história 2003-089 · maradtak a köznapi életben, mint az izzadtságszagú ünnepélyeken...

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2003-089

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2003-089

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Futball és történetírás ............................................................................................................ 1 2. Képek .................................................................................................................................... 2

2. ........................................................................................................................................................ 4 1. A labdarúgás kultúrtörténetébõl ............................................................................................ 4 2. Képek .................................................................................................................................... 6

3. ........................................................................................................................................................ 9 1. Futball Kelet-Európában ....................................................................................................... 9 2. Képek .................................................................................................................................. 13

4. ...................................................................................................................................................... 19 1. A magyar futball kezdetei ................................................................................................... 19 2. Képek .................................................................................................................................. 22

5. ...................................................................................................................................................... 27 1. Sport és politika .................................................................................................................. 27 2. Képek .................................................................................................................................. 30

6. ...................................................................................................................................................... 37 1. HORVÁTH Zsolt ................................................................................................................ 37 2. Képek .................................................................................................................................. 41

7. ...................................................................................................................................................... 45 1. TAKÁCS Ferenc ................................................................................................................. 45 2. Képek .................................................................................................................................. 47

8. ...................................................................................................................................................... 50 1. A sportvezető emlékei ......................................................................................................... 50 2. Képek .................................................................................................................................. 50

9. ...................................................................................................................................................... 52 1. ZALKA András ................................................................................................................... 52 2. Képek .................................................................................................................................. 53

10. .................................................................................................................................................... 55 1. SZABÓ RÓBERT ............................................................................................................... 55 2. Képek .................................................................................................................................. 58

11. .................................................................................................................................................... 63 1. A helyszín ........................................................................................................................... 63 2. Képek .................................................................................................................................. 63

12. .................................................................................................................................................... 64 1. Az évszázad mérkőzése ....................................................................................................... 64 2. Képek .................................................................................................................................. 65

13. .................................................................................................................................................... 68 1. SZABÓ Róbert .................................................................................................................... 68 2. Képek .................................................................................................................................. 72

14. .................................................................................................................................................... 75 1. SZEMTANÚ ....................................................................................................................... 75 2. Képek .................................................................................................................................. 77



17. .................................................................................................................................................... 86 1. HORVÁTH Zsolt ................................................................................................................ 86 2. Képek .................................................................................................................................. 87

18. .................................................................................................................................................... 90 1. A csapatkapitány ................................................................................................................. 90 2. Képek .................................................................................................................................. 92

19. .................................................................................................................................................... 93 1. SZABÓ Róbert .................................................................................................................... 93

História 2003-089

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. Képek .................................................................................................................................. 94 20. .................................................................................................................................................... 97

1. SZABÓ Róbert .................................................................................................................... 97 2. Képek .................................................................................................................................. 98

21. .................................................................................................................................................... 99 1. BÍRÓ László ....................................................................................................................... 99 2. Képek ................................................................................................................................ 100

22. .................................................................................................................................................. 101 1. SZABÓ Róbert .................................................................................................................. 101 2. Képek ................................................................................................................................ 102

23. .................................................................................................................................................. 104 1. KERTÉSZ István .............................................................................................................. 104 2. Képek ................................................................................................................................ 105

24. .................................................................................................................................................. 107 1. MAGYAR ÖRÖKSÉG ..................................................................................................... 107 2. Képek ................................................................................................................................ 109

25. .................................................................................................................................................. 115 1. EMBER ÉS TERMÉSZET ............................................................................................... 115 2. Képek ................................................................................................................................ 116

26. .................................................................................................................................................. 121 1. BARBA Rafael Péter ........................................................................................................ 121 2. Képek ................................................................................................................................ 121

27. .................................................................................................................................................. 124 1. HÍREK .............................................................................................................................. 124 2. Képek ................................................................................................................................ 125

28. .................................................................................................................................................. 130 1. KALÁSZATOK ................................................................................................................ 130

29. .................................................................................................................................................. 132 1. ÁLLAMI, NEMZETI SZIMBÓLUMOK ......................................................................... 132 2. Képek ................................................................................................................................ 132

30. .................................................................................................................................................. 135 1. SOÓS István ...................................................................................................................... 135 2. Képek ................................................................................................................................ 137

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Futball és történetírás

GLATZ Ferenc

Futball és történetírás

Jegyzetek

A teljes életet megélni, a teljes emberi élet történelmét megírni – emberi és történészi életműprogram lehet. Az

ember az érzéseiről, életműalkotó tudatos tevékenységéről néhány tízezer, de jobban csak 6-7 ezer éve hagyott

hátra számunkra emlékeket, művészi ábrázolások, írott szövegek formájában. Láthatjuk ezen élettevékenység és

a követett életcélok tárgyaiból, majd írásos emlékeiből az önfenntartó embert, aki élelmét, a lakáskörülményeit,

technikai eszközeit készíti. Cseréli őket, kereskedik velük. Látjuk hitvilágát a természet és a maga fölé teremtett

égiekkel, vagy közöttük lakó szellemekről. És látjuk a legmagasabbrendű emberi tevékenység, a

közösségalkotás emlékeit: az immáron írásba rögzített (5000 év óta) politikai-igazgatási intézményeket, a

mindennapi együttélést szabályozó törvényeket, közösséget és államot építő, a tulajdont, a családi viszonyokat

szabályozó embert.

De igen keveset látunk még a játékos emberből, a homo ludensből. Pedig a játék – ezt azért tudjuk – szerves

része volt a test edzésének, tehát az egészséges önalakításnak, gondolkodáscsiszolásnak. (Ma már komoly

matematikai problémaként beszélünk a játékelméletről.) Ma már megkérdezzük: milyen alapon nevezzük az

egyik tevékenységünket „munká”-nak, a másikat „játék”-nak? Azért, mert az egyik adóképes, adóköteles lehet,

azaz „munka”? S ez hozza, így gondoljuk, az egyéni és a közhasznot. A játék pedig az ún. szabad idő, a

pihenésnek elnevezett tevékenység formája? Tegyünk csak kérdőjelet e felfogás állításai mögé! Az önfenntartás

teljes fogalmába szervesen tartozik bele mindkét fogalommal jelölt tevékenység. Az emberi elme csiszolása, a

fizikai ellenállóképesség fejlesztése a „játék”-nak és a „munkavégzés”-nek nevezett tevékenységünk egysége. A

futballakcióban ugyanúgy IQ-s teljesítmény van jelen, mint a tervezésben, építésben, könyvírásban vagy a

matematikai modell alkotásában...

A „játszó ember” történelmének megismerése a teljes emberi történet megírásának egyik előfeltétele. Ám az

európai ember gondolkodása az elmúlt évszázadokban túlságosan politika-, gazdaság- és háború- (tehát szerzés-

) központú. Ezen a szinten érdeklődik az ember közösségi társa iránt. És a történeti kíváncsiság követi ezt a

közgondolkodást. Sajnos...

Reméljük: a 21. század történetírásának tematikája kiteljesedik a játék – no és hozzá az érzelmek: örömök,

bánatok – történelmére.

*

A sportot a játék fogalmába csomagolja a társadalomtudomány. Ez mai életfelfogásunk önkénye, mint az emberi

élettevékenység minden kategorizálása. Ki állapítja meg, hogy mire van jobban szükségünk a 21. század

Európájában? Testünk, egészségünk és ezzel szellemi képességünk feltételeinek erősítésére, vagy járműveink

sebességének fokozására? Unokáink hál’ istennek már kérdezik: mit jelent az önmagunk magasabb szintű

újratermelése, amiről a nagyapa mint életcélokról beszél? S hogy volt ez az ókori görögöknél, rómaiaknál,

amelyekről az unoka éppen tanul, s hogy volt ez a keleti kultúrákban évezredekkel ezelőtt?

*

Készítjük a História évfordulós számát az angol–magyar 6:3-ról. A „magyar futball” és a magyar sport

történelmét gondos kollégák kutatják. A nemrég megjelent „Sportenciklopédia” bármelyik európai nemzeti

kultúrának irigyelt része lehetne. Igaz, versenyközpontú mű – unokánk is észreveszi, s kérdez, miért? –, de

nagyszerű kezdet! Követhetik, követhetjük mi, a megélhetés-történészek...

Kiadhatjuk kötelező irodalomnak vagy szakdolgozattémának egy-egy sportág történelmét, egy-egy korszak

összehasonlító sporttörténelmét. És akkor majd megjelennek a történeti munkák között a disszertációk, amelyek

megmutatják: hogyan alakult ki a 20. század elején a Prága– Bécs–Budapest háromszögben az a sajátos

futballkultúra, amelynek csúcseredménye kétségtelenül a magyarok világszereplése 1938–68 között. (Ennek

feldolgozását a bécsi Haselsteinerrel sok évtizede tervezzük...)

Megjelenik majd a disszertációk fejezetei között a közép- kelet-európai ipari-technikai forradalom

munkaszervezése, az ipari munkás szabályozott, 3 × 8-as munkarendje, amely a szabad idő és a „gyári” műszak


sajátos egyensúlyát teremtette meg az éjt nappallal összemosó agrármunkával szemben. Megjelenik majd a nagy

gyári központok körül kiépülő munkás- és kistisztviselő-lakhely, a külváros...

Megjelennek majd a grundok, a külváros foghíjai, sajátos gyermekjátékaikkal, a fogócskákkal, amelyik a

cselező csatár és az ellentartó hátvéd készségeit fejlesztették már 5-6 éves korban. Mint ahogy arról is írnak

majd oldalakat, hogy a fogócskából hogyan alakult ki a külvárosi grundokon ismert hátrahúzó csel: amikor a

téged támadó (megfogni akaró) partnered elől egy hirtelen, váll indította féltest-visszahúzással térsz ki, s

azonnal indulsz a rugóztatott, támaszkodó lábadról másik irányba. (A sajtó ezt Hidegkuti és Puskás nevéhez

kötötte, később, az 1960-as években a helyi twistkultúrában tér vissza a mozdulat...)

Fejezetek íródnak majd a grundfoci erkölcséről: ahol ellenfél van, nem ellenség. Mert holnap veled lesz, aki ma

ellened játszik. Nincs bíró, nincs kiállítás – de van kiközösítés. És mindent szemtől szembe.

Fejezet készül majd a gyermeki mesterműről, a szakadt alsóneműkből flór- és az első selyemharisnyákba

keményre gyömöszölt rongylabdáról, amely ragadt a testhez a dekázáskor és hozzászoktatta már a

kisgyermeket, hogy a dobott labdát mellére vegye, a mell homorított behúzásával engedje végiggurulni combján

a lábfejéig, s azután kezdje visszafelé: lábfejről fel a combra, combról a tetőre, a fejre. S ki hányszor tudja

mindezt: le-föl, föl-le.

S azután talán egy fejezet majd szólhat arról, mi volt a közép-európai futball sajátja: a különleges labdakezelés

(amelyet a rongylabdával lehet igazán begyakorolni gyermekkorban), az állandó mozgás, a csapattárs

mozgásának kiszámítása, a tréfás és a többieket is magával ragadó játékosság. Rögtönzési készség a

támadásépítésben, rohanni a lukakba, amelyek váratlanul keletkeznek, a játékostárs pillanatnyi rögtönzésétől

függően, s mindezt felismerni a labda birtoklása közben. Alapelemeket lehet gyakorolni e futballkultúrában, de

ahány mérkőzés, ahány helyzet, ahány ellenfél, annyi rögtönzött modellezés. A magyar futballban az éppen

pályára küldött csapatnak van „egyénisége” és a játékos zsenialitása éppen a helyzetteremtésben bontakozik ki.

Ami a közép-európai futball kiszámíthatatlanságát eredményezi. (Szemben az angol vagy német atlétikus és

gépszerű, „munkajellegű” futballal. És szemben a dél-amerikai futballal, amely néhány játékos egyéni

önmegvalósítására épült fel. Amelyik a résztvevőknek és a közönségnek is ugyanolyan örömöt és eredményt ad

– csak más...)

És fejezet arról, hogyan alakult ki a közép-európai térségben a helyi társadalmak futballkultúrája, mennyire

kötődik az egy-egy társadalmi osztály megerősödéséhez, hogyan terjed át a helyi társadalmak egészére? A

játszók és a közönség kultúrájára. S miként emelkedik a helyi közösség évszázadok óta központi építményei (a

templom, a községháza, a kocsma) közé a futballpálya? (Amelyet mára már többnyire eltöröltek a községek

terjeszkedő sorházai...) S miként lesz a sportkör – az egyházak mellett – az utóbbi évszázad legkomolyabb civil

szerveződése, állampolgári közössége. És születnek a helyi hősök (a játékosok) és kiemelkednek az új

tekintélyek, az intézők, a klubelnökök. Mert változhattak nálunk, Csepel alatt, politikai vezetők, rendszerek – a

Csöpi, a Csepasz, a Kuki, a Duci, a Szafi, mind-mind helyi amatőr futballsztárok, nagyobb emberek voltak s

maradtak a köznapi életben, mint az izzadtságszagú ünnepélyeken politikai beszédeket prelegáló elöljárók.

(Kivétel természetesen 1956 és környéke volt...) S mert írhatnak és írhattak bármit a pénzről, a juttatásokról az

újságírók, a történészek: ha egyszer a 11 ember kifutott a gyepre s körülnézett a pálya körül tolongókra, akkor

csak a labda létezett. Függetlenül a pénztől. Nevezhetik játéknak, munkának...

A futballtörténettel foglalkozó összeállításunk képanyagának többségét a Sportmúzeum bocsátotta

rendelkezésünkre. Ezúton is köszönjük az igazgató, Szabó Lajos és Fischer Zoltán muzeológus közreműködését.

(A szerk.)

2. Képek


1. A labdarúgás kultúrtörténetébõl

ÉVFORDULÓ

FARKAS Ildikó

A labdarúgás kultúrtörténetéből

A szórakozástól a politikáig

A labdarúgás (association football, soccer) a hasonló játékokhoz (kétféle rögbi, amerikai „futball”, ausztrál és

kanadai foci) képest az egyetlen, ahol csak lábbal lehet a labdához érni. És közülük ez az egyetlen, amely az

egész világon elterjedt, mindenhol játsszák. Több mint 140 országban 18 milliónál is több játékost tartanak

nyilván. (A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA büszkén állítja, hogy több zászlót tud felmutatni

tagállamaitól, mint az ENSZ.)

A nép szórakozása

A labdarúgásról kiderítette a sporttörténeti kutatás, hogy már majdnem kétezer éves: a 2. századi Kínából

találtak feljegyzést egy olyan labdajátékról, amelyben a résztvevőknek a lábukkal vezetgetett labdát kellett egy

kapuba eljuttatniuk. A csendes-óceáni szigeteken néhol a bennszülöttek kókuszdióval vagy disznóhólyaggal

„fociztak”, és az észak-amerikai indiánok is ismertek egy „pasuckuakohowog” nevű játékot (a szó jelentése:

„összegyűlnek labdát rugdosni”).

Az ókori görögök és rómaiak is játszottak hasonlót, bár ott nem volt tiltott a labda kézzel való érintése.

(Állítólag 217-ben Britannia provinciában egy falu csapata legyőzte a rómaiak csapatát egy ilyen játékban.)

A középkorban is több helyen (pl. Itáliában a „calcio”, Angliában) létezett egy igen durva labdajáték a köznép

körében, amelynek gyakorlatilag nem volt szabálya. Leírása 1175-ből, Angliából maradt ránk. Eszerint a

londoni ifjak húshagyó kedden egy város melletti térre vonultak, hogy hírhedt labdajátékuknak hódoljanak,

amelyet az idősebbek lóhátról néztek. A diákok szakjaik, a többiek szakmájuk szerint alkottak csapatokat. A

labdarúgás (maga a „football” szó 1486-ban fordult elő először Angliában) évszázadokon keresztül a nép

szórakozását jelentette. Szabályok híján a labdát bárhogyan meg lehetett szerezni és tartani, akármennyien

játszhatták (ez néha több száz is lehetett!), akármekkora területen (néha az egész város területén, egymástól akár

4-5 km-re elhelyezett „kapukkal”). Ez persze gyakran vezetett komoly sérülésekhez.

A játék durvasága miatt, valamint hogy az „elvonja az ifjak figyelmét az olyan komoly testedzéstől, mint a hadi

tudományok művelése”, a futballt már 1304-ben betiltotta II. Edward király. (Majd 1363-ban III. Edward, 1388-

ban II. Richárd, 1409-ben IV. Henrik és így tovább, még I. Erzsébet is.) A labdarúgás természetesen túlélt

minden tiltást, így I. Jakab 1603-ban alattvalóit már a foci művelésére bátorította.

A csapatsport nagykorúvá válása

A játék 18. századi fejlődése tette aztán lehetővé, hogy Angliában az 1820-as években megalakuljanak az első

fociklubok. A labdarúgás bekerült az angol iskolarendszerbe, és ezzel megkezdődött egységesítése és

szabályainak rendszerezése. 1862-ben jelent meg a „Tíz szabály”, a foci alapja, amelyből az első standard

megszületett: a Cambridge University Football Rules. Egy év múlva, 1863-ban 11 angol futballklub

megalakította az első modern labdarúgó szövetséget (Football Association).

A 19. század közepére tehát a labdarúgás az angol elit középiskolák és college-ok testnevelésének része volt. Az

angolok nagy hangsúlyt fektettek a sport és főként a csapatjátékok jellemformáló szerepére. A foci azonban

csakhamar ismét kikerült az utcára, és a brit alsóbb rétegek közkedvelt időtöltése lett.

Európában alig néhány évtized leforgása alatt szinte mindenütt megjelent a labdarúgás, elsősorban angol mintát

követve, először az iskolákban, majd a munkásegyletekben, városokban. Ugyanúgy alakultak a fociklubok, mint

Angliában, és mindenütt létrejött a nemzeti labdarúgó-szövetség is.

A FIFA (Fédération Internationale de Football Association – Nemzetközi Labdarúgó-szövetség) 1904-ben

alakult Párizsban a francia, a belga, a dán, a holland, a spanyol, a svéd és a svájci labdarúgó-szövetség

részvételével. Egy év alatt csatlakozott a német, az osztrák és a magyar szövetség. (Az angol, walesi és az ír

szövetség távol maradt.) 1909-ig csak európai tagszervezetei voltak a FIFA-nak, akkor azonban Dél-Afrika


belépésével világméretűvé alakult a szervezet. Argentína és Chile 1912-ben, az USA 1913-ban csatlakozott.

(1954-ben a FIFA már 85 tagot számlált. 1975 és 2002 között 60 új nemzeti szövetséggel bővült tagjainak

száma.)

A foci volt az első olimpiai csapatsport, igaz, 1900-ban Párizsban még bemutató szinten, de 1908-ban

Londonban már versenyszinten. (Anglia lett az olimpiai bajnok.) Az első világbajnokságot 1930-ban rendezték

Uruguayban.

A brit világbirodalommal a labdarúgás mindenhová elkerült a világon. Részben a gyarmatokon létesített angol

rendszerű iskoláknak köszönhetően, részben a brit „köznép” képviselőinek révén, akik hajósokként,

katonákként, egyszerű alkalmazottakként bárhol is szolgáltak a világon, szórakozásaikat magukkal vitték és

meghonosították. A labdarúgás gyors terjedése egyszerűségének és „igénytelenségének” is köszönhető volt:

csak valamilyen labdafélét igényelt és helyet pályának.

Világméretűvé a futball igazán csak a második világháború után kezdett válni, amiben nem kis szerepet játszott

a televíziózás terjedése. Addig főként csak Európában és Dél-Amerikában volt igazán népszerű a foci. Az

1950– 60-as évektől kezdve a labdarúgás meghódította Afrikát és Ázsiát (a Közel-Keletet, majd a Távol-

Keletet) is.

A globális kultúra része

A futball világméretű jelentőségét szociológiai tanulmányok egész sora elemzi. A labdarúgócsapatok kiválóan

alkalmasak egy-egy közösséggel való azonosulásra, a legkisebb falutól kezdve egészen a nemzetig. Küzdelmük

az egész közösségé, és ebben megnyilvánulhatnak a globalizálódó világban egyre inkább elhalványuló

különbségek. A foci továbbra is nemzeti, sőt, leginkább az. De kifejezhet dominancia ellen irányuló ellenállást

(„kisebb” országok győzelme „nagyok” felett). Mindemellett a labdarúgás óriási üzlet. És vitathatatlanul része a

globális kultúrának. (Kicsit furcsa persze, hogy ma az egész, globalizálódó – amerikanizálódó? – világ egy

olyan játékot játszik és néz világszerte, amelyben „a nagyhatalom”, az USA nem vesz részt.)

Futball – amerikai módra

A focirajongók nagy kérdése, vajon az Egyesült Államokban miért nem tudott meghonosodni a labdarúgásnak

az a formája, amely már az egész világon elterjedt és népszerű. (Az USA-ban a rögbin alapuló, de annál is

keményebb játék, az amerikai futball alakult ki és lett nemzeti sport.)

A választ részben az amerikai társadalomfejlődés jellegzetessége adja. A 19. században, amikor a sport mint

játék, időtöltés mai formái kezdtek kialakulni, az amerikai társadalom az európaihoz képest még „nyers”,

kevésbé pacifikált, kifejezetten durvább, azaz jóval agresszívabb volt, a maszkulinitás és az erőszak kultuszával

– ami gyakorlatilag a mai napig is érvényes. Az ököljog, az erőszak az amerikai társadalomban elfogadott

viselkedésnek számít. Az angol mintára létrejött amerikai college-okban ugyanúgy sportoltak, mint Angliában,

ugyanazokat a játékokat űzték, köztük a rögbit, mint az angolok. De az, hogy mindezekből éppen a nyílt – bár

korlátozott, de szabályokkal engedélyezett – erőszakra épülő amerikai futball nőtt ki és lett szinte nemzeti

szimbólum, az a nyers erőt, a férfiasságot, a keménységet felmagasztaló közeg „terméke”. (Igaz,

szabálymódosításokkal a mai játék már kevésbé veszélyes, de még mindig agresszív sportnak számít.)

Ahol a labdarúgás politikai ügy: Dél-Amerika

„A foci Latin-Amerikában a politika eszköze, az oligarchák játékszere és a nép szórakozása” – olvasható a latin-

amerikai futballt elemző írásokban. Ez az a kontinens ugyanis, ahol a labdarúgás – talán a volt szocialista

blokkhoz hasonlóan – nemcsak nemzeti ügy lett, hanem a politikai hatalom is aktívan felhasználta

legitimációjához.*

A labdarúgást Dél-Amerikában is az angolok terjesztették el. Főként Argentínában, Brazíliában, Uruguayban és

Chilében jelentős brit kereskedelmi érdekeltségek és így több ezres brit kolóniák léteztek a 19. században.

Gyermekeiknek a britek saját iskolákat szerveztek, azok minden kellékével, így a sport, köztük a futball

oktatásával. Az angol iskolákat a helyiek is látogatták, így ismerkedtek meg Dél-Amerikában a focival.

Másrészt a kikötőkben létesített, a brit hajók legénységét és az ott dolgozó brit munkásokat szórakoztató

labdarúgóklubok terjesztették el igazán a foci szeretetét Dél-Amerika egyszerű népessége körében. Kezdetben

kellemes időtöltésnek számított, amatőr labdarúgóklubok szerveződtek, amelyeket templomok, iskolák, de akár

vasúttársaságok is szponzoráltak. A volt gyarmati országok azonban hamar felismerték, hogy a sport, és főleg a

futball, különösen alkalmas az új nemzeti identitás kifejezésére.


Dél-Amerikában – Európát is megelőzve – alakult meg az első kontinentális labdarúgószervezet, a

COMNEBOL 1916-ban. Itt rendezték az első világbajnokságot is (Uruguay, 1930). Itt épült fel a világ

legnagyobb stadionja, a 200 ezer néző befogadására alkalmas Maracana Brazíliában.

Az 1920-as évek során a játék és maguk a játékosok is mind professzionálisabbá váltak. Az 1930-as években a

foci Dél-Amerikában már üzlet is volt. A klubok üzleti vállalkozássá alakultak, profitot termeltek, játékosaikat

megfizették, stadionokat építettek, a klubok nemzetközi meccseket is játszottak. (Minden magára valamit is adó

gazdag dél-amerikai üzletember saját csapatot akart alapítani, bár ez üzletileg nem mindig volt kifizetődő.

Viszont egy fociklub tulajdonosának lenni – ennél nagyobb társadalmi presztízst kevés dolog jelentett Dél-

Amerikában.) A foci professzionalizálódásával párhuzamosan keményedett maga a játék is. A meccsek

társadalmi eseményekké váltak, a szurkolók azonosultak csapataikkal.

A labdarúgás sport, üzlet és nemzeti ügy lett. A kormányok is foglalkozni kezdtek a focival („government

futbolismo”), beleavatkoznak a klubok és a nemzeti válogatott, a játékosok életébe, és gyakran kormányszinten

döntöttek (döntenek) olyan kérdésekről is, mint pl. mikor játsszák a bajnoki meccseket. A labdarúgás a

társadalmi integráció és a nemzeti azonosság kialakulásának és konszolidálásának fontos eszköze lett. A

politikai hatalom – minél diktatórikusabb, annál inkább, és ez a helyzet Latin-Amerikában napjainkig aktuális –

saját legitimációjához felhasználta a sportsikereket, és éppen ezért tevőlegesen részt is vett (vesz) a sport

irányításában. A nemzeti válogatottak mérkőzései politikai üggyé terebélyesedhettek, egy-egy összecsapás felért

egy háborús ütközettel. Éppen ezért egy vereségnek tragikus következményei lehettek.

* Vö. Bíró László cikkét e számunkban! (A szerk.)

2. Képek


1. Futball Kelet-Európában

BÍRÓ László

Futball Kelet-Európában

Virágzás és hanyatlás

Az első kelet-európai labdarúgócsapatok a századforduló körül alakultak. Ekkor indultak az első bajnokságok is.

Ebben az időben jöttek létre a sportágat irányító országos szövetségek is, a magyar 1897-ben, a cseh 1901-ben, a

román 1909-ben, 1919-ben pedig a két ekkor alapított, illetve helyreállított országban: Jugoszláviában és

Lengyelországban. A bolgár szövetség 1923-ban, az albán 1930-ban kezdte meg működését. A két világháború

közötti két legnagyobb eredmény a csehszlovák és a magyar válogatott nevéhez fűződik: mindkettő második lett

a világbajnokságon (a csehek 1934-ben, illetve a magyarok 1938-ban).

A térség labdarúgóéletében a második világháború után két lényeges változás zajlott le. Az egyik: a kommunista

pártok hatalomátvétele után a sportirányítás és -finanszírozás – miként az egyes országok egész belső hatalmi és

irányítási struktúrája – a szovjet mintát követte. A másik: az európai labdarúgásban végbemenő változások

hatása. A sportban ugyanis a szocialista országok kevésbé mutatkoztak elzárkózónak, mint az élet más

területein. És a nyugatiak részéről is nagyobb együttműködési készség mutatkozott, mint a politika vagy a

gazdaság területén. A sportnak nem csekély érdeme volt a nyugat–keleti kapcsolattartásban a hidegháború

éveiben.

I. Nyugat- és Kelet-Európa

A szovjet sport és futball

Oroszországban a 19. század végén alakultak meg az első sportegyesületek, az orosz sportolók részt vettek a 20.

század első olimpiáin. Az első futballcsapatok az 1900-as évek elején jöttek létre. 1910-től rendezték meg a

városok válogatottjait felvonultató országos bajnokságot.

Az új társadalmi rendszer létrejötte után megváltozott a sport szerepe. Szervezését és irányítását a mindenható

állam vette a kezébe. A testnevelés és sport fejlesztésére külön állami szervet hoztak létre 1923-ban (Legfelsőbb

Testnevelési Tanács, 1936-tól Össz-szövetségi Testnevelési és Sportbizottság), és a katonai testnevelés

megszervezésére is külön tanács jött létre (Vszevobucs). A párt határozatai fontosnak ítélték a testnevelést a

szocialista embertípus kialakítása, a társadalom átalakítása során. Egyben kötelezték a hadsereget, a belügyi

szerveket és a szakszervezeteket, hogy sportegyesületeket hozzanak létre. 1923–24 során már meglévő

sportegyletek bevonásával létrejött a Dinamo, a belügyminisztérium sportegyesülete, valamint a CSZKA, a

hadsereg központi klubja. Ezek az egyesületek minden nagyobb városban szakosztályokat hoztak létre. Az

elkövetkező években létrejöttek a szakszervezetek (Szpartak), az egyes kerületi és területi pártbizottságok,

szovjetek által támogatott egyesületek.

A katonai felkészítést szolgálta a sportmozgalmon belül az 1931-ben életre hívott GTO-mozgalom (Munkára és

védelemre kész), melynek keretében az állampolgároknak jelvényekért bizonyos sportágakban szinteket kellett

elérniük, valamint sportmegmozdulásokon kellett részt venniük. A 16–18 éveseknek kiírt feladatok között

honvédelmi jellegűek is szerepeltek.

A Szovjetunió nem vett részt az olimpiákon és a nemzetközi sportéletben. Ideológiája szerint nem az élsport,

hanem a munkások sportolása (tömegsport) a fontos. Szemléletbeli változás csak az 1930-as évek végén

figyelhető meg, részben annak nyomán, hogy több sportágban a szovjet sportolók jobb eredményeket értek el az

érvényes világcsúcsnál. A második világháborúban aratott győzelem után a Szovjetunió is nyitott a világ felé.

1952-ben versenyzői megjelentek az olimpián.

Az 1930-as évektől kezdve rendszeresen megrendezték a szovjet labdarúgó-bajnokságokat, kezdetben a városok

válogatottjai mérkőztek egymással, majd az egyesületek. 1945-ben – a már említett nyitás jeleként – a Dinamo

Moszkva angliai túrára ment. A szovjet futball első igazi megmérettetésére azonban a helsinki olimpián (1952)

került sor. Odahaza mindenki győzelmet várt a csapattól, mivel meg voltak győződve a szovjet futball

felsőbbrendűségéről. Az elődöntőben azonban a Szovjetunió kikapott a szocialista táborból nem régen

kiátkozott Jugoszláviától. Elképzelhető a csalódás a vereség után, és a felelősségre vonás is.

Az európai versenyrendszer átalakulása


A második világháború után a labdarúgás sohasem látott népszerűségre tett szert Európában, majd néhány

évtized múlva több kontinenst is meghódított.* A meccsre járás viszonylag olcsó és rendszeres szórakozást

jelentett, a tömegtájékoztatási eszközök – rádió, televízió – fejlődése és elterjedése pedig lehetővé tette, hogy a

helyszínen kívül is követhetők és élvezhetők legyenek az összecsapások. A négyévente megrendezett

világbajnokságok és az országok közötti hagyományos mérkőzések már kevésnek bizonyultak, a közönség, a

csapatok több versenyzési lehetőségre vágytak. A versenyszerkezetet a FIFA vonakodott megváltoztatni, ezért

érlelődött meg a gondolat egy újabb nemzetközi szervezet, az Európai Labdarúgó-szövetségek Uniója (UEFA)

létrehozására. Az 1954-ben megalapított UEFA több kupasorozatot indított. 1956-ban megindult a

Bajnokcsapatok Európai Kupája (BEK), 1958-ban a Vásárvárosok Kupája (VVK), amely nevét 1971-ben

UEFA-kupára változtatta. 1961-ben rajtolt a Kupagyőztesek Európai Kupája (KEK). A klubcsapatok

vetélkedése mellett 1960-ban Nemzetek Európa Kupája néven válogatottak számára is rendeztek versenyt. (Ez a

szocialista országok sikerét hozta. Első lett a Szovjetunió, második Jugoszlávia, harmadik Csehszlovákia, az

1964-es kupában pedig Spanyolország mögött a Szovjetunió lett a második, Magyarország pedig a harmadik.)

1968-tól az új szisztéma alapján, Európa-bajnokság néven megrendezett versenysorozat valóban egész Európára

kiterjedt (a négy, majd fokozatosan egyre több csapatot felvonultató döntőt körmérkőzéses csoportküzdelmek

előzik meg).

A több és színvonalasabb mérkőzés először csak a növekvő jegybevételekben és a jól szereplő csapatok

presztízsnövekedésében jelentkezett. A nemzetközi kupákban kezdetben a spanyol és olasz egyesületek

diadalmaskodtak. Ezekben a csapatokban ekkor már professzionalista futballisták játszottak, miként az angol

csapatokban is. A kontinens nyugati felén mindenütt szakítottak az amatörizmussal. Hosszas viták után 1949-

ben Németországban engedélyezték, hogy a klubok szerződést kössenek a játékosokkal, és fizethessenek nekik

maximum 320 márkát, egy gyári munkás havi bérét. De a labdarúgóknak valós munkahellyel is kellett

rendelkezniük. 1962-ben, az egységes német bajnokság, a Bundesliga megszervezésével egy időben elismerték a

profi státust.

Az 1970-es évektől újabb pénzek érkeztek a sportágba. A meccsek közvetítéséért a tévétársaságok fizetni

kezdtek, a befektetők pedig egyre nagyobb reklámlehetőséget láttak a futballban. A pénzből az előrelátó klubok

megszervezték az utánpótlásukat (akár játékosvásárlások révén), az orvosi ellátást, a magas szintű szakmai

munkát, a játékosok életét stb. Nem véletlen, hogy ettől az időszaktól csökkent a befektetések tekintetében nem

versenyképes kelet-európai labdarúgás súlya, eredményei pedig szerényebbek lettek. Mutatja ezt az is, hogy az

európai kupákban 1956–90 között a legtehetősebb angol, spanyol, olasz, német és holland klubok 76-szor

szerezték meg az elsőséget (78%), a kelet-európai országok pedig mindössze nyolcszor.

II. A szocialista kísérlet futballja

A sportélet államosítása

A szocialista korszakban a sportnak különböző funkciói voltak, ezek a 40 év alatt időnként módosultak, illetve

bizonyos hangsúlyeltolódások figyelhetők meg. Külpolitikai szempontból a sport kiváló lehetőséget nyújtott a

szocialista államok életképességének, esetleg felsőbbrendűségének igazolására. Mindez a versenysport

fejlesztését igényelte. A szocialista országok mindegyike hangsúlyozta a tömegsport fontosságát is, de ehhez

már nem tudott kellő anyagi támogatást nyújtani (kivétel az NDK). A nemzetközi versenyek lehetőséget

nyújtottak az elfojtott nemzettudat, nemzeti büszkeség kiéléséhez, a sikerek elvonták a figyelmet a megélhetési

nehézségekről. Így a szocialista országok mindegyike nagymértékben, olykor erején felül is támogatta a

labdarúgást.

A kommunista hatalomátvétel után a sportot és benne a labdarúgást államosították. A sportlétesítmények – mint

minden termelőeszköz és ingatlan – állami tulajdonba kerültek. A magántulajdon megszüntetésével a sport csak

az államtól várhatta az anyagi eszközöket. A korábban társadalmi szervezetnek számító sportegyesületek

központi, állami irányítás alá kerültek. A sportot mindegyik államban egy országos hatáskörű főhatóság

irányította, helyenként változó jogállással, vagy önálló minisztériumként vagy közvetlenül a minisztertanács

felügyelete alatt. Gyakorlatilag ennek voltak alárendelve az elvben társadalminak számító labdarúgó-

szövetségek. (Alkalmazottaikat mint hivatalnokokat az állam fizette.)

Minisztériumi csapatok

1945 után mindegyik országban megtörtént az egyesületek átalakítása. Miként korábban a Szovjetunióban,

létrejöttek a honvédelmi minisztériumhoz tartozó katonacsapatok. Jugoszláviában a Partizan, Magyarországon a

Honvéd, Lengyelországban a Legia, Romániában a Steaua, Csehszlovákiában a Dukla (egy a második

világháborúban sikeresen megvívott csata emlékére kapta a nevét), az NDK-ban a Vorwärts (Előre) – nevük


révén mindegyik emlékeztetett a katonai életre. Bulgáriában a CSZKA – a bolgár és az orosz nyelv

hasonlóságának köszönhetően – még nevében is azonos volt a szovjet megfelelőjével.

A belügyi-titkosszolgálati egyesületek egy része – miként a Szovjetunióban – a Dinamo nevet kapta,

Magyarországon csak a D betű utalt arra, hogy a Dózsák a belügyminisztérium csapatai. A belügyi egyesületek

másik része a vörös csillagot viselte nevében és címerében (Crvena Zvezda Jugoszláviában, Ruda Hvezdá és

Cervena Hvezda Csehszlovákiában). Bulgáriában a szabadságharcos Vaszil Levszkiről nevezték el a belügyi

klubot.**

A nagyobb állami vállalatok és nagyüzemek is mind fenntartottak sportegyesületeket, nevük ennek megfelelően

tükrözte vasutas, bányász, kohász stb. voltukat. A korábbi nagy hírű polgári egyesületek kisebb presztízsű

minisztériumok vagy szakszervezetek felügyelete alá kerültek.

A csapat szempontjából egyáltalán nem volt mellékes, mekkora politikai súllyal rendelkezett a főhatóság első

embere. Ebből a szempontból a katonai, illetve belügyi klubok voltak kedvezőbb helyzetben. A párt politikai és

központi bizottságainak ülései előtt gyakran volt téma a labdarúgás, számos kérdés ezen a szinten dőlt el. KB- és

PB-tagok időnként még az öltözőbe is bekukkantottak, másrészt viszont a „nagy emberhez” való bejárás sok

dolog elintézését tette lehetővé.

Főváros és vidék

A labdarúgás bizonyos értelemben városi sportágnak tekinthető, mivel a városokban jöttek létre az első

egyesületek, s idővel ezek játszották a főszerepet a bajnoki küzdelmekben. Az egyes városoknak ugyanakkor

hihetetlen ismertséget és presztízst kölcsönzött egy jó futballcsapat. A szocialista városok, az új szocialista ipari

központok létrehozásakor általában figyelmet fordítottak arra, hogy rövid időn belül egy viszonylag jó

színvonalú egyesület is kialakuljon. A meccsre járás nemcsak szinte az egyetlen szórakozás volt ekkor, hanem a

közös szurkolás, a csapattal való azonosulás segítette is a különböző vidékekről toborzott, helyi gyökerekkel

nem rendelkező munkások kötődését új lakhelyükhöz.

Mindegyik országra jellemző volt a főváros és vidék közti ellentét. A vidékiek sokszor érezték úgy, hogy

legjobb játékosaikat elszipkázzák a jobb feltételekkel rendelkező fővárosi egyesületek. Különösen a katonai és

belügyi csapatok jártak ebben az élen, mivel a bevonultatáskor válogathattak az ifjú tehetségek között. A

bajnokságokat igen gyakran a fővárosiak nyerték. Magyarországon például a szocialista korszakban csak a Győr

volt képes arra, hogy vidékiként bajnokságot nyerjen (1963, 1982, 1983). A Szovjetunióban az 1950-es évek

végéig a moszkvai csapatok domináltak, 1961-ben nyert először bajnokságot a Dinamo Kijev. Különösen nagy

dicsőséget és örömet jelentett, ha Oroszországból más köztársaságba sikerült elvinni a bajnoki aranyat.

Romániában is csak néhány vidéki csapat könyvelhetett el bajnoki sikert (Arad, Nagyvárad, Ploieσti, Pitetsi,

Craiova). Más volt a helyzet az NDK-ban. Az ottani bajnokságban kezdetben a vidéki csapatok domináltak, de

1978-tól 1988-ig a Dynamo Berlin megszakítás nélkül nyerte a bajnokságot.

Tiltott profizmus

A szocialista országok elvi szinten elutasították a profizmust, a játékosoknak volt munkahelye, a magasabb

osztályokban játszó labdarúgók munkaidő-kedvezményben részesültek. Gyakran előfordult, hogy teljesen

eltekintettek a munkába járásuktól, mondván, legalább ne zavarják azokat, akiknek dolgozni kell. Fizetésüket a

játékosok a bázisszervtől kapták. Idővel ez azonban nem volt elegendő, így az egyesületek rákényszerültek arra,

hogy valamilyen – illegális – módon is fizessék a sportolókat. Minden országban jól kifundált módjai voltak

ennek. A kelet-európai ember viszont nyugat-európai társával szereti mérni magát, és az 1960–70-es években

egyre nagyobb lett a nyugati és keleti focista fizetése közti különbség. Mondták is a játékosok: „kis pénz – kis

foci”, miként a munkások is gyakran emlegették: „amíg nekünk csak fizetgetnek, addig mi csak dolgozgatunk”.

(Az edzésintenzitásbeli különbséget csak a szurkolók hozták fel.) A labdarúgók sporterkölcse, edzéshez való

viszonya több országban lassan, de biztosan romlott, hozzájárulva a kelet-európai futball térvesztéséhez.

Nemzetközi tornák

A szocialista országok a nemzetközi labdarúgó életben korántsem tudták azt az eredményességet produkálni,

mint az olimpiákon. (Az olimpiai sportágakban Helsinkiben az érmek 29%-a, Münchenben 47%-a, Szöulban

64%-a került szocialista országokba.) Ennek a sikernek egyik alapja az volt, hogy az olimpiákon számos olyan

szám van, amelyet nem minden országban űznek magas színvonalon, kiemelt állami támogatás mellett. A

szocialista országok ezeket vették célba. Ugyanakkor nagyobb súlyt fektettek a nők versenyeztetésére is.


(Gondoljunk csak a laboratóriumokban kifejlesztett keletnémet amazonok elsöprő sikereire egyes

sportágakban.) A labdarúgást viszont az egész világon nagy figyelem kísérte.

A legjobb helyezés, amit a labdarúgó-világbajnokságokon a kelet-európai országok csapatai elértek, a második

volt: 1954-ben a magyar válogatott, 1962-ben a csehszlovák nemzeti tizenegy nyert ezüstérmet. A két második

helyezés mellett két harmadik fűződik még a régió országaihoz, mindkét bronzérmet a lengyel csapat szerezte

(1974-ben, illetve 1982-ben). Az 1968 óta rendezett Európa-bajnokságok történetében egy arany-

(Csehszlovákia 1976), három ezüst- (Jugoszlávia 1968, Szovjetunió 1972 és 1988) és egy bronzérem

(Csehszlovákia 1980) volt a szocialista országok „termése”.

Az európai kupaküzdelmekben sem arattak kimagasló sikereket a kelet-európai csapatok. Kupagyőzelemmel

csak a Steaua Bukarest (BEK 1986), a Slovan Bratislava (KEK 1969), az FC Magdeburg (KEK 1974), a

Dinamo Kijev (KEK 1975 és 1986), a Dinamo Tbiliszi (KEK 1981), az FTC (VVK 1965) és a Dinamo Zagreb

(VVK 1967) dicsekedhet. A szocialista korszak végén, mintegy végszóként, Jugoszlávia felbomlásával egy

időben, 1991-ben a Crvena Zvezda elnyerte a BEK trófeáját. A kiemelkedő játékosegyéniségek közül Josef

Masopust (Dukla Praha), Lev Jasint (Dinamo Moszkva), Albert Flóriánt (FTC), Oleg Blohint és Igor Belanovot

(mindkettő Dinamo Kijev) tüntették ki az Aranylabdával.

Nemzetek sportháborúja

A kelet-európai szocialista államokban a hivatalos ideológia a proletár internacionalizmust, a nemzetek közti

békét, valamint az egyes soknemzetiségű országokban a népek és nemzetek „testvériségét és egységét” hirdette.

A hivatalos felfogás szerint a szocialista fejlődés megoldja a nemzeti problémákat, majd pedig az azonos

társadalmi berendezkedésből adódóan eltűnnek a szocialista országok között az évszázados ellentétek is. A sport

viszont – mivel itt nemzeti válogatottak küzdenek egymás ellen – teret adott a nemzeti érzés

megnyilvánulásainak is. Nem véletlen, hogy a csapatsportokban a Szovjetunióval – esetleg egy másik rivális

nemzettel – vívott válogatott mérkőzéseknek kiemelt jelentőséget tulajdonítottak a szurkolók. A sport volt

ugyanis az egyetlen terep, ahol mindenki szeme láttára és örömére le lehetett győzni a Szovjetuniót.

Legendák keringenek arról – és az igazság valószínűleg kideríthetetlen –, hogy nem volt szabad legyőzni a

szovjet válogatottat. Egy egykori sportvezető szerint: „Nem kellett azt kihirdetni, azt 56 előtt mindenki tudta,

hogy a magyar fiúk csak akkor győzhetnek a ruszkik ellen, ha előtte az illetékes elvtársak rábólintanak. Szólni

se kellett érte, [a játékosok] maguktól is tudhatták, mit szabad, mi tilos. Ment minden felülről, kézi vezérléssel.

(...) Csak hát nem mindig ment úgy, mint a karikacsapás, amikor eltervezték, mert csak hát a sport azért sport,

mert az öncenzúra nem odavaló, mert ha a magyar gyerekeknél felment a pumpa, ukázok ide vagy oda, úgy

megtréfálták a pártfejeseket meg a szovjet ellenfelet, hogy öröm volt nézni.” „Így direkte nekünk soha senki

nem mondta, hogy nem győzhetünk a szovjetek ellen – nyilatkozta egy interjúban egy másik magyar sportoló. –

Azért a szovjeteket legyőzni, pláne régebben, nagy szám volt, politikai hőstettnek nézték akkor is, ha nem is volt

az.” Nem nehéz elképzelni, milyen hatást váltott ki a feszült politikai légkörben a magyar válogatott 1:0-ás

győzelme Moszkvában 1956. szeptember 23-án, és leírhatatlan volt a csalódás az emberekben, amikor egy év

múlva, 1957. szeptember 22-én a szovjet válogatott győzött 2:1-re a Népstadionban.

III. A rendszerváltozás után

Vállalkozók a sportban

A szocialista társadalmi rendszer bukása óhatatlanul hatással volt a sportra és benne a labdarúgásra. Bizonytalan

lett, ki az egyesületek tulajdonosa, kinek a tulajdonát képezik a stadionok, létesítmények, valamint ki köteles

azokat fenntartani. Az állami vállalatok megszűnése sok egyesület anyagi alapját rendítette meg. A klubok egy

része olyan helyzetbe került, mint a humán szféra sok szereplője: túlélésért, vagyis pénzért küzdött. Szükség lett

volna egy olyan befektetői rétegre, amely vállalni tudta volna a labdarúgás finanszírozását. Ilyen persze sehol

sem volt a régióban.

Az állam sportból való kivonulásával egy időben, az új adórendszer bevezetésével, valamint az egészségügyi

járulékok átalakításával újabb terheket rótt az egyesületekre, miként a vállalkozókra és a költségvetési

szervekre. Mindez országonként némileg eltérő időben és mértékben zajlott le, és akkor – tegyük hozzá –,

amikor a labdarúgás növekvő költségeit Nyugaton sem képesek mindenütt finanszírozni, számos klub adósodott

el az elmúlt évtizedben és került a csőd szélére.

Kelet-Európában mindenütt megjelentek viszont a jó szándékú vállalkozók, akik szerepet kívántak vállalni a

sportágban, de szűkösebb anyagi erejükből kifolyólag hosszú távon nem voltak képesek erre. (És persze


feltűntek olyanok is, akik sok esetben ismeretlen eredetű pénzeiket kívánták tisztára mosni.) A klubok,

amelyeknek mind a nemzetközi, mind a hazai versenyben egyre több pénzre lett volna szükségük, gyakran

fordultak a helyi önkormányzatokhoz a lokálpatriotizmusra hivatkozva. Azok nehéz dilemma előtt álltak: az

edző milliós fizetését biztosítsák vagy az iskolafenntartást? Az azonos nehézségek hasonló folyamatokat hoztak

a régió egyes országaiban.

A nyugati játékospiac része

A játékosok külföldi csapatokhoz való szerződése nagyobb mértékűvé vált. (A külföldi szerződések előtt az

1970-es években nyílt meg az út, amikor néhány szovjet jégkorongos Nyugatra mehetett játszani. Kezdetben

csak pár idősebb, előtte már sok érdemet szerzett futballista szerződhetett külföldre, sajátos feltételek mellett.)

A külföldön játszóktól azt várták, hogy pályafutásuk befejezése, hazatértük után tapasztalataikkal segítik

megújítani a honi labdarúgást. (Erre a hazai közegben azután persze elég kevés lehetőség nyílott.) A

játékostranszfer – ahogy újabban elegánsan hívni illik – a rendszerváltás után már nemcsak a játékosoknak

nyújtott jobb kereseti lehetőséget, hanem a játékosokért kapott pénz időnként a szakosztály fennmaradását is

biztosította. A tehetségesebb kelet-európai labdarúgók a nyugat-európai bajnokságokat erősítették, így a hazai

küzdelmekben a szerényebb képességűek jeleskednek.

Hanyatlás

A kelet-európai bajnokságok többségének színvonala sok tényező következtében fokozatosan esik. A nézőszám

rohamosan csökken, az országos bajnokságok néhány országban szinte a teljes érdektelenségbe torkollottak.

A rendszerváltozást követően a térség államai egyre kisebb szerepet kezdtek játszani a nemzetközi

futballporondon. Valószínűleg még a korábbi nevelés, valamint a lassúbb balkáni átalakulás eredménye, hogy az

1994-es világbajnokságon Bulgária a negyedik, Románia a hatodik helyet érte el. 1998-ban pedig egy

kivételesen tehetséges, jó adag bizonyítási vággyal és nemzeti büszkeséggel küzdő horvát válogatott ért a

csúcsra és szerezte meg a harmadik helyet. 2002-ben volt szocialista ország csapata még a legjobb tizenhat közé

sem került be. A klubcsapatok még ennél is gyengébb eredménnyel szerepelnek. Az időközben szinte európai

„szuperbajnoksággá” váló Bajnokok Ligájában csak elvétve jut be kelet-európai csapat a legjobb nyolcba (pl.

CSZKA Moszkva 1992–93, Dinamo Kijev 1997–99). Sok ország – így például a balti államok, Albánia,

Magyarország, Makedónia, Szlovákia, Szerbia stb. – bajnokának pedig szinte szemernyi esélye sincs, hogy a

minőséget szem előtt tartó sorozatban akár a csoportküzdelmekig eljusson. Mindez megerősíti azt a feltételezést,

hogy a nemzeti tőke nem elég erős ahhoz, hogy támogatása nyomán létrejöjjön egy nemzetközileg is jegyzett

csapat.

A labdarúgás előtt – minként az egész kelet-európai térség előtt – jelenleg a felzárkózás feladata áll. Nem

ismeretlen cél ez, hiszen végső soron mindig ez motiválta a nagy kelet-európai modernizációs törekvéseket.

* Vö. Farkas Ildikó cikkét e számunkban 4–7. oldalain! (A szerk.)

** Vö. Horváth Zsolt cikkét e számunk 20. oldalán! (A szerk.)

2. Képek


1. A magyar futball kezdetei

GOMBÓCZ Márta

A magyar futball kezdetei

1896–1945

Kiemelkedő év volt a hazai labdarúgás történetében 1896 – az az esztendő, amikor Athénban megrendezték az

első újkori olimpiát, amelyen Hajós Alfréd 100 és 1200 méteres versenyszámban is aranyérmet nyert,

Magyarország pedig a honalapítás 1000. évfordulóját ünnepelte.

A labdarúgás megjelenése

1896-ban jelent meg Angol rúgósdi címmel Magyarországon az első könyvecske, amely kizárólag a

labdarúgójáték szabályait foglalta össze. A szerző, Bély Mihály, a labdarúgáson kívül úttörő szerepet játszott

más sportok megismertetésében, elterjesztésében is.

Ugyanebben az évben alakult meg az első, jóváhagyott alapszabályokkal rendelkező labdarúgó-szakosztály, a

BTC (Budapesti Torna Club) football csapata is. Előzményéül az a néhány budapesti középiskola szolgált, ahol

a testedzést angol mintára szervezték meg, Angliából e célra szolgáló focilabdát hozattak, s próbálták meg

autodidakta módon – eleinte még kézzel-lábbal játszva –, elsajátítani a játék szabályait. Az iskolában megismert

játék a diákok körében oly kedveltté vált, hogy játszották iskolán kívül, délutánonként is. A fiúk lakóhelyeik

szerint alakítottak futballcsapatokat.

A foci azonban nem mindenütt talált kedvező fogadtatásra. A szülők a cipők idő előtti kopásáért, a korai,

kezdetleges pályák, grundok környékén lakók az állandó zaj és a gyakran előforduló ablaktörések miatt nézték

ellenséges szemmel a játékot. Egy pedagógus szakíró „rendkívül erőszakos, szinte brutális küzdelem”-nek látta

a játékot, mely legfeljebb érettebb felnőtteknél fogadható el, de az ifjúság számára megengedhetetlen,

balesetveszélyes.

A futball elterjedésének azonban nem lehetett gátat szabni, s egy idő után már nem is akartak. A játékkal

kétségtelenül együtt járó sérülési lehetőségek, durvaságok mellett felismerték a labdarúgás személyiségre

gyakorolt kedvező hatását, így felvetődött a játék beillesztése az iskolai nevelésbe. Rájöttek, hogy a játék

változatossága megköveteli a jó helyzetfelismerést, és fejleszti a kombinatívkézséget, a döntés- és

cselekvőképességet. Jellemnevelő hatása révén a játékos megtanulta, hogy az egyéni képességek mellett a foci

állandó összjátékot kíván.

A futball rövid idő alatt elterjedt a fiatal – és nem csak a középiskolás – fiúk körében. A játék kis felszerelés-

igénye – az akár házilagosan is elkészíthető labda (rongylabda), a bárhol felállítható, játék után szétszedhető,

elvihető kapufa vagy éppen csak kövekkel, levetett ruhadarabokkal kijelölt kapu – hozzájárult a játék gyors

népszerűvé válásához. Játszottak mindenütt, ahol akadt erre elegendő szabad terület. Nevezetesebb játékhelyek

voltak a fővárosban a Rezső téren, a Cséri-telep tisztásain, a Népligetben, a Marczibányi téren, a Duna-parton.

De játszottak vidéken is, pl. Soroksáron a régi temető területén, Kecskeméten a Szentháromság temető mögötti

szabad területen. Az első, ad hoc jelleggel összeverődött csapatok ún. „vadegyletek” voltak, azaz alapszabályok

és engedélyezés nélkül működtek. Nem is voltak szilárd képződmények: a győztes csapatok gyakran magukba

olvasztották a vesztes csapat legjobbjait, míg később maguk is beolvadtak egy jobb csapatba.

A „hőskor”

Az első szakegyesület, a BTC labdarúgó-szakosztálya megalakulását követően a századfordulóig és a 20. század

első évtizedeiben sorra alakultak a kisebb-nagyobb egyesületek Budapesten és vidéken. Az ekkor létrejött

egyletek egy része területi alapon szerveződött, másokat szakmai, foglalkozási alapon hoztak létre. Ekkor

alakultak meg a máig is működő, nagy egyesületek futballszakosztályai: a Magyar Testgyakorlók Köre (MTK),

a Ferencvárosi Torna Club (FTC), az Újpesti Torna Egylet (UTE), majd az 1910-es években a Vasas Sport Club

futballcsapatai.

Budapest majd minden kerületében több egyesület is szerveződött. De nemcsak a fővárosban és környékén

szaporodtak gombamód az egyesületek, hanem számos városban, községben is létrejött futballegyesület, -

szakosztály. Volt labdarúgással foglalkozó egyesülete, illetve szakosztálya a cipészszakmának (Cipőfelsőrész-

készítők Sport Clubja), a könyvkötő munkásoknak (Compactor Sport), a nyomdászoknak (Typographia SC), a


cukrászoknak (Cukrász Sport Club), a Magyar Királyi Államrendőrségi és Belügyminisztériumi segédhivatali

tisztviselők társaskörének, az Ékszerészeknek, a Húsosoknak, s 1912-ben megalakult a siketnémák labdarúgó-

szakosztálya is.

A labdarúgás első évtizedeiben, az egyesületek számának gyarapodásával jelentkezett az igény az egyesületek

kapcsolatait koordináló, a játékszabályokat egységesítő központi szervezetre. A nagyobb egyesületek

kezdeményezésére alakult meg 1901. január 19-én a Magyar Labdarúgók Szövetsége (MLSZ).

Felszerelés, pálya

Az MLSZ a FIFA (Nemzetközi Labdarúgó-szövetség) szabályait alapul véve a nemzetközi standardok szerint

állította össze a játék szabályait. Meghatározták a játéktér méreteit (hosszúság 90–120 m, szélesség 45–90 m),

jelzéseit, a labda jellemzőit. A versenylabda kerülete 68,5 cm és 71 cm között kellett hogy legyen, súlya – a

mérkőzés elején – legalább 368 és legfeljebb 425 gramm lehetett.

Az MLSZ megalkotta továbbá a fegyelmi szabályokat, a bajnokság rendszabályait, majd a

pályarendszabályokat, bár ez nem jelentette azt, hogy minden csapat és játékos minden mérkőzésen alkalmazta

volna.

Az idők során nemcsak a játék szabályai változtak, hanem pontosan rögzítették a szabályszerű mérkőzés

elmaradhatatlan kellékeit is. Az MLSZ 1906. évi szabályzata tiltja a kapu keresztrúdja helyett szalag vagy

egyéb, nem szilárd anyag alkalmazását, s ugyan a „gólhálók alkalmazása nagyon ajánlatos”, de nem kötelező, és

szabályosnak volt tekinthető az a mérkőzés is, amelyet e nélkül játszottak.

A szabályok meghatározták a játékosok felszerelését, köztük a cipők kellékeit: csak olyan lehetett, amely sem a

játékosnak, sem társainak nem okoz sérülést.

A század első éveiben már megjelentek a speciális sportszerkereskedők, ahol hozzá lehetett jutni minden

szükséges kellékhez, úgy a „kitünő szabásu és kézi varrásu marhabőrből készült labdához”, a fekete-fehér

hajtókájú harisnyához és egyleti emblémával ellátott ingekhez, angolcrep gumis nadrágokhoz, nádbetétes,

lenvászonból vagy bőrből készült boka- és lábszárcsontvédőkhöz, s a játék legköltségesebb darabjához, az 5,50–

10 forintba kerülő futballcipőhöz is. Ám a kisebb egyesületek és a játékosok többsége – diákok, kisiparosok,

tisztviselők – nem engedhette meg magának, hogy Zubek Bertalan, Kertész Tódor vagy Plökl és Haas Andrássy

úti üzletéből szerezzék be felszerelésüket. Helyette meg kellett fogadniuk a Sportvilág, a századforduló egyik

sportlapja jótanácsát, s a játék céljára átalakíttatni egy „régi, jól kitaposott fűzős cipőt”.

A legtöbb egyesületnek állandó, rendes pályája sem volt. A játékosok egy üres telken, elhagyott réten jelölték ki

a meccs színterét. Az első években még a később nagy jövőt befutó egyesületek is ilyen pályákon, grundokon

kezdtek.

A BTC az első nyilvános mérkőzést (1897. május 9.) és az első nemzetközi mérkőzést (1897. október 31.) a

Millenáris pályán rendezte meg. Az ezredévi ünnepségekre – tehát nem labdarúgás céljára – épült pályát a

mérkőzés előtt alakították át: 2000 néző befogadására alkalmas, fedett tribünt és lejtős föld-állóhelyeket

építettek ki.

A nagyobb egyesületek önálló – edzésekre és nyilvános mérkőzésekre mindig alkalmas – pálya

megteremtésével kívántak rendezett feltételeket teremteni csapataiknak. Az FTC Soroksári úti pályáját, egy

2387 négyszögöles területet, a székesfővárosi közgyűlés ingyen engedett át az egyesületnek. Az UTE szintén

díjmentesen kapta meg Újpest városától a Megyeri úti pálya területét. A Soroksári úti pálya még magán viselte

annak jeleit, hogy a labdarúgás hőskorában épült. A 90 × 45 méteres pálya egyik oldalának kerítését a vasúti

töltés tette ki, a másikat – az első szponzorok egyike – az egyesületet támogató ácsmester készítette. A további

két oldal „kerítését” a szomszédos elemi iskola, illetve egy kétemeletes ház tűzfala alkotta. A mintegy 1500

nézőközönség befogadására alkalmas tribünöket a vasúti töltés oldalába illesztették, öltözőül egy kimustrált

lóvasúti kocsi szolgált, a mosdó pedig az öntözőcsapnál volt. Ezeket az első, immár kizárólag futballozásra

készült pályákat a játékosok és szurkolóik együtt építették, közösen végezve a talaj egyengetését, a favágást.

A nemzetközi előírásoknak is megfelelő pályák építése az 1910-es évektől indult meg. Elsőként, 1911-ben, az

FTC új sportpályája épült meg az Üllői úton, ugyancsak a város által átengedett területen. Ezt követte az MTK

Hungária úti pályája 1912-ben, majd 1922-ben adták át az UTE Megyeri úti pályáját. A pályák,

sportlétesítmények száma az első világháború után indult gyarapodásnak.

Szervezettség, állami segítség, szponzorok


Az állam, szerepkörét újabb területekre kiterjesztve, feladatokat vállalt a közegészségügy területén is. A

testnevelésről szóló 1921. évi LIII. tc. az egyén testi-lelki egészségének megóvása, munkaképességének

megőrzése végett a községek, városok kötelességévé tette játszóterek létesítését, testnevelési célra szükséges

területek átengedését. Kötelezte a legalább 1000 főt foglalkoztató kereskedelmi, ipari, mezőgazdasági és

hatósági üzemeket, hogy munkásaik és alkalmazottaik testnevelési szükségleteinek kielégítéséről sportterek,

fürdőhelyek, gyakorlóterek létesítésével gondoskodjanak. E törvény már tervbe vette a Nemzeti Stadion

megépítését is. (Erre csak a második világháború után került sor, avatását 1953. augusztus 20-án tartották.)

A testnevelési törvénynek és a sportolás iránti növekvő igénynek tudható be, hogy 1935-ben az országban már

315 sporttelep volt, s ezek kivétel nélkül rendelkeztek labdarúgópályával is. A 315-ből 43 pálya volt

Budapesten, a törvényhatósági jogú városokban 31, a megyei városokban 74, a nagy- és kisközségekben pedig

167.

A labdarúgás egyre népszerűbb, mind szélesebb közönséget vonzó sporttá vált. 1939-ben az országban 21

sportszövetség működött, s ezek között (a lövészegyesületeket leszámítva) az MLSZ rendelkezett a legtöbb

tagegyesülettel (487). (A második helyen álló Magyar Országos Lawn Tenisz Szövetséghez 147 tagegyesület

tartozott.) A labdarúgó-egyesületek és a játékosok száma folyamatosan és gyorsan emelkedett. 1913-ban a

fővárosban 71, vidéken 109 egyesület működött. Az igazolt játékosok száma 1912-ben még csak 5375 fő volt, e

szám 1913-ban már 12 ezerre emelkedett, 1941-ben pedig 20 ezer, a sportszövetségek által igazolt tagot és közel

27 ezer labdarúgót tartottak nyilván, s az országban 681 szakosztály, egyesület működött különböző szövetségek

keretében.

A magyar labdarúgósport hivatalos képviselőjén, a Magyar Labdarúgók Szövetségén kívül még öt országos

szövetség tömörítette a labdarúgó-egyesületeket. Az MLSZ mellett a második legnépesebb szövetség az 1927-

ben 280 tagegyesülettel bíró Középfokú Iskolák Sportköreinek Országos Központja (KISOK) volt. Ebben az

évben 86-86 tagegyesülettel rendelkezett a MOVE országos elnöksége által 1920-ban létrehozott MOVE

Labdarúgó Liga és az 1903 óta működő Ifjúsági Labdarúgók Szövetsége. A nagyobb ipari, állami vállalatok és

pénzügyi intézmények mellett szerveződött labdarúgó-egyesületek, -szakosztályok a Magyar Pénzintézeti

Sportegyletek Ligája és a Cégcsapatok Labdarúgó Ligája keretében működtek. Nagyvállalatok is támogatták a

náluk alakult egyleteket. Így működött labdarúgó-szakosztály, illetve -egyesület pl. a Ganz, a Danuvia, az

Egyesült Izzó, a Chinoin, a Magyar Pamutipar vállalatoknál, a MÁV-nál és az Országos Földhitelintézetnél.

Amatőr vagy profi?

A labdarúgás népszerűvé válása, a nézőszám emelkedése azzal is járt, hogy a játék mellett egyre fontosabbá

váltak annak pénzügyi vonatkozásai.

A kezdeti években minden játékos amatőr volt, a játékot kedvtelésből űzték. A futball hőskorának játékosai

számára a labdarúgásnak semmiféle anyagi vonzata nem volt – hacsak az általuk fizetett tagdíjat nem számítjuk.

A tagok csekély összegű éves díjat (a BTC-nél pl. évi két koronát) fizettek az egylet pénztárába, s ennek fejében

szabadon használhatták a csapat felszerelését, játékterét, részt vehettek a játékokban és a mérkőzéseken.

A nézők számának gyarapodásával növekedett a mérkőzések bevétele, s a meccsek rendezése az adók levonása

után is haszonnal járt. Ez s a külföldi csapatoknál szerzett tapasztalatok is megnövelték a játékosok igényeit.

Általánossá vált, hogy a labdarúgók különböző juttatásokat fogadtak el egyletüktől és szponzoroktól. A

klubokhoz közel álló mecénásokat már az első egyesületek mellett megtalálni. A „szponzorálás” kezdetben

annyiból állt, hogy a tehetősebb tagok esténként vendégül látták a játékosokat szafaládéból, kenyérből,

zöldpaprikából álló vacsorára és természetesen sörre.

Idővel az MLSZ kialakította azokat a szabályokat, amelyek meghatározták, hogy mit fogadhat el egy játékos a

klubjától vagy bárki mástól. Ezek értelmében elfogadható volt a villamosköltség a mérkőzés napján és a hét

közbeni tréningnapokon, de hetente legfeljebb kétszer, továbbá vacsora minden edzés és mérkőzés után,

kondíciófürdő hetente egyszer, és a ténylegesen elmulasztott időre járó munkabér-térítés.

A valóságban azonban, különösen a nagy klubok játékosai, ennél magasabb összegű juttatást kaptak, hogy

idejük mind nagyobb részét fordíthassák edzésekre a győzelem érdekében. Ez szembeállította egymással azokat

az egyesületeket, amelyek továbbra is ragaszkodtak a szigorúan vett amatörizmushoz, azokkal, amelyek a

professzionalista labdarúgás hivatalos bevezetését szorgalmazták.

Az MLSZ végül 1926-ban rendezte a kérdést, s elválasztotta egymástól az amatőr és a profi egyesületeket,

játékosokat, valamint meghatározta az általuk elfogadható, illetve részükre nyújtható juttatásokat.


Minden profi szövetség köteles volt szerződést kötni játékosaival, amelyben rögzítették a játékost megillető

járandóságokat. Profi játékosok lettek azok, akik az egyletüktől kapott díjazás fejében immár élethivatásként

rúgták a labdát. Egy profi játékos heti fizetése nem lehetett 5 pengőnél kevesebb és 50 pengőnél több. Az

egyesület nyújthatott a játékosának prémiumot (nyert mérkőzések után 32 pengőt, döntetlen esetében 16

pengőt), szereplési jutalékot, külföldi játékosának az éves fizetés 50%-át kitevő családi pótlékot, különösen

megbecsült játékosának jutalomjátékot vagy végkielégítést, utazásokon pedig napi 5 pengő zsebpénz vagy

természetbeni ellátás járt. Így tehát egy profi játékosnak – még külön juttatások nélkül is – rendelkezésére állt a

„havi 200 pengő fix”. A fizetés mellett évi négy hét szabadság is megillette a játékost.

A labdarúgók nagyobb csoportját alkotó amatőröknek azonban ennél szerényebb összegű díjazás járt, s erre az

összegre egzisztenciájukat nem alapozhatták. Az amatőr versenyző elfogadhatta használatra a sportoláshoz

szükséges felszerelést, egyesületétől a sportorvos és a masszőr közreműködését, s ha másutt játszották le a

mérkőzést, akkor az utazás, szállás, ellátás költségeit. A játékosok számára tilos volt mindenféle

reklámtevékenységben való részvétel: nem adhatták sem nevüket, sem fényképüket semmiféle üzleti reklámhoz

vagy vállalkozáshoz.

Az amatőr és professzionalista kategóriák elválasztása és a juttatások meghatározása kiszámíthatóvá, biztosabbá

tette a játékosok pozícióját, tudták, hogy mire számíthatnak, és hogy mit veszíthetnek. A futballban egyre

jobban összefonódtak az anyagi és sportszempontok, s így sokak számára már több volt puszta játéknál. Ám a

labdarúgás minden szereplőjének tisztában kellett lennie azzal, hogy „jó üzletet csak akkor lehet csinálni, ha

egyúttal jó sportot is nyújtanak”.

2. Képek


1. Sport és politika

SIPOS Péter

Sport és politika

1949–54

A folyamat, amelynek során a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) folyamatosan kiterjesztette hatalmát a

társadalom valamennyi létformájára, akaratát mindenütt kézi vezérléssel érvényesítette, 1948 júniusától

kezdődött. Az MDP Központi Vezetősége olyan apparátust épített ki, amelynek osztályai lefedték az állami,

közéleti tevékenység minden szféráját. Valamennyi intézmény, szerv, hatóság valamelyik osztály hatáskörébe

tartozott. Működésüket a Központi Vezetőség titkárai felügyelték.

Első olvasatra ártatlannak tűnik az „adminisztratív osztály” megnevezés, mintha csupán valami ügyvitellel

foglalatoskodó hivatalról lenne szó. Valójában a semmitmondó név a párton belül legnagyobb hatalommal bíró

részleget fedte, amelynek hatókörébe tartoztak a belügy- és a honvédelmi minisztérium, a közigazgatás és a

fegyveres erők. (Kivételt képezett az Államvédelmi Hatóság, amelyet Rákosi Mátyás főtitkár a saját hatáskörébe

vont.) Az adminisztratív osztályt felügyelő titkár Farkas Mihály hadseregtábornok, honvédelmi miniszter volt, a

pártot és az államot gyakorlatilag irányító ún. „trojka” (hármas) tagja Rákosi és Gerő mellett.

Célok és módszerek

Az adminisztratív osztály keretében működött a sportügyeket pártvonalon felvigyázó sportalosztály. A

sportügyek „előkelő” környezete arra vall, hogy a pártvezetés a testnevelést és a sportot elsősorban honvédelmi

szempontból tartotta fontosnak, fejlesztését a háborúra való felkészülés szerves részének tekintette. Ehhez járult

még a sportsikerek nemzetközi és hazai propagandaértékének felismerése. Míg a katonai érdekek a tömegsport

támogatását ösztönözték, addig a rendszer melletti hírverést a kiemelkedő, nemzetközi szinten is számon tartott

teljesítmények, győzelmek szolgálták. Így alakult ki az MDP sportpolitikájának kettős jellege. Egyfelől a

testnevelés és sport tömegesítése, a gazdasági élethez hasonlóan a mennyiségi szempontok érvényesítése.

Másfelől pedig a versenysport kiemelkedő személyiségei, az ún. élsportolók különleges patronálása, kiváltságok

biztosítása.

A politikai töltetű célkitűzések megvalósítása érdekében a pártvezetés szükségesnek tartotta a sportélet totális

átszervezését, az 1945 után újjáéledt hagyományos egyesületi struktúra teljes felszámolását, a sportból és a

testnevelésből a civil társadalmi elemek kiiktatását. A sport és a testnevelés szoros párt- és állami irányításának

bevezetése beilleszkedett az egész magyar közélet és intézményrendszer átalakításába az erőszakos szovjetizálás

jegyében.

Az előzmények

Az MDP sportpolitikáját megelőlegezte a Magyar Kommunista Párt viszonya a sporthoz. A párt 1947

augusztusában 29 pontból álló programot dolgozott ki „a sport valamennyi kérdésének megoldására”. Az MKP

javasolta többek között a tömegsport megszervezését, a minőségi sport fejlesztését és az 1948. évi londoni

olimpiára készülő keret munkájához az anyagi alapok biztosítását. A tömegsport tekintetében a program már

ekkor felvetette „jelvényszerző versenyek” rendszeresítését. Megjelent a célok között a sportirányítás erőteljes

centralizációjának igénye is. A Magyar Dolgozók Pártja 1948. június 13–14-én megtartott alakuló

kongresszusán elfogadott programnyilatkozat deklarálta a testedzés tömegmozgalommá fejlesztésének, a sport

állami támogatásának és irányításának szükségességét.

A sport főhatósága 1946–48 között a Nemzeti Sportbizottság volt. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium

kötelékében működő testület lényegében társadalmi szervezetként jött létre és politikailag még koalíciós alapon

működött. Mint elsősorban konzultatív szerv, tényleges operatív jogkörrel nem rendelkezett, erre apparátus sem

állott rendelkezésére.

A „fordulat évében”, a kommunista hatalomkisajátítás keretében az NSB megszűnt és 1948. március 5-én

megalakult az Országos Sporthivatal. Az OSH már bírt hivatalszervezettel a Vallás- és Közoktatásügyi

Minisztériumon belül. Hatáskörébe tartozott az iskolai sport, a Testnevelési Főiskola és a sportszövetségek

felügyelete, valamint a nemzetközi sportkapcsolatok ápolása.


A magyar sport 1945 utáni első nagy erőpróbáját az 1948. évi londoni XIV. nyári olimpiai játékok jelentették. A

magyar versenyzők 10 aranyérmet nyertek. A nemzetek nem hivatalos pontversenyében Londonban az Egyesült

Államok és Svédország mögött Magyarország a harmadik helyet érte el.

Rákosi Mátyás nem is mulasztotta el, hogy a valóban világra szóló sikert kiaknázza. Az olimpiai győztesek

tiszteletére 1948. augusztus 26-án rendezett díszvacsorán kijelentette: „Én a magyar sportolók élcsapatát, amely

Londonban nagyszerűen képviselte nemcsak a magyar sportot, hanem a magyar népi demokráciát is, egyszerűen

a demokratikus sport élmunkásainak nevezném, és ha én osztogatnám az élmunkásjelvényeket, mindegyiknek

odatűzném a mellére.” S egyúttal meghirdette, hogy elérkezett az ideje a „rendteremtésnek” a sport területein is.

Az átszervezés

A pártvezetés – a sikereket teljesen figyelmen kívül hagyva – „jelentékeny lemaradást” állapított meg a sportban

az egyéb területekhez képest. Úgy vélték, hogy megőrződött a hagyományos struktúra, amely, úgymond,

lehetővé tette a régi horthysta sport- és üzletemberek, kulákok és a reakció számos más képviselője számára,

hogy „befurakodjon” a sportéletbe. Persze a jobboldali szociáldemokraták is felelősek, mert „biztos fedezéket

nyújtanak minden reakciós tevékenység számára”. 1949–50-ben megkezdődött a „tisztogatás” és az átszervezés.

A sportélet átalakításának vezérlő elvét az Elnöki Tanács 1951 januárjában kiadott 2. sz. törvényerejű

rendeletének 1. §-a határozta meg: „A szocializmust építő Magyar Népköztársaságban a testnevelési és

sportmozgalom fejlesztése és központi vezetése állami feladat.” A tvr. értelmében a sportügyek kikerültek a

Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium hatásköréből, és az irányításukra létrehozott Országos Testnevelési és

Sportbizottság a Minisztertanács mellett működő önálló főhatóságként alakult meg. Terényi Imre, a pártközpont

sportelőadója így fogalmazta meg a sportetatizmus lényegét: „A múltban a sportszövetségek teljes autonómiát

élveztek, de most az állami apparátus megszervezésével ezt a feladatot az államnak kell átvennie és a

szövetségeknek fokozatosan az állami sportapparátus segítőjévé kell átváltozniok.”

Az új vezetők

Az OTSB elnöki tisztségét Hegyi Gyula töltötte be államtitkári rangban. Hegyi tanult szakmája vasesztergályos

volt, 1945-ig a vasas szakszervezetben vezetőségi tag és a Vasas labdarúgó szakosztályának intézői feladatait

látta el. Így szerzett tapasztalatokat a sportéletben. 1945 után iparügyi államtitkár lett, majd ugyanilyen

minőségben az OSH elnökeként dolgozott, s e hivatal megszűnése után került az OTSB élére. Ezt a tisztségét

1962-ig töltötte be. 1951–1958 között ő a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke.

Hegyi hatalmával szívesen élő, öntörvényű ember volt. Kiváló szervező és lobbizó képességekkel rendelkezett.

Tehetséges és rámenős menedzser lévén rendszerint kihajtotta a fukar gazdasági kormányzattól, amit a

versenysport, s elsősorban az olimpiai, világ- és Európa-bajnokságokon, valamint a nemzetközi labdarúgásban

való sikeres szereplés szempontjából szükségesnek tartott.

Az OTSB második embere megalakulásától Sebes Gusztáv elnökhelyettes volt. 1945 előtt kétkezi munkás, majd

NB I-es futballista. 1947–50 között a Szakszervezeti Tanács sportosztályát vezette, 1949–56 között a válogatott

labdarúgó csapat szövetségi kapitánya volt, 1948–1951 között a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke.

A korabeli köztudat szerint Magyarországon a sport ügyeit Hegyi és Sebes intézte. S ha megjegyezték, „hogy

ebbe a pártnak is van beleszólása”, akkor ehhez mindig hozzátették, hogy ott is csak két embernek, „Rákosi és

Farkas elvtársaknak”. Nyilvánvaló, hogy sem Hegyi, sem Sebes nem lehetett volna eredményes a Központi

Vezetőség főtitkárának és illetékes titkárának támogatása nélkül, Rákosi és Farkas biztos hátvédet jelentett

számukra.

A két OTSB-főnök népszerű volt a sportolók elitjében, hiszen módjukban állott jelentékeny összegeket, utazási

lehetőségeket és az élelmiszerhiány éveiben fontos ún. kalóriacsomagokat osztogatni. Az OTSB vezetői olyan

„lazaságot” is megengedhettek maguknak, hogy elhanyagolták a sportolók politikai képzését, nem támaszkodtak

a pártszervezetre és nem vették komolyan a párttitkár javaslatait. Sőt, az OTSB nem tanúsított buzgalmat a

pártközpont átiratainak megválaszolásában sem. (Ezeket többnyire – az éberség követelményeinek megfelelően

– nem a papírkosárba dobták, hanem jobbára elintézetlenül a páncélszekrényben tárolták.)

Sebes Gusztávnak a pártközpont osztályaiból alakult vizsgáló brigád még azt is a szemére vetette, hogy nem

tanúsított kellő éberséget, sőt 1951-ben több sportolót és sportvezetőt megmentett a kitelepítéstől. A megintés

nem is maradt el: az OTSB-t „erőteljes hangú levélben” figyelmeztették az éberség elmulasztásának súlyos

következményeire.


Az OTSB vezetői a szakszervezeti funkcionáriusokkal karöltve 1951–52-ben végrehajtották az MDP vezetése

által megszabott legfontosabb feladatukat – a hagyományos sportegyesületek és szövetségek felszámolását és

szovjet példára az egységes rendszerű szakszervezeti sportegyesületek létrehozását. Ugyancsak megalakultak a

fegyveres testületek egyesületei, a Honvéd (Honvédelmi Minisztérium és Néphadsereg), a Dózsa

(Belügyminisztérium és rendőrség), és a Bástya (Államvédelmi Hatóság).*

Átigazolási diktatúra

Az erőszakszervekhez kötődő „hármasfogat” (Honvéd, Dózsa, Bástya) magatartása, az élvonalbeli sportolók

hivatalos kifejezéssel „átigazolása”, valójában kíméletlen, jogtipró módon való megkaparintása még abban a

diktatórikus világban is számos tiltakozást váltott ki a civil, azaz a szakszervezeti és ifjúsági egyesületek

részéről. Egy panaszlevél szerint a Honvéd „minden kérdezés nélkül, presszióval” viszi el a szakszervezeti

egyesületek játékosait. A Debreceni Honvéd szuronyos katonákkal kísértetett be egy nyíregyházi futballistát a

kaszárnyába. Két válogatott ökölvívót pedig figyelmeztettek, ha nem mennek át önként a Honvédba, akkor

behívják őket katonának és rendfokozat nélküli honvédként kell szolgálniuk, míg ha maguktól kötélnek állnak,

tisztek lesznek... A fenyegetőzés és az ígérgetés kombinációját a Dózsa és a Bástya is számos sportolóval

szemben alkalmazta.

Jóllehet 1951. január 6-án megegyezés született, amely szerint a szakszervezeti egyesületek versenyzőit csak

előzetes megegyezés alapján igazolják át valamelyik fegyveres testület sportklubjához, a megállapodást nem

tartották be. Az erőszakos „csapatépítés” folytatódott, ami súlyosan hátráltatta az utánpótlás nevelését. A

szakszervezeti egyesületek vezetői és edzői szerint ugyanis nem érdemes a fiatal tehetségekkel foglalkozniuk,

mert ha kiemelkedő eredményeket érnek el, úgyis elviszik őket...

A szovjet recept

A sportélet átszervezésében szovjet mintákat követtek. Nikonov és Szamoulkov tanácsadók 1951. február–

márciusában készült jelentéseik szerint azonban fölöttébb elégedetlenek voltak a helyzettel. Megállapították,

hogy az „ellenség beépült” a megyei, járási és városi testnevelési bizottságokba. A szovjet kritikusok az OTSB-t

sem kímélték. A legfelső sportszerv pártszervezetét gyengének ítélték, az átszervezést pedig túlságosan

vontatottnak találták. Úgy vélték, hogy „Hegyi elvtárs a fokozatosságot összetéveszti a lassúsággal”.

Megállapították azt is, hogy a sportolók „széles tömegeit” nem győzték meg az átszervezés előnyeiről. A

felvilágosítás érdekében a tanácsadók személyesen tartottak tanfolyamokat a „vezető káderek” számára.

A szovjet tanácsadók 1951 márciusában türelmetlenül követelték, hogy az új egyesületeket heteken belül hozzák

létre, ami lényegében meg is történt.

Az MHK-mozgalom

A magyar párt- és sportvezetés kísérletet tett a szó legszorosabb értelmében vett tömegjellegű testedzés

meghonosítására a „Munkára, harcra kész” (MHK-) mozgalom kiépítésével. A mintát a Szovjetunióban 1931

óta működő GTO (Gotov k trudu i oboronye SzSzSzR) szolgáltatta.

Az MHK szervezése 1949-ben kezdődött, majd a következő években bontakozott ki a kampány. Az MHK más

és más sportágakból összetett próbák rendszerére épült. A jelentkezőnek különböző sportágakban szinteket

kellett teljesítenie, és eredményes próbázás esetén jelvényt kapott. A követelmények között gyorsasági,

ügyességi és állóképességi kritériumok szerepeltek. Ezeket futással, úszással, kerékpározással, gyakorló

kézigránátdobással, kislabdahajítással, függeszkedéssel, laposkúszással stb. lehetett teljesíteni. A próbákra való

felkészülés – az MHK szabályzata szerint – lehetővé teszi „a magyar dolgozók erkölcsi és testi tulajdonságainak

kifejlesztését azáltal, hogy a munkára és a haza védelmére irányuló készségüket fokozza és megacélozza.”

A sportegyesületekre az 1950-es évek elején állandó és roppant nyomás nehezedett a próbázók számának

növelése, az irdatlanul magas tervszámok teljesítése érdekében. S ha netán nem volt elegendő számú résztvevő,

akkor maradt az ősi módszer, a számok „kozmetikázása”. Az MHK mérlegét így vonta meg az MDP Központi

Vezetőségének 1954. december 15-i határozata a testnevelési és sportmozgalom helyzetéről: „Az MHK

testnevelési rendszer nagymértékben elvesztette népszerűségét, adminisztratív kampányfeladattá vált, melyben a

tömegek nem szívesen vesznek részt, melyet sportszakembereink többsége nem szívesen támogat. A

többszázezres próbázások mögött gyakran nem állnak tényleges teljesítmények, sok a valóságnak nem

megfelelő jelentés. Ennek következtében az MHK nem vált testnevelésünk és sportunk alapjává.”

Nemzetközi színtéren


Az OTSB még a hidegháború csúcspontján, 1950–53 között is folyamatosan szorgalmazta a legjobb sportolók

nemzetközi szereplését. A találkozók száma évenként jóval meghaladta a százat. A sikereknek a pártvezetés

jelentős propagandahozamot tulajdonított, úgy vélte, ezek hathatósan szolgálják a rendszer népszerűsítését –

amelyre ugyancsak rászorult. Sőt, ahogyan fogyott a „panem”, úgy növekedett a „circenses” szerepe a magyar

társadalom manipulálásában. Rákosi egy lakonikus feljegyzése szerint „1950–51-ben tervszerűen növeltük a

találkozókat. Olimpia”.

A sportvezetés helyzete nem volt könnyű. Hiszen az internacionális bajnokságok, válogatott találkozók többsége

a vasfüggöny túlsó oldalán zajlott le. Minden alkalommal számolni kellett azzal a kockázattal, hogy néhány

sportoló „a szabadságot választja”. A prevenció érdekében a külföldre, nem csak Nyugatra, utazó csapatokat

mindig politikai felügyelő, általában az OTSB, a pártközpont vagy a SZOT vezető beosztású munkatársa kísérte.

A névsort minden esetben az Államvédelmi Hatóság priorálta, az ÁVH engedélye nélkül a Belügyminisztérium

útlevélosztálya nem járult hozzá a határ átlépéséhez. Gyakorta előfordult, hogy az ÁVH kifogást emelt egyes

sportolók részvétele ellen. Többnyire azonban Hegyi Gyula vagy Sebes Gusztáv megvétózta a tilalmat arra

hivatkozva, hogy az illetők nélkül a magyar csapat vereséget szenved, vagy értékes győzelmektől, helyezésektől

esik el, ezért szereplésük nélkülözhetetlen. Saját személyükben vállaltak akár írásbeli garanciát pártfogoltjaikért.

A végső fellebbezési fórum Farkas Mihály volt, aki a sportvezetők kérésére rendszerint felülbírálta az ÁVH

határozatát.

1952-ben a finn fővárosban rendezték meg a XV. nyári olimpiai játékokat. A magyar előkészületek korántsem

csupán a pályákon, az uszodákban és az edzőtermekben zajlottak. A párt- és sportvezetés nagy figyelmet

fordított a politikai és biztonsági teendőkre a disszidálások megelőzése végett. A tatai és a budapesti

edzőtáborba egy-egy központi pártszervezőt, az egyes sportszakágak mellé 14 politikai munkatársat és 3

államvédelmi tisztet osztottak be. Feladatuk kettős volt: politikai felvilágosításnak nevezett agymosás, valamint

a sportolók szemmel tartása az edzőtáborokban és az olimpia színhelyén.

A magyar csapat Helsinkiben addig el nem ért és azóta alig megközelített teljesítménnyel 16 arany-, 10 ezüst- és

17 bronzérmet nyert. A nemzetek rangsorában az Egyesült Államok és a Szovjetunió után a harmadik helyen

következett. Az olimpiára kb. 15 millió forintot és 72 ezer dollárt költöttek. Akkoriban ez bizony nagyon

jelentős összegnek számított! Hiszen pl. az Országos Tervhivatal 1952 augusztusában a következő évre

Budapest népművelési keretét, a színházakkal, kultúrotthonokkal, múzeumokkal stb. 10 millió forintban, a

lakásépítési keretét 17 millió forintban szabta meg. Gerő Ernő egy feljegyzésében meg is állapította: „Egészében

az olimpiász (sic!) nem olcsó dolog”.

A pártvezetés – ha már ennyit költött rá – a sikert természetesen igyekezett hasznosítani „a népi demokrácia jó

hírnevének öregbítésére, a párt, az államhatalom, az 5 éves terv népszerűsítésére és a sportmozgalom

fejlesztésére”.

Az MDP sportpolitikai eredményességének idehaza talán még az olimpiai győzelmeknél is jobban méltányolt

újabb csúcspontját az jelentette volna, ha 1954 júliusában az „aranycsapat” megnyeri a labdarúgó

világbajnokságot. A biztosra vett győzelem hitében a magyar–nyugatnémet döntő előestéjén az OTSB

grandiózus ünneplési és jutalmazási tervet dolgozott ki. A nagygyűlésen 120-140 ezer ember megjelenésére

számított a Sztálin (később Felvonulási) vagy a Kossuth Lajos téren, 500 fős monstre fogadást, valamint

kitüntetés- és pénzözönt vett tervbe. Sebes Gusztáv és a 11 játékos fejenként 50 ezer forintot kapott volna.

(Összevetésül: a helsinki olimpiai bajnokokat 10-10 ezer forinttal jutalmazták, kivéve a több érmet szerzett

Keleti Ágnes és Korondi Margit tornásznőket, továbbá az olimpiai bajnok futballcsapat tagjait, akik 20-20 ezer

forintban részesültek. 1953-ban az évi átlagos kereset 11 280 forint volt.)

A döntőt a magyar csapat elvesztette. A csapatot Hegyeshalomnál csak két második vonalbeli politikus

üdvözölte, meglehetősen röviden, a fővárosi ünnepségből pedig csak egy szűk körű vacsora maradt. A vereség

után Budapesten első ízben került sor rendszerellenes jellegű utcai tüntetésre. Holott bőven lett volna egyéb ok

is tiltakozó demonstrációra, de hiába, volt-e fontosabb dolog a futballnál?

2. Képek


1. HORVÁTH Zsolt

HORVÁTH Zsolt

Kinizsi, Bástya, Vörös Lobogó

A sportegyesületek államosítása, 1949–51

Az 1953. évi első osztályú labdarúgó-bajnokság élén a Budapesti Vörös Lobogó csapata végzett, megelőzve a

Budapesti Honvédot és a Budapesti Vasast. A tabellát böngészve, a tizennégy csapatos első osztály klubnevei

között még jó néhány, a mai fülnek ismeretlenül csengő elnevezést találunk: Budapesti Kinizsi SE,

Szombathelyi Lokomotív, Sztálin Vasmű Építők. Emellett az is feltűnhet, hogy Bányász – Dorog, Salgótarján –

egyesületből kettő, Honvédból szintén kettő – a fővárosi klub mellett a szegedi –, míg Vasas Sportegyesületből

összesen három – budapesti, győri, csepeli – található a mezőnyben. De hol szerepelt akkor – például – a

Ferencváros, amely, ahogy a klub krónikái büszkén hangoztatják, a mai napig egyszer sem esett ki az első

osztályból?

Államosítás, centralizálás

A magyar sportmozgalom nagyarányú átalakítása 1949-ben vette kezdetét. Megelőzte ezt egyfelől a

hagyományos, ágazati-szakmai alapon szerveződő szakszervezeti mozgalom 1948. végi, kommunista

elképzelések szerinti – a Szovjetunió mintáját másoló – iparági átszervezése. A több évtizedes múltra

visszatekintő, sikeres érdek-képviseleti intézményrendszert megfosztották megszokott feladatkörétől, ehelyett –

lényegében államosítva – munka(verseny)szervezési, kulturális, ideológiai és nem utolsósorban fizikai nevelési

feladatokat bíztak rá.

A sportmozgalom átszervezésének másik előzménye a kommunista hatalomátvétel részét képező, a gazdaság

minden területére kiterjedő államosítás volt; a magántulajdon felszámolása a tradicionális, a korszakban

használt kifejezéssel „társadalmi” egyesületek anyagi ellehetetlenülését is magával hozta. A klubok addigi

támogatói elvesztették vagyonukat, a vezetőket adminisztratív, erőszakos eszközökkel eltávolították. De ha ez

nem így történt volna is, az üzleti vállalkozás elvi alapon volt összeegyeztethetetlen a „dolgozó nép

sportmozgalmával”, hiszen az az ideológia által sulykolt magasabb erkölcsiség alapján állott. Az államosított

sportélet ugyanis többek között alkalmat teremtett a társadalom egészére kiterjedő tömegsportmozgalom

bevezetésére is (szemben az elmúlt rendszer részint üzleti alapú, részint az elitre korlátozódó sportjával).

A sport államosítása a sportirányítás centralizálásában is megmutatkozott. Az első központi sporthatóság, az

Országos Sporthivatal már 1948. márciusban megalakult. Az MKP rögtön 1945-től megkülönböztetett figyelmet

szentelt a sportnak, kihasználva a benne rejlő propagandalehetőségeket, így nem csoda, hogy a Vallás- és

Közoktatásügyi Minisztérium keretében működő új szervezet élére államtitkári beosztásban a kommunista

Hegyi Gyula szakszervezeti tisztségviselő került (1945 előtt évekig a politikailag exponált Vasas

labdarúgócsapata intézője). A sport feletti ellenőrzés és irányítás szempontjából legalább ilyen fontos intézmény

volt a párt sportkollégiuma, illetve a Szakszervezetek Országos Tanácsának sportosztálya. (Utóbbi élén a szintén

kommunista Sebes Gusztávval).

A még fokozottabb központosítás következő lépése az 1951. évi 2. törvényerejű rendelettel megalakított

Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) életre hívása volt. Ez a szervezet immáron közvetlenül a

minisztertanács felügyelete alá tartozott. A központi akarat végrehajtásának eszközei az OTSB alá rendelt

megyei testnevelési és sportbizottságok lettek. Az OTSB élén továbbra is Hegyi Gyula államtitkár állt;

helyettesei a szakszervezeti sport korábbi irányítója, Sebes Gusztáv, aki emellett a labdarúgó-válogatott

szövetségi kapitányi tisztét is betöltötte, valamint az MDP Sportkollégiumából érkezett Tapolczai Jenő. Az

államigazgatási szervezetre azonban – a rendszer működésének megfelelően – továbbra is csak a végrehajtás

maradt. A legfontosabb döntések az MDP vezető testületeiben – politikai bizottság, titkárság, szervezőbizottság,

sportkollégium – születtek, itt hozták meg azokat a határozatokat, amelyek a sportmozgalom egészét az MDP

politikai céljainak megvalósítása, „a szocializmus építése” szolgálatába állították. (Az átfogó kérdések

tárgyalása mellett – a kézi vezérlésre jellemzően – a sportkollégium intézkedett például egy Rákosi nevű csepeli

labdarúgó névváltoztatása ügyében.)

Tömegszervezeti alapokon


A sportegyesületek átalakítása a központi irányításéhoz hasonlóan szintén 1948–49-től vett nagyobb lendületet.

A szakszervezeti rendszer átszervezésével együtt tömeges méreteket öltött a különböző helyi – önkormányzati

és üzemi – klubok összevonása, szakmaközi egyesületek alakítása.

Központi útmutatók alapján, gyakran a budapesti hivatalok kiküldöttei jelenlétében bonyolították le a fúziót

kimondó közgyűléseket, amelyek egyúttal alkalmat teremtettek a szükséges politikai tisztogatásokra is. A régi,

„reakciós, demokráciaellenes elemekből” álló vezetőségek helyett politikai szempontok szerint összeállított

testületek vették át az irányítást. Ezek egyik javasolt típusa, az ún. hetes bizottság összetétele a következő volt:

szakmaközi sportfelelős, ifjúsági felelős, nőfelelős, technikaisport-felelős, MHK- (Munkára, Harcra Kész)

felelős, propagandista, gazdasági felelős. Ahogy a SZOT sportosztályán készült tanácsadó levél fogalmaz: „A

fenti bizottság politikai jellegű, ezért tehát az ififelelős az egyesületben szereplő fiatalok felé SZIT

[Szakszervezeti Ifjúmunkás- és Tanoncmozgalom] politikai nevelést, a nőfelelős az MNDSZ [Magyar Nők

Demokratikus Szövetsége], a technikai felelős Szabadságharcos [Magyar Szabadságharcos Szövetség] nevelést

biztosít a sportolók felé.” (A bizottság tagjainak névsorát a sportosztály ellenőrzés céljából ráadásul még be is

kérte.) A községek sportegyesületeiből ugyancsak igyekeztek „kiszorítani a reakciót”; a falusi klubok vezetését

a sokszínű ifjúsági szervezeteket – a többpártrendszer felszámolása eszközeként – felváltó Egységes

Parasztifjúsági Szervezetek Országos Szövetsége (EPOSZ) helyi csoportjaira bízták.

További biztosítékként 1949-től kezdődően mindenkit, akit a sport területén alkalmaztak, az OSH káderosztálya

is ellenőrzött. A tömeges egyesülések közepette érkeztek ellenkezésről tanúskodó jegyzőkönyvek is. A központi

akarat azonban nem sok mozgásteret hagyott: Pécsett maga Sebes képviselte a SZOT sportosztályát, és a vitát

azzal zárta le, hogy amennyiben az együttműködésre kijelölt klubok „önkéntes megállapodással nem

fuzionálnak, úgy hivatalból fog az egyesületek összevonása megtörténni”.

A versenysport nagy klubjai: MTK, FTC, UTE

Az átalakítást a legnagyobb klubok sem kerülhették el. A „kapitalista erkölcsöt és kispolgári hagyományokat”

őrző, ugyanakkor a minőségi sport terén komoly eredményeket felmutató egyesületeket – az előterjesztések

tükrében – a szakszervezetek és az állami szervek minőségi egyesületeivé kívánták átszervezni. Ennek a vezető

klubok tekintetében is voltak előzményei.

A kommunista párt már 1948-tól igyekezett saját megbízottaival felváltani a tradicionális csapatok vezetőit. A

Magyar Testgyakorlók Köre új irányítóinak a szavaival „1948 nyarán, midőn Pártunk bennünket az M. T. K.

vezetőségébe beküldött, részünkre mint minden kommunista részére azt az utasítást adta, hogy tudásunkat,

osztályhűségünket, öntudatunkat párosítsuk az M. T. K. 60 éves tradíciójával. Tartsuk meg az M. T. K.-ból

mindazt, ami jó, és távolítsuk el mindazt, amit mi kommunisták helytelennek tartunk. [A klub régi vezetősége]

gyárosok, nagykereskedők, a nagypolgárság tagjai voltak. Röviden ezekről talán csak annyit, eltávolítottuk őket

az M. T. K.-ból.” Ugyanebben az időszakban lett a szurkolótábora miatt reakciósnak, számos újságcikkben

fasisztának bélyegzett Ferencvárosi Torna Club elnöke Münnich Ferenc, akkori fővárosi rendőrfőkapitány.

Az 1949-ben rohamléptekkel kiteljesedő folyamat azonban csak a kezdetet jelentette. A végső cél a sport

területén is a teljes centralizáció, a szovjet minta tökéletes lemásolása, és nem utolsósorban a tradíciókkal való

szakítás volt.

E központosító szándék szellemében már 1949 nyarán készült olyan előterjesztés, amely a sportélet egészét

kizárólag a szakszervezetek alá rendelte volna. Ez az elképzelés szakszervezeti csúcsegyesületi rendszer és

ehhez kapcsolódó országos csapathálózat kialakítását javasolta. A tervezet szerint a hagyományos egyesületek

közül a Ferencváros – a környék nagyszámú élelmiszer-ipari üzeme miatt, a már korábban létrejött támogatói

kapcsolatok folytatásaként – az élelmezési ágazathoz, az örök rivális MTK a kereskedelmi alkalmazottak

szakszervezetéhez, a Kispesti AC az építők szakszervezetéhez, az Újpesti Torna Egylet az Egyesült Izzóval

kialakult kapcsolatok miatt a vasasokhoz, a III. Kerületi TVE a dohányipari, az Erzsébeti TC a textiles

szakszervezethez került volna. A sportélet átalakítását célzó, az MDP támogatását is élvező átfogó koncepció a

munkásosztály mellett, híven követve a szovjet gyakorlatot, a „falu dolgozó parasztságára”, továbbá a tanulókra

és a fegyveres testületekre is kiterjedt. Utóbbiak – mintegy állam az államban – ezen a területen is kivételt

képeztek.

Kiemelt csapatok

Az MDP Titkársága 1949. november 23-i, a sportmozgalomról szóló határozatával összefüggésben kiadott

52.858/1949 számú honvédelmi miniszteri rendelet a katonai sportegyesületek központi irányítására életre hívta


a Honvéd Sportközpontot, majd a Kispest 1949. december 18-i közgyűlésén – reprezentatív központi

egyesületként – felvette a Budapesti Honvéd elnevezést.

A Belügyminisztérium sem sokkal maradt le a saját klubhálózat kialakításában: 1950. április 1-jén alakult át a

belügyi sportegyesülettel egyesülő UTE Budapesti Dózsává. (A név mezre kerülő „D”-betűjének formája

megegyezett a vasfüggönyön inneni Dinamó-egyesületek kezdőbetűjével.) Ezzel együtt létrejött a Belügyi

Sportközpont is.

1950 elején a többi régi egyesület – az 1949. nyári tervek szellemében, de azoktól némileg eltérve – is sorra

került. Az MTK 1950. február 24-én került szakszervezeti irányítás alá, de az eredetileg javasolt kereskedelmi

szakszervezetet ekkorra felváltotta a textilipari dolgozók szakszervezete. A klub elnevezése Budapesti

Textilesre változott.

Az örök rivális Ferencváros sem tarthatta meg a nevét, az 1950. február 16-i közgyűlés után, az Élelmezési

Dolgozók Országos Szövetsége egyesületeként ÉDOSZ SE néven folytatta működését.

A vasutasklubok szakszervezeti sporttitkárságuk ajánlása nyomán – igaz, ekkor még korántsem egyöntetűen –

már 1948-tól Lokomotív néven szerepeltek a bajnokságokban. A III. Kerületi TVE a dohányipar helyett az

óbudai textilipari üzemek sportegyesületévé alakult (III. Ker. Textilmunkás SE). Az ekkor első osztályú

Szentlőrinci AC a postások kezelésébe került (Postás SE).

Még szinte meg sem száradt a tinta az átalakulási jegyzőkönyveken, a pártvezetés máris kifejezésre juttatta

elégedetlenségét az átszervezés eredményességét illetően. A kritika szerint az egyesületek szakszervezeti

átvételét „a legtöbb helyen nem követte megfelelő megtisztítás és szervezeti átalakítás. Az ÉDOSZ SE köré

tömörült reakciót nem tudtuk leválasztani. Több szakszervezetnél mutatkozik olyan jelenség, hogy az

egyesülettel együtt a káros egyesületi sovinizmust is átvették, a politikailag nem megfelelő, régi vágású

sportvezetőket sok helyen nem váltották le.” A falusi klubok tekintetében ennél is elmarasztalóbb a vélemény: a

párt- és a tömegszervezetek befolyása elégtelen, a lezajlott átalakulások és egyesülések nem oldják meg a

sportegyesületek anyagi gondjait. A hibák okát elsősorban a fúziók ellenére még mindig széttagolt

szakszervezeti egyesületi rendszerben, illetve a sportolók, különösen a vezetők politikai képzetlenségében

látták.

A pártvezetés utasítására a szakszervezeti és a sportmozgalom is több adminisztratív lépést tett, hogy

kiküszöböljék a „szocialista sporthoz méltatlan jelenségeket”. Összhangban azzal, hogy a rendszer első számú

klubjának a Honvédot szánták, továbbá a „fasiszta” FTC–ÉDOSZ gyengítésére a csapat legjobb játékosai közül

Kocsis Sándort és Budai II Lászlót hatalmi szóval behívták a katonacsapathoz, míg Henni Géza kapust és Deák

Ferencet a másik fegyveres testület klubjához, a Dózsához igazolták. (Czibor Zoltán nem akart a kivételezett

Honvéd játékosa lenni, ezért felsőfokú tanulmányokba kezdett, egyúttal Csepelre igazolt, majd amikor 1952-ben

már nem kerülhette el a sorkatonai szolgálatot, inkább az ÁVH-hoz, azaz a Budapesti Bástyához akart kerülni.

Balszerencséjére – visszaemlékezések szerint Farkas Mihály honvédelmi miniszter személyes utasítására –

mégis a Honvédhoz vezényelték.) Ugyancsak a klubokhoz kapcsolódó hagyományok megszakításának

szándékával magyarázható a tradicionális egyesületi színek hatalmi szóval történő megváltoztatása, így például

a Kispesti AC piros-fekete meze helyett a Honvéd piros-fehérben, az ÉDOSZ az FTC zöld-fehér szerelése

helyett fehér-pirosban játszott.

Szovjet tanácsadók

Ezek az intézkedések azonban, együtt a sportirányítás további központosítást jelentő átszervezésével, még

mindig nem elégítették ki a sport kérdéseibe is rendszeresen közbeavatkozó pártvezetés igényeit. A sportélet

további átalakítása – a szovjet minta tökéletes átvétele – céljából, többek között a SZOT sportosztály kérésére,

hogy „a Szovjetunió hatalmas tapasztalatait a magyar sport fejlesztésében felhasználhassuk”, MDP titkársági

határozat született arról, hogy „a Párton keresztül sporttanácsadókat” kérnek a Szovjetunióból. Két tanácsadó

1950 tavaszán meg is érkezett Budapestre; részvételükkel a sportirányítás különböző testületeiben – MDP

Sportkollégium, OSH, SZOT sportosztály – hozzáláttak a sportmozgalom teljes centralizálását célzó tervek

kidolgozásához.

A szovjet minta átvétele a központi sportegyesületi rendszer bevezetését jelentette. Az életre hívott

tízegynéhány iparági, mezőgazdasági, állami és oktatási sportegyesület lefedte a társadalom egészét, az ágazatok

sportközpontjainak vezetése irányította a területi, városi szintek és az ágazatonként azonos nevű helyi

sportkörök munkáját is. A különféle tervezetekből kirajzolódó kép szerint eredetileg tizenegy egyesületet

terveztek. Ezek közül a néphadsereg (Honvéd-klubok) és a Belügyminisztérium (Dózsa-klubok) sportközpontjai


már korábban megalakultak. A harmadik „közületi” egyesület a szaktárca felügyelete alá tartozó Haladás

Sportegyesület lett, amelyet az egyetemi, főiskolai hallgatók és dolgozók sportolásának biztosítsa céljából

hoztak létre. A három fenti egyesület esetében kötelező tagságot írtak elő, azaz a tanulmányait folytató vagy

sorkatonai szolgálatát töltő sportolóknak kötelező volt átigazolniuk. A társadalom többi része számára továbbra

is a tervezett nyolc szakszervezeti klub biztosította az él- és a tömegsport kereteit.

A sportegyesületi rendszer nemcsak szerkezetében, elnevezéseiben is a mechanikusan követett szovjet mintát

idézte. A kezdeti elképzelések szerint a bányász és vegyipari dolgozók a Szikra SE-ben, a textilipariak és a

bőrösök a Vörös Lobogóban, az építőmunkások az Építők SE-ben, a vasutasok, egyéb közlekedésiek és

postások a Villám SE-ben, a kereskedelmi, pénzügyi alkalmazottak, vendéglátó-ipariak a Lendületben, a

közalkalmazottak, pedagógusok, egészségügyi dolgozók a Vörös Csillag SE-ben, míg a gépállomások, tszcs-k,

állami gazdaságok dolgozói a Traktor SE-ben találnak otthonra. A fémipari dolgozók számára megmaradt a

megszokott Vasas elnevezés.

A döntés előkészítése során a magyar sportvezetők részéről felmerültek kételyek is, a szovjet tanácsadók

azonban határozottan kiálltak a náluk már működő struktúra mellett. Így a SZOT Elnöksége 1950. novemberi

ülésére az első változatokkal szerkezetileg lényegében azonos javaslat készült, egyedül a Lokomotív elnevezésű

vasutas ágazattól választották le a többi közlekedési szakmát. Néhány esetben időközben változott a

sportegyesület elnevezése: az építőké Bástyára, a Vörös Lobogóé Szabadságra, a kereskedelmi dolgozóké Új

Erőre. Az ülésen további névjavaslatok is elhangzottak, így a textiles klub esetében a Vörös Fonál, a Villám

helyett az Előre SE, az Új Erő helyett a Lendület vagy a Meteor SE.

A tervezetről, amely megkapta a SZOT Elnöksége elvi támogatását, a döntő szót az MDP KV

Szervezőbizottsága mondta ki. Csak ennek jóváhagyása után hozta meg a SZOT a végső határozatát 1951

januárjában. Újabb módosítások után végül a következő szakszervezeti sportegyesületek alakultak meg: Vasas,

Bányász (átmenetileg felbukkant a Tárna név is), Vörös Lobogó, Építők,Lokomotív, Előre, Szikra, majd a már

korábban tervbe vett Traktor. A kereskedelmi és pénzügyi ágazat klubja végül a Vörös Meteor, a

közalkalmazotti egyesület a Petőfi SE elnevezést kapta, míg az ÉDOSZ nevét Kinizsire változtatták. (1944-ben,

egy másik szélsőséges politikai kurzus idején a Vasas viselte kényszerűségből ezt a nevet.) Akét fegyveres klub

és a felsőoktatási Haladás mellé hamarosan felállították az ipari tanulók számára a Munkaerő-tartalékok

Hivatala SE-t. Májusban újabb szakszervezeti klubok alakultak, ekkor jött létre az Egészségügyi Dolgozók

Sportegyesülete, a Postás SE, továbbá a pedagógus Fáklya SE. Az így kialakított rendszer, amelyben az

egyöntetűséget a szigorúan centralizált irányításon túl a központilag kiadott, mindenütt egységes alapszabály is

biztosította, többé-kevésbé stabilan fennmaradt 1956-ig. Az átalakulások nyomán lebonyolított közgyűlések a

tisztségviselők körében végzett újabb személycserékre is alkalmat teremtettek.

„Alulról jövő kezdeményezés”

Az apparátusok az elhatározott átszervezés során semmit sem bíztak a véletlenre. A központosítást spontán,

alulról jövő kezdeményezésként kívánták feltüntetni; azt sugallták, a sportolók maguk kérik, hogy a Szovjetunió

gyakorlatát követő egyesületekben sportolhassanak. A propagandaterv részeként többek között cikkért fordultak

a szovjet tanácsadóhoz, és fórumot szervezetek Csepelre, ahol „fel fog vetődni”, hogy megoldatlan a

vasasklubok megfelelő együttműködése. Emellett pontosan megszabták, hogy melyik újságban kik –

élsportolók, sport- és szakszervezeti vezetők – fognak érvelni az átszervezés szükségessége mellett. Azt is

meghatározták, hogy melyik ágazati szakszervezetek – a vasas-, a bányász- és a közalkalmazotti szakszervezet –

tesz javaslatot az üzemi bizottságok kezdeményezéseire hivatkozva a szovjet minta átvételére.

„Erős bástya”

A bevezetőben említett klubnevekről tehát kiderült, hogy valójában a hagyományos egyesületeket takarják.

(Egyedül a Sztálin Vasmű Építőket kell még feloldanunk: ez a sztálinvárosi, eredetileg dunapentelei, később

dunaújvárosi – akkor még épülő – vasmű csapatát jelentette.) A cikk címében szereplő Bástya név azonban,

szemben a kezdeti elképzelésekkel, végül nem az építők egyesületének jutott. Az 1950–51 fordulóján

véglegesített sportegyesületi rendszer a harmadik fegyveres testület, az ekkor önálló, a minisztertanács

közvetlen felügyelete alá tartozott Államvédelmi Hatóság klubjával egészült ki. Hiába érvelt a SZOT –

egyetértésben Nagy Imrével, aki az MDP KV adminisztratív osztálya vezetőjeként találkozott az indítvánnyal –

a javaslat ellen, hogy „tekintve a Textiles múltját, amely MTK, majd Hungária volt, [...] a sport iránt érdeklődők

körében az összetétele miatt nem örvendett valami nagy népszerűségnek. Ez bizonyos mértékig a Textilessel

szemben még ma is fennáll, és ez az ÁVH-val, illetve annak sportegyesületével szemben is kifejezésre jutna.” A

SZOT sportosztályának a vezetője azt is nehezményezte, hogy „az egyesületek minőségi sportjának ilyen

formán való lefölözése illuzórikussá teszi a sport területén folyó versenyt [...] Nem helyeseljük azt sem, hogy


egyes élsportolókat – ilyenek már elég szép számmal vannak – elvisznek akár a Honvéd SE-be, akár a Dózsa

SE-be, ennek következtében a szakszervezeti sportegyesületek jelen pillanatban a minőség szempontjából egyes

esetekben komoly visszaesést mutatnak.”

Az MTK-ból átalakított Textiles SE élsportolóiból, köztük a megerősített Honvéd egyedüli ellenfelének számító

labdarúgócsapatból 1951 februárjában létrehozták a piros-fehér Budapesti Bástyát, amelyik ezen a néven rögtön

meg is nyerte a futballbajnokságot. A klub azonban nem bizonyult tartósnak, már 1953 augusztusában – a

fenntartó szervezetnek a Belügyminisztérium alá történő újbóli rendelése nyomán – megszüntették, így a

labdarúgók Vörös Lobogó néven visszakerültek a textiles szakszervezethez.

Az ÁVH rövid életű csapata előrevetítette a többi, ideológiai-politikai okból átalakított egyesület sorsát. Az

1956-os forradalom napjaiban a Kinizsi visszatért az FTC névhez és hagyományos színeihez; ezt a Kádár-

kormány tudomásul vette. Az MTK 1956. december 10-i közgyűlésén szintén a tradicionális elnevezés és kék-

fehér színek mellett döntött. A Budapesti Dózsa neve, utalva az előd UTE-ra, Újpestire változott. A végletekig

központosított szakszervezeti sportegyesületi rendszert, amely a forradalom következtében szétesett, az új

hatalom nem kísérelte meg feléleszteni. A végső szót a SZOT 1956. december 16-i feloszlató határozata mondta

ki felettük.

2. Képek


1. TAKÁCS Ferenc

TAKÁCS Ferenc

Futbólia aranykora

A magyar foci a csúcson

Magyarország legnépszerűbb sportjához, a labdarúgáshoz mindenki „ért”. Millióknak van biztos tippje, hogy

miként kellene kihúzni a mély gödörből a magyar focit, ahova nagyon magasról esett bele. Ez a „magaslat” az

1940-es évek vége és az ötvenes évek eleje volt, amikor válogatottunk 32 (!) mérkőzésen keresztül győzött és

megőrizte veretlenségét 1954. július 4-ig, a VB-döntőig.

Csak egy ország válogatott csapata tudott ennél hosszabb ideig veretlen maradni: Angliáé. Közismert, hogy a

modern labdarúgás magja az angol egyetemeken (college) szökött szárba és fordult „termőre”.* A „termést”

1863-tól az angol labdarúgó-szövetség, a Football Association (FA) gyűjtötte be és exportálta a világnak. Az

angol találmányt 90 évig sikerült „védetté” tenni: otthon ugyanis kontinentális csapattól soha nem kapott ki az

angol válogatott.

A meghívás

A magyar labdarúgó válogatott 1952-ben megnyerte a helsinki olimpiát. A döntőt végignéző Sir Stanley Rous,

az angol szövetség nagyhatalmú elnöke a meccs után odament Sebes Gusztáv szövetségi kapitányhoz, gratulált

(Magyarország a döntőben 2:0-ra legyőzte Jugoszláviát) és meghívta a csapatot Angliába.** Rousék ugyanis

úgy gondolták, hogy a következő évben, 1953-ban lesz az angol labdarúgó-szövetség 90. évfordulója, és az

ünnep pompáját emelné, ha az egyre híresebb magyar „aranycsapattal” játszanának, és természetesen

győznének. Sebes titkon örült a megtiszteltetésnek, de óvatosan csak annyit ígérhetett, hogy közvetíti a felsőbb

vezetés felé a meghívást. Ezen meglepődött Stanley Rous és megkérdezte: „Hát nem maga a kapitány?” Nem

tudhatta, hogy a Rákosi-korszakban olyan központosított volt a politikai hatalom, ami gúzsba kötötte még a

vezetők kezét (lábát) is: önállóan senki nem dönthetett ennél kisebb ügyekben sem...

„Futbólia” felemelkedése

A háború után meglepően hamar talpra állt a magyar sport. A világégés a sport eszközeit is tönkretette. A

sportoló ember azonban, amint tehette, edzésre ment és küzdött a versenyeken. Az újrainduló pártok kitörési

lehetőséget láttak a sportban, és szinte valamennyien készítettek „sportkoncepciót”. A fiatalok számára szinte az

egyetlen szabad idő eltöltési módnak kínálkozott a sportolás. A különböző pártok igyekeztek sportközpontokat

működtetni, hogy a fiatalokat ezzel is megnyerjék maguknak.

A „fordulat éve” (1948) után megalakult az Országos Sporthivatal (OSH) és a Magyar Dolgozók Pártja által

kiadott sportirányelvek szerint megkezdte tevékenységét az akkor kötelező (de számunkra nem éppen

„őshonos”) demokratikus centralizmus szellemében.***

A korszak nagy kihívása volt az 1948. évi londoni olimpia. Magyarország a tíz aranyéremmel és a sok kitűnő

helyezéssel együtt végül a nemzetek pontversenyében a harmadik (!) lett. Ettől kezdve az amúgy is kincstári

optimizmusban szenvedő pártvezetés a sportmozgalom élére állt, és először csak kacérkodott a

„sportnagyhatalom” címkével, majd pedig nyíltan felvállalta és büszkén hirdette.

Ennek a sajátos helyzetnek számtalan társadalompolitikai és tömeglélektani okára lehetne rámutatni. Így például

a növekvő sportaktivitásnak olyan triviális okai voltak, mint: a külföldi utazás lehetősége, a csempészéssel való

jövedelem-kiegészítés (sőt, akár vagyonszerzés), lakáshoz vagy később autóhoz jutás, bújtatott, kevés munkával

járó állások stb. Az azonban már kevésbé ismert, hogy az ancien régime „felsőházhoz” tartozó tagjai – ahogy

akkor mondták: a „deklasszált elemek” – közül többen a sportba menekültek, mivel máshol nem

érvényesülhettek, és grófi vagy egyéb címük elhagyásával végül felkerültek a bajnokok listájára (lásd: öttusa,

vízilabda, vívás stb.).

A sport a tömeglélektani manipuláció (korabeli szóhasználattal agitáció és propaganda) legjobb eszköze.

Nagyon kellett ugyanis a példakép, a hős (sztár). A személyi kultuszban ez kötelező penzum volt; és gyártották

is a sztahanovista és egyéb (ál)élmunkásokat országszerte. De sok tekintélyük nem volt, mert a „nép” tudta,

hogy nincs mögötte valódi munka. Az élsportoló azonban igen népszerű lett, mert győzött, szórakoztatott (volt


kiért izgulni) és – nem utolsósorban – hiteles is volt, hiszen a sportban kézzelfogható teljesítményeket mutatott

fel.

A társadalmi-politikai viszonyok tehát kedvezőek voltak az „aranycsapat” kialakulásához. Az 1940-es évek

végétől sorozatban aratott győzelmek megteremtették „Futbólia” alapjait, és az „országimázs” elsőszámú

hordozói a focisták lettek.

A diadal

Visszatérve a Sir Stanley Rous által felkínált angliai mérkőzésre: első hallásra a központi (párt- és állami)

vezetők elvetették: „kapitalistákkal nem paktálunk le”. Azután jöttek a mérlegelésre érdemes érvelések: milyen

jó propaganda lenne, ha győzünk; saját fészkében vernénk meg a brit oroszlánt, a fél (de inkább az egész) világ

felfigyelne „népi demokráciánk magas szintű sportjára”; ha visszalépünk, gyávának mutatkozunk és így tovább.

Közben az Angol Labdarúgó-szövetség megtartotta 90. ünnepi jubileumát a Wembley-stadionban még október

21-én, ahol az Anglia–Európa válogatott mérkőzés lett a fő attrakció. (Mi azért nem kaptunk egyetlen helyet

sem a kontinens válogatottjába, mert akkor már sejthető volt, hogy novemberben megyünk a ködös Albionba

játszani.)

A többi történelem. Megtörtént az, ami 90 esztendeig soha: 90 perc alatt szétvertük a mestereket. A Daily

Herald így írt: „Anglia jól megkapta Magyarországtól, pontosan ott, ahol a csirke a kést kapja.” A Daily Mirror

viszont istenek alkonyáról beszélt és szegény kontároknak nevezte az angol labdarúgókat. Frank Coles

sportriporter szerint: „A mestert megillető köpeny most a magyarok vállára került.” (Ami azt illeti, tényleg az

angoloktól tanultuk a labdarúgást: a millenniumra ide szerződött brit szakmunkásokkal játszottuk a bemutató

meccseket még a 19. században. Az első hivatalos magyar–angolra pedig 1908-ban került sor. 7:0-ra kaptunk ki,

és állítólag az angol kapus egész idő alatt a kapufán ült és pipázott...)

Itthon mindenki a rádiót hallgatta, másnap pedig kétszer megismételték a közvetítést. Az összes újság már

hajnalban elfogyott, mert mindenki saját szemével is látni akarta a diadalmas győzelmet. A mérkőzést közvetítő

Szepesi felszólította a költőket, írjanak verset erről a csodálatos hőstettről. Rá 15 percre már betelefonálták az

első költeményt a Kossuth rádióba, később pedig még tucatnyi poéma látott napvilágot, köztük Zelk Zoltáné

talán a legveretesebb.

Természetes, hogy ebből a győzelemből (is) politikai tőkét kovácsolt a Rákosi-éra. Nem beszélve a szintén

1953-ban felépült – tehát ugyancsak ötven éves – Népstadionban 1954 tavaszán lejátszott „revánson” aratott

7:1-es újabb győzelemről (ahogy a pesti humor megfogalmazta: „az angolok egy hétre jöttek és 7:1-re

távoztak!”).

A Wembley-stadionban lezajlott mérkőzést és a pesti visszavágót főpróbának tekintették a svájci vb-re. Futbólia

aranykorát élte, és biztos várományosa lett a világbajnoki címnek. Ám a döntő bukást hozott.

A 6:3-mal kapcsolatban még egy érdekes, a nemzetközi (!) politikai életre is hatást gyakorló esetről érdemes

megemlékeznünk. Boldizsár Iván mesélte egykor, hogy az angol–magyar idején – a hidegháború kellős közepén

– a Bécsben ülésező Béke Világtanács résztvevői 90 perces szünetet kértek és békés egyetértésben hallgatták a

meccs közvetítését. Fültanúk szerint a végén azok is tapsoltak, akik az angoloknak szurkoltak...

6 : 3 a végeredmény

Írta: Barna Pál és Erdős Marietta

(15 perccel a nagy mérkőzés után, 1953. nov. 25-én.)

Hat–három a végeredmény. Beteljesült álom.

Magyarország neve hangzik szerte a világon.

Távolbalátókon Hidegkutit látták,

Puskás, Czibor, Grosics játékát csodálták.

Diadal volt e viadal kilencven szép perce,

Virágeső hulljon a nagy magyar „tizenegy”-re.


Négy–kettő a félideje, eredmény hat–három,

Bizonyítja, hogy csapatunk első a világon.

Körülültük a rádiót a fűtött szobában,

Ott szurkolt az egész család, izgalomban, lázban.

Mikor egy gólt nem adtak meg, sorban elnémultunk.

De Szepesi szólt: „Lőjj, Öcsi!” s mi már mosolyogtunk.

Most a ködös Albionban, ha futballról lesz szó,

6–3 és „Hungary” lesz sokáig a jelszó.

Köszönjük a szép győzelmet, magyar fiúk, néktek,

S addig is, még hazaértek, hálánk száll felétek.

Boldog, büszke magyarokként kiáltjuk egy szálig:

„Éljenek a mi fiaink, éljenek sokáig.”

* Vö. e számunkban Farkas Ildikó cikkét a 4–6. oldalakon! (A szerk.)** Vö. e számunkban Szabó Róbert

cikkét! A forrásokban eltérően szerepelnek a meghívás körülményei. (A szerk.)

*** Vö. erre Bíró László és Horváth Zsolt cikkeit e számunk 7., ill. 20. oldalain! (A szerk.)

2. Képek


1. A sportvezető emlékei

SEBES Gusztáv

A sportvezető emlékei

Érdekes története van a háború utáni első angol–magyar mérkőzésnek. Az 1952-es év utolsó napjaiban

Svájcban, Montanában labdarúgó-értekezlet volt. Európa labdarúgó-szövetségeinek vezetői ültek össze. Többek

között ott volt akkor még Mr. Stanley Rous, ma a FIFA nyugdíjas örökös elnöke természetesen mint Sir Stanley,

akkor az Angol Labdarúgó-szövetség főtitkára volt. A hivatalos tárgyalások befejezése után a társaság

érdeklődésének középpontjába kerültünk. Hogy a magyarok iránti hangulat még jobb legyen, Titkos Pál

barátommal, az MLSZ főtitkárával – a hazulról magunkkal vitt reprezentációs téliszalámit, tokaji bort és

barackpálinkát szobánkból lehozva, a pincérrel megbeszélve – rendeztünk egy kis magyar estet. A hangulat

emelkedett volt, sok őszinte és tréfásan nekünk adresszált kérdés hangzott el. Egyszer csak Mr. Rous – aki már

Helsinkiben is nagyon őszintén fejezte ki csapatunk iránti elismerését – a gratulációját megismételve a

következőket mondotta: „Mikor láthatnánk vendégül az olimpiai győztes magyar csapatot?” „Amikor Önök

kívánják” – válaszoltam. Mr. Rous mindjárt javaslatot tett november 25-ére. [...] Ez az időpont az Angol

Labdarúgó-szövetség kilencvenéves fennállásának évfordulója volt. Ha részünkre e terminus elfogadható, akkor

1954 májusában jönnek Budapestre az angol visszavágóra. Egy baráti kézfogás és egy pohár tokaji után már le

is volt kötve az „évszázad mérkőzése”. Ezzel azt hittem, hogy nagyszerű munkát végeztünk. De másképp látták

ezt idehaza. [...]

Másnap Hegyi Gyula azzal fogadott: „Mi van az angolokkal?” Elmondtam a történteket, mire azt válaszolta:

„Majd vállalod is a felelősséget Rákosi előtt, mert erre neked engedélyed nem volt.” [...] Valóban aznap

magához rendelt ismét Rákosi Mátyás. A fogadtatás nem volt a legbarátságosabb. Szavaiból kiérződött, hogy

„befűtötték” őt. Azzal kezdte, hogy: „Maga ellen sok a panasz, nem illeszkedik bele a kollektívába, önfejű.

Például ki adott engedélyt az angolokkal való mérkőzésre? És mit fog csinálni, ha nem engedélyezem?” [...]

„És mi lesz, ha kikapunk?” – kérdezte. „Ez előfordulhat – válaszoltam –, kontinenscsapat még nem győzött

angol válogatott ellen Angliában. Remélem, a magyarok lesznek az elsők!” „Hát jó lesz vigyázni!” Ezzel

búcsúzott el tőlem Rákosi Mátyás, nem a legkedvesebb hangon. Úgy éreztem, ha nem lenne tarsolyomban az

olimpiai győzelem, már nem is mehettem volna vissza hivatalomba.

Ettől a naptól kezdve „angolkórban” szenvedtem. Az angolok elleni felkészüléssel teljesen kialakult válogatott

csapatunk 1953. évi programja. Nagyon nehéz évnek néztünk elébe. Csupán két mérkőzésünk volt Budapesten –

az osztrákok és a svédek ellen –, míg hat külföldön, Rómában, Stockholmban, Prágában, Szófiában, Bécsben és

az év utolsó rangadója Londonban. Ragyogó felkészülési lehetőségek voltak a világbajnokságra. Európa

legjobbnak tartott együtteseivel kellett megbirkóznunk.

Forrás: Sebes Gusztáv: Örömök és csalódások (Bp. 1981)

2. Képek


1. ZALKA András

ZALKA András

„A zsenik tizenegye”

A magyar találmány

„Nagy múlt előtt áll a magyar labdarúgás” – egy futballrajongó fogalmazott így 40-50 esztendővel ezelőtt,

amikor a magyar labdarúgás népszerűségének és teljesítményének tetőpontján volt.

A nyugati világhoz viszonyított alacsony életszínvonalunk átmenetileg kedvezett a versenysport élvonalának,

egyfajta kitörési lehetőséget kínált a fiatalság jelentős tömegei számára. Megérte élsportolónak, válogatott

labdarúgónak lenni. A legjobbak előtt kinyílt a nagyvilág, bejárták a Földet, eljutottak olyan tájakra is, ahová

több jeles magyar tudós vagy művész soha nem utazhatott, a közemberről nem is beszélve. Legjobb

labdarúgóink itthon is különleges bánásmódban részesültek. Anyagilag megbecsülte őket a (párt-) állam, illetve

erkölcsileg a társadalom.

Két alapvető kérdést kell feltennünk: mennyi szerepe volt a (sport-) politikának a sikerekben, és mennyi a

szakmának?

Ami az elsőt illeti, tény: 1948 után Magyarországon államosították a sportot, az egészet a pártállam irányításával

működő szakszervezetek egyenruháiba öltöztetve. Mindent központosítottak, mindent egy akarat vezérelt. Sok

pénzt áldoztak a sportra, a labdarúgásra is. Nos, ilyen társadalmi miliőben született hazánkban egy

„csodacsapat”!

4–2–4

Ami a szakmai szempontot illeti: az 1950-es évek magyar labdarúgása forradalmasította a focit.

Új játékrendszer született, és ebben a rendszerben (elsősorban) új támadójáték. Ez tartalmában jelentette a

sokmozgásos (nagyon sok futásra épülő) helycserés támadójátékot, a kötetlenséget, az ötletességet,

improvizációt az ellenfél térfelén és megfelelő stabilitást a védekezésben. Formájában (alapfelállásban) viszont

ez nem volt más, mint a híres 4–2–4-es „hadrend”. Ezt az új rendszert mi „találtuk föl”, de sajnos az akkori

magyar futballvezérkar elfelejtette „szabadalmaztatni”. (Megtették helyettünk 1958-ban a brazilok.)

A három hátvéd: Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály közé visszahúzódott negyedik hátvédnek

Zakariás József (4 hátvéd). A szervezőzseni Bozsik József támadó fedezetet játszott, párban a hátravont

középcsatár szerepét betöltő Hidegkuti Nándorral (2 középpályás). Elöl Budai, Kocsis, Puskás, Czibor alkotta a

támadósort.

A rengeteg, gyors futással a „csodacsapat” középpályásai és csatárai kitágították saját támadó területüket, a sok

helycserével szétzilálták az ellenfél védelmét, szűkítve ezzel beavatkozási idejüket. Ezt a játékot sokáig nem is

tudta másolni a világon senki. Inkább az ellenszerét keresték évekig, majd megtalálták a különféle

„betonvédekezésekben”, a catanaccioban, a söprögetőben, a „számháborúkra” emlékeztető ilyen-olyan

alapfelállási formulákban.

1953: a „zsenik tizenegye”

1953 novembere. Az egész futballvilág a magyarok játékát csodálta. Különös csapat volt ez a magyar válogatott.

Évekig nem verték meg. A világ labdarúgó szakírói áradoztak: „ez a futball csúcsa, a zsenik tizenegye”. 1953

novemberében ünnepélyes ceremóniára került sor a labdarúgás templomában, a Wembley-stadionban. Az

angolokat hazájukban még kontinentális válogatott sem győzte le. Kilencven éve voltak veretlenek otthoni

pályán! Mindenki arra számított, hogy ez az évszázad mérkőzése lesz. Nem csalódtak...

Az eredmény 6:3. „A brit birodalom másodszor omlott össze!” – harsogták az angol lapok főcímei.

Ezen a mérkőzésen is a 4–2–4-es szisztémát játszotta a magyar csapat, csúcsformára járatták a támadójátékot

labdarúgóink – a brit nézők tízezreinek csodálatára is. A négy csatár és a két középpályás igen nagy területen

játszott, mélységben és a pálya szélességében, szinte két futballpályát futottak be egy mérkőzés alatt.


Ezt a játékot még többször megismételték (a visszavágón, Budapesten 7:1), majd az 1954-ben Svájcban

rendezett vb-n az NSZK ellen (8:3) és a brazilok, valamint a kétszeres vb-győztes Uruguay ellen (4:2). Ám az

1954. évi vb döntőjében az esélyest mégis az esélytelen ütötte ki... A magyar labdarúgók, a döntőben

elszenvedett vereségük ellenére, gazdagították a világ labdarúgó sportját.

Azután 1956-ban „megszakadt” valami. A forradalom elbukott, két generációt kitevő „kész” labdarúgó és

ugyanennyi „zsenijelölt” hagyta el az országot. A vérveszteség óriási volt, nem is sikerült sokáig kiheverni...

Az 1960–70-es években még jogosan élt a remény (két olimpiai bajnokság: Japánban, illetve Mexikóban), több

vb-n voltunk résztvevők, Chilében és Angliában még „villogtunk” is egy kicsit (1962, 1966), és ott voltunk a

vb-n 1978-ban, 1982-ben és 1986-ban is. Az 1986-os mexikói vb előtt új remény élt, és utána a már korábban

megismert keserű csalódás.

2. Képek


1. SZABÓ RÓBERT

SZABÓ Róbert

Volt egyszer egy mérkőzés

A meghívástól a diadalig

A helsinki olimpiai elődöntő mérkőzésén, 1952. július 28-án, Magyarország legjobbjai 6:0 arányban legyőzték a

négy évvel korábbi címvédő, Svédország csapatát. A találkozót együtt tekintette meg Stanley Rous, az Angol

Labdarúgó-szövetség főtitkára és Barcs Sándor, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke is, akiket már húszéves

barátság kötött össze. Az angol sportdiplomata, aki régóta szerelmese volt a magyar futballnak, a látottak

hatására egy barátságos mérkőzésre hívta meg a magyar csapatot.

A magyar válogatott és a futballjáték kitalálói, az angol profik hivatalosan először 1908-ban találkoztak a

pályán. A játék nemzetközivé szélesedése óta sem váltak gyakorivá az egymás elleni összecsapások. 1953-ig

mindössze hat mérkőzést játszottak, és a magyar mérleg meglehetősen rossz volt: az 1934-ben Budapesten

kivívott egyetlen magyar győzelemmel szemben a legjobb magyar tizenegy öt találkozón is nagyarányú

vereséget szenvedett, utoljára 1936 decemberében éppen Londonban, az Arsenal pályáján maradtak alul 6:2

arányban.

A magyar labdarúgók első számú vezetője a meghívás tényét rögtön jelentette hivatali felettesének – egyben

országgyűlési képviselőtársának –, Hegyi Gyulának, a minisztertanács mellett működő Országos Testnevelési és

Sportbizottság (OTSB) elnökének, aki 1951-től a szovjet mintára központosított magyar sportélet legfőbb állami

vezetője volt.*

A hidegháborús politikai és sportéletben rendkívül szokatlan volt „az imperialisták” részéről, hogy egy szovjet

befolyás alatt álló országot hívnak barátságos futballmérkőzésre. A magyar válogatott már 1948–49-ig is csak

nagyon ritkán, 1949 után azonban már csak tétmérkőzéseken – az olimpián és az Európa Kupa hivatalos

meccsein – találkoz(hat)ott nyugati ellenfelekkel. A magyar nemzeti tizenegy a szovjet zónába tartozó országok

hasonló válogatottjain kívül csak semleges államok (Svájc és Svédország, Finnország), valamint a legrégibb

ellenfél, Ausztria legjobbjaival mérhette össze tudását a zöld gyepen.

Magyarországon az 1950-es évekre a sport elvesztette autonómiáját, teljesen állami irányítás alá került. Mivel a

hatalom a sportsikereket belső konszolidációs eszköznek tekintette, ezért a sport támogatására jelentős

összegeket áldozott. Ugyanakkor a sport területén is minden döntést magához vont. Ezért nem is meglepő, hogy

Stanley Rous meghívásának végleges elfogadásáról nem az OTSB, hanem maga a politikai vezetés döntött.

Az angol futball

A szigetország labdarúgásának vezetői – az angol politikai hagyományokat követve – az 1920-as évektől

egészen a világháború végéig elzárkóztak a nemzetközi futballélettől. Kiléptek a FIFA-ból, nem vettek részt az

1930-as évek három világbajnokságán és az olimpiai tornákon sem. Ritkán fogadtak el külföldi meghívásokat, s

ha mégis útra kelt a nemzeti tizenegy, a mérkőzések időpontját az Albionban szentnek tekintett ligabajnokság

menetrendjéhez igazítva kötötték le. A külföldi meccseket az angol játékosok is afféle kiruccanásnak tekintették,

amelyre szakmailag soha nem dívott a felkészülés. Az első válogatott mérkőzést még 1872-ben az örök ellenfél,

Skócia ellen vívták, s azóta is a legfontosabb mérkőzés és a legértékesebb siker valamely szigetországi (skót, ír

és walesi) válogatott fölött aratott diadal volt. Nagy büszkeséggel őrizték a kontinentális válogatott csapatokkal

szembeni otthoni veretlenségük, a „home record” mítoszát.

1945 után ismét nyitottak a világ felé, visszatértek a FIFA szervezetébe, 1950-ben részt vettek a brazíliai

világbajnokságon. Onnan nagyon hamar hazatértek, mert kínos kudarc érte őket: kikaptak a futballban sehol

nem jegyzett USA válogatottjától. Ez a vereség rávilágított arra, hogy a válogatott felkészülési módja nem

megfelelő, s megkérdőjelezte az 1930-as évektől az angol klubcsapatoknál kialakított és széles körben elterjedt

– a kontinentális élcsapatoknál megfigyelhető – három hátvédes vagy WM taktikai rendszer korszerűségét.

Látszólag az 1953. őszi dél-amerikai túrán elszenvedett vereségek sem jeleztek veszélyt, sőt az időközben

olimpiai bajnokságot nyert magyar válogatott további sikerei sem keltettek aggodalmat. Még az első ünnepi

mérkőzés, a FIFA válogatottja elleni 4:4 sem hatott figyelmeztetően, az Írország elleni meccsen – a magyarok

elleni főpróbán – nyújtott teljesítmény viszont már aggasztotta a szakembereket. A hiányosságokat úgy

próbálták orvosolni, hogy technikásnak mondott, korábban mellőzött játékosokat hívtak meg a keretbe. A News


Chronicle, amely a találkozót jó előre már az „évszázad mérkőzésé”-nek nevezte, előre fogadott volna a

diadalra.

Az angol nemzeti tizenegy felkészülése a november 25-i mérkőzésre nem különbözött a megszokottól. Külön

taktikai felkészítés és edzőtábor – a hagyományok és a bajnoki versenynaptár feszítettsége miatt – szóba sem

került. Az angolok 324. válogatott mérkőzése előtt három nappal még bajnoki fordulót rendeztek, amelyet

rendhagyó módon Matthews, a veterán jobbszélső kihagyott, mert klubja a válogatott érdekében pihentette

klasszis csatárát. A tényleges felkészítést így aztán – mint már korábban is – az a két edzés jelentette, amit a

Chelsea pályáján tartottak. (A Wembley-ben a pálya füvének védelme érdekében edzéseket egyáltalán nem

rendezhettek, a magyarok számára a Fulham pályáját jelölték ki gyakorlótérnek.)

A válogató bizottság 1953. november 19-én kihirdetett angol kezdőcsapata rutinos játékosokból állt, az

összeszokottságot helyezték előtérbe.

A magyarok

A Magyar Labdarúgók Szövetsége ugyan csak 1901-ben alakult meg, de a játék népszerűsége és elterjedtsége

hamar kiegyenlítette a megkésett indulásból fakadó hátrányokat. A nemzeti tizenegy a világháborúig főleg

Ausztria legjobbjaival mérkőzött meg, az 1920-as évektől kezdve viszont már Európa szinte valamennyi

számottevő futballnemzetével összecsaptak. Idehaza erős bajnokságok zajlottak, ahol már sajátos stílus- és

iskolateremtő labdarúgók tűntek fel. A klubcsapatok többször is diadalmaskodtak a korszak első nemzetközi

kupája, a Közép-európai Kupa (KK) elnyerésére kiírt versenysorozatokban, neves cseh, olasz és osztrák

gárdákat utasítva maguk mögé. Az 1930-as években a válogatott bekerült a kor futballelitjébe, legnagyobb

nemzetközi sikerét 1938-ban a párizsi világbajnokságon az ezüstérem megszerzésével érte el.

A világháború után a hazai foci helyzete előbb konszolidálódott, majd 1948-tól, a sport teljes rendszerének

átszervezésekor, államosították. A kommunista pártvezetés a legjobb játékosokat adminisztratív eszközökkel két

csapatba – a Kispestből átkeresztelt Honvédba és az MTK-ba, illetve állandóan változó nevű jogutódjába –

koncentrálta. A továbbra is magas színvonalú bajnokságok kitermelték azokat a klasszisokat, akikből

szakavatott edzők egy erős nemzeti csapatot alakítottak ki.

Több nemzetközi mérkőzés és szüntelen kísérletezés után kialakult egy olyan csapat, amelynek eredményeire

már mindenki felfigyelt. A 4–2–4-es felállást alkalmazó MTK játékrendszerét továbbfejlesztve új elemeket

vittek a sportág technikai fejlődésébe. Újdonságnak számított a szélsők tudatos hátravonása, a támadósorban az

állandósult helycsere, a végleg hátravont középfedezet. Mindezekkel kialakították a magyar csapat korszakos

jelentőségű hadrendjét, amelynek az ellenfelek sokáig nem találták meg az ellenszerét.

A magyar válogatott együttes 1950 júniusa óta nem szenvedett vereséget, 1953. november 25-e előtt 24

találkozón volt veretlen, ebből 18 mérkőzés után vonulhattak le győztesen a pályáról, miközben 102 adott

góljukra csak 24-gyel válaszoltak 13 nemzet labdarúgóiból álló ellenfeleik. A hároméves veretlenségi sorozat

alatt a szövetségi kapitány és segítőtársai 40 játékost próbáltak ki, belőlük alakult ki az a 15-16 futballista

alkotta keret, amely bármikor bevethető stábot jelentett a szakvezetés számára. Már az 1952-ben olimpiai

bajnokságot nyert együttesben világklasszisok játszottak, a külföldi szakértők különösen a támadófedezet

Bozsik és a csatársor teljesítményét értékelték nagyra. (A csapatban öt, mások szerint hat világklasszis játszott.)

A magyar válogatott jó előjelekkel készülődhetett tehát a londoni megmérettetésre, amelyre hivatalosan 1953.

október 29-én kezdte meg felkészülését, de voltaképpen már a svédek elleni mérkőzés is ezt a célt szolgálta.

Sebes Gusztáv szövetségi kapitány a helyszínen megtekintett FIFA–Anglia mérkőzés alatt és után szerzett

tapasztalatait felhasználva angol gyártmányú labdákat hozott és már azokkal gyakoroltak, játszottak a svédek

ellen is. A Wembley méretére felnagyított népligeti Vasas-pályán tartott edzőmérkőzéseken a kiválasztott alsóbb

osztályú csapatoktól (Vasas Ganzvagon, Kőbányai Dózsa) angol rendszerű, szigorú emberfogáson alapuló

játékot kértek.

A margitszigeti edzőtáborból – az előzetes terveknek megfelelően – 1953. november 17-én vonattal indultak el a

francia fővárosba. Párizsban két bemutató jellegű edzőmérkőzést vívtak a francia amatőr első osztályban

szereplő CO Billancourt és a Malakoff együttesével. November 22-én foglalták el szállásukat Londonban, a

Hyde Park és az Oxford Street sarkán fekvő Hotel Cumbarland-ban, ahol később megtartott taktikai értekezleten

kijelölték a pályára lépő tizenegyet. Az együttes 11 olimpiai bajnokból állt. Az „aranycsapat”– ahogy a helsinki

olimpia óta a külföldi szaksajtó elnevezte őket – az állandó kísérletezések miatt egyébiránt csak harmadik

alkalommal lépett fel ebben az összeállításban.


A mérkőzés

1953. november 25-ére az egész világot áthatotta a futballőrület. „Az évszázad mérkőzése” felfokozott

érzelmeket váltott ki. Európa szinte valamennyi rádióállomása helyszíni közvetítést adott a Wembley-ből, még a

brazil rádió is tudósítót küldött a meccsre.

A felfokozott izgalom egész Magyarországot áthatotta, a mérkőzés napján Budapesten a mozik kiürültek, az

éttermek a rádióközvetítés ígéretével csalogatták vendégeiket. A szurkolók a helyszíni közvetítés meghallgatása

érdekében műszakcseréket próbáltak kieszközölni. Mindenki a rádiókészülékek mellett ült, a fővárosi utcák

elnéptelenedtek. Az utazókat hangosbemondókon keresztül tájékoztatták a mérkőzés állásáról. A nemzeti

tizenegy részére a mérkőzés kezdetéig mintegy nyolcezer támogató táviratot kézbesítettek. Az esemény

fontosságát jelezte, hogy a Magyar Rádió még aznap este 20 óra 10 perces kezdettel az egész mérkőzés

hangfelvételét újból műsorára tűzte.

Az öltözőkben és a pályára kivonuló mindkét csapaton érződött a feszültség, amikor londoni idő szerint 14 óra

17 perckor a holland játékvezető sípjelére megkezdődött a játék. A Wembley-ben rendezett mérkőzés minden

mozzanatáról sokat írtak. Egyöntetű vélemény szerint a kiváló magyar taktika, a csatárok állandó

helyzetváltoztatása, Hidegkuti játéka a hátravont középcsatár posztján, Bozsiknak a támadásvezetésben betöltött

felül- múlhatatlan teljesítménye, a szélsők helycseréi és a védelmet kisegítő gyakori hátrafutásai mind-mind

hozzájárultak a sikerhez. A magyar csapat a futball őshazájában mutatta be a sportág új játékstílusát. A

mérkőzés mérföldkőnek számított a sportág fejlődésének történetében. (Az eredeti filmfelvételt az 1960-as

években a Német Szövetségi Köztársaságban sportági oktatófilmként használták.)

A vesztesek

Anglia nemzeti válogatottja elvesztette a kontinentális csapatokkal szemben 90 éve tartó veretlenségét. A csapat

első ízben kapott hat gólt, a közvélemény változást sürgetett, ezért (is) a pályára lépő három hátvéd és három

csatár soha nem kapott többé meghívót a válogatott keretbe. A kezdeti elkeseredéskor még a liga feloszlatása is

szóba került, de aztán gyakorlatilag minden maradt a régiben, alapvetően a játékrendszerükön sem változtattak,

hiszen angol játékos és szurkoló végül is csak egy mérkőzésnek tekintette a sok közül. A következő évben

lejátszott visszavágón a Népstadionban 7:1 lett a végeredmény, amely mindmáig Anglia futballválogatottjának

legsúlyosabb vereségét jelentette. A mítosz megsemmisült, az angol labdarúgás megtépázott tekintélyét csak az

1966. évi világbajnokságon tudta visszaszerezni.

A győztesek

A magyar csapat diadalát már a mérkőzés estéjét követően Kossuth-díjas költők és fűzfapoéták magasztalták.

Az őszinte öröm érzését a propaganda rögtön aprópénzre váltotta, november 26-án az újpesti Magyar Pamut

sztahanovista munkása kezdeményezésére 6:3-as műszakokat indítottak be.

A magyar válogatott diadalmenetben tért haza Párizs és Bécs érintésével. 1953. december 3-án 9 órakor több

tízezer ember várta a Keleti pályaudvarra beérkező szerelvényüket. A diadalt elérő fiúkat a vasútállomáson párt-

és állami potentátok fogadták: Kristóf István, az MDP PB tagja, a SZOT elnöke köszöntette őket, de jelen volt

Rónai Sándor, az országgyűlés elnöke, Pongrácz Kálmán, a fővárosi tanács VB elnöke, Dénes István, a DISZ

KV első titkára és Mekis József országgyűlési alelnök, a Vas- és Fémipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke

is.

Öt nappal később Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke a tizenkét játékosnak és néhány szakvezetőnek a Munka

Érdemrendet, Sebes Gusztávnak a Munka Vörös Zászló Érdemrendet adta át. (A politika később is

megjutalmazta a találkozón részvevőket: 1993. november 24-én a még életben lévő játékosok Göncz Árpád

köztársasági elnöktől a Magyar Köztársasági Érdemrend Közép- és Tisztikeresztje kitüntetést vették át.) A

parlament 1954. január 23-i ülésén Nagy Imre miniszterelnök beszédében kijelentette: „Sportnagyhatalom

vagyunk!”

A mérkőzés és az ünneplés mámora elfedte az éleződő társadalmi feszültségeket. A sportdiadal alkalmas volt a

rendszer felsőbbrendűségének szimbolizálására is, de teret és lehetőséget adott a vesztes háború után

mesterségesen el- és lefojtott nemzeti büszkeség újrateremtésére is.

A mérkőzésről készített 18 perces magyar dokumentumfilm évekig a hazai mozik sportfilmhíradóiban szerepelt,

többször levetítették a televízióban és a játékosok szervezte közönségtalálkozókon is. A legendás mérkőzés

teljes felvételét a magyar lakosság első alkalommal 1996. december 25-én láthatta, amikor a BBC-től ajándékba

kapott kópiát az MTV 1 csatornája műsorra tűzte. A magyar válogatott 6:3-as győzelmével a következő évben


rendezett világbajnokság első számú esélyese lett. Az 1954-ben folytatódó diadalmenete azonban a döntő

mérkőzésen megszakadt. Az okok keresése azóta is tart...

2. Képek


1. A helyszín

A helyszín

A Wembley-stadion az angol főváros Wembley Park metrómegállója közelében található. A Brit Birodalmi

Kiállítás díszeként háromszáz munkanap alatt építették fel, költségei elérték a 750 ezer fontot.

A 271,27 x 192,02 méter nagyságú létesítmény több mint 25 ezer tonna vasbeton, 2 ezer tonna szerkezeti acél és

félmillió szegecs felhasználásával készült. A játéktér hossza 105 méter, szélessége 69,5 méter, a korábbi 100-

105 ezer álló- és ülőhely korszerűsítésével az 1980-as években nézőterén 80 ezer néző számára alakítottak ki

kényelmes ülőhelyet. A szurkolói szektorokat és a pályát egy 1963-ban – áttetsző üvegből és alumíniumból –

készített tetőszerkezet fedi be teljesen.

A stadiont hivatalosan 1923. április 28-án nyitották meg a Bolton Wanderers és a West Ham United közötti

kupadöntővel. Később több sportágnak, amerikaifutball-bemutatóknak, agárversenyeknek is helyt adott.

Nevezetes gyepén rendeztek pápalátogatást és könnyűzenei koncerteket, nemzetközi futballtornák döntőit,

valamint az 1948. évi olimpia versenyeit. A 2000. október 7-én lejátszott Anglia–Németország világbajnoki

selejtezőmérkőzés után bezárták, jelenleg átépítik.

Az aréna a Wembley-i komplexum része, amelynek csaknem 30 hektáros területéhez konferencia- és kiállítási

központ is tartozik.

2. Képek


1. Az évszázad mérkőzése

SEBES Gusztáv

Az évszázad mérkőzése

Nem tudom, melyik külföldi újságíró, szakember találta ki ezt a jelzőt, „az évszázad mérkőzése”, de visszhangra

talált. [...] Nem tudtam egy lépést sem tenni utcán, villamoson, hivatalban, hogy föl ne tették volna nekem a

kérdést: „Mi lesz Londonban az eredmény?”

Tizenhét év múlt el a [1936. évi londoni] 2:6-os vereség óta. Az akkori magyar válogatottnak abban az időben

közel sem volt olyan hírneve, mint az ötvenes évekének. Tudván ezt és ismerve az 1936-os év hibáit, arra

ügyeltem, hogy azok ne ismétlődjenek meg. Mindent átgondoltam: előkészületi edzéseket, utazást, ott-

tartózkodást és a játéktaktikát. Kidolgoztam az egyes játékosok, a csapatrészek és a csapat taktikáját. [...]

[November 17-én] délután csendben vonatra ültünk, a hozzátartozókon kívül nem sokan búcsúztattak

bennünket. A közvélemény hangulata meglehetősen pesszimista volt. A vonaton a hálókocsiban lassan engedett

a feszültség. [...] Párizsban barátaim vártak, akikkel harminc évvel azelőtt együtt dolgoztam. Levélben előre

kértem őket, hogy minél többen jöjjenek ki, csináljanak egy kis lelkes hangulatot. Előre írtam a Renault-gyár

sportegyesületének, kérve, fogadjanak bennünket egy edzőmérkőzésre. [...]

Az edzőmérkőzés meglepően nagy érdeklődést keltett. Több mint 15 000 ember nézte végig. [...] A fiúkat

meglepte az aránylag nagy nézősereg, akik hatalmas ovációval fogadták a kivonuló magyar csapatot, és lelkesen

tapsolták a szebbnél szebb akciókat és a gólokat, amelyeket rúgtak. Az ellenfél, a Renault együttese volt, a

francia amatőr első osztályból. [...]

London még a világot járt labdarúgókban is csodálkozást keltett. Érkezésünkkor Sir Stanley Rous fogadott

bennünket. Az elegáns Hyde Park mellett levő Coumbairlan Hotelben szállásolták el a csapatot. Meghatott

bennünket a szívélyes fogadtatás, ellátás, kiszolgálás. [...]

Érkezésünk után másnap tréninget tartottunk. A Wembley-stadionban nem engedtek bennünket gyakorolni. Ez

angol szokás, és mi fegyelmezetten tudomásul vettük. [...]

A kínos otthoni impressziók utolsó nyomát is elfeledtette az a több ezer biztató távirat, amelyet Magyarország

minden részéből küldtek utánunk, s amelyeket egy utazótáskában vittem magammal Wembley-be. Az utolsó

pillanatban, a csapatok kivonulása előtt odaöntöttem a sürgönyöket a masszírozópadra. – Nézzétek, ez mind

biztatás, jókívánság hazulról. Ne okozzatok szomorúságot az értetek szurkoló magyar népnek!

Még egyszer igen gondosan felelevenítettük a részletesen kidolgozott taktika főbb motívumait. Ezen a

találkozón indult el a magyar csapatban az ötszemélyes váltás, amely az ellenfelet megzavarta, védelmét

összekuszálta, a nézőket pedig elragadtatta.

Taktikai elvként – szemben az olasz mérkőzéssel, ahol a védelemre fektettük a fő súlyt – az angol csapat

lerohanását tűztük ki feladatul. [...]

Mivel tapasztalataim szerint a labdarúgás hívei a gólokkal sohasem telnek be, és az érdekes gólok

felelevenítését mindig szívesen veszik, visszaidézem a kilenc gól rövid történetét:

1. perc: Kezdés után a magyar csapat azonnal támadásba lendült. Hidegkuti Puskás passzával ellép őrzője

mellől. Váratlan lövése meglepi Merricket. 1:0. (Hidegkuti második – filmmel is igazolt –, szabályos gólját,

amelyet a holland játékvezető, Leo Horn les címén nem adott meg, nem is írom le, bár a mérkőzés egyik

legszebb, legváltozatosabb akciójából született.)

15. perc: Jobb oldali Wright–Matthews akció után Sewell kiugrik, s a tétovázó Grosics mellett belövi az

egyenlítő gólt. 1:1

21. perc: Puskás próbál kitörni, elnyomják, elesik, de fekvő helyzetben is átrúgja a labdát Hidegkutinak, aki

kissé jobbra viszi, közben hirtelen a kapura lő. Eckersley próbál menteni, de sikertelenül. A kapus tehetetlen.

2:1.

24. perc: A balszárny a jobbszélen támad, Puskás szökteti a jobbszélen száguldó Czibort, ő továbbra is a

jobbösszekötő helyén rohan előre, 6-8 méterre az angol kaputól visszakapja a labdát Czibortól, egy megfogó


csellel becsapja a ráfutó Wrightot, és éles szögből bevágja a labdát a – kapus által jól fedezett! – rövid sarokba.

3:1.

28. perc: Magyar szabadrúgás körülbelül 20 méterre az angol kaputól. Bozsik megnyesi, Puskás beleteszi a

lábát, a lövés védhetetlen. 4:1.

38. perc: Mortensen lerázza magáról Zakariást, majd Lórántot is, egészen a magyar kapu közelébe játssza

magát, pontosan lő a hálóba. 4:2. [...]

55. perc: Bozsik futtában körülnéz, hová adja a labdát, aztán 25 méterről bombaerős lövést küld a kapuba. 5:2.

60. perc: Grosics kirúgja a labdát, Hidegkuti éri el, Bozsikhoz passzolja. Kombinációk alakulnak, amelyekben

Bozsik után Kocsis, Puskás, újra Bozsik, Hidegkuti vesz részt, helycserékkel zavarják meg az angolokat, akik

egyszer sem érnek a labdához, végül Puskás hosszú keresztlabdája lövőhelyzetben találja Hidegkutit, aki

hátulról robban be, és a jobbösszekötő helyéről, kapásból hatalmas gólt lő, 6:2. (Az 1936-os eredmény, de most

fordítva!...)

Aztán még Grosics bizonytalan, eltétovázza a veszélytelen helyzetet, majd utánadobja magát Taylornak, az

angol jobbösszekötőnek, elrántja a lábát, és Ramsey védtelenül lövi be a jogos 11-est. 6:3.

A végeredmény beállítása után Grosicsot Gellér váltja fel a kapuban.

A mérkőzés után az angol játékosok odafutottak a magyarokhoz, ölelgették őket, gratuláltak nekik. Páratlanul

szép, sportszerű jelenet volt. Utána az angolok mindaddig a pályán maradtak, amíg a magyar csapat a

százezresnél nagyobb közönség tapsvihara között az öltözőbe vonult. Így mutatták, hogy az ünneplés szerintük

is csak a magyar játékosoknak szólt. [...]

Forrás: Sebes Gusztáv: Örömök és csalódások. Egy sportvezető emlékei. (Bp. 1981)

2. Képek


1. SZABÓ Róbert

SZABÓ Róbert

Győztesek és vesztesek

Akik nyertek...

Grosics Gyula (Dorog, 1926)

A „Fekete Párduc” tizenhét éven át – 1945. október és 1962. április között – védett a Dorog, a MATEOSZ, a

Teherfuvar, majd a Bp. Honvéd és a Tatabányai Bányász csapatában. 1949–50-ben az év játékosa volt. 1947 és

1962 között 86 találkozón őrizte a magyar válogatott hálóját. Három világbajnokságon (1954, 1958, 1962)

szerepelt. 1952-ben az olimpiai bajnokságot nyert csapat tagja, a következő évben az Európa Kupát megszerző

válogatottban védett. Visszavonulása után előbb Tatabányán (1963), majd Salgótarjánban (1964–65) edző,

1966-ban a Központi Sportiskolában oktatott. 1966 és 1968 között Kuvaitban vállalt munkát, szövetségi edző és

szakfelügyelő volt. Hazatérése után, 1969-től 1984-ig a Bp. Volán, majd a Volán SC egyesületi elnöke.

BUZÁNSZKY Jenő (Dombóvár, 1925)

A Dombóvári Vasutasból került a PVSK-ba, majd 1946-ban Komárom megye első osztályú bányászcsapatába, a

Dorogba igazolt. 1950 és 1956 között 49 alkalommal öltötte magára a nemzeti válogatott szerelését, ő volt a

dorogi csapat első válogatott játékosa. Tagja volt az 1952-ben olimpiai bajnokságot és az 1954-ben világbajnoki

ezüstérmet nyert magyar nemzeti tizenegynek. Gyorsasága miatt biztos pontja az 1953-ban Európa Kupát nyert

válogatottnak is. Aktív pályafutása után több helyen edzősködött (Dorog 1961–65, 1967–69, Esztergomi Vasas

1963–67, 1970–71, Fősped Szállítók 1972), majd 1985-ig a dorogi csapat technikai vezetője. Később a megyei

labdarúgó-szövetség elnökhelyettese, valamint elnöke volt. 1993-tól az MLSZ elnökségi tagja, 1996–98 között

elnökhelyettese volt.

Lóránt Gyula (Kőszeg, 1923–Szaloniki, 1981)

A Kőszegi SE csapatából mint ifiválogatott igazolta le 1941-ben a Szombathelyi FC. Két évvel később már a

Nagyváradi AC első osztályú csapatában fedezetet és csatárt játszott. A Nemzeti Vasas színeiben eltöltött

néhány hónap múlva Romániában folytatta labdarúgó pályafutását. 1946–47-ben a román bajnokcsapat, az ITA

Arad oszlopos tagja. 1947-ben visszatért Magyarországra, előbb a Vasas SC volt a klubja, majd 1951 őszén

leigazolta a Bp. Honvéd. Hátvédként került a válogatottba, ahol 1948 és 1955 között 37 alkalommal szerepelt.

1952-ben az olimpiai aranyérmes csapat tagja. A következő évben a válogatottal elnyerte az Európa Kupát,

1954-ben a világbajnoki ezüstérmet szerzett csapatot erősítette. 1956-ban az élvonalból az NB II-es Bp.

Spartacushoz, majd a Vác együtteséhez igazolt. Visszavonulása után néhány évvel később, 1962 augusztusa és

1963 áprilisa között a Bp. Honvéd edzője volt, majd az Oroszlány együttesét irányította. 1964-ben külföldön

telepedett le, a Német Szövetségi Köztársaságban hét első osztályú csapatnál vállalt edzői feladatot. Két

esztendeig Görögországban is működött, csapata, a PAOK Szaloniki 1976-ban megnyerte a görög bajnokságot.

Öt esztendővel később visszatért korábbi edzői sikereinek színhelyére, ahol ismét edzőséget vállalt. Egy bajnoki

mérkőzés közben érte a halál.

Lantos Mihály (Budapest, 1928–Budapest, 1989)

Liendenmayer néven 1940-ben kapott szerelést a MÁVAG együttesében, onnan négy évvel később a Bp.

Vasutashoz került. 1947-ben lett az MTK balhátvédje, majd különböző nevű jogutódjai (Bp. Textiles, Bp.

Bástya, Bp. Vörös Lobogó) játékosa. 1949 júliusában mutatkozott be a nemzeti válogatottban, 1956

szeptemberéig 53 alkalommal játszott a legjobbak között, 5 gólt ért el a címeres mezben. Az 1952-ben olimpiai

bajnokságot, a következő évben az Európa Kupát és 1954-ben világbajnoki ezüstérmet szerzett együttesben is

szerepelt. 1960. december végén visszavonult. Visszavonulását követően, 1963-tól edzősködött, előbb alsóbb

osztályú csapatoknál működött, majd a magyar első osztályban vállalt edzői feladatokat (Kőbányai Porcelán

1963–65, Komlói Bányász 1968–75, Nagykanizsai Olajbányász 1975–77, Videoton 1977–80, ZTE 1980–81).

Két éven át Görögországban az Olimpiakosz Pireusz csapatánál dolgozott (1965–67), összesen 272 mérkőzésen

ült az edzői kispadon.

BOZSIK József (Kispest, 1925–Budapest, 1978)


Első mérkőzését tizennyolc éves korában, 1943 októberében játszotta a Kispest AC mezében. Az élvonaltól a

Bp. Honvéd játékosaként 1962. áprilisban, a Ferencváros ellen búcsúzott. 1952-ben az év játékosának

választották meg. 1947 és 1962 között 101 válogatott találkozón szerepelt, amelyeken 11 gólt lőtt. Az első

magyar labdarúgó volt, aki elérte a századik válogatottságot. Két világbajnokságon vett részt (1954, 1958). Az

1952-ben olimpiai győzelmet, 1953-ban Európa Kupát, majd 1954-ben világbajnoki ezüstérmet nyert nemzeti

együttes meghatározó játékosa. Irányítóképessége és technikai képzettsége miatt kora legkiválóbb támadó

fedezetének tartották. Aktív pályafutása befejezése után előbb csapatának szakosztályvezetője (1962), később

edzője (1966–67) volt. 1974-ben a nemzeti válogatott szövetségi kapitánya lett, de betegsége miatt csak egy

mérkőzésen ülhetett a kispadra. 1953–57 között országgyűlési képviselő. 1986 októberében volt csapata a

kispesti stadion névadójának választotta.

ZAKARIÁS József (Budapest, 1924–Budapest, 1971)

A budafoki futballista 1944 őszén, a be nem fejezett bajnokságban a Gamma csapatában mutatkozott be a profi

első osztályú bajnokságban. 1945–46-ban egyesülete jogutódjában, a Budai Barátság, majd a MATEOSZ első

osztályú csapatában játszott. Háromévi másodosztályú szereplés után 1950-ben a Bp. Előre csapatával tért

vissza az élvonalba, de a következő évben az MTK – akkori nevén a Bp. Bástya – leigazolta. 1955-ben tagja a

Közép-európai Kupát megnyert együttesnek. Összesen 35 alkalommal szerepelt a nemzeti tizenegyben, először

1947-ben a románok ellen volt válogatott. Részese volt a magyar válogatott 1952-es olimpiai győzelmének, az

1953. május 17-én a római olimpiai stadionban kivívott Európa Kupa-győzelemnek. Utolsó alkalommal 1954.

július 4-én, az elveszített labdarúgó-világbajnokság döntőjében húzta magára a nemzeti válogatott mezét. 1957-

ben a másodosztályú Egyetértéshez igazolt, majd a következő évben visszavonult. Előbb az Április 4. Gépgyár,

majd a szigetszentmiklósi csapat edzője lett. 1961 augusztusában Guineába szerződött, az afrikai országban

szövetségi edző lett. 1965-ös hazatérése után munkahelye, az Erdért Vállalat üzemi csapatát irányította.

BUDAI II László (Budapest, 1928–Budapest, 1983)

A Hutter Olaj kiscsapatból került be az ifjúsági válogatottba, majd 1948 nyarán a Ferencváros első csapatába.

Később az FTC utódja, az ÉDOSZ, majd 1950 nyarától a Bp. Honvéd csatársorának jobb szélén játszott. 1959-

ben a Közép-európai Kupa győztes együttesének a tagja volt. 1949 és 1959 között 39 válogatott találkozón jutott

szereléshez, fellépésein 10 gólt szerzett. A helsinki olimpián aranyérmet, a Svájcban világbajnoki ezüstérmet

szerzett csapat tagja volt. 1953-ban az Európa Kupa megnyerésében is részt vállalt. Visszavonulása után a

másodosztályban szereplő, különböző neveket viselő katonacsapatok (Egyesített Tiszti Iskola, Szentendrei

Honvéd, Kossuth KFSE) edzőjeként tevékenykedett. Nyugdíjazása után, 1980-ban néhány hónapig a Fót

csapatával is dolgozott.

KOCSIS Sándor (Budapest, 1929–Barcelona, 1979)

Legelső együttese a Kőbányai FC volt, ahonnan 1946 májusában már a Ferencváros első csapatába került. 1950

nyarán – a Ferencváros névváltoztatása után – az ÉDOSZ-ból igazolták át a Bp. Honvédba. Három alkalommal

volt az első osztályú bajnokság gólkirálya, 1954-ben az év játékosának választották. 1949 májusa és 1956

októbere között 68 alkalommal játszott a magyar nemzeti válogatottban, ahol 75 gólt rúgott és fejelt az

ellenfelek hálójába. Kivételes fejjátéka, óriási gólerőssége s nagyfokú játékintelligenciája miatt az aranycsapat

világklasszis csatárának tartották. Az 1952-ben olimpiai aranyérmet szerzett csapat tagja, 1953-ban az Európa

Kupát megnyert együttes egyik kulcsembere. Az 1954-es svájci világbajnokságon ezüstérmet elnyert nemzeti

tizenegyben szerepelt, ahol 5 mérkőzésen 11 gólt rúgott s a torna gólkirálya lett. 1956 őszén nem tért haza a

Honvéd külföldi túrájáról. 1957-ben előbb a svájci Young Fellows együttesében szerepelt, majd

Spanyolországban kapott szerződést, ahol végleg letelepedett. 1958 áprilisa és 1966 között az FC Barcelona

csatársorában játszott. Pályafutása befejezését követően a Barcelona ifjúsági együttesét edzette, majd a Hercules

Alicante csapatánál vállalt edzői feladatokat.

HIDEGKUTI Nándor (Budapest, 1922–Budapest, 2002)

Az Újlaki FC kölyökcsapatából a Gázművek ifjúsági együttesén át vezetett útja az Elektromos gárdájához, ahol

1943. februárban bemutatkozott a magyar első osztályú nemzeti bajnokságban. Két évig a Herminamezei AC

játékosa volt, majd 1946 nyarán az MTK (Bp. Textiles, Bp. Bástya, Bp. Vörös Lobogó) csapatához került, ahol

1958 júliusában játszotta utolsó élvonalbeli mérkőzését. 1953-ban az év játékosának jelölték. 1955-ben a Közép-

európai Kupa győztes csapatának tagja volt. 1945. szeptember és 1958. június között 69 válogatott találkozón

szerepelt a csatársor különböző posztjain, 39 gólt szerzett. Két világbajnokságon vett részt (1954, 1958),

Svájcban az ezüstérmes tizenegyben szerepelt, 1953-ban Európa Kupát, Helsinkiben olimpiai aranyérmet

szerzett. Visszavonulása után edző lett. Jelentős sikereket ért el Olaszországban, Egyiptomban. Edzősködött


Lengyelországban és a magyar élvonalban (MTK 1959–62, 1967–68; Győr 1963–65 bajnoki cím és BEK

elődöntő; Tatabánya 1966, Bp. Spartacus 1968–71; Egri Dózsa 1973) is. Még 1996-ban is szaktanácsadónak

kérte fel korábbi egyiptomi csapata. Halála után volt egyesülete, az MTK a Hungária körúti stadion névadójául

választotta.

PUSKÁS Ferenc (Kispest, 1927)

Már 15 éves korában a magyar nemzeti bajnokságban játszott, első mérkőzésén, 1943 decemberében a Kispesti

AC csatársorát erősítette a Nagyvárad ellen. 1956 októberéig tartó magyarországi pályafutása alatt előbb a KAC

balösszekötője volt, majd 1949 decemberétől a Bp. Honvéd játékosa és csapatkapitánya. Négyszer volt

gólkirály. 1950 őszén az év játékosának jelölték. 1945 és 1956 között 85 válogatott mérkőzésen szerepelt, ahol

84 gólt ért el. Az ötvenes évek legjobb nemzeti válogatottjának csapatkapitánya. 1952-ben Helsinkiben olimpiai

aranyérmet, a következő évben Európa Kupát, az 1954-es svájci világbajnokságon ezüstérmet szerzett. Svájcban

a FIFA hivatalos értékelése szerint a torna legjobb játékosa. 1956 után Spanyolországban telepedett le, 1958–67

között a Real Madrid egyik leggólerősebb csatára (négy spanyol gólkirályi elsőség) volt. 1960-ban Európa

második legjobb labdarúgójának jelölték. 1963 októberében a Világválogatott csapatában Anglia ellen is pályára

lépett, két évvel később az Európa-válogatottban szerepelt. Visszavonulása után, 1967-től edzői feladatokat

vállalt, kilenc országban volt edző – Spanyolországban, az USA-ban, Kanadában, Görögországban, Chilében,

Szaúd-Arábiában, Egyiptomban, Paraguayban és Ausztráliában –, 1971-ben a Panathinaikosz együttesét a

londoni BEK-döntőig vitte. 1993-ban négy mérkőzésen a magyar nemzeti labdarúgó-válogatott szövetségi

kapitánya volt. A futball statisztikájával foglalkozó nemzetközi testület az 1990-es évek második felében

kiemelkedő teljesítménye alapján „az évszázad góllövője” címmel és oklevéllel jutalmazta. 2002-ben az 1953-

ban felavatott Népstadion nevét hivatalosan is Puskás Ferenc stadionra változtatták.

CZIBOR Zoltán (Kaposvár, 1929–Győr, 1997)

A Komáromi MÁV ifjúsági válogatottjaként szerződött 1948 nyarán a Ferencvároshoz. Az ÉDOSZ-ra

átkeresztelt együttesből 1951 tavaszán a Csepeli Vasashoz igazolt, majd 1953. márciusban lejátszotta első

mérkőzését a Bp. Honvéd csapatában. Szélső létére 1955-ben másodmagával magyar gólkirály lett. 1949 és

1956 között 43 válogatott mérkőzésen került be a nemzeti tizenegybe, ahol 17 gólt ért el. 1952-ben az olimpiai

aranyérmet, 1954-ben a világbajnoki ezüstérmet, a közbenső évben Európa Kupát szerzett válogatott tagja volt.

1956 őszén külföldön maradt, előbb az AS Róma játékosa volt, majd Spanyolországba került. 1958 és 1961

között az FC Barcelona csapatánál játszott. 1961-ben és 1962-ban az Espanol, majd rövid ideig az Austria Wien

színeiben is játszott. Visszavonulása után alkalmanként edzői feladatokat vállalt. 1991-ben hazatelepült, és az

újjáalakult Komáromi AC elnöke lett.

GELLÉR Sándor (Vesszős, 1925–Budapest, 1996)

A püspökladányi együttesből igazolta le 1947 nyarán kapusként az MTK (Bp. Textiles, Bp. Bástya, Vörös

Lobogó), ahol 1962. februárban védett utoljára. 1950 és 1956 között 8 alkalommal került be a nemzeti

válogatottba. 25 mérkőzésen védte a B-válogatott kapuját, 48 mérkőzésen volt az első számú kapus, Grosics

tartaléka. A magyar nemzeti tizenegy állandó kapustartaléka 16 percet védett az 1953. november 25-én

rendezett nemzetközi találkozón. Az 1952-es olimpiai játékokon és az 1954-es svájci világbajnokságon is az

utazó keret tagja volt, de egyik világversenyen sem lépett pályára. Visszavonulása után két évig az MTK

második csapatát irányította, majd 1980-ig több kis csapatnál (Traktorgyár, Danuvia, Bp. Postás) edzősködött.

... és akik veszítettek

Gilbert MERRICK (1922)

A másodosztályú Birmingham City csapatából került be az angol nemzeti tizenegybe. 1951 és 1954 között 23

válogatott találkozón őrizte a háromoroszlános csapat hálóját. Tagja volt az 1954. évi svájci világbajnokságon

szerepelt nemzeti tizenegynek is. Később a Plymouth Argyle kapuját őrizte, visszavonulása után rövid ideig

menedzser volt, majd üzleti vállalkozásba fogott Birminghamban.

Alf RAMSEY (1920–1999)

Tizenegy évig tartó élvonalbeli szereplése alatt két klubhoz kötődött: előbb a Southampton (1944–49), majd a

Tottenham (1949–55) együttesének jobbhátvédje. 1948. december 2. és 1953. november 25. között 32

alkalommal volt válogatott s 3 gólt rúgott. Benevezték s játszott az 1950-es brazíliai világbajnokságon is.

Pályafutása befejezése után, 1955-től edző lett. 1963-ban kinevezték az angol válogatott szövetségi


kapitányának. 1966-ban csapata világbajnoki döntőt nyert. A győzelem után a királynő a szakvezetőt lovaggá

ütötte. 1974 végén lemondott a válogatott irányításáról.

Harry JOHNSTON (1919–1973)

A Blackpool középfedezete 1946 és 1953 között 10 alkalommal szerepelt az angol nemzeti tizenegyben. 1951-

ben hazájában az év játékosa címet nyerte el. Tagja volt az 1953-ban kupagyőzelmet szerzett csapatnak is.

Visszavonulása után a harmadosztályú Reading menedzsere, majd egy söröző üzletvezetője volt.

William ECKERSLEY (1925–1982)

A Blackburn Rovers balhátvédje 1950 és 1953 között 17 alkalommal játszott a nemzeti tizenegyben. 1950-ben

tagja volt a Brazíliában megrendezett világbajnokságon szerepeltetett angol csapatnak is. Később több kis

csapatban is megfordult játékosként, majd egy söröző tulajdonosaként tevékenykedett.

Billy WRIGHT (1924–1994)

A Wolverhampton Wanderers játékosa 1941 és 1959 között. 1946. január és 1959. május közötti időszakban

105 válogatott találkozón vett részt, 90 alkalommal az együttes csapatkapitánya is volt. Ő volt az első labdarúgó,

aki a világon elérte a századik válogatottságot. 1952-ben Angliában az év játékosának választották meg. Három

világbajnokságon (1950, 1954, 1958) jutott játéklehetőséghez. 1957-ben a France Football Aranylabda

szavazásán Európa második legjobb labdarúgójának jelölték. Visszavonulása után II. Erzsébet királynő a CBE-

(a Brit Birodalom Parancsnoka) érdemrenddel tüntette ki. Eleinte menedzser volt az Arsenal együttesénél, majd

az ITV és a Central tévétársaság szakkommentátora és sportosztályának vezetője lett. Élete utolsó éveiben a

Wolverhampton igazgatójaként dolgozott.

James DICKINSON (1925–1982)

A Portsmouth profi játékosa 25 éves pályafutása alatt 1949 és 1956 között 48 alkalommal öltötte magára a

nemzeti tizenegy szerelését. Két világbajnokságon (1950, 1954) vett részt. Visszavonulása után, 1965-től

egyesületénél klubtitkárként és menedzserként dolgozott.

Stanley MATTHEWS (1915–2000)

1932-ben kezdődött és 1965-ben zárult profi pályafutása, amelynek során a Stoke City (1932–47, 1961–65) és a

Blackpool FC (1947–61) színeiben focizott. A legendás jobbszélső az angol válogatottban 1934. szeptember és

1957. május között 54 mérkőzésen szerepelt és 11 gólt rúgott. 1956-ban, az első alkalommal megrendezett

Aranylabda szavazáson Európa legjobb labdarúgójának választották meg. Két világbajnokságra (1950, 1954) is

benevezték. 33 évesen, 1948-ban és 38 éves korában, 1953-ban Anglia legjobb futballistája volt. Pályafutása

befejezése előtt II. Erzsébet lovaggá ütötte. 1965-ben, búcsúmérkőzésén tiszteletére a brit válogatott a FIFA-

válogatottat látta vendégül. Később az uralkodótól megkapta a CBE érdemrendet, szülővárosában még életében

szobrot emeltek a „futballprofik legidősebb kiválóságának”. Később Máltán élt, majd a kanadai Hamiltonban a

helyi csapat szaktanácsadója volt.

Ernest TAYLOR (1925–1985)

Több elsőosztályú és kisebb csapatban kapott szerződést. 1953-ban a Blackpool csatársorából került be egyetlen

alkalommal a nemzeti tizenegybe. Pályafutása befejezése után a Vauxhall autógyárban kapott munkát.

Stanley MORTENSEN (1921–1991)

Tizenhét évesen került az első ligás Blackpool csapatához (1938–55). Klubjából 1944. szeptember és 1953.

november között 25 alkalommal hívták be a nemzeti tizenegybe, ahol 23 gólt szerzett. Játéklehetőséghez jutott

az 1950-es brazíliai vb-n is. 1951-ben az angol első liga gólkirálya volt. 1955 után alsóbb osztályú kisebb

csapatok csatársorát erősítette, majd edző volt. A futballtól elszakadva lakhelyén, Blackpoolban üzletember és a

városi tanács elnökségének tagja lett.

John SEWELL (1927)

A Sheffield Wednesday, majd az Aston Villa balösszekötője 1951 és 1954 között. Pályafutása befejezése után

sörözőket irányított, majd Nottinghambe költözött, ahol az autógyárban kapott munkát. Később gépkocsik

eladásával foglalkozott.


George ROBB (1926)

Hét évig tartó, 1959-ben befejezett első osztályú labdarúgó-pályafutása alatt a Tottenham Hotspur csapatában

szerepelt. Klubjából egy alkalommal hívták meg Anglia legjobb nemzeti tizenegyébe. 1958-ban a Vásárvárosok

Kupája döntőn is játszott. Hamar felhagyott a versenyszerű sportolással, a pedagógusi pályán helyezkedett el.

2. Képek


1. SZEMTANÚ

SZEMTANÚ

BURUCS Kornélia

A vendéglős

Fejér Miklós

Glatz Ferenc: Fejér úr, Önt csak úgy ismerik az óbudaiak, a VIII. kerületiek és a pesterzsébetiek, hogy a

Vendéglős. Aztán még valahogy ismerik: hogy Ön tartja össze a magyar sportot. Miért vélekednek így sokan?

Mit tett Ön azért, hogy az Ön 75. születésnapján a súlyos beteg Puskás Öcsitől kezdve itt voltak a régi

aranycsapat még élő tagjai, itt voltak a vízilabdázók, sőt a tudomány világából több akadémikus is?

Fejér Miklós: A sportot mindig szerettem. Az 1930-as években, amikor Pesterzsébeten felnőttünk, nekünk

semmi más szórakozásunk nem volt, mint a sport. Az ember a grundon rúgta a rongylabdát, de persze iskolába

is járt, mert tanulni kellett. Mint pesterzsébeti szegény munkásgyerek – hárman voltunk testvérek – a polgári

után leérettségiztünk. Mindig szerettem a sportot, de tény, hogy csak akkor kerültem be a kölyök kettő csapatba,

ha nem voltak meg tizenegyen. Ez mindössze négyszer fordult elő. Egyébként többféle sportághoz vonzódtam.

Megpróbálkoztam atletizálni, úszni – amit mai napig sem tudok –, az iskolában kosárlabdázni.

G. F.: Úgy gondolja, hogy a sport itt Közép-Európában valamiképpen összefüggött a munkásosztállyal?

F. M.: Igen! A melósgyerekek kijöttek a gyárból, s nagyon sok elment futni, atletizálni, kerékpározni, ki mit

szeretett. Mondok egy jellemző példát. Pesterzsébeten volt egy srác, aki nagyon jól biciklizett. Emlékeim szerint

tízszeres magyar bajnok volt a millenárison. Bíró Józsefről van szó, aki később 16 évig volt külkerminiszter. Mi

is sokat voltunk a pálya közelében. Édesanyám, aki a Weiss Manfrédban dolgozott, kapott jegyeket a WM 1938-

ban épített pályájára. Minden gyerek kapott egy lekváros és egy túrós buktát meg egy fél liter tejet, és kedvére

sportolhatott.

G. F.: Ennyire divat volt az 1930-as évek végén a tömegsport?

F. M.: Nagyon nagy divat volt akkoriban a sport. 1943-ban kerültem a Wesselényi és Akácfa utca sarkán lévő

II. Rákóczi Ferenc Felsőkereskedelmibe. A KISOK volt a középiskolások sportközpontja, az fogta össze a

diákokat. A diákok hétvégenként kijárhattak a versenyekre, mert a testnevelőtanár mindenkinek adott jegyet, ki

ahova akart menni. Majdnem minden sportágban – úgy a labdarúgásban, vízilabdában, kosárlabdában, vívásban,

kerékpározásban stb. – rendszeresen volt középiskolai bajnokság is. A KISOK-nak volt egy stadionja a

Népligetben. Amikor a KISOK-döntő volt az érettségi után, 18-20 ezer ember is kint volt egy-egy

futballmeccsen. Az Erzsébet királyné útja és a Mexikói út sarkán például valamikor egy lóversenypálya volt,

annak a helyén kilenc futballpályán a diákok akkor focizhattak, amikor akartak.

G. F.: Ma sokat beszélnek arról, hogy mindenhez pénz kell. Akkoriban ki finanszírozta ezt?

F. M.: Az iskola valahogy támogatta a sportolást, de mellette a hentesek, fűszeresek, a kalaposok, a lakatosok,

a kocsmárosok, cipészek stb. finanszírozták. Valahogy összeszedték a felszerelésre a pénzt.

G. F.: Hogy emlékszik, Fejér úr, ha valaki annak idején egy KISOK-csapatban vagy egy külvárosi mérkőzésen

részt vett, az elismerést jelentett a diákok között?

F. M.: Igen. Büszke volt rá az iskola, hiszen a sportújságok rendszeresen írtak az eseményekről.

G. F.: Egyes történészek – különösen, akik a belvárosban születtek, oda kötődnek – úgy vélik, hogy tipikusan a

diktatúrák tartozéka volt – s itt gondolnak az 1930-as és az 1950-es évekre – a sport favorizálása, politikai

értékként való kezelése. Mi a véleménye erről?

F. M.: Az 1930-as évek Pesterzsébetének grundjaira visszagondolva mi nem is hallottunk a politikáról.

Iskolában sem, templomban sem. Mi jó barátok voltunk, szerettük egymást, még ma is összejövünk, hatvan év

elmúltával, és elbeszélgetünk!


G. F.: Hogyan emlékszik az 1945 utáni sportéletre? Hiszen Ön már az 1950-es években ott volt a

sportszervezésben, 1953-ban társadalmi munkában a Népstadion építkezésén is részt vett. Hogyan ismerte meg

ezeket a később világhírűvé vált sportolókat?

F. M.: Hát például a Puskás Öcsit úgy ismertem meg, hogy Pesterzsébeten futballozott a Mészáros Dodó, a

Balogh II. Sándor meg a Budai I. Tunya, Bihari Dani meg a Szépföldi Jóska. Ezek mind olyan nevek, akik

később NB I-es csapatokban játszottak. Mészáros Dodó 1939– 40-ben került Kispestre. Ő hívta fel a

figyelmünket az éppen Erzsébeten játszó KAC (Kispest AC) kölyökcsapatának tehetséges balszélsőjére. Na, ez

volt a Puskás Öcsi, eredeti nevén Purczeld. Nekem Mészáros Dodó mutatta be őt.

G. F.: Ön a külvárosban, Pesterzsébeten nőtt föl. Mit tud arról, hogy a külvárosiak, akik közül nem egy

„idegen” nevű és származású (pl. sváb) volt, sőt nem egy családot a kitelepítés fenyegetett – amitől éppen a két

sportkáder, Hegyi Gyula és Sebes Gusztáv mentették meg –, hogyan illeszkedtek be az 1945 utáni sportéletbe?

F. M.: Ez így volt, azért kellett mindenkinek magyarosítania a nevét, akinek sváb neve volt. Soroksáron pl. volt

egy Schneck Pista nevű játékos meg egy Pflum nevű, utóbbiakat kitelepítették. Ez a Pflum Münchenben játszott

az 1940-es években. A Schneck Pista pedig Siklósi néven a Vasasban játszott balhátvédet, fia pedig az MTK-

ban focizott. Hegyi Gyula közbenjárására menekült meg a kitelepítéstől.

G. F.: Mi, történészek is gyakran mondjuk, hogy a Kárpát-medence egyik szépsége éppen az, hogy a

legkülönbözőbb népcsoportokból: magyarokból, svábokból, szlávokból, zsidókból, cigányokból stb. állt össze a

társadalom. Mondja, ebben a csapatban érződött esetleg az, hogy svábok, cigányok, magyarok stb. együtt

játszottak?

F. M.: Nem számított ez, ott mindenki barát volt.

G. F.: Tud erre példát mondani?

F. M.: Hogyne tudnék! Hidegkutinak, aki vitéz Hidegkuti volt, az eredeti neve Dvoracsek volt. A Puskás

Purczeld volt, Lórántnak Levkovics, Lantosnak Lindenmayer, Budainak Bednarik volt a neve. Egyik

külvárosban sem számított, hogy ki milyen családból származott. Ott vagy haverok voltunk, vagy nem.

G. F.: Köszönöm, hogy ezt elmondta, mert amikor én – aki egyik pillanatról a másikra bekerültem a belvárosi

értelmiség körébe – ilyenekről beszélek, azt hiszik, hogy „megszépítem” a történelmet. De tovább menve, hogy

került sor az angliai utazásra?

F. M.: Én korábban is úgy segítettem, hogy valamilyen vacsoraszervezésben vettem részt. Így az MLSZ-szel is

jó viszonyban voltam, és kivittek. Szerencsém volt, mert a csapattal mentem, így bemehettem az öltözőbe,

benézhettem a kulisszák mögé. Csodálatos élmény volt!

G. F.: A különböző visszaemlékezések természetesen a 6:3-ra mint nagy dicsőségre emlékeznek. Mennyire

érezték a fiúk a meccs előtt, hogy valami nagy dologra készülnek? Vagy ez csak utólag alakult így?

F. M.: Csak utólag. Előtte a svédekkel 2:2-es eredményt értünk el, kínkeservesen. Guszti bácsi viszont egy

nagyon jó szervező ember volt. Régi Renault gyári kapcsolatait felhasználva elintézte, hogy a csapat

tréningmeccset játsszon, ahol 16:0-ra győztek a fiúk. E feloldódás után ment a válogatott Angliába.

G. F.: A mostani visszaemlékezésekben és a történeti elemzésekben gyakran felteszik a régi futballistáknak azt a

kérdést, vajon mi volt vonzó az akkori fociban? Ők persze elmondják, hogy nekik kiemelt lehetőségeik voltak, az

átlagfizetéshez képest jelentős prémiumokat kaptak, csempészhettek stb. Mondja Fejér úr, tényleg az volt, hogy

amikor egy csapat kiment a pályára, akkor csak az anyagi szempontok lebegtek a szemük előtt, a szerint

játszottak?

F. M.: Nem! Ez nem így volt. Ezek a sportolók szerettek futballozni. Akkor az edzés nem két órát tartott, mint

most, ők sötétedésig is játszottak. De a többi sportágra is igaz ez, a vívástól az atlétikán, asztaliteniszen át az

öttusáig.

G. F.: Az 1920–30-as évektől Közép-Európában a sport, de mindenekelőtt a futball, az emberi értékrend egyik

lényeges eleme lett. Ugyanakkor ez egy szórakozási, szabadidő-eltöltési forma is volt. Nem volt olyan

valamirevaló meccs, ami után ne jött volna össze a csapat egy kocsmában, vendéglőben, ahol aztán egymást

cukkolva megbeszélték a részleteket. Ez a vendéglátó-ipari kultúra, amelynek Ön a koronázatlan királya

Magyarországon, hol kötődik össze ezzel a szórakozást is kereső sportolói magatartással?


F. M.: A világ megváltozott. Azelőtt mindenki szórakozásból űzte a sportot, a munkája mellett. A sportolókat

szerették az emberek, felnéztek rájuk. Egyes sportolóink nevét, így Puskás Öcsiét, a világban mindenütt

ismerték, az Amazonastól a bantu négerekig.

G. F.: Köztudott, hogy a sportolók szinte hazajárnak ide, az óbudai Régi Sipos vendéglőbe. Korábbi

vendéglőiben szintén otthon érezhették magukat. Ön megismerte ezeket a játékosokat. Milyen jellemző jut eszébe

a csodacsapat tagjairól? Sorolom a neveket!

F. M.: Grosics: Fekete Párduc. Buzánszky: a vidékről fölkerült ragyogó jobbhátvéd. Lóránt: a megbízhatóság

példaképe. Lantos: a „szürke eminenciás”. Bozsik: a csiszolatlan gyémánt. Ő talán nagyobb futballista volt, mint

az Öcsi. Ő tudta vinni a csapatot, és talán az egyetlen ember volt, aki még az Öcsire is befolyással volt.

Zakariás: ő volt a csapatban a Nemecsek. Budai II: a kiszolgálás mintaképe volt, ragyogóan tudott a vonal

mentén elmenni, s tudta, bárhol adja is be a labdát, ott érkezik négy világklasszis, a Kocsis, a Hidegkuti, a

Puskás és a Czibor. Kocsis: kiváló fejjátékos. Hidegkuti: ő volt az „Öreg”. Ő volt a legmegbízhatóbb.

Harmincéves kora előtt lett csak válogatott, s úgy debütált, hogy eredetileg a tribünön ült, onnan hívták le

játszani. Puskás: azt hiszem, ha egészséges lenne, ő tudná Magyarországot a leginkább népszerűsíteni. Czibor:

kiismerhetetlenül brillírozó, csodálatos képességekkel rendelkező futballista volt. Ez a csapat azért lehetett

aranycsapat, mert mindegyik játékos másban volt kiváló, de egyet akartak. Szerették a futballt, és győzni

akartak. Ám a sport már ilyen: csak az egyik csapat győzhet. A sors kegyetlensége, hogy nem adatott meg

nekik, hogy a vb-győzelemmel feltegyék a pályafutásukra a koronát.

G. F.: Érdekes, hogy Ön is úgy vélekedik, mint több kollégám, akik az 1954. évi vb-ezüstérmet nemzeti

tragédiaként, gyászként mutatják be. Én föl vagyok ezen háborodva! Hiszen másodikok lettünk! Ráadásul

mindenki, még a németek is azt mondták, hogy a magyar a legjobb csapat. Nem volt ez elég? Miért volt az a

hisztéria, hogy ezt a remek csapatot itthon alig fogadta valaki, a szurkolók sírtak. Nem igazságtalanság ez?

Hiszen a sport játék, nemcsak győzni, hanem veszíteni is lehet.

F. M.: Ebben Önnek igaza van. De a sport mégiscsak a győzelemre megy. A vb lett volna a beteljesülés.

Természetesen az emberek tudomásul veszik a vereséget. De nem lehet elmenni afölött, hogy amiért a fiúk

kimentek, az nem sikerült. Szemben a németekkel, ahol a győzelemnek óriási hatása volt. Egyrészt a háború

után ekkor hallhatta ismét a világ a német himnuszt, a Deutschland, Deutschland über alles-t. És ezután

kezdődött Németországban egy gazdasági felemelkedés is. S bár mindenki elismerte a magyar csapat

kiválóságát, még Fritz Walter is azt mondta, hogy Ferenc – nekünk csak Öcsi – a király, mégiscsak ők győztek!

G. F.: Amíg az 1950-es években a sport politikai szerepét túlhangsúlyozták, éppen az 1954-es vereség kiváltotta

elkeseredés hatására következtek az első népmozgalmak. 1956-ot nem lehet megérteni a vb elvesztése nélkül. De

térjünk vissza a sporthoz! Egy előző beszélgetésünkben azt mondta, hogy a szakemberképzést ma is fontosnak

tartaná. De hiszen a régi értelemben vett munkásosztály eltűnt már! Vagy csak megszűnt a képviselete?

F. M.: Erre a kérdésre egy viccel válaszolnék. Miért lett az MSZMP-ből MSZP? Mert már 1989-ben tudták,

hogy a munkással nem kell nekik foglalkozniuk. (Hiszen a párt nevéből ki is maradt a munkás szó!) Holott ma

is szükség lenne jó szakemberekre, villany-, vízvezetékszerelőre, lakatosra, kalaposra, cipészre, bőrdíszművesre,

szabóra, bognárra, kádárra stb.! Olyan, mint én, akinek a nagyapja 37 évig dolgozott kazánkovácsként, az igenis

a munkásokra figyel oda. Mert hiába vagyok én vendéglős, én prolinak érzem magam!

G. F.: Mit gondol a mai tömegsportról? Unokái sportolnak?

F. M.: Három unokám mindegyike sportol, bár kettő sérülés miatt abbahagyni kényszerült azt. Vagyis a

családban megmaradt a sport szeretete. A lányaim is szeretik a sportot, és a sportolókat is. Politikusaink nem

törődnek azzal, hogy a sport segít megőrizni az egészséget. Vagyis sokkal többet kellene áldozni az iskolai

sportra. Ott kezdődik minden. Már óvodában el kellene kezdeni a sportra való szoktatást. Gondoljunk csak

vissza a KISOK-ra, vagy az 1960-as évekből a KSI-re!

Az interjút lejegyezte: B. K.

2. Képek


1. SZABÓ Róbert

SZABÓ Róbert

A kapus

Grosics Gyula

Szabó Róbert: Egy pesti üzlet galériáján beszélgetőtársam Grosics Gyula olimpiai bajnok, világbajnoki

ezüstérmes. Hosszú labdarúgó-pályafutása alatt 86 alkalommal öltötte magára a nemzeti válogatott szerelését.

Több első osztályú klubban futballozott. Milyen emlékei vannak volt klubjaiban eltöltött éveiről?

Grosics Gyula: Tizennégy évesen szinte az utcáról kerültem be az akkor másodosztályú Dorog együttesébe.

Három évvel később már az NB I-be feljutott bányászcsapatból igazoltam a MATEOSZ gárdájához, amely egy

pesti középcsapat volt, de hamar megszűnt. Ezután a Honvéd következett, amely a maga korában a világ egyik

legjobb csapata volt. Ott sokszor tétlenségre voltam kárhoztatva a kapuban, de legalább közelről láthattam a

csapat mérkőzéseit. 1956 elején kényszerűségből lettem az NB II újoncaként felkerült Tatabánya kapuvédője,

ahol pályafutásom hét legszebb évét töltöttem el. Ott ízleltem meg a kapusjáték örömeit, ugyanis a klubomnál

óriási jelentősége volt a kapus teljesítményének, mert egy kapott vagy rúgott gól eldönthette a mérkőzés és a két

pont sorsát.

Sz. R.: A válogatott magyar labdarúgók között egyedül dicsekedhet azzal, hogy 1953 és 1962 között négy

alkalommal játszott az angolok ellen s mindegyik mérkőzés után a győztes csapat tagjaként vonult az öltözőbe.

Kérem, idézze fel olvasóinknak, miként készültek fel olimpiai bajnokként, ötven évvel ezelőtt a londoni

mérkőzésre?

G. Gy.: London előtt idehaza a svédekkel mérkőztünk. 2:2 volt az eredmény, elég gyengén játszottunk, ennek

aztán idehaza igen rossz visszhangja lett. A mérkőzésünket megtekintő Walter Winterbottom angol szövetségi

kapitány pedig kijelentette, hogy az angol válogatott négy-öt góllal fog győzni ellenünk. Nem tett jót

lelkiállapotunknak ez a kijelentés! A francia vonatút és a párizsi bemutató mérkőzések némileg elfeledtették

velünk az angliai mérkőzés tétjét.

Sz. R.: Milyen hangulatot tükrözött a meccs előtt a magyar csapat öltözője?

G. Gy.: Elég feszültek és idegesek voltunk. De aztán Puskás Öcsi kikémlelt az angolok velünk szemben levő

öltözőjébe s megnyugtató hírekkel jött vissza: „Gyerekek, nem kell ezt komolyan felfogni, ezek legalább

annyira idegesek, mint mi vagyunk.” Ezt tükrözte a kivonulásuk is, amikor észrevettük, minden angol

játékosnak mozgott a szája, idegességüket rágógumival igyekeztek palástolni. Nagyon jól kezdtünk, Hidegkuti

Nándi gólja az első percben nagy szerepet játszott abban, hogy megnyugodtunk. Hamar kiderült, hogy az

angolok 1:1-es egyenlítése ellenére a két csapat között klasszis különbség van. A svédek elleni játékhoz képest

sokkal jobban játszottunk, a Bozsik–Hidegkuti–Kocsis–Puskás négyszög kiválóan muzsikált.

Sz. R.: Kétgólos előnnyel vonultak pihenőre. Mi történt az öltözőben?

G. Gy.: Csend volt az öltözőben, 4:2-es vezetésünk ellenére még célozgatni sem célzott senki arra, hogy a

mérkőzés magyar győzelemmel zárul. Olyan hangulat volt, hogy meg kell nyerni a mérkőzést, de ehhez a

második félidőben további gólokat kell még rúgni. Nem volt hurráhangulat, az nem is volt jellemző arra a

csapatra. Nálunk mindig a mérkőzés végén, az eredmény birtokában történt az érzelmi ünneplés.

Sz. R.: Mikor érezték biztosnak a győzelmet?

G. Gy.: Azt hiszem, a hatodik gólunk után. De az angolok még ilyen előnyünk mellett sem álltak le, éppolyan

lendületesen játszottak, mint ahogy elkezdték. A csatársorban Matthews ragyogóan cselezett, a beadásokat

szorgalmazta, amelyek révén az angolok gyakran teremtettek veszélyes helyzetet a kapunk előtt.

Sz. R.: Milyen élményei vannak a mérkőzés lefújásáról? Mi történt a banketten?

G. Gy.: Ez emlékezetes volt. A Wembley-ben volt a bankett, amelyen részt vett az Angol Labdarúgó-szövetség

90 éves lordja, tiszteletbeli elnöke is. Soha nem felejtem, felállt s azt mondta, hogy üdvözlöm az Osztrák–

Magyar Monarchia küldötteit. Erre oldalba bökték, hogy az már megszűnt, ekkor zavartalanul folytatta:

üdvözlöm a magyar csapat tagjait és vezetőit. A meccs végén, amikor felöltözve elhagytuk az öltözőt, már


leszállt a köd. A bankett végére olyan sűrű volt már, hogy nem tudtunk busszal visszamenni a szállodánkba. A

tejszerű derengésben már egy méterre sem láttunk, ezért egymás kezét fogva botorkáltunk le a pályához közel

lévő metróállomáshoz, s földalattival mentünk a szállásunkra.

Sz. R.: Hogyan fogadták idehaza a londoni győzteseket?

G. Gy.: A szurkolók és a csapat között sajátos kapcsolat alakult ki, ami azóta is megismételhetetlen. Azokban

az években, amikor idehaza a gazdasági és politikai helyzet nyomasztó volt, néhány kilencven percen keresztül

a csapat valamiféle identitásérzést tudott adni a magyarságnak idehaza és külföldön. Egyfajta érzelmi-hangulati

túltöltöttséget adtunk, az emberek azt mondták, hogy nem a válogatott győzött, hanem legyőztük mi, a 10

milliós kis nép a világhatalmat! A közösség a sikert a magáénak tekintette. Ezt számomra az is igazolja, hogy az

elvesztett svájci vb-döntő után a vereség ürügyén a fővárosban tömegtüntetés kezdődött, amely aztán egy a

rendszer elleni tömegtüntetésben csúcsosodott ki. A szurkolók a nemzethez való kötődést a 90 percek alatt élték

ki, a magyarságtudatnak ez a megnyilvánulási formája más események kapcsán, a mindennapi életben akkor

nem volt lehetséges. Hiszen a Himnuszt nem hallhattuk, zárt körökben lehetett csak énekelni.

Sz. R.: Miként használta fel a sportot a politika, milyen szerepet játszott ebben a sokat emlegetett MHK-

mozgalom?

G. Gy.: A labdarúgás a rendszer népszerűsítésének fontos eszköze lett. Az elért eredményeinket, a helsinki

olimpia dicsőséglistáját a rendszer kisajátította, mondván: a szocializmus ilyen sportembereket nevel. Az MHK-

ban is az élsportolók voltak a reklámemberek. Egyes esetekben részt vettünk országos MHK-versenyeken is, de

azok még a mi közvetítésünkkel sem hozták meg azt az eredményt, amire fel kívánták használni.

Sz. R.: Véleménye szerint miért a sport számított az 1950-es években a társadalmi felemelkedés lépcsőfokának?

Milyen előnyökkel járt abban az időben Magyarországon, ha valaki futballsztár volt?

G. Gy.: A „vasfüggöny” mögött a magyar fiatalok számára az egyetlen kitörési lehetőség csak a sportban

mutatkozott. Figyelembe kell venni az akkori politikai-gazdasági helyzetet is, amiben éltünk, a világ

kettéosztottságát. Nyugatra a határ szinte teljesen le volt zárva, diplomáciai-külkereskedelmi elszigeteltségben

éltünk a világ nyugati felétől, oda hivatalosan csak a sportolók utazhattak.

Aki nem élte át az akkori évek jegyrendszerét, a kenyér- és húsfejadag-rendszert, az nem tudja elképzelni, mit

jelentett számunkra, hogy az élsportolók korlátozás nélkül, jegy nélkül vásárolhattak élelmiszert! Az akkori

helyzethez viszonyítva és az akkori átlaghoz képest óriási előnyt jelentett, hogy térítés nélkül, minőségi állami

lakáshoz juthattunk. Az A-válogatott tagjai a berni döntő elvesztéséig, tehát amíg a rendszer elvárásainak

megfelelően az eredményeket hoztuk, hetente élelmiszercsomagot kaptak, amiben cukor, tea, valamint olyan

élelmiszerek voltak – banán, narancs, téliszalámi –, amelyeket a boltban az átlagpolgár sohasem láthatott. Ha

mélyebben belegondolok, valahogy ez az egész ránk nézve is olyan megalázó volt.

Az interjút készítette: Sz. R.

2. Képek


1. SZABÓ Róbert

SZABÓ Róbert

A hátvéd

Buzánszky Jenő

Szabó Róbert: Szemben ül velem Buzánszky Jenő, aki 49 alkalommal volt az ötvenes évek futballválogatottjának

tagja, olimpiai aranyérmes, a svájci világbajnokság ezüstérmese. Kérem, mesélje el olvasóinknak, mit jelentett

az Ön idejében egy vidéki fiatalember számára a magyar nemzeti bajnokságban szerepelni?

Buzánszky Jenő: Egyszerű dombóvári géplakatos szüleim voltak. Szülővárosomban szakedzőtől sajátítottam

el 12-13 éves koromban a labdarúgás alapjait, s a helyi csapatban kezdtem el labdarúgó-pályafutásomat. Később

szerencsés fordulat révén a Pécsi VSK-ban fociztam, amely magasabb osztályban szerepelt. Amikor ottani

edzőmet, Szabó Pétert az akkor első osztályú Doroghoz hívták trénernek, engem, aki akkor még a csatársorban

szerepeltem, leigazolt a bányászcsapat. Elmondhatom, hogy a Doroggal csúcslehetőséget kaptam, mert NB I-es

játékos lehettem. Két évvel később, amikor a hátvédposzton lévők kiöregedtek, csapatomban csatárból hátvéd

lettem.

Sz. R.: Hogyan történt az ifjú tehetségek felfedezése?

B. J.: Akkor minden első osztályú játékos válogatott akart lenni. Engem egy szakszervezeti válogatott tiranai

vendégjátékán nyújtott teljesítményem alapján ajánlott Király Tivadar, a küldöttség vezetője Sebes Gusztáv

figyelmébe. 1950 nyarán az osztrákok ellen már a válogatott keret tagja voltam. Bemutatkozásomra 1950

novemberében Szófiában került sor. Eléggé megilletődött voltam, ráadásul szinte egyedüli vidéki civilként

futottam ki a többiekkel a zöld gyepre. Hamar sikerült gyökeret vernem a válogatott csapatban, de ehhez meg

kellett szereznem a többiek megbecsülését is. Emberileg, szellemileg és játéktudásban kellett bizonyítanom,

kellett magamat elfogadtatnom társaimmal. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a jó átlagteljesítmény alatt

játsszak. A hátvédsorban a gyorsaságom mellett az is segítségemre volt, hogy hátvédként is csatár- fejjel tudtam

gondolkodni.

Sz. R.: Mit jelentett a sport az Ön korosztálya számára?

B. J.: A második világháború után a sport, ezen belül a futball mint a legnagyobb tömeget vonzó

tömegszórakoztató eszköz, fontos szerepet töltött be a társadalomban. A válogatott sikeres eredményei alapján

érezték a nézők azt, hogy érdemes magyarnak lenni. Fontos volt azért is, mert az elért eredmények önbizalmat

és identitást adtak az embereknek, olyan valamit, amit máshol abban az időben nem kaptak, kaphattak meg. A

sportnak ezt a szerepét az állam is hamar felismerte, s ezért az eredményes felkészülés érdekében megépítette a

tatai edzőtábort.

Sz. R.: Milyen anyagi lehetőségeket nyújtott akkor egy élvonalbeli labdarugócsapat?

B. J.: Dorogon mindenkinek munkahelye volt, ahol a játékosok napi négy órát dolgoztak. Délután volt az

edzés. 1800 forint fizetést kaptunk, a válogatottban 3000 járt a győzelemért, a döntetlen a felét érte. Mivel a

bányászat kiemelt ágazat volt, mint bányaalkalmazottak, mi is kaptunk 58 mázsa ingyen szenet s egy vasárnapi

műszakot is elszámoltak részünkre. Az a környék, ahol most is lakom, akkor a bányához tartozott. Az egyesület

a lakáshoz jutást is segítette oly módon, hogy nősülésemkor a bányakolónián egy szoba-konyhás lakásba

költözhettem be. Ma már természetesen nagyobb lakásban lakom. De el kell mondanom, hogy a mi időnkben mi

azért futballoztunk, hogy nyerjünk, a prémium csak „kísérőzene” volt. A válogatottban a prémium összege nem

is volt ismert. Mindig attól függött, hogy az adott mérkőzésnek mekkora volt a jelentősége. Európai visszhangja

pedig a nyugati országokkal való találkozóknak volt.

Sz. R.: Az ötvenes évek futballválogatottjának nevét a sikerekhez, a világra szóló diadalokhoz kötik. Ugyanakkor

negatívumként nemcsak a foci, hanem az akkori élsport egészének megítélésekor meg szokták említeni az

élsportolók „üzletelését”. Hogyan emlékszik vissza erre?

B. J.: Valóban voltak ilyen jelenségek, de ezekre csak az 1952-es olimpia után került sor. A politika tudta,

olyan lehetőségeket kell biztosítania, hogy az élsportolóknak ne legyen kedvük nyugatra menni. Például az

1952-es olimpiai eskütétel után minden olimpikon hetente élelmiszercsomagot kapott, amiben 20 dkg

krumplicukor, 20 deka téliszalámi, 1 csomag vaj, 15 dkg sajt, egy tábla svájci csoki, két narancs vagy banán


volt. Több-kevesebb „szajrét”, órát, nylonharisnyát, zsilettpengét, kávét – de üzemeknek alkatrészeket is! –

lehetett behozni a válogatott győzelme esetén, a hatóságok ilyenkor bizonyos mértékig behunyták a szemüket.

Klubszinten azok a csapatok tudtak ilyen lehetőségeket kihasználni, amelyek gyakran utaztak külföldi túrára,

ilyen akkor kettő volt, a Honvéd és az MTK.

Sz. R.: Mit jelentett az Önök számára a londoni diadal, az Anglia elleni győzelem?

B. J.: 1953 novembere előtt három csapatot emlegettek a világ legjobbjai között. Brazíliát, Angliát és a magyar

csapatot. Mi ezt a csapatot vertük meg, s a 6:3-mal felrepültünk a világ tetejére. A londoni mérkőzés előtt a

meccsnek mi nem tulajdonítottunk akkora jelentőséget. Persze drukk volt bennünk, mert oda mentünk, ahol az

európai labdarúgást kitalálták. A mérkőzés előtti szorongásunk a pályára lépéssel megszűnt, mindez csak az első

labdaérintésig, az alibipasszig tartott, azután megnyugodtunk, a feszültség elmúlt. A csapat ezzel az

eredménnyel örök megbecsülést szerzett magának. Az Anglia elleni győzelemmel a futballban a korábban

egyeduralkodó WM-rendszert is megsemmisítettük. Idehaza a fogadtatásokból azt éreztük, hogy az egyszerű

emberek is magukénak érezték a győzelmünket. Diadalunkat megkülönböztetett tisztelettel fogadták.

Sz. R.: Köszönjük, hogy időt szakított beszélgetésünkre.


2. Képek


1. HORVÁTH Zsolt

HORVÁTH Zsolt

A „Cucu”

Bozsik Józsefről Bozsik Péter

Horváth Zsolt: Bozsik József az 1950-es években az egyik „kedvenc” sportoló volt; hivatásos katonatiszt,

propagandakiadványok szereplője, 1953-tól országgyűlési képviselő. (A Honvéd csapatával engedély nélkül egy

dél-amerikai túrán vett részt, ezért idő előtt le kellett mondania mandátumáról.) Ő és a családja hogyan élte

meg az élsportolóságot?

Bozsik Péter: Hogy az ötvenes években mit jelentett élsportolónak lenni, erről személyes élményem

természetesen nincs. A családban beszélgetve, a legendákat hallva úgy gondolom, édesapám számára a sport

kiugrási lehetőséget biztosított. Az ötvenes években, tíz évvel a háború után, amikor hatalmas szegénység volt

még az országban, ezeknek a szegény gyerekeknek, akik még tán iskolába sem jártak, a sport egy kitörési

lehetőség volt. Amikor sok gyerek a rongylabdát rúgta, az intézőnek csak ki kellett sétálnia a grundra, rábökött

tíz-húsz gyerekre, és már meg is volt a kölyökcsapat. Természetesen nem csinált közülük mindenki karriert, de a

legjobbak az akkori körülmények között kiemelkedően jó életszínvonalon élhettek. Édesapám például Puskás

Öcsivel együtt 22 évesen Kispesten vaskereskedést nyithatott. Igaz, ez aztán, ha jól tudom, hamvába holt*, nem

voltak üzleti zsenik. Inkább a futballal törődtek.

A válogatott játékosoknak tehát megvoltak a kiugrási lehetőségeik. Pályafutásuk alatt népszerűek voltak, relatív

jómódban éltek. A legtöbb játékos esetében ez a kiemelkedő életmód, a karrier ott tört meg, amikor abbahagyta

az aktív sportolást. Szűkösek voltak a lehetőségek, nem lehetett maszekolni, vállalkozni, pénzt befektetni.

Hozzáteszem, ez abban az időben még Nyugaton sem működött úgy, ahogy ma, sokkal kevesebb pénz volt a

labdarúgásban.

H. Zs.: Mit jelentett mindez egzisztenciálisan a Bozsik család számára?

B. P.: Apám volt a családfenntartó. Pista bátyja fiatalon meghalt, így korban is ő következett, ő gondoskodott a

szüleiről. 1957-ben az illegális dél-amerikai túrájukról is a család miatt jött haza, pedig kapott ajánlatot az

Atletico Madridtól. Talán félt attól, hogy meghurcolják az itthoniakat, ha Spanyolországban marad.

A szüleinek ő biztosított megfelelő otthont. A testvérei is hálával emlegetik, sokat köszönhettek neki. Emellett

arra is volt lehetősége, hogy amíg meg nem nősült, külön „legénylakást” tartott fenn. Nem élt látványosan nagy

lábon, csak szolidan, diszkréten, de szerette az életet. Én szerencsésnek mondhatom magam, hiszen

beleszülettem a felső nem is tízezerbe, hanem ezerbe. Gyerekként is érzékeltem, hogy édesapám olyan

körülményeket biztosított a családjának, amik abban az időben nem voltak mindennaposak. Abban, hogy meg

tudta teremteni az egzisztenciáját a játékos pályafutása végén, komoly szerepe volt a Kígyó utcai üzletnek, ami

édesanyám nevén működött ugyan, de nyilvánvalóan kellett hozzá, hogy édesapám százszoros válogatott,

olimpiai bajnok, vb-ezüstérmes volt. A sportkarrier során kialakult a kapcsolatrendszere a sportvezetőkkel, adott

esetben az állami vezetők némelyikével is. Ezeket a kapcsolatokat nem kellett különösebben igénybe venni,

legalábbis nem tudok róla. Egy dolgot feltétlenül ki kell még emelnem: gyakorlatilag akkor utazott a családjával

együtt Nyugatra, amikor csak akart, amit a rendszerváltozás előtt kevesen mondhattak el magukról.

H. Zs.: Az 1950-es években megjelent propagandaanyagok, cikkek róla írva egy öntudatos, baloldali

munkáscsaládot mutatnak be.

B. P.: A közeg, ahol édesapám családja lakott, munkásnegyed volt. Klubja, a Kispest is, amíg nem lett a

Néphadsereg egyesülete, egy szegény munkáscsapat. Arról nem tudok, hogy nagyszüleim a földalatti mozgalom

tagjai lettek volna. De a közeg, ahol éltek, biztosan baloldali gondolatokat erősített bennük. A gyerekeknek, így

apámnak is, már egészen fiatalon dolgozniuk kellett, ő kifutófiúként járult hozzá a család megélhetéséhez. Ez

abban az időben, azt hiszem, nem volt ritka. A munka mellett természetesen, amikor csak ideje volt, focizott.

1947-ben a válogatottba is bekerült, ettől kezdve végképp a futball került az első helyre. Édesapám nemigen

politizált, a játék érdekelte. Nekem erről nincsenek emlékeim, mert szüleim hermetikusan elzártak a politikától.

Nálunk ez szigorúan tabu volt. Közéleti szerepet, amire kijelölték korábban, 1956 után nem vállalt.

H. Zs.: Egy 1954-ben kiadott brosúra szerint 1944-ben Bozsik József katonaszökevény bátyjával együtt vidéken

bujkált, és alig tudtak megmenekülni a nyilasok elől.


B. P.: Hozzám ez úgy jutott el, hogy Kispesten kapták el őket, valahol a lakásuk környékén az oroszok.

Málenkij robot volt a cél, de sikerült lelépniük.

H. Zs.: Ez az eset nemigen illik a képbe. A fenti füzet egy másik történetet említ 1945-ből. A harcok elültével a

fiatalok nekiállnak rendbe tenni a Kispest pályáját. Odalép hozzájuk egy szovjet szakaszvezető, és csokoládéval

kínálja, majd amikor megérti, hogy Jóska haza akarja vinni a testvéreinek, egy egész táblát vesz elő a zsákjából.

B. P.: Hallottam olyat is, hogy a kispesti pálya pincéjében, a szertárosnál, vagy tán Szűcs Nándi bácsinál, az

intézőnél rejtőztek el, amíg az oroszok el nem vonultak.

H. Zs.: Egy korábbi interjúban fogalmazta meg azt a véleményét, hogy a rendszernek sokkal nagyobb szüksége

volt Bozsik Józsefre, mint Bozsik Józsefnek a rendszerre.

B. P.: Úgy gondolom, a mindenkori rendszernek a kiemelkedő személyiségekre mindig szükségük van. Az

1950-es években embereket el lehetett rakni a süllyesztőbe, de bölcsebb a kirakatba rakni, és reklámként

felhasználni őket. A rendszer felismerte a futballban rejlő reklámlehetőséget, hiszen az „aranycsapat” hat éven

keresztül egy vereséggel osztotta a világot. Ez állt édesapám képviselősége mögött is.

H. Zs.: Az 1953-as parlamentet valóban az MDP-központban állították össze, pontosan meghatározva, hány

élmunkás, esztergályos, lakatos, vájár, mozdonyvezető, hány bajszos-csizmás téeszelnök, mennyi fejkendős

parasztnéni, szövőnő, és mellettük a haladó értelmiség mely képviselői kaphatnak helyet benne. Az idealizált

társadalomképbe illeszkedett a sport egyik reprezentánsa is, aki egyúttal hivatásos katonatiszt, az államilag

leginkább támogatott egyesület tagja. Érdemi munkára, felszólalásra aztán már nem volt szükség. Talán ez a

felemás szerep volt az oka annak, hogy később tabu volt a családban a politika? Óvni akarták?

B. P.: Édesapám visszavonulása után is kirakatban volt, százszoros válogatott, a Honvéd edzője, szövetségi

kapitány. Óvatosan kellett élni az életét, nem cselekedhetett elhamarkodottan... Gyerekfejjel nem érdekelt a

politika, nem szembesültem ezzel, de felnőttként egyáltalán nem lepődöm meg azon, hogy úgymond burokban

neveltek. Én is mint kis Bozsik, állandóan szem előtt voltam, hát még édesapám, akit az egész ország ismert.

H. Zs.: Mi volt a véleménye arról, hogy az aranycsapat játékosai visszavonulásuk után korántsem kerültek

valamennyien gondtalan anyagi helyzetbe?

B. P.: Nem nyomorgott senki. Abból a csapatból többé-kevésbé mindenki megtalálta a számítását. Talán Öcsi

bácsival kapcsolatban mondta, hogy nem került a pályafutása befejezése után olyan anyagi helyzetbe, ami

lehetővé tette volna élete végéig a gondtalan, kényelmes életet. A beszélgetés elején is említettem, akkoriban

nemcsak itthon volt gond a játékosok pályafutásuk utáni érvényesülése, hanem külföldön is. Édesapám

szerencsére nagyon okosan, nagyon diplomatikusan kihozta a maximumot a kor adta lehetőségekből.

H. Zs.: Civilként sikeres volt, az egyik legsikeresebb az egykori játékosok közül. Nem mondható ez el az edzői

működéséről.

B. P.: Már akkor szenvedett a magyar futballközegben. Ő abszolút profi játékos volt, a szónak nem az anyagi, a

megélhetési profizmus értelmében, hanem mentalitásában. Nagyon vigyázott a fizikai állapotára, rendkívül

céltudatos volt, hatalmas akaraterővel rendelkezett. Edzőként már a hatvanas években ütközött egy-két akkori

sztárjátékossal, mert nem azt nyújtották, amit ő saját magával szemben megkövetelt. Az, hogy a magyar futball

ma ott tart, ahol, az 1960-as években kezdődött. Miután felállt a kispadról, továbbra is kijártunk a Honvéd-

meccsekre, a lépcsőn, a korlátnál állt, mint egyszerű elnökségi tag, elmondta a véleményét, amit vagy

meghallgattak, vagy nem. Hosszú szünet után, 1974-ben, Kutas Pista bácsi MLSZ-elnök kérésére, szövetségi

kapitányként kapcsolódott be ismét a futballba, amikor kétszer is megismétlődött az, ami korábban

elképzelhetetlen volt, hogy a magyar csapat lemaradt a tizenhat csapatos világbajnoki döntőről. Az első meccs

után infarktust kapott, amiből még felépült, de sajnos ez az újbóli szerepvállalás vetett véget az életének.

Az interjút készítette: H. Zs.

* Az üzletet az 1940-es évek végén államosították. (A szerk.)

2. Képek


1. A csapatkapitány

A csapatkapitány

Puskás Ferenc

„1927 áprilisában születtem Kispesten, ami akkor még csak egy Budapesthez tartozó falu volt, nagyon szerény

házakkal. A családom egy picike lakásban élt, [...] nagyon közel a Kispest pályájához. [...]

A környező utcákban nyüzsögtek a gyerekek. Nem volt nagy különbség köztünk. Mindenki szegény volt, s a

szülők közül csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy játékokat vegyenek. Ám a foci fantasztikus és

olcsó mulatságot jelentett számunkra. Anyám később azt állította, hogy amint felálltam – lehettem vagy tíz

hónapos –, már belerúgtam a labdába. [...]

Mi, a környékbeli srácok mindig együtt voltunk napkeltétől napnyugtáig. [...] minden időnket a grundon

töltöttük. Egész Budapest tele volt akkoriban a „mienkhez” hasonló üres telkekkel, s ezeken temérdek kölyök

futballozott. Nem mindig volt cipőnk, előfordult, hogy mezítláb játszottunk. Gyakran igazi labdánk sem volt, s

ha másra nem futotta, valaki csinált egy rongylabdát vagy loptunk valahonnan egy kicsi teniszlabdát. Ehhez

tudtunk hozzájutni. Csapatokat alkottunk és áthívtunk más utcákból jött gyerekeket ellenfélnek. Nagyon komoly

csaták voltak ezek, a játékban nem ismertünk tréfát. Mindenki úgy hajtott, mintha az élete függne a

győzelemtől. Vagy még több: a csapat, a grund, a barátok becsülete. [...]

Ahogy cseperedtünk, egyre közelebb kerültünk a kispesti futballklubhoz. Bármit elvállaltunk, amivel

segíthettünk, csakhogy a pályán, az „igazi futball” közelében lehessünk. Pucoltuk a cipőket, gereblyéztük az

akkor még földes pályát, ilyesmi. Cserébe délutánonként kölcsönkaptunk egy igazi futball-labdát, ráadásul

ingyen bemehettünk a nagycsapat első osztályú bajnokijaira. [...]

A kispesti klubban több olyan futballszerelmes volt, aki járta a grundokat, s figyelte a kissrácok játékát. [...]

Mi, kölyökjátékosok, nemcsak a bajnoki meccsekre mehettünk be ingyen, de megnézhettük a profik edzését is.

És ahogyan ezt a gyerekek teszik, azonnal megpróbáltuk utánozni, amit tőlük láttunk. Az igazság az, hogy így

tanultuk a legtöbbet, már akkor is, mielőtt leigazoltak volna bennünket. Aztán mikor a kölyökcsapat tagjai

lettünk, már volt edzőnk is. [...]

Úgy tizenkét éves koromig elég kicsi voltam, de aztán elkezdtem nőni. Mindig is erős voltam és gyors, sokat

szaladtam. [...]

A klub gondolt ránk, minden edzés után kaptunk egy pohár tejet és egy nagy karéj vajas kenyeret, hogy

erősödjünk. Imádtunk focizni, imádtuk a klubot. [...] Az ország egyik legjobb ifjúsági csapata volt a miénk,

százharminc-száznegyven gólt is berámoltunk szezononként. Majdnem mindegyikünkből első osztályú játékos

lett, ami ritkaság, sőt, Cucuval [Bozsik József] ketten még a válogatottban is szerepeltünk. Mi nemcsak

csapattársak, hanem nagyon jó barátok, már-már testvérek is voltunk, mindenben segítettük egymást a pályán és

azon kívül is. [...]

Kérdező: Puskás 1943-ban, tizenhat évesen debütált a Kispest első osztályú profi csapatába.

[...] tulajdonképpen nagyon szerencsés voltam, hogy fiatal korom miatt nem kaptam behívót. Bizonyos

értelemben a foci védett meg a háború borzalmaitól. Annyira lekötött a játék, hogy sokszor megfeledkeztem a

bajokról. Visszatekintve, pontosan tudom, hogy milyen sokat köszönhetek ezért is a labdarúgásnak. [...]

A klub nagyrészt – ahogy ma nevezik – szponzoroktól, az akkori mecénásoktól függött, akik egyáltalán nem

voltak gazda üzletemberek, mint manapság. Köztük volt a helyi szabó, aki a mezeket és a melegítőket készítette

a klubnak, a helyi cipész, aki a futballcipőket csinálta, egy közeli étterem tulajdonosa, ahol kedden és

csütörtökön ehettünk edzés után, a helyi hentes, aki húst adott a játékosoknak és így tovább. [...]

A klubban, a játékosok között úgy éreztem magam, mintha egy nagy családban lennék. Egészen más volt akkor,

mint ahogy ez manapság működik. Úgy tűnik, a mai játékból kiveszett az igazi barátság. Megváltozott a világ. A

játékosok edzenek, elvégzik a munkájukat, utána hazamennek. Igen, a munkájukat – ez a lényeg! Az én időmben

edzés után sokszor együtt maradtunk. Beszélgettünk, viccelődtünk, fröccsöztünk, megettünk pár szál kolbászt.

[...]


Kérdező: 1945 nyarán, augusztus 19-én és 20-án került sor Budapesten a háborút követő első két válogatott

mérkőzésre [az osztrákokkal]. Puskás akkor játszott először a válogatottban. [...] [1947. májusban] Torinóba

utazott a csapat, a világbajnoki cím védőivel, az olaszokkal játszott.

Torinóban három:kettőre kikaptunk az olaszoktól. [...] Nemcsak ezért emlékszem a negyvenhetes torinói útra,

hanem főleg azért, mert mérkőzés után fantasztikus összeget, százezer dollárt ajánlottak, ha a Juventushoz

szerződök. [...] Hatalmas összeg volt ez egy olyan fiatal embernek, mint én, de valójában nem voltam abban a

helyzetben, hogy komolyan mérlegelve az ajánlatot, szabadon döntsek. Nem is az volt a gond, hogy nem

hagyhattam el az országot – akkor valószínűleg még meg lehetett volna tenni –, de itt kellett volna hagynom a

szüleimet, a nővéremet és a rokonaimat. Azért sem volt ez egyszerű döntés, mert a családunk német,

pontosabban sváb származású volt, és a háború utáni légkörben mindenki félt a megtorlástól. Attól tartottam,

esetleg kitelepítik őket, vagy más módon büntetik meg szegényeket. Az én budapesti jelenlétem ezt szinte

kizárta, így aztán bármennyire is vonzott Olaszország s csábított a pénz, nemet mondtam. [...]

Jól emlékszem arra az 1949-es döntésre, melynek értelmében államosították a futballklubokat. A valós helyzet

az volt, hogy a privát szektor már nem tudta fenntartani őket – mivel az tulajdonképpen nem is létezett. Először

pánikhangulat lett úrrá úgy a kis, mint a nagy egyesületeken, mert bizonytalan helyzetbe kerültek és további

sorsukat senki nem látta előre. A szocialista táborban tipikus megoldás volt, hogy a klubokat különböző

minisztériumok, szakszervezetek, üzemek, bányák és állami intézmények támogatták. [...]

Mire a kiszemelt játékosok a Honvédhoz kerültek, talán a világ legjobb csapatává váltunk. [...] Más sportolókkal

együtt a hadsereg sportszázadába helyeztek el minket. Először megpróbáltak valamiféle szigorú rendet ránk

kényszeríteni. Az első három hónapot a laktanyában töltöttük és egyenruhában alaki gyakorlatokat tartottak

nekünk. [...] körülbelül egy év után minden gyakorlatozás abbamaradt, sőt minket kiraktak a laktanyából. Én

lettem a focisták tulajdonképpeni szóvivője – legalábbis a honvédosoknak –, ha bármi probléma adódott, azt én

beszéltem meg a katonai vezetőkkel. [...]

A gyakorlatban képtelenség volt minket katonai fegyelemben tartani. Feletteseink odavoltak a fociért és ezért

nyugodtan elnézték a stiklijeinket. [...]

Kérdező: 1952, a helsinki olimpia éve. Az akkor már több mint két éve veretlen nemzeti tizenegy számára az

olimpia jó lehetőséget kínált arra, hogy az egész világgal elismertesse nagyszerűségét.

Sokat utaztunk az olimpia előtti télen, ami egyben azt is jelentette, hogy egész évben játszhattunk. [...] Mint az

álom, úgy játszottunk az elődöntőben. Fájdalmas lehetett a svédeknek, hogy ilyen jó formában találkoztunk

velük. [...] A [döntőben a] jugoszláv gárda kitűnő volt, de mi még jobban játszottunk azon a napon. [...]

Gyönyörű volt az út hazafelé Helsinkiből. Vonattal utaztunk, együtt a többi sportolóval, akik közül sokan

nyújtottak kiváló teljesítményt a világ legjobbjai között. Miután elhagytuk Prágát, a magyar határ felé közeledve

egyre gyakrabban állt meg a vonat. Ezrek és ezrek ünnepeltek minket, amerre csak elhaladtunk. A Keleti

pályaudvaron hihetetlen látvány fogadott bennünket. Körülbelül százezer ünneplő tolongott a környező

utcákban. [...] A gyorsan elkészült emelvényekről beszédek hangzottak el és zúgott a taps, amint csak feltűnt

valamelyikünk arca a vonatablakban. [...]

[Az angolok elleni 1953-as mérkőzésből] életem legkedvesebb gólja lett a harmadik, a hátrahúzós. Mindenki azt

hitte, hogy ez begyakorolt mozdulat, de ez nem igaz. Egyszerű reflexmozdulat volt. [...] A játékom nem volt tele

trükkökkel, az egyszerű megoldásokat szerettem, a gyors, szimpla mozdulatokat. Mindenkinek nagyon tetszett

ez a gól – valószínűleg ez az, amire a legtöbben emlékeznek –, de az igazság az, hogy kénytelen voltam gyorsan

cselekedni, különben Billy Wright elgázolt volna. [...]

Úgy hiszem az első érzés, amely tudatosult bennünk a mérkőzés után, a meglepődöttség vagy az elégedettség

volt. Főleg, ha a minket gyakran kritizáló hazai újságírókra gondoltam, akik valószínűleg lázasan verték az

írógépet. Nem volt egyszerű megverni az angolokat. Rengeteget kivett belőlünk a kilencven perc. [...]

Budapesten csodálatos volt a fogadtatás. Több mint egymillió ember hömpölygött a Keleti pályaudvar körül.

Párt- és sportvezetők mondtak beszédeket, az egész nemzet együtt ünnepelt. Bár mind fáradtak voltunk és alig

vártuk, hogy a családunknál legyünk a hosszú út után, nagy-nagy büszkeséget éreztünk azért, mert ennyire jól

játszott a csapat. Én csapatkapitányként különösen [boldog voltam]. [...]

Forrás: Egy legenda életre kel. Puskás Ferenc életregénye. Bp., 1998. R. Taylor művét átdolgozta és fordította:

Dénes Tamás és Jamrich Klára


2. Képek


1. SZABÓ Róbert

SZABÓ Róbert

A jobbszélső

Sándor Károly

Szabó Róbert: A régi futballszurkolók kedvenc Csikarja, a fiataloknak már Sándor Károly hetvenötszörös

magyar válogatott nagyon népszerű focista volt a hazai futball legragyogóbb időszakában, az 1950–60-as

években. Most abból az alkalomból kerestük meg, hogy segítségével felidézzük azt, hogyan kötődött pályafutása

az évszázad mérkőzéséhez. Kérem, mondja el az ifjabb nemzedékhez tartozó olvasóinknak, milyen körülmények

között szerződött le az MTK- hoz?

Sándor Károly: 16 évesen még a Szeged melletti Móraváros kiscsapatában játszottam. A pályának kemény

volt a talaja, a tribünje és a kerítése hiányzott. Engem, aki akkor a pálya mellett laktam, abban az időben

kielégített az, hogy mint a csapat legjobb játékosának, 40-es focicipőt tudtak adni. Egy gumigyárban dolgoztam.

Rossz körülmények között működő munkásklubhoz tartoztunk, ahol fennmaradásunk anyagi terheit a szurkolók,

a módosabb drukkerek, a molnár, a kocsmáros vacsorái biztosították.

Az én korosztályom részére, akik futballoztak, a foci volt az egyetlen kitörési lehetőség, s azt én ki is

használtam. Akkor még gyakran rendeztek ifjúsági mérkőzéseket, ahol a kiválasztott tehetséges vidéki és a

fővárosi fiatalok egymás ellen játszottak. Így kerültem be én 18 évesen a vidék válogatottjába az Üllői úton

rendezett találkozón. (Ez 1947-ben volt, amikor a stadion túlterhelt és elöregedett fatribünje mérkőzés közben a

nézőkkel együtt leszakadt.) A meccsen olyan jól szerepeltem, hogy a Budapest válogatottjába is beajánlottak.

Több fővárosi és helyi felsőbb osztályú klub is megkereste egyesületemet, mert le akartak szerződtetni. Végül az

MTK-val egyeztek meg. A fővárosiak vállalták, hogy bekerítik a pályát és egy 150 fős fatribünt építenek, én az

átigazolásomért egy öltöny ruhát kaptam. Budapestre kerülésemig még nem laktam jól, félcipőm, nyakkendőm

nem volt, tájszólásban beszéltem. Engem hamar megszédített a főváros, szerelmese lettem az itteni életnek.

Szerencsémre Bukovi Marci bácsi, az edzőnk pártfogásába vett s a helyes irányba térített. Jobbszélső lett a

posztom. A beilleszkedés az első csapatba eleinte nehéz volt, az idősebb játékosok kicsit nehezteltek rám, mert

egy kicsit nehezen kezelhető pali voltam.

Sz. R.: Hogyan működött a klub, milyen körülmények között éltek a játékosok?

S. K.: Kezdetben albérletben laktam Gellér Sanyival, a kapusunkkal, aki akkor még vasúti fékező volt. Én a

Bizományi Áruházban kaptam munkát, havi 900 forintot fizettek s elengedtek a heti három tréningre is. A

drukkerek támogatták a csapatot, a klub az államosítás előtt már kezdett kicsit gazdagodni, megtollasodott

tőkések támogatták. Az államosítás után még jobb lett a helyzetünk, a csapat bajnokságokat nyert. Nekem is

sikerült lakást vásárolnom. Eleinte 200 forint volt a havi kalóriapénzünk. Minden pontért 400 forintot kaptunk, a

győzelemért 800 forint járt s ez nem változott meg egészen 1964-ig, amikor befejeztem az aktív játékot. (Akkor

már 2000–2600 forintot kerestem, ami az átlag háromszorosa lehetett.)

Később, amikor a csapat Bp. Bástya néven az ÁVH-hoz tartozott, minden játékos rangot kapott, én főhadnagy

lettem. A testület kocsiparkjának számláit rendezgettem 8-tól délig. Az akkori főnököm, egy alezredes

november 7-i munkafelajánlásnak az én pártba való beléptetésemet jelölte meg. Mondtam is neki, hogy nagy

fába vágta a fejszéjét, de közölte velem, hogy csak fogjam be a számat. A jelölő bizottság előtt „önkritikát”

gyakoroltam, hogy kártyázom és lóversenyre járok, ami után eltekintettek a párttagsági könyvem átadásától.

Persze a főnököm, akinek jó pedigréje volt, de még jobbat akart, gyorsan kirakott az irodából, akkor a

Könnyűipari Minisztérium TEMAFORG raktárába helyeztek el. De oda sem kellett sokat bejárnom, ha mégis

bementem, minden dolgozó a meccsekről kérdezett, senki sem dolgozott. Ezért aztán azt üzenték, hogy be ne

menjek, mert akkor húsz ember nem dolgozik, inkább eltekintettek a megjelenésemtől.

Sz. R.: 1949-ben mutatkozott be a nemzeti válogatottban, később is sokszor játszott Puskásékkal, az

aranycsapattal. Mennyire sikerült elfogadtatnia magát világklasszis játékostársaival?

S. K.: Prágában mutatkoztam be az A-válogatottban, az volt Sebes Gusztáv első mérkőzése szövetségi

kapitányként. Sajnos rossz napot fogtunk ki, az újonc kapusunk nagyon lámpalázas volt, három elkerülhető

gólban is benne volt, így 5 : 2-re kikaptunk. Ezt követően hol játszottam, hol nem a válogatottban. A

beilleszkedés problémái mellett ennek elsősorban személyi okai voltak. Régi keletű ellentétem volt a szövetségi

kapitánnyal, s ezért népszerűségem ellenére is mellőzött, sokszor nem vett figyelembe a kezdőcsapat


összeállításánál. Én nem voltam világklasszis, abban a csapatban volt vagy öt-hat ilyen tudású játékos, így igazi

karrierem az aranycsapat végével kezdődött.

Sz. R.: Ilyen előzmények után hogyan került be a londoni keretbe?

S. K.: Az akkori válogatott keret 15- 16 emberből állt, abba már bekerülni is dicsőség volt, oda mindig behívást

kaptam. Minden válogatott mérkőzés előtt a margitszigeti Nagyszállóban edzőtáboroztunk, ahol meglátogatott

minket Farkas Mihály is. Elmenőben jó munkát kívánt, amikor a kapuban a búcsúzó Bozsik megállította. Mi van

Cucu? – kérdezte a miniszter. – Farkas elvtárs, van egy kis probléma. – Mi az? kérdezte. – 19-en vagyunk s 18-

an utazunk. – Ki a tizenkilencedik? Sándor – hangzott a felelet. Farkas ekkor a szövetségi kapitányhoz fordult:

Guszti, a Sándor is utazik! Így lettem végül az utazó társaság tagja.

Sz. R.: A mérkőzésről készített filmen többször látható a kispadon ülő játékosok között, majd a meccs végén,

amikor a boldog magyar játékosoknak gratulál. Milyen érzések fogják el, ha arról a meccsről kérdezik?

S. K.: Számomra az egy pótolhatatlan nagy élmény volt. Szinte extázisban éltem át a mérkőzést. A 6 : 3 a világ

labdarúgásában egy fantasztikus fordulópont volt. Örök fájdalmam, hogy nem léphettem pályára a második

félidőben, amikor Budai Laci lába görcsöt kapott a mohás gyepszőnyegen.


2. Képek


1. SZABÓ Róbert

SZABÓ Róbert

A tartalék

Várhidi Pál

Szabó Róbert: Beszélgetőtársunk Várhidi Pál, aki az 1950-es években tíz alkalommal szerepelt a nemzeti

tizenegyben, magyar bajnok, olimpiai bronzérmes és az Újpesti Dózsa örökös bajnoka. Kérem, idézze fel

olvasóinknak, hogyan kapcsolódott pályafutása az aranycsapat londoni diadalához?

Várhidi Pál: 1949-ben gimnazistaként igazolt le a Wolfner Bőrgyár csapatából az első osztályú Újpest, ahol a

hátvédsor különböző posztjain szerepeltem. A következő évben a csapat és az én pályafutásom alakulásában is

változás történt. Az Újpest a Belügyminisztérium csapata lett. Én pedig leérettségiztem s egyetemre akartam

menni. Opata Zoli bácsi, az edzőnk azonban tudta, hogy a foci és az egyetem egyszerre nem megy. Akkor

döntöttem el, hogy a futballista pályafutásomat folytatom.

Sz. R.: Mit jelentett akkor egy frissen érettségizett fiatalember számára egy első osztályú magyar csapatban

futballozni?

V. P.: Számomra, de az egész korosztályom részére is akkor óriási dolog, fantasztikus élmény volt bekerülni a

magyar futball első osztályába. Hivatalosan amatőrök, az én szóhasználatom szerint álprofik voltunk. Volt

hivatalos állásunk a BM-ben, de a napi egy-két edzés mellett komoly munkát nem végezhettünk.

Sz. R.: Hogyan került be az évszázad mérkőzésére utazó labdarúgókeretbe?

V. P.: 1953 tavaszán beválogattak a FIFA ifjúsági tornáján szereplő magyar csapatba, majd augusztusban, 22

évesen tagja lettem a bukaresti Világ Ifjúsági Találkozóra kiutazó magyar csapatnak is. Utóbbi tornát

megnyertük, s ezért a szakvezetés bennünk látta az 1956-os melbourni olimpiára kiutazó majdani keretet is.

Mindkét alkalommal a balhátvéd, középhátvéd poszton játszottam, s a nyújtott teljesítményem alapján Sebes

Guszti bácsi – meglepetésemre – a felnőtt válogatott keretbe is behívott. A svédek elleni budapesti mérkőzésen

ültem először a kispadon, amelyet, az aranycsapat mérkőzéseit nézve, még további tizenhárom alkalommal

koptattam.

Sz. R.: Milyen volt a felkészülésük a londoni mérkőzésre?

V. P.: Sebes Gusztáv angol labdákat hozott Londonból, azokkal gyakoroltunk. Vonattal utaztunk Párizsba, ahol

több edzőmérkőzést játszottunk, én a balhátvéd posztján szerepeltem azokon. A taktikai értekezleten Guszti

bácsi hangsúlyozta: fiúk, jobb formában vagytok, mint az angolok, meg fogjátok nyerni a mérkőzést. Nekem

Guszti bácsi négyszemközt elmondta az angol jobbszélső, Matthews erényeit s közölte feladatomat is.

Megtudtam azt is, hogy csereként vett számításba a hátvédsorban s az első félidő 44. percéig léphetek pályára,

ha valamelyik hátvédünk megsérülne. De erre aztán már nem került sor.

Sz. R.: Milyen emlékképeket őriz a nagy találkozóról?

V. P.: A mérkőzés előtt az öltözőben úgy láttam, mindenkiben volt egy kis szorongás. De a pályán már hamar

elmúlt ez az érzés. A félidőben már lehetett látni, hogy megnyerjük a találkozót. A magyar csapat sokkal jobban,

Bozsik, Hidegkuti és Puskás egyenesen szenzációsan játszott. Számomra úgy tűnt, hogy nagyobb volt az angol

futball híre, mint a pályára lépők tudása.

Sz. R.: Mi történt a meccs befejezése után?

V. P.: A mérkőzés után közös vacsora volt, ahol mindkét csapat részt vett. A bankettről már nem busszal

utaztunk vissza a szállóba, hanem metróval közlekedtünk, mert már a mérkőzés végére leszállt a híres londoni

köd. Az angol fővárosból nem sokat láttunk, hiszen szabad időnk nem volt, többnyire az utcákon sétáltunk, ahol

legalább nem voltak a hátunk mögött csőszök, megfigyelők.

Sz. R.: Milyen volt a hazaérkezés?


V. P.: A magyar csapatot mindenütt megkülönböztetett tisztelettel fogadták. Számomra a hazaérkezés utáni

egy-két nappal derült ki, hogy milyen hatalmas eredményt értünk el. Újpesten, ahol laktam és születtem, az

utcán ismeretlenek állítottak meg és gratuláltak az elért nagy diadalhoz.


2. Képek


1. BÍRÓ László

BÍRÓ László

A kameraman

Csőke József

Bíró László: Ön számos sport témájú filmet készített, többek között a 6:3-as meccsről is. Hogyan került a filmes

szakmába?

Csőke József: 1946-ban végeztem a szegedi katolikus tanítóképzőben. Vezetőtanárunk tanácsára – mivel falun

egy tanítónak sok mindenhez kell értenie – többekkel együtt letettem a mozigép-kezelői vizsgát. 1950-ben az

akkori népművelésügyi miniszter, Révai József egy olyan embert keresett a filmhíradóhoz, aki pedagógus,

úttörővezető és filmes. Több mint 400 jelentkezőből engem választottak ki és helyeztek az akkor alakult híradó-

és dokumentumfilmgyárba. A kollégák bevezettek a filmkészítésbe, majd időközben elvégeztem az újságíró-

iskolát, majd esti tagozaton a színház- és filmművészeti főiskolát.

B. L.: Mikortól foglalkozott sporttal?

Cs. J.: 1951-ben kezdtem. A magyar filmhíradó szerkesztősége akkor állt össze, olyan ember pedig, aki a

sporttal foglalkozott volna, nem volt. Nem azt mondom, hogy rám osztották, én vállaltam, majd ottmaradtam

pályafutásom végéig. 29 sportágról forgattam filmhíradót vagy filmet. Több mint hétezer filmriportot és hatszáz,

tíz perctől másfél óráig terjedő filmet, riportdokumentum-filmet készítettem. A körülbelül hatszáz filmnek a

négyötöde sport-, a többi politikai, társadalmi film. Idehaza szerkesztő-rendező voltam, de olimpiákon,

világversenyeken én magam is vittem és fogtam a kamerát, és mint operatőr is dolgoztam.

B. L.: Hogyan jött létre az 1953. novemberi londoni mérkőzés?

Cs. J.: A helsinki olimpián a magyar győzelem után az akkori magyar szövetség elnöke, Barcs Sándor és az

angol szövetség elnöke megegyezett abban, hogy egy adandó alkalommal a két válogatott megmérkőzik

Angliában.

B. L.: Természetes volt-e hogy a filmhíradó tudósít a meccsről?

Cs. J.: Mi a legkeményebb években is cserekapcsolatban voltunk 31 országgal, amelyek tagjai voltak a

nemzetközi filmhíradó szövetségnek, többek között Angliával is. Ez egy nagyon jól működő, pártatlan szakmai

szervezet volt. Emellett tárgyalni, tanácskozni tudtunk az akkori sportvezetéssel.

B. L.: Hogyan dolgoztak Londonban?

Cs. J.: Londonban négy kamerával vettük fel a meccset, mert minimum négy kamera kellett, hogy követhessük a

pályán zajló eseményeket. Hatvan doboz filmet vittünk, egy dobozban hatvan méter van, amire két perc 11

másodpercnyi anyagot lehet felvenni. Meg volt tervezve, le volt rajzolva, kinek mi a dolga. Egy-egy operatőr a

kapuknál, egy fölül, egy pedig középen az átmenő játékot filmezte. Nekem a feladatom az volt, hogy az angol

kapu mögé álljak fel, így én vettem fel az első és a harmadik gólt.

B. L.: Mit szóltak az angol kollégák a magyar sikerhez?

Cs. J.: Nem sokat tudtam velük beszélni, de az angol operatőr, aki a magyar kapunál volt, időnként annyira meg

volt lepődve, hogy egyszerűen leállt a filmezéssel, mivel a magyar csapat olyan kiváló mezőnyjátékot mutatott.

B. L.: A meccsről készítettek egy rövidfilmet is, amely példátlan sikert aratott.

Cs. J.: Bámulatos gyorsasággal készítettük el a filmet. Körülbelül 10-12-szer több anyag volt, mint ami végül is

belekerült a filmbe. A film a legelején a 12 játékos arcképével kezdődik, amit a Könyves Kálmán körúti

laboratóriumban készítettünk elő. Bemutatja a játékosokat és a velük azonos poszton játszó angolokat is.

Feltűnnek a vonatutazás, a párizsi előkészületi meccs képei. A londoni felvételek mellett itthon is dolgozott

négy operatőr. Felvettük például a Bozsik családnál – miközben rádión hallgatták a közvetítést –, hogyan

reagálnak a gólokra. Grosicséknál ugyanúgy. Ez a harmincperces film, „Az évszázad mérkőzése” három hétig a

filmhíradók helyett ment a mozikban. Ilyen semmikor máskor nem volt, hogy egy sportfilm ment a filmhíradó

helyett. Eufórikus hangulatban volt az ország. Amikor a közvetítés volt, mondják, olyan öröm töltötte el az


embereket, mintha mi nyertük volna meg a második világháborút. Nagy öröm volt, hogy 90 év után kikapott a

verhetetlennek vélt angol csapat.

B. L.: Hogyan látja, minek köszönhető ez a példátlan sikersorozat?

Cs. J.: A magyar sporttörténelemnek nagy fejezete volt az aranycsapat. A majdnem négy és fél éves veretlenség

páratlan volt a világon. Összejött hét világklasszis egy csapatban, ilyen nem volt sehol. És a többiek igazi

csapatjátékosok voltak, tudták adni a labdát, kiszolgálták azt, akit kellett: Bozsikot, Puskást, Hidegkútit, Kocsist.

Mint olajozott gépezet, úgy működött a csapat. A játékosok tisztelték és szerették egymást. Cukkolták ugyan

egymást, de ha pályára mentek, mindent feláldoztak a csapatért.

B. L.: Érdekelte a játékosokat a politika?

Cs. J.: A politika iránt nem érdeklődtek. Ők focizni akartak, és tudtak is focizni. Szerették, ha ünneplik és

megbecsülik őket. A tizenkét játékos és Sebes Gusztáv 1953 decemberében az akkori legnagyobb állami

kitüntetést kapta. Hogy anyagilag mit kaptak, azt nem tudom. Ha valamit el akartak érni, akkor Puskás felment

Farkas Mihályhoz, és elintézte. Puskás mindenki érdekében szólt, ő egy igazi sportbarát volt.

B. L.: Ma már elérhetetlennek látszik egy világbajnoki érem, de a berni döntő többéves sikersorozatot zárt le.

Cs. J.: A sikerek alapját a helsinki győzelem adta meg. A világbajnokságon a német szövetségi kapitány volt

zseniális, a csoportmeccseken nem szerepeltette a hat legjobb játékosát a magyarok ellen, mivel úgy vélte, úgyis

kikapnak. Kiszámította, hogy a magyar csapat nehéz ágra került, két világbajnokkal kellett mérkőznie, ráadásul

lerúgták Puskást. Mindemellett Sebes Gusztáv hibát követett el azzal, hogy a világ legjobb balszélsőjét jobb

oldalra állította be. A félidőben pedig – mivel esett az eső és csúszott a pálya – a németek Adolf Dassler

tanácsára kicserélték a bőrstoplikat műanyag borította alumíniumstoplikra. Míg a második félidőben a magyarok

csúszkáltak, ők fixen álltak, azután szépen összejött nekik. Azóta én úgy hívom azt a mérkőzést: Adidas–

Magyarország 3:2.

Az interjút készítette: B. L.

2. Képek


1. SZABÓ Róbert

SZABÓ Róbert

A pálya szélén

Szepesi György

Szabó Róbert: Tizennégy nyári olimpia és tizenkét labdarúgó-világbajnokság legendás rádióriportere hogyan

emlékszik vissza az angolok meghívására?

Szepesi György: Az 1952-es olimpián, a svédek elleni csodálatos játék és 6:0-ás győzelem után Stanley Rous,

az angol szövetség főtitkára Barcs Sándor társaságában, Sebes Gusztávval a magyar csapat öltözőjében

megállapodott az 1936-os londoni találkozó visszavágójában. Még ott, az öltözőben szóban megköttetett a

megállapodás.

Sz. R.: A londoni mérkőzést megelőzte a svédek elleni budapesti gyengébb játék. Grosics és Kocsis sérülése...

Sz. Gy.: Á, nem voltak komoly sérülések azok. A svédek ellen pedig Sebes félgőzre állította a csapatot, mert a

Népstadionban ott volt Winterbottom angol szövetségi kapitány és vagy harminc újságíró. A Daily Express

például azt írta: „Ne féljetek semmitől, fogadjatok bátran az angol csapatra!” A News Cronicle-ban pedig az

jelent meg, hogy „biztos angol győzelem várható az évszázad mérkőzésén, ezek ma sem tudnak többet, mint

1936-ban”. Akkor kikaptunk 6:2-re, mellesleg nem mi, ők nevezték el a találkozót az évszázad mérkőzésének.

Sz. R.: Hogyan készült a mérkőzés közvetítésére?

Sz. Gy.: Első válogatott meccsem – az 1945-ös magyar– osztrák – óta mindig gondosan felkészültem. A

találkozót megelőző napon odamentem a vendégcsapathoz, hogy mindenkit megismerjek, tudjam, mi a hobbija

és így tovább. A hangomra pedig nagyon vigyáztam, fagylaltot nem ettem, hideget nem ittam. És minden egyes

nagy mérkőzés reggelén csuromvizesen ébredtem, mert azt álmodtam, hogy elment a hangom.

Sz. R.: Londonban nem volt semmi probléma?

Sz. Gy.: A fiúk tudták, hogy nekem mi a legfontosabb, így amikor a meccs reggelén lementem, a Cumberland

Hotel éttermében Sándor Csikar azzal fogadott, hogy „Jézus, Gyuri, elment a hangod!” Na, több se kellett a

csapatnak, Öcsi máris fújta: két tojássárgája cukorral, gyorsan bekanalazni, aztán a többiek sorba a nagymama

receptjét, a végén a pincérek döbbenetére tizenegy pohár tojássárgáját kellett elfogyasztanom. De szívesen

tettem, mert látszott, hogy ez a kis játék is eltereli figyelmüket a nagy feszültségről.

Sz. R.: Mit gondolt a mérkőzés előtt az eredményről?

Sz. Gy.: Biztos voltam benne, hogy győzünk. Meg lehet nézni az akkori rádióújságot, annyira biztosra mentem,

hogy tíz nappal előbb betettem a műsorba a délutáni élő közvetítés esti ismétlését.

Sz. R.: Milyenek voltak Londonban a rádióriporter munkafeltételei?

Sz. Gy.: A legjobb helyről közvetítettem, a királyi páhollyal egy szinten, attól nyolc-tíz méterre, a félvonal

tájékáról, az első sorból. Mellettem a belga és a német riporter, mert ez tényleg az évszázad mérkőzése volt.

Több mint ötven rádió közvetítette a világ minden részére. De százhúsz másodperccel a közvetítés megkezdése

előtt eltűnt az addig élő rádiókapcsolat Budapesttel. Én hallóztam, beszéltem, semmi válasz. Hihetetlen

lélekjelenléttel elhatároztam, hogy elkezdem időben a közvetítést. Milyen szerencse, hogy így tettem, különben

lemaradtam volna Hidegkuti első percben lőtt góljáról. Klasszikus nyitány egy rádióriporter számára, alapvetően

meghatározta a mérkőzés hangulatát.

Sz. R.: Akkor azt mondta: „Gól! Benn van a hálóban a fehér angol labda!” Ez hogy jutott eszébe?

Sz. Gy.: A mikrofon előtt mindig jól tudtam rögtönözni.

Sz. R.: De az „All right, Mr. Wright!”-ra csak felkészült...

Sz. Gy.: Nem, tényleg nem. Nekem nincs igazán humorom, kivéve a mikrofon előtt. Ott teljesen átalakultam.


Sz. R.: Mi történt a mérkőzés után?

Sz. Gy.: Bementem a magyar öltözőbe, aztán visszamentem a pályára. Már kihalt volt a stadion, én pedig

kiballagtam a gyepre. Elsétáltam arra a helyre, ahonnan Puskás a harmadik gólt lőtte. Arra gondoltam, ha

emlékműveket állítanának a futballpályákon, az idekerülő oszlopra azt írnám: „Itt dőlt meg az angol labdarúgás

kilencven éves veretlensége.” A harmadik gól volt a kegyelemdöfés, ott tényleg eldőlt minden.

Sz. R.: És milyen volt a vacsora?

Sz. Gy.: A Wembley-ben tartották, valamennyi angol klub elnöke is megjelent. Megtiszteltetésnek érezték,

hogy kezet foghattak Puskással, Kocsissal, Hidegkutival. Az egész este a futball közös ünnepe volt.

Sz. R.: Mit jelentett az ötvenes években a labdarúgás a fiatalság számára?

Sz. Gy.: Eszményképet kerestek a labdarúgókban. Minden gyerek focista akart lenni, nemcsak az anyagiak

miatt, hanem azért is, mert tudták, hogy a futballkarrier a magasba repíthet.

Sz. R.: Mennyit érzett a csapat abból, hogy a korabeli politika fel akarta használni őket?

Sz. Gy.: Nem érdekelte őket a politika, az inkább foglalkoztatta a fiúkat, hogy mennyit lehet még megszerezni,

mit lehet még kipréselni a lehetőségekből. De figyelembe kell venni, hogy a nyújtott teljesítményhez és a

százezres nézőszámokhoz képest milyen kevés volt anyagiakban, amit kaptak.

Sz. R.: Milyen volt a hazatérés?

Sz. Gy.: Káprázatos volt. Párizsban Andre Kosztolányi, a híres párizsi pénzember az egész csapatot meghívta a

Lido mulatóba. Michel Gyarmati, a Balassagyarmatról elszármazott revüigazgató pedig elvitte a fiúkat a Folies

Bergere színpadára. Mondanom sem kell, viharosan tapsolt a közönség. A vonatút is diadalmas volt. A bécsi

Westbanhofon többszáz szurkoló üdvözölte a csapatot, ők is magukénak érezték a győzelmet.

És van még egy megjegyzésem. A sportnak és különösen a magyar labdarúgásnak óriási összetartó ereje volt az

egész világ magyarsága számára. A 6:3 Amerikában és Ausztráliában éppúgy, mint Erdélyben, a Vajdaságban

vagy a Felvidéken, hihetetlen örömet okozott. Meggyőződésem, hogy akkoriban a labdarúgás lendítette az élre a

többi sportágat is. Ezért is lesújtó, hogy napjainkra a futballban ide jutottunk.


2. Képek


1. KERTÉSZ István

KERTÉSZ István

„Puha vagy Jenő”

Dalnoki Jenő

Kertész István: Dalnoki Jenő, a kőkemény balhátvéd 439 hivatalos mérkőzést játszott az FTC (ÉDOSZ, Kinizsi)

első csapatában. Tagja volt az 1963-ban és 1964-ben bajnokságot, 1958-ban magyar kupát, 1965-ben

Vásárvárosok Kupáját nyert együttesnek, aktív sportpályafutása befejeztével pedig 1970-ben, majd 1973– 78

között az első csapat edzője volt, és irányításával az FTC 1976-ban bajnokságot nyert. 1952-ben, a helsinki

olimpián aranyérmes, 1960-ban a római játékokon bronzérmes csapatban játszott. Most muzeális tárgyakkal,

könyvekkel, kéziratokkal ékeskedő pestújhelyi házában ülök, szemben a 71 esztendős futball-legendával. Mint a

Ferencváros örökös bajnokát kérdezlek, mi volt az első emlékezetes élményed az FTC nagycsapatánál?

D. J.: 1949-ben, még középiskolás koromban néhányszor ifijátékosként betettek a nagyok közé. Egy ízben

Pécsett játszottunk egy barátságos meccset, és a játékosok fejenként 600 Ft-ot kaptak. Én csak 20 percet

töltöttem a pályán, de az én markomba is ennyit nyomtak. Nagy pénz volt ez akkor, az osztályfőnököm egyhavi

fizetése! Én az egész osztályt meghívtam krémesevészetre. A száz krémes lehetett vagy 100 Ft. Érettségi

találkozóinkon ezt máig emlegetik egykori osztálytársaim, közöttük Németh János, az Alkotmánybíróság volt

elnöke.

K. I.: De hisz ekkor még csak 17 esztendős voltál! Ilyen korán már számoltak veled az első csapatnál?

D. J.: Igen, és a nemsokára bekövetkező események még jobban felgyorsították beépülésemet az állandó

csapattagok közé. Köztudott, hogy a rákosista politikai vezetés meg akarta semmisíteni a klubomat. 1950-ben

nehéz esztendő köszöntött ránk, Rudas a törött lába miatt nem játszhatott, Henni, a kapus, azután a csatárok:

Budai, Kocsis, végül Czibor is a Bp. Honvédba igazoltak, Deák meg a Dózsába. Ekkor a megmaradt rutinos

játékosok: Mészáros, Lakat, Kispéter, Kéri összehívták a csapat tagjait, és mi elhatároztuk, hogy csakazértis az

egyesületnél maradunk, és mindent megteszünk a sikerért. Én ehhez is tartottam magam, és klubhűségemért a

társaim egy porcelán jegesmedvével ajándékoztak meg (a vitrinből előveszi a medvét). Mi mindent megtettünk a

pályán, de mégis majdnem kiestünk. Ha nincs a 30 ezres kitartó szurkolótáborunk, amely sokszor belehajszolt

minket a győzelembe, bizony-bizony aligha tudtunk volna talpon maradni.

K. I.: Mennyi volt akkoriban egy első osztályú futballista keresete?

D. J.: Jól éltünk az átlaghoz viszonyítva. Ez a családomra rá is fért, mert pékmester apámtól elvették a házát, a

műhelyét, és a családot a kitelepítés is fenyegette. Nekem azt mondták, ez 1952-ben, az érettségi után volt, hogy

válasszak. Ha tisztviselő akarok lenni, 580, ha vágóhídi munkás, akkor 640 forintot kereshetek havonta. Én az

utóbbit választottam, és beálltam „disznóhajtónak”. Ez csak félig volt „fal” állás, mivel reggeltől délig valóban

dolgozni kellett, de csak papírmunkát, ebéd után már mehettünk edzeni. Ezenkívül kaptunk havi 120 Ft

kalóriapénzt, és nyertes meccs után 400, döntetlen esetén 200 forintot. Mivel soha nem ittam, nem

lóversenyeztem és elég hamar meg is nősültem – 47 éve élek együtt a feleségemmel, Ilikével –, szolid életet

éltem, keresetem egy részét könyvek, műtárgyak gyűjtésére fordítottam. Ez ma is a hobbim.

K. I.: Válogatott is nagyon fiatalon lettél.

D. J.: 1951-ben játszottam először a válogatottban, akkor nem gondoltam, hogy mindössze 14-szer részesülök

ebben a tisztességben. 1952-ben kivittek a helsinki olimpiára, ahonnan olimpiai bajnokként tértem haza.

Egyetlen, de igen fontos meccsen játszottam, mégpedig nem a szokott helyemen, hanem jobbhátvédként,

Buzánszky helyett. A románok ellen vívtunk nagyon nehéz csatát, amelyen végül nyögvenyelősen nyertünk 2:1

arányban. A játék 10. percében lerúgták Budait, és attól fogva tíz emberrel játszottunk. Én az első félidőben a

balszélső Surut fogtam, de szünet után Sebes Gusztáv ráállított az ellenfél legveszélyesebb csatárára, Perényi-

Pecsovszkyra. Idővel azután már a románok is csak tízen lettek...

K. I.: Az olimpiai bajnokság hozott valami pozitív változást az életedben, azonkívül, hogy kaptál tízezer forint

jutalmat, melyet – mert még nem töltötted be a 20. életévedet – édesapád vett fel a nevedben?

D. J.: Változás az jött, de korántsem az, amit vártam. Egy nap Bozsik és Puskás társaságában berendeltek

Farkas Mihályhoz. A nagyhatalmú honvédelmi miniszter, Rákosi bizalmasa, barátságosan fogadott és


felajánlotta – vagy utólag visszagondolva inkább parancsba adta –, hogy igazoljak a Honvédhoz. Tiszti rangot,

biztos válogatottságot és egyéb jókat ígért, ha egyesületet váltok. Ám én nagyon tiszteltem a szüleimet, és

eszembe jutott édesanyám intelme: „legyen elved a hited”. És nemet mondtam. Farkas megdicsért, hogy milyen

jellemes ember vagyok, és barátságosan búcsút vett tőlem. Megkönnyebbülten mentem haza, még jól is esett a

jó szó, melyet a minisztertől kaptam. Éjszaka azután autó fékezett a lakásunk előtt, katonák jelentek meg, és

engem, mintha valami szökevény vagy gazember lennék, elcipeltek a büntetőszázadba. Két évet húztam le úgy,

hogy sokszor éjszaka sem hagytak aludni, olykor 20 km-t kellett gyalogolni, és ha lehúztam a csizmát, ömlött a

vér a lábamból. Más élvonalbeli focisták sportszázadban töltötték a katonaidejüket, de engem meg akartak törni.

Noha edzésre mindig kiengedtek és játszhattam a csapatban, képzelhető, hogy játékomat befolyásolták a

körülmények. Így persze a válogatottság is messze tűnt. Viszont ekkor határoztam el, hogy soha, sem a pályán,

sem az életben meg nem alkuszom, és ekkor vált belőlem az a karakter, aki minden bajt legyűrve harcolt

csapatáért, a győzelemért.

K. I.: Most már érthető, hogy a londoni 6:3 alkalmával még a tartalékok közt sem kaptál helyet. Mondd,

szerinted miben múlta ott csapatunk felül az angolokat?

D. J.: Az angolok belterjes futballt játszottak. Nem figyeltek oda, mi történik Európában. Bár lényegében ők is,

mi is a WM-rendszert játszottuk, azaz 3 hátvéd, 2 fedezet és 5 csatár, mi bevezettünk egy hasznos újítást. A

feltaláló az MTK edzője, Bukovi Márton volt. Ő csapatában Palotást játszatta hátravont középcsatárként. Így az

ellenfél középhátvédje vagy előrejött, hogy fogja, és ebben az esetben balról és jobbról Palotás csatártársai

befuthattak a légüres térbe, vagy maradt hátul, és akkor Palotás szabadon szervezhette a játékot. Erre épült az

MTK híres sokadogatásos játéka, amely például élesen különbözött a Fradi (korabeli Kinizsi) hajtós

hajráfocijától. A lengyelek elleni válogatott mérkőzésen (1949) Sebes is kipróbálta ezt a taktikát, és az angolok

ellen is a zseniális Hidegkutira osztotta a feladatot. Az angolok teljesen megzavarodtak, Puskás és Kocsis pedig

kétoldalról zilálhatták szét védekezésüket.

K. I.: Úgy hírlik, az 1950-es évek elején személyes okokból is akadt befolyásos ellenséged. Általában hogyan

viszonyultak hozzád és csapattársaidhoz a vezető politikusok?

D. J.: 1950 körül egy alkalommal az ÉDOSZ-klubban kártyáztam, és nagyon rossz volt a lapjárásom.

Egyszercsak a hátam mögül valaki beszólt, és én nyomban elküldtem melegebb éghajlatra. Marosán György

volt az. El akart tiltani ezután a focitól, de ez még neki sem sikerült. Mindenesetre egy gyűlésen azt mondta,

minden fradista fasiszta. Később, a politikai légkör enyhülésével azután az is kiderült, „fenn” is vannak komoly

pártfogóink; Gyenes András, Száraz István a pártvezetésből, Karakas munkaügyi miniszter, Dabrónaki KNEB-

elnök és mások.

K. I.: Igaz-e, hogy a Fradi oly hosszú ideig (1950–1962 között) azért nem lett bajnok, mert nem engedték?

Hiszen az én diákkoromban ez a feltételezés járta.

D. J.: Az igaz, hogy sem az MLSZ vezetői, sem a bírók nem kényeztettek el minket, de nem is voltunk olyan

erősek, hogy reális bajnoki reményeink lehettek volna. Mi nem igazolhattunk neves játékosokat, saját nevelésű

játékosainkra kellett kizárólag támaszkodni, no meg néhány hozzánk máshonnan érkező és igazán nálunk beérő

futballistára. Amikor megerősödtünk, bajnokok is lettünk. Tehát az erőviszony és nem párthatározat döntötte el

az első hely sorsát.

K. I.: Milyennek jellemeznéd röviden saját magadat?

D. J.: Nem féltem soha senkitől. Kis igényű voltam, nem voltak sztárallűrjeim. A klub vezetői és a közönség

szerettek. Igyekeztem édesanyám tanítása szerint élni. Tőle hallottam az intést: nyújtsd mindig a legtöbbet, ne

elégedj meg azzal, ami vagy, hanem törekedj azzá lenni, ami lehetnél. Én azóta sem változtam, csak a világ

változott körülöttem.

Az interjút készítette: K. I.

2. Képek


1. MAGYAR ÖRÖKSÉG

MAGYAR ÖRÖKSÉG

MURÁDIN Jenő

Az aradi Golgota

Obeliszk, Szabadság-szobor

Alig két hónappal a világosi fegyverletétel után, 1849. október 6-án Aradon kivégezték a szabadságharc

tizenhárom katonai vezetőjét. A főtisztek közül négyen golyó által vesztették életüket, kilencen a legsúlyosabb

ítéletet kapták: bitófán végezték. Így íródott be ez a drámai epilógus és a kivégzések színhelye – mint

allegorikus kép – a magyarság történelmébe.

Virrasztó

A levert forradalom után – míg az alkotmányos rend helyre nem állott – szóba sem kerülhetett semmiféle

megemlékezés a forradalomról, a szabadság mártírjairól. A jeltelen sírokat csak a Maros íve koszorúzta.

Az első bátortalan és gyorsan abbamaradt kezdeményezés 1861-ben volt: Aradon gyűjtés indult a vértanúk

emlékének megörökítésére. 1867-tel, a kiegyezéssel, újraéledt a múlt, hangot kapott a nemzeti önbecsülés,

szabaddá lett az emlékezés, az addig tiltott kegyelet.

Arad gyorsan és határozottan kezd munkához. Magyarország hű fiai és leányaihoz! címmel az aradi Alföld (a

Függetlenségi és 48-as Párt hivatalos lapja) napilapban 1867. június 16-án megjelent felhívás még csak egy

emlékoszlop fölállításának igényét fogalmazta meg az akasztások színhelyének megjelölésére.

Obeliszk a vesztőhelyen

A kivégzések pontos helyének földerítése korántsem volt egyszerű dolog. Akik még tanúi voltak az

eseményeknek, egymástól eltérően nyilatkoztak.

1867-ben a bitófák feltételezett helyén egy 13 ágú, kiszáradt eperfát és keresztet helyeztek el. 1871-ben ezek

helyébe a zsigmondházi mezőn a Honvédegylet tagjai gondoskodásából állították az első szerény emlékkövet.

Leírások szerint egy másfél láb magasságú, négyszögű faragott terméskövet helyeztek a feltételezett sírokra,

melynek felső lapján mindössze egy bevésett dátum állt: 1849. október 6.

Ám a lapos, feliratos kő alig látszott ki a mezőt takaró dudvából. A város hazafias polgárainak támogatásával az

országos honvédgyűlés 1874-ben a környezetből jobban kimagasló kőemléket emeltetett. A termőföld növényei,

kukoricaszárak, kórók azonban éppúgy eltakarták, s a medréből ki-kilépő Maros iszappal, sárral borította be.

Csak harmadik változatában, 1881-ben épült meg az az emlékmű, amely ma is a helyén áll. A mesterséges

domb, melyre 15 lépcső vezet föl, kiemeli a síkságból a sötétszürke gránitból készült obeliszket. Egyik oldalán a

gyásznap dátuma: 1849. október 6., a másikon a tizenhárom honvédtiszt neve, kivégzésük sorrendjében.

A fölállítás után ötven évvel a helyszín azonosítása korrekcióra szorult. Az 1932. évi ásatások során sikerült

agnoszkálni azon főtisztek maradványait, akiket a bitófák tövébe temettek. A kivégzés tényleges helye eszerint a

Maros egyik hídjától 250 méterre, több száz méterrel közelebb volt, mint az obeliszk. (Az 1932-ben föllelt,

illetve az Arad megyében található összes hamvakat 1974. október 6-án, a 125. évfordulón temették el kis

koporsókban az obeliszk alá.)

Emlékmű a vértanúknak

A Szabadság-szobor fölállítását 1867-ben vették tervbe, de csak 1890-ben állították föl, kizárólag

közadakozásból származó pénzekből.

1867 júniusában hozták létre az első szoborbizottságot, s tíz év gyűjtőmunka következett. 1876. június 14-én

megalakult a második szoborbizottság. Pesten pedig szintén alakult egy szoborbizottság a gyűjtőmunka

fölgyorsítására. A szoborbizottság 1877 márciusában pályázatot hirdetett.


A 100 ezer forint összkiadással számoló emlékszoborra tizennégy pályamunka érkezett be. Elbírálásukra –

tekintve a szobor országos, nemzeti jellegét – a kor jeles műértőit kérték föl. A 250 arannyal jutalmazott első

díjat „A haza mindenekelőtt” jeligéjű pályázat kapta – Huszár Adolf szobormintája. A művész váratlan halála

után Arad városa az ifjú, 27 éves Zala Györggyel kötött szerződést.

Egy szobor színeváltozása

Zala 1885. október 6-án fogott hozzá a szoboralakok átfogalmazásához. Először az Ébredő szabadság

allegorikus alakját vette munkába. (A szobor mint önálló mű, itthon és külföldön egyaránt sikert aratott.) Majd

párizsi tanulmányútjáról hazatérve Zala a Harckészség és az Áldozatkészség mintázásához fogott, végül a

Haldokló harcos kompozícióját vette munkába.

Komoly gondot okozott Zalának a főalak, a koszorút tartó Hungáriamegmintázása. Elődje elgondolásán alakítva

Zala olyan Hungáriát képzelt el, mely attribútumaiban még inkább kifejezi magyar voltát. Aprólékos

dokumentációval válogatta össze a felhasznált tárgyi elemeket. Hungária allegorikus nőalakjának fején Hunyadi

Mátyás fekete seregének sisakja van. A sisakot Szent Margit koronája övezi, bal kezét Szent István kardjára

támasztja. Bal karján a Mátyás királynak tulajdonított pajzs. Jobbjában, magasan tartva, tölgy- és

babérlevelekből font koszorú.

Még a Hungária megalkotása előtt elkészültek a talapzatot díszítő domborművek (a tizenhárom vértanú

arcképei), valamint a törzsoszlopra tervezett két címer, Magyarországé és Arad városáé. (Az arcképcsarnok

túlélte az emlékmű pusztulását, az aradi múzeumban sértetlenül megmaradt.)

Az aradi ünnep

A munkálatok nem készültek el a vértanúk halálának 40. évfordulójára, így a fölavatásra csak 1890. október 6-

án került sor. A szobrot a kevésbé kiépült Szabadság térre helyezték, a 19. század végéig ezen a helyen állt a

régi aradi városháza, ahol az 1849. augusztus 11-i utolsó országgyűlésen Kossuth teljhatalommal ruházta fel

Görgeyt.

A Szabadság-szobor leleplezéséről a budapesti Vasárnapi Újság tudósított. Október hatodika verőfényes, meleg

hétfői napra esett. Mintegy huszonötezer ember töltötte meg a tágas teret. Tízezrek utaztak Aradra szerte az

országból, és ezrek érkeztek szekéren vagy gyalog a környékről.

Eljött a szoboravatás ünnepére Damjanich Jánosné, unokahúgaival, Schweidel tábornok lánya, gróf Leiningen

Károly, a tábornok fia, Pöltenberg Ernő és Lázár Vilmos családtagjai. A szabadságharc még élő főtisztjei közül

jelen volt Klapka György, Komárom legendás védője. A magyar kultúra és közélet olyan kiválóságai tisztelték

meg jelenlétükkel a vértanúk emlékét, mint Munkácsy Mihály, Irányi Dániel, Pulszky Ferenc, Eötvös Károly,

Asbóth János, Bartha Miklós, Ugron Gábor, Falk Miksa, Keleti Gusztáv, Stróbl Alajos, Schikedanz Albert. Ott

voltak a honvédegyletek képviselői, öreg negyvennyolcasok honvédzászlók alatt és egy kis lengyel csoport is.

Csak a „hivatalos Magyarország”, a kormány képviselői és a katonai vezetők maradtak távol, a dualista

monarchia politikai érzékenységére figyelő óvatosságból.

A vértanúkra emlékező ünnepség a minoriták templomában celebrált szentmisével kezdődött, majd a Szabadság

téren Salacz Gyula polgármester mondott rövid beszédet. Zala György ünnepélyes keretek közt átadta alkotását

a városnak, majd az aradi honvédegylet vezetője, Lukácsy Miklós emlékezett a vértanúkra. Délután a

megemlékező ünnepségek a vesztőhelyen, az obeliszknél folytatódtak. Az emlékműavatás országos eseményére

arany, ezüst és bronz emlékérmet verettek. Az ugyancsak erre az alkalomra kiadott emlékalbum a szabadságharc

történetének és az aradi vértanúk pályaképének bemutatása mellett a 48-as idők föléledt kultuszáról s az

emlékműállítás történetéről közölt fontos adatokat.

Szobrok a porban

Arad tereiről, utcáiról az 1918 utáni közhatalom-változás után nyomtalanul eltűntek a magyar emlékművek. Az

indulatoktól fűtött kezdeti szoborrongálások után lebontották a köztéri emlékműveket, s hivatali úton összeírták

és eltávolították az emléktáblákat is.

Az aradi városi tanács 21 635/919-es számú, október 11-i határozatában elrendelte az „Arad város tulajdonát

képező” vértanú- és Kossuth-szobrok sürgős lebontását. A román kormány végleges döntéséig a szobrot

deszkaburkolattal vetették körül.


1924 novemberében Románia és Magyarország kormányszinten elvi egyezségre jutott az emlékművek

átadásáról, ám akkor román részről követelésekkel léptek fel: kárpótlást kértek a szobrokért, kultúrértékek (pl.

az ún Bocskai-korona) átengedését követelték.

Ez azután minden megállapodást semmissé tett. A román kormány 1925. május 30-i ülésén 1512/925 szám alatt

hozta meg végső határozatát a szobrok eltávolításáról. 1925. július 1-jén kezdték meg a Szabadság-szobor

lebontását, amit a Kossuth-szobor lebontása követett július 27-én.

A szobrokat és a talapzatok megszámozott köveit ökrökkel vontatott farönkökön szállították el. A hatalmas

bronzalakokat, terjedelmüknél fogva, végül is nem a Kultúrpalotába, hanem a víztorony melletti régi katonai

lovarda épületébe szállították. Ott álltak évekig, ponyvákkal letakarva. (Az 1960-as években a szobrok a

lovardából a sporttelep melletti üres telekre kerültek, majd darukkal és egy harckocsi segítségével az aradi

várba szállították, és a bástyák közötti vársáncba rakták le azokat.)

Föltámadásra várva

A forradalom és szabadságharc 100. évfordulója közeledtével a romániai Magyar Népi Szövetség egyik helyi

vezetője Bukarestben járt közben a szobor újraállításának engedélyezéséért. Akkor még üresen állt a tér, és a

szobrot egykor körülfogó vaskorlát is ép volt. 1949-ben végül csak a megemlékezést engedélyezték a

vesztőhelyi obeliszknél, egyebet nem...

A Sztálin halála (1953) utáni enyhébb időszakban államközi egyezség szintjén került ismét napirendre a kérdés.

1955-ben magyar párt- és kormányszervek vállalták (és meg is valósították) az 1944 őszén Magyarországon

elesett román katonák emlékműveinek fölállítását. Cserében a román fél ígéretet tett a Szabadság-szobor

restaurálására és újraállítására. 1956 őszén az eredeti gránitköveket ki is szállították a térre. Ám előbb pénz híján

akadt el a munka, majd politikai ellentámadás akadályozta magát a tervet. Nagyszámú román értelmiségi

aláírásával ugyanis beadvány érkezett a párt akkori vezetőjéhez, Gheorghiu-Dejhez. Érvelésük: a szabadságharc

idején román falvakat és erdélyi románok tízezreit pusztították el, s a vérengzések vezetői éppen a magyarok

által mártírokként tisztelt tábornokok lettek volna. Másrészt szerintük a koszorút tartó Hungária az ezeréves

magyar uralom, egyben a románság elnyomásának jelképe. Az 1956-os forradalom azután elmosta a maradék

reményeket is. Az egykori Szabadság téren, mely közben Avram Iancu nevét vette fel, 1961-ben a Román

katona szobrát állították föl.

A prágai tavasz idején, 1968-ban ismét történt egy erőtlen kísérlet az aradi szobor ügyében. Akkor a pártvezetés

Bukarestbe hívta a romániai magyar értelmiségiek szóvivőit, akik az emlékmű méltatlan helyzetét is szóba

hozták. Eredménytelenül.

Új remények a diktatúra 1989-es bukása után éledeztek. A Nemzeti Megmentési Front már 1990 januárjában

előirányozta a Szabadság-szobor mielőbbi fölállítását. Ám a marosvásárhelyi pogrom ismét szertefoszlatta az

illúziókat...

Magyarország és Románia miniszteri szintű megállapodása kellett ahhoz, hogy az emlékművet a vár sáncaiból

1999. október elsején napvilágra hozzák. Az emlékmű újraállításáról városi tanácsi határozat döntött. A szobrok

restaurálása befejeződött. A szobrok felállításáról sajnos az elszabadult nemzeti indulatok és a politika dönt...

2. Képek


1. EMBER ÉS TERMÉSZET

EMBER ÉS TERMÉSZET

BARBA Rafael Péter

A kutya a kínai kultúrkörben

Egy útépítés során 1990-ben, 40 km-re a kínai Senhszi tartománybeli, mára már világhírűvé vált

cseréphadsereget rejtő császársírtól, a korai (nyugati) Han-dinasztia negyedik uralkodójának, Han Jing-ti (Kr. e.

157–141) császárnak a sírkomplexumához tartozó szenzációs leletek kerültek napvilágra: a mindennapi élet

kellékei, szerszámok, női és eunuch figurák, katonák. Az egyharmad élet- nagyságú alakok törzsének többsége

fából készült, az ékszerek aranyozottak. A lelet igazi szenzációja azonban az eddig feltárt 200 juh, számos

kecske és sertés mellett a 400 kutya terrakotta szobra.

A nagy anatómiai pontossággal megörökített rövid szőrű kutyák két típusba sorolhatók. A nagyobbik egy széles

agykoponyájú, magasan tűzött, felálló fülű, rusztikus felépítésű, masztiff jellegű kutya. A kisebb termetű, hátára

kunkorodó farkú, ugyancsak magasan tűzött fülekkel rendelkező eb arányaiban, fejtípusában az e korban már

létező, eredeti foglalkozására nézve nyájak, lakóhelyek őrzőjeként használatos, majd gladiátorkutyává

átlényegülő shar-pei-t mutatja. Igaz, itt a fülek még nem törnek meg, s nyoma sincs „extra” ráncoknak, a szemek

nyíltak, barátságosak.

Nem tudhatunk semmi bizonyosat, hogy miért részesült másodmagával ez a Dél-kínai-tenger mellől származó

fajta ebben a kétes szerencsében. Egy lehetséges hipotézis mégis kínálkozik. A déli és keleti tartományok

hagyományosan termelő foglalkozást (kézművesség, földművelés), valamint kereskedelmet folytató

népességének szemében az északi barbárokkal közvetlen harci érintkezésben élő, katonáskodó északnyugatiak is

félig-meddig barbárnak számítottak. A két pólus között feszülő belső ellentét, megvetés kifejeződése is

megmutatkozhat a jelenségben: „Én vagyok az erősebb, fogadd el ezt a tényt, mert az én kezem fogja a fegyvert,

s lám, ahogy megölöm a kutyádat, téged is bármikor összeroppanthatlak.” Kultúrtörténeti, néprajzi analógiák

mutathatók ki, hogy a másik ember, nép totemének, szimbólumának elpusztításával miként üzen, félemlít meg a

hódító.

Vadász, halottkísérő és húsforrás

Kínában a kutya domesztikációja a jelenlegi adatok szerint a Kr. e. V–IV. évezredre tehető. A Jangsao vidékén

folytatott ásatások azt mutatják, hogy az újkőkori falu fő háziállata a kutya és a sertés. A kutya már kezdetektől

társ a vadászatban,de fontos fehérjeforrás is. A Kr. e. II. évezred második felétől, a Shang-dinasztia idejéből

fennmaradt leletekből tudjuk, hogy a nagyszabású fejedelmi vadászatok, melyek egyben hadgyakorlatok is

voltak, hatalmas harci szekerekkel folytak, s a kutya fontos részese volt a vadászatnak.

E kultúra halottkultusza is megköveteli, hogy az elhunytnak fontos és kedves tárgyak, lények – pl. kutyái –

elkísérjék a másik életbe. Ezért kezdetben feláldozzák őket. A Kr. e. III–II. évezred (neolitikum vége) folyamán

a kutyákat a halottak alá temetik. A Kr. e. 18–11. században már változik az elhelyezés, ekkor már a kutyát a

halott lábánál találjuk meg. Döntő változást hoz a „Hadakozó Fejedelemségek kora”. Az élőt felváltja a jelképes

áldozat: a kutya agyag-, bronz- vagy jádeszobor képében kerül a sírba.

Sajátos, a tibeti lámaista vallás reinkarnációs hitével összefüggő extrém gyakorlat a halottak kutyával történő

felfalatása. A halott tetemét a szeletelő ember lehúsolja és a kutyáknak veti. A halott csak akkor születik újjá, ha

teste már teljesen megsemmisült. E folyamatot gyorsítja meg a kutya (vagy a ragadozó madarak)

tápcsatornájában történő megsemmisülés.

Tudott az is, hogy a kínai konyha fogásai között a kutyahús a kezdetektől napjainkig szerepel. Az azonban, hogy

ilyen egyértelműen az étkezési célú „haszonállatok” sorában nyert elhelyezést, azt mutatja: az étkezésben

betöltött szerepe fontosabb volt, mint eddig hittük. A korai irodalmi emlékek alapján (pl. „Csu dalok”) az

alantas húsételek közé tartozónak ismertük. „A vendéglőbe betérő utazó húst rendel. – Nincs húsom! – mondja a

vendéglős. – Nem baj, jó lesz kutyahús is! – feleli a vendég.”

A kutyahús tehát csak a disznóhús után következik a húsok hierarchiájában. Ám korok és egyéni, olykor talán

uralkodói ízlések módosíthatták egy-egy étel megítélését. (Érdekes körülmény, hogy a Han-dinasztia uralomra

jutását fegyverrel is támogatta a kutyamészárosok „céhe”. Talán ez is arra utal, hogy a kutyahús népszerű étel

volt. Vagy a segítségért fizetett az udvar a felvásárlással?)


„Kutyaművészet”, asztrológia

Nem sorolható az irodalom műfajai közé, de meg kell említeni a „Kutyák könyvé”-t mint a kynologiai irodalom

korai megnyilvánulását. E műben a császárok megbecsült és különös védelmet élvező kedvenc kutyáit írták le,

és így a legkorábbi standard gyűjteménynek és törzskönyvnek tekinthető. A kutya tartására, kiképzésére és

elfogyasztására (!) vonatkozó tudnivalókat pedig a Kr. e. 7. században foglalták egybe a „Rítusok könyvé”-ben.

A kutya szobrászati megjelenítése elsősorban rituális célokat szolgál, de a gyermekjátékok között is találunk

megkapó alkotásokat. A sírokban való elhelyezésük mitológiai szerepükkel magyarázható. Az állatképfestészet

kialakulása a Kr. u. 8. század utánra tehető, ekkor kezdenek ugyanis fokozatosan elkülönülni az ábrázolt témák.

Előbb a ló, majd a bivaly, őket követően a kutya és a macska mint luxusállat, aztán a mitológiai jelentőségű és

mitikus erejű teremtmények, végül a halak, rovarok is bevonulnak a festészeti témák világába. A

természetábrázolás témaskálája a 12. századra válik teljessé. A kutya ábrázolása a régi életképeken előfordul

ugyan, de nem túl gyakori.

Nem lenne teljes a kép az asztrológia és a kutya kapcsolatának említése nélkül. A kínai asztrológia hozzávetőleg

5000 éves múltra tekinthet vissza. Eltérése a nyugati asztrológiától jelképrendszerében is markánsan testet ölt.

Míg a nyugati csillagképek konstellációs nevei tengeri, a kínaiak szárazföldi kultúrára utalnak (nyugaton

elsősorban a hajós népek, Kínában az ország belső régióiban élők foglalkoznak csillagászattal).

A kínai asztrológiában először a Hold-állatöv 27 képét tartották számon (ezek is egy-egy állat uralma alatt

álltak), majd a 12 állatövi jegyet tartalmazó ciklusra tértek át. Egy teljes (12 éves) periódus adja az ún. Nagy

Évet. Az egyes állatövi jegyek: Patkány, Bivaly, Tigris, Nyúl, Sárkány, Kígyó, Ló, Kecske, Majom, Kakas,

Kutya, Disznó. Hogy miért ők?

A monda szerint Buddha felszólította a világ összes állatát, hogy járuljon eléje és fogadjon neki hűséget. Ám

csupán 12 állat jött el. Buddha azzal jutalmazta őket, hogy érkezésük sorrendjében mindegyiknek adott egy-egy

esztendőt, melyet a tulajdonos állatról nevezett el, s abba oltotta annak tulajdonságait, sőt az adott évben születő

embereket is a névadó karakterjegyeivel ruházta fel.

A 12 állatövi jegy 6 párra oszlik. Minden pár első állata Jang (aktív), a második Jin (passzív). A hűséges Kutya

a szeretetteljes Disznóval pár. A Kutya a barátságot és a védelmet, a Disznó az otthont, a kényelmet és az

utódokat szimbolizálja a Család Házában.

2. Képek


1. BARBA Rafael Péter

BARBA Rafael Péter

Kínai kutyafajták

Kultúrtörténeti áttekintésünk keretében vegyük sorra a térség kutyafajtáit s azok alkalmazását!

A kínai kopasz kutya első nyomai Kína északkeleti részéből kerültek elő. Újvilági párhuzamok alapján

feltételezhető, hogy eleve rituális áldozati, étkezési célra tenyésztették ki. A tibeti eredetű, már a görög

Arisztotelész által is leírt masztiff (do-khy) az őrző-védő, terelő és teherhordó munkában, nagyvad vadászatban

egyaránt használatos ősi eb.

Vélhetően szintén tibeti eredetre tekinthet vissza a közel 2000 éves múltú csau-csau. A fajta kialakulásában a

tibeti dog mellett, mongol közvetítéssel, a szibériai szamojédok kutyái is szerepet játszhattak. Használták

szárnyasvad és szarvas vadászatára, harci kutyaként, egyéb őrző-védő feladatokra, de étkezési célokra is. A fajta

egyébként fénykorában a császárok és a mandarinok kedvence.

A déli tartományokban, a Dél-kínai- tenger mellett őshonos fajta, a shar-pei valószínűleg már a Han-korban (Kr.

e. 202 körül) létezett. Eredetileg nyájak, lakóhelyek őrzője, majd gladiátorkutya.

A történeti adatok és morfológiai jegyek alapján a lhasa apsot tekinthetjük a legősibb kis termetű, hosszú szőrű

ebnek a térségben. A fajtát a lhaszai lámaista kolostorokban tenyésztették ki. Ébersége folytán jelzőeb, de irtja a

rágcsálókat, lábmelegítőként is teljesíti szolgálatát.

E táj szülötte a shih-tzu is. Valószínűleg a 16. században került Kínába. Itt állítólag a pekingivel is keresztezték.

Eredeti funkciója a lhasa apsoéval azonos.

A család legismertebb tagja a pekingi palotakutya, amelyet több ezer éves kínai fajtaként ismer a világ. Neve

egyértelműen összeköti a pekingi Tiltott Várossal, mely azonban csak 1127-ben lesz először Jencsing néven a

Kin állam fővárosa. Tény ugyanakkor, hogy ez a császári család számára kitenyésztett öleb így is a világ

legrégebben törzskönyvezett mai fajtája. Tenyésztése a császári ház privilégiuma volt, kivitelét igen keményen

tiltották. Az angolok révén az 1860-as években került nyugatra. A család ifjabb tagja közé tartozik a tibeti

spániel. Ennek az ölebnek feltehetően a pekingi palotakutya, a mopsz és a japán chin sorolható ősei közé.

Eredetileg az imamalmot hajtották, jelzőkutyák és lábmelegítők voltak.

A tibeti terrier is a szerzetesek által kitenyésztett fajta. Ősei között megtalálhatjuk a sicu, a lhasa apso és a tibeti

spániel túlméretes példányait.

A Tang-dinasztia óta (Kr. u. 618–906) ismert, nagy és kis testméretben tenyésztett, rövid szőrű, kelet-indiai

típusú a Kansu agár (Hsi goou), a gyors vadászkutya.

2. Képek


1. HÍREK

HÍREK

FARKAS Ildikó

Európa legrégibb homo sapiens lelete

Ez év szeptemberében a romániai Kárpátok egy barlangjában modern homo sapiens maradványaira bukkantak.

A koponya- és állkapocsrészek meghatározására egy amerikai kutatócsoportot és vezetőjét, Erik Trinkaust, a

neves ősember-szakértőt kérték fel. A leletet 34-36 ezer évesre datálták, ami az eddigi legkorábbi nyoma

Európában a modern embernek (az eddigi legrégebbi maradványok 30 ezer évesek voltak). A jelenleg

legelterjedtebb nézet szerint a modern ember Kelet-Afrikában alakult ki (legkorábbi – 160 ezer éves –

maradványait éppen ebben az évben fedezték fel az etiópiai Herto közelében), és onnan vándorolt szerte a

világba és lett a többi emberősfajta kihalása után a mai ember kizárólagos őse.

Mivel Európában még 28 ezer évvel ezelőttről is vannak a modern ember előtti Európát benépesítő Neander-

völgyi embertől leletek (éppen Trinkaus ásta ki őket), most a tudósok feltételezik, hogy a kétféle embertípus

nemcsak egy időben élhetett évezredekig, hanem talán még bizonyos mértékig keveredhetett is (bár a genetikai

vizsgálatok szerint a mai ember génállománya nem tartalmaz Neander-völgyire utaló jelet). Mindenesetre a

kutatóknak feltűnt, hogy az egyértelműen modern homo sapiens csontmaradványok a mai ember jellegéhez

képest durvább jegyeket mutatnak. A nagy arc, az erőteljes állkapocs, az erős fogazat (különösen a hátsó fogak)

archaikus jellegűek, egyesek szerint ez a Neander-völgyi emberrel való keveredésre utalhat. Ami bizonyos: ez a

lelet azt mutatja, hogy ez a régió a modern homo sapiens legkorábbi európai szálláshelyei közé tartozott.

A „Jangce-civilizáció”

A történelem első civilizációi a nagy folyóvölgyekben fejlődtek ki: a Tigris és az Eufrátesz völgyében

Mezopotámiában, a Nílus mentén Egyiptomban és az Indusnál Indiában. Lehet, hogy ezek mellett egy újabbal –

amely talán éppen a legősibb – is számolnunk kell: a Jangce- völgyi civilizációval.

Kínai régészek – japán segítséggel – már több mint egy évtizede kutatják a Jangce völgyét és úgy vélik, ott Kr.

e. 3000 éve fejlett civilizáció virágzott. Eddig 13 fallal körülvett város nyomaira bukkantak (kilencre Wuhan

körzetében, négyre Chengdu város közelében), közülük nem egy tízezres népességgel is rendelkezett 4-5

kilométeres védelmi fallal. A civilizáció születését Kr. e. 7000 körülire teszik: akkor jelentek meg az első

földművelésből élő falvak a Jangce völgyében. (Bár a terület már korábban is lakott volt, innen származnak az

emberiség legrégebbi agyagedényleletei, 13 ezer évvel ezelőttről.) A városfalak és épületmaradványok mellett

kőfegyverek és -sarlók, mintázott kerámiaedények, embereket és állatokat ábrázoló jádeszobrocskák kerültek

elő nagy mennyiségben a térségből, és bizonyítják a civilizáció meglétét, amelynek élettartamát a kutatók

mintegy 500 évre teszik. A kultúrát létrehozó népességről feltételezik, hogy etnikailag a mai tibetiek, malájok

vagy burmaiak ősei lehettek, akiket az északról folyamatosan érkező újabb népesség fokozatosan délre szorított.

Ez, vagy talán éghajlati változás okozhatta a Jangce-civilizáció végét Kr. e. 3000 körül.

Bibliai alagút

Jeruzsálemben „Siloam-alagút” néven ismert egy ókori földalatti csatorna, mely mintegy 600 méter hosszan egy

városon kívüli forrás vizét juttatta el a város területére. Az Ószövetségben található erre utalás: a Királyok

Könyve és a Krónikák Könyve is említi, hogy Ezékiás király az asszírok elleni háború idején egy földalatti

csatorna segítségével biztosította városának vízellátását. Történeti bizonyíték azonban mindeddig nem állt a

kutatók rendelkezésére, amellyel Ezékiást a csatornaépítéssel összekapcsolhatták volna. Most viszont izraeli

kutatók laboratóriumi vizsgálatokat végeztek az alagút vakolatából vett mintákon. A kormeghatározási

elemzések a mintákat a Kr. e. 8. századból származóknak mutatták, ami megfelel Ezékiás feltételezett

uralkodásának. A kutatók véleménye szerint ismét bebizonyosodott az Ószövetség történetiforrás-értéke.

Amazóniai civilizáció Kolumbusz előtt

Az Amazonas vidéke Dél-Amerikában – dús vegetációja ellenére – az emberi megtelepedésre kevéssé alkalmas

terület: minden modern földművelési kísérlet kudarcot vallott az áradásoktól sújtott, terméketlen földeken, ahol

a közlekedés nehéz, és az áthatolhatatlan dzsungelben csak elszórt apró falvak találhatók. A szakemberek úgy

vélték, ez mindig így volt. Az utóbbi két évtized kutatásai (erről a Science magazinban számolt be a kutatást

végző Michael Heckenberger) azonban azt mutatják, hogy ebben a térségben Kolumbusz érkezése előtt a mainál


jóval népesebb települések léteztek, és az őserdő jelentős emberi tevékenység nyomait viselte. Xingu vidékének

(Brazília) átfogó vizsgálata (ez néha szó szerinti átfésülést jelentett a sűrű erdőkben, amit persze megelőzött a

légi, illetve radaros felderítés mintegy 1000 négyzetkilométeres területen) alapján a kutatók arra a

következtetésre jutottak, hogy az amazóniai térség az európaiak érkezése előtt sűrűn lakott, településekkel

behálózott, fejlett mezőgazdasággal rendelkező civilizáció otthona volt. Erre utalnak az egymástól szabályos

távolságban (3-5 km) lévő, fallal körülvett települések, az azokat összekötő széles, mérnöki pontosságú utak,

csatornák, árkok és hidak, és a 19 település hasonló alaprajza, ami a kutatók szerint olyan szervezett

civilizációra utal, amely később nem jött létre az Amazonas vidékén. A növénytani vizsgálatok kiderítették,

hogy jelentős emberi beavatkozás történt a terület növényvilágába: telepített erdők, gyümölcsfaültetvények, a

falvakban pázsit, az utak mentén fasorok nyomait találták. A szakemberekben felmerült: az eddig érintetlennek

tartott amazóniai őserdő talán emberi tevékenység következtében alakult ki.

Az amazóniai civilizáció a szakemberek szerint 1200 és 1600 között létezhetett. Népessége a behurcolt

betegségek következtében pusztulhatott ki. A területen ma is élnek, nagyon elszórtan, apró falvakban, xinguano

indiánok, a valamikori kultúra leszármazottai.

Leni Riefenstahl

Szeptember elején, 101 éves korában elhunyt Leni Riefenstahl, a 20. századi európai filmművészet különleges

alakja. Hitler propagandafilmesének tartották, a modern filmes ideológiai-politikai propaganda

megteremtőjének, a heroikus emberábrázolás és a hatásos tömegjelenetek stílusa megalkotójának.

Berta Helene Amalie Riefenstahl 1902-ben született Berlinben. A tehetséges, attraktív lány először

táncosnőként, majd színésznőként aratott sikereket, és Arnold Franck filmrendező munkáiban is szerepelt. Ez

azonban hamarosan kevésnek bizonyult Riefenstahl számára, és Franck segítségével megpróbálkozott a

filmrendezéssel. Kamerakezelésében is megnyilvánuló sajátos látásmódja hamar elismerést és hírnevet hozott

számára Európa-szerte.

Már első rendezésére (Kék fény, 1932) felfigyelt Adolf Hitler, és felkérte Riefenstahlt arra, hogy a Német

Nemzetiszocialista Párt nürnbergi nagygyűléséről készítsen egy rövid dokumentumfilmet. Riefenstahl meg is

csinálta filmjét (A hit győzelme, 1934), mire Hitler megbízta, hogy az 1934-es nürnbergi díszszemléről egész

estés filmet forgasson. Ez lett a híres „Az akarat diadala” (1935). A kiváló dokumentumfilmet nemcsak

Németországban ismerték el, ahol az év legjobb filmje díjat kapta, hanem Európa-szerte is, pl. a párizsi

filmszemlén a nagydíjat nyerte el. Ugyanakkor – bár Riefenstahl később mindig is a film dokumentumjellegét

hangsúlyozta, és azt, hogy ő ott csak a történelmet filmezte le, mindenféle manipuláció nélkül – már a

korszakban nyilvánvaló volt, hogy a film a náci romantizált propaganda mesterműve. Az erőt, egységet sugalló

dinamikus tömegjelenetek, a náci jelvények szinte végtelen folyamát láttató felvonulások, az égből

(helikopteren) alászálló vezér alakja, és mindehhez a hatásos – gondosan válogatott, a képekhez igazított –

aláfestő zene (Wagner erőteljes, diadalmas zenéje) mind a nácik hatalmát sugallták. Minden

propagandabeszédnél ékesebben szóltak az egység, a fegyelmezettség, a náci ideológia diadaláról.

Ugyanilyen fontos és kevésbé politikainak tekintett nagy munkája volt Riefenstahlnak a berlini olimpiáról

készített négyórás filmeposza (Olympia, 1938), amelyben elsősorban a sportolókat örökítette meg a rendezőnő.

Az egészséges, erős test kultusza, az emberi teljesítőképesség heroizálása jelent meg a filmen, hatásos, alulról

fényképezett képeken.

A háború után Riefenstahlt meghurcolták. Bár konkrét bizonyítékok nem szóltak ellene, és tagadta, hogy

tudomása lett volna a „végső megoldásról” (azaz a zsidók megsemmisítésének tervéről), hogy azonosult volna a

náci ideológiával, és hogy bármilyen kapcsolat fűzte volna a náci vezetőkhöz, két évre börtönbe került. Filmet

többé nem készíthetett. Több mint fél évszázadon keresztül azonban még fényképezett, fotókiállításai bejárták a

földet. Bármit is fotózott, sajátos látásmódjának ereje minden képén átüt. Egyik fő témája az ember maradt:

szépsége, ereje, diadala, fensége.

Susan Sontag esszéjében (Fascinating Fascism – Az elbűvölő fasizmus) Leni Riefensthalt művésznek nevezte,

aki művészi és technikai újításai bűvöletében élt, de akinek művészetét a náci párt saját politikai céljaira

használta fel.

2. Képek


1. KALÁSZATOK

KALÁSZATOK

RÁTKI András

Hol vannak a deportálási listák?

Hazai és külföldi kutatók időről időre keresik az 1944-ben elhurcolt zsidók névjegyzékét. Igényüket arra

alapozzák, hogy Magyarország német megszállása után a Belügyminisztérium új vezetői pánikszerű tempóban

kezdtek hozzá a zsidókérdés „végleges megoldása” szervezéséhez. Buzgalmuk egyik dokumentuma az az április

4-én kelt belügyminiszteri utasítás, amely szerint a zsidó közösségekkel névjegyzéket kell készíttetni minden

zsidó személyről. A jegyzéket négy példányban kérték, amiből kap a csendőrség, a rendőrség, a helyi

közigazgatás és a Belügyminisztérium. Fel kell tételeznünk, hogy ki-ki lehetőségei szerint igyekezett a

miniszteri utasításnak eleget tenni. Ha ez így történt, akkor napok alatt – óvatos becslés szerint is – mintegy 20

ezer lapnyi jegyzék állt össze az Úri utcai minisztérium irodáiban. (Ebből a papírhalmazból egy jó könyvkötő 40

darab lexikonnyi kötetet fűzne össze.)

A beérkezett névsorokkal nem lehetett mit kezdeni, félre kellett tenni azokat. Van utalás arra, hogy a

névjegyzéket átadták az akkor alakult Zsidókérdést Kutató Intézetnek. A vidéki zsidók deportálása és a

budapestiek gettóba zárása után a minisztérium – és vele a „kutatóintézet” is – csomagolt, mert jöttek a szovjet

csapatok. Az evakuálás döntési kényszert jelentett az iratok sorsát illetően, amelyeknek ügyviteli értéke már

nem volt. Azt pedig minden akkori illetékes is tudta, hogy az iratanyag az antifasiszta koalíció bármely tagjának

a kezében veszedelmes fegyver lenne a háború utáni elszámoltatás során.

Szinte biztos, hogy központi utasításra ezeket a jegyzékeket és más hasonló iratokat is megsemmisítették. A

kutatók elsősorban a Belügyminisztérium iratai között keresték a jegyzéket, de ma már tudjuk, hogy az elkészült

példányokból a csendőrségnek, a rendőrségnek és a helyi közigazgatásnak jutott példányokból sem maradt

egyetlen használható iratcsomó sem.

Az biztos, hogy 1945-ben vagy később állami levéltárba ez a terjedelmes, elvben közel 800 ezer nevet (címet,

anyja nevét stb.) tartalmazó lista nem került be. Közel 60 év során a legkülönbözőbb indíttatású kutatók,

levéltárosok generációi keresték, de egy ilyen terjedelmű irategyüttes nem kallódhat el, nem maradhat ki a

nyilvántartásokból, és ennyi időre el sem dugható.

Az utasítás szerint készült jegyzék sem akkor, sem ma nem tartalmazna hasznosítható információkat. A magyar

közigazgatás történetében nem nagyon készülhetett ennél hevenyészettebb, hitványabb utasítás!

„Valamennyi Polgármesternek és Községi Elöljáróságnak.

Állomáshelyeiken.

Utasítsa a zsidó közösségi szervezeteket, hogy az összes zsidó személyekről, családtagjaikkal együtt egy

névjegyzéket állítsanak össze négy példányban, lakhelyük és lakásaik feltüntetésével és azokat azonnal a

polgármesternek, illetve a községi elöljáróságnak adják át. A polgármester, illetve a községi elöljáróságok a

névjegyzék egy példányát az elsőfokú rendőrhatóságnak, másik példányát a csendőr őrsparancsnokságnak,

harmadik példányát pedig legkésőbb f. hó 8-ig a m. kir. Belügyminiszter Úrnak címezve adják postára.

A névjegyzékben a felsoroltak anyja nevét is tüntessék fel,

Budapest, 1944. április hó 4.

M. kir. Belügyminiszter

6136/1944.

VII. Res.”

Ha minden „optimálisan” zajlik, akkor is egy kisebb népszámlálást kellett volna három nap alatt megcsinálni, és

kikkel – a katonaköteles korú férfiak már mind munkaszolgálatosok voltak.


Felteszem, hogy a közigazgatási vezetők azonnal visszakérdeztek, hogy milyen zsidó közösségi szervezeteknek

kell jegyzéket készíteniük, csak az egyháziaknak (hitközség) vagy a kulturális, szociális, egészségügyi, oktatási

szervezeteknek, temetkezési egyleteknek stb. is. Ki javítja az átfedéseket? A szervezetek csak a saját

tagságukkal – vallásukat gyakorló hittársaikkal – számoljanak el? Ez azonban nem a teljes zsidóság. Ki írja

össze a vallásukat már nem gyakorlókat, a felekezetváltókat (kikeresztelkedettek), hiszen az akkori magyar

törvények szerint a polgárok hovatartozását hat felmenőjük „keresztlevele” alapján lehet csak eldönteni.

Bonyolította a helyzetet, hogy a zsidó hitközségek három irányzat között oszlottak meg: az ortodox, a neológ és

az ún. kongresszusi zsidók más-más zsinagógát látogattak. Sőt, a zömében már nem vallásos cionisták is

színezték a képet. Mely közösségeknek meddig terjedt az összeírási kötelezettsége? És a szükséges ismerete?

A rendelkezésre álló igen rövid idő és a lényegében értelmezhetetlen utasítás eleve hasznavehetetlenné tette a

beérkező papírhalmazt. De nem is volt rá szükség. A Statisztikai Hivatal adataiból pontosan lehetett tudni, hogy

hova, hány marhavagont kell küldeni. Ez sajnos bevált.


1. ÁLLAMI, NEMZETI SZIMBÓLUMOK

ÁLLAMI, NEMZETI SZIMBÓLUMOK

MAKAI Ágnes

Magyar rendjeltervek 1848-ban

A História szerkesztőségét több olvasó és szakértő kereste meg az állami és nemzeti jelképek témakörében.

Folyóiratunk az év során rendszeresen közöl cikkeket a témakörből, és a következőkben is szívesen ad helyet

hasonló témájú írásoknak. Alább a magyar kitüntetések monográfusának rövid írását közöljük egy meg nem

valósult rendjeltervről.

Mészáros Lázár hadügyminiszter 1848. október–novemberében vetette papírra az első önálló magyar kitüntetési

rendszer tervét. Erről a „katonai és polgári egyének érdemei megjutalmazására alapítandó díszjelről” egy

korabeli – ma a Magyar Országos Levéltárban őrzött forrás – az alábbi leírást adta: „Hogy azon férfiak, kik a

haza érdekében vagy a katonai vagy pedig a polgári pálján kitűnő hasznos szolgálatot tettek, a nyilvános

elismerésnek díszjelével megjutalmaztassanak – az Országos Honvédelmi Bizottmány rendeletéből egy terv

készíttetett, miszerint az említett két rend számára egyforma, de az érdemhez képest három fokozatú, s részben

pénzbeli illetménnyel öszve kapcsolt díszjel, az az: Nagy-, Közép, és Kis-Kereszt – »Magyar érdem rend« név

alatt azon megkülönböztetéssel alakíttassék, hogy a Katonai rend díszjele ‘Vitézségért’ ‘a hálás haza’, a polgári

rendé pedig ‘érdemekért’ ‘a hálás haza’ felirattal légyen ellátva.”

E sajnos nem túl bőséges leírásból, illetve Mészáros Lázár emlékiratainak bizonyos utalásaiból egy

reprezentatív, két tagozatú s ezen belül a hagyományos nagy-, közép- és kiskereszt fokozattal differenciáltan

adományozható érdemrendegyüttes képe bontakozik ki, amelynél a katonák vörös, a nem hadi érdemekért

elismertek pedig zöld váll-, nyak-, illetve mellszalagon viselték volna rendjeleiket.

A kimagaslóan művelt, széles látókörű Mészáros Lázár, aki a francia utópista szocialisták nézeteivel

szimpatizálva, mint a társadalmi folyamatokra érzékenyen figyelő ember, tisztában volt a kitüntetések

társadalmi presztízsével, olyan rendjelegyüttest kívánt tervezni, amely külalakját tekintve nem silányabb az

európai kortárs díszjeleknél, ugyanakkor elnyerhetőségének feltételrendszere azoknál demokratikusabb.

Továbbá – nem utolsó szempont volt ez akkor sem – Mészáros magyar elismerést akart megvalósítani.

Természetesnek tartotta, hogy az új rendjeleket magyar felirat ékesítse – abban az időben, amikor a Habsburg

Birodalom 1764-ben alapított, igen előkelő lovagrendjének, a „magyar királyi” jelzővel és nemzeti színeinkkel

felövezett Szent István-rendnek mind alapszabályai, mind feliratai latin nyelven íródtak! Mészáros érdemrendje

lett volna tehát történelmünkben az első magyar feliratokat hordozó rendjelvény.

Ám Mészáros Lázár 1848 őszén készített tervezete ebben a formájában sohasem valósult meg. Katonai

tagozatának alapszabályait felhasználták a későbbiekben a Katonai Érdemrend létrehozásakor, amelyet viszont a

szabadságharc néhány hónapja alatt csak ideiglenes jelvények formájában adományoztak.

A megtorlás hónapjai, évei során, mialatt a szabadságharc vérbefojtásában jeleskedő Haynau táborszernagy

mellére az ifjú Ferenc József a Mária Terézia Katonai Rend nagykeresztjét, majd a magyar királyi Szent István-

rend (!) nagykeresztjét tűzte fel, Mészáros rendjele szinte feledésbe merült.

Az 1860-as években a Kossuth-emigráció tagjai csináltatták meg utólagos terv szerint néhány példányát,

amelyek ma gyűjteményeink felbecsülhetetlen ritkaságait képezik. Különös érdekességük a magyar nyelvű

feliratok mellett, hogy államcímerünk jobb- és baloldali mezője együttesen jelenik meg rajtuk, egyikükön

koronával fedve, többségükön viszont korona nélkül.

2. Képek


1. SOÓS István

SOÓS István

A nádori méltóság

A király helytartója

Szerkesztőségünkhöz több megkeresés érkezett az utóbbi években a nádori méltósággal kapcsolatban. Részben a

Habsburg-családról, részben József nádorról (1795–1847) írott cikkeinkhez érkezett megjegyzések ezek. Az

állami és nemzeti szimbólumokról készült írásokhoz pedig kérdések érkeztek: hol helyezkedett el a nádor az

uralmi szerkezetben. Soós Istvánt, József nádor életének kutatóját kérte fel szerkesztőségünk a nádori méltóság

fejlődésének összefoglalására, egy időben összegyűjtöttük az 1681 utáni nádorok képét. (A szerk.)

A nádor a legrégibb magyar királyi udvari méltóság, melynek viselője a német királyi udvarban is megtalálható

volt mint a király bírói helyettese és eredetileg pénzügyi értékeinek őre.

Az udvar ispánja

I. (Szent) István (997–1038) német mintára, mint első ispánt, az udvar élére állította. Jogállása az évszázadok

során sokat változott. Hatásköre eleinte megegyezett a megyék élére kinevezett ispánokéval, amely főleg

gazdasági jellegűnek mondható. Neve szláv eredetű: „na dvore zsupán”, azaz az „udvar ispánja”.

Udvarmesterként egyik fő feladata volt gondoskodni az uralkodói udvar ellátásáról. Ő gyűjtötte össze és kezelte

az udvari jövedelmeket is. Felügyelete alá tartoztak továbbá az udvar ellátását biztosító birtokok. Mint

parancsnok a királyi udvarban szolgáló milesek élén állt.

A 11. század folyamán a királyi jelenlét bíróságán ítélkezett az udvar népei, de a saját ispánságának joghatósága

alatt élt népek felett is, valamint saját portáján az őt önszántukból felkereső jobbágyok (nemesek) ügyeiben.

Bírói jogkörét bizonyítja I. László (1075– 96) harmadik törvénykönyvének 3. tc.-ke, mely szerint: „Ha a nádor

valamikor hazamegy, a király és az udvar pecsétjét annak hagyja hátra, aki mint helyettese ott maradt, hogy

amint egy az udvar, úgy egy pecsét is legyen. Ameddig pedig az ispán otthon marad, senkinek se küldhesse

pecsétjét [ne idézhesse meg], csak azoknak, akiket udvarnokoknak hívnak, és akik önként fordulnak hozzá,

azokon bíráskodhassék.” Ebből kiviláglik, hogy a nádor ekkor még a király helyetteseként fellépő bíró, akinek

azonban még nem volt önálló bírói széke. Az alsóbb bíráskodás felett felülvizsgálati hatáskörrel rendelkezett.

Könyves Kálmán (1096– 1115) király egyik törvényében (I. tkv. 37. tc.) úgy intézkedett, hogy amennyiben a

király utazása alkalmából valamely megyében a két királybíró ítélkezik és a „nép lármája megnövekszik

ellenük”, úgy felettük a nádor ítélkezzen.

Az országbírói méltóság (curialis comes) megjelenésével az „udvar ispánja” megszabadult a gazdasági

teendőitől. A 12. század közepétől a nádor már rendelkezett saját bírói székkel, amely elé a királyi udvaron belül

bárkit megidézhetett. A 13. század elejére a nádort az országos méltóságok között már az első helyen említik a

források. A király külföldi hadakozása idején annak helyetteseként tevékenykedett. Az 1222. évi Aranybulla

már országos bíróként mutatja be a nádort (8. c.), akit csupán a legsúlyosabb ügyek kötötték már az udvarhoz, és

kimondja: „A nádor országunk minden lakosa dolgában különbség nélkül ítéljen, de a nemesek ügyeit, amelyek

fejvesztéssel vagy jogpusztítással járnak, a király tudta nélkül ne intézhesse el.” Ekkor már helyettest is

tarthatott (alnádor). Az Aranybulla egyik példányát is ő őrizte (31. c.), és kötelezték arra, hogy az abban

foglaltaktól sem magát a királyt, sem pedig a nemeseket ne engedje eltéríttetni.

Közvetítő a király és a nemesek között

A nádor politikai hatalmi súlyának növekedését jelzi az a tény is, hogy az ún. törvényhozó napon (augusztus

30.) a király távollétében Fehérvárott maga orvosolhatta az elébe terjesztett panaszokat, azaz egyfajta közvetítő

szerepet töltött be a király és a nemesek között. De a nemesség igyekezett befolyását és hatalmát ellenőrizni. Az

1231. évi Aranybulla 3. cikke kimondta: „Ha a nádor időközben [ti. egyik törvénynaptól a másikig] rosszul

intézte a király és az ország dolgait, kérni fognak Bennünket [ti. a nemesek], hogy alkalmasabbat tegyünk

helyére, akit akarunk, és mi hajlani fogunk kérésükre.”

A nemesség igyekezett korlátozni a nádor hatáskörét: kivette hatásköréből az egyházi hatóságokat megillető

pereket is. Hatalmi jogkörének további korlátozását jelzi az 1290:9. tc., mely kimondta, hogy a királyi tanács

hozzájárulását kell kikérni megválasztásához: „a nádort, a tárnokmestert, az alkancellárt és az országbírót


országunk régi szokása szerint országunk nemeseinek tanácsával fogjuk kinevezni.” Az 1290:14. tc. pedig arról

intézkedett: „Ha a nádor igazságszolgáltatás végett jár el országunkban, minden megyében négy kiküldött bíró a

megyei ispánnal tartozik vele menni és bíráskodni [...]. Ha a nádor igazságtalanul törekednék eljárni, ugyancsak

négy bíró az ispánjukkal tartozzék ezt megakadályozni és azt velünk [ti. a királlyal] közölni.”

Igazságszolgáltatási működésében több hivatali személy volt segítségére: így pl. a nádori jegyzők, a nádori

pecsétet őrző ítélőmester (protonotarius), a sáfár, a bírságszedők és helyettese, az alnádor, aki tisztségét az urától

kapta, s csak annak nevében ítélkezhetett.

A kiskorú király gyámja

A mindenkori nádor I. Albert trónra lépéséig (1437) kizárólag a király bizalmának és jóindulatának köszönhette

méltóságát, és a rendek csak az 1439:2. tc.-ben újították meg azt az igényüket, miszerint a nádor a rendek

részéről a királynak, a király oldaláról pedig a rendeknek kell hogy igazságot szolgáltasson. Feltételül szabták,

hogy a király a nádort mindig „a főpapok, bárók és az ország nemeseinek tanácsára, velük egyetértően válassza

ki”.

Először nádort az országgyűlésen Hunyadi János kormányzósága idején választottak (1447-ben Garai László

személyében), de csak azért, mivel ekkor nem volt király, aki a kinevezés jogával élhetett volna.

I. Mátyás (1458–90) megváltoztatta az „új” szokást, és visszatérve a „régihez”, élve királyi hatalmával, egyik hű

bizalmasát nevezte ki helyettesévé, és megfosztotta méltóságától az országgyűlés által kinevezett nádort. Később

azonban – elsősorban külpolitikai okok miatt – rákényszerült, hogy visszaadja az országgyűlésnek a

nádorválasztást, s ugyanakkor törvénytelen utódjának, Corvin Jánosnak a trónra kerülését biztosítandó,

szabályozta – vagyis korlátozta – a nádor jogkörét.

A később a Corpus Iurisba (1517) is törvénycikkekként bekerült rendelkezések többek között kimondták, hogy

trónüresedés esetén és a király kiskorúságakor a nádor hívja össze az országgyűlést, és a királyválasztáskor őt

illeti meg az első szavazat joga. Mint a kiskorú király gyámjának, a gyámság idején neki is mindenki feltétlen

engedelmességgel tartozott. A felkelt nemesi hadseregnek ő lett a vezére. A törvény kötelességévé tette az

idegen követek fogadását, amennyiben a király nem lenne abban a helyzetben azt megtenni, vagy elhanyagolná

azt. Ha a király az adományozási jogokkal visszaélne, a nádor kötelezettsége volt a bajokat orvosolni. Mint az

ország legfőbb bírája, a király távollétében annak helytartója, a kunok és Dalmácia bírája volt.

1526 után: királyi helytartó

A mohácsi csata (1526) után megszűnt a külön magyar királyi udvartartás. I. Ferdinánd (1526–64) trónra

kerülésével a Habsburgok közel négy évszázadon át Bécsből, császári udvarukból irányították a magyar

királyságot. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a Habsburgok által bevezetett kormányzással a több mint félezer

éve fennálló országos méltóságok tekintélye és a közéletben játszott szerepük jelentős mértékben csökkent.

Néhánynak azonban mégis sikerült megtartania régi pozícióját az új kormányszékekben. Így pl. a nádori

méltóságnak, amelyet azonban a 16. században igen ritkán töltöttek be. I. Ferdinánd és utódai igyekeztek a

nádor megválasztását halogatni, illetve elkerülni. A nádori méltóságot ugyanis az 1526:2. tc. szerint nem

szüntethette meg, illetve a király a nádort nem bocsáthatta el tisztségéből, ellentétben más közjogi méltóságok

esetével. Ha az országos méltóságot mégis betöltették, akkor is elsősorban egyházi személyeket (esztergomi,

kalocsai érsekeket, erdélyi, egri püspököket) neveztek ki nádorrá, többnyire azonban nem „palatinus”, hanem

„királyi helytartó”,vagy egyszerűen „helytartó” címmel.

Ez a helyzet 1534-től 1554-ig, majd közel egy évtizedes szünetet követően, 1562 és 1608 között tartott. Az

1536: 16. tc.-kel I. Ferdinánd kimondatta, hogy a „király a szokott hatalommal helytartót” nevez ki. Az 1548:18.

tc.-ben a rendeknek sikerült a királlyal törvényileg elismertetni, hogy a nádor elhalálozása esetén egy éven belül

össze kell hívni az országgyűlést az új nádor megválasztása céljából. De mindez csak papíron maradt. A

gyakorlat az volt, hogy a helytartó elhunyta után minden esetben az uralkodó nevezett ki hívei közül egy új

helytartót, a diéta megkérdezése nélkül.

Király és a magyar rendek között

Az első nádorválasztó országgyűlésre 1608-ban került sor. Az 1608:3. tc. szabályozta az immár fél évszázada

üres nádori szék betöltésének módját, s ezáltal a rendek megakadályozták, hogy a bécsi udvar a jövőben a nádori

méltóságot szüneteltesse. A nádorválasztást az 1622. és az 1638. évi hitlevelekben a Habsburg uralkodókkal

ismételten megerősíttették.


Bár a rendeknek sikerült törvényileg a nádori méltóságot visszaállítaniuk, a nádorok régi hatáskörüket, egykori

politikai-hatalmi tekintélyüket megőrizni már nem tudták. Ráadásul a nádori méltóság betöltése a 17. században

sorozatos viták tárgyát képezte a király és rendek között, mivel a nádor feladatkörét az udvar és a rendek

eltérően értelmezték. Az egyet nem értésnek az lett a következménye, hogy 1667–81 között a Habsburgok nem

töltették be a nádori tisztséget. A nádorok jogköre ezzel egyidejűleg fokozatosan csökkent a bécsi

kormányszékekkel szemben, ráadásul a nádorok inkább a Habsburg-kormányzat, mint a magyarországi rendek

érdekeit képviselték.

Helytartótanács elnöke, 1723

Jelentősebb befolyásra az udvarban és a magyar politikai életben a mindenkori nádor a király helyetteseként

ismét csak azt követően tehetett szert, miután az 1723-ban létrehozott Magyar Királyi Helytartótanács elnöke

lett, s ezzel egyértelműen a királyi érdekek és nem a rendek érdekeinek képviselője lett. Amikor azonban az

udvar rászorult a magyar rendekre, akkor „engedményt tett” a nádori tisztség dolgában is. Így például Mária

Terézia, amikor a porosz–osztrák örökösödési háborúban (1740–48) egyedül a magyar rendekben bízhatott,

ismét biztosította a nádorválasztást (1741:9. tc.), kimondva, hogy amennyiben „a nádori és a vele összekötött

helytartói szék megüresedne, úgy az egy éven túl ne maradjon üresen. A nádort helyezzék vissza teljes

hatalmába és jogaiba, s tartsák meg abban.” A nádori méltóságot 1765 és 1790 között mégsem töltették be:

Mária Terézia (1740–80) az 1764/65. évi országgyűlés után vejét, Albert szász-tescheni herceget nevezte ki

királyi helytartónak, aki II. József trónra lépéséig volt a király helyettese az országban. II. József (1780–90)

felvilágosult abszolutista uralma alatt azután még helytartót sem állítottak.

Főherceg nádorok, 1790–1848

Új helyzet állt elő a nádori méltóság viselésében 1790-ben, amikor az udvar a magyar rendekkel tartós

kompromisszumra kényszerült. Ekkortól 1848. szeptember végéig mindig volt nádora az országnak, sőt azok az

uralkodóház tagjai közül kerültek ki.

1790 és 1848 között a Habsburg főherceg nádorok neve: „főherceg nádor”. 1790-ben II. Lipót második fiát,

Sándor Lipótot, majd annak tragikus halála (1795) után másik fiát, József Antal főherceget az országgyűlés

egyhangú felkiáltással emelte a nádori tisztségbe. József nádornak 1847. január 13-án bekövetkezett halálát

követően második házasságából származó fia, István Ferenc Viktor viselte a nádori méltóságot.

Az 1848:3. tc. értelmében a király, távollétében a nádor és a helytartó gyakorolta a végrehajtó hatalmat „a

független magyar minisztérium által”, mégpedig oly módon, hogy rendeleteik, parancsaik, határozataik és

kinevezéseik csak úgy léphetnek érvénybe, ha azt a Pesten székelő miniszterek egyike ellenjegyezte. Ez a nádori

méltóság és tekintély egyértelmű csökkenését vonta maga után.

1849 után többé már nem töltötték be ezt a méltóságot. Ferenc József (1848–1916) az 1867:7. tc.-kel

felfüggesztette a nádor jogkörét, a nádorválasztást pedig bizonytalan időre elhalasztotta, mindaddig, amíg a

nádor hatáskörét a felelős kormányéval össze nem egyeztetik. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a nádori

méltóságot nem töltötték be, sőt az intézmény – mivel feleslegesnek bizonyult – a dualista parlamentarizmus

idején meg is szűnt.

2. Képek

história 2003-089 · maradtak a köznapi életben, mint az izzadtságszagú ünnepélyeken...

Documents