RICHELLE MEAD

-

HAZATÉRÉS

A fordítás Richelle Mead – Homecoming c. novellájából készült (Vampire Academy #6.5),

amely a Foretold novelláskötetben jelent meg.

Fordította: Ariel

Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar visszatérek Oroszországba.

Határozottan nem akartam. Nem az, hogy bármi kifogásom lett volna a hely ellen. Elég jó

hely volt, szivárványszínű épületekkel, és olyan vodkával, ami rakéta-üzemanyag is lehetne.

Ezekkel a dolgokkal jól megvoltam.

Az én problémám az volt, hogy amikor legutóbb itt jártam, majdnem megöltek (több

alkalommal is) és végül bedrogoztak és elraboltak a vámpírok. Ez elég ahhoz, hogy bármilyen

helytől elzárkózz.

És mégis, ahogy a repülőm elkezdett körözni, hogy Moszkvában landoljon, tudtam, hogy ide

visszajönni, határozottan helyes dolog.

- Látod ezt, Rose? – Dmitrij megkopogtatta az ablak üvegét, és bár nem láttam az arcát, a

hangjában lévő csodálat sokat mondott.

- A Szent Bazil.1

Fölé hajoltam, és alig vetettem egy pillantást a híres, sokszínű katedrálisra, ami úgy nézett ki,

mint valami, amit sokkal inkább a Candy Land-ben találhatsz meg, nem a Kremlben. Nekem,

ez egy újabb turisztikai attrakció volt, de számára, tudtam, hogy sokkal többet jelent.

Ez volt az ő hazatérése, a visszatérése egy földre, amiről azt hitte, már sosem látja

napfényben, nem is beszélve arról, hogy egy élő szemén keresztül. Az épületek, a városok

itt… nem csak szép képeslap felvételek a számára. Ezek többet jelentenek ennél. Ezek

képviselik a második esélyét az életre.

Mosolyogva dőltem hátra a helyemre. Az enyém volt a középső, de az út nem lehetett

kényelmetlenebb, mint neki. Tegyél egy kétméteres embert az ablak mellé a turistaosztályon,

ez csak kegyetlen lehet. Egész idő alatt nem panaszkodott, na de mégis. Ő soha nem teszi.

- Kár, hogy nem lesz időnk lógni itt egy kicsit – mondtam. Moszkva csak egy kis szünet

nekünk. – Megspórolhatjuk az egészet a városnézésre Szibériában. Tudod, tundra.

Jegesmedvék.

Dmitrij elfordult az ablaktól, és már vártam a korholást azért, mert sztereotípiákat használtam.

Ehelyett, meg tudtam mondani a kifejezéséből, hogy semmit nem hallott „Szibéria” után. A

reggeli fény megvilágította arcának finoman faragott vonásait, és leragyogott sima, barna

hajára. De egyik sem érhetett fel a ragyogáshoz, ami benne van.

- Olyan régen volt, hogy láttam Baját – mormolta, sötét szemei megteltek emlékekkel. –

Annyira régen volt, hogy láttam őket. Gondolod, hogy… - Rám pillantott, felfedve az első

ideges pillantását az út kezdete óta. – Gondolod, hogy boldogok lesznek, hogy látnak?

Megszorítottam a kezét, és kis fájdalmat éreztem a mellkasomban. Annyira szokatlan volt

látni, hogy Dmitrij bizonytalan valamiben. Meg tudtam számolni egy kezemen, hogy

hányszor láttam őt igazán sebezhetőnek. Attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztunk, ő

mindig úgy állt ki, mint az egyik legmegbízhatóbb, legmagabiztosabb ember, akit ismertem.

Mindig mozgásban volt, soha nem félt felvenni a harcot bármilyen veszéllyel, még ha ez azt

jelentette is, hogy kockáztatja a saját életét. Még most is, ha néhány vérszomjas szörny ugrana

ki a pilótafülkéből, Dmitrij nyugodtan felugrana és harcolna, míg az egyetlen fegyverét a

biztonsági kártya jelentené az ülészsebből. Lehetetlen, szörnyű harcok nem érdekelték őt. De

egy látogatás a családjához, az után, hogy egy kis időt, mint gonosz, élőhalott vámpír töltött?

Igen, ez megijesztette.

1 Ismert még: Boldog Vazul-székesegyház, Istenanya oltalma templom, Vaszilij Blazsennij-székesegyház néven.

- Persze, hogy boldogok lesznek – nyugtattam meg, csodálkozva a beállt változáson a

kapcsolatunkban. A tanítványaként kezdtem, akkor én szorultam az ő megnyugtatására. Aztán

lediplomáztam, hogy a szeretője, és egyenrangú fele legyek. – Tudják, hogy jövünk. A

pokolba is, látnod kellett volna az összejövetelt, amit rendeztek, amikor azt hitték, hogy halott

vagy, elvtárs. Képzeld mit fognak csinálni, ha rájönnek, hogy tényleg élsz.

Nekem adott egyet a kicsi, ritka mosolyaiból, abból a fajtából, ami arra késztetett, hogy

egészen átmelegedjek. – Reméljük, hogy így van – mondta, tekintetét visszafordította az

ablakra. – Reméljük, hogy így van.

Az egyetlen látványosság, amit Moszkvában megtekintettünk, az a repülőtér belseje volt,

amíg vártunk a következő járatra. Ez vitt el minket Omszkba, egy középméretű városba

Szibériában. Onnan egy bérelt autóval mentünk tovább, így az utunk hátralevő részét nem

repülőn, hanem a földön tehettük meg. Gyönyörű út volt, a föld teli volt élettel, és zöldellő

lombokkal, amik bizonyították, hogy az összes tundrás viccem téves. Dmitrij hangulata

ingadozott a nosztalgikus és a szorongó között, amíg utaztunk, és azon kaptam magam, hogy

nyugtalan vagyok, hogy elérjük végre a célunk. Minél hamarabb odaérünk, annál hamarabb

meglátja, hogy semmi oka az aggodalomra.

Baja egy kicsit kevesebb, mint egynapnyi autóútra van Omszktól, és nagyjából ugyanúgy

nézett ki, mint ahogy legutóbb láttam. Eléggé félreeső hely volt, az ember csak ritkán,

véletlenül botlott bele. Ha Baján találtad magad, akkor annak oka volt. És gyakrabban, mint

nem, ehhez köze volt a nagy számú dampyr lakosságnak. Mint Dmitrij és én, ezek a

dampyrok is félig emberek, félig vámpírok. Ellentétben Dmitrijjel és velem, ezek a dampyrok

úgy döntöttek, hogy külön élnek a moráktól – élő, mágiával rendelkező vámpírok – és

helyette elvegyülnek az emberi társadalomban.

Dmitrij és én, mindketten testőrök vagyunk, ígéretet tettünk, hogy védelmezzük a morákat a

strigáktól: a gonosz, élőhalott vámpíroktól, akik ölnek, hogy fenntartsák halhatatlan létüket.

A nappalok hosszabbak voltak a nyár ezen részén, és a sötétség még csak akkor ereszkedett

le, amikor elértük Dmitrij családjának a házát. A strigák csak ritkán merészkedtek Bajába, de

szerettek vadászni a városba vezető utakon. A múló napsugarak garantálták a biztonságunkat,

és jó rálátást adott Dmitrijnek a házra. Bár leállította az autót, sokáig ült még benne, csak

bámult kifelé, az öreg, kétszintes épületre. Vörös és arany fényben fürdött, a külsejének ezzel

valami túlvilágiasságot adva. Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam az arcát.

- Showtime, elvtárs. Rád várnak.

Pár pillanatig még csendben ült, aztán határozottan bólintott és magára öltötte azt a

kifejezését, amit a csatákban láttam rajta. Otthagytuk a kocsit, és alig tettük meg az út felét az

udvaron, amikor az ajtó kivágódott. Ragyogó fény ömlött a sötét árnyékokra, és egy fiatal női

alak jelent meg.

- Gyimka!

Ha egy striga ugrott volna elő, és támadta volna meg, Dmitrijnek azonnal reagálnia kellett

volna. De látva a legfiatalabb húgát, az elkábította villámgyors reflexeit, és csak állt ott, amíg

Viktoria köré nem zárta a karjait, és el nem kezdett beszélni, tengernyi orosz szót rázúdítva,

túl gyorsan ahhoz, hogy követhessem. Még néhány döbbent pillanatba került, hogy Dmitrij

életre keljen, de aztán viszonozta heves ölelését, miközben oroszul válaszolt neki.

Félszegen álltam ott, míg Viktoria észre nem vett. Egy örömteli kiáltással hozzám sietett, és

olyan szorosan ölelt meg, mint a bátyját az imént. Bevallom, szinte döbbentebb voltam, mint

ő. Mikor legutóbb elváltunk, Viktoria és én nem voltunk jóban. Világosság tettem, hogy nem

értek egyet az ő kapcsolatával egy bizonyos mora sráccal. Ő ugyanilyen egyértelműen

tisztázta, hogy nem érdekli a véleményem. Most mégis úgy tűnt, hogy mindez feledésbe

merült, és bár nem értettem a szavakat, amiket mondott, az a benyomásom támadt, hogy

megköszönte nekem, hogy visszahoztam neki Dmitrijt.

Viktoria túláradó érkezését a Belikov család többi tagja követte. Dmitrij másik két testvére,

Karolina és Szonja csatlakozott Viktoriához, átölelve kettőnket. Az anyjuk, pontosan

mögöttük volt. Oroszosan, szinte repült felénk, gyorsan, és dühösen. Általában, egy esetleges

küszöbönállós újratalálkozásra, mint ez, csak forgatnám a szemeim, ehelyett könnyezve

találtam magam. Dmitrij túl sok mindenen ment keresztül. Mi mindannyian túl sok mindenen

mentünk keresztül, és őszintén szólván nem hiszem, hogy bármelyikünk is számított arra,

hogy ebben a pillanatban része lesz.

Végül, Dmitrij anyja, Olena összeszedte magát, és felnevetett, miközben a könnyeit törölgette

a szeméből.

- Gyertek be, gyertek be! – mondta, emlékezve arra, hogy én nem tudok oroszul. – Üljünk le,

és beszélgessünk!

Könnyeken és nevetésen keresztül, megtettük a maradék utat a házba, és a hangulatos

nappaliba. Ez is ugyanolyan volt, mint az utolsó látogatásomkor, körbevett a meleg faborítás,

a polcokon bőrkötéses könyvek, cirill betűs címekkel. Itt, többekkel is találkoztunk a

családból. Karolina fia, Pavel, elragadtatva tekintett fel nagybátyjára. Pavel alig ismerte

Dmitrijt, mielőtt lecsapott volna a világra, és a legtöbb, amit tudott róla, fantasztikus hangzású

történetekből származott. Egy takarón ült a közelben Pavel kishúga, és egy másik, sokkal

kisebb baba aludt egy bölcsőben. Szonja babája, jöttem rá. Terhes volt, amikor kora nyáron itt

jártam.

Hozzászoktam, hogy mindig Dmitrij közelében vagyok, de ez az a pillanat volt, amikor

tudtam, hogy át kell engednem őt. A kanapén ült, Karolina és Szonja azonnal a két oldalára

ültek, miközben arckifejezéseik arról tanúskodtak, hogy féltek szem elől téveszteni őt.

Viktoriát bosszantotta, hogy lemaradt a legjobb helyekről, így letelepedett a földre, és a fejét a

térdeire támasztotta. Tizenhét éves volt, csak egy évvel fiatalabb, mint én, de ahogy imádattal

felnézett rá, sokkal fiatalabbnak tűnt. Az összes testvérnek barna haja és szeme volt, és egy

szép portrét alkottak, ahogy együtt ültek.

Olena körbeugrált minket, biztos volt benne, hogy éhesek vagyunk, és végül csak akkor

telepedett le, amikor megnyugtattuk, hogy minden rendben. Leült egy székre, szemben

Dmitrijjel, kezét összekulcsolta az ölében, ahogy lelkesen előrehajolt.

- Ez egy csoda – mondta angolul erős akcentussal. – Nem hiszem el. Amikor megkaptam az

üzenetet, azt hittem, ez valami tévedés. Vagy hazugság – sóhajtott boldogan. – De itt vagy.

Élsz. Ugyanolyan vagy.

- Ugyanolyan – erősítette meg Dmitrij.

- Az első történet… – hallgatott el Karolina, egy kisebb ránc jelent meg csinos vonásaiban,

ahogy óvatosan megválogatta a szavait. – Az első történet hibás volt akkor? Te nem voltál

igazán… igazán striga?

A szó ott lógott a levegőben egy pillanatra, hideg örvénylett keresztül a meleg, nyári estén.

Egy szívverésnyi időre nem kaptam levegőt. Hirtelen távol voltam innen, csapdába esve egy

másik házban, egy nagyon más Dmitrijjel. Egy volt az élőhalottak közül, kréta-fehér bőrrel és

vörösen gyűrűzött pupillákkal. Az ereje és sebessége messze felülmúlta a mostanit, és ezeket

a képességeket az áldozatok levadászására és a vérük ivására használta. Félelmetes volt, és

majdnem megölt.

Néhány másodperccel később, újra lélegezni kezdtem. Ez a Dmitrij eltűnt. A mostani – meleg,

szerető, és élő – van itt. Mégis, mielőtt válaszolt, Dmitrij sötét szemei találkoztak az

enyémekkel, és tudtam, hogy ugyanarra gondol, amire én. Ez a múlt szörnyű, nehéz

dolgokkal, megrázó volt.

- Nem – felelte. – Striga voltam. Egy voltam közülük. Tettem… szörnyű dolgokat is. – Enyhe

szavak voltak, de a hangja tónusa sokat mondott. A sugárzó arcok kijózanodtak. – Elveszett

voltam. Reménytelen. Kivéve… Rose hitt bennem. Rose sose adta fel.

- Ahogy jövendöltem.

Egy új hang csendült át a nappalin, és mindannyian felnéztünk a nőre, aki hirtelen megjelent

az ajtóban. Jelentősen alacsonyabb volt nálam, de az a fajta személyiség volt, ami kitölt egy

szobát. Ő volt Jeva, Dmitrij nagyanyja. Kicsi és törékeny, vékonyszálú fehér hajjal, sokan azt

hitték, ő egyfajta médium, vagy boszorkány. Egy másik szó jutott eszembe általában, amikor

Jevára gondoltam, bár első hallásra nagyon hasonlított a boszorkányra.2

- Nem tetted – mondtam, képtelen voltam leállítani magam. – Minden, amit tettél, hogy

megmondtad, hogy menjek el innen, hogy valami mást csináljak.

- Pontosan – mondta önelégült mosollyal ráncos arcán. – El kellett menned visszahozni az én

Gyimkámat. – Megtette a maradék utat a nappalin keresztül, Dmitrij középen találkozott vele.

Óvatosan ölelte körül a karjaival, és mormolt valamit, ami azt hiszem az orosz „nagymama”

lehetett. Az őrületes magasságkülönbség egyfajta komikumot adott a jelenetnek.

- De soha nem mondtad meg, hogy mit kellett tennem. – Vitatkoztam, amint leült a

hintaszékbe. Tudtam, hogy ejtenem kéne a témát, de valami Jevában mindig bosszantott. –

Nem vettél volna rá mérget.

- Tudtam – mondta makacsul. Sötét szemeit szinte belém fúrta.

- Akkor miért nem mondtad el nekem, hogy mi az, amit tennem kell? – követeltem.

Jeva egy pillanatig megfontolta a válaszát.

- Túl könnyű lett volna. Meg kellett dolgoznod érte.

Úgy éreztem leesik az állam. A szobán keresztül, megakadt a szemem Dmitrijen . „Ne

csináld, Rose” – üzente a tekintetével. „Hagyd.” Szórakozottság villant az arcán, olyasmi, ami

eszembe juttatta a régi tanár-diák napokat. Túl jól ismert engem. Tudta, ha csak egy kis esélyt

is ad, akkor teljes harcba kezdenék az ő ősi nagymamájával. Amit valószínűleg elveszítenék.

Egy gyors biccentéssel, befogtam a számat. Oké, banya – gondoltam. Ezt most te nyerted.

Jeva egy foghíjas vigyort lövellt felém.

- De hogy történhetett ez? – kérdezte Szonja, tapintatosan kevésbé veszélyes vizekre evezve.

– Úgy értem, a visszaváltozás dampyrrá.

Dmitrij és én ismét egymásra pillantottunk, de a korábbi jókedve eltűnt.

- Lélek – mondta halkan. Ez gyors belégzésre késztette a nővéreit. A morák rendelkeztek

elemi mágiával, de a legtöbbjük csak a négy fizikai elem egyikével: föld, levegő, víz és tűz.

Újabban azonban egy nagyon ritka elemet fedeztek fel: a lelket. Ez a pszichikai

2 boszorkány = witch (angol). Rose asszociációja, bitch (angol)=ribanc.

képességekhez és a gyógyításhoz kötődött, és még mindig valami olyasmi volt, amit sok

morának és dampyrnak nehéz lesz elfogadni.

- A barátom, Lissa használta a lelket, amíg, ömm, egy ezüstkaróval ledöftük őt –

magyaráztam.

Bár szívesen keresztülmennék ezen újra, hogy megmentsem Dmitrijt, a kép, ahogy átdöfjük a

szívét még mindig megrázó volt számomra. Egészen az utolsó pillanatig, egyikünk sem tudta

igazán, hogy ez megöli-e őt, vagy sem.

Pavel szemei elkerekedtek.

- Lissa? Úgy érted, Vasilisa királynő?

- Ó, igen – mondtam. – Ő. – Még mindig nehéz néha emlékezni arra, hogy az óvoda óta

legjobb barátnőm most az egész mora világ királynője.

Rá gondolni most, enyhe csomót okozott a gyomromban. Az ő megválasztása a trónra pár

héttel ezelőtt, sokak szemében ellentmondásos volt. Néhányan az ellenségei közül nem

idegenkedtek az erőszaktól sem, és otthagyni őt egy hétre, hogy eljöjjek ide, nagyon idegessé

tett. Az egyetlen garancia, hogy körül van véve testőrökkel – a szükséggel, hogy Dmitrij

családja lássa, hogy ő többé már nem élőhalott – késztetett arra, hogy beleegyezzek ebbe az

utazásba.

A Belikovok és én sokáig fennmaradtunk, rengeteg kérdésükre válaszolva. Még mielőtt

erőszakkal átváltoztatták őt strigává, Dmitrij jó ideig távol volt az otthonától. Folyamatosan

próbálta kideríteni, mi van a családjával, egészen az elmúlt évekig, de lerázták őt. Nem

tekintették fontosnak a saját élményeik. Nekik ő volt a csodájuk. És egyszerűen nem tudtak

betelni vele.

Ismertem ezt az érzést.

Amikor Pavel és a húga mindketten mély álomba merültek a földön, végül rájöttünk, hogy

ideje nekünk is lefeküdni. A holnapi, nagy nap lesz. Ugrattam Dmitrijt, hogy a családja

felülmúlja az emlékpartit, amit neki tartottak, és kiderült, hogy igazam volt.

- Mindenki látni akar téged – magyarázta Olena, ahogy megmutatta a hálószobánk. Tudtam,

hogy az a „mindenki” Baja dampyr közösségét jelentette. – Ami hihetetlen számunkra, az

még inkább hihetetlen számukra. Szóval… csak azt mondtuk nekik, hogy jöjjenek el holnap.

Mindenki.

Egy pillantást vetettem Dmitrijre, kíváncsian, hogy mit fog válaszolni. Ő nem az a fajta, aki

igazán élvezetét leli abban, ha a figyelem középpontjában van – csak találgatni tudtam,

hogyan érzett, amikor átélte élete legszörnyűbb, legmegrázóbb eseményeit. Egy másodpercre

az arca felvette azt a nyugodt, érzelemmentes kinézetet, amit szokott. Aztán megnyugtatott

egy mosollyal.

- Persze – mondta az anyjának. – Alig várom már.

Olena megkönnyebbülten viszonozta a mosolyt, majd jóéjszakát kívánt. Miután elment,

Dmitrij leült az ágy szélére, és a könyökét a térdein pihentette. A fejét a kezére tette, és

motyogott valamit oroszul. Nem tudtam pontosan, hogy mit mondott, de találgattam, olyasmi

lehetett, hogy „Mibe kevertem magam?”

Odamentem hozzá és az ölébe ültem, körbefontam a karom a nyaka körül, így a szemébe

tudtam nézni.

- Miért vagy ilyen szomorú, elvtárs?

- Tudod, miért – mondta, egy hajtincsemmel játszadozva. – Beszédet kell tartanom… azokról

az időkről.

Együttérzés égett bennem. Tudtam, hogy bűnösnek érezte magát azért, amit strigaként tett, és

csak a közelmúltban ismerte el, hogy nem az ő hibája volt. Akarata ellenére változtatta át őt

egy másik striga, és nem volt uralma maga fölött. Mégis, ezt nehéz dolog megemészteni.

- Igaz – mondtam. – De ők csak annak érdekében fognak beszélni, hogy megtudják a történet

többi részét. Senki sem fog arra koncentrálni, hogy mit tettél, amikor striga voltál. Arról

akarnak majd tudni, hogyan jöttél vissza. A csodáról. Láttam már ezeket az embereket

korábban ebben az évben. Halottként gyászoltak téged. Most ünnepelni fognak, mert életben

vagy. Ez az, amire koncentrálni fognak. – Ismét hozzáérintettem az ajkaim. – Ez határozottan

a kedvenc részem a történetben.

Közelebb húzott magához.

- A kedvenc részem az volt, amikor bizonyos értelemben értelmet vertél belém, és arra kértél,

hogy hagyjam abba az önsajnálatot.

- Vertem? Én nem pontosan így emlékszem rá. – Hogy igazságosak legyünk, Dmitrij és én

sokszor ütöttük és rúgtuk egymást még annak idején. Ez elkerülhetetlen volt abban a fajta

szigorú képzési rendben, amit a testőrök kaptak. De elkapni, hogy leküzdjem a stiga napjait…

nos, kevésbé volt szükség az ütések ezen módjára, inkább többre belőlem, hogy ne legyek túl

veszekedős, miközben gyógyítja saját magát. És igen, volt, hogy egy alkalom egy szállodai

szobával és a ruhák levételével végződött, de nem igazán hiszem, hogy ez mind annyira

lényeges lett volna a gyógyulási folyamatban.

Ugyanakkor, amikor Dmitrij hátradőlt velem, és magával húzott az ágyra, olyan érzésem volt,

hogy ez a különös élmény számára is friss volt.

- Talán, csak segítened kell emlékezni – mondta diplomatikusan.

- „Emlékezni”, mi? – Körülölelt a karjaival, mire ideges pillantást vetettem az ajtóra. – Elég

rosszul érzem magam, miután a szobánk az anyukád házában van. Ez olyan, mintha

megszegnénk valamit.

A kezei közé fogta az arcom.

- Ők nagyon nyitottak – mondta. – Különben is, azok után, amin keresztül mentünk? Azt

hiszem, inkább vagyunk mi házasok, mint amennyire a legtöbbjük érintett ebben.

- Nekem is ez a benyomásom – ismertem el. Amikor itt voltam a gyászszertartásán, sok más

dampyr gyakorlatilag úgy bánt velem, mint az özvegyével. A dampyr kapcsolatokban nem

sokan tartották meg a szertartást.

- Nem rossz ötlet – ugratott.

Megpróbáltam megkönyökölni, ami elég nehéz volt, tekintve, hogy mennyire össze voltunk

fonódva.

- Nem. Ne gyere ezzel, elvtárs. – Mindennél jobban imádtam Dmitrijt, de az alkalmi ajánlatai

ellenére egyértelművé tettem, hogy nem volt szándékomban férjhez menni, amíg ott volt egy

2-es a korom elején. Ő hét évvel volt idősebb nálam, így a házasság ésszerűbb ötlet volt neki.

Számomra, bár senki mást nem akartam, a tizennyolc túl fiatal volt ahhoz, hogy feleség

legyek már.

- Most ezt mondod, – mondta, miközben igyekezett nem elnevetni magát. – de a napokban

meg fogsz törni.

- Szó sem lehet róla – mondtam. Az ujjhegyei mintákat rajzoltak a nyakamra, átforrósítva

ezzel a bőröm. – Már adtál néhány nagyon meggyőző érvet, de még mindig messze vagy

attól, hogy legyőzz.

- Még igazán meg sem próbáltam – mondta, egy ritka pillanat az arroganciájából. – Ha

akarom, nagyon meggyőző tudok lenni.

- Igen? Bizonyítsd be!

Ajkai az enyém felé indultak.

- Reméltem, hogy ezt mondod.

A vendégek korán kezdtek érkezni. Persze, a Belikov nők fenn voltak, és még korábban

keltek, jóval korábban, mint Dmitrij és én, akik még mindig nem tudtunk megbirkózni az

időeltolódással. A konyhában izgatottan tevékenykedtek, elárasztva a házat mindenféle

ínycsiklandó illattal. Igaz, hogy az orosz ételek nem voltak a kedvenceim, de volt néhány étel

– különösen azok, amiket Olena készített – amitől függő lettem. Ő és a lányai, mindenből

hatalmas mennyiséget sütöttek és főztek, egy kicsit túlzásnak is tűnt, mert mindenki, aki jött,

hozott magával valamit. Az élmény, tükrözte Dmitrij gyászszertartását, kivéve, hogy a

hangulat érthetően optimistább volt.

Eleinte, mindenki egy kicsit félszeg volt. Az elhatározása ellenére, hogy a pozitív dolgokra

koncentrál, Dmitrijnek még mindig volt egy kis gondja a ténnyel, hogy a strigaként töltött

idők lesznek a középpontban. Néhányan a vendégek közül, ugyanolyan idegesek voltak,

mintha, talán csak elkövettek egy rettenetes hibát, és ő még mindig egy vérszomjas, élőhalott

teremtmény. Persze, csak el kellett tölteniük úgy öt percet vele, és máris tudták, hogy ez nem

igaz, és hamarosan a feszültség feloldódott. Dmitrij szinte mindenkit ismert a gyerekkorából,

és egyre több és több örömet lelt az ismerős arcokban. Ők viszont több mint boldogok voltak,

hogy örvendezhetnek a megmentésében.

Sokat láttam ebből az oldalvonalról. Sokakkal találkoztam már ezelőtt, és miközben többen

üdvözöltek, egyértelmű volt, hogy Dmitrij került a középpontba. A legtöbb beszélgetés is

oroszul folyt, de ez is elég volt számomra, hogy egyszerűen csak az arcát nézzem.

Miután hozzászokott ahhoz, hogy a régi barátai és a családja között van, csendes öröm

árasztotta el. A feszültég, ami mindig úgy tűnt, hogy a testében pattog, enyhült egy kicsit, és a

szívem elolvadt, hogy láthatom őt egy ilyen pillanatban.

- Rose?

Szórakozottan néztem, miközben néhány gyerek nagyon komolyan kihallgatta. A hang

irányába fordulva, ami a nevemet ejtette, meglepődtem, hogy két bizalmas, és szívesen látott

arcot találok magammal szemben.

- Mark, Okszána – kiáltottam fel, miközben megöleltem a párt. – Nem tudtam, hogy itt

lesztek.

- Hogy ne lennénk itt? – kérdezte Okszána. Mora volt, csaknem harminc évvel idősebb nálam,

de még mindig nagyon szép volt. Ő volt azon kevés lélekhasználók egyike, akiket ismertem.

Mellette, a férje, Mark mosolygott le rám. Ő dampyr volt, amely megbotránkoztatóvá tette a

kapcsolatuk, és emiatt inkább magukban éltek. Okszána használta rajta a lélek erejét, hogy

visszahozza Markot, miután megölték őt egy küzdelemben, bravúros gyógyulása vetekedett

Dmitrij strigából való visszaváltoztatásával. Úgy hívták árnyékcsókolta.

- Újra látni akartunk – mondta Mark nekem. A fejét Dmitrij felé fordította. – És persze,

szerettük volna látni a csodát számunkra.

- Megcsináltad – mondta Okszána, kedves arca csodálattal telt meg. – Megmentetted őt végül.

- És nem úgy, ahogy korábban terveztem – jegyeztem meg. Amikor legutóbb Oroszországba

jöttem, a célom az volt, hogy levadászom és megölöm Dmitrijt, hogy megmentsem a lelkét a

sötétségtől. Nem tudtam, hogy van egy másik lehetőség is.

Okszana érthetően kíváncsi volt a lélek szerepére Dmitrij megmentésében, és megadtam neki

minden információt, amire csak képes voltam.

Az idő gyorsan repült. A napot felváltotta a kora este, és az emberek kezdték kiütni maguk a

halálos vodkával, ami legutóbb az én bukásom is okozta. Mark és Okszána épp ugrattak egy

újabb próbálkozással, amikor egy új hang hirtelen felkeltette az érdeklődésem. A hang

tulajdonosa nem hozzám beszélt, de azonnal képes voltam kiszűrni őt a most zsúfolt ház

morajlásából, mert angolul beszélt.

- Olena? Olena? Hol vagy? Beszélnünk kell a Vér Királyról.

Követve a hangot, hamarosan észrevettem egy nálam körülbelül öt évvel idősebb fickót, aki

megpróbálta átpréselni magát a tömegen, ahol Olena állt, a fia közelében. Kevés figyelmet

fordítottak rá, de néhányan megálltak és meglepve tekintettek rá, ami megosztott. Ő ember

volt – az egyetlen ember itt, ahogy meg tudtam mondani. Az emberek és dampyrok kinézetre

gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek egymástól, de a fajomnak képesnek kellett lennie rá.

- Olena. – Kifulladt, ahogy az emberi fickó elérte Olenát, és először volt tiszta rálátásom.

Szépen nyírt haja volt, és egy nagyon pedáns, szürke öltönyt viselt, ami valahogy javított

nyakigláb termetén. Amikor elfordította a fejét egy bizonyos módon, a fény megvillant az

arca egy részén, felfedve egy aranyliliom-tetoválást. És ez az, ami megmagyarázta a

jelenlétét. Ő egy Alkimista volt.

Olena még mindig beszélgetett egy szomszéd nővel, és végül akkor fordult meg, amikor az

Alkimista háromszor is kimondta a nevét. Dmitrij anyja mosolygós és nyugodt maradt, de

elkaptam egy pillanatra a leghalványabb ingerültséget a szemében.

- Henry – mondta. – Milyen jó, hogy újra látlak.

Megigazította drótkeretes szemüvegét.

- Beszélnünk kell a Vér Királyról. – Minél többet beszélt, annál többet tudtam kivenni enyhe

akcentusából. Angol volt, nem amerikai, mint én.

- Ez aligha a legmegfelelőbb idő – mondta Olena. Dmitrij felé intett, aki részletekbe menően

tanulmányozta Henryt. – A fiam hazalátogatott. Már évek óta nem volt itt.

Henry udvarias, de kurta biccentéssel üdvözölte Dmitrijt, majd visszafordult Olenához.

- Ennek soha nincs itt az ideje. Minél tovább halasztjuk, annál több ember fog megsérülni.

További embereket ölt meg tegnap este, tudod.

Ez mindenkit elcsendesített a közelben. Én is nagy léptekkel mentem és álltam meg Dmitrij és

Olena mellett.

- Kit öltek meg? – követeltem. – És ki tette a gyilkosságokat?

Henry gyorsan tanulmányozott. Ez nem olyan volt, mint egy „ellenőrzöm-hogy-lássam-

ideges-e” vizslatás, mégis. Több volt, mintha megpróbálná eldönteni, hogy rosszul fogok-e

reagálni. Nyilvánvalóan nem. A figyelmét ismét Olenára fordította.

- Tenned kell valamit – mondta.

Olena felemelte a kezét.

- Miért gondolod, hogy meg tudom tenni?

- Mert te… nos, te afféle vezető vagy errefelé. Ki más szervezné meg a dampyrokat, hogy

gondoskodjanak erről a veszélyről?

- Én nem vezetek senkit – mondta Olena, megrázva a fejét. – És az emberek itt… nekik

biztosan nem parancsolhatom meg, hogy vonuljanak csatába egy pillanat alatt.

- De tudják, hogyan kell harcolni – vágott vissza Henry. – Ti mindannyian ki vagytok

képezve, akkor is, ha nem lettetek testőrök.

- Védelemre vagyunk kiképezve – javította ki őt Olena. – Persze, itt mindenki összegyűlne, ha

egy striga betörne a városba. Mi nem megyünk ki keresni a bajt. Nos, kivéve a jelöletleneket.

De ők most elmentek. Amint visszatérnek ősszel, biztos vagyok benne, hogy boldogan

megteszik ezt majd neked.

Henry felsóhajtott a frusztrációtól.

- Nem várhatunk őszig! Emberek halnak meg most is.

- Emberek, akik túl hülyék, hogy távol maradjanak a bajtól – mondta egy őszülő dampyr nő.

- Ez az úgynevezett Vér Király csak egy közönséges striga – tette hozzá egy másik férfi, aki

eddig hallgatott. – Semmi különös. Az embereknek egyszerűen távol kell maradniuk, és el fog

menni.

Nem igazán tudtam, hogy mi történik itt, de összeállt a kép. Az Alkimisták azon kevés ember

közé tartoztak, akik tudtak a vámpírok és dampyrok létezéséről. Bár gyakran éltünk és léptünk

kapcsolatba az emberekkel, szerintem általában jó munkát végeztek, hogy elfedjék a valódi

természetünk. Az Alkimisták hitték, hogy minden vámpír és dampyr sötét és természetellenes,

és az emberiségnek jobb, ha nem érintkeznek velünk. Hasonlóképpen, az Alkimisták tartottak

attól, hogyha a létezésünk köztudomású lenne, akkor bizonyos gyenge akaratú emberek

ugranak majd az esélyre, hogy halhatatlan strigák legyenek, és megrontsák a lelküket. Ennek

eredményeként, az Alkimisták segítettek nekünk rejtve maradni, és szintén segítettek elfedni a

striga gyilkosságokat és egyéb csúnya tevékenységüket, amiket ezek a szörnyek okoztak. A

nap végén, ennek ellenére, az Alkimista egyértelművé tette, hogy az emberek segítése az első,

és mi vagyunk a másodlagosak. Szóval, ha van valami, ami odakinn fenyegetést jelent az ő

fajtájára, nem csoda, hogy Henry annyira feldühödött.

- Kezdd az elejétől – mondta Dmitrij, miközben előrelépett. Türelmesen hallgatott eddig, de

még neki is voltak határai, amikor valaki megpróbált parancsolgatni az anyjának. – Valaki

magyarázza el, hogy ki ez a Vér Király és miért embereket öl meg?

Henry hasonlóan kiértékelte Dmitrijt, ahogy engem. Csakhogy, Dmitrij nyilvánvalóan átment

a vizsgán.

- A Vér Király egy striga, aki innen északnyugatra él. Arrafelé van néhány hegyláb, több

barlanggal és kanyargós utakkal, ő ott telepedett le. Nem tudjuk pontosan, hogy melyik

barlangban, de a tapasztalatainkból arra következtethetünk, hogy ő nagyon idős, és nagyon

erős.

- És szóval… ő az, ami lecsap az emberi túrázókra, akik történetesen a közelben vándorolnak?

– kérdeztem.

Henry meglepettnek látszott, hogy megszólaltam, de legalább ezúttal válaszolt.

- Nem igazán túrázók. Felkeresik őt. Ezekben a falukban minden ember babonás és

megtévesztett. Ők építették fel neki ezt a legendás hírnevet – ők adták neki a Vér Király

nevet. Nem igazán értik, hogy mi ő, természetesen. Különben is, minden, amit tennie kell,

hogy vár, mert időnként, valaki a fejébe veszi, hogy ő lesz az, aki legyőzi a Vér Királyt.

Hanyatt-homlok rohannak a hegyekbe – és soha nem térnek vissza.

- Ostobák – mondta a nő, aki már korábban is felszólalt. Hajlamos voltam egyetérteni vele.

- Tennetek kell valamit – ismételte Henry. Ezúttal, mindenkire ránézett, miközben beszélt,

kétségbeesetten a segítségért, bárhol is kapja meg azt. – Az embereim nem tudják megölni ezt

a strigát. Nektek kell. Beszéltem a testőrökkel egy nagyobb városban, de ők nem hagyhatják

el a moráikat. Ami azt jelenti, hogy ez most a helyieken múlik.

- Talán a szóbeszéd mindenkihez elér, és az emberek is távol maradnak majd – mondta Olena

ésszerűen.

- Csak remélhetjük, hogy ez fog történni, de nem valószínű – felelte Henry. Valami abban,

ahogy beszélt, azt sugallta, hogy ő ezt már sokszor elmagyarázta. Ha nem lenne ennyire

arrogáns a viselkedése, majdnem sajnálnám is. – És mielőtt bárki felvetné: nem, nem hiszem,

hogy bármelyik ember szerencsés lenne, és megölné a Vér Királyt.

- Persze, hogy nem.

A szoba ebben a pillanatban egy kissé elcsendesedett, de Jeva belépője biztosította, hogy ez

így is maradjon. Hogy tűnhet mindig úgy, mintha a semmiből jelenne meg? Előjött, egy

göcsörtös sétabotot használva, azt gyanítottam, hogy mindig a kezében tartotta, csak hogy

bökdösse vele az embereket. Henryre összpontosított, de úgy tűnt elégedett, hogy mindenki

más figyelmét is felkeltette.

- Csak valaki, aki már járt a halál útján, tudja megölni a Vér Királyt – hallgatott el drámaian. –

Előre láttam.

Ez félelemmel vegyes tiszteletet váltott ki mindenkiből, nyilvánvaló volt, hogy senki sem

akarta megkérdőjelezni őt. Mint mindig, ez is rajtam állt.

- Ó, az Isten szerelmére, – mondtam – ez száz különböző dolgot is jelenthet.

Henry a homlokát ráncolta.

- Egyet kell értenem. Járni a halálba vezető úton bármi lehet… valaki, aki majdnem meghalt,

valaki, aki már ölt, minden katona vagy harcos is lehet…

- Gyimka – vetette közbe Viktoria. Nem is vettem észre, hogy a közelünkben állt ő is. Néhány

ember volt előtte, de félreálltak, miközben beszélt. – Nagymama, Gyimkára értette. Ő sétált a

halál útján, és visszatért.

Morajlás töltötte be a szobát, ahogy minden szem Dmitrij felé fordult. Sokan biccentettek

Viktoria kijelentésére. Halottam, hogy egy férfi azt mondja: „Dmitrij az. Neki kell megölnie a

Vér Királyt.” Teljesen biztos voltam benne, hogy ez ugyanaz a fickó, aki már korábban

gúnyolódott, és azt mondta, hogy a Vér Királyban semmi különös sincs.

Mások is egyetértettek.

- Jeva Belikova megmondta, hogy így kell lennie – mondta valaki. – Ő soha nem téved.

- Egyáltalán nem ezt mondta! – kiáltottam fel.

- Meg fogom tenni – mondta Dmitrij eltökélten. – Végzek ezzel a strigával.

Ujjongás tört ki, így senki nem hallotta, amit mondok:

- De nem kell! Soha nem mondta, hogy neked kell.

Javítom – egy személy hallott. Dmitrij.

- Róza – mondta, a hangja átütött a növekvő zajon is. Egyetlen szó volt, de ahogy gyakran,

úgy most is sikerült közvetítenie vele ezer üzenetet is, melyek többségét így lehetne

összefoglalni: „Majd később megbeszéljük.”

- Szeretnék veled menni – mondta Mark. Felegyenesedett a teljes magasságába. – Ha

megengeded.

Annak ellenére, hogy a haja őszült, Mark még mindig szikár és izmos volt, egy pillantás rá, és

megmondtad, hogy több mint képes szétrúgni egy striga seggét.

- Természetesen. Megtiszteltetés lenne – mondta Dmitrij komoran. – De ennyi. – Az utóbbi

részt azért tette hozzá, mert hirtelen a fél szoba vele akart menni. Mindenki forgatta a szemét

Henry eredeti kérésére, de Dmitrijjel a fedélzeten, csak hősies Odüsszeia státuszt3 jelentett.

- Mi lesz velem? – kérdeztem szárazon.

Egy mosoly rándult meg Dmitrij ajkán.

- Azt hittem, ez egyértelmű.

Nem tudtam vele beszélni négyszemközt, csak sokkal később. Végtére is, az emberek még

mindig ünnepelték a visszatérését az élők közé, és most még itt volt ez a küldetés is, aminek

örülhettek. Az egyetlen, aki türelmetlenebb volt nálam, azt hiszem, Henry volt. Elégedett volt,

hogy végül segítséget kapott, de világos volt, hogy azonnal el akarta kezdeni a logisztikát és a

tervezést Dmitrijjel. Ez nyilván nem ment, így végül Henry otthagyott minket, és azt mondta

holnap visszajön.

Közel az éjszaka közepén, amikor a maradék vendég is elment, Dmitrij és én visszatértünk a

szobánkba. Kimerült voltam, de még mindig volt elég energiám, hogy megbüntessem.

- Tudod, Jeva nem kifejezetten azt mondta, hogy te vagy az egyetlen, aki megölheti ezt a Vér

Király fickót – mondtam, miközben keresztbe tettem a karjaim, hogy tiszteletet parancsolónak

tűnjek. – Viktoria – és mindenki más – jutott erre a következtetésre.

- Tudom – mondta Dmitrij, elnyomva egy ásítást. – De valakinek meg kell ölnie. Még akkor

is, ha ezek az emberek okozzák maguknak a bajt, a veszélyt el kell hárítani. Az anyámnak

igaza van, hogy az dampyrok errefelé a védelemre összpontosítanak. Te és én vagyunk az

egyetlenek, akik átestek a teljes testőrkiképzésen. És Mark.

Lassan bólintottam.

- Ezért mondtad, hogy jöhet. Azt hittem, csak azért, mert ő volt az első, aki megkért, és nem

valamelyik másik, aki megjátszotta magát, hogy döbbenetesnek tartsd.

Dmitrij elmosolyodott, és leült az ágyra.

- Ezek az emberek tudnak harcolni. Harcolnak a halállal, ha az otthonaikra támadnak. De

csatába menni? Mark az egyetlen, akit elvinnék. És még mindig nem olyan jó, mint te.

- Nos – mondtam, miközben mellé ültem. – Ez a legokosabb dolog, amit hallottam egész éjjel.

– Egy másik felismerés szinte megütött. – Mark érzékelni tudja a strigákat. – Ez egy

mellékhatása volt annak, hogy visszahozták a halálból. – Huhh. Azt hiszem, ez elég nagy

őrültség lehet, hogy működjön.

Dmitrij megcsókolta a fejem búbját.

- Valld be. Nem bánod, hogy a striga után kell mennünk. Ez a helyes dolog. Még ha csak belé

is botlanak, ártatlanok halnak meg miatta.

- Igen, igen, ez a helyes. Önként ajánlottam volna magam végül – sóhajtottam. – Én csak

utálom, hogy eggyel több okot adunk Jevának, hogy úgy gondolja, ő irányítja az univerzum

sorsát.

Kuncogott.

- Ha azt tervezed, hogy része leszel ennek a családnak, akkor jobb, ha megszokod.

3 kalandos út

Dmitrij és én szerencsére nem voltunk másnaposak, de egyikünk sem volt túl izgatott, amikor

Henry felbukkant hajnalban, hogy „nyélbe üssük az üzletet”. A többi Alkimistához hasonlóan,

akikkel találkoztam, Henry nem az a fajta volt, aki bepiszkolná a kezét. Nem volt

szándékában velünk jönni, hogy végezzünk a Vér Királlyal. És mint a többi Alkimista, Henry

úszott a papírmunkában és a tervekben.

Elhozott nekünk egy tonna térképet és ábrákat a barlangok környékéről, ahol a Vér Király

lakott, valamint minden jelentést, ami az Alkimistáknak volt, megfigyelésekről és

támadásokról.

Az Alkimisták imádták a jelentéseket.

Olena csinált pár rendkívül erős kávét, ami az íze alapján csak egy kicsit tűnt kevésbé

mérgezőnek, mint a helyi vodka, de a kávéban lévő koffein sokáig segített fennmaradni, és

stratégiákon dolgozni.

- Ez nem olyan nagy régió – jegyezte meg Henry, és rámutatott az egyik térképre. – Nem

értem, hogy miért nem találja meg senki őt nappal. Ez a terület elég kicsit ahhoz, hogy valaki

egy nap alatt átkutassa az összes barlangot. Mégis, mindannyian csapdába estek éjjel, és

megölték őket.

Az elmémben lepergett egy másik barlang képe, a világ másik felén.

- A barlangok kapcsolódnak egymáshoz – mondtam lassan, felkutatva a pontokat a térképen,

hogy jelöljem a bejáratokat. – Egész nap keresgélhetsz, de soha nem találod meg, mert

mozgásban van a föld alatt.

- Briliáns, Róza – mormolta Dmitrij jóváhagyóan.

Henry meglepettnek látszott.

- Honnan tudod?

Vállat vontam.

- Ez az egyetlen, aminek értelme van. – átlapoztam a térképeket. – Van földalatti térképed?

Volt valaki, aki csinált… nem is tudom… egy földtani terepfelmérést vagy valamit? – Úgy

tűnt, minden, ami reprezentálta a környéket itt volt: a műholdképek, topográfiai rajzok,

ásványelemzések… minden, de ez csak egy apró bepillantás, hogy mi történik a felszín alatt.

- Nem – vallotta be félénken. – Nekem semmi ilyesmim nincs. – Aztán, mintha csak menteni

akarná magát az Alkimisták előtt, a szokásos, aprólékos stílusában hozzátette: - Valószínűleg

azért, mert soha senki nem készített egyet sem. Ha létezne, nekünk meglenne.

- Ez hátrányt jelent – tűnődtem.

- Nem olyan nagyot – mondta Dmitrij, befejezve az legutóbbi kávéját. – Van egy ötletem.

Nem hiszem, hogy egyáltalán le kell mennünk a föld alá. Különösen Markkal. –

Összetalálkozott a szemünk, és éreztem az elektromos szikrákat közöttünk. Ez volt az egyik

dolog, ami összekötött minket. A kölcsönös szeretet az izgalom és a veszély iránt. Nem

pontosan arról volt szó, hogy kerestük, de amikor reagálnunk kellett, mindketten mindig

készen voltunk bármit megtenni, ami szükséges. Úgy éreztem, ez a szikra lángra lobbant

köztünk most, mivel ez a feladat elég közelien magasodott felénk, és hirtelen jó ötletem

támadt, hogy mi lehetett a terve.

- Merész lépés, elvtárs – ugrattam.

- Nem a te értékrendedben – kontrázott.

Henry oda-vissza pillantott közöttünk, teljesen elvesztette a fonalat.

- Miről beszéltek ti ketten?

Dmitrij és én csak elvigyorodtunk.

Persze, nem mosolyogtunk annyit, amikor másnap még a hajnal előtt elindultunk. Dmitrij

családja ellentétes érzelmeket tanúsított, amiben keveredett a bizalom és az idegesség.

Látszólagosan, Jeva kijelentése miatt, hogy Dmitrij garantáltan győzelmet arat. De sem a

testvérei, sem az anyja nem voltak teljesen nyugodtak, hogy elküldik szembenézni egy idős és

erős strigával, akinek hosszú a gyilkossági története.

A nők elhalmozták ölelésekkel és jókívánságokkal, és ezalatt Jeva önelégült, ravasz tekintettel

szemlélte őt.

Mark velünk volt, keménynek és harcra késznek tűnt. Henry azt mondta, hogy a bajai

dampyroknak volt „helybéli” a Vér Király, de ez elég relatív fogalom volt, hiszen a barlangok

mindegy hatórás autóútra voltak. Mi voltunk egyszerűen a legközelebb, mivel a barlang

környéke elég kihalt volt, kevés környező civilizációval. Tény, hogy az utazás hosszát részben

az eredményezte, hogy az utak ebben a körzetben eléggé rosszul voltak karbantartva.

Dél körül értünk a barlangokhoz, mint ahogy az a tervben is állt. Eléggé elhagyatott hely volt,

és tényleg csak egy kis felvillanása a magasságnak, aligha képes felvenni a versenyt a sokkal

nagyobb és meredekebb hegyekkel, mint az Urál-hegység a távol-keleten. Mégis, magasabb

és meredekebb volt, mint a környező síkságok, sziklás hegyoldallal, aminek biztos alapra volt

szüksége. Az egyik barlang látható volt onnan, ahol az autóval parkoltunk, de egy kicsi,

elkopott gyalogút kanyargott lefelé a sziklák között. Abból, amit Henry térképeiből kivettünk,

ez vezetett a komplexum szívébe.

- Ez csak egy kis sziklamászás – mondtam vidáman, felvéve a hátizsákom a vállamra. – Ez

szinte olyan, mint egy nyaralás, ha leszámítjuk a tudod, az esetleges halál részt.

Mark felemelte a kezét, hogy a naptól eltakarja a szemét, ahogy Dmitrijre és rám tekintett.

- Valami azt súgja, hogy te az a fajta ember vagy, aki egészen az út végéig vakációzik.

- Igaz – mondta Dmitrij, az út felé bólintva. – Különben is, biztonságban vagyunk ma. A

nagyanyám garantálta, emlékszel?

A szemeimet forgattam az ugratásra a hangjában. Dmitrij szerethette és tisztelhette Jevát, de

tudtam, hogy nem hagyatkozik ilyen homályos jóslatokra, hogy elvégezze a feladatot. A hite

az ezüstkarójában volt, amit az övén viselt.

Az ösvény könnyűnek indult, de hamarosan nagy kihívást jelentett, ahogy a magasság nőtt, és

több akadály került az utunkba. Mindenféle sziklát meg kellett másznunk, és boldogulni

néhány trükkös részen, ahol az út teljesen eltűnt, arra kényszerített minket, hogy a sziklás

hegyoldalon haladjunk tovább.

Amikor szemmel láthatóan elértük a komplexum közepét, meglepődtem, hogy milyen

magasan voltunk. Sziklafalak vettek körül minket, mintha valami erődben lettünk volna, de a

környék egy kis nyugalmat adott. Nem voltam fáradt – a dampyrok kemények, elvégre – de

örültem, hogy elértük a célunk.

És ez volt az, ahol… megálltunk.

Letelepedtünk a földre, kipakoltuk a hátizsákunkat, és egy kicsit henyéltünk a nap hátralevő

részén.

Annak ellenére, hogy fújt a szél itt, a hőmérséklet még mindig nyári-meleg volt, és már

majdnem olyan volt, mint egy tökéletes piknik jelenet. Igaz, hogy a viharvert sziklák és a

szórványos növényzet aligha volt idilli, de széthajtottunk egy pokrócot és megettük a mesés

ebédet, amit Olena főzött.

Amikor befejeztük, lefeküdtem Dmitrij mellé, miközben Mark elkezdett farigcsálni egy darab

fát.

Folyamatosan beszélgettünk. Ez is a terv része volt. Miután Henry elmondta, hogy a

kalandkedvelő emberek vadászni jöttek és megölték őket, rájöttünk, hogy ez volt a buktató:

lementek, és csapdába estek a barlangban, amit a Vér Király nyilvánvalóan jobban ismert,

mint mi. Mi nem ezt fogjuk tenni. A szabadban maradunk, nem véve a fáradtságot, hogy

elrejtsük magunk.

Míg a strigák szerették az emberi vért, a mora és dampyr vért egyenesen imádták. Esélytelen

volt, hogy egy striga képes lenne figyelmen kívül hagyni, hogy az ő területén lógunk. Ha a

területsértés nem csalná elő, akkor a csali a vérünk lenne. Végül utánunk jönne, amikor

besötétedett, és a mi feltételeink szerint harcolhatnánk vele.

- Mark, neked és Okszánának az Egyedült Államokba kéne jönnötök – mondtam. – Lissa

szeretne találkozni veletek, és beszélni a lélekről. Sok ember szeretne.

Mark nem nézett fel a farigcsálásból.

- Ez a probléma – mondta derűsen. – Aggódunk amiatt, hogy túl sok ember szeretne, most,

hogy mindenkit érdekel a lélek. Nem akarjuk, hogy tudományos kísérletekké váljunk.

- Lissa nem engedné, hogy ez megtörténjen – mondtam hajthatatlanul. – És gondolj a

csodálatos dolgokra, amiket megtanulhatunk. A lélek úgy tűnik minden egyes nap képes

valami újat mutatni. – Mielőtt még tudatosult volna bennem, a kezem rátalált Dmitrijére. A

megmentése közben, a lélek már megtette a legnagyobb dolgot, amit valaha csak láttam.

- Majd meglátjuk – mondta Mark. – Okszána szereti a magánéletét, de tudom, hogy kíváncsi

ezzel kapcsolatban… – Dmitrij felszökkent henyélő helyzetéből, azonnal merev lett és

összpontosított, ahogy csak tudott.

Mark elnémult, amint Dmitrij megrándult, és most már én is felültem. A kezem a karómra

csúsztattam, és úgy láttam, a fiúk is hasonlóképp cselekedtek. Ahogy ezt megtettem, a logikus

énem rájött, hogy szükségtelen volt – nem, amikor fényes nappal voltunk kinn. Bármi is

ijesztette meg Dmitrijt, az nem striga volt, de az ösztönt nehéz volt lerázni. Pillantása egy

nagy halom kőre és sziklára esett, amik a sziklafal közelében voltak. Szótlanul rámutatott,

majd megérintette a fülét. Mark és én egyetértően bólintottunk.

Lepillantva Henry egyik térképére, amit széthajtva hagytunk, azonnal észrevettem a

sziklaképződményt, amire Dmitrij mutatott. Nagy volt és terpeszkedő, és úgy tűnt, van egy kis

rés közte, és a sziklaszirt között. Ha volt ott valami, ami leselkedett és kémkedett utánunk,

akkor lehetséges volt, hogy mögé tudunk settenkedni, és váratlanul elkapjuk a kémet.

Megérintettem a mellkasom, és rámutattam a képződményre a térképen. Dmitrij megrázta a

fejét, és megérintette a saját mellkasát. Dühösen kezdtem tiltakozni, de aztán Mark és közém

intett. Azon a rejtélyes módon, ahogy néha ugyanarra gondoltunk, azonnal megértettem, amit

Dmitrij mondott. Mark és én beszélgettünk, amikor Dmitrij meghallotta azt a valamit, ami

megriasztotta.

Folytatnunk kellett, hogy fenntartsuk a látszatot és meglephessük a potenciális fenyegetőt.

Vonakodva, de legyőzötten bólintottam Dmitrijnek.

Olyan csendesen lopakodott el, mint egy macska, én pedig visszafordultam Mark felé, és

megpróbáltam visszaemlékezni, hogy miről is beszéltünk. Az Egyesült Államok –

megpróbáltam meggyőzni őt, hogy több okból is meg kell látogatniuk. Beszélj. Beszélnünk

kellet, hogy működjön a figyelemelterelés. Így, kétségbeesetten kiböktem az első dolgot, ami

eszembe jutott.

- Szóval, igen, Mark… ha, ömm, meglátogattok… elmehetnénk enni, és megkóstolhatnátok

néhány amerikai kaját. Nincs több káposzta4. – Nyugtalanul felnevettem, és igyekeztem nem

bámulni Dmitrijt, ahogy eltűnt egy sziklás zugnál. – Mi lenne, ha elmennénk hot-dogozni. Ne

aggódj – valójában nem kutya. Ez csak egy név. Fogják ezeket a húsokat és beleteszik kiflibe

– ez egyfajta kenyér – aztán te tehetsz még bele mindenféle más dolgot és…

- Tudom, mi az a hot-dog – szakított félbe Mark. A hangszíne a megfigyelőnk kedvéért tiszta

volt, de a karóját leváltotta a farigcsáló kés.

- Tudod? – kérdeztem, azt hiszem jogosan meglepetten. – Hogyhogy?

- Nem vagyunk remeték. Van tévénk, és nézünk filmeket. Emellett, elhagytam Szibériát,

tudod. Voltam már az Államokban.

- Tényleg? – Ezt nem tudtam. Nagyon keveset ismertem a történetéből, valójában. –

Kipróbáltad a hot-dogot?

- Nem – mondta. A szemei azon a ponton pihentek, ahol Dmitrij eltűnt, de röviden rám

villant. – Ajánlották… de nem tűnt valami étvágygerjesztőnek.

- Micsoda?! – kiáltottam fel. – Istenkáromlás. Igenis nagyon finomak.

- Nem összepréselt állatrészekből van? – provokált.

- Nos, igen… azt hiszem. De a kolbász is.

Mark megrázta a fejét.

- Nem tudom. Valami nem stimmel a hot-doggal.

- Nem stimmel? Azt hiszem úgy értetted, minden rendben vele. Olyan, mint a…

A jogos felháborodásomat egy vakkantás szakította félbe, emlékeztetve rá, hogy más céllal

vagyunk itt, minthogy védelmembe vegyem a világegyetem egyik legnagyszerűbb ételét.

Mark és én együtt mozdultunk, mindketten átfutottunk a sziklahalmon, a zaj forrásához. Ott,

Dmitrijt találtuk, aki éppen leszorított egy tekergőző srácot, akin egy bőrkabát és egy kopott,

kék farmer volt.

Nem tudtam mást mondani róla, mert Dmitrij a srác arcát a piszokba nyomta. Látva minket,

Dmitrij lazított a fogásán, így a fiú fel tudott nézni. Amikor megtette, láttam, hogy korombeli

– és ember.

Pillantása köztem és Mark között cikázott – vagy inkább az ezüstkarók között, amit

mindketten tartottunk. Szürkéskék szeme tágra nyílt, és oroszul kezdett gagyogni. Mark

összevonta a szemöldökét, és feltett neki egy kérdést, de nem eresztette lejjebb a karóját. Az

ember válaszolt, közel pánikba esettnek hangzott. Dmitrij gunyorosan eresztette el őt teljesen.

Az ember arrébb küszködte magát, csakhogy keményen landolt a fenekén. Mark tett pár

megjegyzést oroszul, amire Dmitrij nevetve válaszolt.

- Valaki elmondaná, hogy mi folyik itt? – követeltem. – Angolul?

Legnagyobb meglepetésemre, nem valamelyik munkatársam volt az, aki válaszolt.

- Te… te amerikai vagy! – kiáltott fel a srác, csodálkozva tekintett rám. Erős akcentussal

beszélt. – Tudtam, hogy a Vér Király nagy hírnévre tett szert, de nem tudtam, hogy ilyen

4 Az oroszok kedvelt étele, erre utal.

messzire eljutott.

- Nos, nem így volt. Nem egészen – mondtam. Aztán észrevettem, hogy Dmitrij és Mark,

mindketten eltették a karóikat. – Csak történetesen a környéken voltam.

- Megmondtam neked – mondta Dmitrij, az embernek célozva a mondandóját. – Ez nem

neked való hely. Tűnj el!

A srác megrázta a fejét, így rakoncátlan haja még rendezetlenebbnek tűnt.

- Nem! Dolgozhatnánk együtt! Mindannyian ugyanabból az okból vagyunk itt. Azért, hogy

megöljük a Vér Királyt.

Kérdőn pillantottam Dmitrijre, de nem kaptam segítséget.

- Mi a neved? – kérdeztem.

- Ivan. Ivan Grigorovitch.

- Nos, Ivan, én Rose vagyok, és bár nagyra értékeljük, hogy felajánlottad a segítséged,

mindent kézben tartunk. Nincs szükségünk arra, hogy maradj.

Ivan szkeptikusan nézett.

- Nem úgy néztetek ki, mintha mindent kézben tartanátok. Inkább úgy, mintha egy pikniken

lennétek.

Elfojtottam egy fintort.

- Mi, ömm, csak felkészültünk, hogy akcióba léphessünk.

Felderült.

- Akkor időben vagyok.

Mark felsóhajtott, tisztázva, hogy fogy a türelme.

- Öregem, ez nem játék. Rendelkezel valami ilyesmivel? – Ismét elővette az ezüstkaróját,

ügyelve arra, hogy pont fényben legyen. Ivan csak tátogott. – Nem hinném. Hadd találjam ki.

Fakaród van, ugye?

Ivan elpirult.

- Nos, igen, de nagyon jól bánok vele…

- Nagyon jó vagy abban, hogy megölesd magad – jelentette ki Mark. – Nincs jártasságod vagy

fegyvered erre.

- Taníts meg – mondta Ivan lelkesen. – Mondtam, hogy hajlandó vagyok segíteni! Ez az,

amiről álmodtam – hogy híres vámpírvadász leszek!

- Ez nem egy tanulmányi kirándulás – mondta Dmitrij. Ahogy Mark, úgy ő sem találta már

annyira viccesnek Ivant. – Ha nem tűnsz el innen most, mi fogunk elvinni. – Ivan talpra

ugrott.

- Megyek… megyek… de biztosak vagytok benne, hogy nem akarjátok, hogy segítsek?

Mindent tudok, amit tudni kell a vámpírokról. Senki nem olvasott annyit a falumban, mint

én…

- Menj! – mondta Mark és Dmitrij kórusban.

Ivan elment. Mindhárman figyeltük, ahogy végigsietett az ösvényen lefelé, egészen addig,

amíg a sziklás akadályokon keresztülment, hogy visszatérjen a főútra.

- Idióta – motyogta Mark. Újra eltette a karóját, és visszavánszorgott oda, ahol korábban

ültünk. Néhány pillanat múlva Dmitrij és én követtük.

- Elég rosszul érzem magam miatta – jegyeztem meg. – Úgy tűnt, hogy annyira… nem is

tudom, lelkes. De kezdem felfogni, hogy Henry miért volt kiborulva annyira. Ha minden más

ember, „vámpírszakértő” idejön, mint ő, akkor már értem, hogy miért ölték meg őket.

- Pontosan – mondta Dmitrij. Pillantását Ivan visszavonuló alakján tartotta, szinte lehetetlen

volt látni most, hogy a sziklás részen sétált. – Remélhetőleg visszamegy a falujába, és kreál

néhány fantasztikus történetet arról, hogyan ölte meg a Vér Királyt egymaga.

- Igaz – mondtam. – Az tény, hogyha végeztünk, akkor már biztonságban lesz, és amikor az

emberek idejönnek, nem fognak több vámpírt látni.

Mégis, ahogy vissza ledőltem a rögtönzött táborunkban, nem tudtam elfelejteni a buzgóságot

Ivan szemében, amikor arról beszélt, hogy megöli a Vér Királyt. Hány más ember jött ide

ugyanilyen naiv hozzáállással? Ez lehangoló volt. Abban az eszmében nőttem fel, hogy a

küzdelem a strigákkal kötelesség és felelősség. Nem valami olyan, amit játékként kezeltél.

Mark és én végül ismét a hot-dogon vitáztunk, Dmitrij legnagyobb szórakozására. Dmitrij

többnyire Markkal értett egyet, amit sokkolónak találtam. Csak a konyhájuk hibáztathattam

érte, az jutatta őket ilyen téves nézetekre. A könnyed természetű beszélgetés ellenére éreztem,

hogy mindenkiben növekszik a feszültség, ahogy a nap lefelé halad a horizontvonal felé.

Visszavettük az ezüstkarónk, még mielőtt besötétedett, a szemünk megállás nélkül pásztázta a

környezetet. Sötét árnyékba borultak a sziklafalak körülöttünk, titokzatossá és baljóssá téve

őket.

Magunkkal hoztunk néhány elektromos lámpát, és bekapcsoltuk, amikor túl sötét lett, hogy

kényelmesen lássunk mindent. Ahogy a dampyroknak, nem volt szükségünk annyi fényre,

mint az embereknek, de azért kellett egy kicsi. A lámpások pont annyi fényt adtak, hogy

lássunk, anélkül, hogy elvakította volna a perifériás látásunk, mint ahogy az egy tábortűz

esetében lett volna.

Hamarosan az ég teljesen sötét volt, és tudtuk, eljött az idő, amikor a striga szabadon

mászkálhat. Egyikünk sem kételkedet abban, hogy el fog jönni hozzánk. A kérdés az volt,

hogy kivár, és megpróbál lecsalni minket, vagy hirtelen támad. Ahogy egyre csak telt az idő,

úgy tűnt, az előbbi jön be.

- Nem érzékelsz valamit? – suttogtam Marknak. Az, aki árnyékcsókolta volt, hányingert

érzett, amikor egy striga a közelben volt.

- Még nem – mormolta vissza.

- Hoznunk kellet volna mályvacukrot – viccelődtem. – Persze, akkor tüzet kellett volna

raknunk, biztosan… - Egy fülsüketítő sikoly szelte át az éjszakát.

Összerezzenve ugrottam talpra. A probléma a jobb hallással az, hogy a hangos zajok tényleg

nagyon hangosak. A társaim szintén talpon voltak, a karóik készenlétben.

Mark a homlokát ráncolta.

- Striga trükkök?

- Nem – mondtam, arrafelé tartva, amerről a sikoly származott. – Ez Ivan volt.

Mark oroszul káromkodott, valami olyat, amit már megszoktam Dmitrijtől.

- Soha nem hagyott fel vele – mondta Mark.

Dmitrij megragadta a karom, hogy lefékezzen.

- Rose, ő az egyik barlangban van.

- Tudom – mondtam. Már rájöttem erre, és megfordultam, hogy szembenézzek Dmitrijjel. –

De van más választásunk? Nem hagyhatjuk őt ott.

- Pont ez az, amit el akartunk kerülni – mondta Dmitrij komoran.

- És valószínűleg ez egy csapda, amit a Vér Király állított fel – tette hozzá Mark, pont, amikor

egy másik sikoly hallatszott. – Minket akar, de túl okos, hogy kijöjjön, és itt akarjon elkapni

minket.

Elfintorodtam, tudva, hogy Marknak igaza volt.

- De ez azt is jelenti, hogy valószínűleg nem fogja azonnal megölni Ivant. Csak elszórakozik

vele, hogy becsalogasson minket. Van rá esély, hogy meg tudjuk menteni Ivant. – Felemeltem

a kezeim, amikor egyikőjük sem válaszolt. – Gyerünk már! Tényleg hagynátok egy ostoba

gyereket meghalni ott?

Nem, persze, hogy nem hagynák. Dmitrij sóhajtott.

- Ez az a hely, ahol használni tudtuk volna a térképet a barlangokról. Jobb, ha csapdát állítunk

fel.

- Nem vagyunk akkora luxusban, elvtárs – mondtam, miközben ismét a barlang felé sétáltam.

– A bejárathoz kell mennünk. Legalább Mark figyelmeztethet minket.

A vita azután tört ki hármunk között, miután nem tudtuk eldönteni, hogy ki vezessen, és ki

menjen utolsónak, hogy hozza a lámpást. Dmitrij és Mark jöttek a béna éveikkel, hogy miért

kell előttem menniük. Marknak azért, mert ő a legidősebb, az élete feláldozhatóbb, ami

egyszerűen nevetséges volt. Dmitrij érvelése az volt, hogy ő biztonságban van, köszönhetően

Jeva jövendölésének. Ez még inkább nevetséges volt, és tudtam, hogy csak azért mondja,

hogy megvédjen. Végső soron csak elérték, hogy mögöttük találjam magam.

Az éjszakánál is mélyebb sötétség elnyelt minket, amint beléptünk. A lámpa segített egy

kicsit, de csak egy rövid távolságot világított meg előttünk, ahogy egyre tovább sétáltunk az

ismeretlenbe. Egyikünk sem szólalt meg, de volt egy olyan érzésem, hogy mindannyian

ugyanarra gondolunk. A sikolyok befejeződtek. Ami azt jelentette, hogy Ivan meghalt. Ez

szinte biztosan azt jelentette, hogy a Vér Király olyan mélyre akart vezetni a barlangba

minket, ameddig csak lehetett.

A baj akkor jött, amikor elértünk egy elágazást az alagútban. Ez nem csak azt jelentette, hogy

választanunk kell, de egyben azt is, hogy a Vér Királynak megvolt a lehetősége, hogy

kicselezzen minket.

- Melyik út legyen? – mormogta Dmitrij.

Pillantást vetettem a két választási lehetőségre. Az egyik szűkebb volt, de ez nem jelentett

semmit. Több sornyi gondolat ült ki Mark arcára, aztán a nagyobb alagút felé jelzett.

- Ez. Gyengén, de érzem őt arra.

Mindhárman előresiettünk, és az alagút hamarosan egyre szélesebb lett, végül egy nagy

„terembe” nyílt, amiből másik három alagút ágazott ki. Mielőtt bármelyikünknek is esélye lett

volna feltenni a kérdést, hogy merre menjünk tovább, valami nehéz csapódott belém, és a

földre csapódtam. A lámpa kirepült a markomból, és csodával határos módon töretlenül gurult

el. Az ösztön arra késztett, hogy kövessem őt. Fogalmam sem volt, hogy hol volt a támadóm,

de arrébb gurultam, amint a barlang padlójának ütődtem. Jó döntés volt, mert fél

másodperccel később megkaptam az első pillantásom a Vér Királyra. A történetek igazak

voltak. Idős volt. Igaz, a strigák nem öregedtek tovább, amikor átváltoztak, és egy pillantásra

ez a fickó megjelenésében középnegyvenesnek tűnt. Mint minden strigának, neki is

kísértetiesen fehér bőre volt, és halál jutott eszedbe róla. Ha a világítás egy kicsit jobb lett

volna, tudtam, hogy a vörös szemeit is látnám. Hosszú bajusza és vállig érő haja fekete volt,

őszes csíkokkal, kinézetre valami olyan, amit Oroszország cárkorában láthattál. De ez több

volt, mint elavult frizura, ami a korát jelezte. Volt valami a strigában, ami miatt úgy érezted,

hogy ősi gonoszság van benne, ami egyenesen a csontjaidig hatol. Továbbá, ahogy a koruk

nőtt, úgy a sebességük és az erejük is.

És ember, ez a fickó gyors volt. Előrelendült arra a helyre, ahová estem, több mint elég erővel

csapott le, hogy eltörje a nyakam. Látva, hogy eltévesztett, nem vesztegette az időt, hogy

utánam jöjjön az új helyemre, így siettem arrébb menni onnan. Gyors voltam, de nem olyan

gyors, mint ő, így megragadta a ruhám ujját. Mielőtt magához húzott volna, Dmitrij és Mark

már a hátán voltak, arra kényszerítve a Vér Királyt, hogy elengedjen engem. A tásaim jók

voltak – a legjobbak között is – de minden csepp tudásukra szükség volt, hogy lépést tudjanak

tartani vele. Egy táncos könnyedségével tért ki minden egyes karósújtásuk elől.

Talpra ugrottam, készen, hogy csatlakozzak és segítsek, amikor egy nyögést hallottam az

egyik alagútból. Ivan. Csatlakozni akartam a csetepatéhoz, de Dmitrij és Mark éppen

hárították a Vér Király néhány támadását, arra kényszerítve az egész csoportot, hogy a

túloldalra költözzenek, és barátaim közém és a striga közé kerültek. Mivel nem volt

egyértelmű nyílás számomra, meghoztam a döntést, hogy megmentem az ártatlant, és bízok

Dmitrij és Mark képességeiben.

Ismét felidéződött bennem egy régebbi idő, egy másik alagútban. Akkor Dmitrijt

megharapták, és erőszakkal vált strigává. Pánik fogott el, egy intenzív, irracionális érzéssel,

hogy oda kell mennem, és Dmitrij elé kell vetnem magam.

Nem, mondtam magamnak. Dmitrij és Mark tudják ezt kezelni. Ők ketten vannak, a striga

pedig egyedül. Ez nem olyan, mint legutóbb. Egy másik nyögés Ivantól cselekvésre

ösztönzött. Tudtam, elvérezhet valahol. Minél hamarabb megtalálom és segítek neki, annál

valószínűbb, hogy életben marad. Utána menni azt jelentette, hogy ott kellett hagynom a

lámpát amíg Dmitrijnek és Marknak nagyobb szüksége van rá. Emellett, az alagút elég szűk

volt ahhoz, hogy elérjem a két oldalát a kezeimmel, így adva nekem némi útmutatást, ahogy

beléptem a sötétségbe.

- Ivan? – szólítottam, kissé félve, hogy átbucskázom rajta.

- Itt – jött a válaszadó hang. Megdöbbentően közel volt, és lassítottam a tempómon,

tapogatózva magam előtt abban a reményben, hogy megérzem őt. Pillanatokkal később

megérintettem a haját és a homlokát. Megálltam és letérdeltem.

- Ivan, jól vagy? Tudsz állni? – kérdeztem.

- Azt… azt hiszem, igen…

Reméltem, hogy így van. Nem láttam őt, így fogalmam sem volt róla, ha éppen a vére

közvetlenül előttem ömlik ki. Megtaláltam a kezét, és felsegítettem. Erősen rám támaszkodott,

de úgy tűnt irányítani tudja a lépteit, amit jó jelnek vettem. Lassan tettük meg az utat vissza a

küzdelemhez, kínos manőverekkel a szűk alagútban. Amikor kiléptünk a fényre,

megrémültem, hogy a Vér Királyt még mindig élve látom.

- Pihenj itt – mondtam Ivannak, miközben a fal felé mozdítottam. Nem volt olyan kritikus

állapotban, mint ahogy attól féltem. Úgy nézett ki, mintha a Vér Király – szó szerint –

elhajította volna egy párszor, de sem a vágások, de a horzsolások nem tűntek szörnyűnek. Azt

vártam, hogy leül, így a harcra fordíthatnám az erőm, de helyette Ivan szemei tágra nyíltak,

amikor belevetette magát a csatába. Olyan energiával, amit nem hittem lehetségesnek,

előugrott a nevetséges fakarójával, és célba vette a Vér Király hátát.

- Nem! – ordítottam, miközben utána siettem.

A karója nem szúrta át a húst, természetesen. Ez még csak nem is fájt a Vér Királynak. Amit

tett azonban, volt az oka, hogy a striga a másodperc töredékére szünetet tartott, és gyorsan

arrébb ütötte Ivant. Átrepült a barlangon, keményen landolva a falon.

Abban a szívdobbanásnyi űrben, Dmitrij és Mark hibátlan, szótlan hatékonysággal

cselekedtek. Dmitrij lába ollózva ütötte ki a Vér Királyét maga alól. Mark előreugrott,

belevágva a karóját a stiga szívébe. A Vér Király megdermedt, és együttesen visszatartottuk a

lélegzetünk, ahogy a totális sokk átfutott a vonásain. Aztán a halál megragadta, és a teste

előrezuhant.

Megkönnyebbülten lélegeztem ki, és azonnal Dmitrijre néztem, először is meg kellett

győződnöm róla, hogy jól van. De, persze rendben volt. Ő volt az én rosszfiús csataistenem.

Több kellett, mint néhány szuper-kemény striga – még ha drámai neve is van –, hogy

legyőzzék őt. Úgy tűnt, Mark is ugyanolyan jól van. A barlangon keresztül, Ivan döbbenten

nézett, de egyébként sértetlennek látszott. Csodálattal figyelt minket, és a szemei felcsillantak,

amikor találkozott a tekintetünk. A levegőbe tartotta a fakaróját színlelt tisztelgéssel, és

elvigyorodott.

- Szívesen – mondta.

Kiderült, hogy az egyik ok, amiért Ivan nem ment el, amikor mondtuk neki – eltekintve az

idióta felfogását a hősiességről – azt volt, hogy nem volt mivel elmennie. Néhány barátja a

falujából kirakta őt itt, azzal a szándékkal, hogy két nap múlva visszajönnek, hogy lássák,

meghalt vagy él. Nehezen tudtuk volna otthagyni őt ilyen legyőzött állapotban, így

megtettünk egy kétórás autóutat, hogy hazavigyük. Egész idő alatt, Ivan azt hajtogatta,

hogyan mentette meg Dmitrijt és Markot az utolsó pillanatban és hogyan találkoztak volna a

biztos halállal, ha ő nincs.

Rámutatni arra, hogy csak puszta szerencse volt, hogy nem ölette meg őket, úgy tűnt,

haszontalan ennél a pontnál. Hagytuk beszélni, és megkönnyebbültünk, amikor elértük a

faluját, egy helyet, ami Baja kinézetét New York Cityvé emelte.

- Néha hallok pletykákat más vámpírokról – mondta, ahogy kiszállt a kocsiból. – Ha

szeretnétek újra összeállni, akkor megengedem, hogy legközelebb is velem jöjjetek.

- Megjegyeztem – mondtam.

Az egyetlen személy, aki dühítőbb volt Ivannál, az Jeva. Öt perc után vele, hirtelen azt

kívántam, bár visszamehetnék a kocsiba a sráccal.

- Szóval – mondta, úgy ülve a hintaszékében a Belikov házban, mintha egy trón lenne. – Úgy

látszik, igazam volt.

Dmitrij mellé dőltem a kanapéra, csontkimerülten és azt kívánva, hogy aludhassak körülbelül

tizenkét órát. Mark már hazament Okszánához.

Mégis, még elég harag volt bennem, hogy vitatkozzam vele.

- Tulajdonképpen, nem – feleltem, és megpróbáltam fenntartani az önelégült mosolyom az

arcomon. – Azt mondtad, Dmitrij öli meg a Vér Királyt. De nem ő volt. Mark tette.

- Azt mondtam, csak valaki, aki már járt a halál útján, járhat sikerrel – mondta. – Mark már

szembenézett a halállal és túlélte.

Kinyitottam a szám, hogy tagadjam, de az övé volt a pont.

- Oké. De amikor Viktoria azt mondta, hogy Dmitrij fogja megtenni, akkor te nem tiltakoztál.

- De meg sem erősítettem.

Felnyögtem.

- Ez nevetséges! Ez a „jóslat” nem jelentett semmit. A pokolba is, Ivanra is vonatkozhatott

volna, hiszen majdnem meghalt a Vér Király miatt.

- A jövendöléseimben sok dolgot látok – válaszolta Jeva –ami valójában nem válaszolt meg

semmit. – A következő különösen érdekes.

- Uh-huh – mondtam. – Hadd találjam ki. „Egy utazás”. Ami azt is jelentheti, hogy Dmitrij és

én hazamegyünk. Vagy Olena elmegy a boltba.

- Valójában – mondta Jeva. – Egy esküvőt látok a jövőben.

Viktoria szórakozottan hallgatta a szóváltásunk, aztán összecsapta a kezét.

- Ó! Rose és Gyimka! – A nővérei izgatottan bólogattak.

Hitetlenkedve bámultam.

- Hogy mondhatod ezt ráadásul? Ez is bármit jelenthet! Valaki a faluban valószínűleg éppen

megházasodik. Vagy talán Karolina fog –nem azt mondtad, hogy kezd komolyra fordulni a

barátoddal? Ha ez az enyém és Dmitrijé, az évek múlva lesz – amiről, persze állíthatod, hogy

előre láttad, mivel ez volt a „jövő”.

Senki sem figyelt rám tovább, na de mégis. A Belikov nők már izgatottan beszélgettek a

tervekről, spekuláltak, hogy az esküvő itt lesz, vagy az Államokban, és hogy milyen jó lenne

látni Dmitrijt „véglegesen megállapodni”.

Ismét felnyögtem, és közelebb hajoltam hozzá.

- Hihetetlen.

Dmitrij elmosolyodott és átkarolt.

- Nem hiszel a sorsban, Róza?

- De, persze – mondtam. – Csak nem a nagyanyád őrületesen homályos jóslataiban.

- Nekem nem hangzik őrültségnek – ugratott.

- Te ugyanolyan őrült vagy, mint ő.

Megcsókolta a fejem búbját.

- Volt egy olyan érzésem, hogy ezt fogod mondani.