –

a mások boldogításától.


¶ ¶

147. Emlékszem arra, hogy mindig

a hódítás csírája okozott örömet – az igazi hódítás megrémített.


¶ ¶

148. Emlékszem a Wolseley kávéházra

a Piccadilly 160-ban, amelyről a pesti Callast mintázták.


¶ ¶

149. Emlékszem, hogy a barátom

vezérletével a Micimackót olvastuk latinul, hetente egyszer.

karinthyból hiába lesett az ember.


¶ ¶

150.

lakásra, ahol a tulajdonos ifjúkori alkotásai voltak a falon, köztük

a „rántott hanglemez” című objekt.


Emlékszem a Báthory utcai

¶ ¶

151. Emlékszem a Quint presszóra, a kávéházpótlékra, amely nem a zenei hangközről, hanem a vívó szakszóról kapta nevét. Birkás ákos fogadja benne

ügyfeleit, köztük engem.


¶ ¶

152. Emlékszem az osztálytársam,

az ördöngösen vicces és trükkös kosaras kanyarodó cseleire, aki ma állami menedzser,

igen magas rangú.


¶ ¶

153. Emlékszem, a barátom azt

mondja: nem, a melegek nem ugyanolyanok – de ugyanolyan

jogok járnak nekik.


¶ ¶

154. Emlékszem egy szombathelyi

antikváriumra és egy nagyon boldog órára.


¶ ¶

155. Emlékszem, korniss Péter egyszer

azt mondta nekem, hogy azok a jó fényképek, ahol az ember

nem kíváncsi arra, hogy mi van a kép szélén túl.


¶ ¶

156. Emlékszem a meg nem írott

könyvemre a tipográfia alapjairól. Szerződés is volt rá.


¶ ¶

157. Emlékszem A három lektor című

festményre, amelyet rákosi valaha levetetett. Vagy mégse? nem

emlékszem, mit írt róla a Holmi.


¶ ¶

158. Emlékszem a Cardano-tételre,

amelyet nekem kellett levezetnem az egész matematika tagozatos osztály előtt, amely azt mondja ki, hogy bármely háromszögben

a szögfelezők, illetve az oldalfelező merőlegesek metszéspontja és a súlypont egy egyenesre esik,

mégpedig 2:1 arányú távolságra.


¶ ¶

159. Emlékszem, mennyit dolgoztam a barátom ötvenedik születésnapjára

szánt ajándékkal, egy aláírását tartalmazó levélpapír készlettel.

nagyon megköszönte, és sokat használta – a hátoldalát, firkapapírnak. nem szereti a

felvágást. Az ilyet se.


¶ ¶

160. Emlékszem egy estére, amikor

a nagy tél miatt töröltek egy repülőjáratot, és három

irodalmár kényszerűen ott ragadt a repülőtéri

hotelban. Mindenki elmesélte a legkellemetlenebb élményét.


¶ ¶

161. Emlékszem, egyszer a kistermetű,

nagy munkabírású kritikus, a mai Osvát Ernő egy erkélyen

szivarozva azt mondta, hogy a mai magyar irodalomnak tragédiája, hogy a két legnagyobb magyar

prózaíró egymást hülyíti évtizedek óta. Petőfi és Arany között is ez következett volna, de barátságuk

mindössze másfél évig tartott.


¶ ¶

162. Emlékszem, a Bestsellers nevű budapesti könyvesboltban egy ideig lekvárok és mártások is

voltak a polcon, mert ezt írta elő a privatizációs szerződés.


¶ ¶

163. Emlékszem nádas Péter kiállítására a Mai Manó

Házban. Csak tíz napig volt nyitva, buta módon.


¶ ¶

164. Emlékszem a Borda

antikváriumra, amikor még a Balzac utcában volt, és már akkor is elüldözte az egyszeri betérőket.


¶ ¶

165. Emlékszem egy jelenetre a

nemzeti Osztrovszkij előadásából, amikor nem történik más, csak

egy fél tucat takarítónő, mint egy balettkar a földön kúszva nyalja fel a színpadot, egy palota díszes termét. Beszédes némaság volt.


¶ ¶

166. Emlékszem rutkai Bori,

az alternatív díva antréjára egy litera előszilveszteren:

„A világok deszkája – a világot jelentő deszkákon”.


¶ ¶

167. Emlékszem, milyen nagy hatással

volt rám Az egri csillagok. Egy vacsoránál megkérdeztem

otthon: „Tudom, hogy nem nagyon valószínű, de ugye nincs kizárva, hogy mi Török Bálint

leszármazottai vagyunk?”


¶ ¶

168. Emlékszem a Ludwig Múzeum állandó gyűjteményének nagy

kincsére, keith Haring Ezüst oltár című művére.


¶ ¶

169. Emlékszem Esterházy Péter

legjobb, novella méretű könyvére, amelynek már a címe is élmény: Fuharosok. Próza és vers határán,

mégsem nyegle, és érthető is a maga látomásos módján.


¶ ¶

170. Emlékszem, mi volt az a három

kép, amit grafikus barátom javasolt, hogy megmutassak a Louvre-ban a 10 éves Lilinek.

Egy Jan van Eyck, egy Leonardo és egy Georges de la Tour.

nagyszerűen bevált.


¶ ¶

171. Emlékszem, egyszer csak rájöttem, hogy mindig oda szeretek utazni,

ahol már voltam.


¶ ¶

172. Emlékszem, milyen büszkeséget éreztem, amikor megértettem, hogy magyarul még/már lehet homéroszi hexameterben írni, miközben a görög nyelv úgy

változott meg, hogy már nem. Az angolban sem lehet!


¶ ¶

173. Emlékszem, 1998-ban elvittek látogatóba Párizsban Csernus

Tiborhoz, a híres Vasalóházba. A hatalmas bibliai tárgyú képein

akkor kezdett dolgozni.


¶ ¶

174. Emlékszem, hogy Csákányi Eszter Petri Hogy elérjek a napsütötte sávig

című halhatatlan versét szavalja, talán a Merlin Színházban, az ordenáréságba csipetnyi

méla poézist keverve.


¶ ¶

175. Emlékszem egy férfire, akinek

a foglalkozása: a királynő Futára. Egyszer meghívott a

londoni klubjába, amelynek neve Special Forces Club. Második

világháborús diverzáns hősök leszármazottai lehetnek tagok

– ha jól értettem.


¶ ¶

176. Emlékszem a Farinelli című filmre, amely a leghíresebb

kasztrált énekesről és a 18. századi sztárkultuszról szól. Az éneklő

hangot egy szoprán és egy kontratenor háromezer helyen

szétvágott és összeillesztett ének-felvételéből alkották meg

a hangmérnökök.


¶ ¶

177. Emlékszem örkény remekmívű

egypercesére: Legmerészebb álmaink is megvalósíthatók.

Egy félős autósról szól, aki Trabantja elé tizenkét

háromlábú kutyát fog.


¶ ¶

178. Emlékszem, azt tanultuk, hogy

Mikszáth kálmán kétszer vette el feleségül Mauks Ilonát. Eleinte rosszul ment neki, nem tudta eltartani. Akkor elvált, és visszaszármaztatta a szeretett nőt atyjának. Amikor befutott, akkor ismét oltár elé vonultak.

Szép történet, nem?


¶ ¶

179. Emlékszem, Észak-karolina

fővárosában, a múzeum tetejéről az igazgató lemutatott: egy

hatalmas land art alkotás van ott, harminc méteres betűkkel

ez van kiírva: Picture This (Ezt add össze!). Talán Heller

könyve miatt, talán nem.


¶ ¶

180. Emlékszem Parti nagy Lajos

A hullámzó Balaton című novellájára (ahol a Balaton a csokiszeletre utal), amelyben

egy képzeletbeli olimpiai sport, a versenyevés parodizálja a magyar

szocialista világot.


¶ ¶

181. Emlékszem, hogy a falun olvasott

A rózsa neve annyira érdekes volt, hogy szégyenszemre

kettétéptük a könyvet, hogy egyszerre olvashassuk.


¶ ¶

182. Emlékszem, egyszer az óvodába

menet kutyalábnyomokat fedeztünk fel a Moszkva

téri lépcső frissen kiöntött betonjában. Egy hölgy mögöttünk

elmondta, hogy az aquincumi múzeumban vannak régi téglák,

macskalábnyomokkal.


¶ ¶

183. Emlékszem, hogy Spiró azt

mondta egyszer, hogy a Fogság voltaképpen ifjúsági regény, azért

szeretik az emberek annyira. A mai kor Odüsszeiáját

akarta megírni.


¶ ¶

184. Emlékszem, amikor az Így él a világot láttam, azt éreztem,

hogy egy 1701-ben írt darab is szólhat a máról. A főszerepben

Fekete Ernő tündökölt, és azt gondoltam magamban:


íme egy magyar Laurence Olivier.

¶ ¶

185. Emlékszem Merle 13 kötetes regényfolyamára, a Francia

Históriára, amelyben a nagypolitika, a mindennapi élet

és az értelmes élet keveredik. Azt sugallja, hogy mindig van

választás. (Megkönnyíti a dolgot, ha az ember nemesi rangú,

gazdag és jó külsejű.)


¶ ¶

186. Emlékszem, hogy a new York

kávéházban, ahol valaha a 2000 folyóiratot szerkesztettük, szinte minden csütörtök

délután egy másik asztalnál ott ült Térey János, a fiatal költő. Mi, olümposziak a galérián,

ő, a parnasszusi a földszinten, a Mélyvíz bejáratánál. Vajon más

napokon is ott üldögélt?


¶ ¶

187. Emlékszem a Várban egy

középkori lakóházra, amely száz évre tervezett gondossággal

ötvözi a régit és az újat.


¶ ¶

188. Emlékszem, egy idős ismerősöm

arra intett egyszer: „Bizony, a világ összes problémáját jó lenne

megoldani, de ez nem biztos, hogy az ön íróasztala mellől menni fog,

Simplicissimus.”


¶ ¶

189. Emlékszem, a legszebb olasz szónak a következőt találtam:


l' aspirapolvere (a porszívó).

¶ ¶

190. Emlékszem robert Graves

felolvasására a Pen Clubban. Ősz sörényű, szép öregember volt.

Mit evett a hetvenes évekbeli Magyarországon?


¶ ¶

191. Emlékszem Triesztben Európa egyik legjobb fagylaltozójára.

A főtértől jobbra.


¶ ¶

192. Emlékszem kornis Mihály:

Halleluja című darabjára, ami a Játékszínben került színre.

Márton András vitte a hátán a darabot, a hisztérikus, felnőni nem tudó serdülő szerepében.

Egy ponton aztán egy tucat durva arcú utcai fazon statiszta tódult

be a csöppnyi színpadra.


¶ ¶

193. Emlékszem Jókai A nagyenyedi

két fűzfa című kisregényére. Ott találkoztam először a

felnőtt ideával: kuruc, labanc egykutya, mindkettő fosztogat.

Egészen addig a Farkasles című szélsőségesen kurucbarát munka befolyása alatt álltam.


¶ ¶

194. Emlékszem a Portland (Oregon)

városában található Powells könyvesboltra, amely eredetileg egy külvárosi pajtarendszerben

nyílt meg, de ma már a város közepében van, és mindent annyiért árul, amennyibe a

megjelenésekor került.


¶ ¶

195. Emlékszem a kis Edisonról olvasott történetre, amikor a

bostoni távírda óriási gépében úgy találta meg a hibát, hogy ellenkező

oldalról kezdett vizsgálódni, így hamarabb találta meg a belehullott

faldarabot. Hogy lehetne azt a stratégiát az életben kamatoztatni?


¶ ¶

196. Apám fiatalon megmászta a

legmagasabb csúcsa: 2864 méter. Az igazi férfiassághoz ez még

hátra van – a faültetéssel együtt.


Triglav hegységet, ami Szlovénia

¶ ¶

197. Emlékszem, milyen lelkesedés

fogott el, amikor először láttam Orosz István Vigyázat! Lépcső! című rajzfilmjét, amely

epigrammatikus és vicces összefoglalása a pártállami rendszernek. Oda való a

Rozsdatemető, A fényképész utókora, Az Ikszek mellé.


¶ ¶

198. Emlékszem az 56-os emlékmű tervpályázatára, volt közte sok

végletes terv. Jó, hogy közérthető, mégis nívós terv valósult meg az egykori Sztálin szobor helyén.

Egyaránt szimbolizálja az összefogás mindent elsöpörni képes erejét, de a tömegben

fogságba eső egyéni akaratot is. nem túl nagy egy kicsit?


¶ ¶

199. Emlékszem, hogy egy

butikcézárt tanítottam angolul a Balatonon, a Balmoral nevű jacht fedélzetén. Heteken át. Egészen rendesen megtanult.


¶ ¶

200. Emlékszem, mekkora élmény volt Lengyel Péter: Macskakő című regénye. Egybegyúrta a

világmindenséget, a Millenniumot és leánygyermekét. nem

spórolta ki belőle a munkát. Vajon húsz éve mit ír?


¶ ¶

201. Emlékszem, hogy az ötvenedik

születésnapomra egy évfolyamtársamtól egy jótanácsot

kaptam: „Jól használd ki ezt az évtizedet, mert ez az utolsó, hogy

még nem a leleteid határozzák meg a lehetőségeidet.”


¶ ¶

202. Emlékszem, amikor Lili lányom

először kijavította egy francia mondatomat. nagy érzés volt.


¶

203. Emlékszem, hogy a gazdag

üzletember és emigráns íróunoka, aki gyermekkorom

óta ismer, egyszer azt mondta: „Az a baj veled, hogy túlságosan

is azt szeretnéd, hogy mindenki szeressen”. Aztán a nyomaték kedvéért angolul is

hozzátette, sokkal tömörebben: „You too much like to be liked”.


¶

204. Emlékszem, mekkora hatással

volt rám a 2007. évi velencei Biennálén a lengyel pavilon. Egy hatalmas, rozsdás vasszerkezet töltötte be a teret, amely nem

illeszkedett jól. Volt ahol üres hely maradt, volt ahol összenyomódott,

mintha egy harmincas évekbeli áruház kiégett váza lett volna.

nem a mai viszonyokat kritizálta: a mindenkoriakat. A világ

címerének vizuális mottója akart lenni: „Semmi se stimmel”.


¶ ¶

205. Emlékszem Tamás Gáspár

Miklós megjegyzésére egy vastag gyűjteményes kötetéből: „Ajánlom e könyvet a 2000 szerkesztőinek, akik e tanulmányok egyikét sem tartották közlésre érdemesnek.”


¶ ¶

206. Emlékszem a Kenyér és tulipán

című nagyszerű olasz filmre, amely a hétköznapi élet és a fennkölt

nagyotmondás édes, mindenféle társadalmi réteg számára élvezetes

keveréke. A kellékek a vécébe ejtett fülbevalótól Torquato Tasso

költészetéig terjednek.


¶ ¶

207. Emlékszem, a harmincvalahány éves kocsis Zoltán, amikor még a Fesztiválzenekart vezényelte, egyszer egy próbán leállította a

zenekart és rárivallt egy fúvósra: „Te öreg! Szerinted ez egy

fisz?! Mert szerintem ez k…ára nem egy fisz!!!”


¶ ¶

208. Emlékszem az Apró dolgok istene című angol regényre, ami úgy szól a régi és a mai Indiáról, hogy közben a mai

angol regénytechnikát is megújította. nagyszerű, hogy

magyarul is megvan.


¶ ¶

209. Emlékszem, mit válaszolt

barátném a táborban, mikor azt kérdezték tőle, hogy miért kell

idegen nyelveket tanulni. „Hogy Goethét, Schillert, Thomas Mannt

olvashassuk eredetiben…”


¶ ¶

210. Emlékszem, milyen öröm volt

hazacipelni a Magyar Nyelv Értelmező Szótárának hét vastag

kötetét. Milyen olcsón vesztegetik!


¶ ¶

211. Egy bámulatos elméjű,

csodálatos hangú, csinosnak (de szépnek nem) mondott nő azt

mondta egyszer nagyon régen: „Az a baj veled, hogy neked

nincs körvonalad…”


¶ ¶

212. Emlékszem, Pina Bausch

koreográfiájának ősbemutatójára a Vígszínházban. Magyarországról

készült, az itteni élményeik alapján. Végül mégse Budapest lett a címe, sajnos, hanem Weisenland.

A színpadkép egy meredek domboldal volt, fűvel borítva.

Weisen a szótár szerint „megmutat utasít, irányít, megfedd, megró”.

Többek között.


¶ ¶

213. Emlékszem az Akadémiai

könyvtár 1960-as kiadású, még egykötetes angol nagyszótárában a végén, a Jegyzetek rovatban ez állt

golyóstollal: „munkahőstett?!!”


¶ ¶

214. Emlékszem Halász Péter

lakásszínházára a hetvenes évek közepén. A kivándorlásuk előtti

néhány napban éjjel-nappal fordítottam darabjaikat angolra – tetszenek képzelhetni, milyen

színvonalon.


¶ ¶

215. Emlékszem, a nagyszerű angol fordító és zenei lapszerkesztő, az Angela’s Ashes című könyvet eredetileg ilyen címmel akarta közreadni: „Ki az ír a háznál?”

Sajnos nem hagyták.


¶ ¶

216. Emlékszem, mekkora élmény volt 1972-ben Peter Brook Szentivánéji álom előadása a Vígszínházban.

A színészek fémállványokon ugráltak és műanyag csődarabok

suhogtatásával értek el éteri hanghatásokat.


¶ ¶

217. Emlékszem, hogy olvastam:

a Belvárosi kávéházban valaha lehetett postafiókot bérelni, vagy küldeményt hagyni bárki ismerős számára. A Spinoza Házban, ahol a Budapest folyóiratot szerkesztjük, gyakran érkezik fizikai küldemény

Buza Péter szerkesztő számára.


¶ ¶

218. Emlékszem, hiszen csak a minap

jöttem rá, hogy a Facebook közösségi portál egyáltalán

nem (csak) hirdetőtábla, hanem elsősorban virtuális

klubfelület, száz és százmillió egyéni honlap bonyolult módon

összefércelt szövedéke.


¶

219. Emlékszem Hermann Hesse Üveggyöngyjáték című, érett felnőtteknek való regényére. Selymes, felemelő élmény, az az érzése az embernek, hogy nem keresztényeknek akart titkos bepillantást engedni a

kereszténység lényegébe.


¶

220. Emlékszem, hogy ötvenedik

születésnapomra többek között gőzgépmodellt, nagy csokor vörös

rózsát és egy Mrs Eaves nevű betűtípust kaptam, annak összes változatával. Egy fiatal barátom

meg cédére másolta apja legendás bakelitlemez gyűjteményének kincseit. Mrs Eaves egyébként

John Baskerville, a híres nyomdász házvezetőnője, felesége, majd

özvegye volt, ő fejezte be a nagy munkákat.


¶ ¶

221. Emlékszem a bécsi Prückel

kávéház tömbjében egy különös tetőtér-beépítésre:

építésziroda munkája, dekonstruktivista stílusban.


a Coop Himmelblau

¶ ¶

222. Emlékszem, hogy akkor tanultam morzézni a rádiós szaktáborban

Alsógödön, amikor a vébén Magyarország 3:1-re verte

Brazíliát… nem tegnap volt. Használ-e még valaki morzét?


¶ ¶

223. Emlékszem az első

Videoton sztereó asztali készülékre, amit még

szüleimtől kaptam ajándékba. Fejhallgatóval együtt. A rádió lett

az én igazi műfajom.


¶ ¶

224. Emlékszem, milyen sokáig

kerülgettem a nagy zenelopó portálokat. Most rábukkantam a 180 lemezből álló 1991-es Mozart

összkiadásra, amit tizenöt éve gyűjtögetek. A zeneipar vajon

akkor is tönkremegy, ha én becsületes maradok?


¶ ¶

225. Emlékszem Fulvia, az álnevű

költőnő Kocsiverseny című nagyszerű versére, ami egy Ben

Hur parafrázis, ma new Yorkban, menő sportkocsik között,

valamilyen különleges antik metrumban. ki lehet a költő?


¶ ¶

226. Emlékszem, mennyire szerettem volna, hogy a tudós szerkesztő

tudósítson olykor Bécsből. Csaknem húsz éve jelentkezik már nick Elsdorf. Választékos,

kekec humorral, az osztrák belpolitikán át üzen haza. Milyen

jó könyv lehetne belőle.


¶ ¶

227. Emlékszem, A fehér király

című nagyszerű regény dedikálása félbeszakadt egy

női hölgy sírása miatt.


¶ ¶

228. Emlékszem, hogy 1989-ben egy öreg jampec amerikai fotográfus

fényképezte a szerkesztőséget a new York kávéházban,

bizonyos Helmut newton. Senki nem ismerte a nevét.


¶

229. Emlékszem, az Octogont 1936-ban nevezték el Mussoliniről. de milyen hirtelen. A javaslat

pénteken reggel került a közmunkatanács elé. Mire kora

délután megérkezett Ciano gróf olasz külügyminiszter és az ünneplő sokaság között a

vendégek autói keresztül vonultak az Oktogonon, már a falakon

ott voltak a táblák. Akkor még


tudtak dolgozni!

¶

230. Emlékszem, a középkori

latin tanára egy stencilezett oklevélszöveget adott fel házi feladatnak – csak azt kérte,

hogy az állítmányt találjuk meg. A következő órán összecsaptak a

megoldási javaslatok. „Mind rossz!” – mennydörögte a fiatal tanár.

– „Az állítmány a második oldalon van. Azt most fogom kiosztani.”


¶ ¶

231. Emlékszem, hogy a Teleki

térről az Ecseri útra 1949-ben költöztették ki az ócskapiacot. de továbbra is Telekinek vagy

Tangónak hívták. Aztán 1963-ban jelenlegi helyére, a nagykőrösi útra

költözött. Most meg úgy hívják: Ecseri. A kapura is ki van írva.


¶ ¶

232. Emlékszem, mivel hirdettük a

folyóiratunkat. „2000 – Irodalmi és Társadalmi Havi Lap.

Minden számban szórakoztató sajtóhibákkal”.


¶ ¶

233. Emlékszem az 1989-es nagy optimizmusomra. nem kell más, csak a szabad választás, a normális, szabad üzleti élet.

Akkor minden baj magától elillan.


¶ ¶

234. Emlékszem, Monteverdi halálának

350. évfordulóján összeurópai Monteverdi-nap volt, a Bartók egész nap közvetítette. Este 10-

kor kezdődött az utolsó koncert, a velencei Frari bazilikából, ahol a zeneszerző sírja van.

Mindig felkeresem, ha arra járok. különbejáratú óriásom.


¶ ¶

235. Emlékszem, amikor először

megesett velem, hogy bementem egy új boltba vagy kávéházba és

megkérdeztem: mikor nyitottak? Hát ma. Azóta sokszor.


¶ ¶

236. Emlékszem, amikor felfedeztem

az évtizedek óta céltalan feliratot: Tlach és Keil rézműveinek raktára.

A Hajós utca egyik végénél, közvetlenül a Marquis de Salade

étterem mellett.


¶ ¶

237. Emlékszem, mit mondott a nagy

tekintélyű műemlékes guru: „A jó műemlékesnek leginkább

öt dologra van szüksége: éles szemre, erős lábra, nagy szívre, sok

kitartásra és rengeteg pénzre.”


¶ ¶

238. Emlékszem, a Vademecum 1-es számában a Dogville című filmet

ajánlottuk. Sugárzó fénye egy cseppet sem halványodott öt év

alatt. Thrillerbe oltott tanulságos színházi tanmese filmen.


¶ ¶

239. Emlékszem, egy latinórán egyszer a tanár azt kérdezte a felelőtől, mit

jelent fiam, hogy pugna, pugnae? – Harc, harc! – súgták többen.

– Arc, pofa, ábrázat! – vágta ki büszkén a felelő, mert akkor mindent három szinonímával

kellett fordítani. kitől hallhattam a történetet,

reálgimnáziumi tanuló?


¶ ¶

240. Emlékszem, a new York

kávéházban volt egy „irodalmi vécésnéni”, aki mindig elvárta,

hogy az ott szerkesztett 2000-rel megajándékozzuk.

Cserébe nem engedett fizetni, ha felkerestük birodalmát.


¶ ¶

241. Emlékszem, mekkora

sikert aratott egy idézettel a különlegesen hadaró, nagy tudású

femme fatale, csúcsos zárójelek között találta a híres szótárban, a szinte lefordíthatatlan „college

widow” szócikknél: „Egyetemisták nemzedékeit figyelmesen

szórakoztató, magányos, jobb nő, kis egyetemi városban.”


¶ ¶

242. Emlékszem, a Változások kora című film arról szól, hogyan

vedlik vissza Anglia normális országgá a forradalom után. Egy

orvos szemüvegén keresztül. Van benne pestisjárvány és nagy Tűzvész is (1666). Ilyen magyar

filmek miért nincsenek?


¶ ¶

243. Emlékszem, milyen élmény volt a televíziótól megszabadulni. Mint

a könnyebb légzés, a gyorsabb léptek, a pohár bor.


¶ ¶

244. Emlékszem, milyen férfias

mulatság volt olvasni daniel kehlmann legjobb könyvét,

A világ fölmérését. Gauss-ról és a világutazó Humboldtról, akik

találkoztak az életben is. Irodalmi mozgalmasság, konkrétumokkal

keverve. Még rajtuk is túlhaladt az idő.


¶

245. Emlékszem egy kivilágított Wesselényi utcai földszinti tanteremre, amelyben piros kartonbetűkkel a következő

jelmondat volt kiírva: „A kettős könyvelés az emberiség egyik

legnagyobb találmánya, s kívánatos, hogy használtassék minden

háztartó gazdaságban.” Szerzője is ott volt alatta, nem, nem Lenin, hanem – kapaszkodjanak meg –

Johann Wolfgang Goethe.


¶

246. Emlékszem, hogy azt mondta

egy professzorom: „Figyeljék meg, kollégák, hogy az ifjúságra nem

csak az jellemző, hogy a forradalmi, másképpen felforgató eszméket

szereti, azzal szemben, hogy öregként majd konzervatív lesz, és nem is

csak az, hogy fiatalon a tragédiákért lelkesednek, de öregen a komédiák felé hajlanak majd. Hanem hogy

a legtöbb fiatal a tejcsokoládét szereti, és öregebben már a keserű csoki esik jobban.” Ezt aztán tovább meséltem

egy fiatalabb embernek, és emlékszem, átsuhant az agyamon, hogy ki

lehetne egészíteni a vonósnégyesekkel és rubens élvezetével…


247. Emlékszem, egy amerikai barátom

egyszer fejcsóválva azt mondta, hogy úgy írok angolul, hogy

mindig „feszegetem a kereteket” (pushing the envelope). Az eredeti

angol kifejezés a repülőgép-tervezésből szivárgott le. Lehet olyan gépet tervezni, amelyik

messzire megy, vagy magasra száll, vagy sok terhet visz, vagy nagyon

gyorsan repül, de egyszerre mindet nem tudhatja – ha mindezt egyszerre próbálják, akkor

a gép felrobban.


248. Emlékszem, Esterházy Péter azt

mesélte egy göteborgi reggeli alkalmából, hogy amikor a

Csillaghegyben játszott, volt egyszer a kapu előtt egy tiszta

helyzete, amit leheletnyivel mellélőtt. Mert volt ott egy

fűcsomó, amin gellert kapott a lövés. A közönség átkozta, mert persze nem látta, mi történt…

„P…ba a fűcsomóval. Mindig be kell rúgni… Csak ez számít”.


¶

249. Emlékszem egy Cosmic Zoom című rajzfilmre, egy ellógott gimnáziumi napon a Híradó

moziban, a kanadai filmhéten. Egy tavon csónakázó fiú felülről, majd távolodni kezdünk tőle, eljutunk egészen a Tejútig. Egy perc múlva

megint a csónaknál vagyunk. Egy pillanatra megáll a kép, de

aztán ráközelít a fiú karjára, rajta a szúnyogra, és megjárja

az utat az atommagig és vissza… nyolc perc az egész – még a komputerek előtti időből.


¶

250. Emlékszem, a barátomat

egyszer heccből megkérdeztem, hogy szerinte mi az élet

értelme? Hát a tanítás, vágta rá gondolkodás nélkül. Persze

tágabb értelemben. Hát szerinted, kérdezett vissza. „Hát az építés”.

Persze tágabb értelemben.


Tervezte: Virágvölgyi AndrásBetűtípus: Jenson

készült 250 példánybannyomta a HVG nyomda


250: simplicissimus kétszázötven emléke

Documents