Table of Contents01 - Eloszo es I. Tinuviel meseje

[1]

[2]

[3]

[4]

[5]

02 - II. Turambar es a Foaloke

03 - III. Gondolin bukasa

04 - IV. A Nauglafring

05 - V. Earendel meseje

[*]

[†]

[3]

06 - VI. Eriol, avagy Aelfwine tortenete es a mesek vege

07 - Fuggelek es Tartalomjegyzek

AZ

EL VESZETT MESÉK

KÖNYVE

2. kötet

Szerkesztette: Christopher Tolkien

Fordította: Tandori Dezső Hungarian translation © Tandori Dezső, 1996 Copyright ©George Allen & Unwin (Publishers) Ltd 1984, 1986 Minden jog fenntartva. All

rights reserved.

A fordítás a Grafton (an imrint of Harper Collins Publisers) kiadó 1991-es kiadása alapján készült.

A szilmariiokból (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996) vett részleteket Gálvölgyi Judit fordította.

Kiadja a Holló és Társa Könyvkiadó, 1996 Felelős szerkesztő: Gspann Veronika Borító: Marksz Pál és Lukács Zoltán Tördelő szerkesztő: Csere

Tamás Felelős kiadó: a Holló és Társa Könyvkiadó ügyvezetője

©1991 Frank Richard Williamson

and Christopher Reuel Tolkien, executors of the estate of the late John Ronald Reuel Tolkien

ISBN 963 8380 58 6

ELŐSZÓ

Az elveszett mesék második könyve ugyanúgy szerveződik - szándék s módszer dolgában -, mint az első könyv ;

ezzel kapcsolatban tájékoztatást ad annak előszava. Csakígy: a nevek helyesírását tekintve a magam következetes (nem mondom, hogy okvetlenül „megfelelő")

rendszerét alakítottam ki; Mim és Niniel például Mim és Niniel lett, stb. Köszönetet mondok az oxfordi Bodleian Librarynek, különösképp a Department of Western Manuscriptsnek,

valamint Mr. Douglas A. Andersonnak, aki felhívta figyelmemet némely következetlenségekre.

Egy harmadik kötet tartalmazza majd az 1918-25, illetve 1925- 31 között íródott mesepárost: Legenda Húrin

gyermekeiről; Legenda Leithianról; ez utóbbit C. S. Lewis kommentárja is kíséri; valamint azt a verset, melyet apám A

Gyűrűk Ura végső változatának kidolgozása után illesztett helyére.

I. TINÚVIEL MESÉJE

A Tinúviel meséje 1917-ben íródott, ám az első „teljes" változat későbbi; formája tintaírás radírozgatott ceruzaírásos alapon; ami azt

illeti, apámnak ez az átírása adja az Elveszett mesék utolsó megformált művét. Van a Tinúviel meséjének gépirat változata is, ez későbbi, mint a kézírásos, ám a mitológiának ugyanabba a „fázisába" illeszkedik:

apám, ahol szükségesnek látta, a kéziratot követve változtatgatott a szövegen. A két változat jelentősebb eltéréseire később utalunk. A kéziratban a mese címe: „Átkötés Tinúviel meséjéhez, továbbá Tinúviel meséje". Az Átkötés ezzel a három bekezdéssel indul:

„Nagy volt Melkó gonosz hatalma", mondotta Eriol, „ha ravaszságával, való igaz, tönkretehette az Istenek és a tündék boldog világát,

elsötétíthette addig oly fényes-szép lakozóhelyük egét, minden szeretetük müvét semmivé tehette így. " „Bizony, Valinorban soha ily keményen nem dúlt a rosszaság", hagyta rá Lindó, „de Melkó keze a világ más rontásaiban is benne volt,

és a hitványság magvai, miket elhintett ő, azóta buja dudvatenyészetté gyarapodtak. " „Nem", mondotta Eriol, „szívem mégsem gondolhat más búbánatokkal, olyan ez a szomorúság, amit a szépséges Fák és a világ

világosságának veszte hagyott bennem. "

Ez a szakasz törlésre került, nem fordul elő a gépírásos szövegben, ám csaknem azonos formában bukkan fel A noldók futása végén

(az I. kötetben). Ennek oka: apám úgy döntött, hogy ne a Tinúviel, inkább A Nap és a Hold meséje kövesse közvetlenül a Valinor

elrejtését és A noldók futását. (lásd e kérdés részletes taglalását az első kötetben). Az Átkötés következő részének nyitó mondata:

„Mármost hamarost e mese mondását követő napokban" - keletkezésekor a Valinor homályba borultára és A noldók futására

vonatkozott, ám az sosem tisztázódott, mire utaltak volna e szavak, mikor a Tinúviel elkerült eredeti helyéről. Az Átkötés változatai eleinte igen hasonlóak, de amikor Eriol a múltjáról (a maga történetéről) mesél, eltérnek már. A korai

változatra a gépírásos szöve- get adom csak, és amikor eltérésük kezdődik, mindkettőt egymás után közlöm. Eriol életének taglalásai

mindazonáltal a VI. fejezetig váratnak magukra.

Mármost hamarost e mese mondását követő napokban, íme, tél közelgett Tol Eresséa földjére. Eriol ugyanis

vándorlást feledve, kedvét inkább a vénséges Kortirion táján töltvén lelte. Azokban a hónapokban soha ő messzébb

nem ment, mint a város szürke falai körül terülő mívelt földsáv, de az inwék és a telék számos származéka oly

kedvességgel fogadta őt csarnokában, mint jogosan otthonos vendéget, s ő maga mindinkább ügyesedett a tünde nyelv

használatában, szokásokat mélyebben ismerni kezdett, nemkülönben ez itt honos szerelmetesek meséit, dalait híven

értette végezetül már. Tél tört rá hirtelen akkor a Magányos Szigetre, és kertet-gyepet elborított a fehér hó szikrázó takarója; csitultak a

szökő forráskutak, és mind a csupaszuk fák csöndbe borultak, a messzi nap halványan fénylett csak, és a köd hosszú,

kecses jégcsapokon játszott. Eriol azonban most sem utazott tovább, figyelte inkább a hideg holdat, miként néz le a

végtelen fagyos magasokból Mar Vanwa Tyaliévára, és hogy a tetők felett a csillagok megragyogtak, fülelt, ám nem

hallotta most Timpinen fuvolaszavát; mert a nyár lélegzete ama lehelet pezsgés, és az ősz titkos jelenléte az, ami a

Szürke Bűvű Csónakot elindíthatja, járművét néki, és mintha a messziség nyel- dekelne, nyeli őt messze-messze. Persze Eriol így sem feledte a nevetést, vígságot, a zenét sem. Kortirionban lakozott ekképp a vándor Eriol, akinek

szíve eladdig nyugvást nem ismerhetett. Jött szürke délután a megkavarult nappalra, ő a benti világot érezte-élvezte, a

tűz fényét-melegét, ez jóságos jó volt, és vele a tánc, a gyermekek vígasságos zajongása, mert hogy Eriol maga lett

játékok szíves szervezője a Visszanyert Játék Csarnokában lányokkal, fiúkkal. Végül ott ők megfáradva a nagy

vígasságtól végigdőltek a tűz előtt, szőnyegeken, és egy gyermek, kicsi lány, azt mondotta: „Mesélj, Eriol, ó, mesélj

nekem!" „Mit meséljek hát, ó, Véanné?" kérdezett vissza ő, s a lányka, Eriol térdére telepedvén, így szólt: „Mesélj a

gyermekekről a Nagy Földeken, vagy a hazádról - otthonodnak volt-e kertje, olyan, mint ez, pipacsokkal s

árvácskákkal, amilyenek az én kis sarkomban virulnak a Rigók Ligetének mélyén?"

Következzék az Átkötés maradékának kézirat-változata:

Mesélt neki Eriol akkor az otthonáról, mely az emberek egyik ódon városában leiedzett, töredező-omladozó fal

ölelte ezt akkor már, folyó is futott mellette, vize fölé nagy-nagy torony, egy kastélyé vetett árnyat. „Igen-igen szálas

torony", mesélte, „bizony, a holdnak magasra kell hágnia, hogy arccal lenézzen reá. " - „Volt olyan, mint Ingil Tirinje,

akkora?" kérdezte Véanné, ám Eriol erre azt felelte, nem is sejti már, hisz' sok-sok év eltelt azóta, mikor ő azt a

kastélyt s tornyát utolszor látta, mert „Ó, Véanné", mondta, „én ott csak kis ideig éltem, s fiúvá cseperedve,

nagyobbacskává, onnét messzire vetődtem. Apám, tudd meg, partvidéki nép fia volt, s én a tengert sosem láttam

eladdig, de csontjaimban ott élt vágya, szerelemmel, és apám is ezt szította meséivel, melyeket még apjától hallott

egykor. Mármost anyám meghalt emez ódon város kegyetlen s szörnyű ostromában, apámat is ott kaszabolták le a

falak körüli vad küzdelemben, és a végén én magam menekülhettem csak a Nyugati Tenger partjára, s azóta főleg a

habok hátán éltem, vagy mellettük. S ez is rég volt. " A gyerekek persze elszomorodtak e bús dolgoknak hallatán: íme, a Nagy Földek ama lakóit mily csapások sújtották,

háborúk és halálos vészek, és Véanné Eriolba kapaszkodva mondta: „Ó, Melinon, soha ne menj te háborúba - vagy már

jártál is netán?" „Hü, gyakran is, úgy ám", mondotta Eriol, „csak épp nem a földi királyok s hatalmas nemzetek irtózatos háborúiban,

melyek irgalmatlanok s rémségesek, és sok szép földet, gyönyörű dolgot, még nőket s kedves leányokat is, mint te

vagy, Véanné, elpusztítanak; nem, én olyan nemes viadalokról beszélek, ahol bátor emberek kis csapatai sebes

ütésekkel összecsapnak. Csupán egyet nem értek, én kicsi drágám, mire jó erről beszélni, miért ne meséljek inkább

első kalandjaimról a tengeren?" Támadt erre heves érdeklődés, Eriol meg nekilátott, mesélt vándorlásairól a nyugati kikötők során át, meg a jó

társakról, kiket így ismert meg, szólt a parti városokról, víg hajókról, s elmesélte, hogyan szenvedett ő maga igen

messzi nyugati szigeteken túl hajótörést, és felbukkant a történetben az a hajdani tengerész, aki fedelet adott néki, és

magányos kalyibájának tüzénél különös dolgokról regélt, a Nyugati Tengerek túljáról, a Bűvös Szigetekről, és arról az

igen magányosról, mely ezektől is messzibb van még. Rég nem látta azt már senki tündökölni, s ő maga is

tömérdekszer kereste, de hiába.

„Ettől fogva", mondta Eriol, „még kíváncsibban hajóztam a nyugati szigetvidéken, efféle történetekre vágyódván, s

így esett aztán, hogy sok nagy utam után az Istenek áldásaképpen Tol Eresséába vetődtem, íme - így ülhetek itt,

mesélgetvén neked, ó, Véanné, hanem érzem, szavam elapadgat lassan. " Ám egy fiúcska, neve Ausir, kérlelni kezdte őt erre, mesélne még a hajókról s tengerekről, de Eriol így válaszolt:

„Nem - van még épp elég idő, míg Ilfiniol vacsoragongja megbondul s szól, halljunk addig egy mesét, mit ti mondtok, ó,

gyermekeim, amit ti hallottatok, olyat!" Véanné akkor szépen kihúzta magát, két kezét összecsapta, s ezt mondotta:

„Halld hát, elmondom Tinúviel meséjét: "

Ennek a résznek a gépiratos változata így szól:

Mesélt Eriol akkor az otthonáról, mely az emberek egyik ódon városában volt, töredező-romladozó fal ölelte, mert a

nép, mely ott lakott, a biztos s dús béke idejét is ismerte egykor. Folyó is futott a város mellett, vize fölé nagy-nagy

kastély roppant tornya vetett árnyat. „Élt ott egy hatalmas herceg", mesélte Eriol, „s az, ha legmagasabb bástyájáról

körbenézett, roppant birodalma határát se látta, már kivéve keletnek, ahol a nagy hegyek kék árnyai sejlettek - no, azt

a tornyot tartották az emberek országaiban a legnagyobbnak. „Volt akkora, mint Ingil Tirinje?" kérdezte Véanné, s

Eriol azt felelte erre: „Igen-igen szálas torony volt, mert a holdnak is magasra kellett hágnia, hogy arccal lenézzen reá,

de hogy valójában mily magas volt, nem is sejtem én azt már, Véanné, lévén hogy nagyon rég volt, mikor azt a kastélyt

s tornyát utószor láttam. Háború szakadt erre a békességesen alvó városra, s romladozó falai nem tudták megvédeni a

Keleti Hegyekből lezúduló vad emberek támadásától. Anyám ott halt meg e város kegyetlen-szörnyű ostromában,

apámat lekaszabolták a falak körüli irtózatos küzdelemnek végén. Azokban a régi-rég' időkben én még nem voltam

elég nagy a fegyverfogáshoz, hát túléltem a háborút, rabszolgasorra vetettek. Tudjátok meg: apám parti nép fia volt, de odakeveredett ama városba, és a sosem látott tenger iránti szerelem ott

égett a csontjaimban. Egykor ezt apám is szította, mesélt nekem vad vizekről, fölemlegetvén történeteket, miket maga

is apjától hallott. Nem érdemes sokat beszélni rabsorsomnak idejéről, mert hamarosan tettem róla, hogy e bilincstől

szabaduljak, eljussak a Nyugati Tenger partjára - s ettől fogva e régi időkben főleg a habok hátán éltem, vagy tajtékos

partjaikon. " Hallván e sok bús dolgot, a gyermekek elszomorodtak: íme, a Nagy Földek lakóit mily csapások, háborúk s halálos

vészek sújtották, s Véanné belekapaszkodott Eriolba, így kérlelte: „Ó, Melinon, soha ne menj te háborúba! Vagy jártál

már?" „Hü, gyakran is", mondta Eriol akkor erre, „csak épp nem a földi királyok s hatalmas nemzetek irtózatos háborúiban,

melyek irgalmatlanok s rémségesek, elpusztítják mind a földnek szép dolgait, mindama ékességes műveket, miket

emberkéz hozott lére még boldog békeidőkön - halljátok, nem kímélnek szép nőket, drága kis lányokat se, amilyen te

vagy, Véanné Melinir, mert a hadakozók gyűlölettől, vér szomjától ittasultak, s Melkó jár velük. Nem, én magam olyan

nemes viadalokat éltem meg, hol derekas férfiak néha találkoznak, összecsapnak, s e csatározásban a test s a szív

erejét próbálják - hanem hát mit is beszélünk ily dolgokról, nem akarnál- e tengeri kalandjaim felől hallani inkább,

kicsikém?" Támadt erre nagy érdeklődés, s Eriol mesélt is nékik első vándorlásairól nyugati kikötők során át, jó társakról, kiket

megismert, városokról; s hogy hajótörést miként szenvedett a messzi nyugati szigeteknél, s hogyan lelt egy magányos

sziget-szemecskén valami hajdani tengerészt, ki egy szál maga élt ott kalyibájában a parton - maga ácsolta hajójából.

„Bölcs ember volt igencsak", mesélte akkor Eriol, „a tenger dolgairól senkitől okosabbat s többet nem hallottam, szinte

varázsló volt ő mind e tudományával. Mesélt különös dolgokat a Nyugati Tenger messze túljáról, a Bűvös Szigetekről,

meg arról a legmagányosabb messziről, mely rajtuk túl van. Egyszer, így mesélte, látta tündökölni messze-messze, s

azután soksok időn át kereste, de mindhiába. Megtanított ő engem a rejtett tengerek még több tudományára, tőle

tudtam meg, milyenek a sötét, úttalan vizek, s nélküle bizony nem leltem volna e drágaságos földre, vagy édes-szép

városára, avagy a Tűnt Játék Kis Házára - persze sok-sok igyekezetbe tellett, míg idáig eljutottam, tömérdek fárasztó

utazásba, így eshetett, hogy az Istenek áldásaképpen Tol Eresséát elértem végül - így ülhetek itt, mesélgetvén neked,

Véanné, hanem érzem, szavam lassan elapad. " Ám egy fiúcska, neve Ausir, kérlelni kezdte, mesélne még többet a hajókról és a tengerről, mondván: „Mert nem

tudod-é, Eriol, hogy az a hajdani tengerész ott az elhagyatott tengerparton nem más volt, mint Ulmó maga, aki nem

ritkán így jelenik meg az utazóknak, kiket szível - no de aki Ulmóval beszélt, tudhat jó pár oly mesét, melyek még az itt

Kortirionban lakók fűiének sem ismeretesek. " Csakhogy Eriol akkor nem hitte Ausir igazát, s azt mondta: „Nem,

meséért mesét, ti mondjatok nékem valami olyat, míg Ilfrin vacsorához nem gongat, amit én még nem hallhattam. " Mire Véanné felült, tapsolt, s így kiáltott hozzá: „Elmondom

néked akkor hát Tinúviel meséjét. "

 

Tinúviel meséje

Közlöm most a Tinúviel meséjének kéziratos szövegét. Az Átkötés valójában nem különböztetődik meg, nem is válik el semmi módon

sem a tényleges me- seszövegtől, és Véanné sem formál elébe igazi „bevezetést".

„Ki volt hát ez a Tinúviel?" kérdezte Eriol. „Ó, nem tudod?" így Ausir, s folytatta: „Tinúviel volt Tinwé Linto leánya. "—, Tinwelint", igazította ki Véanné, hanem

a fiú rögtön rávágta: „Egymindegy, ám e házban a tündék, akik szeretik a mesét, Tinwe Lintót mondanak, bár Vairé azt állítja, hogy Tinwe a helyes név, így vándorolt el az erdőségekbe. "

„Pszt, Ausir", torkolta le Véanné, „ez az én mesém, és én fogom elmondani Eriolnak. Nem láttam-e Gwendelinget és

Tinúvielt a magam két szemével, vándorolván az Álmok Ösvényén a régi-régi napokban?"1 „Milyen volt Wcndelin királynő (mert így hívják őt a tündék), 2 ó, Véanné, ha látva láttad?" érdeklődött Ausir. „Karcsú és igen sötét hajú", mondta Véanné, „a bőre pedig sápadtfehér, a szeme azonban sugárzó volt, nagyon

mélynek látszott, öltözete fátyolszövetből készült, feketéből, agátflitteresen tündökölt, ezüstöve csillogott. Ha énekelt,

ha táncolt, álmok úsztak fejed körül, elméd szunnyadozni kezdett, de úgy, hogy az fájó, súlyos bódulattal járt. Kobold

volt ő, aki még Kör megépülte előtt menekült cl Lórien kertjeiből, így járta a világ erdőséges helyeit, csalogányok

repkedtek körülötte, gyakran énekelvén. E madarak dala bűvölte el Tinwelint fülét, volt pediglen ő amaz eldák

törzsének vezére, kikből azután a szoloszimpok lettek, a parti dudások; haladt pedig akkoron Tinwelint, társaival,

Oromé lova mögött, elhagyván Paliszort. Ilúvatar vetette el a zene magjait e kis népség lelkébe, vagy hát így mondja

ezt Vairé, s ő közülük való; és akkor ez a zene szépségesen virult csakhamar, de Gwendeling csalogányainak dala a

legszebb zene volt, amit csak hallott Tinwelint, és nyomban el is kószált a csapattól, be a vadonba, keresni a sötét fák

közt a hang forrását. És így mondják: nem csak úgy pár pillanatig fülelt ő ekképpen, hanem évek során át, és emberei hiába keresték, míg

a végén követték Oromét, eljutottak így a messziséges Tol Eresséába, s Tinwelint nem látta őket többé. Ö maga

azonban, jó idő után, így tűnt néki, rábukkant hirtelen Gwendelingre, aki ott feküdt levélágyon, bámulta a csillagokat a

magasban, s ő maga is madarainak dalát fülelte. Tinwelint szelíden odahajolt fölébe, nézte, s azt gondolta: »Ó, lássuk

csak, itt egy csodalény, szebb szépségű, mint amilyet magam népem körén valaha is láttam« - mert, való igaz,

Gwendeling nem volt tündér, nő sem volt ő, hanem az Istenek gyermekei közül való valaki; és ahogy Tinwelint

közelebb hajolt, hogy haja fürtjét érinthesse, lába alatt megroppant egy ág. Akkor Gwendeling már szökkent is, messze

tűnt, közben szelíden nevetgélt, olykor dalra is fakadt, táncra perdült, hogy Tinwelint hallja-lássa, mígnem feje kezdett

elnehezülni e jelenéstől, tünemény álmok környékezték, s végül arccal végigesett a földön, ott hevert a fák közt, s igen-

igen nagyot aludt. Mármost hogy megébredett, nem gondolt többé népére (s hiába is gondolt volna, mert ők rég elérték már Valinort),

hanem csak e derengés-hölgyet áhította volna látni; ki nem járt messze, nem, mert ott maradt a közelben, így figyelte.

Többet történetükből nem tudok, ó, Eriol, de elég annyi, hogy végül a felesége lett Gwendeling Tinwelintnek, s igen

soká ültek trónon, mint király s királynő, Artanor Elveszett Tündéinek uralkodói. Sokkal, de sokkalta később, mint tudod, Melkó betört megint a világba Valinorból, s mind az eldák, akik

megmaradtak a sötétségben, vagy elvesztek Paliszorból menetelvén, s a noldók is, kik visszamentek az ő nyomában a

világba, mert elrablott kincsük keresték, hatalmába kerültek néki, rabszolgái lettek. Mondják mégis, hogy számosan

elmenekültek, s a vadonokban és elhagyott térségeken vándoroltak-bolyongtak, s összeverődött egy vad népség

belőlük, Tinwelint király alattvalói. Legtöbbjük ilkorin volt, vagyis oly tünde, ki sosem látta Valinort vagy a Két Fát, s

nem lakozott Kórban - igen kísértetiesek voltak ők, furcsa lények, keveset tudtak a fényről, a kedvességröl-szépségről,

a zenéről, már leszámítva sötét, különc énekeiket, mely vadon helyeken visszahangzott, mély barlangüregekben halt

el. Másmilyenné valójában akkor váltak, hogy a Nap jött, s ami azt illeti, addig számuk szépen gyarapodott a vándor

gnomák révén, s a kószáló koboldokkal, Lóriennek seregéből. Tinwelint udvarain tanyáztak, s Gwendelinget követték

ők, kik nem az eldák nemzetségeiből valók voltak. Mármost a Napfény s a Holdragyogás napjaiban Tinwelint még egyre Artanorban időzött, s nem ment sem ő maga,

sem népe a Száma-Se Könny Csatájába, bár az a történet ezt a mesét nem is érinti. De e nagyúrnak népe jócskán

meggyarapodott, ahogy szerencsétlen futamodok sokasága menekült hozzá. Lakozóhelyüket Melkó látása elől a

tündér Gwendeling büvereje rejtette, lepleket szőtt az utakra varázsszavakból, hogy csak az eldák járhassanak ott

könnyűszerrel, ekképp a király s királysága védve volt minden veszedelemtől, kivéve az árulástól. Csarnokai roppant

barlangüregekben épültek, valóban uralkodóhoz méltó, szépséges helyek. Ezek a barlangüregek ott voltak Artanor

hatalmas rengetegének szívében, minden vadonok legirdatlanabbikában, bejárataik előtt folyam folyt, és senki bejutni

nem bírhatott, csak e vízen át, melynek keskeny hídját erősen őrizték. A Vas Hegyei nem voltak messze, túljukon

leledzvén Hiszilómé, ahol emberek lakoztak, rab noldók dolgoztak, s ahová szabad elda kevés tévedt. Halljátok, íme, mostan oly dolgokról mesélek, melyek Tinwelint csarnokain azután estek, hogy a Nap feljött, de még

a Száma-Se Könny Csatája, e feledhetetlen nap előtt. Melkó nem mutatta ki szándékait még, nem bontakozott ki

határtalan hatalma és kegyetlen gonoszsága.

Két gyermeke volt Tinwelintnek akkor, Dairon és Tinúviel, és Tinúviel leánygyermek volt, a rejtőző tündék

legszebbike, s való igaz, nem is lehetett volna túl sok leány ilyen szépséges, lévén hogy anyja tündér volt, bizony,

Istenek leánya; ám Dairon fiú volt, erős és vígasságos is, mindenekelőtt pedig imádott nádsípon játszani, vagy más

erdővidéki fúvóshangszeren, a tündék mindenkori legbű- vösebb három muzsikusa közé sorolják őt, és a másik kettő

Tinfang Warble, azaz a „Tütüke" meg a tenger mellett játszó Iváré. Ám Tinúviel elsősorban a táncban lelte kedvét-

örömét, fürgén villogó lábacskáinak sehol nem volt párja, sem ügyességet, sem szépséget illetően. Mármost Daironnak s Tinúvielnek roppant élvezetére szolgált, ha apjuk, Tinwelint barlangüreges csarnokait

odahagyhatták, s együtt tölthettek hosszas időket a fák közt. Dairon gyakorta ült ilyenkor valami fűcsomón vagy

fagyökéren, és zenélt, mire is Tinúviel táncolt aztán, és ha így tett, Gwendelingnél is hajlékonyabb volt, Tütü- kénél is

bűvösebb, ki a hold alatt koboldkodott, madárka - sem oly édes, lenge ritmusban szem nem gyönyörködhetett, már

kivéve Valinor rózsakertjein, hol Nessza táncol a sosem fakuló zöld gyep smaragdján. S még éjten is, hogy a hold fakón süt, játszottak és táncoltak ők, nem féltek, ahogy én félnék, mert Tinwelint és

Gwendeling uralkodása az erdőkből minden gonoszt távoztatott, Melkó még nem zaklathatta őket, s az emberek a

hegyeken kívülre rekesztve éltek. A hely pedig, melyet a leginkább szerettek, egy árnyas zug volt, szilfák nőttek ott, bükkök is, de nem voltak túl

magasak, s akadtak fehéren virágzó vadgesztenyefák, sosem szikkadt ki a föld, s dúsan burjánzott a fák tövén a bürök.

Egyszer így mulattak ott egy júniusi nap, és a bürök fehér ernyővirágai csipkefelhöként övezték a fatörzseket, s itt

táncolt Tinúviel, mígnem fakulni kezdett már az alkonyfény is, és sok fehér pille szálldosott. Tinúviel, tündér lévén,

nem úgy érzett e pillék iránt, mint az emberek gyermekeinek többsége, jóllehet a bogarakat ő sem szerette, pókhoz

meg elda eleve nem is nyúlna soha, Ungwelianté okán - de most e fehér pillék ott kavarogtak a feje körül, és Dairon

trillázva megszólaltatott egy varázslatos tündérmuzsikát, mikor hirtelen különös dolog történt. Sose hallottam, hogyan is kelt át Bercn a hegyeken s jutott cl oda; ellenben bátrabb volt ő, mint majd hallod, a

legtöbbeknél, és a benne élő vándorösztön, e tiszta vágy hajtotta, így hatolt át a Vas Hegyeinek borzalmain, s érkezett

el a Külső Földekre. Mármost Beren gnoma volt, fia Egnornak, az erdésznek-vado- násznak, ki is Hiszilómé északi részén a sötétebb

helyeken3 vadászgatott. Szorongás és gyanakvás honolt az eldák s ama rokonaik közt, akik belekóstoltak a Melkó-

szolgaságba, ebben bosszulta meg magát a gnomák gonosz viselkedése a Hattyúkikötőnél. Melkó hazugságai jócskán

elterjedtek Beren népének körén, gonosz dolgokat tételeztek fel a titkos tündékről, ám ő maga most akkor Tinúvielt

láthatta táncolni a gyönge fényben, és Tinúvielen gyöngyház-ezüs- tös ruhácska volt, meztelen lába ott villogott a

bürökszárak közt. És Beren bizony nem törődött vele, valák leánya-e ez a tünemény, vagy tünde, netán az emberek

szülötte, hanem csak odalopózott jó közelre, hadd lássa; és innen Beren valóban csodálhatta a táncot a tisztáson, és

egészen elgyengült a bűvölettől. Oly karcsú volt ez a jelenés, oly tiszta-szép, hogy Beren már-már fejvesztve nézte,

nem is ügyelt rá, meglátják-e avagy sem. Csak csodálta, kimeredt szemmel - és ekkor történt, hogy arcára hullt a

holdfény, s Dairon meglátta őt. Azonnal tudta, ez a valaki nem az ő népük fia, és az erdei tündék Dor Lómin gnomáiról

úgy gondolkodtak, hogy álnok lények, kegyetlenek és hűtlen árulók, miért is Dairon elejtette hangszerét, s felkiáltott:

»Fuss, fuss, ó, Tinúviel, menekülj, ellenség jár az er- dőn!«, s ő maga már iramodott is a fák közé, el, el. Az ámuló

Tinúviel nem követte azonnal, mert először fel sem fogta szavainak értelmét, és mert tudta azt is, hogy oly sebesen,

mint a fivére, futni ő nem tud, inkább legörnyedt, odabújt egy különösen nagy virágernyő alá, rejtené el; s a levelek

zöldje közt a fehér tünemény olyan volt, mintha oda is csak hold fénye hulla, annyira légies. Beren pedig nekiszomorodott, mert magányos volt az ő szíve, bántotta az is, hogy tőle ezek ketten így megriadtak

szegények, és keresni kezdte Tinúvielt mindenhol, mert sejtette, nem menekült el. Keze akkor hirtelen megérintette a

lány karcsú karját a levelek alatt, és Tinúviel sikkantva szökkent hátra, iramlott máris, ahogy csak vitte lába, tűnt a

tűnt fényben, el, valóban el a fatönkök közt, a bürökernyők alatt. A finom kar érintése Berent még jobban feldúlta,

izgatottan igyekezett utána, de nem volt elég gyors, nem is lehetett, s Tinúviel megkönnyebbülten, bár riadt szívvel ért

vissza apjának csarnokaihoz; ezután hosszú napokig nem járt egymagában táncolni a vadonba. Nagy volt Beren szomorúsága, nem is tágított a csodás jelenés helyéről, bízván, a tündér lény visszatér hamar,

táncol újra, aztán feltalálására indult mégis inkább, kutatta a vadont, tisztásokat keresve - Tinúvielt nem lelve sehol.

Leste alkonyszürkületekkor, valamicskét több reménnyel holdvilágnál. S akkor egy este megvillant egy valamicske

valami - és tessék, ott lejtett a szépséges leány, egyedül volt, Dairon sehol. Azután is gyakran eljött ide, táncolt

Tinúviel, többnyire egymaga, olykor azonban Dairon is a közelében volt. Beren az erdőszélről, tisztes távolból figyelte,

hogyan táncol a csodatünemény, ám ha Dairon nem mutatkozott, közelebb is merészkedett. Tinúviel persze rég tudott

a jelenlétéről, félelem mégsem fogta el többé, úgy meghatotta ennek a holdsütötte arcnak a tiszta, áhítozó mohósága;

látta, kedves személy lehet, s hogy az ő szépséges táncába igencsak beleszerethetett. Akkor Beren követni kezdte titkon Tinúvielt, át az erdőn, egészen a barlangszájig, a hídfőig, és mikor a lány eltűnt, ő

átkiáltott vágyódva a víz felett, a nevet kiáltotta, melyet Dairon ajkáról hallott: „Tinúviel"; s bár maga Beren nem tudta

ezt, a csodalény a bokrok árnyából, ágak mögül gyakorta figyelte őt ilyen alkalmakkor, s bizony mosolygott. Történt

azonban végezetül, hogy mikor egyedül táncolt, Beren előlépett a fák közül, s azt mondta: »Tinúviel, taníts meg

táncolni. « - »Ki vagy te?« kérdezte erre ő. - »Beren. A Keserű Hegyek túljáról jövök. « - »Akkor, ha táncolni vágyol,

kövess. « És térült-perdült, szinte repült, be az erdőbe, de olyan gyors most nem volt, hogy Beren követni ne tudná, s

néha még hátra is pillantott, évődve-mosolyogva, nevetve, hogyan csetlik-botlik követője, s azt kiáltotta: »Táncolj hát,

Beren, táncolj! Ahogy a Keserű Hegyek túlján ropják!« Így érték el, kanyargós ösvényeken, Tinwelint barlangi

palotáját, s ott akkor Tinúviel átcsalogatta Berent - a hídon át - a folyó túljára hívta, követné a bejáraton át is, le az ő

lakozóhelyének üregmélyeibe, s Beren ámulva engedelmeskedett.

Hanem hogy már a király előtt állt, Berent nagy riadalom fogta el, tiszteletét áhítattá fokozta Gwendeling királynő

szépsége, s íme, tessék, mikor a király azt mondta: »Ki vagy te, hogy így hívatlanul elémbe csetlesz-botlasz itt,

csarnokmélyeinken?«, bizony, a kérdésre válaszul egy mukkot kinyögni nem tudott. Ezért hát Tinúviel felelt helyette,

mondván: »Apám, ő Beren, a hegyek túljáról érkezett vándor, és táncolni tanulna, ahogyan az artanori tündék járják a

táncot. « És nevetett, ám a király homloka ráncba szaladt rögvest, meghallván, honnét is jött hát Beren, és azt mondta:

»Félre e könnyelmű beszédet, leányom, azt halljam inkább, akart-e ez a vad árnytünde bántani téged?« »Ugyan, apám«, felelte a lány, »dehogy akart! És azt hiszem, gonoszság sincs a szívében, szemernyi sem, és kérlek,

ne bánj keményen vele, ha nem akarod, hogy Tinúviel leányod sírjon, mert tudd meg, nagyobb csodálatot érez ő

táncom iránt, mint eddig bár- ki. « Ezért hát így folytatta a király: »Ó, Beren, noldók fia, mire vágyol az erdő-tündéktől,

mielőtt visszamégy oda, ahonnét érkeztél?« Akkora volt Beren szívének öröme, hallván, hogy Tinúviel így szólt az érdekében, s hogy a király is ekképp kérdi

már őt, íme: visszatért kalandos lelke bátorsága, érezte magában újra ugyanazt az erőt, mely a Vas Hegyein átsegítette,

merészen Tinwelintre nézett hát, s azt mondotta: »Ó, nagy király, hát a te leányodra vágyom, mert ő a legszépségesebb

és legédesebb minden hölgyek közül, kiket valaha is láttam, avagy akiket megálmodtam magamnak. « Akkor a csarnokban csend támadott, már kivéve, hogy Dairon nevetni kezdett, s mind, kik hallották ámultak,

döbbentek voltak, ám Tinúviel csak lesütötte a szemét, és a király, alaposabban szemügyre véve most Beren vad s

tépázottas küllemét, szintén hahotázni kezdett, mire a vakmerész jövevény szégyenkezve elpirult, s Tinúviel szíve

olyan, de olyan szomorú lett a láttán. »No, azért ez már sok«, kezdte akkor a király, »hogy az én Tinúvielemet, minden

leányok legszebbikét feleségül vennéd, az erdő-tündék közt herceg lennél így... szép elképzelés, s a legvakmerőbb

merészség, amit sehonnan jött idegen megengedhet magának. « S így Tinwelint így folytatta: »Szerencsére én is

kérhetek azonnal valami méltó ellenszolgáltatást. Nem nagy dolog, persze, inkább azt fejezi ki, milyen magasra tartom

képességeidet. Tessék, hozz nekem egy szilmarilt Melkó koronájáról, és már aznap feleségül mehet hozzád Tinúviel,

amennyiben akar. « A palotában mindenki tudta és értette, hogy a király buta tréfának veszi a dolgot, Beren kérését mármint, csak

sajnálkozik a szegény gnomán, s ki-ki mosolygott is azonnal: hiszen a Féanor- szilmarilok híre nagy volt szerte a

világon, és a noldók regéket regéltek róluk, és sokan, kik Angamandiból elmenekülhettek, látták is e kincseket, hogyan

tündökölnek, díszítvén Melkó vaskoronáját, melyet pedig ő soha a fejéről le nem tett, lévén drágábbak neki a

szilmarilok, mint a szeme fénye, és nincs az a tündér, tünde vagy ember, aki csak egy ujjal is érinthetné őket, s nem az

élete árán tenné. Beren ne tudta volna ezt? Tudta. S azt is értette jól, mennyi gúny van a szavakban, a mosolyokban,

arca dühtől lángolt, így kiáltotta: »Ez igazán nem nagy ajándék egy ily édes ara atyjának. Persze különös szokásai

vannak az erdő-tündéknek, úgy látom, hasonlóképp, mint ahogy az emberek népének törvényei nyersek, mert te

magad nevezed meg az ajándékot, mikor még az ajánlat sem hangzott el; ám - legyen! Én, Beren, a noldó vadász 4

teljesítem apró óhajod«, és e szavak kíséretében rohanvást elhagyta a csarnokot. Mindenki hökkenten állt, de Tinúviel

máris felzokogott. »Nem volt szép ez tőled, ó, atyám«, kiáltotta, »halálba küldeni valakit sajnálatos tréfád kedvéért -

mert nagyon úgy érzem, meg fogja próbálni. Annyira feldúlta őt haragod, s hogy csúfot űztél belőle; és Melkó le fogja

mészárolni őt, és nem lesz többé senki, aki az én táncom láttán így szerelmetesen örvendezne.« Mondta erre a király: »Nem ő lesz az első gnoma, akit Melkó leöl, s történt ilyesmi csekélyebb okból is már. És még

örülhet, jól járt! Nem azt kapta, amit érdemelhetett volna engedély nélküli behatolásáért, s azért, hogy e csarnokban,

színünk előtt tiszteletlenül beszélt«; ám Gwendeling nem szólt, s leányát meg sem rótta, nem faggatta hirtelen sírása

miatt, mikor mégis csupán egy ismeretlen vándorról volt szó. Beren pediglen, Tinwelint színe elöl távozván, dühödötten vágott neki a vadonnak, míg végre közel nem ért az

alacsonyabb dombokhoz s a fátlan vidékhez, mely figyelmezetető jel volt, hogy hamarosan a sivár hegyek

következnek, a Vas Hegyei. Csak itt érzett végezetül fáradtságot már, s meg is szakította vonulását, tudván, nagyobb

megpróbáltatásai eztán jönnek. Roppant csüggedés éje szállt rá, és szívében semmi reményt nem érezhetett, nem is

volt sok, és ahogy a Vas Hegyeit követve lassan elérte Melkó lakozó- helye rettenetes vidékeinek közelét, borzadályos

rettegés tört rá. Tömérdek mérges kígyó hemzsegett mindenfelé, farkascsordák vágtattak fogcsattogtatva, még

ezeknél is szörnyebbek voltak a kísértetek s orkok vándor bandái - Melkó hitvány kreatúrái voltak ők, ocsmányak,

gonosz müvét teljesítették be, amerre jártak, hörgő, vérszomjas vad rémek, állatokat és embereket és tündéket

vadásztak, vitték őket Melkónak, uruknak. Beren több ízben is épp csak hogy megmenekült e vadász orkoktól, s egyszer egy roppant farkas, egy toportyán

féreg állkapcsai közül is, nagy küzdelem után, holott minden fegyvere egy szál kőrisfurkó volt, s más kalandok és

veszedelmek is várták, ahogy Angamandi felé haladt. Gyakorta kínozta szomj s éhség, s nem is egyszer visszafordult

volna inkább, ha nem tudja, az ugyanolyan veszedelmes dolog lenne, mint az előnyomulás; szívében ott visszhangzott

ráadásul Tinúviel édes hangja, ahogy Tinwelinthez szólt az ő dolgában, s éjidőn számtalanszor úgy hallotta

képzeletben, valaki sír érte messzi tündehonának erdősében: és ezt jól is vélte. Egy nap aztán az iszonyú éhség rákényszerítette: lopózzék be az orkok elhagyott táborába, ott kutasson,

kaparásszon, hátha lel hulladék ételt. A táborlakók közül páran váratlanul visszatértek, foglyul ejtették, megkínozták,

de nem ölték meg, mert a kapitányuk látta, mily kemény legény, mennyi viszontagság nyomát viseli, mit bírhatott ki, s

azt gondolta, Melkónak talán kedvére lesz, ha látja és befoghatja rabmunkára valamelyik bányájában, netán kovács-

műhelyében. Így vonszolták Berent Melkó színe elé, s ő a szívében büszke öntudatot érzett, mert atyja övéinek

körében élt a szent hit, hogy Melkó uralma sem tart örökké, mert a valákat megindítja végül a noldók könnye,

nekilátnak, Melkót lekötözik újra, Valinort megnyitják ismét a fáradt tündék előtt, és a Földre megint nagy öröm száll.

Melkó éktelen haraggal nézett rá, és azt kérdezte, hogy van ez: hogy egy gnoma, ki születésénél fogva néki

rabszolgája, kéretle- nül-engedetlen így elcsatangolt az erdőkbe, ám Beren erre azt felelte, nem renegát hitehagyott ő,

hanem oly gnomáknak sarja, kik Aryadorban lakoztak, onnnét az embernépbe keveredtek. Ezen Melkó csak még

jobban feldühödött, mert mindig is szerette volna tönkretenni tündék s emberek barátságát, és azt sziszegte, itt

nyilván az ő uralma ellen szőtt összesküvés részese áll most, olyan, aki megérdemelné a balrogok kínzásait; de Beren

látta veszedelmét, s így felelt: »Ne hidd, ó, leghatalmasabb ainu, Melkó, Világ Ura, hogy ez így van, mert akkor nem

állanék itt kíséretlen, elhagyatottan. Egnor fiát Berent semmi barátság nem fűzi az emberfajtához; sőt, épp azért, mert

úgy undorodott attól az így megfertőzött vidéktől, hagyta el Aryadort. Apám ráadásul sok nagy mesét mesélt egykor

nékem hatalmadról s dicsőségedről, s azért jöttem, jóllehet renegát szolga sem vagyok, hogy szolgáljalak, amily

csekély mód csak tudlak«, és Beren azt is mondta rögtön, ő nagy vadász, apró állatokat s madarakat tud fogni, és

eltévedt a hegyek közt, épp ily célokkal vándorolva, ha az orkok foglyul nem ejtik, más választása úgysem lett volna,

mint hogy idejöjjön a hatalmas ainuhoz, Melkóhoz, saját életét mentendő, biztonságot keresendő. És azt mondta még,

kegyeskedne néki Melkó valami jelentéktelen feladatot adni - legyen mivel megszolgálnia betevő falatját. Mármost a valák sugallhatták ily beszédét, vagy netán Gwendeling bűvös segítése tette, nagy messziről is, ekképp

életét menthette, s Melkó, csak keménykötésű alakját is tekintve, hitt neki, s konyhájára osztotta be szolgamunkára. A

hízelgés emez ainunak is olyan volt, mintha hájjal kenegetnék, s hiába volt mérhetetlen bölcs, sok efféle szemforgató

téveszthette meg mézes szókkal, dicséretekkel; ezért adott utasítást, legyen Beren ezentúl Tevildo Macskaherceg

szolgája.* Tevildo roppant macska volt - a legnagyobb a macskák közt -, és gonosz szellem lakozott benne, amint

mondják némelyek, s ott sompolygott Melkó állandó kíséretében; s e roppant macska uralkodott az összes macskán,

ők voltak az udvar hússzerzői-szállítói; Melkó asztalára, a gyakori lakomákhoz, így került sok finom étek. Ezért van az,

hogy a tündék s mind a macskák közt nincs jó viszony, még most sem, hogy Melkó nem uralkodik többé, s ily rablói

jelentéktelenekké lettek. Mikor így Berent elvezették Tevildo csarnokaiba, s ezek bizony nem voltak messze Melkó tróntermes palotájától,

nagyon félt ő, mert nem várt ily fordulatot mégsem, s a csarnokok homályosak voltak, furán zajosak, mindenféle

mormogás, kurrogás hallatszott a zugokból, ki tudja honnét. S mindenünnen macskaszemek izzottak, mint vörös

lámpák, vagy zöldek, sárgák, Tevildo törzsfői ücsörögtek ott, szépséges farkakat csóválva, ütögetve földhöz-falhoz,

maga Tevildo pedig az élen ült; óriási macska volt, szénfekete, látványnak is gonosz. Szeme hosszúkás, igen keskeny,

ferde, és egyszerre izzott vörösen s zölden, szürke bajszának minden szála kemény volt, döfő hegyes, akár megannyi

gyilkos tű. Morgása nem dorombolás volt, hanem mintha harci dobok sokasága szólna, mennydörgés volt a kurrogása-

purrogása, hanem aztán ha elbődült, mint a nagyvadak, a vér megállt a szívben tőle, a velő is megfagyott, jéggé. De szó

szerint való igaz: a kisebb négylábúak s madarak egyszerűen szörnyethaltak a hallatán, s kőként lehulltak. Most

Tevildo, hogy Berent megpillantotta, összehúzta szűk szemét, s azt kurrogta: »Ebszagot érzek« - és ettől a pillanattól

Berent ki nem állta. Persze Beren a maga vad honában a kutyák nagy barátja volt! »Már ugyan«, folytatta Tevildo, »kérdem, mit hoztok elémbe egy ilyen teremtményt, ha nem arról van szó, hogy éti

húsnak használjuk, pörköltté vágjuk?« Ellenben akik Berent hozták, mondták rögvest: »Nem, Melkó határozott

kívánsága, hogy e szerencsétlen tündét élete végéig Tevildo alkalmazza és használja kisállat- s madár- fogóként.« Ez

szította föl csak igazán Tevildo haragját. Szólott: »Akkor az én uram szendereghetett, s álmodott ilyet, vagy gondolatai

nagyon-nagyon másutt jártak, mert mit használhat Tevildo Macskahercegnek a madárfogásban vagy kisállatok

kerítésében egy tenyeres-talpas emberféle... tudjuk, tündék s emberek a nyomunkba sem jöhetnek ily ügyekben. «

Berenre, persze, próbatétel várt, a Macskaherceg azt parancsolta néki, fogjon három egeret, »mert csarnokom

hemzseg tőlük«, mondta. Ez nem volt igaz, ahogy az képzelhető is, akadt azonban néhány: igen vad, gonosz és

átkozott- bűvös fajtájú méghozzá, nem véletlen, hogy itt merészeltek lakni ezek az egerek a sötét lukakban, inkább

odúkban, mert patkánymé- retűek voltak, harapósak ráadásul, és Tevildo amúgy a maga szórakozására tűrte meg

őket, sport volt neki, ha vadászhatott rájuk, nem is akarta volna teljesen kiirtani őket. Három napig hajkurászta ezeket a bősz természetű, gonosz állatokat Beren, s a baj az volt, hogy egérfogót

semmiféle anyagból nem bírt szerkeszteni, nem akadtak ilyen kellékek (pedig nem hazudott Melkónak, volt

gyakorlata az ilyesmiben, csak hát nem puszta kézzel), s a végeredmény az lett, hogy az egyik dög megharapta az ujját.

Tevildo rettentő mérges lett, amikor a kudarc ténye tagadhatatlannak bizonyult immár, dühének azonban nem

lehettek gyakorlati következményei, mert Melkó parancsa Berent védte, s így pár karmolással megúszta a dolgot. Gyötrelmes napok vártak rá azonban Tevildo fedele alatt eztán. Konyhalegény lett, vagyis ő mosta a padlót, az

edényeket, sikálta az asztalokat, vizet húzott-hozott, egy-egy nap végén a lábán alig állt, csak támolygott. Forgathatta

madarak, kövér egerek nyársát, közben viszont ő maga enni szinte nem is kapott, aludni is alig alhatott. Külseje is

lezüllött, koszvadtan-fésületlen járt, és gyakran gondolta keserű szívvel, miért is hagyta el Hiszilómét, miért kellett

neki Tinúvielt egyáltalán megpillantania.

Persze a szépséges leányzó sokat sírt, sírdogált Beren távozása után, szó sem volt róla többé, hogy táncolna az

erdőn, és Dairon lassan megmérgesedett rá, nem tudta megérteni, ám a nővérkéje már-már görcsösen kapaszkodott

szerelmetes emlékeibe: ahogy Beren lesi őt levelek-gallyak közül, ahogy követi, lába alatt ropog parányi ág, avar,

hangja oly drágaságosan vágyódva szólongatja: »Tinúviel, Tinúviel«, a folyó vize felett, ezt szerette volna hallani,

valahányszor apja palotájának bejáratához ért. Táncról azért sem lehetett szó, mert ki tudja, így gondolta, él-e még

egyáltalán Beren, akit ők hajszoltak Melkó halálveszélyes birodalmába. E gondolat oly elviselhetetlenül mardosó volt,

hogy a törékeny, szép leány egy nap anyjához fordult kéréssel-kérdéssel, lévén hogy apjához nem mert, nem is akarta

volna, hogy Tinwelint az ő kisírt szemét lássa. »Ó, Gwendeling, jó anyám«, mondotta, »vedd elő mágikus erőd, s ha képes vagy rá, közöld velem, hogy s mint megy

Beren sora. Nem érte nagy baj? Úgy félek.« »Nem«, felelte Gwendeling, »élni nagyon is él, csak gonosz rabságban, és

szívéből kihalt a remény, mert tudd meg, lányom, Tevildo Macskaherceg kerítette hatalmába, az ő rabszolgája. « »Akkor«, mondotta erre Tinúviel, »mennem kell, hogy megszabadítsam, mert jól tudom, helyettem ezt senki más

meg nem teszi. « Gwendeling erre csöppet sem nevetett, mert bölcs volt ő sok dologban, a jövő sejtője-tudója, hanem hát legőrültebb

álmában sem gondolt volna ő ilyet, hogy egy tünde, ráadásul egy szűz, mi több, a király leánya kíséret nélkül Melkó

csarnokaiba látogasson, bizony, még e korai napokban, a Könnyek Csatája előtt sem, mikor pedig Melkó hatalma csak

növekvőfélben volt, nem volt oly véghetetlen nagy, mert csak szőtte-szövögette egyelőre hazugsághálóit, s tervezte,

amit tervezett. Miért is Gwendeling egyszerűen azt kérte kisleányától, ne beszéljen ily bolondságokat; Tinúviel

azonban így szólott: »Akkor fordulj apámhoz, segítsen mégis; küldjön harcosokat Angamandiba, követelje ainu

Melkótól, hogy bocsássa szabadon Berent. « Ezt Gwendeling, leánya iránti szeretetből, meg is tette, ám oly nagy lett rögvest Tinwelint haragja, hogy Tinúviel

jobb szerette volna, ha szíve vágyát mégis titkolta volna inkább; és Tinwelint ráparancsolt, ne beszéljen többé

Berenről, és ne is gondoljon rá eztán, maga szentül megesküdött, hogy lemészárolja a nyomorultat, ha az ő

csarnokaiban még egyszer mutatkozni merészel. Akkor Tinúviel sokat töprengett, mit is tehetne, így állt egy nap

Dairon elébe, kérve kérte, támasza lenne, vagyis Angamandiba kísérné, ám Dairon nem túl sok jó emlékkel gondolt

Berenre, és azt mondta: »Ugyan, miért mennék én a világ legveszettébbül veszedelmes helyére, pusztán egy

világcsavargó, nyughatatlan gnoma kedvéért, mondd? Ha tudni akarod, nem is szeretem őt, mert kettőnk játékát

tökretette, zenénket, táncunkat, mindent. « Ment Dairon a királyhoz, elmondta néki, mit kért volna tőle Tinúviel - s ezt

nem rossz szándékkal tette, csak féltében, hogy a lány egy bolond percben még ki tudja, mire szánja el így magát. Mármost, 5 hogy Tinwelint ezt hallotta, magához hívatta Tinúvielt, s így szólt hozzá: »Ó, én leányom, mondd, miért

nem vered ki fejedből ezt a badarságot, s miért nem hallgatsz erős szavamra?« Ám erre Tinúviel még csak felelni sem

akart, és a király azt követelte, esküvel fogadja meg, nem gondol többé Berenre, sem olyasmire, álmában sem, hogy a

gonosz földre maga, netán társakat is magával bolondítva menjen. Tinúviel erre azt felelte, hogy ő esküvel semmit sem

ígér így, másrészt társakat nem »bolondít«, toborozván csapatot magának a gonosz földre. Apja most végképp dühös lett, nagy haragja színe alatt mégis kicsit ámult s ijedt is volt, mert szerette Tinúvielt:

ezért hát tervet eszelt ki, nem akarta volna ugyanis leányát valami mély üregbe zárni, ahol örök a homály és mindig

pisla csupán a fény. Volt ellenben a barlangüregi csarnok bejáratánál egy meredek lejtő, a folyóparthoz hajló, azon

hatalmas bükkök; és az egyik ilyen fa neve volt Hirilorn, a Fák Királynője, mert akkora volt, oly mély gerezdba- rázdás

volt a törzse, hogy azt hitte volna bárki, három fa van összekötegelve, hasonló méretű volt a három „oszlop", hengeres

és egyenes szál, a fa kérge selyemsima, ága-boga embermagasnál feljebb kezdődött. Mármost Tinwelint építtetett e különös fára, oly magasba, hogy képzelhető emberi létra még épp felérjen odáig,

építtetett egy kis faházat, volt pedig ez az első ágkör felett, borították csakígy szépséges sűrűn gallyak-levelek. E

háznak három sarka, három ablaka volt egy-egy falába vágva, és minden sarok a Hirilorn egy-egy oszlopszála volt.

Megparancsolta akkor Tinwelint Tinúvielnek, ide költözzék fel, míg észhez nem tér, így mondotta a király, és mihelyt

fent volt, a létrát elvonták, semmi módja nem volt néki lejönni e szál fenyőlétra híján. Bármit kért, úgy vitték neki,

ugrott-futott a szolganép, étket, vizet cipeltek föl sebtén-nyomban, de utána a fe- nyőlétrát megint elhúzták a fától, a

Hirilorntól. A király halállal fenyegette meg, aki a szál fenyőt csak egyszer is ott feledné, vagy éjten-titkon

odatámasztaná azt Tinúvielnek. Őr állt éjszaka a fa tövében, Dairon ennek ellenére gyakran járt oda, szomorúsága

vezette léptét, oly magányos volt a szíve Tinúviel nélkül most már; Tinúviel viszont eleinte nagyon élvezte lombos

házát, s nézett ki apró ablakán, míg alant Dairon a legédesebb dallamokat játszotta néki. Ám egy éjszaka a valák álma látogatott Tinúvielhez, álmodott méghozzá Berenről, és azt mondta a szíve: »Hadd

mehessek, kereshessem, kit mindenki más feledett«; s felébredve látta, a hold besüt a fákon át hozzá, és ő erősen

tanakodni kezdett, hogyan szökhetne meg mégis. Persze Tinúviel, Gwendeling lánya nem volt járatlan a

büvmesterségekben, mágiákban, s nem is csoda, tervet kovácsolt hamar. Másnap megkérte azokat, akik érkeztek

hozzá szokott dolgokkal, hoznának vizet néki, de ha lehet, a legtisztább vizet vinnék, »s ezt«, tette hozzá, »éjfélkor kell

meríteni ezüsttállal, s hozzátok nékem úgy, hogy egy szót sem szóltok, mikor átadjátok«, és utána azt kérte még, bort

is kaphatna, »ám ezt«, mondta, »arany- flakonban s délben kell hozni, és aki hozza, énekeljen, amikor jön«, és

megtették, amit kért, de Tinwelintnek nem szólt erről senki. Mondotta akkor Tinúviel: »Menjetek akkor most anyámhoz, mondjátok néki, hogy leánya szövőszékre vágyik, fáradt

s unott óráit azzal múlatná«, ám Dairont titkon megkérte, alakítaná ki a rokka- állványt, ezt fivére meg is csinálta,

méghozzá Tinúviel házában, fönn a fán. »De mivel akarsz szőni-fonni, és mit?« kérdezte a fiú; Tinúviel pedig így felelt: »Álmok bűvölete, mágia lesz anyagom«.

Dairon nem tudta persze, mi lehet az elképzelése, s nem szólt róla se a királynak, sem pediglen Gwendelingnek.

Tinúviel akkor, hogy maga maradt, bűvös éneket énekelve összeöntötte a vizet meg a bort, és ahogy ott kavarult-

lötyögött ez elegy a tálban, az aranytálban, énekelte ő a növekedés énekét, ahogy pedig ott lötyörült-kavargott az elegy a

tálban, az ezüstben, másik dal zendült, Tinúviel e Föld legeslegmagasabb és legesleghosszabb dolgainak nevét szőtte bele;

íme, az indravangok szakálla, Karkarasz farka, Glorund teste, Hirilorn osztott törzse, Nan kardja, és ott zengett a dalban

Angainu lánca, Aulé és Tulkász müve, avagy az óriás Gilim nyaka, s végezetül és leghosszabbként Uinennek, a tenger nagy

úrnőjének haját említette, mely minden vizek színén szétterül. Akkor fejét ott hagyta az elegyített bor s víz közelén, és

harmadik dalba fogott, a legeslegmélyebb áloméba, és akkor Tinúviel haja, mely sötét volt s a pirkadatok leglégiesebb

fényszálainál is finomabb, hirtelen növekedni kezdett, igen gyorsan, s tizenkét óra telt, és a haj tömegével az egész kis

szoba csaknem betelt, s akkor Tinúvielt ez nagy elégedettséggel töltötte el, le is dőlt pihenni; s hogy megébredett, a

szobácska ízig volt fekete ködpamat hajjal, és ő ennek a sötétségnek a mélyén szinte eldugva lapult csak, és akkor, íme! a

haj a szélben elkezdett kifele zúdulni az ablakon, és tekeredni a fa ágaira, törzsére. Tinúviel üggyel-bajjal meglelte kis

ollóját, levagdosta haja éji növedékét, kint volt az mind a pirkadati fán, s néki magának ismét annyi volt, ami annakelőtte, s

kezdhetett újra nőni-növekedni feje hajéke.

Ekképpen kezdődött Tinúviel nagy munkája, és igazi tündeszorgalommal, kitartással fáradozott célja elérésén, így szőtt

és font, és hiába jött odalent hozzá bárki, köszönteni öt, csak azt felelte: »Most hagyjatok, fáradt vagyok, mert fáradozom,

és legjobb, ha nagyokat aluszom.« Dairon is csodálkozott ezen a fura változáson, s hogy Tinúviel őt is többnyire válasz

nélkül hagyta jöttén.

Ebből a pamatos-fellegcs hajtömegből mármost Tinúviel ködösfekete köpenyt szőtt, átitatta több bűvös bájjal,

álomképzelemmel, mint anyja valaha is a magáét, melyben táncolt, messze még a Nap feljötte előtt, s ezzel takarta be a

maga fényfehér öltözetét, s körötte akkor csupa szender töltötte be a levegőeget, permetesen; ám a megmaradt

hajanyagból erős kötelet sodort, s ezt odaerősítette a házában szökkenő fatörzshöz, mikoron pediglen ezzel a

munkájával is megvolt, kinézett a nyugati ablakon a folyóra. A napfény fonnyadozott-halaványult már a fák közt, az

erdőt kezdte átitatni a sötétség, és Tinúviel igen halk s lassú éneket kezdett, s ahogy így dalolt, kilendítette haja-kötele

végét, álomhozó hajaszövedékét, s az őrök elaludtak a sok reá-belé szőtt álomtól. Akkor ő maga mókusként

nekilendült, kúszott lefele a szabadon lengő hajkötélen, táncosan elindult a híd felé, álom-hajköpenye lengett, s az

őrök kiáltani sem értek rá, már ott pergett-forgott köztük, és a csupa- álom fekete köpennyel egy szemvillanás alatt

álomba szenderítet- te-penderítette őket, majd ő maga táncos lábbal, amilyen fürgén csak bírt, tovalengett. Akkor aztán, hogy Tinúviel szökésének hírét vette, Tinwelint szívének nagy volt a haragja és nagy volt gyásza,

felfordult az egész udvar, szerte az erdőkön keresés hangja zengett-csengett-döngött, hiába, a táncos lábú lány akkor

már messze járt, közel a komorló dombsorhoz, hol az Éj Hegyei kezdődnek; s mondják, Dairon, ki azonnal utánarohant

volna, mihelyt a rémes újságot megtudta, el is tévedt, Tündehonba soha vissza se talált, hanem Paliszor felé fordult, s

bizony, ma is ott játssza6 tünde-finom zenéjét, bölcsességben és magányban él a déli vidék erdein-ligetein. Maga Tinúviel azonban, holott még túl messze se jutott, hirtelen riadalmat érzett, mit is művelt, és rettegést, mi is

várhat rá; akkor kicsit visszafordult, sírdogált, szerette volna, ha Dairon vele van, és mondják, nem is járt messze tőle

akkor a fiú, épp eltévedve boly- gott a nagy fenyők közt az Éj Erdején, ahol azután Túrin mészárolta le Belegct

akaratlan.7 Tinúviel is közel volt ezekhez a helyekhez, de a sötét világba nem hatolt be, ellenben szíve bátorságát

visszanyerve haladt tovább, tudhatta, lénye fensőbb bűvereje révén védve van, csoda és álom óvja mindattól, ami akár

Berenre is leselkedett, veszély; hanem azért csak fárasztó és gonosz út volt ez, mit megtennie kellett, szűz leánynak. El kell most mondanom néked, Eriol, hogy azokban a napokban Tevildónak csak egy búbaja volt a világgal,

mégpedig a kutyák nemzetségei miatt. Ezek közül sok olyan is akadt, hogy sem baráti, sem ellenséges viszonyban nem

volt a macskákkal, lévén hogy ők maguk is Melkó hatalma alá kerültek, s ugyanolyan kegyetlenné és vadságos vaddá

váltak, mint más állatai; mi több, farkasainak nemzetségét a legkegyetlenebbekből s vadságos vadabbakból

tenyésztette ki ő, s ezek aztán roppant drágák voltak neki. Hát nem a nagy szürke farkas, Karkarasz Késfog, farkasok

atyja őrizte amaz időkben Angamandi kapuját, s már mióta? Sokan voltak ugyanakkor, kik sosem hajoltak volna meg

Melkó előtt, se félni nem féltek tőle, ezek vagy az emberek lakhelyein lakoztak, őrizték őket sok gonosztól, ami

különben sújtotta volna őket, vagy ott kóboroltak Hiszilómé erdőségein, netán a hegyvidékesebb terepen

átkalandoztak Artanorba, meg a túli földekre, esetleg délebbre.

Ha ilyenek aztán megpillantották Tevildót vagy valamely fővezérét, jött a nagy csaholás és vadászat, s bár e kutyák

ritkán ölhettek macskát, lévén az utóbbiak igen ügyesek a mászás és rejtőzés tudományában, meg hogy Melkó

védelmét is élvezhették, azért az ellenségesség csak nagy volt, és a macskák egyik-másik kutyától már gondolatban is

előre féltek, rettegtek. Kivétel volt Tevildo, ő nem félt, mert olyan erős volt, mint amazoknak bármelyike, sőt

tettrekészebb és fürgébb, kivéve talán Huan Kutyakapitányt. Olyan gyors volt Huan, hogy egy ízben még Tevildo

bundáját is megízlelhette, s hiába, hogy a Macskaherceg ezért az ő hatalmas karmos talpának jókora suhintásával

fizetett rögtön, maradt a szégyen, s Tevildo leghőbb vágya az volt, hogy méltóképp törleszthessen végre, s legnagyobb

ártására lehessen Kutyák Huanjának. Nagy szerencse érte hát Tinúvielt, hogy a vadonban egyszerre csak Huanba botlott. Vagyis ez így történt: ahogy

meglátta, halálra rémült, menekült volna. Ám a kutya két szökkenéssel utolérte, és mély, bársonyos hangon, az

Elveszett Tündék beszédével kérlelte, ne rettegne, ne félne. »Miért, hogy egy tünde lány, ily szépséges, miért«

tudakolta, »hogy magányosan bolyong itt, oly közel a gonosz ainu birodalmához? Nem tudod-e, kicsikém, hogy ezek

életveszélyes helyek még a társasnak is, de a magányosnak halálos veszedelmeket rejtenek?« »Jól tudom«, mondotta ö, »és nem a vándorlás édes ösztöne sodort ide, én csupán Berent keresem. « »Ugyan mit tudsz te«, kérdezte akkor Huan, »BerenrőI... vagy egyáltalán csak, nézzük, arról a Berenről beszélsz, aki

a tündék vadászának, Egnornak a fia, az én Egnor bo-Rimion barátomnak, ki ősidők óta drága nekem?« »Hát azt nem tudom, ugyanaz a Beren-e, aki a te barátod, mert én egyszerűen egy bizonyos Berent keresek a Keserű

Hegyek túljáról, akit az apám palotája környéki erdőkben ismertem meg. Most eltűnt, és anyám, Gwendeling azt állítja,

bölcs és bűvös tudományával dolgokat látván, hogy Beren most Tevildo Macskaherceg kegyetlen és gonosz házának

rabszolgája; s hogy igaz-e ez így, vagy netán még rosszabb sorsra is jutott ő ennél, nem tudom, de szeretném

kideríteni... persze fogalmam sincs róla, és semmi tervem rá, hogyan. « »Ha terv kell, majd én kigondolom azt neked«, mondta Huan, »csak bízz bennem feltétlenül, mert tudd meg, én

vagyok a Kutyák Huanja, és Tevildo fő-fő ellensége. Pihenj most egy kicsit az erdő árnyán, én közben jól eltöprengek

majd, és meglátjuk mi lesz. « Tinúviel engedelmeskedett, hosszasan aludt, s Huan figyelte közben, látta, milyen kimerült. Hogy azonban felébredt,

máris azt mondta Tinúviel: »Jaj, ez egy kicsit soká tartott, ugye? Mit eszeltél ki közben, Huan?« S Huan ezt mondta: »Sötét ügy ez, bonyolult história, és nem hinném, hogy más terv segíthet, mint amit javaslok

neked. Lopózz tehát, ha van bátorságod, a Herceg lakhelyéhez, míg magasan áll a nap, és Tevildo meg java háza népe

ott szunyókál a teraszon a kapu előtt. Bármi módját leled, derítsd ki, ott van-e Beren, ahogy anyád mondta. Magam itt

lapulok majd az erdőben, nem messze ettől a helytől. Arra kérlek, légy szíves ne a magad vágyaival törődj egy kis ideig,

hanem állj Tevildo elé, tegyél nekem ezzel egy szívességet. Mondd neki, épp most botlottál a Kutyák Huanjába, aki

betegen hever nem messze. Persze ne vezesd őt egyenest ide, ellenben te légy az, aki kalauzolja őt. Akkor majd

meglátod, mire vagyok képes én a te érdekedben és Tevildo rontására. Az az érzésem, hogy ha ily hírrel állsz elébe,

nem fog bántani, sőt, be sem zár, valóban bízik majd benned, hogy segítségeddel elpusztíthat engem. « Huan így két legyet akart ütni egy csapásra. Ártani Tevildónak, szerencsés esetben el is pusztítani a

Macskaherceget, továbbá megmenteni Berent, aki - erről mindjobban meg volt győződve - csakugyan az ő barátja,

Egnor fia, akit a hiszilóméi kutyák szerettek. Örült Gwendeling neve említésének is, nagyszerűnek tartotta, hogy ő egy

erdővidéki hercegnőnek segíthet, szívét forróság környékezte. Tinúviel összeszedte minden bátorságát, indult, hogy Tevildo csarnokainak közelébe lopózzék. Huan csodálta is,

milyen merész és derék lány, s persze követte, de csak úgy, hogy tervét el ne rontsa, és Tinúviel észre ne vegye. Végül

ő maga eltűnt Huan szeme elől, a fák védelméből kilépvén a síkra, s ott magas fű közt haladt a lejtőn a cél felé.

Mármost ezt a sziklaösvényt, melyre hamarost rátért, élesen sütötte a nap, de a dombokat és a hegyeket fekete felhő

sűrűje lepte, mert ez Angamandi volt; és Tinúviel csak ment, de fölnézni nem mert, félt, ez a komorulat elviselhetetlen

félelmekkel töltené el máris. Az út kicsit emelkedett, a fű gyérebb lett, a talaj sziklás, sőt, nemsokára egy szirthez

érkezett Tinúviel. A nagy kő egyik oldala csupasz volt, és egy nagy köteraszon ott állt Tevildo kastélya. Ösvény oda

nem vezetett, s a palota maga az erdőre nézett, de úgy, hogy teraszról teraszra ereszkedett, és itt se voltak lépcsők,

jókora ugrásokkal lehetett csak feljutni, szökkenésekkel le. A teraszok egyre magasabbak, meredekebbek voltak,

ahogy közelebb terebélyesedtek az épülethez. És az is különösnek látszott, hogy ablak alig van, a bejárat sincs a

földszinten, hanem a magasban, valamint hogy a tetőn sok kisebb terasz volt, napsütötte mind. Az emberek házainak

az első emelete lett volna az, hol itt a lakók ugorva-szökkenve be- és kijártak. Tinúviel a legalsó teraszon kicsit megállt, s szorongva nézett föl a sötétlő házra, amikor - váratlanul, egy

sziklakanyarban - napon alvó macskát pillantott meg. És ahogy közeledett hozzá, a sárga szempár tágra nyílt,

hunyorgott, és a macska azt mondta: »Tűnj el innen, kislány - mondd csak, nem tudod-e, hogy Tevildo őfelségének

napozóhelyeire tolakodtál?« Nagyon is félt s rettegett Tinúviel, válaszát azonban igyekezett bátorra fogalmazni, és ezt mondta: »Tudom én, nagy

jó uram, kedves lord« - s ez igencsak hízelgett a vén macskának, aki mindössze Tevildo ajtónállója volt, ajtónál-

heverője inkább - »ellenben nagyon is kérnem kell a kigyelmed szíves jóindulatát, vinne Tevildóhoz, de rögtön...

bizony, még ha aluszik, akkor is«, mondta, mert látta, az ajtónálló ösztönösen is suhint egyet a farkával, méghozzá

elutasítólag. »Szót kell váltanom vele, vagyis fontos hírt hoztam, de csak Ő fenséges fülének. Kérem lordságodat,

bocsásson elé- bc. « Így esdekelt, és a macska erre akkorát dorombolt, hogy Tinúviel meg merte simogatni a fejét,

holott nagy volt ez a fej, sokkal terjedelmesebb, mint az övé, lévén hogy hatalmasabb volt, mint ma a földön bármely

kutyáé. Erre az adjonistenre Umuiyan, mert ez volt a macska neve, azt mondta: »Akkor gyerünk«, s nagy rémületére

megragadta Tinúvielt a ruhájánál fogva, majd egy gyakorlott mozdulattal a hátára reppentette, lovaglóülésfélébe, s

már szökkent is véle a következő teraszra. Itt megállt, s ahogy Tinúviel lecsusszant a hátáról, így szólott a kapus

macska: »Szerencsédnek mondhatod, hogy ma délután Tevildo nagyúr ezen a lentebbi teraszon napozik, házától kicsit

távol, mert akkora álmosság és bágyadtság jött rám, hogy bizony nem volna kedvem téged tovább cipelni, szökellve«;

persze Tinúviel a csupa álom, szendergéshozó köpenyében volt. Szólott ekképpen Umuiyan,* ásított egy hatalmasat, nyújtózott egyet, aztán átvezette lustán a jövevény lányt a terasz

egyik nagy nyitott térségéhez, ahol kenyérsütő-kövekből rakott nagy heverőn pihent Tevildo rémséges óriásalakja, két

gonosz szeme zárva. Az ajtónálló macska, Umuiyan most oldalt kerülte öt, füléhez hajolt, s halkan belesúgta: »Egy

leányzó várja kegyeidet, ó, nagyuram, fontos híreket hozott neked, feltétlen közölni akarja üzenetét, nem hagyott

nekem nyugtot. « Tevildo erre dühösen csapott egyet farkával, szemét félig nyitotta csak: »Bármi legyen az, ki vele

gyorsan...

* Umuiyan felett itl a Gumniow név áll zárójelben. mert ily órán Tevildo Macskaherceget zavarni nem szokás a kihallgatást kérőknek. «

»Kérlek, nagy jó uram«, mondta remegve Tinúviel, »ne sújts haragoddal; de nem hiszem, hogy így lesz, ha

meghallod, mi az én nagy újságom. Csak akkora titok, hogy még itt sem lenne tanácsos elmondanom, a szél fuvallata

meg ne hallja, szét ne hordja. « S közben az erdő felé pillogott. »Eriggy már, hallod-e«, förmedt rá Tevildo, »kutyaszagod van, és nekem ugyan mi jó hír jöhetne egy tündér

szavával, aki kutyák körül ólálkodik?« »Macskák Nagyhercege, uram, nem csoda, hogy ebszagom érzed, mert épp most menekültem meg egy kutyától,

méghozzá ez egy igen nagydarab állat, neve talán mondani fog néked valamit. « Tevildo erre feltápászkodott, hármat

nyújtózott, körbepislogott, végül felszólította az ajtósmacskát, vigye be Tinúvielt; újra szökkenő lovaglás következett,

macskaháton, és Tinúviel szíve nagyot dobbant. Bejut, pillanatok múlva, Tevildo várába, kiderítheti esetleg, hol van

Beren, ha itt van - de hogyan tovább? Mert innen nem volt semmi terve. S mi lesz az ő sorsa? Vagyis, ha lett volna

módja rá, most ösztönösen is futásra fogja a dolgot. De már késő volt, mert más macskák is elkezdtek fölfelé ugrálni,

ellenben Umuiyan, ahogy vitte fokról fokra feljebb és feljebb Tinúvielt, hirtelen megingott, Tinúviel riadtan felkiáltott,

és még Tevildo is azt mondta: »Mi van, vén csetlő-botló lúdtalpas? Umuiyan, ideje lenne fölmentenem téged e

szolgálatok alól, ha tényleg kiöregedtél!« De Umuiyan ekképpen felelt: »Nem én, nagyuram, nem én, csak fogalmam

sincs, mintha valami bódulatos felhő ereszkedett volna körém«. Es támolyogni kezdett, Tinúviel most már le is

pottyant a hátáról, mire az ajtónálló macska egy szemvillanás alatt végigdőlt a kőpadlaton, s aludt, mint a halott.

Tevildo maga kapta fel most Tinúvielt, nem túl gyengéden, hogy a palotába vigye. Jókora ugrással jutott be az óriási

dög az épületbe, s ott, Tinúviel halálos rémületére, máris egy szörnyűt bömbölt, és erre számosan siettek felé

mindenünnen. A Macskaherceg megparancsolta némelyeknek, kötözzék meg Umuiyant, aki lentebb a teraszon alszik,

vigyék, hajítsák le a sziklákról »az északi oldalon, ahol úgy zuhan majd, mint a kő, lévén hogy nincs szükségem többé

rá«, rendelkezett, »az öregség használhatatlanná tette a lábait, mindenét«. Tinúviel szinte felnyögött ennyi

kegyetlenség hallatán, de közben látnia kellett, maga a Macskaherceg is ásít, valahogy mintha meg is ingott volna kicsit

- hirtelen támadt álomkórtól? -, s talán ezért adott utasítást némelyeknek, vigyék Tinúvielt egy bizonyos helyiségbe,

melyről kiderült, ez a lakomaterem, itt szokott dőzsölni, falatozni Tevildo az ő legfőbb nagyuraival; csontok hevertek

szanaszéjjel, leírhatatlan volt a bűz. Ablak nem volt, csak egyetlen bejárati ajtó - ám Tinúviel fölfedezett a

félhomályban hamarosan egy vágatot, mely a konyhába vezethetett, s látszott is onnét valami vöröses tüzfény, ez

világította meg kicsinykét a rémséges odutermet. A macskanépségtől Tinúviel úgy irtózott máris, hogy mikor magára hagyták, az első pillanatban moccanni se bírt,

ám szeme hamar megszokta a sötétet és így fedezte fel a konyhavágatot. Küszöbe nem volt túl magas, s ő fürge táncos

tündelány, könnyen felszökkenhetett oda. Eleinte csak nézett, s látta a tágas konyhahelyiségeket, igazából tűzhelyes

beszögellőket, látta, kik dolgoznak bent -többségükben macskák-, s akkor, jóságos ég, egy nagy tűznél ki mást

pillantott meg, igen, Berent, és látta rajta azon nyomban, milyen elnyűtt, meggyötört. Agyondolgoztatják, érezte, és

sírva fakadt. Egyelőre nem mert volna semmibe sem kezdeni. S jól is döntött, mert ahogy ült ott dermedten, egyszerre

Tevildo nyers hangja töltötte be a szobát: »Na, Melkó nevében kérdem, hová tűnt ez a szökevény tünde?« Így kezdte.

Ahogy megpillantotta mindjárt, folytatta: »Mert a kismadár nem dalol többet, esküszöm«, és vicsorgott. »Gyere ide,

galambom, vagy én kaplak el, ha mondom. Nem fogok tündéket arra bátorítani, hogy kihallgatást kérjenek, így

zaklassanak. Velem nem tréfálsz többé, és senki mással sem. « Félelmében-e, reménykedve-e, hogy tisztán csengő hangját Beren meghallja valahogy, Tinúviel gyorsan beszélni

kezdett, de semmire nem jutott. Alig csendült fel a tündehang, már jött: »Csss! Babám, kuss«, így mondanám, torkolta

le Tinúvielt a macska. »Ha odakint akkora titok ez a mit tudom én mi, hát itt bent se sikoltozva add elő. « Tinúviel erre

tiltakozni kezdett: »Kérlek, ne beszélj velem így, ó, hatalmas úr, Macskák Her cege, vedd figyelembe, mégis Tinúviel

vagyok, a tündék hercegnője, s azért jöttem, hogy néked szívességet tegyek. « E szavait azonban már valóban sikoltva vágta oda az óriásmacskának, kiabált, ahogy a torkából kifért. S alig, hogy

közlendője így elhangzott, a konyha felől irtózatos robajt hallhattak - mintha fém- üstök, agyagedények zuhantak volna a

tűzhelyre, a kőre. Tevildo felhorkant: »Az az átok kétbalkezes Beren ügyetlenkedik ott. Hogy Melkó óvna meg engem az

ilyen tündéktől!« - ám Tinúviel sejtette, Beren meghallotta hangját, s döbbenetében ejtett el edényeket, s nem merte

feszíteni már a húrt. Félelme elröppent, egyszerre ő volt megint a bátor táncoslány. Tevildo persze pokoldühös volt rá

büszke szavaiért, s ha nem vár valóban valami fura jó hírt, jaj lett volna Tinúvielnek. Annál is inkább, mert Tinwelint népét

Melkó törvényen kívülinek tekintette, s ugyanígy nézték a dolgot, mondani sem kell, vazallusai, szolgái, alattvalói is.

Tevildo egyébiránt úgy gondolkodott, hogy gazdájánál sikert arat majd, mikor a tünde foglyot elébe viszi. Mert tudta,

Melkó különös örömét leli effélék mindenekfeletti megkínzásában. Már az első pillanatban így döntött Tevildo - s vitte

volna a zsákmányt. De valami fura bódulat lett úrrá rajta csakhamar, álmosság, s ez inkább arra ösztökélte, hogy ráérősen

cselekedjék. Nem kérdezte, például, miért csücsül Tinúviel a konyhafolyosó peremén, hanem így förmedt rá: »Na, halljuk,

szép hölgy, mi hírt hoztál fülemnek. Nem látod, mindkét cimpám hogy remeg már a tudásvágytól?«

Tinúviel pedig szólott: »Van egy nagy vadállat, kegyetlen és erőszakos, és Huan az ő neve... « És emez egyetlen szó

hallatára Tcvildónak ívbe hajolt a háta, felállt a szőre, bajusza jószerén recsegni kezdett, kis híján villámokat szórt. »És«,

folytatta Tinúviel a vörösen izzó szemű macskának, »tudod, nagyuram, ez úgy esett, hogy megpillantottam őt, s azt

gondoltam, fertelem, hogy egy ilyen szörnyeteg gyalázza meg a birodalmad közelében susogó erdőt«. Itt Tevildo

közbevágott: »Ne félj, hogy annál közelebb merészkedik, nagy lopakvó ő, de rajtunk nem tesz túl. «

»Akárhogy is«, folytatta rendíthetetlenül Tinúviel, »ez a vadállat alighanem a végét járja, gonosz [élete] alkalmasint

véget ér, mert fekszik csak tehetetlenül, nyög és hörög, én nem tudom, valami gonosz varázslat vagy szörnyű betegség

gyűrte le végül. Fö az, tehetetlenül fetreng az erdőben, nyugatnak alig egy mérföldnyire. Nem jöttem volna e hírrel mégse

hozzád, ha a vadállat, mikor közelén elhaladtam, nem kap utánam, s nem próbál megharapni... bizony, úgy gondolom, egy

ilyen szörnyeteg megérdemli sorsát, bármi legyen is az. «

Nyilvánvaló, hogy Tinúvielnek szinte minden szava hazugság volt, azt mondta el. amire Huan tanította; s bizony, az

eldák hölgyei nem szoktak füllenteni, de utóbb aztán, én azt hiszem, senki elda nem hibáztatta öt, hogy ily pompásan

megfelelt a kiokításnak, Beren sem tett neki szemrehányást, nem ám, s példáját követem én is. Mert Tevildo gonosz macska volt, és Melkó minden létező lények leghitványabbika, maga a bűn, Tinúviel pedig

közvetlen életveszedelemben volt, hogy a kezük közé került így. Tevildo maga a világ fő-fő hazugja volt, és nagyon

értette az ilyen dolgok minden csínját-bínját, kreatúrák és bestiák, kicsinyek és nagy vadak színleléseinek megannyi

árnyalatát, fortélyát és fordulatát, s általában gyanakvó volt és hitetlen, azt azonban, amit a maga szempontjából

hasznosnak ítélt, elhitte - becsületesebbek így téveszthették meg néhanap. Most itt volt ez a történet, Huan és

elesettsége, és a dolog annyira a szája íze szerint volt, hogy hitelt adott az elhangzott szavaknak - mindenesetre úgy

határozott, utánanéz, mi is ez. Mondani sem kell, nem árulta el magát, úgy lett, mintha afféle csipcsup fontoskodásnak

tartaná a hírt s a hírhozó magatartását. Miért kell ezt odakint olyan sutyorogva, titkolózva jelezni? Hírül kell adni.

Tinúviel tiltakozott, mondván, köztudott, milyen jó a kutyák hallása, mérföldnél messzebbre hallanak, a macskák

hangját pedig még annál is messzebbről észlelik. Tevildo, azzal az ürüggyel, hogy Tinúviel meséjét hiszi is, meg nem is, azt szerette volna kitudni: pontosan hol

találhatja Huant. A lány azonban csak ímmel-ámmal válaszolgatott, tudván, menekülésének egyetlen esélye, ha kijut a

várból, s elérte, hogy Tevildo, akinek kíváncsisága győzedelmeskedett - a lányt különben rémségekkel fenyegette meg.

ha turpisság derülne ki a végén -, hívta két fő briganti »lordját«, ezeknek egyike volt Oikeroi, egy igen vadnak s

harciasnak látszó macska. Hármasban ők, Tinúviel a vezetőjük, nekivágtak, s Tinúviel lekanyarintotta magáról fekete

bíivköpenyét, akkorára összehajtogatta, mint egy kisebb kendőt, ekképp jutott le a teraszok során át a földre Oikeroi

hátán, s a harci macska nem álmosodott el, mert a köpeny hatása parányira csökkent, egy időre. Ez volt Tinúviel

művészete-bűvészete. Most aztán ott kúsztak, lopóztak már az erdőn által, arrafelé, amerre Tinúviel mutatta, s

hamarosan ebszagot szimatolt Tevildo, szőre borzolódott, nagy farka meglóduigatott, de miután felkapaszkodott egy

nagy fára, akkor látta csak a kis mélyedést, a horhost, melyet Tinúviel jelzett néki. Ott megpillantotta valóban Huan

roppant alakját, ott hevert a Fő Eb, nyögött és hörgött, ő meg, a Macskaherceg, mohón lecsusszant a fáról, Tinúvielről

egy ízig meg is feledkezett. Tinúviel persze rettentően rettegett Huanért, mert a macskák terve az volt, hogy

háromfelöl támadnak, így nyomban le is ölik Huant, vagy ha küzdeni próbál, lefogják, jól megkínozzák, halálok

halálával haljon. Nyomban hozzá is láttak tervük kivitelezéséhez, támadtak. De akkor Huan már szökkent is a

magasba, iszonyatos erővel vetette magát Oikeroira, pontosan a nyakát kapta el, és ebben a pillanatban Oikeroinak

vége volt, máris kimúlt; a másik gaz macskafőúr nem várta meg sorsát, menekülésre fogta a dolgot, máris fent volt egy

hatalmas fán. Így Tevildo maga maradt, szemtől szembe Huannal, holott ilyesmi nem lett volna szándékában. Ellenben

a Fő Eb oly gyorsan vetette rá magát nyomban, hogy menekülésre nem volt módja. Iszonyatos küzdelem kezdődött, s

Tevildo nem volt könnyű ellenfél, ráadásul förtelmes, fenyegető hangokkal kísérte minden mozdulatát; de erre nem

volt módja sokáig, mert Huan elkapta a torkát. A harc nem ért véget, mert a Macskaherceg félelmetes karmai

meglódultak, egyenest Huan szeme felé kapott, s a Nagy Kutya elengedte. Elegendő volt ez a Macskahercegnek, hogy

társa példáját kövesse: huss, fent volt egy magas fán, Huan hiába szökdelt, el nem érhette. A förtelmes macska

szitkozódva, prüszkölve nézett le rá, és átkokat szórt Huanra.

Ki is akkor szólott ekképpen: »Halld, Tevildo, Huan szavait, én mondom mindezt néked, én, akit orvul támadtál

volna meg, rút túlerővel, azt hitted, könnyű préda leszek, mint egy nyomorult egér. De most te vagy nyomorult és

szorult helyzetben, s nem bánom, ha úgy döntesz, ezen a magányos fán vérzel el randa sebeidből. Jó. De ha mást

gondolsz mégis, mondd meg nekem, hol van Tündeherceg- nő Tinúviel és Egnor fia Beren, mert ők ketten a barátaim.

Legyenek ők csereértékek az életedért s szabadulásodért - bár tudd azt is, hitvány mivoltod ezzel messze

túlbecsülöm«. »Ami azt az átok kis tündét illeti, azt hiszem, ott siránkozik a páfrányosban, már ha a fülem nem csal«, felelte a

macska. »Beren pedig most kapja meg épp a magáét Miaulétöl, konyhám főszaká- csától, mert ügyetlen volt az imént, a

nyomorult. « »Aha«, hördült Huan, »és téged engednélek vissza mocsok birodalmadba, ép bőrrel nem is, de élve, ezek után?« »Ha gondolod, főrendű társam, ki velem van itt fenn, lebonyolíthatja a dolgot, térjen vissza ám ő, s hozza ide, akiket

kérsz. « Így Tevildo. De Huannak több esze volt: »Hozza ám, az egész perc- puttyodat, még mit nem! Meg az orkokat is

idecsődítse, s velük Melkó átkát. Nem, hát minek nézel te engem? Inkább adj Tinúvielnek valami biztosítékot, s majd ő

elmegy Berenért... vagy veled történik az, amit hallottál az imént. « Tevildo akkor kénytelen-kelletlen lecsatolta arany

nyakörvét, mondván, ez olyan jel, melyből minden macska érteni fog, de Huan most is felfogta a csel értelmét-rejtel-

mét: >>Nem, ellenkezőleg, szintén azt értenék, amit mondtam. Több kell. « Tevildo reményei elszálltak. A fájdalom, az

éhség, a szorongás győzött végül a macskabüszkeségen. A Herceg, Melkó fő-fő bűnös szolgája felfedte hát a macskák

titkát, a bűvigét, mit Melkótól kaptak. Oly szavak voltak ezek, mágia eszközei, melyek a gonosz épületet tartották,

követ kövön, és ennél a bűvöletnél fogva voltak szó szerint Melkónak foglyai a macskák, messze gonoszabb tettekre

készen, mint amire a természet máskülönben szánta volna őket. Persze rég rebesgettek már olyasmit is, hogy Tevildo

tulajdonképpen gonosz tündér, vadállat formájában. Hogy kénytelen volt feltárni a bűvölet lényegét és módját, a

szavak hallatán Huan akkorát kacagott, vonyítva, hogy az erdő belereszketett—mert tudta, hogy ezzel a macskák

hatalmának vége, nagy napjaik leáldoznak. Ment sietve Tinúviel és vitte az arany nyakörvet, megállt a kastély legalsó teraszán, a kapuval szemközt, s elmondta

a bűvigéket. És láss csodát, a lég megtelt macskahangokkal, és Tevildo palotája megreszketett, megereszkedett, és lám,

mi történt még? Sunyítva, lapulva, riadozva jöttek elő lakói, és mind félt Tinúvieltől. Ó meg ismét pörgetett egyet a

nyakörvön, és világos szavakkal tudtára adta a macskanépnek, s elmondta megint, amit Huan meg ő Tevildótól

hallottak az imént. Lapult a földön a macskák hada, de csöppet sem ugrásra készen, hanem csak kiszolgáltatottan.

Mondotta pedig Tinúviel akkor: »Gyerünk, hozzátok elő mind a tündéreket, az emberek gyermekeit, hozzatok

mindenkit, aki e falak közt fogság- ban-rabságban senyvedett. « Íme, hozták máris Berent, ám a többi rabszolga közül

már csak Gimli élt, egy hajlott korú gnoma, aki meg is vakult már a fogság szörnyűséges ideje alatt, de hallása a

legcsodásabb volt, a legtökéletesebb a világon, így mondják róla az énekek. Gimli botra támaszkodva botorkált elő,

Beren támogatta, de ő is iszonyú állapotban volt, rongyos, koszos és sovány, kezében ráadásul ijesztően villogott egy

jókora konyhakés, melyet nyilván azért ragadott fel, hogy legalább így próbáljon a ki tudja, miféle végveszélyek ellen

védekezni. Ekkor rázkódott meg a ház, s zengett fel a macskák teljes kórusa, a kétségbeesett megadás jele. Am Beren

csak akkor bámult nagyot, 8 hogy meglátta: Tinúviel áll odakint, neki hódolnak a macskák, és a szépséges táncosnő

kezében ott az aranygallér, Tevildo hatalmi jele. Nem tudta mit gondoljon. Ám Tinúviel egyszerűen boldog volt, s

szólott: »Ó, Beren, te, a Keserű Hegyek túljáról, jöjj táncolni velem - csak ne itt kezdjük. « És elvezette Berent messze,

és közben a macskák mind nyivákoltak, halkan kurrogtak, hörögtek, hallotta ezt az erdőn Huan és Tevildo is jól; de egy

sem követte a távozókat, mert rettegtek, s mert Melkó varázsereje már nem védte őket. Bánták a dolgot, persze, ahogy Tevildo hazatért, s mögötte még mindig reszkető macska főúr-társa; mert Tevildo

dühe mérhetetlen volt, farkával vadul csapkodott, karmos ütéseket osztogatott mindenkinek, válogatás nélkül, akit

csak elért. Mármost Kutyák Huanja, bármily kockázatosnak látszott is ez a tette, mikor az érkező Tinúvielt és Berent

meglátta, úgy döntött, hazaengedi élve Tevildót - jóllehet ízekre szaggatta volna legszívesebben. De az arany

nyakörvet a maga nyakára tette fel, ez a legnagyobb megaláztatás volt a Macskahercegnek, a nyakörvben pedig

roppant bűv- erő volt, s a macskák attól fogva egyvégtén rettegtek a kutyáktól, soha nem múlt el a megaláztatás

emléke - Tevildo gyalázata az Angamandi körüli erdőn; és Huan számára ez volt a legfontosabb. Aztán, hogy Melkó

hallott a dologról, elátkozta Tevildót és népét, száműzte is őket, és azóta van az, hogy e lényeknek nincs igazi ura,

gazdája, barátja, hangjuk nyivákoló, siralmas, mert szívük iszonyúan magányos, csupa keserűség és veszteség emléke

nyomja. Mindez későbbi történet; amikor ez a mese játszódik, Tevildo leghőbb vágya az lett volna még, hogy Berent és

Tinúvielt újra elkapja, Huant leölje, az elveszített bűvvarázst visszanyerje, ezzel Melkó joggal rettegett haragját

elkerülje; egyelőre nem is merte volna megvallani urának s parancsolójának, hogyan vallott szégyent, miként árulta el

ráadásul a bűvigéket. Huan nem tudta az eljövendő fejleményeket, esze ágában sem volt hát még egyszer Tevildo

birodalmának közelébe merészkedni, szerette volna viszont, hogy a dolgok híre Melkóhoz mielőbb eljusson - a világ

eseményei általában el szoktak jutni a gonosz ainu fűiébe. Mindenesetre azon volt Huan, hogy Tinúviellel s Berennel

mielőbb távozzon Angamandi közeléből, s ez sikerült is. Az út során nagyon összebarátkoztak, Beren is erőre kapott, a

rabszolgaság átka lassan lehullt róla, és Tinúviel szerette őt. Mégis gyötrelmesek voltak számukra e napok, mert sem tündét, sem embert nem láthattak sehol, és Tinúviel is

epekedni kezdett anyja, Gwendeling énekei után, melyeket a királynő ékesen zengedezni szokott gyermekeinek

egykoron, ha alkony szállt az erdővilágra. Ó, a régi csarnokok estéi! S gyakorta vélte hallani fivére, Dairon

fuvolahangját, kellemes futamait,9 valahányszor pihenni tértek, és nagyon nehéz lett a szíve. Végezetül azt mondta

Berennnek, s Huannak: »Haza kell térnem«, és ez fájt Egnor fiának, hiszen úgy szerette ő ezt az erdei életet a kutyákkal

(mert addigra sok kutya csatlakozott hozzájuk, Huanhoz, természetesen), de mit érhetett neki bármi élet is Tinúviel

nélkül. Mondotta ekképp Beren: »Sosem térhetek vissza Artanor földjére - sem téged nem kereshetlek, édes Tinúviel, csak

ha egy szilmarillal érkezem; s ugyan miként tehetnék szert ilyenre, mikor Melkó csarnokaiból menekülök épp, és a

leggyötrelmesebb halálkínok várnak, ha csak egy fürkész szolgája is fölfedez. « Ezt szívének akkora fájdalmával

mondta pedig, mikor elválásuk közelgett, hogy Tinúviel úgy érezte, belepusztul ő is. Nem bír Beren nélkül élni, tudta;

nem bír szerettei és hona nélkül élni, csakígy. Csak ült hát, mély töprengésbe merülve tehetetlen, ám akkor a

közelében gubbasztó Beren így szólt: »Tinúviel, csak egy megoldás van, ha megszerezzük a szilmarilt. « Akkor Tinúviel

megkereste Huant, tanácsát és segítségét kérte, de a Fö Kutya igen komor arccal hallgatta ezt a beszédet, nem is szólt

rá semmit. De a végén Tinúviel előjött az ötletükkel: adná nekik Huan Oikeroi bundáját. Mert azt a Fő Kutya lehúzta a

legyőzöttről, s mert oly jeles nagy macska volt, elhozta trófeának. Tinúviel most latba vetette minden bűvölő tudományát, bevarrta Berent a macskabőrbe, s fokról fokra macskává

tette őt. Tanítgatta, hogyan üljön, nyújtózzék, mint járjon, hajlongjon, hogyan hasonlítson hát egy igazi macskához -

míg a végén Huan bajsza is meredezni kezdett a dolog láttán, s ezen Beren és Tinúviel szívből nevetett. De Beren nem

bírta megtanulni a miákolást és a prüszkö- lést, ami pedig minden macska sajátja, sem a halott szemekbe az élet tüzét

nem villanthatta vissza. »Sajnos, be kell érnünk ennyivel«, mondta a lány, »de hidd el, tekintélyes macskának látszol,

ha vigyázol, és főleg, ha tartod a szád«. Akkor búcsút mondtak Huannak, s nekivágtak. Melkó csarnokai felé igyekeztek, ha nem is túl sebesen, mert Berent

gátolta a macskabunda, nem mozgott valami fürgén, ennek ellenére Tinúviel szíve könnyebb volt, mint jó ideje

bármikor, és örömmel simogatta szerelmese szőrét s farkát, és Beren csak azért volt mérges, mert ezt a bizonyos

farkat sem tudta oly hevesen csóválni, ahogy szerette volna. A végén csak odajutottak aztán Angamandi közelébe -

elárulta ezt a nagy zaj, lárma, döngés, kalapálás, kiabálás, hiszen ne feledjük, tízezer kovács dolgozott egyfolytában ott.

A szomorúságos termekben, üregekben, rab noldók dolgoztak vérverítékesen az orkok és a hegyi kísértetek

felügyelete mellett, s erretájt akkora volt a komorulat és a sötétség, hogy szívük összefacsarodott, ám Tinúviel még

egyszer mély álom köntösébe burkolta magát. Angamandi kapuja mármost eleve maga a borzadály, lándzsaforma

rudak, késekkel tűzdelve, a kapuszárnyak előtt ráadásul a világ valahai és mindenkori legnagyobb,

legszörnyüségesebb farkasa őrködött, Karkarasz Késfog, a sosem alvó; és Karkarasz a közeledő Tinúviel láttán

vicsorogni is kezdett rögvest, míg a macskára ügyet sem vetett, az efféle népség a kapun ki-be járt, s az óriásfarkas

inkább megvetette az ilyen teremtményeket. »Ne vicsorogj, ne üvölts, Karkarasz«, mondta a lány, »mert én Melkót, a te nagy uradat keresem, s ez itt Tevildo

egyik első macskája, főrend, de hát a dolgok rendje ez, hogy kíséretem lenne. « A sötét köntös elleplezte Tinúviel

sugárzó szépségét, ezért Karkarasz rendben lévőnek találta volna a dolgot, hanem ahogy közelebb ment, szaglászni,

biztos ami biztos, amit érzett, azzal már nem volt olyan elégedett: áthatolt az anyagon az édes illat. Tinúviel akkor

táncra perdült, s úgy lengette a sűrű, sötét fátyolszövetet, hogy az álommal bódító bűvillat hatva hasson, s ez meg is

lett, az óriásfarkasra hirtelen álmosság tört, az állat eldőlt, elaludt. Tinúviel mindazonáltal addig táncolt, míg biztosak

nem lehettek dolgukban, hogy a rémállat már ott jár a hajdani hiszilóméi erdővadonon, ahol kö- lyökkorában vadászni

tanult. Akkor léptek csak be a sötétlő kapun, s megannyi árnyrémséges rejtek- és kanyarúton jutottak el, ha

botorkálva is, Melkó színe elé. Abban a félhomályban Beren tulajdonképpen való igaz mód Tevildo főrendjének látszhatott, jelentős macskának;

mármost segített az a körülmény is, hogy maga Oikeroi egykoron gyakran járt Melkó csarnokaiban, senki sem

gyanakodott rá, olyannyira, hogy észrevétlen, fetűnés nélkül bemászhatott az ainu széke alá - ott aztán olyan

félelemmel töltötte el a gonosz jelenléte, hogy moccanni már nem mert volna. Minden körülmény szerencsésen összevágott-játszott: mert ha Tevildo sietősen közli Melkóval, mily gyalázat érte,

végük - s gondoltak is ezzel a veszéllyel. Nem tudták, Tevildo ott kuporgott saját csarnokában, nem tudván, mit tegyen,

hogy szörnyűséges esetének híre ne menjen Angamandiban; a lényeg, íme, hogy Melkó meglátta Tinúvielt, s azt

kérdezte: »Ki volnál te, hogy így lebegsz be csarnokomba, mint egy denevér? Egyáltalán, hogyan jöttél, mikor

nyilvánvaló, hogy nem tartozol ide?« »Nem, még egyelőre nem«, felelte Tinúviel, »de talán még úgy lehet ez, kegyességed jóvoltából, nagy-nagy fenségü

uram, Melkó. Nem tudod-é, hogy Tinwelintnek, a törvényen kívülinek vagyok én Tinúviel leánya, és ő elűzött

csarnokaiból, lévén hogy már csak ilyen hatalmaskodó tünde, ám én nem engedtem neki, ami szerelmem dolgát illeti.

« Melkót azért ez valóban megdöbbentette: Tinwelint lánya így, maga szabad akaratából az ő csarnokaiba jön?

Angamandiba, a borzalmak világába! Gyanított valami furcsaságot, nem tudta maga se, mit, azt mondta hát: »Nem

tudod-e, hogy itt nem várhat szeretetet sem apád, sem néped, sem te magad nem remélhetsz könyörületes szavakat s

tetteket tőlem, hallod-e, leány?« »Apám ugyanezt mondta nekem«, felelte erre Tinúviel, »de miért kellene hinnem ezt? Hallgass rám, csodás táncok

tudója vagyok, és táncolni fogok most fenséges színed előtt, mert abban bízom, ó roppant uram, hogy e dolgom

megnyeri majd tetszésedet, s adsz valami szerény kis zugot csarnokaidban, ahol meghúzhatom magam, s ahová

bármikor üzenhetsz értem, ha úgy gondolod, hogy rossz kedvedet a kis Tinúviel elűzheti. « »Hát nem«, mondta Melkó, »nem túl sokat jelentenek nékem az efféle dolgok; de ha már ily nagy út van mögötted,

mert táncolni akartál volna előttem, tessék, táncolj, aztán majd meglátjuk«, és szörnyűséges vigyorral kísérte e

mondását, mert sötét elméjében máris valami gonoszat forralt.

Akkor Tinúviel oly táncba kezdett, amilyet még sem ő, sem más lélek vagy tünde vagy tündér nem járt sem addig,

sem azóta, és egy kis idő múlva Melkó egyszerűen ámulva bámulta. Úgy repdesett körbe a terem falai mellett, ahogy a

fecske röpül, oly hangtalanul szállt, mint a denevérek, bűvölően bájos és szédítően szépséges volt, ő maga se addig,

soha-soha, nem volt ő maga sem ily csodás még. Hol Melkó mögött, hol Melkó előtt, hol mellette villant el, és ködpára

fátyolköpenye megérintgette az ainu arcát, meghullámlott a szeme előtt, és az udvari nép körben, középen, ahogy

összezsúfolódtak mind, kik jelen voltak, e nép lassan kezdett álomba ringatózni, csakúgy, mintha szívük vágya sem lett

volna soha egyéb. És már kődarabokként hevertek a trónszék két oldalán a viperák, az ainu lábánál a farkasok ásítozni kezdtek,

álomba kidőltek, s maga Melkó is elbűvölten meredt maga elé, ám nem aludt. Akkor Tinúviel még sebesebb táncba

kezdett, csak neki, csak az ő szeme előtt, és közben énekelt is, igen lassan, csodásan-bájolón és csa- lárdul-büvölőn,

ahogy Gwendeling tanította réges-rég, ily dalt dalolgattak ifjak s leányok Lórien kertjeiben, mikor az Arany Fájának

ragyogása halaványult, s helyette Szilpion izzott fel. Benne voltak ez énekben a csalogányok hangjai, és a levegőt

mintha finom illatok töltötték volna el e végzetes helyen, ahogy Tinúviel pi- hekönnyen repdesett; ily szépséges hang

nem szólt itt, ily gyönyörű táncot nem lejtett senki ott azóta sem, és ainu Melkó nagyúr, minden hatalma és ereje

ellenére áldozatul esett a tündelánynak, s való igaz, hogy Lórien szemhéjai is elnehezültek volna ennyi varázstól.

Melkó akkor lassan előrebukott, aludt már ő is, lecsusszant székéről a földre, vaskoronája elgurult. Tinúviel hirtelen abbahagyta a táncot. A csarnokban hang nem hallatszott, pisszenés se, csak az alvók egyenletes

lélegzése. Még Beren is aludt Melkó széke alatt, de Tinúviel addig rázta-cibálta, míg végre felébredt. Akkor, még

mindig kótyagosan és bűvölten, reszketve és félve letépte álöltözetét, így megszabadulván talpra szökkent.

Előrántotta kését, még amit Tevildo konyhájáról hozott, és megragadta a roppant vaskoronát, melyet Tinúviel

moccantani sem bírt. De még Beren számára is borzalmasan nehéz volt, hogy fordítson rajta egyet, akár fikarcnyit.

Félelem és lázas igyekezet töltötte el őket, s az alvó gonoszság riasztó csarnokában Beren igyekezett a

legesleghalkabban munkálkodni, hogy a koronáról egy szilmarilt leszabadítson. Lassan moccant a nagy központi ékkő,

és Beren homlokát veríték öntötte el, szakadt tovább szemöldökéről, lecsorgott orcáin. S akkor, épp ahogy a drágaság

elvált a koronától, reccs! A kés eltörött, éppen akkor. Tinúviel fojtottan felkiáltott, Beren ugrott már, kezében egy szilmaril, szökkent, hogy meneküljenek, és az alvók

megmoccantak, és Melkó olyat hördült, mintha rémséges álmot látott volna, alvó arcán sötét kifejezés ült. Ők ketten,

elégedetten a zsákmánnyal, elfutamodtak ki a csarnokból, botorkálva végig a sok sötét folyosón, míg a szürkésen

megderengő fény azt jelezte nékik végre, közelednek a kapuhoz, és - ó! Karkarasz ott hevert a küszöbön, ébren megint,

maga a feszült figyelem. Beren nyomban Tinúviel elé vetette magát, holott a leány kiáltotta már, »Ne!«, de késő volt, s hiba volt ez, bajhozó.

Mert Tinúvielnek nem volt ideje s módja, hogy köpenyvarázsát a vadállatra vesse, s elaltassa megint, nem, a

szörnyfarkas rávicsorgott Berenre, s dühödötten közelített. »Miért e dúltság, Karkarasz?« kérdezte Tinúviel. »Miért,

hogy ez a gnoma,10 aki nem ment be, kijön most?« vicsorgott tovább Késfog. Avval már vetette is ocsmány óriástestét

Berenre, aki a farkas szeme közé vágott, miközben másik kezével a torkát próbálta megragadni. Erre Karkarasz bekapta Beren kezét iszonyatos állkapcsai közé, ez volt néki az a keze, mely a ragyogó-tündöklő

szilmarilt szorította, bekapta Karkarasz, ékkövestül leharapta, vörös pofájába kapta. Iszonyatos fájdalmat érzett

Beren, félelem és rettegés töltötte el Tinúvielt, ám mikor már azt hitték, végpillanatukat hozzák a szaggató farkas-

késfogak, újabb megdöbbentő fordulat következett, rettentő. Ne feledjük, a szilmarii fehér s rejtett tűzzel ragyog, ez

természete, s benne legyűrhetetlen mégis ég, szent varázslat - érthető, hiszen Valinorból való, áldott birodalom része,

az Istenek és a gnomák alkotása, még ama korból, mikor nem jelent meg ott a Gonosz; és nem is tűri a gonosz kéz,

elvetemült hús érintését. Most, hogy Karkarasz bűnös testébe jutott, a bestia hirtelen iszonyúan kigyúlt belül, égett,

pusztító riadalom lett úrrá rajta, fájdalmánakkínjának üvöltését hallani mindenütt a közelben s távolabb,

visszhangozták a sziklafalak, a palota felriadt. Tinúviel s Beren futott már, menekült, mint a szélvész, el a kaputól, de előttük, náluk sebesebben, maga Karkarasz

rohant, őrjöngve és dühödötten, mint akit balrogok űznek; s aztán, mikor léleg- zetnyi pihenőre megállni merészeltek

már, Tinúviel siratni kezdte Beren elveszett kezét, s a csonkot csókjaival borította el, és a fájdalom kiállt a karból, és a

seb gyógyult - vérzése elállt. A lány szerelmének csodája volt ez; ám Berent a nép azontúl úgy nevezte aztán, hogy

Ermabwed a Félkezü, vagyis a Magányos Sziget nyelvén: Elmavoité. De továbbra is egy gondolatuk lehetett csak: menekülni, ha sorsuk is akarja, és Tinúviel Beren köré kanyarította

sötét köpenye felét, és így egy darabig, főleg hogy a hegyek közti homályban s az alkonyatban menekültek, senki sem

látta őket, pedig Melkó rájuk szabadította borzadályos orkjainak egész csapatát, és őrjöngő haragja, ami az ékszer

elrablását követte, iszonyatosabb volt, mint amit tündék valaha hallottak. Így menekülvén hamar láthatták, az üldözök hálója szorosabbra húzódik körülöttük, s bár az ismerősebb erdőség

szélét elérték, ott futottak Taurfuin vadonán, tömérdek veszély környékezte őket még, megszámlálhatatlan nehézség

választotta el őket a király barlangudvarától, és még akkor is, ha odaérnek, attól kell félniök így is még, hogy mögöttük

ott jön Melkó bosszuló hada, és jaj lesz az erdőnépnek. Oly hatalmas volt a zaj, az üldözőké, hogy Huan nagy messze is

meghallotta, s nyomban bámulatot érzett Tinúviel és Beren hősies viselkedésére gondolván, s csak csodálta,

Angamandiból hogyan menekülhettek. Indult ezért most sok kutyával az erdőkön átal, űzőbe vett számos orkot, Tevildo nagy macskáit is megtépázta, és

sokszor sebesült meg így maga szintén; sokat leölt, megfutamított, őrült rémületbe kergetett, míg alkonyattájt végre a

valák elvezérelték őt egy kis tisztásra, Artanornak amaz északi vidékére, melyet azután így neveztek: Nan

Dumgorthin, a sötét bálványok földje, de ez nem fontos itt a mi mesénk dolgában. Tény, akkor is riadalmas és sötétes

táj volt az, tömérdek fenyegetés környékezte alacsonyas fáit, pontosan mint Taurfuinban; s ott hevert a földön a két

tünde, Tinúviel és Beren, szívükben semmi remény, és Tinúviel sírt, míg Beren a kését markolászta. Huan, hogy meglátta őket, nem kért s nem is engedett beszámolót, el innen, volt a jelszó, így kanyarította Tinúvielt

maga széles hátára, s Berent kérte, fusson mellette, ahogy a lába bírja, »mert«, mondotta nékik, »nagy csapatnyi ork

özönlik éppen errefelé, nyomkeresőik s kísérőik rémfarkasok«. Köröttük Huan falkája vágtatott, így haladtak igen

sebesen és titkos utakon hazafelé, Tinwelint népének távoli otthonát közelítvén. Így kerülték ki, játszották ki

üldözőiket, bár sok veszély környékezte őket még a továbbiakban, Ikren leölt egy orkot, amint az már-már Tinúvielt akarta volna elrángatni magával, s ez derék tett volt, nagy

szükség volt Beren bátorságára. Érezniök kellett azonban, hogy megint szorul a hurok, s így Huan további rejtekutakat

keresett, nem merte őket egyenest az erdő-tündék földjére vezetni. Ellenben oly ügyes és ravasz volt a Fő Kutya, hogy

az üldözőket sok nap után végre csak lerázták, s nem láttak, nem hallottak ork bandákat sehol már; kísértet-

ősgonoszok nem lestek, sem rémfarkasok nem állták útjukat, éjszaka gonosz szellemek üvöltése nem reszkettette meg

a levegőeget, s nagyon úgy érződött, ott járnak már ama bűvös körben, ahol Gwendeling mágiája áldón hat, védvén az

erdő-tündéket, s ösvényüket minden rontástól. Akkor lélegzett fel Tinúviel először, már mióta apjának csarnokaiból megszökött, azóta végre most első ízben, és

Beren pihent a napon, és messze volt tőle is Angband sötétje, a rabsors keserveátka. A zöld levelek résein át behullt

rájuk megint a tiszta napfény, és a víg madárdal volt újra a békítő és tiszta üdv. Eljött mégis egy nap, mikor mély szunnyadásból, álomból Beren végül úgy ébredt fel, mint akinek boldog

ábrándvilága hirtelen szétfoszlik, eszébe jutnak egyebek, s azt mondta: »Ég veletek, ó, Huan, leghívebb társam, s te,

kicsi Tinúviel, ég veletek. Azt kérem tőled, édes drága, térj haza rögvest, s ha lehet, Huan kísérjen. Ám nekem, ó jaj,

nekem meg kell maradnom az erdők örök magányán, mert elveszítettem a szilmarilt, pedig megvolt már, íme, soha

nem me- részkedhetem Angamandi közelébe, de Tinwelint csarnokaiba ugyanígy nem. « Sírdogálni kezdett csöndesen, de Tinúviel jól hallotta, odabújt hozzá, s azt mondta: »Nem, most már azt mondom,

másképp gondolok mindent,11 és ha az erdő lakója leszel, ó, Beren Ermabwed, társad leszek ott, bármi vad helyen

jársz, veled járok én is, és ami a lényeg, apám sosem lát viszont engem többé: csak ha te magad viszel hozzá vissza«.

Beren e szépséges szavak hallatán igen boldog lett, és büszkeséggel töltötte el, hogy e szép hercegkisasszony az ő

kedvéért a vadonba is elmenne élni, ennek ellenére valami nem hagyta nyugodni, arra gondolt, mi mindenre képes

volt érte Tinúviel, s inkább elutasította az ajánlatot. A leány ellenben vitába szállt vele, s most másképp fordította a

dolgot: butaság, mondta, így makacskodni, nyakaskodni, apja talán a legnagyobb örömmel fogadja majd őket, örül,

hogy lánya él, és »meglehet«, tette hozzá, »még ő fog restelkedni, hogy kegyetlen követelése miatt végezte a te szép

kezed Karkarasz állkapcsai közt«. De Huant is rábeszélte, hogy tartson velük, egy időre legyen vendégük legalább, »mert« mondta, »apám végtelen

halálával tartozik neked, ó, Huan, hiszen ő leányát minden körülmények közt szereti, úgy érzem«. Történt hát ekképp, hogy ők hárman megint együtt indultak útnak, s végezetül vissza is értek Erdőföldjére, hol

Tinúviel már jól kiismerte magát, ahol minden rögöt szeretett, s boldogság volt néki, hogy íme szeretteinek s

lakhelyének közelében járhat újra. Ám ahogy közeledtek, akkora izgalommal és felfordulással találkoztak, amilyen

hihetetlen idők óta nem volt erre. Megkérdezték, miért sírdogálnak sokan a kapuk előtt, és azt a választ kapták, hogy

Tinúviel szökése óta csak balsors sújtja őket egyre. Íme, még a király is mélakórba esett, odalett egykori élénksége,

sok ravasz tudománya; harcosokat küldött szanaszéjjel, keresnék leányát a legsötétebb, a legbarátságtalanabb erdők

ölén is, és sokan odavesztek így, eltűntek vagy meghaltak, és háborúság dúlt Melkó szolgahadaival az északi és a keleti

határokon, s a nép attól rettegett, az ainu végül reájuk ront, elpusztítja országukat, mert Gwendeling bűvművészete

mintha kezdett volna kevésnek ígérkezni az orkok megfékezésére. »Tudjátok meg hát«, mondták így némelyek, »most

esett a legrosszabb, végezetül, mert Gwendeling királynő csak ül, dermedetten, nem mosolyog már, szeme beesett, az

erdőkön megritkult bűvös védöfátylainak szövedéke, szikkadozik a talaj, halnak ki a fák, mert Dairon se tért vissza, s

nemcsak a királynőnek nem venni szavát, de az ő zenéjét sem halljuk. Mindennek tetejébe jött még egy rút nagy

szürke farkas, összevissza kószál, száguldozik, mintha teste ocsmány mélyén hordozna valami gyötrelmet, senki sincs

biztonságban tébolyától. Sokakat leölt már, veszettül csattogtatja fogát, rombolva járja az erdőket, üvölt, de még a

királyi palota előtt iramló folyam vízpartja is veszély színe, ott is vadászik e vad. Mert oda jön néha inni, s mintha a

gonoszság hercege lenne, úgy néz vörös szemmel, nyelve kilóg, és úgy vedeli a vizet, mintha valami olthatatlan tűz

lobogna benne, az nem hagyná nyugtát. « Tinúviel nagyon megszomorodott e hírek hallatán, mi minden rontja az ő népét, íme, de a legkeservesebb az volt

néki, hogy Dairon ekképpen eltűnt - ez újdonság volt, keserű bánat, de még így sem gondolt olyat, hogy bár soha ne

jött volna Beren az ő földjükre, Artanorba, mentek hát ketten sietve Tinwelinthez; és az erdő-tün- dék máris úgy

érezték, távoztatik tőlük a gonosz, bízvást így lesz, mert Tinúviel épségben visszatért. Mert bizony alig bíztak ők

ilyesmiben már. A nagy homályban odabent megtalálták Tinwelint királyt, akinek roppant bánata hirtelen a boldogságos

megkönnyebbülés könnyeivé olvadt, íme, hogy Tinúviel csak úgy besétált termébe, méghozzá a régi sugaras

tündöklettel. Nyomban csupa öröm lelt minden a csarnokokban, ami addig búború volt, s a király végezetül Berenre

pillantva ezt mondta: »Hát csak visszatértél te is-nyilván hozol szilmariit, ellenértékeként a sok bajnak-bánatnak, amit

okoztál nékünk, magamnak s egész országomnak; de ha nem hoztál kincset, nem tudom, miért vagy itt.« Erre Tinúviel nagyot toppantott, kiáltott is hozzá, úgy, hogy a király s mind környülállói csak ámultak e változott

viselkedés láttán.

»Gyalázat, apám«, mondta ugyanis a szépséges leány, »halld, itt van Beren, a bátor, akit a te gyarló tréfád űzött

halálos végveszedelmekre, aki miattad lett így rabszolga, és csak a valák menthették meg a szörnyű haláltól. Ha engem

akarsz hallani erről, azt mondom, inkább a királynak kellene őt megjutalmaznia és kárpótolni, tudd. « »Nem úgy«, mondta Beren, »királyi atyádnak igaza van. Nagyuram« fordult akkor Tinwelinthez, »még most is

kezemben a szilmaril.« »Mutasd akkor«, szólt ámulva a király. »Nem tehetem«, válaszolta Beren, »mert a kezem nincs velem«, s csonk karját mutatta így. Erre a király szívének fordulata is elkövetkezett, látván e vakmerő nemességet, a tisztelettudó udvari hűség jelét, és

kérte máris Berent s Tinúvielt, mondanának el néki mindent, mi történt, mohón várta, hadd hallaná a dolgokat, mert Beren

szavait azért még most sem értette egy ízig. Hanem amikor mindenről értesült, szíve még szebben Beren felé fordult,

és csak bámult, micsoda szerelem gyulladt hát valóban Tinúviel szívében, melynek nyomán különb tetteket hajtott

végre az ő leánya, bátrabban viselkedett, mint akármely harcosa addig az ő népének. »Többé soha«, mondotta végül, »ó, Beren, kérlek, többé soha ezt az udvart el ne hagyd, sem Tinúviel mellől ne tágíts,

mert nagy tünde vagy te, és neved nemzedékek végtelen során át lesz csakígy nagy«. Beren azonban büszkén így felelt,

mondván: »Nem, ó, király, tartom magam szavamhoz és szavadhoz, és meghozom neked a szilmarilt, úgy lakozzam

bármikor is palotád fedele alatt, ekképp legyen. « A király akkor odalépett hozzá, s kérve kérte, ne induljon útnak újra,

lábát se tegye többé a Gonosz földjére. Beren viszont ekképpen válaszolt: »Nem kell nekem a szilmariiért sehová sem

utaznom, mert az ékszer, tudd, itt kering barlangüregeid közelén. « És elmagyarázta Tinwelintnek, hogy a vadállat,

országának pusztítója bizony nem más, mint Karkarasz, Melkó kapujának farkasöre, s ezt nem tudta ugyan akárki, de

Beren a nagy nyomkereső Huan felvilágosítása nyomán már tudta és értette; a kutyáknak eleve hinni kell ily

dolgokban, s Huan mindenen túltesz. Huan is jelen volt a csarnokban, s most ők ketten Berennel kérték a királyt,

engedélyezne nagy vadászatot, s hogy ezt minden szükséges mód megter- vezzék-szervezzék; az engedély megadatott,

örömest. Fel kell hajtani, a nép megkönnyebbülésére el kell pusztítani a szörnyeteget, ez volt a cél. ráadául meg, hogy

Beren a szilmarilt ismét visszaadja tündökölve a világnak, s hogy Tündehonban ragyoghat, külön üdvnek igérkezett.

Maga Tinwelint király állt a vadászat élére, és mellette volt Beren, s ott volt Mablung, a súlyos kezű, a király fő fő-   ura, 12 hatalmas dárdát lengetve - ők hárman követték Huant, csak ők, mert Tinwelint ragaszkodott ehhez: »Négyen

elegen leszünk«, mások így hiába vágytak volna velük tartani. Igaz, Mablung dárdája jeles orkölő volt, mégis: aki látta

már Karkaraszt, az tudta csak, mily félelmes ellenfél, óriási, csaknem akkora, mint emberek körén a ló, és lehelete

olyan volt, mint a lángszórás, perzselt, ahová elért. Napkeltekor folytatták a keresést, és Huan hamarosan fölfedezett

egy új csapást a folyóparton, nem is messze a király kapujától, »nos«, mondotta, »ez akkor Karkarasz lába nyomata«.

Ennekutána álló nap jártak a nyomában, a folyó mentén, és a part sokfelé mutatta újabb díbolások nyomait, akárha

falkányi vadult állat fetrengett volna némelyült, és az is látszott, hogy ezek a láb- jelek és testvájatok egészen frissek. Száll alá mostan már a nap, és halványul fénye a nyugati fák fölött, és sötétség kúszik le Hiszilóméből, úgy, hogy a

vadonban minden világosság vész. Eljutnak így is valameddig, oly helyig méghozzá, ahol a nyom a folyóba vész, vagy

talán a hullámok mosták el a parton, és Huan nem követheti tovább; és itt táboroznak akkor, alusznak, de felváltva

örködnek is közben, és eltelik a koraéj. Egyszerre, épp Beren az őr, rémségeket hallani, messziről még, de úgy üvölt ez a valaki-valami, akárha hetven

veszett farkas csapná a zajt, s váratlanul már ott zörög tépázódva a bozót a közvetlen közelükben, zúdul a rémség,

feléjük, igen, Beren tudja ezt már jól, az óriás őrfarkas a nyakukon van, még nem szó szerint, mégis. Ideje alig van

kelteni a társakat, félálomban szökkennek fel, s látják már a roppant alakot, félig árny, de valóság, és a víz felé ront,

hatalmas ugrással közelíti a folyót. Huan sem rest, megszólal, és a szörnyforma jószerén röptében áll le, fordul feléjük

fogvicsorgatva, habzó pofával, szeme vörös lángjával egész teste féktelen gyötrelmet és gyűlöletet sugallt. A fák közé

húzódott még, s így várta meg, hogy Huan, a rettenthetetlen szívű, rávesse magát. Ő azonban még nagyobbat szökkent

akkor, Huannal nem törődött, minden haragja Beren ellen irányult, mert észrevette közben öl, és sötét elméjében -

vagy szívében - biztosan tudta, minden keservének, pusztulása fenyegetésének ez az oka, ez a valaki-valami. Ám Beren

dárdával már lendítette is ép kezét, torkába vágta a fegyvert a vadnak, és Huan újra ugrott, elkapta egyik hátsó lábát,

és Karkarasz úgy vágódott el, mint a kő, mert a király dárdája ugyanebben a pillanatban hatolt át szivén. A nisnya

óriástoportyán gonosz szelleme buggyanva szökkent a testből, és még magában is tovább üvöltve szállt Mandosz sötét

hegyei felett; ám Beren ott feküdt az élettelen tömeg alatt, ami Karkaraszból maradt e földön, az nyomta-lapitotta.

Persze legördítették róla a tetemet, oldalt billentették, hogy felhasíthassák, és Huan lenyalogatta Beren véres arcát.

Hamarost megértették Beren igazát, s hogy mi történhetett, mert a farkas belső szervei félig elemésztődtek már,

akárha belső tűz égett volna ott, füstölögve, és egyszerre az eget, a földet valami hihetetlen tündöklés tölti el, mert

Mablung13 dárdája előkanyarítja a szilmariit, s ennek minden sápatag és titkos színe élni kezd. A főúr, magasba tartva

az éket, szólott: »Lásd, ímé, Király!«14 - Ám Tinwelint mondotta: »Nem, soha én hozzá nem nyúlok, míg maga Beren

nem adja oda nekem. « Huan pedig mondotta: »Nem biztos, hogy ez megtörténhetik, lévén hogy ha gyorsan nem

segítünk rajta, vége lehet, úgy látom, súlyosan megsebesült«; és Mablung s a király szégyenülten állt. Ezért hát elsőül Berennel kezdtek törődni, fölemelték őt, vizsgálták, mosdatták, s ahogy így ült már, nyilvánvaló volt,

lélegzik, ám sem szólni nem bírt, sem a szemét nem nyitotta. Hogy a nap felkelt, ágakból hordozóágyat fontak, minél

gyengédebben és óvatosabban vitték hazafelé irtózatos erőfeszítéssel, hisz ők maguk is félholt fáradtak voltak már, s Beren

nem mozdult, csak három hördülő nyögés hallatszott, ez volt Beren.

A nép ekkor hirtelen tódulni kezdett oda hozzájuk, mert híre ment a hívásnak, jönnének, és hoztak húst és hideg italokat

és kenőcsöket s más orvosszert, gyógyítanák, és Beren sebesülésén érzett szomorúságuk s gyászuk ellenére is nagy volt

egyebekbeni örömük. A lombos ágakból font hordágyat letakarták puha kendőkkel-ruhák- kal, és így vitték Berent a királyi

csarnokok felé, és ott Tinúviel várta már őket rettentő rémületben. Beren mellkasára borult, sírt keservesen, csókolgatta

szerelmesét, ki is magához tért, megismerte Tinúvielt, és miután Mablung átnyújtotta neki a szilmarilt, felemelte, megnézte

szépségét, gyötrelmes és bágyadt kínnal, de üdvvel mondotta: »Nézd, ó, Király, átadom neked a csodás ékszert, mit óhajtva

áhítottál, holott út mentén lelt apróság ez csupán, mert ehhez képest, úgy érzem én, van néked valakid, aki végtelenszer

szebb és drágaságosabb emez éknél, és azt mondottad te, hogy nékem adod akkor őt. « Ám ahogy ezt elmondotta volt, már

Mandosz árnya hullt arcára, és lelke amaz órán a világ végén túlra szállt, és Tinúviel gyengéd csókjai sem bírták

visszahozni. "

Itt Véanné hirtelen elhallgatott, és Eriol szomorúan mondta: „Üdv és fájdalom egy ily mese egy ily édes kisleánytól",

ám Véanné csak sírt, íme, és jó idő múlva mondta: „Nem, ez nem a teljes mese, csak annyi, amennyit bizton tudok

belőle", és más gyermekek is szólallak, s egyikük azt mondta: „Ugyan, hallottam én olyat is, hogy Tinúviel büvöletes

csókjai mégis meggyógyították Berent, visszaszólították lelkét Mandosznak kapujából, és Beren hosszan élt még az

Elveszett Tündék körében járta az erdőt s a tisztásokat az édes- séges-szép Tinúviellel. " De másvalaki szólott: „Nem,

ez nem így esett, ó, Ausir, és ha meghallgatsz, elmondom neked a teljes és csodás mesét végig; mert Beren meghalt

Tinúviel karja között, és ez pontosan úgy volt, ahogy Véanné mondta, és Tinúviel beleroppant a fájdalomba, nem

jelentett számára vigaszt többé a világnak semmi világossága, és hamarost követte szerelmesét ama sötét utakon,

melyeket ki-ki maga jár meg végül, így kell lennie annak. Szépsége és gyengéd szeretetreméltósága azonban Mandosz

szívét is megindította, ezért hagyta e Nagy Úr, hogy Tinúviel még egyszer visszavezesse a világba Berent, azóta sem

ismétlődött ez sem emberrel, sem tündével, és sok dal s történet szól róla, hogyan imád- kozott-esdekelt Mandosz

trónusa előtt Tinúviel, hogy már nem is emlékszem mindre. Mondotta azonban kettejüknek ott Mandosz: »Halljátok,

tündék, nem a tökéletes boldogság világába bocsátalak vissza titeket most én, mert olyan többé nem lelhető, amióta

gonosz szívével Melkó ott uralkodik - és tudjátok, emberként halandók lesztek, és ha ide visszakerültök, az akkor már

örökkévalóra szól, nem változik, míg csak az Istenek vissza nem szólítanak titeket való igaz mód Valinorba. « Ezek

ketten ennek ellenére távoztak Mandosz birodalmából, mentek kéz a kézben, és így haladtak át az északi erdőségeken,

s gyakorta látták táncolni őket bűvös táncokat a domboldalakon, és nevüket szerte ismerték és emlegették. " S hogy imígyen ez a fiú elhallgatott, mondotta Véanné: „Ó, és többet is tesznek ennél, nemcsak táncolnak, mert

tetteik azután igencsak voltak számosak, igen hatalmasak csakígy, és sok mese szói minderről, sokat kell hallanod

még, ó, Eriol Melinon, mesemondásnak más idején. Mert kettejük történeteinek elnevezése ez: i-Cuilwarthon, ami azt

jelenti, hogy a holtak, kik újra élnek, és hatalmas tündérek lettek ők, méghozzá Sirion északi vidékein. Nos, ez a vége,

hogy tetszett neked?" Mondotta pedig Eriol: „Való igaz, ez csudás mese, bizony, akárha nem is Mar Vanwa Tyaliéva

kisleányainak ajkáról hallottam volna", ám Véanné így felelt néki: „Nem saját magam formálta szavakkal mondtam el;

drágaságos nekem mindazonáltal - és való igaz, a gyerekek mind tudják a benne elmesélt tetteket -, és megtanultam,

szó szerint, nagy könyvekben olvastam, és az is igaz, hogy nem mindent értek, ami e mesében van. " „Hát magam sem igen", vallotta be Eriol, ám akkor Ausir hirtelen felkiáltott: „Halld, Eriol, Véanné arról nem is

mesélt neked, Huannal mi lelt; hogy sem jutalmat nem fogadott el Tinwelinttől, sem közelében meg nem maradt, de

nagyon is elvándorolt, és búsult Tinúviel és Beren miatt. Egyszer eljött Mablunggal,15 aki a vadászatban segédkezett

ott még, és mostanság sokat vadászott magányosan; és attól fogva ezek ketten együtt vadászgattak, jó barátok,

egészen Sárkány Glorund és Túrin Turinbar napjaiig, mikor Huan még egyszer találkozott Berennel, és szerepet

játszott a Nauglafringgel, a Törpök Nyakláncával kapcsolatos nagy dolgokban is. " „Nem, hát mind efféléket hogyan is meséltem volna el", mondotta Véanné, „mikor most már, tudhatnátok, ideje a

vacsorának"; és való igaz, a nagy gong megszólalt.

 

Tinúviel meséjének második változata

Mint már említettem, van a mesének egy második, átírt (gépiratos) változata; a gépelés apám munkája. Ez igen közvetlenül követi a

kéziratos verziót és semmi mód nem tér el a korábbitól se stílusában, se hangulatában, ezért szükségtelen ezt a második változatot in

extenso adnunk. Ám az is igaz, hogy némely helyütt a gépirat érdekes változtatásokat tartalmaz, módosulásokat, melyeket alább

közlünk. (A számok a kéziratos változat oldalszámaira utalnak. ) A gépirat címe (e változat is a már közölt Alkötéssel kezdődik) eredetileg ez volt: „Tynwfiel, Dor Athro hercegnőjének meséje", ez változott

így: „Tinúviel, Doriath táncosnőjének meséje".

(8) „Ki volt hát Tinúviel?" így Eriol. „Nem tudod", mondotta Ausir, „Singoldónak, Artanor királyának leánya volt ö!" - „Csss, te, Ausir",

intette le Véanné, „ez az én mesém, és ez a gnomák meséje, miért is kérlek, ne traktáld Eriol fülét a te mindenféle tünde neveiddel. No,

akkor! Azért mondhatom el ezt a mesét, mert hisz... nem láttam-e a magam két szemével Meliant és Tinúvielt, ahogy réges-rég az Álmok

Ösvényén jártak?" „Milyen volt akkor Melian királynő", kérdezte Eriol, „ha láttad öt, Véanné?" „Karcsú és igen fekete hajú", mondta a kislány, „és a bőre sápadt volt és fehér, de a szeme mintha igen mélységesen tündökölt volna.

Áttetsző, fényes ruhában járt, főleg azonban éjszínüben, agátpántosban, ezüstövesben. Ha énekelt, ha táncolt, álmok és szunnyadások

környülték azok fejét, akik közelről hallhatták és láthatták, elsúlyosultak a fők, mintha nehéz bor vagy altató hatására volna. Való igaz,

szellem volt ő, ki Lóricnnek kertjeiből szökött, mielőtt Kör épült volna, vándorolt a világ vad helyein, minden elhagyatott erdőn.

Csalogányok szálltak vele, körötte, bármerre ment is és ezeknek a madaraknak éneke simogatta Thingol fülét, ahogy haladt ő ott az

eldák második16 törzsének élén. mely is utóbb a Parti Dudásoké lett, név szerint a Szigeti Szoloszimpoké. Mármost nagy utat tettek meg

ők Paliszorból, és üggyel-bajjal haladtak csak a társaságok Oromi gyors lábú lova mögött, miért is Melian bűvös madarainak dala mintha

legjobbkor jött vigasztalás lett volna, szebb, mint e föld bánni más éneke-muzsikája, és Thingol egy pillanatra félre is sodródott, -

legalábbis ő úgy érezte, egy pillanatra csak - a seregtől, keresvén a sötét erdőben a hang honnét jöhet hát. Es mondják, nem pár pillanat volt az, ameddig ő így fülelt, hanem sok év, és emberei hiába is keresték, míg a végén csak kénytelenek

voltak továbbmenni, követvén Oromét Tol Eresséába, és messze sodródtak tőle, ki is hallgatta csak elbűvölten Aryador erdőségeinek

mindenféle madarát. Ez volt a szoloszimpok első szomorúsága, követte ezt még sok bánat; de Ilúvatar, Thingolra emlékezvén, muzsikát

táplált a szívükbe, e nép a föld megannyi népe közül, az Isteneket leszámítva, a legzengzetesebb ilyképp, és - mint minden történet

mondja - virágzott is ez a muzsika a szigeten és a dicső Valinorban. Csekély volt, mindazonáltal, Thingol bánata; mert kis idő múltán Mclianra bukkant, ki is levélágyon feküdt...

(10) Sokkal ezután, mint már tudod, Melkó még egyszer rátört Valinorból a világra, és közel minden létező lény az ő gonosz uralma alá

került, rab lett; nem voltak az Elveszett Tündék sem szabadok, sem a bolyongó gnomák, kik sok hegyes vidéken át vándorútjukat rótták,

keresve a tőlük ellopott kincset. Ám akadtak, kiket hatalmas királyok vezettek, s ők ellenálltak ama Gonosznak, rejtekhelyeken, bizton,

és talán Turgon, Gondolin királya volt ezek legdicsőbbje, mert egy darabig azért a leghatalmasabb s a legtovább szabad csak Erdei

Thingol maradt. Mármost a Napfény s a Holdragyogás napjai után Thingol még mindig Artanorban időzött, ura volt egy szép lélekszámú és erős,

kemény népnek. Ez az ősi Tündehon mindenféle törzséből verbuválódott - mert sem ő, sem alattvalói nem jártak a Száma-Se Könny

Csatájának rémterén, ez a dolog azonban mesénket nem érinti. Persze uralma igencsak megnövekedett, miután a borzasztó hadszíntér

menekülői új uralkodót kerestek. Rejtve volt lakhelyük azután Melkó szeme és tudomása elöl Melian tündér bűvös tudománya révén, és

ővolt az, aki tünemény hálókat szőtt minden odavezető ösvényre, útra, így csak az eldák gyermekei járhatták ezeket tévedhetetlenül.

Ekképp volt a király megvédelmezve minden gonosz ellen, kivéve a belső árulást; csarnokai mély üregekben formázódtak,

mérhetetlenül boltozatosak, falfülkések, és senki sem tudott ott más bejáratról, mint ama hatalmas, sziklás, kőpil- léres kapuzat, melyet

a leghatalmasabb, leglombosabb fák védtek, árnyékoltak Artanor bozontos vadonán. Nagy folyam írta sötét, csöndes medre-útvonalát,

méghozzá a kapubejárat előtt sebesre felgyorsulva, így aki be akart jutni az üregpalotába, át kellett hogy jusson elébb egy hídon, melyet

a Thingol szolgálatában álló noldók függesztettek oda - és keskeny volt ez a vízen át vezető híd, szigorúan őrizték is. Semmi mód nem

honolt gonoszság ezen az erdős vidéken, jóllehet nem volt messze a Vas Hegyeitől, túl rajtuk a sötét Hiszilómétől, ahol az emberek fura

faja honolt, rab noldók dolgoztak, s ahová kevés szabad elda ment. Két gyermeke volt Thingolnak akkor, Dairon és Tinúviel...

(11)         „anyja tündér volt. Lórien gyermeke", míg a kéziratban „anyja tündér volt, bizony, Istenek leánya".

*

(12)         „Mármost Beren gnoma volt, fia Egnomak, ez erdésznek-vado- násznak"- itt is így, ahogy a kéziratban, de Egnor helyett

Barahir á ll. Ez azonban sokkal későbbi, a jelek szerint nem szándékos változtatás; 1925-ben Beren apja még mindig Egnor. (13) A kéziratnak ez a része: „és az erdei tündék Dor Lómin gnomáiról úgy gondolkodtak, hogy álnok lények, kegyetlenek és hűtlen

árulók" - a gépiratból kimaradt.

(15)         Angband a kéziratbéli Angamandi helyett, s tovább is így.

*

(16)         Sok harcot vívott, sokszor menekült meg ő azokban a napokban, és ennek során nem is egyszer ölt le farkast és orkot, melyek

arra vágtattak, s fegyvere csak egy kőrisbunkó volt, melyet magával hordott; más veszedelmek és kalandok...

*

(17)         Melkó azonban haragvón nézett reá, mondván: »Ó, rabszolga, hogyan merészelted te így elhagyni földed, hol parancsomra

néped honol, vándorolni engedetlen szabadon nagy vadonokon, hagyván a munkát is, melyre ítéltettél?« Felelte akkor Beren, hogy ő

nem hűtelen renegát, nem szolga, hanem azoknak a gnomáknak a leszármazottja, kik Aryadorban honosak, hol sok embernép is lakik.

Melkó ettől csak még dühösebb lett, s mondotta: »Tessék, itt egy összeesküvő, ki Melkó uralma ellen támadna, méltó a balrogok szörnyű

kínzásaira. « — mert mindig is szerette volna tönkretenni a tündék s az emberek barátságát, ha felednék netán a Száma-Se Könny

Csatáját, és ismét fellázadnának ellene. Beren azonban, látván végzetes fenyegettetését, így szólt: »Ne hidd, ó, hatalmas Belcha Morgoth

(mert ily neve volt Melkónak a gnomák közt), hogy ez így van; mert ha így volna, hát nem lennék itt védelem nélkül és egymagam.

Beren, Egnor fia semminő barátságot nem táplál az emberek iránt; hanem épp azért, mert elege lett c népek fertőzetéből, hagyta el

Aryadort. Hova máshova mehetett volna viszont így? Jött Atigbandba, csak ide jöhetett. Mert sok nagy mesét mondott apám nekem

egykor a te nagyszerűségedről és dicsedről. Lásd, nagyúr, bár nem vagyok szolga rab, azért csak nincs egyéb vágyam se, mint hogy

téged szolgáljalak, bármi csekély mód is. « Nem sok igazság volt ebben, valójában atyja, Egnor Melkó fő-fő ellensége volt a gnomák közt,

kik még szabadok maradtak, kivéve Turgont, Gondolin királyát, meg Féanor fiait, és hosszú időn át volt barátságban ő az emberek

népével is, mikor is fegyvertársa lehetett Úrinnak, az Állhatatosnak; hanem azokban a napokban más nevet viselt, Egnor neve meg mit

sem jelentett Melkónak. Igazat mondott viszont Beren azzal, hogy nagy vadász ő, fürgén fogdossa mind a madarakat s az apró vadakat.

»Elté- vedtem én véletlenül a dombok vidékének ama részén, mit nem ismerek, ó, uram«, mondta, »épp vadászás közben; és messze

bolyongva elértem furcsa tájakra, és nem tudtam más mentséget, mint hogy Angbandba jöjjek, s ezt az országot ki-ki láthatja, hol van,

mutatják az északi fekete hegyek messziről. Jöttem így azért, hogy színed elé kerülhessek, esdvén valami csekély munkáért, alázatra

(hogy például asztalod hússzerzője lehessek), s ha ezek az orkok el nem fognak, igazságtalanul meg nem kínoznak, bizony, magam

érkezem. « Mármost ezt a beszédét a valák sugallhatták, vagy talán Melian bűvölete tette, hogy okosan fontolt szavakat szólt ekképpen, mert való

igaz, ez mentette meg életét...

Később a gépiratból elmaradt ez a szakasz, s a következő maradt: ... és hosszú időn át volt barátságban ő az emberek népével (lévén

hogy Beren utána fegyvertársa volt Állhatatos Úrinnak); de azokban a napokban az orkok csak úgy nevezték öt, hogy Roggyanatos, és az

Egnor név Melkónak mit sem jelentett.

Ugyanakkora „Mármost a valák sugallhatták ily beszédét" átalakult: „Mármost ezt a beszédét a valák sugallták".

*

(18)         Így Berent Melkó a Macskahcrccg rabszolgájává tette, kit is a gnomák így hívtak: Tiberth Bridhon Miaugion, de a tündék csak

Tevildónak. A továbbiakban a kéziratban Tevildo helyett folyamatosan feltűnik a Tiberth, s egy helyen a teljes Tiberth Bridhon Miaugion is

előjön megint. A kéziratban a gnoma név Tifil.

*

(19)         ... nem volt más jutalma, csak egy megharapott ujj. Erre Tiberth igen haragos lett, s mondotta: »Hazudtál te az én uramnak, ó,

gnoma. és alkalmasabb leszel konyhalegénynek, mint vadásznak, te, aki egy vacak egeret nem tudsz megfogni csarnokaimon. « Csúnyán

teltek napjai eztán Tiberth rabjaként; mert konyhalegényt csináltak belőle, és végtelen munka várta, fát vághatott, vizet húzhatott-

hordhatott, s a zajos hely konyhai robotjának minden keservét megismerhette. Gyakran kínozták a macskák, meg vendégeik, más vadak,

történt olykor, hogy orklakoma volt ott, süthetett kedves madarakat nyárson, más húsállatokat, lenn Melkó pincéinek mélyén, nagy

tüzeken, míg bőre hólyagos lett az örök hőségtől; de szerencsésnek mondhatta magát, hogy ily borzalmak birodalmán egyre élt még -

hiszen ezek az Istenek és a tündék halálos ellenségei voltak itt. Maga ritkán ehetett-alhatott, lesoványodott, félig meg is vakult, így

gyakorta gondolta, bár ne hagyta volna el Hiszilómé szabad földjét, és akkor soha Tinúvielt meg nem pillantotta volna. (20) Melian azonban nem nevetett, sem nem szólt innen már semmit; mert számos dologban volt ő bölcs s jövőlátó - de hát rémálomban

sem történhetett meg olyasmi, hogy egy tünde, ráadásul egy szűz, a Melkóval szemben a legrégebben ellenálló király leánya szál

egymaga átmenjen ama szánalmas-borzalmas ország határán, ott járjon a Vas Hegyei és Angband között. Nem sok szeretet honolt az

erdő-tündék és az angbandi nép között már azokban a napokban, a Száma-Sc Könny Csatája előtt sem, mikor Melkó ereje nem volt még

teljes, tervezte csak terveit, szőtte hazugsága hálóit. »Nem kapsz tőlem segítséget te ebben, kicsikém«, mondta hát; »mert még ha a

mágia és a sors megóvna is sok mindentől c fejvesztett vállalkozásod során, adódnának komoly dolgok váratlanul, és annyi, de annyi

szomorúság jönne, hát ezért tanácsolom, apádat meg se kérdezd ilyes vágyad sze- rén«. Ám Meliannak e szavait a váratlan érkező Thingol meghallotta, s így kénytelenek voltak elmondani néki mindent, s ő rettenetesen

megharagudott erre, úgyhogy Tinúviel már azt is megbánta, hogy gondola- tait feltárta anyja előtt.

(21) »Való igaz, nem szeretem őt, mert tönkretette közös játékunkat, muzsikánkat és táncunkat. « Tinúviel azonban így szólott: »Nem

neki, hanem magamnak kérném a segítséget, méghozzá régebbi együttját- szásunk emlékére. « S felelte Dairon: »Épp temiattad mondok

nemet«; és nem is beszéltek egymással többé e dologról, Dairon azonban elmondta a királynak, mi lenne Tinúviel szíve vágya, attól

félvén, hogy a fékezhetetlen leány, lelkének őrületében, a végén még maga fog a biztos halálba rohanni.

(21)... nem zárhatta be leányát barlangüregekbe, hol minden világosság csak

pisla fáklyafény volt, remegő derengés.

 

(23) Mind e Föld legmagasabb és leghosszabb dolgainak nevei benne voltak ebben az énekben: az indrafangok szakálla, Carcaras farka.

Sárkány Glorund teste, Hirilorn hármas törzse, meg Nan kardja, ezeket mind megnevezvén nem feledte Angainu láncát sem, melyei Aulé

és Tulkász kovácsolt, sem Gilimct, az óriást, ki szálasabb-magasabb volt sok szilfánál... A gépiratban következetesen Carcaras áll.

*

(24)... ahogy csak bírta táncos lába. Hogy az örök megébredtek, délelőttre járt már, és cl is menekültek, nem mervén jelenteni uruknak, s igy Daironra maradt, hogy a hírt

a királynak megvigye, mint szökött el Tinúviel, mert ő találkozott olyanokkal, akik ámulva rohantak el a létráktól, melyeket reggelente

szokásosan a fának támasztottak, Tinúviel ajtajához. Nagy volt a király bánata és dühe, és palotájának minden mélységes pontján

csakígy nagy lett a felfordulás, és az erdőkben mindenütt a keresés zaja visszhangzott; de Tinúviel akkor már messze táncolt, őrültül, a

sötét erdőn át, közelítvén az Éj Hegyeit s előttük a dombvidéket. Mondják, Dairon futott utána a leggyorsabban s a legmesszebbre, ám

eltévedt c távol s ismeretlen helyek zegzugjain, és a végén olyannyira elbolyongott, hogy vissza se talált többé Tündehonba, hanem

Paliszor felé vette útját; s ott játssza ma is bűvös-finom zenéjét, bölcsen s magányosan a déli vidék erdein-vadonain. Mármost Tinúviel derekasan haladt előre útján, s félelem fogta cl, rágondolván, mire is merészkedett, s mi várja még. Kicsit akkor

hátrafordult, sírt egy sort, azt kívánta, bár lenne vele Dairon. Mondják, a fivére nem is járt akkor oly messze tőle, és elveszetten

bolyongott Taurfuinban, az Éj Erdején, ahol aztán Túrin leölte akaratlan Beleget. Közel volt Tinúviel e gonosz helyekhez; de nem hatolt

be a sötét régiókba, és a valák új reményt élesztettek szivében, ekképpen még egyszer nekidurálta magát.

(25) Ritkán halt macska erőszakos halált; való igaz, azokban az időkben erősebbek és jelentősebbek voltak ők, mint azóta valaha is,

mert jöttek rájuk e dolgok, mikről hamarosan értesülhetsz; mondom, félelmetesebbek voltak a macskák, mint mai nagymancsú

rokonaik a perzselő nap földjén. Nem volt csekélyebb az ügyességük sem a kapaszkodás, sem a rejtőzés dolgaiban, gyorsaságuk a

nyílével vetekedett, hanem az északi erdősegek kutyái csodásan harcos alkatúak voltak, félelmet nem ismertek, s nagy ellenségesség

volt e két nemzetség közt, igaz, némely kutyák még így is rettegtek a macskák legnagyobbjától. Ami öt, Tiberth-t illeti, maga nem félt

senki mástól, csak Huantól, Hiszilómé kutyáinak Urától. Oly szélvészsebes volt Huan, hogy egyszer rajta is ütött Tiberth- en, ahogy az

erdőn magányosan vadászgatott, és üldözőbe vette, elkapta, s közel volt hozzá, hogy nyaka bundájából kiharapjon, ha nem hallja meg a

macska segélykérő hangjait egy csapatnyi ork. Huan sok sebből vérzett, ahogy maga otthagyta végül a hadszínteret, ellenben Tiberth

mindhalálig sínylette sértett büszkesége emlékét.

Nagy szerencséje volt hát Tinúvielnek, ahogy így találkozott Huannal az erdőn; s találkozott bizony egy kis tisztáson közel a

határmenti vadonhoz, ahol az első füves térség kezdődik, melyet a Sirion felső folyamtáplálói tesznek termékennyé. Halálos rettegés

fogta cl Tinúvielt, ahogy Huant meglátta, menekült volna, de a kutya két gyors ugrással beérte, szelíd, mély hangon, az Elveszett Tündék

nyelvén kérte Tinúvielt, ne féljen; majd szólott ekképp: »Miért, hogy itt látok én egy tünde leányt, a legszebbet méghozzá, itt látom őt

magányosan jámi-kelni a Gonosz Szív Hercegének vidékein?

*

»Mit gondolsz, ó, Huan?«

»Nem könnyű néked tanácsot adnom«, hangzott a válasz, »már ha nem azt, hogy menj vissza Artanorba, atyád csarnokaiba, és én

elkísérlek végig, míg cl nem érjük azt a vidéket, melyet már Melian királynő bűvös ereje védhet«. - »Ily tanácsra én sosem hallgatok«,

mondta a lány, »mert itt él Beren, barátaitól elfedve«. - »Gondoltam, hogy efféle választ kapok«, mondotta Huan, »ám ha örült

gondolatod továbbsodor utadon, nem tanácsolhatok mást, mint hogy együtt haladjunk, de a lehető leggyorsabban, Tiberth gonosz helyei

felé, melyek azonban még mesze vannak. Elvezetlek oda téged a legtitkosabb utakon, és ha megérkeztünk, onnét már magányosan kell

lopóznod, néked magadnak, ha van hozzá bátorságod, hogy a herceg lakozóhelyéhez eljuss, méghozzá dél körüli órán, mikor ő, s

többségében háza népe is, a kapu előtti teraszokon szunyókál. Akkor talán, ha a szerencse különösképp kegyes, kiderítheted, valóban

abban a palotában sínylődik-e Beren, ahogy anyád mondotta néked. De halld, én magam is ott leszek, lesben lapulok nem messze a hegy

lábától, hol fenn a magasban Tiberth csarnokai állnak, és te akkor nyomban közöld Tiberth-tel, ha meglátod, hogy egy nagy kutyával

találkoztál, ki is - a Kutyák Huanja most sebesülten, haldokolva hever nem messze a kaputól. Ne félj semmit, mert így nekem is örömet

okozol, s magad szíve vágyát elérheted tán; s nem hinném azt se, hogy te különösebbképp veszélyben forognál, ha Tiberth meghallja, mi

hírrel érkeztél. Csak azt ne tedd, hogy eligazítod, merre lelhet; azt kell elérned, hogy te vezethesd őt hozzám. Avval szabadulhatsz

gonosz házából, és végignézheted, mit csinálok én a Macskák Hercegével«. Tinúviel erre megborzongott. Elgondolta, mi is vár rá, de azt

felelte, inkább megfogadja c tanácsot, semhogy visszaforduljon. Így haladtak hát rejtekutakon tovább, átal az erdőn, kanyargós hegyi

ösvényeken, alattuk köves vidék terült cl. Végezetül egy reggel odaértek egy tál alakú sziklamélyedéshcz a kőfalak közt. Meredek volt minden oldala, de alacsony bokrok is

borították, fonnyatag levelűek. »Ez a Tépett Horhos, melyről szóltam ne- ked«, mondta Huan. »Alant az üreg, hol a nagy

rtt ér véget a lap alján a Tinúviel meséje gépelt változata. Nem hinném, hogy ennek a verziónak további részei léteznének.

JEGYZETEK

1.             Olóre Mallé, az Álmok Ösvénye: korábbi utalásokat Id. I. kötet 391. old. 2.             A különbségtevés (tündék közt, kik is a királynőt úgy nevezik: Wendelin, valamint a gnomák közt, kik Gwendeling nek hívják)

még kifejezettebben mutatkozik a gépiratos változatban (Id. „ezgnoma mese, ne traktáld hát Eriolt tünde nevekkel"), valamint „A

Macskák Hercege, kit a gnomák úgy hívtak: Tiberth Bridhon Miaugion , de a tündék Tevildónak neveztek". 3.             A kéziratban eredetileg: „Mármost Beren gnoma volt, fia Melkó egy rabszolgájának, aki ott dolgozott sötétebb helyeken. " Ld. 4.

jegyzet. 4.             A kézirat eredetileg: „Én Beren, noldók fia, Egnoré, a vadászé... " Ld. 3. jegyzet.

5.             Innen a „déli erdők"-ig bezárólag a szöveg eredetileg külön lapokon áll. ezek a jegyzetfüzetben így lelhetők. Ennek a szakasznak

nincs előzetes megfelelője. Elképzelhető, hogy létezett ilyen, de apám kitépte lapjaikat a füzetből és elvesztek; mégis azt mondanám,

hiába ütött-kopott a füzet, aligha valószínű, hogy lapokat tépett volna ki innét bárki is; inkább az történhetett, hogy apámnak nem volt

elég helye, mikor az eredeti, kiradírozott szövegre írt, és (csaknem biztos!) így segített magán. 6.             A szöveg eredetileg: „sosem tért vissza Elluhoz, de ott játszik... " (Ellu dolgában lásd a Nevek változását). A változat

értelmében („hanem Paliszor felé fordult") Paliszor a világ déli felére helyeződik. A tündék érkezése című mesében (I. kötet 159. old. )

Paliszorról az áll, hogy a legközépső régióban lelhető (ld. továbbá a világhajó ábráját is, I. kötet 110. old. ), és elképzelhetőnek látszik,

hogy a „dél" szót javítani kellett volna, ám a gépiratban így maradt. 7.             A Turambar meséje, bár a terv szerint a Tinúviel meséje után következett, létezett már, amikor a Tinúviel átírásra került. 8.             Onnét, hogy „bámult nagyot", addig, hogy „mit érhetett neki bármi élet is Tinúviel nélkül" a szöveg beiktatott lapra íródott, ld. 5.

jegyzet; itt az alaptextus kérdése ismét homályos. 9.             A korábbi ceruzaírásos szöveg kis szakasza látszik itt, végződése: „... és Tinúviel sokáig szomorkodott anyja, Wendelin miatt,

Linwé híján, s hogy nem hallja Kapalen muzsikáját kellemes tisztásokon". Kapalen alighanem Tifanto korábbi neve, ez Dairont előzi

meg. Ld. Nevek változása). 10.          ez a gnoma: eredetileg ez az ember. Félrcsiklás, de aligha jelentéktelen. Elképzelhető, hogy az „ember" itt, csakúgy, mint

némely más helyütt az artanori tündékkel kapcsolatban, „tünde férfi" értelemben szerepel, de ebben az esetben indokolatlan a

változtatás. 11.          Itt a kéziratban kihúzva: „Hegyi Beren". 12.          „Mablung, a súlyos kezű, a király fő főura hatalmas dárdát lengetve" helyettesíti az eredetiből a „Tifanto eldobta dudáját,

helyette dárdát ragadott" szövegel. Eredetileg Tinúviel fivérének neve volt Tifanto a mese megannyi helyén végig. Ld. a 13-15.

jegyzeteket, valamint a Kommentárokat. 13.             Mablung váltja fel a Tifanto nevet, s nyomban lejjebb is; ld. 12. jegyzet. 14.            „Ímé király" helyettesíti az „ímé apámat"; ld. 12. jegyzet. 15.            Itt Mablung állt eredetileg is. (Ld. Kommentárok. ) 16.             A tündék érkezése elbeszélésének lényegi eleme, hogy a szoloszimpok képezték a három törzs közül a harmadikat s

legutolsót; a „második" itt csak félrefogás lehet, bármennyire meglepő is a tévesztés.

Nevek változása a Tinúviel meséjében

(I) A kéziratos változat

llfinol < Elfriniol A gépírásos szövegben a név llfrin. Tinwé Linto, Tinwelint A mese kezdő szakaszában, ahol Ausir és Véanné véleménye Tinwelint neve formájának kérdésében eltér, a

kézirat igen zavaros, és képtelenség megérteni a következési sorrendet. A mesén végig ahogy eredetileg íródott - úgy nevezi

Tmwelintet, hogy Tinto Ellu, Ellu, de a nyitóvitában Ausir az, aki a nevet linto Ellunak. mondja, míg Véanné a Tinto 'ellon alakot

használja. A Tinto Ellu forma nyilvánvalóan „tünde" változat, de aztán a mesén végig a gnoma alak Tinwelintre javitódik, míg Ausir

Tinto Elluja (a kezdeti) Tinwé Unióra. (A Tinwé név, a kezdeti szakaszban harmadszor megjelenvén, eredetileg így íródott: Linwé. )

A tündék érkezése és a Melkó tolvajlása című mesékben (I. kötet) Ellu a neve a szoloszimpok második lordjának, kit Tinwelint

helyébe választanak (Olwé után), de mindkél előfordulás későbbi hozzátétel. Sok évvel később az Ellu ismét Thingol neve lett

(szindarin Elu Thingol, qenya Elwé Szingolló, ld. A szilmarilok). Gwendeling Amikor a mese íródott, végig Wendelin volt a név ( Wendelin előfordul az I. kötet meséiben, a Tindriel névből alakult).

Később végig a gnoma formára - Gwendeling változik át (ld. a korai gnoma szótárat, innen alakult azután a Gwedhiling), ld. Ausir

véleményét, ki is a „tünde" Wendelin alakot pártfogolja. Dairon < végig Tifanto A mese végén bekövetkező Tifanto > Mablung változással kapcsolatban ld. a Kommentárokat, és a Kapalen

névvel (Tifantót előzi) kapcsolatban a 9. jegyzetet. Dor Lómin < Aryador A tündék érkezése című mesében arról értesülünk, hogy Aryador Hiszitómé neve az emberek körében; a Dor

Lómin - Hiszilómé vonatkozásban ld. I. kötet 374. old. További előfordulásokkor c mesében itt az Aryador név nem változik már. Angband eredtileg kétszer íródott le, és ezen esetek egyikében Angamandira változik, a másikban megmarad; minden más alkalommal

Angamandi az eredeti változat. A mese kéziratos változatában Véanné nem következetes a gnoma és a „tünde" formák használatát

illetően: ekképpen mond Tevildót (nem Tifil t), Angamandi t, Gwendclingcl (< Wendelin), Tinwelinle t (< Tinto [Ellu]). A gépírásos

változatban viszont Véanné ezeket a neveket használja: Tiberth, Angband, Melian (< Gwenethlin), Thingol (< Tinwelint). Hirilorn, a Fák

Királynője < Golosbrindi. a Vadon Királynője; Hirilorn < Golosbrindi a további előfordulásokkor. Uinen < Onen (vagy elképzelhetően Únen).

Egnor bo-Rimion< Egnorgo-Rimion. Korábbi mesékben a go- előtag „atyaképző". Tinwelint < Tmthellon (egyetlen eset). Fentebb ld.: Tinwé Linto alatt. i Cuilwarthon < i-Guilwarthon.

(II) Gépírásos változat

Tinúviel < Tynwfiel a címben és minden előfordulásakor, a következő mondatig: „de most látta Tinúvielt táncolni az alkonyfényben";

innentől kezdve a név Tinúviel. Singoldo < Tinwe Linto. Melian < Gwenethlin minden előforduláskor, egészen addig a mondatig:

„Gwendeling királynő szépsége... "; itt és a következő előfordulásokkor már Meliannak gépelve. Thingol < Tinwelint minden

megjelenésekor, addig, hogy „így érték el kanyargós ösvényeken Tinwelint barlangi palotáját"; itt és a következőkben a forma gépirata Thingol. Egnor < Barahir.

Kommentárok a Tinúviel meséjéhez

I. Az „őselbeszélés"

E szakaszban itt csupán az alaptörténet alakítását követem, és egyelőre figyelmen kívül hagyok olyan kérdéseket, mint a tágabban vett

„históriai illeszkedés", a benne foglalt további történetelemek sora, nem érintem a Tinwelint embereit és lakhelyüket, sem a

történetben előforduló földrajzi vonatkozásokat. Hogy Beren megpillantja a holdfényes tisztáson Tinúvielt, ez a meseelem - alapképét tekintve - nem változik; megjegyzendő, hogy a

megfelelő szakasz A szilmarilokban túlzottan sűrített és „zaklatott" jelenetbemutatás, de sok nem említett elem korántsem veszett el. A

rész igen kései átdolgozása a Leithian- ének című vers. (A hosszú, befejezetlen költemény rímes dalversszakok sora, itt ismerjük meg

Beren és Lúthien Tinúviel történetét; 1925-31 a keletkezés ideje, ám sok évre rá bizonyos részeket apám lényegien átírt. ) A

bürökvirágok és a fehér pillék megjelennek még, és Daeron a dalnok is ott van, mikor Beren a tisztáshoz érkezik. Ám ugyanakkor a

legfigyelemreméltóbb különbségek is fellelhetők; ezek leglényegesebbike természetesen, hogy Beren itt nem halandó ember volt,

hanem tünde, a noldók egyike, és a Bcren-Lúthien történet abszolút lényegi eleme nem adott. Látni fogjuk később, hogy ez nem volt

eredetileg így, sőt: a Tinúviel meséje elveszett (mert törölt) első formájában Beren ember (ezért mondtam, hogy a kéziratban az ember

változat, mely később gnomára változik, figyelemre méltó félresiklás; ld. 10. jegyzet). Sok évvel a mese most érvényes megformálása

után Beren ismét emberré lett, igaz az is, hogy akkor (1925-26) apám a jelek szerint hosszan tétovázhatott, tünde vagy halandó

„természete" legyen-e Berennek. Az itt közölt mesében szükségképpen merőben más oka van, hogy Beren iránt Artanorban (Doriathban) bizalmatlanok és

ellenségesek - nevezetesen, mert „az erdei tündék Dor Lómin gnomáiról úgy gondolkodtak, hogy álnok lények, kegyetlenek és hűtlen

árulók". Jól látszik, hogy ez idő tájt Berennek s apjának (Egnomak) története igen vázlatosan formálódott csak meg; tény mindenesetre,

hogy nincs utalás a történetben az apja által vezetett „törvényen kívüli szövetségre", s hogy elárulta volna őket Boldogtalan Gorlim ( A

szilmarilok) a Leilhian-ének első változata előtt, ahol a történet már tökéletesen megformáltnak látszik (a vers alakulása körülbelül

1925 nyarán ért el idáig). Ám hogy Beren apjának figuráját (mely aztán magává Berenné változik) Úrinhoz (Húrinhoz) köthetjük, mint

„fegyvertársat", megemlítödik a mese gépírásos változatában; a Gilfanon meséje (1. kötet 334. old. ) végső körvonalazása szerint „Úrin

és Egnor számtalan zászlóaljjal menetelt" (Melkó erői ellen). A régi történetben Tinúviel Berennel csak aznap találkozik, mikor apjának kastélyáig kíséri őt a jövevény, és ugyanez alkalommal

vezeti be Berent Tinúviel Tinwelint barlangtermébe is; nem voltak szerelmesek, Tinúviel egyebet sem tudott Berenről, csak azt, hogy

lenyűgözte őt a tánca, és úgy fest a dolog, mintha csupán udvariasságból mutatta volna be apjának, másképp cselekedni nem is lett

volna természetes. Hogy Daeron elárulja Berent Thingolnak (A szilmarilok), a régi történetben semmiképp sem lelhetné helyét - nincs

mit elárulni itt; s a mesében nincs is nyoma, hogy Dairon bármit tudhatott volna Hercnről, mielőtt Tinúviel a jövevényt a barlangba

vezette - legfeljebb egyszer láthatta arcát a holdfényben. Az elbeszélöstruktúra e radikális különbözései ellenére érdekes, milyen sok részlete maradt meg annak a jelenetnek, melyben Beren

Tinwelint csarnokában áll a király előtt, holott közben a dolgok bensőbb jelentése eltolódott, felnagyítódott. A kezdetekre utal vissza

például Beren szégyene, zavara és némasága, s hogy Tinúviel felel helyette, hogy Beren hirtelen felbátorodik, s minden előzmény és

bevezetés nélkül kifejti vágyát. De a hangvétel mindenképp könnyedebb, kevésbé ünnepélyes, mint amilyenné később vált; Tinwelint

gunyoros nevetése, ahogy a király a dolgot tréfaságnak tekinti, Berent kötözni való bolondnak, semmivel nem utal arra, ami a későbbi

történetből kiviláglik: „így kovácsolta Doriath végzetét, így keveredett bele Mandos átkába. " (A szilmarilok). A szilmarilok valóban

híresek, szent erő rejlik bennük, de a világ sorsa nem kötődik össze velük (A szilmarilok); Beren tünde, még ha rettegett, s

bizalmatlansággal kezelt népség gyermeke is, és kérésében nincs olyan mélyen „felháborító" elem; valamint ő s Tinúviel, ismétlem, nem

szerelmesek. E szakaszban említödik először Melkó Vaskoronája, és hogy a szilmarilok e korona ékei lettek már; itt lelhető továbbá a később is

megmaradó részlet, hogy ez a korona sosem hagyta el a fejét. Am e ponton túl már mindenképp váratlan módon tér cl Véanné története a későbbi elbeszéléstől. Az Elveszett mesék egyetlen más

helyén sem olyan figyelemre méltó az elkövetkező átalakulás, mint itt: Beren, Fclagund s társaik elfogatása Sauron által, bebörtönzésük

s (Beren kivételével) haláluk Tol-in-Gaurhothban (a Vérfarkasok Szigetén, melyet a Sirion folyó ölel), s Beren megmenekülése, amit

annak köszönhet, hogy Lúthicn és Huan megdönti Sauron uralmát. Feltétlenül megjegyzendő, hogy a „Nargothrond-elem" teljességgel hiányzik, vagy amennyiben létezett már, nem kerül összefüggésbe

Beren és Tinúviel történetével. Berennek nincs Felagund-gyűrűje, észak felé utazván nincsenek társai, és nincs összefüggés (egyfelől) elfogatásának története,

Melkóval alakult beszélgetése és Tevildo házába való bezáratása, illetve (másfelől) a későbbi elbeszélés elemei közt, ahol is Beren és a

tündék nargothrondi szövetségének tagjai Sauron börtönére vettetnek. Sőt, a legenda teljes (és igen összetett) háttere, a csatáké és

versengéseké, az esküvéseké és összefogásoké, mindazé, amiből Beren és Lúthien története A szilmarilok lapjain előformálódik,

jócskán hiányzik itt. A macskák vára „persze" Sauron tornya Tol-in-Gaurhothban, de csak abban az értelemben, hogy ugyanazt a „helyet"

foglalja el az elbeszélésben: ezen túlmenően nincs értelme akár villanásszerű hasonlóságokat is keresni a két szerkezetben. A hatalmas

„gourmant" macskák, konyháik és napozóteraszaik, tünde-macska nevük (Miaugion, Miauié, Mcoita) később nyomtalanul eltűnnek. Hát

Tevildo? Aligha lenne igaz az az állítás, hogy akár Sauron „eredetét" is e macskában kellene keresnünk: a legenda következő fázisában

Sauron (Thü) semmiképp sem macskaféle. Másrészt ugyanakkor helytelen volna az is, ha azt állítanánk, hogy egyszerű helyettesítésről

van szó (Thü belép a történetben Tevildo megüresedett helyére), szó sincs semmiféle átalakulásról (tehát mintha érdemben itt még

semmi maradandó nem lett volna). Tevildo közvetlen követője „a Farkasok Ura", maga is vérfarkas, és Tevildo Huan- gyűlöletének a

világ bármely teremtményénél hevesebb, elemibb továbbéltető- jc. Tevildo „tulajdonképpen gonosz tündér, vadállat formájában"; és a

két hatalmas vad, a kutya és a vérfarkas (eredetileg a kutya, s a macskaszerű démon) küzdelme mindvégig megmaradt. Amikor a történet visszakanyarodik Tinúvielhez Artanorba, épp fordított a helyzet, mert Tinúvielnek a „Hírilorn-házba" történt

bezáratása, innét való menekülése sosem változott jelentősen. A szilmarilok ily szakasza, nem kétséges, igen rövid, a részletezés

hiánya azonban inkább a tömörítés eredménye, nem a korábbi elemekkel szemben érzett elégedetlenség (s így kihagyás); a Leilhian-

ének , melyből A szilmarilokbéli prózai leírás egyenesen eredeztethető, c szakaszban az elbeszélő részletezés dolgában oly közel jár a

Tinúviel meséjéhez, hogy azzal szinte azonosnak mondható. Megfigyelhetjük, hogy e részleteket tekintve a korábbi változat vesztett később az erejéből, amennyiben ugyanis Tinúviel bezáratása

és útja Beren megmentésére meglehetős pontossággal „vonatkoztatható" Beren fogságának históriájára, hol is rabtartói úgy tervezték,

bebörtönöztetése örök; míg a későbbi históriában az eseményeknek és történéseknek egész sora (ide számithatjuk Lúthien

raboskodását Nargothrondban) beleillik abba az időbe, amikor Beren Sauron börtönében a halálra vár. Bár a „példázatos" állatmese erős eleme (macskák és kutyák szembesítése) teljességgel eltűnik, és Tevildo Macskaherceget Sauron

helyettesíti, Huan mindenképpen megmaradt Valinor Nagy Kutyájának. Találkozása Tinúviellel az erdőn, az, hogy a lány képtelen

elmenekülni előle, sőt, hogy a kutya találkozásuk pillanatában megszereti (erre mindkét történet utal), jelen volt már, jóllehet

találkozásuk módja és Huan motivációja teljességgel különbözik a „Nargothrond-elem" hiánya miatt (Felagund, Celegorm és Curufin). Tevildo vereségének és Beren megmentésének történetében jól láthatóan ott van már a későbbi legenda csirája, bár javarészt inkább

csak egyszerű struktúra-hasonlóságokkal. Érdekes megfigyelni, hogy Tinúviel „hangoskodá- sa" a macskakonyha folyosójának magas

küszöbén (Beren figyelmének felhívása) előzménye annak, ahogy Tol-in-Gaurhoth hídján énekel, s börtönében Beren hallja a dalát (A

szilmarilok). Tevildo szándéka, hogy Tinúvielt átadja Melkónak, megmaradt Sauron hasonló szándékában (uo. ); Oikeroi macska leölése

a csírája Huan Draugluinnal vívott küzdelmének - Huan halott ellenfelének bőre mindkét esetben ugyanazt a célt szolgálja azután;

Tevildo és Huan küzdelméből Huan és Sauron-farkas harca lesz, éspedig érdemben ugyanolyan kimenetellel; Huan elengedte ellenfelét,

mikor megtudta tőle rejteke titkát. Ez utóbbi igen figyelemreméltó mozzanat: mögötte ott van Tinúviel varázsige mondása, mellyel a

macskák várát „megrázkódtatta". Persze, mikor ez íródott, Tevildo kastélyának a történetben csak esetleges szerepe volt - nem volt

előtörténete: ízig a gonoszság helye volt a macskavár, és a bűvige (Melkóé), melyet Tevildo kénytelen volt kiadni, kizárólag az ő -

Tevildo - titkát képezte, kreatúrái feletti hatalmát biztosította, amellett, hogy mágikus erővel összetartotta az épület köveit is. Azzal,

hogy Felagund megjelenik a legenda alakulása során, valamint hogy a tünde őrtornyot Tol Sirionon (A szilmarilokban Minas Tirith)

elfoglalja Sauron, a bűvmotívum „áthelyeződik", mert nem képzelhető, hogy Felagund müve lenne, az erőd építőjéé, hiszen ha így volna

ez, módjában állt volna kimondania a „szót" a börtönkazamatában, s a maguk fejére dönteni az építményt - még mindig

könyörületesebb halál lett volna az. Ez az elem mindazonáltal megmaradt a legendában, és A szilmarilokban maradéktalanul jelen is

van, de mivel apám gyakorlatilag nem mondja ki itt, hogy Sauron közölte Huannal és Lúthiennel, mik is c szavak, csak annyit jelez, hogy

„megadta magát", elkerülheti figyelmünket a történtek jelentősége: Luthien mondja Sauronnak:

Mezítelen lényeged ott fogja örökké szenvedni átható tekintete előtt gúnyának és megvetésének kínját, ha nem adod át nekem a hatalmat a

torony fölött.

Akkor Sauron megadta magát, s Lúthien átvette a hatalmat a sziget és minden rajta lévő fölött... Akkor Lúthien megállt a hídon, és kinyilvánította hatalmát, és megtört a varázs, amely követ kőhöz kötött, a kapu leomlott, a falak

megnyíltak, a tárnák föltárulkoztak...

Itt az elbeszélés tényleges anyaga megint merőben más a legenda korai és

kései formáiban: A szilmarilokban ... előtódult számtalan rabszolga és fogoly ámulva és félve..., mert túlságosan sokáig éltek Sauron sötétjében", míg a mesében a megrázkódó épületből elözönlő lakósereg (már

Berent és a vak gnoma szolga, Gimli eléggé esetlegesen odabiggyesztett alakját leszámítva) egy nagy csapatnyi macska, ahogy Tevildo

bűvöletének megtörtével mind „kiszolgáltatott" lett. (Ha apám nem használ a mesében olyan neveket, mint Huan, Beren és Tinúviel,

valamint ha nem „tudunk" eleve bizonyos dolgokat, például, hogy a szerző kicsoda, nem lenne könnyű bizonyítani a Mese e részének és

a történet A szilmarilokban elmondott változatának puszta összevetése alapján, hogy a hasonlóságok többet fednek merő véletlennél -

és okvetlenül felszíninek ítélnénk mindet. ) Hadd említsünk egy csekélyebb horderejű elbeszélésmozzanatot is. A gépírásos változat Huan és Tevildo küzdelmét a jelek szerint

valamelyest másképp kezelte, mert a kéziratban Tevildo és társa nagy fákra menekülhet fel, azonban a gépirat Tépett Horhosában, ott,

ahol Huan színlelte a félholtan fekvést, semmi sem nő, csak „fonnyatag levelű" kis „alacsony bokrok".

A történet hátralevő részében már közelebbről egyezik a korai és a kései forma. A mese elbeszélőszerkezete ilyesképp foglalható össze: -       Beren magára ölti, álruhául, a megölt Oikeroi macska bundáját. -      Tinúviellel kettesben Angamandiba mennek. -       Tinúviel álmot kanyarít Karkaraszra, Angamandi farkas-kapuőrére. -      Behatolnak Angamandiba, Beren - macska-álruhásan - Melkó trónszéke alá bújik, Tinúviel pedig táncol az ainunak. -      A trónteremben Angamandi minden lakója, végül maga Melkó is elalszik, Melkó fejéről legurul a korona. -      Tinúviel felébreszti Berent, aki leszerel egy szilmarilt a koronáról, kése pengéje elpattan. -      Az alvók mocorognak, Beren és Tinúviel elmenekül, ám a kapunál Karkaraszt megint ébren-éberen találják. -      Karkarasz leharapja Beren kezét, azt, amelyik a szilmarilt szorítja. -      Karkarasz őrjítő fájdalmakat érez máris, mert a szilmaril a hasában elkezdi kifejteni hatását: egy szent tárgy a gonosz test

érintésére. -      Karkarasz őrjöngve rohan Artanor felé. -      Beren és Tinúviel visszatér Artanorba; Tinwelint színe elé állnak, Beren közli, hogy kezében ott a szilmaril. -      Következik a farkasvadászat, a vadászok egyike Mablung, a súlyos kezű. -      Karkarasz holtra sebesíti Berent, aki lombhordágyon Tinwelint barlangi trón- termében még életre tér; halála előtt még átadja

Tinwelintnek a szilmarilt. -      Tinúviel követi Berent Mandoszba, Mandosz visszaengedi őket a világba.

Oikeroi macskaböre átalakul: Draugluin farkasbőre lesz belőle, némely más nevek is megváltoznak, de az egész azért A

szilmarilokbéli történetnek igen megfelelő kivonata. Csak hát itt még mindig csupán a hasonlóságok összegezéséről van szó. Akadnak

jelentős különbségek is, és apró részletek sokasága is sorolható: olyan dolgoké, melyek nem jelennek meg benne.

Ismét a „Nargothrond-elem" hiánya a legfontosabb. Mikor ez már beiktatódik, megjelenik Felagund is, mint Beren társa, meg hogy

Lúthient Celegorm és Curufin bebörtönzi Nargothrondban, a lány menekülése, méghozzá Huannal, Celegorm kutyájával, végezetül

akkor már itt van az is, hogy a Nargothrondból menekülő Celegorm és Curufin a Tol-in-Gaurhothból visszatérő Berenre és Lúthienre

támad (A szilmarilok). Az elbeszélés a „Beren rabszolgasága" epizód után meglehetősen másképp alakul a régi történetben, amennyiben itt Huan Berennel

és Tinúviellel tart; Tinúviel hazavágyik, Beren bánkódik, mert nagyon is szereti ő az erdei életet a kutyákkal, ám úgy dönt, lemond erről

mégis, és inkább a szilmaril visszaszerzésérc törekszik, s Huan, bár esztelennek tartja kettejük tervét, odaadja Oikeroi bőrét, ezt Beren

magára öltvén Tinúviellel Angamandiba megy. A szilmarilokban Beren, miután Lúthiennel hosszan vándorol a vadonban (de Huan

nélkül), úgy határoz, folytatja a szilmaril-keresést, csak épp Lúthien másképp szól hozzá ehhez a dologhoz.

Választanod kell, Beren két dolog között: vagy feladod a hajszát s az esküdet, s csavargó leszel a fold színén, vagy állód a szavad, s

szembeszállsz a sötétség hatalmával, aki a trónján ül. De én mindkét úton veled megyek, s a sorsunk egy lesz.

Itt beiktatódik az a jelenet, melyben Celegorm és Curufin Berenre és Lúthienre támad, mikor Huan, aki gazdáját elhagyta, csatlakozik

azokhoz; hár- inasban temek vissza Doriathba, ott Beren magára hagyja az alvó Lúthient, és Curufin lován visszaindul északra. Utoléri őt

Anfauglith határán a Lúthient hátán hozó Huan, hozza egyben Tol-in-Gaurhothból Draugluin és Sauron de- nevér-hirnökének bőrét,

Thuringwethilét (akiről egyébként a régi történetben nem esik szó); mármost akkor Beren és Lúthien Angbandba megy, és Huan aktív

tanácsadójuk.

A későbbi legenda így sokkal több mozgalmasságot mutat, eseménydúsabb c részében, mint a Tinúviel meséje (bár a végső forrna,

mint képzelhetjük, nem egy csapásra alakult ki); és A szilmarilokbéli formában ezt még jobban nyomatékosítja az a körülmény, hogy a

beszámoló a hosszú Leithian-ének tömörítése és summázása. [1] A Tinúviel meséjében Beren álruhába öltözése jellemzően részletes: Tinúviel kitanítja, hogyan viselkedjék macskamódra, hogyan

érzi magát kényelmetlenül az idegen bőrben ő maga. Ám itt még szó sincs arról, hogy Tinúviel denevérgú- nyát öltene, s míg A

szilmarilokban, szembetalálkozván Carcharoth-tal Tinúviel „félredobta álcáját" és „megparancsolta, hogy az állat aludjon cl", itt megint

egyszer bűvös hajfonat-köpenyét kell használnia: „úgy lengette a sűrű-sötét fátyolszövetet, hogy az álommal bódító bűvillat hatva

hasson". Karkarasz közönnyel nézi az ál-Oikeroit, ellenben Carcharoth gyanakszik a hamis Druagluinra, akinek a haláláról már hallott: a

regi történetben hangsúlyos, hogy Tevildo szégyenülésének (s Oikeroi halálának) híre még nem ért cl Angamandiba. Tinúviel találkozása Melkóval sokkal részletesebb, mint/l szilmarilokban (emiatt igencsak sűrítménye a forráseredetijének);

figyelmet érdemel ez a kifejezés: „szörnyűséges vigyorral... sötét elméjében máris valami gonoszat forralt", ez előfutára A szilmarilok

alábbi passzusának:

A lányt nézve Morgoth szívében bűnös vágy ébredt, s minden korábbinál sötétebb terv kezdett formálódni. Semmi közelebbit nem tudunk meg.

Nem mondhatjuk bizonyossággal, hogy Melkónak Tinúvielhez intézett következő szavai: „Ki volnál te, hogy így lebegsz be

csarnokomba, mint egy denevér?", valamint, hogy Tinúviel „oly hangtalanul szállt, mint a denevérek", vajon előzménye-e a denevér-

álöltözetnek, de valószínűnek látszhat. A kés, mellyel Beren a szilmarilt leválasztja a Vaskoronáról, más eredetű a Tinúviel meséjében (a macskakonyhán „vételezte" Beren),

mint A szilmarilokban, ahol Angrist ez, a Telchar-készítette híres-neves kés, melyet Beren Curufintól vett el. Angamandi alvóit

megrezzenti az elpattanó késpenge zaja, A szilmarilokban az eltört kés röppenő szilánkja, mely Morgoth arcának vágódik, eredményezi

az ainu mocorgását, felhördülését.

Kicsiny az eltérés annál a jelenetnél, ahol a kimenekülő Beren és Tinúviel a farkassal találkozik. A szilmarilokban „Lúthien elesett, és

sem ideje, sem ereje nem maradt a farkas lecsillapítására"; a mesében úgy látjuk, Tinúviel képes lett volna rá, ha Beren el nem

hirtelenkedi a dolgot. Sokkal fontosabb viszont, hogy itt jelenik meg először a motívum: a szilmariioknak szent ereje van, s megégetik a

szennyes, gyarló húst. [2] Tinúviel és Beren menekülése Angamandiból s visszatérésük Artanorba a Tinúviel meséje ben merőben más anyagkezelésü. A

szilmarilokban a Sasok mentik meg őket, teszik le a megmenekülteket Doriath határán; sokkal lényegesebb Beren sebének gyógyítása

is, melyben szerepet játszik Huan. A régi történetben Huan később csatlakozik hozzájuk, miután ők ketten már hosszú utat tettek meg

dél felé gyalogszerrel. Mindkét feldolgozásban elvitatkoznak azon, vajon visszatérjenek-e Tinúviel apjának palotájába, de a levezetés

más a mesében (ahol Tinúviel győzi meg Berent) és A szilmarilokban (itt Beren veszi rá Lúthient). Akad egy különös vonása a farkasvadászatnak, s ezt említenünk kell itt. Először Tinúviel fivére volt az, aki részt vett a Tinwelint

vezette üldözésben, velük tartott Beren és Huan; a fiú neve itt Tifanto, s ez is volt Tinúviel fivérének neve végig a mesében, míg a

Dairon fel nem váltotta. A következőkben a „Tifanto"- bár nem ment át a „Dairon" fokozaton - lecserélődik, lesz belőle „Mablung, a

súlyos kezű, a király fő főura", aki itt jelenik meg először, a vadászok negyedikeként. Ama mesében korábban már elhangzik, hogy

Tifanto < Dairon, elhagyván Tinúvielt és keresvén Artanort, mindörökre elvész. Tünde- honba soha vissza nem tér, és a Tifanto > Dairon

eltűnés megint előjön egy utalás formájában: amikor Beren és Tinúviel ismét Artanorban van. Ekképpen Tifanto, egyfelől, elveszett, s ez nagy bánata Tinúvielnek, mikor hazatérve hall a dologról, másrészt jelen van a

farkasvadászaton. Tifanto már lecserélődött Daironna\ a mesén végig már, kivéve a vadásztörténetet, ahol Tifantót új szereplő,

Mablung váltotta fel. Mutatja ez, hogy Tifanto kiiktatódott a vadászat-ügyből, még mielőtt Dairoma változott volna a ne ve, de nem ad

rá magyarázatot, hogyan lehet az, hogy Tifanto néven (egyrészt) elveszett a vadonban örökre, másrészt a vadászaton azért ott van.

Mivel a kéziratban erre semmi sem ad magyarázatot, a rejtély megoldását így képzelem: apám tulajdonképpen azt irta először, hogy

Tifanto elveszett örökre, és ugyanakkor azt is írta, hogy részt vett a vadászaton. Rájött erre az ellentmondásra, behelyettesítette hát a

farkasüldözök negyedikjeként Mablunggal, s talán még a mese befejezése előtt megtette ezt, mert utolsó megjelenésekor Mablung neve

nem Tifanto átigazításaként áll ott. Folytatása lett ennek, hogy Tifanto törlésre került mindenütt, ahol még szerepelt, s a helyébe

Dairon került. A mesében a vadászat eseménysora másképp alakul, mint/l szilmarilokban (ahol, véletlenül, Erősíjú Beleg voltjelen). Furcsa, hogy a

többiek (Huan is, a jelek szerint), Beren kivételével mind aludtak, mikor Karkarasz rájuk rontott („épp Beren az őr"). A szilmarilokban

Huan veszi észre Carcharothot, s ő is öli le, míg ellenben itt Karkarasz halálát a királyi dárda okozza, és az Ausir nevű fiú azt mondja

végül, hogy Huan aztán Berent kereste rendületlen „a Nauglafringgel... kapcsolatos nagy dolgok" idején. Huan sorsáról, melynek

jegyében nem halhat meg „amíg nem találkozik a leghatalmasabb farkassal, amely valaha a világon járt", „ám életében csupán

háromszor engedtetett meg neki, hogy ő is szóval szóljon. " (A szilmarilok), itt egy szó sem esik. A Tinúviel meséjé nek legfigyelemreméltóbb vonása az a tény marad, hogy legelső ránk maradt „formájában" Beren tünde volt, és

ebben az összefüggésben igen érdekesek a fiú szavai a végén: „Mondotta azonban kettejüknek ott Mandosz: »Halljátok, tündék, nem a

tökéletes boldogság világába bocsátalak vissza titeket most én, mert olyan többé nem lelhető, amióta gonosz szívével Melkó ott

uralkodik - és tudjátok, emberként halandók lesztek, és ha ide visszakerültök, az akkor már örökkévalóra szól, nem változik, míg csak az

Istenek vissza nem szólítanak titeket való igaz mód Valinorba. «" A valák jövetele és Valinor építése című mesében leljük a következőket:

Későbbi napokon idejöttek a tündék minden klánból, ha fegyver által haltak, vagy ha bánat emésztette cl őket - és az eldák csak így

halhattak, és akkor is csak egy időre szólt ez. Mandosz itt visszhangozta végzetük, s ők vártak a sötétben, álmodva tűnt vágyaikról, míg

el nem jött az idő, hogy újjászülethessenek gyermekeikben, és folytathassák az éneket, a nevetést.

„Idejöttek": vagyis Mandoszhoz. S ugyanez az eszme kap hangol Az ainuk muzsikájában is. Mandosz különös kivéleltevése Berennel

ésTinúviellel, ahogy itt fogalmazódik, azt jelenti, „természeti" tündesorsuk változott: meghaltak tündeként (sebtől, fájdalomtól), nem új

lényekként születtek meg ismét, hanem saját személyükben térnek vissza Mandoszból - csak most már „emberként halandók" lesznek.

A legkorábbi eszkatológia túlságosan is homályos szavú, semhogy kielégítő értelmezését vehetnénk ennek a „halandóságnak", és A

valók jövetele és Valinor építése , mikor az emberek sorsáról szól, különösen nehezen érthető. (Ld. I. kötet 109-110. old. ) Ám

lehetségesnek látszik, hogy az „emberként" kifejezést Mandosz azért használja itt, Berenhez és Tinúvielhez szólva, hogy hangsúlyozza

annak véglegességét; ha bánni mód halnak is most már (másodjára), távozásuk akkor ugyanoly végleges lesz, mint az embereké, nem

lesz újabb visszatérés saját (volt) valójukba, nem lesz személyes reinkarnáció. Maradnak Mandosznál („ha ide visszakerültök, az akkor

már örökkévalóra szól, nem változik"), míg csak az Istenek Valinorba nem szólítják őket. Ez utóbbi szavak talán arra a részre

vonatkoznak, melyet a Valinor építésében lelhetünk, s ahol bizonyos emberek sorsáról hallunk:

Kevesen vannak, s boldogok valóban, kikért évad érkeztén Nornoré, az Istenek hírnöke jő. Akkor vele tartanak gyors szekereken, vagy

jó lovakat megülve, vele Valinor völgyébe, és lakomáznak Valmár csarnokain, lakoznak az Istenek házában, míg a Nagy Vég elkövetkezik

majd.

2. Helyek és személyek a Tinúviel meséjében

Hogy azzal kezdjük, mit is lehet megtudni a Nagy Földek geográfiájáról e meséből: a gnoma nyelv korai „szótára" világossá teszi,

hogy/4rto«orjelcntése „Túlfold" volt, „a túli föld", ahogy a szöveg is értelmezi. Az Elveszett mesék több helyütt is fényt vet erre a

kifejezésre. Gillfanon el nem mondott meséjének körvonalazásakor kiderül, hogy a Valinorból száműzött noldók

most először harcoltak az orkok ellen, és elfoglalták a Keserű Hegyek hágóját; így menekülhettek ki, Melkó riadalmára és

csodálkozására, az Árnyak Földjéről. Elérték Artanor Erdejét... és a Nagy Síkságok Terepét...

(ami utóbb, utaltam feltevésemre, előfutára lehetett a későbbi Talath Dirnennek, Nargothrond Őrzött Síkjának). A tervezett rend szerint

a Gilfanoné utáni a Tinúviel meséje lett volna, és ez a „körvonalazás" így indul: „Egnor fia Beren elvándorolt Dor Lóminból Artanorba...

"( „Dor Lómin = Hiszilómé") Jelen mesénkben az áll, hogy Berent „a benne élő vándorösztön... hajtotta, így hatolt át a Vas I legyeinek

borzalmain", érkezeit cl Túlföldére és a kutyák ott kóboroltak Hiszilómé erdőségein, netán a hegyvidékesebb terepen átkalandoztak

Artanorba, meg a túli földekre, esetleg délebbre. Végezetül a Turambar meséjében utalás csík arra, hogy van egy „út át Hithlum sötét

hegyein-dombjain. ama Túlföldnek roppant erdőségeibe, hol az idő tájt Tinwelintnek, a rejtekkirálynak volt lakozása". Világos hát, hogy Artanor - neve később Doriath (s ez megjelenik már a Tinúviel meséje gépiratos változatának címében, együtt egy

korábbi formával.

DorAthro) - az eredeti koncepció szerint igen hasonlóképp feküdt Hiszilóméhez képest (az Árnyak Földje, Dor Lómin, Aryador), mint

Doriath Hithlumhoz (Hiszilómé)/4 szilmarilok ban: délre, méghozzá egy hegylánc választóvonalán túl, ezt a hegységet nevezték úgy,

hogy a Vas Hegyei, avagy a Keserű Hegyek. A Melkó tolvajlása és Valinor homályba bonilla című mese kommentárjában megjegyeztem, hogy bár az Elveszeti mesékben

Hiszilome kimondottan a Vas Hegyein túl terül el, elhangzik az is (a Turambar meséjében), hogy ezeket Angbandról, a Vas Poklairól

nevezték el így, ezek voltak ott lelhetők „a hegység legészakibb tömegei" alatt, és ezért érződik úgy, hogy az Elveszett mesékben a „Vas

Hegyei" ellentmondásos névhasználatnak tűnik fel - „már ha nem tételezzük fel azt, hogy ezek a hegyek eredetileg összefüggő láncot

alkottak volna, a déli nyúlvány ekképp (a későbbi Árnyékhegység) Hiszilómé déli védfalául szolgált, míg az Angband feletti északi

ormok a hegylánc tulajdonképpeni nevét adták" (I. kötet, kommentárok, 228. old. ). Mármost a Tinúviel meséjében Beren, Artanortól északra vándorolván, „közel... ért az alacsonyabb dombokhoz s a fátlan vidékhez,

mely figyelmeztető jel volt, hogy hamarosan sivár hegyek következnek, a Vas Hegyei". Ezeken ő korábban áthatolt már, Hiszilóméből

jövet, de most „a Vas Hegyeit követve lassan elérte Melkó lakozóhelyének rettenetes vidékeit". Ez mintha alátámasztaná azt a feltevést,

hogy a Hiszilómét a Túlföldétől elválasztó hegyek az Angband fölöttieknek folytatásai voltak, és összehasonlítást tehetünk a primitív

térképecskével, ahol az,, P' hegylánc szigeteli cl a „g" Hiszilómet (ld. I. kötet 108. old. ). Következik ebből, hogy a „homályos" vagy

„fekete" Hiszilómet semmi sem védte Melkótól. Megjelennek most az Ej Hegyei is, és nyilvánvalónak látszik, hogy Taurfuinnak, az Ej Erdejének nagy fenyőrengetegei ezeken a

magasokon szökkentek az égbe. (A szilmarilokban Dorthonion, „Fenyők Földje", későbbi néven Taur-nu-Fuin. ) Dairon itt tévedt s

veszett cl, ám Tinúviel, bár közel járt hozzá, nem hatolt be a „sötét világba". Semmi sem árulkodik olyasmiről, hogy ez a vidék ne ott lett

volna, ahol később keletre Ered Wethrintől, az Árnyékhegységtől. Az legalábbis valószínű, hogy (csak a kéziratos változatban) Tinúviel

leírása, miszerint Huantól elválva „a fák védelméből" kilépvén „magas fű közt haladt" az első utalás Ard-galen nagy síkságára

(elhagyatottsága okán a név Anfauglith és Dor-nu-Fauglith is), különösen így lehet ez, ha arra gondolunk (a gépiratos változatban),

hogyan találkozik Tinúviel Huannal „egy kis tisztáson közel a határmenti vadonhoz, ahol az első füves térség kezdődik, melyet a Sirion

felső folyamtáplálói tesznek termékennyé". Berenre és Tinúvielre Angamandiból való menekülésük után Huan ott bukkan „Artanornak amaz északi vidékén, melyet azután így

neveztek: Nan Dumgorthin, a sötét bálványok földje". A gnoma szótárban Nan Dumgorthin meghatározása: „sötét vadonföld

Artanortól keletre, ahol az erdős hegyen bálványok voltak elrejtve, melyeknek szakadár emberek valami gonosz törzse áldozott" (dum

annyit tesz, mint „titkos, ki nem mondandó", dumgort, dungort jelentése „(gonosz) bálvány". A Húrin gyermekeinek dalában, alliteráló

ver- sezetben, Túrin és társa Flinding (később Gwindor), menekülvén Beleg Erősíj halála után, eljut erre a földre:

Kavarult kettejükre kétes félhomály félelmetes útvesztők lassították léptük Nan Dumgorthinban névtelen istenek honolnak hatalmas

áldatlan árnytömbökként vénebben vén Morgothnál minden idő-mélye úrnál a védett Nyugatnak szent színarany Isteneinél Ám az

átokszín völgy kísértet lakói nem csaptak le rájuk róhatták útjukat vérző végtagokkal imbolygó igyekezettel. De akkor végzetes kísértet-

visszhangos távoli titkos démoni hangok nevetése hallatszott a horhos alkonyán Flinding felfigyelt rájuk félelmes huhogásra...

Azt hiszem, Nan Dumgorthin isteneire más utalás nem történik. A vers a vidéket a Siriontól nyugatra helyezi; s végezetül, mint Nan

Dungortheb, a „Végzet és Halál Völgye", a hely A szilmarilokban „senkiföldje" lesz Melian Öve és Ered Gorgoroth, a Borzalmak Hegyei

között. Viszont a Tinúviel meséjében lelhető leírás, hogy itt „Artanornak... északi vidékéről" lenne szó, nyilvánvalóan nem világítja meg:

Gwendeling védett bűvkörében terült el ez a föld, és az az érzésünk, e „zóna" eredetileg nem volt olyannyira „helyhez kötött", nem volt

olyan kiterjedt, mint amilyenné később aztán „Melian Öve" vált. Artanor eredetileg talán nagy vadonterepnek terveződött, melynek

szívében Tinwelint barlangüregei találhatók, s csak a király közvetlen birtokát védte volna a királynő bűvereje:

Lakozóhelyüket Melkó látása elől a tündér Gwendeling bűvereje rejtette, lepleket szőtt az utakra, varázsszavakból, hogy csak az eldák

járhassanak ott könnyűszerrel, ekképp a király s királysága védve volt minden veszedelemtől, kivéve az árulástól.

Úgy látszik hát, a Gwendeling-féle védelem eleinte korántsem lett volna olyan teljes és erőteljes, mint amilyen „védfallá" - és átfedéssé

- a későbbiek során vált. így, bár az orkok s a farkasok eltűntek, ahogy Beren és Tinúviel ott jár „már ama bűvös körben, ahol

Gwendeling mágiája áldón hat, védvén az erdő-tündéket s ösvényüket minden rontástól". Ám Tinwelint népe attól rettegett, hogy „az

ainu" (Melkó) „végül reájuk ront, elpusztítja országukat, mert Gwendeling bűvművészete mintha kezdett volna kevésnek bizonyulni az

orkok megfékezésére". Menegroth képe - Esgalduin mellett -, az erősségé, mely csak a hídon át közelíthető meg ( A szilmarilok) a kezdetekig nyúlik vissza

tehát, jóllehet a mesében sem a barlangüregnek, sem a folyónak nincs neve. Ám (ahogy hangsúlyosabban kitetszik majd könyvünk

későbbi meséiből) Tinwelint, az üreglakó erdő-tündér még hosszú átalakuláson megy át, hogy végezetül Thingol legyen, a Rejtett

Királyság ura. Kezdetben Tinwelint föld alatti palotája nem volt csodaváros, ahol ezüstkutak vize szökken, a márványmedencékben

szinte dallamosan csobog-csorog, és fáknak kifaragott oszlopok tartják a mennyezetet; egyszerű, nyers barlang volt csupán - és a

gépiratos változatban ez a barlang hatalmas boltozatú volt és csak fáklyák pisla fényei világították meg, félhomály borongott benne

mindenütt különben.

Akadtak már utalások az Elveszett mesékben Tinwelintre és lakozóhelyére korábban is. A Melkó megláncolásáboz járult volna (de

aztán kimaradt belőle mégis) egy ilyen megjegyzés, hogy Tinwelint eltévedt Hiszilóméban, és Wendelinnel itt találkozott, „őt

megszeretve szerelmében boldog is lett, hogy messze élhet népétől, s táncolhat örökkön... " (I. kötet, 150. old. Jegyzetek 1. ) A tündék

érkezésében áll: „Tinwé nem lakott sokáig népével, mondják, a szétszórt hiszilóméi tündék uraként táncol... hites társnéjával" (I. kötet

163. old. ), valamint ugyanebben a mesében: az Elveszett Tündék „ott voltak bizony még akkoron is, mikor Melkó az embereket

Hiszilóméba zárta rég", és az emberek úgy nevezték őket, hogy Árnyéknép [3] , és féltek tőlük. De a Tinúviel meséjében megváltozott

koncepciót láthatunk. Tinwelint most uralkodó király, s nem Hiszilóméban él, hanem Artanorban. (Nem tudjuk meg, hol lelt

Gwendelingre. ) Amikor Tinwelint népéről esik szó (csak a kéziratos változatban), megem- lítődnek tündék, „kik a sötétben maradtak"; és ezen

nyilván olyan tündéket kell értenünk, akik sosem hagyták el az Ébredés Vizeit. (Természetes, hogy akik Paliszorból vonulást elvesztek,

szintén megmaradtak „a sötétben" - vagyis a Fák fényét sosem láthatták-, ám a mondat lényegi különbségtevése nem sötétségre és

fényre vonatkozik, hanem azokra, akik maradtak, s azokra, akik nekivágtak). Tinwelint népének java része „ilkorin volt", és ők

lehetnek azok, akik „Paliszorból menetelvén elvesztek" (korábban „Hiszilóme Elveszett Tündéi"). Itt nagy különbség tapasztalható - az alapkoncepciót illetően - a régi legenda és a másik, A szilmarilokban megvalósult megformálás

között. Tinwelintnek ezek az ilkorinjai („igen kísértetiesek voltak ők, furcsa lények"); jellemzésük mintha a vad avarokra (a

„vonakodókra") illene/l szilmarilokból; ám érdemben - természetesen - Doriath szürke-tündéinek „előzményei" ők. Az eldák jelölése

itt a tündék megfelelője („az eldák, akik megmaradtak a sötétben, vagy elvesztek Paliszorból menetelvén"), és nem korlátozódik e meg

határozás kizárólag azokra, akik megtették a Nagy Utat; ilkorinok voltak mind - sötét-tündék ha sosem keltek át is a tengeren. A Nagy Út

későbbi jelentősége az „eldaság" vonatkozásában Beleriand szürke-tündéinek „kialakulása" volt, roppant lényeges különbségtevés

következett most szükségképpen a moriquendek kategóriában, avagy a „sötét-tündék" közt - az avarok (nem voltak eldák) és az

umanyák (eldák, akik „nem amaniak") csoportja alakult ki: lásd A szilmarilok táblázatát, 360. old.

Elveszett Mesék A szilmarilok

 Kórból avarok

Eldák              a Nagy Földekről eldák             Amanból

(a Sötétségből): (a Nagy Út    Középföldéről

 ilkorinok résztvevői)     (umanyák)

Ám Tinwelint alattvalói közt akadtak noldó k is, gnomák. Ez az ügy kicsit homályos, ám annyi legalább megfigyelhető, hogy a

Tinúviel meséjének kéziratos és gépiratos változata nem mérlegeli pontosan e vonatkozást. A kéziratos szöveg talán nem fejti ki eléggé a tárgyat, ám azt megtudjuk Tinwelint alattvalóiról, hogy „ legtöbbjük ilkorin volt", ám

már a Nap megjelenése előtt „számuk szépen gyarapodott" vándor gnomák révén. Dairon azonban megfutamodott, mikor Berent

meglátta, mert „az erdő-tündék Dor Lómin gnomáiról úgy gondolkodtak, hogy álnok lények, kegyetlenek és hűtlen árulók"; továbbá

„szorongás és gyanakvás honolt az eldák s ama rokonaik közt, akik belekóstoltak a Melkó-szolgaságba, hát ebben bosszulta meg magát a

gnomák gonosz viselkedése a Hattyúkikötőnél". Artanor tündéinek gnoma- ellensége különösen ellenséges érzületet jelentett a

hiszilómei (Dor Lómin) gnomákkal szemben, akiket azzal gyanúsítottak meg, hogy Melkó akaratának bábjai (és ez talán előreveti árnyát

annak a gyanakvásnak és elutasításnak, melyben az Angbandból szabadult tündék részesülnek; ld. A szilmarilok). A kéziratban az áll,

hogy a Nagy Földek minden tündéje (akik Paliszorban maradtak, akik elvesztek a hosszú menetelés során, és a noldók is, akik

visszatértek Valinorból) Melkó hatalma alá került, igaz, sokan meg tudtak szökni, ők elmenekültek az erdőségekbe, s ott vándoroltak; és

a kéziratos szövegben az áll: (első változatként), hogy Beren „gnoma volt, fia Melkó egy rabszolgájának", aki „ott dolgozott sötétebb

helyeken". Ez a koncepció, ameddig következetesen megmarad, érthetőnek, elfogadhatónak látszik. A gépírásos változatban határozott utalás történik rá, hogy voltak gnomák „Tinwelint szolgálatában": ők függesztették például a folyó

felett a király palotakapujához vezető hidat. Most már nem olvashatunk olyasmiről, hogy a Nagy Földek minden tündéje Melkó

hatalmába került volna; sőt, említésre kerülnek olyanok, akik ellenálltak e zsarnokságnak: az artanori Tinwelint/Thingol mellett

gondolini Turgon, Feanor fiai, végül hiszilómei Egnor (Beren apja) - ő volt Melkó egyik fő-fő ellenfele „a gnomák közt, kik még szabadon maradtak". Föltehetően ezért maradt ki a gépiratos változatból, hogy az

erdö-tündék Dor Lómin gnomáiról milyen csúnyákat gondoltak, míg a gyanú azokkal szemben, akik tényleg Melkó rabszolgái voltak,

továbbra is megmaradt. Megmaradt továbbá a Hiszilóméra vonatkozó passzus: „ahol emberek lakoztak, rab noldók dolgoztak, s ahová

szabad elda kevés ment"; ám Hiszilómé, melyről Beren olyat is gondol, hogy bár soha ne hagyta volna el, átalakul, s olvasunk „vad,

szabad helyeiről". Elvezet minket mindez egy meghökkentő kérdéshez, méghozzá a Száma- Se-Könny Csatájára vonatkozó utalásokéhoz; és az épp

idézett szakaszok közül igen sok kapcsolatban áll ez üggyel. „A noldók vándorútja és az emberek eljövetele" című történet, melyet Gilfanon mondott volna, de amely már nyitóoldalait követően

rögtön elakad a tervezeteknél, „folytatódott" volna Beren és Tinúviel meséjével. A Száma-Se Könny Csatája után említésre kerül a Noldó

Rabság, Melkó bányavilága, a Feneketlen Rettegés Átka, az emberek Hiszilóméba záratása, és azután, hogy „Egnor fia Beren

elvándorolt Don Lóminból Artanorba... " ( A szilmarilokban Beren és Lúthien tettei megelőzik a Száma-Se Könny Csatáját. ) Mármost van a Tinúviel meséje ben egy utalás, méghozzá mindkét változatban, a,. rabszolga noldókra", akik Hiszilóméban dolgoztak,

valamint az emberekre, akik ott laktak; és amikor a Berent bemutató szakasz íródott, a kéziratban még az állt, hogy apja egyike volt

ezeknek a rabszolgáknak. Olvashatjuk továbbá mindkét változatban, hogy sem Tinwelint, sem népének zöme nem járt a csatában, de

hogy az ő uralma-hatalma igencsak meggyarapodott a csata menekültjei révén; és a következő állításhoz, vagyis hogy Iakozóhelyét

védte Gwendeling/Melian varázstudománya, a gépirat hozzáteszi az „azután" szót, tehát a Száma-Se Könny Csatája után. A gépirat

megváltoztatott passzusa szerint Egnor már egyike Melkó legfőbb ellenfeleinek mind a „a gnomák közt, kik még szabadok maradtak".

Mindebből csak egy következtetés vonható le: a Tinúviel meséje nek eseményei a nagy csata után zajlottak; és ezt megerősíti a

gépirat határozott állítása: mert ahol a kézirat azt mondja, hogy Melkó „mindig is szerette volna tönkretenni tündék s emberek

barátságát", a második változat hozzáteszi: „ha felednék netán a Száma-Se Könny Csatáját és ismét fellázadnának ellene". Ezért különös, hogy Véanné a történet elején (csak a kéziratos változatban) azt mondja, hogy olyan dolgokról mesél, „melyek

Tinwelint csarnokain azok után estek, hogy a Nap feljött, de még a Száma-Se Könny Csatája, e feledhetetlen nap előtt". (Ez, persze, a

jelek szerint arra utal, hogy sokkal hosszabb idő telt el a két esemény közt, mint ezt a Gilfanon meséjének tervezete körvonalazta. )

Később megismétlődik: „álmában sem gondolt volna ő ilyet... hogy egy tünde... kíséret nélkül Melkó csarnokaiba látogasson, bizony,

még e korai napokban, a Könnyek Csatája előtt sem, mikor pedig Melkó hatalma csak növekedőfélben volt, nem volt oly végtelen nagy... "

Még különösebb, hogy ez a második mondat megmarad a gépiratban. A gépiratos változatnak így két - önmagában önellentmondásos -

állítása van: Melkó „mindig is szerette volna tönkretenni tündék s emberek barátságát, ha felednék netán a Száma-Se Könny Csatáját"; „Nem sok szeretet honolt az erdő-tündék és az angbandi nép között már azokban a napokban, a Száma-Se Könny Csatája előtt sem... "

A legnagyobb mértékben szokatlan, hogy ekkora önellentmondás legyen egyetlen szövegen belül, talán páratlan is ez az Első Korra

vonatkozó írásokban. Jómagam semmi módon nem tudom megmagyarázni c jelenséget, egyszerűen elfogadom a tényét: ez alapvető

önellentmondás, úgy, ahogy van; s igazából nem tudom magyarázatát adni azoknak az állításoknak sem (egyik változatban se), hogy a

mese eseményei a csata előtt zajlottak volna, hiszen virtuálisan minden utalás ennek az ellenkezőjét mondja. [4]

3. Vegyes kérdések (i) Morgoth

Beren így szólítja Melkót: „ó, hatalmas Belcha Morgoth", mert hogy állítólag ez volt a neve Melkónak a gnomák közt. A gnoma szótárban

a Belcha a Melkó név gnoma megfelelőjeként szerepel, de Morgolhnak nyoma sincs: való igaz, c névnek ez az első - és egyetlen -

előfordulása az Elveszeti mesékben. A goth elem jelentését a gnoma szótár így adja meg: „háború, küzdelem"; de ha a Morgoth ebben

a korban „Fekete Háború"-t jelentett, furcsa talán, hogy Beren hízelgő beszédbe fonja. Az 1930-as években készült név- lajstrom úgy

magyarázza a Motgoth-t , hogy „az ork Goth névből, jelentése »nagyúr, uralkodó, gazda«, valamint amor »sötét v. fekete« előtagból

állt össze", ám eléggé kétségesnek látszik, hogy a korai korszakot illetően érvényes-e ez az etimológia. Ez a névlajstrom a Gothmog

nevet („Balrogok kapitánya") úgy értelmezi, hogy benne ugyanaz az ork elem szerepel „ Goth hangja [Morgoth]"; ám a Gondolin

bukása című mese névlistája a Gothmogról azt mondja: „Küz- delem-és-Gyűlölet" (amog-„megvetni, gyűlölni" a gnoma szótárban

előfordul), ami alátámasztja a Morgothnak jelen mesénkbeii értelmét: „Fekete küzdelem". [5] (ii) Orkok és balrogok

Annak ellenére, hogy a „kísértetek s orkok vándorbandái" kitétel a gépiratban is megmarad, a jelölések bizonnyal a Turambar meséje

béli értelmezésükkel értendők. Az orkokat jelen mesénk úgy jellemzi, hogy „Melkó hitvány kreatúrái". A második változatban

farkasokon lovagló orkok is előfordulnak. A mesében említett balrogok megjelentek már a Gilfanon meséjének egyik tervezetében; ám fontos szerepet játszottak az Elveszelt

mesék legkorábbjai- ban is, lásd Gondolin bukása.

(iii) Tinúviel „hosszabbító bővülése"

A „leghosszabb dolgok" közt, miket ez a bűvölés megnevez, kettővel most ne foglalkozzunk: „Nan kardja", „az óriás Gilim nyaka" - bár

fennmaradtak a Leithian-ének varázsolásában, ahol még Nan kardja is említésre kerül, Glend, ahogy ott Gilimet hívják, „Eruman

óriása". Gilim a gnoma szótárban „tél" jelentésű, ami nem látszik túl célszerű értelmezésnek itt: bárhogy is, a törlések révén nehezen

olvashatóan, a kis jegyzetfüzet, amely az Elveszett mesékkel kapcsolatos feljegyzéseket tartalmazza, mintha azt jelezné, hogy Nan „a

Dél nyarának óriása" volt, és hogy akkora volt, mint egy szálas szilfa. Az indravangok (a gépiratban indrafang ), az úgynevezett „hosszú sza- kállúak" a gnoma szótár szerint „a nauglathok vagy törpök

sajátos neve". (Lásd a továbbiakban: A Nauglafring meséje. ) Karkarasz (a gépiratban Carcaras) a „Késfog" a bűvölesbcn azért jöhet elő, mert „őrizte amaz időkben ő, a farkasok atyja, Angamandi

kapuját, s már mióta? Hosszú ideje". A szilmarilokban más története van: Morgoth „választott egy kölyköt a Draugluin fajtájából" és

Huan gyilkosának neveli, kiülteti Angband kapujába, hogy ott várjon rá. A szilmarilokban átalakul: „Veresínyű Carcharoth-nak nevezték, és ez a kifejezés a mi szövegünkben is előfordul (amikor Karkarasz

leharapja Beren kezét). Glorund a neve a Turambar meséjében a sárkánynak (Glaurung A szilmarilokban). A Melkó megláncolása mesében nem történik rá utalás, hogy Tulkásznak bármi része lett volna a lánc (Angaino) kovácsolásában.

(iv) A valák befolyása

Gyakran olvashatjuk a mesében, hogy a valáknak közvetlen befolyása volt a Nagy Földeken élő tündék elméjére és szívére. így például

megtudjuk, hogy alighanem a valák ihlették Berent, mikor olyan ötletesen beszélt Melkóval, és ha ez netán nem több is „retorikai"

túlburjánzásnál (a szövegben), az világos, hogy Tinúvielnek Berenről látott álma valóban „a valák küldte álom". Megint csak a valák

keltenek új reményt Tinúviel szivében; s később, Véanné meséjében a valákat látjuk, mint tevékeny sorsszövőket, vezérelik a szereplők

útját, megszabják végzetüket - a valák „teszik", hogy Huan ráleljen Berenre és Tinúvielre Nan Dumgorthinban, és Tinúviel azt mondja

Tinwelintnek, hogy Berent „csak a valák menthették meg a szörnyű haláltól".

* Lábjegyzet a kéziratban: Tifil (Bridhon) Miaugion vagy Trevildo (Vardo) Meoita.

[1] Vö. Prof. T. A. Shippey: Út Középjoldéhez. 1982: „A »Beren és Lúthien«, egészében, túl sok cselekményt tartalmaz. E

bírálat másik oldala, hogy alkalmakként Tolkiennek túl keményen kellett bánnia saját leleményeivel. Celegorm megsebesíti

Berent, és Huan, a kutya gazdája ellen fordul, üldözi; »visszatérve Huan egy füvet hozott Lúthiennek az erdőből. A levéllel

Lúthien elállította a seb vérzését, s varázstudománya meg szerelme segítségével meggyógyította Berciit... « A gyógyító fü motívuma közkeletű, központi eleme például a breton Eliduc lainak (Marie de Francé ezt változtatja így:

conte). Ám itt egy egész jelenetet meghatároz, már ha nem a teljes verset. A szilmarilokban csak két sor erejéig jelenik meg, s

eltűnik, míg Beren sebesülése öt sorban történik, s nyomban ugyanott a gyógyulásáról is értesülünk. Újra meg újra azt

érezzük, ez itt összegezés.. " Tökéletes megfigyelés. A Leithian- énekben a sebesülés s a gyógyfüves gyógyulás: 64 sor.

[2] Egy korai jegyzet utal már „a szent szilmarilok"-ra.

[3] A Gilfanon meséjének tervezetében a hiszilóméi „Árnyéknép" már nem tündenép, oly „tündérek" ők, kiknek eredete

ismeretlen.

[4] A Turambur meséjében Beren és Tinúviel törlénete világosan és szükségszerűen a Száma-Se Könny Csatája előtt

zajlott.

[5] Egyik szövegben sem utal semmi arra, hogy Gothmog ilyen szerepet játszott volna Morgoth vonatkozásában, ahogy

azt a „Goth hangja" interpretálja, ám ennek semmi nem is mond ellent, és kezdettől fontos alakja volt ő a Gonosz

birodalmának, különösen Melkóval összefüggésben. Valami talán emlékeztet a „Morgoth Hangjá"-ra a „Sauron Szája"

kifejezésben, a Fekete Númenórcan Barad-dúr hadnagya volt (A Király visszatérése).

Tartalomjegyzék[1][2][3][4][5]

II. TURAMBAR ÉS A FOALÓKÉ

A Turambar meséje, akár a Tinúviel, tintával írott kézirat a teljesen kiradírozott ceruzás eredetin. Bizonyosnak látszik azonban,

hogy az előbbi megmaradt formája megelőzte az utóbbi megmaradt formáját. Következtetni lehet erre többféle módon is, de a

kompozíciós rend tisztán kiviláglik az erdő-tündék királyának névalakulásából (Thingoléból). A Turambar kéziraton végig Tintoglin

volt ő eredetileg (és ez jelenik meg A tündék érkezése mesében is, ahol Tinwelintrc vált). A mese kezdeténél van egy jegyzet a

kéziraton: „Tintoglin nevét végig átváltoztatni Ellonra vagy Tinthellonra = q. Ellu", de a jegyzetet apám áthúzta, és a mesén

végigvonul a Tintoglin név Tinwelintrc változtatva. Mármost a Tmúviel meséje ben a király neve először Ellu (vagy Tinto Ellu), és egyszer Tinthellon ; a következőkben -

következetesen - Tinwelint lett belőle. Világos, hogy az emlékeztető „követelmény", hogy a Tintoglin „Ellonra vagy Tinhellonn = q.

Ellu" változtatandó, abból az időből származik, amikor a Tmúviel meséje átíródott éppen (vagy már), és a Turambar meséje ránk

maradt változata már létezett. Ezt támasztja alá - tehát az átírt Tinúviel későbbi keletkezését - a „bevezetés" első formája is, melyben Gilfanon megjelenik, míg a

Turambar kezdetén Ailiosra történik utalás (akit Gilfanon váltott fel), az előző mese folytatásaképpen. A mesemondás c ponton

különféle elképzeléseit apám fokozatosan redukálta, de nem vitte végig a dolgot. A korábbi sorrend-elképzelésnek megfelelően Ailios a

maga meséjét az első este mondta Turuhalmé, vagyis a Faha- sáb-vonszolás ünnepén, és Eltas következett volna a Turambar meséjével

a másodikon. Bizonyíték ez arra, hogy a Turambar meséje már legkésőbb 1919 derekán létezett. Humphrey Carpenter fölfedezett egy bekezdést,

mely az Oxford English Dictionary levonatpapírjának egy darabján lelhető, apám elgondolásának korai ábécéje szerinti feljegyzést;

„megfejtve" a dolgot rájött, hogy ennek a mesének a része, nem messze a kezdetétől. Elmesélte nekem, hogy apám a „Rúmil ábécéjé"-

nek ezt a változatát körülbelül 1919 júniusa tájt használta.

Hogy tehát Ailios elmondta a magáét, gyertyagyújtás ideje-telje is elérkezett, s így ért véget a Turuhalmé első napja.

A második estén azonban Ailios nem volt jelen, s Lindó kérésére egy Eltas nevezetű kezdett mesét: „Íme, mindenek, kik itt egybegyűltek, tudják meg, hogy ez Turambar és a Foalóké története, és ráadásul", tette

hozzá, „az emberek körében igen népszerű, és igen régi napokról szól, e nép történetéről még a Tasarinan Csatája

előtti időkben, mikor az első emberek Hiszilóme sötét völgyeiben megjelentek. Manapság is mesélnek még az emberek sok ilyen történetet, és még többet meséltek a múltban, különösen

Északnak azokban a királyságaiban, miket ismertem egykor. Lehet, más harcosaik históriái is belékeveredtek ezekbe,

és sok egyéb dolog, amely nem tartozik a legősibb meséhez - hanem én most elmondom nektek az igaz és panaszos

mesét, ismerem pedig ezt igen régről, még nem is léptem akkor az Olóré Maliéra, a Gondolin bukása előtti napokból. Azokban az időkben népem ott lakozott Hiszilóme egyik völgyén, és azt a földet az emberek azon a nyelven, melyet

akkor használtak, úgy nevezték el, hogy Aryador, de nagyon messze voltak ők Asgon partjaitól, és a Vas Hegyeinek

sarkantyúi túl közel voltak lakhelyeikhez és roppant komor fákból nagy vadonok összekeve- rődve álltak. Apám

mondotta nekem, hogy öregjeink közül sokan, akik messze kalandoztak, látták Melkó gonoszságos férgeit, sokan el is

hullottak általuk, és mert népünkben gyűlölet élt e kreatúrák iránt, csakígy a gonosz valát illetően, gyakorta elhangzott

Turambar és a Foalóké története - de a gnomák módja szerint ők inkább mindig Turumartot és Fuithlugot mondtak. Mert tudjátok: a Síránkozás Csatája és a noldók tönkremenése előtt lakozott egy ember-úr ottan, Úrin volt a neve, és

hallgatván a gnomák hívó szavára, ő és népe együtt ment az ilkorinokkal Melkó ellen, ám asszonyaikat és gyerekeiket

hátrahagyták az erdővidéken, és köztük volt Mavwin, Úrin felesége, és vele maradt a fia, mert nem volt még hadra

érett. Most ennek a fiúnak akkor Túrin volt a neve, és így ment ez minden nyelven, de Mavwint az eldák úgy hívják:

Mavoiné. Mármost Úrin és követői nem menekültek abból a csatából, mint az emberek legtöbb nemzetsége, hanem az utolsó

leheletig harcoltak, és sokukat legyilkolták, és Úrin fogságba esett. Az ott harcoló noldók közül mindenkit legyilkoltak,

vagy ha nem, fogságba estek, némelyek fejvesztetten menekültek, kivétel csak Turondo volt (Turgon), és ő s népe

kivágta magát, vágott ösvényt, otthagyta a pokolkatlant, és nem is tartoznak ők ebbe a mesébe. Persze e nagy társaság

megmenekülése megkeserítette Melkó számára a győzelem ízét, mert így nem volt teljes az ellenfelei fölött aratott

diadal, s nagyon vágyott volna rá, hogy kiderítse, hová is menekültek; ám ez nem sikerült neki, mert kémei semmit

sem jelenthettek, és abban az időben semmi borzalmas kínzás ki nem szedhette a fogságba esett noldókból az igazat -

nem volt ily árulás. Tudván ezért, hogy a köri tündék nem sokra tartják az embereket, félnek is tőlük, le is nézik őket vakságukért,

ügyesség híjáért, gondolta ő, Úrint veszi szolgálatába, menjen ő Turondót keresni, lenne fő kémje. Hanem erre semmi

fenyegetés - hogy megkínozzák -, semmi ígérgetés - kincsek csillogtatása - rá nem vette Úrint, mondotta ő inkább:

»Nem! Tégy, amit akarsz, de engem semmi gonosz célod szolgálatába nem állítasz, nem kényszerítesz, ó, Melkó, te,

Istenek és emberek ádáz ellensége. « »Az már biztos«, mondotta akkor Melkó, »kérni én téged nem foglak szolgálatomra, se kényszeríteni, hanem olyan

tetteimet, mik tetszésedre aligha lesznek, fogod nézni innen, ülsz majd és nézel csak, képtelen leszel kezed-lábad

mozdítani ellenükben«. És ez lett a kínzás, amit kieszelt ő Állhatatos Úrin gyötrelmére, kiültette őt egy magas hegyi

helyre, odaállt mellé és átkozta őt s népét a valák szörnyűséges átkaival, ekképp hozott rájuk balvégzetet és

pusztulást; ám mást is tett, Úrinnak csodás látóképességet adott, hadd lássa, mi sújtja asszonyát s gyermekeit, s nem

lehetett képes rá, hogy segítsen, mert bűvölet bűvölte őt egy helybe. »Látod!« mondta Melkó. »Fiadnak, Túrinnak

sorsa örök legenda lesz, zokogni fognak a hallatán tündék és emberek, valahányszor így összejönnek mesét mondani«,

de Úrin felelte: »Legalább senki megvetni nem fogja őt sajnálkozva, mert látják, nem volt nyúlszívű az apja. « Most akkor a csata után könnyek között vitte fiát Mavwin Hithlum - vagy Dor Lómin - földjére, ahol most minden

embernek lakoznia kell, íme, Melkó parancsa szerint, kivéve pár vad csoportot, ezek összevissza kószáltak. Született

néki ott Nienóri, ám férje Úrin közben Melkó rabjaként sínylődött, és Túrin kisfiú volt még akkor, s Mavwin nem tudta,

hogyan lelhetne gyógyírt szörnyű bánatára, mit tehetne érte s kis húgáért, mert Úrin emberei mind odavesztek a nagy

összecsapásban, és az idegen emberek, kik a közelben lakoztak, nem ismerték Mavwin úrnő méltóságát, és mind ama

vidék sötét volt s igen barátságtalan.

A szöveg következő - rövid - része később törlésre került, helyettesítődön egy toldalékkal (odacsatolt, külön papiroson). A törölt rész így hangzik:

Amaz időn Beren Ermabwed tetteinek híre [fölébe írva: emléke] igencsak terjedt Dor Lóminban, miért is Mavwin

szívében ez támadott: jobb tanács híján Túrint, fiát küldené Tintoglin1 udvarába, kérve őt, támogatná az árvát Beren

emlékezetére, és tanítaná őt a tündérek és az eldák bölcsességére; mármost Egnor2 rokona volt Mavwinnak, és ö volt

Félkezű Beren atyja.

A betoldott rész, a papírszeletkén, így szól:

Módosított rész, jobban illik Tinúviel históriájához és a Nauglafring utótörténetéhez: A mese elmondja

mindazonáltal, hogy Úrin a tündék barátja volt, és ebben különbözött népének sokától. Nagy volt barátsága ekképp

Egnorral, a zölderdei tündével, a gnomák vadászával, és ismerte Egnor fiát Beren Ermabwedet, és szolgálatába vette

egyszer, tekintettel fiára, Damrodra; ismerték pedig Félkezű Beren tetteit Tinwelint3 csarnokain, Dor Lóminban egyre

emlékeztek ezekre. Miért is Mavwin azt gondolta az ő szívében, tanács híján elküldi Túrint, fiát Tinwelint udvarába,

kérni a királyt, támogatná az árvát emlékére Úrinnak és Egnor fia Berennek. 4

Igen keserű volt valóban ez az elválás, és hosszú [ideig?] sírt is Túrin, és nem akart távozni anyjának oldala mellől,

és ez volt a sok szomorúság közül az első, mely életét érte. De végül, hogy anyja győzködte, engedett, így felkészíthette

őt Mavwin az útra. A fiúval tartott két öreg, még apja, Úrin előtti időkből megmaradottak, és mikor mindez együtt volt,

a búcsúzás is megtörtént, nekivágtak, mentek a sötét hegyek felé, és Mavwin kicsiny lakozóhelye könnyek árjában

úszott, és Túrin szemét könnyek vakították, hogy anyját többé nem látja. Akkor, mielőtt még hallótávolon kívül értek

volna, felkiáltott Túrin: »Ó, anyám, Mavwin, tudd, hamar itt leszek én újra nálad« - de nem tudta, hogy Melkó átka

kettejük között van már. Hosszú és igen bizonytalan volt az út Hithlumnak sötét dombja- in-hegyein átal a Túlföld nagy erdőségei felé, hol is

Tinwelint, a rejtekkirály lakozott; és Túrin, Úrinnak fia5 volt az első ember, ki ezen az úton járt így, azóta se tapodták

sokan. Veszélyek lestek Túrinra és két kísérőjére: farkasok és kóborló orkok, abban az időben ők ily messze is

elmerészkedtek Angbandtól, mert Melkó hatalma nőttön nőtt és elterjedt egészen Északnak királyságáig. Gonosz

bűvök kömyülték őket, gyakran vétették el útjukat, kergén keringtek csak hosszú napokon át, ám a végén kivágták

magukat, köszönték is ezt a valáknak - ám meglehet, Melkó szőtte lábuk sorsát így, mert nem kellett Túrinnak

gyermekként elvesznie most emez erdőkön. Volt, ahogy volt, így jutottak el Tinwelint csarnokaihoz; mármost a hegység túlján végképp eltévedtek az

erdőföldön, míg a végén, mindennek híján, haláluk közelgett, s így lett volna ez, ha rájuk nem bukkan az erdőjáró, a

titkos tündék vadásza, és az ő neve volt Beleg, mert szálas alakú volt, és kiemelkedett e népből minden mód. Beleg

akkor őket rejtekösvényeken, sok magányos vadonon át csellel vezette, elérték így az árnyas folyópartokat, ez a víz fut

azután Tinwelintnek kapuja előtt. Érkezvén ekképp a király elébe, Tinwelint látta őket, emlékezett is Állhatatos

Úrinra, és mikor meghallotta, mi fűzi össze Úrint és Félkezü Berent, 6 s hogy mi lett a sorsa emez úrhölgynek,

Mavwinnak, enyhületesre vált a szíve, és úgy döntött, enged az óhajnak, nem küldi el magától Túrint, mondotta pedig:

»Úrin fia, lakozzál kellemességgel és az én erdőmélyi udvaromban, nem is jövevényként, de tekintsd magad úgy,

mintha második apád gyermeke lennél itt, és meg lészel tanítva minden bűvtudomá- nyára Gwedhelingnek, és a

magaméit sem fogom titkolni előtted. « Egy idő múlva hát, mikor a jövevények pihentek már egy sort, a király Túrin fiatalabbik kísérőjét visszaküldte

Mavwinhoz - oly nagy volt ugyanis emez ember vágya, hogy úrnőjéért haljon, ha kell, de adott vele tünde kíséretet, és

oly biztosítást, bűvöletet velük ez útra, hogy védve legyenek, küldte, mi több, az emberrel a maga üzenetét is

Tinwelint: »Tudd meg, ó, Mavwin úrhölgy, Állhatatos Úrin asszonya, nem szerelem okán, nem Melkótól való

félelmemben, hanem szívem bölcsessége folytán és a valák sorsszövése okán nem mentem én népemmel a Száma-Se

Könny Csatájába, miért is vagyok most biztonságos rejtekező, aki a gonosztól félőknek menedéket adhat, és titkos

utak vezetnek így az én csarnokaimhoz. Lehet, hogy ma nincs is más védőbástya a Vas Vala ellenében, ugyan mondják,

Turgont nem ölték le, de ki ismeri az igazságot, és vajon meddig menekülhet ő? Ezért hát nevelkedjék a te fiad Túrin

itteni védettségben, mint saját gyermekem, míg nagykorú nem lesz - és akkor, ha úgy akarja, elmehet innen. « Mi több,

rávenni próbálta Mavwin úrhölgyet, szánja rá magát az útra, bármi keserves jöjjön maga is, és időzzön a védett

csarnokokban; hanem ő, maghallván ezt, nem is gondolt rá, hogy ilyet tegyen, oka volt ennek gyengéd szeretete

kisleánya, Nienóri iránt, valamint inkább akart volna ő szegényen lakozni az emberek körén, mint az erdő-tündék közt

édes kellemességben élni. Lehet az is, túlságosan ragaszkodott Úrinnal volt közös lakozóhelyükhöz, a nagy háború

előtti idők emlékéhez, titkon még mindig félje visszatértében reménykedve, mert hírnökök egyike se hozott még oly

gyász hírt, hogy Úrin azon a harcmezőn elesett volna, csak annyit mondott mindenki, hogy sejtelem sincs holléte felől -

valóján persze ezek a hírnökök nem voltak valami számosan, háborodottak is voltak valamelyest, és lassan évek

múltak el azóta, hogy az utolsó csapás zuhant azon a gyászos napon. S Mavwin úrnő, való igaz, egyre jobban kezdett

vágyódni fiacskája látására, s kisleánya, Nienóri cseperedtén alighanem rá is szánta volna magát az útra, ha közben a

hegyek, Melkó gonosz varázsai révén, nem váltak volna járhatatlanná, bezárva ezzel az embereket Hithlumba, mert

akik a falakon kívülre merészkedtek, lemészároltattak. S telt közben Túrin ideje is Tinwelint csarnokain; és vele ott lehetett a vén Gumlin, kísérője, akinek nem volt

bátorsága visszatérni Hithlumba. Túrin nagyon élvezte az ottlétet, de sosem hagyta el a bánat, mit Mavwint nem

láthatván érzett; roppantra nőtt testének ereje, és tetteivel hírt s nevet szerzett magának, derekasat, mármint hogy

mindenütt, ahol Tinwelintet tekintették királynak, ám mindeközben csöndes fiú volt, gyakran búsongó, és nem érte el

könnyen a szerelem, nem követte a szerencse; apró vágyai dúsan teljesültek, míg annyi más egyéb, amiért igyekezettel

fáradozott, elkerülte. Semmi más nem gyötörte annyira, mint hogy közte s anyja közt nincs futárok közlekedése, nem

lehetett a hegyek mondott jár- hatatlansága miatt. Igen, pár év múlva teljes lett emez elzártság. Mármost Túrin

hétévesen került az erdő-tündék körébe, és újabb hét év telt el ottani lakozásával, s csak kósza hallomásból tudhatta,

mi van anyjával, és hogy kishúga, Nienóri szép karcsú leánnyá serdült, és igen ékességes-nemes lény, és hogy

Hithlumban azért csöndesültek a dolgok, anyja is megvan békén ekképp, s mind inkább így; aztán jött, hogy minden

hír elnémult, és csak az évek teltek.

Hogy bánatát s szíve őrjöngését csitítsa-csillapítsa, s emlékeit békítse, mert mindig is arra gondolt, Úrin s népe miként

ment harcba Melkó ellen, Túrin megannyiszor, ha tehette, Tinwelint leghar- cosabb vitézeivel kószált szanaszéjjel, s még

nem érte el a férfikort sem, mikor már öldökölt-sebesített az orkokkal csatázva, ahogy ezek a tündék vidékeire folyvást

betörtek, zaklatni és pusztítani az itt lakókat. Való igaz, hogy az ő ereje védte meg e fenyegetett nép számosát, nélküle

később talán el is pusztultak, rabszolgasorra jutottak volna, annyit zaklatta őket Melkó, és csak az volt a szerencséjük, hogy

a gonosz nagyúr figyelmét náluknál fontosabb dolgok kötötték le végül.

Élt mármost Tinwelint udvarában egy tünde, a neve Orgof, és ő, mint e király népének számosa-zöme, ilkorin volt, de

gnoma vér is csordogált ereiben. Anyai ágon közeli rokona volt magának Tinwelintnek, és jócskán kegyben állt ennél, lévén

jó vadász, nagy erejű tünde, de valamelyest szabadszájúnak ismerték, és épp mert a király kegyencféléje volt, fennhéjázó is

lett; ám semmire nem volt oly büszkélkedőn hiú, mint pompás öltözékére, ékszereire, arany

és ezüst díszeire, ami azt illeti, mindig kicicomázva járt. Már maga Túrin, folyton az erdőn időzvén, összevissza

árkon-bokron járván, tépett volt és fürtjei vadul s csapzottan verdestek, hát Orgof élcelődésének tárgya lett hamar, ha

ketten együtt időztek netán a király termein; de Túrin soha egy szót nem válaszolt a buta élcelődésre, s valóban nem

sokat törődött ő abban az időben olyasmivel, hogy néki bárki mit mond, és bozontos szemöldöke alól a szeme

gyakorta mintha csak nagy s még nagyobb messziségekbe tévedt volna - akárha távoli dolgokat látna, hangokra

hallgatna az erdővidéken, miket másnak füle nem hall.

Egyszer történt, hogy Túrin együtt ült, étekasztalnál, a királlyal  s másokkal, és aznap volt tizenkét éve, hogy

könnyein át utoljára  látta Mavwint, az ajtó előtt állt az úrnő is sírva, nézte az anya, hogyan tűnik el fia a fák közt,

elrejtették lassan a törzsek, s ezen a napon most Túrin méla volt és komor, kurtán felelgetett csak, bárki szólt hozzá,

közelében ülő, s leginkább így tett Orgoffal. De ez a szalasztott bolond nem akart érteni a kevés szóból, nem hagyta békén, nyűtt ruháin, zilált fürtjein élcelődött,

mert Túrin megint épp valami hosszú távollétből érkezett, erdők mélyéről, s végül a tréfacsináló előhúzta

aranyfésűjét, s Túrinnak nyújtotta; s ittasan, ahogy már volt, s hogy Túrin rá sem hederített, azt mondta végül Orgof:

»Na persze, azt se tudnád, hogyan használd ezt a fésűt, menj vissza anyádhoz, ő majd pótolja a mulasztottakat s

megtanít rá - már ha a hithlumi nők is, bizony mondom, nem ugyanolyan csúnyák, amilyen rendetlenek a fiaik, s akkor

hiába. « Ekkor keserves harag fogta el Túrin szívét, s ezek a szavak, Mavwin úrnőről, anyjáról, kicsordították a

poharat, s ezért történhetett, hogy a nagy ivókelyhet kapta fel, mely előtte az asztalon állt, belevágta Orgof szájába,

recsegtek a fogak, mindenféle csont, s ő maga azt mondta ehhez: »Tartsd már a szád, bolond, és engem többé ne

zaklassa Orgof azonban talán már nem is hallotta ezt, mert hanyatt vágódott, nagy test, s a fejét beverte a padló

kövébe, az asztalt is magára rántotta, kupástul, mindenestül, és többé nem szólt, senkit nem zaklatott, mert halott volt.

Akkor mind csöndben felálltak, Túrin azonban, holtsápadtan nézve Orgof holttestét, bort öntött kezére, sarkon

fordult, eltűnt, ki az éjszakába, és némelyek, Orgof rokonai, már rántották ki fegyverüket, de csak félig s fél szívvel, s nem sújtottak le,

mert a király semmi jelet nem adott, ő is csak Orgofot nézte, s arca nagy ámulatot tükrözött. Túrin pedig odakint a

folyóba mártotta két kezét, s felzokogott; mondván: »Íme! Átok van rajtam, és most úgy fordult aztán, hogy el kell

hagynom ezt a házat, nevelőapámét, törvényen kívüli vagyok, akinek kezéhez, nevéhez vér s halál tapad - szerelmesen

senki szemébe nem nézhetek«. És szíve tudta, Hithlumba sem térhet vissza immár, anyjának csak gyászára és

szégyenére lenne, vagy akár a tündék haragját is népére vonhatná; minélfogva elvonult, ment, messze - ha bárki

keresné is, ne találják. Holott nem akarták bántódását, épp csak hogy ő erről mit sem tudott; mert Tinwelint, bármekkora volt is

szomorúsága, megbocsátott neki, és a nép zöme-java ugyanígy tett, mert Túrin béketűrő volt mindig, Orgof

bárdolatlanságait is udvariassággal viszonozta megannyiszor, holott tömérdek csipkelődésben volt része - mert ez a

féltékeny tünde gonoszan hegyezte szavait mindig; hát most legközelebbi rokonai inkább meghunyászkodtak,

elfogadták Tinwelint akaratát, főleg pedig vigaszajándékait. Túrin azonban, abban a hitben, hogy minden szív és kéz ellene van már, és a király is ízig ellensége az ő lelkében,

Túrin messze ment, egészen az erdőföldek szélső határáig. Ott vadászott, jól lőtt, megszerezte betévő falatját, bár az

igaz, hogy íjászatban nem vehette fel a versenyt a tündékkel, a kardforgatásnak volt ő inkább a mestere. Körébe gyűlt,

idők során, pár elvadult lélek, s ezek közt volt Beleg, a vadász is, aki annakidején megsegítette Gumiint és Túrint a

vadonban. Ök ketten most számtalan kalandot éltek meg, Beleg a tünde és Túrin az ember, most ilyesmiről nem kell

szóla- nunk, de egykor szerte szólt effélékről ének és mese. Vadakkal és kísértetekkel küzdöttek, olykor még

tündéknek is ismeretlen helyekre vergődtek, és híre támadott lassan, hogy valami rejtélyes vadászok járnak erretájt,

hallottak róla az orkok és a tündék, s így Tinwelint talán hamarost ki is tudta volna rejtekhelyüket, ha nem történik,

hogy Túrinék orkok bandájával találkoznak, kik aztán leölték társaságukat, csak Túrin s Beleg maradt élve a

háromszoros túlerő ellenében is. Beleg, sebesülten bár, elmenekülhetett, ám Túrint elfogták, megkötözték, mert ez

volt Melkó parancsa - hogy élve vinnék őt elébe; mert látjátok, hogy Linwé7 csarnokain időzött, melyek köré is

Gwedhaling királynő bűvös fátylakat szőtt mágikus rejtelmekből, rejtőnek, ahogy csak Valinor erejével lehet tenni

effélét s ez régóta így volt, Túrin régóta eltűnt Melkó elől; s még attól is félhetett a vala, hogy kikerüli netán végzetét.

Ezért volt most az, hogy mindenképp maga elé akarta őt, hogy kegyetlenül bánna vele - Úrin szeme láttára. De Úrin

szólította Nyugat valáit, lévén hogy sokat tanult erről, mint is kell hozzájuk fordulni, tanulta ezt Kör eldáitól - a

gnomáktól, kikkel kapcsolata volt-, és szavai, ki a  megmondhatója, miként, eljutottak Manwé SzúlimóhozTaniquetil

magasain át, melyek a Világ Hegyei. Túrint mindazonáltal vonszolták most sok rút mérföldön, méretlenen,

gonoszságosan könyörtelen orkok foglya lévén, s ezek lassan haladtak vele, mert mindig a sötét hegyek vonalát

követték ama vidékek felé, ahol aztán felmennek a komor magasokba, és fejüket gőzök burkolják-környülik. Nevezik

pedig ott ezeket a magasokat így: Angorodin avagy a Vas Hegyei, mert legészakibb nyúlványaik alatt terül el Angband,

a Vas Pokla, minden helyek legborzalmasabbika - és ők maguk tömérdek hadizsákmányt is hurcoltak, és szívükben

gonosz szándékokat. Tudjátok, azokban az időkben Hithlum és a Túlfölde még mindig tele volt vad tündékkel és egyelőre szabad

noldókkal, a régi csata menekültjeivel; és némelyek közülük jártak-keltek is szerte, nagy óvatosan, voltak

rejteküregeik, erdőmélye erődeik, bár Melkó fáradhatatlanul kutatta-kereste őket, és ha elfogott közülük egyet, a

legeslegkegyetlenebbül bánt ő azzal, egyetlen más rabjával se így, soha. Orkok és sárkányok és gonosz tündérek

szabadultak rájuk, életük csupa bánat volt és izgalom, mert nem lehetett nyugovásuk sehol, így aztán azok, akik nem

húzhatták meg magukat Tinwelint birodalmában, sem a kőváros királyának titkos erődjében, elvesztek, rabsorsra

jutottak. Akadtak noldók is, kiket Melkó feneketlen gonosz varázslata sújtott, és rettegésben vándoroltak így, tették

elvetemült kedvétparancsát, és érezhették, Melkó szeme parázsként égeti őket bármi messziről is. Ám ezek a tündék,

ha rabok, ha szabadok, hallhatták olykor Ulmó hangját a folyókból, vagy a tengernek partján, ahol a Sirion vizei

vegyültek a nagy hullámokkal; mert valamennyi vala közül ma is Ulmó gondolt rájuk a leggyengédebben, és remélte,

hogy épp az ő picinyke segítségükkel teheti tönkre Melkót. Aztán ezek még Valinornak áldottságára is emlékeztek, és

olykor távozott szívükből a félelem, jó cselekedeteket hajtottak végre, és mind a tündéket, mind az embereket

segítették a Vas Ura ellenében. Már akkor egyszer így érte el Belegnek, a tünde vadásznak szívét is az a sugallat, hogy Túrin keresésére induljon,

mihelyt ezt sebei gyógyulása engedi. Ez azonban nem sok napot jelentett, ügyes volt ő a gyógyítás tudományában,

sietve elindulhatott az ork banda után, ellenben itt már minden nyomolvasó tehetségére szüksége volt, mert Melkó ily

kísértetei ravaszul járnak s igen könnyedén. Hamarosan túl járt minden neki ismert tartományon, de Túrin kedvéért

továbbigyekezett, és ezzel több bátorságot tanúsított, mint az erdővidéki népnek szinte bármely fia, és tudjátok, nincs

mérve annak a rettegésnek és riadásnak, mint amit Melkó táplált azonidőkön tündék és emberek szívébe. Ám így esett

az is, hogy Beleg eltévedt, sötét és veszedelmes vidéken esteledett rá, a fenyővadon oly sűrű volt, hogy utat ott csupán

a kísértetek találhatnak, mert ezek szeme a legvastagabb sötétet is átfúrja, hanem még közülük is számosan szoktak

eltévedni ezekben a rengetegekben; nevezték pedig a noldók ezt a tájat úgy, hogy Taurfuin, az Éj Vadonja. Beleg

egyelőre beletörődött, hogy eltévedt hát, s nekidőlt egy nagy fának, mintha vízmélyből nézte volna az irtózatos

fenyőkoronákat, hallgatta az éji lég nyögéseit, és az ágak recsegése-nyikorgása csupa bánat volt, fenyegetés, szíve még

néki is egyszerre igen riadt lett, fáradt. Ellenben váratlanul megpillantott messze a fák közt, a rezzenetlen vaksötéten át valami fényt, mely sápadtacska

volt, de állhatatos, akárha szentjánosbogár világlana, de hát sejtette ő, hogy ilyen helyen, ahol ő jár, még a

szentjánosbogár sem járhat. Mármost a noldók a föld alatt dolgoztak, és mert régről értettek a fémek s a drágakövek

minden dolgához, Melkó számára ők voltak a legértékesebb rabszolgák, s Beleg nem tudta bár, volt azonban ezeknek a

tündéknek afféle fura alakzatú parányi lámpásocskája, és ezek ezüstből voltak és kristályból, és a lángjuk fakón bár, de

örökké égett- lobogott, és ez nagy titok volt, és csak az ékszerkészítők tudták még közülük is a nyitját, és még

Melkónak sem árulták el, jóllehet sok ékkövet kellett megdolgozniok a számára, tömérdek bűvös fényt kellett

csiszolniok-csiholniok, előbűvölniök.

E lámpások segítségével jártak-keltek a noldók éjjel, és ritkán vétettek el olyan ösvényt, melyet megismerhettek

egyszer. Ekképp történt, hogy közelebb óvakodva Beleg megpillantott egy hegyi gnomát, ahogy ott feküdt a nagy fenyő

alatt tűágyon és aludt, és kék lámpásocskája a feje mellett kitartó pislogással világlott. Akkor Beleg felébresztette, és

felriadott a tünde, nagyon félt, szorongott, és Beleg megtudta, hogy Melkó bányáinak szökevénye, nevét is megmondta,

Flinding bo-Dhuilin, régi gnoma család saija. Mármost Flinding boldog volt, hogy szabad noldóval társaloghat, és sokat

mesélt szökéséről, hogyan hagyta ott Melkó bányáinak legszörnyűbb világát; és a végén azt mondta: »Mikor már azt

hittem, végre szabad vagyok, tessék, véletlenül besétáltam egy ork tábor kellős közepére, aludtak mind, de volt velük

sok zsákmány, hatalmas csomagok hevertek mindenütt, és sok tünde foglyuk is volt, majd' elsírtam magam: és az

egyik fogoly különös gonddal és kegyetlenséggel volt egy tönkhöz kötözve, és nyögött és kiabált keservesen, átkozta

Melkót, Úrin és Mavwin nevét emlegette; és hiába, hogy a hosszú fogságtól szinte roncs voltam, sebtén menekülőre

fogtam a dolgot, rohantam, most meg csak csodálkozom, mert Angband foglyai közül ugyan ki ne ismerné Úrint, aki az

Állhatatos, és az emberek közül egyedül merészel szembeszállni Melkóval, most is még, hogy egy keserves

hegycsúcson kell ülnie bűvös átokba verve?« Erre Beleg igencsak felélénkült, kiáltozva szökkent talpra: »Az Túrin volt, barátom, Tinwelint nevelt fia, épp öt

keresném, egykor Úrin fia volt, vagy hát ma is az. No hát, vezess engem ahhoz a táborhoz, ó Duilin (sic) fia, és

hamarosan szabad lesz ő«, de Flinding igencsak félt, mondván: »Szelídebbre a vágyat, a szót, Belegem, az orkoknak

olyan füle van, mint a macskának, és bár csak egy napi járóföld van köztem s táboruk közt, bizony, nem tudom, nem

óvakodnak-e máris utánam«. Persze hogy Túrin történetét hallotta, minden rettegése ellenére hajlott végül Beleg kérésére, és a nap

leghalványabb sugarai sem jelentek még meg a keleti égen, ök már nekivágtak, lopakodva haladtak az erdőn, Flinding

kis lámpása volt a segítőjük, lengedezve. Történt, hogy így surranván, egyszerre keresztezték az orkok útját, mert ők

ismét úton voltak, de nem arra mentek, amerre eredetileg tették volna, mert egyszerre félni kezdtek, hátha foglyaik

megszökhetnek, olyan helyre igyekeztek, ahol - tudták - ritkásabb a vadon, és sok-sok mérföldön át jól követhető út

vezetett arra; ezért hát este, vagy mikor épp odaértek a helyre, melyet Flinding keresett, Beleg és társa váratlanul

kiáltozást hallottak, durva éneket, mely messze volt még az erdőn, de közeledett; és elrejtőzni alig tudtak, mikor már

jött az ork csapat, némely kapitányuk kis lovon, és az egyik ilyen lóhoz volt csuklójánál fogva keményen odakötözve

Túrin, tehát igencsak szaporázni kellett léptét, hogy ne vonszolódjék rútul. Akkor, hogy az est leszállt a vadonra, Beleg

és Flinding félénken elindult utánuk, de megvárták, rejtekezve, hogy a banda letáborozzon, nyugovóra térjen - ezután

már csak foglyok nyögdelé- se hallatszott. Flinding mármost letakarta lámpását kis bőrdarab- bal, és mit láttak, a

kísértetalakok aludtak mind, valóban, mert ez volt az orkok szokása, se tábortüzet nem raktak, se őröket nem

állítottak, bíztak benne, hogy a vad farkasok, melyek mindig kísérik csapataikat, ahogy kutyák követik az embert, majd

riasztják őket, mert az ilyenek sosem alusznak, vörös szemük szúró fénye folyton döfködi a sötétet. Flinding halálosan

rettegett most is, ám Beleg ráparancsolt, kövesse, és a farkasok közt ott, ahol két toportyán épp eléggé messze volt

egymástól, átkúsztak, s akkor a valák adta szerencse úgy hozta, hogy Túrin hozzájuk épp közel hevert, elkülönítve a

többiektől, és Beleg észrevétlen kúszni kezdett felé, de a kése leesett valahova, kicsusszant az övéből, hát így, mert ide-

oda kúszni-mászni mégsem mertek volna, úgy határozott Beleg, kiviszik észrevétlen a kimerülten alvó Túrint. Így is

tettek. Findling is jól megtermett legény volt, Beleg is. Halálveszélyes tettükre kevesen vállalkoztak volna, még

kevesebbeknek sikerülne, hogy alvó rémszörnyek és farkasok közt így belopózzék, aztán megint ki. A tábortól messze járván már az erdőn, végre letették terhük, nem is bírták volna cipelni tovább, látván, ember ez, s

nagyobb termetű, mint ők; 8 ám Beleg most már kirántotta kardját, s elvagdosta vele a kötelékeket. Kezdte a

csuklójánál, aztán bokánál folytatta, akkor félreügyetlenkedett a fegyverrel, jócskán megcsiklandhatta Túrin talpát,

mert Túrin riadalmasan megébredt. Látta, fölébe hajol egy alak, kard a kezében, azt hitte, valamelyik ork jön megölni

vagy kínozni öt, mert kínozni jócskán kínozták, késekkel, dárdákkal; hanem hogy azt érezte, a keze szabad, felugrott,

teljes erővel Belegre vetette magát, aki hanyatt zuhant, nagyot nyekkenve elterült a földön, némán ott hevert; Túrin

abban a pillanatban elragadta a kardot, és Beleg torkába döfte, még Flinding sem foghatta fel, mi történik, oly gyorsan

végbement ez. Túrin akkor hátraugrott, átkokat kezdett üvölteni a gonosz kísértetalakokra, hívta őket, jöjjenek, öljék

le, vagy kóstolják meg a kardja vasát, mert azt hitte, az ork tábor kellős közepén van, menekülésre gondolni sem

gondolt, csupán arra, hogy legalább akkor drágán adja az életét. És rögvest Flinding következett volna, de a gnoma hátraszökkent szintén, elejtette lámpását, a bőr lecsusszant, sok

minden látszott, s gnoma nyelven hadarta Túrinnak, álljon le, barátait ne gyilkolja itten - ezt a beszédet hallva Túrin

megtorpant, dermedten állt, s a lámpa fényében már látta Beleg arcát, ahogy ott feküdt a lábánál a drága barát,

átdöfött torokkal, holtan, és kővé meredt Túrin, és arcára olyan kifejezés ült, hogy Flinding egy pillanatra nem mert

odanézni se, és mint Belegé, holtfehér volt Túrin arca. Flinding persze azért se mert mukkanni, mert a lámpás

fényében már ő is látta a leölt Beleget, és a szíve megkeserült nagyon. Aztán észbe kapott, észlelte ugyanis, hogy az

orkok felriadhattak, bizony, Túrin üvöltözésére, s azt mondta Túrinnak: »Rajtunk mindjárt az orkok, mencküljünk«, de

Túrin nem válaszolt, Flinding megrázta hát, könyörgött, szedje össze magát, vagy vége mindennek, és akkor Túrin

végre felocsúdott, de még mindig bódult volt, és lehajolt és megcsókolta Beleg száját. De akkor Flinding már vitte is, vezette, sebesen el onnan, ez volt az egyetlen jelszó, és Túrin követte Flindinget, egy

idő múltán lerázták végre az üldözőket, lélegzetnyi pihenő következhetett. Itt mondhatta el Túrinnak Flinding

mindazt, amit tudott, találkozásától kezdve Beleggel, és Túrinnak eleredtek a könnyei, patakzottak keservesen, mert

Beleg annyi bátor tett során volt édes jó harcostársa, és soha életében nem állt ki még a csontja velejéből sem ez a

szomorúság; és hosszasan ment Flindinggel, és nem bánta hová, és e gnoma nélkül hamar elkapták volna megint, vagy

eltéved s vész ekképpen, mert annyira csak Beleg, a vadász dermedt-holt arcára gondolt, azt látta csak maga előtt,

ahogy ott fekszik barátja az erdei földön, s ő gyilkolta le a saját kezével, mikor amaz épp a rabság kötelékeit vagdosta

róla. Ekkor történt, hogy Túrin haja ősz lett, holott éveinek száma semmiség volt az ilyenhez. Hosszasan vándorolt Túrin

s a noldó, és a bűverő folytán a lámpa éjjel-nappal világított. Tévelyegve bolyongtak a hegyek közt, és az orkok nem

leltek rájuk.

Volt a hegyek közt egy hely: üreges, alatta folyó, és ez a folyó a Sirionba hordta le vizét, fü nőtt pediglen a

barlangüregek bejáratánál, és ezeket fák rejtették ravaszul, és oly büverők, hogy az üregekben lakozók máig tudták

őket. Ez a hely ekképpen erős fellegvára lett minden szökevénynek, jöttek egyre újabbak, és ekképpen a noldók ősi

mesterségeit gyakorolták, újjáéledtek ezek, még ha nyersebben is, durvábban, tökéletlenebbül. Kovácsműhely működött titkon, és jó fegyverek kovácsolódtak, s még némely szép tárgyak is készültek, és a nők

újra szőttek és fontak, s olykor aranyat ástak-bányásztak nagy titkon a közelben, ezért hát emez üregek mélyein a

szépségnek egész kincsestára halmozódott, titkos fények lobogtak néha, hajdan-ódon énekek hangja szállt. A lakók

azonban menekültek mindig az orkok elöl, nem bocsátkoztak harcba velük, csak ha a balsors úgy hozta, vagy ha ők

tudták csapdába csalni ellenségeiket, de akkor minden orkot lemészároltak ott egy szálig, hírmondó ne maradjon

valóban; s tették ezt oly alapossággal, óvatosan, hogy Melkó nem vette hírét a helynek, sőt, fogalma sem lehetett róla,

hogy ezen a tájon nagyobb embercsoport ilyesképp él egyáltalán. Flinding, a noldó ismerte persze ezt a települést, ide igyekezett Túrinnal; ami azt illeti, maga is itteni lakó volt

egykor, de az orkok elfogták, így került rabszolgasorba. Meg kellett győződnie róla, nem követik-e őket mégis, de még

ez is kevés volt neki, fondorlatos utakon közelített a barlangokhoz, ezért hát még hosszabb lett a vándorlás, és a helyi

kémek s őrszemek rég észlelték őket, jelezték a dolgot a rodothliknak (ez volt a nép neve), s mindenki visszahúzódott,

rejtezett máris a jövevények elől, nem maradt kint a szabadban senki. Magukra zárták ajtóikat, s reménykedtek, az

idegenek nem fedezik fel a barlangüregek létezését, a rodothli nép félt ugyanis mindentől és mindenkitől, oly

keservesek voltak az itt lakók múltbéli tapasztalatai. Mármost hogy Flinding és Túrin mégis odamerészkedett a bejáratokhoz, a rodothlik tudták, fölfedezték őket - hát

mit tehettek, foglyul ejtették a hívatlan érkezőket. Bevitték Flindinget és Túrint sziklás csarnokaikba, és főnökük,

Orodreth elé vezették őket. A szabad noldó, persze, maga is tartott ezektől a fajrokonaitól, hiszen tudta, megízlelték a

rabság minden keservét, a félelmet és a kínzatást, és mindenütt árulást, veszedelmet szimatoltak; ez is büntetés,

bosszú volt a gnomák Kopasz Alqaluntennél tanúsított gaztetteiért, 9 és a noldók átkozták a percet, mikor hallgattak

Melkó álnok szavára, rettenetesen bánták, hogy otthagyták Valinor áldott birodalmát. Persze amikor Orodreth meghallotta Flinding történetét, s tudhatta azt is jól, színigazat hall, örömmel üdvözölte őt,

íme, hazatért hát népe körébe, csak hát e gnomát a rabszolgaság úgy megváltoztatta, hogy senki bizony rá nem nagyon

ismert; Flinding kedvéért pedig Orodreth Túrin históriáját is végighallgatta, és Túrin beszámolt hányattatásairól,

említette atyját, Úrint, ezt a nevet a gnomák máig nem feledték. Orodreth szíve megenyhült az idegen iránt, s

mindkettejüknek fedelet ajánlottak, s kérték őket, legyenek hűek a rodothli néphez. Ekképpen került hát Túrin a barlanglakók közé, s élt és dolgozott Flinding bo-Dhuilinnel, sokat is munkálkodott

méghozzá e nép boldogsága érdekében, kaszabolt arra kóborló orkokat, jeles tetteket hajtott végre a település

biztonságát védve. Ellenszolgáltatásul sok mindenre tanították, bölcsességekre, mert Valinor emléke mélyen élt vad

szívükben az ittenieknek, s még nagyobb is volt e bölcsesség sokszor, mint oly eldáké, akik az Istenek áldott arcát soha

meg nem láthatták. Élt ott egy igen szépséges-szép leány, kinek neve Failivrin volt, apja Galweg; és az a gnoma igen megkedvelte Túrint,

sokat segített neki, és Túrin is, ha csak tehette, vele ment kalandokra, jeles dolgokat mívelni. Tűzhelye mellett Galweg

sokat mesélt régi idők hasonló eseményeiről, Túrin a vendége volt ilyenkor, és Failivrin szíve megmocorgott a láttán-

közelén, és gyakran tűnődött rajta, miért ilyen komor és szomorú mindig ez a jövevény, vajon miféle bánatot rejt a

szíve, hét lakattal. Láthatóan, bizony, Túrin nem bírt vidámkodni Beleg halála óta, az a vér az ő kezéhez, szívéhez,

elméjéhez tapadt, minden ízéhez, s nem tűrte, hogy szíve moccanjon- érezzen, holott hát boldoggá telte e leány édes

mivolta; csak hát ő törvényen kívülinek ítélte magát, elítélte ekképpen, és ez kemény átok volt rajta, betegítő. Ezért

Failivrin szomorkodni kezdett, sírdogált is titkon, és oly sápadt volt már, hogy sokan csodálkoztak a láttán, de

gyönyörködtek is benne, mily fehér, szeme közben mely tüzekkel lángol. Eljött egy idő, mikor az ork bandák s Melkó gonosz mindenféléi közelebb kerültek e nép lakhelyéhez, s úgy

tűnhetett fel, hiába árad a folyóval sok jó üdv és bűvölet, a barlangtelepülés nem maradhat hosszasabban rejtve már.

Mondják mindazonáltal, hogy míg a rodothliknál lakozott, Túrin jeles tettei, egyáltalán, holléte rejtély volt Melkó

szeme számára, titok maradt, s hogy nem Túrin miatt kezdett a rodothlik rontásába, s nem is tervezte a dolgot, csak

olyannyira elszaporodtak gonosz teremtményei, és annyira messze kószáltak már, hogy elkerülhetetlen volt, így

történjék. De a vakságot és balsorsot azért persze tovább szőtte ő Túrinnak, mint látni fogjuk még. A rodothlik főnökének homlokán napra nap szaporodtak-soka- sodtak a ráncok, rémálmok környékezték őt s

embereit, 10 unszolást sugalltak ezek, kerekednének fel nagy csöndben, míg szépszerén tehetik, követnék Turgont,

mert vele talán még üdve lehetne a gnomáknak. Suttogások hallatszottak estente a folyónál is, és ezekhez jöttek a

tanácsban elhangzott óvatos beszédek. Mármost Túrinnak rég helye volt a tanácsban, kivívta ezt sok derék tettével, és

csitította így mindig a félénkebbjét, bízott erejében, s mindig is kereste a küzedelmet Melkó teremtményeivel.

Bátorította hát a népet, mondván: »Ugyan már! A legpompásabb műhelyben készült fegyverek birtokában vagytok, s

mégis szüzek még e vasak ellenségeitek vérétől. Itt a nagy alkalom! Ne feledjétek a Száma-Se Könny Csatáját, ott

elhullt népeteket, ne a menekülésen gondolkodjatok, készüljetek harcra és helytállásra. « Esett az így, hogy a nép legbölcsebbjeinek legjobb tudomása és hite ellenére zavarodottság támadt a tanácsban,

halogatták a döntést, akadtak oly merész s makacs szívek, hogy Túrin szavát higgyék, és különben is, mondták ezek, itt

élnek ők, itt teremtették meg békéjüket és boldogulásukat, mi sem lenne szomorúbb, mint ha elhagynák ezt az áldott

kis birodalmat. Túrin pedig esdekelve kérte Orodreth-t, adna kardot néki, mert hogy Beleg ölése óta nem forgatott ő ily fegyvert,

elegendő volt neki a jókora furkófütyök. Erre Orodreth készíttetett neki illő kardot valóban, bűvössé tette hihetetlen

feketesége, ami alól csak az éle volt kivétel, megannyi széle, és oly fényességes volt ezeken a helyeken a penge, s oly

éles, amilyen csak a gnoma acél lehet. Súlyosuk a vas, fekete volt a tokja is, méltó a szíja-öve, és Túrin elnevezte így:

Gurtholfin, a Halál Vaspálcája; és gyakran simogatta tenyerével, és sötét szavakat is szólt hozzá olykoron. Ezzel a

fegyverrel járta azután már a hegyeket, dombokat, ölte, akit lehetett és kellett, így aztán a kard - rövidebb nevén a

Feketevas - ret- tegetté vált az orkok körében, vagy ő maga inkább, a rodothli Feketevasa, ahogy mondták. Hosszú

évadon át minden gonosz ellenség távoztatott így a gnomák barlangjaitól. Innen Túrin gnoma neve is, mert nevezték

őt ilyképp: Mormagli, avagy Mormakil, nyelvük szerint hogy épp, ugyanis e szavak szintén azt jelentik, hogy fekete

kard. Minél nagyobb lett Túrin híre-becse, annál mélyebb lett Failivrin szerelme iránta, és ha férfiak néha a távollétében

morgolódtak ellene, a leány mindig védelmébe vette, s próbált közeledni hozzá minden mód, és Túrin ezt illő

tisztelettel vette, boldogan is, és úgy mondta, szépséges húga lett néki, íme, itt gnoma földön. Túrin tettei persze

háttérbe szorították a régi tanácsot s szellemét, és ennek, de főleg maguknak a tetteknek, messze földre híre ment,

Melkóig egészen, ellenben mivel sok noldó szökött ide, csatlakozott a rodothlikhoz, a barlangvároska ereje nőilön nőtt,

és Túrin volt a hősök hőse, roppant becsületben. Jöttek a boldogság napjai, sokan ismét kimerészkedtek a szabadba,

távolabb is, nyíltan éltek, biztonságban érezték magukat s otthonukat, és sokan büszkélkedtek azzal, hogy a noldók

üdve, íme, végleges, miközben Melkó titkon gyűjtötte hordáit. Ezeket akkor váratlanul rájuk szabadította, és az ő

harcosaik csak nagy hirtelen kaptak észbe, de akkor már rajtuk volt a rémsereg, orkok egész dandárja, és farkasok, és

orkok farkasháton; és volt velük egy nagy sárkányféreg is, a tüskéi fényezett bronzból, és a lehelete láng és füst volt, és

neve Glorund. " A rodothlik mind elestek vagy fogságba estek ebben a csatában, mert számtalan volt az ellenség, és ez

volt a legkeserűbb csapás Nínin- Udathriol gonosz mezeje óta. * Orodreth súlyosan megsebesült, és Túrin vitte ki őt a

csata forgatagából, mielőtt minden véget ért volna, és Flinding segélyével, kinek sebei nem voltak súlyosak, 12 sikerült

elcipelnie a barlangüregekig. Ott halt meg a harcban Orodreth, szemrehányást tett még előtte Túrinnak, miért nem hallgatott soha az ő különb

bölcsességére, és Túrin szíve keserű volt, látván népe pusztulását, s hogy ezt néki róják föl ekképp. 13 Hagyván a halott

Orodreth nagyurat, Túrin Galweg Iakozóhelyére sietett, és ott volt Failivrin, keservesen sírt, mert atyja halála hírét

hozták, de Túrin vigasztalni próbálta őt, erre a leány, ahogy szívét atyja halála, népe pusztulása gyötörte és szaggatta,

Túrin kebelére vetette magát, nyakába csimpaszkodott. És Túrin szíve is megenyhülni látszott önmaga iránt, s ezen az

órán akár szeretni is képes lett volna az epekedőt, de ez ennyiben maradt - alkalmasinti mély érzése titkos

bevallásánál - mert már csak ő élt és Flinding a harcosok közül, pár öreg jobbágy, és a haldoklók, és az orkok letarolták

győztes csatájuk mezejét, s közeledtek igencsak.

* A kézirat alján ez áll:

,. Nieriltasinwa - a Száma-Se Könny Csatája Glorund Laurumio vagy Undolauré Később ezek közül Glorund és Laurundo változott:

lett Glorunt és Laurunto. Állt ott Túrin az ajtóban, kezében Gurtholfin, mellette Flinding; és az orkok megrohanták a helyet, és rettenetesen

feldúlták, előrángatva mind a még ott rejtekezőket, prédálták a zugokat, nem volt oly apró érték, mit magukhoz ne

vettek volna. Túrin azonban elállta Galweg lakozóhelyének ajtaját, és hulltak előtte-körötte a támadók, míg végre egy

íjászkülönítmény nem érkezett, s tisztes távol felsorakozván nyilaikat röppenteni kezdték. Túrin mármost láncinget

viselt, mint ahogy a gnoma harcosok mindig is, és ahogy ma is imádják e viseletet, de az ing nem bírt ellenállni ily

nyílvesszőknek megannyiszor, és Túrin több sebből vérzett már, és látta hirtelen elesni Flindinget, szemén lőtték át a

nyilat, koponyájába; és ő maga is hamar ott hullt volna - és így járt volna jobban ha nem jön a nagy sárkány, nem

parancsolja, hagyják abba a nyilazást; hanem ő maga iszonyú lehelete erejével elpenderílet- te Túrint ama bejárattól,

és szeme bűvöletével mozdulatlanná igázta. Ezek a sárkányférgek mármost a leggonoszabb teremtményei Melkónak, mindöröktől örökkéig, és a

legbarbárabbak is, ellenben a legerősebbek mindennek körén, kivéve a balrogokat. De közben ott a nagy ravaszságuk

és bölcsességük is, ezért mondogatták az emberek sokáig, hogy aki sárkány szívét kóstolja, ismerni fogja Istenek és

emberek minden nyelvét, madarakét és vadakét, és füle kihallja a valák és Melkó oly suttogásait is, amit senki soha

még nem hallott. Kevesen büszkélkedhettek azzal, hogy ily kreatúrát öltek volna, de aztán ha a vérükből ihattak, ott

vesztek, tudvalévően halálos méreg van ugyanis a sárkány vérben, s ez csak az igazán istenerejűekre nem hat.

Mindezeken túl, akárcsak uruk, ezek a mocsok szörnyetegek imádják az aranyat, a kincseket, egyéb vágyuk sincs, csak

kielégíteni e mohóságukat, jóllehet talán se használni, se élvezni nem tudják, amit összeszereztek. Ezért történt aztán, hogy ez a lóké (mert ez a neve az eldák körében Melkó ily sárkányférgeinek) hagyta,

öldököljenek az orkok, vagy szedjenek foglyokat, össze is gyűlt a gyötrelmes-szomorú csapat, asszonyok, lányok,

gyermekek, jó, de amit zsákmányoltak egyébként, azt mind elszedte tőlük, a sziklaváros minden értékét

megkaparintotta, kirakatta a bejáratok elé, senki ujjal nem nyúlhatott már így semmihez, nem mertek ellenkezni véle,

de ha mernek, annak se lett volna foganatja, haszna. A szomorú csapatban ott állt most Failivrin, halálrémületben, és Túrin felé tárta karját, de Túrint béklyózta az átok

sárkánybűvö- lés, a szörnyeteg tekintete-fénye, ahogy már sokakat, és Túrin inai mintha kővé dermedtek volna,

szeménél fogva fogta Túrint, lefogta, és ő ha belehalt volna, akkor se moccanhatott, nem bírt, látni azonban látott,

hallani hallott. Akkor Glorund csaknem őrületbe kergette Túrint azzal, hogy egyet kiáltott csak - és ő már dobta is el a kardját,

egyet nem suhinthatott vele barátai védelmére, ott hevert máris a vas a lába előtt, erőtlen szorításából egyszerűen

kicsusszant. Rettenetes szenvedés facsarta Túrin szívét, és az orkok csak nevették őt, és a foglyok közül némelyek

keserves szemrehányásokkal illették gyűlölködve. Most az orkok kezdték elhajtani a foglyokat, rémes rabsorsra, de ő

egyre csak dermedt volt és béna, és a szíve szakadt belé, de így is; Failivrin sápadt arca eltűnt lassan, de a hangját

hallhatta még Túrin: »Ó, Túrin Mormakil, hol a szíved; ó, én szerelmesem, miért hagytál el engem?« Túrin szíve

gyötrelme oly rettenetes volt már, hogy még a szörny átka is gyengébb lett annál, ezért a kéz moccant, a test hajolt, a

kard lendült, de ugyanebben a pillanatban a sárkányféreg könnyeden fuvintott egyet, ettől ő megingott, szédületében

azt gondolta, hogy ez hát akkor a halál. Hosszú időre rá, és a mese nem hagyta ránk, mi volt ez az idő, magához tért megint, és a napon feküdt, a bejáratok

előtt, szeme az égre meredt, feje egy halom aranyon, ahogy a fosztogatók hagyták sárkányuknak ott. Akkor a sárkány

féreg, mert szorosan Túrin mellett maradt, így szólt: »Nem is csodálkozol, miért távoztattam tőled a halált, ó, Túrin

Mormakil, ki egykor bátornak számítottál?« Akkor Túrin visszaemlékezett mind a gonoszra, ami rá zúdult életében

eddig, és mondotta: »Ne kínozz, gonosz féreg, tudod, úgyis meghalok; hát ezért, gondolom, hogy nem ölsz le engem. «

Am a sárkány felelte, mondván: »Tudd akkor ezt, ó Úrin fia Túrin, a gonoszság sorsa szövődött köréd már, és nem

tudsz szabadulni e hálóból, bármerre vedd is lépted. Való igazából azért nem öllek le, mert akkor sok iszonyú

keservtől szabadulnál hirtelen, ami pedig még mind vár rád, keserves bánatok és rettentő félelmek tömege«. Túrin

akkor talpra szökkent, nem nézett a dög gonoszthozó szemébe, hanem kardját emelte, kiáltván: »Nem, emez órától

fogva nem Túrin többé a nevem, ha addig élek is. Halld, magam nevén nevezem magam eztán, így leszek Turambar!«

Ez pedig jelenti, hogy Sors Hódítója, és a név gnoma változata Turumart. Ezeket a szavakat szólva még egyszer a

sárkánynak rontott, remélvén, rákényszeríti evvel, ölje meg öt, győzze le ezzel sorsát: a halálával. De a sárkány

nevetett, mondván: »Hitvány bolond! Rég leölhettelek volna, ha akarom, és megtehetném itt és most, de ha nem

akarom, te ki nem kényszerítheted, mert ismét bűvök bűvöletébe verlek, hogy állj, mint a kőbálvány. Nem, eriggy már,

ó, Turambar, Sors Hódítója! Előbb éld meg sorsodat, végzeted minden ízét érezd, azzal fogod legyőzni!« De Turambart

szégyen és düh töltötte el, s talán végzett volna magával ott helyt, akkora volt őrülete, persze hogyan is gondolhatta,

hogy szelleme-lelke akár szabad lesz ezek után, megmenekül Mandosz sötét gyötréseitől, helyette Valinor kellemes

ösvényein járdal; 14 de minden nyomorúsága közepette megjelent előtte Failivrin sápadt arcocskája, és lehajtotta fejét,

mert az a gondolata támadt, hogy inkább nekivág, kíséri titkon a menetet, vadonokon át, kíséri szerelmesét így, s ha

kell, Agamandiig, a Vas Hegyeiig. S e kétségbeesett vállalkozása során lelhet talán gyors és kegyes halált, vagy ha nem,

hát rútat, de esetleg megszabadíthatja Failivrint, meglelheti a boldogságot, de az újdonat felvett névvel nem lehetett ez

a sorsa, és a sárkány olvasott a gondolataiban, s nem hagyta, hogy a rosszaknak áradatából ily könnyen partra

evickéljen. »Hallga, ó, Úrin fia«, mondotta ugyanis; mindig hitvány gyáva volt a te szíved, hamis fényekben tündököltél az

emberek színe előtt. Gondolod, az most hősi tett lesz netán, hogy követsz egy idegen nemzetségbeli leányt, miközben

nem törődsz a tiéiddel, kik épp a kínok kínjait állják ki? Hát nem tudod? Mavwin, ki rajongva szeret, régóta mohón

várja hazatérted, tudván, férfivá lettél egy ideje már, és ő hiába állítja látásod, s nem sokat tud róla, hogy a fia közben

törvényen kívüli lelt, kezéhez társainak vére tapad, ura asztalánál minden dolgok bemocskolója lett, s így tovább.

Holott gonoszul bánnak vele az emberek, anyáddal, és tudd, az orkok most özönlik el Hithlumnak azt a részét is, és ő

retteg, mert ott van vele húgocs- kád, Nienóri. « Akkor Turambart a szomorúság lángtűzként öntötte el hirtelen, szégyen a hazugságok hallatán, melyeket a féreg

persze igazságokkal spékelt meg, és a szeme bűvölése révén hitte, szinte látta, hogy ez mind igaz. Ezért ama régi

vágya, hogy anyját Mavwint még egyszer lássa, s Nienórit, a húgocskáját, akit még sosem látott15, ez mind nagy

forróságként járta át testét-lelkét, és szíve bármily szomorúsággal volt is tele Failivrin sorsa miatt, azért csak úgy

fordult, igen, sarkon fordult, hogy Dor Lómin felé induljon, és hüvelyében ott volt a kardja. Bizony igaz pedig a

mondás: »Ne hagyd el barátaidat semmiért - és azoknak se higgy, akik erre bíztatnának« - mert azért, hogy Failivrint

így sorsára hagyta, nagy nyomorultsá- gában, mit pedig tudván tudott, jöttek reá a leggonoszabb csapások, rá és

mindenekre, kiket szeretett; és való igaz, hogy szíve már most is szín egy ízig zűrzavaros lett, és szégyen égette arcát,

ahogy e barlangvároskából távozott, és a lába szinte berogyott a gyász súlya alatt. A sárkány azonban végignézett a

prédán és zsákmányon, a tömérdek drága kincsen, a vert és veretlen aranyon, mely ott hevert halomszám a

barlangbejáratok előtt a folyó felett kicsit, mely is jött, hozta és vitte vizét; a nagy féreg pedig csak hevert előtte, aludt.

Elaludt, és gonosz eszmék járták ördögi köreiket a fejében, hazugságokat tervezett ravaszul, s ezek gonosz

eredményeit, csírájukban, már érezte, és így járt bűzös lehelete füsttel és fojtvány- lánggal az orra likán, és aludt.

Azért aztán, jó idővel ezek után, Turambar sok megpróbáltatást követően elérte Hiszilómét, s végtére azt a helyet is

megtalálta, hol anyjának lehetett lakozása, vagyis ahol ő, gyerekként, az ajtó előtt fájó búcsút vett tőle, és mit látott: a

háznak nem volt teteje sem, és körötte a kertet felverte a gaz. A szíve hasadt hirtelen, de összeszedve magát kitudta

valami közelben lakótól, hogy még a szebb napokban Mavwin úrnő elköltözött, pár éve volt ez, nem messze lakik

innen, van ott egy vidék, amely nagyon termékeny, újabban sokan lakják, emberek, Hiszilóme az szintén, tömérdek juh

és marha legelészik ott, s mindez úgy jött, hogy a nagy csata után az emberek nem mertek megtelepülni, inkább

bevették magukat az erdőkbe, vadásztak-halásztak, s így voltak ott ezek az emberek is Asgon vizeinél, később innen

származott Peleg fia Tuor. Hallván ezt Turambar ámult, és faggatván őket, máris orkok felől érdeklődött, Melkó szörnyetegeire kérdezett volna

rá, e vidékeken, de csak csóválta a fejét mindenki, mondván, ide ilyen kreatúrák ugyan nem jöttek, hogyan is

merészkednének Hiszilómé belsejébe. 16 »Ha orkokat akarsz látni«, mondták neki, »hát menj a határainkon túlra, ott

már nem soká kell keresgélned. A legbátrabbak sem mernek ki-be utazgatni, oly élesen figyelnek azok minden

moccanást, méghozzá szüntelen, és elárasztják az ország sziklahágóit, azért, hogy az emberek gyermekei mindörökre

ide legyenek láncolva, az Arnyak Földjére. De azt mondják az emberek, Melkó akarata épp ennyi csak: zaklatni minket

nem akar. Itt már nem. Hanem te mintha messziről jönnél, ezen bámulok«, mondta az egyik ember, »hogyan sikerült

ideérned? Rég nem jött kívülről senki«. Erre Turambar igencsak zavarba jött, a sárkány szavait még most sem akarta

rászedésnek venni, elindult mindenesetre ama települések felé, ahol anyját viszontlátni remélte, és ahogy ment,

eligazították könnyen, ezt a helyet hol is találná. De az emberek furcsán néztek rá, jövevény kérdezősködőre, és volt is

okuk rá, akadt, akihez bármi tisztelettel szólt, csak visszarettent tőle, mert öltözéke a hosszú vadonidökről árulkodott,

haja hosszú volt, arca beesett, végtelen kínok barázdáival szabdalt, és sötét szeme vadul villogott elő a busa

szemöldök alól. Nyakán drágaságos finom aranygallér volt, kard az oldalán, és az emberek csak bámulták; és nem is

mert többé kérdezni semmit többé tőlük, és magát így nevezte meg, Turambar, a fáradt erdő fia, * s ezen csak még

inkább furcsálkodtak. Így most elérkezett Mavwin lakozóhelyéhez, s lássátok, takaros ház volt az, de senki se lakta, és a gaz, a fü magasan

burjánzott a kertben, nem voltak tehenek az istállóban, se lovak az abrakos vályúknál, és körben a rétek-mezők is

csöndesültek voltak. Minden

* A kéziratban itt jegyzet utal nevekre, íme: „Turumart go-Dhrauthodauros (változtatva: bo-Dhrauthodavros) vagy Turambar

Rúsitaurion." üres, kihalt. Csak a fecskéknek volt lakozása a zsindely alatt, az eresz mentén, és ők olyan csivit zajt

csaptak, mintha őszi elvándorlásuk volna esedékes, és Turambar ült a faragott ajtószárnyak előtt és sírt. Valaki pedig,

aki arra ment egy másik tanyához, mert közel vezetett az út, kifigyelte, odament hozzá, bánata okát tudakolta, és

Turambar elmondta, keserű a fiúnak sorsa, mikor annyi év távollét után - az is keserves volt, a válás, mindenek

itthagyása, ami drága a szívnek -, igen, hazatér, senkit sem talál, minden kihalt, s nem érti. »Már ugyan, hát ez csak Melkó trükkje«, felelte amaz, »mert igaz, ami igaz, itt lakott Mavwin úrhölgy, Úrinnak

asszonya, csak két éve, igen nagy titkon, elment innen, és az emberek azt mondják, hogy fiát keresni ment, és vele

Nienóri, a lánya, de én nem ismerem a históriát. Ennyit mindenesetre tudok, és a környékbeliek is ezt tudják, és azt

mondják, szégyen-gyalázat, mert minden birtokának kezelését Broddára bízta az úrnő, egy emberre, akiben bízott, és

aki ennek a vidéknek az ura, hitesen választva, és a felesége az úrnő valami rokona. Hanem most, hogy Mavwin úrnő

már ilyen sokáig elmarad, ez a Brodda a jószágát, bármily kicsi nyájak és csordák voltak is, szerény ménes,

összecsapta a magáéival, hatalmasokkal, rájuk billogoztatta a maga jegyét, viszont Mavwin lakozóhelyét így hagyta,

pusztulásra, és az emberek erről rosszat gondolnak, de nem mozdulnak, mert Brodda hatalma igen nagyra megnőtt. « Akkor Turambar kérte őt, vezetné Brodda csarnokaihoz, mentek hát az ösvényen, mert az ember ráállt, és így

érkezett oda Turambar este, látta, emberek vacsorálnak a házban. Nagy volt a társaság azon este, sok fáklya fénye

hullt a vendégekre, de Airin úrhölgy nem volt velük, mert a férfiak túl sokat ittak mindig Brodda lakomáin, és vadak

voltak a nótáik, és viszálykodások tüze lobbant gyakorta a csarnokokban, és ezeket a dolgokat ő nem szerette.

Turambar most belesett a kapun, és a szíve belefeketült ebbe, amit látott, és nagy harag támadott benne, mert

keserűen égették és marták még a szívét az idegennek szavai, miket anyja dolgában mondott. Akkor valaki aj tót nyitott a kopogtatására, és Turambar besétált a csarnokba, és Brodda hellyel kínálta, borral is

aztán, és került elébe étel, de Turambar nem nyúlt egyikhez se, így az embereknek kezdett feltűnni a komorsága is

már, és tudakolták, ki lenne. Erre Turambar kilépett elébük középre, a magas hely elé, ahol Brodda ült, és azt mondta:

»Halljátok, Turambar vagyok, a vadon fia«, és a férfiak csak nevettek erre, de Turambar szeme maga volt a szikrázó

düh. Mire Brodda kicsit elbizonytalanodva mondta: »De mit óhajtasz tőlem, ó, vadon erdők fia?« Turambar erre így

felelt: »Brodda úr, jöttem, hogy megfizessek azért, ahogy más jószágát gondozod és kezeled«, mire nagy csönd zuhant

a csarnokra; Brodda azonban csak nevetett, kérdvén megint: »De hát ki vagy?« Erre aztán Turambar nagy hirtelen

felszökkent a magas helyre, kirántotta közben Gurtholfint, és Broddát minden fürtjénél összegrabancolva megfogván,

egy nyisszentéssel leválasztotta a fejét a nyakáról, kiáltva fennszóval, bele a szökőkút vérbe: »Így hal meg a gazdag

ember, aki az özvegy kis vagyonkáját a maga nagy dúskájába lopja. Lássátok, emberek, nem mindenki hal meg a vadon

erdőn, és igazából én Úrinnak fia vagyok, ki is visszatértem népemhez, de lefosztva találtam mindent, ami a miénk

volt, többszörösen is így leltem. « Támadt erre nagy felfordulás-felindulás, s mármost való igaz, hogy Turambarra túl

sok gyász és kétségbeesés súlyosuk, de azért ez a tette most erőszaktett volt és törvénytelenség. Akadtak persze, akik

nem rántottak fegyvert, mert azt mondták, Brodda tolvaj volt, így is halt meg hát, de sokan máris karddal ugrottak

Turambar ellen, és ő igencsak érezte, szorongatják, és egyet közülük leölt, ez Orlin volt. Mire végül Airin is

megérkezett, hosszú haja lebontva, ő maga szín rettegés, hallotta az emberek hangját, de ahogy az emberek az ő

hangját meghallották, a karok lahanyatlottak; és Turambar arccal felé fordulni akkor nem bírt, mert haragja

meghidegedett, megdermedt, és ő maga inkább éme- lyedett volt és rettenetesen fáradt. De az asszony, a történetet hallván, így szólt: »Nem, kérlek, miattam ne legyen a szívedben gyász, Úrinnak fia,

hanem magad miatt legyen; mert az én uram kemény úr volt, kegyetlen is és igazságtalan, és lesznek, akik védelmedre

sok mindent felhozhatnak, de lásd, itt ölted le, ahol asztalának vendége voltál, és leölted Orlint, aki anyádnak rokona;

és mi lehet végzeted, mondd, erre?« E szavak hallatán sokan csak hallgattak, mások azt kiáltották: »Halál!« Ám Airin

azt mondta, hogy ez nem egyezne egészen a helyi törvény szellemével, »mert«, magyarázta, »igaz ugyan, Brodda

erőszakos halállal halt, de aki leölte, bosszú vezette a gyilkost, és Orlint is önvédelemből ölte le, bár az is igaz, mindez

lakoma csarnokán esett. Most azonban igen hőn vélem, ez az ember hamar eltávozik innen, és lábát sem teszi

földünkre többé, különben őt bárki szabadon leölheti; viszont épp e földeket, azokat, melyek egykor Úrinéi voltak,

Brodda rokonsága tartja meg, vissza nem kap javaikból Mavwin vagy Nienóri semmit, ha netán megjönnének

vándorútjukról, és ez az ember, Úrinnak fia Túrin sem tarthat igényt egy talpalatnyira sem. « Mármost ez az ítélet

mindenkinek tetszett, kivéve Turambart, és mindenki csak ámult Airin nyugalmas igazságosságán, hiszen az ő urát

ölték le itt mégis, de hát nem is sejthették, micsoda poklok borzalma volt számára az élet annakelőtte ezzel az

emberrel; Turambar azonban ledobta kardját a földre, maga elé, s mind a jelenlévőket esdve kérte, ölnék le, ám ezek

nem tettek ilyet, Airin szava okán, akit szerettek, Airin pedig Mavwin iránti szeretetéből nem tette, mert remélte

titkon, azok ketten s itt e fiú összetalálkozhatnak még boldogságban, és ítélete mind megelégítette az embereket, csak

Túrin volt, mondtuk, csalódott, ő a halált kívánta egyre. »Hát nem és nem!« kiáltotta most már Airin. »És három napot

kapsz, hogy elhordd magad innen, és nem érdekel, hová mégy. « És Turambar felvette és megtörölte kardját,

mondván: »Bár lehelnék tiszta e vér- től«, és megint a halálára értette, de még azon éjten elment. Szívének balga

rohanatában most vágta el magát végképp anyja látásától, a Mavwinnal találkozástól, gondolván, most már senki, akit

ő szeretett, nem lesz képes még csak tekinteni sem őreája. Akkor úgy áhítozott volna hírre anyjáról, húgáról, szikkadt

szomjjal, de senkit se kérdezhetett, ment, vissza át a hegyeken, tudván, még mindig keresik őt ők a Túlföld vadonjain,

és nem tudhatta többé azt se, meddig fogják keresni. További vándorlásairól nem szól a mese, kivéve, hogy sok kóborlás után bánata eltompult, szíve halott lett, míg

végül, igen sok járásnyira a rodothlik folyójától összeakadt valami erdei vadászemberekkel, és ezek tényleg emberek

voltak. A társaság némely tagja még Úrinnak volt főembere, vagy ezek fiai voltak, és sötéten vándoroltak mind a

Száma-Se Könny Csatája óta, de most Turambar is csatlakozott hozzájuk, és új életet kezdett, úgy, ahogy. Mánnost

ezeknek az embereknek házai mosolygósabb vidéken voltak, erdőkön, melyek messze terültek a Siriontól, vagy ennek

a folyónak a dombos partoldalán, a középső folyás szakasza mentén, és kemény emberek voltak ezek, nem hajoltak

meg Melkónak, és Turambar közöttük becsületet szerzett.

Mesélni kell most arról, hogy Mavwin dolgai merő máshogy alakultak, mint a Foalóké Túrinnak mondotta, mert

hogy az úrnő napjai jobbra fordultak, szíve is békült, becsülete lett ama vidék emberei között. Persze, hogy fiát

gyászolta, az nem múlt el, éveken át nem hoztak hírt hírnökök, vigasza az volt mindazonáltal, hogy Nienóri szépséges,

sudár lánnyá serdült. Mikor Túrin Tinwelint csarnokaiból menekült, ő tizenkét éves volt, 17 tündökletesen karcsú,

magas, gyönyörű. Mármost a mese nem mondja meg a napok számát, mennyit is töltött így Turambar a rodothlikkal, de számos nap

volt, annyi biztos, és ez idő alatt Nienóri a nővé érés küszöbéig érkezett, és gyakran beszéltek ők, anyjával ketten,

Túrinról, emlegették az elveszettet. Tinwelint csarnokain is élt Túrin emléke egyre, és ott lakozott Gumlin is, a hajlott

korú hűséges, aki Túrin gyerekkorának tanúja volt, kísérője a gyámgyermekséghez vezető útján. Bizony, a Túlfölde

Gumiinja fehér hajú aggként is egyre „kis urát" várta vissza, meg hogy ő az embereket, csakígy úrnőjét, Mavwint csak

egyszer láthassa. Egyszer Gumlin meghallotta, hogy a hegyekből, a hegyek lábától elvonultak az ork bandák, meg Melkó más

vérszomjas seregei, melyek hosszú időn át tették lehetetlenné az átjárást, a hazatérést, tündék s emberek érintkezését.

Most, hírlett, van átjárás a hegyeken, gonoszság nem akadályozza, mert Melkónak máshoz, rettentő horderejű tervhez

van szüksége minden szörny erejére, s ez volt a rodothlik elpusztítása, mellette a gnomák sok más településéé,

jelentették a kémek, 18 ez szomorú volt, ám a tágabb vidék más lakói szabadabban lélegezhettek egy ideig; ha minden

egyebet csak sejtenek is, a borzadálytól állt volna el eme lélegzet, de még a szívük verése is. Gumlin akkor, a hajlott korú agg térdre esett Tinwelint előtt, így kérlelte, engedje haza, hogy még egyszer láthassa

úrnőjét, mielőtt a halál elszólítja őt magát Mandosz csarnokaiba - már ha az úrnőt nem szólította el rég. Akkor a

király19 igent mondott, és az útra két kísérőt adott Gumlin mellé, ám ezek hárman aztán, az agg s a két honos erdő-

tünde igen keservesen járt, mert tél volt, csikorgó, s Gumlin mégse bírt volna várni, például akár csak tavaszig is. Hogy most akkor közeledtek Hiszilóménak ama tartományához, ahol egykoron Mavwin lakott, s közel ahhoz a

helyhez is, ahol most lakozott, nagy hó esett, miként ez már ily időszakokban történni szokott, napokon, mikor inkább

tavasznak örvendene a szív. Gumlin ebben a hóban maga elakadt, s két kísérőjének kellett mennie segélyért, ők leltek

rá Mavwin lakozóhelyére, innen kértek támogatást, meg is kapták, Mavwin népének segítségével vitték be aztán

Gumiint a házba, ott megmelengették, kicsit magához tért, nagy volt azonban az öröme, hogy látja úrnőjét, méghozzá

élve, és boldog volt. Hogy valósággal felépült aztán, Gumlin elmesélte Mavwinnak a maga meséjét, és hogy a szép gyermeki, ifjúi

gyarapodás éveiről hangzott szó, az anya örvendezett méltán, annál nagyobb lett a szomorúsága, mikor meghallotta,

mint vált el Túrin Linwétől, 20 s miért; és ott is hagyta kicsit Gumiint, ment sírdogálni magában. Való igaz, mióta

megtudta, hogy Túrin férfivá érett, s hogy él, azt is, nem értette, fia miért nem látogat haza hozzájuk, és gyakran

töltötte el szívét keserű fájdalom, hátha mégis jött, gondolta, csak odaveszett a hegyek közt; most az igazság sok

mindennél rosszabb volt, és Mavwin nagyon magára maradt vele, még Nienóri is hiába vigasztalta. Mármost az időjárás akarata okán a két erdő-tünde, Gumlin két kísérője, Mavwin házában maradt tavasz idejéig,

hanem mikor a kikelet beköszöntött, maga Gumlin meghalt. Akkor Mavwin indult s ment mindama helyek főnökeihez, ahol csak segítségért folyamodott eddig, és elmondta,

úgy, ahogy Gumlintól hallotta, Túrin sorsának históriáját. De némelyek csak nevettek, azt felelték, mit, egy gügyögős

vénember mondókájának ad hitelt? Egy haldokló szavát veszi igazságnak? És a legtöbbek szerint őt magát is

kibiccentette a fájdalom, és csak ily gyásza teszi, hogy bolondok szavára hallgat, keresni indulna valakit Túlföldén,

mire föl? Egy embert, aki évekkel ezelőtt eltűnt a vadonban? »Nem adunk«, jelentették ki, »ily ügyhöz sem embert,

sem lovat, bármennyire szeretünk is téged különben, ó, Mavwin, Úrinnak asszonya.« Ekkor Mavwin könnyezve tért haza, de nem sértődött meg e nagyok szavára, mert igenis bölcsességet érzett bennük, s

reményei csekélyek voltak. Hanem nyugta csak nem lehetett, ment ezért amaz igencsak hazakészülődő tünde kísérőkhöz, s

a szép napsütésben immár ekképp szólott hozzájuk: »Vezessetek uratokhoz«, s ők nyomban ellenkezni próbáltak,

mondván, nem női lábnak való ez a kegyetlen út; de ő nem hederített rájuk. Ment egyelőre tovább, kérni egy barátnőjét,

kinek neve volt pedig Airin Faiglindra* (hosszú fürtű), és nője volt Broddának, ama régióban egy helységúrnak, gazdag s

hatalmas ember volt Brodda; és kérte, vennék gyámolítá- sukba Nienórit, s az összes javait is Airin férje kezelné. Airin

ment is, Brodda beleegyezett, semmi akadálya nem volt ilyképp az utazásnak. Csak változtak kicsit a dolgok, végezetül,

mert Nienóri odaállt anyja elébe, s mondotta: »Vagy nem mégy, ó, Mavwin, vagy engem is viszel, gondold meg, ó, anyám«,

és semmi ettől a szándékától a leányt el nem tántoríthatta. Ezért a végén anya s leánya együtt készült az útra, és a kísérők

igencsak morgolódtak, fenyegető dolgokról szóltak. Viszont a keserves télre szépséges tavaszévszak következett, és hiába

volt a két erdő-tünde minden tiltakozása, az lett, hogy négyen vágtak neki a hegyeknek, át is jutottak rajtuk, és nagyobb

bajuk, mint éhség-szomjúság, végig nem is adódott azután.

Elérkezvén, ha lassan is, Tinwelint elébe, Mavwin térdre hullt, sírt-veszékelt, s kérte a bocsánatot Túrinnak, meg az

együttérzést néki magának s lányának Nienórinak; de Tinwelint erre csak azt kérte tőle, állana már fel, telepedne az ő

asszonya, Gwedheling

* A margóra írva: Firilanda.

mellé, s mondotta tovább: »Rég, sok-sok éve bocsánatot kapott a te fiad Túrin, ó ég, mikor e csarnokokból dúltan

távozott, még rögvest akkoron, és hogy mennyit kerestük, mily erősen jártunk a nyomában: hiába. Nem az sodorta el

őt erről a földről, hogy nekem ő kitaszítottammá lett volna, hanem saját maga végtelen bánása, keserűsége,

kétségbeesése vitte a vadonba, és ott, az az érzésem, gonosz dolgok törtek rá, vagy ha még él, félek, nincs az orkoktól

fiüg- getlenül«. Mavwin ezen megint sírt egy sort, s kérlelte a királyt, lenne támasza, mondván: »Igen, én kész volnék a

lábam lejárni, ha ennek az útnak az lehetne a reménye, hogy a végén viszontlátom a fiamat, Úrin fiát Túrint. « De a

király azt felelte, nem tudja ő, kell- e keresnie Mavwinnak Túrint, lehet-e egyebütt, mint Angamandiban, és ezért nem

ad kíséretet mellé, még ha a szíve megszakad is érette, Úrin népéért. Való igazat szólott Tinwelint, szíve s elméje

szerint, s nem akarta volna, hogy Mavwint tovább bánat érje, a kérést pedig végképp őrültnek és halálosan

reménytelennek ítélte, de Mavwin meg sem hallgatta egyetlen további szavát sem, ment, ki az erdőbe, és nem engedte,

hogy bárki is kövesse, csupán Nienórival tett kivételt, s ő úgyis vele tartott, bárhová ment. Tinwelint népe, nyilvánvaló, nagy részvéttel nézte kettejüket, szeretettel is csakígy, és titkon figyelték őket, tisztes

távolból távoztatták tőlük a veszedelmeket, mikről ők így nem is tudtak, a két bolyongó úrhölgy így lett csakhamar

ismeretes a környéken, sokak szívének drágaságos, de szívet facsaró látvány is volt párosuk, és a nép gyűlöletet

esküdött Melkó és müvei ellen, ahogy látta e két eleven embernyi gyászt. Ekképp történt, hogy Mavwin

összeszövetkezhetett kóborló gnomákkal, és ahogy elbeszélgettek, hallhatott a rodothlik sorsáról, ahogy a gnomák

tudták ezt a történetet, s hogy Túrin ott lakott. Hallhatott Mavwin arról is, hogy Melkó rémalakjai és sárkánya,

Glorund lerontották a települést, ezek a hírek akkor újdonságot jelentettek, terjedtek is szélsebesen. Túrint e gnomák

Mormakilként említették, ahogy ők nevezték, a vad embert, aki elfutott Tinwelin színe elöl, és utána megmenekült az

orkok keze közül. Azért ez reménységgel töltötte el megint Mavwin szívét, és tovább faggatta őket, de a noldók csak azt felelhették,

többet ők nem hallottak, vagyis hogy bárki élve, épen hagyta volna el ama csatateret, kincset s foglyokat viszont vitt a

horda Angamandiba, és Mavwin reményei ismét lekókadtak. Azért csak visszament a király udvarába, és elmondta,

mit hallott: Túrin talán a sárkány fogságában senyved, és valahogyan ki kellene akkor szabadítani, vagy talán a király

hadainak ereje elegendő, hogy a szörnyeteget leöljék, bosszúból is sok gonosz tettéért, és talán halála előtt még

elmond valamit Túrin sorsa felől, nincs-e továbbra is ott valahol a rodothlik egykori szálláshelyének közelében. Hogy

a sárkányt mily hatalmas horda kíséri, ettől Mavwinnak semmi félelme nem volt, csak mondta, mondta a dolgokat

Tinwelintnek, ahogyan a noldók neki. Mármost Tinwelint erdei népe nem volt túlságosan gazdag, a kincseket, a szép

dolgokat azonban ugyanúgy szerették, mint minden elda, főleg azonban minden noldó; a király sem volt másképp

ezzel, s kincstárát nem nevezhette volna éppenséggel dúsnak, leszámítva a dicső szilmariit, melyért persze sok király

odaadta volna mindenét. Ezért felelt hát Tinwelint ekképpen: »Tudd meg most akkor, ó Mavwin, nem tagadom meg tőled segítségemet,

hanem azt sem titkolom, miért nem: nyilvánvaló, semmi remény, hogy Túrint megszabadítsuk, és inkább azt

szeretném, ha végül ez a remény kihalna belőled s nem gyötörne tovább. Az igazság az, hogy szükségem volna azokra

az értékekre, és lehet, a sárkánytól elszerezhetünk ilyesmit, ha vállalkozásunk sikerül; de a szerzemény felét te kapod

akkor, ó Úrin nemes asszonya, Mavwin, vagy ha akarod, Nienórié lesz, leányodé.« Mire Mavwin felelt: »Nem, te nékem

csak egy erdei lakozóhelyet adj, s vele a fiamat visszakapjam, Túrint. « És válaszolta a király: »Ezt a kérésed én nem

teljesíthetem, én csak egy vad erdő-tünde király vagyok, nem a Nyugati Szigetek valája. « De akkor Tinwelint csak összegyűjtött egy derekas sereget, harcosokból és vadászokból, kiknek megmondta, mi

lenne elhatározása, és úgy látszott, mindőjük számára ismeretes a Foalóké név, és hogy sokan vannak ráadásul, akik

nagyon is elvezethetik a sereget a sárkány lakozóhelyéhez, persze a név már csak így is maga volt a borzadály

valamennyiüknek, a legbátrabbak is rettegéssel gondoltak azokra a vidékekre, hol a Foalóké lakozott. A rodothlik ősi

lakhelyei mármost nem voltak oly irdatlan messze Tinwelint birodalmától, bár közel se éppen, mondotta hát a király

Mavwinnak: »Maradj mostantól Nienórival együtt nálam, embereim megkeresik a sárkányt, és mindarról, amit ott

lelnek, amit ott tesznek, hűséges jelentést adnak néked. « És emberei így kiáltottak: »Tesszük parancsod, ó király!« -

de a szemükbe kiült a rettenet. Amikor Mavwin, ezt látva, szólt: »Igen, ó király, hadd maradjon Nienóri, leányom valóban Gwedheling királynő

lábánál, de én, ki mit sem törődöm avval, élek-e, halok-e, megyek a sereggel a sárkányra, és hogy megtaláljam a

fiamat«; s Tinwelint nevetett, ám Gwedheling és Nienóri, félvén, nem tréfált Mavwin, kérlelni kezdték őt, ne menne.

Ám ő rendíthetetlen maradt, félve, hogy utolsó reménye vész oda, ha Tinwelint máris riadt emberei visszarettennek

majd, s így mindenképp azon volt, hogy velük tart. »Tudom, tudom«, nyugtatta a királyt, »irántam való nagy-nagy

szeretetből fakad minden, amivel visszatartana engem kigyelmed, de inkább egy lovat kérek magamnak, meg ha egy

jóravaló éles kést kaphatnék, halálomnak, ha úgy hozza a szükség, azt megköszönném. És hadd megyek. « Egyetlen

tünde sem csodálkozott, ki e szavakat hallotta, mert az emberek asszonyai és leányai amaz időkben kemények és

bátrak voltak, és ifjúságuk nem múlt el hamar - azzal együtt kész őrültségnek látszott e készség.

S még inkább eszelősre fordult a dolog, mikor Nienóri erre kijelentette, nyilván anyja megátalkodott makacsságát

látván, mindenki színe előtt: »Akkor én sem maradok; anyám Mavwin is könnyebb szívvel lesz akkor. Én, Úrin leánya

Nienóri vele tartok«; de Gwedheling azt mondta a királynak, ezt ne hagyja, mert ő maga, tündér lévén, talán előre látta,

mi fog történni majd. Mavwin akkor véget vetett a vitának, távozott a király színe elől, az erdőbe indult máris, de csak ment volna, mert

Nienóri elkapta a köntöse csücskét, visszafogta, és így mind együtt kérlelték most Mavwint, de ennek csak alku lett a

vége, az mégpedig, hogy megegyeztek: a király erős csapatot küld Foalóké ellen, s Nienóri és Mavwin velük lovagol,

ám csupán addig, míg a szörnyeteg lakozóhelyét meg nem találják. Ott ők valami magas helyet keresnek, onnét

láthatnak majd ezt-azt az eseményekből, maguk azonban bizton lesznek, miközben a harcosok a féregre törnek, hogy

leöljék. Erről a bizonyos magaslatról egy vadász mesélt, s elmondta, maga onnét gyakran szokta figyelni, messziről, a

sárkányféreg lakozóhelyét. Végre a különítmény összeállt, s mind jó fürge és biztos-erős lovakra ültek ezek a

sárkányölök, bár igen kevés ily négylábúja volt az erdőlakóknak. Találtak lovat Nienóri és Mavwin számára is, és ők

ketten a harcosok élén haladtak, és a nép csak bámult, milyen derekasan viselkednek, persze Úrin emberei, meg azok

is, akik között Nienóri nevelkedett, értettek a lóhoz, s a fiú és a leánygyermekek már zsenge korukban megtanulták ezt

a mester- müvészetet. Sok napi haladás után ért ez a kavalkád, a sárkány veszejtő csapat egy helyre, mely hajdanidon szépséges volt,

keresztül rajta sebes folyó futott sziklaágyban, és az egyik partja meredek volt, fás, a másik síkság, termékeny föld,

terjedelmes, ellenben a meredek oldalon a hegyek igen közel kerültek immár. Onnét lenézve láthatták, a vidék kopár

lesz tovább itt, és jókora messzeségben ott komorlottak a rodothlik elhagyott üregeinek feketéllő bejáratai, és a fák

mind le voltak tördelve, földbe taposva. A hegy lába felé látszott, felperzselten sötétlik a hajdan bizonnyal dús mező,

szántó. Üregek látszottak, a roppant, ocsmány féreg haladásának nyomai. Sok sárkányt szabadított Melkó a világra, ezek közt akadtak nagyobbak is, kisebbek úgyszintén. Mármost a

legkisebbek - amaz idők emberei mellett ezek is óriásiak voltak - hidegek, amilyen a kígyók, hüllők természete, és

soknak közülük szárnya is van, roppant zajjal és sebességgel közlekednek; de a hatalmasabbak forró- ak és nagyon

súlyosak és lassú haladásúak, és némelyikük lángot lövellt, és tüzek szikráztak elő a pikkelyeik közül, és minden

teremtmények legnagyobbjainak mérhetetlen volt a mohósága, mindenféle bírvágya és ravasz okossága: és ilyen volt

a Foalóké, kinek tüze aztán csakugyan felégetett maga körül mindent, amerre lakott, amerre járt. S azóta, hogy a

rodothlikat elpusztította, a féreg tovább növekedett, és nagy volt az összeharácsolt, valóságosan maga alá gyűrt

kincshalma. És ölt embereket s tündéket ő, de még orkokat is, vagy rabjaivá tette őket, s arra kényszerítette mindet,

hordjanak neki eleséget, csillapítsák [bír?] vágyát, és rémjárataik révén egyre a maga hatalmát - vagyonát és hordáját -

gyarapította. Az erdő-tünde különítmény borzadva nézte a felperzselt síkot, ám így is harcra készülődtek, és sorsot húztak,

közülük ki menjen fel Nienórival s Mavwinnal a magas helyre, 21 itt a felperzselt föld határmezsgyéjén, ezt a

magaslatot bokrok-fák borították, feljutni rá rejtekösvényeken lehetett. Ahogy hárman tehát felfelé lovagoltak itt, a

harcosok lopakodva elindultak a barlangok felé, hátrahagyván rettegéstől máris verítékcsatakos lovaikat; íme, a

Foalóké előmászott rejtekéről, csúszva-mászva elindult a folyópart felé, ahogy gyakori szokása volt. Nyomban roppant

ködök és párák kezdtek kavarulni, iszonyatos bűz szállt a gőzzel, a csapat szinte fuldokolt máris, nem látták egymást a

félhomályban, ide-oda kiabálgat- tak, ezzel máris elárulták hollétüket a féregnek; s az felnevetett. E minden hangok

legborzalmasabbikára a harcosok máris fejvesztve menekültek, de a lovaikat nem lelték, mert azok a bírhatatlan

borzalomtól megvadulva kitörtek, vad vágtában próbáltak menedéket keresni. Ekkor Nienóri meghallotta a messzi kiáltásokat, s látta a folyó felől kavargó párákat, és anyjával együtt az iménti

elválás helye felé kémlelt, s mindketten nagy kétségek között, tanácstalanul így várakoztak. Hirtelen őket is meglepte

ez a vakító köd, így álltak, és akárha a köd sodorná őket, már jöttek is a vadászok s harcosok lovai. Riadalmukban

nyomban agyontiporták az ő őrzésükre adott tündét, aki épp csak kapkodni próbált a kantáraik után, s rohantak az

erdőszél felé, be a sötét vadonba, hogy soha többé se embert, se tündét ne hordjanak a hátukon; Mavwin s Nienóri

pedig ott állt elhagyatottan a rettegés birodalmának mezsgyéjén. Rémségesen veszélyes volt a helyzetük, és soká

tapogatóztak a ködben, hova és merre, és nem tudták azt se, hol vannak, nem láttak senkit a csapatból, és csak fakó,

alig hallható hangok hatoltak el Fülükhöz, oly kiáltások, amilyeneket nagy veszélyben forgók hallatnak, s utána

minden elcsöndesült. Összekapaszkodtak most, és rettegve botladoztak, nem tudták, mikor hová zuhanhatnak, merre

menjenek, mígnem egyszerre csak halaványan elkezdett derengeni fejük fölött a nap fénye, és ez mégis új remény volt;

s íme, a ködök felszálltak és elszálltak, és a levegő kitisztult, s látták, nem messze állnak ők a folyótól. Az most is úgy

füstölgött persze, mintha forróság gyötörné, s akkor egyszeriben ott hevert előttük a Foalóké, és rajtuk volt a

tekintete. Szót nem szólt a sárkány, meg sem moccant, de balvégzetes- büvös szörnyszeme nézte őket, míg térdük remegni

kezdett, agyuk elhomályosult, szédültek. Akkor Nienóri nagy erőfeszítéssel kiszakította magát a bűvöletből, s

felkiáltott: »Ó, jaj, Melkó sárkánykígyója, mit akarsz tőlünk, bármit is, tedd gyorsan vagy mondd hamar, mert tudnod

kell, nem téged keresünk mi, nem is a kincsedet, mi csak Túrint szeretnénk előkeríteni, ki itt lakozott vaIamikor. «

Erre a sárkány megszólalt, és a föld rengett máris alatta: »Hazudsz - boldog lettél volna te az én halálommal, és

boldogok a bandád gazemberei, akik most fejvesztve, reszketve menekültek szana-széj- jel az erdőbe, boldogok lettek

volna ők is, ha leölhetnek. Hitvány bolondok és hazugok, hazugok és gyávák, hogyan öljön le, mint pusztítson el most

benneteket Glorund a Foalóké, aki még ereje megnövekedte előtt is könnyedén bánt el a rodothlik sokaságával és

urukkal, Orodreth-tel, és mindannyiukat megsemmisítette?« »De nem, de nem«, tiltakozott Nienóri, »egy bizonyos Túrin elmenekült a mészárlásból, itt lakhat valahol a

határvidéken, vagy ha nem, hát a te foglyod«, és ezt találomra mondta csak, nem remélt, mégis próbálkozott, de a

gonosz lény így felelt erre: »Tessék! én ne tudnám mindek nevét, kik itt lakoztak, és én mondom neked így, hogy senki,

aki magát Túrinnak nevezi, nem távozott innen semmi mód sem élve. « Túrin fennhéjázása volt az, amit a sárkány az

igazság lepleként hazugsága köré kanyarított, egyiket a másiknak orvén, ravaszul játszva a fondor szavakkal. 22 »Akkor hát leölték Túrint is e gonosz helyen«, mondta Mavwin, de szólt a sárkány: »ltt a Túrin név eltűnt a föld

színéről; de ne sírj, asszony, mert gyáva ember neve volt az, aki elárulta a barátait. « - »Gonosz szörnyeteg, ne folytasd

rontó beszédeidet«, kiáltotta Mavwin; « fiamnak gyilkosa, ne gyalázd a holtakat, mert saját magad átka fog

visszaszállni rád, máris ezerszer átkozott. « - » Kevésbé fennhéjázón válogasd szavaid, ó, Mavwin, és

megmenekülhetsz a kínzatástól, véled akkor a leányod is«, hangzott a sárkány válasza, de Mavwin már nem bírta

abbahagyni: »Ó, igen, igen, máris ezerszeresen átkozott, te! Nem félek tőled. Vigyél, ha akarsz, kínozz, legyek a

rabszolgád, mert így igaz, ahogy itt állok, kívántam a halálodat, de csak azt engedd meg, hogy leányom, Nienóri

visszatérhessen az emberek lakozóhelyére; mert én erőltettem, hogy ide ő velünk tartson, és nem is tudta utunk célját.

« »Ne beszélj nekem ilyen ostobaságokat, asszony«, förmedt rá gunyorosan a gonosz. »Szívesebben tartanám meg

éppen a leányodat, s téged megölnélek akkor, vagy téged küldenélek vissza zugodba, de hát egyikötök sem kell nekem.

« E szavak kíséretéül kerekre nyitotta bősz szemét, és fény lövellt a szempárból, és Mavwin s Nienóri megreszketett

belé, és bódulat köde szállt agyukra, és mintha végtelen alagútban indultak volna el, támolyogva-zuhanva, a sötétség

újabb vágatai következtek, és egymást sem lelték már, kiáltásaik tompán haltak el, s fény nem derengett sehol. Hanem amikor egy idő múlva, melyre nem bírt visszaemlékezni, a sötétség elhagyta Nienóri agyát, látta a folyót,

látta a Foalóké teste által felperzselt földet, épp csak a sárkányt nem látta, hanem sűrű erdőséget észlelt, és azt is

tudta, alkonyul. Mintha rémálmok sorából riadt volna fel, de nem tudta, mit álmodott, csak nyomasztotta iszonyatuk,

feledhetetlenül, ellenben mindenféle emléke eltűnt. Így bolyongott egy darabig az erdőn elveszetten, és szerencsés

módon épp a bűvölet tartotta benne az erőt, ami ereje maradt még, s érezte, éhes és szomjas, és szerencsére nyár volt,

mert ruhája összevissza tépázott, lába mezítelen volt, nyűtt-fáradt, és gyakran elsírta magát, és ment, csak nem tudta,

hová. Majd akkor eljutott valami tisztás közelébe, és ráébredt, hogy ez alighanem emberek tábora lesz, s kúszni-lopózni

kezdett arra, mert hajtotta az éhség, és akkor látta, micsoda népség tanyázott le a tisztáson, zömökek voltak, rút

formájúak, ilyen gonosz arcokat ő még soha nem látott, és a hangjuk s a nevetésük undok volt, meg mintha követ

ütnének fémhez, oly kegyetlen és hideg. Görbe kardokkal voltak fölfegyverkezve, meg csontíjakkal, és Nienórit

megszédítette a borzadály, a félelem, ahogy elnézte őket, bár nem tudta, hogy ezek orkok, mert sosem látta régebben

ezt a gonosz fajtát. Sarkon fordult, hogy menekülne, ám észrevették, egyikük nyílvesszőt repített utána, ez egy fába

vágódott közvetlen mellette, ott remegett, és a rémalakok akkor rájöttek, hogy ez egy fiatal nő, de milyen fiatal és szép,

s üldözőbe vették, ocsmányul rikkantgatva, vijjogva. Futott Nienóri, ahogy a lába bírta, de hajszálon múlt, hogy

elfogják és rútságos rabságra vessék, mikor valaki csörtetve előrontott a fák közül, akárha az ő kétségbeesett

sikolyaira lenne ez az erdő válasza. Vad, fekete haja volt az előtoppanónak, itt-ott őszbe csavarodtak fürtjei, arca sápadt volt, múltbéli fájdalmak mély

barázdái szel- delték ilyenné - milyenné is, meg nem lehetett azt mondani! és hatalmas kardot lengetett, melynek

minden része fekete volt, az élét kivéve. Beszökkent az üldöző orkok közé, vagdosta, ölte őket, s azok inkább

menekülésre fogták a dolgot, röppentettek még futtukból vaktában pár nyílvesszőt a fák közé, aztán eltűntek, és öten

hevertek ott holtan közülük a földön. Nienóri akkor már egy kövön ült, egyelőre lépni se bírt volna a fáradtságtól, zokogás rázta hirtelen, beszélni sem

tudott; megmentője ott állt mellette, nézte szépségét, s csodálkozott, hogyan járhat ily gyönyörű fiatal leány

magányosan az erdőn; s végtére megkérdezte: »Ó, vadonnak édes lánya, honnét jössz, s mi a ne- ved?« »Nem, minderről nekem fogalmam sincs«, felelte ő. »De az az érzésem, nagyon messzire vetődtem otthonomtól s

népemtől, és rettentő dolgok történtek velem, bőségben, de az emlékezetem mintha felhő volna, hát nem, azt én néked

megmondani nem tudom, honnét jövök s ki vagyok« - és szavai megint sírásba fúltak, de a férfi azt mondta: »Akkor én,

jól figyelj, téged ezentúl úgy foglak hívni, higy Níniel, vagy Könnyek Kicsikéje«, s erre ö a férfira emelte a tekintetét, és

arca a könnyekkel is gyönyörű volt, és ámulva mondta: »Nem Níniel, nem Níniel!« Egyébre azonban nem emlékezett,

kétségbeesetten hagyott föl az erőlködéssel, s így kiáltott inkább: »Jó, de ki vagy te? Erdő harcosa, mondd, mit törődsz

velem?« - »Turambar a nevem, így hívnak«, mondta a férfi, »és nincs se otthonom, se népem, és semmiféle

emlékezetes múltam, amire gondolhatnék, nincs olyan, és vándorlok csak örökkön«. S erre a névre a leány zavara csak

fokozódott. »Most azonban«, mondta Turambar, »töröld le könnyeid, ó, Níniel, mert oly nagy biztonságban vagy, amilyet csak

kínálhat ez a világ. Tudd, egy kis erdei nép közt élek én, kellemes lakozóhelyünk van bizony messze innen egy irtáson,

de ma, a te nagy szerencsédre, vadászni mentünk - ó, és orkot űzni is, mert nem szeretjük, ha ezek a gonosz fattyak

csak ennyire is közel merészkednek világunkhoz«. Akkor Níniel (mert Turambar öt már csak így nevezte örökkön, s a lány is elfogadta lassan, hogy ez lesz hát az ő

neve) ment meg- mentöjével haza, ennek társaihoz, és azok nem sokat kérdezősködtek, lóra pattantak mind, és

Turambar maga elé ültette a lóra Nínielt, és így vágtak neki, a lehető leggyorsabban haladtak, hogy legalább most

egyelőre ne legyen semmi gondjuk többé orkokkal. Mikor Turambar a lányűző orkokkal összecsapott, túl volt már a nap a delelőn, de sok-sok mérföldet tettek meg,

hogy végre leszálltak megint egyszer a lóról, és akkor nagyon késő estére, inkább éjre járt. Napszálltakor látta már

Níniel, hogy ritkásabb az erdő, és a fény sem olyan gyér, és a levegő kevésbe van tele gonosszal, mint volt nemrég,

annakelőtte. Most egy tisztáson letáboroztak, a csillagok is ott fénylettek a magasban, látszottak jól, és Níniel a

többiektől kicsit odébb hevert le, jól betakarták bőrökkel, ne fázzon a hideg éjszakában, és szellők csókolgatták arcát,

Turambar pedig beszámolt társainak az erdei találkozásról, s ezek csodálkoztak, és tanakodtak, ki lehet valójában ez a

leány, és hogyan kerül ide, ráadásul így megbűvölten, ennyire minden emléket veszítvén járva. Másnap ismét jó iramban vágtak neki, és még hosszú lovaglások vártak rájuk, s ez így ment, mígnem egyszerre csak

elérkeztek dél tájt egy erdei folyóhoz, és ezt követték jó darabon, míg -íme! - elérkeztek egy helyre, ahol átkelhettek,

mert a víz sekély volt, sziklák is állták a folyás útját; de a folyó jobbra hatalmas vízeséssé változott, lent kiszélesedett,

tároló tóvá, habzott fehéren, és Turambar arrafelé mutatott, mondván: »Most már közel vagyunk, mindjárt hazaérünk,

mert ez az Ezüsttál vízesése. « Ám Níniel nem tudta, miért érez hirtelen borzongó félelmet, miért nem tud a

szépségesen habzó vízre nézni. Hamarosan csakugyan gyéres facsoportok közé értek, majd egy lejtőhöz, ahol itt-ott

szökkent csak a magasba egy-egy öles törzsű vén tölgy, és lábuknál selymes volt a fű, mert az irtást nem ma vágták, és

igen tágas is volt. Derekas zsindelyes házak álltak ott kis csoportban, faházak, köröttük kertecskék, gyümölcsfákkal. Az

egyik ilyen ház fura nyers faragványokkal volt díszítve, és élénk színű virágok nyíltak körülötte, és oda vezette Nínielt

Turambar. »Lásd«, mondta néki, »az én lakozóhelyem - itt, ha kedved úgy tartja, fedelet találsz, de nem valami vidám

hely, gondolom, alakalmasabb lesz majd neked valamelyik oly ház, amelyikben itt nők és leányok élnek, szívesebben

és alkalmasabban megleszel ott«. Így jött ez, hogy Nienóri aztán ott élt az erdőkóborokkal, * és egy idő múlva

beköltözött Bethos házába; jól megtermett szál ember volt ez a Bethos, aki gyerekfejjel megharcolta már a Száma-Se

Könny Csatáját. Megmenekült, felesége noldó lány lett, mint a mese mondja, igen szépséges szőke, és szőke-szépek

voltak a fiaik-lányaik is, kivéve a legidősebb fiúcskát, Tamar Bénalábat. Hogy teltek a napok, Turambar mind jobban beleszeretett Tinúvielbe, és általában is szerette a jövevénylányt ott

mindenki, mert olyan édes-kedves volt, csak sokszor esett bánatba, gondolatai mintha másutt kalandoztak volna, mint

aki elrakott valamit valahova, és tudja, megtalálja mindjárt, csak hol? És mondogatták: »Bár ellebbentenék a valák a

bűvöletet Nínielről végre. « Ám ideje nagyobb részét jó kedvben töltötte, valósággal boldogan, örült, hogy e nép közt,

Bethos házában élhet, és napról napra szépségesebb lett, de Tamar Bénaláb, akit nem sokra tartottak, hiába volt

szerelmes belé. Jöttek a napok, amikor az élet mintha még egyszer örömet akart volna hozni Turambarnak, és a múltak keservei

fakulni kezdtek, s szívében friss szerelem élt. Azt gondolta akkor, elhárítja magától egyebckbeni sorsát, itt fogja leélni

napjait az erdővidéki honban, gyerekek veszik körül majd, és ahogy Nínielt nézte, az a vágya támadt, hogy elvegye

feleségül. Akkor kezdte pedzegetni neki ezt a dolgot, s elő is hozakodott, ám hiába, hogy Turambar neves harcos volt, s

egyáltalán, Níniel halogatta a döntést, nem mondott sem

* A lapszélen, vélhetően az„erdőkóborok"-kal kapcsolatban ez áll: Vettar. igent, sem nemet, maga sem tudta, miért, hiszen szíve tudta, mélységesen szereti ezt a férfit ő, szereti

szerelemmel, s féltette, ha távol járt, s ha közelében lehetett, az volt a boldogság. Szokás szerint ez a nép mindig egy főnöknek engedelmeskedett, s ezt a legderekabb-szálasabb férfiak közül

választották megannyiszor, és addig maradt tisztében a főnök, amíg gondolta, akkor letehette azt, mert lehetett beteg,

elagghatott - le is ölhették. Az idő tájt Bethos volt ez a főnök; de nem sokra rá, nagy balszerencse folyamányaképpen,

egy portya során leölték-mert szép szám éve ellenére részt vett minden ily kalandban -, és új kapitányt kellett

választani. Végezetül Turambart nevezték meg, mert származása - tudták, fia Úrinnak - nagy becsben állt itt a Melkó

ellen lázadók körén, miközben23 maga érdemén is igen hatalmas ember lett minden dologban, légyen az tett vagy

bölcselem gondolat, éveinek számát meghazudtolóan teljes, tették ezt messze vándorlásai, hosszú együttese az erdő-

tündékkel. Látván ezért hát az új főnök szerelmét Níniel iránt, s gondolván, a lány is viszontszereti őt, némely férfiak noszítani

kezdték őket, házasodjanak össze végre. Szerették volna boldognak látni új urukat, s való igaz, bolondságnak látszott

volna tovább halogatni a dolgot; a lényeg: Níniel is meghallotta, mily beszéd megy, s végtére igent mondott,

hozzámegy Turambarhoz, és mindenki örvendett így. Derekas lakoma következett, sok ének és vígság, és Níniel az

erdőkóborok úrnője lett, innentől Turamban házában lakozott. Nagy volt a boldogságuk, bár valami fagyos tiltás is

környékezte mindjárt Níniel szívét, ám Turambar csak s csak örvendezett, és azt mondta az ö szívében: »Jó volt

mégiscsak Turambamak nevezni magam akkor hirtelen, mert íme! legyőztem a gonosznak hálószövését, mellyel

lábamat örökké visszafogta. « Hagyta hát a múltat, s Nínielnek lehetőleg nem is szólt hajdan-volt dolgokról, kivéve

apjáról, anyjáról, sosem látott kishúgáról, ám Níniel valahogy olyan zavart lett mindig efféle beszélgetésekkor, és ő

nem értette, miért van ez. 24 Persze nem mesélt semmit arról, Tinwelint udvarából mint menekült, Beleg haláláról is

hallgatott, s hogy Hiszlóméba miként szökött vissza, nem említette; és Failivrin emléke szívének legmélyére zárva

üdvös feledésbe merült. Níniel sem mesélhetett neki tűnt napok dolgairól, s ha Turambar faggatta volna, arcára kiült a nagy-nagy

zavarodottság, olyan volt ez, mintha sötéten kavargó álmok ködös színe lenne, és Turambar ezen igencsak

búslakodott olyankor, de aztán az elmúlt mindig, és nem volt semmi baj. Múltak hát a napok, és Níniel s Turambar békén lakozott, ellenben Tamar Bénaláb az erdőket járta, a világot

megrontott s keserves helynek gondolván, és szerette ő Nínielt roppantul, leküzdeni sem bírta szerelmét. De lássátok,

e napokra a Foalóké kövérre hízott, s mert sok noldó és ork bandája volt, alávetettek és szövetségesek, gondolta,

kiterjeszti birodalmát szélt s hossz. Való igaz, sokfelé tették amaz időkben Melkó szörnyei ugyanezt, rémkirályságokat

alapítottak, terrorhatalmuk Melkó pártfogása alatt élt s virult, gonoszul. Ekképp történt, hogy Glorund sárkány bandái

rútul tépázták Tinwelint népét, és végezetül egészen közel kerültek Turambar s népe szeretett vidékeihez is. Erdei embereink azonban nem hátráltak, keményen szembeszálltak az ellenséggel, s igen nagy lett így Glorund féreg

haragja, mikor hírét vette, hogy lakozik egy ilyen bátor embercsoport, messze a folyón túl, és hogy ezeket az

erdőkóborokat az ő garázda rablói semmi módon legyűrni nem tudják. Mondják, hogy gonosz tervezősdije és éles

látása ellenére sem tudta még a sárkányféreg, hogy ez Turambar és Nienóri lakozóhelye; és igaznak látszott akkoron,

hogy Turambarra rámosolyog végre a szerencse, mert emberei gyarapodtak, számra s minden egyébre, és sokan

menekültek hozzájuk a legtávolabbi hiszilóméi vidékekről is, és nagy gazdagság, sok kincs gyűlt egybe, mert a csaták

diadalai is hozták a prédát, a zsákmányt. Király és királynő volt igazából így Turambar és Níniel, és volt ének és volt

vigasság ott, lakozóhelyük tisztásvidékén, és sok-sok boldogság csarnokaikban. És Níniel megtermékenyült. 25 Sok mindent jelentettek ebből kémei a Foalókénak, és haragja rettenetes volt. Mi több, bírvágya is felszívódott

jócskán, így sok töprengés után őrséget állított, vigyázná lakhelyét s kincstárát, és kapitánya ennek az alakulatnak

Mim volt, a törp. 26 Akkor maga elhagyta alvóhelyének barlangjait, átkelt a folyókon, vonult be az erdőkbe, melyek

égtek vonuló színe előtt. Ennek híre ment, értesült róla Turambar, de még nem érzett félelmet, sem hinni nem igen

hitte a mesét, mert rettentő nagy út volt az az erdőlakók szálláshelyétől a féreg barlangjaiig. De Níniel szíve hirtelen

elcsüggedett, s nem tudta maga se, miért, rettegés s bánat nehezedett rá nagy súllyal, és miután ez a hír jött, ő csak

ritkán mosolygott már, így Turambar igen ámult és bánatos lett. Vonul most a Foaloké, mind ez idő alatt, átal a mély vadonon, s a sűrűséget a pusztulás ösvénye hasítja amerre

halad, de csúszásamászása tömérdek sokáig eltart, mikoron is, halljátok, mi esik: erdökóborok csapata váratlanul

rábukkan a sárkányféregre, ahogy alszik gyanútlanul, a letördelt fák közt. Az emberek közül sokat azonnal elkábít a

méreglehelet, minekutána a sárkány leöli őket; ám ketten megmenekülnek, rohannak, ahogy a lábuk bírja, viszik a hírt

uruknak, íme, hogy a hír nem rémhír volt csupán, s így rémesebb, a féreg valóban bekúszott már kis birodalmuk

területére; s hogy ezt elmondják, ájultan rogynak uruk lábához. Mármost az a hely, ahol a sárkány hevert, mély földféle volt, és volt nem messze tőle egy kis hegy, domb inkább,

fákkal körbevéve, sziget, maga nem nagyon fás, ezért jól kifigyelhető még messziről is, távol attól a vidéktől, ahol a

féreg most dúlt. Folyó is futott arra, átal a vadonon, a sárkány helye és az erdei emberek települése között, de igen

közel kanyarult a szörnyféreghez, és keskeny vízfolyás volt, partjai árnyas-dúsan fásak, vízmosásosak igencsak. Miért

is Turambar most legszálasabb embereit kiválasztja, javasolván, foglaljanak állást azon a magaslaton, és lássák,

kifigyelhetö- e a sárkány mozgása nagy titokban esetleg, mert akkor hátha orvul meglephetnék, s ennélfogva fölénybe

kerülhetnének, hogy leöljék - mert reményük ilyesmiben lehetett még a leginkább. A kémcsapat nem lehetett túl nagy

létszámú, s a többiek addig Turambar vezetésével gyorsan fegyverkezni kezdtek, félvén attól, hogy az orkok, szokásos

mód a sárkány kíséreteként, a környéken hamarosan megjelennek. Ez azonban most nem volt így, a sárkány féreg

maga érkezett, elsöprő erejében bízván. Hogy Turambar indulni készült, Níniel kérte, lovagolhatna mellette, s ez így is lett, miért is tagadta volna meg a

kérés teljesítését az úr, hiszen tudhatta, ha ő elesik a sárkány ereje által, a hátramaradókra nem várhat kegyelem, és

szívesebben tudta s látta maga mellett Nínielt, s reménykedett, így esetleg megmentheti őt, nem hagyván, hogy a féreg

hatalmába kerüljön, s teszi ezt ő akár az élete árán is, vagy ha nem ö, hát helyette valaki társa. Nekivágtak hát, ök ketten az élen, mögöttük sok bátor-jó ember, mind ismerték őket, párosukat. A Iakozóhely és a

kis emelkedő közt, úgy becsülték, egynapi útiföld lehetett a távolság, és tanácsban úgy határoztak végül, hogy sok nép

indul útnak, asszonyok és gyermekek is a harcosokkal, bár Turambar ezt nem helyeselte s nem is javallotta végig.

Hanem valami furcsa félelem bűvölete vett erőt rajtuk, és némelyek szerettek volna látni egy igazi nagy csatát,

többségük nem gondolta, hogy az lesz, amit végül szemüknek látnia kellett; és e kíséret közvetlen mögöttük haladt,

mert Turambar serege is lassan vonult, óvatosan. Níniel oly vidám volt, mint már rég nem, és a férfiak szívét is

felderítette tiszta kedve; ám csakhamar elértek egy helyet, nem messze a magaslat lábától, és ott a szívük hirtelen

visszacsüggedett, és komorság szállt mindannyiukra. Holott igen szépséges volt ez a hely, mert ugyanaz a folyó folyt itt, amely - a féreg fekhelyén túl - mély teknővé

szélesítette medrét; és jött vize hűsen az erdőkóborok lakozóhelyén túli hegyekből, és roppan vízesése zúdult a

kifényezett nagy kövekről, simaságos volt ott minden, zöld, a part füves, harsogásig. Az erdőlakók ezt nevezték úgy,

hogy az Ezüsttál, egykoron Turambar és Níniel, tudottan, elhaladt mellette, először érkezvén ide együtt, a leány

megmentése után. A vízesés magasból hullt alá, és zajos volt, és zenés volt, és habos volt, és ezüstös, messze lent már,

csupa taraj, ott, ahol a víz jókora üreget vájt, tál formájút a sziklába; s ezt a mélyü- letet fák s bokrok dúsan borították

behajolva és árnnyal, de a napfény áthatolt a lombokon, táncolt a habon; és a vízesés-főnél volt egy nyitott tisztás, és

zöld pázsit smaragdja csillogott, tömérdek volt a virág, és az emberek szerették ezt a helyet. Itt Níniel egyszerre elkezdett sírni, ráborult Turambar vállára, könyörgött néki, ne kísértené a sorsot, menekülne

inkább vele s népével együtt, vezetné őket távoli földre. Ő azonban csak nézett reá, szólt ekképpen: »Nem, édes

Nínielem, sem te, sem én, bizony, nem halunk meg ma, sem holnap, sem a sárkány gonoszsága, sem az ő söpredékének

kardjai által. « Ám nem tudta, miként teljesülnek majd e szavai, Níniel pedig, hallván, amit hallott, sírni kezdett megint,

majd rettentően elcsöndesült. Hogy kicsit pihentek így, itt kapaszkodtak fel azok az igen szálas harcosok a magaslatra,

és Níniel velük tartott. Messze elláttak figyelőhelyükről, és széles távot láttak így, ahol a fák mind letörve hevertek,

roncsban és a föld csupa seb volt, 27 agyonégett, fekete rögök, igaz, széltől nyomban máris épek maradtak a fák, s nem

volt ez messze a mély folyóvíztárolótól, ennek szakadékszájától, és nagy feketeségből füst szállt, és az emberek azt

mondták: »Ott hever a féreg. «

Tanácsot tartottak, és különféle vélemények hangzottak ott a dombtetőn, és az emberek azt mondták, nem

mernének nappal szemközt a sárkányra támadni, nem mernének éjszaka lopakodva, nem mernének sem így, sem

amúgy, sem ekkor, sem akkor, és félelmük láttán Turambar tanácsolt valamit, s vették is szavát, ekképp: »Jól

mondtátok, ó, erdők vadászai, sem éjjel, sem nappal nem táplálhat reményt ember, hogy Melkó sárkányához

észrevétlen lopakodjék, s nézzétek is, mit tett maga körül a földdel, senki itt rejtőzködni nem tud már előle, sem

hozzákúszni lopva. Ezért mondom, akinek van bátorsága hozzá, kövessen engem, és leszállunk a sziklákon a vízesés

tövéhez, és így a víz útját követve talán oly közel juthatunk a sárkányhoz, ahogy másképp nem. Onnét fel kell

másznunk, ha bírunk, a közelebbi partra, és várni, mert úgy gondolom, a Foalóké nem fog nyughatni többé, meg fog

indulni lakozóhelyeink felé. Ehhez vagy át kell majd kelnie a mély folyón, vagy messze el kell kanyarodnia, mert túl

hatalmas ő termetre, hogy a folyó ágya mellett csúszhatna-mászhatna, szűkös helyen. Mármost én azt gondolom,

oldalt fordul, mert az aranybarlangok óriási Foalókéja semmiképp el nem férhet más mód. Gondoljátok meg, alig

csorgónyi itt a vízi útmeder. De ha csalódnék, ha másképp közeledne, bizony, némelyőtöknek össze kell szednie szíve

bátorságát, és alulkerülni, a part alacsonyáról megpróbálni halálos döféseket adni neki: mert ezeknek a hüllőknek a

páncélja csak felül törhetetlen, has felől szinte semmi védelmet nem adhat. « Mármost a csapatból csak hatan léptek ki, hogy készek volnának Turambarral tartani, és ő ezt látva azt mondta:

mást gondolt ő, vagyis hogy féltucatnál több bátor embere lenne, de ezek után nem is kér belőle, hogy mások vele

tartanának még, mondván, jobb hat elszánt szívű vakmerő, mint ha ezek számát gyávákkal szaporítják. Ekkor

Turambar elbúcsúzott Nínieltől, és összecsókolóztak a dombtetőn, és késő délutánra járt, de Níniel szívében éj volt

már, és a félelemtől kő dermedettség; és az egész társaság aláereszkedett az Ezüsttálba, és onnét látta Níniel, hogyan

kapaszkodik fel ura a vízesés aljáig hat társával. Hogy eltűnt szeme elől Turambar, messze alant, ott, keserűen szólott

ő azokhoz, akik nem mertek menni, és ezek szégyenükben mit sem válaszoltak, csak visszamásztak a dombtetőre, és

onnét nézték a sárkány tanyázóhelyét, és Níniel a vizek mellett ült s maga elé meredt, és nem sírt, hanem félelmek

facsarták. Senki nem maradt vele, kivéve Tamart, aki kéretlenül is a társasággal tartott, és Tamar szerette Nínielt az első

pillanattól fogva, hogy Bethos csarnokain meglátta, és egyszer olyat is gondolt: el- szerzi őt Turambar elől. Tamart

bénasága gyerekkorától sújtotta, ám amúgy bölcs volt ő és kedves, jóllehet nem sokra tartották, mert e nép körében az

erő volt az érték, s ez a férfibátorságtól nyerte el igazi fényét. Tamar hiába viselt kardot, nem volt büszke hírű, sokan

csúfolták is ráadásul, épp ezért a kardoskodásáért, ám ő titkon Níniel őre lett, fegyveres, még akkor is, ha maga a hölgy

erre ügyet sem vetett. Most el kell mondanunk: Turambar elérte a tervezett helyet, igaz, roppant küzdelem árán, mert keserves volt a

sziklás folyómederben haladniok, s akkor embereivel felkapaszkodott a szakadék meredekén, ez üggyel-bajjal ment.

Épp az előreugró szegély alatt elfedte őket pár dús lombú fa is még, és nem messze hallhatták a szörny hatalmas

lélegzését, és Turambar némely társa félelembe esett. Közelgett már a sötétség, és ők egész éjszaka ott kuporogtak, és furcsa fénylobogás látszott, amerre a sárkány

hevert, onnét, és fenyegető zajok hallatszottak, s nyekkenések, mintha mocorogna a rém, és hogy megpitymallott,

Turambar látta, csak három társa van, szitkozódni kezdett, mily gyávák lehettek, szégyen, nem szól róla mese ezek

hütelen elszöktek-e valóban. Ma eldől minden, elveszhet minden, gondolta Turambar, mert a sárkány feljebb

tápászkodott, és elindult lassan a szakadék széle felé, és nem kanyarodott el, hanem ilyképp egyenest az erdölakók

települése felé tartott. Jötte-közeledte iszonyú rémületet okozott, mert rengett a föld, és a három csapattárs rettegett,

kilazulhatnak így az őket megtartó fák gyökerei, lezuhannak akkor a sziklás szakadékba. A közeli lombok már

fonnyadni, perzselődni kezdtek a sárkánykígyó leheletétől, őket azonban nem érte el a forróság, mert a

szakadékperem védelmet nyújtott.

Végtére a sárkány elérte a folyópart szegélyét, és gonosz fejének, csepegő állkapcsának látványa undok volt s

félelmetes, és jól látták mind, és rettegtek, hátha észreveszi őket, mert most nem kelt át azon a helyen, ahol Turambar

kijelölte leszállásukat, az itteni szükebbség okán, s a szakadék kisebb mélysége miatt. Hanem elkezdett emelkedni, fel

a szakadékoldalon, kicsivel alattuk vonult, s erre Turambar az embereivel lejjebb ereszkedett, hogy a féreg hasa alá

kerüljenek mégis. Itt a hőség akkora volt, a bűz oly ocsmány, hogy emberei rosszul lettek, a partra visszamászni se

nem óhajtottak, se nem bírtak talán. Turambar erre éktelen haragra gerjedt, ellenük karddal fordult, ám ők

menekülőre fogták a dolgot, és így maradt ő maga egyedül a sárkánytesttel, jóllehet az ő gyomra is forgott, a szag öt is

halálosan émelyítette; belekapaszkodott egy tömzsi bokorba. Megvárta így, míg a sárkánynak egy igen érzékeny, életfontosságú része mutatkozott, egy ily hely a hason, s két

kézre fogta Gurtholfint, a fekete kardot, és teljes erőből a sárkánytestbe vágta, és a rodothlik bűvös pengéje

markolatig fúródott a féreg zsigerei- be, és már hallatszott is halálordítása, belereszkettek az erdők, s csak messziről

hallva is borzadályos rémületet okozott ez a bődü- lés. Akkor a sárkány iszonyatosan vonaglani kezdett, és tekergőzése még csak látványnak is fertelmes és elrettentő volt,

s mind a fák letörtek, melyek ott voltak utolsókat rángó közelében. Csaknem átkelt már a szakadékon, mikor a

Gurtholfin eltalálta, és most átvetette magát a túlpartra, s ott pusztított mindeneket maga körül, farkával csapdosott,

teste hullámzott rútul, oly üvöltő és visszhangosan bömbölő-böfögő hangokat hallatott, hogy a legbátrabbak is

belesápadtak, menekültek máris. Persze a távolabb maradottak azt hitték, most zajlik a csata a hetek - Turambar s

bajtársai - között, 28 és nem remélték viszontláthatásukat, s Níniel szíve pernyévé égett szinte e hangok hallatán;

hanem akik a szakadékmélyről látták, mit müveit Turambar, még tovább futamodtak pánikfélelemben a vízesés felé,

vissza, vissza és Turambar ott kapaszkodott a peremhez közel, kicsit lejjebb, fehér volt és remegett, mert az

iszonyállat végét láthatta. S ekképpen a borzadályhangok csitultak, elhaltak, és borzalmas füst támadott, mert Glorund valóban végpusztulása

előtt volt immár. Minden bátorságát összeszedve Turambar akkor, egymaga, mert a Gurtholfin, társa benne maradt a

féregben, kiragadta kezéből annak egy rándulása, kimászott rejtekhelye ágai-lombjai alól, és gyönyörködve nézte meg

Gurtholfint, mert a derekas szerszám megfizetett mindenért és mindenkiért, aki-ami csak a Foalóké által pusztult vagy

halt. Turambar látta, hol hever a nagy hüllő, és látta a kardot is, ahogy az oldalára billent szörnyből, hasából kiáll; de a

sárkányféreg még lélegzett. Turambar azonban így is rátette lábát a szörnyetegre, kirántotta belőle Gurtholfmját, ehhez minden erejére

szüksége volt, s szívének teljes diadalmámorával kiáltotta: »Találkoztunk hát megint, ó, Glorund, te meg én, Turambar,

kit egykor vitéznek mondottak«; 29 de ahogy ezt mondta, már fröcskölt is a vér a sebből a kezére, és égette, és a keze

leperzselődött, pernye lett, s ő a hirtelen fájdalomtól felkiáltott. Akkor a Foalóké kinyitotta borzalmas szemét, reá

nézett, s ő ájultan zuhant a sárkány mellé, kardját maga alá temetve. Így telt a nap, s a dombtetőn lévőkhöz nem érkezett el semmi hír, és Níniel nem bírta már a szorongást, hanem

felkelt, indult volna a tisztásról a vízesés felé, ám Tamar Bénaláb azt mondta: »Mit keresnél te ott?«, ő ellenben:

»Uramat keresem ott, és lefekszem mellé halottnak, mert úgy érzem, ő halott«, és Tamar próbálta visszatartani, de

sikertelen. És hiába, hogy már az est leszállt, a szép úrhölgy ott lopózott az erdőn, és nem akarta, hogy Tamar kísérje,

mikor azonban észlelte, hogy követi a fiatal férfi, futásnak eredt, vaktában rohant a fák közt, az ágak megszaggatták

ruháját, és a tövises bozót sebeket hasogatott arcába, s Tamar, a béna lába okán, nem tudta követni öt e vad

rohanatban. Így lett sötét éj, csöndes volt minden az erdőn, és Níniel miatt Tamart roppant rettegés fogta el, átkozta

gyöngeségét, szíve keseredett, követte, ahogy bírta is szívének szerelmét, és hogy elveszítette szeme elől, átkozni

kezdte az erdőt, a szakadékot, ahol a féreg utolsó csatája zajlott, mert a végvonaglást láthatták a dombi figyelők. Most

tündöklő hold kelt, az éj derekán, és Tamar, ki az erdőn gyakorta járt egyedül, messze is lakozóhelyüktöl, ismerte

ezeket a helyeket, és elérkezett végre ama mezsgyére, mely a sárkánypusztítás határát jelezte; onnét a haláltusa

rombolásainak szörnyű nyomai látszottak már; a hold sütött, minden élesen látszott, így figyelhette meg Tamar is, s

nem csupán hallotta, mi történik odalent. Íme, Níniel elérte most ezeket a helyeket, és nem sokkal járt Tamar előtt, és rohant egyenest a szabadba a fák közül,

mert szerelemmel szerette az ő urát, és ott találta ájultan, lefonnyadott- pernyült kézzel, kardjára omolva; a mellette

ormótlan-hatalmasan tornyosuló szörnyetegre ügyet sem vetett, odaroskadt Turambar mellé, sírt és csókolgatta arcát,

és kezére kenőcsöt kent, mert volt vele kence, egy kis dobozban, magával vitte hazulról, félt, hogy sok sebesülés esik,

mielőtt megtérnek majd. Turambar azonban nem ébredt meg az érintésére, és Níniel fennszóval kiáltott végül: »Ó, Turambar, én uram,

ébredj, mert a düh kígyója halott, és csak én vagyok közeledben!« Ám e szavakra, íme! a sárkány még egyet mocorult,

és gonosztévő szemét Nínielre fordítva ezt mondta: »Ó, te, Nienóri, leánya Mavwinnak, hadd örvendeztesselek, tessék,

csak meglelted a fivéredet, végül, tudom, fáradtságos volt a keresés-kutatás - és igen nagy ember lett ő mostanára,

ellenségeinek orv ledöfője«; Nienóri pedig úgy ült ott, mint akit villámcsapás ért, és e szavakat szólva Glorund meg is

halt, és halálával Nienóri életéről fellibbent-felszállt a fátyol, és minden emléke kristálytisztán állt ott az ő

emlékezetében, nem feledett semmit azokból a dolgokból sem, melyek azután estek vele, hogy a féreg bűvöletébe

került; így borzadálytól és szorongástól fojtogatva szökkent talpra, reszketve állt a holdfényben, nézett tágra nyílt

szemmel Turambarra, kiáltván: »A te sorsod legalább betelt, végzeted vége, halott vagy. Ó, én lcgboldogtalanabb!«

bánata azonban nem hagyott neki pillanatnyi nyugovást sem, már tova, tovarohant is onnét, menekült ama helyről,

ahogy csak bírta a lába. Tamar azonban, akinek szívét megbénította a gyász és szánalom, keveset törődött Turambarral, mert Nienóri sorsa

miatt düh facsarta szívét. Útját állta a folyó s a mély szakadék, de úgy esett, hogy Nienóri, mielőtt a parthoz ért volna,

elkanyarodott, követte inkább a víz kanyargó útját szúrós köveken, tüskebozóton, s megint elérkezett a tisztásra a

nagy, zúgó vízesés gerinctetejénél, és üres volt a hely, és az új nap első szürke fényei szivárogtak át a fák közt. Akkor ott megállt ő, s hogy így megvetette lábát szólott magában: »Ó, kérdez titeket Nienóri, vadon vizei, hová

igyekeztek? Nem vinnétek magatokkal Úrin lányát Nienórit, búbánatnak gyermekét? Ó, ti hófehér habok, nem

fürdetnétek tisztára - de mélyen, nagyon mélyen áradjon ily víz, mossa el e nevenincs átok emlékét is! Ó, vigyetek

innen, messze-messze, ahol az emléke-nincs tenger vize hullámzik-ring hatalmasan. Ó, vadon vizei, hová, hová?«

Akkor hirtelen átvetette magát a vízesés magas peremén, és eltűnt lent a mélyben, hol a habok sziklákon peregnek

szét; ám abban a pillanatban kelt a nap a fák felett, és fény hullt mind a vizekre, és a vizek zúgtak, ügyet sem vetve

Nienóri halálára. Tamar mindezt látta, és neki az új nap fénye merő feketeség volt, de nekilódult, ment a dombtetőre, ahol akkorra

már sokaság verődött egybe, a sok nép közt azok is ott voltak, akik még látták talpon Turambart, és meséltek,

meséltek. Tamar azonban megérkezett, állt ott előttük, és csak ránézni az arcára is maga a rémség volt, így futott

körbe a suttogás: »Halott«, míg mások inkább erre kérdeztek: »Hát a kis Níniellel mi lett?« Tamar viszont fennszóval

kiáltotta: »Halld, ó, népem, s mondja nyomban bárki, ha úgy gondolja, ismer még sorsot ilyet, amilyennek én tudója

lettem, ó, gyász és szívnek súlyosulása! Halott a sárkány, de oldalán ott hever Turambar, s ő is halott, csak épp hogy öt

egykoron így hitták: Úrinnak fia Túrin, 30 és ez a színtiszta igazság, jaj, az igazság; « és megmordult a nép, ámulván ily

beszéden, s némelyek máris azt mondták, Tamar meghibbant. Ő azonban folytatta ekképp: »Mert tudd, ó, népem, hogy

Níniel a szépséges, akit mind úgy szerettetek, s akit én az életemnél is jobban szerettem szerelemmel, Níniel halott,

vizek zúgnak felette, mert levetette magát ö az Ezüsttál vízesésének szirtjeiről, mert nem vágyott többet a fény

látására. Íme, véget ért minden gonosz varázs, most Úrin népének végzete rémségesen beteljesedett, mert ö, akit mi

Nínielnek neveztünk, Nienóri volt, Úrinnak leánya, és ezt tudta meg, és meghalt aztán, s ezt mondta meg ő a vad erdő

rengetegének, és elért engem a visszhang. « Ezek a szavak megrendítették a hallgatók szívét, s így álltak ott, bánat és riadalom bénította őket, s nem mertek

odamenni a szépséges hölgy végbánatának helyéhez, mert a szomorúság szelleme megtiltotta nékik, azt a pázsitot

lábuk nem érhette most; roppant önvád marcangolta pedig a három gyávának lelkét, és lekászálódván a magaslatról,

mentek, keresni holt uruk tetemét, és íme, mit láttak: mocorogni látták, él, látták, mert amikor a sárkány meghalt, ő

elvesztette eszméletét, és a kimerültség álmába merült, így aludt, de most, hogy megébredett, a kínok kínja gyötörte

máris. Ahogy azok hárman mellette megálltak, azt mondta: »Níniel«, és erre a szóra ők elfedték arcukat, riadalommal s

borzalmak tudtával tették, és nem tudtak uruk arcába nézni, ám ahogy felemelték, s ő igen büszke volt diadalára már;

de hirtelen meglátta kezét, és azt mondta: »Nézzétck! valaki enyhítette kínomat, ügyességgel tettemit gondoltok, ki

volt?«, ám ők hárman nem feleltek, mert sejtették. Ezért hát csak visszavitték a holtfáradt Turambart, a sebesült

nagyurat, népéhez vitték, s egyikük előresietett, közölni fennszóval, uruk él, de az emberek nem tudták, örüljenek-e;

és ahogy köztük volt már, sokan elfordították arcukat, rejteni próbálták szívük zavarát és könnyeiket, és szólni senki

sem mert. De Turambar szólt a közelében állókhoz: »Hol van Níniel, az én Nínielem? Mert azt hittem, itt lelem őt

boldogságban, hanem ha máris csarnokainkba tért haza, még jobb«, ám akik hallották, nem foghatták vissza magukat

immár, sírásuk is eleredt, és Turambar kiáltva szökkent: »Mi újabb rossz csapás ez - szóljatok, szóljatok, barátaim, ne

gyötörjetek így tovább!« Mondta pedig egyikük: »Níniel, jaj, Níniel halott, én uram«, mire Turambar keservesen

felordított, a valák ellen szólván máris átkozva végzetét, és végre másvalaki azt mondotta: »Jaj, halott ő, uram,

lezuhant az Ezüsttál mélyeibe«. Tamar is ott állt azonban, s motyogta máris: »Nem, nem, levetette magát a mélybe. «

Akkor Turambar felfogván e szavak értelmét, karon ragadta a szólót: »Beszélj, te botlábú, beszélj, mondd meg,

mocskos szavad értelme mi volna, vagy nyelved veszíted nyomban«, s az ö nyomorúsága látható volt mindenek

közben. Tamar szíve kavargott most rémületben, a szörnyű történtek emlékével, amit látott, amit hallott, benne volt ebben, s

az ő hosszúhosszú reménytelen szerelme Níniel iránt, így lobbant benne nagy harag Turambar ellen, kitépte magát a

szorításból, és mondta: »Lel- tél te egy lányt a vadon sűrején, és adtál neki tréfás nevet, Könnyek Kicsikéje lenne ö.

Rossz tréfa volt ez, Turambar, mert lásd! levetette magát vad riadalmában és bánatában, egy vágya volt csak, hogy

téged többé sose lásson, és megnevezte maga magát, ki volna ő, halálában kimondta, ö Ninenóri, Úrinnak leánya,

bánatnak gyermeke, és az Ezüsttál megannyi vize-cseppje sem versenghet az ö könnyeivel, és nem mondhatja el

szomorúságukat. « Akkor Turambar torkán iszonyú hördülés kélt, és megrázta Tamart, kiáltván: »Hazudsz, Bethos gonosz fia«, de

Tamar zihálva felelte: « Nem én, átkozott; így mondta Glorund, a sárkány, és Níniel hallotta, és tudta, igazat beszél. «

Mondotta pedig Turambar: »Ak- kor Mandoszra térj, Glorundoddal«, és leölte öt ott mindenki szeme láttára, és

őrjöngve rohant tovább, kiáltozván: »Hazudik, hazu- dik!«; és ahogy vaksága elszállt róla, és szíve mélyét csakígy

elhagyták álmai, tudta már, ez az igazság volt, és hogy a jövendölés teljesült be végzetül. Elhagyta hát népét, és fejvesztve vágott a vadonnak, kiáltozván Níniel nevét egyre, míg az erdő borzadályosan e szót

nem visszhangozta mindenütt, és kanyargós utakon az Ezüsttálhoz is elérkezett, és követni senki se merte. Sütött a

délutáni nap, és íme, bár a fák mind a nyárban álltak még, a levelek közt az ősznek borzongása motozott, halódva.

Fonnyadni kezdtek akkor mind a virágok, hervadt a fű, leszáradott, és a hulló víz hangja szomorúbb volt, mint

Nienórinak, Úrin leányának könnyei, melyek itt omoltak. Állt ott Turambar bűvölten, dermedve, s végül elővonta kardját, mondván: »Halld, Gurtholfin, halál osztója, minden

emberek végzete-pengé- je, légy is mindeneké, urad legyen akárki, ne ismerjen urat-hitet, ha karja hozzád elég erős.

Csak te maradtál nekem - ölj le ezért, és gyors légy igen, mert minden tettem gonosz, és az én szerelmem halott. « S

Gurtholfin mondta: »Teszem ezt boldogan én, mert a vér az vér, és egyik se volt talán oly édes nekem, mint a tiéd

lesz«; és Turambar rávetette magát Gurtholfin hegyére, és a sötét penge elvette életét. Jöttek pedig később félénken többen, elvitték őt onnan, végigterítették közeli helyen, nagy halom emelkedett fölébe

hamarost, és sima képű, roppant követ hengerítettek reája, és különös jeleket véstek rá, melyekre maga Turambar

tanította őket, hozván e tudományát a rodothliktól, és azt mondta az írás.

Turambar, Glorund féreg leölője aki Túrin Mormakil is volt, Erdők Úrinjának fia

és alávésték, »Níniel« (Könnyek Kicsikéje); de ő nem volt ott; és azt se tudta senki embernek fia, a vizek őt hová

tették". Ekkor Eltas abbahagyta a beszédet, és egyszerre mind, akik hallgatták, sírni kezdtek; ám ő mondotta erre: „Igen, ez

egy boldogtalan mese, mert a szomorúság azóta is ott jár az emberek körén, és csöndben teszi ezt, ám vad napokon

szörnyű dolgok tétettek és tűrettek; s mégis, elmondható, Melkó ritkán eszelt ki gonoszabb gonoszat, sem én nem

ismerek ennél siralmasabb mesét. " Majd egy idő múltán némelyek Mavwin s Úrin felől kérdezték öt, mire azt felelte: „Mavwinról, ami azt illeti, nem

maradt fenn bizonyosabb tudomás, mint ameddig Túrin Turambar, az ő fia meséje meséli, és sok mindent mondanak,

és sok minden eltér, egyik a másikától; de annyit mondhatok, hogy a rémséges történésekre az erdei nép, a kóboroké,

nem bírt, mert nem mert volna tovább lakozni addigi lakozóhelyén, s elköltöztek mind a vadonnak más völgyeibe, és

csak kevesen maradtak a régi hely közelén; és egyszer jött oda egy öreg úrhölgy, az erdőn át érkezett, és meglátta azt a

vésett követ. Neki az egyik erdő kóbora elolvasta a szöveget, amit is a jelek jelentettek, és elmondta a történetet, ahogy

emlékezett rá - de az úrhölgy csöndes volt, és nem szólt, nem moccant. Mondta akkor az az ember: »Nehéz a szíved,

ugye, mert ez a mese mindenkit könnyekre indít. « Mondotta pedig az úrhölgy: »Jaj, nehéz az én szívem, mert én

vagyok Mavwin, e kettő anyja«, és ez az ember nem is fogta föl ezt, éspedig hogy a szomorúság hosszú meséje így ért

volna véget - de Mavwin fogta magát s ment, ment az erdőbe, szorongván sírt, és sokáig kísértett azon a helyen, így az

erdei ember s népe elmenekült onnét és soha vissza nem is tért, és soha nem tudta meg senki, Mavwin tért-e vissza

aztán valóban, vagy sötét árnya, mely nem kereste megtérő útját Mandoszhoz rettentő boldogtalansága okán. 31 Mondják azonban, hogy mind e borzalmas dolgokat Úrin látta Melkó mágiája által, és az ainu mindegyre össztökélte

ekképp, hajlana parancsszavára, ő azonban nem hajlott; hanem amikor övéinek végzete végképp betelt, Melkó úgy

vélte, Úrint más, finomítot- tabb módokon használja majd, hát elengedte a magas és keserű helyről, ahol sok éven át

ült szívének kínjaitól szaggatva. Melkó pedig ment hozzá, beszélt neki gonoszul a tündékről, és elsődleg Tinvwelintet32 vádolta gyengeséggel s

gyávasággal. »Fel nem foghatom«, mondotta, »bizony, miért vannak egyre oly igazi nagy és bölcs emberek, akik e

tündék barátságában megbíznak, és oly ostobák, hogy az én hatalmamnak ellene szegülnek, s tetézik ezt azzal, hogy

gnomáknál vagy tündéreknél keresnek segítséget. Lásd, ó, Úrin, mely igen Tinwelint gyönge szíve tette, hogy az én

terveim valóra válhattak, s talán Nienóri élne és feleséged Mavwin nem sírna, de boldog lenne fia felépülésén. Menj

hát, balga, te, és edd kegyelemkenyerét a te erdőlakó barátaidnak, csarnokaikban.« Akkor Úrin, a hajlott korú ember, a szomorúság martaléka zavartalan eltávozhatott Melkó birodalmából, s mehetett

jobb világokba, de ahogy ment is, egyre Melkó szavai környékezték a szívét, és az igazságból és hamisságból font háló,

az ainu szavaié fogta léptét, e fátyol borította el a lelkét, és keserű volt az ő szelleme, és vak volt ő maga mindenestül

ekképpen. Gyűltek köré így vad tündék, 33 kóborlók, s lett számra jelentős törvénytelen nép, bősz társaság, övéiktől

elszakadottaké, kik er- dőn-hegyen éltek-haltak bitangul. Elvezette őket végezetül Úrin a rodothlik barlangjaihoz, s

látta, az orkok elmenekültek onnét Glorund halála után, és csak egy lakó volt, egy vénséges torz törp, aki egyre a

halom aranyon csücsült, énekelvén boldogtalanságában mindenféle sötét éneket magamagának, de bűvöletben. Addig

mégse ment közelébe senki, hogy elpusztítsa, mert a sárkány varázs hosszabb szabású volt, mint az ő élete, és senki

nem merészelt volna ellene tenni Glorund féreg szelleme ellenében sem. 34 Most akkor, hogy a tündék közeledtek, a

törp a barlang bejárata elé állt, mely egykoron Galwegnek volt lakóhelye bejárata, kiáltván: »Mit akartok tőlem, ó,

hegyek kivetettjei?« Válaszolt azonban Úrin: »Jö- vünk, hogy elvegyük tőled, ami nem tiéd. « Erre a törp, kinek neve

Mim volt, mondotta: « Ó, Úrin, nem nagyra látlak én téged, emberek urát, ily gyülevész néppel. Hallgass Mim, az

apátlan szavára, és távozz, ne érintsd ezt az aranyat, vedd, hogy mintha a mérgek mérgének tüze volna. Mert ugyan

nem feküdt-e ezen Glorund éveken át, s nincs-e rajta Melkó sárkányainak átka, gonoszul, s nem is hozhat emberre s

tündére semmi jót ez a kincs, csak én magam őrizhetem, én Mim, a törp, és igen sok sötét igével kötöttem magamhoz.

« Úrin erre megingott, de az embereit mohó láz fogta el, s akkor ő maga mondta nekik, rajta, és Mim félreállt, úgy

nézte, s hamarost a leg- szörnyűségesebb gonosz átkokat kezdte szórni. Úrin erre lesújtott rá, kiáltván: »Jöttünk csak,

hogy elvegyük tőled, mi nem tiéd - most azonban, gonosz szavaidra, azt is elvesszük, ami tiéd volt, az életedet is. « Haldokolva azonban Mim szólott Úrinhoz ekképpen: »Tudd, tündék és emberek meg fogják bánni ezt a tettet, és

Mim a törp halála miatt halál lesz kísérője e kincsnek, míg csak a Földön marad, és végzet marad minden részével,

bárhogyan osztódjék is szét eztán. « Úrin megborzongott, de népe csak nevetett. Úrin most felszólította híveit, fogják s vigyék a kincset Tinwelint csarnokaiba, azok morogtak, ő azonban szólott ily

mód: »Ugyan már, lettetek mint Melkó sárkányai, hogy csak hevernétek az aranyon, ebben kéjelegvén más örömöt

nem ismernétek? Édesebb élet vár rátok e király udvarában, többel ér az, mint Valinor minden aranya, amit holt-üres

erdőn lelhetnétek. « Szíve csupa keserűség volt Tinwelint iránt, és bosszúra vágyott, mint látjuk majd, ő ellenében. Akkora volt mármost

a kincs, hogy Úrinnak e nagy serege is alig bírta behordani Tinwelint királyi barlangjaiba, és egy részét hátrahagyták,

sokat elvesztettek belőle az úton, és való igaz, gonosz átok kísérte az aranyat, bárki volt is meglelője aztán. De végül csak elérkezett a megrakodott horda a hídhoz, és hogy az őrök megkérdezték, Úrin azt felelte nékik:

»Mondjátok a királynak, hogy Állhatatos Úrin hoz ajándékot. « Ez megtörtént. Akkor Úrin mind a sok felséges értéket

behordatta a király elébe, volt pedig a kincs zsákokban és faládákban; és Tinwelint örömmel üdvözölte Úrint, és ámult

és bámult, és háromszor is felköszöntötte, és ő maga s egész udvara tisztelettel adózott az emberek emez urának; de

Úrin szívét elvakították a meggyötretés évei, Melkó hazugságai, így mondta: »Ncm, király, ó, nem vágyom én ily

szavakat hallani —csak annyit mondj, hol a feleségem, Mavwin, és tudod-e, mily halált halt leányom, Nienóri?« S

felelte Tinwelint, hogy nem tudja. Akkor Úrin lázas-sebesen elmondta a történetet, és a király s népe körötte mind elrejté arcát, oly szörnyen

bánkódott, Úrin pedig szólt: »Nem,35 ha neked csak olyan szíved is volna, mint az emberek legutolsóbbikának, sosem

vesztek volna el ők; de itt, lásd, hozok én neked bőséges fizetséget mindazért a kellemetlenségért, mit nyomoronc kis

bandád elszenvedett, mikor Glorundra, a sárkányra mentek, és megfutamodván az én drágámat Glorund kényére-

kedvére hagyták. Ó, Tinwelint, ez az én legédesebb ajándékom, mert - úgy hiszem - az arany látásának vágya az

egyetlen, ami a te szívedben él. « Az emberek erre odadütötték a sok kincset a király lába elé, s az udvar csak hüledezett annak láttán, ami így

előtárult - ám Úrin emberei előre látták, mi készül, s ennek kevéssé örültek. »Tartsd meg Glorund kincsét«, mondotta

Úrin, »szerezted Nienóri halála árán, meg Túrin vérén, aki a sárkányféreg leölője lett. Fogadd e kincset, ó, nyúlszív

király, és légy boldog, hogy némely emberek gondoskodnak a te gyarapodásodról. « Ezek voltak Úrin szavai, s több volt az egész, mint amit Tinwelint tűrhetett, mondta hát: »Mit akarsz, emberek

gyermeke, hogyan érted ezt, mint merészelsz mégis így feddeni engem, mondd?36 Hosszasan voltam fiadnak

gyámolítója, és még tetteinek gonoszát is megbocsátottam néki, és utána a te asszonyod itt lelt védelmet, de ő meg

sem hallgatta okosabb tanácsom, ment vad vágyai szerint. Melkó az, aki gyűlöl téged, nem én. De mi közöm nekem

ahhoz - és eleve hogyan jössz hozzá te, bárdolatlan emberfi, hogy az eldák királyát felbőszítsd és zaklasd? Halld!

Paliszorban én számlálha- tatlan évvel korábban elkezdtem életem, mintsem hogy az emberfaj megébredett volna.

Menj hát innen, Úrin, kit nagyon is Melkó tüzelt fel, menj, vidd a kincsedet is«, - ám nem engedte embereinek, hogy

leöljék Úrint, és bűvölettel sem akarta verni az embert, ráemlékezett szövetségükre az eldák dolgában. Úrin akkor elment, de az aranyhoz hozzáérni sem volt hajlandó már, és a hajlott korú agg elérte Hiszilómét, ott is

halt meg, emberek között, ám szavai eltávolították egymástól a tündéket s az embereket. Mondják ugyanakkor: hogy

meghalt, árnya a vadont járta, keresvén Mavwint, és utána ők ketten soká kísértettek az erdőkben, főleg az Ezüsttál

körül, gyermekeiket siratván. De a köri tündék mondják, és ők csak tudják, hogy végül Úrin s Mavwin megtért

Mandoszhoz, és Nienóri nem volt ott, sem a fiuk Túrin. Turambar, való igaz, követte Nienórit a sötét ösvényeken

egészen Fuinak kapujáig, ám Fui nem engedte be őket, sem Vefántur. Most viszont Úrin s Mavwin imái elértek

Manwéhoz is, és az Istenek szíve megesett ő nyomorult sorsukon, így ezek ketten, Túrin s Nienóri bejuthattak

Fős'Almirba, a tűz fürdőjébe, ahogy Urwendivel s leányzóival is történt ez korokkal korábban, még a Nap első kelte

előtt, és így minden bánatuk és foltjuk lemosatott róluk, és lakozhattak fényes valákként az áldottak közt, és most e

fivér s e nővér szeretete egymás iránt a legtisztaságosabb; de ami Turambart illeti, való igaz, ráadásul még ott is állhat

Fionwé mellett a Nagy Roncsban, és Melkó, sárkányaival egyetemben, átkozhatja Mormakil kardját. " Ekképpen szólván Eltas bevégezte, és senki nem kérdezett többet.

JEGYZETEK

1.        Ez a rész törlődött még a Tinloglin > Tinwelint változás előtt. 2.        Fentebb az Egnor név: „Damrod a Gnoma"; ld. Kommentárok. 3.        Itt és nyomban lejjebb a név első írása Tinthellon volt; ez a toldás ugyanabból az időből származhat, mint a kézirat-

jegyzet, mely arra szólít, cserélődjék a Tinloglin Ellonra vagy Tinthellonm. 4.        Ezzel a helyettesítéssel kapcsolatban a kéziratoldalon jegyzet áll: „Ha Beren gnoma (mint a Tinúviel törtenetében),

változtatni kell a Berennel kapcsolatos utalásokat. " Az elhagyott részben Beren atyja Egnor „rokona Mavwinnak", vagyis

Egnor ember volt. Ld. Kommentárok. 5.        „Úrin fia Túrin": eredetileg „Beren Ermabwed". Ld. 4. és 6. jegyzet. 6.        Eredeti fogalmazásban: „és mikor a király is hallotta Mavwin s Beren rokonkapcsolatát". Ld. 4. és 5. jegyzet. 7.        Linwé (Tinto) volt a király eredeti „tünde" neve, és ugyanabba a „névré- tegbe" tartozik, mint a Tinloglin.

Megmaradása itt (hogy nem változott Tinwére) nyilvánvalóan elnézés eredménye. Ld. 19. és 20. jegyzet. 8.        Eredetileg: „látván, hogy nagy méretű ember ő. " 9.        Ezzel a szakasszal vö. a Tinúviel meséjét, mely erősen hasonló. Hogy a Turambar-rész a korábbi (mindenképp ez a

feltételezhető), bizonyíthatja a tény, hogy a Tinúvielben ez csak akkor érvényes, ha Beren gnoma és nem ember. (Ld. 4.

jegyzet. ) 10.                    „Almok környékezték", eredetileg: „a valák álmokat küldtek reájok".

11.                    „és neve Glorund" későbbi hozzáadás, ahogy a következő három előfordulásai is e névnek, de később a

Glorund már eredetileg is így szerepel a kéziratban. 12.                    „Flinding segélyével, kinek sebei nem voltak súlyosak"; eredetileg ez állt: „egy könnyen sebesült ember

segítségével". Mind a további Flinding-uta- lások c szakaszban későbbi hozzáadások. 13.                    Eredetileg: „Túrin szíve keserű volt, és azért volt ez így, hogy csak ő s a másik élte túl a csatát". A

„szemrehányást tett... Túrinnak, miért nem hallgatott soha az ő különb bölcsességére" kifejezésben a „soha" értelme: Túrin

mindig ellenkezett Orodreth-tel, bármit tanácsolt is ez. 14.                    Eredetileg itt: „bár a nép az időben az ilyen tettet kínosnak és gyávának ítélte". 15.                    Eredetileg itt: „csakígy Nienórit"; ez változott: „s Nienórit, a húgocská- ját, akit még sosem látott"-ra. A

„gyerekkora óta" kifejezés későbbi toldalék. 16.                    Törlésre került a következő bekezdés, alkalmasint az írás idején: »Való igaz«, mondták, »jelentették utazgató

emberek és hegyi kóbomépek dolgát, hogy ezek sok-sok hónapon át kószálnak szabadon ott, és szokatlan biztonságban, és így

sokan mentek át Hiszilóméból a Túlföldre. « És ez volt az igazság: hogy Turambar életének abban a szakában, mikor ő Tintoglin udvarának száműzöttje-menekültje volt, vagy rejtekezett a rothwarinok közt, Melkó keveset zaklatta Hiszlómét,

csakígy az odavezető ösvényeket. (Rothwarik\ olt az eredeti alak végig, később helyettesítette a rodothlik. ) 17.                    Eredetileg: „kétszer hét". Túrin, mikor Tinwelint országából menekült, pontosan 12 éve hagyta el már anyja

házát, és Nienóri ez előtt született, nem tudjuk azonban, hogy pontosan mikor. 18.                    A „máshoz, rettentő horderejű tervhez" után az eredeti szöveg: „melynek törtenete nem kerül mesénkbe" volt.

Nem tudom, azt jelenti-e ez, hogy apám, mikor először írt itt Melkó „tervéről" nem gondolt még a rodothlik elpusztítására. 19.                    „a király" eredetileg „Linwé". Ld. 7. jegyzet. 20.                    Linwé: elírás. Ld. 7. jegyzet. 21.                    a „magas hely" eredetileg: „egy dombra". 22.                    Ez a mondat: „Túrin fennhéjázása... " stb. későbbi ceruzaírásos toldás. Utalás ez arra, hogy Túrin magát

Turambaná „nevezte át" - „Halld, magam nevén nevezem magam eztán, így leszek Turambar!" Ld. 99. old. 23.                    Ez a mondat a „származásá"-tól kezdve körülbelül eddig: halványan áthúzva. A kézirat szemközti oldalán

sietve odafirkantva: „Turambar, ügyelni, sose mondja el származását új népének (cl akarja temetni a múltat - ekképpen Níniel

soha nem is hallhatná senkitől, mi Turambar származása!" Ld. Kommentárok. 24.                    E mondat mellett ceruzás kérdőjel a margón. Ld. 23. jegyzet és Kommentárok. 25.                    „És Níniel megtermékenyült. " Ez későbbi ceruzaírásos toldás. Ld. Kommentárok. 26.                    „és kapitánya ennek az alakulatnak Mim volt, a törp": későbbi ceruzaírásos toldás. Ld. Kommentárok. 27.                    A „távot" érdemben „sávot", és a „seb" (talán) „heg". 28.                    Ahogy ez áll, semmiképp sem jelenthet mást, mint hogy a távolmaradottak azt hiszik, Turambarék egymás

közt csatáznak, de miért hittek volna ilyet? Sokkal valószínűbb, hogy apám véletlenül kifelejtette a „szömy"-ct: „bajtársai - és a

szörny között". 29.                    Turambar itt a sárkánynak a rodothli barlangok előtt elhangzott szavaira hivatkozik: „Ó, Túrin Mormakil, ki

egykor bátornak számítottál". Ld. 98. old. 30.                    Ezeket a szavakat, onnan, hogy. „csak épp hogy őt... ", apám ceruzával írta oda később, toldalék. Az Úrin

olvasható így is: Húrin. 31.                    Innen Eltas meséjének vegéig az eredeti szöveg áthúzva, és a kéziratos könyvben két kurta elbeszélés-terv áll

helyette, de ezek is elmaradtak aztán. Az itt megadott szöveg (onnan, hogy „Mondják azonban... ") cédulacsíkokon lelhető,

melyeket apám a jegyzetkönyvecskébe betett. A kihagyott anyaggal kapcsolatban ld. Kommentárok.

32.                    A szöveg befejező szakaszában végig (cédulacsíkokon, ld. 31. jegyzet) a király neve elébb Tinthellon, nem

Tinloglin. 33.                    „tündék": eredetileg „emberek". Ugyanez a változtatás lentebb („Most akkor, hogy a tündék közeledtek... "), és

egy kicsit később az „emberek" kétszer is átváltozik („népe csak nevetett", „felszólította híveit"), ám számos „emberek" -

meghatározás ugyanakkor meg is maradt, talán figyelmetlenségből, mert az „emberek" gyakran áll a Turambar meséje ben

tündékre. 34.                    Ezt a mondatot apám („Addig mégse ment közelébe... ") később toldotta be ceruzával. 35.                    Az a mondat, onnét, hogy „Akkor Úrin lázas-sebesen... ": későbbi toldás, eredetileg: „Mondotta akkor Úrin:

»Nem, ha neked csak olyan szíved... ^' 36.                    Ez a mondat: »Mit akarsz... « - az eredeti »Menj innen, s vidd magaddal mocskodat!« helyére került.

Nevek változása a Turambar meséje ben

Fuithlug < Fothlug < Fothlog. Nienóri Először használván ezt a nevet, apám eredetileg így írta: Nyenóre (Nienor ). Azután kihúzta a Nyenórét, törölte a

zárjelet a Nienor körül, és hozzátette az -/' végződést, így lett Nienóri. A további előfordulásokkor a név íródott Nienornak

és Nienorinak egyképp, de később a Nienor Nienórira változott végig a mese korábbi részében. A vége felé, a cetlikre íródott

szövegben, a folytatásban tehát, Nienor az alak. Magam végig a Nienóri mellett döntöttem. Tinwelint < Tinthellon. Ld. 3. jegyzet. Tinwelint < Tinthellon a szöveg folytatásában is, ld. 32. jegyzet. Tinwelint < Tinloglin végig a mesén, kivéve az épp idézett módozatot (ahol Tinwelint < Tinlhellon a később toldott

bekezdésekben). Gwedheling < Gwendeling minden megjelenésekor (egy helyen Gwendeling maradt, nyilvánvalóan elnézésből): végig

Gwedhelingnek fogadtam cl a szövegben a változatot. A gnoma szótárban a Gwendeling alak Gwedhilingre változott. Flinding bo-Dhuilin < Flinding go-Dhuilin. Bo-Dhuilin nek tekintettem az érvényes olvasatot; ugyanez a változás go-ról bo-ra:

Tinúviel meséje. Rodothlik < rothwarik megannyiszor. Gurtholfin < Goriholfin az első megjelenésekkor, de csakhamar Gurlholfin íródik.

Kommentárok a Turambar meséjéhez

I. Az „őselbeszélés"

Célszerű e hosszá mesét máris rövid szakaszokra osztani. Kommentárjaim fűzése során hivatkozom a hosszú (bár nem

teljes) prózabeszélyre, a Narn í Hin Húrinra, mely a Bevégzetlen mesékben lelhető, mellőzve akár A szilmarilok (XXI.

fejezet) rövidebb beszámolóját is; és a Narn dolgában a Bevégzetlen meséket idézem.

(i) Úrin elfogatása és Túrin gyermekkora Hiszi/óméban

A mese indításakor érdekes lenne többet tudni a meséiéről, Eltasról. Rejtélyes alak: mintha ember lenne (azt mondja,

„embereink", Turambart Turumartnak nevezték „gnoma módra"), aki Hiszilóméban élt Turambar ideje után, de még

Gondolin bukása előtt, és járta az „Oloré Mailét", az Álmok Ösvényét. Gyermek hát ő, egyike azoknak, akik „gyermekei az

emberek atyái atyáinak", akik „Kórba vetődtek, s az eldákkal maradtak örökre"? ( Tűnt játék kis háza). A nyitószakasz szinte minden lényeges mozzanatát tekintve egyezik a történet végső megformálásával. Visszautalnak itt a

„hagyomány" kezdeteire (vagy legalábbis a legkorábbi fennmaradt formájára), ahogy Húrin elmegy a Száma- Se Könny

Csatájába (a noldók hívására), míg felesége (Mavwin = Morwen) és kisfia Túrin otthon marad; akkor következik Húrin

embereinek bátor ellenállása, majd Húrin fogsága Morgoth által; hallunk Húrin megkínzatásának okáról (Morgoth így akarta

volna kiszedni belőle Turgon hollétének helyét), módjáról, és Morgoth átkáról; megtudjuk, hogy Nienóri alig valamivel a nagy

csata után született. Az embereket bezárták Hiszilóméba (vagy Hithlumba, ez a gnoma forma, mely itt először szerepel, egyenértékeként Dor

Lóminnak), történt ez a Szá- ma-Se Könny Csatája után (ld. A tündék érkezése és Gilfanon meséje)', később ez átalakul: az

áruló Keleti Embereket zárják be Hithlumba (A szilmarilok ); ez, valamint hogy rosszul bánnak a Hador-ház túlélőivel,

alapvető eleme Túrin gyerekkora történetének. De a Turambar meséjében már jelen van az az elgondolás, hogy „az idegen

emberek, akik a közelben lakoztak, nem ismertek Marwin úrnő méltóságát". Érdemben nem világos, hol is lakott pontosan

Úrin: itt azt olvashatjuk, hogy „a csata után könnyek közt ment [Mavwin] Hithlum - vagy Dor Lómin földjére, ahol most minden

embernek lakoznia kell", ami csak azt jelentheti, hogy oda költözött Melkó parancsára, onnét méghozzá, ahol korábban

Úrinnal élt; másrészt viszont a mesében egy kicsit később azt olvashatjuk, látható ellentmondásban ezzel, hogy Mavwin nem

akarja elfogadni Tinwelint invitálását, élne náluk Artanorban, méghozzá részben azért nem (ezt sugallja a szöveg), mert

„túlságosan ragaszkodott Úrinnal volt közös lakozóhelyükhöz", pontosabban „a nagy háború előtti idők emlékéhez". A

történet későbbi változatában Morwen azért küldi cl magától Túrint, mert fél, hogy rabszolgájukká teszik a „keletiek", (Narn)

míg itt egyszerűen azt hallhatjuk csak, hogy „Mavwin nem tudta... mit tehetne érte s kishúgáért" (ez arra utal, hogy alighanem

szegénységben éltek). Ez további ellentmondásra is rámutat: hogy tudniillik Nienóri Túrin távozása előtt született volna, a

későbbi legendában Túrin és társai a Gyász Évének őszidején hagyják el Dor Lómint, és Nienor a következő év elején születik

meg - így Túrin nem láthatta a húgát, csecsemőként sem. Alapvetően fontos különbözés a mesében, hogy nincs szó róla: maga Húrin járt Gondolinban, ezt tudja Morgoth, ezért fogja

el öt élve ( A szilmarilok ), és a történetben ez az elem sokkal később bukkan elő, amikor is Gondolin megalapítása korábbi

dolog, és messze a Száma-Se Könny Csatája előtt történt.

(ii) Túrin Artanorban

Az eredeti történetben, mely Túrin utazásáról számol be, két kísérője, a két öreg, kik közül az egyik visszatér Mavwinhoz,

míg a másik Túrinnal maradt, másutt sem hiányzik; és a Narnban is visszatér Túrin siránkozása (anyjától búcsúzván):

„Morwen, Morwen, mikor látlak megint?" Beleg kezdettől jelen van, ahogy nevének jelentése is: nagy termete miatt nevezték így (ld. Haloisi Veliké az Elveszett mesék

I. kötetének névmutatójában, Függelék, 373. old.; és ugyanaz a szerepe a régi történetben is, megmenti az utazókat, akik

éheznek már az erdőn, és a királyhoz viszi őket. A későbbi változatokban nincs nyoma annak a figyelemre méltó üzenetnek, melyet Tinwelint Mavwinnak küld, és való igaz,

hogy különös mód őszinte magyarázata, mely szerint azért maradt távol a Száma-Se Könny Csatájától, mert bölcsen előre látta,

hogy Artanor a menekültek óvhelye lehet „aztán", mármint ha katasztrófa történik, nehezen egyeztethető össze később

megismert jellemével. Voltak persze merőben más magyarázatai is viselkedésének, ld. A szilmarilok, 234. old. ). Másrészt

változatlanok maradtak Mavwin motívumai: miért nem hagyja cl Hithlumot (ld. azt a szakaszt a Narnban, ahol az

„alamizsnavendég" szó a régi mesét visszhangozza), de az a kijelentés már meghökkentő, hogy Mavwin, mikor már Nienóri

felcseperedett, büszkeségét félretéve átkelt volna a hegyeken, ha azok nem járhatatlanok már - világos utalás arra, hogy

sosem hagyta cl Hithlumot. Talán az a jelentése ennek mégis, hogy korábban is mehetett volna (míg Túrin Artanorban

időzött), mint ahogy gyakorlatilag ment végül. Túrin a Narnban pontosan olyan jellemű kisfiú, mint az „ősmesében":

Úgy tünt, nem kegyeltje a szerencsének, mert amit kitalált, gyakran rosszra fordult, és amire vágyott, nem kapta meg;

barátokat sem nyert könnyedén, mert nem volt vidám és csak ritkán nevetett, és árnyék ült ifjúságán. (Figyelemre méltó, hogy a mesében hozzáadódik ehhez: „sosem igen figyelt oda arra, amit mondtak neki". )

Bár Túrin és Sacros története, ahogy A szilmarilok elmondja, de még részletezőbben a Narn, lényegét tekintve a

Turambar meséjére vezethető vissza, akadnak nem jelentéktelen eltérések - a leglényegesebb, hogy a történet első

elmondásakor Túrin kínzóját az odavágott ivókupa azonnal megöli. Az, hogy Saeros másnap orvmerényletet hajt végre Túrin

ellen, s hogy halálra hajszoljavadássza öt Túrin, a tárgyalás, melyet Túrin távollétében bonyolítanak le, s melynek ő a

vádlottja, valamint Nellas tanúságtétele (ez csak a Atomban) a Turambar meséjéből szükségszerűen merő egy ízig hiányzik,

nem jelenik meg Mablung sem, sőt, nyilvánvalónak látszik, hogy Mablung először a Tinúviel meséjének végén bukkan elő.

Némely részletek tovább élnek (mint a fésű motívuma, a fésűé, melyet Orgof/Saeros nyújt oda gúnyolódva Túrinnak, a

(Narnban is), mások változtak, elmaradtak (ahogy az évfordulóé, Túrin távozásáé otthonából, bár a 12 év egyezik a későbbi

történettel, és hogy a király jelen van a csarnokban; ezzel ellentétben állnak a Narnban lejegyzettek. Viszont a gúnyolódás,

mely Túrin gyilkos haragját felszítja, érdemben ugyanaz maradt, és érinti Túrin anyját; nem változott az a cselekményelem

sem, hogy Túrin tépázottan-csapzottan érkezik a csarnokba, és hogy ellensége pontosan ennek ürügyén csúfolja. Orgof nem nagyon különbözik Saerostól, bár alakja kevésbé kidolgozott. A király kegyeltje, büszke, féltékeny Túrinra; a

későbbi történetben nandori tünde volt ő, míg itt ilkorin, némi gnoma vérrel az ereiben, ám kétségtelenül van némi furcsaság

a származásában, és ez része a „hagyománynak". Az őstörténetben kimondottan piperkőc és ostoba, és nincsenek motívumai,

miért gyűlöli ennyire Túrint (ahogy a Narnban már vannak).

Bár sokkal egysíkúbban elbeszélve, Túrin az őstörténetben úgy lesz kitaszítottá, hogy nem tudja: megkegyelmeztek neki! A

mese magyarázatot ad rá - ami később elmarad -, miért nem tért vissza Artanort elhagyva Hithlumba Túrin; vö. Narn: „Dor-

lóminba nem merészkedett, mert az minden oldalról szorosan körül volt zárva, és egyetlen ember, úgy gondolta akkoron, nem

remélhette, hogy átjut az Amyékhegység hágóin. " Túrinnak az orkokkal szembeni erőfölénye artanori időzése során középpontibb, sőt, kivételes fontosságú mozzanat a

mesében („az ő ereje védte meg a fenyegetett nép számosát"), különösen, hogy Beleg, fegyvertársa a későbbi változatokban, itt

nem kerül még említésre (és ebben a szakaszban a királynő bűvereje, mellyel távol tartja a birodalomtól az ellenséget, még

csekélyebb, mint amilyenné a későbbiek során „fejlődik").

(iii) Túrin és Beleg

A Túrin-sagának a hős Artanorban/Doriathban töltött napjait követő része később igencsak átalakult („Túrin a

Törvényen Kívüliek között"), és - semmi kétség - apám a történetnek ezt a részét sosem véglegesítette igazán. A legrégebbi

változatban sokkal gyorsabb a cselekmény kibontakozása: Beleg csatlakozik Túrin csapatához, és azonnal jön az orkok

sikeres támadása, a szövetség pusztulása, Túrin fogsága (sebtén mondja el mindezt a mese). Nincs szó „Törvényen

Kívüliekről", csak „vad szellemekről" hallunk, Beleg nem keresi hosszasan Túrint, nem fogja cl, nem kinozza-gyötri Beleget a

társaság, nem árulja el a tábort renegát (ezt a szerepet a végén a törp Mim kapja meg), Beleg (már említettük), itt nem volt

Túrin korábbi fegyvertársa, mielőtt ez Orgofot agyonverte, és csak akkor találkoznak, mikor már Túrin - mintegy - önkéntes

száműzetésbe vonult. Belegről azt halljuk, hogy noldó, és ha ennek az egyetlen ilyen említésnek jelentőséget tulajdoníthatunk (s a jelek szerint

miért ne tennénk ezt: a Tinúviel meséje bői tudjuk, voltak noldók Artanorban, és Orgof ereiben gnoma vér is csörgedezik),

akkor felfigyelhetünk rá, hogy Beleg az eredeti tervek szerint köri tünde lett volna. Itt nem tudunk meg róla olyat, hogy kiváló

íjász (nem jelenik meg állandó jelzőjeként a Cúthalion: „Erősíjú", sem hatalmas íja, a Belthronding); mikor először bukkan fel,

azt olvassuk róla, hogy „erdőjáró, a titkos tündék vadásza". De Túrin elfogatásától Beleg haláláig a régi mese alig változott lényegi vonatkozásban, miközben sok részlete átalakult:

Beleg nagy csöndesen lelövi az őrfarkasokat a sötétben, a villám fénye világítja meg Beleg arcát - így a későbbi történet; de a

noldók kéken világító lámpása ismét előjön a későbbi írásokban: egy ilyet vitt magával Gelmir és Arminas, ahogy Tuort a

Noldók Kapuján átvezette a tengerhez utazván (Bevégzetlen mesék). Apám festményén (keletkezési ideje alkalmasint 1927-28), melyet Belegnek és Flindingnek Taur-nu-Fuin esett

találkozásáról készített, Flinding mellett ott a lámpása. A régi történet cselekménye igen pontosan kirajzolódik oly részleteket

tekintve, mint hogy Túrint miért viszik ki még alva az ork táborból, és Beleg miért használja a kardját, nem a kését, hogy Túrin

kötelékeit elvagdossa; s talán az is egészen logikus, miért nem kiálthatja el a nevét Beleg, mielőtt Túrin halálos szúrása érné. Túrin őrületének története Beleg meggyilkolása után, Gwindor vezetése, Túrin könnyeinek áradása Eithel Ivrinnél még

csak csírában van meg itt. Beleg kardjának különös természetéről nem esik még csak sejtető szó sem.

(iv) Túrin a rodothlik közt; Túrin és Glorund

Ebben a szakaszban (ami az írott szövegeket illeti; mert ne feledjük, a kézirat alatt ott egy teljességgel törölt változat is)

rálelünk Nargothrond eredetére, jóllehet megnevezve nincsen még. Számos figyelemre méltó jegy közül talán az a

legfontosabbik, hogy Orodreth volt ott az Üregek Ura Felagund előtt még, kivel is Nargothrondot azonosítják, hogy ő lett volna

alapítója, tervezője. (A szilmarilokban Orodreth egyike Finrod Felagund fivéreinek - Finarfin fiai akire Felagund Tol Sirionon Minas Tirith parancsnokságát bízta, miután elkészült Nargothrond, és Felagund halála után

Orodreth Nargothrond királya lett. ) A mesében ezeknek a száműzött noldóknak a barlangüreg-lakása egyszerűbb, durvább

hely, és (erről értesülünk) Melkó nagy hatalma ellenében nem is tartja magát sokáig: ám - mint oly gyakran - akadtak vonások,

melyek soha nem változtak, még ha Nargothrond históriája egészen alapvető vonatkozásokban módosult is jócskán a Beren-

Tinúviel legendával kapcsolatosan. így a hely kezdettől „egy folyó felett volt" (a későbbi Narog), mely „a Sirionba hordta le

vizét", és mint később láttuk, a folyó partja a barlangüregek oldalán magasabb volt, a dombok közel jöttek. A rejtekezés, a

nyílt háború kerülése Nargothrond tündéinél mindig lényegi elem volt s maradt (vö. A szilmarilok, 250. old. ), * s ugyanígy

ennek a viselkedésnek a felrúgása Túrin magabiztossága és szakértelme által. (Bár a mese nem említi a nagy hidat, melynek

megépítését ő kezdeményezte. ) Itt mindazonáltal az erődítmény vesztét nagyobb érzelmi hangsúllyal tulajdonítják Túrin

vétkének, s azt, hogy odaérkezett, egyszerűen átoknak, és a pusztulást az ő bátorsága szükségszerű következményének:

legalábbis a Narn ide vágó töredékeiben Túrin ügye Gwindorral szemben, aki a titkosság folytatása mellett kardoskodott,

láthatóan nem eleve veszett ügy, függetlenül a kimenetelétől. De a történet magva ugyanaz: Túrin elképzelései révén válik

Nargothrond Morgoth prédájává, aki, persze, mindent elsöprő túlerővel ront ellene, cl is pusztítja. Az első változatbélihez képest Flinding (Gwindor), Failivrin (Finduilas), " és Orodreth szerepe figyelemre méltó

átalakulásokon megy át. Az ősmesében Flinding a rodothlik egyike volt, mielőtt elfogták s Angbandba börtönözték volna,

pontosan, ahogy később aztán Gwindor is nargothrondi (ám történetét illetően sokat fejlődik a megformálása, ld. A

szilmarilok), és visszatértekor olyannyira „más", úgy megváltozott, hogy tényleg alig ismerhető fel (olyan apró, megmaradó

részleteken átsiklom most, mint amilyen Túrin és Flinding/ Gwindor foglyul ejtése, mikor megérkeznek a barlangüregekhez).

Jelen van már a szép Failivrin, és viszonzatlan szerelme is él Túrin iránt, de nincs szó olyasmiről, mint ami később az ő

korábban volt kapcsolata Gwindorral, és nem Orodreth király lánya, hanem bizonyos Galwegé (aki végképp eltűnik aztán).

Flindingről nem tudunk meg olyasmit, hogy Túrin elképzeléseit ellenezné; s Túrinnak a végső csatában ő segít Orodreth-t

kicipelni a forgatagból. Orodreth meghal miután visszavitték őt az üregekhez, de még szemrehányást tesz Túrinnak a

történtekért - ahogy Gwindor is, haldokolva A szilmarilokban

' E szakaszból kitetszik, hogy mikor Beren Nargothrondba érkezett, már a „titkosság" gyakorlata dívott Felagund alatt; de később

azt látjuk, hogy mintha Curufin hathatós retorikája alakította volna ki, már Beren odaérkezte után. " A szilmari lókban Finduilas a neve, és a Faclivrin nevet („Ivrin tavacskáinak napragyogása") Gwindortól kapja. (252. old), ráadásul ott még a Finduilas miatti keserűsége is jelen van. Ám Failivrin atyja, Galweg a csatában leli halálát,

ahogy Finduilas atyja, Orodreth A szilmarilokban. így a legenda folytatásában Orodreth vette át Galweg szerepét, és Gwindor

Orodreth-ét. Mint korábban megjegyeztem, a mesében nem említődik Beleg kardjával kapcsolatban semmiféle különösség, s bár a

Fekete Kard, a Halál vas jelen van már, ezt Túrinnak kovácsoltatják újra Orodreth parancsára, és feketesége s éleinek

tündöklete eleve a készítők müve (ld. A szilmarilok, 249. old. ). Beszé- lőképessége („és sötét szavakat is szólt hozzá olykoron

c fegyver") később is megmarad, amikor ti. halála előtt Túrin megint fenyegető kijelentést hallhat a kardtól (Narn), ez a

motívum megjelenik már a mesében, és Túrinnak az a neve, melyet a kardtól kap (itt Mormagli, Mormakil, később Mormegil

) már kialakult. De hogy Túrin elváltoztatná igazi nevét, ahogy Nargothrondban teszi, itt még utalásként sincs jelen: sőt,

nagyon is hangsúlyosan kiderül, ki volna ő.

Gelmir és Arminas és a figyelmeztetés, amit Nargothrondnak vittek Ulmótól (Narn) csírában talán jelen van már itt a folyó

esti suttogásában, ami kétségkívül Ulmótól jött üzenetre utal. Glorund sárkánynak a neve megjelenik a Tinúviel meséje „hosszabbító bűvölésében", ám a tényleges név csak a Turambar

meséje nek írása közben kerül bemutatásra (ld. 11. jegyzet). Semmi sem utal rá, hogy korábban is szerepetjátszott volna a

históriában, vagy netán hogy ő lett volna fajtájának első példánya, a Sárkányok Atyja, hosszú bűnlajstrommal már

Nargothrond kirablása előtt. Igen érdekes az a rész, mely Melkó sárkányainak természetét meghatározza: gonosz bölcsesség,

a hazugság és az arany szeretete (jóllehet a kincset „talán se használni, se élvezni nem tudják"), és hogy az emberek nagy

nyelvtudásra tennének szert, ha sárkányvért ihatnának (ez nyilvánvalóan a norvég Eddúból vett legenda, ott Sigurd

Fafnisbane képes ily mód, nagy haszonra, megérteni a madarak beszédét, miután evett Fafnir sárkány nyárson megsütött

szívéből). Nargothrond kifosztásának története a régi históriában valamelyest másképp alakítódik, bár az is igaz, hogy a lényegi

elemek megmaradnak: Failivrin/ Finduilas terelése a foglyok közt, Túrin tehetetlensége, hogy segítsen néki, lévén hogy bűvöli

őt a sárkány. Ne foglalkozzunk itt kisebb eltérésekkel (mint hogy itt Glorund később érkezik, míg/l szilmariiokban Túrin

csak akkor tér vissza Nargothrondba, mikor Glaurung már behatolt a barlangüregekbe és jócskán prédál-fosztogat), kisebb

egyezésekkel (hogy a zsákmányból az orkok nem kapnak); nagyon érdekes viszont a Túrinnak a sárkánnyal folytatott

társalgása. Itt vezetődik be az a motívum, hogy Túrin menekülhet-e végzete elöl vagy nem menekülhet, és jelentősnek

tekinthető, hogy ezen a ponton veszi fel - e két lehetőség metszéspontjában - a Turambar nevet, míg a későbbi legenda

szerint akkor, amikor Brethilben csatlakozik az erdei emberekhez, és a dolog nem olyan nagy (tartalmi) horderejű. A régi

változat kevésbé erőteljes és tömör fogalmazású, és a sárkány szavai kevésbé finoman és ötletesen hamisak. Itt is rendkívül kifejlett a tanulság („a morál"), vagyis hogy Túrinnak nem lett volna szabad elhagynia Failivrint

„nyomorultságában, mit pedig tudván tudott" - nem arra utal-e ez, hogy még a sárkány bűvöletében is lett volna „esélye"

Túrinnak, de volt benne egy bizonyos gyengeség („vakság"), amire a sárkány rátapintott, rájátszott? A szilmarilokban nincs

ilyen erkölcsi motiváció: ott a sárkány tökéletes túlerejével szemben tehetetlenül áll Túrin, s elméjének nincs választása. Van itt egy figyelemre méltó szakasz, melyben az öngyilkosság bűnnek mi- nősítődik, mert megfosztaná az illetőt minden

reményétől, hogy „lelke valaha is megszabaduljon Mandosz sötétjétől és Valinor kellemes ösvényeit tapodhassa". Ez mintha

összefüggene az I. kötetbéli A valók jövetele és Valinor építése című mese kissé zavarbaejtő passzusával (ld. I. kötet 109. old. )

az emberek sorsát-végzetét illetően. Végezetül, az őstörténetben különös, hogy az aranyat s mind a kincseket az orkok hordják ki a barlangüregekből, s emez

értékek ott is maradnak („hevert halomszám [a kincs stb ] a barlangbejáratok előtt a folyó felett kicsit"), és a sárkány - ez

egyáltalán nem jellemző rá „előtte" hevert a szabadban. A szilmarilokban Glaurting „halomba gyűjtötte Felagund minden

kincsét, s ráfeküdt a halomra a legbenső teremben... ".

(v) Túrin visszatérése Hithlumba

E részben a korábbiaknak megfelelően alakulnak nagyjából a dolgok: a történet alapszerkezete később sem változott

igazából, akadnak azonban így is jelentősebb különbségek. A Turambar meséjében világos, hogy Mavwin házát apám nem úgy helyezte cl, hogy a Hithlum és a Túlfölde határát alkotó

dombokhoz-hegyekhez közel álljon. Túrinnak azt mondták, hogy orkok sosem hatoltak be ilyen messze Hiszilóméba; míg a

Narn szerint „Húrin háza Dor-lómin délkeleti részén állt, és közel voltak a hegyek; Nen Lalaith valójában Amon Darthir

árnyában futott elő egy forrásból, s magas oldala felett volt egy szűk, meredek hágó". Hogy Mavwin Hithlumban egyik házból a

másikba költözne, aztán Túrin így keresné öt, járván nyomában, a történet alakulása során elejtödik később. Itt Túrin késő

nyáron tér vissza régi otthonához, míg A szilmarilokban Nargothrond bukása késő ősszel következik be, és Túrin Dor-

lóminba a tél első jegével érkezik. Megmaradt a Brodda és az Airin név (későbbi alakja Aerin); de Brodda itt a föld ura, és Airin fontosabb szerepet játszik a

csarnokbéli jelenetben, élénkebb ésszel, bölcsességgel hoz ítéletet, mint korábban. Itt nincs szó róla, hogy erőnek erejével

adták Broddához, jóllehet elhangzik részéről, hogy a férfival rút házasélete volt; persze a helyzet a későbbi elbeszélésekben

sokkal jobban kibomlik - Hithlum lakói „keleti emberek",. jövevények" és ellenségek ilyképp a tündék s Hador Házának

maradékaival szemben, míg a korábbi történetben nincs köztük különbségtevés, s való igaz, Brodda olyan férfiú, „akiben

bízott" Mavwin. Megvan már az a motívum, hogy Brodda rosszul bánt Mavwinnal, de csak annyiban, hogy javait, az úrnő távozása

után, azonnal bekebelezte; a Narnban Aerinnek Túrinhoz intézett szavaiból kiviláglik némiképp, hogy Morwen azért ment

végül Doriathba, mert Brodda s a többiek elnyomását kellett volna tűrnie különben. A szilmarilok utalásnyi rövid részéből

nem derül ki ilyesképp, hogy Brodda sajátlag megérdemelte volna Túrin gyűlöletét. Túrin viselkedése a csarnokban a mese szerint lényegesen egyszerűbb dolog: az igaz történetet meghallja egy járókelőtől,

aztán bemegy Brodda házába, hogy bosszút álljon a Mavwinon esett sérelmekért, és az ügyet mintegy ripsz- ropsz bonyolítja

le. A Narn változata szerint, ahol Túrin szeme végre felnyílik, látja ekképpen a rászedést - Aerin szavai révén, akijeién van a

csarnokban. dühe szenvedélyesebb, örjöngőbb, keserűbb, végső soron érthetőbb is; és nem hangzik el olyas erkölcsi

minősítés, hogy Túrin tette „erőszakos és törvénytelen" lett volna. Később eltűnik Airin Túrint mentő ítélkezése; és Túrin

magányos távozása részletezettebb, valamint hozzájön az egészhez Brodda csarnokának felgyújtása Aerin által (Narn). Némely részletek túlélték a változásokat: a Narnban Túrin még hajánál fogva ragadja meg Broddát, és ahogy a mesében -

az. erőszakcselekedet után haragja elpárolog („haragja meghidegedett, megmeredt"), így a Narnban „dühének tüze hamuvá

hullt". Megjegyzendő itt, hogy míg a régi történetben Túrin nem nevezi magát oly gyakran másképp, a névcsere tendenciája

már megjelenik. A Turambar meséjében nincs meg a történet, hogyan kerül Túrin az erdei emberek közé, miként szabadítja meg őket az.

orkoktól; sem Finduilas Dombja (A szilmarilok, 256. old. ) a Teiglin gázlójánál nem említődik, valamint a lány sorsáról sem

tudunk meg semmit, hogy mi is lett vele aztán.

(vi) Gumlin visszatérése Hithlumba és Mavwin távozása Nienórival Artanorba

A későbbi történetben Túrin kísérői közül az idősebbik (Gumlin a mesében, Grithnir a Narnban) nem játszik szerepet már,

miután Túrint Doriathba vitte; csak arról értesülünk, hogy ott is maradt haláláig (Narn)\ és Morwen nem kap Doriathból

semmiféle hírt, míg otthonát el nem hagyja - sőt, arról is csak odaérkezve értesül, hogy Túrin távozott Thingol birodalmából

(A szilmarilok, 257. old., vö. Aerin szavai a Narnban: „Várta, ott majd találkozik fiával". ). A mesének ez az egész szakasza

csupán azt magyarázza (apám által később nyilván fölöslegesnek vélt bonyodalmassággal, lévén hogy ezt ki is hagyta aztán),

miért ment Mavwin Tinwelinthez. Azt hiszem, teljesen világossá teszi a két változat eltérését Mavwin (Morwen) hithlumi

helyzete. A régi történetben nem szenved még durvaságtól, elnyomástól; annyira megbízik Broddában, hogy nem csupán

vagyonát, dc leányát is oltalmára hagyná, és azt halljuk, hogy „szive is békült, becsülete lett ama vidék emberei között"; a

főnökök arról szólnak, hogy szeretik. A távozás oka Gumlin jöttében lelhető, ő hozza ugyanis a hírt, hogy Túrin elmenekült

Tinwelint földjéről. A későbbi históriában viszont Brodda egészen nyilvánvalóan zsarnok és elnyomó; és Morwent az készteti

távozásra, hogy a nagyúr gonoszul bánik vele. (Hogy Túrin Doriathban ilyesmit hall: „Morwen rossz sora enyhült" [Narn, vö.

A szilmarilok. 255. old. ], föltehetően a régi történet maradványa, semmi sem hangzik cl a későbbi elbeszélésben, mi lett volna

ez a rossz sor, s hogyan enyhült. ) Mindkét változatban szerepet játszik távozását illetően az, hogy a vidék biztonságosabbá

vált; ám míg a későbbi históriában távozásának közelebbi oka Nargothrond Fekete Kardjának vitézsége, a mesében az ok a

„nagy és rettenetes terv", melyet Melkó szőtt - nevezetesen, a rodothlik barlangüregei ellen intézendő pusztító támadás. (Ld.

18. jegyzet. ) Különös, hogy ebben a szakaszban Airin és Brodda bemutatása ugyanolyan, mint az első változat szerinti. Talán nem

jelentéktelen mozzanat, hogy a mesének az a része, melyet a sárkánynak c szavai kezdenek: „Tudd akkor ezt, ó, Úrin fia,

Túrin... ", egészen addig, hogy „... [Mavwin] térdre hullt" Tinwelint előtt, a kéziratos könyv külön felébe íródott: talán ez

helyettesített egy korábbi szöveget, amelyben Brodda és Airin nem is jelenik meg. Igaz, nagyon sok efféle kérdést hoz elő a

korábbi kéziratok egész sora, és nagyon nehéz ezekre megfelelő választ találni.

(vii) Mavwin és Nienóri Artanorban, találkozásuk Glorunddal

A cselekményfűzés fejlődésének következő jelentős lépése, vagyis hogy Mavwin/Morwen Túrin Norgothrondban töltött

idejéről miképpen értesül, /! szilmarilok és a Narn lapjain kidolgozottabb, természetesebb hangvételű, hol is menekülök

hozzák Thingolnak a rabló- rajtaütés híreit, ellentétben a Turambar meséjének megformálásával, ahol Mavwin és Nienóri a

barlang-tündék elpusztításáról csak egy csapat noldótól értesül, céltalan vadon-bolyongóktól. Furcsállható, hogy ezek a

noldók Túrint név szerint nem említik, csak Mormakilt mondanak: mintha nem tudnák, ki is ő valójában, holott épp eleget

ismernek históriájából, hogy ebből Mavwin rájöhessen, kiről van szó. Mint fentebb megjegyeztük, Túrin felfedte származását a

barlang-tündék előtt. Az elbeszélés másrészt úgy alakul később, hogy Túrin Nargothrondban titkolózik, magát Agarwaennek

nevezi, de akik híreket vittek a pusztulásról Doriathba „mind kijelentette, hogy még a végsők előtt tudták, hogy Mormegil nem

más, mint Túrin, a dor-lómini Húrin fia. " (A szilmarilok, 257. old. ) Miként ez gyakran megtörténik, a korábbi história szükségtelen bonyodalmai később eltűnnek, a cselekményvezetés

letisztul: így a mesterkélt vita, mely Tinwelint harcosainak, valamint velük Mavwinnak s Nicnórinak indulását megelőzi, már

nincs meg A szilmarilokban és a Narnban. A mesében a hölgyek és a tünde harcosok együtt vágnak neki, s az a döntés

született, hogy az elöb- biek majd valami magas helyről (később ez Amon Ethir, a Kémek Hegye) nézik a fejleményeket; a

későbbi históriában Mavwin egyszerűen ellovagol, és a Mablung vezette tünde különítmény követi, köztük megy álöltözetben

Nienor is. Különösen említendő a mesének az a része, melyben Mavwin feltárja Tinwelintnek, micsoda kincstömeg várhatná rodothli-

vidéken, s Tinwelint pirulás nélkül megvallja, hogy igenis ez, s nem Túrin megsegítésének vágya bírja lépésre (jellegzetes

erdő-tünde magatartás). így indul útnak a különítmény. Thingol hatalma, ereje és büszkesége a beleriandi szürke-tündék

koncepciójának kialakulásával nő; korábban már utaltam rá: „Kezdetben Tinwelint föld alatti palotája nem volt csupa

csodaváros, ahol ezüstkutak vize szökken... " etc., „egyszerű, nyers barlang volt csupán"; és itt azt látjuk, gyarapítani szeretné

soványka vagyonát a portya révén - drágaságokkal, arannyal; s messze esik ez a Narnban vázolt roppant gazdagságtól:

Volt pedig Thingolnak Menegrothban mélyesmély kincstára, kezdődött ez a fegyvertárral: halpikkely-kiképzésű fémek,

melyek úgy csillogtak, mint víz a holdfényben; kardok és szekercék, pajzsok és sisakok, melyeket Telehar maga készített, vagy

mestere, az öreg Gamil Zirak, vagy tünde vasművészek, még sokkal ügyesebbek műve volt ez-az. Némely dolgokat ajándékba

is kapott; végső soron Valinorból, s ezeket Feanor alakította nagymesterien, mert a vas művészetében nem volt nála különb

amaz időben a világon.

Bármily nagyon eltér is a későbbi feldolgozásokban a sárkánnyal való találkozásjelen vannak már ilyen motívumok: a

folyóparton heverő szörny bűzölgő kigőzölgése, mely lehetetlenné teszi a terv kivitelezését, a lovak vad menekülése, azután

Nienor megbűvölése, hogy minden múltbéli emléke tűnne. A leg- meghökkentőbb talán mégis az a tény, a sok különbség

legfontosabbika is egyben: hogy Mavwin jelen volt a Glorunddal folytatott beszélgetésnél; és ezeknek a beszédeknek a

Narnban semmi visszhangja, kivéve, hogy mikor Nienor megnevezi Túrint, jövetelük „célját", a sárkány azonosítja őt (ezt a

Narn kifejti, és talán a meséből emeli át). Glaurung különös hangja a későbbi elbeszélésben, ahogy folyton horkantgat és

átkozódik, ahogy mindentudó-okos és fegyelmezett, közben feneketlenül gonosz, mindez fölfedezhető már Glorund szavaiban

is, de a meseanyag továbbfejlődése révén mérhetetlenül felfokozódott a sárkányféreg fenyegető mivolta, s ez ráadásul

tömörebben fejeződik ki. A szerkezet fő különbsége a „Mablung-elem" teljes elmaradása a meséből, és még csak árnyát sem vetíti előre semmi

ilyesmi. Nincs utalás a kifosztott lakóhelyek szemrevételezésére a sárkány távollétében (ami azt illeti, a szörny nem is nagyon

távozik onnét messzire); az artanoriak expedíciója merőben „harcias" jellegű („erős csapat indult a Foalóké ellen", „csatára

készülődtek"), mivel Tinwelintnek volt reménye a kincs megszerzésére, míg azután már csak felderítő jellegű kiruccanás lesz

ez, lévén hogy Thingol „igencsak vágyott volna többet tudni Nargothrond sorsáról" {Narn). Érdekes mozzanat itt, hogy bár úgy volt, Mavwin és Nienóri a fák védte „magas helyen" tanyázik majd, melyet később Kémek

Hegyének neveztek, s való igaz, /! szilmarilok ban és a Narnban ott is lesznek, ám a régi történetben mintha fel sem

jutnának, a sárkány ott förmed rájuk, ahol ő maga van, vagy nem messze onnét, a folyó partján. Ekképpen a „magas helyen"

jószerén semmi jelentőséget nem kap végül a mese cselekménye szempontjából.

(viii) Turambar és Níniel

A későbbi legendában Nicnort Mablung leli fel, miután a lányt Glaurung megbűvöli, és három társával visszaviszi Doriath

határai felé. Hogy orkok űznék Nienort (Atom), jelen van a mesében, de nincs az a narrativ jelentősége, mint a későbbi

feldolgozásban: hogy ez vezetne Nienor meneküléséhez, s ahhoz, hogy Mablung s a többi tünde (nem jelennek meg)

elveszítené öt; inkább egyenest ahhoz vezet ez, hogy Turambar megmenti öt az erdőlakók társaként por- tyázgatván arra. A

Atomban Brethil erdei emberei eljutnak persze addig a helyig, ahol egy orkok ellent rajtütéses kalandból hazafelé igyekezvén

megtalálták a lányt; de a meglelés körülményei igencsak mások, különösen, mert itt nem esik említés a Haudh-en-Ellethről,

Finduilas Dombjáról. Érdekes részlet kapcsolódik ahhoz, hogyan válaszol Nienor a Turambartól kapott új nevére (Níniel). A szilmariiokban és a

Narnban „Nienor megrázta a fejét a névre, dc kimondta: Níniel", jelen szövegünkben azt mondja: „Nem Níniel, nem Níniel!" Az

a benyomásunk, hogy a régi történetben egyedül a „Níniel" név és a „Nienóri" név valamelyes hasonlósága ébresztett benne

emléket (miközben igazi neve, Nienóri, feledve volt benne), és hasonlóság van a Turambar s a Túrin közt is; míg az újabb

feldolgozásban egyfelől tagadta, másrészt akadálytalanul elfogadta a Níniel nevet. Eredeti elein a legendában: az erdei emberek elviszik Nínielt egy helyre („Ezüsttál"), ahol nagy vízesés volt (később:

Dimrost, az Esős Lépcső, „ahol a Celebros harsogó zuhataga a Teiglinbe zúdul"), és az a vízesés közel volt az erdei emberek

lakozóhelyéhez, ám az a hely, ahol Nínielt lelték, sokkal odább volt a vadonban (hét nap járóföldnyire), mint a Teiglin gázlói

Dimrosttól. Amikor oda elértek, félelem töltötte cl a vízesés láttán, s felfogható ez a később történendő dolgok előresejtésének

is, és borzongásának emez eredete a későbbi elbeszélésekbe jól illik, ezért is kap új nevet a hely: Nen Girith, Reszkető Víz (ld.

Narn). Hogy Níniel emlékezetére teljes sötétség borult a sárkánybűvölet nyomán, a mesében nem annyira hangsúlyos, és nincs rá

utalás, hogy magát a nyelvet is újra kellett volna tanulnia; de érdekes megfigyelni, hogyan tér vissza a megváltozott

kontextusban a régi: „mint aki elrakott valamit valahova, és tudja, megtalálja, csak hol"; a Atomban Nínielről azt olvashatjuk,

nagy örömét lelte a szavak újratanulásában, mint „aki kincseket lel megint, nagyokat és kicsiket, melyek elkeveredtek

valahol". A béna ember, itt Tamar a neve, és Níniel iránt érzett hiábavaló szerelme megjelenik itt már; de későbbi megfelelőjétől,

Brandirtól eltérően ő nem az erdőlakó emberek főnöke, hanem csak a főnök fia. És ő is féltünde! Rendkívül érdekes közlés,

hogy Bethos főnök felesége, Tamar anyja tünde, noldóknak leánya; ez mellesleg említődik, mintha még nem számítana olyan

nagy ritkaságnak egy tünde és egy halandó ilyen együttese - de a nevek lajstroma, mely a Gondolin bukását követi majd,

Earendelről azt mondja, „az egyetlen lény, ki félig az eldák vére, félig az embereké". ' Miért is tiltakozik eleinte Níniel, hogy Turambamál lakjon, a mesében nincs magyarázata: valami ösztönösség lehet az ok, az

igazság tudat alatti, derengő sejtése, s ez tartja vissza. A szilmariiokban:

... a lány - bár szerette, akkor még nemet mondott. Mert Brandir megérzett valamit és megpróbálta a lányt visszatartani,

nem a maga, hanem Níniel érdekében, nem is féltékenységből; s Brandir azt is elmondta, hogy Turambar Húrin fia Túrin, s bár

a lány nem ismerte a nevet, lelkére árnyék borult.

A végső változatban csakúgy, mint a legősibb feldolgozásban az erdőlakó emberek tudják, ki Turambar. Apáin

feljegyzéseket készített a történet célszerű átalakításáról, lásd a 23. jegyzetet: („Turambar, ügyelni, sose mondja el

származását új népének"), s ezek rejtelmesen meghökkentőek: mert ha egyszer Níniel teljesen elveszítette

emlékezőképességét, a Húrin fia Túrin szóegyüttes sem mondhatna számára semmit arról, ki is „volt" egykor Turambar (s ki

most is). Lehetséges, persze, hogy mikor apám ezt írta, úgy gondolta még, Níniel emlékezetvesztése nem olyan súlyos, és a magával s

családjával kapcsolatos dolgok könnyebben emlékezetének felszínére bukkanhatnak, ha neveket hall - ellentétben a későbbi

feldolgozással, amikor is nehezen érti meg, miről van szó, bár Brandir kereken megmondja neki, kicsoda Túrin. Nyilvánvaló,

hogy a kérdőjel a meseszöveg mellett ott, ahol Turambar Nínielnek „apjáról, anyjáról, sosem látott kishúgáról" mesél, s hogy

Níniel zavarba jön ennek hallatán (ld. 24. jegyzet), ugyanannak a gondolatmenetnek a szülötte. Az az állítás itt, hogy Turambar

sosem látta a kishúgát, változata annak, hogy állítólag nem hagyta cl ő Hithlumot, csak Nienóri születése után, de apám c

kérdésben bizonytalan volt, és ez világosan kitetszik a változatok sorjázásából, s hogy a két elgondolás közt mint ingadozott, a

15. jegyzet is mutatja.

' ügy későbbi meseszöveg-átirásban az áll Tuor és gondolini Idril házasságáról: „Ez volt az első ily nász embereknek gyermeke és

tündék leánya között, de Tuor nem volt így az utolsó. " (ix) Glorund leölése

Ebben a szekcióban az elbeszélés menetét addig követem majd, míg Túrin ájultan nem rogy le a haldokló sárkány mellé,

mikor ez rá tárja szemét. Itt a későbbi történet igen közel fút az ősihez, de érdekes különbözések is lelhetők. A mesében Glorundról azt tudjuk meg, hogy ork és noldó bandát („szövetségei") is vannak, alávetettjei mind, de csak orkok

maradnak azután, vö. Narn.

Most Glaurung hatalma s gonoszsága gyorsan növekedett,... és maga köré gyűjtötte az orkokat és sárkánykirályként

uralkodott, és Nargothrond, úgy ahogy volt, az ő birodalma lett.

Annak említése a mesében, hogy Tinwelint népét Glorund bandái igencsak zaklatták, újra utal rá: a királynő mágiája nem

jelenthetett biztonságos védelmet; miközben ez az állítás: „végezetül [az orkok] egészen közel kerültek Turambar s népe

szeretett vidékeihez is" ellentmondásban áll azzal, amit Turambar Nínielnek korábban mondott: „mert nem szeretjük [értsd:

teszünk ellene], ha ezek a gonosz fattyak csak ennyire is közel merészkednek világunkhoz". Nincs szó itt arról, hogy Turambar

ígéretet tenne Nínielnek: csak akkor száll harcba, ha az erdei emberek lakozóhelyeit támadás éri (Narn); és nincs a későbbi

változat Dorlas figurájához hasonló alak itt még. Tamar rövid jellemzése szerint nagyjából megfelel a későbbi Brandirnak, de

nem jön elő Brandir kapcsolata Níniellel, aki a fiatal férfit fivérének nevezte (Narn). Az erdei emberek boldogsága és

gyarapodása Turambar főnökségének idején erő- sebb hangsúlyt kap a mesében (később nem volt ő törzsfőnök, legalábbis

forma szerint nem); és ez vezet el oda, hogy Glorund, a bírvágyó szörny úgy dönt, megtámadja őket. Ennek a szakasznak a földrajzi vonatkozásai - az elbeszélés menete szempontjából fontos dolgok! - kellően előlegezik már a

későbbieket, egyetlen nagyobb kivétellel: világos, hogy az őstörténetben a vízesés folyója, melynek vize az Ezüsttálba zúdul

alá, ugyanaz, mely a szakadékon keresztül folyik, ahol is Turambar leöli Glorundot:

Mert ugyanaz a folyó folyt itt, amely - a féreg fekhelyén túl - mély teknővé szélesítette medrét.

így Turambar s társai, mint ahogy mondotta, leszállnak

a vízesés tövéhez, így a víz útját követve talán oly közel [jutnak] a sárkányhoz, ahogy másképp nem.

A végső történetben viszont az aláhulló folyó (Celebros) Teiglin táplálója volt, ld. Narn: Mármost a Teiglin folyó... folyt lefelé az Ered Wethrintől, folyt gyorsan, mint a Narog, ám elébb csak lapos partok között,

míg a Gázlóknál - erőt gyűjtve más vizektől - mélyebb medret vágott magának a magasföldek lábánál, melyeken fönn Brethil

erdeje állt. Ezeknek utána mélységes szakadékokon rohant át, melynek sziklafalai szökkenve meredtek, a fenéken

összetorlódó víz pedig nagy erővel s zajosan áradt. És pontosan Glaurung útjában ott volt még egy ilyen vágat, semmiképp sem

a legmélyebb, de a legszűkebb, pontosan a Celebros betorkollásától északnak.

A kellemes hely „zöld pázsit smaragdja csillogott, tömérdek volt a virág" vö. Narn, megmaradt: „Volt egy széles, zöld

pázsitos terület a vízesés-fönél, és nyírfák nőttek körötte. " Maradt ekképpen az „Ezüsttál" is, csak a neve változott, veszett el:

„a [Celebros] folyó vájt kövek szögellésén bukdosott át, aztán eltűnt sziklás tálformában alant, habzón" (Narn), vö. a

mesében: „roppant vízesése zúdult a kifényezett nagy kövekről, simaságos volt ott minden, zöld... " stb. A „kis domb" vagy

„kúp", „sziget a fák között", ahonnét Turambar s társasága kipillantgatott, nincs így leírva a Narnban, ám megmaradt egy

magas hely, egy lesőhely a vízesés-főhöz közel, ahogy a Atomnak az alábbi kitétele mutatja: ti. hogy a Nen Girithtől „volt széles

kitekintés a Teiglin-zuho- gókra"; később megtudjuk, hogy Turambar szándéka ez lett volna: „ellovagolni a Nen Girith magas

zuhatagához... ahonnét a vidéken messzire ellátni aztán" (Narn). Bizonyosnak vehető, hogy a régi kép képzete nem

halványult, és csak kis változáson ment át. Míg a regi mesében s az újabb Iegendaváltozatban is sokan kísérik el Turambart a vízesés-főhöz, hiába tiltaná ezt, a kései

változatban világos az indoka, miért kéri, ne kísérnék cl: otthon kellene maradniok, hogy felkészüljenek a menekülésre. Itt

viszont Níniel is Turambarral tart az Ezüsttál magasához, és ott búcsúznak el egymástól. De a régi történet egy részlete

megmaradt: Turambar azt mondja Nínielnek, hogy „sem te, sem én, bizony, nem halunk meg ma, sem holnap, sem a sárkány

gonoszsága, sem az ő söpredékének kardjai által", és ennek szinte pontos megfelelője, ahogy a Narnban beszél feleségéhez:

„Sem téged, sem engem nem fog leölni ez a sárkány, sem más északi ellenség"; és az egyik beszámolóban Níniel „sírni kezdett

megint, majd rettentően elcsöndesült", a másikban „megszűnt sírni és csöndes lett". A helyzet alapvetően egyszerűbb a

mesében, ahol az erdei emberek jellemzését is alig kapjuk; Tamar nem a nép forma szerinti feje, mint Brandir, és Turambar

iránti ellenszenvének motivációja távoli, valamint Dorlas sincs, aki inzultálja, nincs Hunthor, hogy visszavágjon Dorlasnak.

Tamar mindazonáltal ott van Níniellel a történetnek ugyanazon a pontján, (itt is) kard az oldalán: „csúfolták is ráadásul"

ezért, csakúgy mint ahogyan később Brandirról is megtudjuk, hogy ritkán tett ilyet (vagyis kötött kardot), ld. Narn. Turambar a mesében a vízesés-főtől nekivág hat társával, mind a hatan gyávának bizonyulnak a végén (vagy meg előtte),

míg a későbbi változatban ketten azért maradnak, Dorlas és Hunthor. Hunthor végig kitart, igaz, a folyó szakadékmedrében

agyonveri egy lehulló kő. De az eredmény ugyanaz, Turambarnak egymagában kell fel-s-feljebb kapaszkodnia a sziklafalon. A

sárkány itt tanyázott egész éjszaka a sziklaperemen, és csak hajnalban mozdult, indult meg, így halála, s vele mind az

események napvilágnál esnek. Ám egyéb szempontokból a sárkány megölése - még sok más részletet tekintve is - ugyanúgy

zajlik, ahogy eredetileg íródott, főleg ha a Narnm\ végzünk összevetést, ahol újra jelentkezik az a motívum, hogy

Turambarnak s társának (társainak) vissza kell térnie (térniök) az eredeti, a kiindulási helyre, hogy a dögnek pontosan a hasa

alá kerüljenek (ez A szilmarilokból kimarad). E szekció két említendő pontjával kell foglalkoznunk még; mindkettő ceru- zabejegyzés a kéziratban, amolyan „utóbb jött

gondolat". Az egyik: itt találkozunk először Mimmel, a törppel abban a minőségben, hogy Glorund kincsőrzö kapitánya (a

sárkány távollétében), - furcsa választás, akárhogy is nézzük. A kérdésről lesz még szó. A másik: hogy Níniel teherbe esett

Turambartól, ám ez - érdekes módon - a szöveg eredeti megírásakor nincs megemlítve; erről is lesz még szó.

(x) Túrin és Nienóri halála

A történet további részében a szerkezet az ősmesétől a Narrng ugyanaz maradt: a holdfény, Turambar elégett kezének

ápolása, Níniel kiáltása, mely a sárkány végső gonoszságát kiváltja, a sárkány vádjai, hogy Turambar orgyilkos lenne,

Turambar mocskolódása Tamar/Brandirral, ahogy „botlábú"-nak nevezi, s ahogy a sárkány után elküldi ezt a figurát is a

halálba, a levelek hirtelen hervadása-fonnyadása ott, ahol Nienor a mélybe vetette magát, akár ha késő ősz lenne már,

Nienornak a vizekhez intézett szavai, és Turambar szózata kardjához, a sírhalom, melyet Túrin holtteteme fölé emelnek, a

nagy kő, melybe „különös jeleket véstek". Sok jegyet lehetne még felsorolni. De különbözések is akadnak; itt csak a

legfontosabbakra utalok. Hogy Mablung nincs jelen a régi történetben, Turambart egyedül az intuíciója (az, hogy „vaksága elszállt róla", vagyis az a

vakság, melyet Melkó réges- régtől szőtt), ' győzi meg, hogy Tamar az igazat beszélte. Glaurung leölése, és ami utána történik: a

kései változatban egyetlen éjszaka és az arra következő reggel „müve", míg a mesében két éjszakára terjed ki, a közbeeső

nappalra, és a második éjszaka utáni hajnalra. Turambart visszaviszi a dombtetőn várakozó néphez a három szökevény - a

szakadékban hagyták ott urukat míg a kései történetben a maga lábán megy fel. (Hogy Dorlast Brandir leöli, ilyesminek nincs

nyoma a mesében, ahogyan Tamar kardjának sincs szerepe. )

' Vö. Mablunghoz idézett szavaival a Atomban: „Mert látod, vak vagyok! Nem tudtad? Gyermekkorom óta vakon botorkálok

Morgoth sötétjében. " Különösen érdekes a hely változása, ahol Túrin és Nienóri meghal. A mesében csak egyetlen folyó van, és Níniel folyás iránt

fölfelé halad, s hogy kiér az erdőből az Ezüsttál feletti magasponthoz, onnét leveti magát (a hely későbbi neve: Nen Girith); és

ugyanitt, a vízesés feletti tisztáson dől kardjába Turambar is aztán; a továbbfejlesztett történetben Nienor a Teiglin

szakadékába ugrik Cabed-en-Arasnál, az Őz-Szökkentőnél, közel a helyhez, ahol Turambar hevert Glaurang mellett, és itt hal

meg Turambar is. így Níniel szorongásos félelemérzése, amely feltámad benne, mikor az őt megmentő erdei emberrel az Ezüsttálhoz ér,

ismételjük, előrevetíti halálsejtel- mét, de a megváltozott történetben kevesebb ok van gonosz dolgok előérzete- re - hogy itt

még történni fog valami. Bár a helyszín megváltozott, ez nem változtatott azért azon, hogy a levelek fonnyadjanak, és

megmaradt a haláluk helye iránti áhítatos tisztelet, a megilletődöttség, minekokán senki nem ment Cabed-en-Arashoz azután,

és - emlékszünk - nem tette a lábát senki az Ezüsttál feletti fűre sem. A Turambar-Níniel história legkorábbi változatának kiemelkedően figyelemreméltó jegye bizonnyal az, hogy apám, mikor

először irta, nem mondta, hogy Níniel megfogant Turambartól (ld. 25. jegyzet); és így itt semmi sincs - a régi történetben -, ami

alapját adná Glaurung Nínielhez intézett szavainak: „De az ő leggonoszabb tettét te magad érezheted majd magadban. "

(Narn). Az a tényállás, mely Níniel végső borzadályának kiváltója, ami kétségbeesett tettébe hajszolja, később adódott csak a

meséhez. A Turambar meséje ilyetén hosszas elemzésének végén szükséges leszögeznünk, hogy a vége felé - jó darabon át - feltűnően

hiányoznak a helymEg- jelölések. A rodothlik lakhelye nincs megnevezve, sem a folyó, mely alatta futott; nincs adva az erdő

neve, melyben az erdei emberek éltek, sem falujuk elnevezését nem ismerhetjük, sem a folyó nevét, mely pedig oly fontos

szerepet játszik a végkifejlet során. (Ezzel ellentétben ld.: Nargothrond, Narog, Tumhalad, Amon Ethir, Brethil, Amon, Obel,

Ephel, Brandir, Teiglin, Celebros - mind a későbbi elbeszélésekből).

2. Eltas további elbeszélése (Túrin halála után)

Apám c folytatás nagyobb részét törölte, csak addig hagyta meg, hogy „rettentő boldogtalansága okán". (Ld. 31. jegyzet. ) A

kihagyott rövid részletből látható, hogy Morwen odalátogatása Túrin sírjának nagy kövéhez visszacsatolódik a kezdetekhez,

bár a kései história szerint itt találkozott Húrinnal ( A szilmarilok, 271. old. ) Az elvetett rész így folytatódik:

De mondják azt is, hogy mikor népének végzete beteljesedett, Melkó elengedte Úrint, s ő nagy korának terhétől hajlottan

visszatért jobb vidékekre. Itt összegyűjtötte némely övéit, és együtt mentek, lelték meg a rothwarik (a rodothlik korábbi

formája) üregeit, és senki sem őrizte ezeket, s nagy kincs hevert ott, mit még senki addig meg nem talált, melyben a sárkány

borzalmai tovább éltek, mint ő maga, és senki sem merészelt ahhoz hozzányúlni. Hanem Úrin elvitette az aranyat Linwenek

(azaz Tinwelintnek), és annak Iába elé vetve az egészet, keserű szavakat szólt a királyhoz, kérvén őt, vegye cl jutalmát, tessék,

és gyávának nevezte őt, s hogy az ő hitványas szíve miatt zúdult oly gonosz végzet a házára (Úrinéra), ami különben soha; és

így kezdődött tündék s emberek meghasonlása, mert Linwé megharagudott Úrin szavain, s kérte őt, távozzék, mondván:

»Hosszan gyámolítottam én a te fiadat, megbocsátottam néki gonosz tetteit, és utána asszonyod itt lelt volna védelmet, de ő

meg sem hallgatta okosabb tanácsom, ment vad vágyai szerint. De mi közöm nekem ehhez - és eleve hogyan jössz hozzá te,

bárdolatlan emberfi, hogy az eldák királyát felbőszítsd és zaklasd, mikor az én életem Paliszorban számláihatatlan korokkal

az emberfaj megébre- dése előtt indult!« Úrin akkor elment volna, de emberei nem akarták otthagyni az aranyat, és viszály

támadt köztük s a tündék közt, és ebből verekedés is lett hamar, s Tintoglin (vagyis Tinwelint) nem tudta megfékezni őket.

Akkor Úrin csapatát lemészárolták a csarnokokban, és vérük megfestette a sárkány kincshalmát; maga Úrin azonban

megmenekült, s megátkozta a kincset gonosz átokszavakkal, hogy azt senki ne élvezhesse és rút halált hozzon birtoklójára.

Linwé pedig, hallván az átkokat, a kincset kapuja előtt a folyó mély medrébe vetette, és soká nem látta azt senki viszont,

kivéve a Kárhozat Gyűrűjét [javítva]: a Törpök Nyakláncát, dc az a mese nem tartozik ide, bár abban áll a féreg Glorund gonosz

varázsának végső kiteljesedése.

(Az utolsó kifejezés: toldás a szöveghez. ) A kihagyott elbeszélésrész további folytatódása - Úrin s Mavwin és gyermekeik

sorsát illetően - érdemben ugyanaz, mint a korábban megadott szöveg: („Úrin akkor elment... ") nem szükséges ideismételni. A kihagyott részt azonnal követi egy rövid terv, körvonalazva a „Nauglafring avagy a Törpök Nyakláncának történeté"-t; ezt

is áthúzta apám. Itt nem em- lítödik Úrin, dc megtudjuk, hogy az orkok (orkokra változott a gongok név), akik Glorund kincsét

őrizték, keresésére indultak uruknak, mert az nem tért vissza a barlangüregekhez, és távollétükben Tintoglin (vagyis

Tinwelint), megtudván, hogy Glorund elpusztult, tündéket küldött a rothwarik (rodothlik) üregeihez, lopják el a maradék

kincset. Az orkok visszatértek, átkozták a tolvajokat, és az aranyat is megátkozták. Linwé (értsd: Tinwelint) őrizte a kincset, és készíttetett egy hatalmas nyakláncot bizonyos Úvanimokkal (Nautar v.

Nauglath). ( Úvanimok meghatározása egy korábbi mesében: „óriások és rémek". ) Ebbe a nyakláncba helyeztette bele a

szilmarilt; de rajta volt a királyon az arany átka, és becsapta a készítőket, elcsalván bérük egy részét. Erre a nauglathok - a

törpök - cselt szőttek, s az emberektől kaptak hozzá segítséget; Linwet egy rajtaütés során leölték, és az aranyat elvitték.

Következik még egy kihúzott tervezet, címe „A Törpök Nyaklánca", és ez összefűzi az előző terv bizonyos elemeit az Eltas-

elbeszélés lehagyott befejezésének jegyeivel. Itt Úrin csapatot toboroz, szövetségesei tündék s emberek, vadak és

vérszomjasak, és elmennek a barlangüregekhez, melyeket alig némelyek védenek csak, az „orqui" népek (értsd: orkok)

ugyanis Glorund keresésénjárnak. Úrinék elviszik a kincset, és az orkok, visszatérve, megátkozzák azt. Úrin a király elé veti a

kincset és szemrehányást tesz neki (mondván, nagyobb örséget is állíthatott volna az üregekhez, ha már Mavwinnal nem adott

különb kíséretet, annak a bajában); „Tintoglin nem nyúlt volna a kincshez a világért sem, felszólította Úrint, tartsa meg, amit

szerzett, de Úrin keserű szavak kíséretében eltávozott". Úrin emberei nem hajlandók menni, visszalopóznak; támadást

hajtanak végre a király csarnokai ellen, sok vér hull. A tervezet a következőképpen zárul:

A gongok lerohanják Linwe csarnokait, Linwet leölik, az aranyat messzire elviszik. Beren Ermabwed rájuk ront a Sirion

egyik gázlójánál, a kincs a vízbe vettetik, s vele Féanor szilmarilja. A nauglath népség, mely a közelben lakozik, búvárkodni

kezd, hogy felhozza a kincset, ám csak egy hatalmas nyakláncot tudnak meglelni és benne a szilmarilt. Ez lesz királyuk

jelvénye.

Ez a két tervezet részben érintkezik a Nauglafring históriájával (átfedi azt), és tanúsítja, hogyan töprengett a dolgon apám,

mielőtt írni kezdte; nem szükséges ezeket az elemeket itt vizsgálgatnunk. Nyilvánvaló, hogy apám igencsak gondban volt,

hogyan fűzze tovább az elbeszélés szálait Úrin elengedése után - mi történt a sárkány kincsével? Őrizték, nem őrizték, ha igen,

kik? Hogyan került végül Tinwclinthcz? Ki átkozta meg, s a történetnek mely pontján? Ha Úrin és társai, vajon emberek voltak-

e ők, vagy tündék, netán ezek is, azok is? A végső szövegfogalmazványban, mely cédulákon került a kéziratos könyvecskébe, fentebb idéztük - a kérdések így

oldódtak meg: Úrin csapata elébb emberekből állt, aztán tündékre változott ez (ld. 33. jegyzet); a kincset a törp Mim őrizte,

akit Úrin leölt, és ő átkozta meg az aranyat, haldokolván; Úrin szövetségesei teherhordó karavánként cipelték a kincset

Tinwelint udvarába, zsákokban és faládákban (és a király palotahídjáig jutottak, be az erdő szívébe, a jelek szerint igen

könnyen). Az itteni szövegben nincs rá utalás, mi történt a kinccsel Úrin távozása után (mert A Nauglafring meséje ezen a

ponton indul). Hogy a Turambar meséjével kész lett, apám beillesztette Mimet a szöveg korábbi helyén, (ld. 26. jegyzet), megtette az örök

kapitányának, így tehát Glorund őt bízta meg a kincs fő-fő felügyeletével (távollétében); de hogy ez tényleg azután íródott be, hogy Mim a végén

már megjelent, vagyis külön ötlet, netán mégis annak magyarázata, miként került oda Mim - meg nem mondhatom. A szilmariiokban a történet merő egy ízig átalakul, ott a kincs Nargothrondban marad, és Húrin Mim leölése után (jobb

okkal történik ez, mint a korai elbeszélésben) semmit sem visz belőle Doriathba, kivéve a Törpök Nyakláncát. Az Eltas-beszély meghökkentő befejezéséről (hogy ti. Túrin Turambart és Nienórit „megisteníti", s a Halál Istene nem nyitja

meg előttük kapuját etc. ), azt kell elmondani, hogy magyarázat ezzel kapcsolatban sehol sem lelhető - bár a mitológia sokkal

későbbi változataiban a Végső Csatában Túrin Turambar megjelenik, Fekete Kardjával levágja Morgothot. A tisztító fürdő,

melyben Túrin és Nienóri megmártózik, a végső szövegváltozatban Fős'Almir, a kihagyott szövegben Fauri; A Nap és a Hold

meséjében olvashatjuk leírását, dc más nevei vannak: Tanyasalpé, Faskalanúmen és Faskalan.

Marad még egy szövegtöredék-együttes, mely figyelmet érdemel. A kihagyott (elejtett) tervezetek másodika, melyet fentebb

ismertettünk, tintával íródott egy nem radírozott ceruzás alapszövegre, és jó részét ki tudtam betűzni ez utóbbinak is a

később írás alól. A két szakasznak egymáshoz nincs köze; valami oknál fogva apám nem bajlódott a korábbi szöveg

kiradírozásával. Az alsó szöveg, hajói olvasom, így hangzik:

Tiranne és Vainóni összejön Kunikival, a gonosz mágussal, aki átokitalt ad nekik. Elfeledik nevüket, elveszetten

bolyonganak az erdőn. Vainóni eltűnik. Találkozik Turambarral, aki megmenti öt az orkoktól, és segít anyja keresésében.

Összeházasodnak, boldogságban élnek. Turambar a kószálok ura lesz az erdőn, az orkok nagy űzője. Megy felkutatni a földet

rontó- pusztító Foalóket. A kincs-halom... és csapatának futamodása. Leöli a Foalóket, megsebesül. Vainóni segít rajta, ám a

sárkány közben elmond neki mindent, törölvén Kuniki elmefátyolozó átkát. Turambar és Vainóni nagy gyötrelme. Vainóni az

erdőbe fut, leveti magát egy vízesés mélyeibe. Turambar őrülete, egyedül maradt... lakozik így              Úrin megszabadul

Angmandiból, keresi Tirannet. Turambar menekül előle, és kardjába dől      Úrin sírhalmot emel kövekből               Melkó

végzete. Tiranne belehal bánatába, Úrin eljut Hiszilóméba.................. Turambar és Vainóni megtisztulása, tündöklőn jáiják a világot, Tulkász seregeivel mennek Melkóra.

Különálló feljegyzések követik ezt, kétségkívül ugyanabban az időben íródtak:

Úrin menekül. Tiranne hírt hall Túrinról. Mindketten fejvesztetten... bolyonganak az erdőn. Túrin elhagyja Linwct -

viszályban; ennek oka: megölte (véletlenül) Linwe egyik rokonát. Bevezetni a Failivrin-elemet a történetbe? Turambar

képtelen harcolni, a Foalóké szeme bűvölettel veri. Látja Failivrint eltávolodni.

Mindez apám igen korai töprengéseinek lehet csak a tanújele, a töprengés tárgya Túrin Turambar históriája. (Meglepőnek

látszik, hogy a jegyzetfüzetben a megírt mese végén jelenik meg ez a matéria, ám a könyvecskét - a jegyzetfüzetet - apám

nyilvánvalóan eléggé bizarrul használta. ) Nienóri neve itt Vainóni, és Mavwin Tiranné; a feledés gonosz bűvöletét itt egy

Kurúki nevű varázsló terjeszti ki reájuk; bár a sárkány lebbenti fel a fátylat aztán. Túrin két találkozása a sárkánnyal a jelek

szerint az eredeti egy találkozásból alakult. Mint elébb említettem már, a Turambar meséje , miként az Elveszett mesék más darabjai is, tintával íródott egy

kiradírozott ceruzás alapszövegre, és a fennmaradt végérvényes szövegváltozat csakis az azt megelőző nyers ceruzavázlatból

származhat mindig; de az alul lévő szöveg radírozása annyira teljes, hogy nem lehet megmondani, ott a legenda mely fokáig

ért cl apám. Nagyon meglehet - véleményem szerint jócskán valószínű is -, hogy ez a tervezet, mely Vainónit, Tirannetés

Kurúkit szerepelteti, bepillantást enged számunkra a Túrin-saga még mélyebb „rétegébe", mint amilyen a kiradírozott

ceruzaváltozat. 3. Vegyes kérdések (i) Beren

A „kihagyott szakasz", széljegyzetével együtt: „Ha Beren gnoma (mint a Tinúviel történetében), változtatni kell a Berennel

kapcsolatos utalásokat" (ld. 4. jegyzet) - az alapja annak a feltevésemnek, hogy a Tinúviel meséje legkorábbi (mára elveszett)

változatában Beren ember volt. Remélem, sikerült meggyőzően bizonyítanom, hogy a Turambar meséjének végérvényes

(meglévő) formája megelőzte keletkezésében a Tinúviel meséje hasonló alakját. Beren ember volt, ás rokona Mavwinnak ,

mikor a ránk maradt Turambar íródott; a kifejtett - ránk maradt - Tinúvelben vált gnomává; és ez a változás beleíródott

aztán a Turambarba. A helyettesítő szakasz teszi, hogy Egnor és Beren viszonya Úrinnal megváltozik, rokonból barátokká

lesznek. (A Tinúviel gépiratváltozatának korrekciója későbbi: inkább Úrin és Beren, nem annyira Úrin és Egnor barátságát

hangsúlyozza. ) A Turambar- szöveg két további változása (Berennek emberből tündévé válása utánról) az 5. és a 6.

jegyzetben lelhető. Érdekes megfigyelni, hogy A szilmarilok fejlett fokú genealógiájában, mikor Beren természetesen újra

ember, ismét rokona Morwennek: mert Beren Morwen apjának, Baragundnak első fokú unokatestvére. A kihagyott szakaszban apám az Egnor névhez ezt írta: „Damrod a gnoma" (ld. 2. jegyzet), és a betoldott szakaszban azt, hogy

Úrin ismerte Berent, „és

szolgálalába vette egyszer, tekintettel fiára, Damrodra". Itt nincs semmi utalás rá, mi lehetett ez a szolgálat; dc Az

elveszett mesék könyve ,, sémái" közül a másodikban A Nauglafring meséje vázlata utal Beren és Tinúviel fiára, Elwing apjára,

a Daimord névnél, bár a megírt mesében végül a fiú az, aminek maradnia is kellett: Dior. Föltehetően a Daimord

azonosítható Damroddal. Nem tudok magyarázatot a „Damrod a gnoma" beiktatásra az „Egnor" helyett a kihagyott

szakaszban - elképzelhető, hogy futó gondolat volt csupán, lenne Beren apjának Damrod a neve. Megjegyezhető itt, hogy mind a kihagyott, mind a behelyettesített szakaszok igen világossá teszik: Beren és Tinúviel

történetének eseményei a Szá- ma-Se Könny Csatája előtt játszódtak.

(ii) Tasarinan Csatája

Elhangzik jelen mesénk kezdetén, hogy „igen régi napokról szól, e nép [az emberek] történetéről még a Tasarinan Csatája

előtti időkben, mikor az első emberek Hiszilóme sötét völgyeiben megjelentek". Színre ez szélsőséges ellentmondást tartalmazó közlés, hiszen sokszor elhangzott: az embereket Hiszilómeba a Száma-Se

Könny Csatája idején zárták, a Turambar meséje pedig a csata után zajlik - ez nem is lehetne másképp. A megoldás kulcsa

mindazonáltal az épp idézett mondat kettős jelentésében lelhető. Apám nem úgy értette ugyanis, hogy ez az emberek ősi

napjairól szóló történet, mielőtt ez a nép Hiszlómeban megjelent volna; hanem úgy érthette, hogy „ez ősi, régi napoknak a

története, amikor az emberek először jelentek meg Hiszilómeban - sokkal a Tasarinan Csatája előtt". Tasarinan a Fűzek Földje. Nan-tethren A szilmarilokban; az első szólajstromok vagy szótárak megadják a tasarin „tünde"

alakot és a gnoma tathrint, ' jelentésük: „fűz". A Tasarinan Csatája sokkal később zajlott, a Valinorból indult nagy expedíció

keretében, mikor is a Nagy Földeken rabszolgaságban sínylődő noldók felszabadítása volt a cél.

(iii) A Turambar meséjének földrajza

Az a rész, ahol a Túrint elfogó orkok vonulásáról olvashatunk, további alátámasztása annak az elgondolásnak, hogy „a

hegyek eredetileg összefüggő láncot alkottak, a déli nyúlvány ekképp... Hiszilóme déli védfalául szolgált, míg az Angband

feletti északi ormok a hegylánc tulajdonképpeni nevét adták; mert itt az áll, hogy az orkok „mindig a sötét hegyek vonulatát

követték ama vidékek felé, ahol aztán felmennek a komor magasokba, és fejüket gőzök burkol- ják-környülik", és „nevezik

pedig ott ezeket a magasokat így: Angorodin avagy

* Tasarinan fennmaradt, mint változatlan qenya név: „a tasarinani fűzligetek", ld . A két torony , 111. 4. a Vas Hegyei, mert legészakibb nyúlványaik alatt terül el Angband, a Vas Pokla".

Hogy a rodothlik barlangüregei hol is lehettek, összhangban azzal, amit később Nargothrondról megtudunk, tárgyaltuk már,

ahogy az Ezüsttál topográfiáját is, a szakadékét, melynél Turambar leölte Glorundot, a későbbi Teiglin, Celebros és Nen Girith

vonatkozásában. Akadnak továbbá utalások a mesében, hogyan is feküdtek a rodothlik barlangjai Tinwelint királyságához

képest, csakígy ahhoz a vidékhez, ahol az erdei emberek lakoztak. Mondják, hogy „a rodothlik ősi lakhelyei mármost nem

voltak oly irdatlan messze Tinwelint birodalmától, bár közel se éppen"; míg az erdei emberek „házai voltak mosolygósabb

vidéken, erdőkön, melyek nem messze terültek a Siriontól, vagy ennek a folyónak a dombos partoldalán, a középső folyás

szakasza mentén", ami tűrhetően egybevághat Brethil Erdejének fekvésével. A régió, ahol éltek, olvashatjuk ugyanabban a szakaszban, „igen sokjárás- nyira a rodothlik folyójától", ott terült cl, és

Glorund dühe igencsak felszítódott, hallván, „létezik egy ilyen bátor embercsoport messze a folyón túl"; és ez is jól illeszthető

a kidolgozott földrajzi koncepcióba- Brethil, való igaz, jókora távolságra volt a folyó túlján (Narog a folyó), ha valaki

Nargothrondtól közelítette meg. Erős a benyomásom, hogy ha a Nagy Földek nyugati felének geográfiája talán még mindig kicsit ködös és bizonytalan,

némely fontos szempontból azért már ugyanolyan lényegi struktúrája és viszonylatrendszere alakult ki, mint amit A

szilmarilok csatolt térképe mutat.

(iv) A vaták befolyása

Akár a Tinúviel meséje ben, a Turambaréban is számos helyen történik utalás arra, milyen nagy is a valák hatalma a

Nagy Földek embereinek s tündéinek dolgaiban - és szó esik imákról, hálaadásokról és kérésekről, melyeket hozzájuk

intéznek: így Túrin kísérői „köszönték is... a valáknak", hogy Artanorba szerencsésen megérkezhettek, s még

figyelemreméltóbb, hogy Úrin „szólította Nyugat Valáit, lévén hogy sokat tanult erről, mint is kell hozzájuk fordulni, tanulta

ezt Kör eldáitól - a gnomáktól, kikkel kapcsolata volt -, és szavai, ki a megmondhatója, miként, eljutottak Manwé Szúlimóhoz

Taniquetil magasain át". Úrin már „tündebarát" volt, a noldók tanítványa; vö. a helyettesítő szakasszal. „Válaszoltak"

fohászára? Talán ez a jelentése az igen különös kifejezésnek: „a valák adta szerencse úgy hozta", mikor is Flinding és Beleg

megtalálja Túrint jószerén épp ott, ahol az orkok táborába behatoltak. ' Valák-küldte álmokat láttak a rodothlik főnökei, bár ez változott később és a vala-vonatkozás kimaradt (ld. 10. jegyzet); az

erdei emberek mondták: „Bár

* A gnoma szótárban itt ez a címszó: gwalt , jó szerencse" - minden gondviselés-jegyű gondolat vagy történés: »a valák adta

szerencse«, i walt ne Vanion". ellebbentenék a valák a bűvöletet Nínielről végre"; és Túrin keservesen felordított, „a valák ellen szólván így máris,

átkozva végzetét". Érdekes utalás a valákra (és hatalmukra), ahogy Tinwelint Mavwin szavaira - „te nékem csak egy erdei lakozóhelyet adj, s

vele a fiamat... " - ezt válaszolja: „Ezt a kérésed én nem teljesíthetem, én csak egy vad erdő-tünde király vagyok, nem a nyugati

szigetek valója". A Gilfanon meséje ténylegesen megírt parányi részében a sötét-tündékről esik szó, akik Paliszorban

maradtak, s azt mondták-mondogatták, „hogy az ö fivéreik nyugatnak mentek, a Tündöklő Szigetekre. Ott lakoznak,

mondották, az Istenek, s Nagy Nyugati Népnek nevezték őket, s úgy vélték, a tenger tűzfényes szigeteit lakják". (Ld. I. kötet

338. old. )

(v) Túrin életkora

A Turambar meséje szerint Túrin, mikor Mavwintól elbúcsúzott, hétéves volt, és aztán hét évig élt az erdő-tündék közt.

mialatt elmaradtak a hazulról érkező hírek; a Narn megfelelő évadatai: nyolc és kilenc, és Túrin tizenhét volt, nem tizennégy,

mikor „bánata kiújult". Pontosan tizenkét év telt cl odaérkezésétől fogva, mikor Orgofot agyonverte, aztán Artanorból

menekült, s ekkor tizenkilenc éves volt ő; a Atomban szintén ez a tizenkét év telt cl addig, s hogy Sacrost halálba hajszolta,

húszéves volt Túrin.

„Mármost a mese nem mondja meg a napok számát, mennyit is töltött így Turambar a rodothlikkal, de számos nap volt,

annyi biztos, és ez idő alatt Nienóri a nővé érés küszöbére érkezett". Nienóri hét évvel volt fiatalabb Túrinnál: tizenkét éves

volt, mikor bátyja elmenekült Artanorból. Túrin így a rodothlikkal több, mint (mondjuk) öt-hat évet nem tölthetett; és

mondják, hogy mikor az erdeiek főnökévé választották, „éveinek számát meghazudtolóan" bölcs volt. Bethos, az erdei emberek Túrin előtt volt főnöke „gyerekfejjel megharcolta... a Száma-Se Könny Csatáját", de megölték aztán

egy portya során, mert „szép szám éve ellenérc részt vett minden ilyen kalandban". De Bethos időtávját („gyerekként" a

Száma-Se Könny Csatájában a portya hozta halálig elegendő év telt el, hogy igen érett férfiúnak lehessen mondani öt),

nyilvánvaló, nem mérhetjük Túrinén, sem fordítva; mert a rodothlik elpusztítása utáni események, melyeknek csúcspontja az

volt, hogy Túrin megmentette Nienórit a lánynak Glorunddal esett első találkozása után, nem fedhet át túl hosszú időszakot.

Tiszta és világos, sőt, holtbizonyos az csupán, hogy Túrin igen fiatal emberként halt meg. A későbbi írások egyikében megadott

pontos időzítés szerint halálakor 35 éves volt.

(vi) A tündék és az emberek alkata

A tündéket törékenyebb alakoknak tekintette apám, mint az embereket; így Beleg „szálas alakú volt, és kiemelkedett c

népből". Túrinról pedig megállapítják (ti. Beleg és Flinding): „Ember ez, s nagyobb termetű, mint ők" - ez a változata végül

annak a meghatározásnak, hogy „nagy termetű ember ő".

(vii) Szárnyas sárkányok

A szilmarilok végén (297. old. ), Morgoth „még ellenségeire engedte végső fegyverét, amelyet készített, és Angband

mélyéről előjöttek a szárnyas sárkányok, amelyeket még senki sem látott... " Arra utal ez, hogy a szárnyas sárkányok Morgoth eredeti tervének tökéletesítései voltak (az őskép Glauning, a Sárkányok

Atyja, aki hason csúszott- mászott). A Turambar meséje szerint viszont Melkó sárkányai között akadtak kisebbek, hidegek,

mint a kígyók, s ezek közül sok tudott repülni; míg mások, szemben ezekkel a kreatúrákkal, termetesebbek voltak, forróak és

súlyosak, tűzsárkányok, és ezeknek nem volt szárnya. Mint már jeleztem, nincs rá utalás, hogy Glorund lett volna fajtájának

első példánya.

III.

GONDOLIN BUKÁSA

Hogy Eltas ekképp beszámolt Úrinnak Tinwelintnél tett látogatásáról, valamint Úrin s Mavwin, Túrin és Nienóri különös sorsáról, a

külön lapokra rótt kézirat lényegében rövid átkötéssel folytatódik, melyben a mesemondás további menetén vitázgatnak Mar Vanwa

Tyaliévában.

És hogy így szólott akkor, Eltas véget is vetett, senki nem kérdezett tovább. Lindó azonban kérte, mindenki köszönje

meg a mesét, s mondta maga ezek után: „Nos, hát ha gondoljátok, még sok minden volna mondható Glorund aranyával

kapcsolatban, s hogyan teljesült be a féreg gonosza - de hát, látjátok, ez a Nauglafring vagy a Törpök Nyakláncának

története, és ezzel kicsit várni kell még - más történeteket kell elmondanom, könnyedebb s boldogabb ma- tériájúakat,

ha tehát inkább ezeket hallgatnátok. " Mire sok hang szólalt, kérlelték Eltast, másnap mondaná el a Nauglafring históriáját, de ő így felelt: „Nem! Mert ki

tudja itt Tuor teljes történetét, és Earendel eljövetelét, vagy hogy ki volt Beren Ermabwed, és mik voltak tettei, mert

ily dolgokat jobb ismerni mindjárt kezdetek kezdetén. " És mind mondották, hogy Beren Ermabwedet jól ismerik, de

Earendel jöveteléről igen kevés hangzott el bármikor is. „És nagy baj ez", mondta Lindó, „mert ez a gnomák legnagyobb története, és ebben a házban él Ilfinol, Bronweg fia,

aki ezekről a tettekről hívebben tud, mint bárki más a Földön. " Ekkor történt, hogy Ilfinol, a Gongőr tényleg belépett, s Lindó így szólt hozzá: „Halld, ó, Bronwegnek fia Kisszív, vágy

támadott, hogy te elmondanád nékünk Tuor és Earendel meséit, de oly hamar, mint az csak lehetséges. " És Ilfinol

húzódozott volna, de szívvel mondta végül: „Roppant mese az, hétszer kell a népeknek itten Mese-tüzhöz telepedni, mire valóig végigmondható; és annyira összefonódik a Nauglafring és a tündemenetelés1

históriáival, hogy szívesen vennék segítséget Ailiostól itt, meg Sziget Úrhölgye Meriltől, hiszen az is rég volt, hogy ő e

házat meglátogatta volna". Ennek okán küldöncöket küldtek másnap a magas szilfák korinjaihoz, 2 és ezek közölték ott, hogy Lindó és Vairé

örömest látná körükön az úrhölgy arcát, mert ünnepség készül, és tündemesék nagy mondása, mielőtt Eriol

továbbutazna Tavrobelbe. Így esett, hogy három napon át az a terem nem hallott egyelőre mesét, és Vanwa Tyaliéva

népe roppant mód készülődött, de a negyedik este Meril odaérkezett, leányzóinak társaságában, és tömérdek fény s

nagy vígság áradt a helyen máris; vacsora után pedig roppant sokaság ült Tőn a Gwedrin előtt, 3 Meril leányzói ehhez a

legszépsé- gesebb dalokat zengedezték, miket csak ismert a sziget. 4 És közülük valaki azután Heorrenda népe nyelvére fodította a szót, s szólt ez ekképp. 5

De mikor a dalok elnémultak, mondotta Meril, aki ott ült Lindó székében: „Jöjj, ó, Ilfinol, kezdd akkor hát a mesék

meséjét, és teljesebben mondd, mint valaha is tetted. " Akkor Bronweg fia Kisszív... (Gondolin meséje), [sic]

Ez itt akkor az Alkötés a Turambar meséje és a Gondolin bukása között (egy korábbi „bevezetést" a meséhez alant adunk). A jelek

szerint apám habozott, melyik mese is folytassa a Turambart (ld. 4. jegyzet), de úgy döntött, ideje bevezetni a Gondolin bukását, mely

egy ideje készen volt. Ebben az Átkötésben Ailios (később Gilfanon) jelen van („Szívesen vennék segítséget Ailiostól itt... ") Eltas Turambarjának végétől,

de Eltas meséjének kezdésekor kimondottan azt hallhattuk, hogy nincs ott ő ezen az estén. Arról a javaslatról, hogy Eriol „utazna

Tavrobelbe" (mint Gilfanon vendége): ld. I. kötet 252. old. Az a tény, hogy Eltas Beren Ermabwed meséjéről úgy beszél, mintha nem tudná, ezt nem is olyan rég mondták cl Mar Vanwa

Tyaliévában, semmi kétség, azzal magyarázható, hogy a Mese-tűznél még nem mondták cl. A Gondolin bukásának mesélője, Kissziv, Mar Vanwa Tyaliéva Gongőre többször is felbukkant Az Elveszett mesékben, s tünde

neve(i) különféle formájúak (ld. Nevek változása, a meseszöveg végén). A Tűnt játék kis házában (I. kötet 16. old. ) azt mondják róla,

hogy „ősöreg ő", és hogy „ama utolsó úton ott volt Wingilotban Eárendellel, amikor Kört keresték"; és akinek Az ainuk muzsikájű ban (I.

kötet 60. old. ) „viharvert arcából élénk kék szempár villog", s aki „csupa derű, alakja karcsú - persze, apró", a akiről „meg nem mondta

volna... senki, ötvenéves-e avagy tízezer". Gnoma ö, Bronweg/Voronwe fia (A szilmarilokban Voronwe).

A „Gondolin bukása"-nak szövegei

A Gondolin bukásá nak szövegtörténete, ha részleteit tekintjük, hallatlanul bonyolult; s bár „felboncolom" itt, ahogy én értem és

látom, hozzáteszem máris, ilyesmivel nem szükséges igazából „megbonyolítanunk" magát a meseszöveg olvasását. Először is itt egy roppant komplikált kézirat két iskolai irkafüzetben, ahol is a mese címe ez: Tuor és Gondolin száműzöttei (ami

átvezet Earendel nagy meséjébe). (Ez az egyetlen cím, amelyre a korai szövegekben bukkanhatunk, de a későbbiekben apám úgy

hivatkozik az egészre, mint Gondolin bukására. ) Ez a kézirat a mese eredeti szövege (pontosabban volt), keltezése 1916- 17, s én

kényelmi szempontból (eligazodás!) csak így nevezem majd: Tuor A. - Apám nem úgy kezelte anyagát, mint tette a Tinúvielnél és a

Turambarnál (ahol az eredeti szöveget kiradírozta, aztán az új változatot írta helyébe-fölé- be); ebben a mesében nem merő új szöveg

jelenik meg ekképp, hanem a réginek jó része megmarad, vagy legalábbis a korábbi része, az eleje: ahogy a felülvizsgálat előrehaladt, a

tintaírás a ceruzaszöveg felett csaknem folyamatos, s bár a ceruzaanyag nem került radírozásra, a tinta ráírás gyakorlatilag

olvashatatlanná teszi. Ám még azután is, hogy a második változat folyamatossá válik, akadnak olyan részek, ahol apám az eredeti

változatot nem írta át, egyszerűen „áthúzta" a ceruzás alapot, ez így olvasható maradt. Így, bár a Tuor A ugyanolyan „állagú", mint a

Tinúviel vagy a Turambar (és az Elveszett mesék más darabjai), amennyiben tudniillik revízió eredménye, második változat, apám

Gondolin- béli módszere elárulja, hogy a felülvizsgálat nem volt teljes átértékelés-alakítás (jóllehet újjá-képzelés volt); mert azok a

szakaszok, melyek a mese későbbi részeiben ma is összehasonlíthatóak alapjukkal, mutatják, hogy a két verzió egymáshoz eléggé közel

halad-szalad, s ez alkalmasint érvényes olyan részekre is, ahol az összehasonlítás nem lehetséges. A Tuor A-ból, ahogy akkor állt, mikor már minden változtatás megtörtént (vagyis abban a formájában volt már a mese, amilyenben

most ismerhetjük), anyám szép tisztázatot készített ( Tuor B ), amely - ha figyelembe vesszük az eredeti bonyolult mivoltát - rendkívül

pontos, amitt-ott akadnak csak véletlenszerű átírási (átmásolási) hibák. Ez a másolat, korábban úgy véltem, föltehetően 1917-ben

készült, de ez most valahogy valószínűtlennek érződik. * Olyan

* Humphrey Carpenter a Biographyben azt mondja a mese „1917 elején íródott, mikor Tolkien lábadozófélben volt Great

Haywoodban", ám ő nyilván a Tuor A eredeti ceruzás alapjára gondol ezzel. koncepciók, mint az Ainuk muzsikája, melyre utalás történik a Tuor A toldalékában meglehettek már apám képzeletvilágában

jóval azelőtt, hogy a mesét Oxfordban papírra vetette, míg a Dictionary szerkesztésén dolgozott, de valószínűbbnek látszik, hogy a Tuor

A revíziója (ezért hát a Tuor B is, c felülvizsgálat után készült másolat) szintén ez időszakba tartozik. A következőkben aztán apám „nekiesett" ceruzájával a Tuor ő-nek, jócskán megigazgatta, bár az is igaz, hogy főleg csak a mese

kezdő részeiben, és csaknem kizárólag stilisztikai, nem érdemi elbeszélésbeli szempontokból tette ezt; ám ezek az igazítások, mint látni

lehet majd, nem mind ugyanabból az időből származnak. Némelyik külön cédulára-papírcsíkra került, és ezeknek a papírdaraboknak a

hátoldalán néha némely germán szavak etimológiája olvasható, a „Butcherbird" vagy a „Shrike" vonatkozásában; ezek az anyagok pedig

az Oxford Dictionaryben a Wariangle címszó alatt bukkantak fel. Figyelembe véve azt a tényt, hogy az egyik ily hátoldalú cetli

világosan a mese megrövidítésére tesz célzást - a szóban elbeszélt változatára (ld. 21. jegyzet) -, egészen jól feltehető, hogy a Tuor B

revíziójának jelentős része azelőtt történt, hogy apám felolvasta 1920 tavaszán az Exeter College „Essay Club"- jában. Hogy a Tuor B- hez vezető igazítások nem mind ugyanabban az időben keletkeztek, bizonyítja egy gépirat (Tuor C), cím nélkül,

mely csak odáig terjed, hogy „Melkó gonoszsága elleni virrasztó-dombotokról". Ez a Tuor B-ből került ide át mind, ha változtatások

estek azon, de nem azokról a változtatásokról van itt szó, erre következtetek, amelyek a felolvasás allkalmából váltak szükségessé.

Furcsa vonása ennek a szövegnek, hogy „foltok" maradtak ki benne: nevek számára - s ezek nem mindenüvé kerültek oda aztán. A vége

felé elég sok független változata van a Tuor B-nek (változatok ehhez képest), de mind csekély horderejű különbözést mutat csak,

elbeszélés-szempontú jelentősege egynek sincsen. Gondolom, ez afféle oldalág volt, mellékhajtás. A szövegtörténetet a következő séma

szemléltetheti:

Tuor A (eredeti 1916-17-es ceruzás szöveg)  

jócskán felülbírálva és a későbbi részek teljesen átírva

Tuor B (tisztázott másolat)  

kisebb stili sztikai revíziók (és nevek változtatása) ______

további változtatások főleg beiktatott               Tuor C (gépirat; nem jut cédulákon (és nevek újabb módosításai) messzire; kisebb stilisztikai mielőtt felolvasásra került volna 1920-ban változtatások) az

Exeter College-ben (e könyv szövege) Mivel maga az elbeszélés igen kis változásokon ment itt csak át története során (hozzátéve: a Tuor A jelentős részei csaknem

olvashatatlanná váltak, a következő szöveg a végső formájába került Tuor B, némely érdekes korábbi változattal, melyeket a

jegyzetekben adunk. A jelek szerint apám nem hasonlította össze a Tuor B tisztázatot az eredetivel, és nem vette észre mindig a

másolás során bekerült hibákat (félreírások etc. ); amikor mégis, hát ismét igazított, értelemszerűen, és nem úgy, hogy a Tuor A-t még

egyszer figyelembe vette volna. Igen ritkán, de vissza-visszatértem a Tuor A- hoz, ott, ahol ennek szövege világosan, pontosan kivehető

(mint pl. ott, hogy „vízfal emelkedett a sziklatctö vonalának közeléig", ahol a Tuor B és a Tuor C is így mondja: „a sziklatetőhöz

magasban").

A gépiratban Tuor neve végig Túr. A Tuor S-ben a név olykor javítva van Tuorról Túrra a mese elején (a későbbi felülvizsgálások

során Túrként jelenik meg), de korántsem mindig. Apám láthatóan úgy döntött egyszer, változtatja a nevet, ám a végén ez ellen volt; és

én végig Tuort adok. A meséhez érdekes dokumentum kapcsolódik: a benne előforduló nevek terjedelmes, de nem teljes listája (magyarázatokkal); már

emitt-ott olvashatatlan. A nevek ábécérendben vannak megadva, de csak L-ig. A lajstrom nyelvészeti információit a Függelékben

közlöm, ám hadd idézzem itt a lista bevezetőjegyzetét:

Itt folytatja Eriol, akit ebben Bronweg fia Elfrith ( kiigazítva Elfrinielből) vagy Kisszív vezet (s nevezték őt így szíve fiatalságáért és

csodálatosságá- ért), azoknak a neveknek és szavaknak a lajstromozását, melyek a mesékben vagy a kóri tündék nyelvén használódnak -

ahogy abban az időben beszéltek a Magányos Szigeten, vagy a noldók, rokonaik rokon nyelvén, a noldókén, kiket is ők Melkótól

megszabadítottak. Itt jönnek először azok, melyek a Tuor és Gondolin száműzöttjeinek meséjében fordulnak elő, ezek közül is a gnoma-beszéd

szavaival kezdjük.

A Tour A-ban két változata van (kihúzva az egyik) egy rövid „előszó"-nak Kisszív meséjéhez, mely nem tűnik elő már a Tuor B-ben. A

második változat így hangzik:

Mondta akkor Bronweg fia Kisszív: „Halljátok, a történet, melyet elmondok, a noldókról szól, kik apám népe voltak, és gondolom, a

nevek furcsán csengenek majd fületeknek, s ismerős nép neveződik így-úgy oly nevekkel, miket eleddig nem hallottatok még, mert a

noldók különös nyelvet beszélnek, édes az én fülemnek ez ma is, de talán nem minden eldának az. Bölcs hallgató hallja, ez közel rokona

az eldarissának, de nem úgy hangzik mindig, és én nem ismerem ennek tudományát. Ezért majd, ahol lehet, a helyes elda nevet is

mondom mindig, de sok esetben ez nem megy. Tudjátok meg hát", mondotta, „hogy A korábbi változat (felette: „Átkötés a Tuor s az előző mese között" ugyanígy indul, ám azután eltér:

... és édes az én fülemnek még, bár ha más eldaé és ember jelenlévőknek itt talán nem az, hát oly kevéssé használom majd,

amennyire csak lehet, és ezek a népnek s a dolgoknak a nevei lesznek mindig, melyekről a mese szól, s amikre, hiszen előbb távoztak ők,

mintsem az eldák maradéka Kórból eljött volna, a tündéknek nincs hű neve-szava. Tudjátok meg hát", mondotta, „hogy Tuor

Ez a „bevezetés" ekképp kapcsolódik a mese kezdetéhez. Itt, a második változatban, előjön az eldarissa az eldák vagy tündék

nyelvére, ellentéte a noldorissa (ez a meghatározás a névlajstromban szerepel); a benne foglalt megkülönböztetés dolgában ld. I. kötet

68. old. Kisszív szavaival hasonlítunk össze, amit Rúmil mondott róla Eriolnak (I. kötet 65. old. ):

„»Nyelvek és beszédek«, mondják, »sok nekem az ilyenből kettő!« Így mondta egykoron Kisszív Gongőr: »A gnoma-beszéd nekem

elég - mert hát, egykomám, nem ezt az egyet beszélte-é Earendel és Tuor és atyám Bronweg (kit tévesen hívtak így: Voronwé)?« De a

végén meg kellett tanulnia a Hindit, már ha nem akart volna hallgatni örökösen, vagy hogy Mar Vanwa Tyaliévát elhagynia ne kelljen... "

E hosszasra nyúlt előrebocsátások után útjára bocsátom a mese szövegét.

Tuor és Gondolin száműzöttjei (ami átvezet Earendel nagy meséjébe)

Mondotta akkor Bronweg fia Kisszív: „Tudjátok hát, hogy Tuor egy ember volt itten, aki nagyon-nagyon régi

napokban hajdanán ott lakott Északnak amaz országában, mit úgy hívnak: Dor Lómin vagy az Árnyak Földje, és az

eldák közül a noldók ismerik leginkább. Az a nép mármost, melynek Tuor fia volt, vándorolt vadonokon és völgyeken-hegyeken, és nem tudott s nem is

énekelt a tengerről; de Tuor nem lakozott velük, és magányosan élt a Mithrim nevű tónál, s hol az erdőn vadászott, hol

a tó partján muzsikált rozzant hárfáján, mely fából volt s a húrjai medveinak. Mármost sokan hallották nyersen zengő

énekeinek erejétjöttek messziről és közelről, hogy füleljenek e hárfapengetésre, de Tuor abbahagyta az éneklést, és

elment magányos helyekre onnét. Ott sok különös dolgot megtanult, és megismerte a vándorló noldókat, akik

okították beszédjükre, bölcselmükre; de Tuor sorsa azt sem akarta, hogy örökké azokban az erdőkben lakjék. Ezért aztán, mondják, mágia és sorsszövés elvezette őt egy nap valami barlangüreg-szájhoz, melyen át egy

rejtekfolyó folyt a Mithrimből. És Tuor bement ebbe a barlangüregbe, hogy titkát megismerje, de Mithrim vizei

bekavargatták őt a szikla gyomrába, és nem bírt a világosságra visszavergődni. És ez, mondják, Ulmónak, a Vizek

Urának akarata volt, aki a noldókat megbízta, vájják ki ezt a rejtekutat. Akkor jöttek a noldók Tuorhoz, és sötét folyosókon vezetgették őt a hegyeken átal, mígnem egyszer csak megint

kiértek a fényre, és látták, a folyó sebesen lerohan egy nagy mélyű szakadékos hasadékba, melynek oldalai

járhatatlanok voltak. Tuor most már nem vágyott visszafordulni, hanem ment egyenesen előre, és a folyó mindegyre

nyugatnak vezette őt. 6 A nap felkelt háta mögött, nyugodott arcának előtte, és ahol a víz sok nagy tömb kövön habzott vagy zuhatagosan

zuhogott emitt- ott, időnként szivárványok íveltek-villogtak a hasadékban, este pedig a sima falak izzottak a legbukó

nap fényében, és ezen okból Tuor így nevezte el a helyet: Aranyhasadék vagy a Szivárvány Tető Medre, ami gnomául

Glorfalc vagy Cris Ilbranteloth. Tuor így haladt ottan, haladt három napon át, 7 itta a titkos folyó vizét, halaival táplálkozott; és ezek arany és kék és

ezüst halak voltak, és sok-csudás alakúak. Végül a hasadék szélesült, és ahogy nyílt-tárult, alacsonyabb lett a fala,

nyersebb-durvább, és a folyó ágyán még több tömb kő gömbölyödött, melyeken a víz csak vadabbul habzott egyre,

fröcskölt szanaszéjjel. Hosszan üldögélt Tuor, bámulta a tajtékosan repkedő vizet, hallgatta hangjait, s aztán felállt,

indult tovább kőről köre szökkenve, s ahogy ment, énekelgetett; vagy előbukkantak a keskeny hasadék szeletnyi egén

a csillagok, és a hasadékmeder hamarosan Tuor hárfájának hangjától visszhangzott. Egy nap, fárasztó nagy vándorlás után megint, Tuor mély estidőn már meghallott valami kiáltást, és nem tudta volna

megmondani, miféle teremtménynek lehet a hangja. Azt mondta hát: »Tün- dérlény lesz ez «, majd: »Nem, ez csak

valami apró állat lehet, a sziklák közt nyüszít«; aztán megint olyan volt néki a dolog, mintha ismeretlen madár hangja

volna, szívének s fülének búsító harsányság, de nagyon parányi, pipegős - s mert madár hangját egyszer sem hallotta

végig az Aranyhasadékon haladván, boldog volt most, bár a hangocska gyászosnak hallatszott. Másnap reggeli kora

órán megint elkezdte az ismeretlen lény a kiáltozást, most azonban a feje felett szólt, s ő felpillantott, és három nagy

madarat látott, ahogy a hasadékon felfele szálltak, erős szárnyuk vitte őket, és kiáltoztak, ahogy a tegnapi ismeretlen

lény. Ezek sirályok voltak hát, Ossé madarai. 8 A folyóútnak ezen a szakaszán sziklaszigetek kezdtek sokasodni az árban, és lezuhant sziklákon fehér homok volt a

csatornácska oldafalai mentén, s nem volt könnyű a járás, ám Tuor lelt egy helyet, ahol talán felkeserveskedhet a

sziklamagasba végre. Akkor friss szél jött, meglegyezte arcát, s ő azt mondta: »Ez nagyon jó, és olyan, mintha bort inna

az ember«, de nem tudta, hogy a Nagy Tenger birodalmainak közelébe ért. Ahogy ment tovább a hasadék vizei felett, a lenti világ ismét szűkült, és a falak feltornyosultak, így ő egy magas

sziklatetőn haladt ott, és elérkezett egy szűk kiszögellőhöz, és ez csupa zaj volt. Akkor Tuor letekintett, és a

legnagyobb csodát látta, mert úgy tűnt, a dühös víznek árja betódul a szűk vágatba, nyomul vissza-fel a

folyómederben, akárha a forráshoz akarna jutni ott, de a víz, mely le s le áramlott a messzi Mithrimből, csak

győzedelmeskedett mindig, és vízfal emelkedett a sziklatető vonalának közeléig, és habkoronás volt, és a szél

csavargatta. Akkor a Mithrim vizei alulmaradtak, s a behatoló ár zúgva-bőgve rontott fel s fel a csatornán, elárasztotta

a szirtszigeteket, a fehér homokot elsöpörte, pörgette - így Tuor inkább menekülőre fogta a dolgot, félt, hiszen a tenger

útjait-módjait honnét is ismerhette volna; ám az ainuk szívébe sugallták, hogy másszon ki a csatornából, s akkor tette

ezt, bizony, ha nem teszi, menthetetlen elsöpri az áradat - a dagály; s ez nem is akármilyen ár volt éppen, mert nyugat

szelei korbácsolták. Tuor akkor valami tépett vidéken találta magát, fák sehol, és szél sö- pört-kavargott mindeneken,

a napnyugati vidék felől jött ez is, és a bokrok, a sövénytövek is belehajoltak, földig, annyira nem ismert ez a szél

ellenállást. És itt vándorolt Tuor egy darab ideig, míg el nem érkezett a tengerparti fekete sziklákhoz, és látta, először

látta az óceánt s hullámait, és a nap emez órán süllyedt a Föld pereme alá messze a tenger túlján, és ő ott állt a

sziklatetőn, kitárta karját, és a szíve tele volt való igaz nagy vágyakozással. Mondják némelyek mármost, hogy ő volt az

első ember, aki a tengerhez eljutott, és lenézhetett rá, és megtudhatta, micsoda vágyat kelt az; de hát nem tudom, jól

mondják-e. E vidéken telepedett meg most, lakott pedig egy üregben, melyet nagy fekete sziklák óvtak, s az üreg alját fehér

homok fedte, kivéve, ahol a magas ár kék vízzel permetezte be; hab s tajték azonban ide be nem hatolhatott, legföljebb

igen vad viharok idején. Hosszan időzött ő itt magányosan, és sokat járta a partokat, vagy kószált a sziklákon apálykor,

ámult a nagy kerek medreken a kövek közt, a hatalmas vízinövények indáin - a hínárokon -, a csepegő üregeken, meg a

különös tengeri madarakon, melyeket rendre megismert; ám a víz emelkedése-apadása maradt számára ezután is a

legnagyobb csoda, meg a hullámok hangja, és mindig újnak hallot- ta-látta, és mindig elképzelhetetlennek érezte. Mármost aztán a Mithrim csöndes vizein, melyen a kacsa vagy a vízityúk hangja messze száll, utazgatott ő régi kis

csónakon, orra olyan volt, mint a hattyú nyaka, és ezt veszítette el ő aznap, hogy a rejtekfolyóra bukkant. A tengeren

még nem volt kalandja soha eddig, de a szíve egyre emésztette addig ismeretlen vágyakozással, és csöndes esteken,

mikor a nap letűnt a messzi tengerszegélyen, ez az érzés vad vággyá izzott fel benne. Faanyagot szállított neki a folyó a hasadékon; jófajta fa volt ez, mert noldók vágták le Dor Lómin erdején, és

úsztatták neki, használná. De ő egyelőre lakozóhelyén építkezett, azt alakította ki, az üreget, melyet az eldák ma is így

neveznek: Falasquil. Ezt ő lassú munkával ékesítette, kerültek oda szép faragások, vadak, madarak, fák, virágok másai,

mind, amit csak megismert a Mithrim vizeinél, s közöttük volt Hattyú, a főnök, mert Tuor szerette ezt a jelvényt, és ez

neki magának is jele lett, csakígy övéinek, népének aztán. Eltöltött e lakozóhelyen nagy-nagy időt, míg az üres és

néptelen tenger magánya kikezdte szívét, és még Tuor, a Magányos is vágyódni kezdett emberek hangjára. Itt az

ainuknak9 kellett tenniök valamit: mert Ulmó szerette Tuort. Egy reggel, hogy szemét végigjáratta a part hosszán - és a nyár utolsó napjai járták különben Tuor három fehér

hattyút látott magasan s erőteljes szárnycsapásokkal észak felől közeledni. Hát ilyen madarakat ő ezen a vidéken

eddig nem észlelt jeladásnak vette a a dolgot ekképp, s mondta: »Soká járt távol az én szívem onnét, úton; íme! most

végre követhetem ezeket a hattyúkat. « És a hattyúk, csoda-e, ürege előtt ereszkedtek le a vízre, és ott hármat

körözvén úszván, megint fölemelkedtek, szárnyaltak lassan dél felé a part mentén, és Tuor felkapta hárfáját és

dárdáját, s követte őket. Hosszú nap járóföld volt az, mit Tuor aznap megtett; és estére elérkezett egy vidékre, ahol megint voltak fák, és a

föld mindenestül más arcot tárt, mint az, amelyen átjött ő ide, és végképp különbözött Falasquiltól. Mert ott Tuor a

sziklatetőről csak barlangosüreges falakat látott, és csupasz-kopár síkot, amerre nézett, más irányba, keletnek kékes

szegélyéig tartott e sivárság. Hanem most hosszú, meneteles-szép partsáv fogadta, és távoli dombok meneteltek

egészen a tengernek szegélyéig, és sötétlő oldaluk csupa fenyő volt, mélyzöld erdőség, s lejjebb bükkök szökkentek és

ősi tölgyek. A dombok tövén fürge források vize szaladt, szűk vágatokon, de szelíden, elérve így a tenger sós habjait. E

kis medrek némelyikét Tuor átalugorhatta, mert csorgok voltak a vizeik csupán, de máskor szélesebb vágatok

fogadták, így a haladás nem volt mindenképp kellemes, de csak ment, ment makacsul és kitartóan, hiszen a hattyúk

szava ígyen szólította, röptük iránya, s hogy olykor megállapodtak feje felett, köröztek, majd megint továbblódultak

nagy, lengő szárnyon, előre s előre, de a földre sosem szálltak le, csak zúdultak fenn, bátorították tovább, tovább. Mondják, így haladt Tuor messzi-messzi, sok napon át, és hogy télen, bármily keserves volt is az évszak, észak felöl

még gyorsabban jutott előre, nem zaklatták vadak, nem törődött az idő viszontagságaival, kora tavaszra csak eljutott

egy folyónak torkolatához. Itt a vidék nem volt még annyira sem zord, sokkal kedvesebbnek mutatkozott, mint

legszebbjén is akár Észak, meg az Aranyhasadék, s Tuor érezhette, igencsak déli vidéken járhat ő már, ezt olvasta le a

nap és a csillagok állásáról is; ám jobbját mindig a tengerhez igazította. A folyó már most derekas mederben folydogált, és dús földek szegélyezték; harsogó zöld volt a fű, kedves a liget az

egyik oldalon, és fákkal borított lejtők a másikon; vize álmosan ömlött a tengerbe, nem küzdött, mint a Mithrim

küldeménye északon. Hosszú földnyelvek nyúltak be a kiszélesedő torkolatba, nád borította mindet, sűrű bozót, s

kijjebb, már a tengerben, homokpadok sorjáztak; ezeken meg annyi volt a madár, hogy ilyet Tuor addig még csak nem

is álmodhatott. Csipegésük, víjjogásuk és füttyögetésük zaja betöltötte a levegőeget; s itt, a tömérdek szárny

forgatagában, Tuor el is vesztette szeme elől a hattyúkat, s nem is látta viszont őket többé soha. Tuor akkor egy darabig csömört ézett a tenger láttán, mert a hosszú út elnyütte. Ez nem volt Ulmó akaratával, és

akkor éjszaka a noldók meglátogatták, álmából felébresztették. Kék lámpásaikkal vezették egy darabig a folyó mentén,

s oly szapora-nagy léptekkel haladtak a szárazföld belseje felé, hogy hajnalhasadásra - Tuor jobbja felöl - a tenger s

zajai messze mögötte voltak, s mert szemből fújt a szél, még csak a sós víz illatát se hozta. Így érkezett el hamarost

ama vidékre, melynek Arlisgion a neve, „a nádak földje", arra van ez, ahol Dor Lómintól délnek terül a világ, s elválik

ekképp a Vas Hegyeitől, melynek nyúlványai a tengerig érnek. Ezekből a hegyekből jött a folyó, és még itt is

elképzelhetetlen tiszta és tündökletesen hideg volt a vize. Mármost ez a folyó roppant híres az eldák és a noldók

történetében, és minden nyelven így nevezik: Sírion. Itt Tuor pihent kicsit, mígnem aztán vágyától sarkallva ismét útra

kelt, tovább megint s tovább, sok napon át a folyó mentén. Kibomlott a tavasz, de nem hozta még a nyarat, mikor ő egy

minden eddiginél szépségesebb tájra érkezett el. Itt a kis madarak mindenütt szerelmetes trillákkal villogtak körötte,

s ez ámulat zene volt, mert nincs énekesmadár sehol a Földön, mely úgy dalolna, annyi gyönyörűséggel, mint a Füzek

Földjének szárnyaskái; és Tuor a csodáknak ebbe a világába érkezett. Itt a folyó széles kanyarokkal szelte lapos

partjait, hömpölygött a nagy síkságon, hol a leg- szépségesebben hullámzott a sűrű fű, hosszú volt a szála, álom a

zöldje; és megmondhatatlan korú fűzfák hajoltak a víztükörre, és a folyó széles kebelét levelecskék borították, és

vízililiomok nyílnak majd, tudni lehetett, ha annak évszaka jön, most csak kardosan zöldelltek a fűzárnyakon, sás és

nád büszkén meredt s hajlongott, akárha csatasorok ringatóznának. Itt Tuor letanyázott, körötte szellemsuttogás - és

alkonyatkor is hallotta e finom hangokat, és nem s nem akart továbbindulni; és hajnalban, hogy a miriád vajvirág

dicsfénye sárgállott körötte, még kevésbé érzett mehetnéket - és maradt.

Itt látta az első pillangókat, és boldoggá tette e látvány; és mondják, a pillangóknak minden lehető-lehetetlen fajtája

él-éldegél itt a Füzek Földjén, sőt, minden pillangó innen származik! Jött a nyár, vele a pillék ideje, a meleg esték is

beköszöntöttek, és Tuor csak ámult, mennyi bogár, temérdek légy és méh, és velük édes zömmögés, ezrével mindenütt

a fényeske; ezeknek ő mind sajátlag nevet adott, és a neveket beleszőtte dalaiba, ahogy öreg hárfáján játszott; s az

énekek azóta is szájról szájra járnak, élnek. Akkor Ulmó aggódni kezdett, már megtelepedni ne akarna Tuor itt örökre, mert mi lesz akkor az ő nagy terveiből,

nem teljesülnek. Ezért nem bízta Tuor vezetését kizárólag a noldókra most már, akik titkon szolgálták csak, s Melkó

haragjától félve ingatagok is lehettek. Meg a füzek varázsa ellenében nem voltak elég erősek akaratukkal, bizony, mert

hatalmas volt e fák bűvölete. Ugye, ugye, még Tuor napjai után is jöttek ide a noldók és az eldák, és keresték Dor

Lómint és a rejtekező folyót, meg a gnomák bebörtönöztetésének barlangjait; miért akarták volna épp most,

keresésük végéhez közel elhagyni a Füzek Földjét? Való igaz, boldogan aludtak itt, táncoltak, és ékességes muzsikájuk

szövődött a folyó hangjaiból, a fű surrogásából, és szőttek dús kelméket pókhálóból, rovarszárnyakból, s akkor rájuk

rontottak Melkó kísértetkoboldjai a Vas Hegyei közül, és a noldók menekülni alig bírtak, ám ez a történet nem tartozik

ide most. Íme, Ulmó kocsijába szökkent palotájának kapuja előtt a Külső Tenger csöndes vizein, és kocsiját agyaras cethal

húzta és oroszlánfóka, s maga a jármű bálna alakú volt; és nagy kagylókürtök zúgása közepette száguldott el

Ulmónanból. Oly nagy volt jármüvének sebessége, hogy nem hosszú évek alatt, mint várni lehetett volna, de napok

forgásán eljutott a folyó torkolatához. Ezen fel már nem juthatott kocsija úgy, hogy a víznek, a partoknak ne ártson;

ezért aztán Ulmó, ki a folyókat mind szerette, ezt az egyet meg különösképpen, gyalogszerrel folytatta tovább; le

derékig pikkelyes páncélinges volt ő, mint a kék és ezüst halak; haja pedig kékes-ezüst fényt árasztott, szakálla, mely

bokáig ért, ugyanilyen ékű volt, és sem sisakot, sem koronát soha nem viselt. Pikkelyes páncélinge alatt inge derengőn

zöldellett, s nem tudni, e csodát miből szőtték, de aki beletekintett ez anyag mélyeibe, mert olyan volt, látta a víz alatti

világ tündöklését-remegését, mintha foszfo- reszkáló halak úsztak volna egyszerre a szeme előtt, irdatlan szakadék

tárult. Hatalmas gyöngyökkel ékes kötél volt az öve, lábbelije két óriási kő. Vitte irdatlan hangszerét, mely is egészen különös szerkezet volt, sok csavart kagylóhéj tette össze, mind likacsosra

lyuggatott. Ha belefújt, s közben hosszú ujjait bűvösen mozgatta-billegette, mélyen zengő dallamokat csalt elő, s

ezeknek mágiája hatalmasabb volt, mint bárki más muzsikus zenéje akár hárfán, akár lanton, lírán vagy dudán, húros

hangszeren. Akkor a folyó mentén fölfelé haladva, alkonyatkor elérkezett a nádak közé, s játszani kezdett a kagy-

lócsoda-hangszeren; és közel volt ő ama helyhez, hol Tuor megtelepedett. És Tuor hallotta a zenét, meg is dermedt

nyomban. Térdmagas fűben állt, és nem hallotta már a bogarak zümmögését, sem a folyóparti hullámzajokat, és a

virágok illata nem ért el orrcimpáihoz; hanem tengeri tarajok zúgását és madarak víjjogását hallotta, és lelke

egyszerre sziklás partok után kezdett vágyódni, és az alábukó kormoránok placcs-zaját hallotta volna áhítozó szívvel,

és azokat a helyeket járta volna sorra, ahol a tenger üregeket váj a fekete sziklákba, s közben üvöltve hallatja

akaratának fenséges szavát. Ulmó akkor felállt, beszélt hozzá, s ő rettenetében azt hitte, most hal meg, mert Ulmó hangjának öblös mélysége

minden mélyeknek mélye; akár az ő szeme, csakígy a világ mérhetetlen mélyessége az; s így mondta Ulmó akkor: »Ó,

Tuor, magányos szívű, te, nem akarom én, hogy örökké szépségek helyén időzz, madarak s virágok közt; sem azt nem

óhajtottam, hogy kellemes vidékeket szelj át, 10 de így kell lennie. Hanem mostantól haladj már a neked rendelt úton

tovább, ne állj meg, ne tanyázz le, mert messze még a hely, ahol sorsod vár. Menned kell pedig úgy, hogy az országokat

rendre a gondothlik után kutatva járod, a kőben lakók lakozóhelyét keresve, és a noldók titkon fognak követni téged,

így kísérhetnek csak, Melkótól való félelmükben. Szavakat adok majd nyelvedre, mit szólj ott, ahol egy darabig aztán

elidőzöl. Lehet, persze, hogy életed ismét a hatalmas vizek mellett folytatódik; s bizonyosság, hogy lészen egy

gyermeked majd, kinél jobban senki emberfia nem fogja ismerni és érteni a végtelen mélyeket, legyenek azok bár

tengeréi vagy égiek. « Ulmó akkor beszélt még neki tervéről és óhajáról, ám Tuor mindebből keveset értett akkor, és

csak félt nagyon. Ulmó erre oly ködökbe burkolózott, mintha tengeri lég venné körül, itt, e belföldi helyen, és Tuor, fülében ama

zenével, boldogan visszatért volna a Nagy Tengerhez; emlékezett azonban a parancsra, és ment tovább a folyó mentén

a szárazföld belseje felé, és így haladt nappalig. Mert ő, aki hallotta Ulmó kagylókürtjét, tudta, aki egyszer ezt

meghallotta, haláláig hallja, és Tuor tudta, ez nem hiú beszéd. Hogy megvirradott, elfáradt ő, aludt, míg le nem szállt megint az alkony, és jöttek a noldók, vezették. Haladt ő így

sok napon át szürkülettől hajnalig, éjeken, és nappal aludt, és ezért volt, hogy utóbb nem is emlékezett a helyekre,

melyeket érintett, sem az ösvényekre, melyeken haladt ezekben az időkben. Tuor s kísérőcsapata fáradhatatlanul

kitartott, és a vidék hullámzó dombok sora lett, és lábuknál a folyó lustán kanyargott, és sok-sok kedvesség

kecsegtetett mindenünnen; ám ilyenkor a noldók feszengeni kezdtek. »Ezek«, mondták, »olyan tájak, melyeket Melkó

koboldkísértetekkel népesített be, megfertőzve gonoszsággal itt ő a világot. A gyűlölet lényei ezek. Messze északra - de

jaj, nem elég messze, bár lennének tízezer mérföldnyire - ott húzódnak a Vas Hegyei, ahol Melkó rémuralma honos, és

mi az ő rabszolgái vagyunk. Való igaz, hogy titkon merészelünk téged is vezetni csak, és ha tudná, mi a célunk, a

balrogok kínzása lenne borzadály sorsunk. « S hogy ily félelem szánkázott rajtuk s bennük, a noldók csakhamar valóban el is hagyták Tuort, aki egyedül menetelt

tovább a hegyek közt, dombok közt, s a noldók távozása balsorsosnak bizonyult számára aztán, mert „Melkónak sok

szeme van", mondják, és míg Tuor a gnomákkal haladt, vitték őt sötétben rejtekutak sok zeg- zugán, alagutakon át a

hegyek alatt. De most eltévedt ő, kúpokra, dombhátakra kapaszkodott fel, hogy a vidéket tisztábban lássa. Lakozó

népnek azonban nyomát sem fedezte fel sehol, s való igaz, hogy a godothlik városát nem volt könnyű megtalálni, íme

ezért, hogy Melkó s kémei sem fedezték fel addig. Mondják mindazonáltal, hogy ez idő tájt a kémek kiszimatolták:

ember különös lába járja e tájat, s így Melkó megkettőzte éberségét, s mindenre nagyon figyelt. Most, hogy a gnomák félelmükben otthagyták Tuort, bizonyos Voronwe vagy Bronweg azért csak követte őt

messziről, leküzdve rettegését, de korholása nem öntött lelket a többiekbe. Tuorra most rettentő fáradtság tört, s így

ült ő egy surranó vizű folyónál, és szívét gyötörte a tenger vágya, és az járt az eszében csak, hogy a folyó mellett vissza

kellene fordulnia, le a végtelen vizekhez megint, menni, oda menni, hallani a bömbölő-zajló hullámokat. De ez a

Voronwe, a hűséges, odament hozzá ismét, és hozzá hajolva a fülébe suttogta: »Ó, Tuor, gondold és hidd azt, hogy

egyszer betelik még a te szívednek vágya is; hanem most kelj fel és indulás. Nem hagylak el. Nem vagyok út-tudója

noldó, inkább kézműves, fából és fémből készítek dolgokat, és csak utóbb csatlakoztam a kísérethez. De régóta hallok

suttogásokat, szavakat nagy titkon, elérnek a rabsors gyötrő világán, s azt hallom így, hogy van egy város, ahol a

noldók szabadok lehetnének, ha meglelnék az oda vezető titkos utat; s mi ketten, nem vitás, " meg fogjuk lelni a Kő

Városához vezető utat így, ahol a gondothlik szabadsága vár ránk. « Tudjátok, a gondothlik voltak azok a noldó-rokonok, akik Melkó hatalmát egyes-egyedül tudták elkerülni a Száma-

Se Könny Csatája után - holott a gonosz ainu mind lemészárolta vagy fogságba verte népüket,12 és veszett varázslatot

kerített köréjük, kényszerítette őket, hogy a Vas Poklain éljenek, és bárhová csupán az ő akaratával és az ő parancsa

szerint mehessenek aztán. Hosszasan kereste Tuor és Bronweg13 e nép városát, míg soksok nap után végre elérkeztek egy mély völgybe a

dombok közt. Itt a folyó ágya egyszerre köves lett, futása zajos, és égerek sűrű sora függönyözte lombbal; a völgy

oldalai pedig meredekek voltak, mert emelkedtek itt valami hegyek, közel, melyeket Voronwe nem ismert. Itt a zöld

falban lelt a gnoma egy nyílást, mely mintha nagy ajtó lett volna a lejtős oldalban, és ezt sűrű bozót fedte és liános

aljnövényzet; Voronwe átható pillantását azonban semmi ilyesmi meg nem téveszthette. Mondják mindazonáltal, hogy

az építők olyan varázzsal övezték (Ulmó segélyével, persze, akinek hatalma a folyó vizében ott futott, még ha a

partokon Melkó uralmát rettegték is), hogy senki nem, csak noldó vér bukkanhatott rá így véletlenül; Tuor soha meg

nem találta volna, ha nincs az állhatatos gnoma Voronwe véle.14 Mármost a gondothlik így tették titkossá

lakozóhelyüket, még Melkó számára is; de ennek ellenére a bátrabb noldók közül sokan szöktek erre a Sirion folyó

mentén ama hegyekből, és sokan a vesztükbe rohantak így, mert Melkó gonosz hatalma mérhetetlen, ellenben

néhányan közülük, számosan így is, meglelték a bűvös bejáratot, bejutottak a Kő Városába, és gyarapították

népességét. Roppant nagy volt Tuor és Voronwe öröme, hogy e kaput megtalálták, de ahogy beléptek, azt láthatták, hogy nagyon

sötét a további út, keserves rajta a járás, labirintusosak a kacskaringói; és hosszú időn át haladtak görnyedezve

alagútjaiban. Félelmetesen visszhangzott minden, és mögülük folyton számlálhatatlan láb zaja hallatszott, s Voronwe

meg is rettent, mondván: »Ezek Melkó kísértetkoboldjai, a dombok orkjai. « Akkor futásnak eredtek, köveken

bukdácsoltak, el is estek a sötétben olykor, míg végre rádöbbentek, hogy megtévesztés volt az a hely. Hosszú

igyekezet, megannyi rettegés után eljutottak valahová, ahol messze fény derengett, meg- megvillogva, s elértek egy

kaput, mely hasonlított bejövetelükéhez, csak nem volt benőve-be futtatva semmivel. Kiértek hirtelen a napvilágra, s

egy darabig nem láttak, hanem megszólalt egy nagy gong, és fegyverzaj is hallatszott, s íme, körülvette őket páncélba

öltözött harcosok jókora csapata. Felpillantottak, látták végre, hogy - ó! meredek hegy lábánál voltak, sőt, kört záró hegyekénél, e körben nagy síkság

terült el, s ennek, ha nem is a legközepén, inkább közelebb a helyhez, ahol ők álltak, lapos tetejű domb emelkedett, és

azon a csúcson emelkedett egy város, és játszottak kövein a reggeli fények. Voronwe szólalt meg, a gondothli gárdához szólott, és megértették beszédét, mert a gnomák édes szava volt az.15

Majd Tuor is beszélni kezdett, és azt kérdezte, hol vannak hát, és mi ez, kik állják körül őket így, állig fegyverben, mert

valamelyest csodálkozott, inkább ámult és bámult, milyen remekbe szabott fegyvereik vannak e gárdistáknak. Akkor a

csapatból valaki azt mondta néki: »Mi vagyunk a Megmenekülés Útjának gárdista őrei. Örvendj, hogy meglelted az

utat, mert magad előtt most a Hétnevű Várost látod, ahol mindazok, akik Melkóval hadban állnak, egyetlen

reményüket lel- hetik. « Mondta erre Tuor: »Mik volnának ezek a nevek?« S a gárda parancsnoka felelt: »Ezt mondják, ezt éneklik ilyképp:

„Gondobarnak hívnak s Gondothlimbarnak, Kő Városának és Kőben Lakozók Városának; Gondolinnak, a Kő Énekének,

és vagyok én Gwarestrin is, a Gárdaörség Tornya, Gar Thurion vagy a Titkos Hely, mert rejtve vagyok én Melkó szeme

elől; ám aki legjobban szeret, csak Lothnak, úgy nevez, mert mint egy virág, vagyok én, még Lothengriol a virág is virít

síkom ölén. De, « tette hozzá, »ugye, mindennapi nyelvünkön a várost többnyire úgy hívjuk, emlegetjük: Gondolin. «

Mondotta akkor Voronwe: »Vezess minket oda, boldogan lépnénk be s látnánk. « És Tuor megtoldotta ezt, közölvén,

hogy szíve leghőbbb vágya e szépséges-erős város látása. Mondta erre a gárda parancsnoka, hogy nekik itt helyben kell maradniok, mert még sok nap van hátra őrszolgálatuk

beosztott hónapjából, ám Voronwe és Tuor csak menjen nyugodtan, ha Gondolinba vágynak; mi több, vezetőre

végképp nem lesz szükségük, mert: »íme, itt áll s magasul előttetek, el nem véthetitek, tornyai égnek meredeznek

döfölődőn a Figyelés Dombján a sík közepén. « Erre Tuor s társa átvágott a síkon, mely bámulatosan egyén- letes volt,

itt-ott törték meg csak ezt nagy görgeteg kőtömbök, gömbölydedek és simák mind, gyepágy közepén valamennyi, vagy

sziklás ágyú tavacskák mellett. Sok ösvény szeldelte ezt a síkot, és ők egy napi könnyű menet után érték el a Figyelés

Dombjának tövét (a noldók nyelvén e hely neve Amon Gwareth). Akkor nekilódultak, fel a kanyargós lépcső fokain,

elérték így a város kapuját; senki fel nem érhet oda úgy, hogy a falakról ki ne figyelnék. A nyugati kapu aranylott a

lemenő nap utolsó sugarainak fényében, így értek fel a legfelső lépcsőfokra, és sok-sok szempár meredt16 rájuk a

bástyafalakról és tornyokról.

Tuor azonban nézte a kőfalakat, nézett fel, és nézte a szökkenő tornyokat, a város csillogó tűhegy tornyocskáit

beljebb, és nézte a kő- és márványlépcsőket, melyeket karcsú korlátok kísértek védőül, s hűsítette a szálforma vízesés

szökkenése, ez a víz Amon Gwareth forrásából fakadt, és úgy szökött és iramlott, mintha az Istenek álmán tenné, s

Tuor azt gondolta, legszebb álmában nem álmodik ember ilyet, oly nagy volt az ő csodálata, mellyel Gondolin dicső

dolgait szemével befogadta. Így értek a kapuhoz is, Tuor bódult csodálattal, Voronwe repeső örömmel, hogy íme, jól tette, amit tett, elhozta hát

ide Tuort, Ulmó akarata szerint, s hogy ő maga most akkor mindörökre megszabadult Melkó rabságából. Bár ezentúl is

ugyanúgy gyűlölte, félnie neki nem kellett többé a Gonosztól,17 a bűvölő borzalom rémuralmától (és az a mágia,

mellyel Melkó a noldókat rabságában tartotta, feneketlen félelemmel járt, Melkó nekik mindig közel volt, járhattak

bármily messze a Vas Poklától, és szívük bénult, nyüszített, s nem menekültek akkor se, ha tehették volna könnyedén;

s erre Melkó gyakorta számított is). Üdvrivalgás hallatszott most bentről Gondolinból, s tódult ki a sok nép a kapun, állta körül a jövevényeket,

ünnepeltek és örvendeztek, hogy íme, megint egy noldó elszabadult Melkótól, és csak bámultak Tuor óriás termete

láttán, csodálták dárdáját, mely halcsontból készül ékes faragvány volt, hatalmas ódon hárfáját. Tépázott volt Tuar

külleme, fürtjei fésületlenek, és medvebőrből volt a ruhája. Írva vagyon, hogy amaz időkön az emberek atyáinak atyái

kevésbé voltak szálasak még, mint a mai emberek, és a tündék gyermekei nagyobb termetűek voltak még, de Tuor

mindenen és mindeneken túltett, ahogy ott állt, magasodva. Ami azt illeti, a gondothlik nem voltak hajlott hátúak,

mind amilyenné némely boldogtalan rokonuk vált, miután szüntelen bányászniok kellett vagy kalapálniok Melkó

szolgálatában, hanem aprók voltak, karcsúak és igen hajlékonyak.18 Fürge volt a lábuk, mi több, felülmúlhatatlanul

szép; édes és szomorú a szájuk, a szemükben mindig öröm villogott, de szinte könnyesen; mert amaz időben a gnomák

szívükben mind menekültek voltak, száműzöttek, s vágyuk az ősi hon iránt nem halt ki belőlük. De a sors és a tudás

lebírhatatlan vágya messzi helyekre haj- totta-űzte őket, s most Melkó lett akadályuk, s itteni lakóhelyüket oly széppé

kellett tenniök, ahogy azt csak a szerelmetesen végzett munka teheti. Hogyan esett, hogy emberek körében a noldókat összekeverték az orkokkal, kik Melkó kísértetkoboldjai, nem

tudom, hacsak nem azért, mert némely noldókat Melkó gonoszra facsart-hajtott, s bekeverte őket orkjai közé, mert

minden fajt Melkó a maga föld alatti hőjén s nyálkás nyirkán alakította. Az orkok szíve durva gránit volt, testük torz;

arcuk undokságosan ocsmány, nem mosolyogtak, nevetésük viszont olyan volt, mint amikor követ fémmel ütnek

össze, és a legeslegalkalmasabbak voltak rá, hogy Melkó gonosz céljait szolgálják. A legnagyobb gyűlölet köztük s a

noldók közt élt, akik is így nevezték őket: glamhoth, vagy a félelmetes gyűlölet népe. Íme, a kapu fegyveres gárdistái visszább szorították a sok népet, és a vándorok köré gyűltek, s akkor egyikük

szólott: »Ez a figyelés és őrzés városa, Gondolin az Amon Gwarethen, ahol mindenki szabad lehet, ha igaz szívű, de

ismeretlenül senki sem léphet be. Mondjátok neveteket. « Voronwe úgy nevezte meg magát, hogy ő Bronweg, a gnoma,

s ide19 azért jön, mert Ulmó akarata volt, hogy ezt az emberek fiát vezesse; Tuor pedig mondotta: »Tuor vagyok, Indor

fia Peleg fia, a Hattyú házából és északi emberek nemzetségéből, akik innen messze élnek, és én is Ulmó akaratából

jöttem ide, a Külső Óceánok Ura vezérel.« Akik ezt hallgatták, elcsöndesültek, Tuor mély, áradó hangja lenyűgözte őket, mert a maguk hangja inkább úgy volt

szép, mint a szökőkutak csobogása. Akkor mormolni kezdtek: »Vezessétek a király elébe. « A tömeg megmocorgott, indultak vissza, velük ment a két vándor, és Tuor látta, vasból vannak a kapuk, roppant

erősek és magasak. Mármost Gondolin utcái kővel voltak kirakva, szélesek voltak, a szegélyük márvány, és szépséges

házak emelkedtek mindenütt, kertek övezték falaikat, itt tündöklő virágok nyíltak, és sok karcsú torony szökkent,

szépségesek, fehér márványból, faragottan, így böködték az eget, való igaz. A tereken kutak vize szökött, a helybeli

madarak gyönyörűségesen énekeltek az agg fák épséges ágai között, de a legnagyobb tér az volt, amelyiken a király

palotája állt, és ennek tornya volt a városban a leghatalmasabb is, és a kapu előtt játszó szökőkutak nagy magasba,

huszonhét ölnyire lövellték fel vizük az ég felé, és kristályesőként hullt alá permetük, muzsikásan: a nap e csöppekben

villogott nappal tüneményesen, és a hold bű- vös-titkosan derengett bennük fényével éjjel. A madarak itt mind

hófehérek voltak, hangjuk édesebb, mint bármely altatódal. A palota kapujától jobbra is, balra is egy-egy fa állt, az egyik arany, a másik ezüst virágot nyitott, sosem hervadtak le

a szirmaik, mert a hajdani dicső valinon Fák hajtásaiból nevelték őket - Valinort világították így a Fák, bizony, mielőtt

Melkó és a Homályszövő el nem fonnyasztotta, ki nem szárította őket: és ezeket a Fákat a gondothlik úgy nevezték,

hogy Glingol és Bansil. Akkor Turgon, Gondolin királya, fehér palástban aranyövvel, fején gránátköves koronával egyszerre ott állt előttük -

a palota ajtaján kívül, s a fehérlő lépcsőfokok legmagasabbikáról így szólt hozzájuk: »Légy üdvözölve, ó, Árnyak

Földjének embere. Íme! jöveteled meg volt jövendölve bölcsességes könyveinkben, és írva volt, hogy te nagy dolgokat

fogsz megcselekedni a gondothlik honában, ha valóban ideérkezel. « Felelte erre Tuor, és Ulmó adott a szívének bátorságot, hangjának fenséget: »Lásd, ó, Kő Városának atyja, kötelezve

vagyok én általa, ki mélységes muzsikát szólaltat a szakadékban, és aki ismeri a tündék és az emberek szívét és

elméjét, kötelezve vagyok, mondanám neked: a Megszabadulás napjai közelegnek. Ulmó füléhez eljutott a suttogás,

hogy itt volna ez a ti lakozóhelyetek és Melkó gonoszsága ellen virrasztó dombotok, és boldog lett ő: mert szívében

harag van, és a valák szíve dúlt, szívük, ahogy ott ülnek Valinor hegyei közt s néznek le a világra Taniquetil ormáról, és

látják a noldók szomorúságát és rabsorsát, és az emberek bolyongását; mert Melkó bezárja az embereket az Arnyak

Földjére a Vas Hegyein túl. Ezért juthattam én nagy titkon ide, hogy megmondjam nektek dolgotok: szaporítsátok

hadaitok számát, készüljetek a csatára, mert megérett az idő. « Mondotta erre Turgon: »Ezt pedig én tenni nem fogom, hiába, hogy Ulmó szava van rá, és mondhatnak nekem

ilyesmit a valák mind, akkor se. Nem fogom kockáztatni népem üdvét az orlcok rémtetteit reánk hozva, sem Melkónak

tüzéből nem kér a városom.« Válaszolta Tuor: »Nem, hát ha te nem mersz bátran kiállni, akkor az lesz, hogy az orkok örökké dúlnak majd, és a

végén övék lesz minden hegyvidék e Földön, és nem szűnnek zaklatni őt tündéket s embereket egyképp, még ha a

valák találnak is rá más módot, hogy a noldókat megszabadítsák, ez lesz; de ha te bízol most a valákban, bármily

borzalmas is az összecsapás, az orkok elhullanak, és Melkó ereje parányivá zsugorodik. « De Turgon azt mondta, hogy ő Gondolin királya, és semmilyen akarat rá nem veszi, hogy kockáztassa azt, amit

hosszú korok gondos munkája hozott létre; Tuor azt felelte, mert ezt sugallta neki Ulmó, aki félt tőle, hogy Turgon

igenis nyakaskodni fog majd: »Ak- kor parancsom azt közölni, hogy a gondothlik férfijai siessenek titkon a Sirion

folyóhoz jussanak le a tengerhez, építsenek csónakokat, próbáljanak visszajutni Valinorba íme, mert az ösvények oda

mind feledésbe merültek, és a fő-fő utak eltűntek e világról, és tengerek és hegyek veszik körül, de ott lakoznak még a

tündék Kör dombján, és Valinorban az Istenek, bár hajdani vígságuknak szinte nyoma sincs már, mert bánatosak,

félnek Melkótól, és rejtik országukat, és áthatolhatatlan bűvöletből szőnek hálót köréje védelemül, ne juthasson el

partjaikra semmi gonosz. A te hírnökeidnek mégis el kell jutniok oda, és rávenniök az Isteneket, éledjenek, sújtson le

haragjuk, zúzza szét Melkót, pusztítsa el a Vas Poklát, mit ő a Sötétség Hegyei alatt rendezett be mühelyéül. « Mondta erre Turgon: »Számlálhatatlan éven át történt ez, küldönc hírnökeink lementek a Sirion nevű folyóhoz s

lopva lejjebb, a folyón, a Nagy Tenger partjára, építettek csónakokat, hogy elmúlt a tél, ez történt, fogtak be a hajóik elé

hattyúkat és sirályokat, vagy a szél erős szárnyai segítették őket, és a Holdon és a Napon túlra visszaigyekeztek volna

jutni Valinorba; de az odavezető utak feledve vannak, a fő-fő utak eltűntek e világról, és tengerek s hegyek veszik

körül, és ők ott ülnek bent vígságban, keveset törődnek Melkó fenyegetéseivel vagy a világ szomorúságával, hanem

elrejtik honukat, áthatolhatatlan bűvöletet szőnek köréje, hogy semmi gonosz ne jusson el még csak a fülükhöz se

hírként. Nem, nem: embereim éveken át nekivágtak, holott senki sem parancsolt rájuk, hajóztak a vad vizeken, hogy

soha vissza ne térjenek, igen, így vesztek el a mélyek martalékaként, vagy ma is bolyonganak valahol, árnyak közt nem

lelve ösvényt; és az elkövetkezendő esztendőben már nem vág neki a tengernek senki, inkább bízunk magunkban,

városunk erősség-erejében, hogy visszaverhetjük Melkót; és ez ügyben a valák eddig nagyon kevéssé voltak a

segítségünkre.« Tuor szíve erre nehéz lett, Voronwe sírt; és ült Tuor a király nagy forrásánál akkor, és a csobogás visszaidézte

emlékezetében a hullámok muzsikáját, és lelke zavart volt, mert visszhangoztak benne Ulmó nagy kürtjének hangjai

is, és azt gondolta, visszatér ő mégis a Sirion vizein a tengerhez. De Turgon, aki tudta, hogy Tuor, a halandó a valák

kegyeltje, s megnézte magának jól a szálas alakot, hallotta az erős hangot, küldött hozzá, kérvén őt, maradjon ott

Gondolinban, hisz kegyeli öt a király, s ha úgy óhajtja, az ő palotájában is lakozhat kedvére. Tuor erre, mert fáradt volt, a hely meg szép, igent mondott; és így lett Tuornak Gondolinban lakozása. Tuor

tetteiről, mit is művelt ő a gondothlik közt, mit nem, a mese nem beszél, de azt mondják, sokszor elszökött volna

onnét, belefáradt a sok csudába, népcsődületbe, és elhagyott erdők jutottak az eszébe, fadöntések, vagy Ulmó tengeri

muzsikáját hallotta képzeletben, elment volna onnét, ha szive nem telik meg szerelemmel egy gondothli nő iránt, ki

pedig volt a királynak leánya. Mármost Tuor sok mindent megtanult e vidéken, tanítója

Voronwe volt, kit szeretett, és aki szintén szerette, nagyon-nagyon; vagy a város ügyes emberei oktatták

ügyességeikre, vagy a király bölcseitől bölcsességet tanult. Ekképp lett aztán sokkal hatalma- sabb-jelesebb ember,

mint volt annakelőtte, és bölcsesség jegyében járt való igaz mód; és sok minden világossá vált a számára, ami azelőtt

nem volt az, és sok mindent megtudott, amit halandó emberek nem tudnak meg. Hallott Gondolin történetéről, hogyan

épült a város lankadatlan munkával tömérdek éven-koron át, s még ez is kevés volt hozzá, és hogy olyan szép legyen,

amilyennek a nép20 akarta, hát még most is folytak ezek a munkák rajta; a rejtek- alagút fúrásáról, mit a nép a

Megmenekülés Utjának nevezett, és hogyan tértek el e tárgyban az elgondolások, mi legyen, de a rabsorban sínylődő

noldók iránti részvét okán végül az alagútépítés mellett döntöttek; meséltek neki a szüntelen őrizetről, a gárda

dolgáról, hogy itt egy csapatnyi ember örökké fegyverben van, de hasonlóképp pár fontos helyen a környező hegyek

alacsonyabb helyein is; és hogyan állnak virrasztó őrök mindig a legmagasabb csúcsokon, s vannak ott

világítótornyok, melyeknek jelzőlángja bármikor meglobbantható; mert a nép ma is rettegett az orkok orgyilkos

támadásától, ha kiderül, hol lakoznak ők itt szabadon. Persze az őrzés a hegyen inkább szokás volt már csak, nem szükségszerűség, mert a gondothlik réges-rég

elegyengették, kitisztogatták, szinte fényesre csiszolták azt a síkot lent, elképzelhetetlen munkával és műgonddal, úgy

hogy Amon Gwarethhez se gnoma, se madár, se vad, se kígyó nem közelíthetett észrevétlen - sok mérföldről

felfedezték, jól látták, mert a gondothlik közt sok-sok szempár fénye égett s villogott pontosan és figyelmesen,

élesebben, mint a Taniquetilen honoló Manwé Szúlimó Istenek Ura sólymának szeme; s ezen okból aztán a völgyüket

úgy hívták: Tumladin, vagyis a simaság síkja. Ez a nagy mű, elgondolásuk szerint, be volt végezve hát, s ők maguk a

továbbiakban inkább a fémekkel foglalkoztak, elöbányászásukkal, feldolgozásukkal - készültek művészi míves kardok

és szekercék, dárdák és horgok, csodás formájú láncingek, sisakok és vaskesztyűk, lábvédők és könyökvédők, pajzsok

és buzogányok. Mondották Tuornak például, hogy ha egész Gondolin népe éjjel-nappal megállás nélkül nyilazna, akkor

se tudnák elhasználni a roppant készleteket: íjak és vesszők törhettek, fogyhattak, mindig maradt belőlük tömérdek,

évek hosszú sorának eredményeképpen. Így adódott, hogy az orkoktól azért ők évről évre mind kevésbé féltek. Tuor megtanulta itt, hogyan kell kőből építkezni, mi a kőmíves munka szíve-lelke, hogyan kél új alakra sziklatömb,

márványkolonc; de a szövés-fonás, a hímzés és a festés művészetében is jártas lett, s tudott fémekkel bánni. Csudás

zenéket hallhatott itt; és a muzsikálásban a legügyesebbek azok voltak történetesen, akik a déli városban laktak, mert

ők források és szökőkutak murmolását- csebegését is beleszőtték dallamaikba. Sok ily finomságot ismert meg,

sajátított el Tuor, s már az ő énekeiben is ott zsongtak e szépségek, és mindenki bámult, boldogok voltak a szívek, ha

különös dallamelegyeit hallgathatták. S viszont. Különös történeteket meséltek néki a Napról, a Holdról, a Csillagokról,

s arról, milyen is a Föld, mik lennének elemei, hogyan értse a mennyek mélységeit; és a tündék titkos jellegét-jellemét

is tudta már lassan, ismerte nyelvüket, de a régit-ősit is kapiskálta, és hallott llúvatarról, Mindenek Uráról, aki a világ

felett lakozik, már tudta, mi az ainuk nagy muzsikája, Ilúvatar lábánál, és az idők végtelen-mélyes mélyén, s azon is túl,

s hogy honnét egyáltalán a világ teremtése, s micsodásak e csodák, hogyan alakul bennük, ami változó és mi az, ami

kormá- nyozhatatlanul örök. 21 Hogy így megügyesedett, meg is bölcsült szép derék rendjén, s teste-lelke maga volt a bátorság már amúgy eleve is,

Tuor nagy vigaszára lett a királynak, támaszának érezte őt Turgon, neki magának fia nem lévén, helyette; és szerette

őt a gondolini nép. Egyszer történt, hogy a király azt gondolta, legyen Tuornak szépséges fegyverzete-páncélja, s hívta

legügyesebb míveseit, ezt mind elkészítenék, ajándékba, gnoma acélból, ezüsttel kiverve-ékítve; de a sisakját úgy

alakították, hogy a fémet ne csak ékkövek díszítsék, de kétfelől egy-egy hattyúszárny-forma is pompázzék; hordott

pedig Tuor kard helyett inkább szekercét-fejszét, és ezért nevezték öt gondothli nyelven így: Dramborleg, mert ütése,

ha lesújtott, mindeneket elsöpört, földre vert, és semmi vért annak ellen nem állt. Házat építettek neki a déli falakra, mert szerette a szabad levegőt, s nem állhatta azt sem, ha közvetlen szoros

szomszédsága van. Nagy élvezettel álldogált el olykor hajnalonta a bástyafalon, és a nép is gyönyörködött benne,

hogyan villog sisakján a fény - és sokan úgy mormolászták, hogy szívesen követnék őt az orkok elleni ütközetbe. Már

azt is tudjátok, az a beszélgetésük ott a palota előtt, Turgoné s Tuoré, nem maradt titok; de a dolognak nem volt

folytatása, Tuomak Turgon iránt érzett tisztelete okán, s mert ez idő tájt Tuor szívében Ulmó szavai elcsöndesültek, s

alakja is a feledés jótékony félhomályába szenderült.

Jöttek napok, teltek évek, s Tuor a gondothlik körében élt így. Rég eltöltötte szivét a király leánya iránti szerelem, s

ez a dajkálgatott érzés most mintha túlcsordult volna lassan. És Idril ugyanígy nagy szerelmet érzett Tuor iránt, és

sorsának szálai összefonódtak a jövevénnyel, méghozzá attól a pillanattól fogva, hogy először meglátta magas

ablakából - ott állt a tépett-csapzott idegen a király palotája előtt, bebocsátást kérve. Turgonnak nem sok oka lett

volna, hogy szerelmükkel szembeszegüljön, azért se, mert úgy látta, Tuor segítő rokon lehet majd, nagy reménység.

Ekképpen történt, hogy első ízben vett feleségül ember tündérlányt, de Tuor nem volt az utolsó e sorban. Sokakon volt

kevesebb áldás, és a végén nagy lett szomorúságuk. De azokban a napokban egekig csapott a vidámság - igen, ahogy

Idrilt és Tuort összeeskették a nép színe előtt a Gar Ainonon, az Istenek Terén, közel a király csarnokaihoz.

Örömünnep volt Gondoliban ez a nap, és a legnagyobb boldogság ígérete22 Tuornak és Idrlinek: Azután boldogságban

lakoztak a bástyafalra épült házban, mely dél fele nézett Tumladinon át, és ez mindenek szívének jó volt a városban,

kivéve az egy szál Meglint. Ez a gnoma, tudjátok, ősi ház sarja volt, igaz, a nemzetsége száma csekélyebbre apadt, mint

szinte bárkiké, ő azonban unokaöccse volt a királynak anyai ágon: Turgon nővére volt Isfin; és itt nem dolgunk, hogy

Isfin és Eöl meséjét elmondjuk. 23 Mármost Meglin jelvénye egy sötét vakondok volt, és ami azt illeti, ő maga kiemelkedett a kőfejtők közt, mindenféle

föld alatti és föld feletti munkálatoknak mestere ekképpen. Kevésbé volt viszont kecses úgy egész jelenésére, mint

népének legtöbbje, inkább zömök, kedélye s modora sem behízelgő vagy víg, így sok szerelem nem áldotta, és

suttogtak olyat: ork vér is csörgedezik ereiben, de hát nem tudom, igaz lehetett-é ez. Mármost ő gyakran próbálkozott a királynál, Idril kezét kérte volna, de Turgonnak ez igen terhére volt,

megannyiszor nemet mondott, mert úgy látta, Meglin indoka inkább olyasmi, hogy magasan szeretne állni, a királyi

trón fényében sütkérezni, s nem annyira a leány iránti olthatatlan szerelem vezérli. Szépséges volt e leány, ne feledjük

ezt sem, igen derekas és bátor; s a népek úgy nevezték, Ezüstláb,* mert hogy mindig mezítláb járt - fedetlen fővel is-,

hiába, hogy királylány volt, s e szokásait csak az ainuk ünnepein hagyta el; Meglint emésztette most a harag, látván,

Tuor elérte, amit ő nem. E napokban beteljesült az idők szava s a valák vágya és az eldák reménye, mert nagy szerelemben szült Idril

Tuornak fiúgyermeket, s az ő neve lett Eárendel. Mármost innentől sokféleképp értelmezik a dolgot tündék s emberek,

de úgy gondolom, ez a név, valami titkos nyelv szava volt, a gondothlik beszédéből vétetett,24 s pedig oly nyelv volt ez,

mely velük tűnt aztán a Föld színéről. Hát ez a kicsike a legeslegszépségesebb volt; sugártündöklet fehérség a bőre, szeme kékje a déli vidékek égboltjáét

felülmúlta - kékebb volt, mint Manwé öltözékének zafírjai; 25 és Meglin irígykedése máris szítódott feljebb, ahogy

született e gyermek, miközben Turgon s a nép örvendezett méltán. Tudjátok akkor, sok év telt el azóta, hogy Tuor eltűnt a dombvidéken, s hogy elhagyták őt ama noldók; de azóta is,

hogy Melkó Füléhez először jutottak el némely furcsa hírek - kuszán, emígy- úgy, változatokban -, hogy egy ember

vándorolna a Sirion vizeinek mentén. Most Melkó nem nagyon félt az emberfaj gyermekeitől hatalmának ama telje-

évein, s ezért, hogy Ulmó e faj fiát használta volna tervéhez Melkó jobb megtévesztésére, látván, hogy a valák, de meg

az eldák s noldók sem moccanhatnak úgy, hogy Melkó vigyázó szeme föl ne fedezné azt. Azért viszont gonosz szíve

meg-

* Halvány ceruzaírással a Tuor B-ben, felette: Idril Talceleb. mocorgott vészesen, hallván, mi ez újság, és kémek nagy hadát toborozta rá rögvest: orkok fiai voltak ezek,

szemük sárga, zöld, akár a macskáé, s így fúrta át a homályt is nézésük, ködön és éjen áthatolt; kígyók voltak ök, fel

tudtak kúszni a legmagasabb csúcsokra, le a. legmélyebb szakadékokba-gödrökbe, fülelni tudtak a leghalkabb

suttogásra, mit csak a fű remegtetett a dombok közt; farkasok voltak, és veszettül kóborló kutyák voltak, és nagy

menyétek, de hogy az orrcimpájuk, vérszomjas valójuk parancsára, sok hónapos szagokat is előfürkészett s tudott

máris, folyó-rohanó vízen át, és a szemük olyan lábnyomokat felismert, melyek élethosszat maradtak látatlan; baglyok

és sólymok voltak ezek, éles szemük a parányi madarak bújását nem tűrte sűrű vadon erdőn, minden egérnek,

patkánynak a miciri moccanását kifürkészte, látta nyomban a Föld akármi zegzugán. Mindezeket ő összegyűjtötte a

Vas Csarnokában, és jöttek is ezek a fajzatok nagy sereggel hozzá. Küldötte pedig őket a Földre, keresni ezt az embert,

aki megszökött az Arnyak Földjéről, de még fontosabb volt ennél, hogy minden mód keressék a rabságból menekült

noldók lakozóhelyét; mert szívét e vágy égette, s mióta: hogy ezeket lerontsa, pusztítván őket ízig, vagy rabigába törje

újra. S így történt, hogy míg Tuor boldogságban töltötte élete napjait, gyarapodván tudásban és hatalomban Gondolin

védett városán, ezek a rémteremtmények nekiláttak: s éveken át szimatoltak köveket, sziklákat, hajhászták a vágyott

nyomot az erdőn, a hangásokon, kémlelték a levegőt, a magas helyeket, végigmentek minden csapáson, ha síkságot

kellett járniok végtelen, ha völgyeket letapogatni, semmit békén nem hagytak, soha vissza nem torpantak. E hajszából

Melkónak számos más haszna is származott - való igaz, a kémhad, e rémhad tömérdek dolgot ráncigált elő, derített fel,

ami különben bújt s rejtezett, s a mocsoksereg végül így fedezte fel a Megmenekülés Útját is, melyre Tuor s Voronwe

lépett annak idején. Persze kellett ehhez a kémeknek némely kevésbé derekas noldó segítsége, akiket durva kínzásokkal fenyegettek

meg a nagy hadjárat során; mert a kapu mágiája okán Melkónak semmi teremtménye föl nem fedezte volna azt, ha

gnomák nem támogatják benne. S a Környező Hegyeket is tudták már, és itt-ott bepillantgattak a szépséges Gondolin

városára így, és messziről felbecsülhették Amon Gwareth erősség erejét; de a síkra nem juthattak be a gárda nagy

ébersége miatt, meg azok a hegyek is magasak voltak nékik. A gondothlik igazi íjászmesterek voltak, hétszer oly

messzire céloztak halálos pontossággal, mint bárki más az emberek közül; s nem tűrtek volna sólymot fönn keringeni,

kígyót alant csúszni közelükben; mert gyűlölték Melkó kreatúráit, iszonyodtak vérszomjas természetüktől. Azokban az időkben Earendel egyéves volt, s akkor jöttek a városba a rossz hírek Melkó kémhadáról, s hogy

Tumladin völgyét miként környülnék. Megszomorodott erre Turgonnak szíve, emlékezett Tuor szavaira, miket

évekkel azelőtt a palotakapunál ejtett; s háromszorozta az őrzet erejét s vigyázatosságát, minden ponton ott állt a

gárda, és készültek már a roppant hadigépek, működtek a mívesek, hadd kerülnének elrettentésül a dombokra ezek a

dolgok. Mérgező tüzek anyagát készítették, forró leveket főztek össze, nyilak és kövek garmadája állt rendelkezésre, s

úgy látszott, semmi akadálya, hogy védekezvén mindenkit és mindent elpusztítsanak, hárítsanak, aki-ami látótávolon

megjelenik ellenükben, az izzó falakra csak sandítva is; a király akkor elégedetten megnyugodott, de Tuor szíve

nehezebb volt, mert most jutottak eszébe újfent Ulmó szavai, s mélyebben értette bölcselmüket és súlyukat, mint

egykoron; Idrillel sem volt felhőtlen többé az élet így, már azért se, mert az asszony lelke még riadtabb volt, mint az

övé - több sötétség előresejtése lakozott benne máris. Tudjátok, Idril szeme oly éles volt, hogy való igaz minden sötéten átlátott, de a tündék s emberek szívébe ugyanígy

befúrt, és a jövőbe szintén - messzebbre látott így, mint az eldák mindközönségesen, pedig nékik ez adományuk; ezért

mondotta egy nap Tuornak: »Halld, ó, féljem, szívemben gyanú ébredett Meglin iránt, és attól félek, bajt és rontást fog

hozni ő erre a szép birodalomra, persze meg nem mondhatnám neked, hogyan - de attól félek, mindaz, amit tud itteni

előkészületeinkről, és egyáltalán, az Ellenség tudomására is jut majd, így az [Ellenség] új módokat talál fel, eszközöket

dolgoz ki ellenünkben, melyekre nem számítunk, s amelyek ellen ilyképp nincs védelmünk. Mondom neked, azt

álmondtam egy éjszaka, hogy Meglin kemencét épített, s váratlan elragadván Eárendelt, behajította öt oda, és utána

velünk is ugyanezt cselekedte volna; s velem meg is tehette, mert drága kincsünk gyermekünk halálát látva magam

semmi ellenállást tanúsítani nem lehettem képes. « Felelte pedig Tuor: »Van okod e félelmekre, mert az én szívem sem érez jót Meglin felöl; de hát ő a király

unokaöccse, neked is közeli rokonod így, vád ellene nincsen, és nem tudok mást, csak hogy legyünk óvatosak, így

váljunk. « De Idril mondta: »Én mást tanácsolnék: gyűjtsd össze azokat a bányászokat és földmestereket, akik Meglin

ellenében rosszul éreznek, mert nagyralátó és fennhéjázó velük a napi dolgokban. Ezek közül válassz nagyon

megbízható ébereket, akik öl minden léptén figyelnék, s főleg, ha a külső dombláncig merészkedik, de még többet is

ajánlok, a legeslegmegbízhatóbbakat vedd rá, építenének a föld alatt titkos alagutat - bármily keserves és lassú munka

is lesz az-, mely a sziklák alatt a völgybe levezet. Ez az út vigyen pedig tovább a Megmenekülés Útja felé, mert nékem a

szivem semmi bizodalmat nem súg, ami pedig az alagutat illeti, menjen tovább, egészen a Sasok Hasadékáig a déli

hegyekben; és minél messzebb jutnak vele, a sík alatt már, annál többre értékelem a dolgot - csak azt tudd, még

egyszer mondom, e munkálatokba ne vonj be mást, csupán a legesleghívebbekct. « Mármost föld mélyének oly túrói és fúrói nincsenek mások a világon, mint a noldók (és Melkó ezt tudja), de a jelölt

helyen a fold mélye különösen sziklakemény ellenállás: és mondta Tuor: »Amon Gwareth sziklái mint a vas, és csak

rettentő munkával fúrható ez, de ha nagy titkon csináljuk, borzasztó soká tart, türelem is kell hozzá irdatlan; aztán a

Tumladin-völgy alja-mélye akár az acél, semmi mód nem vájható-fúrható az a gondothlik tudomása nélkül, mert

évekbe telik az ily műnek készülte. « Idril felelte: »Bármily kevéssé örvendetes is, ez a tanácsom, és még van időnk. « Mire Tuor csak azt válaszolhatta,

hogy: »Ismeretes, a keserves szó is jobb, mint a néma hallgatás, hát jól van, kerül, amibe kerül, úgy teszek, ahogy

ajánlottad«.

Történt mármost, hogy nem sokkal erre elment Meglin a hegyekbe érc dolgában, és egyedül járt, és úgy, hogy ott

portyázó orkok elfogták, és velőkig kínzatással fenyegették meg, tudván, gondothli. Erről azonban Tuor figyelői nem

tudtak. Meglin szívében feltámadt a gonosz, és azt mondta fogvatartóinak: »Tudjátok-e, Meglin vagyok, Eöl fia, akinek

felesége Isfin volt, Turgonnak, Gondolin királyának növére?« Mondták erre az orkok: »Mit bánjuk mi azt?!« Ám Meglin

felelte: »Ó, azt bánnátok csak, ha nem törődnétek vele; mert ha leöltök, gyorsan vagy lassú halállal, nem szerezhettek

tudomást nagy és fontos gondolini dolgokról, melyeknek hallatán a gazdátok igencsak örvendene. « Erre az orkok

megtorpantak, nem nyúltak hozzá, hanem megajándékozták életével, de ellenszolgáltatásul föl kellett tárnia mindent;

és Meglin elmondta nekik, milyen a város és körötte a sík, milyenek a falak magasságra és vastagságra, és a kapuk

mennyire erősek; és beszélt a seregről, mely Turgonnak rendelkezésére áll, és a tömérdek fegyverről, amit

összehalmoztak az idők során, minden egyéb hadi felszerelésről: gépekről, gyilkos tüzekről és levekről. Az orkok megmérgelődtek mindezeknek csak a hallatán is, és vallomása után legyilkolták volna, mert felháborította

őket, hogy e védelmet Meglin is támogatta, alakította, s hogy ezzel a nagy Melkó ellenében járt s cselekedett. De Meglin

megragadta az utolsó kínálkozó szalmaszálat, mondván: »Nem gondoljátok-e, hogy gazdátoknak azzal szereznétek

igazi örömet, ha legyilkolás helyett elébe vinnétek egy ily értékes foglyot, akitől aztán maga fülével hallhatja a

hihetetlen, de való igazat?« Ezt az orkok hirtelen nagy jó ötletnek tartották, és Gondolintól visszafordultak máris a Vas Hegyei felé, mentek

Melkó sötét csarnokaiba; ide cipelték magukkal Meglint, és most ő valóban halál- veszélyben forgott, és tudta. De

ahogy olt térdelt Melkó trónja előtt, körötte a borzadalmas alakzatok árnyai, a trón mellett a vérfarkasok, a viperák,

Melkó megparancsolta neki, beszéljen, s akkor összeszedte magát, és elmondta újdonságait, és Melkó hallgatta, és

utána igen kegyesen szólt hozzá, mert amit hallott, boldogság volt a számára, és fennhéjázó magabiztosságát minden

módon visszahozta. Ennek vége pedig az lett, hogy a Meglintől szerzett értesülések alapján Melkó hozzálátott, hogy kidolgozza tervét

Gondolin elve- szejtésére. Meglin számára jutalomként fő-fő ork kapitányságot ígért - persze Melkónak az ő szívében

nem volt szándéka, hogy ily igéretét betartsa. Hogy Tuort és Eárendelt elégeti ö, az rendben volt, meg hogy Idril

Meglin karjaiba kerül; ilyen ígéretekben a gonosz mindig gazdag. Egyelőre az lett, hogy megfenyegette Meglint,

árulásáért a balrogok kezére adja, iszonytató velőig kínzásokra. Ezek a démonok korbácsokkal és lángokkal és

vaskarmaikkal gyötörték az áldozatokat, a noldókat például, akik Melkónak ellene szegültek volna, és az eldák úgy

hívták őket: malkaraukok. Meglin tanácsa pedig Melkónak az volt, ne küldje az orkokal s a balrogokat nyíltan Gondolin

ellen, mert bajosan vehetnék be rohammal a várost, bármekkora is a túlerejük, legföljebb a síkságig juthatnának. Ezért

javasolta, készítsen Melkó a maga szokott leleményességével harci szörnyeket. Hiszen oly dúska gazdagsága van, ami

fémeket s ötleteket illet, és így kellene kígyókat, sárkányokat alkotnia, ellenállhatatlan erejűeket, melyek aztán

átmásznak a Környező Hegyeken, és a síkot megszállva lánggal emésztik cl a várost, s mindenféle más rontással onnét

közelből. Meglinnek megparancsolta akkor Melkó, térjen haza, nehogy hosszú távolléte gyanút keltsen; de biztonságra Melkó

vele adta a feneketlen rettegés bűvét, így Meglinnek attól fogva nem volt se éjjele, se nappala, a félelem mint a hideg s

a forró láz szánkázott minden idegében-zsigerében. Persze takaros külső máza volt ennek, semmit el ne áruljon, és

mondogatták is Gondolinban: »Nicsak, Meglin hogy megszelidült«; és nem is volt oly nagy ellenszenv tárgya többé, de

Idril még jobban félt tőle. Meglin mondotta akkor: »Ej, eleget gürcöltem én, elég, pihennem kell, nem is megyek vissza

földmélyet vájni, ércet bányászni, hanem a vidámságot választom, részt veszek ezután a nép dalában-táncában«; így is

lett, de hiába keresett enyhületet a vígasságokban, szívében ott emésztette a feneketlen félelem. Mert Melkó az ő

számára most már örökké jelenvaló lett, és ez volt a bűvölet lényege; nem vágyott bolyongani többé Meglin a bányák

vidékén, félt, hátha újra orkok kezére kerül, és a velőig kínzást nem kerüli el a sötétség csarnokának rémségei

közepette. Teltek évek, múltak évek, és Idril unszolására Tuor csak kitartott a titkos terv valósításában, ám azt látván, hogy a

város körül a kémek hálója lazult, Turgon maga jobban érezte magát, és kevésbé szorongott. Ám az évek során Melkó

a leglázasabban tevékenykedett, s mind a rab noldó nép kettőzött hajszában bányászta és öntötte és munkálta a sok

fémet, s Melkó eközben tervezte eszközeit: lángokat és tüzeket és füstöket ötölt ki, és nem hagyta, hogy egyetlen noldó

is csak egyetlen percre akár otthagyja gyötrelme-munkája helyét, ez így ment, a rabság sora most ez lett. Akkor egy rút

napon Melkó összegyűjtötte legravaszdibb kovácsait és míveseit, és vasból-lángból megalkottak ezek munkájukkal

egy hordára való szörnyet, amiféléket csak akkor látott e Föld, s amilyeneket nem is lát egészen a Nagy Végnek

végeztéig soha többé. Némelyik oly ravaszul volt megalkotva, hogy folyni tudott, mint a lassú vizek, csak épp forró fém

volt e folyó, vagy fojtó füstgomoly, ez áradt belőlük, s belsejüket megtöltötte a leggonoszabb orkokkal,

felfegyverkezvén őket, hogy handzsáraik és dárdáik lennének; mások bronzból és rézből készültek, és a szívük s a járó

szellemük emésztő tűz volt, és mindent felperzseltek, ami elébük-körébük került, fel a prüszkületükkel, vagy

agyontiporták, ronccsá, ami élt, ami nem; más teremtményei viszont c rémek közt olyanok voltak, mint a pöre láng, és

ömlöttek maguk is olvadt fémként, s ezek aztán nem ismertek ellenállást, vas és kő szétlottyant az érintésükre, vízzé

vált, mintha puffatag hígság lenne csak külszíne hártyája mögött; ezeken lovagoltak százával a balrogok, és ezek voltak

a legvelőtrázóbb, leg- féktelenebb szörnyek, kiket csak küldött Melkó Gondolinra. Most már a hetedik nyár telt Meglin árulása óta, és Earendel még egyre zsenge kisgyerekkorát élte, becses

becézések közepette, és Melkó minden kémjét visszavonta, mert a hegyeknek ott valamennyi zuga, bukkanója és

fordulója és rejteke ismeretes volt már a számára; de a gondothlik, gyanútlanságukban, azt hitték, a gonosz ainu nem

tör többé ellenükre, látja nyilván az ő legyözhe- tetlenségüket, és lakozóhelyük hódíthatatlan erősségét. De Idril igen nekikomorult, és arcának fénye fellegesültködösült, s ezen sokan ámultak; Turgon azonban

csökkentette az örlétszámot, visszaállt a hajdani rend így, sőt, még annyi se, és jött az ösz, és a szüret ideje,

gyümölcsös, a nép boldog szívvel készült a tél ünnepélyeire: Tuor mégis csak ott állt a bástyázaton, tekintete a

Környező Hegyeket pásztázta. Mármost Idril ottan állt mellette, és a szél játszott a hajával, s Tuor azt gondolta, asszonya elbírhatatlansággal

szívfájdító szép, s lehajolt, hogy megcsókolja, de Idril arca szomorú volt, és a szava is: »Most jönnek a napok, mikor

választanod kell, döntened«, ezt mondta, és Tuor nem tudta, ezt mire vélje. Akkor bementek csarnokaikba, és ott Idril

feltárta szívét, mondván, szive csupa gyanakvás, retteg fiuk, Eárendel életéért, sorsáért, mert valami nagy-nagy gonosz

van nagyon-nagyon közel, és hogy annak a mélyén maga Melkó leledzene. Tuor erre csak vigasztalgatta, de hiába, és

Idril a titkos vájat felől faggatta, s ő elmondta, hány mérföldnyi folyosó készült cl már a föld alatt a sík öléig, és erre az

asszony szíve kicsit könnyebbült. De így is azt tanácsolta, folytassák erőltetett ütemben az alagútfúrást, s nem is

annyira a titkosság lenne már a lényeg, »mert most már rettenetesen közel az idő«. És még egy tanácsot adott

férjének, s ő ezt is megfogadta, vagyis hogy válogassa össze a legmegbízhatóbb gondothli harcosokat, s tárja fel előttük

a járat titkát, célját, hollétét. Legyen ez a válogatott gárda nagyon ütőképes, elszánt is, és Tuor lássa el őket

jelvényével, legyenek így az ő szoros népe, ürügye erre az legyen, hogy ő magas nagy úr, és ehhez joga van -

legközelebbi rokona a királynak! »Mi több«, tette hozzá Idril »apám jóváhagyását is megszerzem hozzá«. Titkon a nép

körében szétsuttogta az asszony, hogy a város végső megpróbáltatása közeleg, s vagy Tuor és fia körül sereglenek,

vagy elvész Gondolin, sTurgont is menthetetlen leölik. Nevetve válaszolták neki, hogy igen, igen, persze, s hozzátették,

Gondolin örökké állni fog, mint a valinori Hegy, a Taniquetil. Turgonnal azonban nem beszélt ennyire őszintén, s Tuomak sem engedte meg, hiába kérte, mert hiába, hogy

szerelemmel szerette Idrilt, Tuornak a király iránti hűséges tisztelete mit sem csappant - dicső és nemes uralkodót

ismert Turgonban. Idril látta, apja továbbra is vakon bízik Meglinben, valamint a város bevehetetlen erősségében, s

abban, hogy Melkó felhagyott végre próbálkozásaival, letett szándékairól. Meglin ravasz beszédei csak megerősítették

Turgont e tévhitében. Tudjátok, nagy volt e gnoma alakoskodó képessége, hiszen oly sokat turkált-furkált a sötétben, s

a nép mondogatta is: »Jogos, hogy jelvénye a vakondok«; és így, némely bányász locs- ka-fecsegése okán, értesült róla,

titkon mit forral, min munkál Tuor, s hogy e készületek mire volnának - s természetesen kidolgozta a maga tervét

Tuorénak meghiúsítására. Így közelgett el a tél, és e vidékek világához képest igen csikordítónak igérkezett, fagy lepte a Tumladin síkot,

minden víz befagyott; de a források szöktek-játszottak tovább is Amon Gwarethen, a két Fa is virult, és a nép vígságos

volt, egészen a borzalmak napjáig, melyet Melkó gonosz szíve elhozott reájuk aztán. Telt ekképp a kegyetlen tél, s a hó oly mélyen beülte a Környező Hegyeket, mint soha eladdig; de a tavasz áldó dicse

a kellő időn csak olvasztani kezdte a fehér köpenyeket s páncélokat, és a völgy itta a vizet, ki is virult tőle dúsan,

gazdagon. Ekképpen következett el a gyermekek örvendezése a Virágok Születése Napján, a Nost- na-Lothionon, és a

gondothlik szívében az új év szép ígéretei éltek már; és most végre elközelített a nagy Nyárkapu Ünnep is, a Tamin

Austa, nem volt messze. Mert tudjátok, egy ily éjen szokásuk volt Gondolinban nékik, hogy ünnepi szertartást

kezdjenek, pontosan éjfélkor, s ez hajnalig tartott, és csak zene szólt, ősi énekeket pity- mallatkor zengedeztek csupán,

s volt ez Tarnin Austa tiszteletére, és számlálatlan év óta így köszöntötték mindig a nyarat, hajnalhasadását

kórusmuzsikával, álltak közben a felizzó keleti falon; és most eljött az ébrenlét emez éjszakája, s a város tele volt

ezüstlámpásokkal, és az újdonat-leveles kies ligetekben ékszeres színek sokasága lengett, és halk zene zendült, de

énekhang nem szólalt hajnalig. A nap aláhanyatlott a hegyek túlján, és a nép elárasztotta a magasokat boldogan, mohó lelkesedéssel - kelet fele

néztek nagy várakozásban. Íme! Ahogy a nap eltűnt, s minden sötét lett, hirtelen új fény világolt fel, micsoda izzás, de

az északi magasok felől, 26 és az emberek csodálkozva ámultak, s akkor a falak és az erődítmények rengése következett

el. A csuda látvány csak fokozódott, a fényesség nőttön terjedt, és terjedezve mind hatalmasabb és vörösebb lett, és

nem más: vörös; s kétely, majd rettenet következett, mert az emberek látták a havat a hegyeken elszíneződni, mintha

vér öntené el, itatná. És így esett, hogy Melkó tüzkígyói rámentek Gondolinra. Érkeztek már a vágta hírnökök is a síkon át, hozták híreiket a csúcsokon őrködőktől; és tüzes hordákról

számolhattak be, és sárkányfonna szörnyek közeledtéről, és mondták: »Rajtunk Melkó. « Nagy lett a félelem s a

rémület a szépséges városban, és az utcák s a közök egyszerre telis-teli lettek síró nőkkel, veszékelő gyerekekkel, és a

tereken csatarendekbe álltak máris a katonák, a fegyverfogók. Gondolin hadi lobogói lengtek minden nagyobb, fonto-

sabb házon s épületen, ősi jelvények. Nagy volt a felindulás-felbolydulás a királyi palotában, és Turgon színe a fehér-

arany-vörös volt, és jelvénye a Hold és a Nap és a Skarlát Szív. 27 Mindeneknek középpontjában Tuor állt, kimagaslott a

sokaságból, és villogott ezüst páncél-láncinge; és körötte ott volt a legderekabb csapat. Íme! Hattyúszárnyak és

sirályszárnyak voltak sisakjukon jelvényeik, és pajzsukon is rendre a Fehér Szárny jele. De Meglin népe is felállt

ugyanott, és fekete volt a vértjük, és nem viseltek jelvényt, jelet, hanem kerek kis acélsipkáikon vakondokprém volt, és

kétfejű szekercékkel kezdtek el küzdeni, akár ha ásókapát forgatnának. Meglin, Gondobar hercege bizony maga köré

gyűjtött így sok harcost, alacsonyabb rendűeket, silányabb lelkűeket - mert voltak! -, és arcukon rezes fény izzott, és

felszerelésük is ily bányamélyi fényt sugárzott. |me, közben az északi dombok mind lángban álltak már, és mintha

tűzfolyamok ömlöttek volna alá a lejtőkön, le Tumladin síkjára, és a nép már érezte is a borzalmas hőt. És ott volt sok más nemzetség is, gyűlve, a Fecskék és a Mennyei Bárka népe, és ezek voltak a legszámosabban, s ők

adták mindenkoron a legkiválóbb íjászokat, s elrendeződtek a bástyafalak téresebb szakaszain. A Fecskék népe

tollakból viselt csokrot a sisakján, és fehér és sötétkék volt a színpárosuk, a pajzsuk meg bíbor és fekete, rajta

nyílhegy. Uruk Duilin volt, leggyorsabb futó, legjobb ugró, legbiztosabb nyíllövő mindenek közt. A Mennyei Bárka népe

viszont a leggazdagabbakból állott, számlálatlan volt ezek kincse, és színeik is dicsőek, és fegyvereiket ékkövek

díszítették, ezek most tündököltek az eget elöntő fényességben. E zászlóalj minden pajzsa az ég kékjét viselte színéül,

és dudora hét kőből összerakott ékszer volt, rubin, ametiszt, zafír, smaragd, krizopáz, topáz és borostyán, a sisakjukon

pedig nagy opál villogott. Főnökük Egalmoth volt, és kék köpenyt viselt, melyre a csillagok kristállyal voltak

reáhímezve, és hajlott volt a kardja - egy noldó sem járt különben görbe karddal! de ő is inkább az íjában bízott, és

messzebb lőtt vele, mint a seregből bárki. Ott volt még a Pillér népe - a „Támducok" -, meg a Hótoronyé, és ezeket mind Penlod vezényelte, a legmagasabb

gnoma. Aztán jött a Fa népe, és nagy ház, és öltözetük zöld. Vasalt bunkókkal vagy hurkokkal küzdöttek, és Galdor

urukat tartották Gondolin legkiemelkedőbb harcosának, Turgon állt csak előtte. Olt volt az Aranyvirág házának

minden tagja, főnökük Glorfindel köpenye úgy telistele volt hímezve arannyal, hogy mintha tavaszi sárga virágos rét

lobogott volna vele, ahol járt; fegyverzetét is a legmívesebben kimunkált aranyak ékítették. Akkor jöttek a város déli feléből a Forrás népei, és Ecthelion volt uruk, és gyönyörűségük az ezüst és a gyémánt

ékszín, viseletüké; és igen hosszú és fényes és sápadt kardokat forgattak amúgy, és fuvolaszóra mentek a harcba.

Mögöttük pedig sereglett a Hárfa nemzetsége, és ez igen derék harcosokból álló zászlóalj volt; vezetőjük Salgant

azonban gyáva, és Meglinnek nagy hízelkedője. Ékeskedtek ők ezüst és arany váll-lapokkal, bojtosokkal, és ezüsthárfa

ragyogott a mellvértjükön-ingükön, fekete mezőben; de Salgant aranyfelsőt viselt, és csak ő ment lovon csatába

Gondolin minden harcosa és fia közül, mert zömök volt és súlyos. Az utolsó zászlóalj volt pedig a Düh Kovácsaié, és itt a legjobb vasmívesek és kézmívesek voltak együtt, s mind

jobban tisztelte az összes többi ainunál kovács Aulét. Kalapácsforma nagy buzogányokkal küzdöttek ők, s pajzsaik

nehezek voltak, mert karjuk igen erős. Hajdan-napokban a Melkó bányáiból szökött noldókból verődtek össze, és

elmondhatatlan volt gyűlöletük ama gonosz ház és a balrog démonok iránt. Rog volt a vezetőjük, a legerősebb gnoma,

hadfi értékben alig második a Fa Galdorja mögött. Ezen nép jelvénye a Vert Üllő volt, és szikrát szaggató kalapács volt

a pajzsukon, és a vörösarany s a fekete vas adta gyönyörűségüket. Nagy sokaság volt ez a zászlóalj, riadozó szívű egy

sem akadt soraikban, és mind a jeles házak közül ők büszkélkedhettek a legtöbb harci dicsőséggel a kárhozat ellen

vívott csaták során; de nem voltak szerencsések, a harcmezőről viszont soha el nem futamodtak, haltak Rog körül, ha

kellett - s kellett most, és el is tűntek a Föld színéről; velük tömérdek mesteri és művészi ügyesség veszett el

mindörökre. 28 Ez volt a tizenegy ház, ez volt rendjük, íme, így sorakoztak fel a gondothlik jelvényeikkel és jeleikkel, színeikben, és

a tizenkettediknek lehetett venni Tuor testörségét, a Szárnyakat. E főnök arca komor, nem olyan ő, mint aki sokáig él

mostan - és odahaza, házában Idril a falak védelmében még páncélingbe öltözik, keresi Eárendelt, s ez a gyermek igen

riadt a szoba falán játszó sok rémvörös fény láttán, nem alszik már; és eszébe jutnak dadájának, Melethnek meséi a

tüzes Melkóról, hallott tőle ilyeneket olykor, és most ez felkavarja. Anyja azonban jön s ad rá pici láncingecskét

szintén, éspedig titkon készíttette ezt, s a fiúcska boldog vele, izgatott örömmel kiáltozik. Idril azonban sír, mert

szívében úgy imádta dédelgetett-szép városát, jó házukat, és hogy Tuorral itt élt s virult szerelmük; de most látja

közelíteni a pusztulást, és retteg, hogy a város védelme össze fog roppanni a tüzhüllők túlereje alatt. Négyórányira volt még mindig az éjfél, és az ég észak mellett keleten és nyugaton is vöröslött már; és a vaskígyók

elérték Tumladin síkját, és a tüzesek a dombok legenyhébb ereszkedőin jártak, így az őröket, kik fogságba estek, a

szerte ott portyázó balrogok elfogták már, s velőtrázó kínzásoknak vetették alá azonnal, kivétel csak dél volt, ahol

Cristhorn hasadt, vagyis a Sasok Hasadéka. Turgon király akkor összehívta tanácsát, s ott volt Tuor és Meglin is, királyi hercegek; és jött Duilin Egalmoth

társaságában, és a magas Penlod, és mögötte Rog ballagott be Fás Galdorral és Aranyvirág Glorfindellel, és Ecthelion a

zenezendítő sem hiányzott. Salgant máris remegve érkezett, a hírek tették ezt; s voltak jelen kevésbé jeles származású,

de nála derekabb nemesek még jó páran. Szólott akkor Tuor, és azt tanácsolta, hajtsanak végre nagy kitörést, mielőtt a fény és a hő a síkon túl közel ér a városhoz;

és sokan egyetértettek vele, csak ott adódtak nézeteltérések, hogy a kitörés hogyan történjék: egy seregben, és akkor a

lányokkal, asszonyokkal, gyermekekkel együtt, vagy a szövetségek külön próbálkozzanak, más-más irányba; Tuor ez

utóbbira hajlott.

Csak Meglin és Salgant volt eltérő felfogáson, éspedig azon voltak ők, hogy a várost tartani kell, őrizni, ha lehet, kincseit.

A bűntudat gyávasága mondatta Meglinnel ezt, rettegett, tudniillik, hogy a noldók közül bárki is megmenekülhet a

rémségből, mit ő hozott rájuk. Salgant meg csak visszhangozta, szajkolta, amit eszményképe mondott, s azért is tette ezt

könnyen, mert félt a csatától, ő szívesebben védekezett egy ilyen rendíthetetlennek hitt erődítményből, amilyennek

Gondolint hitték, mintsem hogy a harcmezőn próbálna vitézkedni.

A Vakondok házának feje akkor Turgon gyengéjére akart rájátszani, mondván: »Ó, királyom! Gondolinban tömérdek a

kincs, ékszer és fém és anyag, mindenféle, amit a gnomák felülmúlhatatlan mívessége teremtett és alkotott, de nagyuraid

mindezt - inkább vakmerészségböl, nem bölcs megfontolással határozni vágyván - átadnák az ellenségnek. Mert ha a síkon

győzöl is aztán, közben városodat kifosztják a balrogok, s zsákmányuk diadallal ér fel«; és Turgon felhördült erre, mert

Meglin jól számított, mértéktelen volt az ő szeretete a gazdagság s tárgyai iránt, az Amon Gwarethen álló burg29 szépségei

és értékei dédelgetett szerelmet szítottak szívében egyszer s mindenkorra; és Meglin újra szólott: »Mert lásd! Hiába

dolgoztál volna annyi számlálatlan éven át a város erősítésén, a kapukon, melyeket erő be nem tör, le nem ront; Amon

Gwareth hegyi fellegvára csak annyit érne, mint holmi völgybéli település? Aztán a tömérdek fegyver, mely itt hever

kéznél, a nyílvesszők garmadája, hát mindez annyit ér, hogy inkább szaladnál ki védtelen a nyílt mezőre? Ott tűzzel és

acéllal vár az ellenség, már most reng alattuk a föld, és a Környező Hegyek visszhangozzák a borzalmat. Ez elébe sietnél?«

És Salgant is felnyekkent, meg kell gondolni ezt, bizony, nyögte, és azt tette hozzá: »Jól beszél Meglin, királyom, hallgass

rá. « A király akkor kettejük tanácsát fogadta meg, bár mind a többi nagyúr az ellenkezőjét javasolta, hanem Turgon annál

makacsabb lett: parancsolta, a város népe a bástyákon várja az ellenség támadását. Tuor pedig sírt, így hagyta el a király

csarnokát, összegyűjtötte maga köré a Szárnyakat. Így sietett otthonához; s még azon az órán iszonyú lett a vörösség,

vakítóan lobogott, reszketett, és a hő elviselhetetlenné fokozódott, és fekete füst szállt, és gyomorkavaró, émely bűz

terjengett mindenütt a város körül, a házak között fenn.

S most jöttek, érkezvén, maguk a szörnyek a völgyön át, és Gondolin fehér tornyai beléjük vörösödtek; még a

legvitézebbek és a legderekabbak is érezték, félnek e tűzsárkányok és bronzkígyók láttán, melyek már a város

dombjának tövéig értek el; célzás nélkül lövöldözték rájuk nyilaikat. De a rémek örömrivalgást hallathattak mindjárt,

volt remény, a szörnyek, kiderült, nem képesek megmászni a meredek, szirtes dombkúpot, üveges is volt a kövek

felszíne, meg sok víz folyt örökösen rajtuk, most is. De odaheveredtek, és irtózatos gőz kezdett szállni sisteregve,

ahogy Amon Gwareth vizei és a szörnyek tűzforrósága találkozott. A hő meg akkora volt már, hogy a nők beleájultak, a

férfiak fáradtra izzadták magukat páncélingeikben, és a város forrásai, a királyét kivéve, átforrósodtak, felforrt a

vizük, és füstölögtek csak. Most Gothmog, a balrogok nagyura, Melkó seregének kapitánya összehívta tanácsát, és egybegyűjtötte roppant

fémférgeit, és parancsolta nekik, torlódjanak egymásra, így érjék el a város kapuját, és mi történt, a nagy szörnytorony

épp az északi kapu küszöbéig ért, nekidőltek a tornyoknak és bástyáknak, és rengettek mindeneket, és a kapu egyszer

csak bedőlt, és nagy lett erre a zaj: de a falak zöme rendületlenül állt. A király gépei pedig öntötték-ontot- ták a

dárdákat, a görgeteg követ, a fémet a gátlástalan bestiákra, és üreges hasuk kongani kezdett a találatok nyomán, de ez

mit sem ért, mert nem roppantak meg, hanem a tűz egyre áradt belőlük. A legfelsők akkor középütt megnyíltak, és

előözönlött belőlük megszámlálhatatlan tömérdek ork, a gyűlölet koboldkísértetei zúdultak a kapu támadt nyílásán,

hogy a várost elözönlenék. Ki a megmondhatója, mint villogtak handzsáraik, s milyen vad őrületben forgatták a széles

hegyű dárdákat? Rog akkor hatalmas hangon elüvöltötte a riadót, és a Düh Kovácsainak népe és a Fa nemzetsége Galdorral az élen

már vetette is magát az ellenségre. Roppant kalapácsaik csapásai nyomán és a bunkók zuhogására nem csupán annyi

történt, hogy belevisszhangoztak a Környező Hegyek, de az orkok fonnyadt falevelekként hullottak; és a Fecskék és a

Bárkák zúdították máris a nyílvesszők tengerét, mint az őszi zápor, úgy hullt a sok kíméletlen vessző, sűrűn, de az

orkokkal így gondothlik is buktak-hulltak, a füstben és zűrzavarban senki nem volt ennek se megmondhatója. Vad volt

a csata, vészes a kavargás, de a gondothliknak hamarosan meg kellett hátrálniok a túlerővel szemben, mely csak jött

és jött a féreggyomrokból, és ahogy hátráltak, úgy foglalták el a kísértetes orkok, e szörnykoboldok a város

legészakibb részét. Ekkor Tuor és vele a Szárnyak népe az utcákon küzd, örült forgatagban, és átvágja magát házáig, s azt látja, Meglin

megelőzte. Bízván benne, hogy az északi kapunál zajló ütközet minden más figyelmet leköt, Meglin ezt a pillanatot

akarta kihasználni céljainak megvalósítására. Sokat megtudott Tuor alagút fúró tervéről (bár az is igaz, csak az utolsó

pillanatban, hát nem tudott mégsem mindent), nem szólt a királynak, sem senki másnak, volt ugyanis egy elképzelése,

hogy az alagút nyilván a Megmenekülés Útjába torkollik, ez igen közel van a városhoz, és azt gondolta, ő ezt maga

előnyére, noldók végzetére használja majd, e tudását. Roppant szí- vósságú hírnököket menesztett Melkóhoz,

megüzenvén, foglalja el a kijáratot, a rejtek kaput, mikor erői megkezdik az ostromot, nyomban. Maga meg, úgy

gondolta, Eárcndelt a falak közt öli meg, tűzre veti a gyermeket, Idrilt a hatalmába keríti, kényszeríti, vezesse a titkos

alagút bejáratához, hadd menekülhetne ki ő a harc poklából, vihetné ráadásul a szép nőt Melkó országába ágyasául.

Meglin félt attól is, hogy a titkos jelzés, mellyel Melkó megjelölte őt, hiábavalónak bizonyult, nem menti őt a rettenetes

városrontás forgatagában, s szerette volna, ha az ígéretnek, hogy ő biztonságot és sértetlenséget élvez, valóban

foganatja is lesz. Nem volt kétsége felőle, hogy a nagy tűzvészben Tuor ott vész, mert Salgantot azzal bízta meg, tartsa

ott Tuort minél hosszasabban a király csarnokain, s így szorítsa a harcok legöldöklőbb katlanába - s mi lett?! a gyáva Salgant halálra rémült megint, hazaszaladt fejvesztetten, bebújt a kuckójába, házának legeldugottabb zugába,

Tuor meg száguldott haza népével, a Szárnyakkal. Tuor azért rohant haza, mert hiába, hogy harci szelleme odavon- zotta volna a csata legsürüjébe, de Idriltől és

Eárendeltől el kellett búcsúznia, mi több, testőrrel neki akarta indítani őket, menjenek a titkos alagúton át - remény

volt rá! - a szabad külvilágba, akárhová, csak innen el; el innen, ahol ő, tudta Tuor, meg fog halni, más nem történhet: s

mit lát? A Vakondok nép csapata tolong házának bejáratánál, s ezek a legsötétebb, a legkevésbé jószívű népek egész

Gondolinban, Meglinhez a leginkább illők. Hanem azért csak szabad noldók voltak ők, nem álltak Meglinnek semmiféle

bűvé- ben, s így Melkó varázsa sem hatott rájuk, nem voltak hajlandók segíteni vezérüknek az Idrillel való dologban,

hiába szidta-átkozta őket. Mármost Meglin a hajánál fogva ráncigálta Idrilt, szívének minden kegyetlenségével szerette volna kivonszolni az

asszonyt, lássa, mint hull a lángok közé majd kicsi fia, Eárendel; de a gyermek, akit felragadott már, nehezítette

mozgását, lefogta egyik karját, így a nősténytigrisként küzdő Idril, szépségét és karcsúságát meghazudtoló erővel és

veszetten is küzdve, késleltette a borzasztó végkifejletet. Ott küzd hát elvetemült céljaiért Meglin, káromkodva

cibálózik egy nem is oly gyönge asszonnyal, amikor - tessék! A Szárnyak nemcsak, hogy közelednek a házhoz, de Tuor

be is ront, oly bődü- léssel, hogy az orkok messze onnét meghallották, szívük mocskos lüktetése csaknem megállt. A

serényen érkező Szárnyak szétcsaptak a Vakondokok közt, ezek riadtan rebbentek mindenfelé. Hogy Meglin látta ezt,

Eárendelt késsel szúrná le már, vele mindig e kurta penge; de a gyermek beleharapott baljába, foga benne is maradt,

erre Meglin döf ugyan, de az erő hiányzott a mozdulatból, a kis páncéling is felfogta a szúrást, a kés lecsusszant; és a

következő pillanatban már zúdult rá, már rajta is volt Tuor, és dühét csak nézni iszonyat. Megragadta Meglin kést

szorító karját, eltörte egy csa- varintással, aztán derékon kapta, így szökkent ki vele a bástyafalra, és messze

kihajította a semmibe. Nagy volt a test csattanása, s még háromszor verődött oda Amon Gwareth sziklaoldalához,

mielőtt lent a lángok közé zuhant volna; és Meglin nevét szégyennel törölték még emlékezetükből is az eldák és a

noldók. A Vakondok harcosok, számbeli fölényben a kevéske-maroknyi Szárnnyal szemben, urukhoz hűen, már rontottak

Tuorra, s nagy ütések érték egymást, ám Tuornak haragja előtt senki megállni nem bírhatott most, és a Vakondokokat

szétverték, futhattak, amerre láttak, vissza akár a sötét odvaikba, már ha nem repültek át ők is a bástyafalon, urukat

követvén. Akkor azért már Tuornak bátor csapatával az események forgatag zömébe kellett sietnie, főleg mert Tuor szívében

még élt a remény: való igaz megmaradhat a város: de a kapunál igen vészes volt a csatazaj, Idrilt Voronwéra bízta, más

kardos őrökre mellette, s azon volt, hogy mielőtt visszatér, vagy hírt küld, mi legyen - hallat magáról. A kapunál, jól hallotta, csakugyan iszonyú volt a küzdelem, gonosz öldöklés folyt, s a Fecske Duilint, ahogy nyilazott

épp a bástyafokról, eltalálta az Amon Gwareth tövében felvonult balrogok tüzes vesszeje, a négyszögű, lezuhant,

odaveszett. Akkor a balrogok tovább lövöldözték ezeket a zömök nyilakat, fémrudak voltak ezek, tüzesek és horgasak,

mint kis kígyók, ha nyelvet öltve sziszegnek, s hulltak nagy ívben Gondolin tetőire, a kertekre, s amit értek, perzselték,

lángra is lobbantották néhol, virágok, pázsitok pusztultak, ágak, törzsek sebesültek, s a fehér falak is kormos feketére

váltak hamar: ami rosszabb, ezek a szörnyalakok felkapaszkodtak az egymásra halmozott csatakígyókon, s magasból,

jó szögből küldözgethették tüzes átkaikat a városra, és az lett ennek az eredménye, hogy a védők háta mögött égni

kezdtek a házak. Rog ekkor nagy hangon elkiáltotta: »Ugyan ki fél a szörny balrogoktól, mit félnénk tőlük? Az átkozottak épp eleget

kínozták a noldók gyermekeit, van mit visszafizetnünk. Most ránk gyújtanák a városunkat! Hajrá, Düh Kovácsai,

laposra verjük őket!« Erre ő maga máris emelte buzogányát, indult, a többiek nem késlekedtek; a düh segítette át őket

a sokadalmon, elöl rohant Rog, mögötte népe egy szálig, és szikrák repkedtek a szemükből, oly mérhetetlen volt a

dühük. Nagy tett volt ez a kitörés, e rajtaütés, való igaz, a mai napig éneklik a noldók, és sok orkot lökdöstek hátra

közben, bele a tűzbe épp, melyet alant saját hadaik szítottak, hanem aztán jött a java, elindultak lefelé a csatakígyókon,

hogy a balrogokkal összecsaphassanak, és iszonyúan csépelni kezdték őket - mert ezeknek, tudjuk, korbácsa van

lángból és kanna acélból, és Rog emberei kicsavarták sokuk kezéből épp e korbácsot, azzal verték őket, ahogy ők

törték rég a gnomákat; és tömérdek balrog ott veszett, ez kész csoda volt, rettenet a Melkó-hadnak, félelmet keltő

fordulat, mert mind addig a napig egyetlen balrog nem pusztult tünde vagy ember keze által. Erre Gothmog, a balrogok ura összegyűjtötte démonait, kik csak a városhoz rendelve voltak, s parancsot adott nekik

ilyképp: egy részük menjen fel, szálljon szembe Rog népével, de ez legyen a kisebbik csapat, a zöm kapaszkodjék még

magasabbra, s a városkapunál támadja hátba a Düh Kovácsait, ennek eredménye csak az lehet, hogy Rog s csapata ott

vész, vagy legföljebb roppant véráldozatok árán, nagy öldöklés közepette térhet vissza a városba. Rog azonban látta

ezt, nem hátrált hát, hanem a szemből reájuk támadókra oly vadságosan rontott, hogy ezek nem is annyira az erő,

mint a szerencsétlen helyzet okán kezdtek visszakozni, s ennek során a mélybe zuhogni, de oly démonvisítással és

sikolyokkal, mintha kínoznák őket-a biztos halálba hulltak, Tumladin felett remegett e végbúcsú-borzalmaktól a

levegőég. Utána a Kovács-had nekirontott a hátbatámadóknak, és csak nagyon nagy ork és balrog túlerő állította meg

őket - ráadásul tűzsárkány is zúdította rájuk lángját. Hulltak a derék harcosok Rog körül, vas és tűz

győzedelmeskedett rajtuk, de azóta is éneklik róluk a dalt, hogy Hetet Vág a Kovács, s hogy egy közülük héttel ér föl,

annyit vág le bosszulón az ellenségéből - minden társért hetet, tudjátok hát. De Rog halála súlyos csapás volt a

gondothliknak, zászlóaljának veszte; ráadásul hátrálniok is kellett városukban, hátát a falnak vetve harcolt egy

utcában Penlod, de nem bírhatta soká a túlerő ellenében, meghalt, s körötte számosan a Pillér és a Hótorony

nemzetségből. Melkó koboldkísértetei elfoglalták mind a kapukat, és a falak jó részét is mindkétfelől, és hozta, hogy a Fecskék és a

Szivárványok is pusztulásra voltak ítélve; s az orkok és szörnytársaik a városban is teret nyertek, eljutottak a Fonás

Teréig, mely a Palota Terével szomszédos. De halottaikból már hekatomba volt, tömérdek tetem, ezeket egymásra rakták, s akkor

látták, túl nagy árat fizettek a gondothlik soraiban vágott rendért, mert nem kaszaboltak le ők közel ennyit se a város

védőiből, mint ahányan maguk haltak. Riasztotta az orkokat az is, hogy Rog s népe a balrogok közt mekkora irtást

müveit, mivel hogy az orkok jórészt e démonok rettenthetetlensegéből merítették mindannyiszor a bátorságukat. S elhatározták: megtartják, amit hódítottak, megvárják ekképp, hogy a bronzkígyók a vasakon felkapaszkodjanak, s

ha azok egyszer elérik a falakat, kellő réseket ütnek, ezeken a balrogok lángsárkányaikon benyomulhatnak; persze

világos volt, hogy ezzel túl sokat késlekedni nem szabad, mert a sárkányok hője, amit árasztaniok kellett, egy idő

múlva, tudták, csökkenni fog, elfogy, és újraszítani azt a lángot, mely most bennük lobog, csak Melkó honi tüzein

lehetett. Hanem ahogy küldönceiket menesztették épp, mit látnak-halla- nak: édes zene zendül, és a gondothlik köréből jön, s

mi ez? Tessék! Ott jött Ecthelion és a Fonás nép, akiket Turgon eddig tartalékban tartott, mert a harci cselekményeket

igencsak figyelte ő legmagasabb tornyából ekképp. Most ez a nép maga-fuvolaszavára felvonult, és öltözékük

kristálya-ezüstje gyönyörűség volt a gondolini szemnek, de egyáltalán is, a vörös lángok, az égett feketeségek és a

romok rútságának közepette. Hirtelen abbamaradt azonban a muzsikájuk, és Ecthelion tisztán csengő hangon elkiáltotta magát, és röppentek elő

a kardok, s mire ocsúdtak volna az orkok, már ott villogtak köztük a pőre pengék. Mondják, Ecthelion népe több orkot

lekaszabolt, mint ahány összesen veszett e fajzatból az eldákkal csatázgatván korábban, és hogy Ecthelion neve

orkvilágban ma is rémszó, de bátorító harci kiáltás az eldáknál. Most Tuor és a Szárnyak csapata beleveti magát a küzdelembe, és Ecthelion mellé küzdi előre magát, a Forrás

segélyére sietve, és ők ketten most hatalmas irtást végeznek-vágnak az ellenségben és úgy visszavetik az orkokat,

hogy a kaput is csaknem elhódítják tőlük újra. Hanem ott, halljátok, újabb zajok támadtak, nyekegés, topogás

rémségesen, mert a sárkányok igencsak küzdöttek, hogy kapaszkodóösvényt találjanak maguknak fel-fel, Amon

Gwareth magasába, hogy a város falait ledöntsék; és már van is rés, mert már van fent sárkány, és nagy halom kusza

rom, ahol a torony őrei is elvesztek, betemetődve. A Fecskék s a Mennyei Bárka népe elkeseredetten küzdött a romok

közt, s hogy az ellenség kelet és nyugat felé ne férhessen így a falakhoz; de még ahogy Tuor közeledik is az orkokhoz,

rontón, az egyik ilyen bronzkígyó nekiveselkedik, veti magát a nyugati falnak, és ennek hatalmas darabja meginog, dől,

és a kígyó mögött tüzes szörny jön, rajta balrogok. Tűz lövell a féreg pofájából, és a nép perzselődik előtte, és Tuor

sisakszárnyai is belefeketülnek, ő maga azonban áll, és odagyűjti a gárdát, s mind, aki Bárkát és Fecskét még élve lát s

lel, míg jobbján Ecthelion serkenti déli Forrás népét. A sárkány jöttén az orkok bátorsága is visszatér, és a balrogok mellé sodródnak, kik a résen át nyomulnak befelé, és

borzalmasan kaszabolják a gondothlikat. Tuor akkor leöli Othrodot, az orkok egyik nagyurát, aki sisakját zúzná, és

Balcmeget levágja, s Lugot fejszéjével úgy találja, hogy térdben elmegy alóla a levágott két lába, Ecthelion pedig a

kísértetkoboldok két kapitányával is elbánik, legfőbb bajnokuknak, Orcobalnak fejét fogakig zúzza fentről; és a két úr

nagy bátorsága révén a balrogok közé is bekeverednek, itt Ecthelion három ily démonhatalmút leöl, mert kardjának

fényessége áthatol azok védőöltözetén, tüzüket is semmisíti, és pusztulnak ők így; de még rémesebb hatást tesz

Dramborleg, a Tuor-sze- kerce, ettől féltek csak igazán, mert úgy suhogott a légben, ellenség feje közelében, akár a

sasszárny, és halált osztott, ha lesújtott, és öten dőltek el így.

Hanem hát a túlerő mindig győz általában, és Ecthelion bal karját elkapta egy balrogkorbács, és pajzsa a földre esett,

épp mikor egy tűzsárkány közel került hozzá a fal résén át. Ecthelionnak ekkor Tuorra kell támaszkodnia védelemért,

és Tuor nem hagyhatja öt, s a sárkány jön, már felettük van, most, most széttapossa őket, de akkor Tuor azt a lábát épp

megvágja alapos erővel, a szörny fel- üvölt, tüzet okád, farkával csapdos; és így sok noldó is, ork is leli halálát. Tuor

most összeszedi minden erejét, fölkapja Ectheliont, és a nép kis részével menekül a sárkány elől; de a szörny így is

halomra irtja a védőket, és nagy lett a gondothlik rémülete ettől. Így történt, hogy Peleg fia Tuor mégis csak meghátrált az ellenség elől, s kivitte a forgatagból a Forrás Ecthelionját

is, ám a fél várost s az egész északi részt meghódították már az ellenséges hadak és sárkányai. Rablóbandák járták már

az utcákat, fosztogattak, vagy férfiakat, nőket, gyermekeket öldöstek a sötétség leple alatt, ha úgy hozta az alkalom,

megkötözték őket, behajították a sárkányok vasrekeszeibe, hogy Melkó elébe vonszolhassák majd őket, szörnyű

rabszolgasors várna reájuk. Tuor elérte most a Népforrás Terét észak felől érkezvén, és ott lelte Galdort, ahogy az a nyugati bejáratot védte

volna Inwé Ívénél, egy hordára való orkkal szemben, de körötte a Fának már alig-alig néhány embere küzdött.

GaldorTuor megmentője lett, mégis, mert a kis csapat mögé húzódhatott be Ecthelionnal, átbukdácsolva egy tetemen a

sötétben, és így nem fogták el mindkettejüket az orkok, oly vitézül forgatta fegyverét e bajnok gondothli, s oly igen

helyén volt a szíve és az esze. A Szárny gárda és a Fa, a Forrás s a Fecske maradványai most derekas zászlóaljjá verődtek, és Tuor vezérletével

előretörtek a Forrás Teréig, mert a király közeli palotáját, tudták, védeni kellett. A téren előző nap még sok szépséges

fa állt, tölgyek és nyárfák jegenyék, a mély medencéjű forrás vize maga volt a tisztaság; de most zűrzavar és rútság

honolt itt is, Melkó ocsmány népe kavargott mindenütt, és a medencét émelyítő holttetemeikkel mocskolták, tömték. Következik a védők utolsó bátor erőfeszítése Turgon Palotaterén. Sokan sebesültek már közülük, félájultak, és Tuor

alig állt a lábán az éji erőfeszítésektől, meg Ecthelion terhe sem könnyű néki, halálos ájulatban már jószerén. Ahogy

vezeti új zászlóalját a Árkádok Útján északnyugat felöl (és igencsak igyekezniök kell, hátukba ne kerüljön az ellenség),

zajt hallanak a tér keleti fele irányából, és íme! Glorfindel érkezik az Aranyvirágok utolsó élő harcosaival. Ezek a Nagy Piacon, a belvárostól keletre iszonyú csetepatéba keveredtek, balrogok vezette okrok rontottak rájuk

váratlanul, ahogy mellékutakon a kapuhoz siettek volna felmentésül talán. Mert így szerették volna balról oldalba

kapni az ellenséget, helyette mi történt: őket érte meglepetés; órákon át küzdöttek elkeseredetten jött akkor egy

tüzsárkány, ez volt a végső túlerő, és Glorfindel utat vágott maguknak, keveseknek már, de az a tér, gazdagságával,

üzleteivel mindenestül a lángok martaléka lett. A történet azt mondja, hogy Turgon a Hárfa embereit küldte segélyül, mert Glorfindel hírnökei révén értesült a

dolgokról, de Salgant elferdítette a dolgot, mondván, a Kisebb Piacra kell menniök, délre, ahol ő lakozott, és rettegve

félt. Most aztán végre elszabadultak Salganttól, jöttek ők is a király csarnokához; éspedig nagyon jókor, mert az

ellenség diadalmaskodó üldözői igencsak Glorfindel sarkában voltak már. Ezekre az orkokra a Hárfák vadul rávetették

magukat, és egy ízig feledtették uruk gyávaságát, mert az ellenséget a piacig verték vissza, mivel azonban vezérük nem

volt, vaktában és vakmerősködve hadakoztak, némelyek közülük belerohantak a tűzbe, másokat a közelgő sárkány

perzselő lehelete ölt meg. Tuor ivott most a nagy forrás vizéből és felfrissült, s levette Ecthelion sisakját is, adott neki inni, térne kicsit

magához, arcára is zúdított vizet, gonddal. Ezek az urak most, Tuor és Glorfindel megtisztítják a teret, visszavonják

övéiket, akit tudnak még, a kapuktól, s igyekeznek védőkorlátokat emelni, hogy legalább a déli városrészt védjék - s

magukat. Most e részből jön Egalmoth. Ő kezelte a falakon a védőgépezeteket; mivel azonban a kézitusát jobban

kedveli ő, mint a távlövöldözést, otthagyta a helyet, elhajította íját is, maga köré gyűjtött pár Bárkát és Fecskét, s így

járták a várost, és püfölték az ork bandákat, ahol érték. Megmentettek több csapatnyi foglyot is, sok kóborló, szédülten

bolyongó, tanácstalan várostársukat vették maguk mellé, s így tudták kemény küzdelem árán a Király Terét

visszafoglalni; és boldogan üdvözölte Egalmothot mindenki, mert rég halottnak hitték. Most a nőket és gyermekeket,

kiket Egalmoth mentett meg s hozott, bevezetik a királyi csarnokokba, és a ház védőit felkészítik a végsőkre. Az

egyelőre élők közt minden nemzetségből akadnak páran, kivéve a Düh Kovácsait; és a király háza még érintetlen ép.

Az őröket nem érheti vád, nekik igenis itt kellett maradniok, helyükön, dolguk az, hogy mindig harcra készek legyenek,

frissek, és csak királyuk védelmével törődjenek. Persze most már Melkó emberei is összpontosítják erőiket, és jön velük hét tüzsárkány tömérdek orkkal, és

balrogok lovagolnak rajtuk, jönnek észak, kelet és nyugat felől, keresik a Király Terét. A védőkorlátoknál nagy a

csatározás - és Egalmoth s Tuor sorra járja a védendő helyeket, szakaszokat, de Ecthelion a forrásnál hever; és ez a

védekezés volt a leghihetetlenebb ott, minden ének és minden mese megemlékezik róla aztán. Végül azonban a

sárkány áttöri az észak felé záró barrikádot - és ahol nemrég a Rózsák Alléja volt, szép helyek füzére, ahol sétálni,

pihengetni lehetett, - most mindenütt fekete csíkot húz a pusztulás, és undok zaj hallik. Tuor a sárkányféreg útjában állt, de Egalmoth megtámogatta, és együtt szorították vissza azt a tér közepére, a

szökőkúthoz. Itt Tuoron rettentő fáradtság vett erőt, s egy nagy démon le is ütötte, Gothmog, a balrogok ura, Melkó fia.

De tessék! Ecthelion, akinek arca szürke volt, mint az acél, s pajzsos karja bénán lógott oldala mellett, rávetette magát

védőn, ahogy hullt; és a gnoma akkor szembeszállt a démonnal, lesújtott rá, halált nem okozott e csapással, inkább az

volt jó, hogy a kardos karját találta, és a balrog nagyúr elejtette fegyverét. Erre Ecthelion, a Források ura, a legékesebb

noldó, megint a korbácsát már emelő Gothmogra rontott, sisakjának volt egy éles horga, azt a gonosznak mellébe

vágta, ő átkulcsolta Gothmog két lábát, aztán csípőjét, szorította; a balrog felüvöltött, előrezuhant, sodorta magával

Ectheliont, átbuktak a szökőkút medencéjének káváján, buktak bele a vízbe, még ott is küzdöttek, a balrogot ott érte

végzete, megfúlt. Ecthelion pedig elsüllyedt, nagyon mély volt az a medence, eltűnt, ott veszett - hát így lelte halálát a

Források ura egy tüzes összecsapás után a hideg vízben. 30 Tuor azonban feltápászkodott, mert Ecthelion hősi küzdelme neki is új erőt adott, s látván, mily nagy tettet hajtott

végre súlyosan sebesült barátja, sírt, mert nagyon szerette a Forrásoknak emez ékességes gnomáját, viszont közben

küzdenie is kellett, alig tudta csak kivágni magát, hogy a palotai néphez visszajusson. Ott láthatta, az ellenség meginog,

nagy csapás volt nekik Gothmog halála, bizony, az ostromlók fővezére veszett oda, így a királyi ház lendült támadásba,

maga az uralkodó is lejött dicsőségesen, körötte őrszemélyzete, és együtt verekedett a többiekkel hamarost, két

halmot is vágtak mindjárt a balrogokból, de még többel is elértek, egy tűzsárkányba beléfojtották a lángot, s aztán

valóságosan is, a szökőkút medrébe kényszerítették, bele is veszett. Ez volt a vége annak a tisztaságos víznek; a

medencéje egy merő gőzzé változott, a forrása kiszáradt, és nem lövellt örvendezve az egekbe soha többé, inkább

füstös gomolyokat köpött, ezek felhőkként úsztak a magasban. A szökőkút szörnyű sorsa mindenkit rettenettel töltött el, s a tér tele lett émelyítő hőség ködeivel, vakító párákkal, s

a királyi ház őrei ebben az átokkavargásban lelték halálukat: végzett velük a hőség, az ellenség, a kígyók, vagy

egymással ők, vaktán vagdalozva: ám egy csoportjuk megmentette a királyt, és Glingol s Bansil tövében még bátor

harcosok kis csapata gyülekezett. És a király azt mondta akkor: »Fenséges, íme, Gondolin buká- sa«, és ebbe beleborzongott, aki hallotta, mert

hajdanidőkből Amnon prófétának maradtak fenn ilyes szavai; 31 Tuor azonban részvéttel és szeretettel a király iránt

így kiáltott: »Gondolin áll még, és Ulmó nem fogja tűrni veszését!« Most ugyanúgy álltak, mint első találkozásukkor,

Tuor a Fáknál, a király a lépcső tetején, akkor adta át Ulmó üzenetét Tuor. »Gonosz végzetet hoztam a Virágok

Síkjára«, mondta viszont most Turgon, »mert Ulmó szava ellen fordultam, s ő most hagyja, minden tűzben fonnyadjon-

pemyüljön. Íme! Szívemből kihalt a remény, de ez csak városomat, a kedvesség helyét illeti, mert a noldók

gyermekeinek nem kell majd örökké sínylődniök mégsem. «

Akkor a gondothlik előrántották fegyvereiket, ám mondotta Turgon: »Ne harcoljatok a végzet ellen, ó, én

gyermekeim! Aki tudja, hogyan keressen futásban menedéket, talán még van idő: és Tuor legyen a ti vezetötök. « Tuor

mondta: »Te vagy a király«; s felelte Turgon: »De egyetlen csapásnyit sem akarok harcolni többé«, és koronáját Glingol

tövébe hajította. Akkor az ott álló Galdor felemelte a koronát, de Turgon nem fogadta el, és így, fedetlen fővel

kapaszkodott fel a palota közelében álló fehér toronyba. Akkor elkiáltotta magát, de mintha kürt szava zendült volna a

hegyek közt, és hallották öt, akik a Fák alatt álltak, és hallotta az ellenség a tér ködéin át: »Nagy a noldók győzelme-

diadala!« És azt mondják, akkor volt éppen éjfél, és hogy az orkok dühödötten felvijjogtak tiltakozásul. Akkor a megmaradottak kitörésről beszéltek, de eltértek a vélemények. Sokan úgy gondolták, reménytelen, a síkon

se tudnak átkelni, a hegyeken végképp kilátástalan, és jobb lenne a király védelmében elesni. De Tuor elgondolni se

bírta volna ily sok kedves-szép nő és gyermek halálát, akár övéik fegyverétől hullnak, mert az még mindig megváltás

lehet nekik, akár az ellenségétől, s akkor elmondta a titkos alagút dolgát. És azt tanácsolta, kérjék Turgont, vegyék rá,

változtatna elhatározásán, s tartana velük, vezetné a megmaradottak kis csapatát délnek a falakhoz, és ama vájat

bejáratához; ő maga égett a vágytól, hogy odaindulhasson már, mert tudnia kellett, mi van Idrillel és Eárendellel, s

vinni nekik a hírt, és noszitani őket, gyorsan, csak gyorsan, el innen, Gondolin elesett. Mármos Tuor tervét az urak

kétségbeesettnek tartották, nem vitás - hiszen oly szűk az az alatút, és oly nagy társaságnak kell keresztülhatolnia

rajta -, javaslatát azonban képtelenek lettek volna elvetni már. Turgon azonban nem figyelt rájuk, és újra azt parancsolta, induljanak, amíg nem késő, és hozzátette: »Legyen Tuor a

ti főnökötök és vezetőtök. Én, Turgon azonban«, tette hozzá, »nem hagyom el városomat, és vele égek. « A követek

ismét a toronyhoz száguldottak, vitték az üzenetet: »Urunk, kik a gondothlik, ha te odaveszel? Jöjj, vezess minket!« De

ő azt felelte: »Rajta, el innen«, majd még egy harmadik ízben: »Ha én valóban király vagyok, nem vitathatjátok

parancsaimat, engedelmeskednetek kell. « Több kísérletet nem tettek, készülődni kezdtek inkább a maguk igencsak

reménytelennek látszó vállalkozására. A királyi ház még élő népe azonban nem akart menni, ők mind a torony tövéhez

gyűltek, a király körébe. »Itt maradunk«, mondották, »ha Turgon nem megy, nem megyünk mi sem. « Tuor szívét most kettébe szakította szinte a királya iránti odaadás és az Idril iránti szerelem, és gyermeke imádata

ugyanilyképp vele; de a kígyók már a tér körül tipornak holtakon és haldoklókon, és az ellenség gyűlik, tömegül a

ködben, és készül a végső mészárlásra, dönteni kell. Akkor, mert a nők jajveszékelését hallja a palota csarnokaiból, és

mert oly végtelen szánalom kél benne Gondolin megmaradottjai iránt, maga köré gyűjt mindenkit, aki kész, lányok,

gyerekek, anyák szoronganak olt, és elrendezi a sorokat induláshoz, a még fegyverforgató férfiakat előre, hátra és

oldalt vezényli védelemül, indulnának vissza délnek; és a Pompa Útján végig is haladnak az Istenek Teréig anélkül,

hogy jelentősebb erők szorongatnák őket. Innen, úgy tervezte, a Rohanó Víz Sugárútján jutnak el a Dél Forrásaiig,

majd a falakhoz, s otthonához ekképpen; de abban nagyon kételkedett, hogy a rejtekalagúton át valóban el is

menekülhetnek majd. Az ellenség most már föleszmélt, támadott, s a visszavonuló csoportot hátba kapta, és bal szárnyát is erősen irtotta, jobb

felől szerencsére védte őket a király csarnoka, és az oszlop éle ráfordult már a Pompa Útjára.

Akkor megérkeztek oda a legnagyobb sárkányok közül néhányan, belebámultak a ködbe, és Tuor kénytelen volt azt

kérni csapatától, szaporázzák léptüket még jobban, rohanjanak, s közben összevissza vagdalkozott ő maga, harcosaival, bal

felé; ellenben Glorfindel a menet végét emberül fedezte-védte, és sokan elhulltak még, továbbiak, az Aranyvirágból. Így

érték el valóban a Pompa Útján a Gar Ainiont, az Istenek Terét; és ez nagyon nyitott terep volt, középpontja a város

legmagasabbja. Itt Tuor gonosz ellenállásba ütközik, reménye alig, hogy továbbjusson; de láss csodát, az ellenség már

fosztogat, az ő üldözésükkel alig is törődik. Tuor most a csapat élén befordul a Házasság Terére, és tessék, ott áll már Idril

előtte, haja leeresztve, mint ama nagy napon, mikor itt örök hűséget esküdtek; és nagy Tuor ámulata. Mellette Voronwe áll,

senki más; de Idril még Tuort sem látta, a tekintete valahova lefelé ré- vedt-szegeződött, a Királyi Palotára, mely most

amúgy alattuk volt már. A csapat is megtorpant akkor egyszeriben, és mindenki visszanézett, és a szívek kis híja megálltak;

mert most már értették, az ellenség miért nem törődött velük, hagyván így remélhető üdvüket, Íme! egy sárkány tornyosult

a palota előtt, teljesen elfödte fehérségét az épületnek, az orkok pedig, rajra raj, tódultak befelé, s bent fosztogattak, nőket

és gyermekeket hurcoltak el, kik mégis ott maradtak-felejtődtek, férfiakat öltek le, akik magányosan próbálták felvenni

velük a harcot. Glingol csonkká égett, Bansil szénné feketült, és a király tornyát körülvették. Magasan fenn ott állt Turgon,

innen is jól kivehették alakját, s látták azt is, lentről egy vastüzet köpő sárkánykígyó már ostromolja a fehér karcsúságot, és

farkával pusztítóan legyezi. Balrogok nyüzsögtek körötte; és a királyi ház eleve nagy szorongattatásban leledzett, és

borzalomkiáltások hallatszottak, velőből kiszakadok, s ezt némán és dermedten figyelték ők fentről. Ekképpen pusztult

tehát Tugron palotája, kőig fosztották, és ö, a bátrak bátra, a király, végig kitartott magas őrhelyén, és Tuornak a könnyei

mind-mind a Házasság Terének köveire omlottak.

Idril mondta pedig akkor: »Jaj nekem, hogy apámat így kell látnom, mint várja halálát a legmagasabb tíí fehér fokán;

de hétszeresen jaj és átok annak, aki Melkó csarnokaiba ment, és nem is fog visszajönni onnét soha, az a bizonyos

főúr"« - ez hibbant beszédnek hallatszott, holott nagyon is volt benne eszme, nemcsak az elmúlt éj félőrülete. Mondotta akkor Tuor: »Állj, Idril! Én vagyok az, élek! És esküszöm neked, elhozom atyádat, még ha Melkó poklára

kell mennem érte, akkor is!« Avval már száguldott volna vissza, lefelé, mert megőrjítette a bánat; de az asszony

hirtelen magához tért, mint aki ocsúdik, elkapta férjét, visszafogta, mondván: »Én édes uram, édes uram!« S ahogy

ekképpen szólott, a palota felöl a riadalom üvöltése hallatszott, a még élők torkából. Mert a torony most lángba

szökkent s borult, és tűzoszlopként kinyúlt, majd lerogyott, és nem volt, mert a sárkányok elrombolták a tövét, s mind

azokat is péppé törték, kik ott álltak, védőn. A borzalmas omlás hangja fiilet és szívet tépő volt, s íme, ott pusztult

Turgon, Gondolinnak királya, vége, és Melkó győzedelme ezzel vált teljessé, innen. Idril akkor, mintha felhőfeketeség nehezülne hangjára, mondta: »Szomorú a bölcsnek vaksága«; de Tuor így felelt:

»Szomorú azok makacssága is, akiket szeretünk - de ez most vitézi hiba volt«, aztán lehajolt, megcsókolta feleségét,

mert Idril több volt néki, mint bárki gondothli; az asszony azonban keservesen siratta apját. Tuor ekkor a

kapitányokhoz fordult, mondván: »Rajta, és most aztán fürgén, különben még bekerítenek minket itten!«; és indultak

is így, ahogy bírtak, gyorsan haladván kihasználták az időt, míg az orkok mind a palotát fosztották, s még Turgon

bukásán örvendeztek vi- songató gonosz hangzavarral. Most ott mennek ők a déli városrészben, és szétszórt ellenséges rablóbandácskákkal találkoznak csak, ezek

elmenekülnek előlük; de mindenütt romokat látnak, üszköseket, az ellenség kegyetlen garázdaságának nyomai ezek.

Nők akadnak útjukba, némelyik csecsemővel, mások batyukkal, de Tuor nem enged mást hozni, csak kevéske élelmet.

Hogy végre távolabb érkeztek a város középpontjától, s lélegzethez juthattak, Tuor Voronwét nyomban a hírek felől

kérdezte, mert Idril nem tudott mit mondani, ő egyre félbódultan kóválygott, csak velük; és Voronwe elmesélte,

hogyan várakoztak ők a ház kapuja előtt, hallván közben a rettentő harci zajt; és Idril sírt, hogy Tuorról semmi

tudomása. Végül elrendelte, őreinek zöme Eárendellel vágjon neki a rejtekalagútnak, parancsolóan fenséges volt a

szava, de a bánata is mérhetetlen, hogy így válniok kell nekik. Ő azért csak itt marad, mondotta, nem akar élni, ha ura

nem él netán; és gyűjtötte a népet, nőket, kószálókat, terelte le mindet az alagútba, menjenek, meneküljenek, kis

csapatával ellene szegült némely fosztogatóknak; senki vissza nem tarthatta, kardot is fogott, forgatott. Végezetül összecsaptak egy bandával, mely túlerőben volt, és Voronwe az Istenek szerencséjével elvonszolta onnét

valahogy Idrilt, de a többiek mind odavesztek, s az ellenség felgyújtotta Tuor házát; de a titkos kijáratot nem lelték

meg. »Erre«, végezte Voronwe, »a te úrhölgyed nagyon megszomorodott, búskomorságba esett, és vadul nekilódult,

ment volna vissza a városba, rettegtem érte, nem bírtam visszafogni - ahogy a tűz is életveszéllyel fenyegette, oly közel

merészkedett, hiába voltam ott. «

Hogy e szavak estek, elérték a déli falakat, Tuor házához közel jártak már, és íme! sehol a ház, romja-üszke volt csak,

és erre Tuor iszonyú haragra gerjedt. De zaj hallatszott közben, nem is oly távolról arra tóduló orkoké, s így Tuor

inkább sietésre nógatta társaságát - s magát. Rettentő volt a bánatuk, ahogy ama lépcsőn lefelé botorkálva végbúcsút kellett venniök Gondolintól; de annyira,

hogy reményük sem lehetett, visszatérnek ide valaha is. Nem térnek vissza, mert ugyan Melkó kezéből kiragadni mit

lehet, ha egyszer megszerezte azt? Boldog Tuor, hogy mind beszuszakolódtak az alagútszájba, mennek a föld alatt, szorongása enyhül; való igaz, a

valák szerencséjével menekülhetett csak mind e sok nép úgy, hogy az orkok nem figyeltek fel rá. Némelyek még

hátramaradtak, fegyverük eldobják, helyette szerszámokkal látnak neki, eltűntetni az alagút bejáratának még a

nyomát is, torlaszolni, aztán majd követik a csapat zömét, ha ezzel végeztek, sietnek utánuk; de ahogy leszálltak a

völgy szintjéig az alagútban, a hőség egyszerre gyilkoló-fojtogató lett, mert a sárkányok ott voltak a város körül; és

valóban közel is voltak, mert az alagutat nem vájták nagyon mélyre a készítői. A fenti nagy rengésekre alant egy-egy

terméskő levált, sokakat ott zúzott agyon e végzet, és a füst is igencsak terjengett - még itt is! -, így a fáklyák, a

lámpások kialudtak. Testekbe botlottak, korábban erre menekülőkébe, kik valamiért itt vesztek, és Tuor rettegni

kezdett Eárendelért; és nyomultak előre, tovább-tovább a vaksötétben, és szorongtak. Közel két órája voltak lent már

a föld alatti alagútban, és ahogy a vége felé közeledtek, érezhették, a munkák itt még be sem fejeződtek, jószerén épp

csak kivájva volt a járat, nyers minden fala, alacsony az íve. 32 Elérkeztek végül, megtizedelődve a föld alatti úton, a kijárat közelébe, majd látták, az okosan épített járat egy

hajdani víztárolóba vezet, mely most bokrokkal volt telenőve. Itt nem kis tömeg várta már őket, mind, akiket Idril és

Voronwe indított útnak, ott sírtak keservesen, csöndesen, álltak komoran és szomorúan, és elcsigázottan várták, mi

lesz, de Earendel nem volt köztük. Felszökkent erre Tuor s Idril szivének minden félelme. 33 De mások is veszékeltek,

panaszkodtak, már csak azért is, mert látniok kellett, a magasban hogyan ég Amon Gwareth, az ő otthonuk, most nem

a becses sugarú napfelkeltének fényében izzott; másképp, végpusztulásképp. Tűzsárkányok serénykednek még most

is körötte, és vas- szörnyek ki-be jártak kapuin, és nagy a balrogoknak s orkoknak fosztott prédája. Valami vigasza ez

itt mégis a vezetőknek, mert remélhetik, hogy így a sík kihalt lesz, Melkó népe legföljebb a város közvetlen közelében

sürög, mert még az eladdig lentről figyelő főgonoszok is felmentek a városba, hogy pusztulásában élvezkedvén

gyönyörködjenek. »Akkor hát«, mondotta éppen ezért Galdor, »most neki kell vágnunk a Környező Hegyeknek, hadd lennénk ott,

mielőtt ránk pitymallik, és sok időnk nincs, mert nyár van idestova már«. 34 Erre azért vita kerekedett, mert némelyek

azt mondták, balgaság lenne, ahogy Tuor javasolta volna, Cristhorn felé igyekezniük. »A nap«, érveltek ezek, »bizony

rég fönn lesz már, mire az előhegységhez érünk, és a síkon ránk rontanak a sárkányok s azok a démonok. Menjünk

Bad Uthwen irányába, a Megmenekülés Útját válasszuk, mert az fele út csak, és fáradtaink és sebesültjeink nem

bírnának ki úgyse többet. « Idril azonban e terv ellen szólt, és meggyőzte a nagyurakat, többé annak az útnak a bűverejében, rejtek voltában ne

bízzanak: »Mert mi védbűvölet élhet még, ha Gondolin maga így elveszett?« Ennek ellenére sok férfi és nő tartott ki a

Tuort ellenzők mellett, indultak Bad Uthwen felé, és egy szörny karmaiba jutottak, aki Meglin tanácsára Melkó

megbízásából a már való igaz nem titkos be- és kijáratot vigyázta. Már viszont a többiek, bizonyos Legolas Zöldlevél

vezetésével, aki a Fa házából származott, s a síkot éjjel-nappal ismerte, meg a sötétben is látott messze, a völgyön át

igen nagy sebességgel haladtak, és csak jól megtett út után álltak meg pihenni. A Földet elárasztotta az új hajnal

szomorú pitymaszürkesége, s a fény nem ragyoghatta be többé Gondolin annyi szépségét; a sík csupa köd és füst volt -

és ez csodának számított, mert köd és füstpára ilyenkor sosem szokott terjengeni ott, talán a király forrásának

végzetével függött össze ez most. Kaptató jött megint, de ott is fedte őket a szürke gomolygás, jóval hajnal után is

biztonságban voltak, így értek oly messzire, hogy az ellenség észre nem vehette, nem láthatta már őket a

dombmagasból, a rom falakról. Most akkor ezek a hegyek, vagy inkább az előhegységeik Gondolintól húsz mérföldnyire lehettek, és a Cristhorn, a

Sasok Hasadéka jó hat mérföld járás volt fölfele a hegyek lábától, mert nagy magasban volt; ezért kellett még hat

mérföldet meg egyet ráadásnak a lábhegység közein haladniok, voltak pedig ők ehhez igen fáradtak. 35 A nap most

szép magasságban lebegett a keleti dombok felett a nyeregben, és igen vörös volt és nagy, valóban szinte gömb; és a

ködök körülük felszálltak, de Gondolin romjait ízig födte egy felhő. Tudjátok, a tiszta lég tisztává tette a látást, és így

észlelték, hogy öt-hatszáz méterre előttük csapatnyi ember halad, gyalogszer menekülök, és követte őket fura

lovasság, farkasháton orkok, dárdáikat igencsak lengetvén. Mondotta akkor Tuor: »Rajta! Mert ott az én fiacskám,

Earendel; nézzétek, arca fénylik, mint égi csillag a pusztaságban, 36 és körötte az én Szárnyaim, és keményen

szorongatják őket. « Ezért hát kiválasztott ötven embert, a legkevésbé fáradtakat, és a csapat zömét élükön elhagyva, a

síkon át, oly gyorsan, ahogy bírták, siettek arra. S hogy hallótávon belül voltak már, Tuor kiáltott, Szárnyainak

parancsolta, nem szabad futamodniok, kicsit még tartsanak ki, mert ha szétszóródnak, akkor a farkaslovasok ízekre

szaggatják őket. A gyermek egy bizonyos Hendor vállán ült éppen, Idril házi mindenese volt e tagbaszakadt fickó,

mégis látszott rajta, nehezen viszi már terhét. Akkor a Szárnyak kört formáltak, középütt volt Hendor Eárendellel, öt

védték; de Tuor, ha lélekszakadva is, megérkezett kis csapatával. A farkaslovasoknak se szeri se száma nem volt, és Earendel védelmezői csak hatan már; ezért Tuor félkörívbe

bontakoztatta embereit, egy sorba, így remélte, hogy bekerítik a farkaslovasokat, nehogy egy is elmenekülhessen élve,

hírét vihesse, mi zajlik erre, szökési kísérlet. És terve be is vált, s bár ketten élve megúszták a rémalakok közül, de

súlyos sebbel menekültek, farkashátasuk nélkül immár, így alig volt esélyük, hogy a várost a hírrel az ellenség számára

még jó időben elérjék. Boldog volt Earendel, hogy Tuort megint látja, hát még Tuor, hogy gyermekét; de mondotta a kisfiú akkor: »Szomjas

vagyok, papa, mert nagy volt az út - de Hendomak nem kell tovább cipelnie engem. « Erre apja mit sem válaszolt, vize

nem lévén, és arra gondolt, mi mindenben szenved ínséget az ő társasága; ellenben ismét szólalt Earendel: »Jó volt

látni Meglint, ahogy meghalt, mikor oly furán kezet emelt volna anyámra és nem szerettem öt; de akárhogy jöhetnek

Melkó farkaslovasai, több alagútba én be nem megyek. « Tuor mosolygott ezen és vállára kapta fiát. Hamarosan megérkezett a csapat zöme, és Tuor átadta Eárendelt a

boldog anyának, és Eárendel nem akarta, hogy Idril cipelje: »Anyám, fáradt vagy nagyon, és gondothli harcosok sose

lovagolnak, ne tudnád, kivéve Salgantot« - mert ismerte az öreg gnomát, ostobácska történeteit, miket mesélt neki

olykor, és tudta, mily módon jár, azt is. Azért járt Salgant Tuornak házába, mert kedvelte a jó bort, a finom falatokat.

Senki meg nem mondhatta viszont, hol van most Salgant. Talán az ágyában égett meg, lapulva gyáván, esetleg

elhurcolták Melkó csarnokaiba, s ott próbál ripacskodni - ami rút sors egy nemes gnomának, bármi gyarló volt légyen

is. Eárendel tehát még miatta is szomorkodott, így lépkedett anyja oldalán nagy csöndben. Elérték az előhegységet, és délelőttre járt már az idő, de a szürkeség nem múlt, és ahogy felfelé nekivágtak volna, a

fáradt nép egy völgyecskében azért csak pihent egy kicsit, fák és mogyoróbokrok tövén, és sokan el is aludtak, hiába,

hogy végveszélyek környékezték őket, de ha így kimerültek! Tuor azonban keményen őrködött, tudta, nem adhatja

alább. Kevéske élelmükből fogyasztottak itt valamit, silány étel; Eárendel végre enyhíthette szomját egy kis patak

mellett, majd anyjához így szólt: »Idril, anyám, bár lenne itt Fuvolás Ecthelion, játszana nekem karcsú hangszerén,

vagy épp fűzfasípot faragna kedvemre! Mi van vele, előrement?« Idril azonban tisztességgel felelte, hogy nem, s

csakígy elmondta, ami hírt tudott felőle. Eárendel erre azt válaszolta, hogy Gondolin utcáit ő nem vágyik viszontlátni

soha, s közben halkan sírdogált; Tuor viszont azt mondta, nem is láthatja viszont amaz utcákat, mert »Gondolin

nincsen többé«.

Ekkor, hogy a nap leszállni készült a hegyek túlján, Tuor kérte a csapatot, kászálódnának, indulás, és erőnek erejével

elindította őket a keserves ösvényen. A fű hamarost kezdett eltünedezni, és inkább mohos köveken lépdeltek, fák

voltak kidöntve-törve emitt-ott, fenyők, vörösek és erdeiek is. Hogy a nap lebukott, tudták, nem látják többé soha talán

Gondolint - a múltnak városát. Akkor megfordultak, még egyszer. A síkság puszta üres volt, de fönn, északnak

magasában, íme! nagy lobbanást láttak, omlást, mert Gondolin utolsó tornya dőlt le éppen, az, amelyik oly derekul állt

a déli kapunál, s árnyát különben Tuor házára vetette. A nap utolsó sugara is eltűnt, könyörtelenül eltüntetvén

Gondolin búcsúlátványát. Következett Cristhorn, a Sasok Hasadéka, veszélyes terep, és a csapat nem mert volna nekivágni sötétben, lámpások

nélkül, fáklyák híján, és holtfáradtan, meg nőkkel, gyermekekkel, beteg és sérült emberekkel, mégis muszáj volt,

annyira rettenetes fenyegetésnek érezték a hátuk mögött Melkót. Kémei, felderítői fölfedezték volna őket napvilágnál

oly sokan voltak. Az éj hamar leszállt, beburkolta botorkáló lépteiket, így értek el egy magas helyet, onnét libasorban

kellett tovább haladniok. Galdor és egy csapatnyi dárdás ment elől, és velük volt Legolas, szeme akár a macskáé a

sötétben, sőt, még annál is messzebbre látott. Utánuk mentek a kevésbé fáradt nők, támogatván az elesettebbjét, már

aki a maga lábán járni tudott még. Idril velük volt, Earendel is derekasan baktatott, de Tuor hátrább következett a

maradék Szárnyakkal, és ők cipelték a súlyos sebesülteket. Egalmoth velük ment így, de neki is megvolt a baja, ott a

téren a kitörésnél sebet kapott. Hátrább újra nők, kicsinyeikkel, leányok, bénább férfiak, de a menet irama nekik is

elviselhető volt. A sort harcosok zárták megint, és ott haladt az aranyhajú Glorfindel. Ekképpen érkeztek Cristhornhoz. Rossz hely ez a nagy magas okán, mert sem a tavasznak, sem a nyárnak nincs itt

soha foganatja, hát most is igen hideg volt. Való igaz: míg a völgy fény melegén táncol, itt egész évben hó honol,

csupasz minden, és most, hogy felértek, most is megérkezett a szél, észak felöl, hátuk mögül, és keservesen

sanyargatta őket. Hó hullt, kavargott a szélben, tűi szúr- tak-vágtak, vakultak a szemek időről időre, ez nem volt jó,

mert szűk ott az ösvény, s jobb kezük felé, azaz nyugatnak meredek fal emelkedik nyomban a magasba, vagy

másfélszáz méternyire, mielőtt fent hegyes kősziklák teszik a terepet, sok kísértettel népesen. Ott lakozik Thomdor, a

Saskirály, a Thornhothok Ura, akit az eldák így neveztek: Szoruntur. Hanem a másik oldala sem különb ennek a

keskeny gyalogútnak: igaz, nem függélyes, de rémítő meredek sziklák szögellgetnek ki és be, leereszkedni le tud rajtuk

valaki talán - ha nem úgy zuhan arra is de visszamászni lehetetlen, s abból a mélyből többé nincs kimenekvés, sem

előre-hátra, sem az oldalak felé, és ott fut a Thorn Sir vize. Délről egy nagy szakadékba hull, úgy érkezik, vékonyka

sugárban, mert keskeny folyó ez, és északnak siet, sziklás a medre, szűk is, és eltűnik a hegyben végül, és még hal se

merészkedik oda, a Thorn Sirbe. Galdor és emberei most elérkeztek közel ahhoz a helyhez, ahol e folyó a szakadékjába hull, és a többiek küzdve

kapaszkodtak, vonszolódtak. Tuor bíztatta őket, vagy egy mérföldnyi volt ez a veszélyes út, szakadék és szirtfal között,

s Glorfindel népe alig, hogy rálépett az ösvényre, kiáltás hallatszott az éjszakában, gonoszul megvisszhangzott a

szirtek közt. Íme, Galdor embereire támadtak a sötétben hirtelen valami árnyalakok a sziklák mögül előugorva, ahol,

még Legolas szeme elől is rejtve, lapultak addig. Tuor úgy vélte, Melkó portyázó csapatainak valamelyikével akadtak

össze, és semmitől sem félt jobban, mint ebben a sötét éjben bármi összecsapástól, a nőket és a betegeket elküldte

hátra, embereivel Galdoréihoz csatlakozott, és a halálveszélyes ösvényen harc alakult ki. Fentről sziklák is zuhogni

kezdtek, és nem ígért semmi jót a helyzet, sokan meg is sebesültek így; de Tuort még jobban aggasztotta a hátulról

most hallatszó fegyverzaj, és jöttek a hírek, hogy Glorfindel és a Fecskék komoly veszélyben vannak, orkok támadtak

rájuk, van velük egy balrog is. Tuor félt, csapdába kerültek netán, s nem ok nélkül érzett így; mert Melkó őröket állított a Környező Hegyekben

mindenüvé, s tovább is. De a városukat védő gondothlik bátorsága oly sok erőt vont el innen is, hogy Melkónak alig

maradtak kirendeltjei végül, s egy ilyen csapatba botlottak a menekülők most épp erre délnek. Akkor figyelték ki

Tuorékat, mikor a mogyoróbokros ligettől továbbindultak, és akkor az orkoknak oly számosa összegyülemlctt itt,

amennyit csak egybehívhattak a környékről sebtén, s úgy határoztak, a gondothlikat előlről is, hátulról is

megtámadják, s épp itt, Cristhorn veszélyes útján. Galdor és Glorfindel derekasan védekezett, bármily

meglepetésszerű volt is a rajtaütés, így az orkok jó részét lehajigálták a szakadékmélybe; hanem hogy a sziklák hullani

kezdtek, egyszerre úgy látszott, hiába volt a nagy fáradság, a menekülés Gondolinból, mindennek vége. Ez órán a hold

ott állt az ösvény felett, és a komor homályt valamelyest oszlatta, a sötét helyeket sápadt fény öntötte el; de a magas

szirtfalak megakadályozták, hogy az ösvényt jobban megvilágítsa. Akkor felszárnyalt Thorndor, a Saskirály, és ő nem

szívelte Melkót, mert övéit szaporán elkapdosta, szirtekhez láncolta őket, hogy kigyötörje belőlük a bűvös szavakat,

melyeknek erejével ő maga repülni megtanulhatna (mert arról álmodozott gonoszul, hogy Manwét a légből is támadja

majd); és mikor hiába próbálkozott így, levágta szárnyukat, felkötötte magára, hanem hát az így nem megy. Most, hogy a csatazaj erősödött az ösvényen, e nagy rejtelmes lény csapott kettőt a szárnyával, s mondotta: »Mit

keresnek itt ezek az undok teremtmények, hegyi orkok, az én trónusomnak közelén? És miért kiáltoznak a noldók

gyermekei kétségbeesetten a sík helyeken még, jajongva Melkó miatt, ki oly átkozott? Emelkedj, lengj meg, ó,

Thornhoth serege, kinek csőre mint az acél, és karmai kar- dok!« És mintha roppant szélfuvalom söpört volna végig a sziklás helyeken, Thornhoth, a sasok népe lecsapott amaz

orkokra, kik az ösvény felett ügyködtek, és arcukat s kezüket megtépve lehajigálta őket rendre a Thorn Sirbe, messze

le. A gondothlik boldogok lettek erre, és később a Sas jelvénye is lett nemzetségüknek, örömük jele, és Idril hordta, de

Earendel inkább apja Hattyú-jelét választotta. Most már Galdor emberei méltó választ adhattak a szemközt

támadóknak, nem is voltak sokan, és hogy Thornhoth népe a sziklahajigálókat elhajigálta, alaposan megriasztotta

ezeket is, és a menekülő csapat megkönnyebbülten haladhatott tovább, csak Glorfindelnek kellett utóvédként

csatároznia még. A csapat fele túl volt már a veszélyes útszakaszon, a Thorn Sir vízesésén, mikor az a balrog, ki a

hátulról támadó ellenséggel jött, öles szökkenésekkel megindult, a mélyben csörgedező víz feletti sziklakiszögel-

léseken ugrálva eljutott Glorfindel elé, s az asszonyok és betegek között kezdte lángkorbácsát lengetni. Erre Glorfindel

máris rávetette magát, aranyvértje csillámlott a holdfényben kísértetesen, s odasújtott a démonra, ki egy nagy sziklára

visszaugrott akkor, de Glorfindel utána. Halálos harc kezdődött kettejük közt, kis magasságra a csapat felett; s a nép,

megtorlódva, hogy se előre akkor, se hátra, közelről láthatott mindent. Nem sokáig, hamar vége volt a mérkőzésnek,

Glorfindel mellé oda sem tudtak szökkenni emberei, úgy. Glorfindel megszállottként kergette a balrogot szikláról

sziklára, és az hiába handabandázott, vaskörmei ellen védte Glorfmdelt a pácéiing. Most a balrog vassisakjára mért

csapást a gnoma, aztán korbácsos karját szelte le könyékből. A balrog, rettentő kínjában, félelmében teljes erőből

Glorfindelre vetette magát, vaktán, de az úgy döfött, mint ahogy a kígyó vág, villámként; csak épp a vállát találta, és

akkor kézitusa kezdődött, így szédültek oda mindketten, egybekapaszkodva, egy újabb sziklaperemre. Ott Glorfindel

ismét támadott, előrántott egy kurta tőrt, s azt, maga arca magasságában (mert a balrog kétakkora volt, mint ő)

ellenfele hasába mártotta; a démon felvisított, hanyatt tántorult, ám hull- tában megragadta Glorfindel egyik szőke

fürtjét, mely a sisak alól elöbodorult, és ketten zuhantak a szörnyű szakadékba. Ettől mindenki rettentően elbúsult, mert a drága Glorfindelért rajongtak, igen, és vége! a zuhanás

megvisszhangoztatta a hegyoldalakat, Thorn Sir völgye is nagyot zendült tompán. A balrog halál- ordítására az orkok

megrettentek, menekültek már, és a gnomák rendre legyilkolták őket, és Thorndor, a hatalmas madár lekeringett a

mélybe, felhozta Glorfindel testét; de a balrog ott hevert a mederben tovább, és a Thorn Sir vize napokig feketén folyt

Tumladinon át. Még ma is azt mondogatják az eldák, ha valaki túlerő ellen küzd derekasan: »A mindenit! Ez Glorfindel és a balrog«,

és a szívük ma is szomorú emez ékességes noldó miatt. S mert szerették öt, sietségük ellenére nekiláttak, hogy Tuor

elrendelése szerint nagy kő- emléket helyezzenek Glorfindel holtteste fölé, pontosan ott, ahol a veszélyes út a Sas-víz

felett húzódik, és Thorndor nem engedte, hogy bárki is zavarja a halott örök álmát. Sárga virágok kezdtek nyílni ott,

ezen a képtelen elhagyatott és terméktelen helyen, s az Aranyvirág népe sírt, ahogy a kőhalmot halmozták, és

könnyeiket nem tudta semmi felszárítani.

Már ugyan ki lenne elmondhatója, hogyan vándorolt a Tumladin völgyétől délre magasodó hegyeken túli

pusztaságban Tuor s vele Gondolin megannyi száműzött menekülője? Nyomorúságos meg- próbáitatások, halál, hideg

és éhség, szüntelen riadt-éber figyelés: ez volt osztályrészük. Hogy azokon a Melkó-fertőzte vidékeken egyáltalán

keresztülvergődhettek, köszönhető volt ez a nagy vérveszteségnek, melyet a gonosz ainu hadai Gondolin védőinek

hősiessége révén elszenvedtek, mert hogy Tuor igen sebesen haladt velük, egyre nógatta őket, és nagyon vigyázott is

rájuk; mert az holtbizonyos, Melkó tudott e szökésről, és őrjöngve fogadta hírét. Ulmó is hírét vette dolguknak, csak

egyelőre mit sem segíthetett, mert messze jártak a vizektől, a folyóktól - való igaz, gyötörte is őket a szomj, mi több,

nem tudták, hova-merre. Am vagy egy év - netán több - vándorlás után, mikor is gyakorta úgy bolyongtak, a helyek mágiájától verve, hogy egy

napi járóföldet megtéve a végén saját nyomaikban lépkedtek este megint, elkövetkezett egy újabb nyár, és ennek

delelője táján37 végre egy folyóhoz értek, s ezt követve aztán jobb vidékekre, és valamelyest megvigasztalódtak és

ocsúdtak. Itt már Voronwe vezette őket, mert meghallotta Ulmó suttogását a folyóból egy késő nyári éjen - és ő mindig

sok bölcsességet merített így a folyókból, vizeknek hangjából. Vezette hát őket, míg el nem érték a Siriont, melyet ez a

folyó táplált, s akkor mindketten, Tuor és Voronwe is látták, hogy nincsenek is messze a Megmenekülés Útja hajdan

volt bejáratától, és megint abban a mély völgyben járnak, az égeresben. A bokrok le voltak tiporva itt, és mind a fák

megégtek, és a völgy lejtőit is tűz- sebek éktelenítették, s ők sírtak, mert azt gondolták, tudnak valamit: tudják, mi lett

a sorsa azoknak, akik itt az alagútszájon bukkantak ki a külvilágba. Most tovább haladtak a folyó mentén, lefelé, de megint elfogta őket a félelem: Melkó... ! És harcolgattak ork

bandákkal is, és veszélybe kerültek, mikor farkaslovasok tűntek fel, de a gonosz ainu tűzsárkányai nem voltak soha a

nyomukban, egyrészt mert kimerültek Gondolin ostrománál, másfelől meg Ulmó hatalma-ereje, ahogy ők megint

vízközel jártak, nőttön nőtt, s ez elég volt. Sok nap után - mert lassan haladtak, s még ennél is keservesebben tartották

fenn magukat - elérkeztek a nagy hangásra, a Fűzfák Földje feletti tocsogós vidékre, ahol Voronwe jól kiismerte magát.

Itt aztán a Sirion igen hosszan fut a föld alatt, a Kavargó Szelek mély üregénél lesz belőle búvófolyó, de megint a

szabad ég alá szökken a Félhomály Tavainál, ott pontosan, ahol Tulkász38 harcolt aztán magával Melkóval. Tuor éjszaka járt ezeken a tájakon, legföljebb szürkületkor, miután Ulmó meglátogatta a nádban, és nem emlékezett

az utakra. Emitt-ott a talaj csupa csapda, egyáltalán, becsapós vidék ez, veszejtő, lápos; és a csapat itt hosszan időzött,

és zaklatták gonosz legyek, mert ősz lett közben, és lázak, mocsárlázak gyötörték tes- tük-lelkük, és reszkettek,

átkozták Melkót. A végén mégis eljutottak a nagy tavakhoz, s ezzel a Fűzfák Földje szegélyéhez is; és már a szelek lehelete is

nyugalmat s békét hozott, és a hely annyira boldogító volt, hogy bánatuk enyhült, bár nem feledték így sem a

szörnyűségesen elveszítetteket. Hanem, a lányok és az asszonyok szinte kivirultak megint, a betegek jobban érezték

magukat, régi sebek minden mód gyógyultak; csak azok nem tudtak mosolyogni, akik okkal-joggal félhettek, hogy

övéik a Vas Poklában raboskodnak szörnyűségesen. Itt aztán valóban hosszan letanyáztak, és Eárendel nagy fiú volt már, mikor Ulmó kagylókürtje elérte Tuornak

szívét, mert mindennél hevesebben támadt föl benne ismét az éveken át elfojtott vágy: a tenger, a tenger; és a csapat

felkerekedett a kérésére ekképp, s ő levitte mindőjüket szépen együtt a Sirion mellett a nagy vízhez.

Mármost ez a nép, mely a Sasok Hasadékát megjárta, Glorfindelt mélybe bukni látta, összesen nyolcszáz lelket

számlálhatott - nagy úti kompánia, de mily szomorú töredék-csekélység egy hajdani nagy város lakosságához képest.

Azok pedig, akik a Fűzfák Földje füvéről felkerekedtek évek múltán, s a tengerre kihajóztak, mikor a tavasz a

ligetekben fecskefüvek színét lobbant- gatta, s ők szomorít ünnepélyt rendeztek Glorfindel emlékére, ezek mindössze

háromszázan voltak, férfiak és fiúgyermekek, és kétszázan megint, nők és leánygyermekek. A nők száma azért volt

csekélyebb, mert rokonaik elrejtették őket, vagy ők maguk bújtak, a város titkos helyein, és vagy ott égtek, vagy ott

ölték le őket, vagy már nem tudtak menekülni, rabsorsra jutottak; a mentőkülönítmények, kik a végórákban még a

várost járták, nem is nagyon jutottak nyomukra; és ha csak erre gondolunk, a legnagyobb szomorúság az, mert

Gondolin lányai-asszonyai szépségesnél is szépségesebbek voltak, mint a nap, kedvesek, akár a hold, tündöklőbben

mindezekkel a tulajdonaikkal a csillagoknál is. Bizony, diccsel csillámlott a Hétnevü Város, Gondolin, és hogy így

lerombolták és kifosztották, szomorúbb és szörnyűségesebb volt minden más hasonló lettnél e földön. Se Babion, se

Ninwi, se Trui tornyai, se Rüm sokszori pusztulása, elfoglaltatása nem ily borzadályos az embertörténetben, mint ami

e rémség volt, az Amon Gwarethra zúduló, mely a gnomákat halomra ölte, gyötörte, alázta; s úgy becslik, Melkónak is a

legnagyobb gonoszsága volt ez, mit csak a világra hozott. Most pediglen Gondolinnak e száműzött menekültjei ott lakoztak a Sirion torkolatánál, s Nagy Tenger partján.

Felvették ott a lothli népnevet, s a lothlik a virág gyermekei, így hívják magukat, mert a gondothli szó csak feltépné

szívük sebeit; és ékesen csepe- redik-növekszik atyai házában39 Earendel, a lothli fiú, és ezzel Tuor nagy meséje véget

ér, elhal a csendbe. " Mondotta akkor Kisszív, Bronwégnek fia: „Jaj, árva Gondolin. " És senki a Hasábok Termén nem mukkant, nem is moccant sokáig még, sokáig.

JEGYZETEK

1.          Persze nem a nagy utazás a tengerhez az Ébredés Vizeitől, hanem a köri tündék expedíciója a gnomák megmentésére. 2.          A korin meghatározása a Tűnt játék kis háza ban (I. kötet 21. old. ): „... nagy körkarám vagy sövény, hol kőből, hol

tüskebozótból, netán Fákból, mely zöld őspázsitot övez"; Meril-i-Turinqui ilyenben lakozott, „szilfák nagy korinjában". 3.          Tön a Gwedrin: ez a Mese-tűz. 4.          Itt egy eligazító utalás: „Lásd később a Nauglafringet", de apám ezt áthúzta. 5.          Heorrendáról Id. később. Kis köz maradt a „szólt ez ekképp" szavak után, jelölve az óangol versszöveg helyét, melyet végül

apám nem illesztett be, s nem sejthető, mi lett volna az.

(A következő jegyzetekben az „eredeti szövegezés" azt jelenti, hogy: Tuor A, valamint Tuor B, amikor még nincs meg a kérdéses

kiigazítás. Nem jelenti viszont ez azt, hogy a Tuor A eredeti szőve- gezése fellelhető-e az eredeti ceruzaírásos szövegben vagy sem [az

esetek nagy többségében ez nem mondható el]).

6.        Ez a rész, kezdve onnan, hogy „És Tuor bement ebbe a barlangüregbe... ", későbbi helyettesítés egy cédulán. Az eredeti szakasz

nagyjából hasonló jelentésű, de tartalmazta a következőket:

Mármost ezt a folyómedret vájva a hegy alatt a noldók úgy tevékenykedtek, hogy nem tudta azt Melkó, ki pedig amaz időmélye

napokban rejtve s rabságában tartotta őket, kényre. Hanem inkább Ulmó nógatta őket, aki mindig is Melkó ellenében munkált; s Tuor

révén szerette volna megvalósítani tervét, hogy a gnomák a Melkó-gonoszság rémuralma alól szabaduljanak.

7.        „három napon át" - minden szövegben, de „napokon át?" ceruzával „évek" felett a Tuor B-ben. 8.        A vízimadarak Ossé által elindított „evolúciójáról" Id. A tündék érkezésé ben, I. kötet 159. old.; de az itteni mondat az eredeti

ceruzás Tuor-A-bó\ való. 9.        A Tuor C gépiratban itt kihagyott hely következik, és a későbbiekben az „Ulmó" szó tölti ki, nem az „ainuk". 10.                    Az eredeti szövegezés: „Tuor, te, magányos szívű, a valák nem akarják, hogy örökké madarak és virágok szép vidékein

lakozzál; sem az nem lesz, hogy kellemes vidékeken át vezessenek téged... " 11.                    A Tuor C hozzáteszi itt: „Ulmó segítségével". 12.                    A hivatkozás a Száma-Se Könny Csatájára későbbi toldás a Tuor B-ben. Az eredeti szövegezés ez volt: „akik egyedül

tudták elkerülni Melkó hatalmát, miután népüket... " 13.                    A Tuor A és B végig Voronwét ad, ám ez a kifejezés a Bronweg formával toldás a Tuor B-ben (helyettesíti ti. az

eredeti „Mármost sok nap után leltek ők ketten egy mély völgyet" szövegezést. 14.                    A Tuor C gépirat itt:

... hogy senki, ha nem noldó vér, nem bukkanhatott rá sem véletlenül, sem korokon át keresve akár. így biztos volt minden

balfordulat ellen, ha nem árulás az, és sosem jutott volna oda Túr, ha nincs Voronwé gnomának állhatatossága.

15.                    Az eredeti szövegezés: „megértették beszédét, bár valamelyest más volt a szabad noldók nyelve azokban az időkben,

mint Melkó szomorú rabnoldóié. " A Tuor C gépiratban: „megértették, mert noldók voltak. Akkor Tűr is ugyanazon a nyelven szólott... "

16.                    Az eredeti szövegezés: „Kora reggel volt, mikor közel jutottak a kapuhoz, és sok-sok szempár meredt... " De amikor

Tuor és Voronwe először pillantotta meg Gondolint, „reggeli fények" játszottak a városon, és „egy napi könnyű menet" volt odajutásuk a

síkon át; ezért a későbbi (Tuor B) változtatás. 17. „Gonosz": eredetileg „ainu". IK. Ez a szakasz, onnét, hogy „Tépázott volt Tuor külleme... " külön papírszeleten mellékelt pótlás-helyettesítés; az eredeti szöveg így

szólt:

Tuor jó megjelenésű ember volt, de tépázott most, fésületlen fürtű, öltözete medvebőr, termetre azonban nem volt kiemelkedő a

saját fajtájában, a gondothlinok viszont, bár hajlott hátúak nem voltak, mint sok rokonuk, kik Melkónak dolgoztak folyton vájva és

kalapálva, kicsinyek voltak, karcsúak és igen hajlékonyak.

Az eredeti szövegezésben az emberekről azt tudjuk meg, hogy természettől fogva magasabbak, mint a gondolini tündék.

19.                    „ide azért jön": „menekült Melkótól" (Tuor C).

20.                    „nép": eredeti szövegezése: „emberek". Ez az egyetlen hely, ahol az „emberek" tündékre vonatkoztatva „visszaváltozik".

Használata a Gondolin bukásá ban állandósult, és egy helyen még valami furcsa előfordulása is van, Melkó hadaival kapcsolatosan:

„Persze, most már Melkó emberei is összpontosítják erőiket". 21.                    A szakasz, mely itt végződik, és a „Tuor szíve erre nehéz lett.,. "-tel kezdődik, apámtól zárjelet kapott a Tuor B-ben, és

egy külön cédulára, c zárjeles részre vonatkozóan, ezt írta:

(Ha szüks[égcs]): Akkor elmondani, hogyan adta hozzá Idril, a király leánya a maga szavait a király bölcsességéhez, úgy hogy

Turgon kérte Tuort, maradna egy darabig Gondolinban, s előrelátó lévén, tulajdonképpen azt szorgalmazta, hogy települne le végképp.

Hogyan lett szerelmes a király leánya, Idril az Ezüstláb, és hogyan tanulta fokról fokra e nagy nép bölcsességét Tuor, történelmüket,

valamint a tündék históriáját. Hogyan gyarapodott Tuor tudása a gondothlik jóvoltából.

Ami az elbeszélés szerkezetét illeti, az egyetlen különbség (a ténylegesen létező szöveghez képest) itt az, hogy Idril befolyásolja

Tuor döntését: maradna Gondolinban. A szakasz egyébként végsőkig rövidített summázata annak, hogyan okul Tuor Gondolinban, az

marad ki csupán, hogy a gondothlik miként készülnek fel bármi esetleges támadásra; de nem hinném, hogy apám a mesét ennyire le

akarta volna rövidíteni. Inkább arra utal a „ha szükséges", hogy apám a felolvasás céljára hajtott volna végre ily kurtítást - ez pedig az a

bizonyos alkalom volt, mikor az Exeter College Essay Clubjában 1920 tavaszán felolvasta a müvet. Egy másik - javasolt - rövidítéssel

kapcsolatban: ld. 32. jegyzet. 22.                    Ez a rész kezdve onnét, hogy „Es Idril ugyanígy nagy szerelmet érzett... " külön cédulára íródott, a következő eredeti

szövegezést helyettesítette: A király, hallván ezt, s látván, hogy gyermeke Idril, akit az eldák így emlegettek: Irildé, viszontszereti Tuort, beleegyezett

házasságuk tervébe, hiszen neki magának fia nem volt, és Tuor segítő rokon lehet majd, erő és vigasz. Idrilt és Tuort összeeskették a nép

színe előtt az Istenek Terén, a Gar Ainionon, közel a király palotájához; és vígságnak napja volt ez Gondolin városában, de... (etc. ).

Ez a szakasz arról is szól, hogy Tuor s Idril házassága az első, de nem az utolsó ilyen ember és tündér egybekelés volt, miközben a

Gondolin bukásának névlajstromában azt olvashatjuk, hogy Eárendel volt „az egyetlen lény, aki félig elda volt, félig ember". 23.                     Az „és itt nem dolgunk, hogy Isfin és Eöl meséjét elmondjuk": a TuorB- hez toldva. 24.                     Eredeti szövegezés: „a gondothlik nyelvén formálódott név". 25.                     A zafírokról, melyeket a noldók Manwénak adtak/4 tündék érkezésében olvashatunk, ld. I. kötet 183. old. A Tuor A

eredeti ceruzás szövege itt olvasható: „kékebbek, mint Szúlimó zafírjai". 26.                     Az itt végződő és a „Telt ekképp a kegyetlen tél"-lel kezdődő rész külön lapon kerül a Tuor B-be (de nem része az

igazítások legutolsó rétegének); sokkal rövidebb passzust helyettesít, még a Tuor A-ból, annak eredetijéből:

Mármost tél derekán egy nap még az égi nap is jó koron lenyugodott a hegyek mögött, és akkor, íme! hogy eltűnt pedig, valami

világosság támadott az északi hegyek felől, és az emberek csodálkoztak. (Stb. )

Ld. 34. és 37. jegyzet.

27.                     A Skarlát Szív: Finwe Nolcmenek, Turgon apjának szívét kivágták az orkok a Száma-Se Könny Csatájában, de Turgon

visszaszerezte és így lett jelvénye. 28.                     Ez a szakasz ismerteti a gondothlik házainak rendjét és jelvényeit, és tulajdonképpen kevésbé érintette a Tuor A

későbbi felülbírálata; java része megvan ugyanígy az eredeti ceruzás szövegben, mely nem került törlésre sem, és a jelek szerint minden

név eredetileg is így állt. 29.                     A „burg" szó az óangolban fallal körülvett, megerősített (erődszerű) városkátjelent. 30.                     Ecthelion halála a Tuor A eredeti szövegében jól olvasható állapotban van meg; a felülbírálat során csak pár szó

változott meg. 31.                     Ez a mondat onnét, hogy „és ebbe beleborzongott, aki hallotta", a Tuor B- hez adódott. 32.                     A Tuor B zárójeles a „Tuor most a csapat élén befordul a Házasság Terére... "-tői, egészen idáig, és külön cédulán

olvashatjuk a zárójeles tételre vonatkoztatva a következőket: Hogyan találja meg Tuor s népe az Istenek Terén összevissza bolyongó Idrilt. Hogyan látta Tuor és Idril erről a magas helyről a

Király Csarnokának lerohanását és kifosztását, és a Király Tornyának rombadöntését, a király halálát, mely okból az ellenség őket nem

nagyon üldözte. Hogyan hallja Tuor annak hírét-Voronwetól-, hogy Idril Eárendelt előreküldte, vele őrét, a rejtekúton, és hogyan ment

be ő maga a városba, hogy férjét keresse; hogyan mentettek meg sokakat végveszélyből, az ellenségtől, menekülőket, s hogyan küldték

le őket a rejtekalagútba. Hogyan vezette csapatát Tuor az Istenek szerencséjével a vágat bejáratához, hogyan ereszkedtek le mind a

síkra (alá), s miként zárták vissza maguk mögött az alagútbejáratot. Hogyan ért el a szomorú társaság Tumladin völgyén egy horhosba.

Ez egyszerűen a meglevő szöveg összegezése; gondolom, a felolvasáshoz rövidítette volna apám, hogy túl hosszú ne legyen (Id. 21.

jegyzet). 33.                    Ez a rész, onnét, hogy „Itt nem kis tömeg.... " a Tuor B-ben helyettesítette az eredeti szövegezést: „Itt megpihennének

szívesen, de semmijeiét nem lelik Eárendelnek és kíséretének; Tuor lehangolt, Idril sír. " Ezt részben elbeszélés-szempontúan írta át

apám, másrészt azért is, mert múlt időbe akarta tenni. A következő mondatban a szöveg kiigazítódott, onnét, hogy „De mások is

veszékeltek", valamint „látniok kell". De a következő mondat („Tűzsárkányok serénykednek... ") érintetlen megmaradt; s azt gondolom,

szándéka volt csak apámnak, de következetesen nem vitte végbe (és végig): hogy a „történeti jelcn"-t minél inkább ritkítsa az elbeszélés

igeidő-használatában. 34.                    „mert nyár van idestova már"-ercdeti szövegezése: „mert bár tél van". Ld. 26. és 37. jegyzet. 35.                    Az eredeti szövegezés ez volt:

Most akkor a hegyek azon az oldalon húsz mérföldnyire lehettek Gondolintól, és a Sasok Hasadéka, Cristhorn másik három mérföld

felfelé kapaszkodás a hegyek lábától; miért is egyelőre hat-hét mérföldnyire lehettek a hágótól, és rcttendö fáradtak voltak már.

36.                  „nézzétek, arca fénylik, mint égi csillag a pusztaságban": hozzáadva Tuor B -hez. 37.                    Ez a rész, kezdve onnét, hogy „Ám vagy egy év-netán több vándorlás után... ", helyettesíti az eredeti szövegezést: „De

félévnyi vándorlás után, nyár dereka táján. " Az igazítás onnan jön, hogy Gondolin lerohanása is „átkerült" tél közepéről a Nyárkapu

Ünnep idejére (ld. 26. és 34. jegyzet). A javított változatban a nyár lesz az az évszak, mikor a menekülő „száműzöttek" a Sirion-vidékre

érkeznek, de inkább egy évet s még valamicskét töltöttek vándorlással, semmiképp sem egy felet. 38.                    „ahol Tulkász"; eredeti szövegezés: „ahol a noldók és Tulkász".

39.                    Az eredeti Tuor A ceruzás szövegben: „Ékesen cseperedik-növekszik Earendel Szomonturban Tuor házában".

Nevének negyedik bejüje egyébként u-nak is olvasható.

Nevek változása a Gondolin bukása ban

Ilfiniol < Elfriniol a név első három előfordulásakor az eredeti átkötő szakaszban, negyedszerre már Ilfiniol.

A Tűnt játék kis házában (I. kötet 16. old. ) Mar Vanwa Tyaliéva Gongőre csak Kissziv néven szerepel. Az ainuk muzsikájában

tünde neve llverin < Elwenildo (I. kötet 60. old. ); és a Tinúviel meséjének Átkötésében Ilfinol < Elfriniol ő, mint itt, míg a gépiratban

Ilfrin. A Gondolin bukása névlajstromának „fejléc-bejegyzésében" Elfrith < Elfriniel, és ez az egyetlen hely, ahol a „Kisszív" név értelmezve

van; a névlajstromban van egy „Elf tünde" tétel,. jelentése »sziv« (ahogy Elfm=Elhen)\ Elfrith annyi, mint Kissziv" [ld. I. kötet 375.

old. ], az llverin címszónál). Egy másik névlajstrom-tervezetben, melyet pár címszó után apám abbahagyott, találkozunk az Elfrith

formával, csakígy ott van Elhenil > Elwenil. A név állandó változtatása érthető, ha figyelembe vesszük, milyen gyorsan változtak a fonológiai elgondolások és megformálások, de

még így is eléggé rendkívülinek mondható.

A következő jegyzeteknél tudni kell, rövidség kedvéért, hogy a Tuor B-ből való nevek (igazítás előtti állapot) ugyanabban a

formában fordulnak elő a Tuor A-ban pl. „ Mithrim < Asgon a Tuor B-ben" azt foglalja magában, hogy a Tuor A-ban Asgon áll

(változatlanul így).

Tuor Bár olykor Túr az igazított alakja a Tuor B-ben, cs rendre Tűr a Tuor C gépiratban, végig Tuort adok. Dor Lómin Ez a név az elejétől így íródott a Tuor B-ben. A Tuor A első három megjelenésekor Aryador > Mathus alakot hoz;

negyedikre: Aryador > Mathusdon Dor Lómin. Mithrim < Asgon végig a Tuor B-ben; a Tuor C-ben Asgon változatlan. Glorfalc vagy Cris Ilbranteloth. A Tuor A-ban Glorfalc vagy Teld Quing Ilon\ a Tuor B, mint írtam, nem tartalmaz tünde neveket,

Glorfalc vagy Cris Ilbranteloth későbbi toldalék. Ainur Mint Az ainuk muzsikája első tervezetében (I. kötet 60. old. ), az eredeti Tuor A szöveg az ainu többest adja. Falasquil A Tuor A-ban való mindkét előfordulásakor ez a név helyettesíti a már kiolvashatatlan (Q-val kezdődő) eredetit; Tuor S-

ben anyám üresen hagyott bizonyos helyeket, s a nevet később ceruzával írta be; a Tuor C- ben a gépiratban így vannak- be nem

töltött-üres helyek. Arlisgion Ez a név későbbi hozzáadás a Tuor S-ben.

Orcs (orkok) Tuor A és S végig: orqui; apám ezt igazította a Tuor S-ben így: orcs (orkok), de nem mindenütt, és a mese későbbi

részeiben egyáltalán nem. Csak egy helyen, (a Thorndor-beszédben) van mindkét szövegben orcs (valamint: orcs-bands , kb. ork

bandák). Akár a Tuor / Túr név esetében, végig az érvényesnek tartott alakot adtam. Az egyetlen egyes számú előfordulásnál a szó vége: k, mind a TuorA- ban, mind a Tuor B- ben. (Ork's blood=ork vér. ) Gar Thurion < Gar Furion A Tuor B-ben (Gar Furion a Tuor C-ben). Lolh < Lós a Tuor S-ben (Lós a Tuor C-ben). Lolhengriol < Lósengriol a Tuor B- ben (Lósengriol a Tuor C-ben).

Taniquetil A Tuor A eredeti szövegezésében hozzáadva: (Danigwiel)\ de kihúzva. Gar Ainion < Gar A inon a Tuor B-ben, de én Gar Ainionl vettem mindkét helyen.

Nost-na-Lothion < Nosl-na-Lossion a Tuor B-ben. Duilin Első megjelenésekor < Duliglin a Tuor A eredeti szövegében.

Rog A Tuor A-ban Rög a korai megjelenésekkor, később Rög; a Tuor B- ben a Rög megy végig, de később többnyire átjavítódik

Rógra. Dramborleg A Tuor A eredeti szövegében < Drambor. Bansil Csak egyetlen helyen Bansil < Banthil a Tuor B- ben.

Cristhorn Az első megjelenéstől így íródik, Cristhorn (nem Cris Thorn) a Tuor A-ban; a Tuor S-ben végig Cris Thorn. Bad Uthwen < Bad Uswen a Tuor S-ben. Az eredeti alak a Tuor A- ban (a jelek szerint) Bad Usbran volt.

Sorontur (Szorontur) < Ramandur a Tuor S-ben. Babion. Ninwi, Trui, Rűm A Tuor A eredeti szövegében Babylon, Nineveh, Troy és (talán) Rome. Ezek alakultak át a szövegben adott

formákká, kivéve Nineveh > Ninwe , amely a Tuor S-ben Ninwire változik.

Kommentárok a Gondolin bukásához

1. Az eredeti elbeszélés

Mint a Turambar meséjénél itt is szakaszokra osztom kommentárjaimat. Gyakran hivatkozom majd a sokkal későbbi változásra

(mely csak addig terjed, míg Tuor és Voronwé meg nem pillantja Gondolint a síkságon át), lásd Bevégzet- len mesék („Tuorról s

Gondolinba meneteléről"); ezt nevezem itt úgy, hogy „a későbbi Tuor".

(i) Tuor útja a tengerhez és Ulmó látogatása

A későbbi Tuor (melynek abbahagyása a befejezetlenség-históriában az egyik legelszomorítóbb mozzanat) oly közel jár a

Gondolin bukásának szövegezéséhez e több, mint harminc évvel korábban készült elbeszéléshez, hogy szinte bizonyosra vehető, apám

előtt ott volt írás közben, vagy legalábbis nemrég elolvashatta akkor. A kései változat ékes példái így: „A nap felkelt a háta mögött,

nyugodott, és ahol a víz habzott a nagy görgetegköveken, vagy hirtelen zúgókon surrant zajjal, reggel és este szivárványok fonódtak a

folyó fölébe"; „Most azt mondta: »Tündérhang ez «, aztán: »Nein, ez valami apró állat lehet, a pusztaságban nyüszít «"; „ [Tuor]

vándorolt még pár napig valami tépett vidéken, fák sehol; és a tengeri szél söpört mindenütt, és ami csak nőtt itt, fű vagy bokor, örökké

hajolnia kellett, annyira nem ismert ellenállást ez a nyugati szél"- ez igencsak hasonlít a fent közölt meseszövegre, már ha nem teljesen

azonos vele helyenként, de az elbeszélésbeli különbségek már alapvetőek itt. Tuor származása a régi históriában bizonytalan marad. Van egy utalás a Turamhar meséjében: „voltak ott ezek az emberek az Asgon

vizeinél, később innen származott Peleg fia Tuor", de itt azt látjuk, hogy Tuor nem lakott övéivel („az a nép... vándorolt vadonokon és

völgyeken-hegyeken"), hanem „magányosan élt a Mithrim [<Asgon] nevű tónál", melyet kis csónakkal járt, s ennek orra hattyúnyakra

emlékeztetett. Való igaz, alig van kapcsolódás itt a többi eseményhez, és természetesen nyoma sincs Hithlum szürke-tündéinek, akik a

későbbi történet szerint gyámolítván nevelik, vagy hogy törvényen kívüli lett volna, a keleti embereknél vadászott volna; előfordulnak

azonban „vándor noldók" Dor Lóminban (Hiszilómé, Hithlum), akiktől Tuor sokat tanult, beleértve nyelvüket, s ők vezették cl a sötét

folyószoroshoz, be a hegyek alá. Utalás ez a későbbi Gelmirre és Arminasra, a noldó tündékre, kik Tuort bevezetik a Noldók Kapuján

(későbbi Tuor, és az a történet, hogy a noldók „Ulmónak, a Vizek Urának" akaratából vájták „ezt a rejtekutat", megmaradt a kései

legenda sokkal gazdagabb történeti összefüggésrendszerében is, ahol „a Noldók Kapuját... ezek az ügyes népek réges-rég, Turgon idején

készítették" (későbbi Tuor). A későbbi Tuor igen-közei kerül a régi históriához, amikor Tuor kiér az alagútból a hasadékba (későbbi neve Cirith Ninniach, de

mindenütt Tuor leleménye); sok elein visszatér, így a csillagok, ahogy ragyognak felette, „a keskeny hasadék szeletnyi egén",

hárfázásának visszhangja (a mesében persze Morgoth kiáltásának és Féanor partot érő seregének hangjai - szó szerinti visszhangjaik -

nélkül), kételyei a sirályok panaszos kiáltozásával kapcsolatban, a hasadék elszűkülése, mikor aztán a dagály benyomul (a nyugadi szél

miatt különösen vadul), s találkozik a folyó vizével, és Tuor menekülése (felkapaszkodik a sziklatetőre; de a mesében nem kapcsolódik

össze ez a kettő: Tournak a sirályokra vonatkozó kíváncsisága és életének megmentése: a sziklatetőre csak az ainuk késztetése nyomán

mászik fel). Figyelemre méltó annak az elgondolásnak a megőrzése, mely szerint Tuor volt az első ember, aki a tengerhez elért, állt ott a

sziklatetőn kitárt karral és „tenger vággyal" (későbbi Tuor). De elmarad később az a motívum, hogy a Falasquil nevű üregben lakik,

melyet faragásaival díszít (és az ehhez szükséges faanyagot természetesen l)or Lómin noldói úsztatják le neki a folyón); a későbbi

legendában Tuor a partokon egy hajdani kikötő romjait találja, a noldókét, mikor még Turgon volt Nevrast ura, abból az időből való e

műhely, és a régi mesében szó sincs arról, hogy Turgon itt lakott volna, mielőtt Gondolinba ment. így az egész Vinyamar- epizód

hiányzik a régi történetből, s bár gyakran történik rá utalás, hogy Tuort Ulmó vezeti saját céljai megvalósításának érdekében, nincs az a

lényeges elem sem jelen, hogy Ulmó utasítására Turgon - a későbbi legendában - fegyvereket hagy neki (A szilmarilok, 282. old. ). A délnek szálló hattyúk (hét, nem három, a későbbi Tourban) érdemben ugyanolyan szerepet játszanak az elbeszélés menete

szempontjából, szüntelenül továbbhaladásra késztetik Tuort; de a Hattyú jelvénynek később más az eredete, „Annaeltől és nevelő-

népétől" származik, Mithrim szürke-tündéinek jeladománya. (Későbbi Tuor. ) Mind az útvonalat, mind az évszakot illetően apám jócskán változtatott az eredeti történeten - hogyan jut el Tuor Gondolinba. A

későbbi Tuorban a Hosszú Tél jött Nargothrond eleste után, Túrin Hithlumba való visszatérésének tele, mikor is ő s Voronwe hóban,

csikorgó hidegben haladtak keletnek az Árnyék- hegység alatt. Itt az út sokkal tovább tart. Tuor „a nyár utolsó napjai"-ban hagyta cl

Falasquilt (az időpont a későbbi Tuorban is ugyanez), de Beleriand partján ment végig egészen a Sirion torkolatáig, és a következő év

nyara volt az évszak, mikor a Fűzfaföldön időzött. (Nem kétséges, a földrajzi megalapozás sem volt még olyan teljes, mint később, de

alapvető hasonlósága a későbbi térképhez nem vonható kétségbe: bizonyítja ezt a part leírása, ahogy egy idő múlva inkább keletnek

hajlik, nem délnek. ) Csak az elbeszélés-struktúrában játszott szerepét tekintve van hasonlóság Ulmónak a Fűzfaföldön tett látogatása (nyári alkony lény-

homályban lepi meg Tuort) és a vinyamari part tomboló viharában történő rettenetes erejű megtestesülése között. Roppant érdekes

mindazonáltal, hogy a Fűzek Földje régi látomása és a vízi-virágok s lepkék fullasztó szépsége nem veszett cl, bár utóbb nem Tuor,

hanem Voronwe vándorolt arra, neveket ötölgetvén, s ő állt „térdig a fűben", míg sorsa, vagy Ulmó, a Vizek Ura le nem vitte őt a

tengerhez. Ulmó szavaival előjön a régi történet halvány emléke (későbbi Tuor: „Gyorsaságot kell tanulnod, és a kellemes útnak,

melyet terveztem számodra, változnia kell". A mesében Ulmónak Tuorhoz intézett beszéde (vagy legalább az a része, melyről értesülünk) sokkal szimplább és kurtább, és semmi

nem is utal arra itt, hogy Ulmó szembeszegülne fivéreivel, a Nyugat Nagyuraival; de későbbi üzenetének két eleme jelen van: hogy Tuor

majd talál szavakat, ha Turgon előtt áll s beszélnie kell, és utalás esik Tuor még meg nem született fiára is (a későbbi Tuorban kevésbé

kifejtve: „De nem a te javadat szolgálja, amiért küldelek, hanem hogy e világra segíts egy látásodat meghaladó reményt, és fényt fog

sugározni az a sötétségbe").

(ii) Tuor és Voronwe útja Gondolinba

Arról, hogy hogyan ment Tuor Gondolinba, eltekintve most a Fűzek Földjén volt tartózkodásáról, keveset mond a mese, és Voronwe

külön csak késői ponton jelenik meg, mikor is ő az egyetlen noldó, aki nem gyáva, csatlakozik hozzá tehát, vele tart; ami Voronwe

korábbi történetét illeti, szó sem esik róla aztán, annyi bizonyos, hogy nem gondolini tünde. Megjegyzendő: azok a noldók, akik Tuort a Fűzfák Földjétől északnak vezetik, Melkó rabjainak nevezik magukat. E tárgyban a Mesék

összefüggő képet ad. Már a Tinúviel meséje ben olvashatjuk:

az eldák, akik megmaradtak így sötétben, vagy elvesztek Paliszorból menetelvén, s a noldók is, kik visszamentek ő-nyomában a

világba, mert rablott kincsük keresték, hatalmába kerültek néki, rabszolgái lettek.

A Gondolin bukásá ban áll, hogy a noldók titkon szolgáltak most Ulmónak, és „Melkó haragjától félve ingatagok" voltak alighanem;

Tuornak Voronwe „a rabsors gyötrő világá"-ról beszél; Melkó kémek egész hadát küldi, „hogy minden mód keressék a rabságából

menekült noldók lakozóhelyét". Ezek a rabnoldók a jelek szerint mintha szabadon járnának-kelnének a világban, elmehetnek a Sirion

torkolatáig is, hanem azért csak „rettegésben vándoroltak, így, tették ő elvetemült kedvét-parancsát, és érezhették, Melkó szeme

parázsként égeti őket bármi messziről is" ( Turam bar meséje) . Gyakran találkozunk ezzel a kifejezéssel: „bűvölő borzalom"-„és az a

mágia, mellyel Melkó a noldókat rabságában tartotta, feneketlen félelemmel járt, Melkó nekik mindig közel volt, járhattak bármily

messze a Vas Poklától, és szívük bénult, nyüszített, s nem menekültek akkor se, ha tehették volna". A feneketlen félelem és a bűvölő

borzalom lesz Meglin osztályrésze is. Alig akad itt bármi is, ami többé-kevésbé összhangba hozható ne lenne a későbbi elbeszélésekkel, s való igaz, visszhangzanak az

iménti szavak A szilmariiokban (184. old. ):

Ám a noldák legjobban a tulajdon fajtájuk árulásától tartottak, azoktól, akiket rabszolgának vittek Angbandba; mert Morgoth

felhasználta őket a maga gonosz céljaira, úgy tett, mintha szabadon engedné őket, ám akaratuk továbbra is az ő akaratától függött, s

csak azért engedte cl őket, hogy aztán újra visszatérjenek hozzá. Semmi kétség, az a benyomásunk, hogy apám abban az időben jelenítette meg Melkó hatalmát, mikor a gonosz ainu

képlékenyebben és érinthetetlenebből, mondhatni, egyetemesebben tevékenykedett a Nagy Földeken. Míg A szilmariiokban a noldák,

akik nem szabadok, mind Angband rabszolgái (s innen kevesen menekülhetnek, és akiket elbocsátanak, rabbá tett akarattal mennek

már), itt a gondothlik kivételével mind „rabok", akiket Melkó távolról irányít, és Melkó úgy látná rendjénvalónak, ha a világ összes

noldója mind egy szálig az ő rabszolgája lenne, mert már az a tény, hogy a Nagy Földeken élnek, erre a sorsra rendelné őket. Van itt egy

nehezen meghatározható különbség, de hogy van, látható az Tuor későbbi történetében abból, hogy noldók, akik mégis Morgoth

rabszolgái, nem vezethetik öt Gondolinba. A Gondolinba érkezés sok alapvonásában hasonlít a későbbi Tuor teljesebb és pontosabban körvonalazott, látványosabbá tett

beszámolójára: mély folyóágy, bozontos bokrosok, barlangüreg-száj - de a folyó bizonyossággal a Sirion, (lásd a mese végén azt a

szakaszt, hol is a menekültek-száműzöttek visszaérnek a bejárathoz), és a titkos út bejárata az egyik meredek folyópartból nyílik, s ez

nem hasonlít a Száraz Folyóhoz, melynek ősi ágya maga is titkos út volt (későbbi Tuor). A hosszú alagút, melyben Tuor és Voronwe

halad, a mesében nem csupán az őrgárdához vezeti el őket, de a napvilágra is, és itt „meredek hegy lábánál voltak", s látták a várost: más

szóval, itt igen egyszerű a koncepció, van egy síkság, azt körbeveszik a hegyek, és ezek alatt vezet a titkos járat a külvilágba. A későbbi

Tuorban a városhoz sokkal különösebb módon lehet eljutni: mert az alagút (a gárdáé!) Orfalch Echor szakadékához vezet, ez egy nagy

hasadás a Környező Hegyek tetejétől az aljáig („mintha fejszével nyesték volna"), melyen az út felfele kaptat, kapuk során kell áthaladni,

míg jön a Hetedik Kapu, elzárván a hasadék hegytető felé eső végét. Csak amikor az utolsó kapu is megnyílt előtte, és átmehetett rajta,

akkor látta Tuor végre magát Gondolint; és föl kell tételeznünk (bár az elbeszélés nem terjed ily pontig), hogy az utazóknak a Hetedik

Kaputól ismét alá kellett szállniok, hogy a síkot eléljék. Megjegyzendő: Tuort és Voronwet a gárda a legkisebb gyanakvás és ellenségesség nélkül fogadja, ami a későbbi történetben nem így

lesz.

(iii) Tuor Gondolinban

Az elbeszélésnek ezzel a szakaszával hasonlítsuk össze máris/1 szilmariiokai:

A hegyek koszorújában pedig Turgon népe növekedett és gyarapodott, s minden ügyességüket latba vetve egyre munkálkodtak,

míg az Amon Gwarethen épült Gondolin valóban szépséges lett, megállta volna az összevetést akár a tengeren túli tünde Tirionnal is.

Magasak és fehérek voltak a falai, csiszoltak a lépcsői, szálas és erős a király tornya. Szikrázó szökőkutak csobogtak ott, és Turgon

udvarán ott álltak a hajdani Fák képmásai, melyeket Turgon készített minden tünde-tudását latba vetve; s az aranyból készült fát

Glingalnak nevezték, s amelyiknek a virágai ezüstből voltak, azt meg Belthilnek.

Gondolin képe maradandónak bizonyul, visszatér a későbbi Tuorra utaló jegyzetekben, és felvillanások erejéig a Bevégzetlen mesékben:

„a lépcsők, fel magas laposáig és nagy kapuja... a Források Terc, a Király Tornya a pilléres árkádok fölött, a Király Háza... " Az egyetlen jelentős

különbség az eredeti beszámolóhoz képest valójában csak: Gondolin Fái, melyek a korábbi beszély szerint hervadhatatlanok, „mert a hajdani

dicső valinori Fák hajtásaiból nevelték őket", de aztán A szilmariiokban az áll, hogy képmások csak, drágaságos fémekből. Gondolin Fáiról lásd

a névlajstrom Bansil és Glingol címszavait. Az Istenek ajándéka volt az a két „hajtás" (melyek „hervadatlan örökké virultak") Inwének és

Nólemenek, mikor Kör épült, mindegyik külön-külön Fáról, s erről/1 tündék érkezésében olvashatunk, és a Valinor elrejtésében utalás történik

rá, hogyan kapja Nólemé az ajándékot: „ám ezek a fák gyökerestül tűntek cl, és senki sem tudta, hová lettek, és ez ennyiben is maradt" (I.

kötet 311. old. ).

De Gondolin történetének egy mély, alapozó-rejtező rétege elválasztja azért a korai és a későbbi beszámolót: mert míg az Elveszett

mesékben (és utána is még) csupán a Száma-Se Könny Csatája után kerül felfedezésre, mikor is Turgon serege délnek hátrál a Sirion

mentén, /! szilmarilokban nevrasti Turgon már több, mint 400 évvel ezelőtt fölfedezi (442 évvel azelőtt, hogy Turgon Gondolinba megy,

Nargothrond bukása után a Nap 495. évében). Apám a mesében nagy időszak tűntét képzelte a Száma-Se Könny Csatája s a város elpusztítása

között („épült a város lankadatlan munkával tömérdek éven-ko- ron át"), utána, az Első Kor kronológiájának radikális változtatásával (a Nap

és a Hold előkerülte után) ez az időszakasz összesen (mindössze!) harmincnyolc év lett („Az Első Koréveinek meséje" utolsó ránk maradt,

teljes változata). De a régi koncepció egyre érződik abban A szilmarilok-részletben, ahol azt írja le, hogyan vonultak vissza a gondoliniak

minden külvilágiságtól a Nirnaeth Arnoediad után, s az a benyomásunk, évek múltak.

A szilmarilokbó1 világosan kitűnik, hogy Turgon és népe addig munkálkodott „amíg az Amon Gwarcthen épült Gondolin valóban szépséges

lett, megállta volna az összevetést akár a tengeren túli tünde Tirionnal is". Ez nincs a régi történetben, s való igaz, Az Elveszett mesékben

Turgon sosem ismerte Kört (a Nagy Földeken született, miután a noldók visszatértek Valinorból), mégis érezni mindenképp, hogy a király

tornya, a szökőkutak és lépcsők, Gondolin fehér márványai Kornak oly megmesterítői, ahogy a Város A tündék érkezése és Kór megalkotása

lapjain le van írva (I. kötet 159-200. old. ).

Mint fentebb jeleztem: „bár gyakran történik rá utalás, hogy Tuort Ulmó vezeti saját céljai megvalósításának érdekében, nincs az a

lényeges elem sem leien, hogy Ulmó utasítására Turgon - a későbbi legendákban - fegyvereket hagy neki". Mindazonáltal látni véljük

azért c koncepció csíráját Turgonnak Tuorhoz intézett szavaiban: „Íme! jöveteled meg volt jövendölve bölcsességes könyveinkben, és

írva volt, hogy te nagy dolgokat fogsz megcselekedni a gondothlik honában, ha valóban ide érkezel. " Tuor válaszából viszont világos,

hogy eladdig Gondolin - mint létező rendszer - nem volt része Ulmó tervének, mivel „Ulmó fülébe eljutott a suttogás, hogy itt volna ez a

ti lakozóhelyetek és Melkó gonoszsága elleni virrasztó dombotok, és boldog lett ő". A mesében Ulmó előre látta, hogy Turgon kelletlen lesz, mikor az jön szóba, hogy Melkó ellen harcolnia kellene, s így, Tuor szavai

révén, előhozakodott egy másik tervével (kisebb szabásúval bár): küldjön tündéket Turgon Gondolinból le a Sirionon a tengerpartra, ott

építenének hajókat, vinnének üzenetet Valinorba. Erre Turgon, határozottan és megfellebbezhetetlenül, azt felelte, hogy ő már küldött

hírnököket, Ie a nagy folyón, ugyanezzel a céllal, „számlálhatatlan éven át", s mert egyszer sem értek célt, ő többet nem hajlandó erre.

Most ez akkor világosan kapcsolódik/l szilmarilok ama részletéhez, ahol az olvasható, hogy furgon a Dagor Bragollach és az Angband

körüli ostromzár összeomlása után

gondolini csapatokat küldött titkon a Sirion torkolatához meg Balar szigetére. Ott ezek hajókat építettek, s útnak indultak Turgon

parancsára a legnyu- gatabbra cső nyugat felé, Valinort keresve, hogy a valák bocsánatát és segítségét kérjék, s a tenger madarait kérték

meg, hogy vezessék őket. A tenger pedig vad volt és végtelen, árny és varázslat ült rajta, s Valinor rejtve volt. így Turgon követei

sohasem jutottak el nyugatra, s közülük sokan elvesztek, és kevesen tértek vissza.

Turgon, való igaz, tett még egy kísérletet a Száma-Sc Könny Csatája után, és ennek az utolsó nyugati expedíciónak az egyetlen

túlélője gondolini Voronwe volt ekképpen, az alapvető és mélyreható kronológiai változtatások ellenére, s bár az Első Kor utolsó

évszázadainak elbeszélésszerkezete is fejlődött, furgonnak az a kétségbeesett kísérlete, hogy üzenetet juttasson el Valinorba, a

kezdetekre nyúlik vissza. További őseredeti jegy, hogy Turgonnak nincsen fia; de (különös mód) a mesében semmi említés nem esik a

feleségéről, Idril anyjáról. A szilmariiokban felesége Elenwe ottveszett a Helcaraxé-átkelésben, viszont ez a történet nyilvánvalóan egy

későbbi korszakba illik, amikor Turgon Valinorban született. Tuor gondolini időzésének meséje/1 szilmariiokban az alábbi tömör

közlés formájában él még:

És Tuor Gondolinban maradt, mert megbűvölte a város dicsősége és szépsége és népének bölcsessége; s Tuor naggyá növekedett

testben-szellem- ben egyaránt, és igen sokat megtanult a száműzött tündék tudományából. Ebben a mesében „hallott [Tuor] Ilúvatarról, Mindenek Uráról, aki a világ felett lakozik", és hallott az ainuk muzsikájáról.

Ilúvatarnak pusztán csak a létezéséről is tudni, a jelek szerint kiváltság volt a tündék körében; jóval később Mar Vanwa Tyaliéva

kertjében (I. kötet 66. old. ) azt kérdi Rúmiltól Eriol: „Ki volt llúvatar?... Az Istenek egyike?" Mire a válasz: „Ugyan... nem Isten volt,

hanem éppenséggel ő teremtette azokat. Ilúvatar az Örökkön Úr, ki a világ túlján lakozik... "

(ív) Gondolin bekerítése; Meglin árulása

A király lánya kezdettől „Idril az Ezüstláb" (Irilde az „eldák" nyelvén, ld. 22. jegyzet); Meglin (később Maeglin) Turgonnak

unokaöccse, bár anyja neve (ő volt Turgon nővére), Isfin később átalakult. Az elbeszélésnek ebben a szakaszában A szilrnarilok megőrizte az eredeti változat minden lényegi elemét, egyetlen nagy kivétellel.

Tuor és Idril esküvője a király teljes jóváhagyásával, kegyének jegyében történt meg, és nagy üröm volt mindenki számára Gondolinban,

Macglint kivéve (akinek Idril iránti szerelme korábban olvasható A szilmarilokban, 160. old., ahol - a mesével ellentétben -hangsúlyt

kap, hogy akadályt jelent a rokonság ténye). Idril előrelátása, jövendölő képessége (ráérez a gonosz közeledtére); a titkos alagút, amit ő

javasol (a mesében ez délnek vezet a városból, és a Sasok Hasadéka a déli hegyek közt volt); Meglin eltévedése a hegyek közt, ahogy

érceket keres; orkok általi elfogatása, élete áruló alkuja, visszatérése Gondolinba, hogy gyanú ne támadjon vele szemben (megváltozott

viselkedése, „mosolygó arca") - mindez megmaradt. Sok minden eltűnik, persze (szándékos kihagyás révén, vagy csak mellesleg,

elhagyagolva)/) szilrnarilok tömör vázlattervezetéből - ahol nincs említés, például, Idril álmáról, melyben Meglint látja, arról, hogy

megfigyelik, mikor a hegyekbe megy, Idril tanácsa, szervezzen Tuor gárdát, mely jelvényét viseli, Turgon visszautasító válasza, mikor a

város esetleges sebezhetőségéről hall, bizalma Meglinben, a titkos út felfedezése Meglin által, ' vagy az a figyelemre méltó történet, hogy

Meglin maga eszelte ki a tűzszömyeket, vasszörnyeket, s Melkó így tőle kapta az ötletet - értékes renegát, való igaz!

A változatok között a legnagyobb különbség, hogy milyen természetű is Melkó / Morgoth Gondolin-ismerete. A mesében kémek

hatalmas seregének" sikerült már felfedeznie a várost, mielőtt Meglin fogságba esett volna, Melkó kreatúrái megtalálták a

„Megmenekülés Utjá"-t, és letekinthettek a környező magaslatokról Gondolinra. Meglin árulása a régi történetben abban állt, hogy

*. A szilmarilokban ennek határozott tagadására bukkanunk: „Idril biztos volt benne, hogy a munkálatokról kevesen tudnak, és

nem juthatott Maeglin fülébe. " **. A jelek szerint a „vérszomjas természetű" kreatúrák (halljuk, Gondolin népe számára

viszolyogtatóak) Melkó természetes szövetségesei és szolgálói voltak: kígyók, farkasok, menyétek, baglyok, sólymok stb. pontos beszámolót adott a város szerkezetéről, a védelmi előkészületekről - és e tanácsok nyomán tervezte el s alkotta meg Melkó

a lángszörnyeket. A szilmarilokban viszont ott egy sokkal később kialakított elbeszélésmozzanat: Húrin akaratlan árulása, mikor is

Morgoth kémeinek általában vázolja a vidéket, ahol Gondolin keresendő, „az Anach és a Sirion felső folyása közti hegyes vidéken...; de

angbandi kém még mindig nem juthatott oda a sasok ébersége miatt, " - hanem a sasoknak erről a szerepéről a Környező Hegyekben

(bár Melkó iránt ellenségesek), az eredeti történet még csak említést sem tesz. Aszilmarilokban Morgoth Maeglin foglyulejtéséig semmit sem tud Gondolin fekvéséről, és így Maeglin közlése értékesebb a számára,

amiképpen a városnak is nagyobb végzete. A mesében Gondolin utolsó éveinek históriája így valamelyest más légkörű, mert a

gondothlik értesülnek róla, hogy Melkó kémhadai „Tumladin völgyét mint környülnék", és Turgon felkészül a háborúra, megerősíti az

örségét a hegyeken. Hogy Melkó nem sokkal a támadás előtt visszavonta kémeit szinte egy szálig, újabb derűlátásra ad okot a városban,

Turgon szívében nem kevésbé, ezért hát mikor a roham megindul, a gondothlikat teljességgel készületlenül találja; ám a későbbi

elbeszélésben a hirtelen támadás okozta sokk még súlyosabb, mert semmi okuk nem volt azt hinniök, hogy városukat bármi efféle

egyáltalán csak fenyegethetné is; Idril megérzése-, jós- lata"-neki magának is megdöbbentő volt és érthetetlen.

(v) A gondothlik „csatarendje"

Bár a történet eme részének központi képe Gondolin lakói lenéznek falaikról, hogy majd a kelő napot üdvözöljék a Nyárkapu

Ünnepen, azonban észak felől látnak vörös fényt, nem keletről- megmarad, a későbbi írásokból a „címertani" hadi elemek csaknem

teljességgel eltűnnek. Semmi kétség, apám, ha folytatja netán a későbbi Tuort , sok minden visszatérhetett volna c dolgok közül,

bármennyire megváltozott alakban is, hiszen gondoljunk csak a nagy kapuk és őrgárdájuk gazdag „heraldikai" bemutatására az Orfalch

Echorban. De A szilmarilok tömörített beszámolójában ilyesmiknek csak két nyoma maradt: Ecthelion „a Forrás" és Glorfindel „a gondolini

Arany virág-ház feje". Ecthelion és Glorfindel aztán A szilmariiokban ténylegesen meg is említő- dik (286-287. old. ), mint Turgon két kapitánya, akik

Gondolin seregének szárnyait védik, mikor visszavonulnak a Sirion mentén a Nirnaeth Arnoediadból, de más kapitányokat a mese ott

nem említ a továbbiakban - bár figyelemre méltó, hogy Gondor tizennyolcadik uralkodó helytartójának neve Egalmoth, csakigy a

tizenhetediknek és a huszonötödiknek Ecthelion ( A Gyűrűk Ura, Függelék , 417. old. ). Glorfindel „az aranyhajú" megmarad mint „sárga hajú Glorfindel" A szilmarilokban is, és kezdettől ez volt nevének jelentése.

(vi) A gondolini csata

A gondolini küzdelmek részletes leírása a Gondolin bukásában egyszeri, páratlan tünemény; A szilrnarilok aztán az egész

históriát e pár sorban foglalja össze (286. old. ):

A Gondolin eleste hosszan elregéli, milyen dicső tetteket vittek végbe harcosaik nemes házainak fejei, s köztük Tuor; hogyan

harcolt Ecthelion Gothmoggal, a Balrogok Urával, a király terén, ahol mindketten végeztek a másikkal, s hogyan védelmezte Turgon

tornyát a ház népe, amíg a torony le nem dőlt, s eleste dicső volt, akárcsak Turgon eleste romjai között. Tuor meg akarta menteni Idrilt, ám Maegril a hatalmába kényszerítette az asszonyt és Earendilt; és Tuor megvívott Maeglinnel a

falakon, és lehajította, s Maeglin teste háromszor ütődött az Amon Gwarcth sziklás oldalához, mielőtt a lángok közé zuhant odalent.

Akkor Tuor és Idril elvezették a maradék népet, akiket ki tudtak menteni az égésből a titkos úton, amelyet Idril építtetett...

(E rendkívül sűrített beszámolóban is helyet kér s kap, hogy Maeglin teste háromszor vágódott oda Amon Gwarcth meredek

oldalához, mielőtt a lángokba zuhant volna. )/! szilrnarilok beszámolójából olyasmi derül ki, hogy mintha Maeglin a harcok során

valamivel később törne Idril vesztére és Earcndil életére, s pedig közvetlenül az előtt, hogy a menekülők az alagútba lemennek; azt

hiszem mégis, ez inkább a sűrítésnek köszönhető eltolódás, apámnak nem volt szándékában így megváltoztatni a csata elbeszélésének

menetét. Gondolin meséjében igen tisztán körvonalazódik egy város, piacaival, nagy tereivel, mindazzal, aminek a későbbi írásművekben már

csak töredékes nyoma van; a harcok leírása is pontos, nem elnagyolt. A balrogokat a korábbi koncepció kevésbé borzalmasaknak veszi,

és mindenképp pusztíthatóbbaknak, mint amilyenné később váltak: „százával" voltak ők, * és mészárolta őket Tuor, Ölték le őket a

gondothlik nagy számban: így hull öt Tuor nagy szekercéjétől, a Dramborlegtől, három Ecthelion kardjától, kettőt a király házának

harcosai pusztítottak cl. A balrogok „démonhatalmú" lények, képesek iszonyú kínokat és rettegést okozni, vasvértezetben járnak, és

lánckorbácsuk van (ez a tulajdonuk később is megmarad) és acélkarmokat meregetnek. A. szilmariiokban a sárkányok, melyek Gondolinra törtek, „Glaurung ivadékai" voltak, méghozzá „most már sokan voltak és

iszonyúak" (286. old. ), míg a mesében azt olvashatjuk, hogy ezek a „szörnyek" élettel megtöltött „szerkezetek" voltak, tulajdonképpen

Angband kovácsainak művei (a nyelvhasználat végig ilyesmire utal). Hanem még ezek a „fémférgek", melyek „középütt megnyíltak" aztán, s akiknek Gothmog parancsot adhat, „torlódjanak egymásra", e

bronz és réz behemótok, „és a szívük s a járó szellemük emésztő tűz volt"- orkokat ontottuk iszonyú tömegben, ezek is így neveződnek:

„a... legféktelenebb szörnyek, a tűzsárkány"; az, melyet Tuor leölt, elevenként üvöltött-visított, csapkodott vadul a farkával. Az elbeszélésnek van egy furcsa mozzanata: ugyan miféle „hírnököket" küldhetett Meglin Melkóhoz, hogy figyelmeztesse, célszerű a

Megmenekülés l ltjának kijáratához őrt állítania (mert azt gondolta, a titkos alagút végül ebbe a hagyományos vágatba torkollik)? Kiben

bízhatott meg ennyire Meglin? És ki merészelt volna „oda" így elmenni?

(vii) A szökevények menekülése és a eristhorni csata

A szilmarilokban elbeszélt történet (287. old. ) valahogyan „teltebb" a városból menekülők eseménytörténetének részleteit

illetően, meg a Sasok Hasadékában bekövetkezett orvtámadás is (a hágó neve itt: Cirith Thoronath) alaposabb, részletezőbb, ellentétben

ugyanakkor a város megtámadásával és leron- lásával-kifosztásával: erről kevesebb szó esik; de, mint már szintén megjegyeztük, a két

elbeszélés egy pontban eltér (érdemileg csak egyben): hogy a Sasok Hasadéka utóbb a Környező Hegyek déli részéről áttevődött az

északira, és Idril alagútja a várostól északnak vezetett (A kommentár ehhez: „erről az útról Angband kapitányai nem tudtak, s nem

gondolták volna, hogy a menekülők északnak fognak tartani a legmagasabb hegyek és Angband közelsége felé". ) A mese gazdagon

részletez, eleven közvetlenséggel ábrázol, ami a tö- mörítettebb változatból aztán szó szerint hiányzik, eltűnik például, hogy

holttesteken botorkáltak át, hogy rettentő volt a hőség és nem említődnek azok a gondothlik, akik Idril és Tuor tanácsa ellenére a

Megmenekülés Utján választották, és akiket elpusztított a kijáratnál várakozó sárkány, * vagy elmarad például az Eárendel

megmentéséért vívott küzdelem. A mesében az éles szemű tünde, Legolas Zöldlevél, az első név a Gyűrű Szövetsége tagjai közül, mely apám írásaiban előtűnik (ld. a

névlajstromot), ezt követte Gimli (egy tünde) a Tinúviel meséjében. A történet egy pontján a eristhorni orvtámadás eseménysora nehezen követhető: arra a kijelentésre gondolok, hogy „a magas

szirtfalak megakadályozták, hogy az ösvényt jobban megvilágítsa" a hold. A menekülők dél fele haladtak a Környező Hegyeken át, és a

meredek sziklafal a Sasok Hasadéka felett. jobb kezük felé... nyugatnak" volt, és „rémítő meredek" volt balra a szakadék. Akkor a kelet

felől felkelő hold megvilágította volna az ösvényt, vagy nem? A Cristhorn név megjelenik apám rajzán is, melynek címe: „Gondolin és Tumladin völgye Cristhorntól nézve", 1928 szeptemberében

készült (J. R. R. Tolkien képei, 1979, 35. sz. ).

(viii) Gondolin száműzöttjeinek vándorlásai

A szilmarilokban ( 287. old. ) az áll, hogy „így vezette hát Huor fia Tuor Gondolin népének maradékát a hegyeken át, s jutottak a

Sirion völgyébe". Feltételeznénk, hogy lejöttek ők Dimbarba, és így „dél felé menekültek nehéz és veszélyes utakon, míg eljutottak Nan-

tathrenbe, a Fűzfaföldre. " Furcsának érződik a mesében, hogy a menekülők, a „száműzöttek" a vadonban több, mint egy évig

vándoroltak-kódorogtak, és mégis mindössze a Megmenekülés Utjának külső kapujához érkeztek cl; de ennek a vidéknek a geográfiai

meghatározottsága ködösebb volt alkalmasint, mint amikor a Gondolin bitkása készült. A szilmarilokban Tuor és Idril, amikor lement Nan-tathrenről a Sirion torkolatához, „csatlakozott Dior lánya Elwing népéhez, akik

valamivel korábban menekültek oda". Erről itt nem történik említés; dc az elbeszélésnek ezt a részét inkább majd a későbbiekben

taglalom.

2. A Gondolin bukása névlajstromának elkészült része

Erről a lajstromról ld. 166. old., ahol a bevezető jegyzet található. A lajstrom nyelvészeti vonatkozásait, az értelmezéseket: ld. a

Függelékben; itt a lajstromban lelhető egyéb közléseket gyűjtöm egybe (ábécérendet tartva). Habion „Emberek városa volt, helyesebben inkább Babylonnak mondható, de ez a mai gnoma neve, így alakult, miután régcs-rég az

emberektől ideszármazott. " Bansil „Most ez a név volt azé a fáé, mely a gondothlik királyának kapuja előtt ezüstöt virágozva állt s nem hervadott soha. És nevét

Elfriniel az apjától, Voronwetöl hallotta; és a jelentése »Szépen Izzó«. Ez a fa egy másiknak a hajtásából nevelődött (az réges-rég

ősidőkön került ide Valinorból a noldók révén), s azonos tulajdonsága volt, csak nagyobb méretekben, a nap huszonnégy órájából

tizenkettő alatt ezüstfényben úsztatta egész Valinort. Ezt a fájukat nevezték az eldák úgy, hogy Szilipion , avagy »Cseresznye- hold«,

mert virága a tavaszi cseresznyevirágra emlékeztet. De annak a gondolini fának nem ismeretes a neve, csak a noldók beszélnek róla. "

Dor Lómin „vagy az »Arnyak Földje« volt a neve az elda Hiszilóménak, (s jelent emez Árnyas Félhomályt), ahová Melkó zárta az

embereket, éspedig hívják így annálfogva, hogy a nap alig pislog át ide a Vas Hegyei felől keletnek és délnek tőle - itt lakik most az

Árnyéknép. S innen jött Gondolinba Tuor. " Eárendel „volt Tuor és Idril fia, és azt mondják, az egyetlen lény, aki félig elda volt, félig ember. Ő volt az emberek közt a legnagyobb

tengerész - és az első is-, és olyan vidékeket látott, amiket emberek soha, hiába voltak hajóik, nem leltek ilyenekre. Száguld ő most

Voronwével a láthatár-égbolt szelein, és soha vissza nem tér Kórba se, vagy meghalna, mint a többi ember, annyi rész benne a

halandóság. " Emez utóbbi kijelentésekkel kapcsolatban lásd Eárendel dolgát a későbbiekben. Az az állítás, hogy Eárendel lett volna „az egyetlen

lény, aki félig elda volt, félig ember", rendkívül figyelemre méltó. Feltehetően akkor íródott ez, amikor a koncepció szerint Beren tünde

volt, nem ember; Dior, Beren és Tinúviel fia, a Nauglarfing meséjében megjelenik, de Beren tünde, és Dior nem féltünde. A Gondolin

bukásában magában elhangzik, de csak későbbi helyettesített passzus az már (ld. 22. jegyzet), hogy Tuor esete volt az első, dc nem az

utolsó, hogy feleségül vett „ember tündelányt", A Turambar meséje ben lelhető az a rendkívüli kijelentés, hogy Tamar Bénaláb féltünde

lett volna. Ecthelion „a Forrás ház nagyura volt, neki volt a legszebb hangja, ő volt minden gondothlik közt a legügyesebb zenész. Örök hímévre

tett szert azzal, hogy megölte Gothmogot, Melkó fiát, s így megmentette Tuort a haláltól, de Ecthelion belefulladt - ellenfelével együtt - a

király szökőkút-medencéjébe". Egalmoth „a Mennyei Bárka házának nagyura volt, és ki is jutott az égő Gondolinbói, azután a Sirion torkolatánál lakott, dc leölték egy

nyílt ütközetben, mikor Melkó lecsapott Elwingre". Galdor „vitéz gnoma volt, aki a Fa embereit sok csatába vezette, de sikerült élve kijutnia Gondolinbói, sőt azután is jó szerencse kísérte,

mert túlélte a Sirion torkolatánál Melkó mészárlását, majd Eárendellel visszatért a romokhoz. Most még mindig Tol Eresscában lakozik (mondta

Elfrinicl), és népének egy része továbbra is úgy nevezi magát: Nos Galdon , mert Galdon egy fa, és ezzel rokon Galdor neve. " Az utóbbi

kifejezést apám átigazította: „Nos nan Alwen, mert Alwen egy Fa. " (Mármost Galdornak és Eárendelnek Gondolin romjaihoz való visszatérését ld. később).

Glingol . jelentése »éneklő arany« (mondják), és ez volt az a név, melyet a gondothlik a másik hervadhatatlan fának adtak, az

aranyvirágúnak a királyi téren. Ez is valinori hajtásból származott (lásd, ahol Elfrith Bansilról beszél), a Lindelokté fáról (ami »dalos

ágbog«), azaz a Laurelinról ( átigazítva Lindelauréból) (ami »dalos arany«), mely is egész Valinort arany- fénnyel világosította a nap 24

órájából 12 alatt. " (A Lindelokté név dolgában ld. I. kötet 381. old. [a Lindelos bejegyzést]). Glorfindel „vezette az Aranyvirágot, és a gondothlik a legeslegjobban szerették, már kivéve mellette Ectheliont, de ki tud így választani.

Ám a szerencse nem marad vele, mert elpusztult, mikor egy balroggal végzett éppen Cristhornnál. Neve azt jelenti: aranyfürt, mert

arany volt a haja, és házának neve Noldóhonban Los' lóriol' (átigazítva Los Glóriolbó\). Gondolin . jelentése kőének (hol is figurálisán a gnoma úgy érti ezt, hogy faragott kő, melyre szépséges jelek vannak vésve), és ez volt a

neve elsődleg - a hétből - e városnak, a Melkó elől menekültek titkos lakozó- helyének a megszabadulás előtti napokban". Gothmog „Melkó fia volt, és anyja Fluithuin emberevő óriásnő, neve Tépázás- és-gyűlölet, és ő volt a balrogok kapitánya, Melkó

seregének főparancsnoka, míg a derék Ecthelion le nem ölte öt Gondolin ostromakor. Az eldák így nevezték öt: Kosmoko vagy

Kosomok(o), de ez a név sehogyan sem jött jól a nyelvükre, és a mi durvább beszédünkben is furcsa a hangzása, mondotta Elfrith (

átigazítva Elfrinielből). " A valák jöveteléhez kapcsolódó kommentárok legvégén (I. kötet 129. old. ) olvashatjuk, hogy Melkónak volt egy fia „Ulbanditól", neve

volt pedig Kosomot, a korai „qenya" szótár megadja: Kozomót = (Kosomoko) gnomául Ghothmog, I. kötet 381. old. A mesében

Gothmogot Melkó hadainak „marsallja"-ként említik.

A legenda további folytatásában (A szilrnarilok) Gothmog volt Féanor legyilkolója, és a Száma Se Könny Csatájában ő volt az, aki

Fingont leölte, Húrint elfogta. Később persze nem nevezi öt a történet „Melkó fiá"- nak; a „Valák Gyermekei" koncepció a korábbi

mitológia jegye volt, apám ezt elhagyta. A Harmadik Korban Gothmog volt a neve Minas Morgul hadnagyának. (A király visszatér, V. 6. )

Hendor „volt Idril házi mindenese, tagbaszakadt, de már öregecske fickó, mindenesetre ő vitte le Eárendelt az alagútba. " Idril „volt Gondolin királyának szépséges leánya, akit Tuor szerelemmel szeretett, mikor kislány volt még, és Idril szülte Tuornak

Eárendelt. Nevezték pedig öt a tündék így: Irildé; és mi úgy is beszélünk róla, hogy Idril Tal- Celeb vagy Idril Ezüstláb, ellenben ők azt

mondják: Irildé Taltelepta. " Ld. Függelék, az Idril címszónál.

Indor „volt a neve Tuor atyja atyjának, miért is a gnomák Eárendelt nevezték így: Gon Indor, a tündék ekképp . Indorildo, netán

Indorion. " Legolas „vagy Zöldlevél, a Fa embere volt, aki a menekülőket Tumladinon át a sötétségben vezette, mert éjlátó volt, és egyre Tol

Eresséában él, nevezik pedig öt az eldák így: Laiqalassé; de erről Rúmil könyve mond többet. " (Ld. I. kötet 398.old., a Tári-Laisi címszónál.)

3. Vegyes kérdések

(i) A Gondolin bukásának geográfiája

Feljegyeztem a korábbiakban, hogy Tuor utazásának a parton végig ez lett később Beleriand a Sirion torkolatához van egy

kétségtelen hasonlósága a majdani térképhez, vagyis hogy a tengerpart vonala észak- dél helyett kelet- nyugati irányulású. Az is

elhangzott, hogy miután elhagyta Falasquilt, a „távoli dombok meneteltek egészen a tengernek szegélyéig", és hogy a Vas Hegyeinek

„nyúlványai a tengerig érnek". Ezek az állitások nagyjából megfelelnek a térkép vonatkozásainak, ahol is az Árnyékhegység (Ered

Wethrin), Nevrast déli határát képezvén, a tengert Vinyamamál érte el. Arlisgion, „a nádak földje", a Sirion torkolatánál, túlélte Lisgardht „a nádas vidék"-et „a Sirion torkolatnál" (későbbi Tuor)', és az a

mozzanat, hogy a nagy folyó egy darabig a föld alatt fut, a legkorábbi periódusra nyúlik vissza, akár az Aelin-uial („Félhomály-tavak").

Van itt mindazonáltal egy lényegi különbség a mesében A szilmarílokhoz képest (143. old. ), ahol Aelin-uial a nagy tavak és mocsarak

vidéke volt, ahol „a Sirion északról nagy zuhatagban zúdult alá a Tavakon túl, aztán hirtelen eltűnt azokban a föld alatti nagy

csatornákban, amelyeket alázúdult vizének súlya vágott". Itt viszont a Félhomály-tavak világosan „a Kavargó Szelek mély üreg e" alatt

van (később sosem kerül említésre), ahol a Sirion búvófolyó lesz. De a Fűzek Földje, a Sirion föld alatti szakaszának vidéke alatt (attól

lejjebb), ugyanúgy helyezkedik el, ahogy később marad is aztán. Ekképp az a felfogás, melyet a Turamhar meséjével kapcsolatban kifejtettem, fenntartható a Gondolin bukását illetően is.

(ii) Ulmó és a többi vala a Gondolin bukásában

Tuomak az Ulmó által sugallt beszédében, mely Turgonnal esett első találkozásukkor hangzott cl, az érkező a következőket

mondta: „a valák szíve dúlt... látják a noldók szomorúságát és rabsorsát, és az emberek bolyongásait". Ez igencsak eltér attól, amit a

Valinor homályba borultá ban olvasunk,  (I. kötet 304. old. ):

„A valák többsége régi könnyedségét veszítve azonban csak és csak nyugsá- got áhított volna, nem akartak hát hallani sem Melkó

gonosz tetteiről, sem az elbitangolt noldókról, a gnomák lázongásáról meg végképp nem itt a közelben; és ily oknál fogva ők is azt

szorgalmazták, vonjanak szigorúbb övet az ország köré, védelmül. Nem utolsósorban köztük volt Vána és Nessza is, de hát a

hatalmasabb Istenek is rendre ezt a nézetet osztották. Ulmó hiába esdett, jövőlátó-tudománya birtokában, irgalmaznának a noldóknak...

"

A későbbiekben Tuor azt mondta: „lakoznak Valinorban az Istenek, bár hajdani vígságuknak szinte nyoma sincs már, mert

bánatosak, félnek Melkótól, és rejtik országukat, és áthatolhatatlan bűvöletből hálót szőnek köréje védelmid, ne juthasson el partjaikra

semmi gonosz", mire Turgon válasza gunyorosan megforgatta e szavakat, így: „ott ülnek bent [Valinorban] vígságban, keveset törődnek

Melkó fenyegetéseivel, vagy a világ szomorúságával, hanem elrejtik hónukat, áthatolhatatlan bűvöletet szőnek köréje, hogy semmi

gonosz ne jusson el még csak a fülükhöz se hírként. " Hogyan értsük ezt; Ulmó „diplomáciájának"? Bizonyos, hogy amiképpen Turgon a valák motivációját érti, jobban összecseng az a

róluk a Valinor elrejtésében mondottakkal. Ám Gondolin gnomái tisztelték a valákat. Tartottak „ainuk ünnepci"-t; a város nagy tere és legmagasabb pontja a Gar Ainion volt, az

Istenek Tere, ahol az esküvőket rendezték; és a Düh Kovácsainak népe „mindjobban tisztelte az összes többi ainunál kovács Aulét".

Különösen érdekes számunkra az a szakasz, melyben okát kapjuk, miért választott terveinek végrehajtására Ulmó éppen egy embert:

„Mármost Melkó nem nagyon félt az emberfaj gyermekeitől hatalmának ama telje-évein, s ezért, hogy Ulmó e faj fiát használta volna

tervéhez Melkó jobb megtévesztésére, látván, hogy valák, de aztán eldák s noldók végképp nem moccanhatnak úgy, hogy Melkó vigyázó

szeme föl ne fedezné azt". Ez az egyetlen hely, ahol az ok egyértelműen feltárul, kivéve egy elszigetelten álló korai jegyzetet, mely két

okot ad meg: (1)               „az Istenek haragja" (ti. a gnomák ellen) (2)               „Melkó nem félt az emberektől - ha gondolt volna olyat, hogy hírvivők mennek Valinorba, kettőzte volna éberségét

és gonoszságát, s akkor elrejti nyilván a gnomákat végképp". Az „Istenek adta szerencse" koncepciója ismét felbukkan ebben a mesében, akár a Turambar meséjében. Az ainuk Tuor „szivébe

sugallták", hogy kapaszkodjon fel az Aranyhasadék sziklafalán, mert csak így mentheti meg az életét.

Igen különös az Eárendel születésére vonatkozó passzus: „E napokban beteljesült az idők szava s a valák vágya és az eldák reménye,

mert nagy szerelemben szült Idril Tuornak fiúgyermeket, s az ő neve lett Eárendel. " Tudvalévő, hogy a tünde és a halandó ember

házassága, azután utódjuk születése „a valák vágya" volt: a valák előre látták ezt a fejleményt, vagy remélték, mint Ilúvatar

elképzelésének valóra válását, melynek még jó következményei lesznek? Sehol másutt nem lelünk utalást ilyen elgondolásra, halvány

nyoma sincsen.

(iii) Orkok

Van egy érdekes megjegyzés a mesében az orkok eredetét illetően ( orqui, ahogy a Tuor A nevezi őket, és első írásformájában a

Tuor B is): „mind e fajt Melkó a maga fold alatti hőjén s nyálkás nyirkán alakította. " Nincs nyoma annak a későbbi elgondolásnak, hogy „Melkor - az Ainundalé idején, még a Kezdet előtti lázadása óta - nem tudott életet, még élethez hasonlót sem teremteni", vagy hogy

az orkok a Meg- ébredés után rabszolgává tett quendekből lettek (A szilmarilok, 58. old. ) Erezhetően itt az első utalás eredetüknek

erre az elgondolására a mesének ugyanebben a szakaszában: (ha csak nincs az, hogy) „némely noldókat Melkó gonoszra facsart-hajtott,

s bekeverte őket orkjai közé", bár hát ez, ahogy van, merőben eltér attól az elképzeléstől, hogy az orkokat gyakorlatilag s ténylegesen a

tündékből tenyésztették volna. Itt bukkan fel a neve az ork Glamrothnak, s ez a név a későbbi Tourban is visszatér (ld. 18. jegyzet).

(iv) Noldók a Fűzek Földjén

„Ugye, ugye, még Tuor napjai után is idejöttek a noldók és az eldák, és keresték Dor Lómint, a rejtekező folyót, a gnomák

bebörtönöztetésének barlangjait; miért akarták volna épp most, keresésük céljához közel, elhagyni a Füzek Földjét? Való igaz, boldogan

aludtak itt, táncoltak... s akkor rájuk rontottak Melkó kísértetkoboldjai a Vas Hegyei közül, és a noldók menekülni alig bírtak. " Ez volt a

Tasarinan Csatája, melyet a Turambar meséje említ, a kori tündék nagy expedíciójának idején. Vö. Lindó megjegyzésével a Tűnt játék

kis házában (I. kötet 21. old. ), hogy apja, Valwé „Noldorinnal ment, hogy a gnomákra leljen". Noldorin (Szalmár, Ulmó társa), mondja a mese, szintén küzdött Tulkász oldalán a Félhomály-tavaknál Melkó ellen, de a neve

törlődött (38. jegyzet); ez a Tasarinan Csatája után volt.

(v) A tündék és az emberek termete

A Tuor termetéről is szóló passzus, mielőtt átíródott volna (ld. 18. jegyzet), csak azt jelentheti, hogy bár Tuor nem volt különösen

termetes ember, magasabb volt azért, mint Gondolin tündéi, és ez egyezik a Turambar meséje nek pár kitételével. Az átigazítás után

viszont a dolog mintha úgy állna, hogy tündék s emberek termetre nem voltak túlságosan különbözőek.

(vi) Isfin és Eöl

Ennek a mesének a legkorábbi változata a kis Elveszett mesék jegyzetfüzetben így lelhető:

Isfin és Eöl

Isfint, Fingolma leányát nagy messziről szerette Eöl (Arval), a gnomák- vakondok rokonsága fia. Erős pedig Eöl, és kegyeli öt

Fingolma, és ugyanígy kegyelik Féanor Fiai (kiknek rokona is), mert a Bányászok vezetője ő, és rejtek drágakövek után kutat, de

balsorsú, és Isfin szeretetét elveszti igencsak.

(Fingolma, mint Finwé Nólemé neve, megjelenik/f Gilfanon meséjének tervezetében, ld. I. kötet 355. old. ). Van egy balsorsú

bányász, Eöl „a Vakondok", aki szereti Isfint, de visszautasításra talál, méghozzá undorral való ez; a történet nyilván párhuzamos a

szintén balsorsú Meglinével, aki - „fekete vakondok jelű" - Idril kegyeire áhítozik, de a lány, a Gondolin bukásá ban visszautasítja. Nehéz

lenne megmondani, hogyan is kell értelmeznünk ezt a párhuzamot. A legegyszerűbb magyarázat az, hogy a kis jegyzetkönyvben

felvázolt történet gyakorlatilag korábbi, mint a Gondolin bukásabc\v, hogy Meglin nem volt meg még akkor; és hogy következésképpen

a „rút bányász - sikertelen udvarló" a fiúhoz kapcsolódott; a vágy hiábavaló tárgya Idril (Isfin unokahúga), miközben Eöl, az apa, a

vadon sötét-tündéje körül, aki behálózta Isfint, új történet alakult. De az semmiképp sem világos, hol volt Eöl, a bányász, amikor

„messziről" szerette Isfint, Fingolma leányát. Semmi okunk azt gondolni, hogy Gondolinhoz néki bármi köze is lett volna; valószínűbb,

hogy a vakondok-jelvé- nyü bányászból lett később a gondolini Meglin.

IV.

A NAUGLAFRING

Elérkeztünk most az utolsó olyan eredeti Elveszett meséhez, mely folyamatos elbeszélésformában ránk maradt. Egy külön

jegyzetkönyvecskében található, és a címe: A Nauglafring: A Törpök Nyaklánca.

Valamelyest meghökkentő ennek a mesének a kezdése. A Gondol in bukásának elmondása előtt Lindó közölte Kisszívvel, hogy „vágy

támadott", mondaná el ő „Tuor és Eárendel meséit, de oly hamar, mint az csak lehetséges", mire Kisszív azt felelte: „Roppant mese az, és

hétszer kell a népeknek itten Mese-tűzhöz telepedni, mire valóig végigmondható; és annyira összefonódik a Nauglafring és a tündemenetelés

históriáival, hogy szívesen vennék segítséget Ailiostól itt... ". Ekképpen adta át a meseszéket Kisszív aztán Ailiosnak, mondaná el ő a

Nauglafringet, s ez tökéletesen beleillik a nagyobb összefüggésbe; nem várnánk azonban, hogy az új mese e szavakkal kezdődjék: „De egy idő

múlva csend támadott", hiszen a Gondolin bukása emígyen végződik: „És senki a Hasábok Termén nem mukkant, nem is moccant sokáig még,

sokáig. " Bárhogy volt is, a nagyon hosszú Gondolin bukása után a következő mese nyilván csak másnap este kerülhetett sorra.

Ez a mese ismét tintakéziratban maradt ránk a teljességgel kiradírozott ceruzás alapra ráírva, de csak az, „és elégíthetnék ki bírvágyát"-ig. E

ponttól végig csak ceruzakéziratunk van, méghozzá első fogalmazvány állapotban, sebtén írva, firkantva - cmitt-ott egészen zűrzavarosan

odavetve csupán, számos szó kiolvashatatlanul; és ennek egy része jócskán át is íródott, míg a mesemondás folyamatban volt még (Id. 13.

jegyzet).

NAUGLAFRING A Törpök Nyaklánca

De egy idő múlva csend támadott, és a jelenlévők azt mormolták, „Eárendel", mások viszont azt mormolták, „Nem,

inkább a Nauglafringet, a Törpök Nyakláncát". S ezért szólt akkor Ilfinol, elhagyván a mesemondó székét: „Bizony, jobb

lenne, ha ez a mese hangzana el, amennyiben Ailios hajlandó a nyaklánc históriáját elmondani", és Ailios semmi mód nem

volt ebben kelletlen, végignézett hát a társaságon.

„Emlékeztek rá mindannyian, miképp hajította oda Úrin az Állhatatos az aranyat Tinwelint lábához, és hogy utána hozzá

nem ért volna többé, hanem szomorúan visszatért Hiszilóméba, s ott meghalt?" És mind azt felelték, hogy igen, ez a mese

ott van frissen a szívükben.

„Halljátok akkor hát", mondta Ailios, „nagy bánatosan nézte a király Úrint, aki a csarnokból távozott, és igencsak szomorú

volt, hogy Melkó így úrrá lett mind a szíveken; de a mese azt is elmondja, oly hathatós volt a rossz bűvölet, amit az apátlan

Mim kapcsolt e kincshez, hogy hiába még csak hevert olt a király csarnokainak kövén, szórván furcsa mód a lobogó fáklyák

visszfényét, azért már mindenkit, aki reá nézett, megérintett a belőle szálló leheletnyi gonoszság.

Ezért mormolóztak máris Úrin emberei, s mondta egyikük a királynak: »Na hát, felséges úr, a mi kapitányunk Úrin öreg

ember, hibbanatos is kicsit, és elment, jó, de nekünk semmi ilyesmi nincsen szándékunkban. «

Mondotta erre Tinwelint, akit az aranysugallat rosszasága csakúgy megérintett már: »Hé, ti, ne tudnátok, hogy ez az arany

a tündék összességét illeti, mert a rodothlik bányászták a föld mélyéből, de ők rég nincsenek már, és senki nem támaszthat

különösebb igényt1 egy maroknyira sem ebből, kivéve Úrint az ő Túrin fia okán, ki a Férget leölte, a tündék megrablóját; de

Túrin halott, és Úrin nem akarta a kincset; volt pedig Úrin az én emberem. «

E szavakra a törvényen kívüliek nagy haragra gerjedtek, mígnem a király szólott: »Menjetek azért csak, és ne keressétek,

ó, balga mód a tündékkel az összetűzést a vadonban, különben halál vár rátok és Valinor rémséges bűvölete az erdőn.

Semmiképp se ócsároljátok azonban Tinwelintet, a királyt, mert - nevemre!- gazdagon megjutalmazlak titeket a nagy útért,

mit megtettetek, s hogy az aranyat elhoztátok. Jöjjön kiőtök, markoljon belé a kincsbe, szedjen föl, amennyit bír, s aztán

távozzatok mind békességgel. «

A tündék, emez erdeiek most csalódottan álltak, hiszen annyit bámulták a csodakincset, s most azt kellett látniok, hogy a

vad nép

fiai dúsan markolnak belőle, némelyik kétszer-háromszor is odamegy, és a csarnokok dühödött kiáltásoktól

visszhangoztak. Akkor az erdő-tündék akadályozni kezdték a fosztást, s lett nagy összevisszaság, és a király ezt nem

állhatta, de megállítani sem tudhatta már a dolgokat. Mármost a törvénytelenek népe vad, félelmet nem ismer, így

rántottak kardot, kezdtek vagdalózni maguk körül, folyt máris az elkeseredett tusa a király magas trónjának lépcsején is.

Vitézek voltak e törvényen kívüliek, ráadásul a kardot, a fejszét jól forgatták, volt benne gyakorlatuk az orkokkal esett sok

csatározásuk révén, 2 így sokan elestek ott, helybéliek, mígnem a király, ezt azért elégelvén, harcosainak nagyobb csapatát

rendelte össze, és a törvényteleneket az uralkodói erősebb mágia sújtotta, 3 és szét- szóratván Tinwelintnek sötét

csarnokain mindőjükre lemészárol- tatás várt, keservesen; s folyt és alvadt a királyi csarnokokon vér, az arany ott hevert

Tinwelint trónusa előtt, szétrugdosva-taposva, vöröslőn az is az ontástól. Így kezdett hatni Mimnek, a törpnek átka; s még

egy bánat, melyhez magot a noldók egykoron Valinorban vetettek, meghozta gyümölcsét. 4

A törvényen kívüliek tetemeit kihajigálták, a leölt erdő-tündéket pediglen Tinwelint ünnepéllyel eltemette Tinúviel

dombjánál, és így mondják, nagy halom magasodik ottan, amit a tündérek kitartóan még sokáig így neveztek: Cűm an-

Idrisaith, a Bírvágy Bú- halma.

Jött ekkor Tinwelinthez Gwenniel, s mondta: »Ne érintsd ezt a kincset, mert a szívem azt súgja, rettentő átok van rajta.

Megverte bizony a sárkány lehelete és tiéidnek vére, e nyirok száradt rá, s azok5 vére, akiket legyilkoltak ők; és még ennél

is keservesebb és súlyosabb átok van, úgy érzem, rajta, bár nem láthatom, mi is lenne az. «

Így hát, ráemlékezvén a király, feleségének Gwennielnek mily bölcsessége volt megannyiszor, nem hagyta meghallatlan e

szókat, hanem parancsot adott, a kincset hánynák a kapu előtt a folyóba. Csak hát így sem rázhatta le amaz átkot, és

mondta magában: »Előbb mégis megszemlélem gyönyörűségét, mielőtt búcsút mondanék neki örökre. « Így hát lemosatta

az aranyról a vért, s a tiszta vízben fürdetett kincset kirakatta maga elébe. Egy helyen ily tömérdek arany soha azóta össze

nem gyülemlett; volt pedig formája egy részének kupa, kehely, tál, edény, akadtak kardmarkolatok, hüvelyek, törtokok; ám

a java vöröslő arany volt rudak formájában. Ember fel nem mérhette a kincstömeg értékét, mert az aranyat ékkövek is

tarkázták, és ezekre gyönyörűség volt csak sandítani is, mert a rodothlik atyái hozták valamennyit Valinorból még, része

volt ez a noldók hajdan határtalan kincsének.

Most azt ott nézve Tinwelint mondta: »Mily dicső ez a kincs! És tizede sincs nekem ennek, és a valinori drágaságoknak,

leszámítva azt a szilmarilt, mit Beren nyert vissza Angamandiból«. Gwenniel azonban, ki ott állt egyre, mondta: »S az felér

mindezzel, még ha háromszor ekkora is volna e kincs. «

A jelenlévők közül felállt akkor valaki, s volt ő Ufedhin, egy gnoma; vándorolt pedig ő szerte világban többet, mint a király

népéből bárki, és hosszan lakozott a nauglathokkal és az indra- fangokkal, rokonaikkal. Erős faj a nauglathoké, és senki

sem tudja bizton, származásuk honnét lenne; és nem szolgálják sem Melkót, sem Manwét, és nem rettennek tündétől,

embertől, és némelyek mondják, Ilúvatarról még csak nem is hallottak, vagy ha igen, nem hiszik létét. Ellenben

ügyességüket, tudományaikat és jártasságukat minden dolgokban, mik a földben6 vannak, vagy a víz színe alatt, senki felül

nem múlja: lakoznak pedig a föld alatti üregekben és alagútvárosokban, s egykoron ezek körül Nogrod volt a

leghatalmasabb. Régről valók ők, és gyermek sosem kerül közéjük, nem is nevetnek. Termetre zömökek, de erősek, és

szakálluk a lábuk bütykéig ér, hanem még így is az indrafangok szakálla a leghosszabb, és villásan ágazik ketté, és a végeket

a derekuk köré fonják, hajárnak. Mind e teremtményeket az emberek így nevezték el: „törpök", és azt mondják, ügyességük

és ravasz okosságuk a gnomákét is felülmúlja, eredményeik káprázatosak, de az is igaz, hogy a csak maguk által alkotott

dolgokból hiányzik a szépség, s amiből mégse, hát azt oly regenát gnoma segítséggel készítették, mint az Ufedhiné.

Mármost rég elhagyta népét ez a gnoma, lakozott a törpökkel, szövetséges társuk lett, éspedig Nogrodban, és úgy volt épp

emez időn most, hogy megy ő Tinwelinthez bizonyos más noldókkal, hasonlókkal, s visznek kardokat, láncingeket, egyéb

kovácsolt műveket, oly rendkívüli ügyességgel készült jeleseket, amilyenekből akkoriban a nauglathoknak nagy forgalma

volt a szabad noldókkal, és azt mondják, még az orkokkal és Melkó egyéb katonáival is.

Ahogy ott állt akkor hát azon a helyen Ufedhin, az arany bűvölete átjárta szívét, mélyebben méghozzá, mint bárki másét,

és nem bírta tűrni, hogy ezt mind elvessék, és ekképpen szólott: » Gonosz tettre készül Tinwelint, a király; vagy ugyan ki

szeret majd az eldák nemzetségeiben szépséges-kedves dolgokat, ha egy elda uralkodó így hányatja a becses értéket az

erdővidék vizeibe, ahol csak a halaké lehet az aztán? Inkább, mintsem azt tennék, ó, király, kérlek: engedd, hogy a törpök

mívesei kipróbálhassák ügyességüket ezen a veretlen aranyon, melyről mindenütt úgy hallani már, hogy Tinwelint

kincseskamrájának gyarapítója. Elvégzik munkájukat, ígérhetem neked, csekély ellenszolgáltatás fejében, mert fő-fő díjuk

az lesz, hogy ezt a sok értéket megmentik a pusztulástól. «

Nézett akkor a király a kincsekre, nézett közben Ufedhinre, és ez a gnoma gazdag öltözetben állt ott, aranyszőttes tunikája

volt és aranyövén parányi ékkövek csillogtak felbecsülhetetlen értékek fényességével; és kardja különös mód volt

formázva damaszkuszi módra, 7 és gallérja volt arany-ezüst, nyakán a legravaszabb mintázatok csipkéivel, és Tinwelint

nem látott csarnokain ehhez fogható ékességes megjelenést, magát is beleértve. Megint az aranyra pillantott, s még

csábosabban villogott az, s a tündökletes ékkövek sem voltak még soha ily elragadóak, és Ufedhin mondotta ismét: »Vagy

mily módon akarod, ó, király, méltóan befoglaltatni a szilmariit, melyről az egész világ hallott már?«

Hozta ekkor Gwenniel a hatalmas értéket a vassal vert faládiká- ban, és Ufedhin azt mondta, pirulni kell csak gondolatára

is, hogy egy ily nagy kincs nem színaranyat érint. Tinwelint zavarban volt, megpuhult, engedett ekképp, s így szólt

egyezménye Ufedhinnel. Az arany felét kiszolgáltatja Ufedhinnek és társaságának, és ők vigyék el azt Nogrodba, a törpök

lakhelyére így. Ez akkor igen hosszú utat jelentett, dél felé, a hatalmas erdő határain túlra, ahol a közeli Umboth-muilin

hangásai terülnek el, a Félhomály-tavakéi, Tasarian mocsarainál. De hét hónap teljes múltával a nauglathok vissza fogják

hozni a királynak a megmunkált kincset, és semmi mód nem fogják az arany súlyát csökkenteni abban. Ez lesz, hozzák

művüket, s ha Tinwelintnek nem tetszene az eredmény, nem szólnak majd semmit, hazatérnek; ellenben ha megnyeri

kedvét, a maradékot is elviszik ők, s abból készítenek álomszép ékességeket Gwenniel királynőnek, amilyet se gnomák, se

törpök addig.

»Mert«, mondta Ufedhin, »íme, a nauglathok ügyességét-míves- ségét kitanultam én, s a formázás szépségével csak a

noldók járhatnak előttük, tudtommal legalább - s mondom néked, kicsiny lesz a mi munkánk bére, és megmondom neked,

mi az, ha minden meg- van«.

Akkor az arany tündöklete kedvéért a király belement az egyezségbe Ufedhinnel, bár egyáltalán nem kedvelte szavait, és

annak sem örült, hogy ekkora nagy kincs, mely övé, nem lesz akkor hét álló hónapon át szeme előtt, hanem a törpök távoli

lakozóhelyén; de azt sem akarta volna, hogy a hasznot, mit néki hoznának, elveszítse. Erre úgy rendelkezett, fogják el

Ufedhint s népét ott, és mondotta nékik: »Itt maradtok túszul, amíg a kincsemet újra nem látom. « Mert Tinwelint úgy

gondolkodott, hogy a törpök számára Ufedhin s a gnomák felbecsülhetetlen sokat érnek, és nem hagyják el őket

csarnokain; de a gnomák igen megmérgesedtek, s mondották: »A nauglathok nem tolvajok, ó, király, sem a barátaik nem«,

de Tinwelint erre így szólt: »Bizony, a sok arany csillogása már tett tolvajjá némelyeket, kik nem voltak azok annakelőtte«,

és Ufedhin ezt elfogadta, de szívében Tinwelintnek meg nem bocsátott.

Ezért az aranyat most elvitték akkor Nogrodba: a király népe vitte, kísérőjük mindössze egy társa volt Ufedhinnek, és

Ufedhin s Tinwelint egyezségének hírét megjelentették Naugladumak, az ottani hely királyának.

Mármost a várakozás ideje alatt Ufedhint kedvesen kezelték, kezesként, csak emésztette ő magát s őt a tétlenség ott, és

türelmetlenségében bévül rettenetesen lázongott.

Foglalkozásul Tinwelintnek minden lehető anyagból szépséges tárgyakat formált, arany-ékkő kincseket ekképp, de ezzel

Tinwelintnek csak elaltatta bármi gyanakvását, magában bosszút forralt máris, megtorlásra készült ő.

Hogy a hét hó utolsó napja is eltelt, a királyi híd őrei kiáltottak: »Ímé! nagy társaság jön az erdőn át haladva, és hátukat

roppant terhek görnyesztik e jövevényeknek«. A király, hallván ezt, mondotta: »A nauglathok azok, kik szavuknak álltak;

így teszek én is, szabad vagy, Ufedhin, és vidd nékik üdvözletemet, vezesd őket egyszersmind csarnokomba elébem«; és

Ufedhin boldogan el is pályázott, de a szíve meg nem bocsátott. Ezért máris szólhatván a nauglathokkal, rábíztatta őket,

kérjenek roppant díjat, amilyet a király nem adhat megaláztatása nélkül nékik; s más terveit is elmondotta, olyasmiket,

hogy azok végeztén az aranykincs mind egy szálig Nogrodba vándorolna örökre.

A törpök most megérkeztek azért a hídhoz, és ott álltak hamarost Tinwelint széke előtt, és íme, előadták

mestermüvészetük tárgyait, mik is selyem anyagokba voltak göngyölgetve, és becses faanyagú ládikák rejtették ezeket,

ékességesen megfaragottak. Más mód bánt Úrin e kinccsel, és a másik fele annak egyre még a durva zsákokban és ábdált

faládákban volt; hanem ahogy az udvarban meglátták a nauglathok kész műveit, örömkiáltások hallatszottak és

gyönyörködések hangjai, mert ami lett, messze meghaladta a rodothlik hajdan készült tárgyainak ékességét és

cizellátumát. Kupák és kelyhek kerültek a király elébe, némelyiknek dupla belvilága volt, netán különös összefont-

elválasztott fogója, kürtök készültek csavarosra csavaros, míves ésszel és hihetetlen tudású kézzel, és tálak és tálalók,

flakonok és kancsók, egyáltalán, minden, ami királyi asztalnak éke csak lehet. Gyertyatartók és fáklyatartók, s meg nem

számolhatta senki, hány karkötő és gallér és perec, és hány arany fejék; és mindez kecses volt, finomságos mű, és oly

ravaszul díszített, hogy Tinwelint messze boldogabb volt a láttán, mint azt akár Ufedhin is álmodhatta volna.

Hanem az, amit Ufedhin tervezett ezutánra, mint semmivé vált, mert Tinwelint semmi mód nem hagyta volna, hogy ő és

társai, vagy a csapatból bárki visszatérjen Nogrodba arannyal vagy arany nélkül, megmunkálni alkalmasint a

megmaradtott nyers részt; hanem mondotta: »Hogyan is gondolnátok, hogy munkátok s ennyi cipelés fáradsága után

hagylak titeket csak úgy hazakászálódni; tessék, pihenjetek, s ha az megvolt, munkáljátok meg a maradék aranyat itt

nálunk, és nem lesz hiánya a segítségednek, bármit megadunk a műhöz, ami csak telik tőlem ilyképp és népemtől, s a

jutalmatok magasabb lesz, mint azt elképzelni is bírnátok, a végén. «

Ők persze tudták, hogy ezennel foglyok lettek, s azt is látták, hogy a kijáratokat az erdő-tündék erősen őrzik. Tenni mit

sem tehettek, meghajoltak hát a király előtt - s akaratának -, arcuk pedig nem árult el semmit, ahogy törpé soha semmit.

Egy idő pihenés után akkor elkezdődött az utolsó kovácsolás-művelet Tinwelint helyeinek mélyén, és ami rettegése

szívüknek ott volt, azt a király gazdagon kárpótolni próbálta, és a munka, melyet Ufedhin vezetett, így folyt.

Aranykoronát készítettek Tinwelintnek, aki eladdig nem viselt mást, csak skarlát levelek koszorúját, és sisakja is lett

most, diadalmas formájú; és kardja zsugorított acélból, de tündöklet aranyfoglalattal, és arany s ezüstfigurák rajta,

ékkövekkel kiverve, ilyen volt; az ábrák a farkasvadászatot ábrázolták, Karkarasz Késfog el- fogatását, leölését, farkasok

atyjáét. Ilyen csodafegyvert Tinwelint még sosem látott, és amit a király úgy bámult s irigyelt, még az Ufedhin övén csüngőt

is felülmúlta. Ezek a dolgok Ufedhin ötletességét dicsérték, de maguk a törpök készítettek a királynak köpenyt, mely acéllal

és arannyal volt erős és igaz védelem, s arany- öv is társult e hadfelszereléshez, díszül; akkor a király szíve boldog volt, de

»vendégei« azt mondták: »Ez még nem minden«, s Ufedhin készített akkor ezüstkoronát is, Gwennielnek, és a törpök

ezüstpapucsokat csináltak, gyémántékeseket, és az ezüstöt finom rétegekben vitték fel, hogy oly lágyságos volt, mint a

selyem hajlása, mindegyik csík követte a láb mozdulatát, és kapott a királynő ezüstövet is, melynek széle-bevonata

mindenütt sápadt arany volt, akár a fűst, leheletnyi. Persze mind e felsoroltak alig tizedét tették ki teljes ottani müvüknek,

senki meg nem számlálhatta, mi minden készült.

S hogy megvolt az egész, és kovácsolt remekeiket, ötvös tündökleteiket átadták s megmutatták a királynak, mondotta

akkor Ufedhin: » Ó, Tinwelint, királyok leggazdagabbja, gondolod hát, hogy ezek a dolgok megfelelőek?« Ő pedig felelte:

»Hogyne«; de Ufedhin így válaszolt: »Tudod-e mégis, hogy legjava anyagaid egyelőre még nyersek, feldolgozásra várnak,

hanem gondoltunk mi valamit, s ilyképpen kérünk, hadd készítsünk neked egy drágaköves nyakéket, egy ily láncot, ebbe

adnánk bele tudományunk végső-felső fokát, és az lenne vágyunk, hogy ez akkor a legcsodálatosabb ék legyen, amit a Föld

valaha is látott, és a legnagyobb mü, mit tünde s törp létrehoz. Ezért kérünk, add hozzá nekünk azt a szilmariit, mit

kincsestáradon őrzöl, hogy ebbe a láncba beépítsük, legyen ez a Nauglafring akkor, a Törpök Nyaklánca né- ked. «

Tinwelintnek most sem tetszett Ufedhin célja, de belement, ellenben ő maga is ott akart lenni, ahogy a becses nyakláncot

készítik.

„Senki sem él már", folytatta Ailios, 8 „aki azt a legcsudásabb dolgot látta, kivéve9 Kisszívet, Bronwegnek fiát, de sok

mindent mesélnek arról. Nem csupán, hogy a végső ügyességek míves bűvöletével készítették, és oly finomságosan, hogy a

világ szédülhetett belé, de hogy mágikus ereje is van, és nem volt oly hatalmas bikanyak, oly liliomszál torok, hogy viselőjét

az a lánc ne illőn és pompázat pontossággal ékesítette volna. Bár hihetetlen súlyú aranyat használtak fel a készítéséhez,

könnyedén feküdt s csüngött, akárha viaszból lenne, és aki csak felvette, csoda jelenség lett tőle maga is, és elsősorban a

nők voltak vele álomjelenések. Számláihatatlan mennyi ékkő volt a láncba építve, de mind csak környülése volt a középen

elhelyezkedő sugárdiadalomnak, mely minden tekintetet magára és csak magára vont, mert középütt, mint egy parányi

lámpás vagy hosszú mécses, ott lógott a szilmarii, Féanoré, az Istenek ékszere. De még ha nem is lett volna a rodothlik

aranyának gonosz bűvölete, maga a lánc kevés szerencsét hozott, mert a törpök tele voltak keserűséggel, s ezt

belekovácsolták minden láncszembe és illesztékbe, rossz mágiának. Most azonban egyelőre az történt még csak, hogy

odavitték a kész remeklést a király elébe, lássa, mint tündököl s milyenséges; és akkor Tinwelint erdő-tünde király öröme

is megkoronázódott, és nyakába kanyarította a Nauglafringet, és egyenest reá szállt Mim törpe átka. Mondotta Ufedhin:

»Mármost akkor, ó, felséges uram, örömed nagy, látjuk, és kérünk téged alázatosan a királyi jutalom dolgában, és utána,

hogy engednél el minket, hazánkba visszatérnünk végre hadd lehes- sen. «

De Tinwelint, akit megvadított az aranybüvölet, és Mim átka is rajta volt, nem kedvelte ezt, hogy hallania kell ígéretének

beváltásáról; ennek ellenére felsorakoztatta trónusa előtt a míveseket, dicsérvén munkájukat uralkodói szavakkal

fenségesen. Végezetül pedig mondotta: »Azt kaptam én kérésül bizonyos Ufedhintől, hogy a végén a díjat, mit tőlem

várnátok, megnevezitek magatok előttem, de mekkora lesz az, bizonnyal nem nagy, mert a munkát, láttam, szerelem

jegyében végeztétek, mi több, Ufedhin nem akarta, hogy bármi anyag veszendőbe menjen, hát az aranykincs javát

szolgálták önzetlen. Tessék, mit adhatok ennek fejében, ily mérvvel mérvén?«

Dühösen mondta erre Ufedhin: »Nekem semmit nem kell adnod, ó, nagyúr, számomra a te helyed vendégszeretete hét

hónapig és háromig, íme, több volt, mint amit eleve kívánhattam volna. « Hanem a törpök szóltak: »Mi ezt kérjük. Héthavi

munkánkért mindegyikünk Valinornak hét ékkövét, és hét büvköntöst, amilyet csak Gwenedlin szőhet, 10 és mindegyikünk

egy zsák aranyat; de a további háromhavi keserves munkánkért itt, csarnokaidon, mikor is kedvünk igazán nem lett volna

maradni már, kér mindegyikünk háromhárom zsák ezüstöt, és mindegyikünk egy aranykelyhet, melyet a te egészségedre

ürítgetünk odahaza majd, ó, király, és mindegyikünk kér egy szépséges erdő-tünde leányzót, kit is hazaviszünk így

magunkkal otthonunkba. «

Megdühödött erre nagyon Tinwelint király, mert amit a törpök kértek, isteni kincshalom volt, s látta, nagyon is, hogy

csapatuk igen nagy; és eszébe nem judott volna, hogy így csappantsa a sárkány kincshalmát, aztán meg arról szó sem

lehetett, hogy tünde leányzókat adjon ily torz-alak törpöknek, ez ámulatos gyalázatnak tűnt fel a szemében, már maga a

kérés.

Ezt ők, persze, Ufedhin tanácsára kérték ilyképp, de most, látván a király arcán a haragot, hozzátették még: »De nem is, ez

nem minden, mert Ufedhin fogságáért hét hónapig, íme, hét szálas tündének kell velünk jönnie, hogy hétszer hét évet

dolgozzanak, mint segítőink és szolgáink a magunk müvében nálunk. «

Erre Tinwelint már felpattant ültéből, és azonnal odakiáltotta főrendjeit és harcosainak sokaságát, és ezek körülvették a

nauglathokat és a velük lévő gnomákat. Majd mondta a király: »Ar- cátlanságtokért mindegyőtök három verést kap suhogó

fűzkorbáccsal, és Ufedhin hetet, és utána beszélünk jutalmatokról. «

Mikor a vesszőzés megtörtént, keserves bosszúvágy égett a mély szívekben, de a király azt mondta: »íme, héthavi

munkátokért kap mindegyőtök hat darab aranyat és egy ezüstöt, és csarnokaimban végzett további tevékenységetekért

kiőtök kap három aranyat és valami kis ékkövet, melyet nélkülözhetek, affélét. Hogy idejöttetek nagy úton, kaptok enni-

inni dús lakomán most, és szépen felrakodhattok ugyanily földi javakkal, ne szenvedjetek a hazaúton hiányt, előtte pedig

inni fogtok Tinwelint király jó borából, tündeborból; azonfelül, úgy figyeljetek, maga Ufedhin, hogy hét hónapot itt töltött

csarnokaimban, kap külön tőletek egyenként egy-egy aranyat és kap összesen két ezüstöt, mert ő maga nem kért semmit,

hát nyilván nem is vágyik rá, ne is kapjon tőlem, mivel azonban, sejtem, arcátlanságtok mögött ő lapul, ti fizessétek meg

érte őt. «

Akkor a törpök megkapták eme fizetségüket, mint bronznak és vasnak mindközönséges kovácsai, úgy mérve, és kötelezte

őket a király, fizessenek maguk tovább Ufedhinnek, »máskülönben«, hangzott a fenyegetés, »innen haza nem térhettek. «

Következett a nagy lakoma, s ők képmutató jó arccal ülték és ették végig; és ittak a végén, hogy indulásuk órája elközelgett,

Tinwelint egészségére tünde borból, de a szakálluk mögött csak átkozták ezt az uralkodót, és Ufedhin nem is nyelte le,

hanem lopva a küszöb mögé köpte az italt.

Mondja a mese mármost, hogy a nauglathok hazatértek, és ha az arany első látásakor felszítódott bírvágyuk, most az

egekig lobogó lánggal tombolt már, és égette őket a királytól elszenvedett töménytelen sértés és sérelem is. Való igaz, mind

a nép e földön szereti az aranyat és az ezüstöt minden egyéb irántinál különb szerelemmel; hanem ez a kincs átokkal volt

verve, és senki e rontás ellen fel nem lehetett védőn vértezve. Volt mármost egy törp, Fangluin,  ki annakidején

kardoskodott, ne adnák vissza a királytól idehozott kincset, mert mondotta: »Ufedhint később még mindig

kiszabadíthatjuk erővel, ha úgy fontos nekünk«, de akkor ezt az elgondolást Naugladur, nagyuruk nem tartotta volna

célravezetőnek, a tündékkel ő háborúságba bocsátkozni nem akart. Most viszont Fangluin nagy gúnyvigyorral fogadta a

megtérőket, mondván, úgy hajították ki őket munkájuk végeztén, mintha csak kontárkodtak volna ott, és hogy még

áldomást is itattak velük saját gyalázásukra, hát alaposan megbosszantotta őket, sebzett hiúságukat gyötörvén, de Ufedhin

ugyanígy szólt azután a törp nagyúr színe előtt, s így Naugladur titkos tanácsot tartott, mitévők legyenek Nogrod törpjei, és

Naugladur azt latolta máris, miként állhatna bosszút Tinwelinten, és elégíthetné ki hírvágyát.11

Ellenben akárhogy tanakodtak is, sehogyan sem látták, hogyan lehetne céljukat erő erejével elérniök, és nem is fűztek

volna efféléhez túl sok reményt, mert Artanor tündéi számbeli fölényben voltak, aztán Gwenniel bűvöleteiről sem volt

szabad feledkezniük, mik azt a vidéket védték, hogy az ellenségesen érkező emberek a vadonokban elvesszenek, soha meg

se kerüljenek; s való igaz, belső árulás híján ellenség azt a birodalmat nem környékezhette sikerrel.

Ültek igen vénséges törpök is az uralkodó csarnokán, rágták szakállukat, hiába, de akkor kürt szava harsant, és hírnökök

érkeztek Bodruithból, az indrafangoktól, a törpök maguk birodalmába lakozó rokonaitól. Hoztak pedig hírt ezek Mimnek, a

törpnek haláláról, hogy Úrin megölte volna öt, s hogy mi lett Glorund aranyával; ezek akkor még újdonságot jelentettek a

bodruithi füleknek. Persze, innen a törpök azonnal megértették, mit is kell tudniok a kincshalomról rendjén, csak azt

hallhatták eddig, amit Tinwelint csarnokain mondtak nékik, másrészt Úrin sem mondta el a teljes igazat, mielőtt onnét

eltávozott. Hallásán tehát emez újabb híreknek, a törpök haragja még feljebb szítódott, bírvágyuk csakígy, nem is titkolták,

s nagy lárma közepette fogadta szent esküvel Naugladur, hogy addig nem nyugosznak, míg Mimet meg nem bosszulták -

»mi több« - tette hozzá, »most már teljességgel s végképp úgy látom, e kincs tulajdona jog szerint minket, törpöket illet«.

Ekképpen határoztak; s a törpök e naptól kezdve halálos ellenségei lettek a tündéknek, és egyre inkább Melkó fajzataihoz

kezdtek húzni. Titkon Melkó az indrafangokat is megkereste ennekutána, hogy felkészítse őket, adott napon induljanak

meg - ha érett lesz az idő; és keservek vad acéljának kovácsolása folyt az indrafangoknál belegosti lakozóhelyükön.

Továbbá a gonosz ainu összegyűjtött maga körül nagy ork hadat, vándorló kísértetkoboldokat, ígérvén nekik jó díjat, és

mindezeken túl a Mester kegyeit, és legvégezetül gazdag zsákmányt; ezek fegyverkeztek Melkónak fegyvereivel akkor.

Érkezett most Naugladurhoz egy tünde, ki Tinwelint népéből való volt, s felajánlotta, ő majd vezeti a törpöket, kijátszva

Gwendelinnek bűverőit, mert elkeserítette őt a csúf bírvágy, ami Glorund aranya láttán ott megnyilvánult, és így szállt Mim

törp átka Tinwelintre, s került sor Artanor erdő-tündéi közt az első árulásra. Akkor Naugladur [? mosolygott] keserűen,

mert tudta, érett az idő, és Tinwelintet tálcán kínálják neki. Mármost a nagy farkasvadászat óta, hol is Berennel mentek,

Tinwelint évről évre ily hajhászást rendezett az erdőn, emléknek őrzésére, és ez roppant vadászat volt mindegyre újra, és

tömérdek vígság járt vele, hallali s lakoma az erdőn. Naugladur megtudta most akkor eme tünde Narthsegtől, kinek neve

máig keserves az eldáknak, hogy a király a következő telihold előtti napon vág neki a vadászatnak, így küldött egyenest egy

megegyezéses jelet, véres kést Bodruithnak Belegostba. Történt pedig, hogy a seregek felsorakoztak a vadonszélen, de a

király egy árva szó üzenetet erről még nem kapott.

Most a mese arról szól, hogy egy valaki megkereste Tinwelintet, és Tinwelint rá sem ismert a vad hajzata miatt - és íme,

tessék! Mablung volt az, és mondotta: »Íme, ó! még a vadonnak mélyein is hallani, hogy ez évben újra megünnepled

Karkarasz elejtésének emlékét, s nagyobb készületekkel, mint bármikor, ó, király - lásd, visszatértem, hogy társaságod

legyek. « És az uralkodó csupa derű volt, és boldogan üdvözölte máris a derék Mablungot; és hogy Mablung szavára Huan, a

Kutyák Kapitánya is Artanorba jött, külön boldogság volt Tinwelintnek.

S nekivágott Tinwelint király e hajszás vadászatnak, és való igaz, nagyobb volt készülete és csapata, mint bármikor

eladdig, és repkedő fürtjein büszkén ült aranysisakja, és arannyal voltak ékítve csataménjének szerszámai is; és ahogy a

nap fénye arcára hullt a lombok résein át, olyan volt, mintha ő maga lenne tündöklettel vágtató nap-arc; mert nyakában ott

volt ráadásul a Nauglafring, a Törpök Nyaklánca, s ez is tette. Mellette lovagolt Mablung, a Súlyos Kéz, tetteinek jutalmául

ily közelségben az uralkodóhoz, emlékjeléül a hajdani vadászatnak, - Huan, a kutya azonban messze a vadászok előtt

rohant, és az emberek úgy gondolták, ez a nagy eb furcsán vezeti őket, de talán a légben volt valami, szag a szélben, amit

Huan nem és nem kedvelt sehogyan sem.

A király messze bent jár az erdőmélyen társaságával, és a kürtök szava is tompábban szól, de Gwendelin ott ül lugasán,

szíve körül sejtelmek, szemében is ily fény. Akkor mondotta egy tündelány, Nielthi: »Ó, úrnőm, miért vagy ily bús, mikor a

király vígsággal vigad?« Felelte Gwendelin: »Gonosz tör a mi földünkre, és a szívem arról árulkodik, hogy napjaim

Artanorban végük felé közelednek rohanvást, hanem ha Tinwelintet elveszítem, azt kívánom, soha el se jöttem volna

inkább Valinorból. « Mire Nielthi szólott: »Ó, de hát mondd, Gwendelin úrhölgy, nem szőttél-e megannyi védő bűvöletet

körénkbe, akkor pedig mitől félhetnénk?« A királyné erre így felelt fájón: »De én úgy érzem, patkány rágja e hálók szövetét-

fonatát, és mintha soha nem is lett volna semmi ily művem. « E szavakra irtózatos zaj támadott a kapuknál mind, és

hirtelen pokoli lett a harc-zsivaj... és belé acél pengett, csengett. Erre Gwendelin sietve otthagyta a lugast, ment nézni, és

mit látott: orkok és indrafangok hada tartotta megszállva a hidat, és harc folyt már az üregbejáratnál; és vér ömlött arra

mindenütt, s nagy halmok hevertek, lemészároltak, mert orvtámadás volt ez, senki nem számított rá, így történt.

Akkor Gwendelin rögvest értette, megérzése nem csalt, és árulás sújtotta a birodalmat, belső, de a pár őrt, ki körötte

maradt, bátorítani kezdte, és ezek, kik valamiért nem mentek a vadászatra, hősiesen védekeztek is, mígnem győzött mégis

a túlerő, és a tündék nagy erődjének termeit és mélyeit láng és vér borította el, gyilkolás.

Az orkok és a törpök akkor kifosztottak mindent, keresték a kincset, és íme! egyikük felszökkent a trón emelvényére,

bezöttyent a királyi székbe, s onnét kezdett handabandázni és rikkantgatni, és Gwendelin látta, ez Ufedhin, és a trónbitorló

gunyorosan kérte a királynét, ülne mellé méltó székbe. Hanem Gwendelin úgy ránézett, hogy Ufedhin azt a tekintetet nem

állta, s mondta a királyné: »Miért, ó, hitehagyott, hogy én uramnak székét bitorolni merészled? Nem hittem volna soha,

hogy tünde így idetelepedni bírjon, te ráadásul, kit árulás vére szennyez, gyilkolás kárhoztat, s hogy gonosz

ősellenségeinkhez pártoltál át. Vagy azt hiszed, dicső hőstett lerohanni egy védtelen házat, melynek ura távol jár?« Ufedhin

erre sem szólt semmit, kerülte Gwendelin tekintetét, s az asszony így folytatta: »Takarodj innen rút orkjaiddal, s ne várd

meg, hogy keservedre Tinwelint maga jöjjön s űzzön el méltán. «

Erre aztán végezetül csak felelt Ufedhin, gonosz nevetés kíséretében a királynőre nézve, s közben távoli zajra akárha

fülelve, azt mondotta: »Ugyan, már érkezik is ő, lásd!« S belépett, végszóra, Naugladur, és vele törpök serege, és ő maga

Tinwelint koronás fejét hozta, aranysisakosan, hozta a fejet levágva; hanem a nyaklánc, a mindenek csodája már Naugladur

nyakában volt. Ezt látta Gwendelin, és szíve retteneteket élt, és tudta, az arany átka tette az egészet, így tört a gonosz

Artanorra, és ettől fogva sosem táncolt vagy énekelt ő az alkonyi órán; egyelőre azonban az történt, hogy Naugladur

parancsba adta, szedjenek össze minden aranyat-ezüs- töt, drágakövet, vigyék Nogrodba - »és ami már egyéb marad, ha

nép, ha tárgy, legyen az orkoké, és öljék le, aki él, vagy hurcolják el, ami vágyuk. Gwendelin úrhölgy, a királynő azonban

velem jön, az artanori bűvös«.

Mondotta erre Gwendelin: »Tolvaj és gyilkos, Melkó gyermeke, az vagy, mégis bolond, az is, mert nem látod, mi végzet

függ magad feje fölött. « Rettentő szorongása okán látása, belső szeméé, messzebb hordott, élesebben fogta fel, mi jön, s

szinte olvasta a semmi légben lebegve Mim átkát, melynek beteljesülése felől épp neki semmi kétsége sem lehetett.

Naugladur diadalittasan nevetett csak ezen, szakálla rázkódott belé; parancsolta, fogják meg a királynőt, vigyék - de senki

sem tudta megtenni, mert ahogy nyúltak volna utána, kezük üres sötétben kapkodott, semmit markolt, és Gwendelin

ellebegett onnét, lakozóhelyéröl, sírása a vadont töltötte már keservekkel. Nagy sötétség borult most reá magára, elméjére,

és elhagyta minden tudomása és látomása, s járt bolyongva, soká nem tudta maga sem, meddig, merre és hogyan; és ez

azért történt így, mert nagy szerelemmel szerette ő Tinwelintet, a királyt, urát, akinek kedvéért lemondott arról is, hogy

Valinorba, az Istenek szépsége-világába visszatérjen, lakozott helyette Északnak vad vidékein; és most semmi néki többé

szép nem volt s nem lehetett, ha Valinorban, ha a Kívüli Földeken. Ahogy haladt, sok szétszórt tündével találkozott, kik

keservesen sajnálták őt, és ő ezt sem érzékelte. Meséket mondtak volna néki, de ő nem bírt reájuk hallgatni se, semmire,

mióta Tinwelint halott volt; hanem azt csak meg kellett tudnia, hogyan történt: hogy miközben az Ufedhin vezette sereg a

palotára rontott, és más csapatok, borzalmas orkok, velük indrafangok, és gyilok- kal-tűzzel pusztították Tinwelint

birodalmát s csarnokait, közben a király maga a víg vadásztársasággal járt, pihentek, örvendeztek, csak Huan járt külön.

Hirtelen zajjal lett tele az erdő, és Huan vadul csaholni kezdett; a király pedig, s társasága azt láthatta, mindenün- nét

ellenség keríti őket. Hosszan harcoltak, elkeseredetten, a fák közt, és akkor a nauglathok - mert ezek voltak ellenségeik -

nagy kárt tettek bennük, s leölték, akit bírtak. A végén mind elhulltak, Mablung a király oldalán, ketten szinte egyszerre.

Akkor Naugladur lenyisszantotta Tinwelint fejét, holtában már, mert élve nem merészkedett volna ily közel a király vészes

kardjához, Mablung sze- kercéjéhez. 12

A mese most már Huanról sem tud többet, kivéve, hogy míg a kardok mérkőztek, a nagy kutya vad vágtában száguldott a

vidéken át, vezette öt ez mint a [? szélvész] i'Guilwarthon földjére, hol is Beren s Tinúviel, Tinwelint leánya volt király s

királynő. Ezek ketten nem honoltak állandó lakhelyen, sem birodalmuk határai megvonva nem voltak - és más hírnök,

Huanon kívül, aki minden utat és járást ismert, nem is lelt rájuk soha, támogatásukat elnyerendő. 13 Mondja a mese, mi

több, az időn, hogy az orkok felégették Tinwelint birodalmát, az indrafangok pedig iszonyatos kincsteherrel megrakodva

vonultak haza, Huan azonnal Beren lakhelyére ért, s alkonyat volt akkor. Íme, Beren egy fagyökéren ült, Tinúviel meg

táncolt zöld tisztáson az izzó fényben, mit Beren tekintete szórt rá, s akkor Huan egyszerre előttük termett, Beren

örömében fel is kiáltott, mert olyan rég volt utoljára az, hogy Huannal ők együtt vadásztak. Ám Tinúviel látta nyomban,

Huan vérzik, s a szürke kutyaszem történeteket mesélt, rémeseket. Kérdezte hirtelen Tinúviel: »Mi gonosz zúdult

Artanorra?« S válaszolt Huan: »Tüz és halál, ork borzalom; Tinwelint pedig halott. «

Erre Beren s Tinúviel keserves könnyeket ontott; s hogy Huantól a teljes történetet hallhatták, az sem apasztotta fel

éppenséggel a bánatnak vizét. De a legvégén Beren fehéren izzó haraggal szökkent talpra, kürtöt ragadott, belefújt

többször, s akkor a környező dombvidékről csak úgy tódult a tünde nép, zöld ruhásan és barna ruhásan, mintha bűvölet

varázsolta volna elő őket minden tisztásról, szakadékról, vízmosásból s folyóból, irtásról.

Maga Beren sem tudta eredetét mind e tömérdek-miriád népnek, mely összegyülemlett hívására, s ott vonult Hiszilómé

táján, vagy hogy a hold fényében mekkora sereg is gyülekezett így, mind könnyű fegyverzetűek voltak, legtöbbjük pusztán

késsel jöhetett. »Sebaj«, vélekedett Beren, »most épp a gyorsaság lesz a legfőbb erény«; és némely tündék őzfürgeséggel

iramlottak máris a sereg zöme előtt, felderítők, hogy a törpök s az indrafangok vonulásáról hírt hozzanak, hajnalban Beren

maga is megindult a sereg zömével, hátrahagyta a síró Tínúvielt egy tisztáson - mentek a zöld-tündék, s közben sírt a

királyleány, Tinwelintet siratta, és Gwendelint, kit szintúgy halottnak hitt.

Mondják mármost, hogy a megrakodott törpsereg, Naugladurral, hazafelé haladt, és a nagyúr mellett Ufedhin és Bodruith;

de Ufedhin még így haladtában is folyton Gwendelin rémséges tekintetét érezte magán, és nem szabadult tőle, és ez

megfosztotta minden örömétől és diadalától, és szíve csak borzadozott emez emléktől; nem is ez volt az egyetlen, ami

kínozta és nyugtalanította, mert fölemelte a tekintetét, és íme! ott tündökölt a Törpök Nyaklánca Naugladur agg nyakán, és

akkor Ufedhin szívéből minden más érzés elapadott, csak a vágy élt, hogy ezt a szépséget ő igenis hadd birtokolja mielőbb.

Haladtak így ezek hárman, és velük mind seregük, de Ufedhin elméjének gyötrelmei úgy felfokozódtak végül, hogy nem

bírta tovább, s akkor éjszaka, hogy pihenőt rendeltek el, titkon-csöndben odalopózott, ahol Naugladur aludt, és ahogy

elnézte az alvó vénséget, azon volt, leöli a törpöt, s magához ragadja a Nauglafringot. De ahogy ehhez látott volna, hátulról

elkapták a torkát, és ki más lett volna az, Bodruith volt, akit ugyanily vágy töltött el veszettsé- ges vadul, és magának akarta

a szépséges kincset; de hogy most Ufedhinbe botlott így, leölte volna, rokona lévén mégis Naugladurnak. Akkor Ufedhin

vaktában hátraszúrt, beledöfött a sötétbe, és tessék! halálosan találta Bodruithot, Belegost nagyurát, aki haldokolva zuhant

rá, és Naugladur torka és a nyaklánc csupa vér lett, az arany megint csupa vér.

Erre Naugladur bomlott üvöltéssel megébredett, de Ufedhin már menekült is onnét lélekszakadva, mert az indrafang

hosszú ujjai csaknem megfojtották az imént. Most aztán fáklyások érkeztek a helyre, és Naugladur azt hihette, csak

Bodruith volt a támadó, aki őt kirabolta volna, és ámult, mely jó pillanatban támadt megmentője, aki ezt a gazt leölte, és

gazdag jutalmat ígért annak, aki a bátor tettet végrehajtotta. Ez kötött le mindenkit, így nem vették észre eleinte Ufedhin

eltűntét, és harag is támadott norgodi törpök s az indrafangok között, és sok indrafangot, mert ezek voltak kisebbségben,

leöltek, mígnem ők jobbnak látták, ha menekülnek, szétszóródtak, s kincseket is vittek magukkal, iszkoltak vissza

Belegostba. Ebből nagyörökre szóló ellenségesség támadott e törpfajok közt, kiterjedt számos földre, rengeteg mese is lett

róla, miről is a tündék keveset hallottak, emberek ritkán. Látnivaló azonban, hogyan fogant meg Mim törp átka a maga

nemzetségein is, s innen tovább sem ment már, az eldákat többé nem látogatta, tombolt, ahová jutott, azoknál.

Íme, Ufedhin szökése is kiderült, és Naugladur dühöngött, és megöletett minden gnomát, aki seregével járt még. Azt

mondta akkor: »Megszabadultunk hát az indrafangoktól, de a gnomáktól csak- így, akik csak árulóink voltak, innentől

kezdve nem kell senkitől és semmitől félnem. «

Bolyongott pedig Ufedhin szanaszét vidékeken, árkon-bokron járt rettegve és szorongva, és úgy kezdte érezni, árulója lett

saját fajtájának, miután vérbűnbe esett a tündéknél, és üldözte Gwendelin királynő [? égő] tekintete, s nem volt mása, csak

nyomorúsága, menekülése és száműzetése, és a legcsekélyebb része sem lett Glorund kincséből, s szíve ezért tele volt

emésztő sóvársággal; szánalmat azonban alig érzett iránta bárki is.

A mese elmondja mármost, hogy összetalálkozott Beren népének kóboraival, s ezek tőle mindenféle fölvilágosítást vettek

Naugladur seregének létszámát s feltehető mozgását illetően, és sebtén visszairamlottak a felderítők nagyurukhoz,

Berenhez a fák közé, Ufedhin persze nem fedte föl előttük kilétét, azt hazudta, artanori tünde ő, ki most bolyong, mert

elszakadt seregétől. Ennek okán jól bántak vele, és azzal küldték Berenhez, hogy kapitányuk a

szavát hallaná, s bár Beren bámult az ő [? gyáva]................... 14 és lesütött

szemén, de úgy érezte, amit beszél, az igaz, és így állított csapdát Naugladurnak.

Nem is haladt tovább a törpök nyomán, abbahagyván az üldözést, arra alapozta tervét, hogy tudta: át fognak kelni azok az

Aros folyón egy bizonyos időpontban egy bizonyos helyen, s arra fordult, gyorslábú tündéivel könnyű dolga volt, rövidebb

úton mentek, mint ahogy Sarnathrodot, s Köves Gázlót egyéb mód elérhette volna, egyenesen haladván. Mármost az Aros

sebes vizű folyó, nem az a víz, mely közelebb fakad, s a rodothlik vénhedett üregbejáratai előtt rohan el, Glorundnak15 sötét

leshelyei mellett, és ezeken a lentebbi szakaszrészeken nagyobb sereg az egy szál Gázlót kivéve átkelni nem is bírhat sehol,

s ott sem a legkönnyebb dolog az. Naugladur bizony nem ment volna arra, ha tud Berenről - de megvakította a bűvölet, az

arany bódulata kavargott benne, és nem félt sem a külső, sem a belső ellenséget többé, és egy volt csak fontos neki, hogy

Nogrodot, sötét üregeit mielőbb elérje, mert a törpök nem is nagyon szerettek hosszasan napvilágon időzni.

Elérkezett hát mind ez a nép az Aroshoz, és így szervezték volna dolguk: elébb teher nélküli, fegyveres törpök kelnek át,

aztán szintén fegyveresek nagy csapatával körülvéve a kincs teherhordói, meg akik még a Tinwelint csarnokaiból szerzett

sok más holmit hozták; mögöttük Naugladur maga, méghozzá Tinwelint hátasán, különös figura, mert a törpök lába kurta

és görbe, de még két törpnek vezetnie is kellett azt a lovat, mert magától valami nagyon menni nem akart, s rakva volt

szintén zsákmánnyal. Azután további fegyveresek jöttek, terhek nélkül; ez a társaság készült átkelni Sarnathrodnál sorsa-

végzete napján.

Reggel volt, mikor az eminneni partot elérték, és teli dél látta őket még vonulni, gázolni át, hosszan elnyúlt sorban, lassan

locsog- tatva lábuk az alacsony vízben, a sebes folyó gázló-sekélyesén. A folyó itt kiszélesedik, sok kis csatornán csorog,

hatalmas görgeteg kövek között, hosszú kavicsok alkotják medrét.

Naugladur lecsusszan megrakott lováról, és hozzákészülődik mármost, hogy átkeljen, az előhad fegyveresei már a

túlparton vannak védőn, és az a part sűrű növényzettel volt benőve, bokrokkalaljjal, nagyobb fákkal, és a kincscipelők épp

akkor kapaszkodtak ki oda sorra, némelyek azonban még a folyóközépen gázoltak közülük, a hátvéd meg méricskélte csak

az átkelőt eminnen, pihent egyelőre.

S egyszerre akkor az egész vidéket tündekürtök hangja kezdte

hasogatni, és egy. .............. 16 tisztább szavú volt még a többinél is, és

ez Beren kürtje, az erdei vadászé. A lég ugyanakkor sűrűn megirda- lódik nyilak özönével, zápor ez, az eldák karcsú

vesszejei röppennek, és a szél nem téríti el őket útjukból, és a fákról, a kövekről, rejtekeikből előugrálnak a barna-tündék

és a zöldek utánuk, és szüntelen lőnek, teli puzdrákkal jöttek; és remeg a levegő. Pokoli a pánik, veszett az összevisszaság, a

zaj Naugladur seregén, s akik középen gázoltak még, aranyterhüket, kincsterhüket hajítják fejvesztve a vízbe, így

menekülnének, ha erre, ha amarra a partra, el onnét, de sokat leterítenek így is addigra a könyörtelen vesszők, és buknak

sokan terhükkel még az Arosba, és az aranyon megint vér vöröslik, friss.

A harcosok a túlparton [? kénytelenek] harcba [? bocsátkozni], keresnék az ellenséget, ám a barnák és a zöldek fürgén

elillannak mindig a látómezőből, miközben [? mások] zúdítják a törpökre a nyílzáport. Így az eldák vesztesége-sebesültje

annyi, hogy alig, míg a törp nép egyre hull, a sorok ritkulnak. Ez volt a nagy csata a Köves Gázlónál, közel      Naugladurhoz,

mert hiába, hogy

Naugladur és kapitányai bátran vezetik seregüket, az ellenségnek mindig bottal üthetik a nyomát, s ők maguk vesznek-

dőlnek, míg végre a halálfélelem sokakat megfutamít, s tündetorkok harsányvíg nevetése hallik, így nézik, mint

menekülnek a torz törpfigurák, ülepükre eresztenek vesszőket, szakállukat a [szél] lengeti, s a tündék remekül

szórakoznak. Áll most Naugladur, körötte páran alig, és megemlékezik Gwendelin szavaira, mert íme, Beren közelít felé, és

íját is elveti, és helyette fényes kardját vonja elő; és Beren szálas-hatalmas alak az eldák közt, bár nem oly széles és zömök,

mint a törp Naugladur.

Mondta akkor Beren: »Védd életed, ahogy bírod, ó, görbe lábú gyilkos, mert elveszem, « és Naugladur még a Nauglafringet

is kínálná már neki, a csoda-nyakláncot, Beren mondta azonban: »Nem, azt én lehúzhatom rólad, ha, leöltelek«, s akkor egy

szál maga rontott Naugladurra és társaira, és ahogy az elöl állókat levágta, a többi menekülőre fogta, és így jutott el Beren

Naugladurhoz, állt szemtől szembe Tinwelint gyilkosával. Akkor a hajlott korú derekul védte magát, és keserves küzdelem

folyt, és sok tünde szívszorongva nézte, és kapitányai már nyilaztak volna, de Beren odakiáltott nekik, küzdés közben

hagyják, kezüket se moccantsák.

A mese keveset mond a harcról ott magáról, kivéve, hogy Beren is jócskán sebesült, és hogy legravaszabb ütéseinek soka

maradt hatástalan, mert olyan [? ügyes] volt az ellenfele, és a láncing törp bűvölete kitartott; és mondják, három órán át

küzdöttek, és Beren karja megfáradott szinte, nem így a nehéz kalapács forgatásához szokott Naugladur karja, és így

másképp is alakult volna minden talán, ha nincs Mim átka, mert Naugladur látván, Beren fárad, döntő támadásra határozta

el magát, szorongatni kezdte ellenfelét, s nagyralátása felülkerekedett, komor bűvölet sugallta szívének, amit magában ki is

mondott: »Leölöm ezt a tündét, s akkor serege fejvesztve fog menekülni előlem«, és elkiáltotta magát: »Fogadd hát

végzeted, ó, erdei kószáló hitvány«, s abban a pillanatban egy kő ott volt a lábánál, ahol az ő számára nem kellett volna

lennie, és Naugladur elbotlott, Beren könnyedén szökkent félre e csapás elöl, s akkor megragadta a törp uralkodót a

szakállánál fogva, kirántotta lába alól a talajt, hogy az arcra esett, kardja kirepült a kezéből, no akkor ezt kapta fel Beren,

ezzel döfte le, kiáltván: »Nem mocskolom jó kardom ily sötét vérrel, ha nem szükséges«. Naugladur tetemét pedig az

Arosba vetették.

Akkor Beren már levette a nyakláncot róla, és ámulva nézte, csodálta - és látta a szilmariit, azt az ékkövet, melyet ő

kaparintott el Angbandból, s mely tette által nem halványuló dicsőségre tett szert; és mondotta: »Sosem látott szemem

téged, ó, Tünde Lámpás, ily ragyogásnak felében sem, mint amilyen vagy most, hogy arany foglal körül, ékkövek öveznek, s

a törp büvtudomány tette mindezt össze«; és a vért lemosta a láncról, és nem dobta el, mit sem tudván hatalmáról, hanem

visszavitte magával Hithlumnak vadonába.

Az Aros vize pedig ott folyt, folyik ma is Glorund szétszórt kincse felett, mert igaz, hogy törpök jöttek aztán, keresni az

aranyat s mindent, és elvinni Naugladur tetemét, de a hegyekből hatalmas áradás zúdult le, és a keresők odavesztek; és oly

nagy most a komorsága s vészterhe a Köves Gázlónak, hogy senki sem merészel remenni a kincsre, amit rejt, kutatni, hadd

őrizze hát - és átkelni sem próbál azóta senki ezen az elvarázsolt átokhelyen.

De Hithlumnak völgyein nagy volt az öröm a hazatérő tündék érkeztén, és hatalmas volt Tinúviel boldogsága, hogy urát

újra látja, visszatérve társaságával, de Tinwelint halála feletti gyászát kevéssé oszlatta, hogy íme, Naugladur is halott, meg

mellette annyi törp még. Akkor Beren vigasztalni próbálta, karjába zárta, a dicső Nauglafringet nyakába tette, és mindenki

vakítva nézte Tiúviel roppant szépségét; és Beren mondta: » Tartsd meg Féanor Lámpását, melyet ketten szereztünk vissza

a Pokolból, te meg én«, és Tinúviel mosolygott, emlékezvén szerelmük első napjaira, és azokra az időkre, mikor a vadon

ölén voltak megpróbáltatásaik.

El kell mondani most, hogy Beren Ufedhinért küldött, s gazdagon megjutalmazta őt híven mondott szavaiért, mely tanács

alapján is meglett a törpök pusztulása, és felajánlotta neki, lakozzék

......... népe közt ott. És Ufedhin ebben benne volt; de egy nap, nem

is sok idő múltán, bekövetkezett, amire ő a legkevésbé vágyott volna. Mert igen szomorú énekszó hallatszott az erdő

felől, és íme, ott jött Gwendelin, ziláltan és minden mód zavartan, és a lába hozta csak, de egyenest arra a tisztásra, ahol

Beren ült s Tinúviel; és frissen feltündöklö reggel volt akkor, de az énekhangra a környéken minden már elhallgatott, így

lett csend. Akkor Beren mégha- tottan nézett Gwendelinre, Tinúviel pedig hirtelen így kiáltott, szomorúságon áttörő

örömmel: »Ó, Gwendelin, anyám, hogy ide hoz lábad, hála, mert holtnak hittelek«; és nagy volt a boldogságuk, hogy így

köszönthetik körükben. De Ufedhin menekült. Futott el a tündék köréből, mert nem bírta elviselni Gwendelin látását,

nézését, és őrület fogta el, és senki meg nem mondhatja, mi lett boldogtalan végzete aztán; Glorund aranyából egyebe sem

lett, mint meggyötört szive, ez bizonyos.

Hallván Ufedhin kiáltozását, Gwendelin ámulva nézett utána, és a gyengéd szavak némultak; s akkor ráadásul meglátta a

királynő a Törpök Nyakláncát, és ámulva és riadtan kiáltott, hogy ott van ez- mert ott volt - Tinúviel fehér nyakán. Akkor

haragvón kérdezte Berent, mit jelentsen ez, honnan szerezte az elátkozott láncot, hogyan akaszthatta Tinúviel nyakába,

egyáltalán, hogy leányát ez megérintse - és mondta Beren, 17 amit Huantól hallott, a történeteket, mind, beszámolt

szavakról, tettekről, és hogy a törpöket hogyan üldözték, itt végül miként csaptak le rájuk, s azzal zárta: »Való igaz, nem

tudom, most, hogy Tinwelint nagyúr Valinorba távozott, ki más viselhetné ily méltán és illőn és gyönyörűségesen ezt a

láncot, ha nem Tinúviel?« Hanem Gwendelin most elmondta a sárkány átkát, mely az aranyat sújtja, és a [? foltjait] a vérnek

a király csarnokain, »és még egy, s még sokkal hathatósabb átok is kapcsolódik a kincshez«, mondta, »és a törpök

munkálkodása sem volt mentes már ettől az átoktól, mely állhatatos és nem múlik«. Ám Beren csak nevetett, azt mondta,

maga a szilmarii, dicsével és szentségével, legyőzne minden ily rontást, ahogyan Karkarasz [? gonosz] húsát is szétégette.

»Mi több«, tette hozzá Beren, »soha még az én Tinúvielemet olyan szépnek nem láttam, amilyen most, akárha kivirulna az

arany gyönyörűséges érintése nyomán; « ám Gwendelin azt mondta: »Az a szilmaril ott volt egyszer már Melkó koronáján,

és az csakis gonosz mágiájú kovácsok műve lehetett. «

Tinúviel akkor azt mondta, ő nem vágyik értékekre, drágakövekre, neki csak a vadonbéli tünde boldogság a fontos, és

hogy Gwendelinnek kedvére tegyen, már le is kanyarította a nyakából a láncot, ám ennek Beren kevéssé örült, és nem

hagyta, hogy Tinúviel a láncot eldobja, hanem ott őrizte azontúl a           18

Ezek után Gwendelin velük időzött egy darabig az erdőben, meg is gyógyult; és a végén készségesen visszatért Lórien

földjére s többé nem bukkant fel e földről szóló mesékben; ám Berenre s Tinúvielre hamar lesújtott ama halandóság átka,

amelyről Mandosz beszélt, mikor sietve elhagyták csarnokait ők ketten - és talán ebben volt Mim átkának foganatja: hogy

[? ereje] révén hamarább következett el ez a vég; nem is mentek ők ketten most együtt az úton, hanem mikor a gyermekük,

kettejüké, Dior19 a Tiszta-Szép kicsike volt még, Tinúviel lassan hervadni kezdett, ahogy ez később történt a tündékkel

szerte a világban egyre, és eltűnt ő a vadonban, és soha senki többé táncolni nem látta. Beren pedig átkutatta egész

Hithlumot és Artanort, keresvén öt kétségbeesetten; és soha egyetlen tünde nem élt meg rettenetesebb magányosságot,

mint ő, és akkor ő is kifonnyadott az életből, és fia Dior lett a barna-tündék vezére és a zöldeké, és a Nauglafring nagyura.

Talán igaz mind, amit a tündék mondanak, s akkor azok ketten ott vadásznak Oromé vadonján Valinorban, és Tinúviel

táncol Nessza és Vána, az Istenek leányainak zöld pázsitján; de nagy volt a tündék bánata, hogy Guilwarthon elment

közülük, és vezető nélkül maradtak, és hogy csappant a büverő, számuk is fogyatkozni kezdett; és sokan Gondolinba

mentek el, melynek egyre növekvő ereje és dicsősége titkos suttogás volt a tündék körében.

Hogy felnőtt sorba érett, Diorra még mindig jelentős számú nép irányítása várt, és ugyanúgy szerette ő az erdőket, ahogy

egykor Beren; és az énekek többnyire így nevezik őt: Ausir a Gazdag, mert övé volt a Törpök Nyakláncának az a csodás

ékköve. Beren és Tinúviel meséi mélyen megültek szívében, és ezt a láncot boldogan akasztotta nyakába, hordta

szerelmetes kedvességéért, szerette szívből; és ennek az ékkőnek a híre hamar és messze terjedt, és Észak minden vidékén

mondogatták egymásnak a tündék: »Féanornak egy szilmarilja ég tűzzel Hiszilómé vadonján. «

Teltek Tündehon hosszú napjai, míg végezetül Tuor Gondolinba települt, és gyermekei voltak akkor tünde Diornak; 20

Auredhir és Elwing, és Auredhir igencsak olyan volt, mint nagyapja Beren, és mindenki szerette, de senki oly féltő

rajongással, mint Dior maga. Elwing pedig maga volt az eleven költészet, oly szépségesen, ahogy

Tinúviel élt s amilyen ő volt, de nehéz ezt mind elbeszélni, ha belegondolunk, mily szép is volt az a hajdankori tünde

nép. Voltak pedig ezek a boldogság napjai Hithlumban, mert ott béke volt Melkóval, meg a törpökkel, akiknek csak egy

gondolatuk volt, lévén, hogy Gondolin ellen szövetkeztek, és Angbandban forrt a lázas munka; ám el kell mondani,

keserűség szökött Féanor hét fiának szívébe, esküjükre ráemlékezvén. Maidros, kit Melkó megcsonkított, volt a vezérük; s

szólt ő fivéreinek, Maglornak és Dinithelnek, és szólt Damrodnak, csakígy Celegonnnak, Cranthornak, meg Curufinnak, az

Ügyeskezűnek, s elmondotta nékik, miképpen tudta meg, hogy íme, egy ama szilmarilok közül, miket Féanor készített,

most a déli völgyöleken Dior diadal dicse, »és Elwinget, a leányát ékesíti, bárhová is megy - de ne feledjétek,

megesküdtünk, nem lesz békénk Melkóval és az ő népével soha, sem a földlakók közül senkivel, aki Féanor szilmariljait

tőlünk elvenné. Mert ugyan«, végezte Maidros, »mondjátok, mit szenvedjük mi akkor a száműzetés hontalanságát, mit

vándorlunk, szétszórattatván, elfeledett népként, ha mások halomba gyűjtik közben a kincset, melynek jogos tulajdona

egyedül minket illetne csupán?«

Így esett, hogy Ügycskezü Curufint elküldték Diorhoz, és üzentek néki esküjükről, és mondották néki, adná vissza ezt az

ékes ékszert azoknak, kiket joggal illet, ám Dior csak elnézte Elwing bájos szépségét, és nemet mondott, azzal, hogy nem

tűrhetné, a Nauglafring, legszebb földi kézmüvek egyike, ilyképp rút sorsra jusson. »Akkor nem jut, mondom«,

makacskodott Curufin, »ha való igaz visszaadod épségben és szépen Féanor fiainak«, felforrt viszont erre Dior haragja,

parancsolta neki, menne el, s ne merjen olyat igényelni, amit az ő apja, Beren, a Félkezű, Melkó [? karmai] közül kaparintott

vissza - »van ott még kettő ugyanazon a helyen« mondta Curufinnak, ha bátor a szívetek. «

Ment vissza fivéreihez Curufin, és mert esküjük törhetetlen volt, a szilmariira szomjú [? epedésük] olthatatlan (Mim átka

és nem a sárkány bosszúja tette meg a magáét), háborút terveztek Dior ellen - és az eldák gyalázatot kiáltottak rájuk e

tettükért, az első előre eltökélt háborúság volt ez tünde nép és tünde nép közt így, kiknek neve különben diadalmas volt az

eldák közt nagy szenvedéseikért.

Kevés jó háramlott ebből rájuk; mert váratlan Diorra törtek, és Diort s Auredhirt leölték, ám Evranin, figyeljetek,

Elwing dadája, és Gereth egy gnoma a leányt - akarata ellen bár - sebtén elmenekítette arról a földről, messze, és magukkal

vitték a Nauglafringet, így Feanor fiai a színét se látták; hanem Dior serege, a zöm, mely későn érkezett, rávetette magát

hátvédjükre, onnét behatolt soraikba, nagy csata formálódott, és Maglort kardokkal leölték, és

Mai........ 21 sebeibe halt bele a vadonban, és Celegorm testét nyilak

százai döfték át, és Cranthor mellette pusztult. De a végén csak Feanor fiaié lett a diadal, és a barna-tündék és a zöldek

szétszórat- tak, boldogtalan bolyongói a földnek lettek, mert nem hallgattak Maidrosra, a megcsonkítottra, sem Curufinra

és Damrodra, kik nagyurukat leölték; és azt mondják, a tündék eme háborújának napján Melkó Gondolinra indult már, és a

tündék sorsa a végső tünést ígérte.

Nem maradt meg pediglen Beren Ermabwed nemzetségéből senki más, csak Elwing, a Kedves, és ő a vadonon vándorolt,

és a barnatündék és a zöldek, kevesen, köréje gyűltek s jártak, és örökre elköszöntek Hithlum tisztásaitól ekképp, és délnek

húzódtak Elwing vezetésével, a Sirion mély vizei, kellemesebb vidék felé.

És így szövődött mind e tündérfélék sorsa, egy sodrattá így lett, mely is Earendel nagy meséje; és ez szín való igaz mese,

és ehhez érkeztünk el most. "

Mondotta akkor Ailios: „S én úgy gondolom most, mára ez a mese elég is volt. "

JEGYZETEK

1. Ez a mondat a szöveg átírása, eredetileg így szólt:

„Már ugyan, tudhatjátok, ez arany a tündék nemzetségét illeti, kik nyerték is a földből rég-rég, és senki az emberek közt nem támaszthat

igényt... "

A mondat további része, mely Úrin szövetségeseinek leöletésével végződik, több ponton átíródott, ugyanazzal a céllal, mint az idézett

rész- hogy

Úrin szövetségeseit emberből tündévé tegye, ahogy ez Eltas meséjének a végén is történt. Így az eredeti „tündék" átcserélődött arra, hogy

„erdők tündéi, erdő-tündék", és az eredeti „ember"-ből („emberek") lett „nép, törvényen kívüliek, törvénytelenek", Id. 2., 3., és 5. jegyzet.

2.         Az eredeti mondat itt így szólt:

Vitézek voltak ezek az emberek, és a kardnak s szekercének nagy forgatói, és azokban a nem halaványult napokban a tünde-népek testén

halandó fegyverek igenis sebet ejthettek még.

Ld. 1. jegyzet.

3.         Az eredeti mondat itt ez volt: „és ezeket az embereket vadították mágiák". Ld. 1. jegyzet.

4.         Ez a mondat onnét, hogy „s még egy bánat... ": későbbi toldás.

5.         „azok": a szövegben „az emberek" áll nyilvánvalóan tévedésből maradt meg így, ld. 1. jegyzet.

6.         „a földben" - átigazítás ebből: „e földön", ahogy az eredeti adta.

7.         „damaszkuszi módra, damascened=díszesen berakva, intarziásan arany és ezüst elemekkel. Ezt a szót (damascened) Tinwelintnek a

törpök által készített kardjára használják, melynek markolatán is a farkasvadászat jelenetei láthatók így valamint Glorfindel fegyvereire.

8.         A szövegben: „Eltas", de fölötte ceruzával „Ailios". Mivel Ailiosa mese kezdő elmondójaként jelenik meg, és nem átigazítás

eredményeképpen, az Eltas talán egyszerű félrefogás.

9.         „kivéve" későbbi átigazítás, az eredeti ez volt: „mit még Kisszív sem".

10.                    Furcsa, hogy Gwendelin jön itt, s nem Gwenniel, mint a mesében eleddig megannyiszor. Mivel a mese első része tintával

íródott radírozott ceruzalapra, a nyilvánvaló magyarázat az, hogy az eredeti szövegben Gwendelin volt, s ezt igazította át apám Gwennielre,

ahogy haladt a munkával, de itt elnézte. A dolog azért ennél bonyolultabb is lehet - egyike a sok kis rejtélynek, melyekben az Elveszelt mesék

oly gazdag -, mert miután a tinta- szövegben a Gwenniel megjelenik, igaz, csak egyszer, mese hátralévő részében ismét a Gwendelin jön. Ld.

még Nevek változása.

11.                    Itt ér véget a tintával írott kézirat.

12.                    E mondattal ellentétes értelemben apám eligazítást írt a történethez, olyképp, hogy a Nauglafringet a bozótban lelik meg, s a

királyt elfogják.

13.                    A kézirat kihagyott szakasza itt az események korábbi változatát adja, mely szerint is Gwendelin volt az, s nem Huan, aki

Berennek a hírt megvitte:

... és keserves sírása megtöltötte az erdőt. Most Gwendeling [sic] maga köré gyűjt sok szétszórt erdő-tündét, s tőlük hallja, hogy a dolgok

úgy alakultak igenis, amiképpen ő gondolta: hogyan vették körül s gyűrték le a vadásztársaságot a nauglathok, míg az indrafangok és az

orokok tűzzel-halállal ütöttek rajta Tinwelint Iakozóhelyén, és nem az utolsó sereg volt még az se, mely Ufedhinnel érkezett, aztán a

hídőröket lekaszabolta; és elmondták, hogy Naugladur leölte Tinwelintet, mikor a túlerő győzött, és a nép azt gondolta, Narthseg, egy vad

tünde vezette oda az ellenséget, és le is ölték a harc során.

Reményt nem látván, Gwendelin és társai nagy sebesen nekivágnak, el, cl a szomorúságnak mind e földjéről, s mentek i-Guilwarthon

királyságba, Hiszilómeba, hol Beren uralkodott s Gwendelin lánya, Tinúviel. Most akkor Beren s Tinúviel nem lakott állandó rezidencián, nem

volt birodalmuknak sem állandó határa, és ily hamar senki meg nem találta volna helyüket más, ha nem Gwendelin, a valák lánya a kereső, ki

e párost, az élő holtakat, nem hiába kutatta, s rájuk is lelt.

Világosan kitűnik a kéziratból, hogy Mablung s Huan visszatérte Artanorba és jelenlétük a vadászaton (a Tinúviel meséjében, a végén, nagy

általánosságban jelződik ilyesmi), úgy adódott hozzá a történethez, és ezzel az új elemmel Gwendelin mozgásmikéntje is megváltozott

közvetlenül a katasztrófa után. Ám ha igen nehéz is pontosan értelmezni a szövegszerű históriát, s ehhez a törlések, a „lötyögő" oldalak is

hozzájárulnak, gondolom azért szinte bizonyosra vehető, hogy ez az átformálás akkor történt, amikor a mese eredeti kompozíciója még

egyáltalán nem zárult le, de alakult.

14.                    E két hézag közül az első, melyet meghagytam a szövegben, két szót tartalmaz, az első talán „azt hiszem", a második talán

„legjobb". A második üres helyen a szó föltehetően: „sápadtság".

15.                    Ebben a mondatban onnét, hogy „nem az a víz... ", áthúzás következik, s a margóra apám azt irta: „Nem, [? ez] a Narog. "

16.                    A kivehetetlen szó lehet: „harsanás"; a „tisztább" a „rekedtesebb"-ből van átigazítva.

17.                    „és mondta Beren": tkp. „és elmondta Beren". A szöveg első forgalmazásban: „Akkor Beren elmondta... "

18.                    A kivehetetlen szó lehet éppenséggel „kincstár" is, dc igazából nem hiszem, hogy az.

19.                    Dior helyettesíti az Ausir nevet, mely mindazonáltal előjön lejjebb Dior másik neveként.

20.                    „tünde Dior" javítva abból, hogy „Dior, akkor már koros tünde".

21.                    Ennek a névnek a vége nem tiszta: lehet úgy is olvasni, hogy Maithog, de lehet Mailweg. Ld: Nevek változása, a Dinithel

bejegyzésnél.

Nevek változása A Nauglafring meséje ben

Ilfiniol így íródik az elejétől fogva.

Gwenniel következetes használatú a mese javított változatában, kivéve legutolsó előfordulását, ahol az alak Gwendelin; a mese ceruzaírásos

részében első megjelenéskor a királyné neve ismét Gwenniel, ám utána mindig Gwendelin).

A királyné neve az Elveszett mesékben ugyanolyan változatos alakú, mint Kisszívé. A Melkó megláncolásában és A tündék érkezésében

Tindriel > Wendelin a. A Tinúviel meséje ben Wendelin < Gwendeling; ebben a mesében Gwendelin/Gwenniel (a Gwendeling alak a 13.

jegyzetben adott - kihagyott - szakaszban); és a gnoma szótárban: Gwendeling > Gwedhiling. Belegost Első megjelenésre a kézirat Ost

Belegostot ad, bekarikázva, akárha kihagyásra lenne ítélve, és a Belegost a további - következetesen használt - alak.

(i') Guilwarthon a Tinúviel meséjében, a forma i'Cuilwarthon. Később, egy helyütt a név végződése mintha nem-on lenne, de nem tudom

megmondani, akkor hát mi, és így adom a szövegben a Guilwarthoni. Dinithel olvasható így is: Durithel. Ez a név íródott később tintával a

korábbi ceruzaírásos név fölé, s most nehezen betűzhető ki, bár világos, hogy ugyanaz, mint a Mai.... kezdés, mely név is Féanor e fiának

jelölője következetesen (ld. 21. jegyzet).

Kommentárok A Nauglafring meséjéhez

E kommentárokban nem térek ki részletesen A Nauglafring meséje és A szilmarilokban elmondott történetének összehasonlítására (ott:

XXII. fejezet, Doriath pusztulása, 269. old. ). A történetek - lényegi vonásaikban - alapvetően különböznek egymástól, elsősorban azért, mert a

Húrin által Nargothrondból elhozott kincs egyetlen tárggyá, a Törpök Nyakláncává „törpül", mely lánc (ott) már régóta létező valami, csak a

szilmari! nincs beleillesztve, míg a Thingol s a törpök viszonyának egész története átalakult. Apám sosem írta meg ennek a históriának még

csak megközelítően sem ilyen részletcsen kidolgozott változatát, és a végül kiadott szöveg létrehozása igen nehéz feladatnak bizonyult;

remélem, később erre - értelmezőleg - még visszatérhetek.

Gyakran igen nehéz különbséget tenni: mi az, amit apám a tömörebb változatból már kihagyott (épp azért, hogy a tömörség meglegyen), s

mi az, amit eleve elvetett; de az nyilvánvaló, hogy A Nauglafring meséje gondosan kidolgozott elbeszélésanyagának nagy része hamar

mellőződött. A továbbiak során (ahogy a történet íródott) elmaradt a harc Úrin szövetségesei és Tinwelint tündéi közt, és nyoma sincs

ugyanígy Ufedhinnek vagy a többi gnomának, mind akik a törpök körén éltek, vagy az is eltűnt, hogy a törpök elvitték volna a veretlen arany

egyik felét („a király kölcsönét"), amit Nogrodba visznek, hogy becses tárgyakat készítsenek belőle, nincs szó Ufedhin túszul fogásáról, arról,

hogy Tinwelint nem engedi távozni a törpöket, vagy ezek rettentő követeléseiről, megostoroztatásukról, megszégyenítő. jutalmukról".

Találkozunk itt megint azzal a motívummal, hogy Tinwelint kincsimádó, de híján van imádata tárgyának, ellentétben a későbbi változattal,

mely szerint mérhetetlenül gazdag. A szilmariit faládikában tartja, „bedobozolva", s koronája nincs, csak bíbor levelekből font koszorút visel,

és korántsem olyan előkelő és választékos az öltözéke, mint a „csarnokain ékességesen" megjelenő gnomáé (Ufedhin). Ez így rendben is van -

az erdő-tünde rossz útra tér az ő lelkében a kincs csábításának hatására, de hangsúlyozni sem kell, mekkora a különbség, ha Thingolra,

Beleriand nagyurára gondolunk, akinek roppant kincstára van, föld alatti birtoka, Menegroth, az Ezer Barlang rejti gazdaságát -, jócskán

Belegost törpjeinek jóvoltából, persze, bár ez már a messze múlt (A szilmarilok, 109. old. ), és aki bizonnyal nem igényli a törpök tanácsát

maga telje-idején, hogyan legyen koronája, remekmívű kardja, vagy miféle pompázatos edények s kelyhek díszelegjenek lakomaasztalán.

Thingol apám későbbi felfogása szerint büszke és megközelíthetetlenül komoly; bölcs is, hatalmas, termetre látványos, tudása egy Maiával

való „uniójából" fakad. Besüllyedhetne egy ilyen király afféle kicsinyesen szélhámoskodó cselekedetekig, amilyeneket A Nauglafring meséje

tulajdonit az erdőtünde uralkodónak?

Való igaz, a történet erősen hangsúlyozza, mekkora volt az a kincs - „egy helyen ily tömérdek arany soha azóta nem gyülemlett"- akkora,

hogy szinte kételkedhetünk, vándorló törvényen kívüliek társasága hozhatta az erdő-tün- dék palotájába, még ráadásul azt is halljuk, hogy

„az úton sokat elhagytak belőle". Talán itt van különbség a rodothlik egykori szerepét tekintve (ld. Turambar meséje), ahol semmi utalás nincs

rá, hogy a rodothliknak Valinorból elszármazott kincseik is volnának -. jóllehet ez az elgondolás megmarad a történet e részének

mindmegannyi viszontagsága ellenére is: Nargothrond nagyuráról (A szilmarilok, 134. old. ) azt olvashatjuk, hogy „Finrod több kincset hozott

el Tirionból, mint a noldák bármely más hercege".

Ami még fontosabb: a „bűvölet" és „átok" elemei nagy szerepet játszanak ebben a mesében, olyannyira, hogy már-már azt mondhatnók, fő-

fő mozgatórugók. Mím átka az aranyon - az elbeszélés minden ilyen pontján nyilvánvalóan érzékeltetődik. Hogy megbosszulja, ez Naugladur

egyik motivációja, mikor Artanor tündéire támad. Atka beteljesül azután: a törpök nemzetségeinek „nagyörökre szóló ellenségessége"

egymással - később ennek a nyoma is eltűnt, s vele az egész história, hogy Ufedhin cl akarná lopni a nyakláncot az alvó Naugladurtól; nincs

meg csak így Belegost nagyurának, Bodruithnak „leölése", és a törpök két klánja közti harc. Naugladurt „megvakította a bűvölet", azért halad

oly esztelen úton, Artanorból távozván, és Mím átka teszi, hogy elbotlik, amikor Berennel vív. S nagyon meglepő módon még Beren és

Tinúviel rövidre sikerült újabb életének is megkurtítója ez az átok; végezetül „Mim átka" az egyik motívuma annak, hogy Féanor fiai Diorra

támadnak. Fontos eleme a mesének a Nauglafring balsors-hozó mivolta, mivel a törpök keservek közt készítették, és a bonyolult átok- és

bűvszövevények közt ott leljük „a sárkány átkát" is, vagy a „sárkány bosszúját". A Turambar meséjében nem olvastunk róla, hogy a sárkány

megátkozta volna a kincset; de Mim azt mondta Úrinnak: „Mert ugyan nem feküdt-e ezen Glorund éveken át, s nincs-e rajta Melkó

sárkányainak átka, gonoszul, s nem is hozhat emberre s tündére semmi jót ez a kincs... "

Még figyelemre méltóbb, hogy Gwendelin, - Beren állításával ellentétben,

hogy „a szilmaril, dicsével és szentségével, legyőzne minden........ rontást", ~

magától értetődően közli: nem lehet szent a szilmaril immár, mert „ott volt egyszer már Melkó koronáján". Az Elveszett mesék két

tervezete közül a későbbi (Id. I. kötet 151. old., 3. jegyzet) azt mondja: a Nauglafring „betegséget hozott Tinúvielre.

De bármennyire uralkodik is a főbb szereplőkön az „elbűvöltség", netán elvakultság, s így teljesítik be az átok titkos akaratát, nem kérdés,

hogy az eredeti felfogás szerint a törpök alantasabbak, mint amilyenné később „alakultak", könnyebben hajlanak gonoszságra, ha céljaik

eléréséről van szó, és kizárólagosabb a szívükben a mohó bírvágy; hogy Doriathnak kegyetlen rabló orkok révén kellene vesznie (a törpök

vezérletével), később c motívum hihetetlenné és lehetetlenné vált. Azt is olvashatjuk, hogy Naugladur tettei révén „a törpök halálos ellenségei

lettek a tündéknek, és egyre inkább Melkó fajzataihoz kezdtek húzni", és a Gilfanon meséjének tervezeteiben a nauglathok gonosz népek,

kísértetkoboldok szövetségesei (I. kötet 341. old. ). A Nauglafring meséjének elvetett vázlatában az áll, hogy a Nyakláncot „egy bizonyos

úvanimor (nautar v. nauglath) készítette"; az úvanimók meghatározása egyebütt: „szörnyek, óriások és emberevő óriások". Hasonlítsuk össze

mindezzel/1 Gyűrűk Urának F (I) Függelékét: „De azért nem eredendően rossz a természetük, és önként csak kevesen szolgáltak az

Ellenségnek, bármit mondjanak is erről az emberek meséi. " (III. kötet 542. old. )

A törpökről szóló beszámoló ebben a mesében más szempontokból rendkívül érdekes. Az „indrafangok szakállát" említi már Tinúviel

„hosszabbító bűvölete"; de apám munkáiban ez itt a törpök első ábrázolása - és már azzal a „helyesírással" használja a nevet, amelyet

ellenőrzőszerkesztői annyira elleneztek. A naugrik (törpök) jellegzetesen felismerszenek idomtalan és titkolózó természetükről, csúfságukról

(A szilmarilok. 132. old. ), és hogy sok titkos dolgot megtanultak (uo. ) „ Az a különös állítás, hogy „gyermek sosem kerül közéjük", talán „az

emberek meséi"-nck feltételezése csak (Id. A Gyűrűk Ura id. h. ), balga állítás, csakígy, hogy (az iménti ostoba ember-elképzelés szerint) „törp-

asszonyok nem is léteznek, és a törpök»kövekből nőnek ki«" (A Gyűrűk Ura, III. kötet 474. old. ), de ugyanott áll ez is: „asszonyaik alacsony

számával magyarázható, hogy a törpök fajtája csak lassan sokasodik".

A mesében áll az is, hogy némelyek szerint a törpök „nem is hallottak Ilúvatarról"; hogy az emberek Ilúvatarról mit tudtak, ld. erről A

Gondolin bukása kommentárját.

A gnoma szótár szerint indrafang: „sajátos neve a Nagyszakállúaknak avagy törpöknek", de a mesében eléggé világosan megfogalmazódik,

hogy a hosszú szakállúak a belegosti törpök voltak; a nogrodi törpök voltak a nauglathok, királyuk Naugladur.

Hozzá kell tennünk mindazonáltal, hogy a meghatározások használata olykor eléggé összevissza: így a nauglathok leírása mintha minden

törp jellemzése lenne, beleértve az indrafangokat is, holott az nem lehetséges. Elírásnak kell tekintenünk „a törpök s indrafangok vonulásá"-t,

nyilvánvaló, hogy „Nogrod törpjeinek és az indrafangoknak vonulása" lenne a helyes meghatározás. Nogrodi Naugladur és belegosti

Bodruith, úgy értesülünk róla, rokonok, jóllehet ez csupán annyit jelent, hogy ők mindketten törpök voltak, míg Ufedhin tünde.

Nogrod, a törpök városa a mese szerint ott lelhető „dél felé, a hatalmas erdő határain túl,                 ahol a közeli Umboth-muilin hangásai

terülnek cl, a Félhomály-tavakéi, Tasarian mocsarainál". Értelmezhető ez úgy, hogy maga Nogrod ott volt Umbuth-muilin hangásain etc.,

magam mégis úgy gondolom, ez szóba sem jöhet. Rendkívül valószínűtlen, hogy törpök ily helyen lakozzanak, hiszen „lakoznak [ők]... fold

alatti üregekben és alagút városokban, s egykoron ezek közül Nogrod volt a leghatalmasabb". Bár hegyek nincsenek külön említve itt a

törpökkel összefüggésben, nagyon valószínűnek tartom, hogy apám már akkor „odagondolta" városaikat a hegyekbe - ahogy ezt később

megerősítve látjuk. Továbbá, a jelek szerint semmi cáfolja azt a felfogást, hogy az Elveszelt mesék földjei-vidékei érdemben nagyon hasonlóak

a legkorábbi és a későbbi „Szilmarilok-térképen" láthatóhoz; s akkor képtelenség lenne az „igen hosszú út... dél felé", nevezetesen az Ezer

Barlang és a Félhomály- tavak közt.

A kijelentés értelme az lehet tehát, hogy „igen hosszú út délnek a kiterjedt erdők alján", és ami következik, az ezekre az erdőkre, s nem

Nogrodra vonatkozik; az erdő pedig egészen egyszerűen Artanor Erdeje.

A Félhomály-tavakat leírja a Gondolin bukása, de a tünde név nem bukkan fel. Nem derül ki az sem, hogy a passzusban az állt, hogy az

aranyat „Nogrodba, a törpök lakhelyére" kell vinni, később viszont azt olvashatjuk, hogy az indrafangok „a törpök maguk-birodalmában

lakozó rokonai" lennének.

A törpökkel való kapcsolata révén Ufedhin mintha Eölre emlékeztetne, Maeglin apjára, akiről A szilmarilokban azt olvashatjuk, hogy „ a

törpöket jobban kedvelte, mint a régi tündék közül bárki" (155. old. ), s „Az eldák közül kevés járt Nogrodban és Belegostban, tán csak a Nan-

Elmoth-beli Eöl meg a fia, Maeglin" (108. old. ). Eöl és Isfin (akikre a Gondolin bukása utal) történetének korai formájában Eölnek semmi

kapcsolata a törpökkel. Ebben a mesében történetének korai formájában említés történik a nagy forgalom-ról „a szabad noldókkal", (Melkó

szolgáival tehát) ama napokban: csodálkozhatunk a kifejezésen, mert ugyan kik ezek a szabad noldók, mikor a rodothlikat elpusztította

Melkó, Gondolin pedig még „rejtekezett". Talán Feanor fiaira esik itt célzás, vagy Egnorra, Beren atyjára.

Az az elgondolás, hogy ebbe a históriába itt elsősorban a nogrodi törpök bonyolódtak, megmaradt a későbbi elbeszélésben is, de ott

kizárólag ők ügyködnek, és a belegostiak mindenféle segítséget határozottan megtagadnak tőlük: „Azt beszélik, segítséget kértek Belegostból

is, ám azok megtagadták, s próbálták lebeszélni őket a tervükről... " (A szilmarilok, 277. old. ).

Ha mármost a tündéket tekintjük, Beren itt természetcsen az még (tünde), és második életében uralkodó is immár, Hithlumban-

Hiszilóinéban áll ekképp egy tünde nép élén, s ez akkora társaság volt, hogy „Beren sem tudta eredetét mind e tömérdek-miriád népnek", s

ezek a „zöld-tündék" és „a barna-tündék és a zöldek", mert öltözékük zöld és barna, és Beren s Tinúviel végső távozása után Dior volt az

uralkodójuk Hithlumban. Kik voltak ezek? Korántsem tisztázott dolog, miként kerültek a Nagy Földek tündéinek koncepciójába, ahogy ez más

mesékben mutatkozik. Összevethetjük a dolgot A tündék érkezése megfelelő szakaszával (I. kötet 168. old. ):

... való igaz, sokkal azután is, hogy Valinornak öröme-gyönyörűsége eltörölt sok gyötrő emléket [ti. az útét Hiszilómén át], a tündék egyre

csak bánatosan zengedeztek erről az útról, a menetelésről, és sokakról beszéltek, övéikről, kik - így mondják - ennek során vesztek el a nagy

vadonokban; bánatban ott vándorolhatnak, azóta is, ki tudja, hol. S ott voltak bizony még akkoron is, mikor Melkó az embereket Hiszilóméba

zárta, és ott táncoltak, valahányszor az emberek túl messze vándorolnak, túl a könnyebb, világosabb helyein a Földnek. Hiszilómét

embernévvel Aryadomak nevezték cl, és az Elveszett Tündéket Árny Népének, s féltek tőlük.

De ebben a mesében a koncepció szerint Tinwelint még mindig „Hiszilóme szétszórt tündéinek" uralkodója, és a Gilfanon meséje

vázlataiban Hiszilóme „Árny Népe" már nem tünde nép (ld. 1. kötet 347. old. ). Akárhogy is, az a kifejezés, hogy „zöld-tündék", párban azzal a

ténnyel, hogy Ossiriand zöldtündéi voltak, kiket Beren rajtaütésszerűén a törpökre visz, Sarn Athradnál a későbbi történetben (A szilmarilok,

278. old. ), mutatja legalább, melyik tünde nép lelt belőlük, még ha nincs is egyelőre Ossiriandnak nyoma a Gelion folyó túlján és nem esik szó

a laiquendik (zöld-tündék) eredetének históriájáról sem (uo., 113. old. ).

Elkerülhetetlen volt, hogy „az élőhalottak földje" többé ne Hiszilómeban legyen (mely hely már veszélyesen túlnépesültnek tűnt), és a

kéziraton lelhető megjegyzés (A Nauglafring meséje) azt mondja: „Berennek »a Sirionon túli

Doriathban« kell lennie, egy. ... -n, nem Hithlumban". A Sirionon túli Doriath

neve/l szilmarilokban (142. old. ) Nivrim, a Nyugati Határvidék, az erdőség a folyó nyugati partján a Teiglin és a Sirion és Aelin-uial, a

Félhomály-tavak vizének találkozásánál. A Tinúviel meséje ben Beren és Tinúviel történeteinek elnevezése ez: i'Cuilwarthon, „ami azt jelenti,

hogy a holtak, kik újra élnek, és hatalmas tündék lettek ők, méghozzá a Sirion északi vidékein".

Gwendelin / Gwenniel valamelyest halvány és kevéssé tevékeny alak, ha A szilmarilok Melianjával hasonlítjuk össze. Feltehetően ebből

fakad, hogy Artanomak az ő mágiája révén a mi mostani történetünkben sokkal kisebb a védettsége, nincs áthatolhatatlan fal, Melian Öve

(142. old. ). De a védelem jellege a régi koncepció szerint igen homályos. A Nauglafring meséjében a törpök érkezését (Nogrodból) csak akkor

veszik észre, amikor már ott állnak a hídnál, Tinwelint üregei előtt; másrészt azt olvashatjuk, hogy a királynő által „szőtt" mágia védelem volt

„ellenségesen érkező emberek" ellen, akik a vadonon át a palotához sosem közelíthettek úgy, hogy észre ne vegyék őket - már ha nincs belső

árulás. Talán ez a magyarázat arra, miként juthatnak cl kincsükkel a nogrodi törpök Tinwelint üregeibe (vö. ahogy Úrin s szövetségesei is

eljutottak már oda, csaknem fölfedezetlen (Turambar meséje). Tény tehát, hogy a védőbűvöletet könnyen - nagyon is könnyen - leronthatta

egyetlen áruló artanori tünde, aki „felajánlotta, ő majd vezeti a törpöket, kijátszva Gwendelinnek bűverőit". Ez a bűverő akkor nagyon csekély

lehetett; de hadd ne taglaljam itt a kérdést tovább. Rendkívüli nehézségei támadtak az elbeszélőszerkezetnek Doriath ilyes „védtelensége"

okán, erről később szólok még.

Azt gondolhatjuk, a kincsnek a Köves Gázlónál történt vízbehullása-fúlása (a törpökkel, kik cipelték) a Turambar meséje egyik elvetett

„folyományából" eredeztethető: „Linwe pedig, hallván az átkokat, a kincset a kapuja előtt a folyó mély medrébe vetette. "/) Nauglafring

meséjében azonban Tinwelint, a királynő balsejtelmű szavait hallva még mindig hajlik ily megoldásra, de szándékát nem viszi végbe: „Csak

hát így sem rázhatta le amaz átkot, és mondta magában: »Előbb mégis megszemlélem gyönyörűségét, mielőtt búcsút mondanék neki örökre.

«"

A Beren és Tinúviel második távozásáról szóló beszámoló ismét felveti annak a különös sorsnak igen nehéz kérdéseit, melyet Mandosztól

vettek, s amelyet korábban már tárgyaltam. Tinúviel „hervadni" kezdett, és Beren, miután egész Hithlumot és Artanort átkutatta érte, szintén

„kifonnyadott az életből". Mivel ez a hervadás-fonnyadás itt kifejezetten „ama halandóság átka, amelyről Mandosz beszélt" nekik, és nagyon

figyelemre méltó, hogy összhangban van ez azzal, ami „később történt a tündékkel szerte a világban egyre", már ha nem pontosan azonos

ezzel - s akkor hát mintha a tündék halandósága éppen az ilyen hervadás-fonnyadás lett volna. Egy későbbi változatban ezt még

kifejezettebben megtaláljuk.

Feanor hét fia, esküjük (nem Valinorban tettek esküvést, hanem miután a noldók a Nagy Földekre érkeztek), és Maidros megcsonkíttatása

ott van már a Gilfanon meséje „körvonalazásaiban"; és ezeknek a tervezeteknek a legkésőbbijében a Feanor-fiak Dor Lóminba telepítődnek

(Hiszilóme, Hithlum). Itt, A Nauglafring meséjében jelennek meg először Feanor fiainak nevei, közülük öt (Maidros, Maglor, Celegorm,

Cranthor, Curufin) pontosan abban a formában - vagy majdnem abban -, amelyikben később is megmaradnak majd, és Curufin már megkapja

állandó jelzőjét is, az Ügyeskezű. Az Amrod és az Amras név A szilmariiokban későbbi változtatás, mert Féanornak ez a két fia Damrod (mint

itt is) és Diriéi (itt Dinithel vagy Durithel, ld. Nevek változása).

Felbukkan itt Dior, a Tiszta-Szép, nevezik még így is: Ausir a Gazdag, és leánya Elwing; fia Auredhir a legenda alakulása során már korán

előjött. De Dior Hiszilóme „déli völgyében" uralkodott, nem pedig Artanorban, és semmi utalás nincs így arra, hogy Tinwelint birodalma

„megújult" volna a király halála után - ellentétben azzal, amit erről A szilmarilokban találunk, későbbi fejleményként (279. old. ); mi több, a

Feanor-fiak, mint fentebb említettük, ugyancsak Hiszilóméban lakoztak; s hogy mindez hogyan kapcsolódik a Hiszilómé- lakókról korábban

mondottakhoz, meg nem határozhatnám: vö. Tinúviel meséje: „Hiszilóme, ahol emberek lakoztak, rab noldók dolgoztak, s ahová szabad elda

kevés tévedt. "

Igen különös kijelentésre bukkanunk a mese végkicsengésében, ti. hogy „voltak pedig ezek a boldogság napjai Hithlumban, mert ott béke

volt Melkóval, meg a törpökkel, akiknek csak egy gondolatuk volt, lévén, hogy Gondolin ellen szövetkeztek" stb. Ez a „béke... Melkóval" nem

jelenthet mást, mint hogy Melkó épp nem figyelt ezekre a vidékekre; viszont sehol másutt nem lelni utalást arra, hogy a törpök Melkóval

Gondolin ellen szövetkeztek volna.

A Tinúviel meséje gépiratos változatában az áll, hogy Turgon, Gondolin királya volt a tündék legdicsőbb uralkodója, aki szembeszállt

Melkóval, s „egy darabig azért a leghatalmasabb s a legtovább szabad csak Erdei Thingol maradt. " E kifejezés legtermészetesebb értelmezése

bizonnyal az, hogy Gondolin Artanore előtt esett el; míg A szilmarilokban: „Thorondor, a Sasok Ura hozott hírt Norgothrond vesztéről, aztán

Thingolnak meg örökösének, Diornak a le- gyilkolásáról és Doriath pusztulásáról, ám Turgon elzárta fiilét a külvilág bajai elől... " (284. old. )

Mesénkben ugyanezt az időrendet ismerjük meg, vagyis hogy Beren távozása után sok híve ment Gondolinba, a városba, „melynek egyre

növekvő ereje és dicsősége titkos suttogás volt a tündék körében", bár itt azt is látjuk, hogy Gondolin ugyanaznap veszett, amikor Diort

megtámadták Feanor fiai. A kellemetlen elcsúszást kiiktatandó, azt kell feltételeznünk, hogy a Tinúviel meséjének vonatkozó kitétele ilyesmit

jelent: Thingol hosszabb ideig maradt szabad, több évig, mint Turgon, függetlenül a bukás időpontjától.

Végezetül: olyan közlések, hogy például Cűm an-Idrisaith, a Bírvágy Bú- halma ma is domborul Artanorban, és hogy az Aros vizei egyre

hömpölyögnek a kincs felett, figyelemre méltó utalások arra, hogy a Beleriand Fúlásával semmi analóg elem nem voltjelen az eredeti

elképzelésekben.

V.

EÁRENDEL MESÉJE

Az Eárendel meséjének „hű kezdése" a lothlik lakozása lett volna a Sirion torkolatánál (itt ér véget a Gondolin bukása: „és ékesen cseperedik-növek- szik atyai házában Eárendel, a lothli fiú"... ) és Elwing odaérkezése (ahol A Nauglafring meséje befejeződik): „és örökre elköszöntek Hithlum tisztásaitól ekképp, és délnek húzódtak Elwing vezetésével a Sirion mély vizei, kelleme- sebb vidék felé. És így szövődött mind e tündérfélék sorsa, egy sodrattá így lett, mely is Eárendel nagy meséje; és ez szín való igaz mese, és ehhez ér- keztünk cl most". A dolog azonban bonyolult, mint pillanatokon belül látni fog- juk, mert apám a Nauglafringet megtette az Eárendel meséje első részé- nek is.

Maga a nagy mese sosem íródott meg; és ami az eredeti elbeszéléstervet illeti - ahogy ő akkor a dolgot képzelhette -, kizárólag igen sűrített és gyakran ellentmondásos vázlatokra vagyunk utalva. Akadnak különálló feljegyzések is; és vannak az igen korai Eárendel-versek. A verseket még csak keltezhet- jük pontosan, de a jegyzeteket és a vázlat-körvonalazásokat nem; és lehetet- lennek látszik az is, hogy rendezzük ezeket, s így az alakulás tiszta vonalát kapjuk.

Az Eárendel meséjének egyik körvonalazása A: Elveszett mesék két „sé- mája" közül a korábbi (a Gilfanon meséjére vonatkozók közül); itt elismétlem, amit az első részben mondtam erről:

Nem kétséges, hogy [a két „séma" közül a korábbi] akkor keletkezett, amikor az Elveszett mesék alakulása ama végponthoz jutott, melyet könyvünk utolsó szövegei mutatnak. Mármost amikor ez a tervezet a GUfanon meséjéhez érkezik, egyszerre teltebb, gazdagabb lesz, de a Tinúviel, Túrin, Tuor me- sék, valamint A törpök nyaklánca-história dolgában igencsak szűkszavú, hogy végül az Eárendel-mese megint bőségesebben bontakozzék általa.

Ez a „B" séma (ahogy a továbbiakban jelölöm) összefüggő, bár igen nyers elbeszéléstervet kínál, és a történetet hét részre osztja, melyek közül az első (jelölése: „elmondva") „A Nauglafring egészen Elwing meneküléséig". Ez a hetes osztás az, amire Kisszív utal a Gondolin bukásának mesekezdetén.

„Roppant mese az, hétszer kell a népeknek itten Mese-tűzhöz telepedni, mire valóig végigmondható; és annyira összefonódik a Nauglafring és a tündemenetelés históriáival, hogy szívesen vennék segítséget Ailiostól itt... "

Ha a következő hat rész is olyan hosszú lett volna, mint A Nauglafring mesé- je, az EárendeI meséje nagyjából fele annyit tett volna ki, mint a ténylegesen megírt meseterjedelem; apám azonban később sosem tért vissza erre semmi- lyen terjedelmesebb formában.

Adom most a „B" séma befejező részét.

Kezdődik az Eárendel meséje, mellyel összefonódik a Nauglafring és a Tündék Menetelése. További részletek: Id. C jegyzetfüzet.

Első rész. A Nauglafring meséje egészen Elwing meneküléséig.

Második rész. Lakozás a Sirionnál. Elwing megérkezik ide, szerelem köz- te s Eárendel közt: kislány s kisfiú vonzalma egymás iránt. Tuor korosodá- sa - titkos hajóútja Ulmó kagylókürtje hívására a Hattyúszárnyon.

Eárendel vitorlát bont, hajózik északnak Tuor után, ha Mandoszban kell mennie érte, akkor is előkerítené. Eárámé a hajója. Hajótörés. Megjelenik Ulmó. Megmenti, parancsot ad neki, vitorlázzon Korba -„mert ezért lettél te kihozva Gondolin romjai közül".

Harmadik rész. Eárendel második kísérlete, hogy Mandoszba jusson. Falasquil hajótörése, és megmentik az oarnok1. Látja a Vízimadarak Szige- tét, „ahová minden vizek minden madarai szállnak néha". Szárazföldi úton tér vissza a Sirionhoz.

Idril eltűnt (hajóra szállt éj idején). Ulmó kagylókürtje hívja Eárendelt. Elwing végbúcsúja. Wingilot építése.

Negyedik rész Eárendel Valinorba hajózik. Sok bolyongása elvisz pár évet.

Ötödik rész. Gondolin madarai Korba érkeznek: hírekkel. A tündék fel- bolydulása. Az Istenek tanácsa. Az inwék menetelése (Inwé halála), a teleké és a szoloszimpoké.

Rajtaütés a Sirion-torkolaton, Elwing elfogatása. Az Istenek szomorúsága és haragja, és fátyol hull Valmar s Kor közé, mert az Istenek nem akarják lerombolni, de nézni se bírják.

Az eldák jövetele. Melkó megkötése. Utazás a Magányos Szigetre. A Nauglafring átka és Elwing halála.

Hatodik rész. Eárendel eléri Kort, üresen találja. Bánatosan tér haza (látja Tol Eresséát, a tündék flottáját, de a nagy szél s a sötétség öt magát messze

sodorja, és elvéti útját, keletnek hajózik. ) Végre megérkezik a Sirionhoz- a helyet üresen találja. Megy Gondolin romjaihoz. Híreket vesz. Tol Eresséába vitorlázik. A Vízimadarak Szigetére hajózik.

Hetedik rész. Utazása a firmamentumra.

A szöveg végére írva „Tov(ábbiak) a Sémából: C jegyzöfüzet". Ezek a hivat- kozások a B sémára a „C jegyzőfüzetben" a kis zsebkönyvre vonatkoznak, mely 1916-17-ig nyúlik vissza az időben, de jegyzetek és javaslatok felfirkan- tásához apám az Elveszett mesék időszakában véges-végig használta. Az ele- jén mindjárt ott egy „körvonal" (itt „C"-nek jelölve), címe: „Eárendel meséje, Tuor fiáé", ami igencsak összhangban van a B sémával:

Eárendel lakozik pedig Tuorral és Irildével2 a Sirion torkolatánál (a tenger- nél, a Sirion-szigeteken). Az artanori gnomák Elwingje3 ide menekül hozzá- juk a Nauglafringgel. Eárendel és Elwing kisfiú-kislány szerelme.

Nagy szeretet Eárendel és Tuor között. Tuor korosodik, és Ulmó kagy- lókürt-jelet ad messzire nyugatnak, s hívja öt mind hangosabban és hango- sabban, míg egy este Tuor nekivág alkonyhajójával, a bíborvitorlájúval, Hattyúszárnnyal, Alqaráméval.4 Idril későn látja csak ezt. Éneke a Sirion- öbölben.

Nem tér vissza: Eárendel és Idril gyásza. Eárendel (akit a halhatatlan Idril is unszol erre) vágyat érez, hogy hajóra szálljon, Mandoszba vitorláz- zon. (Lapszéli jegyzet): a Nauglafring átka sújtja utazásait. Ellensége Ossé.

A Sellők Fjordja. Hajótörés. Ulmó megjelenik a hajóroncsnál, megmenti a hajósokat, közli velük, Eárendelnek Korba kell mennie, és hogy ezért mentette meg.

Elwing gyásza, mikor Ulmó parancsáról hall. „Mert senki sem róhatja Kór utcáit, nézheti az Istenek helyeit, s lakozhat utána a Külső Földeken békén ismét. "

Eárendel nekivág, bárhogy legyen is, de ismét hajótörést szenved Ossé árulása révén, és csak az oarnok mentik meg (akik szeretik őt) Voronwével, és Falasquilhez viszik.

Eárendel gyalogszerrel tér haza Voronwé társaságában. Kiderül, hogy Idril eltűnt.5 Eárendel bánata. Könyörög Ulmónak, meghallja a kagylókürt szavát. Ulmó azt parancsolja neki, építsen új, csodás hajót Tuor fájából, Falasquilból. A Wingilot megépítése.

Itt négy megjegyzés következik „Hozzátoldások" felirattal a jegyzetkönyvecs- kének ezen az oldalán:

Eárámé építése (Sasszárny).

Noldók a maguk kérésével „toldják meg" Ulmó parancsát.

Eárendel megismeri Tuor első lakhelyét a Falasquilban. Utazás Mandoszhoz és a Jeges Tengerekre.

A tervezet így folytatódik:

Voronwé ás Eárendel a Wingiloton elvitorlázik. Délnek hajóznak. Sötét vidékek. Tüzes hegyek. Fa-emberek. Pigmeusok. Sarqindik-avagy ember- evő óriások.

Nyugatnak. Ungwelianté. Bűvös Szigetek. Félhomály Sziget [sic]. Kis- szív gongja ébreszti az Alvót a Gyöngytoronyban. 6

Megtalálják Kórt. Eárendel meséket és jóslatokat olvas a vízből. Kör elhagyottsága. Eárendel lábbelijét s őt magát gyémántpor lepi be, így tün- döklőnek látszik.

Kalandok hazafelé-úton. Keletnek vitorláznak - sivatagok, vörös palo- ták, ahol a Nap lakozik. 7

Megérkeznek a Sirionhoz, s mit látnak: üres és puszta a hely, lerombol- ták és kifosztották. Eárendel letörten bolyong Voronwéval, így érkeznek el Gondolin romjaihoz. Emberek táboroznak ott nyomorúságosan. Gnomák is keresik még egyre az elveszett ékkövet (vagy legalább bizonyos gnomák visszatértek Gondolinba).

Melkó megkötéséről. 8 A háborúk az emberekkel és a távozás Tol Eresseába (az eldák képtelenek elviselni a világ viszontagságait). Eárendel Tol Eresseába hajózik, hall Elwing s a Nauglafring vízbe veszéséről. Elwingből tengeri madár lett. Eárendel gyásza hatalmas. Ruházata és teste sugárzik, mint a gyémánt, és arca ezüstje ragyog a gyásztól és.........

Vitorlát bont Voronwéval, a Vízimadarak Szigetén lakozik az északi vi- zeken (nem messze Falasquiltől) - és ott reménykedik, hogy Elwing vissza- tér, a tengeri madarak sorában, míg Elwing hiába keresi öt a partokon ja- jongva, különösen roncsok közt.

Háromszor hét év telik, Eárendel ismét hajóra száll, irány Mandosz, és Voronwé megy vele - odaér, mert [? csak] azok akik egyre.. és szenved- tek, érnek így célt. - Tuor Valinorba ment, és Idrilről vagy Elwingről semmi hír.

Jószcrén a világ pereméig eljut, a firmamentum óceánjain hajózik, hogy letekinthessen a Földre. A Hold tengerész üldözi fényességéért, és átbukik az Éjnek Kapuján. Hogyan térhet vissza most a világba - vagy meghal.

Meg fogja lelni Elwinget a Nekiindulásnál.

Tuor és Idril, mondják némelyek, most a Hattyúszárnnyal hajózik, és látják őket néha, ahogy hajnali pitymallatkor s alkonyi szürkületkor sebesen siklanak.

Eárendel meséjéhez kapcsolódó történések

Melkó orkjai rajtaütnek Sirionon, Elwing elfogatása.

Madarak mesélnek a tündéknek Gondolin bukásáról, a gnomák sorsá- nak borzalmairól. Az Istenek tanácskozása, a tündék felbolydulása. Az inwék és a telék menetelése. A szoloszimpok nekilódulnak, szintén, de csak a tengernek megannyi öblén-partján, mert irtóznának elszakadni onnét, bel- jebb hatolni a szárazulatra, a tengertől el - és csak ily feltételek mellett volnának hajlandók a telékkel tartani -, mert a noldók leölték néhány roko- nukat Kópasznál.

Ez a vázlat akkor kitér a valinori tündék érkezésére (a Nagy Földekre). Ez lett volna a következő fejezet is.

Bár sokkal bővebb kifejtésében, a C-ben jószerén alig valami van, ami a B- ben foglaltaknak ellentmondana, és ez utóbbiban akadnak elemek, melyek nin- csenek is a C-ben. Ezeket a dolgokat tárgyalva a B-ben megvalósult szaka- szoláshoz igazodom.

Második rész. Egy kicsivel több van a C-ben Tuornak a Siriontól való távozásáról (a B nem említi Idrilt); és megjelenik itt Ossé Eárendel iránti ellen- ségességének motívuma, meg a Nauglafring átka, mint a hajótörés előidézője. Az első hajótörés helyének neve a Sellők Fjordja. Hogy Ulmó azt mondja, Korba kell mennie, de ezt „nekik" mondja, azt jelentheti, hogy Idril vagy Elwing Eárendellel volt (vagy mindketten vele voltak).

Harmadik rész. A B-ben Eárendel második útja, akár az első, határozot- tan Mandosz elérésének kísérlete (apját keresné), míg a C-ben úgy tűnik fel, mintha a második út célja inkább Ulmó parancsának teljesítése lenne: hajózna Korba (Elwing bánatára). A C-ben Voronwéról azt olvashatjuk, hogy Eárendel

útitársa a második, a Falasquilnál végződő út során, de itt nem említődik a Vízimadarak Szigete. A C-ben Wingilot „megépítése... Tuor fájából, Falasquilból", - Tuor fáját a Gondolin bukásában a noldók vágták s úsztatták Dor Lómin erdeiből-a rejtett folyón érkezett a partra az épületanyag.

Negyedik rész. A B csupán arra utal, hogy Eárendel „utazásaival sok év lelik", így keresné Valinort, ám a C bepillantást enged: mik is lettek volna ezek az utazások, ahogy a Wingilot délnek sodródik, azután meg nyugatnak. Fura az Ungweliantéval esett találkozás a nyugati út során; A Nap és a Hold meséjé- ben olvashattuk: „Melkó Észak birtokosa volt, Ungweliant Délé" (I. kötet 263. old. ).

A C-ben találkozunk újra a Gyöngy Tornyának Alvójával (mondják, Idril lett volna az, de törölve, ld. 6. jegyzet), akit Kisszív gongja megébreszt; vő. Kisszív beszámolója a Tűnt játék kis házá ban (I. kötet 20. old. ):

Bizony, amaz utolsó úton ott volt Wingilotban Eárendcllcl, mikor Kórt keresték. Ennek a gongnak szavára ébredt az Árnyékok Tengerén a Gyöngy Tornyában az Alvó, mely künn messze magasul és tornyosul az Alkony Szigetek közt, nyugatabbra.

A valók jövetelében az áll, hogy „az Árnyékok Tengere... színén úsznak a Félhomály Szigetek, ott a halovány Gyöngy Tornya a legnyugatibb szirtfokon" (I. kötet 94. old. ). De a C-ben semmi egyéb említés nem esik Kisszívről, Voronwé fiáról, csak hogy Eárendel útitársa lett volna, jóllehet egy korábbi- elvetett - vázlatban jelen van ő a Sirion torkolatánál (ld. 5. jegyzet), és A Nauglafring meséjében Ailios azt mondja, hogy senki élő nem látta a Nauglafringet, kivéve Kisszív, Bronweg fia (itt a „kivéve" átigazítás, eredeti- leg az volt: „még... sem").

Ötödik és hatodik rész. A C-ben találkozunk Eárendel lábbelijének képé- vel, ahogy Kor gyémántporától ragyog, s ez a kép megmaradt később is (A szilmarilok, 293. old. ):

Járta Tirion elhagyatott útjait, és köpenyén meg cipőjén a por gyémántpor volt, s csillogva-villogva mászta meg a hosszú fehér lépcsőt.

De A szilmarilokban Tirion elhagyott volt, mert „ünnep volt, s kis híján az egész tünde nép Valinorba ment, vagy Manwé csarnokaiban lakozott a Taniquetilon... " (Uo. ); itt viszont legalábbis erős utalást találhatunk arra, hogy Kör üres volt, mert a valinori tündék a Nagy Földekre távoztak, ugyanis a gondolini madarak meghozták a város elvesztének hírét. Ezekben az igen korai elbeszélésvázlatokban nincs említve, hogy Eárendel a valákhoz a tündék s az emberek követeként szólna (A szilmari/ok, 294. old. ), és csak arra következ- tethetünk, bármily különös is ez a végeredmény, hogy Eárendel nagy nyugati utazása, bár célját elérte, meddő maradt, nem volt ő előmozdítója annak a

segítségnyújtásnak, mely valóban megtörtént aztán Valinor részéről a Nagy Földek tündéinek érdekében, és (ez a legfurcsább), hogy Ulmó Tuorral kap- csolatos terveinek nem volt foganatja. Való igaz, apám azután A szilmarilok 1930-as változatában ezt írta:

Így esett, hogy a gnomák számos küldöttei később nem tértek vissza Valinorba - kivéve egyet: és ő is későn jött.

Az „és ő is későn jött" szavak később változtak „a tengerészek legkiválóbbiká"- ra, és ez a kifejezés meglelhető ma is A szilimarilokban (293. old. ). Sajnos, a legkorábbi írásokban sosem tisztázódott, mi is lett volna Ulmó célja azzal, hogy Eárendelnek a köri utazást parancsolta, amiért is Gondolin romjaiból kimentet- te őt egykoron. Mit ért volna el, ha „idején" érkezik Korba, mi többet, mint ami

Gondolin veszése után úgyis meglett-hogy tudniillik a tündék a Nagy Földekre vonultak? A C egyik furcsa jegyzete, az aktuális vázlathoz nem kapcsolódva, apám kérdését adja: „Hogyan jutottak el Turgon király hírnökei Valinorba, vagy mint nyerték el az Istenek jóváhagyását?" S felelte: „Hírnökeik sosem jutottak oda Ulmó [sic]: a madarak vittek csak híreket a tündéknek Gondolin veszésé- ről (Turgon galambjai és vadgalambjai) és ők (? fegyverkeztek, nekivágtak, el). "

A hír érkeztét követte „az Istenek tanácskozása, a tündék felbolydulása", de a C-ben semmi sincs az „Istenek haragjá"-ról, s arról, hogy „fátyol hull[na] Valmar s Kor közé", mint a B-ben, ahol is a dolog jelentése bizonnyal az lehet, hogy a tündék elvonulása Valinorból a valák akaratával szöges ellentétben tör- tént, mert a valák rendkívüli mód ellenezték a valinori tündék bármiféle be- avatkozását a Nagy Földek dolgaiba. Kapcsolatban állhat ez Vairé szavaival (I. kötet 26. old. ):,, [a]hogy a tündérek elhagyták Kort, ezt az utat roppant sziklákkal eltorlaszolták" [járhatatlanná tették ti. Olóré Mailét, mely a Tűnt Játék Kis Háza mögött vezetett]. Egyebütt csak egyetlen utalás esik a tenger túljáró] jött üzenet hatására, és erről Lindó beszél Eriolnak a Tűnt játék kis házában (I. kötet 21. old. ):

Inwé... akit a gnomák úgy hívnak: Inwithiel, ki mind az eldák királya volt, s

Korban lakoztak, mikor még Inwé nem hallotta a világ [ti. a Nagy Földek]

panasz-szavát, mely után elvezette őket az emberek földjére.

Később, (I. kötet 185. old. ) Meril-i-Turinqi Eriolnak azt mondta, hogy Inwé, az ő nagyatyjának atyja „ma is élne fenségben, ha el nem vész ama meneteléskor, a világba vonulva", de „Ingil, a fia rég visszament Valinorba, s ott van Manwéval"; s van itt Inwé halálára egy utalás a B-ben.

A C-ben a szoloszimpok csupán abba egyeztek bele, hogy társulnak az expedícióhoz, de a tenger mentén maradnak; és a Harmadik Nemzetség vona- kodása a Hattyúkikötőben esett Rokonmészárlás miatt később megmaradt (A

szilmarilok). Nincs rá utalás azonban, hogy a valinori tündéket hajón szállítot- ták volna, ellenkezőleg inkább, mert a szoloszimpok „nekilódultak,... de csak a lengerek megannyi öblén-partján" haladtak aztán, és az expedíció „menete- lés"; bár arról sem tudunk meg semmit, végeredményben hogyan érkeztek meg a Nagy Földekre.

Mindkét vázlattervezet úgy mondja Eárendelről, hogy ő keletnek „sodró- dott" Korból való hazatérő útján, és hogy lepusztítva lelte aztán a Sirion-torko- latnál az egykori települést, hogy végre odaérkezett; ám a B nem szól arról, kik voltak az orvtámadók-rombolók, és kik fogták cl Elwinget. A C-ben ez Melkó orkjainak gaztette lett volna; vö. a Gondolin bukásának névlajstromában az E galmoth bejegyzést: „Egalmoth a Mennyei Bárka házának nagyura volt, és ki is jutott az égő Gondolinból, azután a Sirion torkolatánál lakott, de leölték egy nyílt ütközetben, mior Melkó lecsapott Elwingre." (243. old.).

Egyik tervezet sem foglalkozik azzal, miként szökhetett meg a fogságból Elwing. Mindkettő említi Eárendel visszatérését Gondolin romjaihoz a C-ben Voronwéval érkezik, és embereket a gnomákat talál; a Gondolin bukása név- lajstromában egy másik bejegyzésnél:

„Galdor vitéz gnoma volt, aki a Fa embereit sok csatába vezette, de sikerült élve kijutnia Gondolinból, sőt azután is jó szerencse kísérte, mert túlélte a Sirion- torkolatánál Melkó mészárlását, majd Eárendellel visszatért a romokhoz. " (243. old. ).

Mindkét vázlat-terv említi a tündék távozását a Nagy Földekről, Melkó megláncolása után, Tol Eresseába, a C hozzáteszi: „háborúk az emberekkel", és hogy az eldák „képtelenek elviselni a világ viszontagságait", s mindkettő utal rá, hogy Kórból jövet „Eárendel végül odamegy, de az események sor- rendje különbözik: „Eárendel... látja Tol Eresséát, a tündék flottáját" (feltehe- tően a Nagy Földekről megtérő hajóhadat), míg a C-ben a tündék távozása nincs említve egész Eárendclnck a Sirionhoz való visszatértéig. De ezeknek a tervezeteknek a jellege nem olyan, hogy nyomtatásra vártak volna: futó szél- jegyzetek, sebtén támadt gondolatok rögzítései, nem is lehet forrásértékűnek tekinteni őket (a koncepció szempontjából). Mindazonáltal Elwing sorsát illető- en a B és a C eléggé világosan elválik egymástól: a B-bcn egyszerűen utalás történik halálára, s ez feltehetően a Nauglafring átkának folyománya, és az események itt vázolt rendjéből ítélve jócskán elképzelhető, hogy halála a Tol Eresseába vezető út során következett be; viszont a C egészen határozottan így fogalmaz: Elwingnek és a Nauglafringnak „vízbe veszése"-de azt is közli, hogy Elwing vízimadárrá változott, s ez az elgondolás megmaradt (Id. A szilmaritok, 291. old. ). Ez talán indokolja, miért ment Eárendel a Vízimadarak Szigetére mind a B-bcn, mind a C-ben: ez utóbbiban „reméli, hogy Elwing visszatér a tengeri madarak között".

Hetedik rész. A B-bcn a mese további részét csak körvonalazzák c sza- vak: „Utazása a firmamentumra" [Eárendelé], hivatkozással a másik (C) ter- vezetre, és ez utóbbiban valamelyest belepillanthatunk az elképzelt elbeszélés menetébe. A jelek szerint Eárendel sugárzása (a szilmariltól jószerén függetle-

nül) Kor „gyémántporának" köszönhető, másrészt nyilván bánatának dúltsá- gában sugárzik így. A C-ben különálló jcgyzettoldás kérdezi: „Mi lett a szilmarilokkal Melkó elfogatása után?" Apám ekkor még nem ad választ a kérdésre; de maga a kérdés is tanúsítja már, hogy Féanor ékszereinek jelentő- sége viszonylag csekély, bár az is elképzelhető, hogy ő maga ezt nem tartotta végérvényesnek így, hiszen a szilmarilokban rejlik a mitológia központi jelcnté- se-csak ez még felfedezésre várt.

Valamint úgy látszik, hogy Eárendel a „firmamentumra" is Elwinget keres- ni utazik („a firmamentum óceánjain hajózik, hogy letekinthessen a Földre"); és hogy áthalad az Éj Kapuján (az Istenek által a Dolgok Falán nyitott bejárat Nyugaton, (ld. I. kötet 315. old. ), nem megtervezett cselekvés a részéről, ha-

nem azért történik, mert a Hold üldözi őt. E gondolattal vö. I. kötet 284. old., ahol Ilinzor, a holdbéli csónakos néha „űzőbe vette" a csillagokat.

Az Elveszett mesék két „sémája" közül a későbbi, amely lényegien tervezi a Gilfanon meséjét, s ahol „D" jelölést tettem (Id. 1. kötet 341-357. old. ), cser- ben hagy minket itt, mert a folytatólag következő szakasz „kidolgozása" túlsá- gosan sűrített, részben radírozva is van, s hirtelen beletorkollik az Eárendel meséjébe. Adom itt, ahogy az elbeszélés menetének viszonylag korai pontján kezdi:

Tinwelint haláláról és Gwentheli elbújdosásáról. Hogyan bosszulta meg Beren Tinwelintet, s hogyan lett övé a nyaklánc. Hogyan betegítette meg Tinúvielt a lánc, s hogyan fonnyadott-hervadt „el" TinúvieI s Beren e Föld- ről. Fiaik [sic] miként lakoztak ezután, és hogyan keltek hadra ellenük Féanor fiai, nagy sereggel, a szilmarilért. Hogyan mészárolták le őket [Tinúviel és Beren „fiainak" népét], ám Daimordnak, Beren fiának leánya Elwing mint menekült, s vitte a nyakláncot.

Tuor hajójáról: fehérvitorlás.

Hogyan lakozott a lothli nép a Sirion-torkolatnál. Eárendel a legékesebb ember lett, aki csak addig s azóta. Hogyan szerették öt az oarnok (sellők, hableányok). Hogyan érkezett a lothlikhoz Elwing; Elwing és Eárendel sze- relme. Hogyan korosodott Tuor, mint hívta őt maga elébe Ulmó, és ő neki- vágott a víznek. Hogyan úszott utána Idril.

(A következő szakaszban apám a jelek szerint elébb ezt írta:

„Eárendel.............. oarnok megépítették a Wingilotot, és ő nekivágott,

kutatni........... hagyván Voronwét és vele Elwinget", ahol az első hézag

talán „és az", bár nem látszik ilyesmi; azután viszont azt írta: „Eárendel megépítette a Hattyúszárnyat", és akkor ezt a részt törölte nagyjából: lehe- tetlen kibetűzni, mi lehetett a szándéka. )

Elwing panasza. Hogyan tiltotta meg Ulmó a keresést, de Eárendel csak tovább hajózott, lelne átjárót Mandoszba. Hogyan szenvedett hajótörést a Wingilottal Falasquilnál, és hogyan lelt rá ott Eárendel Tuor egykori hajléká- ra.

Itt ér véget a D „séma". Van benne utalás egy korábbi helyen arra, hogy „hírnökök mentek Gondotinból. Gondolin galambjai Valinorba repültek, hogy a város vesztét megjelenítsék".

Ez a tervezet mintha arra utalna, hogy a bonyolult elbeszélés-szövedék egy- szerűsítése volt napirenden, s így a Wingilot lett volna az a hajó, mellyel Eárendel megpróbált elvitorlázni Mandoszba, s ezzel szenvedett hajótörést Falasquilnál; de a séma túlságosan kurta, és nagyon hamar véget is ér, nem lehet belőle érdemi következtetéseket levonni.

A negyedik sémát „E"-nek jelölöm, és ez külön papírlapon található; itt Tuor neve Tűr.

Gondolin vcszése. Glorfindel ünnepe. Lakozás a Sirion torkolatánál. A hableányok Eárendelhez látogatnak.

Tűr tenger-szomja feltámad éneke Eárendelhez. Egy este szólítja Eárendelt, együtt mennek le a partra. Ott egy csónak. Tűr elbúcsúzik Eárendeltől, kéri, lökje el a csónakot a parttól, irány nyugat. Eárendel nagy éneket hall a tenger felől, kelőben, éspedig akkor, hogy Tűr csónakja a világ peremén túllendül. Szenvedélyesen zokog a parton. Idril jajveszékelése.

Earum építése. '' Elwing érkezése. Eárendel vonakodása. Idril nyugta- lansága. Az Earum útja és elsüllyedése északon, Idril eltűnése. Hogyan mentették meg a hableányok Eárendelt, vitték Tűr öblébe. Útja haza a part mentén.

Elwing megerőszakoltatása. Eárendel felfedezi a Sirion-torkolatvidéki pusztítás nyomait.

A Wingelot építése. Eárendel kutatja Elwing nyomait, messze délnek sodródik. Wirilómé. Keletnek menekül. Visszatér nyugati irányba; fölfedezi a Tündéröblöt. A Gyöngy Tornya, a Bűvös Szigetek, a szürke árnyékok. Kort üresen leli; visszahajózik, por borítja, arca izzik. Megtudja, Elwing a tengerbe veszett. Ül a Vízimadarak Szigetén ő. Elwing tengeri sirályként látogatja meg. Vitorlát bont Eárendel, irány a világ pereme.

Eltekintve a Tuor-indulás részleteitől, ez a passzus nem sok újat ad - túl- ságosan tömörített. De még ha a sietség s a sűrítés teszi is, említeni kell a lényeges különbségeket B-hez és C-hez képest. Így ebben az E sémában, a jelek szerint, Eárendel a történetnek későbbi pontján érkezik a Sirionhoz, Tuor távozása után; de már Elwing „lerohanása" és elfogatása korábbi időpil- lanatban esik meg, mialatt Eárendel a Sirion-torkolathoz hazafelé igyek- szik, Észak hajótörötteként (s nem - mint a B és a C szerint - a Wingilottal

megtett nagy útja miatt van távol, mikor is eljut Korba). Itt, úgy látszik csak egyetlen nagy északi utazása volt, ez végződött az Earámé/Earum hajótö- résével Falasquil közelében. Bár nem bizonyítható, hajlok a felvetésre, hogy az E B-t és C-t követte: részben azért, mert a hajótöréssel végződő észa- ki utazások egyetlenre csappannak, s ez alkalmasint későbbi fejlemény lehet, részben a Tűr alak miatt, amely - bár nem tartósan - a Tuort egy ideig helyet- tesítette.

E séma egy-két pontja talán mégis figyelmet érdemelhet. A nagy pók Ungwelianté a C-ben, ám itt Wirilómé (Homályszövő, ld. I. kötet 219. old. ), a messzi Délen akad Eárendel útjába, nem pedig-mint a C-ben- ahogy a hajós nyugatnak tart. Elwing ebben a változatban tengeri madárként látogatja meg Eárendelt (akárcsak A szilmarilokban, 291. old.), ami a C-ben nincs, egyálta- lán, mintha elejtett variáció volna.

További különálló lapon (egy verssel, „A kobzos kérlelésé"-vel egye- temben, ld 303. old. ) igen érdekes beszámolót kapunk Eárendel nagy utazásá- ról.

Eárendel hajója átszeli Izlandot. [A margón toldás: Északi Szél mögöt- tese. ], Grönland és a vad szigetek: hatalmas szél és nagy hullámtarajok sodorják melegebb égaljra, a Nyugati Szél birodalmába. Furcsa emberek földje, mágia földje. Az éj hona. A Pók. Néhány társával megmenekül az Éj hálóiból, nagy hegyszigetet lát, rajta aranyvárost [a margón: Kor] - a szél déli irányba sodorja tovább. Fa-emberek, Nap-lakók, fűszerek, tűzhe- gyek, vörös tenger: mediterráneum (elveszti hajóját [gyalog kel át Euró- pán?], vagy az Atlanti-óceán[*]. Haza). Nagykorú lesz. Új hajója épül. Északi földjétől elköszön. Nyugatnak hajózik megint, a világ peremére, oda, ahol a Nap a tengerbe aláhanyatlik. Vitorlájával felszáll az egekbe, a földre többé vissza se tér.

Az aranyváros Kör volt, s a szoloszimpok zenéjét hallotta, s visszatér, hogy meglelje, de csak azt láthatja, hogy c tündérlények elhagyták már Eldamart. Lásd kis könyv. Gyémántporosan kapaszkodik fel Kör elhagyott utcáin.

Feltételeznénk, ez a beszámoló korábbi lehet, mint bármi, amit eddig néz- tünk itt (mind abból a tényből kiindulva, hogy Eárendel históriája e nagy útról való visszatérte után semmilyen kapcsolatban nincs a B- és a C-belivel, vala- mint hogy olyan földeket s óceánokat látogat az út során, melyek a ma ismert világ részei), ezt föltételeznénk, ha nem lenne ott az az utalás „a kis könyv"-re, ami a C noteszt jelentheti, melyből a C sémát vettük. Igencsak gyanítom vi- szont (és a kézirat külleme ezt támasztja alá), hogy az utolsó szakasz („Az aranyváros Kor volt... ") későbbi toldás, és hogy a séma többi része, a vers keletkezésével, együttesen 1914 telére keltezhető.

Figyelemre méltó lehet, hogy itt a legkorábbi írásos matériában már egyér- telmű: „a gyémántpor", mely Eárendelt borítja, Kor utcáinak pora (vö. A szilmaritoknak a 293. oldalán idézett részével).

A korai Eárendel-versek másikát, „A tündérpart"-ot rövid prózaszöveg vezeti be, mely nem olyan régi, mint a vers első fogalmazványa (1915 júliusa), de nem sokkal későbbi, az is bizonyos:

Eárendel a vándor, aki összevissza járta a Világ Óceánjait hajójával, a Wingelottal, öregkorában hosszasan elüldögélt a Vízimadarak Szigetén, az Északi Vizek vidékén, mielőtt utolsó útjára indult.

Elhaladt Taniquctil mellett, még Valinort is érintette ilyképp, és magas- ba emelte bárkáját a világ peremén, föllendülve ekképp a Firmamentum

óceánvizeire. Kalandjairól ott senki emberfia nem mesélt, kivéve, hogy a kerek Hold űzőbe vette, így visszamenckült Valinorba, s Eglamarnak szik- láin Korba feljutván körbepillantot a Világ Óceánjain. Eglamarba megy ő mindig holdtöltekor, vagyis mikor a Hold ott vitorlázik Taniquetil és Valinor túlján, zaklatón. *

Itt is, „A kobzos kérlelése" című vershez kapcsolódó sémában is öregember- nek ismerhetjük meg a firmamentumra felvitorlázó Eárendelt.

Az Eárendel meséjének más „kapcsolódó" taglalása nem maradt ránk a legkorábbi korszakból. Akadnak persze különálló feljegyzések, többnyire egy- egy mondat formájában, némelyik a kis jegyzetkönyvben (C), a többi cetliken. Ezeket az utalásokat gyűjtöm össze az alábbiakban, igyekezvén követni nagy- jából a mese eseménysorrendjét.

(i)     "  Lakozás a Sirion-szigeten hófehér kőházban". A C-ben azt olvashat- juk, hogy Eárendel Tuorral és Idrillel lakott a Sirion torkolatánál (a tengernél) „a Sirion-szigeteken".

(ii)  „Az oranok csodás fénylő-ezüst köpenyt ajándékoznak Eárendelnek, vízhatlant. Szeretik Eárendelt, Osséval ellentétben, és megtanítják a hajóépítés tudományára, az úszáséra, ahogy játszik velük Sirionnak partjainál. " A sémák tartalmaznak utalásokat az oranoknak Eárendel iránti szerelmetes érzéseire (D), arra, hogy sellők látogatták (E), és Ossé ellenséges érzületére is (C).

(iii)  Eárendel kisebb volt, mint a legtöbb ember, de fürge lábú, csakígy gyors úszó (Voronwé azonban nem tudott úszni).

(iv)  Idril és Eárendel látja Tuor hajóját a félhomályba veszni, melyből dal szól. " A B-ben Tuor (el)vitorlázása „titkos", a C-ben „Idril túl későn látja meg őt", és az E-ben Eárendel jelen van Tuor távozásánál, ő löki a nyílt víz felé a hajóját: „nagy éneket hall" [akkor] „a tenger felől".

(v) „Idril halála?- titkon követi Tuort". Hogy Idril meghalt volna, tagadja a C: „Tuor és Idril, mondják némelyek, a Hattyúszárnnyal hajóznak... " a D-ben Idril utána úszott.

(vi) „Tuor visszavitorlázott Falasquilba, így fel Ilbrantelothba Asgonhoz, ahol ücsörög, pengeti magányos hárfáját a „Szirti Szigeten". - Itt kérdőjel van, meg egy „X", ez az ötlet elvetésére utalhat. Furcsa utalások lelhetők az asgoni Szirti Szigetre a GUfanon meséje sémáiban (ld. I. kötet 347. old. )

(vii) „A sellő fjordja" elbűvöli Eárendel tengerészeit. A sellők nem oarnok (hanem földi lények, vagy tündérek?- vagy mindkettő elmondható róluk?) -A D-ben a sellők és az oarnok azonosak.

*. Ez a bevezető a vers minden szövege előtt ott van, csak a legkorábbi előtt nincs, és változatai csupán névformák tekintetében mások s mások: Wingelot/Vingelot, Eglamar/ Eldamar (ugyanúgy, mint a versek adott verzióiban), és Kor > Tűn van a harmadik szövegben, Tűn a negyedikben.

(viii) A Wingilot hajó Falasquil fájából épült „az oarnok segítségével". - Ez alig-hanem a D-ben ott van.

(ix) Wingilot „gyöngyökből formázott hattyú" alakú volt.

(x)  „Turgon udvarának galambjai és vadgalambjai hírt visznek Valinorba - csak tündéknek. " - Más utalások e madarak hírvivő röptére szintén azt mond- ják, hogy csak a tündékhez mentek, vagy Korba.

(xi) „Utazásai során Eárendel látja Kör fehér falait messziről odavillogni, de Ossé rossz szelekkel és áramlatokkal másfelé sodorja. " - Ugyanezt olvas- hatjuk a B-ben, hogy Eárendel megpillantja hazaútján (Korból) Tol Eresséát.

(xii)  „A Gyöngy Tornyának Alvója megébred Kisszív gongszavára: egy hírnök, akit sok évvel azelőtt Turgon küldött, de bűvölet verte. Még most sem hagyhatja el a Tornyot, óvja őket a mágiától". A C-ben ott egy utalás, elvetve aztán, hogy az Alvó a Gyöngy Tornyában maga Idril volt (Id. 6. jegyzet).

(xiii)  „Ulmó védelme elhagyja Siriont, mert haragszik Eárendel második kísérlete miatt, hogy Mandoszba hajózna egyre, ezért Melkó lerohanta a he- lyet. " - Ezt a feljegyzést apám áthúzta, egy „X"-et írt mellé, a D-ben azonban az áll, hogy „Ulmó a keresést" megtiltotta, „de Eárendel csak tovább hajózott, lelne átjárót Mandoszba". Ennek értelme az lehet, hogy Ulmó céljainak ellene mondott, hogy Eárendel Mandoszban apját keresné, mikor inkább Korba kelle- ne igyekeznie kitartóan.

(xiv) „Eárendel feleségül veszi Elwinget mielőtt elhajózna. Mikor aztán ér- tesül (Elwing) elvcsztéről, azt mondja, gyerekei »mind olyan emberek legyenek, akik nagy hajókkal a tengerekre merészkcdnck«". Ezzel vö. a Tűnt játék kis háza, (I. kötet 17. old. ) „és még egy ilyen Eárendel-fia, ami ez utazónk volt", továbbá (I. kötet 29. old. ): „Eárendel vándor sarja lesz, mert az emberek fiai közül ugyan ki......... hajózna így a látóhatáron?" Eriol életének egyik sémájá- ban (I. kötet 32. old. ) az olvasható, hogy Eárendel fia lett volna ő, az ő sugara alatt született, és ha Eárendel sugarának fénye újszülött gyermekre hull, az „Eárendel gyermeke" lesz, és nagy kóborló.

(xv)  „Eárendel bemegy az üres Vas Csarnokaiba is, keresni Elwinget. " Eárendel nyilvánvalóan elment hát Angamandiba (mely üresen tátongott Melkó veresége után), - s ugyanakkor volt ez, mikor Gondolin romjainál is járt.

(xvi) Az Elwinget és a Nauglafringet repítő hajó katasztrófája a Tol Eresséába vezető út során történt, mikor a tündék elvándoroltak a Nagy Földekről. Hogy Mim átka megenyhült" volna a Nauglafring tengerbe veszésével, ld. Függe- lék, a Nauglafring tétel. A tündék elköltözését Tol Ercsséába a következő fejezet tárgyalja.

(xvii)  „Eárendel és az északi torony a Vízimadarak Szigetén. " A C-ben Eárendel „vitorlát bont Voronwéval, a Vízimadarak Szigetén lakozik az északi vizeken (nem messze Falasquiltól) és ott reménykedik, hogy Elwing visszatér a tengeri madarak között"; a B-ben „látja a Vízimadarak Szigetét, »hová min- den vizek minden madarai szállnak néha«"Ennek emléke kísért A szilmarilokban ( 295. old. ): "Ezért építettek számára egy fehér tornyot északon, a Szétválasz-

tó Tengerek partján, s oda időről-időre a Föld minden tengeri madara meg- tért. "

(xviii)    Mikor Eárendel elérkezik Mandoszba, azt látja, hogy Tuor „nincs Valinorban, sem Erumániban, és tündék se, ainuk se tudják, hol van. (Ulmóval van. )" A C-ben Eárendel, hogy elérkezett Mandosz Csarnokaiba, megtudja, Tuor „Valinorba ment". Annak lehetőségével kapcsolatosan, hogy Tuor eset- leg Erumániban vagy Valinorban lenne: ld. I. kötet 115. old.

(xix)  Eárendel „visszatér a firmamentumról végleg, aztán nyomban Korba megy Voronwéval, látni akarja, ég-e már a Bűvös Nap, visszatértek-e már a tündérek, de a Hold elűzi onnét". Eárendel visszatéréséről (a firmamentum odahagyásáról) ld. lentebb: (xxi); a Bűvös Nap Újralobbantásáról: I. kötet 22. és 259. old. ).

Eárendellel kapcsolatban két (másutt már idézett) megjegyzés következik.

(xx)  A Melkó lolvajlása című mesében (I. kötet 202. old. ) „Kornak falain sok sötét mese állt képjelekkel róva, és nagy szépségű rúnák jelei sorakoztak kemény kövekbe vésve, és Eárendel számos csudás mesét mondott réges-rég".

(xxi)  A Gondolin bukása névlajstromában a következő bejegyzést leljük: „Eárendel volt Tuor és Idril fia, és azt mondják, az egyetlen lény, aki félig elda volt, félig ember. Ő volt az emberek közt a legnagyobb tengerész - és az első is -, és olyan vidékeket látott, amiket emberek soha, hiába voltak hajóik, nem leltek ilyenekre. Száguld ő most Voronwéval a láthatár-égbolt szelein, és soha vissza nem tér Korba se, vagy meghalna, mint a többi ember, annyi rész benne a halandóság. " „A kobzos kérlelése" című verssel kapcsolatos sémában Eárendel „vitorlájával felszáll az egekre, a földre többé vissza se tér"; „A tün- dérpart" című vers prózabevezetőjében „Eglamarba megy ő mindig holdtölte- kor, vagyis mikor a Hold ott vitorlázik Taniquetil és Valinor túlján, zaklatón"; a C sémában „nem térhet vissza a világba- vagy meghal" és a (xix)-ben fentebb „visszatér a firmamentumról végleg, aztán nyomban Korba megy Voronwéval".

A szilmarilokban (294. old. ) Manwé ítélete az volt: Eárendel és Elwing „többé ne járjanak tündék és emberek közt a Külső Világban"; ám az is el- hangzik, hogy Eárendel visszatért Valinorba" a világ határán túlról" (295. old. ), ahogy a Gondolin bukásának névlajstromában áll az is, hogy nem tért vissza soha többé Korba. A névlajstrombéli következő állítás, hogy ha visszatérne,

meghalna, mint bárki más ember, „annyi rész benne a halandóság", bizonyos értelemben sok időre rá is ott visszhangzott apámban egy 1967-ben írt levelé- ben: „Eárendil, aki részben az emberek leszármazottja, nem tehette lábát töb- bé a Földre, és csillag lett, szilmaril-fénnyel sugárzó" ([J. R. R. Tolkien levelei, 297. levél).

Ezzel végére is értünk minden „prózai" anyagnak, mely az Eárendel mesé- je legkorábbi formáját tartalmazza (eltekintve a következő fejezetben reá uta- ló pár részlettől). Ezekkel a sémákkal és jegyzetekkel a kompozíció igen korai állapota körül vizsgálódunk, mikor is a koncepciók még képlékenyek voltak, mi

több, még csak ideiglenes elbeszélőformát sem öltöttek: a mítosz jelen volt pár (később) maradandónak bizonyuló alapképben, de ezek a képek nem rajzolód- tak ki élesebb körvonalakkal.

Megjegyeztem már, hogy milyen érdekes: itt nincs még csak utalás sem arra, nyugatról Eárendel közbenjárására érkezett segítség; hasonlóképpen semmi sem sugall olyat, hogy a valák szentelték meg hajóját juttatták fel így az egek- re, sem hogy fénye olyan volt, mint egy szilmarilé. Persze megvannak már motívumok: Eárendel Korba menetele, s hogy azt (Tiriont) üresen leli, azután cipőjére gyémántpor kerül, bizonyos, hogy Elwing vízimadárrá változik, a hajó átjut az Éj Kapuján, valamint hogy büntetés sújtaná Eárendelt, ha a tengertől keleti fekvésű földekre visszatérne. Sirion Kikötő lerohanása is jelen van első körvonalaival, bár ez Melkó tette volt, nem Féanor fiaié; és Tuor távozása sem hiányzik az együttesből így, de Idril itt nem tart vele, Idrilt ő elhagyja Sirionban. Hajója az Alqarámé, a Hattyúszámy: később az Eárrámé nevet viselte, ennek értelme „Tenger-szárny" (A szilmarilok, 289. old. ), ami megtartja, ha nem is értelemre, de nevében Eárendel első hajójának elnevezését: Eárámé, „Sasszárny".

Érdekes elolvasni apám vagy fél évszázaddal későbbi közlését (a fentebb már említett 1967-es levelében), Eárendil eredetét illetően:

Ez a név gyakorlatilag (nyilvánvalóan) az angolszász éarendel származé- ka. Mikor először kezdtem „főhivatásúlag" foglalkozni az angolszász téma- körrel (1913-) mert már játszadoztam ily tanulmányokkal, mikor azt hitték, latinnal és göröggel foglalkozom szorgosan, iskolás gyerekként, megkapott e szó (vagy név) roppant szépsége, a megszokott angolszász jelleg mara- déktalanul benne van, éreztem, de széphangzásra egészen rendkívülinek ítéltem e kellemes, de nem „behízelgő" nyelvi közegben. Formája jócskán sugallja ráadásul, hogy eredete tulajdonnév lehet, nem pedig köznév. Ala- kult pedig ez más germán nyelvek nyilvánvalóan rokon formáiból; ami ké- sei hagyományok kuszaságait és csuszamlásait figyelembe véve, annyi kö- vetkeztetést megenged legalább, hogy a szó az asztronómia-mítoszvilág körébe tartozott, és egy csillagot vagy csillagcsoportot jelölt. Véleményem szerint az angolszász használat világosan érzékeltette, egyetlen csillagról

van szó, méghozzá a hajnal jöttét jelző csillagról (már legalább az angol hagyományban): vagyis arról, amelyiket mi úgy nevezzük - Vénusz: a haj- nalcsillag, ahogy ott tündököl csodásan az égen a Nap jötte előtt. Befogad- tam mitológiámba - ahol is első rendbéli fontos szerepet kapott, mint tenge- rész, lényegében hírhozó csillag is, az emberek reménye. Aiya, Eárendil Eleniol Ancalima(A Gyűrűk Ura II. 439. old. ), „üdv, Eárendil, csillagok legfényesebbike", régi származéka így annak, hogy Éalá Eárendel engla beorthrast[†]. De a nevet nem lehetett csak így adoptálni, közvetlenül: iga--

zítani kellett a tündenyelvi szituációhoz, ugyanakkor méghozzá, amikor e figura helyet kapott a legendában. Ebből, még a „tünde" históriának messze mélyéről, ami a kezdet volt, sok tapogatózó kamaszkori kísérlet után, hogy a név adoptálásakor valami határozott alakja és tartalma is legyen a dolog- nak, fokozatosan kinőtt (a) a K[öz] T[ünde] tő az * ayar „tenger", elsődlege- sen a Nyugat Nagy Tengerére értve, mely is Középfölde és Aman, a Valák Áldott Birodalma közt ring; és (b) és az elem (vagy igealap): (N)DI, „szeret- ni, rajongani valakiért/valamiért"-méghozzá a dolog kedvéért, magáért a do- logért/személyért, minden érdek nélkül. Eárendil szereplője lett már a legen- datörzs legkorábban (1916-17) írt változatának: a Gondolin bukásának, a pereidák (féltündék) legnagyobbika ő, fia Tuomak (ki is az edaik legtekinté- lyesebb házából származik), és Idritnek, Gondolin királya leányának.

Apám nem szándékozott itt olyat mondani, hogy az ő Eárendele a kezdetek kezdetétől tartalmazott volna mintegy „tenger-szerető"-t adó elemeket; de az mindenképpen világos, hogy a tárgy legkorábbi (ránk maradt) írásos feldolgo- zásaiban a név egy tünde szóval (ea „sas" - ld. korábbi megjegyzéseimet Eárendel első hajójáról, Earáme: „Sasszárny") asszociálódott. Az Elveszett mesék I. kötetének Függelékében ez világosan áll: „az Eárendel név rokon- ságban van az elfin eá és eáren, »sas« és »tündérlény« szavakkal"; csakígy kétségtelen, hogy a QL-ban ezek („sas" jelentéssel... ) az Eárendel mellett állnak, ld. I. kötet 365. old.

 

Végül közlöm apám négy korai költeményét, melyekben Eárendel felbukkan.

I.

Ealá Éarendel Engla Beorhtast

Igazából nem lehet kétséges - és Humphrey Carpenter feltételezése (apámról írott Életrajzában) ugyancsak ez -, hogy ez az Eárendel-témával kapcsolatos első Tolkien-vers, s hogy születési helye a gedlingi Phoenix Farm (Nottinghamshire), az idő 1914 szeptembere.10 Erre a versre utalt 1967-es keltezésű levelében, melyet az imént idéztem - „Írtam egy »költeményt« Eárendelről, aki úgy bocsátotta vízre hajóját, mint egy tündöklő szikrát": vö. a vers 5. sorával: „Fut csónakja, színezüst szikra... "

Létezik vagy öt különböző változat, mindegyik az előző átigazításaival teli, alapjában mégis csupán az első versszak került átírásra. A cím eredetileg ez volt: „Eárendel az Esthajnalcsillag Utazása", együtt (szokás szerint) egy óangol változatával ugyanennek: Scipfaereld Érendels AEfensteorran: ez változott az utolsó másolaton így: Éalá Éárendel Engla Beorhtast, „Éárendel utolsó

utazása", s még későbbi másolatokban a modem angol név visszaalakult. Itt az utolsó változatot adom, keletkezési idejét nem lehet meghatározni, de a kézírás bizonyítja, hogy okvetlenül az első variáció után keletkezett már; a korábbi időkből fennmaradt változatok eltérő olvasatait - lábjegyzetekben közlöm.

Kelt Éarendel, hogy árnyhad seregei

Csönd-tenger partokon; Az éj zord kény, de már jön a fény,

Komorság-oszlatón                                                          4

S fut csónakja, színezüst szikra,

Magányos fövenyt hasít, S hogy a nap tüze jő, elhagyja ő

Nyugatnak tájait.                                                               8

Habok taraján a Nap nyomán

Haladt diadalmasan, És elhagyott sok csillagot

Suhanó mámorosan.                                                       12

Meggyűlt a sötét, az ég körét

Fény-hajóhad lepi, S az éj ölén miriádnyi fény,

Hunyorognak - neki.                                                      16

Nem rezzen ő, bármily dicső

A fenti látomás, Hű szeme nyugodt, a sötét Nyugatot

Kémleli, végekig ás,                                                        20

A legkorábbi változat első szakasza:

1-8. Éarendel, lám, a nagy Óceán Öléről a szürke Világba Átszökken, ím, homályain

Jár, Éj-Kapu szép sugára. S már csónakja, színezüst szikra.

Csusszan arany homokon, Mindegy, mi vár rá: dics, Halál? Nincs nyugta itt Nyugaton.

10.                 Haladt/vonult

11.                 És elhagyott/tovahagyott

16.                 Hunyorognak/Pislognak-csak

17.                 Nem rezzen/Ám dacol

18.                 Hű szeme/Szétnéz,

20. Kémleli, végekig ás, /Fürkészi, lobbanás

A világ pereme, ezer ékszere

Felé iebeg-lobog; Maga fényjele: égő szíve,

Arca ezüstje ragyog.                                                        24

A Holdhajó elhagyja a jó

Napfénykikötőt Keleten, Úszik, kis üst, és színezüst

O is - félelmetesen;                                                         28

Veti horgonyát, felhők hasát

Hasogatja kegyetlenül, Evező-lapát leng, fény-nyaláb

Part-szcrin szétterül.                                                        32

S Éarendel menekült, mögé került

Teli-Holdas fenyegetőn, Hajója szállt, ő meg nem állt

Óceán-özönökön:                                                            36

A Földön túlra! s már az eget fúrja,

Sírás száll háta mögül, De nem ad e világra, már hiába... !

Roncs az, minek ő nem örül.                                           40

Az izzás suhan a csillagtalan

Űrben, mint tengeri lámpás, Halandók körén túl, semmijén

Jár ő, hol senki már más;                                                44

És így csak a Nap körén halad,

Övé a firmamentum. És bírja még - de ez is szakadék,

Hol lelkes lángja elhúny.                                                 48

22.        Felé Iebeg-lobog/Feléje lángol ott

24.        Arca ezüstje/Ezüsttel arca

30.        kegyetlenül/szünetlenül

32.        Part-szerin/A parton

34.        Teli-Holdas/A Holdas

47-48.  És bírja még - de ez is szakadék/Hogy bírja még: de életét Hol lelkes lángja elhúny./Kioltja - s Hajnal! - az Alkony.

Minden okunk megvan rá, hogy feltételezzük: ez a vers megelőzte mind a fejezetünkben ismertetett sémákat és jegyzeteket, s a fogalmazásbéli azonos- ságok (a prózai részekben) a költemény visszhangjai (pl. „arca ezüstje ra- gyog" a C-ben; „irány a világ pereme", E séma).

A negyedik versszakban itt a Holdhajó elhagyja a Nap kikötőjét; a Valinor elrejtése meséjében (I. kötet 314. old. ) Aulé és Ulmó két kikötőt épített Kele- ten, az egyik a Nap Kikötője lett (s „volt arany s tágas"), a másik a Holdé („fehér volt, ezüstkapukkal, s gyöngyökkel volt ott minden kirakva", uo. )-és mindkettő „ugyanabban az öbölben" volt. Akár a versben, A Nap és a Hold meséjében is fontos a „tündöklő evező"-k szerepe (I. kötet 284. old. ).

II.

A kobzos kérlelése

Ez a vers, apámnak az egyik másolaton lelhető „flrkantása" szerint Oxfordban íródott, a St. John's Streeten (ld. I. kötet 34. old. ) 1914 telén; a keltezést illető- en más adalékunk nincs. Ebben az esetben megvannak legkorábbi alakulásai is, és az egyik papírlap hátoldalán ott lelhető Eárendel nagy utazásának sémá- ja, melyet korábban ismertettünk. A vers eredetileg nem volt hosszabb, mint amilyen lett végül, de a kezdemények végtelenül nyersek; például nincs címük. A legkorábbi befejezett szöveg sebtén kapott címet: ez alkalmasint úgy olvas- ható, hogy „A kobzos megtagadja a dalt". A cím változott, „Eárendel éneke" lett, s az utolsó szöveg felett ez áll: „A kobzos kérlelése az Eárendel éneké-

ből".

Az eredeti nyers vázlatszöveget négy változat követte, de a változtatások elenyészőek, magam itt a legutolsó variációt közlöm, megjegyzendőnek azt tartom csupán, hogy a kobzos a jelek szerint a „kérlelésre" sokkal hamarabb igent mondott eredetileg-az 5. sorban, mely is így alakult akkor: „Hallga

hát-halhatatlan tenger-vágyról", és az „eldák" a 6. sorban s a „tündés" a 23. - ban átigazítás, a legutolsó szöveg eredménye, eredetileg: „tündérek", „tündé- rcs".

„Zengd nékünk még Eárendelt, a bolyongót, Fehér-evezős hajóját dalold, Útról szólj, mit nem jártak még halandók. Zenés mélyű habon mint kóborolt.

Mondj mesét halhatatlan tenger-vágyról,                             5

Eldáké élt így, hogy más volt a fény,

Bor-bűvöletnél erősebb varázsról,

Permetek és illatok éjjelén;

Alkonyzsongásról messzi óceánon,

Horgonyzásról tűnt szigettengeren,                                    10

Hol a víz tombol-s mégis: mint a mákony; Szél hogy duzzaszt vitorlát szüntelen. Trópusi vizek pezsgését meséljed, Hogy kavarognak a gerinc körül,

S a hajót, mely mérföld-ezrekre tévedt,                            15

Ékes madár, hó-számyakon röpül.

Nem hűtlen vándor, épp csak telhetetlen,

Mikor jut készítőihez haza?

Kering vágyón, veszélyben rezzenetlen,

Kikötője sok titkos éjszaka. "                                           20

„De szakad a dal, szavak félig kihunynak, És fakul a napfény, a hold vén-hideg, A tündés hajó roppan, hínár közt korhad, A tűz s a szív csodája elhal, remeg.

Ki tudja, mely hárfa zenghetne igaz dalt,                          25

Üreg-harmóniás visszhangosat,

Mily bűv-szavas ének szólhatna e szabdalt

Partokról, hol a hajócska szalad,

A könnyű, a karcsú; a rezge-palánkú.

Ezüst-vitorlás, tű-árbocos;                                               30

A hattyúnyakú, örvény-öle vágyú,

A nem habozó test, álomhabos!

Múltak dala ez! Jaj, csonka az emlék,

Álmon sok arany kép, messzire hív,

Suttogva kerít, zengőn vele mennék,                                 35

De szűk, riad. áll ólomsúlyával a szív. "

III.

A tündérpart

Ezt a költeményt legkorábbi formájában adja közre Humphrey Carpenter apámról írt életrajzi könyvében. Négy változatban létezik, és ezek-szokásosan cse- kély eltéréseket mutatnak; három másolatra a szerző rákanyarította a dátu- mot: „1915. július 8-9. "; „Moseley és Edgbaston, Birmingham 1915 (gyalog- szerrel és buszon). Gyakran igazgatva-főleg 1924-ben. "; és „Mitológiám első verse, Valinoré ...................... 1910". Ez az évszám nem jelölheti a kompozí- ció idejét, és előtte olvashatatlan szavak is állnak, talán arról van szó, hogy mikor kezdett apám töprengeni a dolgon. De hát semmiképp sem jön össze az sem, hogy ez lett volna a mitológia „első verse"; az, úgy hiszem, az Ealá

Éarendel Engla Beorhtast volt és apám 1967-es levele, ahol említi ezt a költeményt, mintha ugyanezt támasztaná alá.

Az óangol cím ez volt: lelfalandes. Strand/(Elfland Partjai - értsd: Tünde- földé). Egy rövid prózaszöveg vezeti be (fentebb közöltem). Itt a legutolsó (keltezetlen) változatot adom, lábjegyzetben mind a korábbi szóváltozatokat.

Holdtól keletre, nyugatra a Naptól magányos domb magasul; Tornya fehér és néma, Sápadt-zöld a víz rajta túl,

Taniquetil mögötte,                                                         5

Valinor földje.

Csak egy magányos csillagot Látsz ott, űzi a Hold; A Két Fa Iccsupaszodott,

Éj-ezüst virága volt                                                       10

Egyiküknek, a másik arannyal lobbant Delelő Valinorban.

Ott vannak a Tündérpartok, Holdfényes kavicsok,

Opálos mélyek színén                                                   15

A sok nagy tenger-ámy lobog, Ékes ezüst zene szól, A habok locskolják a homokot. Mely felnyúlik örökre,

A sárkányfejes kapuig,                                                 20

És a Hold honol itt,

Túl Taniquetilen,

Valinor-vidékekEn.

Nyugatnak a Naptól, Holdtól keletnek

Ott egy csillag kikötője,                                                25

Változtatott sorok, a vers sorszámai szerint:

1.          keletre... nyugatra / nyugatra... keletre

7.           Csak egy magány

8.           Látszott, űzi/Látsz, kergeti

9.           A Két Fa lecsupaszodott / Csupasz már a Két Fa ott

11.   Egyiküknek, a másik arannyal lobbant / Egynek, mása arannyal lobbant

18.       locskolják/ fürdetik

19-20. Mely felnyúlik örökre/A sárkányfejes kapuig/Mely felfut, míg a világ.

Kör arany lábaiig

24.        Nyugatnak... keletnek/ Keletnek.... nyugatra

A Vándor fehér városa, Eglamar szirttetője. Wingelot ott pihen, Míg Eárendel messze tekint,

Sötét vizeken át,                                                           30

Látja csak Eglamart - Túl, túl Taniquetilen, Valinor, rád vágyna megint.

Akadnak érdekes összefüggések e költemény és az egyik mese, A tündék érkezése és Kor megalkotása között. A 2. sorban a „magányos domb" Kör hegymagasa (vö. I. kötet 174. old.: „hosszú erecskeféle végében magaslik egy domb, onnét hatalmasabb hegyekre látni"), míg a „Kör arany lábaiig", a később átigazított (törölt) sor, valamint igen valószínűleg az is, hogy „a homok... Mely felnyúlik örökre", magyarázódik a mesének e szakaszával (az iméntiek után közvetlenül):

Ide [ti. Korba] hordta Aulé mind a bűvös fémport, mely nagy munkája nyomán hullt szanaszéjjel, összegyűjtvén fel is halmozta a domb tövén, s ennek a fémpornak a java színarany volt, és aranyhomok terült ekképpen Kornak lábánál, messze távolig, amerre a Két Fa virult.

A „sárkányfejes kapu" (20. sor) vö. az Éj Kapujának leírása (ld. I. kötet 315. old., a Valinor elrejtése című mese):

Pillérei a legirdatlanabb bazaltok, csakígy tömbös palák, és iszonyú kősár- kányok, faragva, őrzik mind, és állkapcsaikon állandó sűrű füst gomolyog.

Abban a leírásban az Éj Kapuja viszont semmiképp sem annak az épület- nek a bejárata, ahol „a Hold honol" - mert itt a Nap jár át, kijutván a külső sötétbe, hanem „a Hold nem merészkedhet ki a kinti Végső Sötétbe, s azért sem, mert fénye s dicse csekélyebb, és egyre a világ alján halad" (vagyis Vai vizein át).

27.                  Eglamar szirttetője / Eglamar, szirtnek őre

28.                  Wingelot / Legkorábbi szöveg: Wingelot > Vingelot;

második szöveg: Vingclot; harmadik szöveg: Vingelot > Wingelot; utolsó szöveg: Wingelot

30.                  Sötét vizeken át / Bűvön s csodákon át

31.                  Látja csak/Megsejti

A legutolsó szövegben Elvenland könnyedén odafirkantva a 13. sornál a Tündér fölé (Tündérpartok), és Eldamar áll Eglamar ral szemben a 27. sorban (csak ott); Eglamar > Eldamar a második szövegben.

A boldog tengerészek

Közzéadom végül ezt a verset, melynek tárgya a Gyöngy Tornya a Félhomály Szigeteken. Íródott pedig 1915 júliusában, 11 és a végül megjelentetett változa- tot hat szövegvariáció előzte meg (együtt Az Ember, a Holdbéli: senki se vendégli című költeménnyel), a kiadás helye Leeds, ideje 1923, [3] s amelyik az itt olvasható két változat közül az első.

(1)

Egy nagy nyugati tornyon van egy ablak,

Mely égi tengerekre néz fel,

S a szél, teréből csillagsugaraknak,

Ide tér meg, s rezge függönybe fészkel.

Fehér torony Esthomály Szigeten,                                       5

Hol az Alkony örök homályban ül;

Mint árva gyöngy, csillog az épület,

Tükrön eltűnt ragyogás: felmerül;

Tenger jár, mossa lenn sziklasötétjét,

S tündér hajók borongó honi békét                                    10

Suhintanak el derengésen át,

Keleti tűzzel villan pisla földjük,

Ismeretlen Nap fényéből kösöntyűk,

S hallani tán lant lüktető dalát,

Vagy énekelnek szürke tengerészek,                                  15

Világ-árnyak közt dereglyén bolyongva,

Evczőtlen, vitorlájuk bevonva;

Láb lépte surran, ének cseng, dc néha:

Bondul félhomályon egy gong karéja.

Ó! boldog tengerészek, utazói                                            20

Nyugat-partok roppant kapuinak, Hol messzi Éj vár, sárkányfejjel óvni, S játszanak összhangos szökőkutak; Csillag-habon mélyek szikráznak át.

Míg én látom csak Hold-túloldalát,                                   25

Fehér és szeles tornyom magasából, S mindegy, mely perc van, és mindegy, mily óra Bűv dalt zengek, tornyom leső lakója, Így járok vész habokat s árnyakat,

Naptalan tündérhonokat,                                                   30

S hol csillagok. Tér jácint falain,

Gabalyodnak és szétrobbannak, ím.

Kövesd Eárendelt, Nyugaton átal.

Tengerész - áldott Szigetekre rávall;

Míg ama komor Perem túl vidéke                                     35

Szelet küld vissza, kristály színe pengjen,

S arany esőkön mormol bűvöletben,

Mik hullnak a Homály örök terébe.

A Valinor elrejtésében (I. kötet 314. old. ) olvashatjuk, hogy a Napot, mi- kor elkészítették, a valák eredetileg le akarták vonni a Föld alá, de

túl törékeny és halavány volt; és e drágaságos... fényből sok hullt cl mély vizekben s titkos kis szikrák szöktek ismeretlen óceánba. A tünde búvárok, de a tündéreknek búvárai is mentek, keresték szorgosan a földnek alatta, üregekben is c fényességeket, messze Keletig, ahogy az meg vagyon írva a Gyöngytorony Alvója énekben.

Hogy „A boldog tengerészek" volt valójában „a Gyöngytorony Alvója éneke", a vers 10-13. sora meggyőzően sejteti.

A kapuk dolgában, a sárkány fejeket illetően, korábban már utaltam az össze- függésekre. A jácint szó értelme itt (a „Tér jácint falai") nyilvánvalóan „kék"; vö. a Valinor elrejtése (I. kötet. 315. old. ) leírásában a „mélykék falak" kife- jezést.

Sok évre rá apám átírta a költeményt, ezt a változatot is közreadom. Még később azután kisebb igazítások következtek (ezeket lábjegyzetben sorolom fel); ezúttal megjegyezte, hogy az átnézett változat keltezése „ 1940".

(2)

Egy nagy nyugati tornyon van egy ablak mely égi tengerekre néz fel, sötét forrás-mélyéről csillagoknak nem-földi hűs leng ide messzi széllel.

Végső változtatások'.

4. az „ide" törölve, s akkor: nem-földi hűvösség leng messzi széllel

Fehér torony Félhomály Szigeten,                                        5

örök árnyból szökkenve felmerül,

csillámlik, mint kedves gyöngy-ház magány,

mit elveszett fény lel meg nyughelyül.

Habok mossák tövét, nem fáradók.

Nyugat felé tartó csöndes hajók                                          10

dúsan, villogva a sötéten át

keleti tűzzel-e szikrák raját

búvárok hozzák fel a mélyből,

a nevezetes Nap vízi öléről.

Olykor peng lent egy hárfa szinezüstje,                              15

gyors muzsikája a szívet megüsse;

vagy túl a kopár, magas hegyeken

tengerész-hangok visszhangja üzen,

világ-árnyak közt így járnak bolyongva

evezőtlen, vitorlájuk bevonva,                                           20

búcsút zengenek ünnepélyesen,

mert nagy az út, a tenger végtelen.

Ó, boldog tengerészek! messze már

sok szürke sziget, messze Gondobar,

mentek vég-partok nagy portáihoz,                                    25

hol szökőkutak játszanak, szövődve,

Éj Kapujának sárkányfej az őre,

és a mélyek habja csillagporos!

Míg én a holdat nézem csak magam,

magas, fehér széltornyom ablakából,                                 30

mindegy, mi perc van, milyen óra van,

hárfás ünnepélye dala az árnyból

zeng felém, sötét tengerárból,

akárha a Két Fa hona dalolna,

hold s nap gyümölcse és virága volna,                              35

hol a föld fénye tűnt - s hol újra van.

Követed Eárendelt, fáradhatatlan fényes tengerészt, arra, hol a katlan éj megnyílik, Nyugaton, s ahol hajója

5.    Fehér torony Félhomály Szigeten / Félhomály Szigeten hó torony

18.    visszhangja / ekhója

22.    nagy az út / útjuk nagy

24.    messze / túlnan

29.    csak magam / egymagam

kül -vízen tér örök-vak nyugovóra.                                   40

Itt szél alig jár, mintha nem akarna,

hol még mi járunk, visszatérni arra,

nem földi fáknak leng nagy illatával,

Itt én, magányos szempár, ablakával,

csak bámulom: arany eső suhog,                                       45

kinti tengerekről - s örökre fog.

Nem tudom megmagyarázni (csak a javított változatban, a 24. sorban) azt az utalást, mely a „szürke szigetekre" és „Gondobarra" vonatkozik. Gondobar („Kő Városa") egyike volt Gondolin hét nevének.

JEGYZETEK

1.             Falasquil volt a neve Tuor tengerparti lakozóhelyének; az oarnok, együtt a falmarínokkal és a wingildikkel: „az óceán habjainak és zúdulásainak szel- lemecskéi" (I. kötet 92. old).

2.             Irilde: a gnoma Idril „tünde" megfelelője. Ld. Függelék, az Idril címszó- nál.

3.             „Az artanori gnomák Elwingje"-elírás.

4.             A Hattyúszárny, Tuor emblémája.

5.             Ez - „Idril eltűnt" - korábbi szöveget helyettesít: „Siriont lerohanták, és csak Kisszív (Ilfrith) maradt megmondhatója, mi a mese - s mondja", llfrith Kisszív tünde nevének egyik alakváltozata.

6.             Kihagyva innen: „Az Alvó: Idril, dc a férfi nem tudja. "

7.             vö. Kortirion a fák közt: (I. kötet 48. old, 129-130. sor": „Nagy sivata- gokat, rőt palotákat, /Hol a Nap lakik..."; enyhén átigazított sorok azután a második (a végleges) változatban (1937).

8.             Ez a szakasz, onnét, hogy „Eárendel letörten... " a következőket helyette- sítette: „[olvashatatlan név, talán Orion] öt oda [? parancsolja], és be- szél neki Sirion lerohanásáról, Elwing elfogatásáról. A kori tündék odavo- nulása, Melkó megkötése. " Talán tévedésből került áthúzásra az, hogy „a köri tündék odavonulása" (vö. B séma).

9.             Earum kiigazítva (első megjelenésre csak) Earamból; és a továbbiakban az Earnhama név állt ott, aztán kihúzva. Earnhama óangol szó, jelentése „saskabát", „sasruha".

10. A két legrégibb (meglévő) szöveg így kelteződik, az egyiknél hozzáje- gyezve:,, Ex[eter] Coll[ege] Essay Club 1914 dec.", a harmadikon ez áll:

42.                hol még mi járunk/amerre jártunk

43.                kihúzva

Toldalék sor végül: fény Fák földjének túlján dalba fog.

„Gedling, Notts., 1913 szept. [hibás, ez 1914], és később „Apám arra utalt,

hogy az „Aárendelt" felolvasta az Essay Clubban (anyamhoz intétezett levél,

11. Egy jegyzet értelmében: íródott „Barnt Greenben (ld. Életrajz)1915 júli-

usában és később", s egy másik jegyzet szennt a kelteződés: [19 5] július

24., átirva szept. 9". Az eredeti kidolgozás egy el nem küldött levél hat-

oldalán íródott: Moseley (Birmingham), 1915. július 11, apám katonai ki -

képzése Bedfordban július 19-én kezdődött.

[*] E rész szavai tisztán olvashatók, de az elrendezésük esetlegesnek tűnik.

[†] Az óangol versből: Crist: éalá! éarendel engla beorhtast ofer middangeard monnum

sended.

[3] A Northern Venture: ld. 1. kötet 297. old., lábjegyzet. Mr. Douglas A. Andcrson

kedvességéből jutottam hozzá a vers c változatának másolatához, alig tér cl a The

Stapledon Magazinban megjelenttől (Exctcr College, Oxford), 1920 június (Carpenter,

268. old. ). - Az Esthomály szó (5. sor itt) a leedsi kiadásban szinte bizonyosan félrefo-

gás, a Félhomály elvetése, mindegyik eredeti szövegben ez utóbbi áll.

VI.ERIOL, AVAGY AELFWINE

TÖRTÉNETE ÉS A MESÉK VÉGE

Ez utolsó fejezetben érkezünk el a mitológia legkorábbi formájának legbonyo-

lultabb-de, mint remélem, mégsem megoldhatatlan-részéhez; a végéhez, mely

összefonódik azután Eriol/AElfwine históriájával, és így Tol Ercsséa történeté-

vel és eredeti jelentőségével. Ennek magyarázatára akadnak rövidke darabok-

ból álló összefüggő elbeszélésszakaszok, de úgy egészében mégis a leginkább

olyan anyagokra vagyunk utalva, amilyenek a Gilfanon meséjét teszik, meg

Eárendel történetét: felfirkantott csclekményvázlatok ezek, végtelenül szét-

szálazódnak, külön papírcetliken „lifegnek", vagy a C jegyzetkönyvecske lap-

jain találhatók. Ebben a fejezetben sok matériát kell figyelembe vennünk, és

hogy a belső utalásrendszer lehetősége később egyszerűsödjék, következete-

sen számozom a részlctdarabkákat. Meg kell mondanom mégis, hogy e bemu-

tatás során jószerén semmiféle taglaló elgondolás nem csökkenti az alapanyag

bensőleg adódó bonyolultságát, alig oszlathatja homályait.

A legteljesebb beszámolót (bármily „kopárat" is) a C jegyzetfüzet tartal-

mazza a köri tündék meneteléséről s a rákövetkező eseményekről -folytatólag

onnét, ahol az ismertetést abbahagytam, vagyis miután (e séma szerint) Gondolin

madarai megérkeznek, „az Istenek tanácskozása, a tündék felbolydulása" az

eredmény, és utána jön „az invék és a telék menetelése", a szoloszimpokkal

ugyan, de ez utóbbiak csak azzal a feltétellel társulnak, hogy a tenger partján

maradhatnak majd. A vázlat folytatása:

(1) Az eldák jövetele. Táborozik az első sereg a Füzek Földjén. Noldorin

és Valwé elsöprő fölénye. Noldorin vándorlása hárfájával.

Tulkász legyőzi Melkót a Csöndes Tavak csatájában. Megkötözteté-

se Lumbiban, őrzetése Gorgumoth, Mandosz ebe által.

A noldók megszabadulása. Háború az emberekkel, mihelyt Tulkász

és Noldorin Valinorba visszatért. A noldókat F. galmoth és Galdor Valinorba

vezérli.

Akadtak előzetes utalások az Elveszett mesékben a Tasarinan csatájára, a

Füzek Földjére: a Turambar meséjében, valamint - ez a legfigyelemreméltóbb

- a Gondolin bukásában, ahol -Tuornak e földön adódott idözésekor - em-

lítődnek oly események, melyek a jövőben következnek csak el:

Ugye, ugye, még Tuor napjai után is jöttek ide a noldók és az eldák, és

keresték Dor Lómint és a rejtekező folyót, meg a gnomák bebörtönözteté-

sének barlangjait; miért akarták volna épp most, keresésük végéhez közel

elhagyni a Füzek Földjét? Való igaz, boldogan aludtak itt, táncoltak, és ékes-

ségcs muzsikájuk szövődött a folyó hangjaiból, a fű surrogásából, és szőttek

dús kelméket pókhálóból, rovarszárnyakból s akkor rájuk rontottak Melkó

kísértetkoboldjai a Vas Hegyei közül, és a noldók menekülni alig bírtak...

Valwé egyszer említődik korábban, Lindó szól róla Eriol első estéjén Mar

Vanwé Tyaliévában (I. kötet 21. old. ): „apám Valwé... aki Noldorinnal ment,

hogy a gnomákra leljen". Noldorinról azt is tudjuk, hogy ő volt Szalmár, a vala

Ómar-Amillo ikertestvére; hogy a világba Ulmóval lépett be, és hogy Valinorban

hárfán s lírán játszott, és a noldókat szerette (I. kötet 70., 114., 124. old.).

Egy külön feljegyzés tanúsága szerint:

(2) Noldorin elmenekül a Füzek Földjén vívott vesztes csatából, viszi hárfá-

ját, megy keresni a Vas Hegyeiben Valwét, a gnomákat, míg rá nem lel

fogságuk helyére. Tulkász követi. Melkó áll elébük.

A nagy valák közül ezek a feljegyzések egyedül Tulkászt említik az expedí-

ció résztvevőinek sorában; de bármi indokolja is jelenlétét, a valáknak a tündék

menetelése láttán érzett haragja s szomorúsága ellenére a dolog kibogozhatat-

lan. (Igen csekélyke utalás lelhető két feljegyzésben ezzel kapcsolatosan:

„Tulkász adja -vagy a tündék viszik magukkal a limpét", és „Limpét adtak

velük az Istenek [Oromé? Tulkász?], mikor a tündék elhagyták Valinort: vö. A

noldók futása „de a limpé nem volt velük (a noldókkal), nem lehetett, mert

azt a tünde-nép jóval később kaphatta meg csupán, mikor már a Szabadulás

Menete megvolt" I. kötet 239. old. ). A fentebbi (I) szerint Tulkász harcolt

Mclkóval, le is győzte „a Csöndes Tavak csatájában"; és a Csöndes Tavak = a

Félhomály Tavak, „ahol Tulkász harcolt aztán magával Mclkóval" (Gondolin

bukása; az eredeti szöveg itt „Noldorin és Tulkász" volt).

A Lumbi név másutt is előfordult (A valák jövetele), ahol azt tudjuk meg

róla, hogy Melkó harmadik szálláshelye; és a C jegyzetfüzetben van egy elég-

gé titokzatos befirkantás: „Lumfad. Melkó lakozóhelye elszabadulása után.

Lumbi kastélya. " De ez a történet valóban elveszett.

Figyelemre méltó, hogy a noldókat Valinorba Egalmoth és Galdor vezette

vissza (Id. (1) tétel). Részletkérdésben mond ellent ez a Gondolin bukása

névlajstomában olvashatóknak, mely szerint is Egalmothot megölték egy rajta-

ütés során, mikor már a Sirion torkolatánál lakoztak a száműzöttek, s amikor

Elwinget is elragadták körükből; és ellentmond általánosságban az itt mindjárt

következő idézetnek, mely tagadja, hogy e tündéknek megengedték volna az-

tán a valinori lakozást.

Az egyedüli közlés, mely ezeket az eseményeket érinti, a Gilgafon mesé-

jét „alkotó" négy séma közül az elsőben lelhető, melyet „A"-nak neveztem (I.

kötet 341. old. és tovább). Itt ez áll:

(3) A tündék menetelése - ki a világba.

Noldorin elfogatása.

Táborozás a Füzek Földjén.

Tulkász serege a Félhomály-tavaknál.... és [? sok] gnoma, de emberek

rontanak rájuk Hiszilóméból.

Melkó veresége.

Angamandi letörése, a rabok kiszabadítása.

Az emberek ellenségessége. A gnomák visszaszerzik az ékszerek egy

részét.

Elwing s a legtöbb tünde visszatér Tol Eresséába, itt lakoznak. Az Iste-

nek nem akarják Valinorba engedni őket, hogy ott élnének.

Ez különbözni látszik az (1)-től, amennyiben is Noldorin fogságba esik, az em-

berek pedig Melkó veresége előtt támadnak; de a legfigyelemreméltóbb állítás

az Istenek elutasító magatartására vonatkozik: hogy nem engedik a tündék

valinori lakozását. Nincs okunk azt gondolni, hogy ez a kitiltás kizárólag-vagy

főleg-csak a noldókra vonatkozott volna. A szöveg, a (3) nem utal ezzel kap-

csolatban sajátlagosan a gnomákra; és a tiltás bizonnyal összefüggésben van

„az Istenek bánatával és haragjával", amit a tündék menetelésekor éreztek.

Továbbá, a Tűnt játék kis házában (I. kötet 21 -22. old. ) az áll, hogy Inwé fia

Ingil visszatért Tol Eresseába, mégpedig úgy, hogy vele voltak „a legtisztábbak

és a legbölcsebbek, a legvígabbak s a legderekasabbak mind az eldák közül",

és hogy a városnak, melyet építettek, az lett a neve: „Koromas, vagy »Kor

Száműzötteinek Pihcnője«. " Ez eléggé világos összefüggésben áll a (3) állítá-

sával, hogy „a legtöbb tünde visszatér Tol Eresséába", és azzal, ami korábban

áll: „A háborúk az emberekkel és a távozás Tol Eresseába (az eldák képtele-

nek elviselni a világ viszontagságait". Ha összevesszük ezeket az utalásokat,

nem lehet kétséges, gondolom, hogy apám eredeti koncepciója szerint a valinori

eldák a valák akaratával szembeszegülve hajtják végre vállalkozásukat, az ex-

pedíciót a Nagy Földekre; együtt a megszabadított noldókkal visszatérnek az

óceánon át, mivel azonban Valinorba többé nem bocsátják be őket, letelepszenek

Tol Eresséában, mint „Kör száműzöttei. " Hogy némelyek közülük később mégis

visszajutottak Valinorba, erről Meril-i-Turinqi szavai tanúskodnak (I. kötet 185.

old. ), vagyis hogy Ingil, aki Kortiriont építette, „rég visszament Valinorba, s ott

van Manwéval". De Tol Eressea maradt a tündérek hona a korai koncepció-

ban, Kor száműzöttei pedig, eldák és gnomák, mind az eldarissa, mind a

noldorissa nyelvet beszélik.

A jelek szerint egyéb nem lelhető, ami az eredeti történetnek erre a vonalá-

ra utalna még: vagyis a nyugati segítség érkezésére s a Melkó elleni újabb

támadásra.

 

Az egész történet befejezése, úgy, ahogy eredetileg „megálmodta" apám, a

későbbiekben maradéktalanul kiiktatódott. Ezért jócskán a C jegyzetkönyvecske

sémájára vagyunk utalva, az (1) idézettől kezdve; ez rendkívül nyers fogal-

mazvány, összefüggéstelen is valamelyest, itt kicsit szerkcsztettebb formában

adom szövegét.

(4) Eárendel távozása s a tündék Tol Ercsseába érkezte után (és ebből sok

minden az emberek történetébe tartozik) nagy korok teltek-múltak; az

emberek sokasodtak, gyarapodtak, és a Nagy Földek tündéi hervadtak-

tűntek. Ahogy termetre az emberek mind nagyobbak lettek, az ő alakjuk

töpörödött, emberek s tündék régebben egyméretűek voltak, bár az

emberek kicsit nagyobbak. 1

Melkó megint kiszabadul, most Tevildó segítségével, (aki hosszú ko-

rokon átrágja-rágja kötelékeit); az Istenek nem jutnak egyetértésre em-

berek s tündék dolgában, emezeket s azokat is támogatják, ki kit. Melkó

Tol Ercsseába megy, s megpróbál viszályt szítani a tündék soraiban

(szoloszimpok és gnomák közt), ők döbbentek, Valinorba küldenek kö-

vetséget. Segítség nem jön, de Tulkász magánjelleggel fiát, Telemektart

(Taimontót) oda küldi. 2

Telimektar, az ezüstkardú és Ingil meglepetésszerűen lecsap Melkóra,

megsebesítik, ő menekül, felkapaszkodik a nagy Tavrobel Fenyőre. Mi-

előtt Inwir elhagyta Valinort, Belaurin (Palúrien)3 adott vele egy magot,

és azt mondta, őrizni kell ezt, mert nagy események fakadnak még egy-

szer majd a sarjadásából. Ám ez feledésbe merült, a mag oda hullt

Gilfanon kertjébe, és hatalmas fenyő nőtt belőle, Ilwéig és a csillagokig

érő. 4

Telimektar és Ingil üldözi Melkót, most az égben maradnak fenn,

onnan lessék meg, és Melkó magasan jár a légben, próbálna ártására

lenni a Napnak, a Holdnak és a csillagoknak (fogyatkozások, meteo-

rok). Mindegyre kudarcot vall, de első kísérletével - mondván, hogy az

Istenek az ő fényét lopták el készítéséhez - feldúlja a Napot, így törté-

nik, hogy Urwendi a tengerbe bukik, és a hajó közel a Föld mélyes-mély,

perzselő rétegeiig hull. A Nap sugárzásának tisztasága azóta nem olyan

nagy, és valami mágia is elveszett belőle. Azóta van, hogy a tündérek

édesebben énekelnek és táncolnak, s jobban is látszanak a Hold fényé-

ben - Urwendi halála okozta ezt.

„A Bűvös Nap Újralobbantása" részben a Fákhoz, másrészt Urwendi-

hez kötődő esemény.

Fionwé dühe és bánata. A végén le akarja ölni Melkót.

„Orion" Telimektar egyetlen képe az égen? [sic] Varda csillagokat

ad neki, és ő magasan tartja őket, hadd lássák az Istenek, figyel; kardja

hüvelyén gyémántjai vannak, és ez megvörösül, mikor a Nagy Vég ide-

jén kirántja majd a kardot.

De most Telimektar és Gil,5 aki Kék Méh alakjában követi öt, hárítja

a gonoszt, és Varda azonnal visszahelyez minden csillagot, amit csak

meglazít s elhajít Melkó.

Bár gyász követi az isteni parancsot, a nagy fenyőt kivágják; ezzel

Melkó most kívül került a világon - ám egy nap lel majd visszautat, s

végül nagy felfordulás kezdődik a Nagy Vég előtt.

A gonoszságok, mik egyre esnek, ilyesképp következnek el. Az Iste-

nek előidézhetik némely dolgok megjelenését az emberek szívében, de

nem a tündékében (innen, hogy a régi időkben - a gnoma „emigráció"

idején - oly keserves tárgyalásokra kényszerültek) -, s bár Melkó kint

csücsül most, körmét rágva, dühödötten bámulván a világra, az ilyesmi-

re hajlamos embereknek igenis sugallhat ő azért rosszat-ama gonoszsá-

got pedig, melyeknek magvait réges-rég hintette el, növekednek és sza-

porodnak.

Ezért Melkó most a világban rosszat, rontást és romlást csak az

emberek által képes felidézni, és nagyobb hatalma van az embereken,

közvetlenebb bejárása hozzájuk, mint Manwénak vagy az Istenek bár-

melyikének, mivel hogy ő oly hosszasan időzött a világban és az embe-

reknek körén.

Ezekben a korai felvázolásokban primitív mitológia világában járunk, Melkó

groteszk figurává torzul, ahogy felkergetik a fenyőfára, melyet aztán kivágnak,

hogy őt magát kívül-kanyarítsák a világon, ahol aztán „csücsül... körmét rágva,

dühödötten bámul", netán „magasan jár a légben", feldúlja a Nap-hajót, hogy

Urwendi a tengerbe bukik, s - furcsa fordulat - belé is fúl.

Hogy Ingil (Gil), aki Telimektarral Melkót üldözi, azonosítható Ingillel Inwé

fiával, Kortirion építőjével, nagyon is biztos, több jegyzet igazolja ezt a felte-

vést; ld. a Függelékben (I. kötet 376. és 400. old) az Ingil és a Telimektar

címszót. Ez a legteljesebb közlés az Orion-mítosszal kapcsolatosan, melyre

utalás történik A Nap és a Hold meséjében (ld. I. kötet 263. old. )

és Nielliunról (Sirius) is, ki az Azúr Méhe, Nielluin, ott látja fenn őt mindenki

öszidön és télen, világolván közel Telimektarnak, Tulkász fiának lábaihoz,

kinek meséje még elmondásra vár.

A gnoma szótárban az áll (I. kötet 376. old., Ingil címszó), hogy Gil fölemel-

kedett a mennyekbe, és „ott nagy méh képében lángmézet gyűjtve" követte

Telimektart. Ez feltehetően eltérő koncepcióról vall, mint amilyenre fentebb

hivatkoztunk, hol is Ingil „rég visszament Valinorba, s ott van Manwéval" (1.

kötet 185. old.).

Utalással Fionwéra, ki „végül" leöli Melkót, vö. a Valinor elrejtésének

befejezését (I. kötet 321. old.):

Fionwé Úrion, Manwé fia, Urwendi iránti szerelmetes érzületétől vezérel-

ve Melkó végzete lesz, és összerontja a világot, hogy ellenségét összeront-

sa, és így lészen az, hogy minden dolgok tovagörgettetnek, végzetre eltűn-

vén.

Vö. még a Turambar meséjével, ahol azt halljuk, hogy Turambar...... ráadásul

még ott is állhat Fionwé mellett a Nagy Roncsban. "

A tündéknek a Bűvös Nap Újralobbantásával kapcsolatos jövendöléseit és

reményeit illetően: ld. (6).

A C séma így folytatódik s ide jut (megint egészen enyhe szerkesztői „be-

segítéssel" jelenik meg az alábbi szöveg):

(5) Hosszabb korok múlnak. Gilfanon most a legöregebb és legbölcsebb

tünde Tol Eresséában, de nem az inwék közül való-a Sziget Úrhölgye,

Meril-i-Turinqi az.

Eriol Tol Eresseába érkezik. Kortirionban időzik. Tavrobelba megy,

hogy Gilfanonnal találkozzék, és meglakik a Száz Kémény Házában-

mert ez az utolsó feltétele, hogy limpét ihasson. Gilfanon meghagyja

neki, írjon le mindent, amit hallott, mielőtt inna.

Eriol limpét iszik. Gilfanon mesél neki eljövendő dolgokról; elméjé-

ben így ő (bár a tündérek remélik: nem) azt gondolja, hogy Tol Eresséa

az emberek lakozásának helye lesz. Gilfanon jövendöl a Nagy Véget

illetően is, és szól ekképpen a Dolgok Roncsáról, és Fionwéról, Tulkászról,

Melkóról, meg az utolsó harcról Valinor síkján.

Eriol Tavrobelban végzi életét, de utolsó napjaiban nagy vágy emész-

ti honi partjainak fekete sziklái iránt, ahogy ezt Meril is mondta.

A könyv érintetlen állt Gilfanon házában emberek sok öltőjéig.

Az Aranykönyv összeállítója előveszi a Mesét: folytatja megint, az

emberek atyái atyáinak egyik gyermeke. [Ennek nekiszegeződve, jegy-

zetfirkantás]: Talán sokkal jobb lenne, ha maga Eriol láthatná a végső

dolgokat, végezné be a könyvet.

Az Elveszett Tündék felkelése az orkok és nauták6 ellen. Az idő nem

érett még a Nekiindulásra, de a tündérek megítélése szerint a dolog

szükséges. Ulmó révén megszerzik Uin7 segítségét, és Tol Eresséa hor-

gonyait felszedik, közelebb vonják a Nagy Földekhez, közel a Ros hegy-

fokhoz. Mágikus híd készül a közbülső öböl felé. Ossé haragszik, hogy a

szigetet eloldozták, mikor ez neki oly régi müve volt - és sok ritka ten-

germélyi kincse nőtt ott alant megpróbálja visszacsinálni a dolgot; és a

nyugati rész letörik, és ez most az Íverin-sziget.

A „Ros Csatája": A sziget-tündék és az Elveszett Tündék a nauták,

a gongok,8 orkok s pár gonosz ember ellen. A hanyatló tündék visszavo-

nulnak Tol Eresseába, elrejtőznek az erdőkben.

Emberek érkeznek Tol Eresseába, de orkok, törpök, gongok, trollok

stb. is. A Rös Csatája után a tündék hanyatlása: hervadásuk a bánattól.

Nem élhetnek oly levegőn, melyet emberek is szívnak számosan, velük

egyen-nagyok, netán nagyobbak is náluk; és az emberek termetre csak

nőnek, számra sokasodnak, ezzel arányban lesznek a tündérfélék mind

parányabbak, incifincibbek már-már hártyaszerűek-áttetszőek, közben

az emberek egyre még és még nagyobbak, sűrűbbek. A végén az em-

berek - nagy többségükben - látni se látják a tündéreket már.

Az Istenek most Valinorban lakoznak, a világba ritkán mennek, elé-

gedettek bizonyos dolgok védelmével a mindent összevissza pusztító

emberektől. Sok bánatuk, amit látniok kell; de Ilúvatar mindenek feletti.

A Rös Csatájával szemközti oldalon ez áll:

Nagy csata emberek közt az Égtető Hangásánál (most Fonnyadott Han-

gás), jó három mérföldre Tavrobeltől. A tündék és a gyermekek a Gruiron

és az Afroson át menekülnek.

„Éppen most közelednek, és nagy mesénk véget ér. "

A Száz Kémény Házának romjai között lelt könyv.

Hogy Gilfanon volt a legöregebb tünde Tol Eresséában, jóllehet Merilé volt

a Sziget Úrhölgye cím, elhangzik A Nap és a Hold meséjében is (I. kötet 251.

old. ); de ami ennél is érdekesebb: hogy Gilfanon (nem Ailios, A Nauglafring

meséjének mondója, akit Gilfanon helyettesített, ld. I. kötet 287. old. 19. jegy-

zet és 296. old. ) megjelenik ebben a sémában, mely ezért kései lehet az Elve-

szett mesék kompozíciós korszakában.

Említésre érdemes szintén, hogy utalások esnek Eriol limpé-ivására Gilfanon

otthonában („a Száz Kémény Házában"). A Tűnt játék kis házában (I. kötet

22. old. ) Lindó azt mondta Eriolnak, nem adhat neki limpé italt:

Turinqi szerencséltethet ezzel csak idegent itt, és olyat csak, aki aztán mind-

örökre köztünk marad, s elmenni csak akkor megy el, ha az elveszett ro-

koncsaládok keresésére indul.

Maga Meril-i-Turinqi, mikor Eriol felkeresi őt limpét kérve, igen komolyan

válaszol (I. kötet 136-137. old.):

Ha innál az italból... egy szív lennél velünk... mikor a tündék s emberek a

nekiindulásnál harcba keverednének, akkor ki mellett állnál, hallod-e? És

addig is, nem érted-é, itt kell maradnod mindörökkön csak velünk, s miféle

vágy fog majd emészteni, magad igaz rokonaiért?

Az I. kötetben (335. old.), Eriol felpanaszolja Lindónak, hogy nem részesülhe-

tett az italban, mire Lindó, figyelmeztetvén öt, „ne higgye, hogy áthághatja a

határokat, miket Ilúvatar szabott", közli vele, Meril nem mindörökre utasította

cl öt. Ezzel a szövegrésszel kapcsolatban írta apám: . Eriol Tavrobelbe megy

-Tavrobel után iszik limpét".

A C-ből vett közlés, mely szerint Eriolt „utolsó napjaiban nagy vágy" emész-

tette volna „honi partjainak fekete sziklái iránt, ahogy ezt Meril is mondta",

világosan utal a Melkó megláncolásának ama részére, melyből fentebb idéz-

tem (I. kötet 134. old.):

Aztán mi lesz egy őszi napon, idesüvöltenek néked a szelek, tajtékkal száll

sirály madár, és lám szíved csak azt érzi, fáj, és boldogságod ingatag hullá-

mok hajóján leled inkább, bizony, sötét honod, vad partfokod vonz messze

innen.

Lindó utalása - a Tűnt játék kis háza fentebb idézett részében - arra,

hogy az eldák Tol Eresséából nekiindultak, „elveszett rokoncsaládok keresésé-

re", hasonlóképpen kapcsolatban lehet a Nekiindulás említésével (melyre még

nem érett meg az idő), azzal, hogy az „Elveszett Tündék" felkelnek „az orkok

és nauták ellen", és „a sziget-tündék és az Elveszett Tündék" megvívják a Ros

Csatáját. Nem világos, pontosan kiket is kellene értenünk az „Elveszett Tün-

dékben; de a Gilfanon meséjében (I. kötet 337. old. ) a Nagy Földek minden

tündéi, „akik sose látták meg Kór fényességét" (ilkorinok), ha elhagyták az

Ébredés Vizeit, ha nem, „a világ Elveszett Tündéi" névre hallgatnak (a mesé-

ben), és alkalmasint ez lehet itt a kifejezés értelme. Akkor föl kell tételeznünk,

hogy Tol Eresseában csak Kor eldái (a „Száműzöttek") éltek, meg azok a

noldók, akik Melkó rabságából szabadultak; a Nekiindulást várták, mint majda-

ni nagy expedíciót Tol Eresséából azok megmentésére, akik sosem jöttek el a

Nagy Földekről.

Az (5)-ben találkozunk Tol Eresséa visszavonszolásának motívumával, a

sziget keletebbre kerül az óceánon, Anglia földrajzi helyzetébe - Anglia lesz

(ld. I. kötet 35. old.); hogy pedig az a rész, amit Ossé leszakít, Íverin Szigete,

Írország: ez a qenya szótárban kereken kifejtve áll. A Ros-félsziget talán Bre-

tagne.

Itt is olvashatjuk a tündék „fonnyadásának, hervadásának, tűnésének"

motívumát - és világos meghatározását - ahogy áttetszőek, hártyaszerűek

lesznek, láthatatlanná is (végül hihetetlenné) az emberfaj zöme számára. Ez a

korai mitológia központi koncepciója: a „tündérek", ahogy most az emberek

felfogják őket (amennyiben érzékelik létüket, s helyesen), maguk vállak ilyen-

né. Nem voltak mindig ilyenek. És talán a legfigyelemreméltóbb még ebben a

figyelemre méltó szakaszban az is, hogy az Istenek végérvényesen és gyakor-

latilag teljesen visszahúzódnak (ők, akikhez az cldák, mint korábban olvashat-

tuk, természetükre úgy hasonlítottak), ezentúl nem törődnek már „a világ" dol-

gaival, a tengeren túli Nagy Földekkel. Persze van bánatuk, gyászuk, vagyis

azért mégse teljes közönnyel figyelik a történéseket (mi zajlik az emberek vilá-

gában); de már végképp távoliak ők, elrejteztek Nyugaton.

Az (5) további jegyei: Tavrobel Aranykönyve, és a Csata, az Égtető Han-

gásáé, rövid magyarázatra szorulnak. Közlök egy különálló szakaszt a C jegy-

zetfüzetből, címféléje: „A Bűvös Nap Újralobbantása. Nekiindulás. "

(6) A tündék próféciája az, hogy egy nap ők majd nekiindulnak Tol Eresseából,

és a világba érkezvén összegyűjtik minden hervadó-sorvadó rokonságu-

kat, azokat, akik egyre a világban élnek, s akkor elindulnak Valinor felé—

a déli vidékeken át. Erre csak az emberek segítségével lehetnek majd

képesek. Ha az emberek segítenek nekik, a tündérek elviszik az embe-

reket is Valinorba-azokat, akiknek vágya oda jutni-nagy csatát vívnak

Mclkóval Erumániban, megnyitják Valinort.9 A Laurelin és a Szilpion

újralobbantása is következhet, s hogy a hegyfalat lerontják, szelíd ragyo-

gás fogja elárasztani az egész világot, a Napot és a Holdat pedig vissza-

vonják. Ha az emberek nem segítik őket Melkó ellen, akkor jön az Iste-

nek. Hajótörése, a tündérek vége is elkövetkezik-talán maga a Nagy Vég.

A szemközti oldalon ez áll:

Ha a Fákat újralobbantanák, Valinor minden útja tisztán látható-járható len-

ne - és az Árnyékok Tengere tisztán s szabadon megnyílna -, emberek és

tündék egyképp élveznék az Istenek áldottságát, és Mandosz kiürülne.

Ez a prófécia egyértelműen ott van Vairénak Eriolhoz intézett szavai mögött

(I. kötet 26-27. old. ): „... a Nckiindulás Napja" az lesz, amikor „az emberek

fiai-lányai" is „áradni fognak Arvalin útjain mind Valinorba".

Mivel „a Napot és a Holdat... visszavonják", ha a Két Fa újra világol, úgy

tűnik fel itt, hogy „a Bűvös Nap Újralobbantása" (melyre áldomást is ittak Mar

Vanwé Tyaliévában, I. kötet 22. old. ) a Fák újbóli felfényeltetésérc vonatko-

zik. De a (4) -ben ott egy idézet: „»A Bűvös Nap Újralobbantása« részben a

Fákhoz, másrészt Urwendihez kötődő esemény", míg A Nap és a Hold mesé-

jében (I. kötet 259. old. ) Yavanna láthatóan megkülönbözteti egymástól a két

elgondolást:

»Sok dolognak kell történnie, az Istenek elagganak, a tündék kevés híján cl

is múlnak addig, és csak akkor lobbanhat kevéske fény is c Két Fából, vagy

a Bűvös Napból«, és az Istenek nem tudták, miről beszél, mikor a Bűvös

Napot emlegeti, és meg soká nem is tudták meg.

A (xix) idézete nem teszi világossá az utalást: „Eárcndel visszatér a firmamen-

tumról végleg, aztán nyomban Korba megy Voronwéval, látni akarja, ég-e már

a Bűvös Nap, visszatértek-e már a tündék"; de a következő elszigetelt jegyzet

a Bűvös Nap Újralobbantásáról kifejezetten Urwendi újrafelkeltét jelenti:

(7)       Urwendi Móru foglya. (Melkó elérte, hogy kibukjon hajójából, és azóta

csak a Hold mágikus). A Nekiindulás és az Erumáni Csatája megszaba-

dítja öt és újralobbantja a Bűvös Napot.

Ez a „kibuktatás" a Naphajóból, Melkó műve, valamint a Nap „mágiájá-

nak" elveszte utalásként megjelenik a (4)-bcn is, ahol a szöveg hozzáteszi még,

hogy Urwendi a tengerbe hullt, ott lelte „halálát". A Melkó tolvajlása című

mesében azt olvassuk (I. kötet 218. old.), hogy az üreg, melyben Melkó

Ungwelianttal találkozik, pontosan az a hely, ahol a Nap és a Hold börtöne lesz

azután, mert a „az ősszellem", Móru valójában Ungweliant. Az Erumáni

Csatája előjön a (6) egyik utalása révén is, és talán itt is erről van szó: „az

utolsó harcról Valinor síkján" mint azt Gilfanon jövendölte (5). De az (5) utolsó

része azt mutatja, hogy a Nekiindulásból semmi se lett, a próféciák nem teltek

be.

Nincsenek további hivatkozások arra sem, hogyan vonszolta el Tol Eresséát

az óceánon át a nagy bálna, Uin sem Íverin Szigetéről nem olvashatunk itt

mást, és a Rös Csatájáról sem; ám egy figyelemre méltó „túlélő" írás, érinti ezt

a témát [idézzük az (5)-öt]: „Nagy csata emberek közt az Égtető Hangásánál

(most Fonnyadott Hangás), jó három mérföldre Tavrobeltől", pontosabban ennek

utóéletét. Sebtén, ceruzával odavetett jegyzetről van szó, és egy véglete-

sen bonyolult szövegről, címe: Epilógus. Kezdődik egy rövid bevezető jegy-

zettel:

(8)       Eriol menekül a hervadó tündékkel a Magas Hangás Csatájából (Ladwen-

na-Dhaideloth), és átkel a Gruiron és az Afroson.

A Mesék könyvének utolsó szavai. Írta Tavrobelben Eriol, mielőtt

pontot tett volna a könyv végére.

Ez képviselné azt a fejleményt, melyet az (5) célszerűnek és kívánatosnak

tartana, vagyis hogy Eriol „láthatná a végső dolgokat, végezné be a könyvet";

de a C különálló jegyzete szerint apám bizonytalan volt c kérdésben, még azok

után is, hogy az Epilógust írta: „Tavrobel írójának Előszava (vagyis: ilyen

Előszó szükséges) elmondja, hogyan találta meg Eriol irományait, hogyan rakta

össze a részeket. Epilógusa a Ladwen Daideloth Csatája után készült. "

A Gruir és az Afros folyó is előjön az (5) végén, a csatáról szóló szakasz-

ban. Mivel innen megtudjuk, hogy a Hangás mintegy három mérföldnyire volt

Tavrobeltől, a két folyó pontosan az, amelyikre A Nap és a Hold meséje utal:

„Tavrobel Tornya... a folyók mellett" (I. kötet 251. old. és 2. jegyzet). Szétszórt

jegyzetekben a csatát nevezi apám így is: „az Égitető Csatája", valamint „Dor-

na-Dhaideloth Csatája"10

Közlöm most az Epilógus szövegét:

És most a fényes idők vége igen elközelgett, és halljátok, minden szép-

ség, mely még e földön volt-Valinor elképzelhetetlen kedvességének töre-

dékei, és Valinorból jött a tündék népe rég, nagyon rég-, most ez mind

füstté válik, eltűnik. Íme, álljon itt pár mese, jól-rosszul mondott emlékek,

hadd tudjunk meg valamit legalább mind a bűvöletről és csodáról, e hely s

Eldamar közt, melyről is többet tudhattam meg, mint bárki más halandó

ember, mióta vándor lépteim e szomorú szigetre vezettek.

Erről a csatáról, ott a magasföldi hangáson, melynek teteje a tágas ég-

bolt - nem volt Manwé köpenyének kék redői mellett más hely, hogy ilyen

közel legyen az éghez, se ily székességc, sem ily jól párnázott-, ami rette-

netet láttam, dolgokat, elmondottam.

Már hervadnak a tündék bánatban, és a Nckiindulás romokban, és csak

Ilúvatar a mondhatója, lobbanhatnak-e új lángra a Fák valaha is, míg a

világ. Íme, ellopóztam én éjten a dúlt hangásból, és utam kanyargózva ve-

zetett le Üvegcsermely-völgyébe, de a Nap húnyta feketült a tüzek kormá-

tól, és a vizek a folyókban tclistcli sűrűitek az emberek háborújával és a

viszály borzalmaival. Akkor szívem keserű lett, látván a jó föld csontjait

csupaszra tépve, a szelekben, az emberek pusztító kezei nyomán, ahogy a

hangást széttépázták, és a páfrányokat, és égettek-perzseltek mindent,

Melkó tiszteletére lángolt a gonosz tűz, és a pusztítás szelleme reszketett

benne sárgán; és a méhek dünnyögős gyűlhelyei, hol egész nap e dalukat

danászták, és a feketeáfonya-bokrok, melyek ősidők óta oly dúsan ontották

a mézet, Tavrobelig a lejtőn, lefelé-ezek most a nyers vörös földbe tapos-

va, roncsolódva felismerhetetlenségig, pusztultak, és nem volt se dünnyögő

dal, se bohóka tánc a légben, csak a pestises vész múlás torz alakzatai és

otromba bődületei mindenütt.

Most a Nap lehalt, s akkor, íme, elértem azt a büvös-nyűgös erdőt, hol

egykoron ősidei tölgyek állottak szilárdan az alantabb sűrűből szökkenvén

az égnek, kisebb bükkök és karcsú nyírek közt, de mind irtva voltak eszte-

len emberek szörnyű szekercéi nyomán. Ó, jaj—itt egykoron az ösvény bű-

völetekkel volt vezérelve, zene tapodta, bűvölet kanyargott vele, és ezen az

úton mentek a tündék vadászni olykoron. Sokszor láttam itt őket s Gilfanont,

s lovagoltak ők királyokként hallali szavára, és arcuk a nap fényében olyan

volt maga, mint a friss hajnal, és aranyhajukban a szél diccsel turkált, virá-

gok közt így, hajtogatózva, és hangjuknak erős muzsikája volt, mint a tenger

szava, volt, mint a trombita harsanása, és mintha szólt volna ugyanakkor

számlálhatatlan hegedű, pengett volna miriád hárfa édesen. És láttam még

Tavrobel népét a Hold alatt, és ott lovagoltak és táncoltak a két folyó völgy-

ölén, ahol a szürkén szökkenő híd az összefutó vizeket átíveli; és ők fürgén,

röppenve haladtak, akárha álomba öltözötten, és ékkövek ékesítették őket

talpig-szürke harmatig, hűsig, fűig, és fehér köpenykéjük lengette a Hold

fehérezüst tündökletét, és........................ dárdáik is ezüst fényekkelcsil-

lámvillámlottak.

És most szomorúság és............... . jött a tündékre, üresTavrobel, íme,

mind elmenekültek [? félve], az ellenség, mely ott ül a tönkretett hangásban,

nem lehet három mérföldnyire sem; azok, akiknek keze tündevértől vöröslik,

és akiknek keze saját fajtájukétól csakígy, és ott van mind, aki Melkó szövet-

ségese lett, a Gyűlölet Nagyuráé, aki az orkokért és a gongokért harcolt, és

ott vannak, akik a világ ocsmányul rontó szörnyei - vakon, dőrén, s hogy csak

a pusztítás tudása az ilyennek magának egyetlen jegye. A tündérek ösvénye-

iből a szomj poros útjai lettek [? agyonnyütt vonszolódásra], és ember ember-

nek ott nem köszön, sietve megy tovább, másikát ne is lássa.

Ekképpen hervadtak a tündék, és lett ez a szigetet övező vizek miatt, és

még inkább az ö olthatatlan szeretetük okán, mely alig néhányukat hagyta

csak elmenekülni, de ahogy az emberek még nagyobbra nőttek, és kövé-

rebbek lettek, mindenképp nagyobbak, ők így hervadtak és fonnyadtak, fo-

gyatkoztak meg most már végképp; és későbbi napok jöttek, mikor már

szemöldökránccal kérdezhette akárki, kik is azok a tündérek - hazugság-

alakok, miket asszonyok és férfiak gyermekeknek jelenítenek meg csak

fondorul -, és kik is ezek, a tündérek, kik? Némelyek felelik erre: emlékei

fonnyadt derengésnek, tűntek, fák ellibbent semmi-drága szerelmetessége-

inek ködképci, harmatcsillanások képzete mind, a szélnek valami lehelet

hangocskája, mintha éledhetne még, de nem... mások azt mondják, ők van-

nak kevesebben: „Igen parányiak és törékenyek a tündérek manapság, de

van szemük, hogy lássanak, fülük, hogy halljanak, és Tavrobel s Kortirion

tele van még [? ezzel] az édes népséggel. Ismeri őket a Tavasz, a Nyár is,

Tél idején még mindig köztünk vannak, de a leginkább mégis Ősszel bújnak

elő, az Ősz az ő évadjuk, mert hervadozók maguk is, mint akkoron minde-

nek a világban. Milyenek lesznek e földnek álmodói, ha így éri őket telük.

Hallga, ó, fivéreim, mondják ők, a kis trombiták fuvallnak; halljuk elkép-

zelhetetlen parányihangszerek hangját. Mint szél sörénye, mint titkos áttet-

szőségek fátyla, Tavrobel nagyura, Gilfanon kilovagol ma éjjel, népe köröt-

te, és űzik a tünde szarvast a sápatag ég alatt. Feledett lábak zenéje, leve-

lek izzása, fű hirtelen hajladozása,11 és vágyódó hangok mormolászása a

hídon - és már nincsenek is sehol.

De lássátok, Tavrobel nem fogja ismerni maganevét, és a föld megvál-

tozik, és még ezek az én írott szavaim is odaveszhetnek; és így teszem le a

tollat, és így szűnök meg a tündérekről beszélni.

S itt egy másik szöveg, mely ezt a témát tárgyalja: a Kortirion a fák közt

(1915) prózai bevezetője, amelyet az I. kötetben (34-35. old. ) közöltem már,

de most megismétlem:

(9) Mármost úgy esett, hogy a tündérek egy darabig a Magányos Szigeten

időztek a Melkóval vívott nagy háború és Gondolin bukása után; s épí-

tettek egy szépségesvárost a sziget közepén, melyet fák öveztek. És ezt

a várost Kortirionnak nevezték el, méghozzá mert emlékeztek Valinor-

béli ősi lakhelyükre, Korra, meg azért is, mert ez a város szintén dombon

állt, volt egy nagy tornya is, magas, szürke, emeltette pedig a város ura,

Inwé fia, Ingil.

Szépséges volt Kortirion, szerették is a tündérek igencsak, s még

nagyobb és még szebb lett versben és ének szavában, de vigassággal is

tündökölt; hanem az Emberek áruló, gyönge szíve miatt elkövetkezett a

Nekiindulás ideje, s a tündérek még egyszer mcglobbantották Valinor

Bűvös Napját. S ezért lett, hogy a Bűvös Nap halott, kiégett, és a Magá-

nyos Sziget is visszahúzódott aNagy Földek határain túljára, és hogy

maguk a tündérek szétszóródtak a világ mindenféle útjaintájain, és most

az emberek lakoznak ezen a megfakult szigeten is, melynek ősi - nemes

- napjairól itt sem tudnak, nem is akarnak tudni. Mégis, az eldák és a

noldók némely legöregebbje itt maradt, ezen a szigeten él, s az ő dalaik

hallhatók emitt-ott, a partokon, hol egykor a Halhatatlan Nép tündéries

lakózóhelye volt.

És úgy érzik a tündérek, s úgy érzem én is, ki ezt a várost ismerem

és gyakran jártam girbegurba utcáit, tereit, igen, hogy az ősz ideje, leve-

lek hullásának évada az évnek az a kis szaka, mikor némely Ember

szívében is feltámad valami vágyódás - vagy emlék megnyílik a kép-

zelet, s talán a szem is, derengve sejtvén, milyen volt a világ, amikor még

élt szépséges szép körén az igaz érzés, csengett a tiszta nevetés. Gon-

doljatok Kortirionra - s szomorkodjatok! De hát valóban kihalt volna

minden remény?

 

Most fordítsuk figyelmünket magára Eriol történetére. Apám korai elkép-

zelései a tengerészről, aki Tol Eresseába érkezett, megint csak célzások-utalá-

sok formájában maradtak ránk a kis C jegyzetfüzet lapjain; és ennek az anyag-

nak jó része is olyan, hogy érdemileg reprodukálni igen nehéz.

Talán a legkorábbi az a jegyzetegyüttes, mely az „Eriol életének történetei"

címet viseli, s az I. kötetben közöltem is (némely részlet kihagyásával, melynek

ott nem volt szerepe; ld. I. kötet 32. old. ), most ismétlem ezeket a részeket,

kiegészítve az elhagyatottakkal.

(10)                 Eriol eredeti neve Ottor volt, ám ő így hívta magát: Waéfre (óangolul:

„nyughatatlan, bolyongó"), és élete jószerén a tengereken telt. Apjának neve

Eoh volt (óangolul: „ló"); és Eohot megölte fivére, Beom, méghozzá vagy „ost-

rom", vagy „nagy csata" során. Ottor Waéfre az Északi-tenger Heligoland

nevű szigetén telepedett le, és elvett egy fiatal nőt, név szerint Cwént; két fiúk

volt, Hengesti és Horsa, „Eoht bosszulandó".

Akkor tenger-vágy fogta el Ottor Waéfrét, Eárendel fia volt ő, sugara alatt

született, és Cwén halála után otthagyta zsenge gyermekeit. Hengest és Horsa

megbosszulta Eoht, és nagy törzsfők lettek; ám Ottor Wáefre, az örök kereső,

meglelte valóban Tol Eresséát (se uncúpa holm), „az ismeretlen szigetet".

Tol Eresseában újra nősült, miután a limpé italtól megifjodott (itt az óangol

alakja is: líp), elvette Naimit (Éadgifu), Vairé unokahúgát, és fiuk született,

Heorrenda.

Mondják továbbá, kicsit következetlenül (bár magában a dolog igen érde-

kes, és sehol másutt nem jön elő különben), hogy Eriol szólott Wóden, Punor,

Tíw etc. tündéreivel (ezek az óangol nevei oly germán isteneknek, kiknek az

óskandinávban Ódinn, Pórr, Tyr a neve formája), s ezek őt Manweggel,

Tulkásszal és egy harmadik (olvashatatlan nevű) istenséggel vélték azonosít-

hatni, szóval, mintha a nagy valák egyike lett volna ő.

Eriol felvette az Angol nevet.

Így adódik hát, hogy Eriol és fiai révén az Engle (az angolok) nagy tündér-

hagyományokhoz jutottak: a tündérekről az Iras és a Wéalas népe (az íreké s

a walesieké) elferdített dolgokat mesél csak.

Született pedig ekképpen egy sajátlag angol tündér-tudomány, éspedig va-

lódibb-igazabb, mint bármi hasonló a keltás földeken.

Eriolról sehol másutt nem halljuk, hogy megnősült volna Tol Eresseában;

fia, Heorrenda említődik azonban (ha nem is úgy, mint Eriol fia) a Gondolin

bukásának bevezető átkötésében, mint aki „azután" Meril leányzói-nak egy

énekét lefordította saját népe nyelvére. Heorrendára kicsivel több fény vetül

majd e fejezet során.

Ezekhez a jegyzetekhez kapcsolódik egy címoldal, azután egy prológus,

mely azonban pár sor után megszakad:

(11)                 Hcorrenda Aranykönyve

úgy is, mint

Tavrobel meséinek

könyve

Haegwudu Heorrendája

Írtam ezt a könyvet amaz írások felhasználásával, melyeket atyám Waéfre

(kit a gnomák az ő honának vidékei szerint Angolnak neveztek), a szent

szigeten tartózkodván a tündék napjaiban, papírra vetett; és sok mindent

hozzáadtam magam is, abból, amit az ő szeme nem láthatott már azután;

ám ily dolgok elmondásánál nem tartunk még. Mert tudjátok

Itt tehát az Aranykönyvet Eriol írásaiból toldogatta össze fia Heorrenda-ellen-

tétben az (5) közlésével, mely szerint valaki más, névtelen illető tette ezt, de az

Epilógussal (8) sem épp összhangban, hol is az áll, maga Eriol folytatta és

zárta le a könyvet „pontot tett... a végére".

Mint korábban mondtam (I. kötet 32. old. ) az Angol név a mai „English-

nek (értelme szerint angol) felel meg, és az angolok ősi honára utal, itt éltek,

mielőtt az Északi-tengeren átkeltek volna, vándorolván. (Az Angol/Eriol szó-

fejtésével - értelmezésével - kapcsolatban ld. I. kötet 32. és 368. old., itt még:

az „Eriol" = „vasszikla" etimológiáról is).

(12)                 Létezik egy genealógiai tábla is a (10) sémához kapcsolódva, meglehe-

tős összhangban azzal. A táblázat két formában is leíródott, ezek egyeznek,

kivéve egyetlen pontot: Beorn, Eoh fivére helyett az egyikben azután Hasen

of Isenóra áll (óangolul: „vaspart"). Ám a táblázat végén jelenik meg mind e

korai, Eriolt érintő anyagok leglényegesebb mozzanata: Hengst és Horsa, Eriol

két fia Cwéntől (Heligolandon), valamint Naimitól született fia, Heorrenda (Tol

Eresséából), egyazon kapcsos zárójelbe kerülnek, nevük alatt pedig ez áll:

meghódították Íeget

(„seo unwemmede Íeg")

neve most Englaland

s az itt lakozók neve: Anglocynn avagy Engle

Íeg óangolul „sziget"; seo unwemmede Íeg „a folttalan sziget". Említettem

korábban, hogy apám írt egy verset 1916 júniusában Étaples-ban, s ennek „A

magányos sziget" címet adta, és a költeményt Angliának ajánlotta a vers óan-

gol címe Seo Unwemmede Íeg.

clemfordítással alakult, Mindon-Gwar. (Mindon, akár Tirion, azt jelentette,

éspedig mindvégig, hogy „torony". A Kor/Gwár jelentés nincs megadva itt,

ám mind A tündék érkezése, mind a gnoma szótár úgy magyarázza, hogy Kör

dombjának kerekségét érzékelteti. )

A jegyzet így folytatódik (óangol formákat használván): „Wíelisc Caergwár,

Englisc Warwich. „Ekképpen a Warwick War-eleme ugyanabból a forrásból

való, mint a tünde Kortinon Kor-ja, s a Mindon-Gwarban a Gwar. 12 Vége-

zetül azt olvashatjuk: „Hengest fővárosa Warwick volt. "

Továbbá: Horsa (Hengest fivére) összefügg az Oxenaford névvel (óan-

gol: Oxford), melynek megfelelői a q[enya] Taruktarna és a gnoma *Taruithorn.

Eriol fiainak harmadikja, mondják, Great Haywoodban székelt (e „fővá-

ros": az a staffordshirc-i falu, ahol szüleim 1916-17 között laktak, Id. I. kötet

34. old.); és ennek qenya -megfelelői Tavaros(sé) és Taurossé, a gnoma

Tavrobel és Tavrost; valamint Englisc (ti. óangol) Haegwudu se gréata, Gréata

Haegwudu.13

Ezek a jegyzetek azzal a közléssel zárulnak, hogy (következésképp)

„Hcorrenda Kört vagy Gwárt így nevezte: »Tún« „E koncepciók összefüg-

gésében ez nyilvánvalóan az óangol tún szó, jelentése körbekerített település,

amiből is a mai town (város, kisebb városka) származik, és azok a helynevek,

melyeknek -ton a végződése. Tún többször is megjelenik az  Elveszett mesék-

ben, mint későbbi korrekció, netán alternatív alak Korhoz, s a változások, nem

vitás, onnét kelteződnek, mikor a város neve Tún volt, a Kór név pedig a

dombot jelölte csak, melyen állt. Később a Tűn átalakult, lett Túna, lásd A

szilmariiokban; akkorra nem volt semmi olyan mellékértelme már, hogy

„lakozóhely", és minden eredeti jelentéstartalmától elvált, mint látjuk itt, az

óangolban tún, Hcorrenda „town"-ja.

Összehozhatók-e mind ez anyagok, hogy egybefüggő elbeszélés legyen az

eredmény? Azt hiszem, igen (elismerve, hogy Eriol életében akadnak „össze-

békíthetetlen" belső eltérések), és a dolgokat így rekonstruálnám:

-           Az eldák és a megmentett noldók elhagyják a Nagy Földeket és Tol

Eresséába érkeznek.

-           Tol Eresseában sok várost és városkát építenek, és Alalminóréban, a sziget

központi részén Inwé fia Ingil megépíti Koromas városát, „Kor Száműzöt-

teinek Pihenőjét" („száműzöttek", mert nem térhetnek vissza Valinorba);

és Ingil nagy tornya adta a város nevét: Kortirion (Id. I. kötet 22. old.).

-           Ottor Waéfre Heligolandról érkezett Tol Ercsseába, és lakozott Kortirionban

a Tűnt játék kis házában; a tündék Eriolnak nevezték őt, vagy honának

„vassziklái" okán így: Angol.

-           Egy idő múltán, hogy bőségesen megismerhette az Istenek, tündék és em-

berek ősi történetét, Eriol elment Gilfanont meglátogatni városába,

Tavrobclbe, s itt írta le mindazt, amit megtudott; végül itt kortyolta az első

limpé kortyot.

-           Tol Eresseában Eriol megnősült, született fia is, Heorrenda (féltünde!) Az

(5) tanúságaképpen Eriol Tavrobelben halt meg, elemésztette vágyódása

„honi partjainak fekete sziklái iránt"; ám a (8) szerint tovább élt, nem vitás,

és megélte ilyképp az Égtető Hangás Csatáját is.

-           A Nagy Földek Elveszett Tündéi felkeltek Melkó szolgahadának uralma

ellen; és sor került - nem jó időben - a Nekiindulásra, mikor is aztán Tol

Eresséát a tengerfenéktől eloldozták, áthúzták az óceánon, és odahorgo-

nyozták a Nagy Földek mellé. Nyugati fele leszakadt, ahogy Ossé a szige-

tet visszahúzta volna, s ez lett később Íverin (=Írország).

-           Tol Eresséa most így a mai Anglia földrajzi helyére került.

-           Rös nagy csatája a tündék vereségével végződött, vissza is húzódtak ők,

rejtekezvén. Tol Eresseába.

-           Gonosz emberek hatolnak be Tol Eresseába, velük orkok, más ellenséges

lények.

-           Az Égtető Hangás Csatája Tavrobcltő! nem messze, végignézi a (8) szerint

Eriol, aki befejezi egyszersmind az Aranykönyvet.

-           A tündék fonnyadása-hervadása; láthatatlanná tűnnek majd minden embe-

ri szemnek.

-           Eriol fiai-Hengest, Horsa és Heorrenda-meghódítják a szigetet, lesz pedig

ez „Anglia" (England). Nem ellenségesek ők a tündékkel, és innen lesz az

angoloké a „tündérek hű hagyománya".

-           Kortirion, a tündérek ősi lakozóhelye, angolul Warwick, Hengest lakozott

itt, míg Horsa Taruithornban (Oxford), Heorrenda pedig Tavrobelben (Grcat

Haywood). A (11) szerint Heorrenda fejezte be az Aranykönyvet.

Ez a rekonstrukció, lehet, nem minden részletében „helytálló": való igaz,

minden ilyen kísérlet eleve önkényes lehet már, hiszen firka jegyzeteket cgyen-

értékesít, az eszméket mind azonos időbe helyezi, egymással kapcsolatba hoz

dolgokat, melyek nem volnának erre alkalmasak. Mindazonáltal úgy hiszem,

érdemben jól mutatja ez az összeállítás, hogyan gondolkozott apám az Elve-

szett mesék elbeszélésszerkezete felől, milyen „rendezést" képzelhetett; és

azt hiszem, továbbá, hogy ez is lehetett a Mesék elgondolt szerkezete, s a ránk

maradt történetek mélyén ez az alapséma lapul.

Egyszerűség kedvéért a továbbiakban ezt az elbeszélést így nevezem majd:

„Eriol históriája". Lényegi, legmarkánsabb vonásai - szemben a későbbi tör-

ténettel -, emeljük ki: Tol Eresséa „Angliává" alakulása, a tengerész korai

felbukkanása (az egész história vonatkozásában), szerepének fontossága.

Lényegében ez történt: apám eszméket fedezett fel (kísérletezgetett velük,

mielőtt döntött volna az egész koncepció radikális alakítása-átalakítása felöl),

minek során Eriol fontossága nőttön nőtt.

(14) Igen nyersen maradt jegyzetekből, firkantásokból kivehetjük, hogy Eriolt

nagyon, de nagyon gyötörte a honvágy, s így esett, hogy vitorlát is bontott,

fiával, Heorrendával Meril-i-Turinqi tiltása ellenére méghozzá (ld. a Melkó

megláncolása című mesét, I. kötet 130-159. old. ); de az is célja volt ezzel a

lépéssel, hogy „sürgesse a Nekiindulást", amit „hirdetett" Kelet földjein. Tol

Eresséát visszahúzták a Nagy Földek határaiig, de akkor egyszerre az jött,

hogy ellenséges népek, név szerint guidlinok és brithoninok (és az egyik

jegyzet szerint rúmhothok, rómaiak) özönölték cl a szigetet. Eriol meghalt, dc

fiai, Hengest és Horsa legyőzték a guidlinokat. Mivel azonban Eriol engedet-

lennek bizonyult Meril parancsának dolgában, s mielőtt a Nekiindulás való igaz

ideje beérett volna, visszament, hiába volt minden, mert „átok ült mindenen",

és a tündék hervadtak-tűntek a háború zaja és gonoszsága közepette. Elszige-

telt feljegyzés utal egy „különös próféciára, miszerint egy jóakaratú ember, aki

azonban az emberek dolgaira vágyna eközben, semmivé teszi a Nekiindulást".

Ekképpen Eriol döntő szerepet kapott (volna) a tündék históriájában, nincs

rá adalékunk mindazonáltal, hogy ezek az elgondolások ezeken a kezdeti -

találgató - tonnákon túljutottak volna.

 

Mondtam már: úgy gondolom, hogy a fentebb vázolt rekonstrukció „Eriol

históriája") lényegében azonos az Elveszett mesék vázrendszerét megalapozó

elképzeléssel. Így lehet ez mind pozitív, mind negatív okoknál fogva: pozitív

jelleggel tehát, mert ott még mindig Eriol neve, és azért is, mert Gilfanon, aki

(Ailiost helyettesítve) később lép be a Mesék cselekményébe, idézetben elő-

jön fentebb (5), s ez a rekonstrukció egyik támköve; negatívval, mert igazából

semmivel sem mond ellent ennek a megközelítésnek. Nincs rá sehol „kifejtett"

utalás az Elveszett mesékben, hogy Eriol Angliából érkezett volna. Az elején

(I. kötet 16. old. ) „egy utazó messzi honokból", ez csupán ő; s az a tény, hogy

a történet, mit elmond Véannénak korábbi életéről méghozzá, jól egybevág

más beszámolókkal, melyek szerint is hona kifejezetten Anglia: mindez azt

mutatja, hogy a történet maradt, míg a geográfia változott; amiképpen honának

„fekete partjai" túléltek, ott vannak későbbi írásokban, lettek Britannia nyugati

partjai, miközben legkorábbi utalásul (reájuk) ott az Angol szó etimológiája,

„vassziklák" (saját neve=Eriol, a „tengerek közti" földről), az angeln dánul

félszigetet jelent, onnét jött ő, ld. I. kötet 368. old. Tény, hogy létezik Eriol

életének egy igen korai, aztán elvetett vázlata, mely érdemben ugyanennek a

történetnek a vonásait mutatja - rajtaütés apjának lakozóhelyén, (ez esetben

Eoh kastélyának lerontása fivére Beorn által, lásd a (10) idézete), Eriol fogsá-

ga és menekülése - és ebben a jegyzetben áll, hogy Eriol aztán „vándorolt a

Központi Földek vadonain át a Belföldi Tóhoz, Wendelsaehez [óangol: a

Mediterráneum], s innen „A Nyugati Tenger partjaiig", ahonnét eredetileg az ő

atyja is érkezett. A Tinúviel meséje Átkötésének gépiratos szövegében a Ke-

leti Hegyekből lezúduló vad emberek említése, meg a hercegé, aki „ha legma-

gasabb bástyájáról körbenézett", mintha azt foglalná magában, hogy ez idő tájt

Eriol eredeti hona valami „kontinentális" régióban Iclcdzett.

Az egyetlen utalás arra, hogy ez a nézet netán mégsem helyes, amennyire

látom, egy korai, bonyolult cselekményt költeményben lelhető, melynek szö-

vegét alább közlöm.

Ránk maradt c vers legkorábbi, nyers vázlata-terve; az eredeti cím ez volt:

„A vándor hűsége", és nem világlik ki belőle, hogy eredetileg háromrészes

költeménynek készült. Apám rendre alcímeket írt c vázlatok-tervezetek fölé-

be, s három részre osztotta ezzel a verset: Prelúdium, A szárazföldi város és

A szomorúságos város, végül azzal a (feltételezhető) gyűjtőcímmel, hogy A

szomorúságos varos; és mögötte keltezés, 1916 március 16-18. A teljes vers

egyetlen ránk maradt másolatán az összefoglaló cam: Az álmok városa és a

jelen szomorúság fészke: a három alcím pedig: Prelúdium (óangolul

Foresang), Az álmok városa (óangolul Paet Sláepende Tún) és A jelen

szomorúság fészke (óangolul Seo Wépende Burg). Ez a szöveg igy keltező-

dik: 1916. márciusa, Oxford és Warwick; átírva 1916 novemberében, Bir-

mingham. „Az álmok városa" maga Warwick, az Avon folyó menti város, a

jelen szomorúság fészke pedig Oxford, a Temze mellett, az első világháború

idején; nincs nyilvánvalónak mondható összefüggés itt sem Eriollal, sem az

Elveszeti mesékkel.

Prelúdium

Apám atyái hajdanidején még,

Hogy jöttek ők, s meggyökeresedett

Sok nemzedék, kerten, folyó ligetjén,

Füvet illattal lengető mezőkön:

Sok nyár látta, ahogy sárga tűzén ég

Kék írisz, s nád hajlong, s csurom fény

A virágtenger, és arany gyümölcsöket

Fal mögött fák érlelnek súlyos őszön.

 

Sárga nárciszok fák sora-tövén

Bókoltak tavaszon, s a férfiak

Nevetve munkadalt zengtek, s a fény

Villantotta napesti, zajos italukat.

Könnyű álom szállt, méhe-zümmögéssel,

A kis ház kertje dúsan állt virágban,

Áldott napok kergetőztek a széllel.

És hajnal harsant szirmos trombitában.Alkony hullt - ó, de rég,

S most nincs dal. nincs vígság, nincs aratás,

És - vándor, én - bolyongok szerteszét.

Nincs többé hü városon lakozás.

 

Az álmok várvsa

Hány nap múlt itt köröttem csöndesen,

Ó, feledés édes-vén városa!

Álmok szövődtek bűvös éjeken,

Világ zaja nem visszhangzott soha,

Levelek óvtak, szilfák, sűrejükkel,

S az Avon gurgulázott itt tova,

Dala csobbant, és mintha méz nedűkkel

Mosta volna el, őszig, bánatunk.

(Arany levelek hulltak, sustorogtak,

Míg a sötét víz lángolt-és kihunyt,

S a lassú, hűlt helyek tűnvén forogtak...)

 

Mert itt a kastély s tornya, a hatalmas.

Mely a fáradt szilfákon szinte túltesz,

Szürkébb, mint november-köd, ha múlt lesz,

Alszik csőkön, nincs napfény-dicse,

A Nap járása is bágyadt, nyugalmas,

Ó-nagyurakat nem költ semmi se.

 

Éber vágy nem zavarja fényes álmuk.

Bár kacaj táncol villogó folyón;

Fedje őket hó, eső ha palástjuk,

Március szele szálljon lobogón:

A Szilfa miriád levélnyi dísze

Hullhat, éledhet, telesustoroghat

Egy egész évet, fészke bánatoknak,

Félelmeknek múltaknak s holnapoknak,

Fakó ekhók járnak a csarnokok

Kísértet világán, s fúlt fény forog.

A jelen szomorúság fészke

Van egy város, igen távol honon,

S egy völgy, vájták felejtett napokon -

Dúsabb volt ott a fű, ritkább a szilfa-óriás,

A folyó maga szállt, mennyei ringatózás.

És füzek bókoltak égből a földnek,

Kis csermelyek táplálón beköszöntek,

S a vitorlás Temze partja szegélyén,

Vén keblén, hol vad lombot jár a gyér fény,

Göccsel-gaccsal görbedtek ősi törzsek,

Szürke levelük ezüst vízre hullt,

Mintha ékszerrel tündökölne múlt

idők kék-zöldje, tűnt percek, mik elpörögtek.

 

Ó, koros város, oly kevés benned időm!

Láttam ablakaid díszeit, fényözön

Lengett, sok gyertya, lámpás, tovatűnt népeké.

Ködből csillagaid éji köpenyeden

Villogtak, bűvölet szállt feléd: szívemé,

És hajdan-fájt napok csillantak könnyesen;

Vén hajnal harmatán, szűrt alkonyon

Jön a régi kis zajok sokasága,

A vágyódás öreg szíved kivássa,

Szellemein táncol álmodon gyakorta,

Szürke utcát jár, vagy lámpasoron

Pereg le éjten, aprón kavarogva -

Ismertem más várost? Mit is tudom már!

Fák övével ölelt magaslatot -

Álmok városát; dal régóta nem száll,

Mit a szív, igézetben, könnyet ontva,

Vigaszul hallott, míg környülték bánatok.

Tű tornyok ezre, kúpos-csigalépcsős

Szögellők, rajtuk fények játszi fátyla,

Harangjáték, bongás, a messzi-szép ős

Napok emlékét visszhangozva: mára

Nincs más, csak sápadása,

És csarnokokon kísértet-dalok

Szállnak, tovatűnt szépségre a könnyek

Hullton-hulltával peregnek a percek,

Ó! ösvényeken künn láb nem dobog,Háborúk irtották e boldogok

Fészkét, elvitték - búra - sok fiát

E népnek, melyre hült csillag szór glóriát.

 

Megtoldja ezt egy szöveg még, ahol A jelen szomorúság fészkének záró

sorai (külön egységben, enyhén változott összefüggésben) ismét előjönnek. A

textus rövidebb, s a befejezés így alakul:

Feledd a sírást most egy pillanatra,

Boldogság felét vondd, köpenyt, magadra:

„Gonosz rontás nem éri glóriádat,

Csillagsugár szövi meg koronádat!"

Eredetileg ez a vers A bánat városa címet viselte, de aztán így változott:

Winsele wéste, windge reste réte berofene (Beowulf: 2456-7. sor, enyhén

módosítva, célszerűen: „Az ünnep csarnoka kong, a pihenőhelyeket szél fosz-

totta ki, a nevetés oda.")

Létezik két olyan kézirat is, melyekben Az álmok városa különálló vers-

ként szerepel, alcíme: Vissza egy régi városba; az egyik kéziraton az eredeti

cím átcserélődött azután: A holt napok városa lett belőle.

Végezetül, van egy kétrészes költemény, mely az Eriol éneke címet viseli.

Három kézirat formájában is létezik e mű, a későbbiek apróbb változtatásokat

mutatnak az előző(ek)hez képest; de a harmadikban a versnek csak a második

része van meg.

Eriol éneke

Eriol a Mesc-tüz Termében éneket költött arról, hogyan is indult vándorút-

ra, hogy a végén a Magányos Szigetre és a szépséges Kortirion városára

leljen.

1

Apám atyái hajdanidején még,

Hogy jöttek ők, s meggyökeresedett

Sok nemzedék, kerten, folyó ligetjén,

Füvet illattal lengető mezőkön:

Sok nyár látta, ahogy sárga tüzén ég

Vízililiom nád közt, és csurom fényA virágtenger, és arany gyümölcsüket

Fal mögött fák érlelik súlyos őszön.

Sárga nárciszok fák során-tövén

bókoltak tavaszon, s a férfiak

Nevetve munkadalt zengtek, s a fény

Villantotta napesti, zajos italukat.

Könnyű álom szállt méhc-zümmögéssel,

A kis ház kertje dúsan állt virágban,

Áldott napok kergetőztek a széllel,

És hajnal harsant szirmos trombitában -

Alkony hullt: ó, dc rég,

S most nincs dal, nincs vígság, nincs aratás,

És - vándor, én - bolyongok szerteszét,

Nincs többé hü városon lakozás.

2

Királyok háborúi, harci lárma,

Hol mondhatója nincs, mi lándzsa, kard

Kit döf, kit vág, mert mint egy búzatábla,

A had a Nagy Földeken; és a Part,

A Tengeré, lát hajórajokat; túl

Az éghatáron lángol a világ,

Bősz kéz a vesztes árva otthonán dúl,

Városok vesznek, kincsek s koronák,

Királyok, népek hullnak, feleségek

S leányok: prédák. Néma annyi udvar,

Rom sok torony, koromlik a kiégett

Múlt; láb nem járja, a föld rücsök és var.

 

Vér mezején esett el így apám,

S anyám ostrom éheztette halálra,

És én, rab, tengernek hívó szaván

Kezdtem gyötrődni, mit lelkem kiáltva

Visszhangzott, ó, nyugatnak partjai,

Anyám ősei onnét-és leráztamLáncaim, mentem, de hogy köd utánam... !

Míg nyugati tengerár mosta lábam,

Zúgása kezdett süketíteni.

Nyugati tenger, vágy bömböl dalában -

De ez rég volt, igen,

Azóta sötét öbleit, vad tajtékait ismerem,

Félhomály fokokat, szigetfüzéreket,

Veszélyes vizeket tudok, bűvöletet,

És bőrömet só lepi, csillagút jelem.

 

Az Eriol énekének egyik kéziratán későbbi jegyzet: „Easington 1917-18"

(Easington a Humbcr torkolatánál, lásd Humphrcy Carpenter, Életrajz). Le-

het, az Eriol énekének második része csakugyan Easingtonban íródott, s apám

a már meglévő első részhez (korábban Prelúdium) hozzátoldotta csak.

Tartalmilag keveset lehet megtudni ebből a feszes elbeszélő modorú költe-

ményből, kivéve talán azt, hogy Eriol apja „vér mezején" esett el; s hogy „kirá-

lyok háborúi" zajlottak „a Nagy Földeken", s hogy anyját „ostrom éheztette

halálra" (erről olvashatunk a Tinúviel meséjének Átköltésében is); ő maga

(Eriol) fogságba esett, de megszökött, és a végén elérkezett a Nyugati Tenger

partjára (ahonnan anyjának ősei is származtak).

Az a tény, hogy az Eriol énekének első része „Prelúdium"-ként ott áll egy

olyan költemény előtt is, amelynek tárgya Warwick és Oxford, felkeltheti bárki

gyanúját: a nagytornyú kastély, mely a folyó fölébe szökken, mint Véanné

meséli Eriolnak, megint csak Warwick lehet. De én nem hiszem. Mert min-

denképp megmarad az a kétely, hogy vajon a Keleti Hegyekből érkezők táma-

dását a herceg miként nézhette volna tornyából, meg aztán - szerintem - az is

eléggé nyilvánvaló, hogy az eredetileg háromrészes vers szabdalódott szét, és

a Prelúdium kapott új „keretet": apám „atyáinak atyái" lettek Eriol „atyáinak

atyái" így. Ugyanakkor némely erőteljes képzetek hirtelen főszerepbe kerül-

tek, megéledtek, és Eriol otthonának nagy tornya, való igaz, Kortirion avagy

Warwick tomya lett, amikor (rövidesen látjuk) a tengerész történetének struk-

túrája merőben átalakult. És semmi nem mutathatja e vers fejlődésénél-alaku-

lásánál jobban, milyen komplex az a gyökérzet, melyből a történet kinőtt.

Humphrey Carpenter, Tolkien életrajzának írója, apám 1925 utáni oxfordi

visszatéréséről a következőket mondja ilyképp:

Számos átnézés javítás, szerkezeti változtatás után az alaptörténetből kiha-

gyásra ítéltetett „tengerek vándora Eriol", akinek a históriákat rendre-sorra

mesélték, átnevezése nyomán,, AElfwine" lett ő, azaz „a tündebarát".

Hogy Eriolt (egy időre)AElfivine helyettesíti, nem kétséges. De míg nyilván-

való, hogy az itt tárgyalandó szövegek keletkezésének idején az Eriol név

gyakorlatilag kiiktatódott, azért A szilmarilok első változatában (íródott 1926-

ban), íme, Eriol megint ott van, és az 1930-as években íródott legkorábbi

Valinori Evkönyvek lapjain azt olvashatjuk, hogy ezeket a műveket Tol

Eresséában fordította „Leithieni Eriol, vagyis «Angelcynn» AElfwinc-je". Más-

részt e korai korszak dolgait tekintve tökéletesen jogosnak látszik, hogy a két

nevet különböző narratív elképzelések hordozójának-kifejezőjének tekintsük -

„Eriol története", „AElfwine története.

,, AElfwine" így újabb koncepcióhoz kapcsolódik, mely az Elveszett mesék

írását folytatja, követi. A tengerész itt AElfwine, nem pedig Eriol a Mesék

második „sémája" szerint, melyet is magam így neveztem: „tulajdonképpen az

egész mű megvalósítatlan tervezete" (I. kötet 341. old. ). Az alapvető különb-

séget nyomban meg is határozhatjuk, mielőtt a bonyolult bizonyítékokat sorjáz-

hatnánk: Tol Eresséa most semmi módon nem azonosítódik Angliával, és

elmaradt az a motívum, hogy a Magányos Szigetet a tengeren visszahúzkod-

ják. Anglia, persze, ott van mindegyre ennek a későbbi koncepciónak a centru-

mában, neve Lutánia. 14 A tengerész, AElfwine: angol ember, aki Britannia

partjaitól nyugatnak hajózik; és szerepe összetöpörödik. Mert míg az eddig

tanulmányozott írásokban rendre akkor érkezik ő Tol Eresseába, mikor még

nem került sor a Nekiindulásra s nem történt meg a katasztrófa, éppen ezért

vagy ő, vagy leszármazottai tanúi lesznek, hogyan rohanják le, pusztítják el Tol

Eresseát az emberek s a velük együtt odaözönlő gonosz szövetségesek (a

történet alakításának egyik „vonala" szerint meg felelős is volt ő a következ-

ményekért), a későbbi elbeszélés sémái szerint csak akkor érkezik oda, amikor

már minden megvolt- gyászos történelemmé vált. Szerepe így csak az, hogy

megismerje a históriát, lejegyezze, amit hall.15

Most hadd foglalkozzunk pár rövid, dc igen „kétes" töredékkel, forma sze-

rint is külön papírszeleteken vannak meg, de együtt leltem valamennyit ek-

képp, és mintha ugyanabból az időből származnának.

Rádöbben, az ö nyelvét, az ódon-hajdankori angolt beszélik ezen a szi-

geten is.

Az „Ősi Tengerész" előjön abban a történetben, melyet Eriol mesélt el

Véannénak, és a továbbiakban még egyéb is elhangzik róla.

(16) Angliai AElfwine [később megtoldva: kit a normannok űztek] megér-

kezik Tol Ercsseába, ahová a hervadó tündék java része visszaghúzódott

a világtól, és íme, nem hervadnak-fonnyadnak többé.

A déli part kikötőjének leírása. A tündérek örömmel köszöntik a jö-

vevényt, hallván, Angliából érkezik. Meglepi őt csakígy, hogy hallhatja:

itt wessexi EAlfrcd nyelvét beszélik, persze, beszélik, de egymás közti

szóváltásuk a helybelieknek valami édességes, ismeretlen nyelven tör-

ténik.

A tündék így nevezik el őt: Lúthien; mert hogy Lutániából érkezik,

ahogy ők hívják azt a földet („barát", „barátság"). AElfhámi Eldaros. Ő

Rősba, fővárosukba siet. Itt megleli a Tűnt Játék Kis Házát, benne Lindót

és Vairét.

Elmondja, ki lenne ő, és miért kereste ily soká a szigetet (Ing rokon-

ságának hagyományai okán), és kérleli a tündéket, mennének vissza

(vele) Angliába (Englaland).

Itt kezdődik (magyarázatául annak, miért nem térhetnek vissza ők)

Az Elveszett mesék könyvének nevezett történetsorozat.

Ebben a szakaszban (16) AElfwine erősebben meggyökerezik az angol törté-

nelemben: a jelek szerint tizenegyedik századi wessexi; de a (15) szerint „Ing

rokona". A tündék fővárosa Tol Eresséán nem Kortirion, hanem Rös, holott ez

a helynév egészen más összefüggésben jött elő korábban (5), ahol a Nagy

Földek előreszökkenő félszigete.

Nem tudtam semmi nyomát lelni, hogyan adódik a Lúthien név későbbi oly

eltérő jellegű felhasználása (Lúthien Tinúwiel). E korszakból egy másik föl-

jegyzés egészen más mód is magyarázza a nevet: „Lúthien vagy Lúsion

Telumaith (Telumektar) fia volt. AElfwine szerette az Orion jegyét, és alkotta a

jelet, ezért a tündérek őt Lúthiennek (Vándor) nevezték". Más említése

Elfwine és a jel sajátlagos összefüggésének sehol nincs, sem a Lúthien név

ilyetén elemzése nem adódik egyebütt; a jelek szerint ezt a vonalat apám nem

követte azután.

Itt igen alkalmasan közölhető mármost az Elveszett mesék második sémá-

jának bevezető bekezdése, melyre fentebb hivatkoztunk; ez egyértelműen

ugyanabból az időből való, amelyikből ezeknek az, „AElfwine"-jegyzeteknck a

további része, mikor is a Mesék oly pontig íródott, hogy kimerítette első keretét.

(17)                 AElfwine felébred egy homokos tengerparton. Hallgatja a tengert, messzi-

ről. Apály van, így maradt ott ő szárazon.

AElfwine találkozik Rös tündéivel; hallja, az angolok nyelvét beszélik,

már persze a maguk édességes nyelve mellett. Miért van ez így - íme,

a tündék lakozása egykor Lutániában, odaútjuk, visszatértük. Felöltöz-

tetik a jövevényt, enni adnak neki, s ő megy tovább a sziget virágos

útjain.

A séma úgy folytatódik, hogy egy nyári estén AElfwine elérkezik Kortirionba,

és ez így különbözik máris a (16)-tól, ahol „Rösba, fővárosukba" megy, hol is

rálel a Tűnt Játék Kis Házára. A Rós név azonban itt más értelemben haszná-

lódik - elképzelhető, Tol Eressea egyik neve.

(18)                 Siet AElfhám (Elfhome; Tündehon) Eldosba, ahol Lindó és Vairé sok

mindenről mesél neki: a világ megalkotásáról, s hogy milyen is volt

egykoron: az Istenekről: a valinori tündékről: az Elveszett Tündékről és

az emberekről: a gnomák utazásáról: Valinor veszteségéről: a Nekiindu-

lás katasztrófájáról és a gonosz emberekkel vívott háborúról. Visszavo-

nulás Lutániába, hol Ingwé volt király. A tündék honvágyáról, és hogyan

próbált nagyobb többségük Valinorba visszatérni. Elwing elvesztése.

Hogyan teremtettek új hazát maguknak a szoloszimpok - és mások is -

Tol Eresséában. Hogyan hagyták ott a tündék fokról fokra mind többen

a világot, telepedtek ide.

Ennek a szakasznak a helyes megértéséhez okvetlenül rá kell jönnünk (mi

több, a tervezett história értéséhez itt ez elengedhetetlen): „Nekiindulás" itt

nem arra a Nekiindulásra értődik, amelyet emeddig használt apám -vagyis Tol

Eresséából a Bűvös Nap Újralobbantására, ami katasztrófával végződött; ha-

nem a köri tündék menetelésére és „Valinor vesztésére", melyet e menetelés

eredményezett. Valójában nem érthető, miért nevezik itt is „katasztrófának":

de ez nyilvánvalóan kapcsolódik „a gonosz emberekkel" vívott háborúkhoz, és

hogy a tündék s az emberek között a menetelés idején háborúság dúlt, utalnak

erre idézetek: (1) és (3).

Az „Eriol-történetben" világosan áll, hogy a Korból esett menetelés után a

tündék elhagyták a Nagy Földeket, irány Tol Eressea; itt, másrészt, „a gonosz

emberekkel vívott háború"-t követi a „visszavonulás Lutániába, ahol Ingwé

volt a király". A (részleges) távozás Tol Eresseába Lutániából történik; Elwing

elvesztése a jelek szerint ezen utak valamelyikén következik el. Mint látni fog-

juk, az „Eriol-történet" „Nekiindulása" mind tünde történelemrész eltűnt, és

csak próféciaként vagy reménységként említődik.

Sémaszerűen a két elbeszélésszerkezet különbségei a következőképpen

mutathatók be:(Eriol története)

A köri tündék menetelése a

Nagy Földekre

Háború emberekkel a Nagy

Földeken

A tündék visszatérése Tol

Eresseába (Elwing elvesztése)

Eriol keletről (az Északi-tenger térsé-

géből) Tol Eresseába hajózik

A Nekiindulás, Tol Eresséa elhúzása

a Nagy Földek mellé; végezetül Tol

Eressea > Anglia

(AElfwine története)

A kori tündék menetelése a Nagy

Földekre (ennek neve a „Nekiin-

dulás"

Háború emberekkel a Nagy Földeken

A tündék visszatérése Lutániába

(> Anglia), ahol Ingwé az uralkodó

Sok tünde eltávozása Tol Eresseába

(Elwing elvesztése)

AElfwine Angliából Tol Eresseába

hajózikEz, persze, semmiképp sem jelenti az AElfwine-történet teljes „üzenetét", célja

csupán az, hogy jelezze a struktúrában végbement alapvető változásokat. Hi-

ányzik még Lutánia története, s ez a most következő passzusokból derül ki.

(19)                 Lutánia jelentése „barátság", Lúthien „barát". Lutánia az egyetlen or-

szág, ahol emberek és tündék egyazon időben lakoztak együtt békes-

ségben és szeretetben.

Hogyan esett, hogy egy kis időre Ing fiainak jövetele után a tündék

ismét megerősödtek s nem mentek többé Tol Eresseába.

Hogyan lett az óangol az egyetlen halandó nyelv, amin tünde beszél

halandóval, aki nem tud tündéül.

(20)                 Angliai AElfwine (akinek apja és anyja gonosz tengeri emberek áldozata

lett, akik nem ismerték a tündéket) a tündék nagy rajongója volt, különö-

sen a tengerparti tündéké, akik ott időzgettek a szárazföldön. Aelfwine

Tol Eresséa és a legendák szerint oda elvonult tündék keresésére indul.

Elérkezik oda. A tündék Lúthiennek nevezik cl őt. Meghallja, hogyan

készült a világ... hall Istenekről és tündékről, tündékről és emberekről,

egészen a Tol Eresseába történt elvándorlás históriájáig.

Hogyan nem lett a Nekiindulásból semmi, és hogyan találtak

menedéket a tündérek Albionban avagy Lutániában (a Barátság Szige-

tén).

Hét Invázió.

Az emberek Lutániába érkeztéről, hogyan viszálykodtak a fajok, ho-

gyan hervadtak-fonnyadtak a tündérek, míg [? többségükben] hajóra

szálltak, a rúmhothok érkezése után, irány nyugat. Miért hogy a hetedik

invázió emberei, az ingwaiwák barátságosabbak?

Ingwé és Eárendel, ki is Lutániában lakozott, mielőtt az sziget

lett volna, és lett [sic] Ossé által keletre vonva, az ingwaiwákra találan-

dó.

(21) Ing minden leszármazottja jó szívvel volt a tündék iránt; ezért, hogy a

Lutániában maradt tündék [? velük] az angolok ősi nyelvén beszéltek,

és mert némelyek közülük................................ Tol Eresseába mentek, ezt a

nyelvet ott is értik, és mindenki, aki a tündékkel társalkodni akar, és nem

tud tündéül, s megtanulni sincs módja ezt a beszédet, az angolok ősi

nyelvéhez kell folyamodnia.

A (20)-ban a „Nekiindulás" ismét ugyanúgy használódik, ahogy a (18)-ban:

vagyis menetelés Kórból. Itt volt „katasztrófának" nevezve, és itt hangzik el

az, hogy „semmire sem vezetett": be kell vallanunk, nehéz megérteni, hogyan

mondható ilyesmi, ha egyszer igenis Melkó megkötözéséhez vezetett, meg a

rabságban sínylődő noldók szabadulásához [ld. (1) és (3)].

Továbbá a (20)-ban jelenik meg először a Hét Invázió, Lutánia hét elözön-

lésénck eszméje is. Ezek egyike volt a rúmhothok általi [említődik a (14)-ben

is], vagyis a rómaiaké; és a hetedik volt az ingwaiwáké, akik nem voltak ellen-

ségesek a tündékkel.

Itt szólni kell valamit az Ing (Ingwé, Ingwaiar) névről, mely ezekben a

szakaszokban előfordul. Ahogy ezt Hengest és Horsa bevezetése is mutatja, a

hajdankori angol mitológiával való kapcsolódás tökéletesen szilárd. Nem

sok értelme lenne mégse, úgy gondolom, ha belemennénk itt holmi ködös és

kétes (találgatásokra épülő) tudósi fejtegetésekbe az angol és a skandináv

eredetekről: az inguaeones a római írók meghatározó szava azokra a balti

tengeri népekre, akiktől az angolok származtak; az Ingwine név (értelmezhe-

tő: Ing-wine, „ing barátja", ugyanez az Ingw-ott van az inguaeones szóban);

vagy itt a titokzatos személyiség, Ing, aki megjelenik az óangol rúnaversben

(Runic Poem):

Ing waes aerest mid East-Denum

gesewen seegum op he sippan east

ofer waeg gewat; waen aefter ran

- amit így fordíthatunk le: „Inget először látták emberek a keleti dánok körén,

míg keletnek nem ment a hullámokon; kocsija utána sietett". Nem vezetne ez

sehova sem, mert bár apám Ing, Ingwé alakjának kapcsolódása az árnyalak

Ing (Ingw-) figurához az északi történelmi legendában nem kétséges és nyil-

vánvaló, azért ő mintha valójában nem akart volna itt többet, csak laza asszo-

ciációt az ismert hagyományok s az ő magánmitológiája között (bár a rúna-

vers szavai egyértelműen befolyásolhatták). A dolgot különösen homályos-

sá teszi az a tény, hogy e jegyzetekben az Ing és az Ingé nevek összefonód-

nak egymással, de sehol nem határoz. ódnak meg külön, nincs igazi azonosítá-

suk.

Így >Elfwine „rokona Ingnek, Lutánia királyának" [(15) és (16)], a tündék

pedig visszatérnek „Lutániába, hol Ingwé volt király" (18). Lutánia tündéi „Ing

fiainak jövetele után" megint erőre kapnak, és az ingwaiwák, Lutánia heted-

szeri elözönlői barátságosabbak a tündékkel (20), Ingwe pedig „létrehozza"az

ingwaiwákat (20). Ez a név bizonnyal azonos az inguaeonesszel (ld. fentebb),

és az ingwaiwák általi elözönlés (vagy „Ing fiaié") szinte bizonyossággal Bri-

tannia „angolszász" invázióját jelenti. Ing, Ingwé: a kettő közé vajon tehető

egyenlőségjel? Ami ezt az itteni anyagot illeti, nehezen látnám be, miért ne. Az,

hogy vajon ez az ősalapító azonosítható-e Inwével (akinek fia Ingil volt) az

Elveszeit mesékből, már más kérdés. Nehezen hihető, hogy semmi kapcsoló-

dás ne volna (különösen, hogy Inwé a Tűnt játék kis házában Ingból „igazító-

dik át", I. kötet 29. old.), azt azonban már nehezen látni, mi lenne az összefüg-

gés úgy közelebbről, hiszen az Elveszett mesék Inwéje köri elda (Ingwe a

vanyák nagyura A szilmarilokban), míg Ing(wé) az „AElfwine-történet"-ből

ember, Lutánia királya, és AElfwine őse. A Gilfanon meséjének vázlataiban

leljük, hogy Ing, Lutánia királya Ermontól és Elmirtől [közülük az első: ember

(I. kötet 344. old. )].

A következő sémák valamivel többet mondanak Ing(wé) dolgában és az

ingwaiwákról:

(22)                 Hogyan vitorlázott el Ing, az agg hajlott korban a félhomályban, és az

emberek azt mondják, az Istenekhez jutott ő, lakozik pedig Tol Eresséán,

és vezeti egy nap a tündéket, vissza Lutániába mikor a Nckiindulás Napja

elkövetkezik.

Hogyan jövendölte meg ő, hogy rokonai visszatérnek megint, övék

lesz Lutánia egészen a tündék jövetelének napjáig.

Hogyan özönlötték el Lutániát hétszer is az emberek, míg hetedikre

végül Ing gyermekeinek gyermekei maguk-örökébe visszakerültek.

Hogyan hervadtak-fonnyadtak minden invázióval és háborúval a

tündék egyre jobban s jobban, mígnem a rúmhothok jöttek-és ők még

abban sem hittek, hogy a tündék léteznek, s akkor a tündék mind elme-

nekültek, párukat kivéve, kik a szigeten maradtak így is, és a szigeten

háromszáz évig nem voltak érdemben tündék ekképpen.

(23)                 Hogyan ivott Ingwe limpét, amit a tündék nyújtottak neki, s uralkodott

korokon át Lutániában.

Hogyan érkezett Eárendel Lutániába, s találta, hogy a tündék el-

mentek volt.

Hogyan segítette őt Ingwe, de nem mehetett vele. Eárendel megál-

dotta utódját, lennének a világ legnagyobb tengerbolyongói.16

Hogyan indított hadat Osse Ingwé ellen Eárendel okán, és vágyódott

Ing, hogy a tündék bontanának vitorlát, és mind hajótörést szenvedtek,

hogy messze keletnek sodródtak.

Hogyan érkezett a halhatatlan Ing a dánokhoz (Oro Dáni urdainoth,

keleti-dánok).

Hogyan lett ő félisten királya az ingwaiwáknak, s tanította őket a

tündék és az Istenek sok dolgára, úgy, hogy csak e nép körében élt némi

való igaz tudás Istenekről s tündékről ekképp.

Egy további séma bizonyos részei nem „mennek" jól az előzőkkel, de

a (23) elbeszélés-menetét átfedik; látjuk mindjárt:

(24) Eárendel menedéket talál [Ingwénél] Ossé haragja elől, és ad neki egy

korty limpét (elegendő ahhoz, hogy halhatatlanságot jelentsen). Hírt közöl

véle a tündékről, a Tol Eresséán való lakozásukról. Ingwé és jelentős

serege vitorlát bont, irány Tol Eressea, de Osse visszafújja őket kelet-

nek. Rettentő hajótörésük. Csak Ingwé menekül el - tutajon. Királya

lesz az angoloknak, eutiknak, saksanoknak, frisandoknak, és ezek az

ingwaiwák nevet veszik fel együttesen. Tanítja őket mágiákra, először

ülteti cl emberszívben a nyugati hajózás vágyát...

Nagy [időkig uralkodik], utána Ingwé hajóra száll, elvitorlázik, többé

nem hallanak róla.

Nyilvánvaló, hogy Lutánia bevezetése, meg Ing(wé) szerepe a régi koncepci-

óban megváltoztatja Eárendel históriáját is, a régebbi változat szerint ő azután

ment Tol Eresseába, hogy az eldák és a noldók otthagyták a Nagy Földeket,

most Lutániába látogat, és Osse Eárendel iránti ellenséges érzülete megmarad

ugyan, de kapcsolatba kerül az ingwaiwák eredetével.

Világos, hogy az elbeszélés szerkezete ez:

-           Ing(wé) Lutánia királya,

-           Eárendel menedéket keres nála (miután a tündék [közül igen sokan] el-

mentek Tol Eresséába).

-           Ing(wé) keresi Tol Eresseát, de keletnek sodródik.

-           Lutánia Hét Inváziója.

-           Ing(wé) népe: az ingwaiwák, és ők „maguk-örökébe visszakerültek", ami-

kor az Északi-tenger felöl elözönlötték Lutániát.

(25)                 Hogy Lutánia volt az a hely, ahol a tündék, Paliszorból esett nagy útjuk

végén a Magányos Szigeten behajóztak a Valinori Átkeléshez, talán

összefügg ez így azzal az állítással (20), hogy „Ingwé és Eárendel...

Lutániában lakozott".

(26)                 Más utalások is vannak a csatornára, mely Lutániát a Nagy Földektől

elválasztja: a C jegyzetfüzet (nyers) feljegyzései említenek egy tündék-

vágta földnyelvet, „félvén az embereket, most, hogy Ingwé elment", és:

„a fehér sziklákhoz, hol a telék ezüst ásói dolgoztak"; Id. a következő

idézetben is

(27)                 A tündék beszélnek AEIfwinnek Lutánia ős-hajdani „módjáról",

Kortirionról vagy Gwarthyrynről (Caer Gwár), 17 Tavrobelről.

Hogyan lakoztak ott a tündérek száza-derék koron át, mielőtt az

emberek, ügyességükkel, megépítették volna a csatornán átkelő hajókat

- hogy bűvölet még ma is leng ott erdőn-dombon.

Hogyan neveztek cl (újra) sok helyet Tol Eresseában lutániai honuk

helyei szerint. A Második Nekiindulástól a tündérek azt remélik, újra

Lutánia birtokosai lehetnek, ott leültethetik megint a bűvös fákat - és ez

főleg Lutánia emberlakóinak kényétől-kedvétől függ, akkor megy csak

bármi is jól (ha ők maguk, először is, odajuthatnak).

Figyelemre méltó utalás ez itt a „Második Nekiindulásra", mely igencsak alá-

támasztja az én értelmezésemet a „Nekiindulás" dolgában a (18), a (20) és a

(25) alapján; de a tündék jövendölése vagy reménykedése a Nekiindulást ille-

tően a (6)-béli idézethez képest alaposan megváltozott: itt a Fákat kellene

Lutániában újra elültetni.

(28)                 Hogyan ér partot AElfwine Tol Eresséában, s hogy érzi úgy, mintha saját

hazájába került volna vissza            boldogságos álom veszi körül hir-

telen. Hogyan értette meg beszédét a nép, és hogyan derült ki, Ulmó

segélyével érkezhetett ide ő. Hogyan siet Kortirionba.

Ezzel a két passzussal érdekes összevetni a (9)-et, a Kortirion a fák közt

prózai bevezetőjét, mely szerint Kortirion a tündék által Tol Eresseában épített

város lett volna; és amikor Tol Eresséát elvontatták a Nagy Földek közelébe,

Kortirion új nevet kapott, az angol Warwick lett (13) belőle (hiszen Tol Eresséa-

Anglia volt akkor már így). Az új történelemben Kortirion hasonlóképp ősi

tünde-lakozóhely, de az alapkoncepció lényegi változása révén Lutániában van

immár; és az a Kortirion, ahová AElfwine érkezik Tol Eresséán, ily néven a

második (mert így „neveztek el [újra] sok helyet... " ott, Tol Eresséában, lutániai

honuk helyei szerint"). Ezért hát itt igen különös áttételeződések estek, séma-

szerűen ekképp:

(1)                   Kortirion, tünde lakozóhely Tol Ercsseában

Tol Eressea----> Anglia.

Kortirion = Warwick.

(2)                   Kortirion, tünde lakozóhely Lutániában (> Anglia).

Tündék----------------------- > Tol Eressea.

Kortirion (2) Tol Ercsseában: elnevezve a lutániai Kortirion (1)

után.

Korábbi sémaegységek [(15)-től (28)] alapján, íme, a lényeges vonásokat

összesítve a következő elbeszélés-szerkezetet próbálhatjuk meg felvázolni:

-                       A köri tündék menetelése (ennek neve a „Nekiindulás", vagy [a 27-ben

foglaltak szerint] „az Első Nekiindulás") a Nagy Földekre, partot érnek

Lutániaban (25), Valinor Elvesztése (18).

-                       Háború a Nagy Földek gonosz embereivel (18).

-                       A tündék visszatértek Lutániába (nem sziget még), ahol Ing(wé) volt a

király (18, 20).

-                       A tündék [közül sokan, korántsem mind] Lutániából nyugatnak próbálkoz-

tak [hajózni] a tengeren, megtelepedtek Tol Eresséán; ám Elwing elveszett

(18, 25).

-                       Tol Eresséában némely helyeket Lutánia után neveztek cl.

-                       Eárendel Lutániába érkezett, menedéket keresvén Ing(wé)nél Osse ellen-

ségességével szemben (20, 23, 24).

-                       Eárendel Ing(wé)nek limpét ad inni (24), vagy Ing(wé)t már a tündéktől

kapott limpét, Eárendel jövetele előtt (23).

-                       Eárendel távozása előtt megáldja Ing(we) utódait (23).

-                       Ossé ellenséges érzülete Eárendel iránt most már lng(wé) balsorsa is (23,

24).

-                       Ing(wé) vitorlát bont (sok emberével, 24), hogy Tol Eresséára leljen (23,

24).

-                       Ing(wé) útja Osse rosszindulata folytán hajótöréssel végződik, de maga

Ing(wé) életben marad, és messze Keleten [vagyis miután az Északi-ten-

geren áthajózott] az ingwaiwák királya lesz, Britannia angolszász elözönlő-

inek őseié (23, 24).

-                       Ing(wé) az ingwaiwákat az Istenek s tündék igaz tudományára tanítja, és

szívüket a nyugati tengeri utazás vágyára fordítja (24). Megjövendöli, hogy

övéi egy nap még visszatérnek Lutániába (22).

-                       Ing(wé) végül elhajózik (22, 24), többé nem hallanak róla (24), avagy Tol

Eresseába jutott (22).

-                       Ing(wé) távozása után csatornát vágtak, lenne Lutánia elválasztva sziget-

ként (26); de hajóikkal az emberek átkeltek a csatornán (27).

-                       Hét Invázió következett rendre-sorra, köztük a rúmhothoké (rómaiak), és

mindegyik inváziót követően egyre több (még ott maradt) tünde menekült

el Lutániából (20, 22) a tengeren.

-           A hetedik elözönlés, az ingwaiwáké azonban nem volt már tünde-ellenes

(20, 21); és ezek a hódítók „maguk-örökébe" visszakerülök voltak (22),

lévén Ing(wé) népe ők.

-           Lutánia (mai Anglia) tündéi ismét megerősödtek, nem is távoztak most már

Tol Eresseába onnét (19), és óangolul beszéltek az ingwaiwákkal, tehát

ezeknek nyelvén (21).

-           AElfwine az angolszász korszak angol embere volt, Ing(wé) leszármazottja,

aki családi hagyomány alapján ismerte és szerette a tündéket (15, 16).

-           AElfwine Tol Eresseába érkezett, rájött, hogy itt óangolul [is] beszélnek,

elnevezték őt a tündék pedig Lúthiennek [„barát"], Lutánia Emberének

(ez: a Barátság Szigete) (15, 16, 19).

Nem állítok többet, csak azt, hogy akkor már az én számomra mintha ez

volna az egyetlen lehetséges módja a disjecta membra egybefüggő elbeszé-

léssémává való összerakásának. Hozzá kell tenni, hogy még így is erőltetni kell

néha az elemeket, „passzoljanak", működjenek. Például különféleképp jelen-

nek meg az ingwaiwák: hol „Ing fiai" (19), „övéi", (rokonai) (22), „Ing gyer-

mekeinek gyermekei" (22), másrészt viszont Ing(wé) mintha valami Északi-

tenger melletti nép királyává lett volna, őket tanította - akiknek semmi köze

nem volt a jelek szerint se Lutániához, sem a tündékhez (23, 24). (Kiknek

uralkodója volt ő, amikor a tündék először tértek vissza Lutániába [(18, 23] ?)

Csakígy: igen nehéz mit kezdeni a „száza-derék kor"-ral („koroknak százai"?),

mely ideig is a tündék Lutániában lakoztak volna, mielőtt az emberek inváziói

(27) elkezdődtek (a séma végeztéig). Semmi kétség, ezek a firkálmányok" azt

jelentik, hogy apám a tollával gondolkozott, találgatta-keresgette az elfo-

gadható „clbcszélésösvényt"; mintha lázasan kergették volna egymást az esz-

mék, az elképzelések, dc semmiféle végső változat nem szilárdult meg: mi is

lenne, hogyan alakulhatna az elbeszélés maga. Ezért a mi számunkra is vágy-

álom lehet csak a „végső", a „helyes" megoldás, és az én itt adott rekonstruk-

cióm ugyanolyan „önkényes", tapogatózó, ha úgy tetszik, mint volt korábban

az „Eriol-történet" esetében. Mindenesetre annyit remélek, hogy a dolog kör-

vonalazása sejtet valamit abból, amit apám alkalmasint gondolhatott.

Nagyon kevés adalék utal arra, hogyan is alakulhatott az,, AElfwine-törté-

net" azután, hogy a hős Tol Eresseában időzött (mint jeleztem már, a tengerész

szerepe csupán annyi, hogy múltbéli meséket megismerjen és megörökítsen);

és érdemben minden, ami ezekből a jegyzetekből megtudható, ott van egy pa-

pírszeletkén, a következőképpen:

(29) Hogyan ivott AElfwine limpét, de más szomj gyötörte, a honvágyé, és

hogyan tért vissza Lutániába; és akkor leküzdhetetlenül szomjazott megint

a tündék társaságára, s megtért Régi Tavrobelbe, és lakozott a Száz

Kémény Házában (ahol még mindig nő, növekszik Belawryn Fenyője

gyermekének gyermeke), s ott megírta az Aranykönyvet.

Ezzel összefüggésben egy címlap:

(30)                                Az elveszett mesék könyve

és Lutánia tündéinek históriája

[? ami]

Tavrobel Aranykönyve

ugyanaz, amit AElfwine írt és szerkesztett a Száz Kémény Házában

Tavrobelben, ahol most is ott van ez, hogy olvassa, akinek tetszik.

Ez igen furcsa. Régi Tavrobel nyilván az eredeti, lutániai Tavrobel (melyről Tol

Eresséa Tavrobeljét elnevezték), ahogy Kortiriont is [Tol Eresseában] a lutániai

Kortirion után = (Warwick); és a Száz Kémény Háza (de a Belawryn Fe-

nyője is) áthelyezendő volt Tol Eresseából Lutániába. Feltehetően apám át

akarta írni ezeket a szakaszokat az Elveszett mesék kerettörténetébe, ahol

utalás történik. Tavrobel Száz Kémény Házára; már amennyiben nem arról

volt szó, hogy lesz Új Tavrobelben Tol Eresséában egy másik Száz Kémény

Háza.

Végezetül, íme, egy érdekes bejegyzés a qenya szótárban: Parma Kulninen

„az Aranykönyv-legendák gyűjteményes könyve, főleg Ing és Eárendel dolgai-

ról".

 

Ami azt illeti, mármost: apám mind ezekből a tervekből csupán AElfwine

ifjúságát és Tol Eresséába vezető útját dolgozta ki „csiszolt" formában, s most

ezt a munkát veszem sorra itt, ám előtte hadd ismertessem azokat a szövege-

ket, melyek (töredékesen bár) kapcsolatban állnak a mesével.

A Tinúviel meséje nyitó Átkötésében az áll, hogy „Mesélt neki [Véannének]

akkor az otthonáról, mely az emberek egyik ódon városában lcledzett, törede-

ző-romladozó fal ölelte ezt akkor már, folyó is futott mellette, vize fölé nagy-

nagy torony, egy kastélyé vetett árnyat. "

Apám, tudd meg, partvidéki nép fia volt, s én a tengert sosem láttam elad-

dig, de csontjaimban ott élt vágya szerelemmel, és apám is ezt szította me-

séivel, melyeket még apjától hallott egykoron. Mármost anyám meghalt

emez ódon város kegyetlen s szörnyű ostromában, apámat is ott kaszabol-

tál Ie a falak körüli vad küzdelemben, és a végén én magam menekülhettem

csak a Nyugati Tenger partjára.

Eriol mesélt akkor

vándorlásairól a nyugati kikötök során... hogyan szenvedett ö maga igen

messzi nyugati szigeteken túl hajótörést, és felbukkan a történetben az a

hajdani tengerész, aki fedelet adott néki, és magányos kalyibájának tüzénél

különös dolgokról regélt a Nyugati Tengerek túljáról, a Bűvös Szigetekről,

és arról az igen magányosról, mely ezektől is messzibb van még.

„Ettől fogva", mondotta Eriol, „még kíváncsibban hajóztam a nyugati

szigetvidéken, efféle történetekre vágyódván, és így esett aztán, hogy sok

nagy utam után Tol Ercsseába vetődtem.

Az Átkötés gépiratos változatában továbbá értesülünk róla, hogy ama régi-

régi városban, ahol Eriol szülei éltek s meghaltak,

élt ott egy hatalmas herceg, és az, ha legmagasabb bástyájáról körbenézett,

roppant tágas birodalma határát se látta, már kivéve keletnek, ahol a nagy

hegyek kék árnyai sejlettek-no, azt a tornyot tartották az embereknek or-

szágaiban a legnagyobbnak.

A város ostroma, aztán kifosztása-lerombolása „a Keleti Hegyekből lezúduló

vad emberek müve" volt.

A gépiratos változat végén Ausir, a kisfiú közli Eriollal, hogy „a hajdani

tengerész ott az elhagyatott tengerparton nem más volt, mint Ulmó maga, aki

nem ritkán így jelenik meg az utazóknak, kiket szível"; de Eriol nem hisz neki.

Fentebb okát adtam meggyőződésemnek, hogy az „Eriol-történet"-ben if-

júsága meséje nem Angliában játszódik.

Ha most a későbbi. AElfwine-történet" anyagait tekintjük, a (15)-ből azt

tudjuk meg, hogy AElfwine Anglia délnyugati részén lakozott, s hogy anyját-

apját „a tengeri kalózok" ölték meg, a (20) pedig arról tudósít, hogy „veszett

vad tengeri emberek" voltak lemészárlóik; a (16) tanúsága szerint „norman-

nok űzték" volna őket. A (15)-ben említés történik a „hajdani tengerész"-ről,

kivel útjai során összejött. A (16)-ban Tol Eresséa „a déli part kikötőjé"-be

érkezik, s a (17)-ben „egy homokos tengerparton" ébred, s épp „apály van".

Most lássuk a végül elkészült elbeszélést. Megfigyelhetjük (s talán némi

megkönnyebbüléssel is), hogy Ing, Ingwé s az ingwaiwák népe - egy ízig el-

tűnt.

ANGLIAI AELFWINE

E rövid műnek három változata létezik. Egyike ezeknek alig 500 szavas cse-

lekményvázlat, melyet egyszerűség kedvéért így jelölök majd: AElfwine A; a

második azonban sokkal alaposabb elbeszélés, címe AElfwine of England(Ang-

Iiai AEIfwine). Ez 1920 körül íródott, netán valamivel később: bizonyíthatóan

nem korábban, mert apám összetűzött papírszeletekre írta, és a papirosok né-

melyikének túloldalán 1920 februárjában kelt (hozzá írt) levelek szövegei ol-

vashatók.18 A harmadik, tintával írt szöveg, nem vitás, a második tisztázata-

ként indul, s amahhoz igen közel is „marad", de itt-ott aztán teljesen átíródik az

eredeti, sok új anyag vezetődik be, s aztán, hogy a munka elkészült, további

átírások estek rajta. Kéziratosan nincs címe, de nyilvánvalóan ezt is így kell

neveznünk: Angliai AElfwine.

Az egyszerűség kedvéért e két szöveget AElfwine I-nek és AElfwine II-nek

jelölöm. Nehéz meghatározni AElfwine A „viszonyát" ezekhez, lévén hogy emitt

az egyikkel, amott a másikkal azonos. Nem vitás, apám előtt ott volt az AElfwine

I szövege, amikor az AElfwine II sorait rótta, de az is valószínű, hogy közben az

AElfwine A-ból is merített.

Itt az AElfwine II szövegét közlöm végső formájában, s minden említésre

érdemes átigazítással (és a másik két szövegtől való fontosabb eltérésekkel a

jegyzetekben foglalkozom majd (nevek különbségei, változatai: külön lajstrom-

ban).

Volt egy föld, úgy hívták Angolföld, vagyis Anglia, és sziget

volt ez nyugaton, és mielőtt belétört volna az Istenek háborúzá-

saiba, minden északi föld legnyugatibbja volt, és a Nagy Tenger-

re nézett, mit a hajdankori emberek úgy hívtak: Garsecg;19 a le-

tört részt hívták pedig aztán úgy, hogy Ireland (Írország), és sok

egyéb neve is akadt, lakói nem szerepelnek ebben a mesében.

Mind e földeket a tündék úgy hívták- s hívják ma is -, hogy

Lúthien.20 Lúthienben lakott még - s csak itt - a Hervadó Társa-

ságok java része, a Szent Tündérek voltak ők, kik egyelőre nem

hajóztak ki a világból, túl az ember-tudásláthatárán, a Magá-

nyos Szigetre, vagy netán Tún Hegyéhez21 a Tündéröböl felé s

fölé, melynek vize az Istenek királyságának nyugati partjait

mossa. Ezért hát Lúthien ma is szent föld még, és oly bűvölet

lengi be e sziget számos helyét, aminek párja sehol másutt.

Áll e sziget közepe táján egyre egy város, mely emberek kö-

rén igen régi, de a tündék számára még ódonabb; és - lévén ez a

Tündehoni Elveszett Mesék Könyve - hadd nevezzük tünde ne-

vén ezt a várost, Kortirionnak tehát, melyet is a gnomák így hív-

nak: Mindon Gwar.22 Gwar hegyén lakozott az angolok idején

egy ember, neve Déor volt, és messziről jött ide ő, a sziget déli

feléről és a vadonokból és az elvarázsolt Nyugatról, ahol - bár

az angol nép fia volt - hosszú időn át vándorolt. Mármost Gwar

hercege azokban a napokban szerelmetesen szerette a dalokat,

és nem volt a tündék ellensége, és ők még igencsak ott tanyáz-

tak a szigetnek ama részein Kortirion körül (mely helyeket is ők

így neveztek: Alalminóré, a Szilfák Földje), és ide érkezett Déor,

a dalnok, keresvén Gwar hercegét, csakígy a Tűnő Tündék Tár-

saságait, mert tündebarát volt ő. Bár Déor angol vér volt, mond-

ják, Nyugatnak leányát vette feleségül, lioness-i lányt, ahogy azt

a tájat nevezték némelyek azóta, vagy Evadrien „Vaspartjá"-nak

szülőttét, hogy tündék máig élő nevén említsük. Déor a Belerio-

non túli elveszett földön lelte jövendőbelijét, ahonnét olykor a

tündék is elvitorlázgattak.

Vígság vette körül Déort sokáig Mindon Gwarban, ám az észa-

ki emberek, akiket a sziget tündérei így neveztek: forodwaithok,

ám akiknek az emberek más neveket is adtak, ezek Gwarba jöt-

tek amaz időn, hogy Lúthiennek földjét összevissza járták-ron-

tották. A város falai nem tudtak ellenállni végül, és tornyai sem,

bár az ostrom hosszú volt és elkeseredett.

Ott halt meg Éadgifu (mert így nevezte Déor a Nyugat leá-

nyát, bár előtte nem ez volt a neve), 23 ott halt meg azokban az

éhínséges napokban; Déor pedig a falaknál esett el, pontosan,

mikor őserényekről zengette dalát a társak szívének bátorításá-

ra. Kétségbeesett sors volt ez így, és Déornak volt egy fia,

AElfwine, és ő akkor árva lett, kis fiú, oly korán. A város kirablá-

sa azután igen-igen kegyetlenül folyt, és csak régi-régi múltjá-

nak legendái maradtak meg, semmi más, suttogva azok is, és a

tündék, hiába, hogy úgy megszerették a sziget angoljait, elme-

nekültek, hosszú időre elrejtőztek legalábbis, és sem tünde, sem

ember nem maradt azokban az ódon csarnokokban, hogy leg-

alább panaszolja Óswine-nak, Gwar hercegének vesztét.

Akkor AElfwine, akit még a Garsecg vizén túli, el nem

hervadott tündék is így neveztek azután, lúthieni Eldarion (ami

annyi, mint AElfwine of England, Angliai Tündebarát), a

forodwaithok vad urainak rabszolgája lett, és rút napokat kellett

megismernie zsenge korban. De lássatok csodát, AElfwine nem

ismerte, soha nem is látta még a tengert, hallott azonban hatal-

mas hangot a szívében, mélyen, és ennek mormoló kórusai töl-

tötték el lelkét, akárha fülébe zúgnának, vágyakozással. Ez volt

Éadgifu bűvereje, Nyugatnak leányáé, anyjáé, és ez a legyűrhe-

tetlen vágyódás élt egykor az ő szívében is, mindvégig, hogy a

szárazföld belsejében rendeltetett élnie, Mindon Gwar szilfái

között - és ily vágyakozásai közepette adott életet gyermeké-

nek, AElfwine-nek, és a Hablovaglók, a tengerszegély tündéi,

akiket ismert hajdanidőről még ő, Lionesse-ből, hírnököket küld-

tek a kicsi fiúgyermek születéséhez. Most azonban Éadgifu túl-

nan került a Földnek Peremén, és szépséges alakja-formája ott

nyugodott minden tisztességadás nélkül Mindon Gwarban, és

Déor hárfája néma volt, AElfwine pedig rabszolgaként dolgozott

keservesen, férfikorának küszöbéig egészen, álmodott közben

álmokat, telt-csordult vágyakozással, és ritka időkön a rejteke-

ző tündékkel társalgott.

Végezetül a tenger utáni vágyakozása oly erővel tombolt már

kebelén, hogy sikerült leráznia kötelékeit, és akkor tömérdek

veszélynek közepette, rettentően szenvedvén s igyekezvén meg-

szökött a forodwaithok urainak országából, messze Déor helye-

itől ott Mindon Gwarban, messze onnan. Egyre délnek tartott

vándorútján, és nyugatnak is közben, mert kéretlen így vezérelte

lába. Mármost volt ALlfwine-nek némi tündés látó-adománya,

(amivel e kor emberei nem mind büszkélkedhettek, a hervadó-

fonnyadó tündék idején, mostanság meg végképp nem), és Lúthien

népe nem is volt oly tünékeny azon-időn, így vándorútján látott

jeles társaságokat belőlük, olyképp. Némelyek ott lakoztak, ott

is táncoltak az ősi földön, de még többen vándoroltak lassúdan

és szomorúan nyugat felé; mert mögöttük a föld a háború per-

zselt sebeivel volt teli rútul, és lakozóhelyeiket vér és könny

árasztotta el, s mindez azért, mert embernek ember iránti szere-

tete oly kevés él - sem utoljára nem történt Lúthiennek ember-

ből ember általi megvétele, később meg sorjáztak ily esemé-

nyek, mint látni fogjuk. Keleti emberek és nyugatiak és déliek

és északiak özönölték el e földeket, megfosztván tőlük megannyi-

szor előző birtokosaikat vagy birtoklóikat - mert oly szépsége-

sek és jóságosak voltak e földek maguk, és a tündék hervadó

korának sok-sok bűvölete ott lengett még, gyönyörűség is ho-

nolt a fák közt, s rajtuk túl, a magas fehér partokon.24

Ám a szigetnek minden megvételekor nekivágtak a nyugat felé

vezető útnak sokan az eddigi lakók közül, Lúthiennek népei így

vándoroltak; és hajóra szálltak számosan Belerionban nyuga-

ton, és elvitorláztak messze túl az emberek által ismert láthatá-

ron, szegényebben hagyván hátra tűntükkel a szigetet, fakóbb

zölden a leveleket; és mégis ez maradt az emberek körén a leg-

gazdagabb ily hely, tünde-jelenléttel. És mondják, hogy kivéve,

mikor az emberek vad atyái, a tündék ellenségei, újdonat érkez-

tek ide a Gonosznak jármában járván25, soha oly nagy bősége

azért a tündehajóknak és fehér szárnyú gályáknak nem vitorlá-

zott a nyugvó nap felé, mint mikor Délnek ősi emberei hatalmas

lábukat Lúthien földjére tették-azok az emberek, akik a Hata-

lomnak ama városában lakoztak, mit tündék s emberek egyképp

így hívtak: Rűm (és csak a tündék ismerik úgy is, hogy Magbar). 26

Inkább a késő napok tompult szívei, nem is annyira a kegyet-

len kezek véres tettei tették, hogy a kicsi nép messze ment on-

nan; és rendre-másra szedik fel horganyuk a kicsiny hajók27

Belerion partjainál, és édes-bánatos énekük messze-örökre tű-

nik a hullámokon. De még AElfwin napjaiban is sok zsúfoltig-

tele hajócska vágott neki tünde vitorlával a víznek, elhagyván

örökre e partvidéket, és sok pajtása-társa néki csakígy, látott-

alig-látott, ment nyugatnak így. És így jutott el ő maga Bele-

rionba, itt begázolt a Nyugati Tenger szürke vizébe fáradt láb-

bal, és fülében ott zúgtak hatalmasan e tajtékzó habok. Látta, a

tünde hajók derengő árnyai28 mint húznak el a napizzásban, a

homályban, és a fedélzetről sokan kiáltottak néki istenhozzá-

dot. Ám ő nem tarthatott velük e törékeny hajóknak semelyikén

sem, könyörgését nem hallották meg - mert nem akarták ők,

hogy emberek közül csak egy is, egy mégoly szeretett, az se,

nem akarták, hogy velük tarthasson a Nyugat peremén túlra, vagy

hogy ember megtudja, mi rejlik messze kinn Garsecgen, a hatal-

mas és mérhetetlen tengeren. Azok az emberek mármost, akik

elszórtan lakoztak Belerionnak e helyeihez közel, halászok vol-

tak, és AElfwine hosszan időzött körükben, és mert derekas ter-

mészét volt ő, nem akárki lélek, megtanulta, hogyan lehet képes

hajót tengerre tervezni és készíteni embernek elméje s keze. Éle-

tét nem kímélve, kockáztatta bizony inkább szívesen; s óceáni

útjait messzibbre vette, mint más emberek, akármi jó tengeré-

szek voltak is ők; és alig akadt a végén olyan, aki vele tartani

merészelt volna, kivéve AElfheaht, az apátlant, aki vele volt min-

den kalandján, egészen legutolsó útjáig.29

Most akkor történt egyszer, hogy így a nyílt tengerre kifutva,

elébb sűrű ködöket fúrva csupán, majd Keletnek rettentő szelé-

től sodortatván, AElfwin megpillantott valami szigeteket a távol

derengésben, de nem bírt odáig jutni, úgy elsodorták egyre s

mindig a szelek, messze, és csak erős sorsának köszönhette, hogy

lakozásának fekete partjait megláthatta ismét.

Nem volt elégedett e jószerencsével mégsem, és szívében ott

égett a vágy továbbra is, hogy ő messzibb nyugatnak vitorlázik

még, mert akaratlanul is feltámadt benne az a gondolat, hogy az

Emberek dalainak Bűvös Szigeteit látta ő a távolból derengeni.

E kalandjához kevés társat tudott megnyerni csupán. Nem sokan

vágynak rá ugyanis, hogy vöröslő napkorong felé hajózzanak,

vagy éppenséggel a veszedelmes tengereket kísértsék ismeret-

len dolgokért. Hét társat lelt a végén, a legnagyobb tengerésze-

ket, kik csak éltek akkoron Angliában, és Ulmó, a Tengernek

Nagyura azután magához vette mindet, nevük mára feledve, ki-

véve az egy AElfheahét.30 Nagy vihar zúdult hajójukra, éppen

mikor. AElfwine szíve-vágya-szigeteit megpillantották, és a ten-

ger hatalmas hullámai görögtek rájuk-fölébük; AElfwine-t ma-

gát is elborított a vízár, s hogy magához tért, már egyetlen társát

sem látta, és ott hevert egy mély boltívü üregben, puha homok-

ágyon. Sötét és üres volt a sziget, nagyon, s ő tudta már, ezek itt

nem a Bűvös Szigetek, melyekről annyit hallott.31

Járván hosszasan e partokon, mondják, a végtelen, komorló

partokon tömérdek roncsra bukkant, régi-régi hatalmas hajók

maradványaira, volt, amelyik kinccsel megrakva várta a sorsát

egyre. Végre telt egy nyugatnak néző kalyibát egy további part-

sávon haladván, és ez valami kisebb hajó megfordított teste volt.

Ősrégi ember lakozott itt, és AElfwine félni kezdett tőle rögvest,

mert ennek az embernek a szeme mérhetetlen mélyes mély volt,

és hosszú szakálla kék is, szürke is; alakra öles termetű, a láb-

belije kőből,32 ruházata hínáros rongycafat, mindenféle, s egy

kis tűz mellett üldögélt, uszadékfából rakta, látszott.

E különös kunyhóban a kihalt tengerpartján lakozott AElfwine

sokáig, mert más fedele, más segítője nem volt, s gondolta, ha-

jója odaveszett, társai csakígy: megfúltak. De az ősrégi ember

kedves volt már hozzá, egyre kedvesebb, és kérdezte AElfwine-t,

mire vélje jövetelét, és hová akart volna elérni eredetileg, mie-

lőtt rútul eltérítette a vihar. És AElfwine sok mindent hallhatott

tőle, amit addig soha senkitől, ott, esténként, a füstös tűz mel-

lett, és különös mesék hangzottak szélűzte hajókról, veszett vi-

zeken tomboló viharokról, hol nincs mentő kikötő. Így tudta meg,

hogy a Bűvös Szigetek még igencsak hosszú hajózásnyira van-

nak onnan, s a Föld pereme van közbül, sötét és titkos gát, de

azon túl a Garsecg vizei békültebbek, s ott dereng Tündérföld

végnapjainak fénye is halaványan. Az Árnyékok túlján s

határavidékén van a Magányos Sziget, kelet felé néz, a Bűvös

Szigetfüzér irányába, s az emberek földje terül el azon túl, és

Nyugat, az Árnyékokba nyúlván, melyen túl messze ott villan a

Külső Föld, az Istenek királysága - meg a réges-régi Tündér-

öböl, melynek dicse elkomorult igencsak. Innen a világ mere-

deken felszökken a Dolgok Peremén túlra, Valinor felé, az az

Istenhon, és lendül így a Fal felé, a Semmiség széléhez, aminek

felette mutatkoznak a hintett csillagok. De a Magányos Sziget

sem a Nagy Földeknek nem része, sem a Külső Földnek, és hoz-

zá közel más sziget nincs is.

Ezekben a mesékben az az öregember így nevezte magát: a

Tenger Embere, és beszélt utolsó útjáról, melynek végén aztán

hajótörés vetette ide erre a külső szigetre, elmondta, hogyan

ragadta el a nyugati szél, s csak messziről láthatta ekképp a

Magányos Sziget pislogó lámpásait, sötétnek mély öléről.

AElfwine szíve akkor az övével szökkent, hanem csak azt mond-

ta annak az öregnek, hogy semmi reménye, neki jó hajója többé

nem lesz, jó társai nem adódnak így már. De a Tenger Embere

szólott: „Tudd, ez itt egyike a Kikötője-Nincs-Szigeteknek, me-

lyek a hajókat mind magukhoz vonzzák, rejtek szikláikon törné-

nek-zúzódnának, veszékes fövenyen pusztulva csitulnának, ha

emberek a Garsecgre oly dolgok látásáért merészkednek, me-

lyek nem nékik rendeltettek. Kanyarították pedig e szigeteket

Valinor Elrejtésekor ide, és hajóhoz-tutajhoz bizony kevés fa nőtt

rajtuk, gondolhatod,33 én azonban segítek neked, hogy a vágyott

vízi jármüved csak elkészülhessen, s e kapzsi és sivár partokról

szabadulj. "

Akkor elment egy nap AElfwine a keleti partokat járni, és néz-

te az ott boldogtalanul heverő roncsokat. Keresgélt, mint ezt

korábban is tette sokszor, hátha lel valami maradványt az ő jó

belerioni hajójából. Azon az éjszakán nagy vihar tombolt, kímé-

letlen borzalom, és tessék: a roncsok száma eggyel gyarapo-

dott, volt pedig ez egy hajó, amilyet a forodwaithok kedvelnek,

jókora, szépen formált, nagy és ravasz vonalú az építése. Messze

az álnok homokra kivetve, ott állt, és nagy orra, sárkányfejbe

faragva, töretlen fúrt a sziget levegőegébe. Ment oda pedig ak-

kor a Tenger Embere is, hogy jött a dagály, jött s kezdte betölte-

ni csorgóival a homorú helyeket a parton. Hozott magával pedig

egy fiatal fányi uszadékfa botot, és nekilátott - de úgy, mint aki-

nek nem kell félnie tengerár veszélytől, válla alig látszott ki a

sárgás vízből amiképpen lassan a hajónak is csak az a sárkányos

orra magaslott szint fölé. AElfwine pedig csak bámult, ahogy

messziről nézte, ámult, hogyan emelinti meg szál maga erejé-

vel, meg azzal a doronggal, a roppant hajótestet ez a Tenger

Embere, s láss csodát! a hajó hamarost itt lebegett előtte, és

egyre közelébb került, a szilárdabb talajra immár, és az az em-

ber ott úszott mellette-mögötte, és hatalmas szakálla csupa ten-

geri hínár volt most, és borzas hajában tömérdek mélyzöld mo-

szat.

Hogy a dagály ismét elvonult akkor az Éhe Homokról, a Ten-

ger Embere kérte AElfwine-t, nézné meg a roncsot, ez újat, és

hogy nézte, láthatta máris, a hajótest nem sérült meg igazából;

volt benne viszont kilenc halott ember, nem is oly rég mind a

kilenc élt még, kísértet látvány. A fenéken hevertek, meredt sze-

mük az eget nézte, s íme! egyikük még holtában is oly méltóság-

teljes volt, főnök lehetett az emberek közt, a haja őszbe csava-

rodott, ám dús, sápadt arca egyre büszke. „Északi emberek,

forodwaithok", mondta a Tenger Embere, „volt pedig haláluk az

éh és a szomj, és hajójukat a múlt éji vihar kavarta ki ide az Éhe

Homokra, lassan bekerítette a végzet magát e héjat is, ez így

volt rendelve minden mód. "

„Igazat szólottál, ó, Tenger Embere; és én megismertem ezt

itt, az ősz fürtjeiről, mert ő gyilkolta le apámat; és hosszan vol-

tam én rabszolga ekképp, s ezt az embert úgy hívták, Orm, és én

nagyon kevés szeretettel voltam iránta. "

„És az ő hajója lesz most, ami téged elszabadít innen a Kikö-

tője-Nincs-Szigetekről", mondotta, „és derekas hajó volt ez, rá-

termett emberek müve, mert bizony mondom neked, kevés a nép,

melynek ily nagy szíve volna tengeri kalandokhoz, mint ezeknek

a forodwaithoknak, kik még Nyugat ködeit is egyre fúrják ily-

képp, igaz, kevesen térnek vissza úgy, hogy el is mondhassák,

mit láttak s tapasztaltak".

Így történt, hogy AElfwine, bár rég nem remélte, megszaba-

dult a szigetről, s a Tenger Embere volt a kísérője, kormányosa,

kalauzolta pedig őt pár nap múltán egy kevéssé ismert földre. 34

És az ott lakozó nép furcsa társaság, és senki sem tudja, hogyan

keveredtek ide ők nyugatra, de az emberek körén tartják számon

őket, bár országuk az emberek határain kívül terül el s túl, lévén

hogy a Lemenő Nap felé van még inkább, s túl a Nincs-Kikötő-

je-Szigeteken és messzibb északnak, mint az a sziget, amelyre

AEelfwin kivetődött. Ámulat ügyesek ezek a népek a hajóépítés

tudományában, mindenfajta csónakéban, és ugyanígy bűvölik a

vitorlákat is, szeleken; ám ritkán, vagy éppenséggel soha nem

hajóznak más népek országába, határára, és keveset foglalatos-

kodnak a kereskedés vagy a háborúzás dolgaival is. Hajóikat a

munka szerelmetes szeretetéből építették, és csak az volt igaz

való örömük, hogy maguk a hullámok hátán magáért a száguldá-

sért száguldoznak velük. És e nép igen sok fia nyüzsög állandó-

an a - parti - vizeken ott, fehérlenek azok a vitorláiktól, ha tisz-

ta szép nyugalmas az idő, ha viharosabb. Gyönyörűségük az egy-

mással versengés ilyképp csónakjaikkal-hajóikkal, vitorlásán-

evezősen a társakat akarja felülmúlni ügyesség és sebesség dol-

gában mindegyikük. Másik ily szenvedélyük a nagy nyílt ten-

gerjáró hajók dolga, itt is vetélkednek, melyik bírja jobban,

messzibbre, kitartóbban a minél nagyobb szélkavargást, az or-

kánt, a korbácsos bődületet (s bizony, vad szelek forognak-tom-

bolnak ama sziget körül, s vas-védfalas is körbe az egész, kivéve

egy csöndes-békés kikötőjét Északnak ott). Ezért a hajóépítő

tudomány dolga kipróbált és bizonyított hagyomány: s ezek a

népek ember néven az ythlingek,35 a Hullámok Gyermekei, ám a

tündék Eneadurnak nevezik a szigetet magát, és népét a Nyugat

Hajósembereinek csakígy.36

Ezek jól fogadták AElfwine-t, meg révbe-kalauzolóját, ott az

ő zsúfolt rakpartjukon Észak-kikötőjükben, és AElfwine úgy lát-

ta, hogy mintha a Tenger Embere nem lenne ismeretlen nekik,

sőt, a legnagyobb tisztelettel fogadták, minden szavát lesték, s

bármit kért tőlük, úgy vették, akárha királyi parancs volna De

még nagyobb lett az ámulata, mikor a téren tolongok közt fölfe-

dezte két egykori társát, kikről azt hitte, a tengerbe vesztek; és

megtudta, hogy az a hét angliai tengerész mind él, itt él ezen a

földön, de a hajó reménytelenül összezúzódott a déli fekete par-

tokon, nem sokkal amaz éj után, mikor AElfwine-t magát a nagy

hullámok lesodorták a fedélzetről.

Most a Tenger Embere kérésére a szigetlakók hozzáláttak,

hogy nagy sebesen új hajót építsenek AElfwine-nek és társainak,

mert Orm hajóján nem mennek tovább; és megvágták hozzá a

fát, palánknak, mindennek, pontosan úgy, ahogy az ősi tengerész

ajánlotta, bűvös tölgyekből került ez az építőanyag, messze szi-

get-benseji ligetről, az Istenek magaslatán nőttek ily fák, szen-

telve Ulmónak, a Tenger Nagyurának, és ritkán vágtak ki csak

egyet is, nem nyesték őket. „Az a hajó, amelyik ebből a fából

készül", mondta a Tenger Embere, „elveszhet, de akik vele ha-

józnak, életben maradnak; eljuthatnak viszont oly helyre talán,

ahová nem is gondolták volna".

Mikor pedig a hajó készen állt, amaz ősi tengerész azt mond-

ta nekik, kapaszkodjanak föl a fedélzetére, ezt ők megtették,

velük tartott azonban ythling Bior is, egy igen járatos tudomá-

nyú tengeri ember, szigetlakó, kalauzuk lenne, s egyike volt ott ő

ama keveseknek, kik Eneadurból nyugatnak vagy északnak vagy

délnek messze hajóznak. A parton sok ythling álldogált a hajó

mellett, mert a nyugatnak néző meredek part egyik üregében

építették, és itt egy csupasz szikla, egyetlen vágattal-bejárattal

csupán, védelmet nyújtott, kikötőhelyet kellőt, és kevés ilyen

hely volt az oly igen szakadottas partú sziget kősávszegélyén.

Akkor az ősi titokzat tengerészlény rátette kezét a hajó orrára,

bűvös szavakat mormolt és szólt, és erről a járműnek, járja a

veszett habokat és áramlatokat, s érjen nem ismert kikötőkbe,

tengerész-sose-látta parti vizeket elérjen. Ythling-mód két pár

evezőlapátja is volt a hajónak kétfelől, és ezeket is megáldotta

a rejtély bűverejű, a kormányt csakígy, és hogy bizton segítse a

test röptét mind e lapátos felület, és az orr bátran szegeződjék a

csillagoknak. S akkor elindult ő maga, amúgy sodródva, és mind

kitértek útjából, vonult, nem is ment, fel s feljebb kapaszkodott,

nagy könnyedséggel egy hegyes szirtre, annak csúcsáról

gyors mozdulattal elrúgta és a vízbe vetette magát szépséges

öreg ívben, és eltűnt. Messze meghabzott, tajtékzott a tenger,

alaktalan, s a magas partokat verni kezdte a megkavaruló víznek

árja.

AElfwine sose látta őt többé, és szomorúsággal ámulón mond-

ta: „Miért, hogy hirtelen így megelégelte életét? Szívem örökké

gyászolni fogja, hogy halott", de az ythlingek csak mosolyog-

tak-somolyogtak, így hát AElfwine megkérdezte a hozzá közel

álldogálókat: „Ki volt hát e hatalmas ember, mert olybá tűnik

nekem, ti őt ismeritek, jól is", és azok nem feleltek néki sem-

mit. Akkor ellökték a nagy merészácsolatú hajót, ki a szabad

vízre, mert AElfwine-nek nem volt többé maradása, bár a nap

süllyedt éppen Valinor Hegyei mögé a Nyugati Falak túlján.

Hamarosan már csak nagy messziről látszott a hajó fehér vitor-

lája a félig-tünt nap fényében; és akik a fedélzetén voltak, régi

angol énekeket zengedeztek, népük énekeit, mely tűnt ekképp a

Nyugati Tengerek vitorlátlan hullámain, és a parton utánuk-fi-

gyelők csakhamar semmit sem hallottak felőlük. Akkor éj zá-

rult Eneadurra, és azt az erős hajót ott sosem látták többé.37

így kezdték ezek a tengerészek ott hosszú és különös és csu-

pa-veszély utazásukat, melynek teljes meséjét soha senki el nem

mondta még. És itt semkell elhangoznia kalandjaik históriájá-

nak a Nyugat szigetfüzéreinek rengetegén, meg a csodáknak és

veszedelmeknek, mikre a Bűvös Szigeteken bukkantak, meg az

addig nem ismert hangokról sem dolgunk szólni így, hanem út-

juk vége az, amit meg kell ismertetnünk, hogyan talált reájuk

sok év tengerfáradottság és szívkeserülés után egy szürke és

örömtelen nap, egy bizonyos. Nem volt sok szél, és a felhők ala-

csonyan lógtak az égen; szürke eső hullt, és egyikük sem látott

messzebb a hajójuk orránál, mely lassan s bizonytalanul fúrta

magát előre a ködön át s a hosszú, holt hullámok sorjáit hasítva.

Azon voltak, hogy most e nap végeztén hazafelé indulnak (ha

bírnak), amennyiben továbbra sem csillan reménysugár, csoda

ígérete. Mert szívük megereszkedett. Mögöttük voltak a Bűvös

Szigetek, hol hárman közülük örök álmuk aludták holtan a bo-

rongós partokon, és fejük-alja pergő homok volt, s iszapos-agya-

gos habmocsok a takarójuk, Eglavain örök időre bűvöletébe bu-

gyolálva nyugodtak különben. Eredménytelen volt az út eleddig,

mert a szelek egyre visszasodorták őket, távolabb és távolabb

vitték a Tündék Szigetének partjaitól.38 Mondta akkor a kormány-

nál álló AElfheah:39 „Ó, AElfwine, ez a nap legyen a forduló. Ad-

junk hálát az Isteneknek, hogy eddig is, így is segített minket,

kik még élünk, és hagyjuk a hiábavalót, szívünk is belefáradt, a

mesék hiábavalóak, nem számít, térjünk haza, ha az Istenek még

ezt az egyet megengedik nékünk, honi tűzhelyeinkhez. " És

AElfwine engedett. Akkor viszont elakadt a szél, meg sem rez-

dült a lég, sem Kelet, sem Nyugat nem küldött egy árva fuval-

mat, és lassan leszállt a tengerre az éj.

Halljátok, végre kerekedett egy könnyű kis szél, nyugat felől

érkezett fuvalom; és mikor azért már csak hazairányt állították

volna vitorláikat, a hajósok egyike azt mondta: „Ej, no, micsoda

különös lég jár, és tele van emlékek illatával", és mind megáll-

tak egy pillanatra, aztán így szimatoltak, lélegezvén mélyeket

közben. A ködök szétszakadoztak az enyhe szélre, és foszlány

maradékaik közül előbukkant a szeletnyi hold, és a végén ezer-

nyi tűhegy csillag döfölte át a sötétet fenn. „Nyílnak Tündepar-

ton az éji virágok", mondotta AElfwine; „látjátok, a tündék", foly-

tatta Bior,40 „ezüst szürkületüket gyertyákkal világítják át", és

mind követték tekintetükkel hosszú kezét, ahogy mutatta az égi

magasokat, túl a sötét hajófaron. Akkor egyikük se szólt tovább

semmit, belenémultak az ámulatba, áhítatba, és nyugat felé

megkémlelve kicsit a homályt, valami kékellő árnyalakzatot

vettek észre, és ebben az árnyalakban sok apró fény csillámlott,

és egyre több és több, a végén talán már tízezer is, és olyan volt

a remegő tündökletük, mint amaz ékköveké, miket Féanor ké-

szített egykoron, s amelyek most az óceán fenekén nyugodtak,

mert oda szóródtak.

„Akkor azok ott a Sok Árnylehelet Kikötőjének fényei lesz-

nek", mondta AElfheah, „melyről sok mese szólt nekünk odaha-

za, és hittük is, nem is". Többet nem is szóltak, csak fordítottak

gyorsan az evezőkön-kormánylapáton, és gyorsan átigazították

így a hajó irányát, s haladtak máris a sosem-haló part felé. S

hogy most veszítették el ügyüket csaknem, mikor megnyerésé-

hez ily közel jártak! Húzták a lapátokat keményen, de igen ne-

héz dolguk volt, a vizet bárhogy kavarták, erősen áramlott az, és

a tündérek hosszú éjszakája sem akart véget érni, és Tündehon

szarvas holdja egyre az égen ragyogott, kísérőjük.

Akkor zene zendült igen finoman a vizek felett, és tele volt

képzelhetetlen vágyódással, de olyannyira, hogy AElfwine, tár-

saival együtt, sírva hajolt az evezőkre, szívüket úgy megfacsar-

ta, amit hallhattak, és messzi múlt szépséges-drága dolgok em-

léke támadt, mindőjükben feléledt egyszerre a félig feledett állí-

tás, arra a tiszta szeretetre, melynek képzete minden ember-gyer-

meke lelkében ott él, de soha be nem teljesedik. S mondotta egyi-

kük: „Hárfák szava ez, és a dalok tündéri dolgokról zengedez-

nek, és a tengerre néző ablakok telisteli vannak fénnyel". És

másikuk szólt: „A hegedűk húrjai a Föld halhatatlan népének ősi

bánatát panaszolják, de micsoda öröm zeng ebben is!" „Ó, jaj",

így AElfwine, „én azt hallom, hogy a tündérek kürtjei bűvös sza-

vakat rivallnak-amilyen zenét én álmodtam meg egykoron, még

Mindon Gwar szilfáinak tövén. "

És íme! ahogy így beszéltek mind, a hold egyszerre csak el-

tűnt ámuldozó fejük felett, és a csillagokra fellegek vonultak, és

az idő köde fátyollal vonta be a partot, és semmit sem láttak

immár, semmit sem hallottak, csak a tenger moraját, ahogy a

hullámok bukdosva futottak fel a Magányos Sziget kavicsaira a

parton; és hamarosan ezt is elsodorta-elsöpörte tőlük a szél. De

akkor AElfwine-t valami ellenállhatatlan erő ragadta meg, tágra

meredt szemmel támolygott így az orrba, s hatalmas kiáltással

a sötétlő tengerbe vetette magát, s a víz, mely eltöltötte, langy-

meleg volt, és mintha kedvességes halál bugyolálta volna be így

egy ízig. A többiek mintha erre a fennszóra riadtak volna csak

fel álmukból, a kiáltásra; de a szél hirtelen vad erőre kapott,

belekapott a vitorlákba, s nem látták AElfwine-t soha többé, szí-

vükben riadalommal és vágyó fájdalommal sodródtak ellenáll-

hatatlanul, el, el onnan. Láthattak volna pedig halavány tünde

hajókat, ahogy hazatérnek a Sok Árnylehelet Kikötőjébe, és üd-

vözlésükre rikkantgattak is a helyi hajósok; ám ők csak halavány

visszhangzást hallhattak már, azt is messziről, és nem vezette el

őket semmi segítő szó álmaik e partjára; s keservesen hányód-

tak sok-sok időn át még a tengereken, mire hazaveszkelődtek

Belerionnak kikötőjébe, és megvénült, nyűtt, ütött-vert emberek

voltak már maguk akkor. És a dolgok, miket hallhattak és láthat-

tak, mintha nekik maguknak is csodalátomások lettek volna csu-

pán, hihetetlenségek, és akár ha a képzelet szülte volna őket, az

éhség és a szomjazás, kivétel itt eneaduri Bior volt, a Nyugati

Hajósnép fia.

De azért csak az lett, hogy e hajósok utódai között se szeri, se

száma nem volt a tengerre vágyó, nyughatatlan lelkeknek, szel-

lemeknek - s mert szellemek voltak, testük a tengerbe veszvén,

kényre-kedvre jártak, túl a Földnek Peremén is, sem csónak, sem

vitorla nem kellett nékik ahhoz. Hanem míg éltük tartott, nem

hagyták abba a hajózást, így került testük hullámsírba, s az örök

szabadság világába lelkük.41

Itt ér véget az elbeszélés. Nyoma sincs sehol semmi további folytatásnak,

bár valószínűnek látszik, hogy az Angliai AElfwine az Elveszett mesék teljes

átírásának kezdete lett volna. Érdekes lenne bizonyossággal tudni, mikor is

íródott az AElfwine II. A manuskriptum kézírása maga kétségkívül más képet

mutat, mint az Elveszett mesék többi részéé; hajlok azonban a feltételezésre,

hogy nem nagy időközzel követte az AElfwine l-et, és az első változat aligha

lehet 1920 - nál későbbi keltezésű.

Az AElfwine II végén apám két javaslatot említ (jegyzetben): hogy (1)

AElfwine „korai pogány angol ember, aki Nyugatra menekült"; és (2) hogy „az

Öreg Ember Szigete" lenne kihagyva, és szenvednének hajótörést mind az

ythlin-gek szigetén. Ezzel kimaradna (meglepő módon) az a hajó, melyet az

Öreg a partra von, és amelyben a halott vikingek hevertek s „meredt szemük

az eget nézte".

Ebben az elbeszélésben - melyben a korai tündék „mágiája" igen erőtelje-

sen hangot kap, a tengerészek látomásában például, ahogy a Magányos Sziget

ott dereng „Tündehon szarvas holdja" alatt - AElfwine mindegyre az ősi angol

legendakör alakjainak világában mozog: apja Déor a Kobzos. A nagy angol-

szász kéziratban, melyet Exeter Book néven ismerünk, van egy kis 42 soros

vers, melynek most a Déor név a címe. A kobzos Déor mondja el benne

bánatát: elvesztette nagyurának kegyét, ekképp „állását" is, az udvarnál egy

másik zenésszel, Heorrenda nevűvel váltották fel öt; a versben Déor példákat

hoz fel a hőslegendák körének nagy balfordulatai közül, és ezzel vigasztalódik

- mindegyik efféle utalást (saját sorsára) ugyanazzal a refrénnel zárja: Paes

ofereode; pisses swa maeg, amit különféleképpen fordítottak; apám szerint

azt jelenti ez, hogy „Telt azóta idő, ez is eltelhet hát."42

Ebből a versből „jön" Déor és Heorrenda. Az „Eriol-történet"-ben

Hcorrenda Eriol fia, Naimi szüli néki Tol Eresséában, és társa lesz a Magá-

nyos Sziget meghódításában Hengestnek s Horsának; Angliában Tavrobel volt

lakozóhelye. Nem hiszem, hogy apámnál ez a kortirioni Déor kobzos és a

tavrobeli Hcorrenda a névazonosságon túl bánni közelebbi kapcsolatba hozha-

tó az angolszász költeménnyel - bár az is biztos, találomra neveket nem vá-

lasztott ő. Megragadta a lelemény vers (még akkor is, ha a költemény kiadói-

nak egyike szerint „az önéletrajzi elem merőben fiktív, ürügyül szolgál csupán a

hősi történetek elősorolására"); és mikor Oxfordban a BeowulfróI adott elő,

olykor nevet adott az ismeretlen költőnek, lett az így Heorrenda.

Mármost, azt hiszem, ugyanígy semmire sem megyünk az óangol nevek

sorával az elbeszélésben: Óswine, Gwar hercege; Éadgifu: AElfheah (bár a

nevek, önmagukban véve, kétségkívül „jelentősek": így Oswine tartalmazza

az ós „isten" és a winw „barát" elemet, és Éadgifuban ott az éad „áldottság"

és a gifu „ajándék"). A forodwaithok természetesen a vikingek, Norvégiából

vagy Dániából érkező „elözönlők"; a balul járt hajó halott kapitányának neve-

Orm északi vidéken igen ismert. De mindez csak történelmi díszlet, az érde-

mi elbeszélésszerkezetben nem játszik szerepet.

Megmaradt Lúthien (Lutánia) Hetedik Inváziójának eszméje, és a tündék

fonnyadása-hervadása, menekülése nyugatnak (ez az elgondolás gyakorlatilag

sosem fonnyadt-hervadt),43 de míg az ingwaiwák (ti. az angolszászok) invázi-

ója „sémák szerint" a hetedik volt mindig, most a viking elözönlés mintha az

angolokéra következne (az ingwaiwiákéra) „Lúthiennek embertől ember ál-

tali megvétele" így korántsem volt utolszor; nyilvánvaló célzás a normannokra.

Igen érdekesek a történetbeli „földrajzi" utalások. Nyomban az elején ott

egy különös közlés Írország „letörése"-ről az „Istenek háborúzásaiban". Lát-

ván, hogy „az AElfwine-történet" nem tartalmazza Tol Eressea keletre történő

visszavonszolását a tengeren, ez valami egészen másra vonatkozhat, mint amit

a történet az (5)-ban ad, ahol Íverin szigete akkor tört le, mikor Osse megpró-

bálta Tol Eresseát mégis visszafogni. Mi volt ez itt akkor, nem tudom; de el-

képzelhetőnek látszik, hogy ez az első nyoma a Régebbi Napokbéli nagy ka-

taklizmának (vagy az első célzás rá), mikor is Beleriand a tengerbe veszett.

(Nem találtam nyomát semmiféle összefüggésnek Belerion kikötője és Bele-

riand vidéke között. )

Kortirion (Mindon Gwar) ebben a mesében természetesen „Ó-Kortirion",

az eredeti tünde lakozóhely Lúthienben, melyről is Kortirion Tol Eresseában a

nevét kapta; ugyanígy fel kell tételeznünk, hogy az Alalminóré név, a körötte

elterülő vidéke („Warwickshire") újdonat adódott a Tol Eressea belsejében-

közepén elterülő tájnak.

Ha most a Nagy Tenger szigeteinek és szigetfüzéreinek kérdését tekintjük,

az, ami az Angliai AElfwine-ben előjön, először is összehasonlítható A valák

jövetelének meséjével (1. kötet 88. old. -tól), és A tündék érkezésével (I.

kötet 159. old. -tól), ahol a geográfia mindkét helyütt igen hasonló. A jelzett

részekből megtudjuk, hogy sok ország és sziget található a Nagy Tenger térsé-

gében, mielőtt a Bűvös Szigetekhez érnénk; túl a Bűvös Szigeteken lelhető Tol

Eressea; és Tol Eresséán túl van az Árnyékok Tengere, és azon úsznak a

Félhomály Szigetek". Ezek a Külső Földek első vonulatát alkotják. Maga „Tol

Eressea nem tartozik ekképp sem a Külső Földekhez, sem a Nagy Földekhez"

(I. kötet 179. old.); messze kint lelhető az óceán közepén, és „sok-sok hajózó

mérföldre semmi más föld nem is látszik partjairól" (I. kötet 171. old.). Ezzel a

leírással az Angliai AElfwine históriája jócskán összhangban van; dc inost hoz-

záadódik mind c geográfiához a „Kikötöjc-Nincs-Szigetek" füzére.

Megjegyzem korábban (I. kötet 193. old.), hogy ez a sorjázás-kelettől nyu-

gatnak: a Kikötője-Nincs Szigetek, a Bűvös Szigetek, a Magányos Sziget, végül

az Árnyékok Tengere, ahol a Félhomály Szigetek „úsznak" később megvál-

tozott, és A szilmarilokban (120. old. ) az áll, hogy Valinor elrejtésének idején

teremtették az Elvarázsolt Szigeteket, s köröttük a tengert árnyakkal és

rémítő csodákkal töltötték meg. És ezek a szigetek behálózták az Árnyas

Tengereket északtól délig, mielőtt Tol Eresseát, a Magányos Szigetet bárki

hajója elérhette volna. Alig juthatott át köztük valaki, mert veszélyes zajok

között sóhajtoztak a hullámok a ködbe burkolt sötét sziklák között. Es a

félhomályban nagy fáradtság lett úrrá a tengerészeken; és meggyűlölték a

tengert; ám aki mégis kikötött egy ilyen szigeten, az csapdába esett, s ott

aludt a Világ Változásáig.

Koncepciójukat illetően az Elvarázsolt Szigetek elsődleg a régi Bűvös SzigetekBöl

származtatódnak, keletkezésük ideje egyben Valinor elrejtéséé, és abban a

mesében ez igy van leírva (I. kötet 307-308. old.): „Ossé munkája nyomán

leltek akkor a Bűvös Szigetek; mert roppant övet vont a hatalmas tenger nyu-

gati szegélyén, hogy ezek védenék a Tündéröblöt", és

A szigetek kavicsai ezüsttel tündöklettek, s a könnyen csábulókat odacsábí-

tották, ám Oinen haja fonatából oly hínár fonódott rájuk, s Lórien akkora

álmok bűvöletét lengette ama vízi tájon, hogy akik merészek voltak, remény-

telenek, mélységes mélyekre süllyedtek szörnyűségesen, hajóik fennakadva

elrohadtak, vagy a bűvös fövényre vetődtek, hogy csonttá váljanak...

Itt AElfwine társai közül hárman

örök álmuk aludták holtan a borongós partokon, és fejük-alja pergő homok

volt, s iszapos-agyagos habmocsok a takarójuk.

(Nem tudom, mit jelenthet az Eglavain név, mivel azonban világos, hogy tar-

talmazza az Egla elemet [gnomául-elda, Id. I. kötet 367. old.], talán „Tünde-

hon". ) De az Elbűvölt Szigetek, meglehet, ugyancsak a Félhomály-szigetek

származékai így, lévén, hogy az Elbűvölt Szigetek is félhomályban úsznak, s az

Árnyékok Tengerén lelhetők (I. kötet 327. old.), a Kikötője-Nincs-Szigete is,

melyek, mint AElfwine-nak a Tenger Embere mondja, Valinor elrejtésének ide-

jén „telepítődtek", és ugyanazt a célt szolgálták, mint a Bűvös Szigetek, csak

még messzibb keletnek.

Encadur, az ythlingek szigete (az óangolban az yd „hullám"), akiknek életét

az Angliai AElfwine oly részletesen ismerteti, a jelek szerint nem említődnek

aztán soha többé. Encadur és a Nyugat Hajósai netán valami halvány előreve-

títése a korai númenóreanoknak a maguk sziklaövezte szigetén?

A következő szakasz értelmezése nem könnyű:

Innen [vagyis a Tündéröböltől] a világmeredeken felszökken a Dolgok Pe-

remén túlra, Valinor felé, az az Istenhon, és lendül így a Fal felé, a Semmi-

ség széléhez, aminek felette mutatkoznak a hintett csillagok.

Az Ambarkanta vagy „A Világ Alakja", az 1930-as térkép a világról a Külső

Földek felszínét úgy mutatja, hogy az meredeken emelkedik Valinor Hegyeitől

nyugatnak. Feltehető lenne, hogy ez az a „felszökkenés" vagy „lendülés", melyet

apám említ itt, és a Dolgok Pereme: a nagy hegyfal; ám ez igen kétséges.

Vannak utalások az Angliai AElfwine-ben „a Föld Peremére", melynek túljára

a holtak kerülnek, és az Eárendel meséjének egyik sémája szerint Tuor hajó-

ja" átbukik a világ peremén. Valószínűbb azonban, úgy gondolom, hogy a kife-

jezés a láthatár peremére vonatkozik („az Ember-tudás láthatárán" etc.).

Ami azt a kifejezést illeti, hogy „a nap lesüllyedt... Valinor Hegyei mögé a

Nyugati Falak túlján", sajnos, aligha magyarázhatom annak megfelelően, ami

az Elveszett mesékben ilyképp elhangzott. Lehetséges - bár kevéssé meg-

győző - értelmezés lenne, hogy a nap Valinor felé hanyatott, ahonnét elhagy-

ná a Nyugati Falakat (vagyis az Éj Kapuján át, ld. I. kötet 315-318. old.).

Végezetül említést érdemel az a sejtetés, hogy a Lúthienből nyugatnak vi-

torlázó tündék a Magányos Sziget túljára kerülnének, visszaérkeznének eset-

leg Valinorba is.

 

Mielőtt befejeznénk, meg kell tárgyalnunk - röviden - egy általános jellegű

kérdést, melyet a szöveg többször is előhoz, különösen azonban itt, az utolsó

fejezetekben: és ez a tündék „kicsinysége" („kicsinyülése").

Az Elveszett mesékben jó párszor említődik, hogy az ősrégi napok tündéi

alkatra nagyobbak voltak, mint amilyenek később. Így a Gondolin bukásá-

ban: „amaz időkön az emberek atyáinak atyái kevésbé voltak szálasak még,

mint a mai emberek, és a tündék gyermekei nagyobb termetűek voltak még. "A

Gilfanon abbahagyott meséjében igen hasonlóan (I. kötet 344. old.): „Az embe-

rek csaknem azonos termetűek voltak eleinte a tündérekkel, a tündérek sokkal

nagyobbak, mint ma, az emberek kisebbek"; és a mostani fejezet (4)-gyel jelölt

szakaszában: „Emberek és tündék régebben egyméretűek voltak, bár az embe-

rek kicsit nagyobbak". Más részek is azt sugallják, hogy az ódonkori tündék

természetüknél fogva mindig valamivel törékenyebb alakúak-alkatúak lehettek.

A későbbi tündék kicsinyülése igen nyilvánvalóan (és kifejtetten) kapcso-

latban van az emberek eljövetelével. Így fentebb a (4)-ben: „Az emberek so-

kasodtak, gyarapodtak, a Nagy Földek tündéi hervadtak-tűntek. Ahogy ter-

metre az emberek mind nagyobbak lettek, az ő alakjuk töpörödött"; és az (5)-

ben: „az emberek termetre csak nőnek, számra sokasodnak, ezzel arányban

lesznek a tündérfélék mind parányibbak, incifincibbek, már-már hártyaszerű-

áttetszőek", s „a végén az emberek - nagy többségükben - látni se látják a

tündéreket már". A legtisztább képet azonban, mely túléli a tündéket, mikor

már mindenestül „hervadtak-fonnyadtak", az Epilógus adja:

Mint szél sörénye, mint titkos áttetszőségek fátyla, Tavrobel nagyura,

Gilfanon kilovagol ma éjjel, népe körötte, és űzik a tünde szarvast a sápatag

ég alatt. Feledett lábak zenéje, levelek izzása, fű hirtelen hajladozása, és

vágyódó hangok mormolászása a hídon - és már nincsenek is sehol.

Ami a későbbi „AElfwine" változattal kapcsolatban álló részek szerint Tol

Eresséa tündéi, kik elhagyták Lutániát, nem hervadtak-fonnyadtak, vagy leg-

alábbis abbamaradt náluk ez a folyamat. Így a (15)-ben: Tol Eresséa [az a

hely], „ahová az el nem fonnyadott-hervadott tündék többsége visszahúzódott

az emberek zaja, hadakozása és zűrzavara elől"; és a (16) szerint: „Tol

Eresséába... a hervadó-fonnyadó tündék java része visszahúzódott a világtól,

és íme, nem hervadnak-fonnyadnak többé", csakígy az Angliai AElfwine-ben:

„a Garsecg vizein túli, el nem hervadott tündék... "

Másrészt, mikor Eriol a Tűnt Játék Kis Házához érkezett, a kapuőr azt

mondta neki (I. kötet 18. old.):

Kicsi a hajlék, de még apróbbak, kik itt laknak-mert ki itt belép, bizony,

legyen igen apró, vagy szíve vágya szerint legalább az, mint a kis nép a

küszöb túlján.

Kommentáltan korábban (I. kötet 43. old. ) annak az elgondolásnak a fiira mi-

voltát, hogy a Kis Ház lakói különös mód parányiak volnának: egy szigeten,

melyet csak s csak tündék laknak. De apám, ha valaha is átírja a Tűnt játék

kis házát, kétségkívül maga is elhagyta volna ezt; és nagyon meglehet, hogy

már az AElfwine II idején is elszakadt attól az elképzeléstől, hogy a „hervadott-

fonnyadott" tündék kicsinyedtek volna, ahogy ezt mutatja megannyi szó és

kifejezés elhagyása is: „kicsi", „kicsi nép", „kis hajók" (ld. 27. jegyzet).

Végezetül, persze, a tündék megfeleltek minden olyan képzetnek és kép-

zettársításnak, mely manapság a „tündér" fogalommal jár, és akik a Nagy Föl-

deken maradtak a világ korainak során, ez időkben nyilvánvalóan nőttek és

erősödtek csak, szó sem volt hervadásról-fonnyadásról, „áttetszőségről", ott,

Középfölde Harmadik Korának hősies vagy fenséges eldái között. Sokkal ké-

sőbb azután apám mérges kommentárt írt Legolas „csinos" vagy „hölgyes"

festői beállításáról:

Magas volt ő, mint egy fiatal fa, rettenetesen erős, képes volt pillanatok

alatt kihúzni egy roppant harci íjat, lelőni vele egy nazgűlt, benne élt a tünde

testek irtózatos vitalitása, oly kemény volt s ellenálló, annyira nem sérülé-

keny, hogy könnyű lábbeliben járhatott sziklák élein vagy havon, a Társa-

ságnak legfáradhatatlanabb tagja volt ő.

 

Ezzel végére is értem amaz írások bemutatásának és elemzésének, melyek

e tengerész históriájához kapcsolódnak, ki is a Magányos Szigetre érkezett és

ott a tündék igaz történetét megismerte. Remélem, meggyőzően tártam elő,

milyen különös és összetett módon változott apám látomása Tol Eressea jelen-

téséről (és jelentőségéről). Mikor a (10) szinopszist lejegyezte, már megvolt az

eszméje a tengerész utazásának a tündék szigetére; dc akkor keletről indult ö,

a Magányos Sziget pedig, melyet keresett- Anglia volt (persze, nem az ango-

lok országa, és nem is ott még a tengerektől ölelve, ahol a mai Anglia lelhető).

Amikor később az egész koncepció eltolódott („elcsúsztatódott"), Anglia, mint

„Lutánia" vagy „Lúthien" elsődleg tünde ország maradt; és Tol Eressea, lige-

teivel és pagonyaival, varjúfészkeivel Alalminóre szilfáinak lomb sűrűjén - az

angol tengerész számára mintha a maga hazájának képe-mása lett volna egy-

szeriben -, azé az országé, melyet a tündék elveszítettek az emberek eljövete-

le után: mert való igaz mód a tünde Lutánia újjáalakított mása volt az messze

tengerek túlján.

Mindez elhagyásra volt ítélve a mitológia későbbi alakítása során; de azért

AElfwine hagyott pár nyomot annak oldalain, mielőtt végképp eltűnt volna.

E fejezetnek számos eleme következetlen és bizonytalan; azt hiszem még-

is, hogy ezek az igen korai jegyzetek és tervezgetések joggal kerülnek napvi-

lágra, s hogy ez így helyes. Bár „cselekmény-elemként" mellőződtek, semmi

kétség, el is felejtődtek, tanúsítják apám szívének megannyi igazát, elméje igaz-

ságát - oly dolgokat, melyek megmaradtak, ha más mód is. Ezek a jegyzetek

ifjúságának tanúi, akkor vetette papírra őket, mikor a tünde bűvölet az ő szá-

mára „hatalmasan lakozott még Lutánia erdős-dombos vidékén"; öregkorára

minden elvonult nyugatnak a tengeren, és valóságos búcsúja következett cl az

eldák történetének s dalának.

JEGYZETEK1.         A tündék és emberek alkatára vonatkozó kijelentéssel kapcsolatban ld.

364. old.

2.         A Taimonto (Taimondo) forma dolgában ld. I. kötet 400. old., a Telimektar

címszót.

3.         Beleaurin: Palúrien gnoma megfelelője (ld. í. kötet 393. old.).

4.         Lapszéli megjegyzés utal olyasmire, hogy a Fenyő talán nem Tol Eresseába

kellene. Ilwét, a középső-levegőt illetően: „kék és tiszta és a csillagok közt

folyik" (ld. I. kötet 97. és 119. old.).

5.         Gil = Ingil. Ingil, az első megjelenésre ebben a szakaszban így volt írva:

Ingil (Gil), de a (Gil) kihúzva.

6.         A Nautar szó felbukkan A Nauglafring meséje egyik elvetett vázlatá-

ban, ahol egyenértékű lenne a nauglathokkal (törpök).

7.         Uin: „ a bálnák leghatalmasabbika és legősibbje", a főnök köztük s min-

den halak közt, vontatta a „sziget-kocsit" (utána Tol Eresseát), melyen

Ulmó a tündéket Valinorba fuvarozta (I. kötet 171-173. old.).

8.         Gongok: ezek a gonosz lények valami homályos módon az orkok roko-

nai: Id. I. kötet 357. old. 10. jegyzet, valamint A Nauglafring meséjének

elvetett vázlatát.

9.         A szakasz mellett nagy kérdőjel.

10.       Szembeszökő, mennyire hasonlít ez a név a Dor Daedolothhoz, de ez

Morgoth birodalmának a neve A szilmarilokban, értelmezése: „A Bor-

zadály Árnyékának Országa"); a régi név (melynek elemei: dai „ég" és

teloth „tető") semmiben sem azonos a későbbivel - formáját leszámítva.

11.       Vö. Kortirion a fák közt (I. kötet 44-53. old.): Füvön pendülő harmat

hangzatok.

12.       Warwick eredete a konvencionális etimológia szerint bizonytalan. A wic

elem, angol helynevekben igen gyakori, lényegében települést jelentett,

esetleg effélék csoportját. A név legkorábbról fennmaradt formája

Waering wic, és a Waering, vélelem szerint, gát jelentésű óangol szó, a

wer származéka, a mai angolban Weir: így az egész akkor „település a

(védő)gát mellett".

13.       Vö. a címoldalt, mely a (11)-ben idéződik: Heorrenda of Haegwudu, -

Ennek a staffordshire-i településnek semmiféle névalakja nem maradt

fenn ténylegesen a normann hódítás előttről, de az óangol forma nyilván-

valóan haeg-wudu volt, „(kör)bekerített erdő".

14.       A Lutánia (Luthany) név (országnévként) ötször jön elő Francis Thompson

„The Mistress of Vision" (A látomás asszonya) című versében. Mind

korábban (I. kötet 40. old. ) említettük e költő nevét: apám (1913- 14-ben)

megszerezte Francis Thompson Összegyűjtött verseinek kötetét; és e

példányban lapszéli jegyzete rögzíti a Lutánia nevet - bár nem ez a be-

jegyzés lényege ott. Arról azonban fogalmam sincs, miből származtatta

Thompson maga a Lutánia nevet. A verset a költő így nevezte egyéb-

ként: „fantázia".

15.       A „pozíciót" bonyolítja némely (igen sebtén feljegyzett) vázlatterv, és az,

hogy a matéria jószerén olvashatatlan: de itt jön elő a tengerész, kinek

neve AElfwine, mégsem szabad átsiklanunk az egészen, mert jelen van-

nak az „Eriol-történet" lényeges elemei. Ezeket én egy átmeneti állapot

jegyeinek tekintem. Igen „kétesek", homályosak, és az érdemi taglalás túl

sok helyet és időt venne igénybe; eltekintek ettől.

16.       Vö. xiv.

17.       Caer Gwár: Warwíc

18.       Megemlíthető itt, hogy mikor apám felolvasta a Gondolin bukását az

Exeter College Essay Clubban 1920 tavaszán, a tengerész még Eriol

volt, ahogy emez alkalommal készített bevezető jegyzeteiből kiderül (Id.

Bevégzetlen mesék). Eléggé furcsán, azt írta itt, hogy „Eriol véletlensze-

rűen ér partot a Magányos Szigeten".

19.       Garsecg (ejtsd: mintha Garsedge lenne, és így is áll az AElfwine A-ban)

a tenger számos óangol neve közül az egyik.

20.       Az AElfwine I-ben az ország neve hasonlóképp Lúthien, nem Lutánia.

Az AElfwine A-ban, másrészt, ugyanaz a megkülönböztetés lelhető, mint a

sémában: „Angliai AElfwine [akit a tündérek később így neveztek: Lúthien

(barát) of Lutánia (barátság), tehát Lutánia Lúthienje]". (Csak) emez

első felbukkanásakor a Lúthien névnek az AElfwine II- ben a Leithian név

kerül fölébe ceruzával, de nincs kihúzva a Lúthien sem. A Lay of Luthány

(Leithian éneke) lett utóbb címe a Berenről és Lúthien Tinúvielről szóló

hosszabb költeménynek.

21.       A Hill of Tún, vagyis az a hegy (domb), melyre Tún városa épült.

22.       Mindon Gwar: ld. (13).

23.       Éadigfu: az „Eriol-történetben" ez az óangol név a Naimi egyenértéke,

Eriol feleségéé, akit Tol Eresséában vett el.

24.       Az AElfwine I-ben „ez" a szöveg így áll: „szépsége és jósága okán [e

hölgynek] ahogy még ama frank király is, ki egyszer oly hatalmas volt az

emberek között, mondotta... " [sic] Az AElfwine II-ben a tintával írt kéz-

irat megáll a „magas fehér partok"-nál, de már e szavakat követően apám

ceruzával így módosította a dolgot: „még ahogyan az a frank király is, ki

akkoriban a leghatalmasabb földi király volt, mondotta... "[sic]. Az Angli-

ai AElfwine egyetlen utalása AElfwine életének e korszakára a

forodwaithok (vikingek) inváziója; a frankok hatalmas királya Charlemagne

lehet így, dc képtelen voltam bármi ilyen adalékra bukkanni.

25.       A Gonosz itt Melkóból  igazítódott. Az AElfwine I-ben nincs ez.

26.       Az AElfwine I szerint: „mikor Délnek ősi Emberei Micelgeardból a Szívte-

len Városból hatalmas lábukat Lúthien földjére tették". Ez a szöveg nem

tartalmaz utalást sem Rűmra, sem Magbarra. Áthúzva a Micelgeard, de

a lap tetejére odaírva ez áll: Mickleyard. Micelgeard óangol forma

(Mickleyard ennek modernizált betűzetű változata), de nincs meg a fenn-

maradt óangol írásokban, és mintája az ónorvég Mikligardr (Konstanti-

nápoly). - A rómaiak különös ellenségessége Lutánia tündéivel szemben:

említi ezt, „beleértetőlegesen", a (20), és hogy nem hittek ők a tündéknek

még a létezésében sem (22).

27.       Az AElfwine I-ben gyakori elébetoldás a lúthieni tündérek (tündék), s ha-

jóik említésekor a „kis, kicsi" szó, ám ez azAElfwine II-ben, ha előjön is

eredetileg, törlődik, itt a szó kétszer megmaradt, talán nem szándékosan.

28.       A „tünde" (értsd: tündés, tünde jellegű) későbbi átigazítás a „tündér" (tün-

déres) helyett.

29.       Ez a mondat, onnét, hogy „kivéve AElfheaht... " később került az AElfwine

II-be; nincs az AElfwine I-ben. - Az egész (AElfwine I és II szöveg, e

pontig, az AElfwine A-ban a következőképp sűrítődött:

Angliai AElfwine (akit a tündérek így neveztek: Lutánia (barátság)

Lúthienje (jó barát), Déornak s Éadgifunak volt a gyermeke. Városuk

leégett, Déort lemészárolták, Éadgifu meghal. AElfwine a Szárnyas

Sisakok rabszolgája. Megszökik, a Nyugati Tengerhez érkezik,

Belerionban hajóra száll, többször is, nagy utakat tesz. Keresi a nyu-

gati szigeteket, melyekről Éadgifu mesélt neki gyerekkorában.

30.       AElfwine I itt: „De három embert lelt végül társnak; és Osse levitte őket

magához. " Ossé Neorth átigazítása lett; és azután apám áthúzta s újraír-

ta a mondatot: „Ilyen társat hármat lelt; és ezt a hármat Neorth aztán

levitte magához, és nevük nem ismeretes. " Neorth = Ulmó.

31.       Az AElfwine A-ban: „Kikémlel szeme valami szigeteket a derengésből,

ám a nagy szelek elsodorják onnét. Keservesen érkezik vissza Belerionba.

Összegyűjti Anglia hét legkitűnőbb tengerészét; tavasszal bontanak vitor-

lát. AElfwine szíve vágyának szigeteinél hajótörést szenvednek, és a szi-

getekről kiderül, hogy elhagyatott pusztaságok, komoran suttognak fáik. "

Ez eltér az AElfwine I-tőI és II-től, hol is AElfwine egymaga verődik ki a

szigetre; egyezik viszont a II-vel, mert hét társa van AElfwine-nak és nem

három.

32.       Elárulszik, hogy ez Ulmó: vö. Gondolin bukása: „lábbelije két óriási kő".

33.       Az AElfwine A-ban „komoran suttognak fáik". (31. jegyzet)

34.       Onnét, hogy a Tenger Embere azt mondja: „Tudd, ez itt egyike a Kikötő-

je-Nincs-Szigeteknek... " idáig (ti. a megfeneklett-törött viking hajó egész

története, s Orm kapitány dolga, ki is AElfwine apjának gyilkosa volt)

nincs megfelelő rész az AElfwine I-ben, hanem ott csupán: „a Tenger

Embere pedig segített neki építeni egy kis vízi jármüvet, és együtt, hogy a

magányos tengerész volt kalauza, vágtak neki, s érkeztek egy kevéssé

ismert országba. "

35.       Egy alkalommal az ythlingek neve (óangol: yd „hullám") az  AElfwine I-

ben Ythlingas (ythlingek) alakkal szerepel, az óangol többes-végződés-

sel.

36.       A Nyugat Hajósemberei név: az Eneathrim átigazítása.

37.       Az ythlingek szigetére vonatkozó elbeszélés rövidebben kerül elmondásra

az AElfwine I-ben (bár, ami azt illeti, a maradék rész kb. ugyanazokkal a

szavakkal), a későbbi história számos eleme hiányzik, nevezetesen C: hogy

Ulmó szent ligetéből hozzák a vágott fát; hogy a Tenger Embere megáldja

a hajót). A struktúra tényleges különbsége annyi, hogy míg az AElfwine

II-ben AElfwine ismét találkozik hét társával a yithlingek szigetén, aztán

velük (a ythling Bior kalauzolásával) hajózik nyugatnak, azAElfwine I-ben

a társak tényleg vízbe vesztek, és AElfwine hét ythling társai kap (kiknek

sorában Bior nincs külön megnevezve).

38.       Az AElfwine A cselekményváza elmondja a történetet attól a ponttól, ahol

AElfwine és hét társa a Tenger Embere szigetére verődik (ekképpen: kü-

lönbség az AElfwine I-hez és II-höz képest, mert ott ő egyedül verődik ki

a partra), íme:

Járnak pedig a szigeten ők, hová ki verődtek, és sok romladozó roncsra

bukkannak - gyakran hatalmas hajók voltak ezek, látják, némelyikük

kinccsel rakva. Találnak egy magányos kalyibát egy elhagyott tenger-

parton, hajó faanyagából épült, itt egy magányos és furcsa vén tenge-

rész lakik, eléggé riasztó jelenség. Ez beszél nekik a Kikötője-Nincs-

Szigetekről, melynek elbűvölt sziklái minden hajót ide vetnek, amennyi-

ben emberek túl messze merészkednek a Garsedgeen [Id. 19. jegy-

zet] - és meghallják Valinor elrejtésének történetét. Itt, mondja a vén

tengerész, bűvösek a fák. Sok különös dolgot tudnak meg a nyugati

világról, és az felszítja kalandvágyukat. Az öreg tanácsai nyomán ki-

vágnak megfelelő bűvös fákat a szigeten, és csodás hajót építenek

maguknak, és az öreg azt is megmondja nekik, hogyan szerelkezzenek

fel a nagy útra, mi védi őket (a víz, mely nem apad el, csak ha a szív

bátorsága etc.). Megáldja akkora hajót a kaland és a fölfedezés bűvö-

letével, majd a vízbe veti magát egy sziklamagasról. Gyanítják, Neorth

volt ő, a Vizek Nagyura.

Sok éven át utaznak furcsa nyugati szigetek között, hallván gya-

korta furcsa beszámolókat - a Bűvös Szigetek övéről, melyet kevesen

értek el; az úttalan tengeren azon túl, ahol a szél csaknem mindig nyu-

gatról fúj; eljutnak a félhomály pereméig, a messzire-derengő sziget

ott áll, és csillámlik kikötője. Elérik a Bűvös Szigetet [értsd: szigete-

ket?), hárman elbűvölödnek, elalszanak a parton.

A többiek haladnak a további vizeken, kétségbeesetten - mert bár-

mennyit közelítik is nyugatot, a szél szinte azonnal visszafújja őket utá-

na. A végén elhatározzák, reggel visszafordulnak, ha most sem törté-

nik semmi. A nap hidegen, komoran köszönt rájuk, paskolja őket a

sűrű cső, semmit sem látnak.

Ez az elbeszélés különbözik az AElfwine I-től és II-től is, lévén hogy itt az

ythlingekről szó sem esik; és AElfwine s hét társa az ősi tengerész Kikö-

tője-Nincs-Szigetéről hajózik el, nekivágván a nyugati útnak. Egyezik az

AElfwine I-gyel Neorth nevének kérdésében; de előrevetíti a II-t a szent

fák kivágásával (faanyag a hajóhoz).

39.       Az AElfwine I-ben AElfheah nem bukkan fel, és két „szónoklata" e sza-

kaszban egy bizonyos Gelimer szavaival hangzik el. Gelimer (Geilmair)

volt a neve a vandálok egyik királyának a hatodik században.

40.       Az AElfwine I-ben Bior szavait Gelimer mondja el (ld. 39. jegyzet).

41.       Az AElfwine I csaknem ugyanazokkal a szavakkal végződik, mint az

AElfwine II, de igen rendkívüli különbözés is van; Elfwine nem ugrik a

vízbe a hajóról, hanem visszatér társaival Belerionba, és így sosem jut el

Tol Eresséába! „Nagyon üresek voltak ezután az emberek helyei AElfwine-

nek és tengerészeinek, és utódaik között sok nyugtalan és vágyódó nép

volt, mióta ők meghaltak... " Mi több, apám a jelek szerint ugyanezt akarta

volna elmondani azAElfwine II-ben is, de leállt, kihúzta, amit írt, és beik-

tatta azt a mondatot, amely AElfwine tengerbe ugrását tartalmazza. Nem

látok más módot a dolog magyarázatára.

AzAElfwine A nagyon hasonlóan végződik, mint azAElfwine II.

Hogy eljön az éj, kis szellő támad, a felhők felszállnak. Ők vitorlát

bontanak-igazítanak, hogy visszatérnének - mikor egyszerre valahol

alacsonyan a derengésen át sok fényt pillantanak meg, íme, a Sok

Árnylehelet Kikötőjének fényei. Arra eveznek, édes muzsikát halla-

nak. Akkor ködgomolygás fed cl mindent, és többen azt mondják, maga

ez csak ködkép volt, csodalátomás, mit az éhezés kelt, s akkor nehéz

szívvel csakugyan visszafordulnának, de AElfwine a habokba veti ma-

gát, úszik a sötétben, mígnem a víz cl nem borítja, s úgy érzi ő, a halál

kebeleztebe. A többiek hazavitorláznak, és kilépnek a meséből.

42.       Értsd: „Abból (a bánatból) valaki továbblépett, így ebből ugyanúgy vezet-

het tovább út. "

43.       Mélyen gyökereznek a A Gyűrű Szövetsége ezen szavai (I. kötet 74.

old. ): „A tündék... most fel-feltűntek esténként, nyugat felé vonulva az

erdőkön át: csak mentek előre, visszafelé pedig soha; mivel azonban tá-

vozni készültek Középföldéről, már nem nagyon törődtek az itteni gon-

dokkal. »Ez se újság, ha a régi mesék igazat beszélnek«, mondotta Csavardi

Samunak Tóni. " (I. kötet 76. old. )

Ideillcsztek egy vázlatos összefoglalót az Angliai AElfwine három változa-

tának különbségeiről.A

AE. Belerionból el-

vitorlázván „szige-

teket" lát „a homályban".

AE ismét vitorlát bont, 7 ang-

liai tengerész tart vele. Hajó-

törést szenvednek a Tenger

Embere szigetén, de mind

életben maradnak

A Tenger Embere segít

nekik hajót építeni, dc

nem tart velük.

I

Mint A.

AE. -nek csak 3

társa van, és

egyedül ő éli

túl a hajótörést.

A Tengeri

Ember segít

AE-nak hajót

építeni, vele tart.

II

Mint A, de társának

nevét tudjuk: AElfheah

AE-nek 7 társa van, és

egyedül van ö maga aztán

a Tenger Embere szigetén,

azt hiszi, a társak a vízbe

fúltak.

AE és a Tenger Embere

talál egy partra vetett

viking hajót, és együtt

vitorláznak el.

A

A Tenger Embere a tengerbe

veti magát egy magas

sziklatetőről.

Útjuk során AE. 3 társa

elbűvölődik a Bűvös Szi-

getek egyik partján.

Elfújja őket a szél Tol

Eresséától, miután meg-

látják a szigetet; AE. a

vizbe veti magát, a többi-

ek hazatérnek.

I

Eljutnak a ythlingek

szigetére. A Tenger

Embere leveti magát

egy sziklatetőről. AE.

7 társat kap a

ythlingektől.

Mint az A-ban,

de ebben az esetben a

társak ythlingek.

Elfújja őket a szél

Tol Eresséától, és

mind hazatemek,

köztük AE. is.

11

Mint az I-ben, de AE. 7

társa angliai, a társak

nem fúlnak vízbe; hoz-

zájuk csatlakozik még a

Ythling Bior.

Mint az A-ban.

Mint az A-ban.Nevek változása, valamint nevek különböztetése

az Angliai AElfwine szövegeiben

Lúthien Az ország neve az I-ben és a II-ben; az A-ban Lutánia (ld. 20. jegyzet).

Déor Első megjelenésekor csak az I-ben Déor < Heorrenda, a továbbiakban

Déor; A-ban Déor.

Evadrien Az I < Erenol. Erenol = „Vas Szikla", Id. I. kötet 368. old. az Eriol

címszónál.

Forodwaith A II-ben Forodwaith < Forwaith < Gwasgonin; Az I-ben

Gwasgonin vagy a Szárnyas Sisakok; az A-ban: a Szárnyas Sisakok.

Külső Föld: < Külső Földek mindkétszer a II-ben.

AElfheah Az I-ben Gelimer (első megjelenésre csak < Helgor)

Nyugat Hajósnép A II-ben < Eneathrim.(13)           A C jegyzetfüzetben következik itt pár emlékeztető, s ezek értelmében

Tol Ercsséa némely pontja félreérthetetlenül meghatározódik, „rögzül" - azo-

nosíthatóan Anglia megfelelő helyeivel.

Először Kortirion nevének magyarázatára kerül sor. A Kór elem egy ko-

rábbi Qora alak származéka, mely annakelőtte Guora volt, de a Guora név

az eredete (mármint a gnomában) a Gwár formának is. Ekképpen Kor =

Gwár, és Kortirion - *Gwarmindon (a csillag a feltételezhető, de sehol elő

nem forduló nevet jelöli). A név, melyet ténylegesen használtak a gnomában,

(15) Angliai AElfwine délnyugaton lakozott; rokona Ingnek, Lutánia királyá-

nak. Anyját és apját tengeri kalózok gyilkolták le, őt magát is fogságba

ejtették.

Mindig is szerette a tündéreket: apja sok mindent mesélt neki (Ing

hagyományaiból). Megszökik. Az északi és a nyugati vizeken hányódik.

Találkozik az Ősi Tengerésszel-és keresi Tol Eresseát (seo unwemmede

íeg), ahová az el nem fonnyadott-hervadott tündék többsége visszahú-

zódott az emberek zaja, hadakozása és zűrzavara elől.

A tündék örömmel üdvözlik őt, annál is inkább, mert megtudják ha-

marosan, ki lenne ő. Elnevezik Lúthiennek, „a luthániai ember" lesz ő.

FÜGGELÉKNEVEK AZ ELVESZETT MESÉK

MÁSODIK KÖNYVÉBENEz a függelék csak az első kötet hasonló szakaszának kiegészí-

tése, bővítése. Az első kötetben tárgyalt neveket nem adjuk itt,

ha értelmezésük stb. azonos az első kötetbélivel. (Melkó, Valinor

etc.). Ellenben gyakorta előfordul, hogy az első részben adott

etimológia valamely más név alatt jön most elő, pl. „Gilim": Id. I.

kötet 383. old. (Melkó).

A Gondolin bukása névlajstromának nyelvészeti elemei ide

kerültek, jelölésük: „GB"és a „QL"- a gnoma és a qenya szótár-

ra vonatkozik. A qenya mindkét kötetben alkalmazott jelölés, és

kizárólag a Tol Eresséában használatos szavakra, kifejezésekre,

nevekre vonatkozik; másutt nem is jelenik meg ez a fogalom a

korai írásokban, ott a különbségtevés a „gnoma" és a „tünde"

(„elda", „eldarissa") között van.

 

Alqaramé Az előtag, a qenya alqa „hattyú" dolgában Id. I. 361.

old. (Alqalunté). A RAHA tő alatt a QL adja: rá „kar", rakta

„kinyújtani, érni", ráma „szárny" rámavoité „szárnya

van"; a GL-ben: ram „szárny, szárnytollazat, evezőtollak",

és megjegyződik, hogy a qenya ráma összekevert alak:

ebből és a róma „váll" szóból.

Amon Gwareth Az AM(U) tő alatt „fel(felé)" a QL adja: amu

„fel(felé)", amu- „emelni", amunté „napkelte", amun(d)

„hegy, domb"; a GL-ben am „fel(felé)", amon „domb,

emelkedő", határozóként „hegynek fel".

A GL megadja az Amon Wareth névhez: „Őrzés Domb-

ja", tehát gwareth „figyelni, vigyázni, őrizni", a gwar- tő-

ből, „figyelni", ld. Tinfang Warble nevében is (Gwarbi-

lin „Madárőr" I. 401. old. ) Lásd még: Glamhoth,

Gwarestrin.

Angorodin ld. I. 362. old. (Angamandi) és I. 377. old. (Kalormé).

Arlisgion A GL megadja a Garlisgion nevet (ld. I. 394. old.,

Sirion), ahogy a GB is, ahol „Garlisgion volt nevünk,

mondta Elfrith, a Nádak Palotája okán, ami az értelmezé-

se", és ott a „lisg: nádféle (liské)"; a GL-ben: lisg, lisc „nád,

szittyó, sás", és a QL liské ugyanilyen jelentéssel. Gar

dolgában ld. I. 365. old. (Dor Faidewen).

Artanor GL athra „keresztül, átal", athron határozó „tovább,

túl", athrod „keresztezés, gázló" (később változott: adr(a),

adron, adros). Athra, adr(a): vö. qenya arta. Vö. még: Dor

Athro. Világos, hogy mind Artanor, mind Dor Athro „a

Túlnani Föld" jelentésű. Vö. Sarnathrod.

Asgon A GB bejegyzése szerint „Asgon egy tó az »Árnyékok

Földjén«, Dor Lóminban, tünde néven Aksan."

Ausir GL adja: avos „gazdagság, vagyon, gazdagodás", avosir,

Ausir „ugyanez (megszemélyesítve); továbbá, ausin „gaz-

dag", aus(s)aith v. avosaith „kapzsiság, bírvágy". Az AWA

tő alatt QL: auté „gazdagodás, gazdag(ság), jólét"; ausié

„gazdagság".

Bablon ld. a Gondolin bukása névlistáját.

Bad Uthwen Gnoma uthwen „kijárat, menekülés, út el", ld. I.

365. old. (Dor Faidwen). A GB bejegyzése: „Bad Uthwen

[átigazítva Uswenből] jelentése »menekülés útja«, és

eldarisszául Uswevandé". A vandé dolgában ld. I. 394. old.

(Qalvanda).

Balcmeg A GB-ban Balcmegről: „nagy harcos volt az orclik közt

(tündéül orqui), aki Tuornak szekercéjétől hullt - „jelen-

tése ennek »a gonosznak szíve«". (A -lim dolgában, orclim,

ld. Gondothlim-többes szám. ) A balrog bejegyzésnél a GB:

„Bal jelentése gonoszság, és a balc = gonosz, balrog annyi,

mint gonosz démon. "GL-ben balc „kegyetlen": ld. I. 363.

old. Balrog).

Bansil A GB bejegyzése ezt a nevet így fordítja: „Tiszta izzás",

és a név elemeit tekintve ld. még I. 409. old (Vána) és 395.

old. (Szil).

Belaurin ld. I. 393. old. (Palúrien)(Melkó). A GB bejegyzése:

„Belca. Bár itt [vagyis a Mesében] a túlnyomó szokás sze-

rint Bronweg a tünde nevekkel él, ez volt egykoron a go-

nosz ainu neve. "

Belcha ld. I. 384. old.

Beleg ld. I. 373. old. (Haloisi Veliké)

Belegost Az első eleme: ld. Beleg. GL adja: ost „bekerített hely,

udvar v. város(ka)"; azután: oss „külső fal, városfal", osta-

„falakkal körülvenni, erődíteni", ostor „kerítés, fal

öve(zése)". QL az OSO tő alatt: os(t) „ház, kunyhó", osta

„tanya", ostar „helység", ossa „fal és sáncárok".

bo- Kései bejegyzés a GL-ben: bo (bon) (v.ö. qenya vó, vondo

»fia vkinek«) mint atyaképző előtag bo-, bon- »... nak-nek

fia«; példa erre: Tuor bo-Beleg. Van egy bőr szó is „le-

származott". ld. go-, Indorion.

Bodruith Összefüggésben a bod- „vissza, újrá"-val GL adja a

bodruith szót „bosszú", bodruithol bosszúálló (természet-

től fogva)", bodruithog „bosszúszomjas", de ez kihúzva.

Van ez is: gruith - rémtett, erőszakos cselekedet, bosszú-

állás". -Lehet, hogy Bodruith Belegost Nagyura A

Nauglafring meséje alapján kapta a nevét (amaz esemé-

nyek miatt).

Cópas Alqalunten ld. I. 379. old. (Kopasz) és uo. 361. old.

(Alqalunté).

Cris llbrantelot GL adja a szócsoportot. Crisc „éles", criss

„szakadék, hasadék, vágat", crist „kés", crista- „hasítani,

felmetszeni, nyesni"; GB: „Cris jelentése sokban a falcé-

hoz hasonló, „hasadék, szakadék, víznek keskeny (vágott)

útja magas falakkal". QL a KIRI tő alatt: „vágni, hasítani',

kiris „hasadék, repedés, törés", de más szavakat is ad.

Az ilbrant „szivárvány" dolgában ld. I. 376. old.

(Ilweran). A hátsó elem teloth „tetőzet, baldachin": ld. I.

399. old. (telék).

Cristhorn A Cris dolgában ld. Cris Ilbanteloth, és a thornéban

ld. I. kötet 396. old. (Szorontur). A GB-ben bejegyzés:

„Cris Thorn jelentése Sasok Szakadéka avagy Sornekiris".

Cuilwarthon Cuil dolgában ld. I. 379. old. (Koivié-néni); a má-

sodik elem magyarázatlan.

Cüm an-ldrisaith Cüm,, (sír)halom" dolgában ld. I. 364. old.

(Cüm a Gumlaith). ldrisaith így határozódik meg a GL-

ben: „vö. avosaith, de ez kapzsiságot jelent, pénzéhet, míg

az idrisaith = aranynak, ékköveknek, szép és drága dol-

goknak túlcsapongóan mohó szeretete v. vágya" (avosaith

ügyében ld. Ausir). Vonatkoztatható szavak: idra „drága,

értékes", idra „értékelni, árát szabni/adni, díjazni", idri

(id) „kincs, ékszer, ékkő", idril „kedves, drága (személy-

re értve)" (ld. Idril).

Curufin feltehetően curu „bűvös, mágikus"; ld. I. 403. old. (Tol-

li Kuruvar).

Darion GL-ban ott e név, de etimológiai magyarázat nélkül: „Dairon

a fuvolás (qenya Sairon)". Ld. Mar Vanwa Tyaliéva lentebb.

Danigwiel A GL-ben a gnoma forma Danigwethil, ld. I. 397. old.

(Taniquetil). A GB-ben bejegyzés: „Danigwethilnek ne-

vezik a gnomák Taniquetilt, ám keress meséket melyek a

helyet inkább tünde néven jelölik".

(bo-) Dhrauthodavros „(fia a) fáradt erdő(nek)". Gnomául

drauth „fáradt, elnyűtt", drauthos „fáradtság, elnyűttség",

drautha - „fáradtnak lenni"; a második elem (tavros) dol-

gában ld. I. 398. old. (Tavari).

Dor Athro ld. Artanor, Sarnathrod.

Dor-na-Dhaideloth Gnomául dai „ég(bolt)", ld. I. 399-400. old.

(Telimektar), és a teloth „tető, baldachin", 399. old. (telék);

vö. Cris Ibranteloth.

Dramborleg GB-ben a következő bejegyzés:„Dramborleg (vagy

ahogy nevezhető: Drambor) jelentése teljes formájában

Zuhanó-éles, és Tuor fejszéje, szekercéje súlyos bunkó is

volt, éles is, mint a kard; és az eldák azt mondták, Tarambor,

netán Tarambolaika." A QL adja: Tarambor, Tarambolaike

„Tuor szekercéje" aTARA, TARAMA tő alatt, „verni, pü-

fölni, ütni" még taran, tarambo „ütés, (ököl)csapás", taru

„szarv" (itt kérdőjellel: ld. Taruithorn). A GL nem hoz

gnoma megfelelőt. A második elem a gnoma leg, lég

„éles(en figyelő), átható", a qenya laika; vö. Legolast

„éleslátó". I. 398. old., Tári-Laisi.

Duilin GB következő bejegyzése: „Duilin, kinek neve fecskét

jelent, annak a gondothli háznak feje volt, melynek jelvé-

nye a fecske, és az eldák között a legbiztosabb nyíllövő

volt, de elesett Gondolin bukásakor. Most azoknak a baj-

nokoknak a neve csak a noldorissában jelenik meg, lát-

ván, hogy gnomák voltak ők, de neve az eldarissában

Tuilindo, és házáé (mit a gnomák így neveznek: Nos

Duilin), Nossé Tuilinda Tuilindo (tavaszi énekes) fecske"

adva aQL-ban, ld. I. 403. old. (Tuioléré); a GL adja: duilin

„fecske", vele duil, duilir „tavasz", de ez utóbbi áthúzva,

és a könyv más pontján így jelenik meg: tuil, tuilir „ta-

vasz" (ld. I. 403. old.).

Eáramé Az ea „sas" dolgában ld. I. 365. old. (Eárendel), és ami

a rámé dolga, ld. Alqarámé. A GL-ben ott az lorothram

bejegyzés, valamint -um végződéssel is = qenya Eáramé

vagy Sasszárny (-evezőtollak), ez

Eárendel hajójának neve (ld. I. 365. old, Ecirendel), valamint vö.

ezeket a formákat: Earem, Earum, szintén a hajó nevei.

Eárendel ld. I. 365. old.

Eárendilyon ld. I. 365. old. (Eárendel) és Indorion.

Ecthelion Mind a GL, mind a GB az echtel „forrás" szóból ere-

dezteti ezt a nevet, melynek a qenya elteié a megfelelője.

(Ez utóbbi meg is maradt, él; vö. A Szilmarilok függeléké-

ben a kel-bejegyzést: „az et-kele „vízforrás forrás" szó-

ból ered a mássalhangzók átcsoportosításával; qenya

ehtele, sindául eithel".   Kései bejegyzés a GL-ben adja:

aithil (< ektl forrás"). - A kektelé is megvan a qenyában a

KELE, KELU tőből: ld. I. 378. old. (Keiusindi).

Egalmoth GB-ban a következő bejegyzés: „Egalmoth nagy név,

de senki sem tudja pontos jelentését - némelyek szerint

viselőjét azért nevezték így, mert ezer tündével is felért

(de Rúmil szerint nem), mások úgy vélik, ez annak a

gnomának a széles vállait jellemezte volna, és Rúmil ez-

zel egyetért, de talán a gondothlik titkos nyelvén alakult".

A gnoma moth „10" dolgában ld. I. 405. old. (Uin).

A GL a nevet Rúmillal egyetértésben fejti meg, szár-

maztatja az alm szóból (<al-) „Válltól vállig a hát széles-

sége; hát; vállak", innen Egalmoth = „Szélles vállú"; a név

a qenyában, mint mondják, inkább Aikaldamor, és egy QL

bejegyzés (azonos keltezésű) adja: aika „szálas, roppant",

összevetve a gnoma eg, egrin szavakkal. Ezeket viszont a

GL így értelmezi: „messze, tágas, távoli", és „tágas, teres,

roppant, széles; messze" [mint az Egla névben, ld. I. kötet

367. old. (Eldák)].

Eglamar ld. I. kötet 366. old. (Eldamar), a GB-ben bejegyzés:

„Egla mondja Bronweg fia, a gnoma nevük volt az

eldáknak (most csak ritkán használatos), akik Korban la-

koztak, és hívták őket így is: eglothrim [átigazítva az

eglothlim alakból] (ami: eldaliák), és nyelvük Lam

Eglathon vag Egladrin. Rúmil szerint ezek a nevek - Egla

és Elda-rokonok voltak, de Elfrith nem sokat törődött ily

tudománnyal, és nem is látszanak túl hasonlónak". Ezzel

vö. I. 367. old. (eldák). A GL megadja: lam „nyelv", vala-

mint lambé van a QL-ban, mint származéka a LAVA „nyel-

ni" tőnek, és meghatározása „nyelv (testé, de földé is, ne-

tán = »beszéd«)".

Eldarissa előjön a QL-ban (az eldák nyelve"), de magyarázat

az utótagra nincs. Talán az IS származéka: ista „tudni",

issé „tudomány, bölcsesség, bölcselem" iswa, isqa, „bölcs"

stb.

Elfrith ld. I. kötet 373. old. (Ilverin).

Elmavoité „Félkéz", félkezű (Beren). Ld. Ermabwed.

Elwing A GL-ben a következő bejegyzés: „Ailwing az Elwing

régebbi betűalakja = »tó habja«. Mint név = »vízililiom«.

A lány neve, kit loringli szeretett". (loringli = Eárendel,

ld. I. 365. old. ) A szó első tagja a jelek szerint ail „tó, víz-

medence (folyóé stb. )", ailion „tó", qenya ailo, ailin - vö.

később Aelin-uial. A második elem a gwing „hab": ld. I.

kötet 410. old. (Wingilot).

Erenol ld. I. 368. old. (Eriol).

Ermabwed „Félkéz", félkezű (Beren). GL-ben: mab „kéz",

amabwed, mabwed „kezevan", mabwedri „kézügyesség",

mabol „ügyes", mablios „okos, ravasz, cselesen értő",

mablad, mablod, „tányér", mabrin(d) „csukló". A qenya

rokon szava lenne, a GL szerint, mapa (a MAPA tőből)

„megragadni", de ez az állítás kihúzva. QL is ad gyököt:

MAHA, több származékkal, megjegyzendő közülük ma

(=maha) „kéz", mavoité „keze van" (ld. Elmavoité).

Faiglindra „Hosszú fürtű" (Airin). Gnomául faigli „haj, hosszú

fürtök (főleg nők fürtjei)"; faiglion „hosszú haja van", és

faiglim ugyanilyen jelentéssel, „különösen egyedi név-

ként", Faiglim, Aurfaiglim „a Nap délben, délelő". Ezzel

egybezárjelezve a fainglin(d)ra szó még.

Failivrin Együtt a fail „sápadt, fakó", failthi „sápadtság" és Failin

szóval: a Hold neve; a GL adja: Failivrin (1) leány, kit

Szilmó szeret; (2) gnomák közt igen sok nagyon szép lány

neve, különösen Rothwari Failivrin a Turumart meséjé-

ben. " (A mesében a rothwarit helyettesítette a rodothli. )

A második elem a szóban: brin, qenya vírin, vagyis „bű-

vös üveges anyag, nagyon sugárzó, a Hold formázásához

volt használatos. De más, nagyon áttetszőnek és

tündöklőnek szánt dolgok készítéséhez is jó. " Vírin dol-

gában ld. I. A Nap és a Hold meséje.

Falasquil Három bejegyzés a GB-ben, e névre utaló (a falas dol-

gában ld. I. 370. old. (Falman): „Falas jelentése (mint fa-

las vagy falassé az eldában) öböl". - „Falas-a-Gwilb a »béke

öble« volt FalasquiI tündéül, ahol ti. Tuor először lakozott,

a hely a Nagy Tengernél (a védett barlangüreg). '-a-Gwilb

áthúzva, fölébe írva, feltehetőleg: „Wib vagy Wilma."„Gwilb

föltehetően azt jelenti: »teljes béke«, ami gwilm (is)".

GL adja: gwil, gwilm, gwilthi „béke", és gwilb „csön-

des, békés".

Fangluin „Kékszakáll". Ld. Indrafang. A luin „kék" dolgában

ld. I. 389. old. (Nielluin).

Foalóké A FOHO tő alatt, „rejteni, halmozni, összehordani" a

QL megadja foa „tömeg (kincs), kincs, halom (érték)",

foina „rejteni", fölé „titkos, titok", fölima „titkoló", és a

foalóké „kincset őriző neve". A lóké „kígyó" a LOKO tő-

ből: „tekeregni, görbülni, csavarodni".

A GL eredetileg ezt hozza itt: fű, fűl, fűn „halom (kincs)",

fűlug „sárkány (aki a kincset őrzi), ulug „farkas". Későbbi

változások révén ez a konstrukció így változott: fuis „ha-

lom, tömeg", fuithlug, og, ulug „sárkány" (vö. qenya lóké).

A GB bejegyzése: „A lűg az eldák lóké szava, jelentése »sár-

kány«".

Fős'Almir [(Faskala-númen korábbi neve; a szövegben így for-

dul az értelme: „lángfürdő" kb.] A fős „fürdő" dolgában

ld. I. 370. old. (Faskala-númen). A GL három nevet ad:

„Fős Aura, Fős Almir és Fős na Ngalmir, vagyis Napnak

fürdője = a Nyugati Tenger. „Galmir, Aur: a Nap nevei, ld.

I. kötet 371. old. és I. kötet 406. old. (Úr).

Faithlug ld. Foalóké.

Galdor: első írása galdon, s jelentése „fa" lett volna, és galdor

népe ezt a nevet viseli: Nos Galdon. Galdon nincs a GL-

ban. Továbbiak: galdonxalwen, és az alwen megjelenik

már a GL-ben, költői szóhasználat: alwen =„orn'. - Vö.

qenya elda „fa" [(ld. I. kötet 361. old. (Aldaron)], és a ké-

sőbbi qenya viszonylat: alda, Szindarin galdah.

Gar Thurion GB-ban korábbi forma Gar Turion, és a GL adja:

furn, furion „titkos, rejtett", valamint fűr „hazugság"

(qenya furu), csakígy fur- „elrejteni; hazudni" (a tő FURU

v. HURU). A Thurionnal vö. Thuringwethil „a Titkos Ár-

nyék Asszonya", és Thurin „a Titok", Findullas nevezi így

Túrint (A Bevégzetlen mesékben. )

Gil ld. I. 376. old. (Ingil).

Gilim ld. I. 384. old. (Melkó).

Gimli A GL-ben gimli „hallás (mint érzék)", vele gim- hallani,

gimriol „figyelmes" (változik „hallható"-ra), gimri „füle-

lés, figyelem". A Tevildó börtönében őrzött gnomának,

Gimlinek a hallása „a legélesebb a világon.

Glamhoth A GL így határozza meg: „az orkoknak [itt: orci] adott

goidothri név, jelentése. A Rettentő Gyűlölet Népe". A

goldothrikra vonatkozóan ld. 389-390 old. (noldók).

Az előtag glám „gyűlölt, átkozott, undorító"; más sza-

vak: glamri „elkeseredett ellenségesség", glamog „átko-

zott, átokfajzat". A GB bejegyzése: „Glam jelentése »égő

gyűlölet«, és akár a Gwarnak, ennek sincs elda megfele-

lője". A hoth „nép" dolgában ld. I. 392. old, az orkoknál

az orchoth szót; és vö. Goldothrim, Gondothlim, Rúmhoth,

Thornhoth. A HOSO tőnél a OL ad: hos „nép", hossé „had-

sereg, banda, szövetség, csapat", hostar „törzs, horma

„horda, sereg" szavakat; valamint Sankossi „a kísérte-

tek (kísértetkoboldok, rémalakok", megfelelője ez a

gnoma Glamhoth-nak, és nyilvánvalóan a sanke „gyűlö-

letes" töve SNKN „szaggat, tép") és a hossé szavakból

tevődik össze.

Glend Talán összefügg a gnoma glenn „vékony, finom", glendrin

„karcsú", glendrinios „karcsúság", glent, glentweth „vé-

konyság, áttetszőség" szavakkal; qenya tő LENE „hosszú,

nyúlánk, elnyúlt", és „nyújtani/nyújtás, vékonyítani/ vé-

kony": lenka „lassú", lenwa „hosszú és vékony, keskeny,

szálas (hosszú)", lenu" - nyújtani stb.

Glingol A GB-ben, ahol a név fordítása „éneklő arany", ld. I.

381. old.; valamint ld. I. 375. old. (Lindelos). A második

elem cm/m „arany", erre ld. I. 375. old. (Ilsalunté); a GB

másik bejegyzése így: „Culu v. Culon a költészetben Glor

neve (és Rúmil azt mondja, a tünde Kulu az, és a -gol ott a

mi Glingol nevükben. ) Glorfalc dolgában ld. I. 381. old.

(Laurelin). A GB bejegyzése: Glór arany, és ez a kori eldák

versében szerepel (így mondja Rúmil)."

Falc szójegyzete a GL-ban: „(1) hasadék, hosszú (mély)

vágás, heg; (2) hasadék, szakadék, szirtek" (adva még a

falcon is „nagy, két kézre fogható kard, kétélű bárd", ami

átalakult: falchon, és így közelíti az angol fachion „szé-

les vasú kard" szót. GB „Falc hasadék, annyi, mint Cris,

tünde Falqa"; és a FLKL tő alatt a QL-ban áll falqa „hasa-

dék, hegyi hágó, szoros, szakadék (mély)" és falqan „nagy

kard". A GL további bejegyzése: Glorfalc „nagy szaka-

dék, mely kivezet Gariothból". Garioth itt Hiszilómét je-

löli; ld. I. 369. old. (Eruman). Vö. Orfalch Echor.

Glorfindel A GB-bejegyzés ahol dolgában, a név átalakul:

„Aranyfúrt".

Glor kérdésében id. I. 381. old. (Laurelin), és Glorfalc. A GL-

ben findel „haj fürtje", együtt a fith, (fidhin) szóval „egy

szál haj", fidhra „hajas, szőrös", de a findel kihúzva; ké-

sőbbi bejegyzések finn „haj fúrt" (ld. fin- A szilmarilok

Függelékében) és fingl v. finnil „fürt". GB: „Findel »fürt«

és a tünde Findil is". A FIRI tőnél a QL adja: findl „haj

fürtje és firin „a nap sugara".

Másutt a GL adja a Glorfindel nevet, és fordítása ott

„aranyfürtök", de később átalakítódott: Glorfinn, válto-

zata Glorfingl.

Glorund glor dolgában ld. I. 381. old. (Laurelin), és Glorfalc. A GL

adja: Glorunn „a nagy sárkány, Turumart ölte le". Sem a

Laurundo, sem az Undolauré qenya fonna nem mutatkozik

a QL-ban, mely korábbi nevét adja a „nagy féreg"-nek. Fentor,

együtt a fent „kígyó", fenumé „sárkány" szavakkal. Mikor

ez a bejegyzés készült, tartalma: „a nagy féreg, melyet Ingilmo

leölt"; ehhez hozzátéve (betoldva): „vagy Turambar".

Golosbrindi Hirilorn korábbi neve, a szövegben. „Az Erdő Ki-

rálynője". A *goloth „erdő, vadon" szót adja a GL, szár-

maztatja a *gwoloth szóból, mely maga összetevődik: aloth

(alos), versbéli szó, jelentése „erdő" (=taur), és az előtag

*ngua > gwa, nem hangsúlyosan go, „együtt, egyben, egy-

ként, „gyakran használva csak intenzíven". A megfelelő

qenya szó, málos, nem jelenik meg a QL-ban.

Gondobar ld. Gondolin, és a -bar dolgában ld. I. 366. old.

(Eldamar). A GL-ban a Gondobar forma később átalakul:

Gonthobar.

Gondolin Az I. 372. old szócikkhez hozzáadható a GB-ből:

„Gond jelentése kő, netán kőből való, ahogy a tündében

is on és ondo. " A GB-ben Gondolinra vonatkozó közlés-

sel kapcsolatban (ahol is a név értelmezése „ének köve");

és a Gondolin-etimológia utolsó fejleményére vonatko-

zóan vö. A szilmarilok, gond, Függelék 370. old.

Gondothlim (gondothlik) A GL a lim dolgában ezt jegyzi fel:

jelentése „sok", a qenya limbe (nincs a-ban): „Gyakran

jár utótaggal, és így második többes jelölést kap. Az egyes-

ben = angol „sok (darab, valamiből"), mint pl. gloda-lim.

Mindazonáltal sokszor kap utótagot többesben azokban

a nevekben, melyek többesüket -th-vel képezik Akkor -

rim- re változik -/ után. Ezért jócskán összekeverik a grim

»sereg, sokaság« szóval, csakígy a thlim »faj« szóval is,

mint a Goldothrim névben (»a gnomák népe«). A GB be-

jegyzése: „Gondothlim jelentése »kő népe« és (mondja

Rúmil) Gon »kő« így ez, mihez adódik a Hoth „nép" és a -

lim végződést mi gnomák hozzáteszegetjük, hogy jelöljük:

»a sok, sok« fontosságát. " Vö. Lothlim, Rodothlim és

Orclim, a Balcmeg szócikknél; hoth dolgában Glamhoth.

Gondothlimbar ld. Gondolin, Gondothlim, és a -bar kérdésében

ld. I. 366. old. (Eldamar). A GL-ban a Gondothlimbar for-

ma később átalakult, lett „Gonthoflimar vagy

Gonnothlimar".

go- A GL eredeti bejegyzése, később kihúzva, volt: gon-, go

„fia valakinek, atya-előtag (vö. a végződések közül: ios/

ion/io és a qenya yö, yondo. )". Ennek helyettesítője: ld.

fentebb a bo-nál. ld. Indorion.

Gon Indor ld. go-, Indorion.

Gothmog ld. I. 381. old. (Kozomót). A GL-ben: mog- „lenézni,

megveti, gyűlölni", mogri „megvetés, utálat", mogrin

„gyűlöl(köd)ő, gyűlöletes": qenya tő MOKO „gyűlölet".

A goth „had, harc, összecsapás" (qenya tő KOSO „össze-

csapni, viszálykodni") dolgához figyelembe vehető

gothwen „csata", gothweg „harcos", gothwin „mazon",

gothriol „harci, harcbéli", gothfeng „harci nyíl(vessző)",

gothwilm „fegyverkezés, fegyverzet".

Gurtholfin GI: Gurtholfin „Urdolwen, Turambar kardja, a Halál

Rúdja". Adva a gurthu „halál" is (qenya urdu; nincs a QL-

ban). A név utótagja olfin(g) (olf is) „ág, bot, rúd"

qenyában olwen(n).

Megjegyzendő, a QL-ban Turambar kardja mint

Sabgahyando van adva, „ütések bunkója", a SANGA tő-

ből „keményen megragadni, szorítani" és HYARA tő is

van „keresztülszántani/vágni" (hyár „szántás, eke",

hyanda „penge (tömzsi)": túlélt, és ember neve lett

Gondorban (ld. A szilmarilok függelékében a (hang be-

jegyzést, 368. old.).

Gwar ld. I. 379. old. (Kor, korin).

Gwarestrin A GB-ben „Őrtorony, Őrzés Tornya": a GL bejegy-

zése: „figyelőtorony (különösen mint Gondolin neve)".

Kései bejegyzés a GL-ban, adja: estirin, estirion, estrin

„tűhegy", mellette esc „hegyes, éles csík, él, tűhegy".

E szó második eleme tiri(o)n, ld. I. 380. old. (Kortirion).

A gwar szóra ld. Amon Gwareth.

Gwedheling ld. I. 410. old. (Wendelin).

Heborodin „A Környező Hegyek". Gnoma előtag (elöljárószó):

heb „körülkeríteni, környülni, körbe/n"; hebrim „határ, be-

kerítés, határvonás", hebwirol körültekintő". Az orod dol-

gában ld. I. 377. old. (Kalormé).

Hirilorn A GL-ban hiril „királynő (költői nyelvben), hercegnő;

a bridhon nőnemű alakja". A bridhon szóra ld. Tevildo. A

második tag orn „fa". (Megemlíthető itt, hogy a neldor

„bükk" szó a QL-ban megvan; ld. A szilmarilok függelé-

két, a neldor szócikket, 375. old.).

Idril A gnoma idril „kedves(e valakinek)" ld. Cűm-an-

Idrisaith. Van egy másik bejegyzés is a GL-ban, mely így

szól: Idhril „egy lány neve, gyakran összevétik Idrillel.

Idril = »a kedves, a szeretett (nő)« de Idhril = »halandó

leány«.

Mindkettő úgy szerepel, hogy Turgon leányának neve

lett volna-vagy a jelek szerint Idril volt a régebbi, és a

kőri eldák Idrildének (= Idhril) hívták, mert feleségül ment

Tuorhoz". Másutt a GL-ban az idhrin „emberek, földla-

kók; különösen gyakran jelöl népnevet, ellentétben az

Eglath-tal stb.; vö. qenya indi", és világ, mind az emberek

lakta vidékek; vö. qenya irmin". A QL-ban e szavak: indi

és irmin az IRI tő alatt; ennek jelentése „lakozni (?)",

együtt így irin „(kisebb) város", indo „ház", indor „ház-

ura" (ld. Indor) stb.; de Irildé nem jön elő. Hasonló sza-

vak a gnomában is akadnak: ind, indor „ház, csarnok",

indor „mester (házé) úr, lord".

A GB Idril címszavának szövegét idéztük már, követ-

kezik ott azonban egy másik jegyzet, toldalékként: „és

neve jelenti, hogy »a Szeretett«, de tündék gyakran mon-

danak itt Idhrilt, ami inkább az Irildéhez húz, s jelentése

»halandó leány«, és talán azt jelöli, hogy igenis feleségül

ment hát ő az emberek fiához, Tuorhoz. " Különálló jegy-

zet (gyakorlatilag A Nauglafring meséjének egyik lapján)

mondja: „Változtatni Idril nevét Idhrilre. A kettő össze-

keveredett: Idril=»szeretett, kedves«, Idhril=»halandók

leánya«. A tündék ezt hitték nevének, s mondták rá: Irildé

(mert hozzáment Pelecthon Tuorhoz)".

Ilbranteloth ld. Cris Ilbranteloth.

Ilfinol, Ilfrith ld. I. 375. old. (Ilverin).

Ilúvatar A GB bejegyzését idézhetjük: „En - így is nevezik

a noldók misztikus modókái Ilathont [átigazítva Ád

Ilónból], ki is Ilúvatar, és ez olyan akkor, mint például az

Enu". A QL adja az Enut, ez a Mindenható Teremtő, aki

a világon kívül lakozik. Ilathonra ld. I. 376. old.

(Ilwé).

Indor (Tuor apjának, Pelegnek atyja). Itt talán az indor „úr

(ház ura), lord" szót (ld. Idril) egyedi névként használja

apám.

Indorion ld. go-. A QL megadja a yö, a yond-alakokat, mint köl-

tői kifejezéseket a „fiú, vkinek fia" fogalomra, hozzáté-

ve: „de igen elterjedt mint -ion az atyaképzőkben és ezért

ténylegesen = »leszármazott«"; a yondo „férfi leszárma-

zott, általában unoka/dédunoka (vö. Eárendel neve, Gon

Indor). Vö. Eárendelyon.

Indrafang A GL-ben indra „hosszú (időre is)", indraluin „rég,

hosszú ideje", és indravang „különleges neve a

nauglathoknak vagy törpöknek". E formák változtak ké-

sőbb, s adódott: in(d)ra, in(d)rafang, in(d)raluin/idhraluin.

A GL-ben eredetileg ott a bejegyzés: bang „szakáll" =

qenya vanga, de ezt kihúzta apám; és egy másik szó, ugyan-

olyan jelentéssel, mint Indravang, eredetileg a Bengasur

volt, de változott, lett Fangasur. Ennek második eleme a

sűr „hosszú, elnyújtott" qenya szóra, és későbbi betoldás

itt a Surgang „hosszú szakállú, naugla vagy inrafang. Vö.

Fangluin, később pedig Fangorn „Faszakáll".

Irildé ld. Idril.

Isfin A GB-ban: „Isfin Gondolin uralkodójának, Turgonnak volt

nővére, akit végül Eöl vett feleségül; jelent vagy

»hófürtök«-et, vagy »rendkívül okos/elmés«-et. " Jóval

később apám, megjegyezvén, hogy Isfin „a Gondolin bu-

kása legkorábbi (1916-os) formájából származtatódott",

azt mondta, a név „jelentés nélküli"; de a második elem-

mel vö. finn „hajfürt" (ld. Glorfindel) vagy fim „okos,

eszes", finthi „eszme, figyelem, észrevétel" stb. (Ld. I. 371.

old. (Finwé).

Iváré A GL megadja az lor nevet „a híres »parti dudás«", a qenya

Iváré.

Íverin Kései bejegyzés a GL-ban, ajda: Aivrin vagy Aivrien „szi-

get messze kint Tol Eresséa nyugati partján túl a tenger-

ben, qenya Iwerin vagy Iverindor". A QL-ban Iverind -

„Írország".

Karkarasz A GL-ban ez úgy említődik, mint a qenya forma; a

gnoma név „Belca ajtajának nagy farkas őré"-re Carcaloth

vagy Carcamoth volt, változott Carcalothra, Carcha-

mothra. Az előtag carc „rovátka, pont, fok, tépőfog", a QL

a KRKR tőnél hozza: karka „tépőfog, fog, agyar",

karkassé, karkarasz „dárdák v. fogak sora. "

Kozmokó ld. Gothmog.

Kurűki ld. I. kötet 403. old. (Tolli Kuruvar).

Ladwen-na-Dhaideloth „Égtető Hangás" Ld. Dor-na-Dhaideloth.

A GI adja: ladwen „(1) laposság, sík jelleg; (2) „síkság, han-

gás"; (3) „sík (terep)"; (4) „felszín. " Más szavak így: ladin

„szint, sima, egy-szintű, tiszta, rendes; egyenletes/egyön-

tetű (vö. Tumladin), lad „szint" (vö. mablad „tenyér", em-

lítve az Ermabwed címszónál), lada- „kisimítani, simogat-

ni, végighúzni vmit vmin; elbájolni" és ladwinios „egyön-

tetűség". Vannak ilyen szavak is: bladwen „síkság (ld. I.

395. old. (Palúrien) és fladwen „liget (ártéri)" (a flad „pá-

zsit", és Fladweth Amrod (Amrog) „Nomád Zöldes", „tér-

ség Tol Erethrinben, ahol Eriol időzött egy darabig, közel

Tavrobelhez. " Amrog, amrod= „vándor", „vándorolni",

„vándorlás", az amra- „fel-le járni, hegyek közt élni, ván-

dorolni" szókezdetből; ld. Amon Gwareth).

Laiqalasse ld. I. 393. old. (Tári-Laisi), I. 372. old. (Gar Lossion).

Laurundo ld. Glorund.

Legolas ld. Laiqalasse.

Lindelokté ld. I. 381. old. (Lindelos).

Linwé Tinto ld. I. 401. old. (Tinwé Linto)

Lóké ld. Foalóké

Lós ld. I. 372. old. (Gar Lossion). A későbbi loth alak nem buk-

kan fel a GL-ban (ám ebben ott azért a lothwing „habvi-

rág"). A GB-ban „Lós virág, és az eldarissában lossé, mely

is rózsa" (a „virág" szó után a többi áthúzva).

Lósengriol Ahogy a lós, a későbbi lothengriol alak sem bukkan

fel a GL-ban. Losengriol fordítása „völgynek lilioma" a

GL-ban, ahol a gnoma eng szó „sima, egy szintű", enga

„sík(ság), völgy", engri „valamely sik", engriol „völgy-

szerű; völgyi" ugyancsak szerepel. GB mondja: „Eng sík

vagy völgy, és Engriol, a benne élő v. lakozó", s a

Lósengriolt így fordítja: „völgy virága v. völgynek lilioma.

Los'lóriol (változott erre Los Glóriolból; Gondolin Arany Virá-

ga). Ld. I. 372. old. (Gar Lossion), és glóriol „arany" dol-

gában ld. I. 381. old. (Laurelin).

Loth, Lothengriol ld. Lós, Lósengriol.

Lothlim ld. Lós és Gondothlim. A GB bejegyzése: „Lothlim a

Loslim helyett: jelenti a virágnak népét, és ezt a nevet vet-

ték fel Gondolin száműzöttei (mely várost is korábban ők

így hívták: Lós)".

Mablung A mab dolgában ld. Ermabwed. Az utótag lung „sú-

lyos, nehéz; ünnepélyes, (igen) komoly" rokon szavak itt

lungra „súly, súlyosulni, súlyosan csüngeni", luntha

„egyensúly, súly", a „mérce".

Malkarauki ld. I. 363. old (Balrog).

Mar Vanwa Tyaliéva ld. I. 384. old. s tovább: kései bejegyzés a

GL-ban adja a gnoma nevet, ez Bara Dhair Haithin, a Tűnt

Játék Kis Háza; valamint daira - „játék" (vele Dairwen

„vidámság" stb.), és haim v. haithin „tűnt, elment, elve-

szett" (vele haitha- „menni, járni" stb.). Vö. Dairon.

Mathusdor (Aryador, Hiszilómé). A GL-ban előjön: math „szür-

kület", mathrin „szürkülő, derengő", mathusgi „félho-

mály", mathwen „este". Ld. Umboth-muilin.

Mavwin a mavwin „óhaj, vágy, kívánság" főnév a GL-ban át-

húzva, de rokon szavak előjönnek, maradnak: mav- „ha-

sonló", mavra „buzgón, mohón keres valamit, megy vala-

mi után", mavri „étvágy", mavrin „élvezetes, vágyakozás

tárgya" mavros „vágy", maus „élvezet, örvendezés, gyö-

nyörűség; kellemes". Mavwin qenya neve Mavilómé nincs

a QL-ban, már ha nem azonosíthatjuk a maivoiné „nagy

áhítozás, vágyakozás" szóval.

Meleth A meleth „szerelem, szeretet" a GL-ban: Id. I. 388. old.

(Nessza).

Melian, Melinon, Melinir: Ezeknek a neveknek egyike sem buk-

kan fel a szótárakban, de talán mind a mel- „szerelem, sze-

retet" származékai; lásd I. 388. old. (Nessza). A Melian

későbbi etimológiája a nevet a mel- „szeretet, szerelem"

gyökből származtatja (Melyanna „drága ajándék").

Meoita, Miaugion, Miaulé: ld. Tevildo.

Mindon-Gwar A mindon „torony" kérdésében ld. I. 385. old.

(Minethlos); és a Gwar dolgában ld. I. 379. old. (Kor,

korin).

Morgoth Gothmog. A mor- elem kérdésében ld. I. 386. old.

(Mornie).

Mormagli, Mormakil ld. I. 386. old. (Mornie) és I. 383. old.

(Makar).

Nam Dumgorthin A nan dolgában ld. I. 387. old. (Nandini).

Nantathrin A név nem jön elő az Elveszeti mesékben, hiszen itt a

Füzek Földjének jelölése Tasarinan, ám a GL adja [ld. I.

394. old. (Sirion)], valamint a GB-ben is lelhető ilyen

bejegyzés: „Dor-tathrin volt a Füzek földje, melyről ez

a mese és még sok más is szól. „A GL a tathrin „fűzfa,

fűz" szót adja, a QL a taszarin értelmezését hasonlóan

kínálja.

Nauglafring A GL-ben olvashatjuk: „Nauglafring = Fring na

Nauglathion, a Törpök Nyaklánca. Készítették ezt Ellunak

a törpök Glorund aranyából, melyet az apátlan Mim meg-

átkozott, és ez hozott végzetet Beren Ermabwedre és

Damrodra, az ő fiára, és nem is nyugodott [az átok], míg

alá nem merült a tengernek fenekére Elwinggel, kit

Eárendel úgy szeretett. " Ez az egyetlen utalás Mim átká-

nak „nyugvására". - Gnomául a fring azt jelenti: „nyak-

lánc, drágaköves nyakék" (qenya firinga).

Níniel Vö. gnoma nín „könny", ninios „panaszkodás, jajveszé-

kelés", minna- „sírni"; ld. I. 389. old. (Nienna).

Nínin-Udathriol („Száma-Se Könny"). Ld. Níniel. A GL adja:

tathn „szám", tathra- „szám, számolni", udathnarol,

udathriol „megszámlálhatatlan". Az u- „negatív előtag,

mely bármely beszédrészhez hozzáilleszthető". [A QL nem

világít rá a Nieriltasinwa jelentésére, eltekintve a kezdő

elem, nie „könny" értelmezésétől, ld. I. 389. old. (Nienna)].

Noldorissa ld. Eldarissa

Nos Galdon, Nos nan Alwen ld. Duilin, Galdor.

Nost-na-Lothion ld. Duilin.

Parma Kuluinen Az Aranykönyv. Ez a bejegyzés a QL-ban a

PARA tőnél lelhető: parma „bőr, kéreg; pergamen: írások,

könyv". Ez a szó fennmaradt a későbbi qenyában (A Gyű-

rűk Ura. Kuluinennel kapcsolatban ld. Glingol.

Peleg (Tuor apja): A GL-ben előfordul egy köznév, peleg „balta,

fejsze", ige így pelechta- „vágni, hasogatni" (QL pelekko

„balta, fejsze", pelekta- „vágni, hasogatni"). Vö. Tuor

neve Pelechthon az Idrilnél idézett jegyzetben.

Ramandur: ld. I. 383. old. (Makar)

Rog A GL ad egy melléknevet: rög, rog „vitéz, erős". De ami

Beren apjának, Egrornak orkok-adta nevét (Rog a Fürge)

illeti, vö. arog „gyors, száguldó", és raug, ugyanilyen je-

lentésekkel; a qenyában arauka.

Rős: A GL még egy értelmezést ad ehhez a névhez: „a Tenger"

(qenya Rása).

Rodothlim: ld. Rothwarin (korábbi forma, helyette azután:

rodothli).

Rothwarin: A GL ezt a nevet ilyen formákban adja: rothbarin,

rosbarin: „(szó szerint »üreg-lakók«), titkos gnoma nép

nevei, egyben azoké a térségeké is, ahol barlangotthona-

ik vannak a folyóparton". A gnoma szavak a ROTO „üre-

ges, horhos" tőből eredeztethetők, rod „cső, szár", ross

„cső, csőr(üreg)", roth „barlang, grotta", rothrin „üreges",

rodos „barlang, üreg"; a QL adja: rotsé „cső", róta „alag-

út, cső", ronta, rotwa „üreges; mélyedés", rotelé „üreg".

Rúmhoth: ld. Glamhoth.

Rúsitaurin: A GL ad egy főnevet: rűs (rős) „tűrés, hosszú türe-

lem, türelem, elviselés (sokáig)", együtt a ró mellék-

névvel „tűrő, hosszas szenvedő; nyugodt, nemes (ked-

ves)", és az ige sem hiányzik: ró- „maradni; kitartani,

(el)tűrni". A taurion kérdésében ld. I. kötet 398. old.

(Tavari).

Sarnathrod: A gnoma sarn „kő"; athrod dolgában „gázló" ld.

Artanor.

Sarqindi: („Emberevő óriások"). Ez a SRKR tőből eredhet, adja

a QL, származékai ezek szerint sarko „hús", saroa „hú-

sos", sarkuva „testi, fizikai (testtel bíró)".

Szilpion: A GB bejegyzése a nevet így fordítja: „Cseresznye-

hold". A QL-ban van egy szó: pio „szilva, cseresznye" (vele

piukka „földi szeder", piosenna „magyal" stb.), és itt a

Valpio is „Valinor szent cseresznyéje". A GL megadja a

Piosil és a Silpion neveket, fordítást nem közöl, csupán

hogy ezek az Ezüst Fa elnevezései, és felbukkan egy piog

„szeder" szó is.

Taimonto: ld. I. 400. old. (Telimektar).

Talceleb, Taltelepta (Idril/Irildé neve, „Ezüstláb"). Az első elem

gnomául tál „láb (embereké v. állatoké)": rokon szavak: taltha

„láb (dolgoké) alap, emelvény, magaslat, pódium", talrind,

taldrin „boka", taleg, taloth „ösvény"-a Gondolinba veze-

tő Megmenekülés útjának másik neve volt Taleg Uthwen

(ld. Bad Uthwen). A QL a TALA tő alatt („támogatás") adja:

tala „láb", talwi (párosan értve) „a láb", talas „talp (lábé)

stb. A második elemet illetően ld. I. 401. old. (Telimpé). A

QL adja a telepta formát is, de fordítása nélkül.

Tarnin Austa: A tarn „kapu" kérdésében ld. I. 386. old.

(Moritarnon). A GL adja az aust „nyár" szót; vö. Aur „a Nap",

I. 406. old. (Ür).

Taruithorn, Taruktarna (Oxford). A GL adja: tár „szarv" és tarog

„ökör"(qenya taruku)-, Taruithron, régebbi alak

Taruitharn „Oxford". Közvetlenül követi e szavakat a tarn

„kapu" és a taru „(1) átkelő, gázló (2) átkelés"-ben taru

„szarv" (ld. Dramborleg), tarukká „szarvas, értsd: szarva

van", tarukko, tarunko „bika", Taruktarna „Oxford", és a

TARA gyökér alatt tara- „keresztezni, átlósan haladni, át-

vágni", tarna „keresztezés, átkelés, átkelő".

Tasarinan ld. Nantathrin.

Taurfuin ld. I. 398. old. (Tavari) és uo. 371. old. (Fui).

Teld Quing Ilon GB-ban van egy bejegyzés: „Cris a Teld Quing

Ilon jelenti a Szivárvány Tető Hasadékát, és az elda be-

szédben Kiris Iluquingatelda"; a Teld Quing Ilon kihúz-

va, és helyettesítve így: Ilbranteloth. Egy további bejegy-

zés: „Ilon az ég"; a GL-ban Hon (=qenya IIu) Iluvatar neve

(ld. I. 376. old. Ilwé]. Teld nem bukkan fel a GL-ban, de

adva vannak olyan rokon szavak, mint telm „tető" (ld. I.

399- 400. old. (telék)]: és cwing - „íj". A QL-ban iluoinga

„szivárvány", ld. I. 376. old. (Ilweran)] és telda „teteje van

(valaminek)" [ld. I. 400. old. (Telimektar)]. Cris, Kiris dol-

gában ld. Cris Ilbranteloth.

Tevildo, TefiI: Az etimológiát illetően ld. I. 401. old., amihez hoz-

záadhatjuk, hogy a korábbi gnoma név Tifd (később

Tiberth), kapcsolatban van a GL-ban egy főnévvel: tíf „el-

lenérzés, rossz érzés, keserűség".

Vardo Meoita „Macskák hercege, Macskaherceg": Vardo

dolgában ld. I. 409. old. (Varda). A QL adja: meoi „macska".

Bridhon Miaugion „Macskaherceg": bridhon „király, her-

ceg", vö. Bridhil, Varda gnoma neve (I. 409. old.). A GL-ban

ilyen főnevek szerepelnek: miaug, miog „kandúr" és miauil

„nőstény macska" (változtatva: miaulin), ahol is a Macska-

herceget úgy hívják, hogy Tifil Miothon vagy Miaugion.

Miaulé volt a neve Tevildo szakácsának.

Thorndor ld. I. 396. old. (Szorontur).

Thornhoth ld. Glamhoth.

Thorn Sir ld. I. 394. old. (Sirion).

Tifanto A név egyértelműen kapcsolatban lehet azokkal a gnoma

szavakkal (tif-, tifin), melyek az I. 401. oldalán vannak

(Tinfang).

Tifil ld. Tevildo.

Tirin ld. I. 380. old. (Kortirion).

Tőn a Gwedrin Tőn gnoma szó, jelentése „tűz (tűzhelyé)", ro-

kona a tan és további néhány szónak, ld. Tanyasalpé (I.

397. old.); Tőn a Gwedrin „a Mese-tűz" Mar Vanwa

Tyaliévában. Vö. Tön Sovriel „Valinor tűztava" (sovriel

„megtisztulás", sovri „tisztítás, megtisztítás"; són „tisz-

ta, folttalan" soth „fürdő", ső- „mosás, tisztítás, fürdetés").

Gwedrin kapcsolt szavai cwed- (hajdan cwenthi) „mon-

dani (ki-, meg-)", cweth „szó", cwent „mese, mondás",

cwess „mondás, közmondás", cwedri „elmondás (meséé)",

ugwedriol „kimondhatatlan, szavakkal ki nem fejezhető".

A QL-ban a QETE tő alatt: qet(qenté) „beszéd, beszélge-

tés", quent „szó", qentelé „mondat, kijelentés", Eldaqet

= Eldarissa stb. Vö. A szilmarilok függeléke, a quen - (quet)

bejegyzés, 375. old.

Tumladin Az első elemet illetően, gnomául tűm „völgy", ld. I.

403. old. (Tombo), és a másikra vonatkozóan, ladin, 2szint;

sima, vízszintes" - ld. Ladwen-na-Dhaideloth.

Turambar Az első elem dolgában ld. I. 385. old. (Meril-i-Turinqi).

A QL adja: amarto, ambar „Végzet, Sors", továbbá (MRTR

tő) mart „egy kis (jókora) szerencse", marto „szerencse,

(jó) sors, osztályrész", mart- „történik" (személytelenül).

A GL-ben mart „végzet, sors", martion „végzet-sújtotta,

elátkozott, kárhozott", valamint ubrod és umbart „végzet".

Turumart ld. Turambar.

Ufedhin Ez a név összefügghet a gnoma uf „ki valamiből, cl va-

lahonnét" szóval, vagy fedhin „megegyezéssel kötve, szö-

vetséges, jóbarát" szóval is.

Ulbandi Id. I. 384. old. (Melkó).

Ulmonan A gnoma név Ingulma(n) volt (Gulma= Ulmó), az előtag

(képző) in- (ind-, im-) „háza valaminek, valakinek" (ind

„ház", ld. Idril). Más példái e formációnak: Imbelca,

Imbelcon „Pokol (Melkó háza)", inthorn „kísértet(ies), szel-

lem", Intavros „vadon" sajátlag: „Tavros vadon helyei").

Umboth-muilin: Gnomául umboth, umbath „az éj leszállta";

Umbathor Garioth neve [ld. I. 369. old. (Eruman)]. Ez a

szó a *mbab-ból származtatódik, rokona a *map szónak,

ezt látjuk a math szóban „alkonyat, szürkület": ld.

Mathusdor. A második elem muil „álcázni", qenya moilé.

Undolauré ld. Glorund.

Valar (valák) A GB-ben ez áll: „Banin átigazítva a Banion név-

ből vagy Bandrim a Banlim név átigazítása. Lakoznak ezek

mármost, mondják a noldók, Gwalienben (Banien átiga-

zítása), de Elfrith és mások egyre a tünde nevükön emlgetik

őket, tehát valák (Valar v. Vali), és az a dicső kör, ahol

lakoznak, helyneve szerint Valinor". ld. I. 408. old.

TARTALOMElőszó..................................................................................................... 1

I. Tinúviel meséje................................................................................. 3

II. Turambar és Foalóké................................................................... 78

III. Gondolin bukása....................................................................... 162

IV. ANauglafring.............................................................................. 249

V. Eárendel meséje.......................................................................... 285

VI. Eriol, avagy AElfwine története és a mesék vége................ 312

Függelék............................................................................................. 373