truman capote - a fűhárfa

100
Truman Capote A FŰHÁRFA Truman Capote: The Grass Harp Fordította: Róna Ilona

Upload: spiralhead

Post on 28-Nov-2015

177 views

Category:

Documents


20 download

TRANSCRIPT

Page 1: Truman Capote - A fűhárfa

Truman CapoteA FŰHÁRFA

  

Truman Capote: The Grass Harp 

Fordította: Róna Ilona

Page 2: Truman Capote - A fűhárfa

ELSŐ FEJEZET

Mikor is hallottam először a fűhárfáról? Nem akkor ősszel, amikor a kínafába költöztünk, sokkal, de sokkal hamarabb. A korábbi őszök valamelyikén; és az is természetes, Dollytól hallottam, másnak eszébe se jutott volna, hogy ez a fű hárfa.

Kifelé haladva a városból, befordul az ember a Templom utcába, és hamarosan egy csontszínű tömbökkel borított és burjánzó barna virágokkal benőtt domb mellett megy el: ez a baptista temető. A mi rokonságunk fekszik itt, a Talbók, a Fenwickek; anyám nyugszik apám mellett, körülöttük húsz vagy annál is több rokon sírja, mintha egy megkövült fa kifordult gyökerei fognák őket körül. A domb alatt magas indiánfűvel benőtt rét húzódik, és annak minden évszakban más a színe: ha megnézzük szeptemberben, vörös, akár a napnyugta, bíbor árnyékok suhannak el fölötte, mint a lángnyelvek, és az őszi szél bánatos, emberi muzsikát ver ki a száraz haraszton – a hangok hárfája ez.

A rét a parti erdő homályába torkollik. Valamelyik szeptemberi napon lehetett, hogy abban az erdőben gyökeret szedtünk, és Dolly megszólalt: – Hallod? F, z a fűhárfa, és mindig mesél... mindenkinek a történetét tudja, aki a dombon fekszik, mindenkiét, aki valaha élt, és ha mi is meghalunk, a mienket is meséli majd.

  Anyám halála után apám, mert folyton úton volt, unokatestvéreihez adott; hajadonok és

testvérek voltak a hölgyek: Verena és Dolly Talbo. Azelőtt még a lábamat se tehettem be hozzájuk. Soha nem derült ki pontosan, miért, de Verena és apám nem beszéltek egymással. Azt hiszem, papa pénzt kérhetett kölcsön Verenától, és az nem adott; de lehet, hogy adott, csak soha nem kapta vissza. Annyi bizonyos, csakis pénz okozhatta a bajt, mert egyéb egyiküket se izgatta volna annyira, különösen Verenát nem, hiszen ó a leggazdagabb az egész városban. Övé a falatozó-áruház, a méteráru- és a készruhaüzlet, a benzinkút, a fűszerüzlet, egy nagy irodaház, minden az övé, de attól, hogy minden az övé, nem lett éppen könnyebb a természete.

Annyi bizonyos, papa a lábát se tette be a házába. Szörnyű dolgokat mesélt a két hölgyről, a Talbo testvérekről. Többek közt azt terjesztette Verenáról, hogy hermafrodita, és ezt senki nem moshatta le róla, Miss Dolly Talbóról pedig annyi nevetni való képtelenséget hordott össze, hogy azt már anyám is megsokallta: azt mondta papának, szégyellheti magát, így kicsúfolni egy ilyen szelíd teremtést, aki a légynek se vét.

Anyám és apám nagyon szerethették egymást. Anyám mindig sírva fakadt, valahányszor apám elindult hűtőszekrényt árulni. Tizenhat éves volt, mikor a felesége lett, de a harmincat sem érte meg. Akkor délután, amikor anyám meghalt, papa folyton a nevét kiáltozta, letépte magáról a ruhát, és meztelenül futott ki az udvarra.

Verena a temetés utáni napon jött el hozzánk; még ma is emlékszem, milyen rémülten néztem, amint házunk felé közeledett az utcán a nádszálvékony, szép asszony, rövidre nyírt mákos hajával, férfias, fekete szemöldökével és hihetetlen finom arccsontjaival. Benyitott a kapun, és határozottan befelé indult. A temetés óta papa tört-zúzott, nem dühösen, hanem elgondolkozva, megfontoltan: csendesen benyitott a szalonba, kezébe vett egy porcelán figurát, nézegette, forgatta egy kicsit, aztán a falhoz vágta. A padlót és a lépcsőt elborította az üveg meg a cserép; a szétdobált ezüstnemű; a korláton anyám széthasított hálóinge lógott.

Verena egy pillantással felmérte a pusztítást. – Eugene, volna egy szavam hozzád – mondta szíves, hűvösen előkelő hangján, és papa nyomban ráfelelte: – Helyes, Verena, ülj le. Gondoltam, hogy eljössz.

Page 3: Truman Capote - A fűhárfa

Aznap délután átjött hozzánk Dolly barátnője, Catherine Creek, összecsomagolta ruháimat, papa pedig beültetett a kocsijába, és elvitt a Talbo Lane-re, abba a tekintélyes, félhomályos házba. Mikor kiszálltam a kocsiból, meg akart ölelni, de féltem tőle, s kibújtam a karjai közül. Nagyon sajnálom, hogy nem ölelkeztünk össze. Néhány nap múlva Mobile felé tartott, megcsúszott a kocsija, és ötven láb magasságból az öbölbe zuhant. Mikor viszontláttam, ezüstdollárok feküdtek a szemhéjain.

Eddig az emberek ügyet sem vetettek rám, legfeljebb annyit jegyeztek meg, hogy koromhoz képest kicsi vagyok, kis vakarcs. De most folyton mutogattak rám, és azt mondogatták, milyen szomorú, lám, ez a szegény kis Colin Fenwick. Igyekeztem szánalmas arcot vágni, mert tudtam, ezt várják tőlem az emberek: az egész város megajándékozott, tízdolláros persellyel vagy egy doboz süteménnyel, és most kaptam az első jó jegyet az iskolában. Csak hosszú idő múlva nyugodtam meg annyira, hogy Dolly Talbót egyáltalán észrevegyem.

Mikor észrevettem, beleszerettem.Nehéz elképzelni, mit jelenthetett neki, mikor odakerültem a házukba: én, a hangos,

leskelődő, tizenegy éves kamasz. Mikor csak tehette, még a dobogó járásom elől is menekült, de ha nem kerülhetett ki, összecsukódott, mint a nebáncsvirág. Mert Dolly olyan, hogy bármikor át tud változni, bútordarab lesz belőle a szobában, árnyék a sarokban, és gyönyörűséges élmény a jelenléte. Ódivatú cipőben járt, egyszerű, szűzies ruhában, melynek szegélye a bokájáig ért. Bár ő volt az idősebb, valahogy az volt az érzésem, mintha húga, Verena, őt is úgy fogadta volna a házába, mint engem. Verena planétájának vonzási körében keringtünk külön-külön pályánkon a ház külső térségeiben.

A padláson muzeális limlomok között kísérteties alakok sorakoztak: Verena készruha-áruházának ócska próbababái – és a kiszáradt padló résein, melyeken még tágítottam is, a ház csaknem valamennyi szobájába beleshettem. Dolly szobája egészen más volt, mint a többi, mert valamennyit megtömték komor, súlyos bútorokkal, de nála nem volt más, csak egy ágy, egy íróasztal, egy szék: apáca is lakhatott volna benne. Egyetlen körülmény szólt csak ellene: a fal, minden, még a padló is, parasztrózsaszínre volt festve. Amikor meglestem Dollyt, csak két dolgot láthattam: vagy a tükör előtt állt, és a kerti ollóval nyírta sárgásfehér, amúgy is rövid haját, vagy pedig ceruzával írt a legolcsóbb papírtömb egy lapjára. Ceruzáját mindig megnedvesítette a nyelve hegyén, és némelykor hangosan ismételte, amit éppen írt: Ne nyúlj az édességhez, cukorkához, a só pedig biztos halál. Biztosan állíthatom, hogy levelet írt. De eleinte ez a levelezés nagy fejtörést okozott nekem. Csak egyetlen barátnője, Catherine Creek járt hozzá, ő sem ment sehova, csak hetenként egyszer Catherine-nel a parti erdőbe, ahol füveket szedtek, melyekből Dolly valami kanalas orvosságot főzött, és üvegekbe töltötte. Később jöttem rá, hogy szerte az államban vásárolták tőle ezt a gyógyszert, és a vevőinek szólt az a rengeteg levél.

Verena szobája, mely keskeny átjáró révén volt szomszédos Dollyéval, valóságos hivatali helyiség. Redőnyös íróasztal állt benne, iratrendezőkkel teli könyvespolcok, fiókos szekrények az iratok számára. Vacsora után Verena zöld szemellenzővel leült az íróasztalához, és számoszlopokat adott össze üzleti könyveinek lapjain, egészen addig, míg az utcán kialudt a világítás. Sok emberrel állt hivatalos és politikai kapcsolatban, de közeli barátja sohasem volt Verenának. A férfiak féltek tőle, ő pedig, úgy láttam, a nőktől félt. Néhány évvel ezelőtt nagyon megszeretett egy vidám szőke lányt, Maudie Laura Murphy volt a neve, egy ideig a postahivatalban dolgozott, de aztán feleségül ment egy St. Louisban lakó szeszesitalügynökhöz. Verenát nagyon bosszantotta a dolog, és nyíltan hangoztatta, hogy az a férfi senkiházi. Annál nagyobb meglepetést keltett, hogy nászajándékul befizette az ifjú pár nászútját a Grand Canyonhoz. Maudie soha többé nem tért vissza; férjével benzinkutat nyitottak a Grand Canyon közelében, és időnként Kodak-felvételeket küldtek Verenának magukról és környezetükről. A képek örömet is, bánatot is hoztak. Voltak esték, mikor ki sem

Page 4: Truman Capote - A fűhárfa

nyitotta üzleti könyveit, csak ült, homlokát tenyerébe támasztva, és egész íróasztalát a fényképekkel rakta ki. Azután helyére tette őket, eloltotta a lámpákat, és a sötétben járkált fel-alá, később még hallani lehetett fojtott, fájdalmas sírását, mintha elesett volna a sötétben.

A padlásnak az a része, ahonnan a konyhába leshettem volna, el volt torlaszolva előlem összezsúfolt útibőröndökkel, mindegyik legalább pamutbála nagyságú. Pedig akkoriban elsősorban a konyhát akartam lesni; ez a helyiség volt tulajdonképp a ház nappalija, és Dolly csaknem egész napját itt töltötte, örökös beszélgetésben barátnőjével, Catherine Creekkel. Árva gyerekként helyezték ki Catherine-t Mr. Uriah Talbóhoz, és együtt nőtt fel a Talbo testvérekkel a régi tanyaházban, mely azóta vasúti raktárépület lett. Dollyt így szólította: Dolly, szívecském, Verenát meg így emlegette: Az. A hátsó udvarban lakott, egy kis bádogtetős, ezüstfehér házban, napraforgók és futóbabbal benőtt lugasok között. Azt állította magáról, hogy indián, és ilyenkor csak pislogott, aki hallotta, mivel olyan sötét volt a bőre, akár az angyaloké Afrikában. Amennyire tudom, igaz is lehetett a dolog: annyi bizonyos, úgy öltözött, mint az indián nők. Óriás szemekből hosszú türkiz gyöngysort viselt, és annyi rúzst kent magára, hogy belekáprázott az ember szeme: világított az arcán, mint egy kocsi stoplámpája. Foga úgyszólván nem volt; az arcát mindig vattával tömte ki, Verena meg rászólt, a kutyafáját neki, Catherine, egy értelmes hang nem jön ki a szádon, hogy az istencsudájába nem tudsz elmenni Crocker doktorhoz, ó majd felszerel téged fogakkal. Csakugyan elég nehéz volt megérteni: egyedül Dolly volt képes folyamatosan lefordítani barátnője különös motyogását. De Catherine beérte ezzel, elég, ha Dolly megérti: egész nap együtt voltak, és a mondanivalójuk is csak egymásnak szólt. Fülemet a padlás deszkája résére tapasztottam, és hallottam a hangjuk szívfájdító rezdülését, folyt belőlük a szó, mint öreg fából az éltető nedvek.

A padlásra létrán lehetett feljutni a fehérneműs kamrából, melyet felül csapóajtó zárt el. Egyszer éppen felfelé indultam, mikor észrevettem, hogy nyílik a csapóajtó, füleltem, és édes dúdolást hallottam, kislányok zümmögnek így, mikor magukban játszanak. Sietve igyekeztem visszafordulni, de abbamaradt a dúdolás, és a hang leszólt: – Catherine?

– Collin – feleltem, és kidugtam a fejemet.Dolly arca nem változott, megmaradt olyannak, mint a hópehely; el sem olvadt. – Szóval

idejársz... annyit törtük ezen a fejünket – mondta, és finom hangja úgy szólt, minta selyempapír zizegése. Tekintetéből sugárzott az értelem, tiszta, ragyogó szeme zöldesen átlátszó volt, mint a mentás zselé; s amint szembenézett velem a padlás félhomályában, mintha bátortalanul ki is mondta volna, hogy tőlem nincs mit félnie. – Itt szoktál játszani... idefent a padláson? Mondtam is Verenának, nyomasztó lesz neked az egyedüllét. – Lehajolt, és egy hordó mélyén matatott.

– Nézd csak – szólt hozzám –, segíthetnél nekem, keresd te is a másik hordóban. Egy korallból készült kis várnak kell itt lennie valahol, meg egy zacskó tarka gyöngynek. Catherine nagyon örülne neki. És te nem örülnél, ha egy nagy üvegtálban aranyhalakat tartanánk? A születésnapjára szánnám. Voltak már nekünk trópusi halaink egy ilyen edényben... ördögiek voltak: felfalták egymást. De azt nem felejtem el, mikor megvettük őket; hatvan mérföldet tettünk meg értük, mert Brewtonból hoztuk őket. Soha életemben nem jártam hatvan mérföldnyire, és talán ezután sem fogok. No, nézd csak, megvan a kastély. – Én pedig hamarosan megtaláltam a gyöngyöket, olyanok voltak, mint a gyümölcs magja vagy a cukorka. – Tessék, vegyél belőle, cukor mondtam, és odanyújtottam a zacskót.

– Köszönöm szépen – felelte –, imádom a cukorkát, ha kavicsízű, akkor is.  Megbarátkoztunk egymással, Dolly, Catherine meg én. Akkor még csak tizenegy éves

voltam, de egyszerre tizenhat lettem. Bár nem sok tisztességben volt részem, mégis gyönyörű évek voltak.

Page 5: Truman Capote - A fűhárfa

Soha nem hívtam magamhoz senkit, nem is akartam. Egyszer elvittem egy kislányt moziba, és mikor hazafelé mentünk, megkérdezte, bejöhetne-e hozzám vizet inni. Ha azt hittem volna, hogy csakugyan szomjas, biztosan azt felelem, rendben van; de tudtam, csak ravaszkodik, kíváncsiságból akar bejönni, mint általában az emberek, hát inkább azt mondtam, kibírja majd hazáig. Erre kijelentette:

– Az egész világ tudja, hogy Dolly Talbo meggabalyodott, de úgy látom, te is. – Eléggé tetszett nekem az a lány, mégis nagyot löktem rajta. És erre megfenyegetett, hogy a bátyja ellátja majd a bajomat. Meg is tette: ma is hordom a forradást, ahol megütött a coca-colás üveggel a szájam sarkában.

Tudom, úgy mondják, Dolly a Verena keresztje, meg azt is, hogy olyan dolgok történnek a Talbo Lane-i házban, amit elképzelni is nehéz. Lehet. Mégis ezek voltak az igazán gyönyörű évek.

Téli délutánokon, mikor megjöttem az iskolából, Catherine gyorsan kinyitott egy üveg befőttet, Dolly kétaraszos fazékban kávét tett a tűzhelyre, a sütőbe pedig egy tepsi kekszet tolt be; mikor a sütő ajtaját kinyitotta, forró vaníliaillat áradt kifelé, mert Dolly élt-halt az édességért, és mindig fontszám gyártotta a süteményt: gyümölcskenyeret, tortafélét vagy vajastésztát. Főzelékhez hozzá sem nyúlt, húsfélét nem evett, csak a csirke agyvelejét, pedig az alig nagyobb egy borsószemnél. A fával fűtött tűzhely és a nyitott kandalló jóvoltából mindig finom meleg volt a konyhánk, akár a tehén nyelve. A rákövetkező kemény tél már fagypont körül bevonta az ablakainkat kékes párával. Ha valami varázsló ajándékot szánna nekem, azt kérném tőle, palackba zárva nyújtsa át a konyha hangjait, a hahahákat, a tűz duruzsolását, a fazék fortyogását vajas-cukros illatával – bár Catherine olyan szagot árasztott, mint a koca tavasszal. A helyiség mégis inkább kedélyes társalgóra hasonlított, mint konyhára. Horgolt szőnyeg a földön, hintaszék, végig a falon cicaképek sorakoztak, Dolly rajongásának termékei; volt egy cserepes muskátlink is, mely csak hozta a virágot egész éven át, és ott állt egy üvegedényben a viaszosvászonnal leterített asztalon Catherine aranyhal-gyűjteménye, úszkáltak a korallvár körül, és kerülgették a farkukkal. Némelykor kirakós játékot vettünk elő, elosztottuk a lapocskákat, de Catherine mindig eldugott néhány darabot, ha azt hitte, valamelyikünk előbb rakja össze a képet, mint ő. Néha segíteni akartak a házi feladatomban, de ebből mindig baj lett. Dolly a természeti kérdéseket végképp agyonbonyolította; megvolt benne a méh földöntúli képessége, amellyel rátalál a legédesebb virágra; egy nappal előbb megmondta, vihar készül, megjósolta, milyen termést hoz a fügefa, pontosan megmutatta, hol találok jó gombát, vadmézet, vagy hol lelhetem meg a gyöngytyúk elrejtett tojását. Körülnézett, és mindent átérzett, amit látott. De ami a házi feladatot illeti, éppolyan tudatlan volt, mint Catherine. – Amerikát Kolumbusz előtt is csak Amerikának nevezhették. Ezt mondja a józan ész. Mert különben honnan tudták volna, hogy ez itt Amerika? – Catherine erre így felelt: – Nagyon helyes. Amerika egy régi indián szó. – Kettőjük közül Catherine volt a rosszabb; erősködött a tévedhetetlensége mellett, és ha az ember nem pontosan azt írta le, amit mondott, begurult, és felborította a kávét vagy ami a keze ügyébe került. De nekem már beszélhetett akármit, rá se hederítettem, mert Lincolnnal levizsgázott: azt állította, hogy néger meg indián keverék, alig egy csepp fehér vér volt benne. Annyit én is tudtam, hogy ez nem igaz. Egy dolog van azért, amiért örökké hálás leszek Catherine-nek: nála nélkül talán soha nem érem el a rendes embermagasságot. Tizennégy éves koromban alig voltam nagyobb Biddy Skinnernél, pedig róla azt mondják, a cirkusz ajánlott fel neki szerződést. De Catherine vigasztalt, sose búsulj, édeském, rendbe hozlak én egy kis nyújtóztatással. Akkor elkezdte rángatni karomat, lábamat, cibálta a fejemet, mint az almát, mikor nem akar elszakadni az ágtól. Annyi bizonyos, százharmincnégyről százhetvenre nőttem, bizonyíték rá a kamraajtó, mert a kenyérvágó késsel mindig beróttuk a magasságomat. Még máig is, ennyi idő múltán, mikor csak a szél dudorász a kéményben, és tél üli meg a konyhát, megmaradtak az egymás fölé magasodó rovátkák tanúságul.

Page 6: Truman Capote - A fűhárfa

Dolly orvossága általában mindenkinek használt, akinek küldött belőle, néha mégis olyan levelek érkeztek, hogy kedves Miss Talbo, nem kérjük tovább az orvosságot, mivel szegény Belle unokatestvérem (vagy másvalaki) örökre eltávozott közülünk a múlt héten, áldott legyen az emléke. Ilyenkor a konyha gyász színhelye lett, kezüket tördelték, bólogattak, és a két jó barátnő folyton a gyászeset körülményeit tárgyalta. Aztán Catherine kijelentette, Dolly, szívecském, megtettük, amit lehetett, de hát az Űr másként határozott. Verena is nyomasztó légkört tudott teremteni a konyhában, mert mindig valami új rendet akart bevezetni, vagy feléleszteni egy régit: tedd, ne tedd, elég, kezdd el. Úgy tett, mintha csupa órával lenne dolga, és ő folyton összevetné, nem késik vagy siet-e valamelyik tíz percet az ő mutatóihoz képest. Verena folyton kakukkolt. Az! – mondta Catherine, Dolly pedig elhallgattatta: pszt, pszt!, mintha nem is annyira Catherine-t, hanem a szíve mélyén lázadozó hangot csitítgatná. Azt hiszem, Verena is odakívánkozott a konyhába, közénk akart tartozni, de olyan volt, mint a magányos férfi, ha kívüle csak nő és gyerek van a házban. Vélünk csak parancsoló módon tudott érintkezni: Dolly, dobd ki azt a cicát, azt akarod, hogy megint asztmarohamot kapjak? ki hagyta nyitva a csapot a fürdőszobában? ki rontotta el az esernyőmet? Rossz hangulata fanyar, sárga ködként megülte a házat. Az! Pszt, pszt.

Hetenként egyszer, többnyire szombaton kimentünk a parti erdőbe. Erre az egész napos kirándulásra Catherine csirkét sütött, tucatnyi tojást főzött, Dolly pedig csokoládétortát vitt az útra, meg hozzávalókat a boszorkánykrémhez. Ezzel a felszereléssel, továbbá három üres zsákkal megindultunk a Templom utcán, és elhaladtunk a temető mellett, át a réten. Amint az erdőbe értünk, ott állt a kettős törzsű kínafa, két fa volt az tulajdonképpen, csak annyira egymásba fonódtak az ágak, hogy át lehetett sétálni az egyikről a másikra; valóságos áthidalás, tágas, szilárd építmény – egy kis faház kötötte össze őket. Mintha tutaj ringatózna a levelek tengerén. Fiúk építették, de ha élnek, nagyon öreg emberek lehetnek ma már; mert ez a faház tizenöt-húsz éves lehetett, mikor Dolly ráakadt, márpedig az is negyed évszázaddal ezelőtt történt, hogy nekem megmutatta. Könnyen elérhető, mintha lépcsőn menne fel az ember, megvethettük a lábunkat a göcsörtös kérgen, megkapaszkodhattunk az erős ágakban. Még Catherine is könnyen felmászott, pedig elég súlyt cipelt a csípőjén, meg különben is folyton panaszkodott a reumájára. De Catherine nem szerette ezt a faházat: nem tudta, amit Dolly velem is megértetett, hogy ez egy hajó, és aki benne ül, elvitorlázhat bármiféle álomvilág ködbe vesző partjai mellett. Ügyeljetek csak a szavamra, mondta Catherine, ócska deszkák ezek, a szögek meg kúsznak benne, mint a kukacok, kettéhasadhat az egész, lezuhan, aztán szétmegy a koponyánk, vagy tudom is én.

Elemózsiánkat beraktuk a faházba, és külön-külön útnak indultunk az erdőbe a zsákkal, melybe füveket, leveleket, különleges gyökereket szedtünk. Sem én, sem Catherine nem tudtuk, mi kerül ebből a gyógyfőzetbe, mert ezt a titkot Dolly megtartotta magának, sót azt sem engedte soha, hogy belenézzünk a zsákjába, vajon mit szedett: szorosra fogta, mintha kék hajú gyereket vagy elvarázsolt királyfit tartana benne fogságban. Volt neki egy meséje is:

„Nagyon régen történt, még gyerekek voltunk (Verenának csak tejfoga volt, Catherine meg nem volt nagyobb, mint a kerítés póznája), és annyi cigány járt erre, mint madár a szederbozótra... Nem úgy, mint most, mikor egész évben egyet-egyet is alig látunk. Megjöttek tavasszal: hirtelen bukkantak elő, mint a rózsaszínű virág a somon, és elleptek mindent... útnak fel, útnak le, meg az erdőben mindenütt. De a férfiak még látni sem bírták őket, és papa, Uriah, a te dédnagybátyád kijelentette, ha egyet is portánkon ér, lelövi. Ezért aztán soha nem szóltam, ha a cigányok vizet vettek a pataknál, vagy összelopkodták a földön maradt diót. Egy áprilisi estén szakadt az eső, és én kiszaladtam a tehénistállóba, mert Tündérnek éppen kisborja volt, és akkor három cigányasszonyt találtam az istállóban, két öreget meg egy fiatalt, a fiatal meztelenül vergődött a szalmán. Látták, nem félek tőlük, meg nem is szaladok el beárulni őket, és az egyik öregasszony szépen megkért, hogy hozzak valami világítást. Beszaladtam a házba gyertyáért, és mire visszaérkeztem, az az öregasszony, aki elküldött,

Page 7: Truman Capote - A fűhárfa

lábánál fogva egy visító vörös csecsemőt lóbált, a másik öregasszony pedig Tündért fejte. Segítettem nekik megfüröszteni a gyereket a tejben és kendőbe bugyolálni. Aztán az öregasszony megfogta a kezemet, és azt mondta: most életre szóló ajándékot adok neked, megtanítlak egy varázsversikére. A versike örökzöld kérgéről, sárkányfűről, páfrányról szólt... csupa olyanról, amit most itt szedünk az erdőben. Főzd sötétre, szűrd le, s így a kapott főzet – medicina! Reggelre már nem voltak ott. Mindenütt kerestem őket, a réten meg az úton, de semmi nyomuk nem maradt, csak a versike a fejemben.”

Kiáltoztunk egymásnak, huhogtunk, mint a baglyok, egész nap szedegettük a füveket az erdő más-más sarkában. Délutánra járt már az idő, zsákunk dagadozott a le-hántott kéregtől, gyenge gyökerektől, aztán felmásztunk a kínafa zöldjébe, és a kis házban megosztottuk az elemózsiát. Remek forrásvizünk volt kőkorsóban, vagy hideg időben egy termosz forró kávé, és levelet szedtünk, abban törültük meg a csirkétől zsíros, krémtől ragadós ujjainkat. Utána virágsziromból jósolgattunk, andalító meséket mondtunk, mintha egész délután tutajon himbálóznánk a fa tengerén. Oda tartoztunk, akár a fa ezüstösen csillogó levelei vagy a fülemülék a fészekben.

  Évente egyszer még ma is ellátogatok a Talbo Lane-i házba, és körüljárom az udvart. Itt

esett meg egyszer, hogy egy felfordított, ócska vastartályt találtam a gyom között, mintha egy fekete meteor hullt volna oda: Dolly... Dolly hajladozott az edény felett, és hajigálta zsákunk tartalmát a forró vízbe, kavargatta, kavargatta egy levágott seprűnyéllel a főzetet, mely barna volt, mint a bagóié. Mindig maga keverte a gyógyírt, Catherine meg én csak bámultuk, akár a bűvészinasok. Később már segédkeztünk neki a palackozásban, de mivel gőzt fejlesztett, és kilökte a közönséges parafa dugót, az én feladatom volt toalettpapírból dugaszt sodorni. Átlagban hat palack kelt el hetenként, üvegje két dollár. Dolly kijelentette, hogy a pénz egyformán illet hármunkat, és amint befolyt, nyomban el is költöttük. A képes magazinokban hirdetett különlegességeket rendeltük meg: Tanuljon fafaragást, Pacsezi, fiatalok, öregek kedvenc játéka. A Bazooka csodás hangszer, ön is hamar játszhat rajta. Egyszer francia nyelvkönyvet rendeltünk: ez az én ötletem volt, mert ha franciául beszélgetünk, sem Verena, sem más nem érti meg. Dolly igyekezettel fogott hozzá, de csak addig jutott el, hogy: Passez-moi egy kanalat, Catherine pedig, miután megtanulta, hogy Je suis fatigué, soha többé nem nyitotta ki a könyvet, mert mint mondta, ennél többre neki nincs szüksége.

Verena többször is kijelentette, egyszer még baj lesz, mert megmérgezünk valakit; egyébként nem sokat törődött az orvosságfőzéssel. Egy évben aztán olyan forgalmat bonyolítottunk le, hogy elértük a jövedelemadó-kötelezettség határát. Ekkor Verena elkezdett kérdezősködni: neki olyan volt a pénz, mint a vadmacska a vadásznak, zajtalan léptekkel cserkészett a nyomában, és egyetlen ág sem kerülte el a figyelmét. Kíváncsi lett rá, miből készül az orvosság, Dolly pedig kicsit büszke is volt erre, de azért próbálta kacarászva egy legyintéssel elintézni a dolgot, és csak ennyit felelt: ez is, az is, semmi különös.

Már azt hittük, Verena nem firtatja tovább, de a vacsoraasztalnál tekintete egyre gyakrabban pihent meg furkészőn Dollyn, és egyszer, mikor a fortyogó edény körül ugráltunk az udvaron, felnéztem, észrevettem, hogy Verena az egyik ablakból állhatatosan figyel bennünket; azt hiszem, akkor alakult ki a terve, nyárig azonban egy szóval sem említette.

Évente kétszer, januárban és augusztusban, Verena elutazott bevásárolni St. Louisba vagy Chicagóba. Azon a nyáron, amikor tizenhatodik évembe léptem, Chicagóba ment, és két hét múlva egy dr. Morris Ritz nevű úr kíséretében tért haza. Csak természetes, hogy mindenki azon törte a fejét, ugyan ki lehet az a dr. Morris Ritz? Csokornyakkendőt viselt és nagyon feltűnő színű, élesre vasalt öltönyt. Kék volt a szája széle, gyanúsan csillogó szeme folyton nyugtalanul járt, és egészében pontosan olyan volt, mint egy gonosz egér. Később hallottuk, hogy a Lola szálló legdrágább szobájában lakik, és finom sülteket vacsorázik a Phil

Page 8: Truman Capote - A fűhárfa

kávéházban. Járta az utcákat, és fénylő fejét minden járókelő után visszafordította, senkivel nem barátkozott. Verenán kívül soha senkivel nem látták, de ő nem hívta meg, a nevét sem ejtette ki egészen addig, míg egyszer Catherine, minden bátorságát összeszedve, fel nem tette neki a kérdést: – Miss Verena, arra vagyok kíváncsi, ki ez a csodabogár, ez a kis dr. Morris Ritz? – Verena meg, elfehéredve a szája körül, ráfelelte: – Ami azt illeti, félannyira se csodabogár, mint akire ujjal mutathatnék.

Felháborító, mondták az emberek, mit művel Verena ezzel a chicagói kis zsidóval: méghozzá fiatalabb is nála legalább húsz esztendővel. Egyszerre beszélni kezdték, hogy ezek ketten terveznek valamit a régi konzervgyárral a város túlsó végében. Mint kiderült, csakugyan terveztek; de éppen nem olyasmit, amit a játékterem csőcseléke elképzelt. Csaknem minden délután láthatták Verenát kimenni dr. Morris Ritzcel az öreg gyárépülethez, mely düledező téglahalmaz volt, foghíjas ablakokkal és roskatag ajtókkal. Egy nemzedék óta nem járt a közelében senki, csak kölykök titokban cigarettázni és együtt meztelenkedni. Szeptember elején a Courier-ban megjelent hirdetésből értesültünk, hogy Verena megvette a régi konzervgyárat, arról azonban nem esett szó, mi a terve vele. Nem sokkal ezután csak annyit mondott Verena Catherine-nek, vágjon le egy pár csirkét, mert vasárnap ebédre meghívta dr. Morris Ritzet.

Míg velük éltem, dr. Morris Ritz volt az egyetlen ebédvendég a Talbo Lane-i házban. Így aztán ez több okból is nagy esemény volt. Catherine és Dolly tavaszi nagytakarítást rendezett: kiporolták a szőnyegeket, lehordták a padlásról a porcelánedényt, s minden szoba padlóviasz és bútorfény szagát árasztotta. Elkészült az étrend: sült csirke, sonka, angol módra készült borsó, édesburgonya, omlós kifli, banánpuding és a cukrászdából rendelt tuttifrutti-fagylalt. Vasárnap délben Verena szemlét tartott az asztal felett: középen pompázó barackszínű rózsák, művésziesen elrendezett ezüstnemű – húszszemélyes társaság is leülhetett volna, pedig csak két személyre terítettek. Verena elrendelte, hogy még két terítékkel egészítsék ki, Dolly erre bátortalanul megjegyezte, semmi kifogása, ha Collin itt étkezik az asztalnál, de ő Catherine-nel megmarad a konyhában. Verena dobbantott: – Ne bolondozz, Dolly. Fontos dolog ez. Morris egyenesen miattad jön ide. És ezenkívül szívesen venném, ha nem lógatnád a fejedet: beleszédülök, folyton forognom kell, hogy az arcodat lássam.

Dolly halálra rémült: megbújt a szobájában, és már réges-régen megérkezett a vendég, mikor érte küldtek, hogy hívjam le. Feküdt a rózsaszínű ágyban, nedves mosdókesztyű volt a homlokán, és Catherine ült mellette. Catherine teljes ünnepi díszbe öltözött, arcára annyi rúzst kent, hogy pipacsvörös lett, és soha ennyi vattát nem tömött még a szájába; megszólalt: – Drágám, kelj fel már... még összegyűröd ezt a szép ruhádat. – Az a vászonruha volt rajta, amelyet Verena hozott neki Chicagóból. Dolly felült, kisimította a ruháját, és nyomban visszafeküdt. – Ha Verena tudná, mennyire bánt ez a dolog – mondta kétségbeesve, én pedig lementem, és közöltem Verenával, hogy Dolly beteg. Verena azt felelte, utánanéz a dolognak, fel is ment, én pedig egyedül maradtam dr. Morris Ritzcel.

Hát ez szörnyű volt. – Ugye tizenhat éves vagy? – és pimaszul kacsintott előbb az egyik, majd a másik szemével.

– És élvezed, mi? Kérd meg az öreg hölgyet, vigyen magával legközelebb, ha Chicagóba megy. Ott aztán találsz alkalmat a szórakozásra. – Ujjait pattogtatta, és tűhegyes orrú cipőjével olyan csikorgást, dobogást produkált, mintha egy kabarédal ütemét akarná kiverni: nézhette volna az ember sztepptáncosnak vagy akár bárfiúnak is csakhogy aktatáska volt nála, ami komoly foglalkozásra vall. Azon tűnődtem magamban, ugyan miféle doktor lehet; éppen ezt készültem megkérdezni tőle, mikor Verena visszaérkezett, és karon fogva magával hozta Dollyt is.

Sem a hall félhomálya, sem a sok kárpitozott bútor nem nyelte el; szemét lesütve felemelte kezét, odanyújtotta dr. Ritznek, az pedig megragadta, és úgy megszorította, hogy Dolly

Page 9: Truman Capote - A fűhárfa

csaknem elvesztette az egyensúlyát. – Nohát, Miss Talbo, igazán megtiszteltetésnek veszem, hogy megismerhetem! – mondta Ritz, és csokornyakkendőjét igazgatta.

Asztalhoz ültünk, és Catherine körbekínálta a csirkét. Előbb Verena vett, aztán Dolly, és a doktor, mikor reá került a sor, megszólalt: – Őszintén szólva, a csirkének csak egyetlen részét szeretem, a velejét: de talán azt fel sem tálalta, kint hagyta a konyhában, mamikám.

Catherine olyan közel hajolt, hogy bandzsi lett a nézése, a nyelve meg belegabalyodott a vattatömésbe, és ezt motyogta: – A velőt Dolly vette ki, ott van a tányérján.

– Jesszus, micsoda délies kiejtés! – kiáltott fel a doktor őszinte megdöbbenéssel.– Azt mondja, én vettem ki a velőt – szólalt meg Dolly, Catherine rúzsánál is pirosabban –,

de engedje meg, hogy áttegyem a tányérjára.– Hát, ha biztos, hogy nem okozok vele kellemetlenséget...– Dehogyis okoz – felelte Verena Dolly amúgy is csak az édességet szereti. Tessék, Dolly,

vegyél a banánpudingból.Ritz doktort ebben a pillanatban valóságos tüsszögésroham fogta el. – A virág, a rózsa,

sajnos erre régen allergiás vagyok.– Jaj, istenem – sóhajtott fel Dolly, s alkalmasnak érezte a pillanatot, hogy a konyhába

meneküljön. Megfogta a kristályvázát, kicsúszott a kezéből, a kristály eltört, a rózsák a tálba hulltak, a mártás pedig szétfröccsent valamennyiükre. – Látod – mondta, mintha csak magában beszélne, de már a könny is szivárgott a szeméből – látod, mondtam, hogy reménytelen.

– Semmi sem reménytelen, Dolly, ülj szépen vissza a helyedre, és edd meg a pudingot – fordult hozzá Verena természetesnek ható, fegyelmezett hangon. – Különben is kedves meglepetést tartogattunk számodra. Morris, mutassa meg Dollynak a szép kis címkéket.

Ritz doktor azt motyogta magában: – Nem történt semmi – abbahagyta a mártáspecsétek ledörzsölését a kabátja ujjáról, kiment a hallba, és az aktatáskájával tért vissza. Ujjai egész csomó iratot forgattak egymás után, míg ráakadt a nagy borítékra, melyet átnyújtott Dollynak.

Felragasztható háromszögű címkék voltak, narancsvörös betűkkel a következő felirat: Cigánykirályné varázscseppek. Alatta pedig göndör női fej, tarka kendővel és aranykarikával a fülében. – Príma, mi? – kiáltott Ritz doktor.

– Made in Chicago. Egy barátom rajzolta, igazi művész a fiú. – Dolly zavartan rakosgatta a címkéket, kissé sértődött arckifejezéssel, míg Verena megkérdezte: – Hát nem örülsz neki? – A címkék megzörrentek Dolly kezében:

– Valahogy nem is egészen értem.– Hogyne értenéd felelt Verena bágyadt mosollyal.– Elég világos. Elmondtam Morrisnak azt a te régi történetedet, és neki jutott eszébe ez a

remek név.– Cigánykirályné varázscseppek: ez igazán megfogja az embert – állapította meg a doktor.

– Jól fest a hirdetésben.– Az én orvosságom? – kérdezte csodálkozva Dolly, továbbra is lesütött szemmel. – De

hát, Verena, nem kell nekem semmiféle címke, én mindig kézzel írom.Ritz doktor pattintott az ujjával. – Nahát, ez remek! Csináltatunk címkét az ő írása

kliséjével. Ennek olyan személyes íze van, érti?– Eddig is elég pénzünk van már benne – felelte Verena kurtán, aztán Dollyhoz fordult: –

Ezen a héten felmegyünk Morrisszal Washingtonba, védjegyeztetjük a címkéket, a gyógyszerekre pedig szabadalmat kérünk... természetesen téged nevezünk meg feltalálónak. Most pedig, Dolly, az a teendőd, hogy leülsz szépen, és írsz egy teljes listát, minden hatóanyag pontos felsorolásával.

Dolly elsápadt; a címkék a földre hulltak, és szanaszét röpködtek a levegőben. Dolly két kézzel az asztalra támaszkodott és felegyenesedett, nagy nehezen fegyelmezte arcvonásait, felemelte fejét, és hunyorogva nézett előbb Ritz doktorra, majd Verenára. – Nem írok –

Page 10: Truman Capote - A fűhárfa

jelentette ki nyugodtan. Felállt, határozott léptekkel az ajtóig ment, már kezében volt a kilincs, s ezzel zárta le az ügyet: – Nem teszem, mert ez nem tartozik rád, Verena, sem pedig önre, uram. Semmi közötök hozzá.

  Segítettem Catherine-nek leszedni az asztalt: a megtépázott rózsákat, a felvágatlan tortákat,

a sok finom főzeléket, amihez hozzá sem nyúlt senki. Verena vendégével együtt ment el hazulról; a konyhaablakból lestünk utánuk, amint a város felé haladtak, bólogatva, fejcsóválva. Mi pedig felszeleteltük az ördögtortát, és bevittük Dolly szobájába.

Pszt, pszt, csitítgatta Dolly, mikor Catherine elkezdett villámokat szórni, és kitörésének célpontja mindig ugyanaz volt: Az. Csakhogy egyre türelmetlenebb, egyre lázadozóbb lett a belső hang Dolly szívében is, úgy szembeszállt vele, hogy kénytelen volt keményen rászólni: pszt, pszt!, addig-addig, míg most Catherine ölelte át szorosan Dollyt, s ő is csak ezt mondogatta: pszt, pszt!

Elővettünk egy csomag vetőkártyát, és kiraktuk az ágyra. Persze, Catherine-nek mennie kellett vasárnapot ünnepelni; azt mondta, a mai napon megint húzhatnánk egy vonást a Bibliába, de abban amúgy is elég volt már a neve mellett. Aztán meggondolta magát, mégsem ment el, hanem kártyát vetettünk egymásnak. Alkonyat táján érkezett haza Verena. Hallottuk a lépteit lentről, de már fent is volt, kopogtatás nélkül nyitott be, és Dolly, aki éppen az én sorsomat vetette ki, hirtelen erősebben szorította a kezemet. Verena megszólalt: – Collin, Catherine, nem vesszük zokon, ha távoztok.

Catherine fel akart mászni utánam a létrán a padlásra, csakhogy a legjobb ruhája volt rajta. Így aztán csak én mentem fel. Egy remek göblyukon egyenesen leláttam a rózsaszínű szobába; ámbár Verena pontosan alatta állt meg, és a kalapjánál egyebet alig láthattam, mert a kalap még mindig ugyanúgy állt a fején, mint amikor elment hazulról délután. Karimás szalmakalap volt, egy csomó celluloid gyümölccsel díszítve. – Ezek a tények – mondta, és a gyümölcs csillogva reszketett a kék félhomályban. – Kétezret fizettem a régi gyárért, Bill Tatum négy áccsal nyolcvancentes órabérért dolgozott rajta, hétezer dollárért gépi berendezést rendeltem, nem is szólva arról, mi pénz megy el az ilyen szakemberre, amilyen Morris Ritz. És mindezt miért? Csakis a te kedvedért!

– Az én kedvemért? – Dolly hangja bágyadt és szomorú volt, akár az alkonyat. Csak az árnyékát láthattam, amint helyét változtatja a szobában. – Te húsom és vérem vagy, minden ragaszkodásom a tied, és igaz szívemből szeretlek. Be is bizonyíthatnám most azzal, hogy neked adom azt az egyetlen dolgot, ami mindig csakis az enyém volt: és akkor minden a tied lenne. Nagyon kérlek, Verena – mondta, és elcsuklott a hangja –, ezt az egyetlen dolgot hagyd meg nekem, hadd legyen ez az enyém.

Verena lámpát gyújtott. – Ha arról beszélünk, ki mit ad – szólalt meg keményen, valósággal kegyetlenül villant a hangja évek hosszú során át robotolok, akár a rabszolga; és mit tagadtam meg tőled? A ház, a...

– Igaz, megadtál nekem mindent – vágott közbe Dolly szelíden –, és ugyanígy Catherine-nek és Collinnak is. De ezzel a csekélységgel kerestünk valamit a magunk kedvtelésére. És azért, ugye, rendben tartottuk az otthonodat is, nem igaz?

– Rendben az otthonomat – csattant fel Verena, és lecsapta a kalapját, arcát elöntötte a vér te meg az a motyogó hülye! Sosem vetted észre, hogy nem merek vendéget hozni a házba, egyetlenegy okból: mert szégyellném. Hogy mást ne mondjak, az is elég, ami ma történt.

Odafent is hallottam, hogy szakadt ki a sóhajtás Dolly-ból. – Bocsáss meg – mondta őszintén sajnálom. Mindig azt hittem, valahogy itt a mi helyünk, és neked azért mégis szükséged van ránk. De most már rendben lesz minden, Verena, elmegyünk.

Verena, nagyot sóhajtott: – Ó, te szegény Dolly, szegény szerencsétlen, ugyan hova mennél?

Page 11: Truman Capote - A fűhárfa

Beletelt egy kis idő, míg válaszolt, akkor is tétován és erőtlenül, mintha pille szállna a szobában: – Tudok egy helyet.

  Később lefeküdtem, igyekeztem ébren maradni, míg jön Dolly, hogy csókkal búcsúzzunk

éjszakára. A szobám a szalon mögött, a ház félreeső sarkában volt, itt lakott az apjuk, Mr. Uriah Talbo. De csak vénségére, mikor már nem volt eszénél, akkor hozta ide gazdaságából az öreget Verena, itt is halt meg, jóllehet nem tudta, hol van. Tíz-tizenöt éve is lehet már annak, hogy meghalt, de a matracon még mindig éreztem a vénemberes pisi- és bagószagot, végképp beleette magát a szekrénybe is. A polcon ma is ott volt az egyetlen tárgy, melyet idehozott magával a farmról, a kis sárga dobja: magamfajta kamasz korában ezzel vonult be a népfelkelő ezredbe, verte ezt a kis dobot, meg énekelt is hozzá. Dolly mesélte, mikor kislány volt, azért szeretett korán kelni téli napokon, mert olyankor hallhatta énekelni az apját; ment végig a házon, s minden kályhába begyújtott. S mikor apja megöregedett, s miután meghalt, Dolly gyakran hallotta ezt az éneket az indiánfüves réten. A szél, felelte rá Catherine; Dolly azt mondta erre: de hiszen mi vagyunk a szél... összegyűjti és emlékében tartja mindnyájunk hangját, aztán fecseg-susog a lombok közt meg a réten... napnál világosabban felismertem papa hangját.

Ilyen volt ez a szeptemberi éjszaka is, őszi szelek kóboroltak a merev fűszálak között, szabadjára eresztve a rég elköltözöttek hangját, és azon tűnődtem, felfedezem-e az öreg dúdolását, vagyis a vénemberét, akinek az ágyában feküdtem, és nem tudom tovább tartani magam, hogy el ne aludjak.

De aztán, gondoltam, végre mégis megjött Dolly, hogy csókkal köszönjünk el egymástól éjszakára, mert arra ébredtem, ott van a közelemben, a szobában. Csakhogy már hajnalodott, gyengéden áradt be a fény az ablakon, mint a rügyező levél, és egyik-másik udvaron szólt már a kakas. – Csendesen, Collin – suttogott ágyam fölé hajolva Dolly. Téli ruha volt rajta, sót kalap is, úti fátyollal lekötve, mely beárnyékolta az arcát. – Csak azért jöttem, hogy te is tudd, hova megyünk.

– A faházba? – kérdeztem, de úgy éreztem, mintha álmomban beszélnék.Dolly bólintott. – Egyelőre. Amíg nem tudjuk, tulajdonképpen mihez is kezdjünk. – Látta

rajtam az ijedtséget, és megsimogatta homlokomat.– Te meg Catherine, és engem itthagytok? – jéggé dermedtem. – Nem mehettek cl

nélkülem.Ütött a toronyóra; Dolly várt, míg elüti az órát, hogy eldöntse ezalatt magában a dolgot.

Ötöt ütött, és mire az utolsó kongatás elhangzott, kiugrottam az ágyból, és magamra kaptam a ruhámat. Dolly nem szólhatott semmit, csak figyelmeztetett: – Ne felejtsd itt a fésűdet.

Catherine az udvaron várt ránk, meggörnyedt a viaszosvászon hátizsák súlya alatt. Szeme dagadt volt, kisírt, Dolly pedig meglepően nyugodt és határozott, és ezzel vigasztalta Catherine-t: nem baj, ne búsulj, ha végleges helyünk lesz, majd elküldünk az aranyhalaidért. Borongósan tekintettek le ránk Verena csukott ablakai, lábujjhegyen osontunk el alattuk, aztán ki a kapun. Egy foxi megugatott bennünket, de nem járt még senki az utcán, és nyilván senki sem vette észre, hogy átvágunk a városon, legfeljebb az az álmatlan fogoly, aki a börtön ablakából nézett utánunk. Pontosan abban a pillanatban érkeztünk az indiánfűvel benőtt réthez, amikor az első napsugár. Dolly fátyla lebegett a reggeli szellőben, és egy, az útvonalunkon fészkelő fácánpár riadt fel előttünk, aranyosan fénylő szárnyukkal seperve végig a kakastaréjvörös füvet. A kínafa szeptemberi csokor volt most a zöld és a zöldesarany minden árnyalatából: le fog esni, betöri a fejünket, hajtogatta Catherine, miközben a levelek reggeli harmattal hintettek be bennünket.

Page 12: Truman Capote - A fűhárfa

MÁSODIK FEJEZET

Ha Riley Henderson nincs, talán sose tudják meg, de ilyen hamar semmiképp, hogy fent lakunk a fán.

Catherine lerakta viaszosvászon hátizsákját a vasárnapi ebéd maradványaival, és éppen jó étvággyal reggeliztünk csirkét, süteményt, mikor puskaropogás verte fel az erdő csendjét. Csak ültünk mind a hárman, és megállt a falat a szánkban. Lenéztünk, és karcsú vizslát pillantottunk meg, nyomában Riley Henderson. Vadászpuska a vállán, nyakában pedig egész füzér nyakánál fogva összekötözött vérző mókus. Dolly leeresztette fátylát, mintha a lomb nem rejtené eléggé.

Henderson nem messze tőlünk megállt, és fürkésző, napbarnított, fiatal arca megfeszült; puskáját célzásra emelte, csak azt figyelte, hogy a kellő pillanatban elsüthesse. Catherine nem állta az izgalmas feszültséget, és lekiáltott: – Riley Henderson, eszébe ne jusson ránk lőni!

Megremegett a puska a kezében, sarkon fordult, és a felfűzött mókusok himbálóztak rajta, mint valami nyaklánc. Akkor felfedezett bennünket a fán, és odakiáltott: – Helló, Catherine Creek, helló, Miss Talbo. Mit csinálnak odafent? Talán vadmacska elől bújtak oda?

– Csak üldögélünk – felelte Dolly gyorsan, nyilván félelmében, nehogy Catherine vagy én szóljunk valamit. – Micsoda remek mókuskollekciót szedett össze.

– Szívesen adok egy párat – mondta, és leszedett kettőt a spárgáról. – Tegnap is ezt ettük vacsorára, finom volt mind, gyenge és fiatal. Várjon egy percig, mindjárt felviszem.

– Köszönöm, igazán felesleges, tegye csak le a földre. – Riley azt felelte erre, nem lehet, mert rögtön kikezdik a hangyák, és egy-két mozdulattal már fent is volt a fán. Kék inge szinte pöttyös volt a mókusok vérétől, és vércseppek tarkították durva, bőrszínű haját is. Puskaporszaga volt, és derűs, szabályos csontozató arca barna, akár a fahéj. – Mi az ördög, hisz ez egy faház – mondta, és topogott, mintha a deszkapalánk tartósságát próbálgatná. Catherine rá is szólt, lehet, hogy csakugyan faház ez most, de nem sokáig, ha ekkorákat dobog rajta. – Te építetted, Collin? – kérdezte, és én felujjongtam, amiért a nevemen szólított: mindig azt hittem, Riley Hendersonnak gőze sincs afelől, ki vagyok, pedig én őt nagyon is ismertem.

Mert a mi városunkban senki nem forgott annyit az emberek nyelvén, mint Riley Henderson. – Az idősebbek sóhajtottak, ha szóba került, a hozzá hasonló korúak, mint magam is, boldogok voltunk, ha szidhattuk elszántnak, gonosznak; de csak azért, mert messziről irigykedtünk rá. A szeretetünkből nem kért, nem barátkozott velünk, nem engedett a közelébe sem.

A városban akárki megmondhatta, amit tudni lehetett róla.Kínában született, apja misszionárius volt, és egy felkelés alkalmával meggyilkolták.

Anyja itt született a mi városunkban, Rose volt a neve; sohasem láttam, de mindenki mondja, hogy amíg nem kellett szemüveget viselnie, gyönyörű asszony volt. Gazdag is, mert a nagyapjától hatalmas örökség szállt rá. Mikor Kínából visszatért, az akkor ötesztendős Rileyt hozta magával és még két kisebb gyereket, kislány mind a kettő. Az asszony agglegény bátyjához, Horace Holton békebíróhoz költöztek. Magának való, szikár ember volt, a bőre sárga, mint a birsalmasajt.

Az évek folyamán Rose Henderson furcsa természetű lett: egyszer megfenyegette Verenát, hogy bepereli, mert összement a mosásban a ruha, amit nála vett. Rileyt pedig azzal büntette, hogy fél lábon ugráltatta körül az udvaron, és közben hangosan kellett felmondania az egyszeregyet; pedig különben nem törődött vele, a gyerek csatangolhatott az utcán kedvére, és mikor a presbiteriánus lelkész az asszony lelkére beszélt, azzal válaszolt, gyűlöli a gyerekeit, és legszívesebben holtan látná őket. Ezt nyilván komolyan gondolta, mert karácsony

Page 13: Truman Capote - A fűhárfa

délelőttjén bezárta a fürdőszoba ajtaját, és a kádba akarta fojtani a két kislányt; Riley fejszével törte rájuk az ajtót, ami nem csekélység egy kilenctíz éves gyerektől, mert annyi idős volt akkor. Később elküldték Rose-t valami intézetbe, egy öböl partján, lehetséges, ma is ott él, legalábbis nem hallottam róla. De Riley sehogy sem fért meg a nagybátyjával, Horace Hol tonnái. Egy éjszaka elcsente Horace bátyja Oldsmobile-ját, beleültette Mamié Curtist, és elvitte táncolni; gyorsan mozgott a lány, akár a villám, és öt esztendővel idősebb volt Riley-nál, az tizenöt lehetett akkor. Horace megneszelte, hogy táncolni mentek, rávette a seriffet, vigye ki a kocsiján utánuk: majd megtanítja ő Rileyt a rendre, mondta, és le is csukatja. Riley azonban azt felelte a seriffnek, hogy rossz nyomon jár. A sok ember füle hallatára ráolvasta nagybátyjára, hogy ellopta Rose pénzét, ami őt és húgait illeti. Kijelentette, nyomban, ott a helyszínen hajlandó megverekedni igazáért; Horace hátrahőkölt, de Riley nyugodtan odament hozzá, és egy monoklit kent a szeme közé. A seriff le is csukatta Rileyt. Rose régi barátja, Cool bíró azonban nyomozni kezdett az ügyben, és bizony kiderült, hogy Rose pénzét Horace a maga számlájára íratta át. Ezek után Horace szépen összecsomagolta a holmiját, vonatra szállt, és elment New Orleansba, néhány hónap múlva már azt hallottuk felőle, hogy a regényes szívek lelkésze lett, vagyis egy kirándulóhajón adja össze a párokat, holdfénytúrán a Mississippin. Ettől fogva aztán Riley a maga ura lett. Kölcsönt vett fel hamarosan esedékes örökségére, és versenyautót vásárolt, azzal száguldozott a környék minden kis cafkájával. Rendes lány sosem ült abban a kocsiban, csak a két kishúga – mert minden vasárnap délután tiszteletre méltó, lassú tempóban velük kocsikázott a sétatér körül. Szép lányok lettek a húgaiból, de nem sok köszönet volt benne, úgy szemmel tartotta őket, hogy fiú közelíteni sem mert hozzájuk. A háztartásukat egy megbízható színes asszony vezette, különben csak ők lakták a házat. Az egyik húga, Elizabeth, egy osztályba járt velem, és mindig csak a legjobb jegyeket kapta, soha rosszabbat, mint kitűnőt. Riley hamarosan kimaradt az iskolából, de sohasem lődörgött a csibészekkel a játéktermekben, szóba sem állt velük. Napközben horgászott, vagy vadászni járt. A régi Holton-ház körül sok mindent helyrehozott, mert ügyes ács és asztalos volt, a szerelőmunkához is kitűnően értett: például különleges tülköt szerelt a kocsijára, élesen sípolt, mint a vonat, éjszaka is hallhattuk, amint száguldoz az országúton, s táncolni megy egy másik városba. Mennyire áhítoztam a barátságára! Nem lett volna éppen lehetetlen, csak két évvel volt idősebb nálam. De egyetlen esetre emlékszem csak, amikor szóba állt velem. Kicsípve magát, fehér flanellnadrágban, biztosan táncolni indult a klubba. De útközben benézett Verena vegyesboltjába, ahol némelykor kisegítettem szombat estéken. Kért tőlem egy csomag Shadowst, csakhogy nekem fogalmam sem volt róla, mi lehet az a Shadows, erre bejött a pult mögé, és maga vette ki a fiókból; nevetett is hozzá, elég barátságosan, pedig ez sokat rontott a dolgomon: most tudja már, hogy hülye vagyok, és nem érdemes velem barátkozni.

Dolly így szólt hozzá: – Tessék, Riley, vegyen a süteményből. – Riley megkérdezte, gyakran járunk-e ide piknikre, s ilyen korán? Azzal folytatta, hogy szerinte remek ötlet: – Olyan, mint az éjszakai úszás – mondta –, én is kijárok ide sötétben, és nagyokat úszom a folyóban. Legközelebb, mikor megint pikniket rendeznek, szóljanak le, hogy itt vannak.

– Szívesen látjuk bármelyik reggel. – Dolly felhajtotta fátylát. – Azt hiszem, itt maradunk egy darabig.

Riley nyilván furcsállotta a meghívást, de nem szólt semmit. Egy csomag cigarettát húzott elő, és körbekínálta, Catherine is vett, de Dolly rászólt: – Catherine Creck, te soha életedben nem dohányoztál. – Catherine most is úgy viselkedett, mint máskor, ha valami hiányosságát említették: – Biztosan van benne valami élvezet, különben nem kedvelnék olyan sokan; és Dolly, szívecském, a mi korunkban már igyekeznünk kell, hogy valami kis élvezetben részünk legyen. – Dolly az ajkába harapott. – Remélem, nem árt meg – mondta, és maga is kivett egy cigarettát.

Page 14: Truman Capote - A fűhárfa

Két dolog van, ami megbolondít egy fiút (így mondta Mr. Hand, mikor dohányzáson csípett rajta az iskolai vécében), és e kettő közül az egyikről lemondtam, mármint a cigarettáról, még két évvel ezelőtt: nem azért, mintha attól tartottam volna, hogy megbolondít, inkább csak féltem, hogy gátol a növésben. Szerencsére már elértem a rendes magasságot, Riley sem volt nagyobb nálam, csak látszólag, mert hanyagul kihúzta magát járás közben, mint a hórihorgas cowboyok. Én is kivettem egy cigarettát, Dolly pedig csak fújta, de nem szívta le a füstöt, és megjegyezte, hogy biztosan rosszul leszünk mind a hárman; egyikünk sem lett rosszul, sőt Catherine kijelentette, legközelebb pipával próbálkozik, mert annak úgy szereti a szagát. Dolly ezúttal meglepő dolgot közölt velünk, mégpedig azt, hogy Verena pipázik; eddig erről fogalmam sem volt. – Nem tudom, pipázik-e még, de pipája mindig volt neki, meg egy doboz Prince Albert dohánya, és abba beleaprított egy fél almát is. De erről nem kell beszélni – mondta Dolly, mert észrevette, hogy Riley hangosan elneveti magát.

Riley, ha az utcán látta az ember vagy a kocsijában, mindig olyan arckifejezéssel nézett maga elé, mely erős feszültségre vallott; de itt a kínafán egészen felengedett. Gyakran kellemes mosoly derítette fel az arcát, mintha legalábbis barátságosnak igyekezne mutatkozni, ha nem is barátinak. Dolly pedig szemmel láthatóan jól érezte magát, és élvezte a fiatalember társaságát. Annyi bizonyos, nem félt tőle; talán mert ott voltunk a faházban, az pedig az övé volt.

– Köszönöm a mókusokat, uram – mondta, mikor Riley menni készülődött. – És ne felejtse el, nézzen be hozzánk máskor is.

A fiatalember egy ugrással a földön volt. – Nem akarnak autózni egyet? A temető szélén áll a kocsim.

Dolly azt felelte: – Igazán nagyon kedves, de nekünk nincs hova mennünk.Riley nevetve felemelte a puskáját, és a csövét, mintha célba akarna venni bennünket, ránk

irányította; Catherine rákiáltott: – Verést érdemelnél, fiú. – Riley mosolyogva intett búcsút, sietve elindult, vizslája pedig ugatva törtetett előre. Dolly jókedvre derülve javasolta, gyújtsunk rá, mert vendégünk az egész csomag cigarettát otthagyta nekünk.

  Mire Riley a városba ért, mindenfelé távozásunk híre szállingózott a levegőben, mint

valami zsongó méhraj: hogy éjnek éjszakáján megszöktünk hazulról. Sem Catherine, sem én nem tudtunk róla, de Dolly üzenetet hagyott Verenának, akkor találta meg, mikor lement a reggeli kávéjáért. Tudomásom szerint csupán annyiból állt az üzenet, hogy elmegyünk, és ezentúl Verenának semmi baja nem lesz velünk. Rögtön felhívta a Lola-szállóban barátját, Morris Ritzet, együtt indultak neki, hogy fellármázzák a seriffet. A seriff Verena támogatásával került hivatalába; fürge, nagyhangú fiatalember volt, erőszakos állal, de a tekintete óvatos, mint a hamiskártyásoké; Junius Candle volt a neve (hinné ezt az ember? ugyanez a Junius Candle szenátor manapság!). Egész falka nyomozót fogadtak fel; mentek a táviratok a környező városok seriffjeinek. Sok-sok év múltán, mikor a Talbo-örökség rendezésére került sor, ráakadtam a távirat kézzel írt eredeti szövegére... valószínűleg Ritz doktor fogalmazványa. Figyelemmel kísérendő három együtt utazó személy: Dolly Augusta Talbo, fehér, életkor 60, őszessárga haj, sovány, magasság 5 láb 3, szeme szürke, feltehetően elmebeteg, de ártalmatlan, személyleírás küldendő cukrászdáknak, mert kedveli az édességet. Catherine Creek, néger, azt állítja, hogy indián, kora 60 körül, fogatlan, zavaros beszédű, alacsony, nehézkes, erős, feltehetően közveszélyes. Collin Talbo Fenwick, fehér, életkor 16, fiatalabbnak látszik, magasság 5 láb 7, szőke, szeme szürke, sovány, rossz testtartáséi, szája sarkában forradás, mogorva természet, mind a három szökevénynek tekintendő. – Messzire nem mehettek – mondta erre Riley a postán; Mrs. Peters, a postáskisasszony rohant a telefonhoz, és jelentette, hogy Riley Henderson látott bennünket az erdőben, a temető mögött.

Page 15: Truman Capote - A fűhárfa

Míg ez lezajlott, mi a legnagyobb nyugalommal láttunk hozzá, hogy lakályossá tegyük faházunkat. Catherine hátizsákjából egy rózsaszín meg egy arany huzatú hálózsák került elő, egy csomag vetőkártya, szappan, több tekercs toalettpapír, több narancs meg citrom, egy csomag gyertya, egy serpenyő, egy palack szederbor, két cipődoboz élelemmel megrakva; Catherine elhencegett vele, hogy mindent összeszedett a kamrából: Az még egy szem kekszet sem talál a reggelijéhez.

Ezek után lementünk a patakhoz, és lábat, arcot mostunk a jó hideg vízben. A parti erdőben annyi a patak, mint a falevél erezete: tiszta, csobogó víz, és valamennyi lefelé kanyarog a kis folyóhoz, mely végigkúszik az erdőn, mint egy óriás zöld alligátor; Dolly csodásán nézett ki, amint állt a vízben, felhúzva téli kosztümje szoknyáját, a fátyla meg lobogott körülötte, mint egy szúnyograj. Meg is kérdeztem tőle: – Minek rajtad az a fátyol, Dolly? – Így felelt: – Hát nem úgy illik, hogy egy hölgy fátyolt viseljen utazáshoz?

Visszatértünk a fára, készítettünk magunknak egy korsó remek oranzsádot, és a jövőről kezdtünk tárgyalni. Vagyonunk a következőkből állt: negyvenhét dollár készpénz, néhány darab ékszer, többek közt egy aranygyűrű, bajtársi szövetségi vésettel, melyet Catherine egy disznó belében talált, mikor hurkát akart tölteni. Catherine véleménye szerint a negyvenhét dolláron annyi jegyet válthatunk, hogy eljutunk, ahová jólesik: személyesen ismert egy embert, aki tizenöt dollárért Mexikóba utazott. De Mexikóhoz se Dollynak, se nekem nem volt kedvünk: elsősorban azért nem, mert nem tudtunk spanyolul. Dolly azon erősködött, ne kalandozzunk államunk határán túl, úgyis csak erdő közelében telepedhetünk le: mert különben hogy főzzük az orvosságot? – Az igazat megvallva, azt tartanám legokosabbnak, ha itt telepednénk le a parti erdőben – mondta, és tűnődve nézett körül.

– Itt, a vén fán? – kérdezte Catherine. – Verd ki ezt a fejedből, Dolly szívecském. – Ezzel folytatta: – Emlékszel arra az emberre, a képes újság hozta le, hogy kastélyt vett az óceánon túl, minden darabját becsomagolva hozta át ide, emlékszel? Hát akkor miért ne rakhatnánk szekérre az én kis házamat, hogy itt felállítsuk? – Dolly megmagyarázta, az a ház Verena tulajdona, azaz nem a miénk, tehát nem állíthatjuk fel másutt. Catherine visszavágott: – Nincs igazad, édesem. Ha etetsz egy férfit, mosol rá, gyereket szülsz neki, és házasok vagytok, akkor az a férfi a tiéd. Ha söprögetsz egy házat, éleszted a tüzét, rakod a kályháit, és mindezt hosszú évekig szeretettel csinálod, akkor te élettársa vagy annak a háznak, tied a ház. Így látom én ezt a dolgot, miénk mind a két ház; Isten színe előtt joggal kitehetnénk onnan Azt.

Nekem támadt egy ötletem: kicsit lejjebb a folyón van egy elhagyott lakóbárka, félig elsüllyedt, mohosán zöld a nedvességtől; egy öregemberé volt valamikor, aki abból élt, hogy törpeharcsát fogott. De aztán nem volt maradása a városban, mivel házassági engedélyt kért, hogy elvehessen egy tizenöt éves színes lányt. Arra gondoltam, hozzuk rendbe a régi lakóbárkát, meglehetnénk benne.

Catherine azt felelte, ő már szeretné a szárazföldön leélni az életét: – Mert arra teremtett bennünket az Úr. – És szépen elsorolta, mi volt a szándéka az élőlényekkel, többek közt azt, hogy a fákat madarak és majmok lakóhelyének rendelte. Hirtelen elhallgatott, oldalba lökvén bennünket, és elképedve mutogatott lefelé, ahol az erdő a rétbe torkollik.

Odalent előkelő társaság lopakodott felénk, ünnepélyesen merev tartásban: Cool bíró, Buster tiszteletes a feleségével, Mrs. Macy Wheeler; a menet élén pedig vezetőként Junius Candle seriff, magas szárú fűzős csizmában, és pisztoly himbálózott a csípőjén. A foltosán átszűrődő napsugár aranypillangóként ragyogta körül őket, a tüskés szederág beleakadt keményre vasalt városi ruhájukba. Mrs. Macy Wheeler pedig rémülten sikoltott fel, mert egy inda a lábára csavarodott, nagyot ugrott hátrafelé, visított, én pedig elnevettem magam.

Meghallották, és elképedve bámultak felfelé, egyik-másik arcon az elszörnyedés őszinte jeleivel: olyan volt ez a jelenet, mintha az állatkert látogatói egyszerre egy ketrec belsejében találnák magukat. Candle seriff előlépett, keze a pisztoly agyán. Hunyorogva bámult ránk, mintha hirtelen a napba nézne. – Nohát, kérem... – kezdte mondókáját, csakhogy közbevágott

Page 16: Truman Capote - A fűhárfa

a tiszteletes asszony: – Seriff, tudtommal abban állapodtunk meg, hogy ez a lelkész feladata. – Törvénynek tekintette, hogy Isten szószólójaként mindenütt a férjét illeti az első szó. Buster tiszteletes torkát köszörülte, és amint a kezét összedörzsölte, pontosan mintha egy rovar nyújtogatná kiszáradt tapogatóit. – Dolly Talbo – szólalt meg szépen zengő hangján, mely nem is illett ilyen ványadt, keszeg emberhez –, testvéred nevében intézem hozzád szavaimat, ama kegyes, jámbor teremtés...

– Valóban az – zengedezte a felesége, Mrs. Macy Wheeler pedig szajkózta utána.– ...nevében, akit a mai napon erős lelki megrázkódtatás ért.– Az bizony – visszhangozta a hölgyek gyakorlott kórusa. Dolly Catherine-re nézett,

megfogta a kezemet, mintha magyarázatot kérne, mit jelent odalent ez az indulatos embercsoport, mely csahol a fánk körül, mint a vadászkutya-falka, ha oposszumot szimatol odafent. Hanyagul, s azt hiszem, csak azért, hogy legyen valami a kezében, kihúzott egy cigarettát a Riley csomagjából.

– Nem szégyelli magát! – rikácsolt a tiszteletes asszony, és felvetette kopaszodó fejét: sokan csak vén karvalynak emlegették, de ezt nem csupán jellemére értették. Apró feje, gonosz arca volt, s ezenkívül magasan nőtt púpos válla és terebélyes alakja. – Mondhatom, szégyen. Ilyen messzire eltévelyedni Istentől, fán tanyázni, mint valami iszákos indián... és cigarettázni, mint egy közönséges...

– ...feslett nőszemély – fejezte be a mondatot Mrs. Macy Wheeler.– ...feslett nőszemély, míg a szerencsétlen testvére annyira szenved, hogy fel sem tud kelni

az ágyából.Lehetséges, igazat mondott a személyleírás, amikor Catherine-t közveszélyesnek nevezte,

mert felegyenesedett, és lekiáltott: – Prédikátor asszonyság, ha még egyszer Dollyt vagy engem feslett nőszemélynek mer nevezni, lemegyek a fáról, és laposra verem! – Szerencsére odalent egy szót sem értettek az egészből, különben a seriff nyilván golyót eresztett volna a fejébe. Ez nem túlzás, sőt a városban csaknem minden fehér azt mondta volna, helyesen cselekedett.

Dolly elképedt egy kicsit, de magabiztosságából nem vesztett semmit. Porolgatta a szoknyáját, aztán megszólalt: – Gondolkozzon csak egy kicsit, tiszteletes asszony, rá fog jönni, hogy mi idefent közelebb vagyunk Istenhez, mint maguk... Jó néhány yarddal.

– Bravó, Miss Dolly. Ezt nevezem ügyes válasznak.Cool bírótól származott az elismerés, méghozzá tapsolt is, és jóízűen kuncogott hozzá. –

Persze hogy ők vannak közelebb Istenhez – jelentette ki, és a legkevésbé sem zavartatta magát, hogy csupa felháborodott, komor arc veszi körül. – Ők fent vannak a fán, mi idelenn a földön.

A tiszteletes asszony rámordult: – Eddig mindig kereszténynek tartottam, Charlie Cool. Az én fogalmaim szerint nem illik a jó keresztényhez a nevetgélés, sem az, hogy felbátorít egy szerencsétlen, bolond nőszemélyt.

– Jó lesz vigyázni, kit nevez bolondnak, Thelma – intette a bíró –, ez sem éppen keresztényi magatartás.

Buster tiszteletes tüzet nyitott: – Erre feleljen nekem, bíró: minek jött el velünk, ha nem azért, hogy könyörületes szellemben teljesítsük az Űr akaratát?

– Az Úr akaratát? – ismételte hitetlenkedve a bíró. – Ebben a kérdésben a tiszteletes nem láthatja világosabban, mi az akarata, mint én. Hátha éppen az Űr küldte őket, hogy költözzenek a fára? Annyit mindenképpen el kell ismernie, az Úr egy szóval se mondta önnek, hogy rángassa le őket onnan... Persze azt az eshetőséget leszámítva, hogy Verena Talbo azonos az Úrral, mert ennek az elméletnek itt több híve van jelen, nem így van, seriff? Nem, uram. Én senki más, csakis a magam akaratából jöttem ide: vagyis csupán azért, mert kedvem volt egy sétára... ebben az időszakban gyönyörű az erdő. – Ezzel letépett néhány szál ibolyát, és a gomblyukába tűzte.

Page 17: Truman Capote - A fűhárfa

– Ördög vigye ezt az egészet! – csattant fel a seriff, de nyomban belefojtotta a szót a tiszteletes asszony, kijelentvén, hogy semmiképpen nem hajlandó eltűrni a káromkodást. – Vagy szó nélkül hagyjuk ezt, tiszteletes? – A tiszteletes pedig nem tehetett egyebet, támogatta a feleségét, mondván, vigye el az ördög, ha eltűri ezt a szégyent. – Én itt hivatalos minőségben vagyok jelen – közölte a seriff, és előreszegezte bikaerős állát. – Ez az ügy a törvényre tartozik!

– Miféle törvényre, Junius? – kérdezte higgadtan Cool bíró. – Ne felejtsd cl, én huszonhét esztendőt szolgáltam le az igazságszolgáltatásban, ez talán több is valamivel, mint amióta a világon vagy. Jól vigyázz. Semmiféle jogi alapon nem avatkozhatunk Miss Dolly dolgába.

A seriff elszántan lendületet vett, hogy feljöjjön a fára.– Elég volt a baj keverésből – szólt ránk fenyegetően, még görbe farkasfogát is ránk

vicsorította. – Jöjjenek le azonnal, ha jót akarnak, mind, ahányan vannak! – Mi azonban nyugodtan ültünk tovább, mint madarak a fészekben, és erre még több fogát mutatta ki, és mintha le akarna rázni bennünket a fáról, dühösen rángatni kezdett egy ágat.

– Miss Dolly, maga mindig is békés természetű volt – igyekezett hatni rá Mrs. Macy Wheeler. – Legyen szíves, jöjjön szépen haza velünk. Remélem, nem kíván elkésni az ebédről. – Dolly természetes hangon azt felelte, egyikünk sem éhes. Ők talán éhesek? – Mindenkit szívesen megkínálok egy csirkecombbal, aki óhajtja.

Candle seriff kijelentette: – Nagyon megnehezíti a dolgomat, asszonyom – és közelebb lépett. Súlya alatt megroppant egy ág, és az egész fa vészesen nyikorgott.

– Ha csak egy ujjal is magukhoz mer nyúlni, rúgják fejbe! – tanácsolta Cool bíró. – Mert ha maguk nem, majd megteszem én! – tette hozzá harcra kész lovagiassággal; és olyan szakértelemmel, mint a béka, szökkent fel a fára, és elkapta a seriff egyik kalimpáló csizmáját. A seriff viszont engem ragadott meg a csuklómnál fogva; Catherine védelmezően karolta át a derekamat. Csúsztunk lefelé, és elkerülhetetlennek látszott, hogy lepottyanunk valamennyien végsőkig fokozódott a feszültség. Közben Dolly felkapta a kőkorsót, és a maradék narancslét a seriff nyakába löttyentette. Mire az valami ocsmányságot ordított, és eleresztette a csuklómat. Földre estek mind a ketten, felül a seriff, alatta a bíró, és mindkettőjük alá Buster tiszteletes került. Mrs. Macy Wheeler és a tiszteletes asszony még fokozta a katasztrófát, mert varjúkárogással, kétségbeesetten borultak föléjük.

Izgatottan a történtektől, különösen attól, amilyen szerepet játszott benne, Dolly elvesztette a fejét, s az üres oranzsádos korsót a tiszteletes asszony fejére pottyantotta. – Bocsánatot kérek – mentegetőzött, de az általános tumultusban senki sem hallotta a szavát.

A fa alatt szétváltak az egymásba bonyolódott végtagok, az érdekeltek dühösen húzódtak távolabb, egymás ellen is jól felpaprikázva. A tiszteletes mintha laposabb lett volna, de úgy látszik, csontja nem tört senkinek, csak a tiszteletes asszony gyér hajzata között kezdett dagadozni egy púp, és méltán panaszolhatta, hogy sérelem érte. Nem is mulasztotta el. – Dolly Talbo, maga erőszakkal támadt rám, hiába tagadná, a jelenlevők mind tanúsíthatják, mindenki látta, hogy a kőkorsóval célba vette a fejemet. Junius, tartóztassa le!

A seriff azonban a maga vitás ügyei rendezésével volt elfoglalva. Csípőre tett kézzel, fölényesen kihúzva magát a bíróhoz lépett, aki éppen a kihúzott ibolyát tette vissza a gomblyukába. – Ha nem lenne olyan öreg, a fenébe, most móresre tanítanám és leütném.

– Olyan öreg éppen nem vagyok, Junius; de ahhoz eléggé megöregedtem, hogy megtanuljam, hölgyek jelenlétében nem verekszik az ember – felelte a bíró. Jó kiállású férfi volt, erős vállú, egyenes törzsű: bár nem lehetett messze a hetventől, jó ötvenesnél senki nem mondta volna többnek. Összezárta öklét, behajlította karját, mely kemény és szőrös volt, mint a kókuszdió. – Egyébként – mondta határozottan – kész vagyok kiállni veled, ha akarod.

Éppenséggel nem látszott az ügy egyenlőtlen küzdelemnek. Még a seriff sem volt túlzottan magabiztos; csökkenő harciassággal átköpött az ujjai közt, aztán kijelentette, nem teszi ki magát annak, hogy azt mondhassák rá, megütött egy öregembert. – Azaz nem mersz kiállni! –

Page 18: Truman Capote - A fűhárfa

vágott vissza a bíró. – Rendben van, Junius, tűrd vissza szépen az ingedet a nadrágodba, hátra arc, és indíts hazafelé.

A seriff ismét felszólt hozzánk a fára: – Kíméljék meg magukat a további kellemetlenségektől, jöjjenek le, és együtt megyünk haza. – Egyikünk sem mozdult, csak Dolly eresztette le a fátylát, mint aki egyszer s mindenkorra cl kívánja függönyözni magát a többiektől. A tiszteletes asszony, akinek fején szarv nagyságúra dagadt a púp, nagy méltósággal kijelentette: – Nos, mindegy, seriff, mi mindenképpen megadtuk nekik az alkalmat, hogy jóvátegyék a dolgot. – És előbb Dollyra, aztán a bíróra vetett egy fenyegető pillantást, majd hozzátette: – Biztosan azt képzelik, hogy ezzel megúszták ezt a dolgot. De vegyék tudomásul, megbűnhődnek még ezért... nem az égben, hanem idelent a földön.

– Idelent a földön – zengedezte Mrs. Macy Wheeler.Megindultak az ösvényen, felemelt fejjel, ünnepélyesen, akár egy nászmenet, kiértek a

napsütésbe, ahol a vörös fű burjánzott, és elnyelte őket. A bíró még ott álldogált a fa alatt, ránk mosolygott, és udvarias meghajlással megszólalt: – Hajói emlékszem, arról volt szó, hogy csirkecombbal kínálják, aki kedvet kap rá.

Most olyannak láttam, mintha az egész embert a fa különböző darabjaiból rakták volna össze: az orra, mint egy ék, lábai, mint az erős gyökerek, sűrű szemöldöke erős, mint a kéreg. A fa ormát ezüstös mohaszakáll nőtte be, és az szakasztott olyan színű volt, mint a bíró középen elválasztott haja, az arcbőre pedig pontosan olyan színű, mint a szomszédos magasabb platán lehulló, tehénbőr árnyalatú levelei. Okos kandúrszeme volt, arca mégis azt a benyomást keltette, hogy kissé félszeg, vidékies ember. Általában véve Charlie Cool bíró nem szívesen mutogatta magát; sokszor vissza is éltek a szerénységével, és a fejére nőttek. Azt persze kívüle egyik sem mondhatta el magáról, hogy diplomáját a Harvard egyetemen szerezte, és kétszer is járt európai körúton. Sokan mégsem szerették, úgy éreztek, fenn hordja az orrát: azt állították róla, hogy minden áldott nap, reggeli előtt, egy-két oldal görög szöveget olvas. És miféle ember az, aki mindig virágot visel a gomblyukában? Ha nincs olyan nagyra magával, kérdezték némelyek, minek kellett neki Kentuckyig elmennie, hogy feleséget találjon, nincs minálunk nő elég? Nem emlékszem a bíró feleségére; meghalt, még mielőtt annyi idős lettem, hogy tudomást vegyek róla; így, amit mondok, csak másodkézből származik. Tehát: a város sohasem melegedett fel Irene Cool iránt, és ebben nyilván ő is hibás volt. Kezdjük azon, Kentuckyban nehéz természetűek a nők, rátarti, kőszívű mind, Irene Cool pedig Todd lány volt, Bowling Greenből való (Mary Todd, egy másod-unokatestvére, Abraham Lincolnhoz ment feleségül), és környezete elől nem titkolta, hogy valamennyiüket elmaradott, közönséges népségnek tartja: senkit nem fogadott a házában a városi hölgyek közül, az egyetlen Miss Palmert kivéve. Ez a kisasszony varrt neki, és városszerte mesélte, hogy rá sem lehet ismerni a bíró házára, úgy átrendezte a felesége, csupa ízlés, stílus, csupa keleti szőnyeg és antik bútor. A templomba is a kocsiján járt, maga vezette a gyönyörű Pierce-Arrow-t, de az ablakait soha nem engedte le, és az istentisztelet alatt mindig kölnizett zsebkendőt tartott az orra alá – még az Isten se elég jó szagú Irene Coolnak, mondták. Sőt mi több, sohasem hívott helybeli doktort családja tagjaihoz, bár maga is félig-meddig mindig beteg volt: egy csigolyája kimozdult a helyéből, és az asszony csak csupasz deszkaágyon aludt. Járta is a durva tréfa a bíróról, hogy a teste mindig szálkával van tele. Mégis két fiú apja lett. Todd és ifjabb Charles Kentuckyban született, mert anyjuk odautazott mindkét esetben, csak azért, hogy fiai e kövér füvű állam szülötteinek mondhassák magukat. Akik azonban mindebből azt próbálták kihámozni, hogy felesége ingerlékenységének célpontja és boldogtalan férj a bíró, ezt semmivel sem tudták bizonyítani, és az asszony halála után, akik legjobban nyelvükre vették őket, kénytelenek voltak elismerni, hogy az öreg Charlie nagyon szerethette Irene-jét. Amikor betegsége súlyosra fordult – életének utolsó két esztendejében –, és nehezen tűrte a szenvedést, férje lemondott kerületi bírói állásáról, nyugalomba vonult, és végigjárta feleségével azokat a külföldi helyeket, ahol nászútjukat töltötték. Az asszony nem

Page 19: Truman Capote - A fűhárfa

tért haza: Svájcban temették el. Nem is olyan régen egy itteni tanárnő, Carrie Wells, társasutazással Európában járt. Városunkkal kapcsolatos dolgot mit találhatott volna a kontinensen egyebet, mint sírokat: elesett katonák és Irene Cool sírját. Carrie fényképezőgéppel felfegyverkezve útnak indult, hogy felvételt készítsen róla; egész délután bolyongott a felhőbe nyúló hegyi temetőben, de nem akadt rá a bíró feleségére. Furcsa dolog, hogy Irene Cool békésen nyugszik a hegyoldalban, de még ott sem hajlandó vendéget fogadni városunkból. A bíróra nem sok jó várt, mikor hazaért: a politikai hatalom Meiself Tallsap és bandája kezébe került, márpedig azok nem olyan fiúk, hogy Charlie Coolt megtűrjék a bíróságon. Szomorú látvány volt a bíró, az előkelő megjelenésű férfi, szépen szabott öltönyében, gyászkarszalaggal kabátja ujján, fehér futórózsával a gomblyukában. Elszomorító, hogy semmi más dolga nincs, csak a postára menni vagy benézni a bankba. Mindkét fia a bankban dolgozott, finomkodóan összeszorított szájú, megfontolt fiatalemberek, akár ikrek is lehettek volna, mert mind a kettőnek fehér bőre volt, mint a cukor, csapott válluk és vizenyős szemük. Ifjabb Charlesnak még egyetemista korában kihullt a haja, ő a bank alelnöke lett, a fiatalabb, Todd, a főpénztárosa. Apjukra semmiben nem hasonlítottak, egyetlen dolgot leszámítva: mind a kettő Kentuckyból hozott magának feleséget. A bíró házát a két menye vette kézbe, átalakították kétlakásosra, két külön bejárattal; úgy állapodtak meg, hogy az öregúr felváltva lesz hol az idősebb, hol a fiatalabb fiánál. Nem csoda, ha kedve kerekedett kisétálni az erdőbe.

– Köszönöm szépen, Miss Dolly – mondta, és a keze fejével megtörölte a száját. – Gyerekkorom óta nem ettem ilyen finom csirkecombot.

– Szót sem érdemel az a comb, ez a legkevesebb, a bíró úr igazán kitett magáért. – Dolly hangjában felfedeztem valami érzelmes, asszonyos rezdülést, amit nem éreztem helyénvalónak. Így lehetett ezzel Catherine is, mert dorgáló pillantást vetett Dollyra. – Nem óhajt még valamit, egy kis süteményt talán?

– Nem kérek, asszonyom, köszönöm szépen, de ez nagyon ízlett. – Mellényéről lekapcsolt egy aranyórát láncon, s a láncot a feje fölött felakasztotta egy ág szilárd csonkjára; függött rajta, mint valami karácsonyfadísz, finom, halk ketyegése úgy szólt, mint egy igen gyenge alkatú élőlény, mondjuk, szentjánosbogár vagy béka szívverése. – Ha az ember hallja is az idő múlását, jobban telik a napja. És én azért jöttem, hogy jól kiélvezzem ezt a napot. – Megtapogatta a mókusok szőrét, melyek úgy feküdtek ott a sarokban, mintha csak aludnának. – Egy lövéssel át a fejen, jól céloztál, fiam!

Természetesen nem vettem magamra, megmondtam, kit illet a dicséret. – Riley Henderson, azt mondod? – felelt a bíró, s aztán elbeszélte, hogy a város Rileytól tudta meg, hova lettünk. – Addigra már néhány száz dollár értékű sürgönyt küldöztek szét – közölte szemmel látható kárörömmel. – Azt hiszem, a sok költség miatt lett olyan rosszul Verena, hogy ágynak esett.

Dolly bosszúsan megszólalt: – Semmi értelme nincs ennek a csúf viselkedésnek. Nekünk rontottak olyan dühösen, mintha ölni készülnének, de fogalmam sincs, miért, vagy mi köze ehhez Verenának; ő nagyon jól tudta: elmegyünk tőle, hogy ne legyünk útjában, megmondtam neki, sőt meg is írtam. De ha beteg... és mondja, bíró úr, csakugyan beteg? Mert én nem emlékszem, hogy valaha az lett volna.

– Egy napig sem, soha – szólt közbe Catherine.– Nagyon bántja a dolog – mondta elégedetten a bíró.– De Verenát semmi sem veri le annyira a lábáról, hogy egy aszpirinnal helyre ne lehetne

hozni. Eszembe jut, mikor át akarta rendezni a temetőt, valami családi sírboltot akart magának, illetve maguknak, Talbóknak, az egész családnak. Az egyik hölgy, aki ma is jelen volt itt, azzal állított be hozzám, mondja csak, bíró, nem gondolja, ez a Verena Talbo furcsa egy nőszemély, nem normális. Ekkora síremlék alá akar temetkezni! Erre azt feleltem, szó sincs róla, én ebben csak egyetlen beteges vonást látok, azt, hogy ennyi pénzt akar kiadni, mert az bizonyos, egy pillanatig sem gondol rá komolyan, hogy valaha oda kerül.

Page 20: Truman Capote - A fűhárfa

– Nem hallom szívesen, ha megszólják a testvéremet – szólt közbe kurtán Dolly. – Mindig sokat dolgozott, és megérdemli, hogy minden úgy legyen körülötte, amint szereti. A mi hibánk, ha nem sikerült a kedvére tennünk, és ezért nincs helyünk a házában.

Catherine arca mozgott, amint a vattát rágta, mindenki azt gondolta volna, bagó van a szájában. – Jól hallom, te vagy az, Dolly szívecském? Azt hinném, valami hipokrita beszél. A bíró úr barátunk, neki megmondhatod az igazat, amint van, hogy Az meg a kis zsidó el akarta lopni tőlünk az orvosságunkat...

A bíró nem értette, kérte, fordítsuk le, mit mondott, de Dolly azt felelte, ostobaság az egész, nem érdemes ismétlésre, és hogy másra terelje a figyelmét, megkérdezte, tudja-e, hogyan kell a mókust megnyúzni. Elgondolkozva bólintott, elfordította tekintetét rólunk, fel, az ég felé, makk formájú szemével fürkészte a szellőben vibráló faleveleket.

– Lehetséges, hogy egyikünk számára sincs megfelelő hely. Hacsak nem tudunk ilyenről valahol; és ha rátalálunk, s ha csak egy percig élünk ott, már akkor is boldognak érezhetjük magunkat. Ez lehetne a maguknak való hely – mondta, s megborzongott, mintha az égboltról valami szárny hideg árnyékot vetett volna rá –, meg nekem is.

Amint az aranyóra elketyegte az időt, észrevétlen alkonyatba fordult a délután. Pára szállt fel a folyóról, őszies köd és holdfény hűvös árnyalatokat kevert a bronzos színekbe, a fák kékjébe, és dicsfény, a tél előrevetített képe övezte a halványuló napot. A bíró semmiképp nem akart magunkra hagyni bennünket. – Két nő meg egy fiú, kényre-kedvre kiszolgáltatva az éjszakában? És ott van Junius Candle meg az az őrült népség, tudja isten, mit terveznek! Itt a helyem maguknál. – Annyi bizonyos, négyünk közül legjobban a bíró találta fel magát a fában. Öröm volt nézni, elemében volt, ismét teljes férfierejében, sőt mi több, védelmezőnk is. Bicskával megnyúzta a mókusokat, én pedig a félhomályban gallyat szedtem, és tüzet raktam a fa alatt a sütéshez. Dolly, mentegetőzve, hogy erősen hűvösödik, felbontotta a szederboros palackot. A mókusok remekül megsültek, gyenge, puha húsa volt mindnek, és a bíró azzal büszkélkedett, majd megtudjuk, mi az igazi finom, ha az ő törpeharcsáját megkóstoljuk. Hallgatagon kortyolgattuk a bort, a haraszt meg a kialvó tűz füstje őszies gondolatokat ébresztett bennünk, nagyot sóhajtottunk, és mint a tenger zúgását, hallgattuk messziről a mező füvének hárfazengését. A gyertya pislogott a kőkorsóban, éjjeli pillék köröztek a láng körül, és a sárga gyertyafény mintha fátylat lengetne a fekete ágak között.

Ebben a pillanatban nem lépteket hallottunk, csak valami homályos érzés súgta, hogy ránk törnek: a felkelő hold is lehetett volna. Csakhogy se hold, se csillag nem volt az égen. Körös-körül olyan fekete minden, akár a szederbokor. – Azt hiszem, van itt valaki... vagy valami odalent szólalt meg Dolly, de csak azt fejezte ki, amit valamennyien éreztünk.

A bíró magasra emelte a gyertyát. Az éjjeli pillék elhúzódtak a pislogó fényből, hópettyes bagoly röpült át az ágak között. – Ki van odalent? – kérdezte katonás eréllyel. Választ kérek, ki az?

– Én, Riley Henderson. – Ő volt csakugyan. Kibontakozott az árnyékból, és felfelé fordított mosolygós arca eltorzult, és gonosznak látszott a gyertyafényben. Csak azért, hogy rendben van-e minden. Remélem, nem haragusznak rám: soha az életben el nem árulom, hol vannak, ha sejtem, miről van szó.

– Nem hibáztat téged senki, fiam – mondta a bíró, és akkor jutott eszembe, hogy ő derítette ki az igazságot Riley perében, nagybátyja, Horace Holton ellen: ők ketten értették egymást. – Éppen egy kis bort iszogatunk, Miss Dolly biztosan szívesen látna téged is.

Catherine jajgatott, hogy nem férünk el, még egy kis súly, és meglazulnak az ócska deszkák. Azért mégis közelebb húzódtunk egymáshoz, helyet szorítottunk Rileynak, de mielőtt leülhetett volna, Catherine belemarkolt a hajába. – Először azért cibálom meg, mert felénk irányította a puskáját, pedig mondtam, hogy ne tegye; másodszor meg mondta, és újra meghúzta a haját, és megszívta a vattát, hogy érthetően beszélhessen – amiért ránk uszította a seriffet.

Page 21: Truman Capote - A fűhárfa

Én ezt illetlen viselkedésnek tartottam, de Riley csak kedélyesen dörmögött, és azt felelte Catherine-nek, azt hiszi, akadhat, akinek több okkal tépázhatja meg a haját, még mielőtt véget ér ez az éjszaka. Mert, mint mondta, felbolydult az egész város, annyi az ember az utcán, mintha szombat este lenne. Főleg a tiszteletes meg a felesége szítja a tüzet: a tiszteletes asszony kint ül a verandán, és mutogatja a járókelőknek a púpot a fején. Candle seriff pedig rávette Verenát letartóztatási parancs kiadatására azon a címen, hogy tulajdonát képező tárgyakat loptunk el a házból.

– És bíró úr – fordult most feléje nagyon komolyan, de kissé zavarban –, az jár a fejükben, hogy önt is letartóztassák. Rendzavarás címén, meg mert akadályozta a hivatalos jogi eljárást. Ezt hallottam. Lehet, nem helyes, hogy ezt is elmondom... de a bank előtt összetalálkoztam az egyik fiával, Todd-dal. Megkérdeztem, mit szándékozik tenni ebben a dologban, vagyis az ön letartóztatása ügyében; csak azt mondta rá, semmit, hiszen úgyis tudták, hogy előbb-utóbb bajba keveri magát.

A bíró hátradőlt, aztán elfújta a gyertyát, biztosan nem akarta, hogy lássuk az arckifejezését. Valaki sírni kezdett a sötétben, s egy percen belül kiderült, hogy Dolly az, és a csendes sírás valamennyiünkben kifejezéstelenül is a szeretet hullámát indította el, mely szorosan egymáshoz fűzött bennünket. A bíró nagyon halkan megszólalt: – Ha csakugyan jönnek, felkészülve kell fogadnunk őket, és most mindenki figyeljen rám...

Page 22: Truman Capote - A fűhárfa

HARMADIK FEJEZET

– Ha védeni akarjuk az álláspontunkat, az első lépés, hogy magunk mindennel tisztában legyünk. Tehát: mi hozott össze bennünket? Baj. Miss Dolly és a barátai bajban vannak. Te, Riley meg én: mind a ketten bajban vagyunk. Ide tartozunk, ehhez a fához, különben nem lennénk itt.

A bíró megnyugtató hangjára Dolly felhagyott a sírással. – Ma – folytatta a bíró mikor a seriff társaságához csatlakoztam, még azt hittem, én is csak egy vagyok azok közül, akiknek nyomtalanul múlik el az élete. Most már bizakodóbb vagyok ebben a tekintetben. Mióta is emlékszem magára, Miss Dolly, ötven vagy hatvan esztendeje talán? A félszeg, pirulós kislányra, amint ül az édesapja kocsiján... de sose szállt le, mert nem akarta, hogy észrevegyék a gyerekek: nincs cipő a lábán.

– Dolly meg Az sosem járt mezítláb – motyogta Catherine. – Nekem nem volt cipőm.– Évek hosszú során át csak láttam, de nem ismertem magit, legkevésbé azt ismertem fel,

amit ma: maga egy szellem, egy pogány...– Pogány? – kérdezte Dolly meghökkenve, de érdeklődve várta a folytatást.– Jó, maradjunk annál, hogy szellem. Olyasvalaki, aki csupán látásra fel sem mérhető. Az

ilyen szellem mindent felfog az életből, az ellentmondásait is... ennélfogva örökösen bajba keveredik. Nekem sem lett volna szabad bírónak lennem; mert így sokszor kénytelen voltam helytelenül állást foglalni. A törvény nem tesz különbséget. Emlékeznek még Carperre, arra a halászra, aki lakóbárkával járt a folyón? Kitiltották a városból... mert egy szép kis színes lányt akart feleségül venni, azt hiszem, most Mrs. Postumnál dolgozik. Tudják, szerette azt az embert, sokszor láttam őket, mikor kijártam horgászni; nagyon boldogok voltak egymással. A halásznak az volt az a lány, amit én soha nem leltem meg: az egyetlen a földön... Kívüle nincs senki és semmi. Ha mégis feleségül veszi, a seriffnek kötelessége lett volna letartóztatni, nekem pedig elítélni. Némelykor elgondolkozom azon, hány embert ítéltem el úgy, hogy magamra vettem az igazi bűnt: és részben emiatt vállalom, hogy mielőtt meghalok, egyszer, egyetlenegyszer, igazán kiállók az igazság oldalán.

– Most az igazság oldalán van. Az meg a zsidó...– Csönd! – szólt közbe Dolly.– Az egyetlen a földön – Riley ismételte a bíró szavait, és kétség rezdült a hangjában.– Ezt úgy értem – igyekezett magát világosabban kifejezni a bíró –, olyasvalaki, akinek

mindent elmondhat az ember. Esztelenség tőlem, hogy erre vágyom? Mikor éppen arra törekszünk minden erőnkkel, hogy igazi lényünket elrejtsük egymás elől, és attól rettegünk, hogy fel találják fedni. Most azonban lelepleződtünk: öt bolond egy fán. Nem kis szerencse, feltéve, hogy élni tudunk vele: ezentúl nem kell törődnünk vele, minek néznek bennünket... gondolhat mindenki, ami tetszik. Ha mi biztosan tudjuk, hogy innen senki ki nem lakoltathat bennünket, azt is láthatjuk, hogy barátaink éppen a belső bizonytalanságuk miatt röffentek össze, és szövetkeztek, hogy az ellentétek alapját kétségbe vonhassák. A múltban apránként vadidegeneknek szenteltem magam, az életemet... olyanoknak, akik végigmentek a járdán, aztán eltűntek szem elől, vagy leszálltak a következő állomáson; ha valamennyit összeraknám, kikerülne belőlük az egyetlen a földön... De mit kezdjek száz meg száz idegen arccal száz különböző utcában? És most szerencsém volt, megtaláltam: maga az, Miss Dolly, Riley és mind, ahányan vannak.

Catherine megszólalt: – Dehogy vagyok én százarcú ember, micsoda ötlet! – Ezzel felbosszantotta Dollyt, és az rászólt: ha nem tud tisztességesen beszélni, jobb lesz lefeküdni. – De bíró úr – mondta Dolly –, nem egészen értem, mire gondol. Mit mondhatnánk mi egymásnak? Titkokat? – kérdezte a végén gyámoltalanul.

Page 23: Truman Capote - A fűhárfa

– Dehogy titkokat. – A bíró gyufát vett elő, és újra meggyújtotta a gyertyát. Szívbe markoló kifejezés ült az arcán: mintha tőlünk kérne segítséget. – Beszéljünk az éjszakáról, arról, hogy nem jött fel a hold. Nem számít, mit mond az ember, csak a bizalom, amivel kimondja, és az együttérzés, ahogy fogadják. Irene, a feleségem, nagyszerű asszony volt, mindent közölhettünk volna egymással, mégsem jött létre köztünk soha az összhang, az igazi érintkezés. Akarómban halt meg, és utoljára megkérdeztem tőle: „Boldog vagy te, Irene? Sikerült téged boldoggá tennem?” „Boldog, boldog, boldog!” – ezek voltak az utolsó szavai: nem egyértelmű válasz. Soha nem tudom meg, igennel válaszolt-e, vagy csak visszhangként ismételte szavamat; de ha igazán ismertem volna, akkor tudnám. És ott vannak a fiaim. Nincs részem a megbecsülésükben; pedig erre vágytam, nem annyira mint az apjuk, inkább mint férfi. Sajnos, úgy hiszik, valami szégyenletes dolgot tudtak meg rólam. Mindjárt elmondom, mi volt az. – Férfias tekintete a gyertyafényben egymás után vizsgálódva pihent meg az arcunkon, mintha először arról igyekezne meggyőződni, hogy figyelünk-e rá, és megbízhat-e bennünk. – Öt évvel ezelőtt, nem, inkább hat, a vonaton képes gyermekújságot találtam az ülésen, biztosan egy gyerek hagyta ott. Olvasgattam a lapot, és a hátsó fedelén egy csomó címet találtam, gyerekek címét, akik levelezőtársat keresnek. Ezek között volt egy kislány címe Alaszkából, nagyon megtetszett a neve: Heather Falls. Küldtem neki egy képeslapot. Uramisten, azt hittem, ez igazán ártatlan szórakozás. A kislány azonnal válaszolt, és a levele nagyon meglepett: rendkívül értelmesen írta le, milyen az élet Alaszkában meg az apja birkatenyészete, és bűbájosán festette le az északi fényt. Tizenhárom éves volt, és a fényképét is beletette a levélbe... nem lehetett szép kislány, csak okos és bizonyára kedves. Én pedig átlapoztam a régi albumokat, és találtam magamról egy tizenöt éves koromból való Kodak-felvételt, valami horgászútról... napsütésben, pisztránggal a kezemben. Mostani felvétel is lehetett volna. Úgy írtam neki, mint egy kamasz, megírtam, hogy puskát kaptam karácsonyra, és kölykezett a kutyám, hogy milyen nevet adtunk a kiskutyáknak, meg hogy vándorcirkusz érkezett a városba. Mintha visszatért volna az ifjúságom, és lenne egy szerelmesem Alaszkában... Nos, nagy öröm volt ez egy öregembernek, aki mindig csak magában ül otthon, és az óra ketyegését hallgatja. Egy idő múlva megírta, hogy beleszeretett egy fiúba, akit már régen ismer, és egy kamasz szívét sem szoríthatta volna jobban össze a féltékenység, mint akkor az enyémet. De a barátságunk nem szakadt meg. Két évvel ezelőtt megírtam neki, hogy beiratkoztam a jogra, és akkor aranyércet küldött nekem... mert az szerencsét hoz, írta. – Előhúzta a zsebéből, és mindnyájunknak megmutatta: mintha most mindnyájunkhoz közel állt volna Heather Falls, és szívének egy darabkája lenne kedves ajándéka, mely ott csillogott a bíró tenyerén.

– És ezt tartják ők szégyenletesnek? – kérdezte Dolly, inkább bosszúsan, mint felháborodva. – Hogy segíteni próbált egy szegény alaszkai kislány társtalanságán? Sok hó esik arrafelé.

Cool bíró markába zárta az ércdarabot. – Nem mintha egy szóval is említették volna a dolgot. Csak hallottam, ahogy a két fiam meg az asszonyok tárgyaltak róla; meg arról, hogy mit kellene tenniök velem. Persze kilesték a levelezésemet. Én soha nem zárok be fiókot... furcsállom, hogy kulcs védelmére szoruljon egy ember abban a házban, mely mindig egészen az övé volt. Azt hiszem, ők ebben a dologban egy jelét látják a... – és a homlokát ütögette.

– Én is kaptam egyszer egy levelet. Collin, drágám, tölts egy kortyot – szólalt meg Catherine, és a borra mutatott. – Szóval kaptam egyszer egy levelet, meg is van valahol, és húsz évig törtem a fejem rajta, ki írhatta. Ennyi volt: „Helló, Catherine, rögtön gyere Miamiba, és elveszlek, csókol Bill.”

– Catherine, megkért valaki feleségül... és eddig nekem erről egy szót sem szóltál?Catherine a vállát vonogatta. – Hát, Dolly szívecském, hallhattad, mit mondott az előbb a

bíró. Az ember senkinek sem mond el mindent. Azonkívül egész csomó Billt ismertem... Eszemben sem volt azon törni a fejem, melyikhez mehetnék. Inkább az érdekelne, melyik írta

Page 24: Truman Capote - A fűhárfa

a levelet? Az is csak azért, mert életemben ezt az egy levelet kaptam. Lehetett az a Bill, aki a tetőt csinálta a házamon; amióta fenn van az a tető, édes istenem, hogy megöregedtem, és milyen régen meg se fordult a fejemben. Volt egy másik Bill, az 1913 tavaszán felásta a kertet. Annyi biztos, tudta, hogyan kell egyenes barázdát vágni. És a csirkeólat is egy Bill építette, Pullmanékhoz ment azután dolgozni. Ő is írhatta. Vagy az a Bill... nem is, mert az Fred volt... Collin drágám, de finom ez a bor.

– Én is kérek egy cseppet – szólalt meg Dolly mert ez a Catherine igazán olyan...– Hm – felelte rá Catherine.– Ha kicsit lassabban beszélne, és kevesebbet rágna... – szólt közbe a bíró, mert azt hitte,

Catherine bagót rág, nem vattát.Riley kissé távolabb húzódott tőlünk, és csendesen bámult a nyüzsgő sötétségbe. Egy-egy

madár elvijjogta magát, és Riley megszólalt: Én... ön téved, bíró úr.– Miben, fiam?Most Rileynak egész arcát elárasztotta az a nyugtalanság, ami gondolataimban mindig a

személyéhez kapcsolódott. – De én nem vagyok bajban. Nem vagyok én semmiben. Lehet ezt bajnak nevezni? Sokszor csak hánykolódom, nem tudok aludni, és az jár a fejemben, mihez értek tulajdonképpen? Vadászok, száguldozom a kocsimmal körbe, mint a bolond; de félek még a gondolatától is, hogy örökké így megy majd. És még valami, nincs bennem érzés... persze a húgaim iránt van, de az egészen más. Például több mint egy évig jártam egy lánnyal Rock Cityből, soha ennyi ideig még nem maradtam egy lány mellett. Egy héttel ezelőtt lehetett, megkérdezte tőlem, mondd, hol a szíved? és aztán, hogy ha nem szeretem, belehal. Én pedig megállítottam a kocsit a vasúti sínen; nos, mondtam, most itt maradunk, és húsz perc múlva megy el itt egy expressz. Néztünk egymás szemébe, és folyton csak az járt a fejemben, milyen furcsa, hogy nem érzek éppenséggel semmit, csak...

– Csak hiúságot, ugye? – szólt közbe a bíró.Riley egy szóval sem tagadta. – Ha a húgaim elég nagyok lennének már, hogy megálljának

a maguk lábán, legszívesebben bevártam volna az expresszi, kapjon el bennünket.Én még a gyomromban is éreztem a fájdalmat, amiért ezt kell hallanom tőle, szerettem

volna megmondani neki, hogy nekem mindig ő volt a példaképem, és pontosan olyan akartam lenni, amilyen ő.

– Előbb volt szó az egyetlenről a világon. Ha én elmondhatnám ezt arról a lányról, ez volna a szívem vágya!

De én magammal sem vagyok rendben. Lehet, ha egyvalaki ennyire fontos volna nekem, célokat tűznék magam elé, és el is érnék mindent: megvenném azt a darab földet, ott a Paptelek mögött, és bérházakat építtetnék... megtehetném, ha nyugodt volnék, és biztos magamban.

Feltámadt a szél, megzizegtette a leveleket, félrehajtotta a felhőket is. Csillagfény áradt ránk, és a gyertyánk elbátortalanodott, nem állta az egyenlőtlen versenyt a fenti ragyogással, pislákolva kialudt, mire a télies hold is kibontakozott felettünk; közelből és távolból élőlények fordultak havasfehér darabkája felé, holdszemű békák meredtek rá, s a még hangjával is karmoló vadmacska. Catherine kibontotta a rózsaszínű hálózsákot, és nem nyugodott, míg Dolly bele nem bújt; aztán magához Ölelt engem, és addig vakargatta a fejemet, míg oda nem hajtottam a mellére... Te fázol, mondta, és közelebb húzódott: jó meleg volt, mint a régi konyhánk.

– Fiam, erre csak ezt mondhatnám, hogy elejétől fogva eltévesztetted az irányt – mondta a bíró; föltűrte a kabátja gallérját. – Miért lenne neked fontos egy lány? Törődtél te életedben akár egy falevéllel is?

Riley a vadmacskára fülelt, mohó vadászszemmel fürkészve utána, és belekapott néhány levélbe, melyek körülöttünk lebegtek, mint az éjjeli pillék; zizegve menekültek is, mintha csakugyan tudnának repülni, de egy ott maradt az ujjai között. És most a bíró is megfogott

Page 25: Truman Capote - A fűhárfa

egy levelet. Furcsa, de az ő kezében értékes dolognak tűnt, ami a Riley ujjai közt semminek. Gyengéden megsimogatta a levelet, az arcához szorította, és álmodozó hangon folytatta: – Mert a szeretetről van szó. Egy falevél, egy marék mag... kezdjük ezzel, mert ilyen csekélységeken kell megtanulni, mi a szeretet. Előbb egy levél, aztán egy zápor, és akkor jön az a valaki, aki megérti, amit te a falevéltől tanultál, melyet a zápor érlelt a magból. Nem könnyű ezt megérteni, fiam; sokszor egy egész élet kell hozzá, ennyi kellett nekem is, de még mindig nem értem a végére... Máig is csak annyit tudok, hogy mennyire igaz: a szerelem egymásba fonódó láncolata a szeretetnek, amint a természet is sok-sok élet láncszemeiből áll.

– Hát akkor – szólalt meg Dolly suttogva akkor én egész életemben szerelmes voltam. – Jól beburkolódzott a hálózsákba. – Pedig mégsem volt így – folytatta kissé bátrabban legalábbis azt hiszem, mert sohasem szerettem egy – míg a megfelelő kifejezést kereste, a szél meglebegtette a fátylát – igazi úriembert. Úgy is mondhatnánk, alkalmam sem volt rá, mert férfival nem is kerültem össze, kivéve persze papát. – Elhallgatott, mintha ezzel is túl sokat árult volna cl magáról. A csillagfény feszes fátyolként simult rá, takaróba burkolta. Az egymásnak felelgető békák, a rét felől zizegő hangok összefonódó lánca mégis vallomásra késztették: – Mégis mindig szerettem, mindent. Például a rózsaszínt; gyermekkoromban kaptam egy színes ceruzát, az rózsaszínű volt. Rózsaszínű macskát, rózsaszínű fákat rajzoltam... és harmincnégy évig laktam rózsaszínű szobában. És volt egy skatulyám, megvan még a padláson, megkérem Verenát, legyen szíves, adja azt ki nekem, olyan jó volna, ha velem lenne, mert abban van az, amit először annyira szerettem. Hogy mi az? Egy darabka, kaptárból való, kiszáradt méhsejt. Üres lódarázsfészek. Meg más egyéb, egy szegfűszeggel tűzdelt narancs meg egy szarkatojás... Ilyesmiket szerettem, de ezalatt úgy felgyülemlett bennem a szeretet, hogy repestem a boldogságtól, akár a madár a napraforgóréten. Az ilyesmit azonban cl kell titkolni, mert nyomasztja az embereket, és máig sem értem, miért, terhére van az embereknek, sőt valahogy szerencsétlennek érzik magukat miatta. Verena is folyton szidott, amiért mindig félrehúzódom, de én attól félek, megijednek az emberek, ha megtudják, mennyire törődöm velük. Például Paul Jimson felesége. A férfi beteg lett, és az asszony hordta ki helyette az újságot, emlékeztek, ő járt a mi utcánkban is. Szegény kis nyeszlett teremtés csak úgy vonszolta magát, alig bírta el a nehéz köteget. Egy szörnyű hideg napon, mikor a verandánkhoz ért, csöpögött az orra, és könnyes volt a szeme is a fagytól... Letette az újságot, én megszólítottam, csak annyit mondtam, várjon egy percig, elővettem a zsebkendőmet, és megtöröltem a szemét. Meg akartam neki mondani, hogy sajnálom, meg szeretem is... de amikor megérintettem az arcát, halkan felsikított, és rohant le a lépcsőn. Attól fogva csak az utcáról dobta be az újságot, és amikor hallottam, hogy az újság a verandához vágódik, még a csontom is belefájdult.

– Paul Jimson felesége: és még képes egy ilyen apróság miatt gyötörni magát – szólalt meg Catherine, és megnedvesítette a száját a megmaradt utolsó korty borral. – Nekem is van egy tál aranyhalam, szeretem is őket, de attól még nem kell az egész világot szeretni. A szeretet csak bajt és kavarodást okoz. Beszélhetnek maguk, amit akarnak, nem használ semmit, inkább árt, és azt hozza fel, amit legjobb elfelejteni. Sokkal jobb, ha minél többet megtartunk magunknak. És az emberben az a legjobb, ami a lelke legmélyén van. Mi emberség marad abban, aki kifecsegi a belső dolgait? A bíró például azt mondja, minket itt valami baj hozott össze. Ugyan! Nagyon is világos okokból vagyunk itt. Először is itt van nekünk ez a faházunk, másodszor Az meg a zsidó el akarja lopni, ami a miénk. Harmadszor: maga, meg itt a többiek mind, azért, mert így akarják, mert így szól a lelkűk legmélyéről jövő parancsolat. Ez már engem nem érdekel. Én azt szeretem, ha tető van a fejem felett. Dolly szívecském, adj egy kis helyet a zsákban a bírónak, reszket, mint akiből kiszállni készül a lélek.

Dolly félszegen emelte fel a hálózsák szárnyát, a bíró pedig, félszegségét félretéve, alája bújt. Imbolyogtak a kínafa ágai, akár az óriás evezők a tengeren, és messze-messze mindenütt

Page 26: Truman Capote - A fűhárfa

ragyogtak a csillagok. Riley magára maradva szánalmasan összehúzta magát, mint valami kis árva.

– Húzódjon közelebb maga is azzal a kemény koponyájával: éppúgy fázik, mint a többi – szólt hozzá Catherine, és felajánlotta a jobb oldalán azt a helyet, amit bal felől én foglaltam el. Riley nem nagyon kívánkozott oda; vagy mert érezte a szagát olyasféle, mint a parlagfű, vagy mert puhányságnak tartotta. De hívtam én is, gyere csak, Riley, Catherine jó meleg, egy hálózsáknál is többet ér. Kis idő múlva mégis hozzánk húzódott. Hosszú csend következett, már azt hittem, mindenki elaludt. De éreztem, hogy Catherine kihúzza magát: Most jöttem rá, kitől kaptam azt a levelet: Senki Billtől. Az küldte, senki más. Olyan biztos, mint hogy Catherine Creek a nevem, hogy fogott egy négert Miamiban, és megíratta vele a levelet, azt képzelte, felkerekedek, és nem is hall felőlem többé soha. – Dolly álmosan rászólt: csönd legyen, csönd, hunyd le már a szemed; nincs mitől félnünk, férfiak vigyáznak ránk.

Visszahajlott egy ág, holdfény világította be a fát: láttam, hogy a bíró megfogja Dolly kezét. Ezután már nem láttam semmit.

Page 27: Truman Capote - A fűhárfa

NEGYEDIK FEJEZET

Elsőnek Riley ébredt fel, és engem is felkeltett. Három hajnali csillag lebegett az égbolton a felkelő nap halvány fényében; harmat csillogott a levegőben, és egy raj feketerigó röppent fel az ébredő fényt köszönteni. Riley intett, hogy menjek utána, és zajtalanul ereszkedtünk le a fáról. Catherine, buzgón horkolva, nem hallotta meg; nem ébredt fel rá sem Dolly, sem a bíró: arccal egymáshoz simulva aludtak, mint két eltévedt gyerek az elvarázsolt erdőben.

A folyónak tartottunk, és Riley ment elöl. A vitorlavászon nadrágja surrogott, ahogy minden egyes lépésnél összeért a két szára. Sokszor megállt, és nagyot nyújtózott, mint akinek a tagjai elzsibbadtak a vonaton. Egy kis dombhoz érkeztünk, és a boly körül szorgosan jártak már a vöröshangyák. Riley kigombolta a nadrágját, és nagy zuhatagot árasztott, semmi különös nem volt benne, mégis nevettem, mikor követtem példáját. Persze megsértődtem, mert megfordult, és lepisilte a cipőmet. Akkor azt hittem, azért, mert nem becsül semmire. Megkérdeztem, miért teszi ezt velem. – Nem érted a tréfát? mondta erre, és átfogta a vállamat.

Ha lehet ilyet naphoz kötni, azt mondhatom, ettől a perctől kezdve jó barátok lettünk. Legalábbis, ha felébredt Riley Hendersonban valami ragaszkodás irántam, csak erősítette hasonló érzéseimet. Barna fák alatt, barna tüskebokrok közt vágtunk át az erdő mélyén a folyó felé.

Piros kezek széttárt ujjaiként lebegtek a levelek a lassú zöld víz felett. Egy úszó faág kiálló vége olyannak tűnt, mint valami víziszörny busa feje. Elmentünk egészen a régi lakóbárkáig, ahol tiszta volt a víz. A bárka kissé meg volt döntve; a szétváló víz sodra belepte a hajó tetejét, lehajló fedélzetét gyöngyöző, bő nedvességgel, mint fémet a rozsda. A lakófülke belseje meglepően gondozottnak látszott. Képes magazinok hevertek körös-körül, petróleum-lámpa meg egy egész sor sörkonzerv állt az asztalon; a hálóhelyen matrac, paplan, párna, sőt a párnán áruló rúzsfoltok. Nyomban megértettem, valakinek a rejtekhelye ez a bárka, és Riley mosolyából azt is kitaláltam, kié. – A legfontosabb – mondta –, itt az oldalán kitűnően lehet halászni. Meg ne mondd senkinek. – Megfogadtam: keresztet vetettem rajongó szívem táján.

Levetkőztünk, de közben mintha álmodnék. Azt álmodtam, hogy vízre bocsátották a bárkát, és mind az öten rajta voltunk, a kiakasztott fehérnemű dagadozva lengett, mint a vitorla, a főzőfülkében kókuszsütemény sült, és muskátli virított az ablakban... És amint haladtunk, különböző folyókon szebbnél szebb tájak tárultak elénk.

A nyárutó emelkedő napja árasztott némi meleget, de a víz, mikor belevetettem magam, megvacogtatott, és libabőrösen kapaszkodtam vissza a bárkára, míg Riley ide-oda úszkált a két part között. Sárga bambuszsziget állt ki a vízből, mint a darvak lába, visszatükröződve a sekély víz tükrén. Riley a vadász szemével gázolt körülöttük. Intett nekem. Metsző hideg volt a víz, mégis odaúsztam hozzá. A kristálytiszta víz két térdig érő ágra oszlott a bambusz körül. Riley az egyikben cserkészett: a keskeny ágban szénfekete törpeharcsa akadt fenn. Kézzel fogtuk meg: menekülni akart hátrafelé, és egyenesen tenyerembe vetette magát, vibráló bajsza csiklandozta tenyeremet, de volt annyi eszem, hogy el ne eresszem... hála istennek, mert életemben csak ezt az egy halat fogtam. Legtöbben csak legyintenek rá, ha elmesélem, hogy puszta kézzel törpeharcsát fogtam. Ilyenkor azt felelem, jó, kérdezzék meg Riley Hendersont, igaz-e? Bambusztőrt döftünk át a kopoltyújánál, és visszaúsztunk a bárkához, a zsákmányt a víz színe fölött tartva. Riley azt mondta, életében nem látott ilyen szép példányt: elvisszük a faházba, süsse meg a bíró reggelire, ha már úgy hencegett, milyen finoman készíti a törpeharcsát. A sors úgy hozta, hogy azt a halat senki nem ette meg.

Távollétünkben szörnyű események zajlottak a faház körül. Candle seriff megérkezett a letartóztatási paranccsal és két fogdmeggel, mi pedig, nem is sejtve, mi történik, bolondgombát rugdostunk, és kavicsot kacsáztattunk a vízen.

Page 28: Truman Capote - A fűhárfa

Elég messze voltunk még, mikor a félelmetes ricsajt meghallottuk: fejszecsapásként hatolt át a fák között. Catherine jajgatása úgy kiszalasztotta az erőt a lábamból, hogy olyan lett, mint a kocsonya, lépni sem tudtam, Riley viszont felkapott egy dorongot, és futni kezdett. Kódorogtam ide-oda, rossz irányba fordultam, a rét szélén találtam magam, és ott Catherine-be ütköztem.

Elöl letépték róla a ruhát, félmeztelen volt. Ray Olivér, Jack Mill és Big Eddie Stover, három nagydarab férfi, a seriffcimborái ráncigálták, lökdösték, ütötték, verték a réten át. Legszívesebben megöltem volna őket, de Catherine meg is próbálta: nem sikerült szegénynek, pedig kézzel, lábbal, könyökkel küszködött. Big Eddie Stover fattyúnak született, a másik kettő a maga erejéből érte el ezt a rangot. Big Eddie nekem jött, én meg a pofájába vágtam a halat. Catherine odakiáltott: – Hozzá ne nyúljon ahhoz a gyerekhez, szegény kis árva! – és amikor látta, hogy mégis átfogja a derekamat, biztatott: – Csak a tojásait, Collin, oda rúgj, de nagyot! – Úgy is tettem. Big Eddie arca görcsösen összerándult. Jack Mill (egy evvel később bezárták egy jégverembe, és ott fagyott meg; úgy kellett neki) utánam kapott, de kisiklottam a kezéből, átszaladtam a réten, leguggoltam, úgy bújtam meg a magas fűben. Azt hiszem, nem sokat törődtek velem, annyira lefoglalta őket Catherine, mert lestem őket, bírókra kelt velük egész úton, én meg belebetegedtem, hogy nem segíthetek rajta, de a temető szélénél el is tűntek a szemem elől.

Egy varjúpár károgva röpült el a fejem fölött, és baljós jelként vissza is fordult. Hason csúszva haladtam az erdő felé... és akkor közelből súlyos lépteket hallottam a fűből. A seriff volt, mellette egy Will Harris nevű rémes alak. Iszonyú magas, bivalyerős a válla, és egyszer veszett kutya harapott a torkába; meglátszottak a csúnya forradások, de legjobban a hangja sínylette meg a dolgot, gyengén, reszketegen beszélt, mint valami kisgyerek vagy törpe. Elmentek mellettem, de olyan közel, hogy kifűzhettem volna Will cipőjét. Szánalmas hangján mesélt valamit a seriffnek, amiből én Morris Ritz és Verena nevét értettem meg: pontosan nem tudom, mit mondott, de valamiért Morris Ritz és Verena küldte Willt a seriff után, hogy hívja vissza. A seriff erre azt felelte: – Mi a nyavalyát akar az a nőszemély, egy egész hadsereget talán? – Mikor eltűntek a szemem elől, felugrottam, és rohanvást indultam vissza az erdőbe.

A kínafa közelében elbújtam egy páfránybokor mögé: azt hittem, még mindig ólálkodik ott valaki a seriff fogdmegjei közül. Nem volt ott semmi, csak egy éneklő madár. De a faházban sem találtam senkit: mintha kísérteties árnyakra szórná fényét a napsugár, úgy ásított benne az üresség. Dermedten támaszkodtam a fa törzsének. Ebben a pillanatban ismét visszatért az álomkép: ruhánkat lengeti a szél a lakóbárkán, virít a muskátli, és ringatózunk a vízen a tenger, a világ felé.

– Collin! – Valahonnan az égből szólítottak néven. – Te vagy az? És sírsz?Dolly hangja volt, de nem láttam belőle semmit, míg fel nem hágtam a fa derekáig, s ott,

messze a magasban, megpillantottam Dolly kicsi, szinte gyerekcipőjét. – Óvatosan, fiam – kiáltott le a bíró mellőle –, még lerázol minket innen! – Csakugyan úgy gubbasztottak odafenn, mint sirályok az árbocon. Egészen a fa tetején ültek, és később Dolly megjegyezte, kár, hogy eddig nem mászott fel odáig, olyan gyönyörű onnan a kilátás. Kiderült, hogy a bíró még idejében észrevette a seriff meg a fogdmegek közeledtét, és ott fenn kerestek menedéket. – Maradj csak, lemegyünk – szólt le nekem Dolly, a bíró kezét nyújtotta neki, s olyan elegáns mozdulatokkal jött lefelé, mint egy dáma a márványlépcsőkön.

Összecsókolóztunk, de nem eresztett el. – Ő elindult, hogy megkeressen benneteket... azaz Catherine; nem tudtuk, hova lettetek, és annyira aggódtam, én... – Félelme még mindig ott remegett a kezemben. Olyan volt, mint egy rémült kis állat, csapdába esett nyúl. A bíró lesütötte a szemét. Úgy érezte, talán utunkban van, vagy az bántotta, hogy Catherine-t nem tudta megvédeni. De hiszen mit is tehetett volna? Ha segítségére siet, őt is biztosan megfogják: nem tréfálni jött ide a seriff, Big Eddie Stover meg a többiek. Én voltam a bűnös.

Page 29: Truman Capote - A fűhárfa

Ha Catherine nem indul a keresésemre, nyilván sosem csípik el. Elmondtam, mi történt a réten.

De Dolly nem is akart végighallgatni. Mintha rossz álmot űzne el, felhajtotta fátylát. – Hiába próbálom elhitetni magammal, hogy Catherine elment, mégsem hiszem. Ha elhinném, utánarohannék. Azt is hiába szeretném elhitetni magammal, Verena rendezte ezt az egészet, az sem megy. Mit gondolsz, Collin: azért van minden, mert gonosz a világ? Este még mindent másképp láttam.

A bíró farkasszemet nézett velem: azt hiszem, sugallni akarta nekem a választ. De magamtól is tudtam, mit feleljek. Nem számít, milyen indulatok kavarognak, a külön kis világa mindenkinek jó, durvaságnak abban nincs helye. Dolly pedig túlságosan is védett fészket teremtett maga körül, melybe befogadta Catherine-t és később engem, nem is érezhette a gonoszságnak odakint tomboló szelét. – Dehogyis, Dolly, nem rossz ez a világ – mondtam. Végigsimította homlokát: – Ha igazad van, akkor pár perc múlva Catherine-t is láthatjuk a fa alatt... ha nem talált is meg benneteket Rileyval, de egész biztos, hogy ide visszajön.

Csakugyan kérdezte a bíró –, hova lett Riley?Csak annyit tudtam, hogy rohant előttem, akkor láttam utoljára; elkapott bennünket az

aggodalom, és ketten a bíróval kiáltozni kezdtük a nevét. Kiáltásunk szétszéledt az erdőben, de még nagyobbnak éreztük a csendet utána. Sejtettem, mi történt: beleesett abba a régi indiánkútba... mesélhetnék róla, hányán jártak így. Csaknem kimondtam már, mikor a bíró figyelmeztetően a szájára tette az ujját. Ez az ember a kutya hallásával jött a világra: mert én semmi neszt nem észleltem. Pedig igaza volt, jött valaki az ösvényen. Kiderült, hogy Maude Riordan és Riley csinosabbik húga, Elizabeth. Nagyon jó barátságban voltak, és egyforma fehér pulóvert viseltek. Elizabeth kezében hegedűtök volt.

– Ide figyelj, Elizabeth – szólt a bíró, meghökkentve a lányokat, mert eddig nem vettek észre bennünket. – Ide figyelj, kislányom, nem tudod, hol a bátyád?

Maude tért magához hamarabb, és ő válaszolt: – Hogyne tudnánk – felelte izgatottan. – Éppen hazakísértem Elizabethet az óráról, mikor Riley kilencven mérföldes sebességgel elrobogott mellettünk, majd elgázolt bennünket. De miért nem szólalsz meg, Elizabeth? Mindegy, ő kért meg bennünket, hogy jöjjünk ki, és mondjuk meg, később majd mindent megmagyaráz. Maguk biztosan tudják, mit.

Maude is meg Elizabeth is osztálytársaim voltak, de ók ugrottak egy osztályt, és idén júniusban leérettségiztek. Maude-ot különösen jól ismertem, mert egy nyáron át zongorázni tanultam az édesanyjától; apja hegedűórákat adott, az ő tanítványa volt Elizabeth Henderson is. Maude gyönyörűen hegedült. Egy héttel ezelőtt olvastam a helyi lapunkban, meghívást kapott Birminghamből, hogy játsszék a rádióban, s nagyon megörültem neki. Szerettem Riordanékat, tapintatos, kedves emberek. Nem mintha olyan nagyon áhítoztam volna, hogy zongoraórákat vegyek Mrs. Riordantól... inkább nagyvonalúságát, szőkeségét szerettem, a megértő, művelt társalgását, miközben ültünk a hangszer előtt, mely bútorfényszagot és áhítatot árasztott. Ennél is jobban szerettem, ami utána következett, mert Maude mindig meghívott egy limonádéra a hűvös hátsó teraszon. Persze kislány volt, a füle tündérien finom, csontos, érzékeny alkatú, apjától a nagy, fekete ír szemét, anyjától platinaszőke haját örökölte, mely halványan csillogott, mint a reggeli fény... Csöppet sem hasonlított legjobb barátnőjére, az érzelmes, árnyékszerű Elizabethre, fogalmam sincs, miről tudtak annyit beszélni egymással, talán könyvekről és zenéről. De mikor én voltam együtt Maude-dal, egészen más dolgokról folyt a szó: fiúkról, randikről, csúf bulizásról nyilvános helyeken; és mit szólok hozzá, miféle nőszemélyekkel randalíroz a kocsijával Riley? Sokszor igazán sajnálja Elizabethet, sőt bámulja is, erős lélekre vall, hogy még mindig képes emelt fővel járni. Még lángésznek sem kellett lennem, hogy észrevegyem, Maude bele van esve Rileyba és mégis azt képzeltem, én vagyok szerelmes őbelé. Egy ideig otthon sokat emlegettem a nevét, de egyszer

Page 30: Truman Capote - A fűhárfa

Catherine kifakadt: ugyan, Maude Riordan, olyan vékony, keszeg, nincs mit fogni rajta, bolond az a férfi, amelyik egy napot is szán rá. Egyszer nagyvonalú estét rendeztem Maude-nak, saját kezűleg kötöttem szagosbükkönycsokrot neki, aztán elvittem a Phil zenés kávéházába, sültet rendeltem Kansas City módra, és utána még táncolni is elvittem a Lola-szállóba. Mégis úgy tett, mintha meglepődne, mikor hazakísértem és búcsúzóul meg akartam csókolni. – Ez igazán felesleges, Collin... de köszönöm, klassz volt tőled ez az este. – Nagyon letörtem, és ezen senki sem csodálkozhat; de mivel nem eresztettem búnak a fejem, kicsit megváltozott formában fennmaradt a barátságunk. Egyszer az óra végén Mrs. Riordan nem adott nekem leckét házi gyakorlásra; kedvesen közölte velem, szívesebben venné, ha nem folytatnánk az órákat: – Igazán nagyon szeretünk téged, Collin, és ez nem jelenti azt, hogy ezentúl is nem látunk épp ennyire szívesen minálunk. De kedvesem, az az igazság, semmi hajlamod a zenére. Nem ritka eset ez, de azt hiszem, sokkal tisztességesebb mindkettőnktől, ha nem áltatjuk egymást. – Igaza volt, mégis sértette a büszkeségemet, és valahogy úgy éreztem, kitaszítottak onnan. Sajgó szívvel gondoltam Riordanékra, aztán lassacskán, mire a fáradságosan betanult dallamokat elfelejtettem, fátyolt borítottam az ügyre. Eleinte iskola után Maude megfogott néha, hogy menjek át hozzájuk, de én valahogy mindig igyekeztem kibújni ez alól, különben is télen szívesebben voltam együtt Dollyval és Catherine-nel a meleg konyhában. Egyszer Catherine firtatni kezdte a dolgot: – Mi történt, hogy szóba se hozod már Maude Riordant? – Csak mert nem, és kész! – feleltem. Nem beszéltem róla, de azért járt a fejemben; legalábbis most, hogy megláttam a fa alatt, a régi érzések markoltak a szívembe. Ezúttal először mérlegeltem a helyzetet némi szorongással: vajon mi hárman: Dolly, a bíró meg én komikus színben tűnünk-e fel Elizabeth és Maude előtt? Ez elsősorban rám vonatkozik, mert én egykorú vagyok velük. A viselkedésük mindenesetre olyan volt, mintha az utcán vagy a fagylaltozóban találkoztunk volna össze.

A bíró kezdte a beszélgetést: – Maude, hogy van a papa? Úgy hallom, nem nagyon jól volt mostanában.

– Semmi oka panaszra. Tudja, milyenek a férfiak, szeretik, ha gyógyítgatják őket. És a bíró úr?

– Kár – felelte a bíró szórakozottan, másutt jártak a gondolatai. – Mondd meg papának, hogy sokszor üdvözlöm, és remélem, hamarosan rendbejön.

Maude kedvesen válaszolt: – Köszönöm, uram, átadom. Tudom, örül majd az érdeklődésének. – Lesimította a szoknyáját, leült a fára, és lehúzta maga mellé a szabadkozó Elizabethet, mert Elizabethet senki sem szólította becenevén; hiába mondta neki az ember: Betty, egy héten belül megint csak Elizabeth lett: ez a lényéből következett. Egykedvű volt, flegmatikus, a haja erős szálú és fekete, arca közönyös, de néha valósággal szent... Liliomszál karcsú nyakán egy medalionban misszionárius apja miniatűr képét hordta. – Nézd csak, Elisabeth, hát nem csodálatos Miss Dolly kalapja? Bársony és fátyol.

Dolly kihúzta magát, és megtapogatta fejét. – Rendszerint nem is hordok kalapot... de utazni készülünk.

– Hallottuk, hogy elment hazulról – felelte Maude, de aztán sokkal őszintébb hangon folytatta: – Tulajdonképpen az egész város erről beszél, ugye, Elizabeth? – Elizabeth nem valami lelkesen rábólintott. – Uramisten, mit nem hordanak össze! Útközben találkoztunk Gus Hammel, azt mondta, hogy Catherine Creeket (vagy mi a neve), a színes nőt letartóztatták, mert kőkorsóval fejbe verte a tiszteletes asszonyt.

Mély hangon megszólalt Dolly: – De hiszen Catherine-nek ebben semmi része nem volt.– Valaki mégis fejbe vághatta – folytatta Maude, mert a tiszteletes asszony délelőtt a

postán mindenkinek mutogatta a púpot a fején. Elég nagy. Ugye, mulatságos volt, Elizabeth? – Elizabeth ásított. – Nekem igazán mindegy, ki verte fejbe, és annak inkább kitüntetést adnék.

Page 31: Truman Capote - A fűhárfa

Azt már nem – sóhajtott Dolly –, nem szép dolog, és nem kellett volna. De ezenkívül is mindnyájunknak lesz megbánnivalója.

Végre rólam is tudomást vett Maude. – Kerestelek, Collin. – Túl hirtelen mondta, hogy leplezze a zavart: az enyémet meg az övét. – Elizabethtel maszkabált tervezünk, de egy olyan igazi rémeset, és azt gondoltuk, te igazán nagyszerű lennél, ha csontváznak öltözve sötét szobában tenyérből jósolnál: ehhez úgyis jól értesz...

– A hantához – jegyezte meg Elizabeth közömbösen.– Persze. Hát ebből áll a jóslás – hagyta rá Maude.Fogalmam sincs, honnan vették, hogy olyan hantás vagyok, hacsaknem abból a fölényes

ügyességből, amivel minden mulasztásomat kimagyaráztam. A mulatság persze csábítóan hangzott. – Ne nagyon számítsatok rám; lehet, hogy addigra mindnyájunkat lecsuknak.

– Az persze más – felelt Maude ugyanúgy, mint amikor kitértem meghívásai elől.– Igaz is, Maude – segített ki bennünket a bíró a pillanatnyi kínos hallgatásból valóságos

híresség válik belőled. Az újságban olvastam, hogy a rádióban fogsz játszani.Mintha álmát beszélné el fennhangon, elmondta, hogy a rádiójáték az állami verseny

befejező része: ha első lesz, zenei ösztöndíjat nyer az egyetemre, de még a második hely is fél ösztöndíjat jelent. – Papa művét játszom el, egy szerenádot. Aznap írta, amikor megszülettem. Meglepetés, nem szabad előre megtudnia.

– Kérjék meg, hogy játssza el most itt – mondta Elizabeth, és kinyitotta a hegedűtokot.Maude szívesen engedett, nem kérette magát. A bőrszínű hangszer álla alá simult,

belezendült, amint hangolta; egy vakmerő lepke leszállt a vonóra, de felrebbent, mikor a vonó járni kezdett a húrokon, és olyan dallamot csalt ki a hangszerből, hogy úgy éreztük, tarka pillangóraj röpköd körülöttünk, és a tavasz bűbájos rakétája száll fel az égre, ami nem kis gyönyörűség a hervadó őszi erdőben. Lelassult, mélabúsra fordult a dallam, és a lány ezüst haja ráomlott a hegedűre. Megtapsoltuk; de mikor abbahagytuk, megint összeverődött két tenyér. Riley lépett elénk egy páfránybozót mögül, és Maude elpirult, mikor meglátta. Ha tudja, hogy ott van, biztosan nem megy neki ilyen jól a játék.

Riley hazaküldte a lányokat; nem szívesen mentek, de Elizabeth sosem mondott ellent a bátyjának. – Jól zárkózzatok be – szólt a húgának –, és Maude, nagyon szépen kérlek, most az egyszer aludj nálunk. Ha felőlem bárki kérdezősködik, csak annyit feleljetek, fogalmatok sincs róla, hol járok.

Felsegítettem a fára, mert elhozta a puskáját, és egy megtömött, súlyos hátizsákot elemózsiával, két palack vörös bort, egy világosat meg egy sötétebbet, narancsot, szardíniát, bécsi virslit, zsemlyét, kiflit a Katydid sütödéből és egy óriás doboz kekszet; miközben ezek egyenként előkerültek a hátizsákból, folyvást emelkedett a hangulatunk, és Dolly végképp elérzékenyült a sütemény láttára, kijelentette, Riley igazán puszit érdemel.

Beszámolóját azonban komor képpel hallgattuk végig.Mikor elváltunk egymástól az erdőszélen, rohanni kezdett arrafelé, amerről Catherine

visítását hallotta. Ő is megbújt a fűben, és végignézte összecsapásomat Big Eddie Stoverrel. Közbeszóltam: – Akkor meg miért nem jöttél segítségemre? Jól elbántál vele: nem hiszem, hogy Big Eddie megfeledkezik rólad egyhamar. Kétrét görnyedve sántikált haza. – Különben pedig akkor jutott eszébe, senki se tudja róla, hogy ő is közénk tartozik: okosabbnak tartotta, ha szépen elbújik, aztán mehet Catherine s a fogdmegek nyomában be a városba. Catherine-t betuszkolták Big Eddie ócska kocsijának pótülésére, és vitték egyenesen a fogdába. Riley is kocsival volt, könnyen követhette őket. – Mire a fogdához értek, úgy látszik, sikerült lecsendesíteniük Catherine-t; a kapuban összeverődtek néhányan, kölykök meg öreg falusiak... de mindnyájan büszkék lennének, ha látták volna, hogy ment cl köztük Catherine. összefogta elöl a ruháját, és fejét feltartotta, így ni. – És Riley felvágta a fejét, mint a díszőrség. Hányszor láttam én ezt Catherine-től, különösen ha valaki kritizálni merte (amiért eldugott egy kirakós lapot a játéknál, komiszul nyilatkozott valakiről, vagy amiért nem

Page 32: Truman Capote - A fűhárfa

csináltatta meg a fogát); úgy látszik, Dolly is ráismert, mert elkezdte erősen fújni az orrát. – De amint belül került a fogda kapuján folytatta Riley megint nagy zenebonát csapott. – A fogdában ugyanis mindössze négy zárka van: kettő színeseknek, kettő fehéreknek. És Catherine semmiképpen nem akart bemenni a színesek zárkájába.

A bíró az állát vakargatta, a fejét csóválta. – És sehogyan nem tudtál beszélni vele? Megnyugtatta volna, ha tudja, hogy egyikünk ott van a közelében.

– Ott csellengtem sokáig, reméltem, hogy meglátom az ablakban. De éppen akkor fontosabb dologról értesültem.

Így visszatekintve nem is értem, hogyan tarthatta ezt magában annyi ideig Riley. Mert, édes istenem, chicagói barátunk, az a ronda dr. Morris Ritz megszökött a városból, csakhogy előbb puskával felnyitotta Verena páncélszekrényét, kiszedett belőle tizenkétezer dollárt bemutatóra szóló papírokban és több mint hétszázat készpénzben: mint később kiderült, ennek még a duplájánál is többet zsákmányolt. De azt hittem, ezt már maguk is tudják. Akkor értettem meg, ezt mondhatta a gyerekhangú Will Harris, mikor hazahívta a seriffet. Nem csoda, ha Verena rögtön utánaszalajtott valakit. Nagyobb baja volt most, semhogy velünk törődjék. Riley tudott még néhány apróságot: mikor Verena felfedezte, hogy nyitva áll a páncélszekrény ajtaja (ez az irodában történt, a készruha-áruház fölött), egy ideig ott kódorgott a Lola-szálló körül, de aztán megtudta, hogy Morris Ritz még este elszelelt. Verena elájult. Magához térítették, de újabb ájulásba esett.

Dolly szelíd arca megnyúlt; egy sürgető hang nyilván arra unszolta, hogy Verena segítségére kell sietnie, de ugyanakkor fogva tartotta egy még ennél is erősebb parancs. Szánakozva nézett rám. – Jobb lesz neked, Collin, ha most tudod meg, minek várnál addig, míg eléred az én koromat: mégis rossz ez a világ.

A bírón olyan változást éreztem, mint mikor hirtelen ellenkező irányba vált a szél: egyszerre megöregedett, ősziesen kopár és kifosztott lett, nyilván azt hitte, ha Dolly beletörődik, hogy gonosz a világ, akkor magára hagyja őt. Én persze tudtam, nem így van: a bíró szellemnek mondta, pedig nő volt. Felnyitottuk a világos meg a sötét vörös bort, Riley csodálatos topázszínt kevert belőlük négy pohárban, de aztán elővett egy ötödiket, és abba is töltött, Catherine-nek. A bíró ajkához emelte a poharat, és elmondta a köszöntőt: – Catherine egészségére, hogy ne adja fel a reményt! – Poharat emeltünk mindnyájan, és megszólalt Dolly: – Ó, Collin – sóhajtott, és szeme is kitágult erre a gondolatra –, hiszen kettőnkön kívül senki a világon nem ért egy szót sem abból, amit mond.

Page 33: Truman Capote - A fűhárfa

ÖTÖDIK FEJEZET

Október elseje lett másnap, szerda; ezt a napot soha nem felejtem el.Azzal kezdődött, Riley úgy ébresztett, hogy rálépett a kezemre. Dolly ébren volt már, és

nem hagyott békén, hogy kérjek bocsánatot, mert elkáromkodtam magam. Az udvariasság, mondta, reggel sokkal fontosabb, mint a nap folyamán bármikor; különösen ha az ember olyan szűkösen lakik. A bíró órája, mely még mindig a csonkon függött, mint egy aranyalma, hat óra hat percet jelzett. Már nem tudom, kinek az ötlete volt, de megreggeliztünk: narancsot, süteményt és hideg virslit. A bíró morgott egy kicsit, hogy addig nem ember az ember, míg egy csésze forró kávét nem iszik. Meg is egyeztünk abban, hogy legjobban a kávé hiányzik mindnyájunknak. Riley szívesen vállalta, hogy beül a kocsiba, és kerít valahonnan. Különben sem ártana körülcserkészni, hogy mi a helyzet? Legjobb lenne, ha én is vele mennék, mondta, nem látja meg senki, ha összehúzza magát az ülésen. A bíró ellenezte a dolgot, kockázatosnak tartotta, de Dolly tudta, mit jelent nekem, ha mehetek: réges-rég az volt a szívem vágya, hogy beülhessek Riley kocsijába, és most itt volt az alkalom; lelkesedésemet még az sem hűtötte le, hogy nem látja majd senki. – Nem hinném, hogy baj lesz belőle – mondta Dolly –, de az biztos, inget kell váltanod, mert ennek a gallérján a retek is megterem.

Néma volt a rét, fácán sem riadt fel rebbenő szárnnyal; a levelek hegyesek és vérvörösek voltak, akár a nyíltartó egy vérfürdő után. Zörgött a haraszt a lábunk alatt, amint felkapaszkodtunk a dombon a temetőhöz. Csodálatos volt onnan a kilátás: a végtelenbe nyúló parti erdő fáinak hullámzó orma, ötven mérföldnyi felszántott föld messze futó barázdái, a szélmalmok a messzeségben, a törvényszék épületének tornya és a város füstölgő kéményei. Megálltam egy pillanatra szüleim sírjánál. Nem nagyon sűrűn látogattam őket. Nyomasztóan hatott rám, hogy annyira hideg az a kő... az emlékük nem így élt bennem, mert anyám mindig sírt, mikor papa elindult hűtőszekrényt árulni, őt meg magam előtt láttam, ahogy meztelen rohant ki a kertbe. Virágot akartam szedni az üres kőedénybe, mely a sáros márványon állt. Riley segített; bimbózó ágakat tört le a japán kaméliáról, nézte, amint elrendeztem. – Örülök, hogy olyan jó volt a mamád – mondta –, mert a legtöbbje komisz, ha úgy körülnéz az ember. – Azon tűnődtem, ide sorolja-e anyját, azt a szerencsétlen Rose Hendersont, aki fél lábon ugráltatta az udvaron, és közben az egyszeregyet kellett felmondania. De azt hiszem, már rég túltette magát azokon a nehéz időkön. Hiszen volt kocsija is, méghozzá azt beszélték, háromezer dollárt adott érte. Pedig használtan vette. Külföldi kocsi: Alfa Romeo (ebből vicc is született, mert úgy mondták, hogy Romeo Alfája). New Orléansban vette, egy börtönbe került politikusé volt.

Zötyögve haladtunk a kövezetlen úton a város felé, és én folyton reménykedtem, mégiscsak meglát valaki: a szívem is felderült volna, ha egy-két ember, akire gondolok, lát engem Riley Henderson kocsijában. De ilyen korán még nem jár kint senki; ilyenkor teszik tűzre a reggelit, most kezdett szállingózni a füst a kéményekből, amerre mentünk. Befordultunk a sarkon a templom mellett, megkerültük a teret, és leparkoltunk a döngölt úton Cooper fűszeres és a Katydid péküzlet között, Riley kiszállt, és rám parancsolt, hogy ne mozduljak onnan: egy órán belül értem jön. Én pedig elnyújtóztam az ülésen, hallgattam a verebek zenebonáját a szénakazalról a boltos istállója előtt, és mélyen beszívtam a friss kenyér finom illatát, mely a péktől szállt felém. Egy házaspáré volt ez a pékség, County volt a nevük. Mr. és Mrs. C. C. County. Hajnali háromkor kezdték a munkát, hogy nyolcra, mire nyitnak, elkészüljön minden. Tiszta, virágzó üzlet volt. Mrs. Countynak telt a legdrágább ruhára is Verena boltjában. Feküdtem a kocsiban, élveztem a remek illatot, mikor nyílt a bolt ajtaja, kilépett rajta seprűvel Mr. County, és lesöpörte a kiszórt lisztet az úttestre. Meglepődött, mikor Riley kocsiját meglátta, de annál is jobban azon, hogy engem lát benne.

Page 34: Truman Capote - A fűhárfa

– Mit művelsz te itt, Collin?– Éppen semmit, Mr. County – feleltem, de nem mertem hangosan feltenni a kérdést,

tudja-e, milyen bajban vagyunk.– Én bizony örülök, hogy a mai nappal októberbe lépünk – mondta, és kapkodott a

levegőbe, mintha a hideg szövevényét ujjával is kitapinthatná. – Mert nekünk bizony borzasztó a nyár: a kemence mellett alig lehet kibírni a hőséget. Gyere be, fiam, a mézeskalács katona mintha terád várna... Gyűrd le hamar.

Tudtam, nem az az ember, aki szépen becsalogat a boltjába, aztán nyakamra hozza a seriffet.

A felesége kedvesen üdvözölt, mikor beléptem a fűszeres illatú helyiségbe, mint aki kellemesebb helyet el sem tud képzelni a kemence oldalánál. Mrs. Countyt úgyszólván mindenki szerette. Izmos, jól megtermett asszony volt, szeretett mindent simán elintézni. Olyan bokája volt, mint az elefántnak, szorgos, erős karja és húsos arca, mindig kipirult a nagy melegben, szeme, mint a kék színű mazsola a tésztában, a haja, mintha lisztesládában forgatta volna meg. Köténye pedig egészen a sarkáig leért. Kötényt viselt a férje is; némelykor magán felejtette, és köténnyel a dereka körül sokszor láttam átmenni a túlsó oldalra egy korsó sörre a Phil kávéházba, a pultra támaszkodva elbeszélgetett egy kicsit az iddogáló férfiakkal; rizsporozott bohócra emlékeztetett, aki púderesen bukfencezik, ő azonban mindig ügyelt elegánsan szögletes mozdulataira.

Mrs. County félrerakott mindent az asztal sarkáról, ahol dolgozott, helyet csinált nekem, és leültetett egy jókora bögre meleg kávé mellé, egy nagy tálon meleg fahéjas kiflit tett elém, Dolly kedvenc csemegéjét. Mr. County megjegyezte, talán szívesebben ennék másvalamit: – Meg is ígértem, mit is? Persze, egy mézeskalács katonát. – A felesége tésztát dagasztott: – Ugyan, az gyereknek való. Collin férfi már, vagy kis híján az. Hány éves is vagy?

– Tizenhat.– Épp mint Oscar – vagyis a fia, akit mi mindig Öszvér néven emlegettünk az osztályban,

mert pontosan annyi esze volt. Megkérdeztem, kaptak-e róla hírt; mert múlt ősszel, miután harmadszor járta ki a nyolcadik osztályt, Öszvér kimaradt az iskolából, elutazott Pensacolába, és belépett a haditengerészethez. – Utoljára Panamából írt – mondta az asszony, és lepénynek nyújtotta ki a tésztát.

– Ritkán ad hírt magáról. Meg is írtam egyszer neki, jobban teszed, Oscar, ha rendesen írsz haza, mert ha nem, majd én írok az elnöknek, és közlöm vele az életkorodat. Mivel, tudod, idősebbnek mondta magát, csak úgy vették be. Annyira aggódtam, majd beleőrültem akkor... és folyton Mr. Handet szidtam az iskolából: ő az oka, hogy Oscar elment, mert már nem bírta, hogy megragad a nyolcadikban, pedig hosszúra nyúlt, és a többi olyan kicsi volt mellette. Ma már belátom, Mr. Handnek igaza volt: nem lett volna igazságos veletek, többiekkel szemben, továbbengedni Oscart, mikor semmit se végzett el rendesen. Még az is lehet, hogy javára vált a dolog. C. C., mutasd meg Collinnak a fényképeket.

A háttérben pálmák és igazi tenger, és ott állt egymásba karolva négy matróz, széles mosollyal. A kép alján egy sor írás: Isten áldja mamit és papit, Oscar. Belesajdult a szívem. Öszvér messzire jutott innen, világot lát, én pedig mit érdemiek, legfeljebb egy mézeskalács katonát. Mikor visszaadtam a képet, Mr. County megjegyezte: – Nekem az a véleményem, úgy helyes, ha egy fiú szolgál a hazáért. Nekünk persze elég baj ez, mert Oscar most segíthetne itt az üzletben. Nagyon nem szívesen veszek fel négert kisegítőnek. Hazudik és lop mind, sose tudja az ember, hányadán áll vele.

– Bosszant, hogy C. C. folyton így beszél – szólalt meg az asszony, és elbiggyesztette a száját. – Só nagyon jól tudja, hogy felmérgesít vele. A színesek semmivel sem rosszabbak a fehéreknél; némelyik még jobb is. Ezt már megmondtam sokaknak itt a városban. És most is, mert ez a dolog, amit szegény Catherine Creekkel művelnek, hát rosszul vagyok tőle. Meglehet, bolondos vagy legalábbis furcsa, de jobb szívű teremtés a világon sincs nála. Erről

Page 35: Truman Capote - A fűhárfa

jut eszembe, egy tálcán ebédet küldök neki a fogdába, mert nem hinném, hogy ez a seriff túl sokat rak az asztalára.

Ha egyszer megváltozott valami, az már nemigen fordítható vissza. Tudomásul vette a világ, soha többé nem lesz meleg családi otthonunk. Elgondolkoztam, és magam előtt láttam a telet a fagyos fán, mely sír, nyöszörög, hajladozik, mint rongy az esőben. Én is legszívesebben folyton sírtam volna, mióta elhagytuk a házat. Mrs. County mentegetőzött, ha olyat találna mondani, amivel fájdalmat okoz nekem; gőztől nyirkos kötényével megtörölte az arcomat, ezután pedig nevetnünk kellett, mert a könnyeimtől tészta lett a lisztből a képemen, de utána sokkal jobban éreztem magam, mint mondani szokás: megkönnyebbült a szívem. Mr. County – bár megértettem, mégsem szégyelltem el magam –, férfi lévén, nem tudta elviselni az érzelmes kitörést, és átment a bolt elejére a pulthoz.

Mrs. County magának is kitöltötte a kávét, és leült.– Nem mondhatnám, hogy teljesen tisztában vagyok azzal, ami itt történt – mondta. – Úgy

hallom, Miss Dolly bizonyos ellentétbe került Verenával, és most, hogy faképnél hagyta, nincs, aki vezesse a háztartását. – Közbe akartam szólni, hogy ennél azért sokkal bonyolultabb a helyzet, de eltűnődtem a dolgokon, próbáltam mindent összegezni magamban, és már nem tudtam biztosan, igazam van-e.

– Nos – folytatta elgondolkozva ne vedd úgy, hogy Dolly ellen szólok, eszemben sincs. Csak elmondom, ahogy érzem... nektek most már legjobb volna hazamenni. Dolly béküljön ki szépen Verenával; mindig együtt voltak, és az ember az ő korában már nem kezdhet mindent elölről. Meg rossz példát mutatnak a városnak is, miféle dolog az, hogy két testvér összevész, és az egyik ott ül a fa tetején; és ott van Charlie Cool, a bíró, életemben most először sajnálom meg a két fiát. A város élenjáró, tekintélyes polgárai. Az ilyeneknek adni kell magukra meg a viselkedésükre, különben semmi nem marad a helyén, szanaszét hull minden. Hogy mást ne mondjak, láttad azt a nagy teherkocsit a téren? Ha nem, nézd majd meg. Kalandornépség. C. C. azt mondja, fanatikusok... én csak annyit tudok, nagy hűhót csapnak körülöttük, és ennek a dolognak is valami köze van Dollyhoz. – Belefújt egy papírzacskóba. – Téged arra kérlek, add át neki az üzenetemet: menjen haza. És Collin, vigyél neki egy csomag fahéjas kiflit, tudom, hogy imádja.

Mikor kiléptem a péküzletből, nyolcat ütött az óra a városháza tornyában, ami azt jelentette, fél nyolc az idő. Az óra siet. Egyszer igen messziről szakértőt hoztak a városba, hogy javítsa meg; elpepecselt vele egy hetet, s a végén kimondta az ítéletet: dinamittal fel kell robbantani. Összeült a városi tanács, és megszavazta a szakértő teljes járandóságát, mert mindenki büszkén vette tudomásul, hogy az óra mindig olyan marad, amilyen. A téren néhány boltos nyitáshoz készülődött, forgatták a seprűt, hogy tiszta legyen a bejárat, és félregördítettek szeméttartályukat a csendes mellékutcákba. A Koránkelőhöz címzett fűszerüzletben, mely rangosabb volt Verena Garasos ínyencségek nevet viselő boltjánál, két színes fiú díszítette a kirakatot hawaii ananászkonzervekkel. A tér déli oldalán, a fonott padok mögött, melyeken mindig békés öregurak üldögélnek, megpillantottam azt a bizonyos teherkocsit, melyet Mrs. County említett – a valóságban ócska teherautó volt, ponyvatetővel, külsejével az immár történelmi nyugati teherautójárást idézve fel. Ostobán elhagyatottnak tűnhettem magamban a nagy, üres téren. Saját kezűleg festett öles plakátok meredeztek a kocsin kétoldalt, mint a cápa uszonya. Az egyik oldalon felirat: „Hajtsd fejedet Homer Honey hálójába, hogy elvezesse lelkedet az Úrhoz.” A túloldalon egy megfakult, vigyorgó, zöldesre kopott fej volt látható, irdatlan nagy, széles karimájú kalapban. El sem tudtam képzelni, hogy ez emberi lény képmása lehet, de a felirat alatta mégis erre vallott: „Csodagyerek – a kis Homer Honey.” Mivel semmi egyebet nem láttam, a kocsi közelében sem tartózkodott senki, a fogda felé tartottam, mely szögletes, skatulyaszerű téglaépület a Ford Motor Company mellett. Egyszer már belülről is láttam. Big Eddie Stover vitt be tíz-tizenkét fiúval meg felnőtt férfival együtt. Beszólt az eszpresszóba, és azt mondta, aki látni akar valamit, jöjjön velem át

Page 36: Truman Capote - A fűhárfa

a fogdába. Egy vékony, jóképű cigányfiú volt az attrakció, akit egy tehervonatról szedtek le. Eddie adott neki egy negyeddollárost, és azt mondta neki, eressze le a nadrágját; az egyik férfi felkiáltott: nahát, ekkorát elképzelni se tudtam. Aztán odaszólt a fiúnak: hogyan tarthatnak téged itt lecsukva, mikor ekkora dorong van nálad? Heteken át, ha az ember a lányokat figyelte, tudhatta, melyikük hallott az esetről: mert vigyorogva mentek el a fogda előtt.

A fogda oldalfalát rejtélyes embléma díszíti. Dolly azt mondja, emlékszik rá még fiatal korából, és nem más, csak egy cukorkareklám. Lehet, de a betűk már eltűntek róla; a meszes rajzon már csak két flamingó-rózsaszínű angyal hintázik egy bőségszarun, mely tömve van gyümölccsel, édességgel, mint valami mikuláscsizma. A megfakult kép úgy fest a téglán, mint valami halvány tetoválás, a fakó angyalok meg, ha napsugár vetődik rájuk, olyanok, mintha tolvajok nemtőit ábrázolnák. Tisztában voltam vele, milyen kockázatot vállalok, amikor mindenki szeme láttára parádéztam a fogda előtt; mégis körbejártam, fütyültem, aztán néven szólongattam, Catherine, Catherine, és abban reménykedtem, egyszer mégiscsak felbukkan az ablakban. Azt könnyen megállapíthattam, melyik az ablaka: a párkányon, a rács mögött ott volt az edény az aranyhalakkal, mint később megtudtuk, ez az egy kívánsága volt, hogy bevigyék neki. Ott cikázott a hal a megfakult korallpalota körül, és visszagondoltam arra a délelőttre, mikor segítettem Dollynak kikeresni a kastélyt meg a színes gyöngyszemeket. Az volt a kezdet, és szinte megdermedtem a gondolatra, mi lesz majd a vége. Felsejlett előttem Catherine árnyéka, amint les kifelé, s most már azért fohászkodtam, ne is jöjjön az ablakhoz: amúgy sem látna semmit, mert hátat fordítottam, és elrohantam.

Riley alaposan megvárakoztatott a kocsiban, két óránál is tovább. Mikor végre megjelent, olyan dühös volt, hogy semmijeiét nem mertem adni hasonló indulatomnak. Mikor hazament, még mindig az ágyban hentergett a két húga, Anne és Elizabeth, meg Maude Riordan is, aki náluk töltötte az éjszakát; ez még nem elég: szanaszét mindenfelé coca-colás üvegek hevertek, és csikkel volt tele minden. Maude magára vett mindent: bevallotta, ő hozott fiúkat a házhoz, rádiót hallgatni és táncolni. De Riley mindent a húgain torolt meg. Kiráncigálta őket az ágyból, és jól el is rakta. Megkérdeztem, hogyhogy elraktad őket? Nagyon egyszerű, felelte, a térdemre fektettem, és teniszcipővel jól elpáholtam őket. Elképzelni sem tudtam ilyesmit: sehogy sem fért össze Elizabeth méltóságos magatartásával, amilyennek mindig ismertem. Túl szigorúan bánsz te azokkal a lányokkal, mondtam, és gonoszul hozzátettem: Maude, ő a komisz a három közül. Riley komolyan vette, és azt felelte, valóban megérdemelte volna a verést, már csak azért is, mert elmondta mindennek, de úgy, hogy azt ő a világon senkitől nem vágná zsebre; mielőtt azonban elcsíphette volna, a lány kiszökött a kapun. Erre azt gondoltam magamban, nem te csíped el őt, ő csíp el téged.

Riley durva szálú haja frissen brillantinozva tapadt a fejéhez; egyébként áradt belőle az orgonakölni és a talkum-púder illata. Mondania sem kellett, úgyis tudtam, a borbélynál járt, s hogy miért, azt is.

Azóta már nyugalomba vonult, de akkoriban még a borbélyok gyöngye volt Amos Legrand. Hozzájárt a seriff, Riley Henderson meg tudom is én, ki mindenki, és csak így emlegették: az a vénlány. Ezzel nem akartak semmi rosszat mondani, mert Amost úgyszólván mindenki szerette, és jó szívvel volt iránta. Apró kis majomemberke volt, és egy ládára kellett neki hágni, hogy megnyírja az embert; élénk volt, fecsegett, csattogott, mint a kasztanyetta. Törzsvendégeit csak úgy szólította: édeském, akár férfi volt, akár nő, nem tett különbséget. – Édeském – mondta –, igazán legfőbb ideje, hogy lenyírjuk ezt a hajzatot, már éppen készültem venni magának egy doboz hullámcsatot. – Volt azonban Amosnak egy felbecsülhetetlen képessége: folyton fecsegett, de mindenkinek arról, ami legjobban érdekelte, akár üzletemberről volt szó, akár tízesztendős kislányról, bármiről... hogy milyen árat ért el Ben Jones az idén az amerikai mogyorójáért, és hogy ki kapott meghívást Mary Simpson születésnapi mulatságára.

Page 37: Truman Capote - A fűhárfa

Csak természetes, hogy oda ment Riley, ha tudni akarta, mi újság. Persze egyenes modorában adta elő, amit hallott, de én magam elé képzeltem Amost, mintha csicsergő madárhangját is hallanám: – így van ez, édeském, ha az ember csak úgy heverted a pénzét. Legkevésbé Verena Talbóról gondoltuk volna. Azt képzeltük, minden tízcentessel rögtön a bankba szalad. Tizenkétezerhétszáz dollár! De azt ne higgye, hogy csak ennyiről van szó. Verena meg ez a Ritz doktor közösen akartak belevágni egy vállalkozásba, azért vette meg Verena a régi konzervgyárat. És képzelje: odaadott tízezret ennek a Ritznek, hogy vegye meg a gépeket vagy a jó ég tudja, mit, mármost kiderül, nem vett az még egy fagaras árát sem. Mindent szépen zsebre vágott. Ő maga pedig szőrén-szálán eltűnt. Azt már én mondom, csak Dél-Amerikában akadnak a nyomára, ha ráakadnak. Nem vagyok az az ember, aki olyasmit terjeszt, hogy volt valami kettőjük között, mert Verena Talbo különös egy teremtés, de azt mondhatom, édeském, olyan komisz fajtájú korpát, mint azon a zsidón, senki ember fején nem láttam. És egy ilyen szép nő, mint Verena, bedőlt volna neki. Meg ez az egész felfordulás a testvére körül. Nem is csodálom, hogy Carter doktor injekciót adott neki. Charlie Cool pedig nem megy ki a fejemből. És ahhoz mit szólunk majd, ha fagyhalál éri odakint?

Robogtunk kifelé a városból; kipp-kopp, maszat, bogarak röpködték tele a szélvédőnket. Száraz, kemény levegő süvített el mellettünk, az ég kék volt, sehol egy felhő. De esküszöm, a csontjaimban éreztem a vihart. Öregek szoktak panaszkodni effélékről, fiataloknál nemigen fordul elő. Én pedig már minden ízületemben éreztem a mennydörgést. Annyira bántott, mert más nem hiányzott nekünk, csak ez a hurrikán, és közöltem aggodalmamat Rileyval, de leintett, elment az eszed, mondta, nézz föl az égre. Fogadtunk a viharra, aztán befordultunk a komisz kanyarra, mely a temetőhöz vezet, és Riley megcsúszott, nyikorgott a fékje; akkorát csúsztunk, hogy ezután bízvást megjelenhetett volna az újságban a megemlékezés rövid életpályánkról.

Riley ártatlan volt a dologban: az úton keresztbe állt, illetve cammogott, akár a sánta tehén, a kis Homer Honey teherautója. A bedöglött motor jellegzetes hangjával végképp leállt. Egy perc múlva kikászálódott a kocsiból a vezető: egy nő.

Nem volt már fiatal, de vidáman riszálta a csípőjét, és a melle hullámzott, dudorodott barackszínű blúza alatt, kacagtató volt csakugyan. Kirój tolódott szélű, csontszínű szoknya volt rajta és térdig érő cowboy csizma, ami hiba volt tőle, mert rögtön sejtette az ember, hogy a legjobb a lába lett volna rajta, ha egészen látható. A kocsi ajtajának támaszkodott, szemét lehunyta, mintha nem bírná hosszú pillája terhét; nyelve hegyével megnedvesítette igen piros szája szélét. – Jó reggelt, fiatalemberek – szólalt meg, vontatottan ejtve a szavakat –, nagyon hálás lennék, ha útbaigazítanának.

– Mi a nyavalya történt magukkal? – kérdezte Riley magához térve. – Kis híján elérték, hogy felforduljunk.

– Csodálkozva hallom ezt – felelt a nő, kedélyesen csóválva a fejét. Különleges barackszínre festett haja csigákba volt bodorítva, mikor megrázta a fejét, összeverődtek, mint a csengők, csak éppen hangjuk nem volt. – Túl gyorsan hajtott, drágám – rótta meg Rileyt. – Tudomásom szerint ezt a törvény is tiltja, mivel mindenre van törvény, itt különösen.

Riley megfelelt neki: – Ha már törvényről van szó, az ilyen tragacsot kellene kitiltani a forgalomból. Mégiscsak képtelenség effajta ócska pléhládával veszélyeztetni az utat.

– Tudom, drágám – felelt nevetve a nő –, szívesen kötnék üzletet magával, bár, sajnos, aligha férnénk be a kocsijába, mert zsúfoltan vagyunk még a mienken is. De egy cigarettával talán kisegíthetne. Aranyos magától, köszönöm. – Miközben rágyújtott, feltűnt, milyen inas, durva a keze: nem volt lakkozva a körme, sőt az egyik megfeketült, mintha rácsapta volna az ajtót. – Úgy mondták, valahol errefelé találjuk meg azt a bizonyos Miss Talbót. Dolly Talbót. Állítólag fán lakik. Nagyon hálás lennek, ha megmutatná, merre van...

A háta mögött egy egész árvaház mászott ki a kocsiból. Kicsinyek, akik alig totyogtak még karikalábukon, szőke lurkók, hosszan lógott a takony az orrukból, kamasz lányok, bízvást

Page 38: Truman Capote - A fűhárfa

hordhattak volna melltartót, és fiúk, mint az orgonasíp, még férfi magasságú is akadt. Tízig számoltam, egy bandzsa ikerpár is volt köztük meg egy pelenkás csecsemő, akit egy öt év körüli gyerek hurcolt. De mint nyulak a bűvész kalapjából, egyre többen jöttek elő, már az utat is ellepték.

– Ez mind a magáé? – kérdeztem aggódva, mert akkor már tizenötig jutottam a számolásban. Egy tizenkét éves forma fiú jött most elő, fémkeretes szemüveggel és óriás karimájú kalapban, mint valami sétáló gomba. Csaknem valamennyin felfedezhető volt a cowboyöltözék egy-egy tartozéka, ha más nem, a jellegzetes nyakkendő. Meglehetősen szánalmas társaság volt, sőt beteges külsejű is, mint akik évek óta csak főtt krumplin és hagymán élnek. Körülfogták a kocsinkat, kísérteties csendben, leszámítva a kicsiket, mert azok felugráltak a reflektorra meg a lökhárítóra.

– Persze, mind az enyém, drágám – felelt, és közben ráhúzott az egyik vakarcs kislányra, amelyik rúdra mászást gyakorolt az anyja lábán. – Némelykor magam is azt képzelem, hogy hozzám csapódott egy-kettő, és nem is a mienk – tette hozzá, és vállat vont, de a sok gyerek mind nevetett. Látszott, imádják az anyjukat. – Apjuk közül meghalt egynéhány, a többi, azt hiszem, él valahol, de ez minket nem érdekel. Úgy hiszem, maguk nem voltak ott tegnap este a gyűlésünkön. Én vagyok Ida testvér, a kis Homer Honey anyja. – Érdeklődtem, a sok közül melyik a kis Homer. Az asszony körülnézett, és rámutatott a szemüveges gyerekre, aki kalapja alól üdvözölt bennünket: – Dicsérét Jézusnak. Óhajtanak egy sípszót? – azzal felfújta az arcát, és egy ványadt füttyöt szorított ki.

– Ezzel a síppal – magyarázta az anyja, és megigazította hátul a haját – el lehet riasztani az ördögöt is. De gyakorlatibb hasznát is lehet venni.

– Két dolgot mondhatok – alkudozott a gyerek. Megviselt kis arca sápadt volt, mint a fehér arckrém. A kalap lecsúszott egészen a szemöldökéig.

Ha lett volna pénz nálam, biztosan megveszem az egyiket. Lerítt róluk az éhség. Riley ugyanezt érezhette, mert ötven centet vett elő, és vett tőle két sípolást. – Áldja meg az Isten – mondta erre a kis Homer, foga közé kapta a pénzdarabot, és nem engedte ki. – Olyan sok hamis pénz forog manapság – tette hozzá mentegetőzve az anyja. – Nem is hinné az ember, hogy kell vigyázni a mi pályánkon – mondta sóhajtva. – De ha megtennék azt a szívességet, és eligazítanának bennünket... messzire amúgy sem mehetünk, fogytán a benzin.

Riley azt felelte, kár pocsékolni az idejét. – Ott úgysem találnak senkit – mondta, és beindította a motort. Egy kocsi futott be mögénk, elzártuk az útját, és dühösen dudált.

– Nincsenek már a fán? – Kétségbeesett hangja áttört a motor türelmetlen zúgásán. – Hol találom meg akkor? – Belekapaszkodott a kocsiba, szinte húzta vissza. – Fontos beszélnivalóm van vele, mi...

De Riley gázt adott, és elrobogtunk. Hátrafordultam, ott álltak mind a porfelhőben, és bámultak utánunk. Felmérgesedtem, és azt mondtam Rileynak, megvárhattuk volna legalább, míg megmondják, mit akarnak.

Ezzel felelt: – Én talán tudom is.  Valóban, egy csomó dolgot tudott, mert Amos Legrand bőségesen tájékoztatta Ida testvér

dolgában is. Sohasem fordult meg azelőtt városunkban, de Amos mindig ide-oda mászkál, és látta egyszer a vásáron Bottle-ban, egy kis mezővárosban, nem messze tőlünk. De sajnos, nem volt ismeretlen Buster tiszteletes előtt sem, mert abban a pillanatban, amikor felbukkant, fellármázta a seriffet, követelte, rendeletileg tiltsa el, hogy Homer Honeyék gyűlést tartsanak. Gyülevész, csaló népségnek mondta őket, Ida testvért pedig hat államban híres, mocskos ringyónak: – Képzeld csak el, tizenöt gyerek, férjnek pedig nyoma sincs! – Amos is biztosra vette, hogy sohasem kötött házasságot, de véleménye szerint nem számít, aki ilyen szorgalmasan szül, mindenképpen tiszteletet érdemel. A seriff azt felelte erre, enélkül is van

Page 39: Truman Capote - A fűhárfa

neki baja elég. Sőt hozzátette: még a végén azoknak a bolondoknak van igazuk, ülnek nyugodtan a fa tetején, és semmivel nem kell törődniük, csak magukkal!... Egy ötcentesért faképnél hagy mindent, és ő is kimegy hozzájuk. A tiszteletes azt felelte erre, hogy ez esetben nem seriffnek való, és legokosabb, ha visszaadja hivatali jelvényét. Ezalatt Ida testvér, mivel törvényes közbelépés nem történt, meghirdette ima- és hókuszpókuszestjét a téren, a tölgyfák alatt. Ismert jelenség városunkban, hogy különböző szekták a szabadban zenével, zsoltárénekléssel csalogatják maguk köré a gyülekezetei. Ida testvér népes családjával különös feltűnést keltett. Még az egyébként annyira kritikus Amos is úgy nyilatkozott, Riley elmulasztott egy ritka látványosságot: ahogy azok a kis kölykök tátogattak, meg az a Homer Honey, megette volna az ember, ahogy az táncolt, pörgött, mint a csiga, és kötelet forgatott maga körül. Remekül szórakozott mindenki, csak a tiszteletes meg a felesége nem, mert rohantak a helyszínre, hogy botrányt keverjenek. Végképp kiborultak attól, hogy a gyerekek felálltak sorban, mint az orgonasíp, ők úgy nevezték ezt a számot, hogy „Isten kötele”, egy ruhaszárító kötelet tartottak csipeszekkel, melyekbe mindenki becsúsztathatta az adományát. Mármost olyanok, akik a tiszteletes perselyébe soha még egy tízcentest se dobtak be, egydolláros bankjegyet csúsztattak a csipeszbe. A pap ezt már nem állhatta. Elrohant a Talbo Lane-re, ravaszul felpiszkálta Verenát, mert úgy gondolta, az ő támogatása nélkül úgysem ér el hatósági közbelépést. Amos szerint beadta Verenának, hogy valami szektás ringyó azt terjeszti: Dolly hitetlen, Jézus ellensége, és Verena tartozik annyival a Talbo névnek, hogy kitiltássá ezt a nőszemélyt a városból. Pedig akkor még Ida testvér bizonyára soha életében nem is hallotta a Talbo nevet. Verena azonban betegen is nyomban közbelépett: felhívta a seriffet, és azt mondta neki, ide figyeljen, Junius, minél előtt szeretném hallani, hogy ezeket a csavargókat kitette a megyéből. Ez parancsnak hangzott, a tiszteletes pedig kötelességének érezte, hogy a végrehajtásról gondoskodjék. Személyesen kísérte a seriffet a térre, ahol ki a testvér csemetéivel éppen a gyűlés nyomait takarította el. Csúnya botrányba fulladt az egész, persze a tiszteletes kavarta a tisztességtelen jövedelem vádjával, és nem tágított, míg el nem kobozták az összegyűlt pénzt. Emellett ő is megkapta a magáét néhány kisebb sérülés formájában. Nem sokat számított, hogy a közönség Ida testvér pártját fogta, a seriff mégis rájuk parancsolt, hogy másnap délre tisztuljanak a városból. Ezek után azt mondtam Rileynak, ha ilyen csúnyán elbántak ezekkel a nyomorultakkal, miért nem akart semmiben segítségükre lenni. El nem hinné senki, mit felelt erre. Halál komolyan képes volt azt mondani, hogy ilyen laza erkölcsű nőszemélynek nincs helye Dolly mellett.

  Rőzsetűz égett a fa alatt: Riley táplálta gallyal, haraszttal, a bíró pedig, bár csípte a füst a

szemét, nagyban buzgólkodott az ebédünk körül. Mi ketten Dollyval nem vettünk részt a munkában. – Sajnos – mondta, és kártyát vetett közben –, attól félek, Verena bottal ütheti a pénze nyomát. És tudod, Collin, nem is hiszem, hogy vesztesége verte le a lábáról, inkább az, hogy annyira megbízott abban az emberben; már hogy abban a Ritz doktorban. Most folyton Maudie Laura Murphy jár a fejemben. Az a lány a postáról. Nagyon jó barátságban voltak Verenával. Uramisten, mennyire a szívére vette, mikor Maudie Laura összeállt azzal a whiskyügynökkel, vagyis feleségül ment hozzá. Én ezért egy rossz szót se mondanék rá, jól tette, ha egyszer szerette. Itt most az a fontos, hogy Maudie Laura meg ez a Ritz doktor nyerte meg a bizalmát, soha senki más. És tessék, hogyan járt mind a kettővel... hát ettől a szíve is megszakadhat az embernek. – Szórakozottan rakosgatta a kártyákat. – Mintha előbb mondtál volna valamit Catherine-ről.

– Róla nem, csak az aranyhalakról, ott a tál az ablakában.– És Catherine?– Nem láttam, csak a halait. De Mrs. County nagyon kedves volt: azt mondta, ebédet küld

neki a fogdába.

Page 40: Truman Capote - A fűhárfa

Elővett egyet Mrs. County fahéjaskifli-küldeményéből, kettétörte, és kiszedte a mazsolát. – Mit gondolsz, Collin, ha megadjuk magunkat, teljesítjük a kívánságukat, mit gondolsz, kiengedik akkor Catherine-t? – Tekintete elkalandozott a fa teteje felé, mintha a levelek szövevényében keresné a kivezető utat. – Adjam be a derekamat?

– Mrs. County azt tanácsolja, menjünk haza.– Megmondta, miért?– Mert... szerinte így illik hozzád. Mert mindig olyan voltál. És mindig békességben éltél,

ennyit mondott.Dolly mosolygott, lesimította hosszú szoknyáját, és az átszűrődő napsugarak

aranygyűrűket rajzoltak az ujjára. – Volt nekem valaha választásom? Most pedig azt szeretném elérni, meggyőződni róla, lehetne más életem is, és a legjobb belátásom szerint döntök. És akkor én is megtalálnám az igazi békességemet. – Lenézett a fa tövébe, ahol Riley táplálta a pattogó rőzsetüzet, a bíró pedig a gőzölgő fazék fölé hajolt. – És itt a bíró is, Charlie, csúnyán cserbenhagynánk, ha hirtelen meggondolnánk magunkat, mert – és most erősen megszorította a karomat – ő nagyon a szívemhez nőtt. – Végtelennek tűnő hallgatás következett, szívem is összeszorult, és mintha összecsukódna körülöttem a fa is, mint egy esernyő.

– Ma délelőtt, míg ti bent jártatok, megkért feleségül.Mintha megérezné, miről van szó, a bíró kiegyenesedett, és kamaszosan fiatalos, mosolygó

arcát felénk fordította, színének is javára vált a szabad levegő. Integetett: a vak is láthatta, milyen gyengéd bájjal válaszolt az intésére Dolly. Mintha jól ismert arcképről tisztították volna le a port, és csodálkozva nézi az ember életre kelt ragyogását, sosem látott színeit; és még valamit: ezt soha többé nem lehet bedugni a homályos sarokba.

– Ugyan már, ne szomorkodj, Collin – mondta szinte neheztelve, mert észrevette, hogy bánt a dolog.

– És te csakugyan...– Soha nem részesültem abban a kiváltságban, hogy magam határozzak. Ha hozzámegyek,

Isten akarta így. Mindig tudom, mi a helyes. És kivel találkoztál még a városban? – kérdezte, talán, hogy másfelé terelje gondolataimat.

Ki kellett volna találnom valamit, akármit, hogy visszatérítsem a földre, mert most a jövőben kalandozott, ahova én nem tudtam követni, és nagyon magamra maradtam. Ida testvérről, a nagy teherkocsiról meg a gyerekekről kezdtem mesélni, meg arról, hogyan uszították rájuk a seriffet, és hogy összeakadtunk velük az úton; és Ida testvér a fára költözött hölgy felől tudakozódott, s ebben a pillanatban egyesültünk megint, akár a folyó két ága a sziget csúcsában. Nem lett volna jó, ha Riley megtudja, hogy elárultam, pedig nem átallottam közölni még azt a megjegyzését is, hogy Ida testvér nem megfelelő társaság Dollynak. Erre jót nevetett, de hamarosan észre tért. – Csúf, komisz dolog ez az egész... kiveszik a kenyeret a szerencsétlen éhező gyerekek szájából, és ehhez az én nevemmel takaróznak. Szégyen, gyalázat! – Elszántan igazgatta kalapját. – Fogd magad, Collin, most rögtön indulunk járni egyet. Biztosan nem jutottak tovább, mint ahol hagytátok őket. Mindenesetre megnézzük.

A bíró nem akart elengedni bennünket, illetve azt mondta, hogy ha Dolly sétálni akar, várjuk meg, míg ő is elkísérhet bennünket. Nagyban hozzásegített sajgó szívfájdalmam lecsillapításához, hogy Dolly azt felelte, maradjon csak a házi munkánál: elég biztonságban van ő Collin oldalán... egyébként is csak a lábunkat akarjuk kinyújtóztatni.

Dollyt persze ezúttal sem lehetett siettetni. Akárhogy zuhogott az eső, kényelmesen bandukolt, mintha kertben sétálgatna, most is gyógynövények után kutatott a tekintete, csombort, majoránnát, mentát keresett; hasznos növények ezek, a ruha közé is rak belőlük. Mindig ő látta meg először, és talán ebben az egyben volt hiú, hogy ő és nem más fedezi fel: például a madárfészket, érdekes formájú jégcsapot az ereszen... hívogatott bennünket, nézzük meg a macskaforma felhőt, a hajóként úszó csillagokat, az ember alakú jégvirágot. Most is

Page 41: Truman Capote - A fűhárfa

ilyen lassú tempóban vágtunk át a réten. Dolly telerakta a zsebét száraz gyermekláncfűvel, elhullajtott fácántollal: azt gondoltam magamban, este lesz, mire kiérünk az útra.

Szerencsére nem kellett messzire mennünk: a temetőben tanyázott Ida testvér, a gyerekek letelepedtek a sírokra. Játszótér a gyász hónából. Időközben a bandzsa ikreket megnyírták a nagyobb lányok, Homer meg éppen a cipőjét fényesítette nyállal meg falevelekkel; az egyik csaknem felnőtt fiatalember egy sírkőnek vetette a hátát, és mélabús dallamokat pengetett a gitárján. Ida testvér a kisbabát szoptatta: összegömbölyödve tapadt a melléhez, mint egy rózsaszínű fülkagyló. Az asszony nem állt fel, mikor észrevett bennünket. Dolly szólalt meg: – Azt hiszem, apámon ül.

Valóban Mr. Talbo sírja volt, és Ida testvér elolvasta a feliratot (Uriah Fenwick Talbo, 1844-1922, kitűnő katona, gyengéd férj, szerető apa), és ennyit mondott: – Bocsánat, vitéz úr –, begombolta a blúzát, mire a kicsi visítani kezdett, ő pedig felállt.

– Ne zavartassa magát. Csak bemutatkozásnak szántam a megjegyzést.Ida testvér vállat vont. – Amúgy is nagyon kemény volt már – és dörzsölgette megfelelő

testrészét. – És maga megint itt van – mondta, és úgy nézett rám, mint aki örömmel fedezi fel egy ismerősét. – Hova lett a barátja?

– Úgy hallom... – kezdte Dolly, de elakadt a szava, amint közeledett feléje a gyereksereg – maga velem – folytatta volna, meglehetős önuralomra volt szüksége, mert az egyik kis kölyök, bár nem volt nagyobb egy nyúlnál, Dolly szoknyáját emelgette, és a lába szárát nézegette – kívánt megismerkedni. Dolly Talbo vagyok.

Félretolta a csecsemőt, és Ida testvér úgy ölelte át Dolly derekát, mintha régi barátságban lettek volna, jobbról-balról megcsókolta, és kijelentette: – Biztos voltam benne, hogy magára számíthatok, Dolly. Gyerekek – kiáltott, és mint valami marsallbotot, magasra emelte a csecsemőt mondjátok meg Dollynak, hogy soha egy szavunk sem volt ellene!

A gyerekek fejüket csóválták, motyogtak valamit, és Dolly meghatódott. – Mondogattam nekik, csak a városban tudunk meglenni – mondta Ida testvér, belekezdett megpróbáltatásuk hosszú történetébe. Sajnáltam, hogy egy felvételen nem örökíthetem meg őket. Dolly szertartásos és divatjamúlt, akár a fátyla, és mellette Ida testvér, viruló ajkával és csábos külsejével. – A pénz a legfontosabb az egészben. Mindent elszedtek tőlünk. Nekem lenne okom, hogy börtönbe juttassam őket, azt az okádék pofájú papot meg a seriffet, mit tudom én, hogy hívják: de King Kongnak képzeli magát. – Nagyot lélegzett, rózsaszín lett az arca, mint a málna. – Megmondom, ahogy van, pácba kerültünk. Ha hallottunk volna magáról, akkor se tettünk volna semmit, mert nem szokásunk ártani bárkinek is. Jól tudom, csak ürügynek használták a maga nevét, mégis reméltem, talán segíthet rajtunk és...

– Uramisten, éppen én... Nem vagyok alkalmas erre – felelt Dolly.– De mihez kezdene az én helyemben? Fél gallon benzinem van, de még nem is ez a

legnagyobb baj, tizenöt száj, és egy dollár tíz a zsebemben. Jobban járunk, ha lecsuknak bennünket.

– Van nekem egy barátom – jelentette ki Dolly büszkén –, kitűnő ember, ő tudni fogja, mit kell tenni. – Magabiztos hangjából éreztem, száz százalékig meg is volt győződve erről. – Collin, te most szépen előreszaladsz, és megmondod a bírónak, hogy az egész társaságot meghívtuk ebédre.

Lélekszakadva rohantam át a réten, pedig a fű eléggé fúrta a lábamat, de alig vártam már, milyen képet vág ehhez a bíró. Cseppet se vette rossz néven. – Te jó isten! – és elkezdett kapkodni. – Tizenhat ember! – és elnézte hozzá a hitvány kis adagot a tűzön. Riley megnyugtatására igyekeztem tisztára mosni magam, hogy semmi részem nincs a dologban. Dolly összetalálkozott Ida testvérrel. Hiába, majd felnyársalt a szemével: ki tudja, mi lett volna belőle, ha a bíró nem szalajt bennünket ide-oda. Ő gyorsan felélesztette a tüzet, Riley vizet hozott, és aztán egyesült erővel mindent belefőztünk a levesbe: szardíniát, virslit, babérlevelet, tulajdonképpen mindent, ami a kezünk ügyébe került, még egy doboz sós

Page 42: Truman Capote - A fűhárfa

kekszet is, erre azt mondta a bíró, legalább megsűrűsödik tőle. Tévedésből is belekevertünk egyet-mást... hogy mást ne mondjak, őrölt kávét. Mikor mindezt összefőztük, hetykén álltunk ott, mint akik népes családi ünnepségre készítettek lakomát, még ahhoz is volt képünk, hogy büszkélkedjünk magunkban a teljesítményért: Riley megbocsátása jeléül barátian hátba vágott, és mire a gyereksereg előfutárai megjelentek a színen, a bíró olyan hévvel üdvözölte őket, hogy megijedtek tőle.

Egyikük sem jött közelebb, míg össze nem terelődött az egész nyáj. Dolly kissé félénken, mintha karácsonyi vásáron összeszedett kincseket rakodna ki, közelebb terelte őket, bemutatkozás céljából. Körbe álltak, és sorra mondták a nevüket: Beth, Laurel, Sam, Lillie, Ida, Cleo, Kate, Homer, Harry... és ezzel meg is szakadt a dolog, mert egy kislányra került a sor, aki semmiképp nem volt hajlandó megmondani, hogy hívják. Ez titok, mondta. Ida testvér pedig beleegyezett, ha titokban akarja tartani, tartsa.

– Olyan nyűgösek – jegyezte meg a bíró felé fordulva, és rögtön megnyerte a jóindulatát fátyolozott hangjával és hosszú szempilláival. Kissé hosszasan szorította meg az asszony kezét, a mosolyát is túlzottnak véltem, különös viselkedés véleményem szerint egy férfitól, aki alig három órával ezelőtt egy másik nőt feleségül kért. Reméltem, Dollynak is feltűnik a dolog, és meggondolja magát. De nem. Ezzel felelt: – Persze hogy nyűgösek, amilyen éhesek lehetnek. – A bíró pedig boldogan dörzsölte a kezét, büszkén mutatott a főztjére, és azt ígérte, hamarosan tálalhatunk. De eszébe jutott, nem ártana, ha időközben a gyerekek kezet mosnának a patakban. Ida testvér azt állította, egyéb megmosnivaló is akad rajtuk, nemcsak a kezük. Mondhatom, igaza volt.

Meggyűlt a bajunk azzal a kislánnyal, akinek titok a neve: kijelentette, nem megy egy lépést sem, csak ha a papája hátára veszi. – Te vagy a papám – fordult Rileyhoz, és ő nem ellenkezett. Vállára ültette a kicsit, és jól meg is csiklandozta. Egész úton a patakig viháncolt, aztán egyszer csak befogta Riley szemét, annak meg belegabalyodott a lába valami indába, mire a gyerek éktelenül visítani kezdett. Riley kijelentette: – Ebből igazán elég, most lemégy a földre. – Várj egy kicsit – mondta a kislány –, megsúgom a nevemet. – Emlékszem, később megkérdeztem Rileyt, mit súgott. Texaco Benzin, csak mert ez olyan szépen hangzik.

Sehol sem mély a patak, legfeljebb térdig ér. Dús mohától mindig zöld a part, tavasszal a megolvadt hópelyhek harmatától csillogó törpeibolya lepi be, mintha virágmorzsát hintettek volna el az újszülött méheknek, melyek ott tanyáztak a sekély víz fölött. Ida testvér kiválasztott magának egy pontot a parton, ahonnan szemlét tarthat a fürdési manőver felett. – Nincs mese... látni akarom, hogy megfürödtök, ahányan vagytok. – Ezt akartuk mi is. Férjhez menendő lányok ugrándoztak előttünk pucéran, a fiúk apraja-nagyja nyakig mezítláb ugrált a vízbe. Még jó, hogy Dolly ott maradt a kondérnál a bíróval; s azt gondoltam magamban, bárcsak Riley se jött volna, annyira zavarba jöttem attól, amiért ő olyan zavarban volt. Komolyan, csak most, hogy látom, milyen ember lett belőle, csak most értem ifjúkori megfoghatatlan viselkedését; annyira vigyázott arra, hogy soha senki ne találjon kivetnivalót a viselkedésében, hogy úgy érezte, a mások apró botladozásai valamiképpen neki róhatok fel.

Évek múltán, múzeumok hűvös termeit járván, sokszor megálltam világhírű, erdőt, patakot ábrázoló festmények előtt. Sokáig nem tudtam elmozdulni onnan, mert ilyenkor mindig életre kelt bennem a rég múlt jelenet, persze nem úgy, amint a valóságban történt: egy csapat libabőrös gyerek ugrándozik az őszies patak vizében, hanem amint a festmény sugallta: keszeg kamaszok és vízcseppgyémántokkal teleszórt lányok. Akkor is tűnődtem rajta, de máig is ezen tűnődöm, meddig jutott, mire ment ebben a csúnya világban ez a különös, népes család...

– Beth, öblítsd le a hajadat is. Te meg, Laurel, ne fröcskölj, azazhogy azt akartam mondani, Buck, hagyd abba rögtön. És mind, ahányan vagytok, mosakodjatok meg a fületek mögött is, a jó ég tudja, mikor lesz erre megint alkalom. – Ezek után Ida testvér is engedélyezett magának egy kis pihenőt, és szabadjára eresztette a gyerekeket.

Page 43: Truman Capote - A fűhárfa

Ilyen szép napon, mint ez a mai... – elnyújtózott a mohában, és nem vette le a szemét Rileyról. – Van benne valami: a szája, az a kicsit kajla füle... Kaphatnék egy cigit, kedveském? – folytatta, és nem vett róla tudomást, hogy Riley szemmel láthatólag viszolyog tőle. Ellágyult arckifejezése felidézte egy pillanatra, micsoda lány lehetett ez valaha. – Ilyen szép napon, mint ez a mai... csak ennél sokkal szomorúbb helyen, fa is alig volt arra, egyetlen ház a gabonaföldön, magányos, akár a madárijesztő. Nem akarok panaszkodni: ott volt mama, papa és Geraldine, a testvérem, kutyánk, macskánk is volt bőven, még el is szórakoztunk a zongorával, és szépen énekeltünk mindannyian. Nem volt könnyű élet, mert bizony sok a nehéz munka, és ehhez papa az egy szál férfi, méghozzá beteges is. Segítséget, napszámost nemigen kaptunk, nem szívesen jött hozzánk senki, annyira kiestünk az útból: végre akadt egy vénember, annak is nagyon megörültünk, de leitta magát, és fel akarta gyújtani a házat. Geraldine csaknem tizenhat éves volt, én eggyel fiatalabb nála, és szép, ránézni is öröm, azaz mind a kettőnkre. Egyszer csak hirtelen a fejébe vette, hogy férfit hoz a házhoz, férjhez megy, mert papa nem bírja a munkát egyedül. Ott helyben azonban nem akadt választék. Amit tudtunk, csak mamától tanultuk, mert tíz mérföldnyire volt tőlünk a legközelebbi város, Youfrey, mely egy családról kapta nevét; hegytetőn épült, és gazdag emberek jártak oda nyaralni. Azon a nyáron, melynek emléke annyira felélénkült bennem, Geraldine pincérlánynak szegődött Youfreyba, a Lookout Hotelbe. Szombatonként autóstoppal feljártam hozzá, nála is aludtam. Mind a ketten akkor tettük ki először a lábunkat hazulról. Geraldine nem nagyon élvezte az úgynevezett városi életet, én azonban úgy vártam azokat a szombat estéket, mintha mindegyik olyan ünnep lenne, mint a karácsony meg a születésnapom együttvéve. Volt ott egy táncpavilon, nem került egy centbe sem, ingyenes minden: a zene, a tarka kivilágítás. Segítettem Geraldine-nak, hogy hamar elvégezze a munkát, és mehessünk táncolni. Kézen fogva futottunk végig az utcán, és mindig táncoltam, amíg szusszal bírtam... mindig volt táncosom, nem csoda, mert öt fiú jutott minden lányra, de különben is mi ketten voltunk a legszebbek. Én nem annyira a fiúktól voltam oda, inkább a táncért... előfordult, hogy mindenki megállt, engem bámultak, ahogy keringőzöm, és egy pillantást is alig vetettem a táncosaimra, olyan sűrűn váltották egymást. A fiúk jöttek utánunk a szállóig, megálltak az ablakunk alatt, és felkiabáltak: gyertek le, gyertek le, és az ostobák még énekeltek is... Geraldine-t kis híján kidobták az állásából emiatt. Ébren feküdtünk az ágyban egymás mellett, és józan tervezgetéssel töltöttük az éjszakát. A testvérem egy cseppet sem volt romantikus: őt az érdekelte, hogy udvarlóink közül melyiknek lehetne legtöbb hasznát venni otthon. Végül Dan Rainey mellett döntött. Legidősebb lehetett köztük, huszonöt, már férfi, az arca nem különösebben szép, kicsit kajla füle volt, szeplős, az álla sem nagyon határozott, de azért Dan Rainey, ó, remek fiú volt, megbízható, meg olyan erős, hogy a malomkövet is elbírná. Nyár végén el is jött hozzánk, és segített betakarítani a gabonát. Papa az első perctől fogva megszerette, de mama azt mondta, Geraldine túl fiatal hozzá, aztán ő is hamar beadta a derekát. Én végigbőgtem az esküvőt, és azt hittem, csak azért, mert vége a táncos szombatoknak, meg annak is, hogy szorosan egymás mellett átbeszélgetjük az éjszakát. Minden egyenesbe jött, amikor Dan Rainey vette kézbe a gyeplőt: a földből, meg talán belőlünk is, kihozta a legjavát. Télen azonban, mikor körülültük a tüzet, a hőségben néha úgy éreztem, menten elájulok. Egy szál ruhában kimentem az udvarra, rá se hederítettem a hidegre, lehunytam a szemem, és körbekeringőztem, mint a bolond.

  Egy este, észre se vettem, hogy kiosont, Dan Rainey átfogta a derekamat, és tréfából

alaposan megforgatott. De nem volt tréfa, mindig is érzelmeket táplált irántam, és valahogy az első pillanattól fogva én is megsejtettem. Egy szóval se mondta, én se kérdeztem; talán nem is lett volna belőle semmi, ha Geraldine el nem vetéli a magzatát. Tavasszal történt. Geraldine halálosan félt a kígyótól, és azért lett is baj, mert hirtelen elébe került egy. Kint járt,

Page 44: Truman Capote - A fűhárfa

összeszedte a tojást, és bár csak sikló volt, mégis annyira megrémült, hogy négy hónappal idő előtt elvetélte a bébijét. Nem is értem, mi lett vele ezután: indulatos, házsártos, csak a hibát látta mindenben. Rossz hangulatának Dan Rainey itta meg a levét, és amennyire tehette, távol tartotta magát tőle: pokrócot csavart magára, és kint aludt a földön, a búza között. Ereztem, ha ott maradok, hát... Inkább bementem Youfreyba, és beléptem Geraldine régi helyére, a szállóba. A táncpavilon ugyanolyan volt, mint az elmúlt nyáron, talán még szebb is; a fiúk valósággal ölték egymást, melyik hozzon oranzsádot nekem. Azt se mondhatnám, hogy nem szórakoztam jól, a fejem mégsem volt ott. Ezt kérdezték tőlem a szállóban is, ugyan hol jár az esze ennek a lánynak, hogy mindig sót rak a cukortartóba, és kanalat ad a vendégnek, hogy azzal vágja a húst. Nem mentem haza egész nyáron. De mégis eljött a napja... pontosan olyan, mint ez a mai, szép őszi nap, és a kék ég az örökkévalóság fényével ragyogott. Nem értesítettem őket, hogy hazamegyek, csak kiszálltam a buszból, három mérföldet gyalogoltam a gabonaasztagok között, mikor összetalálkoztam Dan Raineyvel. Egy szót sem szólt, mikor meglátott, csak levetette magát a földre, és keservesen sírt, mint egy kölyök. Megsajnáltam, mert arra nincs szó, hogy mennyire szerettem.

Kialudt a cigarettája, és mintha a beszéd fonalát is elvesztette volna, vagy ami annál is rosszabb, azt gondolta, jobb, ha be sem fejezi. Legszívesebben fütyültem, lábbal doboltam volna, mint a csibészek a moziban, ha elszakad a film; Riley, bár nem kísérte olyan feszült figyelemmel, most mégis türelmetlenül várta a folytatást. Gyufát gyújtott, tüzet adott neki; az asszony meglepődött, és mikor beszélni kezdett, olyan volt, mint aki közben messzire kalandozott el.

– Papa megesküdött, hogy lelövi a gazembert. Geraldine is biztatott, mondjam meg, ki volt az, Dan fogja a puskáját, és előkeríti. Nevettem, még a könnyem is kicsordult, vagy néha fordítva. Aztán azt mondtam, igazán fogalmam sincs: öt-hat fiúm is volt Youfreyban, honnan tudjam, melyik az közülük. Mama erre jól pofon csapott, de elhitték. Talán elhitte egy idő múlva Dan Rainey is... legalábbis szerette volna a szerencsétlen. Ki se tettem a lábam a házból terhességem hónapjai alatt; félidőben lehetett, hogy papa meghalt. Nem engedtek ki a temetésre, annyira szégyellték, hogy bárki így lásson. És ezen a napon, mikor mindenki kint volt a temetésen, én meg egyedül a házban, és olyan erővel tombolt a homokos szél, mint egy vad elefánt, ekkor történt, hogy kapcsolatba kerültem Istennel. Semmiképp sem érdemeltem, hogy kiválasztottja legyek; addig mama valósággal rákényszerített, hogy a Biblia verseit tanuljam. Ezután három hónap se telt bele, ezernél is többet kívülről fújtam. Éppen egy dallamot gyakoroltam a zongorán, mikor betört egy ablak, forgott velem a szoba, aztán szépen helyreállt minden, de éreztem, hogy van velem valaki, azt hittem, papa szelleme. De a szél lecsendesedett, tavaszi békesség szállt mindenre... az Úr volt velem. Ő állt mellettem, én pedig kitárt karral üdvözöltem az Urat. Huszonhat évvel ezelőtt történt ez, február harmadikán. Tizenhat voltam akkor, ma negyvenkettő vagyok, de soha nem tévelyedtem el arról az útról. Mikor megszültem a gyermekemet, nem hívtam segítségül senkit, se Geraldine-t, se Dan Raineyt, csak feküdtem, és mormoltam magamban a Biblia verseit, és senki sem sej tette, hogy Danny megszületett, míg ő visítani nem kezdett. Geraldine adta neki ezt a nevet. Azt is hitte mindenki, hogy az ő gyereke, és odacsődült az egész környék újszülöttet látogatni, hozták az ajándékokat, a férfiak pedig hátba vágták Dan Raineyt, hogy milyen derék fia lett. Amint lábra álltam, elmentem hazulról, harminc mérföldnyire onnan, Stoneville-be. Kétszer akkora város lehet, mint Youfrey, nagy bányásztelepülés. Összeálltunk egy lánnyal, és mosodát nyitottunk, nagyon jól ment, mert az ilyen bányászvárosban sok a legényember. Havonként kétszer hazalátogattam Danny miatt. Hét éven át ez volt az egyedüli szórakozásom, furcsa szórakozás, ifiért mindig majd a szívem szakadt bele: olyan gyönyörű gyerek lett, hogy szavakat sem találok rá. De Geraldine majd belehalt, ha csak hozzáértem: ha meg találtam csókolni, a bőréből is kiugrott volna. Dan Rainey is így volt valahogy, annyira félt, hogy nem hagyok neki békét. Mikor utoljára otthon jártam, megkértem, jöjjön át

Page 45: Truman Capote - A fűhárfa

Youfreyba, beszélni szeretnék vele. Bolond módra fejembe vettem valamit: csak az adna értelmet az életemnek, ha megint szülhetnék egy gyereket, és az Dannyhez hasonlítana, mint az ikertestvére. Abban tévedtem, hogy ugyanattól az apától kell születnie, tőle csak holtan hozhattam volna a világra. Csak néztem Dan Raineyt (szörnyű hideg nap volt, és leültünk egymás mellé az üres táncpavilonnál, és emlékszem, még a kezét se húzta ki a zsebéből), aztán hazaküldtem, még azt se mondtam meg neki, miért akartam találkozni vele. Teltek az évek, és mindig csak hozzá hasonló férfit kerestem. Stoneville-ben akadt egy bányász, olyan szeplős volt, mint ő, jámbor természetű, világos szemű fiú, az ő jóvoltából van itt a legidősebb fiam, Sam. Legjobb tudomásom szerint Beth apja kevésbé hasonlított Dan Raineyhez, de mivel lány, úgysem lehetne olyan, mint Danny. Elfeledtem mondani, hogy eladtam közben a részemet a mosodában, és Texasba költöztem... Vendéglői munkát vállaltam Amarillóban és Dallasban. De csak mikor Mr. Honeyval megismerkedtem, akkor derült ki, miért és milyen feladatra választott ki engem az Úr. Mert Mr. Honey az Igaz Igét hirdette. Mikor először hallottam prédikálni, rögtön személyesen is meg akartam ismerkedni vele: húsz percig sem tartott a beszélgetésünk, mikor kijelentette, elveszlek feleségül, amennyiben nem vagy férjnél. Azt feleltem, férjnél nem vagyok, de egy kis családom azért van. Addigra ugyanis már megvolt belőlük öt. Ez egy csöppet sem zavarta. Egy hétre rá, Valentiné napján esküdtünk. Nem volt már fiatal, és keresve sem találtam benne semmi hasonlatosságot Dan Rainey-vel. Ha levette a cipőjét, alig ért a vállamig, de az Úr rendelt bennünket egymásnak, és ő tudja, miért. Aztán megszületett Roy, Pearl és Kate, aztán Cleo és a kis Homer... Csaknem mind abban a teherautóban jött világra, amelyet láthattak odafent. Jártuk az országot, Isten igéjét hirdettük olyanoknak, akik sohasem hallották, legalábbis úgy nem, ahogy a férjem hirdette. És most eljutottam életem legszomorúbb fordulatáig: elvesztettem Mr. Honeyt. Egy reggel, ez Louisiana egy elhagyatott részén történt, amerre a cajunok laknak, elindult gyalogosan élelmiszert vásárolni: soha többé nem láttuk. Nyoma veszett, mintha a föld nyelte volna el. Nem adok én arra, amit a rendőrség mond, nem az a fajta volt ő, aki elhagyja a családját. Valami gazság történt vele.

– Az is lehet, hogy amnézia – szóltam közbe olyan az, hogy hirtelen mindent elfelejt az ember, még a nevét is.

– Ugyan, egy ember, aki csak úgy fújja az egész Bibliát, arról képzel ilyesmit, hogy még a nevét is elfelejti? Egy cajun üthette le, talán az ametisztgyűrűjéért. Persze, azóta is voltam együtt férfival, de szerelemről már szó sem volt. Így született a többi gyerek, Lillie, Ida és Laurel. Valahogy csak akkor vagyok nyugodt, ha új élet rugdalózik a szívem alatt; egyébként mintha felesleges volnék a világon.

A gyerekek magukra kapkodták a ruhát, némelyik visszájával kifelé, visszatértünk a fa alá, ahol a nagyobb lányok a tűz mellett szárítgatták a hajukat. Távollétünkben Dolly vette gondjaiba a csecsemőt, és most már nem szívesen adta ki a kezéből. – Legalább egyikünknek lenne gyereke hármunk közül: nekem, a testvéremnek vagy Catherine-nek. – Ida testvér megértőén válaszolt, hogy az szórakozás is, meg életcél is. Végre körülültük a tüzet. Az étel olyan forró volt, hogy várni kellett egy kicsit, és véleményem szerint ez nagyban hozzájárult a sikeréhez. A bíró csak hármas turnusokban tálalhatott, mivel nem volt több csészénk. De a várakozás idejét úgy kitöltötte a tréfálkozással és vidám bolondozással, hogy a gyerekek ujjongva hallgatták. Texaco Benzin kijelentette, tévedett az imént, mert nem Riley, hanem a bíró a papája. Megkapta a jutalmát érte: egy utazást a holdba; felkapta, és a feje fölé emelve, körbe forgott vele: Repül a madár, te vagy a madár, de az is leszáll, zsupsz, földön vagy már. Ida testvér megjegyezte, hogy ehhez a mutatványhoz erő kell. A bíró odanyújtotta a karját, nézze, milyen kemény a muszklija. De a szeme sarkából folyton Dollyra sandított, kellőképpen bámulja-e. Bámulta.

Gerlebúgás és a búcsúzó napsugár töltötte be a levegőt, fagyos zöld és kék színek vetítődtek az égre, mintha szivárvány oszlott volna szét a levegőben. Dolly megborzongott: –

Page 46: Truman Capote - A fűhárfa

Vihar közeledik, ezt érzem már egész nap. – Diadalmasan tekintettem Rileyra: ugye megmondtam?

– És későre jár – szólalt meg Ida testvér. – Buck, Homer, fiúk, fussatok a kocsihoz. Ki tudja, máris mit szedtek ki belőle? Nem mintha – tette hozzá, miközben fiai után nézett a sötétedő ösvényen – lenne valami az egész kacatban, amit érdemes elvinni, legfeljebb a varrógép. Nos, Dolly megbeszélte...

– Hogyne, megbeszéltük a dolgot – felelt Dolly, és támogatásért a bíróhoz fordult.– Nem kétséges, megnyerné a pert, ha keresetet indít – felelt a bíró szakszerűen. – És akkor

a törvény egyezne az igazsággal. Jelen körülmények között azonban...Dolly közbevágott: – Jelen körülmények között... Ida testvér kezébe nyomta negyvenhét

dollárból álló teljes készpénzkészletünket. Ráadásul még a bíró aranyóráját is. Ida testvér fejcsóválva nézegette, mint aki habozik, hogy elfogadja-e. – Nem teszem helyesen, de köszönöm.

Halk mennydörgés visszhangzott az erdőben, és a vihar előtti vészes csendben Buck és a kis Homer vágtatott felénk az úton, mint a nehézlovasság. – Jönnek, jönnek! – Ketten beszéltek egyszerre, végre a kis Homer hátratolta kalapját, és kinyögte: – Rohantunk, ahogy tudtunk!

– Értelmesen beszélj, gyerek: kijön?Homer nagyot nyelt: – Hát azok, a seriff meg tudom is én, még hányán, egész falka. Már a

rétnél vannak, méghozzá puskával.Újabb mennydörgés: a szél a tüzet is felélesztette.– Helyes – szólalt meg a bíró, és megint átvette a parancsnokságot. – Senki nem veszti el a

fejét. – Úgy tett, mintha készen állt volna a terve erre a pillanatra, és be kell ismernem, ragyogóan emelkedett ismét a helyzet magaslatára. – A nők, a kisgyerekek felmennek ide a faházba. Riley, ti a nagyobb fiúkkal, amennyi kődarabbal csak lehet, felmásztok oda, azokra a fákra. – Követtük parancsait, s ő maradt egyedül a földön: helytállt, mint az őrszem az egyre sűrűsödő félhomály csendjében. A kapitány nem hagyja el a süllyedő hajót.

Page 47: Truman Capote - A fűhárfa

HATODIK FEJEZET

Öten fészkeltünk az út fölé hajló szikomorfán. Velünk volt a kis Homer meg Buck, jól megrakodva kődarabokkal. Az út másik felén Riley ugyancsak egy szikomorra kapaszkodott fel a nagyobb lányokkal, a sűrűsödő szürkületben világított a fehér arcuk, akár a lampion. Azt hittem, esőcsepp hullott rám, pedig verejték csurgott végig az arcomon. A dörgés elcsendesült, mégis esőszagot éreztem a falevelek kipárolgásában. A túlterhelt faház vészesen nyikorgott. Őrhelyemről úgy láttam, mintha egyetlen élőlény foglalná cl, valami sokszemű, soklábú pók, melynek fején Dolly kalapja pompázik, mint valami bársonykorona.

A mi fánkon mindenki halkan füttyentett, olyasféleképpen, mint azon a kis bádogsípon, melyet Riley vásárolt meg Homertól: az arra jó, mint Ida testvértől tanultuk, hogy elriasszuk a sátánt. Kis Homer letette óriás kalapját, belsejéből előhúzta a hosszú kötelet, Isten ruhaszárítóját talán, mindenesetre hurokra kötötte. Kipróbálta, megszorította a csomót, fémkeretes szemüvege vészesen csillogott, én pedig körülnéztem. A bíró őrjáratot tartott odalent, suttogott, hogy most már ne is moccanjon senki. Ez volt az utolsó parancsszó, mert megkezdődött az invázió.

Az ostromló sereg nem úgy közeledett, mintha titkos rajtaütésre készülne. Lóbálták a puskát az alacsony gazban, mintha nádat vágnának. Aztán feltűnt az úton kilenc, tizenkettő, húsz főnyi sereg. Élükön Junius Candle seriff, csillagos jelvénye átfénylett a félhomályon. Utána Big Eddie Stover, bandzsa szemével búvóhelyünket kutatta, és a képrejtvény jutott róla eszembe: öt gyerek meg egy bagoly rejtőzik a fán, keressétek meg őket. Ehhez persze több ész kell, mint amennyi Big Eddie Stover fejébe szorult. Egyenesen rám nézett, azaz keresztülnézett rajtam. Persze a nagy ész egyiket sem nagyon bántotta az egész bandában: addig terjedt a tudományuk, hogy a sósra jobban csúszik a sör. De aztán felfedeztem köztük egy iskolaigazgatót, Mr. Handet, nem is értettem, hogy kerül ilyen rendes ember efféle szedett-vedett társaságba, méghozzá ilyen szégyenletes ügyben. Amos Legrand jelenlétét eléggé megmagyarázta a kíváncsiság. Bár ott volt, ezúttal a száját sem nyitotta ki. Nem csodálom. Verena támaszkodott rá. Úgy nyugodott a keze a borbély fején, mint a sétaboton, alig ért a csípőjéig. Másik oldalán szertartásosan Buster tiszteletes karolt belé. Mikor Verenát megpillantottam, ugyanaz a dermesztő rémület fogott el, mint anyám halála után, mikor értem jött. Bár lábadozónak tűnt, szokott tekintélyével magasodott ki környezetéből, és éppen a mi szikomorunk alatt állott meg.

A bíró nem mozdult helyéről: úgy álltak szemben egymással a seriffel, hogy összeért a cipőjük orra, de mintha kötelet húztak volna közéjük, egyik sem merészkedett a vonalon túl.

Ebben a válságos pillanatban tévedt a tekintetem a kis Homerra. Nagyon lassan leeresztette a lasszóját. Tekergeti, mint a kígyó, és a hurok, akár a tátott száj, elkapta Buster tiszteletes nyakát, még a fuldokló sikolyát is beléfojtotta Homer mesterfogása.

Barátai nem soká nézhették Buster kínszenvedését, lehanyatló karját, kékülő arcát, mivel a kis Homer sikere általános támadásra tüzelt bennünket. Röpködtek a kövek, vijjogtak a füttyök, mintha vadmadár szólna, és az egész társaság menekült, amerre látott, leginkább felbukfencezett bajtársaik mögé bújtak. Verena óriási pofont kent le Amosnak, mivel a szoknyája alá akart bújni. Mondhatnám, egyedül ő viselkedett férfi módra: öklét rázta fölfelé, és mindennek elmondott bennünket.

A ricsaj tetőfokán lövés dördült el, s mintha vasajtó csapódott volna ránk, megdermedtünk már a visszhangzó végtelen süvítésre is – utána vészes csend, és egyszerre roppant súly hullott le a szemközti szikomorfáról.

Page 48: Truman Capote - A fűhárfa

Riley zuhant le: illetve puhán esett, mint az eltalált macska. A lányok befogták a szemüket, és jajgattak, visítottak, mikor beleakadt egy ágba, s az letört alatta, ő pedig mint lehullt falevél, véresen elterült a földön. Mindenki csak állt: a közelébe se ment senki.

Elsőnek a bíró szólalt meg: – Fiam, édes fiam – aztán térdre esett mellette, és Riley elernyedt kezét dörzsölgette.

Könyörülj rajtam, fiacskám, könyörülj rajtam, szólalj meg! – A többi férfi ijedten és tehetetlenül gyűlt köréjük; egyik-másik tanácsolt valamit, de a bíró, úgy látszik, meg sem értette. Mi pedig egymás után ugráltunk le a fáról, körülállták a gyerekek, s rémült suttogással ismételgették: meghalt? Jajgatás is volt ez, meg olyan is, mintha hajó vészjelző kürtje szólna nagyon halkan. A férfiak levett kalappal álltak sorfalat Dolly előtt; de ő a döbbenettől sem róluk, sem Verenáról nem vett tudomást, mert mellette is úgy ment el, mintha nem is látná.

– Tudni akarom – szólalt meg Verena olyan hangon, hogy egyszerre mindenki figyelme feléje fordult –, melyik hülye sütötte el a puskát?

A társaság feszélyezetten nézett össze, aztán egyre több tekintet szegeződött Big Eddie Stoverre. Remegett az álla, és a szája szélét nyalogatta: – A fenébe, nem akartam én lelőni senkit, csak a kötelességemet teljesítettem, és kész.

– Hát erről szó sincs – felelt szigorúan Verena –, ön a felelős a történtekért, Mr. Stover, és e szerint fogok eljárni.

Erre megfordult Dolly, tekintete a fátyol mögül Verenára szegeződött, mintha a jelenlevőket észre se venné. – Felelős? Nem felelős senki. Illetve csak mi.

Ida testvér most felváltotta a bírót Riley mellett: lehúzta róla az inget, és erre mindenki akkorát sóhajtott a megkönnyebbüléstől, hogy még egy papírsárkányt is magasba repítettek volna. – De azért elég rossz állapotban van, és jobb lesz, ha mielőbb orvoshoz juttatják. – A vérzést elállította, Riley ingét hasogatta fel kötésnek. A seriff és a három férfi összefont karral mintegy hordágyra fektették, és úgy vitték. De rajta kívül is volt valaki, akit vinni kellett: a tiszteletes; mint a rongybabának, úgy lógtak a tagjai, a feje előrebukott, hogy az orra a nyakát érte, bele kellett karolni kétoldalt, és úgy támogatni az útig. A kis Homer utánavágtatott: – Hé, adja vissza a lasszómat!

Amos Legrand Verenára várt, de az odaszólt neki, menjen csak nélküle, mert nem szándékozik távozni innen, míg Dolly... de most elbizonytalanodva tekintett végig mindannyiunkon, különösen Ida testvéren akadt meg a szeme: – Négyszemközt kívánok beszélni a testvéremmel.

Ida testvér egy kézmozdulattal elintézte Verenát, és azt felelte. – Sose törődjön velünk, hölgyem, mi amúgy is megyünk már. – Megölelte Dollyt: – Úgy áldjon meg minket Isten, ahogy tiszta szívből szeretjük magát. Igaz, gyerekek? – Megszólalt a kis Homer is: – Jöjjön velünk, Dolly, majd meglátja, milyen jó lesz. Még a szikrázó övemet is magának adom. – Texaco Benzin a bíró nyakába ugrott, ő meg neki könyörgött, hogy tartson velük. Én, úgy látszik, senkinek se kellettem.

– Sose felejtem el, hogy hívtatok – felelt Dolly, és sorra végigtekintett a gyerekarcokon, hogy emlékezetébe vésse őket. – Sok szerencsét, és isten veletek, de most már futás – tette hozzá emeltebb hangon, mert egyre közeledett és erősödött a mennydörgés –, szaladjatok, már esik is.

Egyelőre csak szemerkélő, csendes eső volt, mintha fátyolfüggöny ereszkedne le, s a társaság egyenként eltűnt a redői mögött. És mire egészen eltakarta szemünk elől Ida testvért családostul, Verena megszólalt: – Szóval igaz, hogy összepaktáltál ezzel a... nőszeméllyel? Ezzel, aki megcsúfolta családunk tisztes nevét?

– Nemigen mondhatod rám, hogy bárkivel is összepaktáltam volna – felelt higgadtan Dolly különösen nem olyan hősökkel, akik – most kissé elbizonytalanodott a hangja – gyerekek szájából kilopják a falatot, és Öreg nőket vonszolnak el, hogy lecsukják. Nem sok tisztességet

Page 49: Truman Capote - A fűhárfa

hoz a családi névre az, aki ilyen módszereket helyesel és támogat. Véleményem szerint ez a tisztes név megcsúfolása.

Verena szemrebbenés nélkül hallgatta végig. – Te kivetkőztél magadból – „jelentette ki, mint aki kórtünetet állapít meg.

– Nézz meg jobban: most ébredtem magamra. – Azzal elébe állt Dolly, hogy jobban megnézhesse. Kihúzta magát, és éppolyan magas lett, mint Verena, sőt olyan magabiztos is. Nyoma sem volt benne a félszegségnek vagy zavarnak. Megfogadtam a tanácsodat: te mondtad mindig, hogy ne lógassam a fejemet, mert beleszédülsz. És néhány nappal ezelőtt – folytatta – azt is mondtad, hogy szégyenkezned kell miattam. És Catherine miatt. Pedig eddig csak érted éltünk; és milyen fájdalmas volt ráeszmélni, hogy elpocsékoltuk az életünket. Meg tudod te ezt érteni, mi ez? A hiábavalóság érzése.

Verena alig hallhatóan felelt: – Tudom. – És most olyan lett a tekintete, mintha sziklahasadék mélységeit kutatná. Ismertem ezt az arckifejezést. Mikor kilestem a padlásról, éppen ilyen szomorúan nézte késő éjszaka Maudie Laura Murphy Kodak-felvételeit. Mint aki megszédült, a vállamba kapaszkodott, talán el is eshetett volna, ha nem támaszkodik rám.

– Azt hittem, belehalok, annyira fájt a szívem. Nem halok bele. De azért nem mondhatnám, elégtétel nekem, Verena, hogy most én mondhatom: szégyenkeznem kell miattad.

Közben beesteledett: a békákat meg a gilisztákat előcsalogatta a lassú eső. Mi is árnyékba borultunk, mintha minden világosságot kioltott volna arcunkról a ráhulló nedvesség. Verena belém kapaszkodott. – Nem érzem jól magam – mondta síri hangon. – Belebetegedtem, igazán beteg vagyok, Dolly.

Dolly kissé bizonytalanul közeledett hozzá. Megtapogatta Verena kezét, homlokát, mintha ujjaival akarna bizonyságot szerezni, igazat mond-e. – Collin, és maga is, bíró – fordult hozzánk –, gyertek ide, segítsetek felvinni a fára. – Verena ellenkezett, hogy nem szokott fára mászni, de amint beletörődött a gondolatba, elég könnyen ment a dolog. Faházunk tutajként lebegett a ködös vizek felett; odabenn még száraz volt minden, mert a csendes cső még nem hatolt át a levelek ernyőjén. Hallgatásba mélyedtünk, de Verena megtörte a csendet: – Beszélnivalóm van veled, Dolly, de jobb lenne négyszemközt.

A bíró keresztbe fonta a karját. – Sajnos, Miss Verena, bele kell törődnie a jelenlétembe. – Ezt kissé nyomatékosan, de cseppet sem harciasán jelentette ki. – Engem is érint a megbeszélésük eredménye.

– Ezt nem hiszem; hogy érinthetné? – felelt Verena, mintegy visszanyerve szokott fensőséges modorát.

A bíró meggyújtotta a gyertyacsonkot, és hirtelen négyünk árnyéka magasodott fölénk, mintha négy leselkedő alak állna a hátunk mögött. – Nem szeretek sötétben beszélgetni – mondta. Volt valami szándékosság abban, ahogy kevélyen kihúzta magát; azt gondoltam magamban, tudtára akarja adni Verenának, hogy ezúttal férfival van dolga: olyan tényt, melyet eddigi tapasztalatai szerint nem sokan bizonyítottak sikeresen előtte. Fellépését nem is bocsátotta meg neki. – Nem emlékszik, Charlie Cool, arra, ami talán ötven évvel ezelőtt történt? Egy csomó fiúval szedret loptak a kertünkben. Apám elcsípte az unokaöccsét, Sethet, én pedig magát. Jól elraktam akkor, emlékszik?

Nyilván emlékezett rá a bíró, mert elpirult, de mosolyogva megjegyezte: – Abban a mérkőzésben nem tisztességesen járt el, Verena.

– Én akkor is tisztességes voltam – vágott vissza szárazon de igaza van... Mivel az ilyet egyikünk sem kedveli, ne rejtsük véka alá, beszéljünk világosan. Őszintén szólva, Charlie, nem szívesen látom magát. A testvérem nem tartott volna ki ilyen képtelen cirkuszban, ha maga nem biztatja fel. Ilyenformán lekötelezne, ha magunkra hagyna bennünket, a továbbiakban ehhez az egészhez magának semmi köze.

Page 50: Truman Capote - A fűhárfa

– Igenis van! – felelt Dolly. – Mert Cool bíró, azaz Charlie... – És megtorpant, mint aki maga is kétségbe vonja elszántságát, ezúttal először.

– Dolly azt akarja közölni, hogy megkértem feleségül.– Úgy. – Verena csak néhány másodpercnyi szünet után jutott ismét szóhoz. – Ez –

folytatta, miután kesztyűs kezét bámulta – sajátságos. Nagyon is. Fel sem tételeztem volna egyikükről sem ekkora fantáziát. Vagy talán én képzelődöm? Igazán álomnak tűnik, hogy fent ülök egy nedves fán a viharos éjszakában. Csakhogy nem szoktam álmodni, vagy ha mégis, elfelejtem. Ezt az álmot pedig, azt ajánlom, felejtsük el mindnyájan.

– Bevallom, nekem is álom, Miss Verena, de aki nem álmodik, az éppen olyan, mint aki nem verejtékezik: a mérgező anyagok benn rekednek a szervezetében.

Verena tudomást sem vett róla. Ezúttal csak Dollyval törődött, és Dolly vele. Akár kettesben lettek volna egy puszta helyiség távoli sarkában, különös jelbeszéddel, finom pillarezdüléssel is megértve egymást; ilyesféleképpen adhatta meg Dolly a válaszát, mert egyszerre minden szín kiszaladt Verena arcából. – Értem. Szóval igent mondtál.

Egyszerre úgy ömlött az eső, hogy akár halak is úszkálhattak volna a levegőben. Akár a zongora legmélyebb hangjai, legsötétebb húrjait pengette a vihar, a dob is beleszólt a záporba, mely vészesen fenyegetett ugyan, de mégsem ért még el hozzánk: egy-egy csepp hullt ránk a levelek között, de a faház állta az esőt, mint az ázott virág száraz magja. A bíró védőén ernyőzte tenyerével a gyertya lángját: eddig éppolyan feszült aggodalomban várta Dolly válaszát, akár Verena. Magam is hasonlóképpen izgatott voltam, de valahogy úgy éreztem, kirekesztettek ebből a döntésből, és ismét csak a padlásról leselkedem. Érzésben nem álltam egyikük mellé sem, helyesebben, valamennyiük pártját fogtam: elárasztott a gyengédség mindhárom iránt, eggyé olvadt, akár az eső, de nem tudtam elválasztani őket egymástól, és emberi egységgé forrtak össze szememben.

Dolly is így lehetett. Nem tudta különválasztani a bírót Verenától. Végre gyötrődve megszólalt: – Nem tudom – szólalt meg sírva, mint aki nem sejtett kudarcot ismer be.

– Azt mondtam, ha döntésre kerül sor, tudni fogom, mi a helyes. De nem így van. Nem tudom. Más talán nem így volna. Azt hittem, eldöntöttem: úgy élek ezentúl, ahogy jónak látom...

– De hiszen megvolt nekünk a magunk élete – szólalt meg ismét Verena. – És a te életed nem volt megvetendő. Nem hinném, hogy többre vágytál; tulajdonképpen mindig irigyeltelek. Gyere haza, Dolly. A döntéseket bízd rám; lásd be, így volt ez, mióta csak élünk.

– Igaz ez, Charlie? – kérdezte Dolly olyan hangon, mint egy gyerek: hogy hova lesz a csillag, ha lehull? – Csakugyan megvolt nekünk a magunk élete?

– Egyelőre még nem haltunk meg – felelt a bíró; de annyit ért vele, mintha a kérdezősködő gyereknek mondaná:.i csillagok a világűrbe hullnak. Nyilvánvaló, mégsem kielégítő válasz. Dolly sem érte be vele: – Nem kell ehhez meghalni. Otthon, a konyhában van egy muskátlink, mindig virágzik. Némelyik növény meg csak egyszer hoz virágot, ha hoz. Egyéb nem is történik velük. Élnek, de beteljesedett az életük.

Magával nem így van – felelt a bíró, és olyan közel hajolt Dolly arcához, mintha az ajkát akarta volna érinteni, de habozott, és nem merte. Most már úgy ömlött az eső, mintha csatorna ontaná ránk, patakok csordogáltak Dolly kalapján, a fátyol az arcához tapadt, egy lobbanás után a gyertyánk is kihunyt. – Velem sem.

Szaporán villámlott, mintha tüzes érrendszer hálózná be az égboltot. És Verena ebben a folyamatosan kigyúló megvilágításban olyannak tűnt előttem, mintha eddig nem is ismertem volna: lesújtott, megviselt asszony... szeme ismét magába mélyedt, és a belső sivár pusztaságba meredt. Amint szűnt a villámlás, és lenyűgözött bennünket az eső változatos dúdolása, megszólalt, de olyan gyenge, olyan távoli volt a hangja, mintha csak úgy magának mondaná, nem azért, hogy figyeljenek rá: – Mindig irigyeltelek, Dolly. A rózsaszínű szobádat. Némelykor bekopogtattam ilyen szobák ajtaján, nem gyakran... elég nekem tudnom,

Page 51: Truman Capote - A fűhárfa

hogy most már kívüled nincs senkim, aki beereszt. Mert a kis Morris, a kis Morris... sajnos, őt szerettem igazán. Nem asszonyi módon; csak, ezt most is elismerem, rokon lelkek voltunk. Egymás szemébe néztünk, mind a ketten ugyanazt az ördögöt láttuk, de nem féltünk tőle... ez üdítő, vidám dolog volt. De kijátszott engem; mindig tudtam, megteheti, de reméltem, nem teszi. Mégis megtette; hosszú élet várhat még rám, de nem bírom egyedül. Bejárom a házat, és semmi sem az enyém benne: tied a rózsaszínű szoba, tied a konyha, tied a ház, sőt talán még Chaterine-é is. De ne hagyj el, veled akarok élni, öregnek érzem magam, kell mellettem a testvér.

Az eső susogása beleolvadt Verena hangjába, és áttetsző fal emelkedett Dolly és a bíró közé, de az öregúr éppúgy észrevette, hogy elveszti társát, az elhúzódik tőle, mint ahogy én is ugyanezt éreztem, nem sokkal ezelőtt. De egyéb is történt: mintha a faház is elolvadna. Az alattomos szél szanaszét szórta megviselt vetőkártyáinkat, csomagolópapírjainkat: elázott a sütemény, a kőedények megteltek esővízzel, és kicsordultak, csobogtak, mint a forrás. Catherine csodálatos hálózsákja is csúfosan tönkrement, pocsolyában ázott. Minden megindult: sodródtunk az árban, mint végzet sújtotta ház, melyet magával ragadott. De mintha a bíró benne rekedt volna... és csak integetett nekünk, mert mi épségben partot értünk. Dolly ugyanis megszólalt: – Bocsásson meg, én sem tudok a testvérem nélkül élni. – És a bíró már nem férkőzhetett hozzá sem a karjával, sem a szívével: Verena igénye visszavonhatatlanul eldöntötte a kérdést.

Csaknem éjfélre járt, mire elcsendesedett és elállt az eső; feltámadt a szél, a fákat tépázta, aztán mint elkésett vendégek a bálban, feltűntek a csillagok, és lenéztek ránk az égboltról. Eljött a távozás ideje, semmit sem csomagoltunk össze: rothadás martalékául hagytuk a hálózsákot, a rozsdának a kanalakat; a faházat, a fákat pedig átadtuk a télnek.

Page 52: Truman Capote - A fűhárfa

HETEDIK FEJEZET

Hosszú ideig, bármiről volt szó, Catherine mindenről csak úgy beszélt, hogy őrizetbe vétele előtt vagy utána történt.

Mielőtt még – kezdte – Az börtöntölteléket csinált belőlem. – Tulajdonképpen valamennyien hasonlóképpen oszthattuk volna meg életünk történetét: éspedig úgy, hogy a faházba vonulásunk előtt vagy után. Az a néhány őszi nap emlékoszlop is, mérföldkő is maradt lelkűnkben.

A bíró soha többé nem tette be a lábát a házába, melyet kettéosztott fiai és menyei számára, illetve csak egyszer, hogy holmiját összeszedje. Valószínűleg kedvükre való fordulat volt ez, mert egy szóval sem ellenkeztek, mikor szobát vett ki magának Miss Bell penziójában. Ünnepélyes, barna épület ez, melyet mostanában egy temetkezési vállalkozó vett át, és kijelentette, lényegtelen változtatásokkal elérheti az ilyen intézményhez szükséges légkört. Nem szívesen mentem el a penzió előtt, mert Miss Bell lakói (idős hölgyek) ellepték az udvart, éppolyan tüskések voltak, mint a kiszáradt rózsabokor, és letelepedtek a verandán, hajnaltól napestig tartó maratoni leskelődésben. Egyikük, a kétszer özvegyen maradt Mamié Canfield, szakavatott szemmel állapította meg a terhességet. (Egy legendás történet szól erről, hogy a férj azt mondta az asszonynak: Minek pocsékolnád a pénzt doktorra? Sétálj el szépen néhányszor Miss Bell penziója előtt: Mamie Canfield nyomban világgá kürtöli, ha terhes vagy, s ha nem, akkor nem is vagy az.) Míg a bíró be nem költözött, Amos Legrand volt az egyedüli férfi Miss Bell intézményében. Valóságos istenáldás volt a bentlakóknak: áhítattal nézték, mikor vacsora után Amos beült a hintaszékbe, rövid lába nem érte a földet, nyelve pedig járt, mint egy ébresztőóra. Egymással versenyben kötöttek neki zoknit, szvettert, és felügyeltek a diétájára: étkezéskor félretették a legjobb falatokat, s az mind az ő tányérjára került. Miss Belinek meggyűlt a baja a szakácsaival, mert a hölgyek örökké ott csellengtek a konyhában, hogy valami ínyencfalattal maguk felé fordítsák kedvencük kegyét. Valószínűleg ugyanígy bántak volna a bíróval is, de nem mentek vele semmire, s így állandóan azt panaszolták, le nem állna velük beszélgetni.

Faházi kalandunk utolsó éjszakája emlékét egy ideig komisz nátha formájában hordoztam, de Verena nálam is rosszabbul érezte magát, és volt egy prüszkölő ápolónőnk, Dolly. Catherine nem segített semmit: – Dolly szívecském, te tehetsz, amit tetszik... Az legyen minden gondod, hordozd csak utána a bilit, míg te is ki nem dőlsz. De tőlem ne várd, hogy a kisujjamat is megmozdítsam. Én már semmi terhet nem vállalok.

Dolly éjszaka minden órában felkelt, hozta nekünk a szirupokat, ami könnyített égő torkunkon, és felélesztette a tüzet, hogy jó melegben legyünk. Verena mindezt nem úgy fogadta, mint azelőtt, mint akinek minden figyelem kijár. – Tavasszal gyönyörű utat teszünk – ígérte Dollynak. – Talán megnézzük a Grand Canyont, esetleg Maudie Laurához is benézünk. Vagy Floridába megyünk: még nem is láttad az óceánt. – Dolly azonban nem kívánkozott sehová, és nem akart utazni: – Nem volna az élvezet nekem. Nem akarok olyasmit látni, hogy eltörpülhet mellette, amit eddig szerettem.

Carter doktor naponta látogatott bennünket, és egyik reggel azzal fordult hozzá Dolly, nézze meg, nincs-e láza, mert olyan furcsán kihevül, és alig bírja a lába. A doktor nyomban ágyba parancsolta, ő pedig nagyon nevetségesnek vélte a diagnózist: hogy lábon hordott tüdőgyulladása van. – Lábon hordott tüdőgyulladás – mondta a bírónak, mikor meglátogatta valami új dolog ez, mert ilyenről még soha nem hallottam. De olyanformán érzem magam, mintha hosszú gólyalábon imbolyognék – mondta, s azzal elaludt.

Három, vagy négy napig nem is ébredt fel egészen. Catherine volt mellette, csak ülve bóbiskolt néha a nádszékben, és dühösen mordult ránk, ha Verena vagy én lábujjhegyen a

Page 53: Truman Capote - A fűhárfa

szobába merészkedtünk. Állhatatosan legyezgette Dollyt Jézus képével, mintha nyár lenne. Hiába minden, nem vett tudomást Carter doktor utasításairól:

Ilyet én még a disznómnak se adnék be – mondta a gyógyszerre, melyet az imént küldött a doktor. Carter doktor végül is kijelentette, nem vállal felelősséget a beteg életéért, ha nem küldjük azonnal kórházba. Brewtonban volt a legközelebbi kórház, hatvan mérföldnyire tőlünk. Verena mentőkocsit rendelt. Megtakaríthatta volna a költséget, mert Catherine belülről bezárta Dolly szobáját, és kijelentette, aki fel meri törni a zárat, annak jól jön majd, hogy éppen kéznél vannak a mentők. Dollynak fogalma sem volt arról, hova akarják vinni, csak azért könyörgött, hagyják békében: – Ne ébresszetek fel, nem vagyok én kíváncsi az óceánra.

A hét végére jobban lett, és már fel is tudott ülni az ágyban. Néhány nap múlva már arra is volt ereje, hogy elintézze a levelezést gyógycseppjei rendelőivel. Aggasztotta ugyanis, hogy egész halom gyűlt össze időközben, és rendelői még választ sem kaptak; Catherine a maga sikerének könyvelte el Dolly gyógyulását, és kijelentette: – Ugyan, hamarosan már főzzük odakint a gyógyszeredet.

Minden délután pontban négy órakor megjelent a bíró kertünk kapujában, és füttyjelet adott nekem, hogy engedjem be. Inkább a kerti bejáratot választotta, mint az utcait, mert így kisebb volt az eshetősége, hogy Verenával találkozik... nem mintha neki kifogása lett volna ellene, hogy hozzánk jár. Sőt, igen bölcsen egy üveg sherryt és egy doboz szivart készített ki látogatásai esetére. Ő sem jött üres kézzel, a Katydid pékségből süteményt hozott, és léggömb nagyságú, bronzszínű krizantémokat, melyeket Catherine nyomban elkobzott azon a címen, hogy elszívják a levegő javát a beteg elől. Catherine-nek fogalma sem volt róla, hogy a bíró feleségül kérte Dollyt; ösztönösen mégis érzett valamit, ami nem tetszett neki. Könyörtelenül végigülte a bíró látogatásait, és nagyokat húzott a vendégnek kitöltött sherryből, sőt alig lehetett tőle szóhoz jutni. Sejtelmem szerint nem is igen volt bizalmas természetű közlendőjük egymás számára. Izgalom nélkül vették tudomásul a másikat, mint általában azok, akiket megbonthatatlanul fűznek egymáshoz a szeretet szálai. Más vonatkozásban csalódott ember volt a bíró, de nem Dolly miatt, mert itt beteljesült szíve vágya, megtalálta az egyetlent a világon... azt, akinek – szavai szerint – mindent elmondhat az ember. Ha azonban mindent cl lehet mondani, tulajdonképpen nem is érdemes. Ült Dolly ágya mellett, beérte azzal, hogy ott ülhet, és nem kívánta, hogy szórakoztassák. Dolly sokszor a magas láz kábulatában elaludt, s ha álmában nyöszörgött, vagy homlokát ráncolta, felébresztette, és napsugaras mosollyal térítette magához.

A múltban Verena mindig ellenezte, hogy rádió kerüljön a házhoz: amint mondta, azok a hitvány slágerek csak megzavarják az ember fejét. De azt hiszem, a költséget is számításba vette. Carter doktor azonban azt tanácsolta, most nagyon jót tenne Dollynak a rádió: átsegítené a hosszú lábadozáson. Verena nyomban vett is egyet, elég drágát, azt hiszem: csúf, búbos teteje volt, és a fényezése is gyalázatos. Fogtam a rádiót, kivittem az udvarra, és rózsaszínűre mázoltam. Dolly még így sem szívesen tűrte a szobájában; később úgy megszerette, hogy erőszakkal sem lehetett volna elragadni tőle. A rádió tokja olyan forró volt mindig, hogy akár egy csirke is megsült volna rajta, mert Catherine meg ő örökösen szólaltatták. Legjobban a mécsesek közvetítését szerették. – Nagyon kérem, ne magyarázzon – intette le a bírót Dolly, mikor el akarta mondani a játék szabályait. – Úgy szeretem a rejtélyes dolgokat. Mindenki kiabál, mindenki élvez: nem érezném benne az örömet, ha tudnám, miért. – Eleinte bosszantotta a bírót, amiért képtelen volt rávenni Dollyt, hogy valamelyik csapatnak drukkoljon: azt szerette volna, ha mind a kettő győz. – Hiszen egyformán helyes fiú mind.

Egy délután nagyon összeszólalkoztam Catherine-nel a rádió miatt. Akkor közvetítették Maude Riordan játékát az állami zenei versenyen. Persze meg akartam hallgatni; Catherine nagyon jól tudta, mégis bekapcsolta a Tulane-Georgia válogatott meccset, és engem még a rádió közelébe se engedett. Meg is mondtam neki: – Mi történt veled, Catherine? Önző vagy,

Page 54: Truman Capote - A fűhárfa

zsémbes, mindennek úgy kell lenni, amint a fejedbe veszed, és százszor kiállhatatlanabb vagy, mint Verena volt bármikor. – Ezt azzal magyarázom, hogy a tekintélyén esett csorbát, amiért összeütközésbe került a törvénnyel, úgy akarta kiköszörülni, hogy megduplázta hatalmát a Talbo-házban: nekünk pedig tisztelni kell indián származását, és tűrni zsarnokságát. Dolly szívesen engedett. Maude Riordan esetében azonban az én pártomra állt: – Engedd oda Collint, állítsa be a közvetítést. Nem is keresztényi dolog, ha nem hallgatjuk Maude-ot, hiszen barátunk.

Aki Maude játékát hallotta, egyetértett abban, hogy őt illette volna az első díj. De második lett, s ennek is nagyon örült a családja, mivel fél ösztöndíjat jelentett az egyetem zenei tagozatán. Mégsem volt igazságos, mert csodaszépen játszott, sokkal jobban, mint az a fiú, az elsődíjas. Apja szerenádját játszotta, és én ugyanúgy élveztem, mint mikor az erdőben hallottam. Azóta is hosszú órákon át csak azzal töltöttem az időt, hogy folyton a nevét firkáltam, a szemem előtt pedig ott lebegett bájos feje és vaníliafagylalt-színű haja. A bíró is időben megérkezett, hogy meghallgassa a közvetítést, és Dolly nagyon boldog volt, mert ez a jelenet ismét összehozott bennünket a zene jegyében, és levelek meg pillangók szálldostak körülöttünk.

Néhány nappal ezután összetalálkoztam az utcán Elizabeth Hendersonnal. A fodrásztól jött, haja frissen berakva, körme lakkozva, és olyan felnőtt nő volt, hogy nem mulaszthattam el egy bókot. – A mulatságra készülök. Remélem, megvan a jelmezed? – Csak most jutott eszembe Maude meghívása a jelmezes estélyre, ahol nekem jósként kell szerepelnem. – Csak nem felejtetted el? Te, Collin, állati, hogy mit dolgoztunk! Mrs. Riordan borpuncsot készít, cseppet sem lepne meg, ha a végén leszopná magát az egész banda. Különben egyúttal Maude győzelmének megünnepléséről is van szó, mert második lett, és persze – Elizabeth kissé szomorkásán bámulta a csendes házakat és telefonpóznákat a túloldalon – meg is kell válnunk tőle, hiszen tudod, egyetemre megy. – A magányosság érzése olyan közel hozott most bennünket egymáshoz, hogy egyikünk sem kívánt most egyedül hazamenni: felajánlottam, hogy elkísérem.

Útba ejtettük a Katydid sütödét, és Elizabeth egy mézeskalács figurát rendelt az estélyre. Mrs. C. C. County kötényesen szaladt elém, cukorkristályok csillogtak rajta. Otthagyta a kemencét, hogy Dolly felől érdeklődjék. – Remélem, hogy a körülményekhez képest jól van – mondta sajnálkozva. – Még ilyet, lábon hordott tüdőgyulladás, amivel fekszik az ember. Na mindegy, még így is hálát adhatunk az Istennek, hogy odahaza fekszik, rendes ágyban; el sem képzelik, milyen kő esett le a szívemről, hogy megint otthon vannak. Haha, most már nevethetünk az egész bolondságon. Nézd csak, fiam, most sütöttem ki egy serpenyős fánkot, ezt szépen hazaviszed Dollynak a legjobb kívánságaimmal. – Még el sem értünk a házunkig, Elizabeth tel csaknem mind felfaltuk. Aztán behívott, igyunk egy pohár tejet, és fogyasszuk el a maradékot.

Ma benzinkút áll a Henderson-ház helyén. Tizenöt huzatos szoba volt benne, egymáshoz tákolva, kóbor állatok búvóhelye lenne, ha Riley nem űzi oly művésziesen az ács-mesterséget. Állt az udvaron egy fészer, mely a műhelyt és a szentélyt egyesítette magában. Csaknem egész délelőtt fát fűrészelt és deszkát gyalult benne. A fal mellett körben polc futott végig, megrakodva kinőtt vesszőparipái emlékeivel: spirituszba rakva kígyók, méhek, pókok, egy üvegben aszott denevér, aztán hajómodellek. Kamaszkori szenvedélye, az állatkitömés eredményeként gyászos állatkertet teremtett, borzalmas szagú kiállított tárgyakból: egy nyúl, szeme nem volt, az oszlástól megzöldült bundában, füle lógott, mint a vérebé – az egész kiállítást okosabb lett volna elföldelni. Mostanában gyakran látogattam Rileyt; Big Eddie Stover golyója szétroncsolta a vállát, és bele kellett törődnie, hogy óriás gipszet raktak rá, viszketett a bőre alatta, és azt mondta, szörnyű nehéz, legalább száz font. Mivel így nem tudott sem kocsit vezetni, de még egy szöget sem rendesen beverni, nem maradt számára tennivaló, csak keserves hangulatban ődöngött a házban.

Page 55: Truman Capote - A fűhárfa

– Ha be akarsz nézni Rileyhoz – mondta Elizabeth –, menj ki a fészerbe. Biztosan ott találod Maude-ot is.

– Maude Riordant? – kérdeztem meglepődve, és nem ok nélkül, mert valahányszor meglátogattam Rileyt, mindig oda hívott ki. Ott legalább nem zavarnak bennünket a lányok, mondta kérkedve, mert azt a küszöböt semmiféle nőszemély nem lépheti át.

– Felolvas neki. Verseket, színdarabot. Maude elragadó Rileyval. Pedig nem mondhatnám, hogy a bátyám úgy bánt vele eddig, amint az emberi illendőség kívánja. De Maude fátyolt borított a múltra. Azt hiszem, ha valaki olyan közelről néz szembe a halállal, mint Riley, egész lényét megváltoztatja... Magasabb rendű dolgok iránt is felkelti az érdeklődését. Sokszor egy óráig is türelemmel hallgatja.

A fészer fügefák árnyékában állt az udvar végében. Matrónakort megért Plymouth-tyúkok kapirgáltak a küszöbön, és a nyáron elhullott napraforgómagot szedegették. Kívül az ajtón kopott meszelt felirat intett: Tilos a bemenet! Elbátortalanodtam tőle. Az ajtó mögül Maude hangját hallottam... azt a bizonyos éneklő szavalást, melyet mi, kamaszok, az iskolában olyan nagy élvezettel utánoztunk. Bárkinek mesélik ezt Riley Hendersonról, azt mondja rá, biztosan megártott neki, hogy fejre esett a szikomorfáról. Odalopakodtam a fészer ablakához, és belestem: Riley elmélyedten rakosgatta szét egy óraszerkezet alkatrészeit, arckifejezése annyi emelkedettséget árult el, mintha légy zümmögését hallgatná, kisujjával meg is piszkálta a fülét, talán hogy szabaduljon az idegesítő zajtól. Aztán éppen abban a pillanatban, amikor elhatároztam, meglepem őket, és rájuk kopogtatok, félretolta az alkatrészeket, Maude háta mögé került, és összecsukta a könyvet, melyből felolvasott. Mosolyogva borzolgatta a haját... és Maude úgy állt fel, mint a kismacska, melyet nyaka bőrénél emelnek fel. Mintha sajátságos fény venné körül őket, szinte bántóan villant a szemembe. Összecsókolóztak, de a vak is láthatta, nem először.

Alig egy héttel ezelőtt, mivel tudtam, sokkal tapasztaltabb nálam efféle dolgokban, bizalmasan megvallottam Rileynak, hogy vagyok én Maude-dal... és tessék! Szerettem volna abban a pillanatban óriássá változni, marokra fogni azt a nyomorult fészert, és szilánkká morzsolni; vagy rájuk nyitni, és világgá kürtölni a kettőjük dolgát. De mégis... mi kifogásom lehetne Maude ellen? Akárhogyan fitymálta is Rileyt, mindig tisztában voltam vele, hogy bele van habarodva. Meghittebb kapcsolat sohasem volt kettőnk között, legfeljebb jó barátságban voltunk egymással; a legutóbbi néhány évben még így sem. Hátat fordítottam nekik, átvágtam az udvaron, és a Plymouth-tyúkok csúfondárosan kotyogtak utánam.

Elizabeth meglepődve fogadott: – Hamar visszajöttél, vagy nem találtad meg őket?Azt feleltem, úgy éreztem, nem illik zavarnom. – Annyira fellelkesítette őket a magasrendű

szellemiség.De Elizabeth sohasem fogta fel az iróniát: külseje alapján finom lelkű, gondolkodó lénynek

vélné az ember, pedig túlságosan is prózai volt: – Nahát, ez nagyszerű!– Nagyszerű.– Collin, az isten szerelmére, miért lógatod az orrod?– Semmiért. Vagyis... náthás vagyok.– Remélem, attól azért eljössz a mulatságra. Persze jelmezben. Riley ördögnek öltözik.– Nagyon találó.– Ragaszkodunk hozzá, hogy csontvázként jelenj meg. Tudom, nehéz, hiszen már csak egy

napod van.Eszem ágában sem volt elmenni a mulatságra. Amint hazaértem, nekiültem hosszú levelet

írni Rileynak. Kedves Riley... Kedves Henderson. Kihúztam a kedvest, jó lesz neki egyszerűen Henderson is. Henderson, álnokságodat nem űzheted észrevétlenül. Aztán bárátságunk történetének hosszú lapjai következtek, őszinte, igaz történet. És közben egyre erősödött bennem az érzés, hogy itt valahol hiba van: ilyen igaz, jó barát, és egyszerre álnokul bánik velem. A levél vége felé pedig már áradoztam, hogy nincs a világon barátom kívüle,

Page 56: Truman Capote - A fűhárfa

mondhatnám: a bátyám. Az lett a vége, hogy a tűzbe dobtam, és két percen belül már Dolly ágya mellett ültem, azzal gyötörtem, hogyan szerezhetnénk nekem másnap estére csontvázjelmezt.

Dolly nem sokat értett a varráshoz, egy ruhát sem igen tudott felszegni. Catherine-re is ugyanez állt, csakhogy ő az utóbbi időben úgy viselkedett, hogy mindenhez ő ért legjobban, különösen akkor, ha a szóban forgó dologról sejtelme sem volt. Nyomban elküldött Verena textilboltjába hét yard legfinomabb fekete szaténért. – Hét yardból jut egy kis maradék, hogy beszegjük mind a kettőnk alsószoknyáját. – Aztán nagy cirkuszt csinált a mérőszalaggal, mértéket vett rólam hosszában, széliében, ami ésszerű dolog lett volna, de nem tudta, mit kezdjen vele, ha már előtte az anyag meg az olló. – Ez a darabka – mondta, és lehasított egy yardnyit a szaténból – jó lesz valakinek bugyira. Ez meg – nyisz-nyisz – nagyot lendít a régi mintás ruhámon, ha fekete szaténgallért teszek rá. – A maradék egy törpének sem lett volna elég ágyékkötőnek.

– Catherine drágám, nem szabad most arra gondolnunk, hogy mi kell nekünk – figyelmeztette Dolly.

Lázasan dolgoztak egész délután. A bíró szokásos látogatása folyamán váltogatva fűzte a cérnát a tűkbe, mert ezt Catherine utálta: – A hideg is kiráz tőle, mintha gilisztát tűznék a horogra. – Vacsoraidőre megelégelte a dolgot, hazament vajbabindákkal körülvett házába.

Dolly azonban mindenáron be akarta fejezni a művet, és izgalmában lázasan fecsegett. Tűje villogva járt a fekete anyagban, és nyomában a varrás ugyanúgy kanyargóit, mint Dolly beszédének fonala. – Mit gondolsz, beleegyezne Verena, hogy vendégséget rendezzek a háznál? – kérdezte. – Hiszen most már annyi barátom van: Riley, Charlie, meg aztán meghívhatnánk Mrs. Countyt meg Maude-ot és Elizabethet. Persze tavasszal, garden partyra gondolok... még egy kis tűzijátékot is rendezhetnénk. Apám remekül értett a varráshoz, kár, hogy ezt nem örököltem tőle. Azelőtt sok férfi értett a varráshoz: papa egyik barátja, tudom is én, hányszor, paplanvarrással nyert díjat. Papa mindig azt mondta, jó kikapcsolódás ez a nehéz gazdasági munka után. Te, Collin, megígérsz nekem valamit, a kedvemért? Tudod, ellene voltam, hogy magunkhoz vegyünk. Azt gondoltam, nem jó egy fiúnak, ha úgy nevelkedik, hogy csak két öregasszonyt lát maga körül. Az öregasszony mind bogaras. Mégis így lett, de már nem is aggódom: ember lesz belőled, megállód a helyedet. Azért mégis szeretném, ha megígérnéd: nem bánsz türelmetlenül Catherine-nel, és nem tartod magad távol tőle. Sokszor egész éjszaka nem tudom lehunyni a szemem, folyton arra gondolok, nem lesz, aki törődik vele. Na, itt van – szólt, és lóbálta előttem jelmezemet –, nézzük csak, hogy áll rajtad.

Lépésnél vágott, az ülepénél lötyögött, mint a vénember alsója; a két szára bő volt, akár a matróznádrág, az egyik ujja csuklóig sem ért, a másik az ujjam hegyét is elfödte. Dolly kijelentette: nem éppen sikkes. – De azt hiszem, ha ráfestjük a csontokat... – mondta. – Ezüsttel, van itthon ezüstfesték. Verena hozta a zászlórúdhoz... még akkor, mikor a kormány, nem az ellenzék pártján állt. Biztosan megvan a padláson a bádogdobozban. Keresd csak meg a papucsomat az ágy alatt.

Szigorúan tilos volt felkelnie, ezt még Catherine sem engedte volna meg neki. – Ugyan már, ne szidj, akkor vége a mulatságnak – és maga kotorta elő a papucsát. A toronyóra tizenegyet ütött, azaz fél tizenegy volt az idő, késő éjszaka ez olyan városban, ahol minden rendes házban kilenckor bezárják a kaput. Annál is inkább éjszakának tűnt, mert Verena a szomszéd szobában elrakta üzleti könyveit, és lefeküdt. Olajlámpát szedtünk elő a fehérneműs szekrényből, pislákoló lángjánál felkapaszkodtunk a létrán a padlásra. Hideg volt odafent, a lámpát egy ládára állítottuk, és a közelébe húzódtunk, mintha kandalló volna. Fűrészporral kitömött fejek, valaha cilinderkiárusítás célját szolgálták, bámultak ránk, míg keresgéltünk: akárhol matatott a kezünk, óvatos lábunk mégis vert némi neszt. Felborult egy doboz

Page 57: Truman Capote - A fűhárfa

molygolyó, és tele lett vele a padlás. – Istenem, istenem – rémüldözött nevetve Dolly –, ó, ha Verena ezt meghallja, ránk uszítja a seriffet.

Számtalan ecsetet kotortunk elő, és végre felfedeztük a festéket is, egy halom kerti ünnepélyről maradt száraz virágfüzér alatt. Csakhogy kiderült, nem ezüst, hanem arany. – Nem baj, talán jobb is – mondta Dolly –, pazar külsőd lesz legalább. De nézd csak, mit találtam. – Madzaggal átkötözött cipősdoboz volt. – A kincseim – mondta, és felnyitotta a dobozt a lámpafénynél. Egy darab száraz méhsejt, egy lódarázsfészek, egy összeszáradt narancs, melynek már illata sem volt, és utána tökéletesen ép kék szajkótojást mutatott, vatta közé csomagolva.

– Tudod, én mindig túlságosan jó kislány voltam. Így hát Catherine lopta nekem a tojást karácsonyi ajándékul. – Mosolygott rám, de valahogy olyan esendőnek és légiesnek láttam az arcát, mintha pille keringene a lámpaüveg körül. – Charlie azt mondta, hogy a szeretet az érzelem egymásba fonódó láncszemeiből áll össze. Remélem, ezt jól megjegyezted. Mert aki egyvalamit meg tud szeretni – és úgy dédelgette tenyerében a kék madártojást, mint akkor a bíró a falevelet –, mást is képes megszeretni, és akkor már élnie is érdemes. Megbocsátásra is képes. De így – mondta sóhajtva – sose készülünk el a festéssel. Meg akarom lepni Catherine-t, tudod, azt mondjuk majd neki, míg mi aludtunk, a kis manók ráfestették a csontokat a jelmezedre. Magánkívül lesz.

A toronyóra megint elküldte üzenetét, minden egyes ütés mintha zászlót lebegtetne a dermedten alvó város felett. – De ha nem állsz nyugodtan, még a végén elmázolom az egészet. – Bemártotta az ecsetet, és végighúzta a csíkot a karomon, aztán a nadrágon, csomókat festett az ízületek helyére. – Jól jegyezd meg a dicséreteket, mert biztosan sokan megbámulnak – jegyezte meg, kissé szerénytelenül szemlélve művét. – Jézusmáriám! – kiáltott fel, és szinte hömpölygött a kacagástól: – Hát nem látod...

Mert most valósággal a festék csapdájába estem. Frissen aranyozva elöl-hátul, beleragadtam a jelmezbe: ezért büntetésül ujjal fenyegettem meg Dollyt.

– Nem baj – mondta Dolly körbeforogsz szépen, addig forogsz, míg megszáradsz. – Boldogan széttárta karját, és valahogy lassan körözni kezdett a padlás homályában, kimonója szárnya furcsán lengett imbolygó papucsos lába felett. Olyan volt ebben a pillanatban, mint aki mulatságban másik táncospárba ütközik: botladozott, egyik keze a homlokán, a másik a szívén.

A messze távolból vonatfütty süvített, és rémületemben az erő is kiszaladt belőlem, amint összezsugorodó szemére, eltorzult, rángó arcára néztem. Karomba vettem, a festék átragadt a kimonójára, és segítségért kiáltoztam, jöjjön Verena, vagy akárki.

Dolly még annyit suttogott: – Pszt, pszt...Éjszaka arról látni, hogy katasztrófa játszódik le egy házban, ha minden ablaka egyszerre

kivilágosodik. Catherine szobáról szobára járt, és még a hosszú évek óta nem használt lámpákat is meggyújtotta. Tönkrement jelmezemben reszketve kuporogtam teljes kivilágításban a bíró mellett a nagy hall egyik padján. Rögtön iderohant, csak esőkabátot vett fel flanellpizsamája fölé, s valahányszor Verena megjelent, szégyenlősen húzta be meztelen lábát, mint valami kislány. A szomszédokat is felriasztotta kivilágított házunk, suttogva érdeklődtek, és Verena a verandán suttogva közölte, mi történt: testvérét, Miss Dollyt szélütés érte. Carter doktor utasítása szerint senki nem léphetett be a szobájába, és ezúttal valamennyien engedelmeskedtünk, még Catherine is, s miután az utolsó lámpát is meggyújtotta, fejét Dolly ajtajának támasztotta, és nem mozdult el onnan.

A hallban volt egy sokágú állófogas meg egy tükör. Egyik ágán Dolly kalapja függött, és napkeltekor, mikor a hajnali szellő házunkba is behatolt, a tükör visszaverte a fátyol lebbenését.

Page 58: Truman Capote - A fűhárfa

Ebből tudtam, hogy Dolly itthagyott bennünket. Néhány másodperccel ezelőtt hunyt el, de nem láthattam; képzeletem azonban követte őt. E pillanatban vágott át a téren, most ért a templom elé, és máris a dombon van. Az indiánfű parázslóit alatta, s még hosszú út várt rá.

  Egy évre rá, szeptemberben, sétára indultam a bíróval. Az j elmúlt hónapok folyamán elég

ritkán találkoztunk... egyszer a téren, s akkor hívott, keressem fel bármikor, ha kedvem tartja. Akartam is, de valahányszor elmentem Miss Bell penziója előtt, elfordítottam a fejemet.

Sokszor olvastam arról, hogy a múlt meg a jövő spirálist alkot, valamennyi gyűrűje magában foglalja a következőt, sőt előrevetíti tartalmát. Talán így is van, de az én életem mintha csupa zárt körből állna össze: semmi sem mutat a spirális lendületére, hogy előrejutok egyik körből a másikba, s nem lefelé csúszom, felkapaszkodom. És ez a tespedés I ver le a lábamról: tudni fogom-e vajon, mikor lendülhetek ugrásba? Dolly halála után sokáig csak ténferegtem.

Csak a szórakozáson járt a fejem.A Phil kávéházban lődörögtem, és ingyensöröket nyertem a tivolin, törvénybe ütköző

cselekedet volt sört adni I nekem, de Phil eszében csak az járt, hogy valamikor én öröklöm Verena vagyonát, és akkor őt jó állásba segítem a szállodaszakmában. Brillantintól csillogott a hajam, sorra jártam a környező városok valamennyi táncos helyiségét, késő éjszaka zseblámpával világítottam be vagy kaviccsal hajigáltam a lányok ablakát. Egy környékbeli négertől Sárga Ördög márkájú, különlegesen erős gint vásároltam, és udvaroltam mindenkinek, akinek kocsija volt.

Mindezt azért, nehogy egy pillanatig is elgondolkodjam a Talbo-házban. Lélegzeni se tudtam, úgy rátelepedett a mozdulatlan levegő. Valami idegen tett-vett a konyhában, I vöröses bőrű, színes lány, és egész nap énekelt, mint a gyerek, aki lármát csap, mert fél az ijesztő csendtől. A főztje is I silány volt. Nem öntözte a muskátlit a konyhában, ki is pusztult. Pedig helyeseltem, mikor Verena felfogadta; azt hittem, munkára serkenti majd Catherine-t is.

Ellenkezőleg. Catherine-t végképp nem érdekelte, mit csinál az új lány. Visszavonult kis házába a veteményeskert közepén, magával vitte a rádiót, és kitűnően érezte magát. – Minden terhet leraktam magamról, és többé nem is vállalom. Azt teszek, ami jólesik – mondta. A semmittevésben azonban szörnyen elhízott, már a cipője sem ment rá, bevagdosta a szélét. A túlzásig utánozta Dolly szokásait, és tömte magába az édességet; a cukrászdából vacsorázott, fél liter fagylaltot. Ahányszor megmozdult, zörgött az ölében a cukorka papírja. Míg méretei engedték, belepréselte magát Dolly ruháiba, biztosan úgy érezte, ezzel tartja a barátságot.

Kínszenvedés volt nekem minden látogatás, kényszeredetten jártam el hozzá; zokon vettem tőle, hogy a társaságomra szorul. Eleinte kihagytam egy napot, aztán hármat, végül egy hetet. Mikor távollétem után ismét megjelentem nála, azt hittem, hogy a hosszú hallgatások szemrehányást jelentenek; túlságosan bántott a lelkiismeret, és nem ismertem fel az igazságot: egyáltalán nem érdekli, járok-e hozzá vagy sem. Ennek egyik délután világos jelét adta. Kiszedte a vattát a szájából, és beesett arccal ült előttem. A vatta nélkül számomra éppoly érthetetlen volt a beszéde, mint azzal együtt másoknak. Éppen mentegetőztem, hogy ezúttal nem maradhatok sokáig, dolgom van. Erre felemelte a cseréppel bélelt kályha tetejét, és a vattát a tűzbe köpte; arca besüppedt, valósággal ijesztő lett. Ma már azt hiszem, nem sértődöttségből tette: egyszerűen tudtomra akarta adni, hogy nincs iránta semmiféle kötelezettségem. A jövőjéből mindenkit ki kívánt rekeszteni.

Hébe-hóba Riley magával vitt a kocsiján... de erre sohasem számíthattam. Sem ő, sem a kocsi nem állt rendelkezésre bármikor, mivel Riley üzletember lett időközben. Számos traktora tisztította a talajt a város peremén vásárolt kilencven acre telkén: lakóháztelep építésére készült. A helybeli nagyságokat egy másik nagyszabású tervvel kápráztatta el: selyemfonodát akart létesíteni társaság formájában, melynek részvényeit a város minden

Page 59: Truman Capote - A fűhárfa

polgára megveheti. Nem is szólva a hasznos befektetésről, az iparosítás növelné városunk lakosságát. Lapunkban lelkes hangú vezércikk méltatta a tervet, és városszerte dicshimnuszt zengtek ifjú polgárunkról, továbbá Henderson vállalkozó szelleméről. Riley bajuszt növesztett, hatalmas hivatali helyiséget bérelt, és Elizabeth volt a titkárnője; Maude Riordan egyetemre járt, és Riley csaknem minden hétvégén beültette kocsijába a húgait, és meglátogatták. Állítólag a lányoknak nagyon hiányzik Maude. Miss Maude Riordan és Mr. Riley Henderson eljegyzését április elsején tették közzé a Courier-ban.

Június közepén tartották meg az esküvőt, káprázatos külsőségek között. Én voltam az első vőfély, a bíró pedig Riley násznagya. A két Henderson lányt leszámítva, a koszorúslányok társaságbeli fiatal lányok voltak, Maude egyetemi barátnői. A Courier lovagias tudósításban dicsőítette a társas életbe bevonuló fiatal hölgyek szépségét. A menyasszony jázmin- és fehérorgona-csokrot vitt, a vőlegény fehér kamásnit viselt, és bajszát pödörgette. A nászajándékok súlya alatt hosszú asztal roskadozott. Tőlem hat szagos szappant kaptak meg egy hamutálcát. A szertartás után Verena napernyője árnyékában ballagtunk hazafelé. Tikkasztó hőség volt, hőséghullámok reszkettek előttünk a levegőben, mint a baptista templom harangjának hanghullámai, és hosszan elém vetődött a nyár árnyéka: sivár volt, akár ez a déli utca. Nyár, ősz és ismét egy tél: nem spirális, csak kör, mint a napernyő árnyéka. Ha valaha kilendülök ebből, itt az alkalom. Összeszedtem magam, és kimondtam: – Verena, én el akarok menni innen.

Még nem értük el a kertünk kapuját. – Tudom. Én is – felelte, és összecsukta a napernyőjét. – Mindig reméltem, hogy egyszer megmutathatom Dollynak az óceánt. – Verena határozott, egyenes tartása miatt mindig igen magasnak látszott; most észrevettem, kissé meghajlott, és remeg a feje. Azon csodálkoztam, hogy félhettem tőle, mert olyan nőies és félénk lett, hogy örökösen betörőkről beszélt, minden ajtóra vaspántot rakatott, és a tetőn villámhárítók meredeztek az égnek. Régi szokása volt, hogy minden hónap elsején sorra járta megszámlálhatatlan bérlőjét, és személyesen szedte be a lakbért; mikor ezzel felhagyott, az egész városban szorongást keltett a hír – érezni a vihart, de nem ered el az eső. Az asszonyok azt mondták, nincs családja szegénynek, s nagyon magányos a testvére nélkül; a férjek mindenért dr. Morris Ritzet tették felelőssé. Az aztán jól rászedte szegényt. És ha eddig hadilábon álltak is Verenával, most Ritzre kentek mindent. Három évvel ezelőtt, mikor visszatértem a városba, hogy rendezzem a Talbo-örökség papírjait, Verena személyes írásai között, a kulcsai és Maudie Laura Murphy fényképei mellett egy levelezőlapra is akadtam. Két hónappal Dolly halála után kelt, karácsonykor, és Paraguayban adták postára: Amint itt mondjuk, Feeliz Navidad. Hiányzom neked? Morris. Mikor elolvastam, eszembe jutott, hogy egyszerre olyan bizonytalan lett Verena tekintete, mintha örökké csak befelé nézne, és mikor hazafelé mentünk Riley esküvőjéről az erős napsütésben, a fellobbanó reménytől ismét a régi határozottsággal nézett rám: – Hosszú-hosszú utazásra gondoltam. Azt terveztem, eladok néhány ingatlant, hajóra is szállhatnánk, te sem láttad még az óceánt. – Letörtem egy ágat a loncsövényről, és Verena nézte, amint szétmorzsolom, mintha közös utazásunknak szólna. – Ó – mondta, és megdörzsölte a kis szemölcsöt az arcán, mely úgy ült rajta, mint egy könnycsepp. – Nos – folytatta tovább tárgyilagos hangon hát tulajdonképpen mi is akarsz lenni?

Így aztán szeptember lett, mire ismét felkerestem a bírót, mégpedig hogy elbúcsúzzam tőle. Bőröndjeim már útra készen álltak, és Amos Legrand megnyírt. (– Édesem, aztán nehogy kopaszon jöjj ide vissza, persze úgy értem, hogy jól megkopasztják majd, mert odakint ott csapják be az embert, ahol tudják.) Új öltöny, új cipő volt rajtam, kezemben vadonatúj szürke puhakalap. (– Hát nem burokban született maga, Mr. Collin Fenwick? – kiáltott fel Mrs. County. – Ügyvéd lesz magából, de olyan elegáns, mintha máris az lenne. Nem, édes fiam, nem adok búcsúpuszit, nem kenem össze a pékségi maszattal. De azért ír majd nekünk,

Page 60: Truman Capote - A fűhárfa

ugye?) Még aznap este száguld velem a vonat észak felé, robog, zakatol nagy távokon át, és elvisz egy városba, melyben máris győzelmi lobogók lengenek számomra.

A penzióban azt mondták, a bíró elment hazulról, de megtalálom kint a téren. Összeszorult a szívem, mikor megláttam egyenes, robusztus alakját, a vadrózsát a gomblyukában. Szorongott a vénemberek között, akik csak köpködtek és fecsegtek. Karon fogott, és elindult velem; és míg ellátott hasznos tanácsokkal jogászi tapasztalataiból, azon vettük észre magunkat, hogy elhagytuk a templomot, és megyünk a parti erdő felé. Ez az út, ez a fa – lehunytam a szememet, hogy mélyen magamba véssem a képet, mert úgy képzeltem, ide soha többé nem térek vissza. Nem láthattam előre, hogy addig járom ezt az utat, addig álmodom a fáról, hogy végül is visszahúz ide.

Mintha egyikünk se tudta volna, hova igyekszünk. Szótlan meglepetéssel néztünk le a temetődombról, és egymásba karolva ereszkedtünk le a nyár égette, szeptemberi színeket öltött rétre. Színözön áradt a száraz, zizegő levelek között; szerettem volna, ha a bíró is hallaná, amire Dolly tanított: a fűhárfa szól, susog, mesél, és hárfahangján zengi a feledhetetlen, örök mesét. Ezt figyeltük.