xvi. benedek pápa gondolatai

8
"A fejlődésnek szüksége van a keresztényekre, akik az imádság gesztusaiban Isten felé emelik karjukat,akik annak a tudatában élnek, hogy az igazság által áthatott szeretet, caritas in veritate, amelyből az igazi fejlődés kiindul, nem a mi művünk, hanem ajándékként kapjuk. Ezért nem csupán tudatosan kell reagálnunk a legnehezebb és legkomplikáltabb dolgokban is, hanem mindenekelőtt az ő szeretetére kell hagyatkoznunk. A fejlődés magában foglalja a lelki élet iránti figyelmet, valamint az Istenbe vetett bizalom tapasztalatának, a Krisztusban való lelki testvériségnek, önmagunk rábízásának az isteni gondviselésre és irgalomra, szeretetre és megbocsátásra, az önmegtagadásnak, mások elfogadásának, az igazságosságnak és a békének a komoly figyelembevételét. Ez mind létfontosságú ahhoz, hogy a „kőszív” „hússzívvé” változzon (Ez 36,26), hogy így a földön az élet „istenivé”, és ezáltal emberhez méltóvá tehető legyen. Ez mind hozzátartozik az emberhez, mert az ember saját létezésének szubjektuma; ezzel egyidejűleg hozzátartozik Istenhez is, mert Isten a kezdetén és a végén áll mindannak, ami létezik és megváltott: „a világ, az élet, a halál, a jelen és a jövő: mind a tiétek, ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené” (1Kor 3,22–23). A keresztények mély vágya, hogy az emberiség egész családja Istent, mint a „Mi Atyánkat” szólíthassa. Minden ember megtanulhat az egyszülött Fiúval együtt imádkozni az Atyához, és kérni őt azokkal a szavakkal, amelyekre maga Jézus tanított bennünket, hogy megszenteljék őt, hogy az ő akarata szerint éljenek, hogy megkapják tőle mindennapi kenyerüket, valamint a megértést és nagyvonalúságot az ellenük vétkezőkkel szemben, azt, hogy ne állítsa őket kísértések elé és szabadítsa meg őket a gonosztól (vö. Mt 6,9–13)." Caritatis in veritate Nr 79. Az Egyház Krisztusé! „Az Egyház az egész nagyböjti időszakban különösen bőven adja nekünk Isten Igéjét. Róla elmélkedve és magunkévá téve, megélve a mindennapokban, megtanuljuk az imádságnak egy értékes és semmivel nem helyettesíthető formáját, mert az Istenre való odafigyelés, aki továbbra is szól hozzánk szívünkben, táplálja hitbeli előrehaladásunkat, melyet kereszt- ségünk napján kezdtünk el. Az imádság lehetővé teszi azt is, hogy új módon fogjuk fel az időt: az örökkévalóság és a természetfeletti távlata nélkül ugyanis az idő csupán egy olyan távlat felé vezeti lépteinket, amelynek nincs jövője. Az imádságban azonban időt találunk Istenre, ezáltal felismerjük, hogy „az Ő igéi nem múlnak el” (vö. Mk 13,31), és abba a bensőséges közösségbe lépünk vele, „amit senki el nem vehet tőlünk” (vö. Jn 16,22) és amely megnyit bennünket arra a reményre, amelyben nem csalódunk, az örök életre. A Megváltónkkal való személyes találkozás által, valamint a böjtön, az alamizsnán és az imádságon keresztül a megtérés útja a húsvét felé arra segít, hogy újra felfedezzük keresztségünket. Az idei nagyböjtben újítsuk meg készségünket annak a kegyelemnek a befogadására, amit Isten nekünk ajándékozott azért, hogy megvilágítsa és vezesse minden tevékenységünket. Arra vagyunk hivatottak, hogy Jézus egyre nagylelkűbb és hitelesebb követésében minden nap megéljük mindazt, amit e szentség jelent és megvalósít. Ezen az utunkon rábízzuk magunkat a Szűzanyára, aki világra hozta Isten Igéjét hitben és testben, hogy úgy, mint ő, elmerüljünk Fiának, Jézusnak halálában és feltámadásában, és örök életünk legyen. Nagyböjti üzenet, 2011 „Egy radikális gondolkodó, és radikális hívő, aki hitének radikális voltában nem kardot ránt, hanem egy ennél végtelenül erősebb fegyver után nyúl, az alázat ereje után. Egyszerűség és szeretet.” – így ír Peter Seewald XVI. Benedek pápáról. Olvassuk ezt a válogatást a Szentatya műveiből, beszédeiből az elkövetkező napokban! Elmélkedjünk azokról a gondolatokról, amelyekkel ő gazdagította az Egyház hitét. Imáinkba foglaljuk bele a hálaadást azért a közel nyolc évért, amelyben ő vezette Egyházunkat, és kérjük Istent utódjáért! Imádság

Upload: sarolta-nemeth-j

Post on 13-Mar-2016

217 views

Category:

Documents


3 download

DESCRIPTION

Olvassuk ezt a válogatást a Szentatya műveiből, beszédeiből az elkövetkező napokban! Elmélkedjünk azokról a gondolatokról, amelyekkel ő gazdagította az Egyház hitét. Imáinkba foglaljuk bele a hálaadást azért a közel nyolc évért, amelyben ő vezette Egyházunkat, és kérjük Istent utódjáért!

TRANSCRIPT

"A fejlődésnek szüksége van a keresztényekre, akik az imádság gesztusaiban Isten felé emelik karjukat,akik annak a tudatában élnek, hogy az igazság által áthatott szeretet, caritas in veritate, amelyből az igazi fejlődés kiindul, nem a mi művünk, hanem ajándékként kapjuk. Ezért nem csupán tudatosan kell reagálnunk a legnehezebb és legkomplikáltabb dolgokban is, hanem mindenekelőtt az ő szeretetére kell hagyatkoznunk. A fejlődés magában foglalja a lelki élet iránti figyelmet, valamint az Istenbe vetett bizalom tapasztalatának, a Krisztusban való lelki testvériségnek, önmagunk rábízásának az isteni gondviselésre és irgalomra, szeretetre és megbocsátásra, az önmegtagadásnak, mások elfogadásának, az igazságosságnak és a békének a komoly figyelembevételét. Ez mind létfontosságú ahhoz, hogy a „kőszív” „hússzívvé” változzon (Ez 36,26), hogy így a földön az élet „istenivé”, és ezáltal emberhez méltóvá tehető legyen. Ez mind hozzátartozik az emberhez, mert az ember saját létezésének szubjektuma; ezzel egyidejűleg hozzátartozik Istenhez is, mert Isten a kezdetén és a végén áll mindannak, ami létezik és megváltott: „a világ, az élet, a halál, a jelen és a jövő: mind a tiétek, ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené” (1Kor 3,22–23). A keresztények mély vágya, hogy az emberiség egész családja Istent, mint a „Mi Atyánkat” szólíthassa. Minden ember megtanulhat az egyszülött Fiúval együtt imádkozni az Atyához, és kérni őt azokkal a szavakkal, amelyekre maga Jézus tanított bennünket, hogy megszenteljék őt, hogy az ő akarata szerint éljenek, hogy megkapják tőle mindennapi kenyerüket, valamint a megértést és nagyvonalúságot az ellenük vétkezőkkel szemben, azt, hogy ne állítsa őket kísértések elé és szabadítsa meg őket a gonosztól (vö. Mt 6,9–13)." Caritatis in veritate Nr 79.

Az Egyház Krisztusé!

„Az Egyház az egész nagyböjti időszakban különösen bőven adja nekünk Isten Igéjét. Róla elmélkedve és magunkévá téve, megélve a mindennapokban, megtanuljuk az imádságnak egy értékes és semmivel nem helyettesíthető formáját, mert az Istenre való odafigyelés, aki továbbra is szól hozzánk szívünkben, táplálja hitbeli előrehaladásunkat, melyet kereszt-ségünk napján kezdtünk el. Az imádság lehetővé teszi azt is, hogy új módon fogjuk fel az időt: az örökkévalóság és a természetfeletti távlata nélkül ugyanis az idő csupán egy olyan távlat felé vezeti lépteinket, amelynek nincs jövője. Az imádságban azonban időt találunk Istenre, ezáltal felismerjük, hogy „az Ő igéi nem múlnak el” (vö. Mk 13,31), és abba a bensőséges közösségbe lépünk vele, „amit senki el nem vehet tőlünk” (vö. Jn 16,22) és amely megnyit bennünket arra a reményre, amelyben nem csalódunk, az örök életre.

A Megváltónkkal való személyes találkozás által, valamint a böjtön, az alamizsnán és az imádságon keresztül a megtérés útja a húsvét felé arra segít, hogy újra felfedezzük keresztségünket. Az idei nagyböjtben újítsuk meg készségünket annak a kegyelemnek a befogadására, amit Isten nekünk ajándékozott azért, hogy megvilágítsa és vezesse minden tevékenységünket. Arra vagyunk hivatottak, hogy Jézus egyre nagylelkűbb és hitelesebb követésében minden nap megéljük mindazt, amit e szentség jelent és megvalósít. Ezen az utunkon rábízzuk magunkat a Szűzanyára, aki világra hozta Isten Igéjét hitben és testben, hogy úgy, mint ő, elmerüljünk Fiának, Jézusnak halálában és feltámadásában, és örök életünk legyen.” Nagyböjti üzenet, 2011

„Egy radikális gondolkodó, és radikális hívő, aki hitének radikális voltában nem kardot ránt, hanem egy ennél végtelenül erősebb fegyver után nyúl, az alázat ereje után. Egyszerűség és szeretet.” – így ír Peter Seewald XVI. Benedek pápáról. Olvassuk ezt a válogatást a Szentatya műveiből, beszédeiből az elkövetkező napokban! Elmélkedjünk azokról a gondolatokról, amelyekkel ő gazdagította az Egyház hitét. Imáinkba foglaljuk bele a hálaadást azért a közel nyolc évért, amelyben ő vezette Egyházunkat, és kérjük Istent utódjáért!

Imádság

Nem szószaporításról van szó – ezt már Jézus is megmondta – hanem, hogy Isten jelenlétében legyünk: ésszel és szívvel magunkévá téve a Miatyánk kifejezéseit, ami életünk minden gondját felöleli, vagy a szentségimádás révén, szobánkban elmélkedve az evangéliumról, vagy a liturgián való összeszedett részvétellel. Mindez nem von el az élettől, hanem inkább segít abban, hogy valóban önmagunk legyünk minden környezetben, Isten szavához hűen, ami a lelkiismerethez szól, s szabadon a pillanatnyi befolyásoktól. Így volt ez Szent V. Celesztin számára is: tudott lelkiismerete szerint cselekedni, Isten iránti engedelmességben, s ezért félelem nélkül, hatalmas bátorsággal – még a nehéz pillanatokban is – mint amilyenek rövid pápaságát kísérték. S nem félt, hogy elveszíti méltóságát, tudván, hogy ez utóbbi abban áll, hogy az igazság oldalán állunk. Az igazság kezese pedig Isten. Aki Őt követi nem fél lemondani akár saját magáról, saját elképzeléseiről is, mert – ahogyan Avilai Szent Teréz mondta - akié Isten, annak nem hiányzik semmi sem.” 2010. július 4.

„Az igazi imádság egyáltalán nem idegen a valóságtól. Ha az imádság elidegenítene, elvonna benneteket valós életetektől, akkor legyetek résen: az nem volna igazi imádság! Ellenkezőleg: az Istennel való párbeszéd az igazság garanciája, az önmagunkkal és másokkal szemben, és így a szabadság garanciája is. Az Istennel való együttlét, Igéjének hallgatása az evangéliumban, az Egyház liturgiájában megvéd a gőg és az önteltség ámításától, a divatoktól és a konformizmustól, s erőt ad, hogy valóban szabadok legyünk, még bizonyos, magukat jó dolgoknak álcázó kísértésektől is. Azt kérdeztétek tőlem: hogyan lehetünk „a világban” úgy, hogy közben nem leszünk „a világból” valók. Válaszom az, hogy éppen az imádságnak, az Istennel való személyes kapcsolatnak köszönhetően.

„A családegyház legyen az ima első iskolája. A családban a gyermekek már a legkisebb kortól kezdve érzékelhetik Istent a szülők tanításának és példaadásának köszönhetően. Az igazi keresztény nevelésből nem maradhat ki az imádság. Ha a gyermekek nem tanulnak meg a családban imádkozni, később nehéz lesz betölteni ezt az űrt. Éppen az ima révén válunk képessé arra, hogy mély kapcsolatba lépjünk Istennel. A názáreti Szent Család az ima iskolája, ahol megtanuljuk, hogy meghallgassunk másokat, elmélkedjünk, behatoljunk Isten Fia megnyilvánulása legmélyebb értelmébe, példát veszünk Máriáról, Józsefről és Jézusról. Emlékezetes marad Isten szolgája, VI. Pál pápa názáreti beszéde, amelyben kifejtette: „a Szent Család iskolájában mindenekelőtt megtanuljuk a csöndet.” VI. Pál pápa 1964. január 5-én mondott názáreti beszédében többek között így fohászkodott: „Óh, Názáret csöndje, taníts meg bennünket, hogy szilárdak maradjunk jó elhatározásainkban, készen álljunk arra, hogy

meghalljuk Isten titokzatos sugallatait és az igazi mesterek buzdításait”. Mária felülmúlhatatlan példaképe annak, hogyan szemléljük Krisztust. A Fiú arca az ő méhében formálódott, emberi vonásait tőle kapta. Mária szívének tekintete már az angyali üdvözlet pillanatában Jézusra összpontosul. A következő hónapokban egyre jobban érzi Jézus jelenlétét egészen a születés napjáig, amikor anyai gyöngédséggel szegezheti tekintetét Fiára. Mária egész létét meghatározzák a Jézushoz fűződő emlékek. „Mária pedig szívébe véste szavaikat és el-elgondolkodott rajtuk” (Lk 2,29) – olvassuk Lukács evangéliumában arról, hogyan fogadta Mária a megtestesülés misztériumát. Ez a magatartása végigkíséri egész életén át. Lukács evangelista megismerteti velünk Mária hitét, reményét és engedelmességét, imaéletét, Krisztushoz való szabad csatlakozását. Mindez a Szentlélek ajándéka, aki leszáll rá, mint ahogy leszáll majd az apostolokra Jézus ígéretének megfelelően.

Az a kép, amelyet Szent Lukács rajzol Máriáról, példa minden hívő számára, aki megőrzi szívében Jézus szavait, össze-hasonlítja tetteivel és előrehalad Jézus megismerésében. Boldog II. János Pál nyomán mondhatjuk, hogy a rózsafüzér imában Mária a példakép: Krisztus misztériumait szemléli, spirituális egységben az Úr anyjával. Az evangélium, mint tudjuk, nem őrizte meg Szent József egyetlen szavát sem: jelenléte csöndes, de hűséges, állandó és tevékeny. Tökéletesen eleget tett atyai szerepének minden szempontból. Jézust Máriával együtt az imára nevelte. Elvitte magával a zsinagógába, a szombati

szertartásokra, Jeruzsálembe, az izraeli nép nagy ünnepeire. A zsidó hagyománynak megfelelően József vezette az otthoni imákat reggel és este, valamint az étkezések alkalmával. Így Jézus megtanulta az egyszerű názáreti házban az ima és a munka váltakozását, és hogy Istennek ajánlja fel fáradozását, amivel megszerzi a családnak a mindennapi kenyeret. A názáreti Szent Család az egyház első példaképe: Jézus jelenlétének és közvetítő szerepének köszönhetően mindnyájan gyermeki kapcsolatban élnek Istennel, aki átalakítja az emberek közötti kapcsolatokat is.

2012.december 28.

Ima szeretetért... Szentséges Szűz Mária, Isten Anyja, te ajándékoztad a világnak az igaz világosságot, Jézust, a te Fiadat - Isten Fiát. Te teljesen ráhagyatkoztál Isten meghívására, s így a jóság forrásává lettél, mely Istenből fakad. Mutasd meg nekünk Jézust. Vezess minket Őhozzá! Taníts meg minket megismerni és szeretni Őt, hogy mi magunk is valóban szerető emberek és az élő víz forrásai lehessünk egy szomjazó világban. DEUS CARITAS EST

„A hamvazószerda liturgiájában elhangzó ószövetségi – „Emlékezzél, ember, hogy por vagy és porrá leszel” (vö. Ter 3,19) – és evangéliumi – „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15) – mondatban benne foglaltatik a nagyböjt értelme, ezé az alkalmas időé, amelyben átélhetjük Jézussal a pusztában imádsággal és böjttel eltöltött 40 napot. Legyenek ezek az elmélkedés és az intenzív imádság napjai, amelyekben engedjük, hogy Isten Igéje vezessen minket. A keresztény ember élete hitben való élet, amely Isten Igéjén alapul, s abból táplálkozik. Az élet megpróbáltatásaiban és minden kísértésben a győzelem titka az, hogy az igazság szavára hallgassunk, s határozottan elutasítsuk a hazugságot és a rosszat. Ezért fontos, hogy újra meghallgassuk az evangéliumot, az igaz szót, hogy minden keresztény megerősödjék az igazság ismeretében, amelyben részesült, hogy megélje és tanúságot tegyen róla. A nagyböjt erre ösztönöz minket, amikor felkínálja aszketikus és liturgikus útját, amely miközben kinyitja szemünket, hogy felismerjük gyengeségünket, kinyitja szívünket is, hogy befogadjuk Krisztus irgalmas szeretetét. A nagyböjt útja így lehetővé teszi számunkra, hogy új szemmel tekintsünk testvéreinkre és szükségleteikre: ezért alkalmas idő, hogy megtérjünk a szeretetre, a legszegényebbek felé. Aki az igazságot hallgatja, szükségszerűen megnyílik a szegények iránti szeretetre. Arra a szeretetre, amely magáévá tudja tenni az Úr együtt érző, irgalmas magatartását: „Jézus, amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve” (Mt 9,36). Az emberiség nagy részét sújtó szegénység rettenetes kihívásaival szemben a közömbösség és az önző bezárkózás elfogadhatatlan ellentétben áll Krisztus ’tekintetével’. A böjt, az alamizsnálkodás, az imádság mind alkalmat kínál, hogy magunkévá tegyük Krisztus tekintetét, s így nézzünk a körülöttünk levő világra. Ezért a nagyböjt legyen az elmélkedés és az imádság ideje, „a böjt, a bűnbánat és az önfegyelem ideje, hiszen meggyőződésünk, hogy a bűn elleni küzdelemnek soha nincs vége, mert a kísértés mindennapos valóságunkhoz tartozik, mindannyian megtapasztaljuk törékeny és tévedésre hajlamos voltunkat. S legyen ez olyan idő, amelyben őszintén megosztjuk testvéreinkkel azokat az ajándékokat, amelyeket kaptunk; s odafigyelünk a szegények és magukra hagyottak szükségleteire. Kísérjen bűnbánatunk útján Mária, Megváltónk édesanyja, aki tanítómesterünk Isten hallgatásában és hűséges követésében. A Szentséges Szűz segítsen bennünket, hogy értelmünkben és lelkünkben megtisztulva és megújulva eljussunk Krisztus Húsvétja nagy titkának ünnepléséhez.” 2006. március 1. Hamvazószerda

Húsvéti imádság Urunk, Jézus Krisztus, Te a halál sötétségébe elküldted világosságodat. A legmélyebb magány örvényében most és mindenkor szereteted elrejtett hatalma lakik, s titkaid közepette a megváltottak allelujáját énekelhetjük. Add meg nekünk a hit alázatos egyszerűségét, mely nem hagy tévelyegni minket. S ha a sötétség és az elhagyatottság óráiba hívsz, amikor minden bizonytalannak látszik. Adj abban az időben is, amikor ügyed halálküzdelmet vív, elegendő fényt, hogy téged el ne veszítsünk! Elegendő fényt, hogy másoknak is fény lehessünk, azoknak, akik még jobban rászorulnak erre. Hadd világítson be húsvéti örömöd titka, mint a hajnalfény, napjainkba! Hadd legyünk igazán húsvéti emberek a történelem nagyszombatjain. Add, hogy a világos és a sötét napokban egyaránt, a mai időkben is, vidáman járjuk utunkat, eljövendő dicsőséged felé. Ámen.

„Köszönöm a szeretetnyilvánítást, megköszönöm azt, hogy szeretitek az Egyházat és a pápát. A Gondviselő Isten különleges ajándéka számomra, hogy péteri szolgálatom elhagyása előtt még egyszer találkozhatok veletek, Róma papjaival. Mindig nagy öröm azt látni, hogy az Egyház él Rómában és az egész világon, hogy vannak olyan pásztorok, akik ma is a legfőbb Pásztor nyomain járva gondját viselik az Úr nyájának. Ez a valóban katolikus, egyetemes papság a római Egyház lényegét alkotja, amely magában hordozza minden nép, faj és kultúra egyetemességét.” 2013.február 14. Római egyházmegye plébánosaihoz, papjaihoz

Közösség

„A megszentelt élet alapvető megújulása Isten igéjének, konkrétan az evangéliumnak a középpontba helyezésével kezdődik. Ez számotokra a legfőbb szabály, amint azt a II. Vatikáni Zsinat a Perfectae Caritatis dekrétumban megerősítette (vö. n.2), s ahogyan azt alapítóitok értelmezték. A konszekrált élet az evangéliumban gyökerező, sokágú növény. Erre mutat rá intézményeitek történelme, mely hordozza azt az erős akaratot, hogy Krisztus üzenetét megéljétek, s az formálja az életeteket. Ma is ez a hivatásoknak, valamint a személyes és közösségi megkülönböztetésének alapvető kritériuma. A mindennap megélt evangélium adja meg a megszentelt élet szépségét, és teszi életeteket hiteles alternatívává a világ előtt. A mai társadalom és az Egyház azt várja tőletek, hogy legyetek élő evangéliummá. A megszentelt élet másik alapvető szempontja, amelyet szeretnék kiemelni, a testvériség, a Szentháromság megvallása, (vö. II. János Pál: Vita Consecrata 41) és a tanúságtétel arról, hogy az Egyház: közösség. Ezen keresztül történik a Ti konszekrációtok. A testvéri közösség nagyon vonzó a közeletekbe kerülő fiatalok számára. Ezzel az individualista társadalmak számára prófétai jel vagytok. Tudom, mennyi erőfeszítést tesztek ezen a területen, s azt is, hogy vannak nehézségei a közösségi életnek. Állandó, komoly megkülönböztetésre van szükség ahhoz, hogy meghalljuk, mit mond a Lélek a közösségeknek. (Jel 2,7), hogy felismerjük, mi az, ami az Úrtól van, s mi az, ami ellenkezik vele (Vita Consecrata 73). A megszentelt élet imádságos, megfontolt megkülönböztetés nélkül annak a veszélynek teszi ki magát, hogy a világ kritériumaihoz alkalmazkodik, pedig az individualizmus, a fogyasztói szemlélet, a materializmus tönkreteszi a testvériséget és kiirtja a konszekrált életből azt, amire az irányul, és ami miatt vonzó. Legyetek a megkülönböztetés szakemberei, hogy testvériségetek és közösségetek egyértelmű jel lehessen a világ számára! Mint akik a tekintélyt képviselitek szolgálatotokkal, s akiknek feladata a vezetés és a rátok bízott szerzetesintézmény jövőjének tervezése, gondoljatok arra, hogy a lelki irányítás és kormányzás fontos része a közösségépítés, a kölcsönös kommunikáció az igazi kölcsönös szeretetkapcsolatok által.”

XVI. Benedek pápa beszéde a megszentelt életről, 2010.november 26.

„Támaszt nyújt és megvilágosít a bizonyosság, hogy az Egyház Krisztusé, aki továbbra is vezeti Egyházát, és mindig gondoskodik róla. Köszönetet mondok mindnyájatoknak a szeretetért és imáért, amellyel elkísértetek. Köszönöm. Ezekben a számomra nem könnyű napokban szinte fizikailag éreztem az ima erejét, amit az Egyház szeretete és imátok nyújt nekem. Továbbra is imádkozzatok értem, az Egyházért és a következő pápáért! Az Úr vezet majd bennünket.„

2013.február 13.

„A János evangéliumában szereplő szőlőtő az Egyházat szimbolizálja. Tagjai szétválaszthatatlanul összekapcsolódnak egymással és Jézus Krisztussal. Példabeszédében Jézus nem azt mondja, hogy ti vagytok a szőlőtő, hanem: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők.” Ez azt jelenti: ahogyan a szőlővesszők a szőlőtőhöz kapcsolódnak, úgy tartozunk össze Krisztussal mindnyájan. S ahogyan hozzá tartozunk, úgy tartozunk egymáshoz is. Ez az egymáshoz és hozzá tartozás nem idealizált, kitalált, jelképes kapcsolat, hanem egy szinte biológia, életre szóló összetartozás Jézus Krisztussal. Ez az Egyház: életközösség vele, egymásért, mely a keresztséggel vette kezdetét és az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztussal való találkozásban újra és újra elmélyül és megelevenedik. Az Egyházat szemlélve sokan leragadnak annak külső formájánál, látható testénél. E szemszögből nézve az Egyház pusztán egy a demokratikus társadalom sok intézménye, szervezete között. S ha ehhez még hozzájárul a szenvedéssel teli tapasztalat, hogy az Egyházban is van jó és rossz hal, búza és gyom, s csak a negatívra figyelünk, akkor nem tárul fel az Egyház igazi, mély misztériuma; s eltűnik a szőlőtőhöz, vagyis az egyházhoz tartozás öröme, elnémul a hála, melyet a katolikusok nemzedékről nemzedékre boldogan énekeltek Istennek; s csak az elégedetlenség és rossz érzés marad. A szőlőtő maga Jézus Krisztus, aki emberré lett, erre a világra jött, hogy biztos alapot nyújtson számunkra. Szenvedéseinkben Ő az éltető forrás, az élet vizét ajándékozza nekünk, mely táplál és megerősít bennünket. Magára vesz minden bűnt, félelmet és szenvedést, megtisztít, átalakít. Sokszor érezzük úgy, hogy a mindennapok teljesen kiüresítenek bennünket – a szőlő hasonlattal élve olyanok vagyunk, mint a teljesen kipréselt szőlőszem. Ha azonban Jézus Krisztushoz kötöttük életünket, akkor tudjuk azt is, hogy minden javunkra válik – miként a kipréselt szőlőszem is borrá válik. Ezért nagyon fontos, hogy döntéseinkben Krisztust válasszuk. Korunkra a tanácstalanság, az értékvesztés jellemző. Törékennyé váltak olyan fontos értékek, mint például a hűség. Hűség a házasságban, hűség a barátságban. Az emmauszi tanítványokról szóló evangéliumi szakasz – „Maradj velünk Uram mert esteledik és lemenőben már a nap” – e bizonytalanságot és félelmet fejezi ki, továbbá azt, hogy Krisztus állandóságot, fényt, reményt, bizalmat és nyugalmat ad nekünk. Jézus Krisztus mellett dönteni – egyúttal azt is jelenti, hogy az Egyház mellett, az Egyházzal való közösség mellett döntünk. Kívánom, hogy mind mélyebben fedezzétek fel, milyen öröm Jézus Krisztussal együtt lenni az Egyházban!

Berlin, 2011. szeptember 22.

Küldetés

„Hite tanúságtévő erejével, szeretetével és apostoli bátorságával, amelyet hatalmas emberi felelősség kísért, ez a példamutató fia a lengyel nemzetnek segítette a keresztényeket az egész világon, hogy ne féljenek attól, hogy keresztényeknek nevezzék őket, és hogy az Egyházhoz tartozzanak, hogy beszéljenek az evangéliumról. Egy szóban kifejezve abban segített, hogy ne féljünk az igazságtól, mert az igazság szabaddá tesz minket. Összefoglalva: erőt adott nekünk hogy higgyünk Krisztusban, mert Krisztus a Redemptor hominis, az ember Megváltója. Ez volt a témája első enciklikájának és vezérfonala a többinek. Karol Wojtyła Péter székébe emelkedett, és magával hozta mélységes meggyőződését, amely a marxizmussal szemben a kereszténység oldalán állt és az emberre figyelt. Ez volt az ő üzenete: az ember az Egyház útja, és Krisztus az ember útja. Ezzel az üzenetével, amely a II. Vatikáni Zsinat és „kormányosa,” Isten Szolgája, VI. Pál pápa nagy öröksége volt, II. János Pál úgy vezette Isten népét, hogy átlépje a harmadik évezred küszöbét, és ami tényleg Krisztus kegyelme volt, hogy a „reménység küszöbének” nevezhette ezt. Igen, a nagy jubileum hosszú előkészületi útján a megújult jövő felé fordulást adta a kereszténységnek, Isten jövőjét, amely átfénylik a történelmen, és ami a történelem jelzőtáblája is egyben. A reménynek azt a lelki tartalmát, ami a marxizmusból és a haladás ideológiájából szinte kihalt, ő törvényesen visszakövetelte a kereszténység számára. Megadta a reménység hiteles arculatát neki, hogy úgy éljünk meg a történelmet, mint „eseményt”, személyes egzisztenciánkban éppúgy, mint közösségeinkben Krisztushoz fordulva, aki az ember teljességét jelenti és a békére, valamint az igazságra irányuló vágyakozásainak beteljesedését. Végül szeretnék hálát adni Istennek azért a

személyes tapasztalatért, amely megadatott nekem, hogy hosszú időn át együtt dolgozhattam Boldog II. János Pál pápával. Már előbb is megismerhettem és csodálhattam, ám 1982 óta, amikor Rómába hívott, mint a Hittani Kongregáció prefektusát, 23 éven át közel állhattam hozzá, és mindig tisztelhettem személyiségét. Szolgálatomat támogatta lelki mélysége, meglátásainak gazdagsága. Imádságának példája mindig megérintett és épülésemre szolgált: ahogy bele tudott merülni az Istennel való találkozásba, még szolgálatának számtalan megbízatása közben is. És azután a szenvedésben nyújtott tanúságtétele: az Úr lassan-lassan megfosztotta őt mindentől, de ő ennek ellenére „szikla” maradt, amint Krisztus, úgy akarta ő is. Mélységes alázata, amely a Krisztussal való bensőséges egyesülésben gyökeredzett, megadatott neki, hogy folytassa az Egyház vezetését és egy még ékesszólóbb üzenetet adva a világnak abban az időszakában, amikor fizikai erői megfogyatkoztak. Így különleges módon valósította meg a papi és a püspöki hivatást: teljesen eggyé válva azzal a Jézussal, akit naponta befogadott és felajánlott az Eucharisztiában. Boldog vagy, szeretett II. János Pál pápa, mivel hittél! Folytonosan támogasd – erre kérünk – az ég felé tartó Isten népének hitét.

XVI. Benedek pápa homíliája II. János Pál boldoggáavatási ünnepén. 2011.május 1.

„Isten közeledése mindig megelőzi az ember kezdemé-nyezését. Ő az, aki megvilágosít, irányt mutat és vezet, tiszteletben tartva szabadsá-gunkat. Ő az, aki beenged meghittségébe, megadva a kegyelmet a hit befogadásához. Vannak utak, amelyek megnyitják a szívet Isten megismerésére; vannak jelek, amelyek Isten felé vezetnek. A mindennapi élet teendői között azonban nehezen tudjuk végigjárni az utakat és felismerni a jeleket. Isten azonban sosem adja fel, hanem szeretetéből fakadóan mindig keresi az embert. Manapság nem hiányoznak életünkből a hittel kapcsolatos nehézségek és megpróbáltatások. Régen, a nyugati világban, amely keresztény társadalom volt, a hit hozzátartozott a mindennapi élethez, az Istenhez való kötődés az emberek mindennapjainak részét képezte. A mai világban a helyzet megváltozott, és a híveknek egyre inkább meggyőző érveket kell találniuk hitükre. A felvilágosodás korától egyre erősödött a hit iránti kritika, a múlt századtól kezdve pedig megfigyelhető a szekularizmus, amely az ember abszolút autonómiáját hirdeti. Azonban elveszítette „Isten hasonlatos-ságára és képmására teremtett” mivoltának tudatát.

Korunkban megmutatkozott egy, a hitre irányuló igen veszélyes jelenség. Létezik az ateizmus egy olyan formája, amely nem tagadja a hit igazságát vagy a vallásos rítusokat, hanem egyszerűen csak jelentékte-lennek, haszontalannak tartja azokat a mindennapi élet számára. Istenben gyakran csak felületesen hisznek az emberek, és úgy élnek, mintha Isten nem létezne. Az effajta élet azonban még inkább romboló hatású, mivel ez a hit és az Isten kérdésköre iránti közömbösség felé vezet. Valójában az Istentől elszakadt ember egyetlen dimen-zióra, a horizontális értelemben vett létre redukálódik. Ez az egyik alapvető oka a totalitárius rendszerek kialakulásának és a vele járó tragikus következmé-nyeknek is. Az isteni viszonyítási alap elhomályosításával ködbe vész az erkölcsi horizont is, ezáltal teret kap a relativizmus és a szabadság kétértelmű fel-fogása. Ha Isten elveszíti közpon-ti szerepét, akkor az ember sem találja többé helyét a teremtett világban és az embertársakkal való kapcsolatban. Hogyan vála-szol mégis a hit az ateizmus, a szkepticizmus, a vertikális dimen-zió iránti közömbösség adta kérdésekre annak érdekében, hogy a mai ember továbbra is érdeklődjön Isten létezése iránt,

és bejárja a hozzá vezető utat, amelyre háromszavas választ adott: a világ, az ember és a hit által. Az Istenhez vezető utak egyike a teremtett világ szépségének szemlélése, felismerése: a mai embernek újra meg kell tanulnia a világ szépségeinek felfedezését és csodálatát. Minél inkább felfedezzük, megismerjük a világot, amely körbevesz ben-nünket, annál inkább meglátjuk, hogy mögötte egy teremtő értelem áll. A második út az ember: képessé kell válnunk arra, hogy megállva, magunkra figyeljünk, lelkünk mélyére tekintsünk, ahol felfe-dezhetjük a végtelenre irányuló vágyat, eljutva Istenhez, aki oltja szomjunkat. A harmadik út a hit: ez az út elvezet Isten megismerésére és a vele való találkozásra. Aki hisz, szeretetközösségben van Istennel, és nyitott a kegyelemre, a szeretet erejére. A hit által az Istennel való találkozás teljes mértékben megváltoztatja az életet, átalakítja értékrend-szerünket, cselekedeteinket, vá-lasztásainkat. 2012. november 4.

„A misszió az Egyház létmódja, s az Egyházban ez maga a megszentelt élet. A misszió identitásotok része, ez késztet arra, hogy az evangéliumot elvigyétek mindenkihez, ezt erősíti a mély Isten-tapasztalatotok, az erős képzés, a testvéri élet a közösségben, s ez a kulcsa a konszekrált élet megértésének és megújításának. Menjetek, és kreatív hűséggel tegyétek magatokévá az új evangelizáció kihívásait! Újítsátok meg jelenléteteket korunk areopagusán, és hirdessétek, ahogyan Szent Pál tette, az „ismeretlen Istent"! (vö. Address at the Collège des Bernardins).” A megszentelt életről, 2010.november 26.

Minden keresztény közösség arra hivatott tehát, hogy megismertesse Istent, aki a Szeretet. Missziós világnapra 2006.

http://www.facebook.com/XVIBHalaadas