Julius Evola

A zsidókérdésről

A zsidókérdés a spirituális szférában

Azt, hogy zsidókérdés van, Olaszországban nem nagyon érezzük. Ebben különbözünk más

országoktól, mindenekfelett pedig Németországtól, ahol ez a kérdés manapság – mint ismeretes –

nem csupán az eszmei, hanem a társadalmi és a politikai síkon is mély ellentéteket vált ki. E

feszültségek szélsőséges következményeit jelzik a Göring által sugalmazott legújabb törvények,

amelyek szerint Németországban zsidók és nem zsidók között nemcsak a házasság, hanem még az

együttélés is tilos; továbbá egyértelműen ki vannak zárva a nemzetiszocialista állam minden

szervezetéből a zsidók és azok, akik korábban zsidókkal kötöttek házasságot.

A zsidókérdés eredete nagyon régi, sokrétű, és olykor még rejtélyes is. Az antiszemitizmus a

nyugati történelem szinte valamennyi fázisát végigkísérte. A zsidókérdés áttekintése – még ha

puszta kíváncsiságból történik is – Olaszország számára sem érdektelen. Az pedig, hogy ebben az

országban nem léteznek azok a különleges körülmények, amelyek másutt az antiszemitizmus

közvetlen és végig nem gondolt formáit váltották ki, lehetővé teszi, hogy a kérdést higgadtan és

objektíven tekintsük át.

Összefoglalásként mindjárt mondjuk ki, hogy manapság az antiszemitizmust annak a

valóban általános szempontnak, azoknak a doktrinális és történelmi előfeltevéseknek a hiánya

jellemzi, amelyek szükségesek ahhoz, hogy deduktív eljárás segítségével valóban igazolhassuk a

gyakorlati – vagyis társadalmi és politikai – antiszemita magatartást. A magunk részéről úgy véljük,

hogy az antiszemitizmusnak van létjogosultsága. Azonban az antiszemiták által szokásosan

felhozott érvek gyengesége és zavaros volta – ami ráadásul egy erőszakos pártszellemiséggel

kapcsolódik össze – a szándékolttal ellentétes eredményre vezet: a pártatlan szemlélőben azt a

gyanút ébreszti fel, hogy az egész antiszemitizmus olyan egyoldalú és önkényes álláspontokra

vezethető vissza, amelyeket nem igazi princípiumok, hanem esetleges gyakorlati érdekek

határoznak meg.

Ezért ezekben a tanulmányainkban azon igazi okok vizsgálatát tűzzük ki célul, amelyek az

antiszemita magatartást igazolhatják. Azt mondják, hogy manapság kiváltképpen a pénzügyek és

általában a gazdaság területén van zsidóveszély. De ez a veszély megjelenik az etikában is; végül

pedig mindannak, ami spiritualitásként, vallásként, világnézetként a sémiséghez – mindenekfelett

pedig a zsidókhoz – kapcsolódik, sajátos – a fehér rassz más népei szemében visszataszító – jellege

van. Ezért teljességében vizsgáljuk a problémát, és a következőkben a zsidókérdést a maga hármas

aspektusában tárgyaljuk. Ezek közül az első a spirituális vagy vallási, a második az etikai-kulturális,

végül a harmadik gazdasági-társadalmi és politikai. Kiindulópontként természetesen az ezekben a

kérdésekben járatosabb német szerzőkre támaszkodunk, akiket az általuk vallott „mítosz” jellemez.

Azonban arra törekszünk, hogy mindezt a lehető legszemélytelenebbül foglaljuk össze, és kizárjunk

minden olyan elemet, amely nem vezethető vissza a tiszta doktrína síkjára.

Létezik-e általában egy sajátosan sémi világnézet, életszemlélet, és a „szakrális” sajátosan

sémi felfogása? Ez az alapvető kérdés. A „sémi” szó jelentése – közismert módon – tágabb, mint a

„zsidó” szóé, és most szándékosan használjuk az előbbit. Valójában azt hisszük, hogy a zsidó elem

nem választható el világosan attól az általános civilizációtípustól, amely – bármilyen figyelemre

méltó különbségek vannak is az egyes sémi népek között – az ókorban a Földközi-tenger egész

keleti medencéjében – Kis-Ázsiától Arábia határáig – elterjedt. A sémi szellem komplex vizsgálata

nélkül az újabb időkben ható zsidó szellem különböző lényeges aspektusai kikerülnek

látókörünkből. Néhány szerző, aki túljutott a tisztán biológiai rasszizmuson, és aki a rasszt a

civilizáció típusa szerint is vizsgálja – például legújabb műveiben Günther, valamint Clauss –

többé-kevésbé eljutott eddig a pontig, amikor általában arról beszél, amit „a levantei (vagy elő-

ázsiai) lélek [der vorderasiatischen Seele] kultúrájának” neveznek. Ez a lélek többé-kevésbé a sémi

népeket hatja át.

Milyen elemek azok, amelyek miatt a sémi spiritualitást és vallási formákat alacsonyabb

rendűnek kell tekintenünk? Erre a kérdésre az antiszemiták homályos és ellenmondásos válaszokat

adnak. Valójában, ha meg akarjuk mondani, hogy a sémi szellemben mi a negatívum, annak

meghatározásával kellene kezdenünk, hogy spirituális tekintetben mit tartunk pozitívumnak.

Azonban az antiszemiták sokkal inkább a polémiával, mintsem a pozitív állításokkal törődnek; és

az, aminek a nevében tagadnak és kárhoztatnak, ebben a tekintetben nagyon gyakran

ellentmondásos és bizonytalan. Egyesek a katolicizmusra hivatkoznak (például Möller van den

Bruck), mások az északi protestantizmusra (Chamberlain, Wolf), megint mások egy gyanús

pogányságra (Rosenberg, Reventlow), vagy laikus-nemzeti eszményekre (Luddendorff). Ezen

álláspontokat már az is meggyengíti, hogy mindezek a vonatkozási pontok olyan történelmi eszmék,

amelyeket az első sémi civilizációk időbélileg megelőznek, és amelyeket részben a sémi

civilizációkból származó elemek befolyásoltak; így pedig nem vezetnek el egy eredeti és valóban

vegytiszta spirituális pólushoz.

Természetesen minden antiszemitizmus alapja a sémi szellem és az árja szellem közötti

ellentét. Azonban ahhoz, hogy valamilyen komoly eredményre jussunk, nem szorítkozhatunk arra,

hogy az „arya” kifejezést bizonytalan rasszista alapra helyezzük, vagy pedig e kifejezésnek olyan,

csupán negatív vagy polemikus jelentést tulajdonítsunk, amely mindazt magában foglalja, ami nem

„zsidó”. Nem; az „árjaságot” pozitív és egyetemes ideaként kellene meghatároznunk, amelyet az

istenség, a kultusz, a vallásos érzés és a világnézet tekintetében szembe kellene állítanunk

mindazzal, ami általában a sémi civilizációk, különösen pedig a zsidók sajátja. Tehát egy másik,

nem naturalista síkra kellene átvinnünk az elmúlt [19.] század filológusainak és történészeinek –

mindenekfelett Max Müller iskolájának – azokat az eszméit, amelyek az indogermán törzsek

civilizációinak, vallásainak, szimbólumainak és mítoszainak alapvető egységére vonatkoznak.

Össze kellene továbbá kapcsolnunk ezeket az eszméket azzal, amit legújabban – noha gyakran

súlyos tévedésekkel terhelve – egy nordikus előtti (mi azt mondanánk: hyperboreus), egységes,

primordiális civilizációról, mint a különböző újabb indogermán civilizációk eredeti gyökeréről

Wirth kísérelt meg kialakítani. Végül nem volna szabad elhanyagolnunk Bachofen zseniális

intuícióit a „szoláris” (vagy uranikus) és a „lunáris” (vagy tellurikus) civilizációk, a férfiprincípium

és a női-anyai princípium (gynekokrácia) által irányított társadalmak közötti antagonizmusról.

Nyilvánvaló, hogy itt nem vághatunk bele egy ilyen kutatásba, amelyet egyébként egyik

munkánkban [Rivolta contro il mondo moderno, Milano 1935; magyarul: Lázadás a modern világ

ellen, Kötet Kiadó 1997] elvégeztünk. Ezért most csak arra szorítkozunk, hogy e kutatás

következtetéseit összefoglaljuk. Ennek módszere az lehet, hogy felvázoljuk azt a spiritualitást –

amelyet egyaránt nevezhetünk „árjának”, vagy „szolárisnak”, vagy „férfiúinak”, amelyből annak

ellentéteként levezethetjük azt, ami valójában a sémi szellem sajátja.

Az árjákat az jellemezte, hogy magatartásuk az istenivel szemben cselekvő volt. (A

szanszkrit arya szó jelentése: „nemes”. Ezen azonban nemcsak a vér nemességét kell értenünk,

hanem a szellemét is.) Az árjáknak a fényes égből származó mitológiai szimbólumai mögött „a fény

testetlen férfiassága” és „a szoláris dicsőség” – vagyis egy győzedelmes spirituális férfiasság –

rejtőzött. Ezért az árják nem csupán hittek az ember feletti emberiségnek, a halhatatlan emberek és

isteni héroszok törzsének reális létezésében, hanem a természetfeletti erők vonatkozásában ennek a

törzsnek magasabbrendűségét és ellenállhatatlan hatalmat tulajdonítottak. Ezzel kapcsolatban az

árják jellegzetes ideálja nem annyira a papé, mint inkább a királyé volt; nem annyira az odaadó

lemondás vallásos ideálja, mint inkább a harcos átalakító cselekvésének az ideálja; nem annyira a

pathos, hanem inkább az ethos eszménye. Eredetileg királyaik voltak a papjaik. Ezt úgy kell

értenünk, hogy kiváltképpen nekik – és nem másoknak – tulajdonították ama misztikus erő

birtoklását, amelytől nem csupán rasszuk „szerencséje”, hanem a természetfeletti erőkkel végzett

reális és objektív műveletként felfogott rítusok hatékonysága is függött. Ezen az alapon a regnum

ideája szakrális – és ezért többé-kevésbé potenciálisan: egyetemes – jellegű volt. A cakravartí vagy

„egyetemes úr” rejtélyes indo-árja fogalmától kezdve az árja-iráni „fényisten híveinek” egyetemes

királyságán keresztül a római aeternitas imperii „szoláris” előfeltevéseiig, és végül a sacrum

imperium középkori ghibellin eszméjéig az árja vagy árja típusú civilizációkban mindig szemben

találjuk magunkat azzal az impulzussal, amely egyetemes testet akar adni a magasból jövő erőnek.

Az árják pedig ezen erő kiváltképpeni hordozóinak érezték magukat.

Másodszor, ahogyan az odaadó és imádkozó szolgaság helyett – ismételjük – az istenséget

kényszerítő hideg művelettel találkozunk, ennek megfelelően az árják között nem a szentekre,

hanem a hősökre vártak a halhatatlanság legmagasabb és legkiváltságosabb helyei: az északi

Walhalla, a boldogok dór-acháj szigete, India indogermánjainál pedig Indra ege. A halhatatlanság

vagy a tudás megszerzésének férfias vonásai voltak. Míg a sémi mítoszban Ádám – mivel

megkísérelte leszakítani a gyümölcsöt az élet fájáról – átkozott, az árja mítoszban az ilyen

kalandoknak a héroszok számára győzedelmes és halhatatlanná tevő kimenetelük van. Példa erre

Héraklész, Iaszón, Mithrász, Siegurt története. A legmagasabb árja eszmény azoknak a változásnak

alá nem vetett, befejezett, a létesülés alacsonyabb világától elszakadt lényeknek „olümposzi”

eszménye, akik maguktól fénylenek, mint a nap és a csillagok. A sémi istenek viszont lényegében

változékony lények, akik születnek és szenvednek; „évistenek”, akik – miként a vegetáció – alá

vannak vetve a halál és az újjászületés törvényének.

Az árja szimbólum szoláris. Ezen azt a tisztaságot kell értenünk, amely erő, és azt az erőt,

amely tisztaság; a sugárzó természetet, amelynek – megismételjük – fénye önmagában van. Ez

ellentétben áll a lunáris (női) szimbólummal, amely annyiban fényes, amennyiben visszatükrözi és

elnyeli a rajta kívül eső centrumból kibocsátott fényt. Végül, ami a megfelelő etikai princípiumokat

illeti, egyrészt a szabadság és a személyiség, másrészt a hűség és a becsület princípiumai

jellegzetesen árják. Az árja élvezi a függetlenséget és a különbözőséget, visszataszítónak talál

minden promiszkuitást. De ez nem akadályozza meg abban, hogy férfi módjára engedelmeskedjen,

hogy elismerjen egy vezetőt, akinek egy szabadon létrehozott, harcos kötelék alapján büszkén

engedelmeskedik. E köteléket nem az érdek teremti meg. Idegen mindentől, ami eladó és

megvásárolható, és általában pénzre váltható. Bhakti – mondták az indiai árják; fides – mondták a

rómaiak; fides – ismételték meg a középkorban; trust, Treue – ez volt a feudális rendszer jelszava. A

mithraikus vallási közösségekben a testvériség princípiuma elsősorban a közös vállalkozás iránt

elkötelezett katonák férfiúi szolidaritását tükrözte vissza. (A mithraikus beavatás egyik fokozata a

miles volt). Az ókori Perzsia árjái egészen Nagy Sándor koráig képesek voltak arra, hogy

vezetőiknek, akiket transzcendens lényeknek tekintettek, ne csak személyüket és tetteiket ajánlják

fel, hanem még a gondolataikat is. Nem erőszakon, hanem ugyancsak a spirituális hűségen – a

dharmán és a bhaktin – alapult az indiai árják között a kasztrendszer a maga hierarchikus

felépítésével. Annak a súlyos és zord, miszticizmustól mentes, a lélek minden csapongásával

szemben bizalmatlan magatartásnak, amely a római civis és páter és istensége közötti kapcsolatokat

jellemezte, ugyanolyan vonásai vannak, mint az ókori dór-acháj rituálénak, vagy annak a „királyi”

és uralkodó magatartásának, amely az első védikus korszak bráhmanámák vagy „szoláris

kasztjának”, vagy a mazdeus atharvanoknák sajátja volt. Összességében: az uralom és a cselekvés

klasszicizmusa, a világosság, a különbözőség és a személyiség szeretete, az istenség és a heroikus

emberfelettiség „olümposzi” ideálja, valamint a hűség és a becsület ethosa – ez jellemzi az árja

szellemet.

Ezzel – ha csak tömören is – adva van az alapvető vonatkozási pont. Arról van szó, hogy

szem előtt kell tartanunk egy ideális antitézis körvonalait. Ez lesz vezérfonalunk abban a nehezen

áttekinthető képben, amelyet a történelmi valóság és a civilizációk bonyolult állapota mutat. Hiszen

tudjuk, hogy képtelenség volna a nem tökéletesen primordiális időkben az árja és a sémi elemet a

maga abszolút tisztaságában bárhol is megtalálni.

Mi jellemzi általában a sémi civilizációk spiritualitását? A spiritualitás és a férfiasság árja

szintézisének lerombolása. A sémik között egyrészt a férfiprincípium durván anyagi és érzéki, vagy

pedig nyersen és vadul harcos megnyilvánulásával találkozunk (Asszíria), másrészt a férfiatlanított

spiritualitással, az istenséggel szembeni „lunáris” és elsősorban papi magatartással, a bűn és a

kiengesztelés patkósával, a tisztátalan és zavaros romantikával, és mellette – menekülésképpen – a

naturalista-matematikai megalapozású szemlélődésre való hajlammal.

Tisztázzunk néhány dolgot. Már a korai ókorban, miközben az árják (valamint az

egyiptomiak, akiknek a korai civilizációját „nyugati” eredetűnek kell tekintenünk) királyaikat úgy

tekintették, mint akik „az istenekkel egyenlők”, Kaldeában a király csak a tőle különböző

lényekként felfogott istenek helytartója (patési) volt (Maspero). És van, ami még jobban jellemzi a

férfiúi spiritualitás sémi leértékelésének színvonalát: a babilóniai királyok évenkénti megalázása. A

rabszolgának vagy fogolynak öltözött király megvallotta bűneit, és az istent képviselő pap

megverte. Csak akkor erősítették meg hivatalában, és csak akkor vehette fel újra a királyi

jelvényeket, amikor a könny kicsordult a szeméből. Valójában, ahogyan a „bűn” és a „vétek” érzése

(amelyet az árják szinte egyáltalán nem ismertek) a sémi természetben gyökerezik (ez jellegzetesen

tükröződik az Ószövetségben), ugyanúgy általában a sémi népeket jellemzi a „bűnök

megvallásának” és a bűnöktől való megváltásnak a pathosa. Ez szorosan kötődik a matriarchális

civilizációtípushoz (Pettazzoni), viszont teljesen idegen az atyai princípium által irányított árja

társadalmaktól. Itt már a „rossz lelkiismeret” (pszichoanalitikus értelemben vett) „komplexusa” tesz

jogtalanul szert „vallási” értékre, és változtatja meg az arisztokratikus árja ideál nyugodt tisztaságát

és „olümposzi” magasabbrendűségét.

A sémi-szíriai és az asszír civilizációt a női istenségek, az élet lunáris vagy tellurikus

istennőinek túlsúlya jellemzi. Ezeknek gyakran a hetérák tisztátalan vonásait tulajdonítják. Az őket

szeretőikként kísérő istenek viszont egyáltalán nem viselik a fény és a nappal nagy árja

istenségeinek természetfeletti vonásait. Az Asszony vagy az isteni Anya képével szemben gyakran

alárendelt lények. Vagy szenvedő, meghaló és feltámadó istenek, vagy vad és harcos istenségek, a

vad izomerő vagy a fallikus férfiasság hiposztázisai. Az ókori Kaldeában a papi – kiváltképpen a

csillagászati – tudományok éppenséggel a lunáris-matematikai szellem, az absztrakt és alapjában

véve fatalista, a személyiség heroikus és természetfeletti kinyilatkoztatására törekvő minden

érdeklődéstől elszakadt szemlélődés képviselői. A sémi szellem ezen összetevőjének szekularizált

és intellektualizált csökevénye a legújabb korban élő zsidókban is működik. Maimonidesztól és

Spinozától kezdve a modern zsidó matematikusokig (például Einsteinig, Olaszországban Levi-

Civitáig és Enriquesig) megtaláljuk az absztrakt gondolkodás és az élettelen számok formájában

megadott természeti törvény iránti jellegzetes lelkesedést. És alapjában véve ezt tekinthetjük az

ókori sémi örökség jobbik részének!

Természetesen ahhoz, hogy ne tűnjünk egyoldalúnak, sokkal terjedelmesebb fejtegetésbe

kellene bocsátkoznunk, mint amekkorát a rendelkezésünkre álló keretek megengednek. Csak

megemlítjük, hogy az említett negatív elemek nemcsak a sémik között találhatók meg, hanem más,

eredetileg indogermán civilizációkban is. Csakhogy e civilizációkban – tekintettel arra, hogy

másfajta spiritualitás van túlsúlyban – egy bizonyos korszak beköszöntéig másodlagos és alárendelt

elemként jelennek meg, amelyek majdnem mindig a dekadenciára és a leigázott vagy beszivárgott

alacsonyabb rendű rasszok szubsztrátumára utalnak. A Kr. e. 8. és 7. században a legnagyobb ókori

civilizációkban majdnem egyidejűleg egyfajta válság, vagy climacterium, valamint ezeknek az

alacsonyabb rendű elemeknek a felkelése következett be. Azt mondhatjuk, hogy Keleten – Kínától

Indiáig és Iránig – ezt a válságot a megfelelő reakciók vagy reformok sora (Lao-tze, Konfuciusz,

Buddha, Zoroaszter) oldotta meg. Nyugaton viszont – úgy tűnik – a gát átszakadt, és az áradat nem

ütközött semmiféle számottevő akadályba. Egyiptomban a maga zavaros népies miszticizmusával

Isis és a hasonló istenségek népies kultusza tör előre, amely szembefordulva korai dinasztiák

királyi, férfias és szoláris kultuszával. Görögországban bealkonyul a heroikus és olümposzi

ideálokat ápoló acháj-dór civilizációnak, és eljön egyrészt a laikus, antitradicionalista és naturalista

gondolkodás, másrészt az orphikus és orphikus-pythagoreus miszticizmus kora. De a centrum,

amelyből a felbomlás kovásza mindenekfelett szétsugárzott – úgy tűnik – a Földközi-tenger keleti

medencéjében élő sémi népek csoportja, végül pedig a zsidó nép volt.

Ez utóbbi nép civilizációját illetően, ha objektívek akarunk lenni, két korszakot kell

megkülönböztetnünk. Ezek, pontosan abban a történelmi pillanatban, amelyről beszélünk,

határozottan különböznek egymástól. Ha valamit a zsidók szemére vethetünk, az éppen az, hogy

valójában nem volt semmiféle tradíciójuk, hogy más – sémi vagy nem sémi – népektől vették mind

a pozitív, mind a negatív elemeket, amelyeket azután sajátos módon továbbfejlesztettek. Ezért ha a

legkorábbi zsidó vallást tekintjük, az ókori filiszteusok kultuszát (a filiszteusok valószínűleg nem

sémi hódítók voltak), a papkirályok törzsét, amelyhez Dávid és Salamon tartoztak, gyakran tiszta és

nagyszerű formákkal találkozunk. E vallás rítusainak állítólagos „formalizmusa” nagy

valószínűséggel ugyanazt a szentimentalizmustól mentes, aktív, határozott szellemet tükrözte,

amelyre mint a primordiális árja, valamint a római férfiúi rítus jellegzetességére mutattunk rá.

A világ feletti uralomra isteni megbízás alapján „választott nép” eszméje (eltekintve naiv

túlzásaitól és a zsidók vitatható jogáról, hogy ezt saját rasszukra vonatkoztassák) olyan idea, amely

megtalálható az árja tradíciókban, főként az irániak körében. Az irániaknál megtalálható – noha

férfias, és nem passzívan messiási vonásokkal – az eljövendő „egyetemes úr” típusa. Ez Caoshianc,

a királyok királya. A zsidó nép politikai összeomlásához kapcsolódott az a válság, amely elsodorta a

pozitív spiritualitásnak ezeket az elemeit. (Ezek egyébként nagy valószínűséggel nem magától a

zsidó néptől, hanem az emóriaktól származtak: egy olyan néptől, amelyet némelyek nem sémi,

hanem északi eredetűnek vélnek.) A profetizmus már az ókori zsidó civilizáció bomlását és későbbi

dekadenciájának útját képviseli. A „látnok” (róeh) helyébe az Istentől ihletett vagy megszállott

„próféta” (nabi) lép, az az alak, akit korábban szinte őrültnek tekintettek. A főpap vagy a „Seregek

Urának” (IHVH Cebaot) nevében uralkodó papkirály helyett a próféta és a prófétai apokalipszis

válik spirituális centrummá. A szakrális ókori ritualizmus ellen a formátlan, romantikus és zavaros

„belső” spiritualitás nevében kirobbant lázadás az embernek Istennel szembeni egyre növekvő

szervilizmusával, a megalázkodás egyre nagyobb élvezetével, a heroikus princípium egyre nagyobb

elsatnyulásával társul. Ez végül egyrészt oda vezet, hogy az apokalipszis terrorisztikus háttere előtt

a Messiás a „kiengesztelővé”, az eleve elrendelt „áldozattá” alacsonyodik le; másrészt viszont – egy

másik síkon – elvezet annak a csalásnak, annak a szolgai képmutatásnak, és ezzel együtt annak az

aljasul makacs romboló beszivárgásnak a stílusához, amely általában jellemzője a zsidó ösztönnek.

Miután a kereszténység – első, katolicizmus előtti formáival – meghódította a római birodalmat,

amelyet már áthatottak a törvénytelen ázsiai-sémi kultuszok különböző fajtái, a zsidó szellem

ténylegesen annak a nagy felkelésnek az élére állt, amelyben a Kelet a Nyugat ellen, a sudra az arya

ellen, a pelaszg és görögség előtti Dél a hódító magasabb rendű rasszok olümposzi és uranikus

spiritualitása ellen fordult. Az erőknek ez az összeütközése megismételte azt, ami egy sokkal

régebbi korban, a Földközi-tenger első gyarmatosításakor történt.

E háttér ismeretében megvizsgálhatjuk, hogy mire redukálódnak az antiszemiták érvei.

Azonnal mondjuk meg, hogy nincs közöttük szinte senki sem, aki képes lenne felemelkedni ezekig

a horizontokig. Az egyetlen talán Alfred Rosenberg; ő azonban utóbbi megnyilvánulásaiban

pozícióját mindenféle zűrzavarral, főként pedig nyilvánvalóan „felvilágosodott” és rasszista-

nacionalista ideológiákkal terhelte meg. A vallás területén valóban nagyon naiv dolog azt hinni,

hogy a zsidó vallás iránti ellenszenvet olyan válogatott bibliai szakaszokkal lehet igazolni,

amelyekből az következne, hogy a zsidó Isten „hamis Isten”, „humanizált”, „tévedéseknek kitett”,

„változékony”, „kegyetlen”, „igazságtalan”, „hitszegő” Isten, és így tovább (különösen Fritsch a

specialistája ennek a j’accuse-nek), vagy pedig azzal, hogy az Ószövetség némely morálisan kétes

epizódját megbélyegezzük. (Rosenberg végül a Bibliát úgy határozza meg, mint „a lókupecek és

kerítők számára összegyűjtött történetecskék gyűjteményét”.) Kétségtelen, hogy egy zsidó –

Spinoza – nyomán a zsidó mitológiai képzeletben túlzott dagályosságot és anyagiasságot

fedezhetünk fel. Mindazonáltal – ha ettől eltekintünk – fel kellene vetnünk azt a kérdést, hogy ha a

vallásokat ilyen esetleges elemek alapján kellene megítélnünk, vajon a tiszta északi-árja törzs

mitológiái megmenekülnének-e. Miután a vádlók németek, akik a saját mitológiájukat állítják

előtérbe, mit mondanánk például Odin-Wotan becstelenségéről, aki az Asgardot újjáépítő

„óriásokkal” kötött szerződést megszegte, és Günther király „moralitásáról”, aki Siegfrieddel az

ismert módon bánt el, hogy meggyalázhassa Brünhildét? Nem szállhatunk le az alantas polemikus

fogásoknak erre a szintjére. És mindaz, amit a fentiek alapján a zsidó vallásban negatívumként

ismerhetünk fel, nem fedheti el azt, hogy az Ószövetségben metafizikai, és ezért egyetemes érvényű

elemek és szimbólumok találhatók – még ha ezek máshonnan származnak is.

Amikor Günther, Oldenberg és Clauss azt mondják, hogy a sémi-keleti szellem „az érzéki és

a spirituális közötti ingadozás, a szakralitás és a bordély keveréke”, a testiség öröme és

párhuzamosan a testiség sanyargatásának öröme, a szellem és a test közötti ellentét (amelyről

önkényesen azt állítják, hogy az árják nem ismerik), a szolgai közösségek feletti hatalom, a mások

érzésvilágának orozva történő befolyásolása jellemzi; amikor Wolf azt mondja, hogy Keletről

származik minden baj, amelytől szenvedünk („a keleti etnikai káosz iszapos talajából született meg

az imperializmus és a mammonizmus, a népek városiasodása, amely szétrombolja a házastársi és a

családi életet, és a vallás racionalizálása és elgépiesedése, a mumifikálódott papi civilizáció, az

egész emberiséget átölelő isteni állam abszurd eszménye”) – amikor az antiszemiták ezt mondják,

egyfajta vegyes salátát tálalnak fel nekünk, amelyben rejtőzik valamennyi igazság is, azonban

meglehetősen különös ideák zűrzavarának közepette. Hogy számot vessünk ezzel a zűrzavarral,

elég, ha arra utalunk, hogy például Wolf szerint a görögöknek és a rómaiaknak nem volt más

érdemük, mint az, hogy kifejlesztettek „egy virágzó laikus nemzeti civilizációt”. Ebből láthatjuk,

hogy e szerző számára milyen kevéssé kiindulópont az ókori árja spiritualitás. Végül ezt a

spiritualitást a protestantizmussal helyettesíti, aminek következtében a szempontok a fejük tetejére

állnak. Wolf szemében a profetizmusnak az ókori rituális zsidó spiritualitás feletti diadala nem

elfajulás, hanem haladás volt, mivel analógiába állítható a ritualizmussal és az egyházi tekintély

elvével szembeforduló Luther-féle lázadással. Ami azután azt a vádat illeti, amely majdnem minden

antiszemita és rasszista sajátja, és amely az általuk zsidónak és rombolónak tekintett egyetemes

szakrális állam eszménye ellen irányul, meg kell jegyeznünk, hogy ha ezen eszményt a sémi

civilizáció olykor magáévá is tette, ez egyáltalán nem ennek a civilizációnak a sajátja. Ezt ugyanis

megtaláljuk mindegyik nagy tradicionális civilizáció felemelkedő szakaszában. Ez önmagában

olyan kevéssé zsidó, hogy ez vált a germán-katolikus középkor, II. Frigyes és Dante álmának éltető

elemévé. Furcsa kimondanunk, de e szerint az antiszemita ideológia szerint Róma végül Jeruzsálem

szinonimájává válik. Nem a kereszténység, hanem a zsidóság – és vele együtt a pogány birodalom

öröksége – az, ami univerzalizmusával zsidó, vagy majdnem az. (A császári Róma „sémi Róma”

elnevezése egyébként Gobineau-tól származik.) Mi volna viszont zsidóellenes? Wolf számára (aki

nyilvánvalóan Chamberlain nyomait követi), az evangéliumi – vagyis katolicizmus előtti –

kereszténység a maga individualista, formátlanul hívő és dogmaellenes aspektusában (amely a zsidó

profetizmus tisztátalan kovászára vezethető vissza; vagyis nem pusztán a zsidóságra, hanem

egyenesen a zsidóság elfajulására); továbbá Luther, vagyis az, aki Róma – általa sátáninak tekintett

– „rómaisága” ellenében lényegében újra magas polcra emelte az Ószövetséget. Ezért aligha van

olyan antiszemita, aki nála – filoszemitább volna. Igaz, hogy mások – például Rosenberg – éppen

ezért nem haboznak elvetni a protestantizmust is, de csak azért, hogy csöbörből vödörbe essenek.

Ezek – amint mondottuk – egy tisztán laikus antikatolicizmust javasolnak, mindannak teljes

el nem ismerését, ami a katolicizmusban természetfelettiség és rítus: vagyis alapjában véve a

racionalizmust – pedig a racionalizmust éppen a rasszisták tekintik zsidó képződménynek!

Miller is vitatja annak jogosságát, hogy a protestantizmust a sémi elemtől megtisztított

vallásnak tekintsük, és amikor vádolja a római egyházat, ezt egyrészt az egyház által konzervált

zsidó csökevények miatt teszi (például azért, mert az egyház elfogadja, hogy Izrael a

kinyilatkoztatás által kiválasztott nép), másrészt pedig azért, mert az egyház korábbi szigorú

zsidóellenes felfogását feladva napjainkban fokozatosan türelmessé vált a zsidókkal szemben. Ezek

a gondolatok manapság Németországban nagyon elterjedtek. De ugyanígy elterjedt az a gondolat is,

hogy Róma a papi farizeusság örököse, amely – éppúgy, mint a zsidó farizeusság – minden

eszközzel világuralomra törekszik. A híres könyv, a Cion bölcseinek jegyzőkönyve is – amelyre

majd visszatérünk – zsidó ideálnak állítja be a szakrális tekintély által irányított egyetemes

királyság eszményét. Itt megint csak olyan dolgok kapcsolódnak és keverednek össze, amelyeket a

bemutatott princípiumok alapján jól meg kellene különböztetni. Senki sem tagadhatja, hogy az

ókori Rómában az egyetemes birodalmi gondolat elázsiaiasodott, és ezért elfajult. Azonban ez nem

lehet érv maga a gondolat ellen. Az sem érv, hogy a zsidóság bizonyos mértékben hasonló

gondolatokat tett magáévá. „Árja” szempontból nézve a katolikus egyház annyiban értékes,

amennyiben – olyan hierarchikus eszmékhez, tradíciókhoz, szimbólumokhoz és intézményekhez

visszatérve, amelyek egy sokkal gazdagabb örökségre utalnak; továbbá Rómával korrigálva azt a

silány elemet, amely szorosan kapcsolódott a kezdeti kereszténység forradalmának zsidó

messianizmusához és férfiatlan szír miszticizmusához – el tudta „rómaiasítani” a kereszténységet.

Kétségtelen, hogy az, aki alaposan végiggondolja a dolgokat, a katolicizmus egészében több nem

árja csökevényt találhat. Mindazonáltal a legújabb időkben Róma maradt minden egyetemes

tendencia egyetlen viszonylag pozitív vonatkozási pontja.

Ezzel kapcsolatban két szempontot le kell szögeznünk. Ahogyan a következőkben

világosabban fogjuk látni, manapság valóban van egy olyan egyetemes zsidó gondolat, amely a régi

európai tradíciók maradványai ellen harcol. Azonban ezt a gondolatot inkább nemzetközinek,

mintsem egyetemesnek nevezik, és annak materialista és mammonista fejtetőre-állítását képviseli,

ami az egyetemes regnum ősi szakrális ideája volt. Másrészt az északi antiszemitizmus rejtett

lényege a maga egyetemesség-ellenes és rómaiság-ellenes polémiájával leleplezi magát. Leleplezi

magát azáltal, hogy összekeveri az univerzalizmust mint nemzetek feletti gondolatot azzal az

univerzalizmussal, amely csupán „a kozmopolitizmusnak és a nemzeti felbomlásnak az a kovásza”,

amelyet – Mommsen szerint – már az ókori világban is főként a zsidóság terjesztett. Azt akarjuk

mondani, hogy az, amit e vonatkozásban az antiszemitizmus leleplez, puszta partikularizmus. Nos,

nagyon furcsa ellentmondásba keverednek azok, akik egyrészt azért vádolják a zsidókat, mert saját

nemzeti istenük, saját rasszukra korlátozódó erkölcsük és szolidaritásérzésük van, az emberi nem

többi tagjával szemben pedig nem szolidárisak, és így tovább; másrészt viszont ugyanezt a zsidó

„stílust” követik, amikor a zsidó veszély ama (feltételezett) aspektusa ellen küzdenek, ami az

univerzalizmus volna. Valójában az, aki a „gegen Rom und gegen Judentum” ismert jelszavát

hangoztatja, a nacionalizmus legszűklátókörűbb, legpartikulárisabb, a vér (vagyis egy teljesen

naturalisztikus elem) által leginkább meghatározott formáját szolgálja. Ez végül oda vezet, hogy

amikor egy pusztán német nemzeti egyházat (deutsche Volkskirche) akarnak alapítani, a

szakadásnak ugyanarról a szelleméről tesznek tanúságot, mint amely a gallikanizmusban, az

anglikanizmusban és a hasonló eretnekségekben nyilvánul meg. Ezek – mutatis mutandis – a

kizárólagosságnak és az isteni egyetlen rassz számára fenntartott monopóliumának ugyanahhoz a

szelleméhez térnek vissza, amely éppenséggel Izrael sajátja volt. Ezért természetes, hogy végül a

rómaiság-ellenesség hangoztatásához jutnak el, ami azonban minden további nélkül azonos az

árjaellenességgel, az erőtlen, homályos, szabad horizontoktól megfosztott korcs gondolkodással. És

jegyezzük meg, hogy némelyekben a rómaiság-ellenesség nem korlátozódik a katolikus egyházra,

hanem arra vetemedik, hogy univerzalizmusuk miatt megtagadja még a legnagyobb német

nemzetiségű ghibellin császárokat is!

Ezek a megfontolások azonban már az antiszemitizmus másik – etikai és politikai –

aspektusához vezetnek, amely a következő fejtegetések tárgya lesz. Ezért itt az ideje, hogy röviden

lezárjuk azt a vizsgálatot, amely az antiszemitizmusnak a vallási és spirituális síkon megjelenő okait

kutatja. Dühring írta: „A zsidókérdés akkor is megmaradna, ha minden zsidó elhagyná vallását, és

átlépne egyházaink valamelyikébe.” Ezt a gondolatot egészen addig kell továbbvinnünk, amíg a

szűkebb értelemben vett rasszra való hivatkozástól is el nem tekinthetünk. Ekkor egy egyetemes

sémiségről beszélhetünk, vagyis a sémiségről mint a spirituális világgal szemben tanúsított tipikus

magatartásról. Ezt a magatartást absztrakt módon is meghatározhatjuk, és akkor is felfedezhetjük,

amikor egy olyan civilizációval van dolgunk, amelynél hiányzik a sémi rasszokkal és a zsidókkal

való világos és közvetlen kapcsolat. Ahol meggyengül az isteni heroikus, diadalmas, férfias

felfogása, és a szellemmel szemben egy szolgai, elszemélytelenítő, korcs módon misztikus és

messianisztikus magatartás pathosát magasztalják, ott visszatér a sémiség, az árjaellenesség eredeti

ereje. Sémi a „bűn” és ugyanakkor a „kiengesztelés” és a megalázkodás érzése. Sémi az „Isten

szolgáinak” ellenszenve, akik nem viselnek el semmiféle vezetőt, és mindenható kollektívaként

szeretnének megszerveződni (Nietzsche). Sémi ennek az antihierarchikus eszmének minden

következménye, egészen a marxizmus és a kommunizmus formájában megjelenő modern

megtestesüléséig. Végül sémi a homályos és szüntelen nyüzsgésnek, a benső fertőzésnek és a

váratlan felfordulásnak az a földalatti szelleme, amelynek révén – az ókoriak szerint – Typhón-Seth,

a mitikus kígyó, az egyiptomi Napisten ellensége lett volna a zsidók atyja. (Hieronymus és a

gnosztikusok a zsidó Istent egyenesen „typhóni” teremtménynek tekintették.)

Ezért ma spirituálisan a bomlás sémi kovászát kell felismernünk egyrészt mind a fehér, mind

a vörös internacionálé jegyében kollektivizált szolgai emberiség misztikájában kulmináló

ideológiák benső lényegében; másrészt a modern lélek „romanticizmusában”, ennek spirituálisan

romboló aktivizmusában, formátlan dühében, abban a neurotikus nyugtalanságban, amelyeket az

„élet vallásának” vagy a pszeudospirituális menekülésnek a legtisztátalanabb és

legszenzualisztikusabb formái hoznak létre. Ahhoz, hogy teljesen antiszemiták legyünk, nem szabad

félmegoldásokhoz folyamodnunk: olyan eszmékhez, amelyeket az a baj hoz létre, amely ellen

harcolni akarunk.

Radikálisaknak kell lennünk. Újra az értékek felé kell fordulnunk. Komolyan kell vennünk,

hogy „árjának” nevezzük magunkat – és nem szabad magunkat „árjának” neveznünk a biológiai

materializmus jegyében terjesztett bizonytalan és egyoldalú fogalmak alapján. Fel kell idéznünk a

spiritualitás szoláris és olümposzi értékeit; annak az új szeretetnek az értékeit, amely a világosság és

az uralkodó erő, a különbözőség és a szabad személyiség, egyúttal pedig a hierarchia és az

univerzalitás felé fordul. Ezt a szeretetet egy olyan törzs képes megteremteni, amely – egy

szétmarcangolt, igazi princípiumok nélküli és békétlen világban – ismét fel tud emelkedni az

„élettől” a „több mint élethez”. Ezért valódi vonatkozási pontunk csak akkor lesz, ha visszatérünk

az eszményi, az etnikai előítélettől mentes antitézishez. A sémiség így végül annak az „alvilági”

elemnek válik a szinonimájává, amelyet minden nagy civilizáció – legrégebbi királyi korszakában

még a zsidó civilizáció is – leigázott, amikor magát a káosszal szemben kozmoszként valósította

meg. Miközben vizsgálódásaink során csupán a Nyugatra szorítkoztunk, és nem foglalkoztunk ama

„szoláris” spiritualitás igazi – egységes és történelem előtti – eredetének problémájával, amely az

indogermán civilizációk csoportjának létrehozója és megelevenítője, mindabban, amiről már

említést tettünk (a Földközi-tenger keleti medencéjében kialakult civilizációk szellemével, az Izrael

népe által elszenvedett válsággal, az e válságban aktív erők és az egyiptomi, a dór, végül pedig a

római civilizációt megváltoztató erők viszonyával kapcsolatban), elegendő adalékot szolgáltattunk

ahhoz, hogy igazoljuk egy előítéletektől és pártszellemtől mentes „antiszemitizmus” lehetőségét;

összekapcsolva azzal, amiért ma múltunk legfényesebb tradíciói és egyben egy jobb spirituális jövő

nevében harcolunk.

A zsidókérdés a kulturális szférában

Ahogyan egy mag csírázóképessége csak akkor nyilatkozik meg a maga teljességében, ha szétesik,

és elemei felszívódnak a környező anyagban, úgy a zsidóság sem mutathatta volna meg

egyetemesen romboló és etikailag felforgató képességét, ha a „választott nép” politikailag nem

bukott volna meg, és nem szóródott volna szét a világban.

A zsidók sohasem adták fel hegemonisztikus-messianisztikus törekvésüket, világuralomra

törekvő ösztönüket, amelyet ez a három bibliai mondás alapoz meg: „A világ minden gazdagsága

legyen a tied” – „A világ minden népe legyen a te szolgád” – „El kell emésztened minden népet,

amelyet az Úr neked ad”. Azonban ez a makacs ösztön álruhát ölt; kígyó formáját veszi fel; rejtett,

földalatti tevékenységgé lesz. Miután lezárultak a közvetlen érvényesülés útjai, miután megszűnt a

népek tisztességes harcában kivívott győzelem lehetősége, a zsidók céljuk megvalósítása érdekében

minden nemzet kebelében a cselszövés és az árulás egységes belső frontját hozták létre.

És a zsidók e cél elérése érdekében két fegyvert választottak ki: a pénzt és az intelligenciát.

A zsidók évszázadok óta harcba szálltak, hogy meghódítsák a világot. Nem fegyverekkel, hanem

egyrészt a pénz hatalmával; másrészt mindazzal, amire az intelligencia képes. Eszközeik a

spirituális és etikai szétzilálás; valamint azok a társadalmi és kulturális mítoszok, amelyek a

lázadást és felforgatást segítik az árja népek értékeivel és tradicionális intézményeivel szemben,

végső soron pedig mindazzal szemben, ami az emberi lény magasabb léttagozataihoz kapcsolódik.

Az utóbbi évszázadok politikai és kulturális történelmének titka – különösen a Harmadik Rend

forradalmai után és a demo-liberalizmus légkörében – az, hogy a zsidó fokozatosan a Nyugat

nemzetek feletti uralkodójának rangjára emelkedett.

A történelemszemlélet vonatkozásában tömören ezek az antiszemitizmus alapvető tételei. És

ezzel kijelöljük a jelen és a következő tanulmány tárgyát. Hiszen a zsidóság a kulturális szférában

és a zsidóság a társadalmi-gazdasági szférában pontosan az a két eszköz – az intelligencia és a pénz

–, amelyeket a feltételezett zsidó összeesküvés nemzetközi tevékenysége során felhasznál.

Néhány előzetes megjegyzés. Az előző tanulmányban láttuk, hogy amikor azt határozzuk

meg, amit a spiritualitás és a vallásosság területén általánosságban az „árja” elem ellentétének

tekinthetünk, akkor nem annyira a zsidóságról, mint inkább – általánosabban – a sémiségről kell

beszélnünk. Ügyelnünk kell továbbá arra, hogy ne válasszuk el a sémiséget a dél-földközi-tengeri

árják előtti őshonos rasszok sajátosságaitól. Most viszont a különböző antiszemita

megnyilvánulások vizsgálata esetén maga a zsidó mint olyan kerül előtérbe. Csakhogy könnyen

belátható, hogy e megnyilvánulások nagyon gyakran célt tévesztenek. A zsidót célozzák meg,

miközben a valóságban kulturális és társadalmi jelenségek olyan széles spektrumával szállnak

perbe, amelyet babona lenne csak a zsidóknak tulajdonítanunk. Gondoljunk csak azokra az

„ismeretlen feljebbvalókra”, akikről von Moltke beszél, és azokra az okkult szervezetekre,

amelyeknek az elzsidósodott szabadkőművesség csak a legújabb és legismertebb formája. Az

igazság az, hogy a zsidó gyakran csak ürügyül szolgál; hogy a zsidó elleni küzdelem mögött

gyakran a modern civilizáció általános struktúrái elleni küzdelem húzódik meg (eltekintve attól a

küzdelemtől, amely az e struktúrák előzményének tekinthető jelenségek ellen folyt az ókori

világban). Ehhez a megállapításhoz jutunk el, ha az antiszemita tételekben el akarjuk választani a

világos és koherens tartalmat a szenvedélyes és irracionális csomagolástól.

Hogyan működött a bosszú, a gyűlölet és a szétzilálás említett értelmében a zsidó szellem a

nem-zsidó népek kultúrájában? Wolf, aki az antiszemitizmusra vonatkozó kutatását a legrégibb

időkig terjeszti ki, három alapvető pontra mutat rá. Az első a nomadizmus, a második a

racionalizmus, a harmadik pedig a mammonizmus (vagy materializmus).

A nomádság, a szétszóródottság, a hazátlanság szellemével a zsidók – a rómaiaktól kezdve –

a különböző népekbe az elnemzetietlenítés, az univerzalizmus és a kultúra nemzetköziségének

vírusát oltatták be. Ez az eróziós tevékenység az ellen irányul, ami minőségi és differenciált, amit a

tradíció és a vér határai jelölnek ki. A legújabb korban ez a szocialisztikus forradalmak kovászaként,

a humanitárius-szocialisztikus és internacionalista mítoszokhoz kapcsolódó zsidózó demo-

szabadkőműves ideológiaként főként a társadalmi síkon összpontosul. Egyébként néhány

antiszemita rasszista vitatja azt, hogy volna zsidó rassz. Csak zsidó „nép” van („sivatagi” rassz,

„levantei” rassz, „mediterrán” rassz, „keleti” rassz), amely egy kaotikus etnikai keverékből

keletkezett, és ezért nem képes arra a helyes érzületre, és nem fogékony azokra a magasabb

értékekre, amelyeket – ezen ideológia szerint – a vér tisztasága határoz meg. Ezzel kapcsolatban

mondta Hitler, hogy a zsidókat nem annyira valamilyen nemzeti vagy faji öntudat tartja össze,

hanem inkább a nem-zsidók kárára érvényesülő közös érdek. Ha zsidók magukra maradnának,

kölcsönösen elemésztenék egymást.

Mommsen írta: „Az állammal szemben a zsidó lényegében közömbös. Amennyire ellenáll

annak, hogy lemondjon nemzeti jellegéről, annyira kész arra, hogy bármilyen nemzetiség álruháját

felöltse. A zsidóság az ókori világban is a kozmopolitizmus és a nemzet felbomlasztásának aktív

kovásza volt.” Minden hazában megszelídíthetetlen, megszilárdulatlan és hazátlan csoportként, a

zsidó elem – Wolf szerint – az ellenrassz, az ellennemzet, valamint az ellencivilizáció

princípiumának megtestesülése. Ez nem csupán egy adott civilizációra igaz, hanem minden

nemzetileg meghatározott civilizációra.

A bomlasztás második eleme: a racionalizmus. Mivel – az említett szerzők szerint – a zsidó

racionalista rügy egy olyan vallásból hajtott ki, amely az ember és az Isten közötti kapcsolatot a

nyereség és veszteség érdek meghatározta és szerződés rögzítette szabályozásaként fogta fel, ez a

mag a történelem folyamán egy elszemélytelenítő, mechanikus, antirasszista, minőségellenes

irányban ható tevékenységként hozta meg a maga gyümölcsét. Ez a tevékenység egy irányban hatott

az internacionalizmuséval, hogy azután végül a modern kor felvilágosodásába és voltaképpeni

racionalizmusába torkolljon. A zsidó modell hívei azt hitték, hogy az emberi értelemmel mindent ki

lehet számítani, és mindent szabályozni lehet. A számító intellektussal az ember olyan állam-, jog-

és gazdasági életet hozhat létre, amely – azt tételezték fel – „egybevág a természettél és az ésszel”.

Feltételezték, hogy ez mindenki számára érvényes, és ennek – az etnikai, nemzeti és tradicionális

tagolódás romjain – mindig és mindenkor uralkodnia kell. Ezen irány legjelentősebb gyümölcse a

természetes és racionalista vallás. Ez annak a szabadkőműves-enciklopédista univerzalisztikus

ideológiának a sajátja, amelynek centrumában Salamonnak, a rend nagymesterének temploma áll.

Ennek a templomnak a szimbolikája viszont hamisítatlanul zsidó.

A harmadik elemnek – a materializmusnak – két fő aspektusa van. Az egyik a

mammonizmus és a prakticizmus. A másik mindaz, ami a kultúrában, az irodalomban, a

művészetben és a modern tudományban a zsidók tevékenysége nyomán meghamisítja, kineveti,

illuzóriusnak vagy helytelennek mutatja be azt, aminek számunkra ideális értéke van. Ezzel

szemben az egyetlen valóságnak csak azt tekinti, ami az emberi természetben alacsonyabb rendű,

érzéki és állatias (Max Wundt). Beszennyezni, megingatni minden támasztékot és minden

bizonyosságot, belénk oltani a spirituális csüggedés érzését, amely elősegíti, hogy az alacsonyabb

erőkre hagyatkozzunk, és amely végül előkészíti a talajt a zsidó okkult játéka számára – ezen a

területen ez a sémi összeesküvés taktikája.

Mammonizmus: a pénz és a gazdagság istenítése, a Templomnak a bibliai előírás szerint

bankká való átalakítása: „Istened azt akarja, hogy gazdag legyél: sok népnek fogsz kölcsönt adni, de

te senkitől sem fogsz kölcsönt felvenni” – ezek lesznek a zsidóság jellemzői. Ez a szemlélet válik

azzá a legfontosabb tényezővé, amely a modern materializmus korában ledönti a nyugati

tradíciókat, és végül a lélektelen közgazdaság és a hazátlan pénzvilág mindenhatóságához vezet.

Ezen az alapon zsidó vonások a siker és a nyereség protestáns-puritán dicsőítése, általában a

kapitalista szellem, a vállalkozó prédikátor, az Isten nevét mormoló üzletember és uzsorás, a

materialista gyakorlatot szolgáló humanitárius és pacifista ideológia, és így tovább (Halfeld). Ezek a

vonások alátámasztják Sombart állítását, miszerint Amerika minden porcikájában strukturálisan

zsidó ország, és az amerikanizmus „csupán lepárolt zsidó szellem”; vagy a Güntherét, miszerint az

úgynevezett modern szellem hordozói és terjesztői főként zsidók; vagy a Wolfét, miszerint az

angolszászoknak és a szabadkőműveseknek a zsidóság jegyében létrejött igen szoros kapcsolata az

utóbbi évszázadok nyugati történelmének kulcsa.

A zsidó Karl Marx (akinek eredeti neve Mardochai volt) ebben a vonatkozásban azt

bizonygatta, hogy a történelemben és a civilizációk sorsában csak a pénz és a gazdasági

determinizmus a valóban reális tényező; és minden idealitás és spiritualitás csupán üres

„felépítmény”. (Ez az evangélium a bolsevik forradalom szülte szovjet ideológiában csúcsosodik ki.

Egyébként e forradalom vezetői – a tatár Lenin kivételével [?] – szintén zsidók voltak.) Ami pedig

az intelligenciát illeti, a materialista lefokozás, a magasabb rendűnek az alacsonyabb rendűre való

visszavezetése, vagy az utóbbinak az előbbi ellen forduló zavaros lázadása igazolja a modern

kultúrában a zsidó szellem megnyilvánulását. A maguk romboló iróniájával már Heine és Börne

zsidók voltak. Zsidó volt Freud (a „pszichoanalitikus” iskola főbb képviselőivel együtt), aki a

tudatos és önmagáért felelős élettel szemben a libidó sötét erőinek és a pszichikai tudattalannak a

primátusát hirdette, és minden spirituális formát a szexuális ösztön „szublimációjára” és

„transzpozíciójára” vezetett vissza. Zsidó volt Bergson, aki az „élet” és az irracionalitás vallása

nevében, Freudhoz hasonlóan, támadást intézett az intellektus és az intellektus magyarázó elveinek

érvényessége ellen. Zsidó volt Nordau, aki a civilizációt a konvencióra és a hazugságra akarta

visszavezetni, és aki – csakúgy, mint Olaszországban a zsidó Lombroso – meg akarta alapozni a

lángész, az epileptikus és a bűnöző baljós azonosítását. Reinachtól és Durkheimtől kezdve

nagyrészt zsidók voltak azok, akik a vallások modern „szociológiai”, „természeti” és „ancesztrális”

[az ősök iránti érzelmeken alapuló] értelmezéseit szorgalmazták, és ezzel beszennyezték és

elhomályosították magasabb rendű, metafizikai és transzcendens tartalmukat. Zsidó Einstein, aki –

miután az általános relativitás elvével feloldotta a korábbi fizika minden bizonyosságát – csak egy

lélektelen, minden érzékelhető intuíciótól és minden konkrét vonatkozási ponttól elszakított

matematikai világ „invariánsait” hagyta meg. Zsidó volt Zamenhof, a „nemzetközi nyelv”, az

eszperantó feltalálója; azé a kísérleté, amely a nyelvészeti tradíciók síkján a nivellálásra törekszik.

Richard Wagner már 1850-ben figyelmeztetett a zsidó veszélyre a zenében. És valóban, a zsidó

szellemnek nagy része van az operett ironikus műfajának kifejlesztésében (a zsidó Offenbachtól

Sullivanig), majd az atonális és a ritmikus-orgiasztikus zene kifejlesztésében (gondoljunk a zsidó

Schönbergre és a zsidó Sztravinszkijra), végül pedig az amerikai néger szinkópa kifejlesztésében,

amely sok rasszista antiszemita szemében azt jelenti, hogy a modern lélekbe egy barbár módon

szétziláló elemet oltottak be. A jazz fontosabb szerzői és előadói között ott találjuk a zsidókat.

Továbbá nagyrészt zsidóknak tudható be az a modern irodalom és színház, amelyben a szenzáció a

döntő tényező, amelyben centrális maggá válik az erostól való megszállottság a maga különböző

bonyodalmaival, és általában mindaz, ami az ember mélyén, mint a szokás iránti türelmetlenség,

betegesség, ösztön rejtőzik. Ez egyesül az állítólagos társadalmi igazságtalanságokkal szembeni

tendenciózus vádaskodással, amely a tradicionális etikai bizonyosságok széttörésére törekszik

(Wassermann, Döblin stb.). Az antiszemiták azt hiszik, hogy jelentős zsidó befolyás fedezhető fel az

új naturalizmus kialakulásában és a sport tisztán materialista formáinak eltévelyedéseiben; a szintén

materialista hangolású és különösen a szexualitás területén specializálódó orvosi gyakorlatban;

azokban a művekben, amelyek – azzal a kifogással, hogy tudományosak és technikaiak – ismételten

kiemelik a történelem és a szokások alacsonyabb rendű oldalait; végül pedig az amerikai

filmgyártás világának fojtogató és uniformizáló banalitásában. (A zsidó ellenőrzés kiterjed a

következő cégekre: Paramount, Metro-Goldwyn, United Artists, Universal Pictures, Fox Film.) Ha

így állnak a dolgok, nyilvánvalóan azt kell gondolnunk, hogy az utóbbi időben a világkultúra

fejlődése, ha nem is kimondottan zsidó jelenség, mindazonáltal olyasmi, amit nem érthetünk meg,

ha eltekintünk attól a zsidó befolyástól, amely jóval nagyobb, mint amilyen a korábbi

évszázadokban volt.

Azonban ezen a ponton felvetődik a kérdés, amelyre már kezdetben utaltunk, és amely

egyébként akkor is meg fog jelenni, amikor a zsidóságot a társadalmi-gazdasági síkon vizsgáljuk.

Arról van ugyanis szó, hogy mely pontig tekinthetjük – hacsak nem akarjuk kutatásaink

komolyságát veszélyeztetni – a zsidót a fent említett valamennyi negatív jelenség okának:

szükséges és elégséges feltételének; és melyik ponttól kezdődik az, hogy a zsidót csak egyik erőnek

szabad tekintenünk egy sokkal összetettebb erőtérben, amelyet nem lehet pusztán a rassztényezőkre

visszavezetni.

A már bemutatott három aspektusra utalva, ami az internacionalizmus jelenségét illeti, ez

messze túlnyúlik azon, ami ésszerűen az eredetileg nomád, majd szétszóródott és különböző

államokban letelepedett és nemzetközi állammá vált zsidó nép befolyásának terhére írható. Ha

mindenáron az etnikai síkon akarunk maradni, e jelenség okaként legfeljebb a rasszok általános

keveredését jelölhetjük meg, amely azonban csak azokban a történelmi pillanatokban alakul át azzá,

amit de Gobineau és Chamberlain „etnikai káosznak” neveznek, amikor minden magasabb rendű

spirituálisán szervezett erő megszűnik jelen lenni. Ezzel egyidejűleg emlékeztetnünk kell arra, amit

az előző tanulmányban az egyetemes és a nemzetek közötti keveredésről mondottunk, mivel ebben

a vonatkozásban is hajlandóság van zsidónak és hitványnak tekinteni nemcsak a nemzetközit,

hanem általában mindent, ami a puszta és korlátolt nacionalista-rasszista partikularizmusnál

magasabb rendű princípiumot jelent. Mindazonáltal a kultúra és az irodalom területén közvetlenül

az [első] világháború után és bizonyos mértékben ma is a rossz értelemben vett nemzetköziség

képviselőinek jelentős része a zsidóság köréből toborzódott. Ez igazolhatna egy általános

antiszemita magatartást. De az is naivitás volna, ha nem ismernénk fel, hogy a nemzetköziség a

civilizáció struktúrájának és a modern életnek, nem pedig egy etnikai befolyásnak a káros, sőt halált

hozó gyümölcse.

Ez átvezet a második ponthoz. A racionalizmus és a matematika kizárólag zsidó jelenségek?

Aki igennel akarna válaszolni, azt kényszerülne gondolni, hogy az ókori görög civilizáció első

antitradicionalista, kritikai, vallásellenes és „szcientista” fordulatait a zsidók támogatták vagy

kezdeményezték: hogy zsidó volt Szókratész, és zsidók voltak nem csupán a középkori

nominalisták, de Descartes, Galilei, Bacon stb. is. Valóban, ha analóg módon „séminek” vagy

„zsidónak” neveznék azt a magatartást, amely a szemlélődés és a dolgok minőségi – a számokra és

a lélektelen matematikai törvényekre visszavezethetetlen – oldalának tekintetbe vétele helyett – az

anyagi világ felé fordulva – a mértéket és a számot eszményíti, nem kellene-e „séminek” neveznünk

az egész szcientista racionalizmust, amely lehetővé tette a technika és az ipar modern világának

megteremtését? A sémiket az élettelen szám és az absztrakt értelem iránti szenvedély jellemzi. A

zsidót mindenütt úgy festik le, mint aki számol és könyvel. Ezen a területen – egészen addig a

világig, amely inkább gépekből, tárgyakból, pénzből, mintsem személyekből, tradíciókból,

hazákból áll – beszélhetünk a racionalizmus és matematika eszközével szétziláló zsidó szellemről,

de ilyenkor a „zsidó” szót csak hasonlatképpen, egy rasszra való tényleges utalás nélkül

használhatjuk. Hogyan lehetne komolyan azonosítani a zsidóságot és az amerikaiságot? A modern

civilizáció fejlődésének konkrét folyamatában a zsidót tekinthetjük olyan erőnek, amely a modern

racionalista, szcientista és mechanikus – „civilizált” – dekadencia létrehozásában más erőkkel

összhangban működik, de nem tekinthetjük az egyetlen ilyen erőnek. Ezt hinni valóban ostobaság

lenne. Az igazság az, hogy az ember jobban szeret megszemélyesített erők, mintsem absztrakt

princípiumok vagy olyan jelenségek ellen harcolni, amelyek túl általánosak ahhoz, hogy

gyakorlatilag csapást lehetne mérni rájuk. Ezért olyan mértékben lázadunk fel a zsidó ellen, amilyen

mértékben jellegzetesen magába gyűjteni látszik azt, ami valójában sokkal kiterjedtebb szférákban

van jelen – immár ama nemzetek körében is, amelyek leginkább immúnisak maradtak a zsidó

beszivárgással szemben. És egyébként már említettük, hogy Rosenberg és Chamberlain a katolikus

természetfelettiség ellen vívott harcukban a vegytiszta racionalizmus eszközeit veszik igénybe;

azokat az eszközöket, amelyeket egykoron mutatis mutandis a szabadkőműves és demo-liberális

laikus polémia használt. És a tiszta árjaságnak ezek a védelmezői nem riadnak vissza attól, hogy

egyrészt a rasszista gondolat, másrészt a technika és az európai tudomány világa között megkötött

legkorcsabb házasságot ünnepeljék – noha az utóbbi a matematikán, a számon és az absztrakt

intellektuson alapul.

Úgy látszik, hogy a társadalmi-gazdasági területen – pontosabban: amikor a kapitalizmust és

annak éppoly kártékony dialektikus ellentétét, a marxizmust vizsgáljuk – az antiszemita doktrínának

nagyobb létjogosultsága van. Ezzel azonban a következő tanulmányban foglalkozunk. Ami a

művészetet, a gondolkodást, az irodalmat illeti, vitathatatlan, hogy nagyon sok zsidó alkotás a

rombolás és a káröröm vonásait árulja el: azt az ösztönt, amely le akarja alacsonyítani, be akarja

szennyezni és meg akarja gyalázni mindazt, ami magas és nemes, és ugyanakkor szabadjára akarja

engedni a sötét, ösztönös, szexuális és személyiség előtti tendenciákat. Az a figyelemre méltó és

egyre bővíthető névsor, amelyet az antiszemiták összeállítanak, a valóságot írja le. De felmerül egy

további és alapvető probléma, amely bármely zsidó tevékenység egyéb vonásaival kapcsolatban is

felvethető: mely pontig ismerhetünk fel egy szándékot és tervet, mint ezen tevékenység alapját és

létrehozó princípiumát? Egy olyan szubsztanciával van-e dolgunk, amely természeténél fogva

manifesztálja a negatív tevékenységet, vagyis anélkül, hogy kifejezetten akarná, ahogyan a tűz

sajátossága, hogy éget; vagy pedig valóságos alapja van annak a hipotézisnek, miszerint van egy

zsidó összeesküvés, amelynek célja titokban előmozdítani a spirituálisan romboló tevékenységet,

mint bosszúja és világuralma megvalósításának előfeltételét?

Úgy véljük, hogy az első alternatíva a valószínűbb. Ha csak a zsidóságnak az utóbbi időben

tanúsított, az antiszemiták által kihangsúlyozott tevékenységére tekintünk, kétségtelenül felmerül az

a gondolat, hogy minden úgy történik, mintha a második hipotézis volna igaz, mintha e jelenségek

összessége mögött – bármennyire szétszóródottak is e jelenségek a térben és az időben, a

civilizációk és a külső formák változatosságában – ténylegesen meghúzódna egy intelligencia – egy,

mondjuk így, „démoni” intelligencia. De ha általánosságban mindazt figyelembe vesszük, ami az

„árja” típusú spiritualitáshoz és civilizációhoz képest negatívum és hanyatlás (az „árja” szónak az

előzőekben felvázolt, nem rassz-, hanem tipológiai értelmében!), akkor egy sokkal összetettebb

valósággal találkozunk. Azzal a gondolattal, hogy mindaz, amibe ütközünk, talán valóban egy terv

része, azonban ebben a zsidó – és általánosabban a sémi – elemnek ugyan sajátos, nem jelentéktelen

(kiváltképpen, ha tekintetbe vesszük, hogy a sémiség milyen viszonyban van akár a

kereszténységgel, akár a protestantizmussal, akár a kapitalista és szabadkőműves Nyugattal), de

mégis csak sajátos és valószínűleg csupán eszközszerepe van. Másként kifejezve, a túlságosan

fantasztikus antiszemita mítosztól eltérően nem tulajdonítunk a zsidó népnek egy tudatos

világtervet; viszont a zsidóság lesüllyesztő és romboló ösztönében azt az erőt látjuk, amely

bizonyos történelmi pillanatokban egy sokkal bonyolultabb szövedék realizációját szolgálja. E

szövedék utolsó szálai – véleményünk szerint – túlmutatnak a közvetlenül látható eseményeken, sőt

azon a síkon is, amelyen a pusztán etnikai energiák játéka folyik.

Ezért végső soron nem hisszük, hogy a kultúra területén az antiszemitizmus minden további

nélkül civilizációnk tradicionális védelmét jelentené. Ez a megállapítás inkább a szellem – vagyis a

vallásosság és az általános világnézet – síkján lehet igaz. Egyébként – mivel csak a részt vesszük

tekintetbe az egész helyett – szem elől téveszthetjük azt, amire nem a rész, hanem az egész

vonatkozásában kell lesújtanunk. A művészetekben, a tudományos és spekulatív diszciplínákban, az

etikában, az irodalomban, a színházban az antiszemitizmusnak csak egy nagyobb harc egyik

fázisaként lehet létjogosultsága. Ezért nem lehet általánosságban igazolni, hanem csak esetenként,

gyakorlatiasan. A két fegyvere – az arany és a szétziláló intelligencia – révén mindenható zsidó

mítoszát csak „munkahipotézisnek” tekinthetjük. Tehát olyan hipotézisnek, amely esetleg nem

teljesen igaz, mindazonáltal értékes, mert segítségével rendezhetjük a tényeket, és tájékozódhatunk

közöttük. Az antiszemitizmus csak egy olyan teljességre törekvő magatartás egyik mozzanata lehet,

amely képes arra, hogy a rasszra való egyoldalú hivatkozás nélkül önmagát meghatározza. Ha

szükséges, eljuthat a rasszig, és a rasszban felfedezhet olyan elemeket, amelyek megkönnyíthetik a

komplex kutatást, de nem indulhat ki a rasszból. Alapjában véve a szokásosnál sokkal nagyobb

figyelmet kell fordítani a rasszistáknak arra a felismerésére, amelyhez az (öröklődést szabályozó)

úgynevezett Mendel-féle törvények általánosításával jutnak el: a keresztezések, valamint az öröklési

anyag állandósága és függetlensége következtében nagyon is lehetséges, hogy egy északiság-ellenes

lélek egy északi rasszhoz tartozó testben lakjon, és megfordítva. Még egyszer: princípiumokból kell

kiindulnunk, eszmei ellentétekből, hiszen ezek vezetnek minden további, másodrendű ellentét

meghatározásához és feloldásához.

E vonatkozásban tehát lényegében arról van szó, hogy az internacionalista bomlasztással

szemben egy egyetemesen integrálandó differenciált civilizáció eszményére kell hivatkoznunk. Az

elgépiesítő racionalizmussal, a laikus felvilágosodással és a csak a számra és a mennyiségre tekintő

világnézettel szemben a személyiség és a minőség kultuszára; a prakticista, merkantilista,

szocialisztikus értékekkel szemben az ókori indoeurópaiak arisztokratikus és heroikus ethosának

értékeire: arra a stílusra, amely oda vezetett, hogy az egykori skandináv vezérek „az arany

ellenségei” nevet érdemelték ki; ama művészet, pszichológia és irodalom fertőjével szemben,

amelyet – mint a jelenkorit; kiváltképpen pedig azt, amit a zsidóság hozott létre – oly gyakran az

emberi természetben lakozó erotikus, irracionális, promiszkuus, patologikus és személy előtti

elemek jellemeznek, az olümposzi – vagyis nyugodt, világos és a magasból uralkodó – elem új

rendíthetetlenségének kifejeződésére kell hivatkoznunk. Ekkor tudjuk telibe találni a valódi célokat.

E célok magukban foglalják mindazt, ami ellen az antiszemitizmus valaha is támadást intézhet.

A zsidókérdés a társadalmi-gazdasági szférában

E könyv első fejezetében a szemitizmusnak a vallási és spirituális szférában betöltött szerepét

elemeztük. Szembeállítottuk a zsidóságot a többi szemita törzs civilizációjával; tanulmányoztuk

azokat a jellegzetességeket, amelyek az isteni és az istenivel szemben tanúsított magatartás

vonatkozásában ezt a civilizációt megkülönböztetik az indoeurópai eredetű rasszok („árják”)

civilizációjától. Eljutottunk oda, hogy a szellemi szférában igazolni tudtunk egyfajta antiszemita –

és ebből levezetve zsidóellenes – magatartást; különös tekintettel azokra a formákra, amelyeket a

„választott nép” politikai összeroppanása után a zsidó vallásosság a profetizmus hatására felvett.

A második fejezetben a zsidóságnak a kulturális szférában betöltött szerepét elemeztük. Itt a

zsidóellenes állításokat csak részben tudtuk igazolni. Noha felismertük azt a negatív tevékenységet,

amelyet a zsidóság a különböző nem zsidó nemzeti civilizációk szövedékét áthatva – hol szétziláló

és megrontó „intelligenciaként”, hol a racionalizmus, a materializmus és az internacionalizmus

csírájaként – kifejtett, mindazonáltal rendkívül kérdésesnek találtuk azt az antiszemita tételt,

miszerint ezt a tevékenységet – gyűlöletből fakadó összeesküvésként – valamilyen magasabb síkról

irányítják. Úgy véljük, ez a tevékenység inkább a zsidók veleszületett karakterének bizonyos

uralkodó vonásaiból fakad. Ha a civilizációnak az utóbbi időben bekövetkezett degenerációjával

kapcsolatban egyáltalán beszélhetünk valamilyen magasabb síkról, akkor ezt úgy kell felfognunk,

hogy a zsidóság csupán bizonyos „influenciák” eszköze; ezeknek valódi centruma azonban a

szimplán a rasszok „lelke” által meghatározott szférától nagyon különböző szférában van.

Ebben a fejezetben is – amelyben a politikai és gazdasági szférában megjelenő

antiszemitizmus okait kívánjuk elemezni – ugyanilyen következtetésre fogunk jutni. Itt lényegében

két áramlat bukkan fel. Az egyik szélsőséges és általánosító; a másik nacionalista és lényegében

praktikus jellegű. Az elsőről megállapíthatjuk, hogy a hírhedett Cion bölcseinek jegyzőkönyvei

körül kristályosodott ki. Sok vita folyt e dokumentum hitelességéről, amelyet állítólag egy titkos

páholynak – jelesül a nemzetközi zsidóság főhadiszállásának – az archívumából lopott el és hozott

nyilvánosságra egy olyan személy, akit tettéért zsidó ügynökök meggyilkoltak. Azonban Preziosi

(aki ezt a dokumentumot olaszul kiadta) helyesen mutatott rá, hogy a hitelesség kérdése alapjában

véve másodlagos. Ez az [első] világháború előtt nyilvánosságra hozott dokumentum ugyanis egy

olyan tervet mutat be, amelynek a megvalósulását az utóbbi idők történései olykor lenyűgöző

módon igazolják. Ha a dokumentum hamisítvány volna is, és nem létezne az a módszeresen

megszervezett összeesküvés, amelyről beszél, mégis az események úgy következnek be, mintha

valójában létezne. Ezért az összeesküvés-elméletet olyan „munkahipotézisnek” tekinthetjük, amely

egységes képbe foglalja össze a különböző, de mégis konvergens társadalmi jelenségeket,

eseményeket és felfordulásokat. Preziosi az olasz kiadásban egyéb dokumentumokat is

nyilvánosságra hoz, amelyek megerősítik ezt a szemléletmódot.

A Jegyzőkönyvekben kidolgozott tervre már az előző fejezetben is utaltunk. E terv Izrael

hatalomvágyát fejezi ki. Izrael a keresztény világ ura akar lenni, miután szilárdan meg van

győződve arról, hogy Isten erre választotta ki. Csakhogy ez a cél főként politikai és gazdasági

köntösben jelenik meg. Az akadály, amelybe a zsidók ütköztek, az volt, ami a Nyugatot

differenciált, monarchista és tradicionális nemzeti társadalmak tömbjévé tette. Tehát arról volt szó,

hogy először is mindezt szét kell rombolni; de nem közvetlenül (hiszen ezt a zsidók nem tudták

volna megtenni), hanem közvetve. Vagyis olyan ideológiákat kezdtek el terjeszteni, amelyek

elősegítik a társadalmi lázadást; tendenciózusan reflektorfénybe állították a régi rendszer negatív

aspektusait, visszaéléseit és igazságtalanságait; szétszórták annak a kritikai és felvilágosult

szellemnek a csíráit, amely szétrombolja a régi hierarchiák benső etikai kötőanyagát; ugyanezért

támogatták a materializmust, az individualizmust; végül minden érdeket a gazdasági érdekre, a

pénzre redukáltak. Közvetlenebb célként táplálták, és felszították az osztályharcot, a forradalmakat,

sőt a háborúkat. Miután így szétzilálták Európát, és trónra emelték az anarchista liberalizmus és az

arany bálványait, átszakadt az a tradicionális gát, amely ellen tudott állni a zsidóságnak, és Izrael

részéről megkezdődhetett az offenzíva, a hatalom megszerzése. Miután a népek már csak az

aranyban hittek, már csak a kritikai-racionalista kultúra és a „közvélemény” képviselőire hallgattak,

a zsidóságnak csak az maradt hátra, hogy ezeket az eszközöket – vagyis a sajtót, a pénzügyeket és

az értelmiségi professzionizmust – birtokba vegye. Ezzel a modern társadalom irányítása

láthatatlanul Izrael kezébe ment át. A nemzetek, a kormányok, a parlamentek, a trösztök stb.

(anélkül hogy tudták volna) ennek eszközévé váltak. Csak az maradt hátra, hogy a népeket

(kiváltképpen alsó rétegeiket) okkult taktikával az elkeseredésnek és a leértékelődésnek abba az

állapotába sodorják, amelyben bekövetkezik a végső összeomlás.

Összefoglalva, ez a Jegyzőkönyvekben felvázolt terv. A Jegyzőkönyvek így óriási befolyást

gyakoroltak az antiszemitizmusra. Ez a befolyás elérte magát Hitlert is. Vizsgáljuk meg, hogy ez a

látomás milyen mértékben tartalmaz a valóságnak valóban megfelelő elemeket.

Először is el kell ismernünk, hogy a modern Európa társadalmi és politikai története – úgy

tűnik – ténylegesen megfelel a Jegyzőkönyvekben kitűzött célnak. Ez a cél magában foglalja a régi

arisztokrata-monarchista alkotmányok összeomlását, a forradalmi felvilágosodást, a természetjogi

felfogás diadalát, a liberális-demokrata burzsoázia hatalomra jutását, a kapitalizmus oligarchiáját és

a gazdaság mindenhatóságát, végül a marxizmust és – a világháborús vereség után – a

bolsevizmust. De a kérdés itt is a következő: mely pontig tekinthetjük e jelenségek irányító

elemeinek (vagy legalábbis fő támogatóinak) a zsidóság képviselőit? Természetes-e, hogy aki (mint

Moltke) hisz a „rabszolgaság hercegének” nevezett legfelső főnöktől függő „ismeretlen

feljebbvalókban”, akiknek nem csupán a világban szétszóródott zsidóság legfontosabb központjai

engedelmeskednek, hanem akik zsidózó, vagy egyenesen nem zsidó elemek révén is hatnak –

természetes-e, hogy aki ebben hisz, az mindenütt a zsidót látja? Aki ezt teszi, az egy olyan területre

húzódhat vissza, ahol immár semmiféle pozitív kutatás sem folytatható.

Néhány dolgot mégis lerögzíthetünk. Kétségtelenül kapcsolat van a zsidó hagyomány és a

szabadkőművesség között. 1848-ban a szabadkőműves von Knigge ezt írta: „A zsidók felismerték,

hogy a szabadkőművesség titkos birodalmuk megteremtésének alkalmas eszköze.” Ami a

szabadkőművességet illeti, egy átfogó vizsgálatnak különböző elemeket kell tekintetbe vennie. Úgy

tűnik, hogy kezdetben (a francia forradalom előtt) a szabadkőművesség elsősorban beavatási

szervezet volt, amely kapcsolatban állt a rózsakeresztességgel, vagyis alapjában véve a középkor

legjobb mozgalmaira (templomosok, Ámor hívei stb.) visszanyúló spirituális tradíciókkal, és csak

később vette fel közismert harcos jellegét és törekvéseit, miközben az említett spirituális

tradíciókból származó vonásai teljesen eltorzultak. Így a katolicizmus feletti pozíció (feltételezzük,

hogy a templomosoké ilyen volt) katolicizmusellenes, végül laikus és felvilágosodott pozícióvá

változott. Könnyen lehetséges, hogy e második periódusban a szabadkőművességet erős zsidó

befolyás irányította. Azonban – még ha nem is ismert a maga teljességében – tagadhatatlan az a

szerep, amelyet a szabadkőművesség a francia forradalomnak (minden későbbi európai

antitradicionális felforgatás csírájának) elméleti előkészítésében – sőt némelyek szerint gyakorlati

előkészítésében is – játszott.

A második dolog. A marxizmust és általában a szocializmust közvetlenül zsidók és a zsidó

szellem hozták létre, és a nemzetközi szociáldemokrácia legfőbb atyamesterei és apostolai

ugyancsak zsidók voltak. Valójában zsidók mindenekelőtt Karl Marx (Mardochai), azután Lasalle

(Wolfson), Rosa Luxemburg, Landauer, Kautsky, Singer, Elsen, Bernstein, Trockij. A

demokráciával egyesülő liberalizmus elzsidósodik, és ennek a násznak ismét csak zsidók a

képviselői, mint például Riesler, Jakoley és Simson. Ezeknek az ideológiáknak romboló

tevékenysége a pacifista doktrínában folytatódik. Ez minden áron a békére törekszik, ügyet sem

vetve arra, hogy a béke olykor kártékonyabb lehet a védekező, vagy akár a hódító háborúnál.

Nevetségessé teszi a hazáért elszenvedett hősi halál eszményét; legmagasabb célként és legnagyobb

értékként az egyetemes testvériesülést tételezi, miközben minden nemzeti és rasszérdeket az

„emberiség” absztrakt érdekének vet alá (Miller). Ám ez a pacifista ideológia szorosan kötődik az

elzsidósodott szabadkőművességhez; a Nemzetek Szövetsége pedig alapjában véve pontosan

tükrözi ennek szellemét. A zsidó Klee egykor ezeket a jelentős szavakat írta le: „A Nemzetek

Szövetsége nem annyira Wilson műve, mint inkább zsidó mestermunka, amelyre büszkék lehetünk.

A Nemzetek Szövetségének eszméje visszanyúlik Izrael nagy prófétáira és az ő világnézetükre,

amely túlcsordul a minden ember iránti szeretettől. Így a Nemzetek Szövetségének fogalma hiteles

zsidó örökség.” Természetesen itt figyelmen kívül kell hagynunk a genfi intézmény képmutatóan

humanitárius aspektusát. A legfrissebb események értékes anyagot nyújthatnak az antiszemitáknak,

hogy felfedezzék: a Nemzetek Szövetségét valójában az a demo-liberális ideológiai hátterű

kapitalista oligarchia vezeti, amelyben a zsidóság legfontosabb hatalmi eszközét pillantják meg.

Az antiszemitizmus szélsőséges formájában, amelyet itt vizsgálunk, lényeges az az idea,

hogy a zsidó tevékenység – esetenként és helyenként – hol ilyen, hol olyan formát ölt. Ezek

látszólag akár ellentétesek is lehetnek, mindazonáltal egységes szándékból fakadnak, és ugyanazon

cél megvalósítását szolgálják. Ezért a zsidó tevékenység hol a pacifizmus, hol a militarizmus; hol a

kapitalizmus, hol a marxizmus formájában bontakozik ki. Frank például ezt írja: „A marxista

doktrína nem a valóságnak, hanem a zsidóság szellemének és igényeinek felel meg. Csak az

anyagiság és a pénz problémáit veszi figyelembe, és kigúnyol minden eszményt és minden szellemi

(felépítményt). Ez az a nivelláló erő, amely szemben áll a rassz és a vér minden értékével.” Ami

azután a zsidóság felforgató beavatkozásának aktív formáit illeti, vitathatatlan, hogy szinte minden

modern forradalomban jelen volt a zsidó befolyás. Az 1848-as francia forradalommal kapcsolatban

zsidó szabadkőműves volt Crémieux és Gambetta; a spanyol forradalmak hőse a zsidó Ferrer volt;

más zsidók pedig az 1907-es és 1910-es portugál forradalmak élvonalában jelentek meg. Az

ifjútörökök nagyrészt zsidók voltak; és a zsidó szabadkőművesség letagadhatatlan szerepet játszott

az 1905-ös orosz, majd a bolsevik forradalomban. Lenin kivételével [?] az októberi bolsevik

forradalom valamennyi ismertebb vezetője – Trockijtól kezdve – zsidó volt, és a bolsevizmus a

későbbiekben is homályos kapcsolatokat tartott fenn a nemzetközi zsidó-szabadkőműves pénzügyi

körökkel. Az osztrák és a magyar forradalomban, az 1918-as német forradalomban és az azt követő

német szociáldemokrata rezsimben ismét csak zsidó elemek lépnek színre; és így tovább.

Tehát: egyrészt összehangolt antimonarchista és antitradicionális felkelések, másrészt

összehangolt internacionalista, pacifista és szociáldemokrata nivellálás. Néhány antiszemita addig a

gondolatig jut el, hogy maga a világháború (amely a régi arisztokratikus-birodalmi alkotmányt

leginkább megőrző európai államok összeomlásával ért véget) nagymértékben zsidó cselszövések

eredménye volt, és a háborút főként az angol és amerikai zsidó bankárok finanszírozták. Valójában

a zsidó Ludwig szavai nagyon figyelemreméltóak: „E három hatalomnak [a cári Oroszországnak, a

monarchista Németországnak és a katolikus Ausztriának] az összeomlása a zsidó célok elérésének

lényeges megkönnyítését jelenti. A háború célja az volt, hogy Közép-Európára azokat a modern

[azaz demo-liberális] politikai formákat kényszerítsék rá, amelyek más országokban már uralomra

jutottak... Az [Oroszországgal kötött] különbéke szorgalmazói megmenthették volna mind a cárt,

mind a német császárt, és ezzel egy számunkra elviselhetetlen Európát konzerváltak volna.” Hitler

még tovább megy; azt hiszi, hogy a zsidók – felismerve a vérnek és a rassznak mint az igazi

civilizáció létrehozójának alapvető értékét – hozzáláttak a nem zsidó (mindenekfelett a germán árja)

rasszok biológiai megfertőzésének szisztematikus munkájához, azzal a céllal, hogy véglegesen

szétszórják a tiszta vér utolsó cseppjeit. Hitler azt, hogy a Rajna-vidékre színes csapatokat küldtek,

úgy tekinti, mint ennek a tervnek egy részét. Ebben az akcióban a német nép ősi ellenségének

(Franciaországnak) a szadizmusa összefonódott a zsidóságnak a németség megfertőzésére törő

akaratával. Az utóbbi mozgatója pedig az volt, hogy a zsidóság a németségben ismerte fel

terjeszkedésének legnagyobb akadályát.

Az előzőkben már említést tettünk arról, hogy mi a reális elem abban a folyamatban,

amelyben a zsidóság megragadta a gazdasági hatalmat. A liberalizmus és a demokrácia elterjesztése,

a tradicionális maradványok eltávolítása pusztán eszközök voltak e folyamat szolgálatában.

Eltekintve a faji kérdéstől, természetesen vitathatatlan igazság, hogy a liberalizmus és a demokrácia

puszta mítoszok. Rajtuk keresztül ment át a hatalom a régi arisztokrácia kezéből a kapitalista

oligarchia, az ipar és a pénzügyi körök kezébe. Az ipar és a nemzetközi pénzügyi körök hatalmi

pozícióiban a zsidóság nagymértékben képviselve van. Szigorúan pozitivista nézőpontból ennyit

mondhatunk. Karl Marx írta ezeket a szavakat: „Mi a zsidóság gyakorlati alapelve? A gyakorlati

tendencia, a saját haszon. Mi a földi istene? A pénz. A zsidó zsidó módon emancipálódott, nemcsak

annyiban, amennyiben kisajátította a pénzt, hanem annyiban is, amennyiben általa a pénz

világhatalommá, a prakticista zsidó szellem pedig a keresztény népek prakticista szellemévé vált. A

zsidók annyiban emancipálódtak, amennyiben a keresztények zsidókká váltak. A zsidók istene

elvilágiasodott, és a föld istenévé vált. A váltó a zsidók igazi istene.” Ez a megállapítás rendkívül

érdekes, mert megmutatja annak szükségességét, hogy túllépjünk az antiszemitizmus korlátozottan

rasszista aspektusán. Ha – ahogyan sajnos igaz – a keresztény világ, amikor áttért a gyakorlati

érdek, a nyereség, az arannyal és a kölcsönnel való üzletelés vallására, elzsidósodott, akkor nem

annyira a valóságos és voltaképpeni zsidó ellen kell harcolnunk, hanem egy forma mentis ellen,

amelyet – ha akarjuk – analogikusan nevezhetünk „zsidónak”, de ezzel még nem érjük el, hogy ne

bukkanjon fel ott, ahol egyetlen csepp szemita vért sem találhatunk. És ezzel kapcsolatban felmerül

az a kétség, amelyet már az előző fejezetekben megfogalmaztunk. Miközben kényelemből vagy

empirikus érdekektől vezérelve a zsidót támadjuk, valójában nem a modern civilizáció egyik

alapvető aspektusát kellene-e támadnunk? A zsidósággal kapcsolatban már felvetődött alternatíva –

hogy vajon zsidó ösztönről van-e szó, vagy pedig egy zsidó tervről – a politikai és társadalmi

szférában is megjelenik. Nekünk úgy tűnik, hogy a kérdést itt is ugyanúgy kell megoldanunk. A

legvalószínűbb hipotézis az, hogy a fentebb bemutatott valóságos jelenségekben a zsidó elem

tevékenysége inkább ösztönös és szinte akaratlan, tehát szervezetlen, mintsem egy egységes,

tervszerű eszmétől és egy okkult és előre meghatározott technikától vezetett.

Térjünk most rá az antiszemitizmus második – konkrét és praktikus jellegű – formájára. Ez –

anélkül, hogy szélesebb horizontokat venne tekintetbe – lényegében nacionalista és rasszista alapon

nyugszik. Kiindulási pontja a következő: ha nincs is semmiféle transzcendens összeesküvés, létezik

a különböző országokba szétszóródott zsidók közötti szolidaritás érzése. Létezik a minden más

rassz erkölcsétől különböző erkölcsükben gyökerező egységük; létezik a hazugság, a ravaszság, a

képmutatás, a kizsákmányolás zsidó praxisa; létezik az a képességük, hogy lassanként minden

vezető pozíciót megszerezzenek. E vádpontok a Talmud kijelentésein alapulnak, miszerint „[csak] a

zsidók emberek; a nem zsidók nem emberek, hanem állatok”. Ezen az alapon a zsidónak joga van

arra, hogy csalással kizsákmányolja a nem zsidót; ha egy zsidó házasságot tör egy nem zsidó nővel,

az nem házasságtörés, és egyetlen hasonló szexuális visszaélés sem bűn; a Talmud kimondja, hogy

„a nem zsidók örökségét és javait gazdátlannak kell tekinteni, és aki elsőként érkezik, annak joga

van rájuk”; hogy a zsidók kölcsönösen segíthetik egymást a nem zsidók becsapásában és

kizsákmányolásában, feltéve hogy utána megosztoznak a nyereségen; hogy ha pénzt vettek kölcsön

egy nem zsidótól, és az meghal, nem kell visszaadniuk a pénzt, feltéve, hogy senki sem tud róla;

végül, hogy a zsidó rassz kötelessége pénzt kölcsönadni, de nem szabad pénzt kölcsönvenniük

senkitől. Fritsch „Handbuch der Judenfrage” című könyvében különböző héber szövegekből

gondosan összegyűjtötte ezeket az alapelveket. Titkos alapelvekről van szó – mondja –, amelyek a

zsidó közösséget megfosztják vallási közösség jellegétől, és egy társadalmi összeesküvés jellegével

ruházzák fel. Az „árja” államok pedig (akik nem ismerik e princípiumokat, és nem védekeznek

ellenük), amikor a zsidókat meggondolatlanul egyenjogúsítják (hallgatólagosan feltételezve, hogy a

zsidók az árja morált követik), magukat virtuálisan az alacsonyabbrendűség állapotába sodorják, és

(gyakran anélkül, hogy számot vetnének vele) egy idegen, nemzetközi és nemzetellenes rassz

kezébe adják. Ily módon két kifogást emelnek; az egyik etikai, a másik társadalmi-politikai.

Ami az első pontot illeti, ezt mondják: nem lehet semmiféle kapcsolat közöttünk és egy

olyan rassz között, amelyből hiányzik a becsület és a lojalitás érzése, és amelynek két legfőbb

mozgatóereje a csalás és a pénz. Az „árja” társadalmi koncepciót többé-kevésbé így fogalmazhatjuk

meg: „Az őszinte és egyenes ember arra büszke, hogy lojális és produktív tevékenység révén szerzi

meg a létezéshez való jogát. Inkább választja a pusztulást, mintsem hogy megbecstelenítő tettek

révén jusson előnyhöz. A becsület és az embertársaival szemben tanúsított feltétlen igazságosság

minden heroikus élet előfeltétele, és ezt a lélek legmélyebb érzése védi meg: a szégyen. Az a nép,

amely lemond a becsület és a szégyen érzéséről, méltatlanná válik az emberi minősítésre:

emberalattivá válik.” És ezért – vonják le a következtetést – képtelenség ugyanazon törvények alá

vetni a zsidókat és az „árjákat”. Megelőző és védekező intézkedéseket kell bevezetni. A zsidóknak

megadni a „szabadságot” – ezen előfeltevések következtében – azt jelentené, hogy szabaddá tenni

az utat az ördög előtt. És a liberális és demokrata ideológia ezért olyan drága a zsidóknak: ez segíti

leginkább mesterkedéseiket.

Ami a második pontot illeti, megállapítható, hogy különösen a németül beszélő országokban

a zsidók nemcsak a vezető pénzügyi körökben, a tőzsdén, a közvélemény-formáló médiumokban

(sajtó, rádió, film) foglaltak el nagyon fontos pozíciókat, hanem majdnem minden értelmiségi

pályán, különösen, mint ügyvédek, orvosok és társadalomtudósok. És itt nem véleményekről van

szó, hanem pozitív statisztikai adatokról. Egyes német városokban e pályákon a zsidók százalékos

aránya elérte a 80%-ot, és csak 20% maradt az igazi németeknek. Más foglalkozási ágakban viszont

a helyzet éppen fordított volt: a munkások és kézművesek között a zsidók aránya mindössze 5-7%-

ot ért el. Bécsben a statisztika még mindig többé-kevésbé ugyanilyen arányokat mutat. Ezen az

alapon az antiszemitizmus a társadalmi kizsákmányolás vádjával él. A zsidó nem alkot, nem termel,

hanem azzal spekulál és kereskedik, amit mások termelnek; más munkájával spekulál és

kereskedik; így gazdagodik meg, és így veszi kezébe az irányítást. Jogot formál a társadalom

intellektuális felépítményeire, és másokra hagyja a munka alacsonyabb rendű formáit.

Ahogyan közismert, a nemzetiszocializmus véget akart vetni a dolgok ilyen állásának. Az új

törvények kizárták a zsidókat a német állam irányításából, és lehetetlenné tették számukra az életet

a magánszféra és a hivatásbeli tevékenység számos ágában. Ezek ellen az intézkedések ellen sokan

tiltakoztak, miután erőszakot és a „szabadság” alapvető korlátozását látták benne. Ám nem szabad

elfeledkeznünk arról, hogy ezek a korlátozások szigorúan koherensek az állam rasszista

ideológiájával, miszerint a zsidó idegen elem, amely legfeljebb vendégeskedhet egy másik rassz

életterében, azonban nem léphet be annak közösségébe. Mindazonáltal, ha nem ilyen egyrészt

radikális és kirekesztő, másrészt viszont meglehetősen ingatag előfeltevésekből indulunk ki (hiszen

az „árja” fogalma egyáltalán nincs meghatározva: negatív fogalom marad, amely azt foglalja

magában, ami nem „zsidó” vagy színes bőrű), azt kell mondanunk, hogy az antiszemiták, amikor

megállapítják, hogy a zsidók nagy százalékos arányban foglalják el az értelmiségi és az irányító

pozíciókat, nem törődnek azzal, hogy megkeressék e jelenség magyarázatát. Itt valójában nem lehet

csupán a zsidók ravaszságára és csalafintaságára, vagy pedig pénzügyi fölényükre hivatkozni. Vagy

talán el kellene ismerni a zsidóknak azokat a kiemelkedő intellektuális tulajdonságait, amelyekkel

az „árják” nem rendelkeznek és nem törődnek? Tehát az alternatíva ez: vagy megalázkodva be kell

ismerni az „árják” alacsonyabbrendűségét, vagy pedig az értékeket teljesen át kell értékelni. Ennek

során a magasabb ideálok nevében le kell értékelni mindazt, ami arra a modern hivatásbeli

értelmiségi álelitre vonatkozik, amelynek oly számos zsidó tagja van. Ha el is fogadjuk a zsidók

közötti szinte szabadkőműves jellegű szolidaritás tényét, be kellene bizonyítani, hogy hivatását

űzve minden zsidó vagy megrontja azt, vagy pedig rasszának uralmi céljai alá rendeli. Ha viszont

nincs objektív különbség aközött, hogy az ügyvédi vagy orvosi hivatást zsidó vagy árja folytatja-e,

akkor nem láthatjuk be, miért kellene foglalkoznunk azzal, hogy az ügyvédek vagy orvosok

körében milyen a zsidók százalékos aránya. Így a zsidók náci korlátozását semmiféle komoly érvvel

nem lehetne igazolni. Egyszerű hatalmi intézkedés volna, amely a konkurencia és minden magasabb

hivatkozási alap kiküszöbölésével az állam nem zsidó polgárainak előjogokat biztosít.

Ezért neveztük gyakorlatinak az antiszemitizmus eme formáját. Benne a szolidaritás egyik

szelleme a szolidaritás másik szellemével áll szemben, de anélkül, hogy egy valóban ideális

ellentétre történne utalás, és anélkül, hogy az árja eszmény a mítosztól (egy olyan képtől, amely

nem tartalma, hanem gyakorlati hatékonysága és szuggesztív ereje révén fejti ki hatását) különböző

tartalmat kapna. Ugyanezt mondhatjuk a gyakorlati antiszemitizmusnak azon aspektusairól és azon

intézkedéseiről is, amelyek a rassz védelmének és megtisztításának gondolatára, a rassznak a vért

megváltoztató merénylettel szemben való megvédésének gondolatára utalnak. Valójában ebben az

antiszemitizmusban magának a „rassznak” és a rassz valódi lényegének a fogalma éppen olyan

határozatlan, mint az „árjaságé”. A rassz valójában „mítosz”. Abszolút – sőt mindenekelőtt

spirituális – terminusokban való kifejtése szinte teljesen hiányzik. Különben is, némelyekben a

doktrinális tévelygés és a fanatizmus annyira eluralkodik, hogy elég a szellemre hivatkozni, hogy

felhördüljenek, és azt higgyék, valamilyen zsidó cselvetésről, a rassz elleni zsidó tiltakozásról van

szó.

A zsidókkal szembeni – többé-kevésbé jogos – ellenérzés mindenesetre – számunkra úgy

tűnik – ott bukik meg, ahol a zsidóságban látják a társadalmi élet növekvő elszemélytelenedésének

és elgyakorlatiasulásának, az arctalan pénz központi irányító erővé válásának, a gazdasági élet

eltőzsdésedésének egyik fő okát. (Az eltőzsdésedésen a mások által teremtett értékekkel való

spekulációt értjük. Ezekből az értékekből azoknak, akik létrehozták, csak nagyon kevés jut. Az

egész folyamat elemei a kamatok, a részvénytársaságok, az immár nem személyek, hanem

ismeretlenek közötti kölcsönök. Az eredmény egy mindenható és szörnyű gépezet, amely népeket

ragad magával, és sorsokat határoz meg.)

Ebben az értelemben – és főként átvitt értelemben – a mindenható zsidóság elleni küzdelem

hatásos szimbólum lehet. De hogy ebből adekvát gyakorlat szülessen, egészen másra van szükség,

mint a kirekesztő rasszizmusra, vagy pedig arra a drasztikus megoldásra, amelyet Kézikönyvében

Fritsch javasol: minden országból ki kellene űzni a zsidókat, és kötelezni kellene őket, hogy valahol

– Afrikában vagy Ausztráliában – megvásárolják a földterület egy részét (hiszen nyilvánvalóan van

rá elég pénzük), amelyen kibontakoztathatják életüket, civilizációjukat és gazdaságukat. Ugyanis

emlékeztetnünk kell arra, amit Marx szavaival kapcsolatban már megjegyeztünk, vagyis arra, hogy

a vírus már behatolt az „árja” népek szervezetébe is. Sőt, ezek a népek – gyermeteg és felelőtlen

módon – éppen a pénzügyekkel, az iparral, az elgépiesített munkával és a racionalizációval mérik a

nagyságot és a hatalmat. Nem külsőleges rendszabályok és erőszakos katonai beavatkozások,

hanem a mély spirituális fordulat és gyógyulás éleszthetik újjá azokat az értékeket, amelyeket az

előző fejezetekben – lényegében egy biológia- és rasszfeletti síkon, a civilizáció és a spiritualitás

síkján – „árja” értékekként definiáltunk. Különben csak egyik bajt a másikkal cseréljük fel. Ez a

helyzet akkor is, amikor a kapitalizmus, vagy a fináncoligarchia, vagy a zsidó internacionálé ellen

úgy veszi fel valaki a harcot, hogy végül álcázott szocialista és plebejus tendenciák győzelmét segíti

elő (és ezek a tendenciák akkor sem változnak meg, ha a nacionalizmus vagy a nemzeti diktatúra

köntösében tetszelegnek); vagy amikor a zsidóság ellen zsidó módon visel háborút (vagyis egy

elnyomó, rasszista és partikuláris kizárólagosság nevében, nem tudva, hogy azt a mintát követi,

amelynek a történelem során Izrael volt a legjellegzetesebb példája).

A Cion bölcseinek jegyzőkönyveihez kapcsolódó mítosz által meghatározott

„munkahipotézis” viszont – antitézisként – elmondja, hogy valójában mire is van szükség. Ha

egyetemes uralmi tervének megvalósítása céljából a zsidóságnak mindenekelőtt szét kellett

rombolnia a monarchista-arisztokrata és heroikus Európát, a hierarchikus, differenciált és spirituális

Európát, akkor egy hasonló Európa nem mesterséges, hanem méltóságteljes és élő helyreállítása

(amelynek végül a rómaiságba kell torkollnia) adhatja meg a helyes vonatkozási pontot annak, aki a

kulturális, az etikai és társadalmi-gazdasági szférában megjelenő zsidó veszedelemnek nemcsak

konkrét, részleges, látható – valójában a rassz által meghatározott – aspektusaival akar

szembehelyezkedni, hanem a dekadenciának azzal a szélesebb megnyilatkozásával is, amelyet a

modern civilizáció általában jelent, és amely talán egy sokkal konkrétabb „intelligenciától”

származik, mint az, amelyre homályos élmények és áttételek alapján – Izrael okkult

összeesküvésének mítoszát ápolva – az antiszemitizmus hivatkozik.