A N I T A W E A V E R – F E L I S M E R É S

Richard, amint a bank bejáratához közeledett, majdhogynem

összeütközött az épp onnan kilépő egyik úrral. A férfi annyira a

gondolataiba volt mélyedve, hogy szinte észre sem vette őt, csupán futó

pillantást vetett rá és valami elnézésfélét mormolva, már ment is tovább,

ám Richard Montgomerynek ez az egy pillantás is elég volt, hogy

felismerjen benne egy olyan embert akivel valamikor a múltban

találkozott. Sok embert ismert és szinte mindnek emlékszik az arcára, de

erre a legfőbbképpen.

Richard Montgomery igen vagyonos ember hírében állt és ez igaz is volt.

Negyvenes éveinek az elején járt, ám mivel jól karban tartotta magát,

jóval kevesebbnek látszott. Néhány éve telepedett le Angliában, ahová

önkéntes száműzetése után érkezett és nem messze Londontól, de mégis

távol a város nyüzsgésétől, egy vidéki birtokon telepedett le. Akik ismerték

szigórú, ám jó embernek tartották, bár nagyon kevesen voltak, akiket

közelebb engedett magához. Időnként mikor bement a városba

megjelenése vonzotta a tekinteteket, hiszen mindig valamiféle titok lengte

körül. Senki nem tudott biztosat a származását tekintve, csak találgattak

és mindenféle pletykák keltek szárnya róla. Sok anya volt, aki szívesen

vette volna ha elveszi a lányát, márcsak nagy vagyonára való tekintettel,

de láthatólag ő nem igazán foglalkozott a nősülés gondolatával.

Teljesen visszavonultan élt, a maga kis birodalmában. Sokan az

irigyebbjei közül összefüggésbe hozták az ördöggel is, mert komor

megjelenése és az óriási vagyon, amelynek birtokosa volt és melyet senki

nem tudta honnan származik ugyancsak szóbeszéd tárgyává vált.

Belépett a bankba és hirtelen ötlettől vezérelve érdeklődött az iménti

úriember felől.

– Mr. Collins megtudná nekem mondani ki volt az az úr aki az előbb

távozott?– kérdezte a banktisztviselőtől, megtehette hiszen ő volt a

legjobb és legbefolyásosabb ügyfele.

– Nos azt hiszem, hogy ön Mr.Wilsonra gondol. Ő is az egyik ügyfelünk

bár be kell vallanom, kettőnk közt maradjon őszintén sajnálom őt.

– Valóban? Megtudhatom, hogy miért?

– Végül is nem titok. Tudja áruszállítással foglalkozik és az utóbbi időben

eléggé rá jár a rúd szegényre, nem szívesen lennék a helyében.

– Esetleg ha bővebben kifejtené– kérte türelmetlenül Mr. Montgomery.

– Tudja aféle hajózási ügyek miatt került a csőd szélére. Igen sok árut

hozatott hajóval és az utóbbi idők viharai miatt több szállítmánya is

odaveszett.

– Nincs gyermeke?

– Ó dehogy nincs, van egy lánya, de sajnos nem sokra megy vele –

mondta sejtelmesen a bankár.

– Ezt, hogy érti?

– Tudja nem igazán keresik a férfiak egy sánta lány társaságát, főleg ha

hozománya sincs ami esetleg kárpótolná őket.

– Sánta?– csodálkozott az úr.

– Igen, de nem mindig volt az. Még gyermek korában volt egy lovas

balesete.

– Értem. Megtudná nekem adni a címét?

– Természetesen – készségeskedett a másik.

– Köszönöm – mondta miután megkapta amit kért és rögtön rátért a

tárgyra ami miatt érkezett, mintha az iménti beszélgetés meg sem történt

volna.

Nem időzött bent sokáig, nem szeretett a szükségesnél tovább

tartózkodni a városban, így amint végzett beszállt a kocsijába és utasította

a kocsist, hogy azonnal hajtson haza. Miután megérkeztek bevonult a

könyvtárszobájába és hosszú ideig töprengett odabent. Már lemenni

készült a nap mikor hivatta a komornyikját.

– James, szeretném, ha holnap első dolga lenne, hogy utasítsa a

személyzetet, hogy tegyék rendbe az egyik földszinti legszebb szobát.

– Igen uram. Szabad kérdeznem, vendéget óhajt fogadni?

– Nem, James, megnősülök.

– Gratulálok, uram – mondta udvariasan a komornyik. Ha meg is lepődött

nem látszott rajta, egyetlen arcizma sem rándult meg a hír hallatán. Mióta

a férfi alkalmazásában állt megtanulta, hogy az úr semmit nem tesz ok

nélkül.

– Megtudhatom ki a szerencsés hölgy és mikor érkezik?

– Ms. Wilson és előre láthatólag olyan egy hét múlva várható, így bőven

lesz idejük mindent elintézni.

– Még egyszer gratulálok, uram, és ha megengedi most távoznék, hogy

utasítsam a személyzetet.

– persze menjen csak – a komornyik meghajolt és távozott, Richard pedig

hivatta a kocsist.

– Hívatott uram?

– Igen, Holling. Fogjon be, kérem a kocsiba, bemegyünk a városba, van

egy kis elintézni valóm. Ha végzett álljon a bejárat elé.

– Igen uram.

Amíg a kocsira várt, még egyszer átgondolta, amire készült. Elhatározta

magát és minél hamarabb túl akart lenni rajta. Amint beült a kocsiba

megadta a bankártól kapott címet. Nem volt hosszú az út, alig félóra alatt

ott voltak a megadott cím előtt. Montgomery kiszállt, kopogtatott és

türelmesen várt, amíg meg nem jelent az ajtóban a komornyik, akinek

odaadta a névjegyét.

– Montgomery vagyok, mondja meg Mr. Wilsonnak, hogy szeretnék vele

beszélni.

– Azonnal szólok neki uram, lesz szíves addig itt várakozni – mondta

udvariasan.

Mr.Wilson és a lánya a szalonban ültek. Az apa az íróasztalnál ült és a

levelezést intézte, miközben lánya az egyik kényelmes fotelban ülve

olvasott. Mr.Wilson nem volt nagy termetű ember, inkább átlagosnak volt

mondható, az idő már rajta hagyta nyomait őszülő haján, és a gondok

mély barázdát hagytak az arcán. Vele ellentétben a lánya maga a fiatalság

és a szépség megtestesítője. Sokszor gondolt arra az átkozott napra,

amikor a baleset történt, ami örökre megváltoztatta az életét. Bár lánya

sohasem panaszkodott, mindig némán tűrte a sorsát és ő hiába próbált

megadni neki mindent, biztos volt benne, hogy Jane nem boldog.

Gondolataiból a komornyik hangja hozta vissza a valóságba.

– Egy úr szeretne Önnel beszélni – és átadta a névjegykártyát.

– Valami baj van, apa? – érdeklődött a lánya mikor látta, hogy apja a

homlokát ráncolja.

– Nem, dehogy. Szóljon neki, hogy fogadom – utasította a komornyikot.

– Igen uram– és már ment is az idegenhez.

– Az úr fogadja önt, kérem, kövessen!

Amint beléptek a szalonba a komornyik meghajolt és kiment bezárva

maga mögött az ajtót. Richard körbepillantott a gondosan berendezett

szobában. Szemei végig futottak a csodálatosan faragott bútorokon, a

nehéz függönyökön, az ablakokon, végül megállapodott az íróasztal mögül

előlépő idős férfin.

– Jó estét – üdvözölte a szobában lévőket.

– Nos, Mr.Montgomery, miben lehetek a segítségére?

– Bocsásson meg, hogy ilyen váratlanul rontottam az otthonába, de

ígérem, nem rabolom sokáig az idejét.

– Hallgatom uram– és hellyel kínálta az idegent.

– Ha lehetne, szeretnék négyszemközt beszélni Önnel.

– Nyugodtan beszélhet, a lányom előtt nincsenek titkaim.

– Rendben, talán jobb is, ha marad. Gondolom, hogy a nevem nem sokat

árult el Önnek.

– Be kell vallanom, ebben némiképp igaza van – ismerte be a házigazda.

– Akkor rögtön a tárgyra térek. Először is, nem csodálkozom rajta, hogy

nem mond Önnek semmit a nevem, hiszen azelőtt nem így hívtak. Az is

lehet, hogy már nem is emlékszik rám, hiszen olyan régen történt, hogy

találkoztunk Franciaországban. Ismeretségünk rövid volt ugyan, de ettől

függetlenül én ma délután megismertem önt a bank előtt.

– Azt mondja, hogy Franciaországban? Az valóban nagyon régen volt már

mikor utoljára ott jártam – emlékezett vissza Mr.Wilson.

– Hát hogyne emlékeznék – kapott hirtelen a fejéhez, miután jobban

megnézte magának – csak tudja már nem valami jó a memóriám és be kell

látnia, hogy azóta ön is igen sokat változott. Bocsásson meg, hogy nem

ismertem fel rögtön – szabadkozott.

– Semmi baj – hárította el Richard.

– Tudomásomra jutott, hogy mostanában nehézségei támadtak a

hajókkal, amelyek az áruját szállították és hogy is mondjam, ez nincs túl jó

hatással az anyagi helyzetére.

– Már megbocsásson, de úgy vélem, hogy az anyagi helyzetem csak rám

tartozik.

– Ebben kétségkívül igaza van, és nem is feszegetném tovább a dolgot. A

lényeg az, hogy szeretnék segíteni megoldani ezt a nehézséget és ezzel

ön is megoldhatná az enyémet, ám ennek csak egyetlen módját látom

még pedig azt, hogy feleségül kérjem a lányát.

Ezután a kijelentés után nehéz csend ült a szobára. Mr. Wilson és a lánya

igencsak megdöbbent a hallottaktól. A hosszúra nyúlt csendet a házigazda

törte meg.

– Nem tudom honnan vette ezt az eszement ötletet! Egyáltalán miből

gondolta azt, hogy csak úgy idejön ezzel a képtelen kéréssel! Nem is

tudom, hogy hogyan reagáljak erre. Egyáltalán miért gondolja, hogy önhöz

adnám a lányomat, hiszen tulajdonképpen nem is ismerem.

– Ha csak ez az akadálya, bármikor tudakozódhat a bankomnál, és én is

szívesen állok a rendelkezésére, bármilyen kérdése van.

– Azt hiszem erre semmi szükség uram – szólt közbe a mindeddig

csendesen figyelő lány. Kezébe vette a botját és felállt.

– Úgy vélem, hogy ha ilyen tájékozott az anyagi helyzetünk felől,

feltételezem, hogy tisztában van az egészségi állapotommal is.

– Úgy van kisasszony.

– Biztos voltam benne. Ha valóban komolyan gondolja, hogy feleségül

óhajt venni, mindezek ellenére, akkor a válaszom igen, feleségül megyek

önhöz.

– De kislányom! – vágott közbe az édesapja, ám Jane nem hagyta, hogy

folytassa.

– Tudom, hogy féltesz, apa, de ne aggódj miattam, tudom, hogy mit

csinálok. Tisztában vagyok a helyzetemmel és a lehetőségeimmel,

másfelől a bank sem ad több hitelt és így az anyagi gondjaink is

megoldódnak– próbálta meggyőzni apját.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

– Egészen biztos.

– Legyen, ahogy akarod – felelte beletörődve.

– Azt hiszem, hogy most gratulálnom kell önnek uram.

– Köszönöm, Mr. Wilson és ha már itt tartunk, szeretném, ha minél

hamarabb megtartanánk az esküvőt.

– Rendben, nem látom akadályát, csupán egyetlen dolgot szeretnék –

tette hozzá Jane.

– Mi lenne az?

– Nem szeretnék nagy felhajtást, bár gondolom ön sem uram.

– Egyet értek. Akkor azt hiszem mindent megbeszéltünk. Természetesen

a továbbiakban az időpontról és mindenről tájékoztatom önöket –

udvariasan elköszönt mindkettejüktől és amilyen váratlanul érkezett, úgy

is távozott.

Mr. Wilson az idegen távozása után rögtön a lányához fordult.

– Meg kell mondanom, hogy nem tetszik ez nekem.

– Nyugodj meg apa, nem lesz semmi baj – fogta meg a kezét Jane.

– Nagyon féltelek, kislányom. Én csak azt szeretném, ha boldog lennél.

– Az leszek, apa, hidd el.

– Nem tudhatod előre– aggodalmaskodott tovább az apja.

– Nézd reálisan a dolgokat– próbált érvelni a lány.

– Te is tisztában vagy vele, hogy nem állunk a helyzet magaslatán,

ráadásul a kérők sem tolonganak az ajtónk előtt. Tudom, hogy te úgy

tekintesz rám, mintha egészséges lennék, de nem vagyok az és ezt az

emberek is látják. Ez egy olyan lehetőség neked is és nekem is amit meg

kell ragadni.

– Úgy tűnik, bele kell törődnöm a döntésedbe.

– Hidd el apa így lesz a legjobb mindkettőnknek – mondta és arcon

csókolta a férfit.

Richard a hazafelé vezető úton azon tűnődött, hogy egész könnyen ment

a dolog. Mrs. Holling már annyiszor a szemére vetette, hogy asszony kézre

lenne szükség a házban, amit eddig mindig figyelmen kívül hagyott, hát

most teljesül a kívánsága.

A következő hét nagyon gyorsan telt, de így is sikerült mindent idejében

elrendezni. Szombaton délelőtt két tanú jelenlétében megtartották az

esküvőt és utána rögtön indultak is a férfi birtokára. Jane szerette Londont,

bár nem is igazán járt még a városon kívül, mióta megsérült a lába és

nehezen mozgott. Apja többször is próbálta rábeszélni, hogy kísérje el egy-

egy üzleti útjára, de ő mindig visszautasította, nem akarta őt hátráltatni a

munkájában, így inkább otthon maradt. Most valamiféle gyermeki izgalmat

érzett, mikor a szertartás után útnak indultak, bár ez az érzés vegyült

némi feszültséggel, hiszen nem tudta, hogy milyen lesz az új élete és

vajon tetszeni fog– e neki. Abban már most biztos volt, hogy leginkább

apja fog neki hiányozni, ezért is búcsúzott tőle olyan nehéz szívvel, bár

apja megígérte neki, hogy amilyen gyakran csak tudja, meglátogatja.

A kocsiban egymással szemben ültek, de alig szóltak egymáshoz. Jane

időnként mikor úgy gondolta, hogy férje nem veszi észre, rápillantott. Meg

kellett állapítania, hogy korához képest igazán jól tartja magát. Markáns

arcvonásai keménységet tükröztek, és ezt csak fokozta összeszorított

szája. A fiatalasszonyt leginkább a szemei ragadták meg. Még életében

nem látott ilyen sötét szemeket. Nem tudta eldönteni vajon a tarkójára

göndörödő haja, vagy pedig a szeme színe sötétebb.

Richard az úton mély hallgatásba burkolózott, ám ez nem zárta ki, hogy

ő is alaposan szemügyre ne vegye feleségét, mert az elmúlt pár napban

szinte alig találkoztak.– Egész bájos az arca– gondolta– mozdulatai

előkelőek, mégsem mesterkéltek. Ahogy ott ült vele szemben semmi sem

utalt arra, hogy bármilyen testi hibája lenne. Ahogy jobban belegondolt

elég fonáknak találta a helyzetet. A sors elvett valamit egy fiatal lánytól,

ami egyéb veszteségeket vont maga után. A szabad mozgás hiánya

befolyása alá vonja egész életét, és most feleségül vette egy vagyonos

ember, de ez mit sem változtat a helyzetén. Miközben mindketten a saját

gondolataikba merültek gyorsan elsuhant mellettük a táj.

– Remélem, hogy tetszeni fog önnek a vidéki élet– szólalt meg a férfi.

Jane nem igazán tudta, hogy mit válaszoljon erre, hiszen ő is ezt remélte,

de ha már férje megtörte a csendet, mindenképp azt szerette volna, ha

folytatják a beszélgetést. Talán így sikerül kicsit megismernie.

– Ön szeret itt élni?– kérdezte.

– Bevallom igen– válaszolta némi gondolkodás után a férfi.

– Mi a,z ami ideköti? Úgy értem, hogy amit szeret itt. Ön üzletember.

Akiket én ismerek, azok mind, Londonban vagy más nagyobb városban

élnek – magyarázta Jane zavartan.

– Sok helyen megfordultam az elmúlt néhány évben, de itt találtam meg

azt amit kerestem.

– Megkérdezhetem mi az?

– Azt hiszem jobb, ha nem tudja.– Kínos csend telepedett közéjük. A

fiatalasszony tudta, hogy időre van szüksége ahhoz, hogy bízzon benne,

de azt sajnos nem, hogy mennyire. Nem sokkal később Richard szólt a

kocsisnak, hogy álljon meg, ő maga kiszállt a kocsiból és kezét nyújtotta

csodálkozó feleségének.

– Jöjjön– kérte udvariasan. Jane engedelmeskedett és kisétált.

– Szeretném, ha ezt látná – mutatott körbe a csodálatos tájon. A

fiatalasszony számára minden pillantás élmény volt. Május vége volt, ez a

természet legszebb időszaka. Ameddig a szem ellátott mindenhol a zöld

árnyalatai váltakoztak, és színpompás virágok illatoztak. A látóhatár szélén

egy erdősáv húzódott, nem messze tőle pedig egy kis tó vizén csillantak

meg a déli napsugarak.

– Ez gyönyörű! – kiáltott fel elragadtatva.

– Én is annak találom– értett vele egyet a férje és egy pillanatra

halványan elmosolyodott. Jane mióta ismeri, most először látott rajta ilyen

érzelmi megnyilvánulást és ez meglepte. Mindig olyan

megközelíthetetlennek tűnt, hogy ez a kis mosoly mintha közelebb

engedte volna hozzá.

– Ez már itt már a birtokhoz tartozik, nemsokára ott vagyunk – mondta

Richard és visszasegítette feleségét a kocsiba. Jane amint meglátta a

hatalmas házat teljesen elképedt. Volt ugyan némi elképzelése férje

anyagi helyzetét illetően, de ezek meg sem közelítették a valóságot.

Ahogy megállt a kocsi a bejárat előtt, azonnal megjelent a komornyik és

segített kiszállni a ház új úrnőjének.

– Isten hozta itthon, asszonyom! – köszöntötte udvariasan.

– Köszönöm.

– Jane, ő Harold, a komornyik – mutatta be férje, mire a másik

illedelmesen fejet hajtott.

– Üdvözlöm, Harold.

– Remélem kellemesen utaztak uram – fordult a férfihoz.

– Egész tűrhetőek most az utak – válaszolta Richard.

– Mutassa meg, kérem a feleségemnek a szobáját és szóljon a

szobalánynak is – utasította a komornyikot. Jane csalódottan vette

tudomásul, hogy férje még a látszat kedvéért sem volt hajlandó egy

szobában lakni vele, ám azért hálás volt, hogy még szobalányról is

gondoskodott a számára, mert a helyzetükre való tekintettel még erről is

lemondott, csakhogy kevesebb legyen a kiadásuk.

– Ugye nem bánja de az állapotára való tekintettel az egyik földszinti

szobát rendeztük be önnek? – tette hozzá Richard.

– Ó, ez roppant figyelmes – próbált udvariaskodni a fiatalasszony.

Eléggé kimerítette az utazás ezért hálás volt, hogy a szobájába mehet,

és kicsit összeszedheti magát. Amint magára maradt, leült a fésülködő

asztal elé és levette a kalapját, majd körülnézett a szobában. Ízlésesen

volt berendezve, látszott rajta, hogy semmire nem sajnálták a pénzt.

Belepillantott az előtte lévő tükörbe és fürkészve kereste arcán annak a

boldogságnak a nyomait, amit ilyenkor éreznek a nők, de némi

fáradtságon és az újdonsággal járó izgalmon kívül semmit nem látott.

Ekkor kopogtak az ajtaján.

– Tessék!– szólt ki.

– Jó napot asszonyom. Én leszek a szobalánya, a nevem Lidia és remélem

elégedett lesz velem – pukedlizett a lány. – Milyen fiatal! – gondolta

magában Jane.

– Szervusz, Lidia – üdvözölte ő is.

– Mióta vagy a háznál? – kérdezte tőle.

– Csak pár napja vagyok itt, asszonyom.

– Valóban? – csodálkozott az Jane.

– De tudja ez a néhány nap is elég volt ahhoz, hogy megtudjak néhány

dolgot – tette hozzá bizalmaskodva.

– Például?

– Mindenki nagy tisztelettel beszél az úrról, bár meg kell, hogy valljam,

nekem igen szigorúnak tűnt.

– Ezen nem csodálkozom. Valami mást is megtudtál?– kérdezte

kíváncsian.

– Igen, asszonyom. Az úr több évig egy kimondhatatlan nevű helyen élt,

de azt senki nem tudja, hogy mielőtt idejött mit csinált. Ön nem tartja ezt

különösnek?

– Szerinted az?

– Mi van, ha valamit rejteget?

– Ne beszélj butaságokat! – utasította rendre Jane – ugyan mi rejtegetni

valója lenne?

– Azt nem tudhatom – válaszolta a lány őszintén, nem is sejtve mennyire

közel jár az igazsághoz.

Jane mosolyogva hallgatta tovább szobalánya csacsogását és magában

hálás volt a férjének, amiért nem valami fásult vénkisasszonyt választott a

számára, bár fogalma sem volt róla, hogy honnan kerítette elő ezt a fiatal

és ártatlan teremtést. Lidia csupán akkor illetődött meg kicsit mikor

asszonya botjára esett a tekintete.

– Bocsássa meg, asszonyom a merészségem, de megkérdezhetem, ez itt

az öné? – és a botra mutatott.

– Igen az enyém.

– Csak nem az úton sérült meg? – kérdezte aggódva.

– Nem, dehogy, ez már nagyon régen történt.

– És hogyan?

– Lovas baleset.

– Lovas baleset?

– Igen. Lovaglás közben megijedt a lovam és levetett a hátáról.

– Még szerencse, hogy én nem tudok lovagolni – csúszott ki a lány száján

amit gondolt, de rögtön meg is bánta.

– Ó bocsásson meg a butaságomért, asszonyom, nem akartam illetlen

lenni – kért bocsánatot a lány.

– Semmi baj, de a lovaglás korántsem olyan veszélyes, mint amilyennek

hiszed és nagyon egészséges.

– Ha asszonyom mondja – értett vele egyet, mert félt, hogy megint

valami nem kívánatos csúszik ki a száján.

Mikor Jane magára maradt az ablakhoz sétált és csodálattal nézett ki a

házhoz tartozó parkra. Az egyenletesre nyírt fű, a pompás virágok, mind

gondos kezekre utaltak. Nagyon szeretett mindent, ami a természettel

kapcsolatban volt, hiszen ő is kertészkedett otthon. Úgy döntött, hogy

ebédig még van egy kis idő, addig sétál egyet. Óvatosan lépkedett a

kavicsos talajon, miközben magába szívta a levegőben terjengő kellemes

illatokat.

Fogalma sem volt róla, hogy figyelő szemek kísérik minden mozdulatát.

Richard épp a felgyülemlett leveleket nézte át, mikor megpillantotta a

kertben, az ágyások között bicegő feleségét. Nézte nehézkes mozgását és

barátkozott a gondolattal, hogy akit ott kint lát az az ő felesége, így

némileg felelősséggel is tartozik érte. Dühösen fordult el az ablaktól. Nem

a törékeny teremtésre volt dühös, ott az ablakon túl, hanem saját magára,

amiért ilyen helyzetbe került. Jane még hosszú ideig időzött a kertben,

időközben megismerkedett a kertésszel, aki elégedetten vette tudomásul,

hogy asszonya el van ragadtatva a munkájától. Jane mikor visszament a

házba, mindent alaposan szemügyre vett. A ház előkelően, de igen

egyszerűen volt berendezve, közelről sem volt olyan otthonos, mint az ő

londoni házuk, ami meglepő volt számára a szobájának megismerése

után. Az az érzése támadt, hogy a ház olyan mint a gazdája. Épp a

festményeket tanulmányozta, mikor Harold megszólította.

– Segíthetek asszonyom?

– Tulajdonképpen csak ismerkedem a házzal – válaszolta.

– Ha óhajtja, körbe vezetem – ajánlotta a komornyik.

– Az nagyszerű lenne, Harold, köszönöm.

– Kérem, kövessen.– Néhány lépés után megállt egy hatalmas kettős

ajtónál.

– Ez itt a nagy szalon– mondta, és előre engedte a nőt.

– Mr. Montgomery itt szokta fogadni a vendégeit.

– Sok vendég megfordul itt?

– Nem mondhatnám, leginkább üzleti ügyben keresik fel az urat. Innen át

lehet menni a könyvtárszobába– mutatott a szalon végében lévő ajtóra.

Janet teljesen lenyűgözte, amit látott. A padlótól a plafonig könyvekkel

teli polcok borították az egész szobát. Jane imádta a könyveket. A balesete

után szinte csak az olvasás maradt számára szórakozásnak.– Legalább

unatkozni nem fogok– gondolta magában és körbe járta a hatalmas

szobát. Harold látta asszonya elragadtatottságát, ezért hozzá tette:

– Az úr nagyon szeret olvasni. Általában sok időt tölt ebben a

helyiségben és meglehetősen büszke a könyvgyűjteményére.

– Én is sokat olvasok.

– Akkor itt lesz miből válogatnia.

– Igen, valóban.

– Mehetünk tovább, asszonyom? – kérdezte a férfi udvariasan, mire Jane

igenlően bólintott. A ház többi része is olyan volt, mint az előzőek. Végül

megálltak az egyik emeleti szoba ajtaja előtt.

– Ez az úr szobája. Óhajtja megtekinteni?

– Miért is ne. – Az ajtó kinyílt és ő belépett. Csodálkozva látta, hogy

ebben a szobában még a többinél is kevesebb bútor volt. Az egész

bútorzat egy ágyból, íróasztalból, egy székből és egy szekrényből állt. Bár

a bútorok minden egyes darabján látszott, hogy gondosan elkészített

darab, a készítője nem igazán tartotta fontosnak, hogy a

legszükségesebbnél több díszítést tegyen rá.

– Azt hiszem, asszonyom, ideje lenne készülődni az ebédhez, hamarosan

tálalnak.

– Igaza van, nagyon elszaladt az idő – értett vele egyet a nő.

Szobájába ment és fáradtan rogyott az ágy szélére. Nemcsak az utazás

merítette ki, hanem az utóbbi napok is. Rengeteg dolga volt az esküvő és

az elutazása előtt. Hiába próbálta meggyőzni az apja, hogy hagyja rá a

dolgokat, majd ő mindent elintéz, de a lány hajthatatlan volt és

ragaszkodott hozzá, hogy mindent ő maga intézzen. Hivatta a szobalányt

és gyorsan átöltözött. Semmiképp nem szeretett volna elkésni az ebédről.

Magát az ebédet a hosszú ebédlő asztalon tálalták. Az asztal egyik végén

ő ült, a másikon a férje. Ilyen távolságból képtelenség volt bármiféle

társalgást folytatni, hacsak nem kiabálnak egymásnak. Ettől az asszony

kicsit kényelmetlenül érezte magát, de ennek ellenére az ebéd egész

kellemes volt, köszönhetően ezt a szakácsnőnek, Mrs. Hollingnak. Janenek

az volt az érzése az egész étkezés alatt, mintha Richard tudomást sem

venne arról, hogy ő is ott van. Amint végeztek, átmentek a kis szalonba,

ahol felszolgálták a kávét.

– Harold volt olyan kedves és végig vezetett a házon – próbált

beszélgetést kezdeményezni Jane.

– Végül is ez a dolga – vetette oda kurtán a férfi és kortyolt egyet a

kávéjából. Kis idő múlva ő szólalt meg.

– Remélem elégedett a szobájával. Természetesen, ha bármire szüksége

lenne, csak szóljon Haroldnak.

– Köszönöm meg van mindenem. – Ekkor Richard felállt, az asztalhoz

ment és az egyik fiókból kivett valamit.

– Értesítettem a bankot, hogy ezt az összeget a beleegyezésem nélkül is

igénybe veheti – mondta és átadott egy csekket a feleségének. Jane

elvette azt és meglepetésében felkiáltott.

– Csak nem kevesli? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában a férfi.

– Nem dehogy! Inkább túl soknak találom. Ugyan mire költhetnék el

ennyi pénzt?

– Sosem lehet tudni– vonta meg a vállát Richard. – A nőknek annyi

költséges hóbortja lehet.

– Attól tartok csalódást kell okoznom önnek, nekem nincsen semmilyen

hóbortom.

– Akkor vegyen magának ruhákat vagy amit akar.

– Köszönöm, de van elég ruhám.

– Nem bánom, akkor tegyen vele, amit akar! – vetett véget türelmetlenül

ennek a beszélgetésnek.

– Most ha megbocsát, el kell intéznem néhány ügyet – közölte és

elhagyta a szobát. Jane-t bántotta férje viselkedése, de hát ugyan mire is

számíthatott, hiszen az első perctől kezdve tudta, hogy sokat nem várhat

ettől a házasságtól. Azért azt titkon remélte, hogy ha nem is lesz soha a

kapcsolatuk olyan, mint a többi házaspárnak, bízott benne, hogy legalább

barátok lesznek. A nap hátra levő részét a háziasszonyi teendőivel töltötte.

Mrs. Holling a kocsis felesége készséggel állt rendelkezésére. Nagyon

kedvesnek találta az idősödő asszonyt és remekül elbeszélgettek, majd

megkereste a kertészt, aki a kívánt virágokból hatalmas csokrot készített a

szobájába.

Mivel férje semmi jelét nem mutatta, hogy igényt tartana társaságára,

ezért visszavonult a szobájába és levelet írt barátnőjének, akivel már

gyerekkora óta tartotta a kapcsolatot.

Drága Barátnőm!

El sem tudom mondani, mekkora szerencse ért az elmúlt időszakban.

Már beletörődtem sorsomba, csupán legtitkosabb álmaimban reméltem,

hogy valaha engem is akkora megtiszteltetés ér, hogy valaki feleségül kér

és most mégiscsak valóra vált ez álom. Hadd kezdjem az elejéről! Néhány

nappal ezelőtt apámat felkereste egy régi ismerőse, bár nem tudom, hogy

nevezhetem – e így, hiszen csak egyszer találkoztak és az is jó pár évvel

ezelőtt történt. Tudomást szerzett megromlott anyagi helyzetünkről és

felajánlotta segítségét, feltéve, ha hozzámegyek. Apámnak arra a

kérdésére, hogy miért kellene ebbe beleegyeznie csak annyit válaszolt,

hogy így apám is jól jár, és neki is megoldódik a gondja. Te is tudod, hogy

helyzetem nem könnyű és az évek múlásával csak nehezebb lesz, ezért

nem utasíthattam vissza az ajánlatát, bármennyire is furcsának tűnhet ez

a számodra. A szertartás szerény, de szép volt és utána rögtön férjem

közeli birtokára költöztünk. Szeretném remélni, hogy cselekedetem nem

elítélendő, hiszen én sem vágyom többre, mint saját otthonra és családra.

Annyira szeretném, ha meglátogatnál minket és te is osztoznál

örömömben.

Barátnőd Jane

Miután befeljezte a levelet odaadta Haroldnak, hogy majd küldje el a

postával. Mivel túl sok tennivalója nem volt, így megpróbált a

személyzettel ismeretséget kötni. A ház méreteihez képest nem volt túl

nagyszámú a személyzet, de úgy tűnt ez a férjét nem különösebben

zavarta, az ő igényeit bőven kielégítette ez a létszám. Túl sok ideje nem

maradt a vacsora előtt, így csak gyorsan felfrissítette magát. Nem igazán

volt kedve egy újabb étkezési ceremóniához a személytelen ebédlő

asztalnál, de nem tehetett mást mint pontosan megjelent a tálalásra.

Fáradtsága az étvágyát is elvette, pedig a szakácsnő mindent megtett és

pompás vacsorát készített. Richard sem volt valami bő étvágyú az asztal

másik végén, ő is csak ide– oda tologatta a falatokat a tányérján. Mikor ezt

megunta, asztalt bontott. Jane aki alig várta, hogy vége legyen a hosszúra

nyúlt csendnek, kimentette magát a továbbiak alól.

– Eléggé fáradtnak érzem magam, ha megbocsát én inkább

visszavonulnék– mondta és meg sem várta, hogy férje mit válaszol, már

indult is. Meleg fürdőt vett, az volt számára a nap legjobb pillanata, mikor

fáradt testét körülölelte a kellemesen meleg víz és végre elengedhette

magát. Még csak meg sem lepődött azon, hogy férje jó éjszakát sem

kívánt neki. Abban bízott, hogy a holnap talán jobbat hoz számára.

Alighogy lefeküdt, el is aludt.

Másnap reggel csodálatos napsütésre ébredt. Lidia segített az öltözésnél

de most ügyelt arra, hogy mit mond.

– A férjem már fel kelt? – érdeklődött Jane.

– Igen, asszonyom, már korán reggel kiment lovagolni, miután visszajött

megreggelizett, azóta pedig könyvtárszobában van. – Jane csalódott volt,

hogy Richard nem várta meg a reggelivel, de talán jobb is így, legalább

elkerülik a kínos csendet.

– Köszönöm, Lidia – mondta mikor végeztek az öltözéssel és átment az

ebédlőbe, ahol már tele volt rakva a tálaló mindenféle finom falattal.

Amint végig nézett a kínálaton, pazarlásnak találta az egészet.– Vajon

hány ember kellene hozzá, hogy megegye mindazt, ami az asztalon

található?– morfondírozott magában. Csupán két szelet pirítóst és egy kis

dzsemet vett magának, majd ivott egy csésze teát. Evés közben szeme

végigjárta a helyiséget és úgy döntött, hogy kezébe veszi a dolgokat, és

kicsit otthonosabbá varázsolja a házat. Rögtön reggeli után megkereste

férjét és közölte vele a szándékát.

– Szánna rám néhány percet?– kérdezte, mikor kopogására a férfi

felnézett az íróasztalánál.

– Történt valami?

– Nem, csupán arra gondoltam, hogy ha nincs ellene kifogása, akkor

hozatnék néhány dolgot, hogy otthonosabb legyen a ház. Mi a véleménye?

– Ahogy jónak látja– hagyta rá a férfi – azt vesz amit akar a megengedett

kereten belül, bár meg kell, hogy mondjam nekem minden jó úgy, ahogy

van. Nos ha ez minden, akkor szeretném folytatni a munkám, ha

megengedi.

– Csak ennyit szerettem volna – felelte, és magára hagyta férjét.

Azért sem hagyja magát eltántorítani a szándékától, hiszen ez már az ő

otthona is akár tetszik, akár nem. Megkereste Mrs. Hollingot elmondta neki

a szándékát, mire az helyeslően bólogatott. Segített neki felmérni a

szükséges függöny és sötétítő mennyiséget, majd a kicserélendő

bútorokat és átlapoztak néhány újságot, amit Jane hozott magával és

választottak belőle néhány csodálatos bútordarabot. Az összeírt rendelést

rábízta Haroldra, és a lelkére kötötte, hogy még aznap juttassa el a kívánt

helyre. Sőt arra is utasítást adott, hogy az ebédnél az ő terítékét ne az

asztal másik végére tegyék, hanem a férje mellett terítsenek neki. Mikor

eljött az étkezés ideje, Richard meglepetten vette észre a mellette lévő

terítéket. Kérdő tekintetére Jane adta meg a választ.

– Úgy gondoltam, hogy így kellemesebben tölthetjük el az étkezéseket,

persze, csak ha nincs ellene kifogása.

– Ha önnek így jobban megfelel – vonta meg a vállát.

Hozzáláttak az evéshez. Már a főételnél tartottak, mikor az asszony nem

bírta tovább elviselni a közéjük telepedett csendet.

– Ragyogó idő van odakint. Gondoltam, sétálok egyet ebéd után. Lenne

kedve velem tartani?

– Sajnálom de nem tehetem – utasította el udvariasan a férfi–

találkoznom kell az egyik bérlőmmel.

– Semmi baj – mondta a nő és megpróbálta leplezni hangjában a

csalódottságot. Alig várta, hogy végezzenek, mert fojtogatónak találta a

szobában a levegőt. Amint tehette kiment a friss levegőre és mélyeket

lélegzett. Elsétált az istállókig, ahol találkozott egy középkorú lovásszal.

– Jó napot, asszonyom! – köszöntötte udvariasan, mikor meglátta őt.

– Jó napot!

– Remek idő van ma, ugye? – kérdezte a lovász.

– Valóban – helyeselt az asszony.

– Szeretné megnézni asszonyom a lovakat? Szívesen bemutatom őket

önnek.

– Annak örülnék – mosolygott Jane.

– Nem szeretnék tolakodó lenni, de én is hallottam a balesetéről és

rettenetesen sajnálom.

– Ami történt megtörtént, nincs mit tenni.

– Ez így igaz. Azért nem fél tőlük? – kérdezte és az istálló belseje felé

mutatott.

– Természetesen nem.

– Ennek örülök. Akkor ha gondolja, mehetünk – és maga elé engedte a

nőt.

– Ez itt Ezüstcsillag – mondta mikor megálltak az első boksznál. Jane

gyakorlott mozdulattal megsimogatta az állat fejét.

– Gyönyörű – mondta elismeréssel.

– Valóban az. Jámbor jószág. Nemrég vette az úr, de már eléggé

megszokta az itteni helyét. Ő itt Villám Mr. Montgomery kedvence –

magyarázta mikor megálltak egy csodálatos telivér mellett.

– Valóban illik hozzá.

– Nekem is ez a véleményem. Kicsit ugyan zabolátlan, de az úr tud bánni

vele, olyan, mint egy kezes bárány a kezei alatt. Szellő, mint látja nem rég

jött a világra– mutatott a következő bokszban fekvő csikóra.

– Ez pedig az anyja, Napsugár. Van még egy kancák, amelyik hamarosan

elleni fog és végül itt van Féktelen. Mind közül ő a leggyorsabb. Őt az ön

érkezése előtt hozatta haza úr, de még nem sikerült rendesen betörnie.

Tudja, nehezen tűri meg az embert maga körül, eléggé ideges és

kiszámíthatatlan. – Az asszony közelebb lépett az állathoz mire az először

hátra hőkölt, majd fejét lassan odanyújtotta, hogy a nő megsimogathassa.

A lovász elismerése jeléül füttyentett egyet.

– Ezt még nekem sem engedte meg – vallotta be.

– Asszonyom, Mr. Williamsék inasa az imént érkezett ezzel a levéllel és

választ vár – jelent meg Harold az istálóban és átadta neki a borítékot.

Jane elvette, és gyorsan átfutotta a benne álló néhány sort. A házaspár

meghívta őt és férjét, hogy délután teázzanak velük.

– Rendben van Harold, mondja meg az inasnak, hogy elfogadjuk a

meghívást – közölte.

Richard ebédre sem érkezett meg, így Jane egyedül ült asztalhoz. Már a

teraszon itta a kávéját, mikor férje megérkezett. Látszólag nem volt a

legjobb hangulatban, ezért felesége megvárta, míg rendbe szedi magát,

és gyorsan megebédel. Legnagyobb meglepetésére Richard csatlakozott

hozzá a teraszon. Rövid üdvözlés után leült, kényelmesen elhelyezkedett

és lehunyta a szemét, élvezve a meleg napsugarak cirógatását. Jane még

soha nem látta ilyennek. Szeme alatt sötét karikák húzódtak. Az asszony

hagyta, hadd pihenjen, csak akkor szólalt meg, mikor a férfi újra kinyitotta

a szemét.

– Williamsék meghívtak minket ma délután teára és elfogadtam –

közölte.

– Remek – dühöngött Richard. – Legalább megkérdezhetett volna mielőtt

beleegyezett!

– Mivel ön nem tartózkodott itthon, az inasuk pedig a válaszra várt, nem

tehettem mást! – vágott vissza a nő.

– Mondhatott volna nemet is!

– Az udvariatlanság lett volna, de ha gondolja elmehetek egyedül is vagy

üzenek, hogy még sem tudunk elmenni!

– Még csak az hiányzik, hogy egyedül kóboroljon!

– Már megbocsásson, uram, de tudok magamra vigyázni, másfelől nem

látom akadályát annak, hogy miért ne látogathatnám meg alkalomadtán a

legközelebbi szomszédainkat akkor is, amikor ehhez önnek láthatólag

semmi kedve!

– Nem vagyok hajlandó most erről vitatkozni! – és felállt mintha csak

ezzel akarna nyomatékot adni az elmondottaknak.

– Ha már megígérte, hogy ott leszünk, akkor el is megyünk, de ha

megkérhetem legközelebb az én véleményemet is kérje ki, mielőtt a

nevemben beszél!– mondta és miután befejezte elviharzott.

Jane is dühöngött magában. Ugyan mit képzel magáról ez az alak! Szinte

még alig házasok, és ha egy látogatás ekkora vitát robbant ki köztük,

akkor mi lesz később? – gondolta kétségbeesetten.

Mindkettejüknek volt elég ideje lecsillapodni, mire indultak.

– Bocsásson meg, amiért olyan faragatlanul viselkedtem délután– kért

elnézést Richard, miután felsegítette a kocsira és elindultak.

– Természetesen semmi akadálya annak, hogy Mr.Holling időnként a

rendelkezésére álljon, ha valahova szeretne elmenni persze, csak ha a

szobalánya is önnel tart– tette még hozzá.

– Köszönöm és belátom, hogy butaság volt az ön nevében is beszélnem –

erre a férfi csak bólintott, hogy tudomásul vette a hallottakat és az út

további részét némaságba burkolózva töltötte. A Williams házaspár nagy

örömmel fogadta őket.

– Isten hozta nálunk kedvesem!– üdvözölte kedvesen a középkorú

asszony. Richard is kezet rázott a házigazdával, majd a kellemes időre

való tekintettel, a további ismerkedést a kertben megterített asztalnál

folytatták.

– Nem is mondtad barátom, hogy nősülni készülsz – rótta meg Mr.

Williams a másikat.

– Meglepetésnek szántam.

– Sikerült is meglepnie minket – vette át a szót felesége, aki Jane mellett

ült.

– És milyen szemrevaló feleséget választott – dicsérte Jane-t, tudomást

sem véve arról, hogy az egyik lábát nehezen használja.

– Köszönöm – válaszolta Richard a bókra.

– Azért fájlalom, hogy nem hívtak meg minket az esküvőre, bizonyára

nagyon szép volt – fordult a mellette ülőhöz az asszony.

– Igen, valóban az volt és csupán szűk családi körben tartottuk, ezért

nem is hívtunk vendégeket– felelte bocsánatkérőn a fiatalasszony.

– Persze, ez érthető. És, hogy tetszik itt a mi vidékünkön? Úgy hallottam,

hogy ön londoni.

– Valóban az vagyok, de nagyon jól érzem magam itt.

– Ezt örömmel hallom. Természetesen bármikor szívesen látjuk, ha egy

kis társaságra vágyik, hiszen nem lehet könnyű azután a nagyvárosi

nyüzsgés után hozzászokni az itteni nyugodt csendhez.

– Ebben lehet némi igazság – értett egyet vele férje.

Miközben lassan kortyolgatták teájukat, kellemesen elbeszélgettek, észre

sem vették mennyire elrepült az idő. Úgy tűnt, még Richard is feloldódott

kicsit a társaságban és ez a hangulat a hazafelé vezető úton is

megmaradt.

– Kedves emberek– állapította meg Jane.

– Valóban azok.

– Tudja, erről jut eszembe, már korábban is szerettem volna szólni róla,

hogy meghívtam egy régi, kedves barátnőmet, hogy töltsön nálunk

néhány napot. Remélem nem bánja?

– Nem is tudtam, hogy van barátnője – csodálkozott a férfi, egyik

szemöldökét felhúzva.

– Úgy érti el sem tudja képzelni, hogy bárki is bizalmasabb viszonyba

kerülhet velem, akár annyira, hogy a barátomnak nevezhessem?

– Nem, természetesen nem, csupán eddig nem beszélt róla.

– Mint ahogy másról sem– tette hozzá Jane, de ezt a megjegyzést a férfi

elengedte a füle mellett. Gondolatai hirtelen elkezdtek kavarogni a

fejében, hiszen ez egy új lehetőséget nyit a számára, nem várt

lehetőséget, ezért érdeklődve hallgatta feleségét.

– Elárulja a nevét? – kérdezte.

– Katrine Cartwrite.

– Nem hinném, hogy ismerem.

– Én sem tartom valószínűnek. Jó pár évvel ezelőtt férjhez ment és

elköltözött. A férje a katonaságnál szolgál, és sokszor költöznek, mindig

attól függően, hogy hol állomásozik. –Tartott egy kis szünetet, majd

megkérdezte.

– Akkor nincs ellenvetése, hogy meghívtam?

– Már miért lenne?

– Köszönöm – mosolyodott el – nem is tudja, mennyire boldoggá tesz

ezzel.

– Ennek örülök – mondta Richard, és közben a saját terveit szövögette.

Ahogy teltek a napok a cselédek egyre jobban megkedvelték

háziasszonyukat, még az sem zavarta őket, hogy nehézkes mozgása

miatt, mindenhez több időre volt szüksége, mint nekik. Csupán férje

viselkedett vele továbbra is hidegen. Megpróbált a lehető legkevesebb

időt a társaságában tölteni. Volt olyan, amikor szinte csak az étkezéseknél

találkoztak. A következő hétvégére megérkeztek a megrendelt bútorok.

Jane utasította a szállítókat, hogy mit hova tegyenek.

– Mi ez az átkozott hangzavar?! – kérdezte Richard magából kikelve

mikor elkezdték behordani azokat.

– A bútorok érkeztek meg, amiket rendeltem – felelte higgadtan a

fiatalasszony.

– Az embernek már a saját otthonában sem lehet nyugta! – dohogott

magában, miközben elhagyta a házat.

Jane-nek nem volt most ideje férje viselkedésével törődnie, mert

izgatottan osztogatta az utasításokat, hogy minden a megfelelő helyre

kerüljön, ám nem csak ez volt jó kedvének az oka. Levelet kapott Katrine-

től, aki örömét fejezte ki és gratulált a házasságkötéséhez és megígérte,

hogy leghamarabb talán június végén vagy július elején tudja

meglátogatni, ám ezt eddig még nem volt lehetősége közölni férjével.

Néhány órával később mikor Richard visszaérkezet, már minden a

számára kijelölt helyen volt. Valóban sokkal otthonosabbnak tűnt így a ház

és ezt csak fokozták a mindenhol vázákban elhelyezett virágok. Ahogy

körbe járt és megtapogatta az új bútorokat, falikárpitokat csodálkozva

vette tudomásul, hogy tetszik neki amit lát, de be nem vallotta volna

senkinek. Napok óta tartó rossz hangulata kicsit felengedett, ám ez csak

átmeneti állapot volt. Bement a könyvtárszobába és csengetett Haroldnak.

– Uram?

– Meg tudja nekem mondani, hol a feleségem?

– Nem tudom uram. Óhajtja, hogy megkeressem?

– Semmi szükség rá. Elmehet.

– Uram, ezt a levelet nem rég hozta egy futár – adta át neki a komornyik

a kezében tartott borítékot. Richard átvette, majd boldog mosoly suhant át

az arcán, mikor meglátta a kézírást rajta.

– Pontosan mikor érkezett?

– Úgy félórája. Ha megbocsát, uram – hajolt meg a férfi és távozott.

Hirtelen újra kinyílt a szoba ajtaja, de most Jane lépett be rajta. Amint

megpillantotta férjét meglepődött.

– Nem tudtam, hogy itt van – mentegetőzött, fáradtnak érezte magát,

nem volt kedve egy újabb vitához, ezért inkább magára akarta hagyni a

férfit.

– Jó, hogy jön– szólt rá nyersen.

– Holnap Londonba utazom – közölte vele és Jane valamiféle önfeledt

boldogságot látott átsuhanni az arcán, amit eddig még soha nem

tapasztalt, majd tekintete a kezében lévő borítékra esett .– Biztosan

valamilyen jó hírt kapott – suhant át az agyán.

– Értem. Meddig lesz távol?

– Még nem tudom pontosan talán egy hétig.

– Óhajtja, hogy elkísérjem? – kérdezte reménykedve.

– Semmi szükség rá, úgyis csak unatkozna – vetette oda a férfi.

– Gondoltam, amíg ön az ügyeit intézi addig én meglátogatnám apámat.

– Richard kis ideig töprengett az ajánlaton, majd megrándította a vállát.

– Miért is ne. Csomagoltasson be, holnap kora reggel indulunk! –

utasította.

Jane örömmel ment intézni az utazást, hiszen ez azt jelentette, hogy újra

láthatja drága jó apját. Hálás volt férjének amiért nem utasította vissza

kérését. Nem kérdezte, hogy miért döntött hirtelen úgy, hogy Londonba

utazik, annál sokkal izgatottabb volt mintsem ilyesmivel törődjön, pedig ha

tudta volna mi a valódi célja, nem tűrte volna szó nélkül. Csak sürgött-

forgott, hogy minden időben rendben legyen.

Alig várta már, hogy odaérjenek. Valahogy hosszabbnak tűnt számára a

Londonba vezető út, mint a városból a birtokra. Richard eleget tett

felesége kérésének arra vonatkozólag, hogy első útjuk apjához vezessen,

és onnan menjenek a férfi londoni házába, ahol lakni fognak az

elkövetkezendő néhány napban. Nagy volt a meglepetés mikor

megérkeztek, hiszen nem szóltak előre érkezésükről.

– Kislányom ezt a meglepetést! – kiáltott fel apja mikor meglátta.

– Papa, de örülök, hogy látlak! – mondta ő is és megölelték egymást,

majd Mr. Wilson üdvözölte Richardot is.

– Jó napot uram! – és kezet ráztak. A házigazda utasította az egyik

szolgálót, hogy hozzon frissítőket és egy kis süteményt és szolgálják ki a

szobalányt és a kocsist is, ők pedig bementek a szalonba.

– Csak nem valamilyen üzleti ügy hozta önt ide? – érdeklődött.

– De igen, eltalálta.

– Remélem maradtok pár napig – szavait most a lányához intézte.

– Körülbelül egy hétig, de még nem tudjuk pontosan– felelte helyette

férje.

– Természetesen ez idő alatt megszállhatnak nálam is– ajánlotta az apa.

– Nem köszönjük. Az én házamban fogunk lakni – hárította el

határozottan az ajánlatot Richard.

– Persze, Jane bármikor szívesen fogadja önt vagy ő is eljön meglátogatni

önt.

– Igen apa, rengeteg időnk lesz, amit együtt tölthetünk, hiszen sok

mesélni valóm van, és biztos vagyok benne, hogy te is tudsz néhány új

pletykával szolgálni – kacsintott rá lánya.

– Na de lányom! – mosolygott Mr. Wilson.

– Szeretnék néhány dolgot vásárolni is, ezért gondoltam elkísérhetnél.

– Ez nem Richard dolga lenne?– nézett rá némi rosszallással a férfi.

– Attól tartok ilyesmire nem igen lesz időm. Most már ideje indulnunk –

állt fel – hosszú volt az út, gondolom a lánya is elfáradt. Köszönjük a szíves

fogadtatást és remélem, hogy velünk vacsorázik holnap este.

– Ott leszek! – ígérte.

– Holnap délelőtt eljövök– mondta az asszony és arcon csókolta apját.

Kicsit csalódott volt amiért ilyen rövid ideig maradtak, de belátta, hogy

férjének igaza van. Ugyan egyetlen szóval sem utalt rá, de rettenetesen

sajgott már a lába.

A londoni ház újabb meglepetést tartogatott számára. Ez nem volt olyan

hatalmas, mint vidéki házuk, ám belülről teljesen másként festett mint az

ottani. Itt gondosan ügyeltek a berendezés összhangjára, ami nagyon

kényelmessé és egyben igen divatossá is tette. Akárcsak a birtokon, itt is

különszobában helyezték el őket. Míg Lidia kipakolt, ő addig leült az egyik

kényelmes fotelba és feltette a lábát az egyik zsámolyra. Szobalánya, aki

eddig még nem látott ilyet tőle nagyon elcsodálkozott.

– Jól érzi magát asszonyom? – kérdezte aggódva.

– Semmi bajom csak egy kicsit kimerített az utazás.

– Óhajtja, hogy hozzak egy kis borogatást a lábára?

– Nem, Lidia, köszönöm, csak kinyújtóztatom kicsit. Ha végezté,l készíts

nekem egy fürdőt, kérlek.

– Igen, asszonyom.

Miután a víz hatására kellőképpen felfrissült, szétnézett a házban. Más

volt a személyzet, de itt is szeretettel fogadták. Tudta, hogy néhány jó szó

csodákra képes, ezért nem is fukarkodott velük. Épp a napi menüt

beszélte meg a szakácsnővel, mikor Lidia megtalálta.

– Asszonyom az úr üzeni, hogy bement a bankba, utána pedig találkozik

néhány ismerősével, ne várja meg, mert nem tudja mikor érkezik haza.

– Köszönöm, Lidia – mondta csalódottan.

Nemcsak, hogy meg sem kérdezte szeretne-e vele tartani, de még csak

arra sem volt képes, hogy közölje vele, hogy elmegy, inkább csak üzent.

Mindent elkövetett, hogy ne látszódjon rajta mennyire bántja férje

viselkedése. Már csak azért sem fog otthon ülni karba tett kézzel. Mint

háziasszony, volt elég dolga, de akkor sem volt képes tétlenül ülni, ha

mindent rendben talált márpedig most nem sok feladata volt.

– Lidia, készülj, elmegyünk és szétnézünk a városban!– mondta, aminek

láthatólag nagyon örült a lány.

Nem mentek ugyan messzire, de Jane nem szerette volna nagyon

megterhelni amúgy is fájós lábát, ezért kocsival mentek. Lidia nagyon

élvezett minden pillanatot és megcsodált minden kirakatot. Jane eleinte

csak céltalanul járta az üzleteket, végül mégiscsak vett magának néhány

ruhakölteményt szobalánya unszolására. Kellemesen telt a nap, amíg nem

találkoztak a város néhány rosszindulatú pletykafészkével.

– Micsoda váratlan felbukkanás! – szólalt meg Cristin Bell.

– Hallottuk, hogy férjhez mentél, ráadásul nem is akárkihez, hanem a

környék legjobb partijához. Elárulhatnád nekünk, hogy mivel sikerült így

magadhoz édesgetned – kérte gúnyosan. Ekkor hallották meg a harsány

kacagást a túloldalról mire mindannyian abba az irányba fordultak. Jane

nem kis meglepetésére a férjét látta egy csodálatosan szép hölgy

társaságában és láthatólag nagyon jól érezte magát, talán jobban is, mint

illett volna. Férje épp abban a pillanatban tekintett rá, amikor ő és mintha

csak észre sem vette volna őt, folytatta a társalgást.

– Nos, nekem úgy tűnik, hogy még sem sikerült annyira magadhoz

kötnöd, mint szeretted volna – jegyezte meg epésen Cristin.

Jane nem volt hajlandó tovább hallgatni őt, ezért a megaláztatottságtól

sietve botorkált a kocsihoz. Lidia döbbent csendben követte. Rettenetesen

sajnálta úrnőjét, de nem mert szólni egy szót sem. Jane amint haza értek,

nem is tudta mit tegyen. A tehetetlenség és megbántottság könnyei

folytak végig szép arcán. Dühös volt magára, amiért ezt az egészet szó

nélkül hagyta, de ugyan mit tehetett volna? Mindenképp beszélni fog

férjével a történtekről. Azt is eldöntötte, hogy apjának nem szól egyetlen

szót sem a történtekről.

Késő este volt, mire Richard haza érkezett. Jane még csak át sem

öltözött úgy várta. Amint hallotta, hogy megérkezik, rögtön be is ment

hozzá, kerülve mindenféle formaságot.

– Magyarázatot követelek a mai viselkedésére! – vágta a férfihoz, aki egy

pohár konyakot tartott a kezében, holott látszott rajta, hogy ez már nem

az első aminek a fenekére nézett.

– Nem tudom miről beszél – nézett a poharába.

– Arról a jelenetről beszélek, ami délután történt!

– Úgy vélem nem tartozom semmiféle magyarázattal – válaszolta

higgadtan a férfi.

– Úgy gondolja?

– Úgy gondolom – vált gúnyossá a hangja. – Önnek nem az a dolga, hogy

felelősségre vonjon a tetteimért.

– Akkor mi, ha szabad kérdeznem?

– Az, hogy eljátssza a gondos és gazdag háziaszony szerepét.

– Csupán erre van szüksége?

– Nézze !– emelte fel a hangját férje.

– Annak fejében, hogy hozzám jött, kifizettem az apja adósságait, a

nevemet adtam önnek és az ezzel járó kiváltságokat, így elvárom, hogy

továbbra is tegye azt, amit eddig és ne tegyen fel olyan kérdéseket,

amelyekre jobb ha nem tudja a választ! Most pedig ha kérhetném, hagyjon

magamra!

Jane úgy érezte magát, mint akit leforráztak, szólni sem tudott a

döbbenettől, de nem is volt mit mondania. Világosan a tudtára adták, hogy

ő csupán egy mellékszereplő a férje történetében. Ettől a naptól kezdve

minden megváltozott. Eddig sem töltött túl sok időt Richard társaságában,

a történtek után pedig teljesen feleslegesnek talált bármiféle próbálkozást

arra, hogy ez megváltozzon. Persze férje ügyelt arra, hogy a látszat

megmaradjon, főleg a lány apjával szemben, legalább ennyire tiszteletben

tartotta Jane érzéseit. A fiatalasszony szinte sosem tudta, hogy férje merre

jár, de azért hálát adott az égnek, hogy ha későn is, de éjszakára mindig

haza ment. Szerencsére Lidia is tapintatos volt vele, és soha nem beszélt a

történtekről a többi szolgálónak. Jane már rettenetesen bánta, hogy

vállalkozott erre az útra, de nem volt mit tenni, végig kellett játszania a rá

kiosztott szerepet. Többször is megfordult a fejében, hogy visszamegy az

apjához, de mindig elvetette ezt a lehetőséget. Először is, nem akarta

összetörni az apja szívét azzal, hogy beismeri házassága boldogtalan,

másodszor igaza volt férjének, tartozik neki ennyivel. Iszonyú lassan teltek

számára a napok, ráadásul nem egy, hanem másfél hétig maradtak. Óriási

megkönnyebbülést érzett, mikor hazaérkeztek. Itt nem kellett adni a

látszatra, a megszokott környezet megnyugtatólag hatott rá. A cselédek

megérezték a kettejük közti változást, de nem tettek említést róla, csupán

egymás közt suttogtak. Mrs. Holling volt az egyetlen, aki tudott a

Londonban történtekről, Lidia csak neki volt hajlandó elmondani, az

asszony faggatózására. Mikor a szobalány befejezte, ő csak a fejét ingatta

a hallottakra, de mondani nem mondott semmit.

Lassan minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Jane időnként

ellátogatott a Williams házaspárhoz, olykor pedig ők tették tiszteletüket

náluk, ilyenkor általában Richard is csatlakozott hozzájuk, ahogy jó

házigazdához illik. Ahogy felesége látta, férje kedvelte a középkorú férfi

társaságát. De nem ez volt az egyetlen dolog, ami némileg hatással volt

Jane-re. Egyik alkalommal épp lefekvéshez készülődött, amikor az egyik

lovász fiú lélekszakadva rohant a házba, hogy a kancánál amelyik ellik,

valami nincs rendben. Richard azonnal az istállóba rohant, Jane is

igyekezett utánuk amennyire csak tudott, ám így is mire odaért férje már

világra segítette a kiscsikót.

Amint belépett a homályosan megvilágított helyiségbe, csodálatos

látványban volt része. Férje piszkosan, feltűrt ingujjban ott térdelt a

csikóját nyalogató kanca mellett, gyengéden simogatta, és megnyugtató

szavakat suttogott neki. Ez annyira megindította a fiatalasszonyt, hogy

nem tudta eldönteni, hogy csupán a képzelete játszik vele, vagy ez a

valóság. Soha ilyen gyengéd érzelmet nem látott megnyilvánulni a

részéről és ettől annyira másnak tűnt. Ebben a pillanatban azt kívánta,

hogyha csak egyszer is, de mindent oda adna azért, hogy őt is ilyen

gyengéden megérintse.

Bármilyen volt is vele férje viselkedése, ő mindig felnézett rá.

Mágnesként vonzotta tekintetét az erős férfitest, szerette az illatát is.

Mekkora iróniája volt a sorsnak, hogy bár házastársak voltak ugyan, de

mindig ott volt közöttük a három lépés távolság, mint egy áthidalhatatlan

szakadék. Mintha nem is a felesége volna, hanem egy bérlő, akivel egy

fedél alatt élnek. Ahogy ezek az érzések kavarogtak benne, észre sem

vette, hogy úgy bámul a férjére, mintha most látná először és ezt a másik

is észrevette. Jane zavarában a legszívesebben a föld alá süllyedt volna,

gyorsan hátat fordított neki és sietősen kibotorkált az istállóból.

Másnap későn ébredt, mert egész éjszaka nem jött álom a szemére, már

megjelentek az első napsugarak mikor végre sikerült elaludnia. Már

megszokta, hogy egyedül ül asztalhoz, hiszen Richard minden reggel

korán kilovagol, így korábban vagy később reggelizik, mint ő, attól

függően, hogy mikor ér vissza. Épp a kertben volt mikor látta, hogy futár

érkezik. Az meg sem fordult a fejében, hogy neki hozhat üzenetet, ennek

igen kicsi volt a lehetősége. Meg sem lepődött mikor férje magához

hivatta.

– Itt vagyok – mondta mikor belépett a szalonba.

– Londonba kell utaznom – közölte.

– Ezúttal nem kell velem tartania – mondta, mintha ez lenne a világ

legtermészetesebb dolga. Jane nem lepődött meg, csupán görcsbe rándult

a gyomra.

– Csak mondja meg nyugodtan, ha szüksége van valamire, elhozom

önnek.

– Köszönöm, de nem óhajtok semmit. Mikorra várható, hogy

visszaérkezik?

– Nem leszek sokáig, csupán egy – két napról van szó.

– Rendben megyek és intézkedem, hogy csomagoljanak össze önnek.

– Ha lehet minél hamarabb, mert ebéd után szeretnék indulni.

– Értem.

– Köszönöm.

Miután Richard elhagyta a házat, Jane valahogy nem találta a helyét.

Leült a teraszon és kezébe vette a könyvet, amit épp olvasott, de

egyáltalán nem kötötte le a figyelmét. Gondolatai folyton a férfinál jártak.

Azon töprengett vajon hova és kihez mehet? Azzal nyugtatta magát, hogy

bizonyára valamilyen üzleti ügy miatt kellett ilyen váratlanul a városba

utaznia. Elhessegette magától a borús gondolatokat, inkább úgy döntött,

hogy meghívja szomszédait, töltsék vele a nap hátra levő részét, bár

eszébe jutott, hogy Theresa férje nincs otthon. Átküldte az egyik szolgálót

az üzenettel, mire az lóhalálában jött vissza a hírrel, hogy Mrs. Williamset

szörnyű baleset érte és épp az orvost várják. Jane egy percig sem

habozott. A legjobban az aggasztotta, hogy még csak Mr. Williams sincs

otthon, még a hét elején elutazott. Mivel a kocsit elvitte a férje, más

választása nem volt, mint szólni a lovásznak, hogy nyergelje fel a

legmegbízhatóbb lovat a számára.

– Asszonyom, azt kell, hogy mondjam, ezt nem tartom jó ötletnek és az

úr sem igen örülne neki ha tudná, hogy ilyesmire készül. A végén még

megsérül, és engem vonnak felelősségre, amiért engedtem, hogy felüljön

a lóra – mondta meg őszintén a véleményét.

– Jól esik, hogy ennyire a szívén viseli a sorsomat, de nem kell aggódnia,

nem esik bajom. Attól, hogy sánta vagyok, még eltudok lovagolni a

szomszédos birtokra, és nem kell aggódnia azért sem, hogy bármiféle

felelősség is terheli majd, hiszen csupán az utasításomat követte– mondta

ellenkezést nem tűrő hangon, így nem volt mit tennie a lovásznak,

engedelmeskedett. Előkészítette a megfelelő lovat és felsegítette rá az

asszonyt, a botját pedig a kezébe adta.

– Szóljon Mrs. Hollingnak, hogy nem tudom, mikor jövök vissza, ne várjon

a vacsorával– utasította majd sarkával oldalba vágta a lovat, így késztetve

indulásra, miközben a lovász rosszallón nézett utána.

Nagyon régen volt már mikor utoljára lovon ült, érezte, hogy izmai

nehezen engedelmeskednek és a szokatlan testhelyzet sem könnyített

ezen, de azért úgy érezte, hogy képes lesz megbirkózni a helyzettel. Mire

odaért már az orvos is megérkezett. Az egyik inas segített leszállnia a

lóról, ám néhány másodpercre meg kellett tartania, mert lábai teljesen

elgémberedtek.

– Merre van Mrs. Williams? – kérdezte sürgetőn.

– Most vizsgálja a doktor asszonyom, fent a szobájában– közölte vele.

Jane már ment is fel sietős léptekkel. Jól kiismerte magát a házban, hiszen

Theresát nagyon kedvelte és sok időt is töltöttek eddig együtt. Az orvos

épp akkor lépett a szobából James, a komornyik társaságában mikor ő

odaért.

– Hogy van? – kérdezte aggódva.

– Nyugtatót kapott és most alszik, elég nagy ütés érte a fejét és eltört a

karja, de rendbe fog jönni – válaszolta őszintén az orvos.

– Bemehetek hozzá?

– Persze, és jó volna, ha mindig lenne mellette valaki – fordult a

komornyikhoz.

– Majd én mellette maradok – ajánlotta Jane.

– A férje is átjön később? – érdeklődött James.

– Sajnos ő nem tud jönni, ma elutazott Londonba.

– Szabad megkérdeznem akkor ön, hogy jutott ide ilyen hamar?

– Lóháton.

– Lóháton? – nézette rá megrökönyödve a férfi.

– Ez volt az egyetlen megoldás.

– Akár meg is sérülhetett volna! – rótta meg.

– De nem történt semmi, ráadásul nem volt időm ilyesmin gondolkodni

és ha most megengedik, megnézem Theresát– és már halkan be is lépett

a szobába.

– Ki ez az ifjú hölgy? – nézett utána kíváncsian Dr. Blake, és szavait a

komornyikhoz intézte.

– A szomszédos birtokon lakik, Mr. Montgomery felesége.

– Rendkívüli asszony lehet, ha ilyen állapotban képes volt lóra ülni.

– Valóban említésre méltó, főleg ha az ember azt is tudja, hogy épp egy

lovas baleset miatt vált ilyenné.

– Akkor csakis elismeréssel lehet róla beszélni. Sajnos még nem volt

alkalmam mindenkit megismerni a környéken. Milyen ember Mr.

Montgomery?

– Azt hiszem, uram, akkor tudna a legjobban képet alkotni róla, ha

személyesen találkoznának– tért ki a válasz elől James.

– Köszönöm, hogy eljött.

– Amint mondtam, holnap újra beugrom és megnézem Mrs. Williamst. Ha

addig bármi történne, kérem, értesítsenek.

– Feltétlenül úgy lesz– egyezett bele a férfi és kikísérte az orvost, majd

visszament Jane-hez. A fiatalasszony ott ült az ágy melletti egyik fotelban.

– Mi történt? – érdeklődött.

– Az orvos szerint valószínűleg, megszédült és mivel pont a lépcsőn állt,

elveszítette az egyensúlyát ezért esett le.

– Értesítették Mr. Williamset? – kérdezte.

– Természetesen, asszonyom. Leghamarabb holnapután tud jönni.

– Akkor addig itt maradok.

– Szólok, hogy készítsenek elő önnek egy szobát – ajánlotta James.

– Semmi szükség rá, szeretnék itt maradni.

– Csak nem azt akarja mondani asszonyom, hogy ebben a székben

kívánja tölteni az éjszakát? – hitetlenkedett.

– Van ellene valami kifogása?

– Nincs, asszonyom. Szóljon, ha bármire szüksége lenne és ha óhajtja

időnként Mathilda átveszi a helyét.

– Köszönöm, James. Kérem, szalasszon el valakit hozzánk és kérje meg a

szobalányomat, hogy egy váltás ruhát, meg amire szükségem lehet még,

küldjön át nekem és szóljon Haroldnak, hogy még egy ideig itt maradok,

ne aggódjak.

Lassan beesteledett. Vacsora előtt megérkezett a kért holmi. Jane a

vacsoráját a szobába kérette, de néhány falatnál több nem ment le a

torkán. Aggódva nézte az alvó asszonyt. Mindig irigykedve figyelte őt és a

férjét amiért olyan összhangban éltek. Ők nemcsak a látszat kedvéért

éltek együtt, mint ő és Richard.

Amikor a nyugtató hatása kezdett múlni, Theresa kezdett magához térni.

Amint kinyitotta a szemét, Jane már ott is volt mellette.

– Jane? – nézett rá csodálkozva az asszony, mint aki nem hisz a

szemének.

– Igen, én vagyok az – nyugtatta meg.

– Hogy kerülsz ide?

– Jöttem, amint meghallottam mi történt – mondta, de arról nem tett

említést, hogy hogyan.

– Ez kedves tőled, de semmi szükség nincs rá, hogy miattam izgasd

magad.

– Ne beszéljen butaságokat. Hozatok fel egy kis levest, hogy minél

hamarabb felépüljön.

– Nem vagyok éhes, inkább fáradtnak érzem magam, ráadásul hasogat a

fejem is.

– Ez természetes, ha az ember ekkorát esik. Az orvos hagyott itt néhány

tablettát, ha fájdalmai lennének. Ennie pedig mindenképp kell, még

hacsak egy-két kanálnyit is – mondta ellenkezést nem tűrő hangon.

– Rendben van – egyezett bele gyenge hangon az asszony, de amint

meghozták az ételt és megérezte az illatát összefutott a nyál a szájában,

majdnem megette az egészet.

– Na ugye, hogy nem is volt olyan nehéz – mosolygott rá a nő.

– Most pedig pihenjen, az alvás a legjobb gyógyszer ilyenkor. Én itt

leszek ön mellett.

– Nagyon hálás vagyok neked – mondta elérzékenyülve neki Theresa,

behunyta a szemét és néhány perc múlva már aludt is.

Jane közelebb húzódott az szobában álló asztalhoz, hogy több fényhez

jusson és olvasni kezdett egy könyvet, amelyik az éjjeli szekrényen állt. Az

asszony elég nyugtalanul aludt, Jane időnként megitatta, amit hálásan

fogadott.

– Pihenned kellene – jegyezte meg az egyik alkalommal.

– Nem vagyok fáradt – mosolygott a fiatalasszony. – Egyébként is önnek

most nagyobb szüksége van az alvásra mint nekem.

Mikor úgy látta, hogy Theresa nyugodtabbnak tűnik, ő is szunyókált egy

kicsit az ágy melletti fotelban. Nagyon korán volt még, amikor kiment,

hogy kicsit rendbe szedje magát, de a személyzet már talpon volt.

– Jó reggelt asszonyom! – köszöntötte illedelmesen James.

– Óhajt reggelizni? Azonnal szólok, hogy tálaljanak önnek – mondta.

– Jó reggelt – viszonozta ő is. – Nem, köszönöm nem vagyok éhes, de ha

készíttetne nekem egy teát, annak nagyon örülnék.

– Igenis, asszonyom. – Amíg a komornyik visszatért addig belepillantott

az ebédlőben lévő nagy tükörbe, ám nem volt elragadtatva attól amit

látott benne. Szeme alatt mély karikákat hagyott a kialvatlanság és a

hajára is ráfért volna egy rendes fésülés. Hamarosan megjelent James, a

kezében egy tálcával.

– Köszönöm. Rendelkezésemre tudna bocsátani valakit, aki a

segítségemre lenne az öltözésnél? – kérdezte.

– Természetesen, máris szólok Marthanak. Óhajt még valamit?

– Kérem, készítsék el Mrs. Williams reggelijét és vigyék a szobájába –

utasította. Miután a komornyik távozott élvezettel kortyolt bele teájába.

Igaz, hogy nem volt túlságosan éhes, de mégis jól esett az a néhány

teasütemény amit a tálcára tettek. Ahogy végzett, megjelent Martha és

segített neki átöltözni, megfésülte és feltűzte a haját, utána pedig

visszament a beteghez. Theresa már ébren volt, mikor belépett a szobába.

– Jó reggelt. Hogy érzi magát?

– Köszönöm, valamivel jobban.

– Fáradtnak látszik, butaság volt itt töltenie az egész éjszakát –

állapította meg az asszony.

– Szerintem nem volt az, egyébként így nyugodtabb voltam. Hamarosan

hozzák a reggelijét, addig felrázom a párnáját.

– Ez a szobalány dolga lenne.

– Tudom, de én is szívesen megteszem. Úgy tűnik ma is csodálatos időnk

lesz. Ha a doktor megengedi, akkor egy kis időre kiülhetünk a teraszra.

– Sajnos nehezen tűröm a tétlenséget – panaszolta az asszony.

– Pedig most bele kell törődnie, hogy pihennie kell.

– Szeretném megköszönni, hogy ilyen kedves vagy hozzám – mondta

meghatottan Theresa.

– Ugyan semmiség az egész – hárította el Jane.

– Ez nem igaz. Nem is tudom mivel viszonozhatnám ezt az egészet.

– Ezt gyorsan verje ki a fejéből, nem fizetségért vagyok itt – korholta. –

Nem sokkal később felhozták a beteg reggelijét, majd kellemesen

elcsevegtek amíg az orvos megérkezett. Megvizsgálta az asszonyt és

közölte, hogy az állapota kielégítő.

– Nos, úgy látom, hogy minden rendben. Persze még sokat kell pihennie

és újra olyan lesz, mint azelőtt.

– Doktor úr megengedi, hogy kicsit kiüljön a napra?– kérdezte Jane.

– Nem látom akadályát, de most hagyjuk egy kicsit pihenni– mondta és

lementek.

– Tegnap nem volt alkalmam illedelmesen bemutatkoznom, ezért

elnézését kérem. A nevem Dr. Henry Blake.

– Örülök, hogy megismerhettem doktor.

– Részemről a szerencse.

– Lenne kedve egy kis sétához? – kérdezte Jane, mert jó társaságnak

vélte a férfit.

– Nagyon szívesen.

– Úgy tudom, hogy ön is csak nem rég költözött ide, akárcsak én.

– Valóban így van.

– Ön nős? – kíváncsiskodott a fiatalasszony.

– Nem, még nem vagyok nős.

– Ezt meglepődve hallom – csodálkozott Jane.

– Nincs ebben semmi különös. Eddig az időm legnagyobb részét a

tanulás töltötte ki, nem igazán volt időm egyéb időtöltésre, ám remélem,

hogy most már összehoz a sors egy számomra megfelelő társsal.

– Kívánom, hogy így legyen.

– Köszönöm. – Odaértek egy kis kerti padhoz.

– Üljünk le – ajánlotta a férfi, tekintettel Jane nehézkes járására és a

padra mutatott.

– Ez igen figyelmes öntől, köszönöm– mosolygott rá hálásan.

– Azt hiszem nem lesz nehéz dolga bárkit levennie a lábáról – nevetett a

fiatalasszony.

– Ebben nem lennék olyan biztos. Úgy hallottam Jamestől, hogy ön férjnél

van.

– Igen.

– Tudja, még nem volt alkalmam mindenhol a tiszteletemet tenni a

környéken – mentegetőzött a férfi.

– Be kell vallanom, hogy csodálom a bátorságáért – kockáztatta meg

kijelentésével, hogy kényesebb vizekre evezett.

– Miért? – nézett rá csodálkozva Jane.

– Kevés embernek lett volna bátorsága újra lóra ülni azok után, ami

önnel történt.

– Én sem hittem, hogy valaha megteszem, de nem azért mert féltem,

hanem mert nem voltam biztos benne, hogy sikerül. Azért nem ígérem,

hogy túl gyakran elő fog fordulni.

– A férje igazán büszke lehet magára.

– Attól tartok, hogy téved. Ha tudná, hogy mi történt ő inkább

felelőtlenségnek tartaná, amit tettem.

– Ezt ugye nem mondja komolyan?

– De igen. Azt hiszem, most már ideje lenne visszamennünk – mondta és

felállt, így terelve más irányba a beszélgetést.

Ahogy a ház elé értek, az orvos elbúcsúzott és megígérte, hogy holnap

újra eljön. Jane ebéd után kikísérte Theresát a teraszra és felolvasott neki.

Mindkét nő kellemesen érezte magát. Most rengeteg idejük volt, hogy

mindenféléről elcsevegjenek. Theresa tanácsokat adott neki néhány

dologgal kapcsolatban, megtörtént, tréfás eseteket mesélt neki a

környékbeliekről, amin Jane nagyokat kacagott. Mivel már sokkal jobban

volt az asszony ragaszkodott hozzá, hogy ha Jane mindenképp maradni

szeretne, akkor aludjon az egyik vendégszobában, mert nem tesz jót neki,

ha egy újabb éjszakát átvirraszt. Ennek ellenére a fiatalasszony késő

éjszakáig mellette maradt, csak akkor hagyta el a szobáját, amikor

meggyőződött róla, hogy a másik már mélyen alszik.

Bármennyire is fáradt volt, nem tudott elaludni. Egésznap nem gondolt a

férjére mert a figyelme folyamatosan le volt kötve de most, hogy csend

vette körül nem tudott másra gondolni csak rá és így is aludt el. Nem

sokáig volt része az alvás frissítő hatásában, mert rémálmok gyötörték, így

hamarosan felriadt. Mikor teljesen éber lett már nem emlékezett rá mit

álmodott csak abban volt biztos, hogy rossz volt és hálóruhája is izzadtan

tapadt a testére. Igen nehezen jött el a reggel. Ez a nap is úgy indult, mint

az előző. A délelőtt folyamán megérkezett Mr. Williams.

– Jöttem amint tudtam – mentegetőzött. Rögtön fel is ment a

feleségéhez, aki nagyon örült, hogy végre megjött.

– Sajnálom kedvesem, hogy miattam félbe kellett szakítanod az

utazásod.

– Ne is törődj vele. Annál nincs fontosabb, minthogy felépülj.

– Meg kell mondanom, hogy ebben igen nagy része van Jane-nek is.

– Köszönöm mindazt, amit a feleségemért tett – fordult most az ablaknál

állóhoz.

– Ugyan már, semmiség az egész és így legalább nekem is volt

társaságom.

– Igen, hallottam, hogy Richard Londonba utazott. Mikor jön vissza?

– Azt sajnos nem tudom megmondani – nézett rá bocsánatkérőn az

asszony.

Miközben társalogtak, megérkezett az orvos is. Mindent elmondott a

házigazdának és megnyugtatta, hogy felesége a legjobb úton halad a

teljes felgyógyulás felé. Most már felkelhet, de kímélnie kell még magát és

főleg a törött karjára kell nagyon ügyelnie. Lassan közeledett az ebéd ideje

így Mr. Williams megkérte, hogy maradjon velük és költsék el együtt. A

hangulatos ebéd után kiültek a teraszra, hogy ott fogyasszák el a kávét,

mikor váratlan vendég érkezett. James Richardot kísérte hozzájuk majd

neki is hozott egy csészét.

– Örülök, hogy itt vagy barátom – üdvözölte melegen barátját Mr.

Williams.

– Hadd mutassam be neked ami új doktorunkat– mutatott a másik férfira.

– Henry Blake – mutatta be – ő pedig nem más, mint bájos vendégünk,

Jane férje Richard Montgomery. – A két férfi kezet fogott egymással, majd

néhány udvarias szót váltottak. Henryt meglepte a férfi viselkedése a

feleségével szemben, hiszen csupán egy fejbólintással üdvözölte őt és

arca semmiféle érzelmet nem árult el. Jane nagyon meglepődött férje

megjelenésén, ám nagyon örült annak, hogy ilyen rövid ideig volt távol, a

szíve csakúgy zakatolt mikor meglátta.

– Nem rég érkeztem és mikor megtudtam, hogy mi történt és Jane is itt

van, azonnal jöttem. Remélem nem súlyos Theresa állapota?

– Nem, már sokkal jobban van, köszönhetően a figyelmes ápolásnak–

mondta a férfi és hálásan nézett barátja feleségére.

– Természetesen nem szeretnénk visszaélni a kedvességével most, hogy

már itthon vagyok, és Theresa is sokkal jobban van, a mai éjszakát Jane

már otthon töltheti. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire hálásak

vagyunk neki.

– Nem kell túlzásokba esni – szólalt meg Richard –, bárki megtette volna.

– Harold mondta, hogy elhozta az egyik lovat – nézett feleségére.

– Így van – felelte határozottan Jane.

– Azt ugye tudja, hogy mekkora felelőtlenség volt, amit tett?

Mindkettejüknek baja eshetett volna – vette a szemére Richard.

– Már ha megbocsát, szerintem óriási önzetlenségről tesz

tanúbizonyságot, amit a felelsége tett – vetette ellen a doktor.

– Gondolom, nem ez lenne a véleménye, ha a dolgok másként alakultak

volna és most nem egy betege lenne, hanem történetesen kettő – nézett

rá szúrósan.

– Nem volt más választásom – magyarázta Jane.

– Elmondaná valaki végre nekem is, miről van szó? – nézett rájuk

értetlenül a házigazda.

– Te nem tudsz semmiről? – csodálkozott Richard.

– Az én drága feleségem nem dicsekedett el vele, hogy miként érkezett

ide? – gúnyolódott a férfi.

– Nem, hogyan?

– Lovon.

– Valóban? – nézett Janere, aki csak bólintott.

– Hát tényleg nem volt a legjobb ötlet, de Mr. Blakenek is igaza van.

Vessünk véget ennek a felesleges vitának, inkább adjunk hálát az égnek,

amiért senkinek nem esett komolyabb baja – mondta, de a doktort akkor is

bántotta, ahogyan Montgomery a feleségével viselkedett. Nem illik egy

hölggyel így beszélni és főleg nem társaságban, ám nem tehetett semmit,

inkább úgy döntött, hogy távozik.

– Itt az ideje, hogy tovább álljak. Köszönöm a vendéglátást.

Néhány nap múlva újra megnézem a feleségét – mondta, miközben

felállt. Távozása után nem sokkal Jane felment elbúcsúzni Theresától és ők

is haza indultak. Mivel Richard lóháton érkezett, Mr. Williams az asszony

rendelkezésére bocsátotta kocsiját, férje pedig haza vezette az elhozott

lovat. Janet örömmel fogadták otthon, és Mrs. Williams állapotáról

faggatták.

– Örülök, asszonyom, hogy újra itthon van– lelkesedett Lidia. – Óhajtja,

hogy készítsek egy fürdőt? Eléggé fáradtnak tűnik.

– Nem igazán aludtam jól az éjszaka. Itthon minden rendben volt, amíg

nem voltam itthon?

– Igen asszonyom, nem történt semmi rendkívüli, amíg az úr meg nem

érkezett.

– Hogyhogy?

– Tudja, mikor kérdezte, hogy ön hol van és megtudta, hogy elvitte az

egyik lovat iszonyú dühös lett.

– Ezen nem csodálkozom – jelentette ki Jane.

– Jobban kedveli a lovait, mint engem, a helyében én is így viselkedtem

volna – mondta.

Lidiát nem lepte meg asszonya őszintesége, hiszen mióta a szobalánya

volt, mindig nagyon jól bánt vele, kedvelte és felháborította, ahogyan a

férje viselkedett vele, de nem tehetett semmit, mert az az állásába is

kerülhetett volna.

A fürdő után Jane átnézte a részére érkezett postát. Legnagyobb

örömére közte volt barátnője, Katrine levele is. Sietősen felbontotta, és

olvasni kezdte.

Drága Jane!

Most már biztosan mondhatom, hogy a jövő hét végére várható az

érkezésünk. Duncan is elkísér, de sajnos ő csak egy– két napig tud

maradni, mert tovább kell mennie az új állomáshelyére. Megbeszéltük,

hogy én később csatlakozom hozzá, így lesz elég időnk mindent elmesélni

egymásnak. Kíváncsian várom, hogy találkozzunk és végre megismerjem a

te Richardodat. Azon a néhány sor alapján, amiket írtál róla igen érdekes

ember lehet és valószínűleg jól kijön majd Duncannel.

Katrine

Jane-t mérhetetlen öröm fogta el, a levél olvasása közben. Izgatottan

vette számba, mennyi mindent kell elintéznie a vendégek érkezéséig.

Először is szólnia kell Richardnak, hogy ne érje váratlanul a dolog. Mióta

hazajöttek, azóta nem beszéltek. Mivel nem találta a házban, biztos volt

benne, hogy az istállóban megtalálja és igaza volt. Richard az egyik boksz

előtt állt és a lovásszal beszélt, bár azt nem hallotta, hogy mit. Mikor a

férfi meglátta, hogy közeledik, befejezte a beszédet, és útjára engedte a

lovászt.

– Beszélhetnék önnel? – kérdezte udvariasan Jane.

– Mondja csak – bíztatta a férfi, úgy tűnt, hogy már elmúlt a haragja.

– Említettem önnek, hogy meghívtam Katrine-t. Most kaptam meg a

levelét, hogy jövő héten érkezik a férjével, ezért jobbnak láttam, ha ön is

tud róla.

– Ez igen figyelmes öntől a történtek után – dörzsölte az orra alá, de már

nem volt olyan barátságtalan, de most nem volt ideje többet foglalkozni

vele mert ezer tennivalója volt, nem is tudta, hogy melyikkel kezdje.

Az idő gyorsan repült Jane számára, hiszen rengeteg tennivalója akadt,

ha azt akarta, hogy minden tökéletes legyen, mire vendégei megérkeznek.

Végül csak elérkezett a várva várt pillanat, amikor a kocsi begördült a ház

elé. Először Duncan feje bukkant elő a kocsiból, aki kiszállt és kisegítette

feleségét is. Jane örömmel üdvözölte őket.

– Istenem, végre itt vagytok! – ölelte meg barátnőjét majd üdvözölte a

férjét is. Richard úriemberhez méltón viselkedett. A kölcsönös

bemutatkozás után bekísérték a vendégeket a házba.

– Harold, kérem intézkedjen, hogy vigyék fel a csomagokat! – utasította a

házigazda. Katrine nem győzött álmélkodni a bent lévő pompa láttán.

– Jane, hiszen itt minden olyan gyönyörű!– kiáltotta elragadtatva és

megsimogatta a bútorokat.

– Ez nemcsak az én érdemem– hárította el a dicséretet és férjére nézett,

aki Duncannel beszélgetett, úgy tűnt hamar megtalálták a közös hangot.

Katrine követte Jane mozdulatát és most ő is Richardot vette szemügyre.

– Igazán jó képű férfi – ismerte be barátnője.

– Igen valóban az, de gyere, megmutatom a szobátokat, hadd

beszélgessenek a férfiak nyugodtan – mondta és előrement.

– Tetszik?– kérdezte kíváncsian, mikor előre engedte Katerine-t, hogy ő

lépjen be először a szobába.

– Ez csodálatos – álmélkodott –, és ez a kilátás!

– Örülök, hogy tetszik – mosolygott Jane.

– Mesélj, boldog vagy? – kíváncsiskodott a vendég.

– Mondhatjuk így is.

– Ezek szerint nem vagy az? – nézett rá csodálkozva.

– Pedig azt hinné az ember, hogy ilyen csodálatos házban boldog

emberek élnek.

– Sokszor a látszat csal, de hidd el nincs okom a panaszra. Richard jó

ember és sok mindent köszönhetek neki – mondta, miközben kinézett az

ablakon. Katrine odament hozzá, és ő is látta amint a két férfi épp az

istálló felé tart. Katrine futó pillantást vetett barátnője arcára, és rögtön

tisztában volt vele, hogy Jane mit érez férje iránt. Teljesen biztos volt

benne, hiszen csak egy szerelmes asszony néz így.

– Úgy látom az istállóba mennek – állapította meg Jane, fogalma sem volt

róla, hogy szemei mindent elárultak az érzéseiről.

– Duncan rajong a lovakért.

– Akárcsak Richard és én.

– És te miért vagy oda? Tudod Richard szerint minden nőnek van valami

hóbortja – mosolyodott el újra.

– Van benne némi igazság – értett vele egyet Katrine.

– Nem túl sok társadalmi eseményben lehet itt része az embernek, ugye?

– Így igaz, de ez nem jelenti azt, hogy errefelé soha nem történik semmi.

Egyébként is ismersz, soha nem éltem nagy társasági életet. Remélem

azért neked sem fog túlságosan hiányozni az ilyesmi?

– Ebben biztos lehetsz. Nem mondom, hogy néha nem esik jól egy kicsit

csevegni az élet dolgairól, de neked elárulom, hogy gyakran nehezen

viselem a sok városi pletykafészket– nyugtatta meg Jane-t és erre

mindketten jót nevettek.

– Természetesen, Lidia, a szobalányom a rendelkezésedre áll, csak

nyugodtan kérj tőle bármit, amire szükséged van. Kicsit ugyan sokat

fecseg időnként, ám egyébként nagyon kedves lány, biztosan jól kijössz

majd vele. Nos, azt hiszem, ha minden rendben van akkor mehetünk le,

nem sokára tálalják az ebédet és nem szeretném, ha férfiak

neheztelnének ránk, amiért késünk.

– Máris, csak átöltözöm– mondta az asszony és levette a kalapját.

– Beküldöm Lidiát, hogy segítsen, én addig megnézem minden rendben

van-e az ebéddel – mondta és elhagyta a szobát. Útközben utasította a

szobalányt, hogy menjen az emeletre és segédkezzen az öltözésnél, ő

pedig a konyhába sietett Mrs. Hollinghoz.

– Ne aggódjon, gyermeken, minden elő van készítve, már meg is

terítettek, csak tálalni kell– nyugtatta meg a szakácsnő. Mire visszament a

szalonba már ott találta férjét és Duncant, majd néhány pillanat múlva

csatlakozott hozzájuk Katrine is.

Miután a komornyik jelentette, hogy tálalva van, mindannyian átmentek

az ebédlőbe. Az ebéd kitűnő volt, mint mindig és láthatólag a vendégek is

igen jól érezték magukat, majd kimentek a teraszra.

– Csodálatos ez a hely – mondta elismerően Duncan.

– Pedig nem még nem is láttad az egészet. Szoktál vadászni? –

érdeklődött Richard.

– Igen, bár elég ritkán van rá lehetőségem.

– Akkor amíg itt vagy összehozzunk egy jó hajtóvadászatot. Mit szólsz

hozzá?

– Remekül hangzik – örvendezett a férfi. Jane meg csak hallgatott, hiszen

számára teljesen új volt az, hogy a férje vadászik, eddig sohasem

említette, de még csak egy trófea sem utalt ilyesmire a házban. Ő maga

nem volt oda az ilyesfajta időtöltéshez, rettenetesen sajnálta szegény

állatokat.

– Önnek, kedves Katrine, lenne kedve hozzánk csatlakozni?

– Azt hiszem én most kihagyom a vadászatot, inkább Jane-nel maradok,

hiszen olyan régen nem találkoztunk rengeteg megbeszélni valónk van–

utasította vissza udvariasan a meghívást.

– Ön tudja – rándította meg a vállát Richard.

– Szeretnélek bemutatni titeket Williamséknek. Itt laknak a

szomszédban, nagyon kedves házaspár, és ha nem bánjátok, meghívnám

őket holnap teára – nézett vendégeire Jane.

– Semmi akadálya, mi is szívesen ismerünk meg új arcokat – válaszolta

Duncan, mire felesége csak helyeslőn bólogatott.

A nap további része is kellemesen telt, úgy tűnt Duncan igen jó

társaságnak bizonyult Richard számára, remekül megértették egymást

ami a férfi számára is meglepő volt. Jane megmutatta Katrine-nek a házat,

majd jót sétáltak a kertben és be nem állt a szájuk. Katrine mindenre

kíváncsi volt, ami azóta történt, hogy elköltözött Londonból és Jane-ről is

mindent tudni akart. Miközben beszélgettek, sokszor felejtette pillantását

barátnőjén és el kellett ismernie, hogy igen sokat változott az alatt az idő

alatt, amióta nem látta. Ő sohasem úgy tekintett rá mint a vele egykorúak,

akik csak csúfolódtak rajta a sántasága miatt. Katrine mélyebbre látott

benne, ő tudta, hogy valójában milyen nemes lelkű és sohasem bánta

meg, hogy kereste a társaságát. Barátságuk az évek során elmélyült,

minden apró titkot elmondtak egymásnak és ez akkor sem szakadt meg

miután Katrine férjhez ment és elköltözött. Jane a vele történtek ellenére

mindig kiegyensúlyozott volt és határozott. Úgy tűnt ez mit sem változott,

bár most volt valami, ami visszafogta attól, hogy önmaga legyen.

Tiszta szívből jövő mosolya mögött ott bujkált valami, ami felkeltette

barátnője figyelmét, bár nem tudta megmondani ő sem mi lehet az. Erre

akkor derült fény, amikor már néhány napja náluk tartózkodott és

megfigyelhette, hogy Richard milyen kimérten viselkedik vele. A hét igen

jól telt mindenki számára. Richard beváltotta ígéretét, és néhány ismerőse

társaságában megtartották a vadászatot, ami igen sikeres volt. Mrs.

Holling még aznap remek vadast készített a számukra vacsorára. Duncan

igen csalódott volt, amikor búcsút kellett vennie tőlük, de hát a

kötelesség, az kötelesség mondta. Ő is és Katrine is igen jó barátságba

kerültek Mr. Williamsszel és Theresával, gyakran látogattak el hozzájuk.

Egyik nap az asszony egy igen érdekes ötlettel állt elő.

– Annyira hálás vagyok az égnek, amiért ennyi kedves ember vesz körül,

hogy arra gondoltam talán nem lenne ellene kifogásotok, ha rendeznék

egy bált a tiszteletekre. Mi véleményetek? – kérdezte kíváncsian. Katrine-

teljesen felvillanyozta az ötlet, Jane pedig csak halványan mosolygott, ami

feltűnt Theresának is.

– Neked talán nem tetszik az ötlet? – érdeklődött csalódottan, hiszen

semmire sem akarta kényszeríteni fiatal barátnőit.

– Nem, dehogy szó sincs ilyesmiről, csak az az igazság, hogy én még

soha nem voltam bálban – felelte kicsit szégyenkezve.

– Ezt ugye nem mondod komolyan? – csodálkozott az asszony.

– De igen.

– Akkor itt az ideje, hogy ezen is túl ess. Meglátod, remekül fogod érezni

magad – paskolta meg a kezét, és már kezdte is szervezni a bált.

Izgatottsága hamarosan átragadt Jane-re és Katrine-re is. Együtt mentek

be Londonba, hogy meghívót rendeljenek, és ruhát csináltassanak

maguknak a bálra. Mikor Richard megtudta, hogy mire készülnek, nem

fogadta kitörő örömmel a hírt, de nem is tett semmit, hogy

megakadályozza azt. Jane a meghívók címzésénél jött csak rá, hogy

valójában mennyi ismerőse van férjének és, hogy szinte a felét sem

ismeri. Időnként a doktor is beugrott, sőt egyre gyakrabban tette tisztletét

náluk, miután megismerkedett Katrine-nel. Nagyon tetszett neki a

fiatalasszony, de természetesen tiszteletben tartotta, hogy férjes asszony.

A bál napját, a következő hét végére tűzték ki. Már délután nagy volt a

jövés-menés a házban, lassan érkeztek egymás után a vendégek. Theresa,

mint jó háziasszonyhoz illik, már az ajtóban fogadta őket. Jane egyenesen

gyönyörű volt krémszínű szatén ruhájában és ezt más is észre vette,

csupán férje nem vett róla tudomást, ő amint megérkeztek, elvegyült a

társaságban. Katrine-t végtelenül bosszantotta ez a fajta viselkedés, de

nem tette szóvá, úgy gondolta megvárja a megfelelő alkalmat. Mialatt a

többiek táncoltak és vígan cseverésztek, Jane nem tudott mit kezdeni

magával. Sajnos táncolni nem mehetett, mert még ha tudott volna is

bajosan ment volna neki a bot miatt, ezért inkább állandóan felügyelte,

hogy mindig legyen elegendő étel és ital az asztalokon. Többször is

körbejárta a hatalmas termet és mosolyogva figyelte amint a társaság

mulat, majd mikor tekintete férjére siklott mérhetetlenül elszomorodott,

hiszen a férfi szinte mindig nők koszorújában állt és látszott rajta, hogy

remekül érzi magát.

– Remek ez az este – állt meg mellette egy alkalommal Dr. Blake.

– Nagyon jó munkát végeztek – dicsérte.

– Azért önnek is volt kis egy része benne – mosolyodott el a nő.

– Csodálatosan áll önnek ez ruha – mondta őszintén az orvos.

– Köszönöm a bókot – felelte zavartan Jane.

– Egyáltalán nem annak szántam. A férje igazán büszke lehet magára.

– Bár az lenne – sóhajtott fel az asszony, nem volt rejtegetni valója az

orvos előtt, nem volt ő sem vak, neki is feltűnt mennyire nem törődik a

férfi a feleségével, csupán próbálta kicsit felvidítani szomorú tekintetét.

– Bolond lenne, ha nem lenne az. Mit szólna egy rövid tánchoz?

– Köszönöm figyelmességét, de attól tartok most le kell mondanom

nagylelkű ajánlatáról – mondta és megemelte a botot tartó kezét.

– Ön ezt akadálynak tartja? – kérdezte nevetve a férfi.

– Miért nem az?

– Csak amit annak érez az ember.

– Ezt megjegyzem magamnak – mondta Jane, és mielőtt folytathatta

volna Katrine csatlakozott hozzájuk. Látta miként változik meg a doktor

arckifejezése barátnője megjelenésére. Szemei szinte ragyogtak és olyan

csodálat ült ki rá, hogy nem lehetett nem észrevenni.

– Valamiféle titkos összejövetel van itt és nekem nem szólt senki? –

kérdezte tréfásan.

– Ha valóban ilyesmiről lenne szó, te lennél az első, aki tudnál róla –

válaszolta Jane.

– Jól érzed magad? – kérdezte feleslegesen barátnőjétől.

– Én remekül, csak miattad aggódom kicsit – tette hozzá komoly hangon.

– Semmi okod rá, én is jól érzem magam, csak másképp – biztosította őt.

– Tényleg így van?

– Igen. Egyébként neked a táncolók közt lenne a helyed – vetette a

szemére Jane.

– A doktor volt olyan kedves és felajánlotta a következő táncot, de mivel

én nem vagyok most formában, átengedem neked, persze, csak ha a

doktornak nincs ellene kifogása – nézett az említettre.

– Ellenkezőleg – hajolt meg a férfi és a karját nyújtotta partnerének, amit

Katrine szívesen el is fogadott Henry legnagyobb örömére. A asszony

végig járt vele néhány táncot, majd mikor látta, hogy Richard egyedül áll

az egyik puncsos asztalnál odasétált hozzá.

– Úgy látom nem szenved hiányt női rajongókból – jegyezte meg, mire a

férfi csak félmosolyra húzta száját, ami dühítően hatott a mellette álló

nőre, de türtőztette magát.

– Mondja miért bánik így vele? – szegezte neki a kérdést, bár tisztában

volt vele, hogy nem nincs joga beleszólni a házassági életébe, másrészt

mert a Richard a vendéglátója.

– Fogalmam sincs miről beszél – válaszolta.

– Valóban? Nem veszi észre mennyire szereti önt?

– Ezt meg honnan veszi? – nézett rá most már kíváncsisággal a

szemében.

– Nem látja, ahogyan magára néz? Tud egyáltalán róla valamit is? –

kérdezte szemrehányón a nő.

– Ha nem tudná akkor felvilágosítom önt, hogy a mi házasságunk nem

éppen az érzelmekre épült.

– Az nem jutott eszébe, hogy azóta megváltozhatott a helyzet?

– Az én részemről nem.

– Miért ilyen hajthatatlan? Olyan nagy áldozat lenne öntől, ha legalább

egy cseppnyi esélyt adna neki arra, hogy megismerje?

– Attól függ, ön mit nevez áldozatnak.

– Ezt magának kell eldöntenie. Tudja például, hogy Jane kitűnően

zongorázik?

– Sohasem mondta.

– Talán, mert nem kérdezte, és még nagyon sok minden van, amiért

érdemes lenne megismerni.

– Majd észben tartom – mondta, elnézést kért és otthagyta, nem túl

udvarias módon az asszonyt.

Eleinte dühös volt rá, amiért beleavatkozik az életébe, de ahogy

hallgatta valami megmozdult benne. Már nem volt hangulata visszamenni

a többiekhez, ezért félre húzódott a zajos társaságtól. Szemei akaratlanul

is végig járták a termet, feleségét keresve, majd meg is találta, épp

valakivel beszélgetett. Végigtekintett rajta. Igazán jól áll neki az a ruha –

ismerte be magának, de semmi mást nem látott benne, ami különösebben

fel keltette volna az érdeklődését. Az este folyamán még néhányszor

előfordult, hogy fürkészve nézte Jane-t, pedig mindig ugyan arra a

következtetésre jutott vele kapcsolatban. Hazafelé a kocsiban felesége és

barátnője megvitatták az est legfontosabb eseményeit, Richard pedig

kénytelen volt őket végig hallgatni, olykor kurtán válaszolt is, ha egy– egy

kérdést intéztek hozzá. Másnap a bálozók sokáig aludtak, kivéve Richardot

aki még korán reggel bement Londonba, bár ezt Jane is csak akkor tudta

meg, amikor leült a kései reggelihez.

– Jó reggelt, Harold! – üdvözölte a komornyikot.

– Jó reggelt, asszonyom!

– A férjem felkelt már?

– Igen, asszonyom és már be is ment a városba – adta tudtára. Jane

nagyon meglepődött ezen, mert nem tudott róla, hogy bármiféle

halaszthatatlan ügye lett volna és ráadásul még csak nem is szólt neki.

– Valami baj van? – kérdezte az épp belépő Katrine, amikor meglátta

barátnője meglepett arcát.

– Dehogy – nézett fel Jane –, csak kicsit elkalandoztam

– Richard?

– Bement Londonba – válaszolta egyszerűen a másik, ám ebből válaszból

Katrine rögtön tudta, hogy miért olyan arckifejezése az előbb.

– Asszonyom, ez nem rég érkezett önnek– adott át neki Katrine-nek egy

levelet. Az átvette, elolvasta majd nagyot sóhajtott.

– Úgy tűnik, már nem sokáig élvezhetem a vendégszereteted. Duncan

azt írja, hogy rendbe hozták a házat, néhány napon belül beköltözhetünk.

– Ez igazán jó hír, bár azt kell mondanom, hogy rettenetesen fogsz

hiányozni.

– Te is nekem, de ráérünk még a búcsúzkodással.

– Igazad van – helyeselt Jane, és ez némiképp csökkentette

csalódottságát. Katrine-t is efféle gondolatok foglalkoztatták. Ő azért

érzett csalódottságot mert úgy tűnt számára, hogy nem sikerült

meggyőznie előző este Richardot.

Jane legnagyobb meglepetésére és örömére férje nem maradt sokáig

Londonban, mert késő délután hazaérkezett. Felesége nem faggatta, hogy

mit csinált, merre járt, hiszen eddig sem tette miért lenne ez most

másképp? Nagyon gyorsan repültek a napok, főleg, hogy apja

meglátogatta bár nem maradt sokáig. Teljesen el volt ragadtatva attól a

pompától amelyben lánya élt és ez legalább némi vigaszt nyújtott neki

azért, hogy nem szerelemből sikerült férjhez mennie. Jane is boldog volt,

hogy apja kicsit megnyugodott és már nincs olyan lelkiismeret furdalása.

Repült az idő és végül csak eljött Katrine utazásának az ideje. A két

barátnő hosszasan búcsúzkodott, majd udvariasan elköszönt annak

férjétől is. Katrine távozása utána Jane valamiféle űrt érzett otthonában,

valahogy nem találta a helyét. Lassan bejárta a kertet, hogy gyorsabban

teljen az idő majd végül az istállóban kötött ki. Odament a fiatal csikóhoz,

répát adott neki és mialatt az falatozott ő finoman simogatta.

– Még nem adtam neki nevet – szólalt meg hirtelen Richard az ajtóból,

ahol karba tett kézzel állt.

– Szeretné megtenni ön?– kérdezte kedvesen, ami nagyon meglepte az

asszonyt, észre sem vette, hogy ott van. Néhány pillanatig gondolkozott

majd csak ennyit mondott:

– Legyen pillangó – és várta, mit szól hozzá a férje.

– Jól hangzik – mondta és elment. Ez az egész érthetetlen volt a nő

számára, mégis valamiféle elégedettséget érzett és a hangulata is jobb

lett ettől a kis közjátéktól. Az elkövetkező napok is tartogattak

meglepetést a számára. Egyik alkalommal a teraszon ült és olvasott mikor

a férfi is megjelent.

– Csak nem olvas? – nézett rá hitetlenkedve Richard.

– De igen. Csodálkozik rajta? – évődött vele Jane.

– Sajnálom, hogy ezzel csalódást okozok önnek – jelentette ki.

– Sose sajnálja – válaszolta a férfi és ő maga is helyet foglalt amire a nő

nem talált magyarázatot. Richard odahajolt és megnézte mi az amit olvas.

– Igazán jó választás– dicsérte– remek kötet.

– Szerintem is az– értett egyet vele felesége, majd hosszas, érdekfeszítő

beszélgetésbe kezdtek könyvekről és íróikról. A férfit nagyon meglepte

Jane tájokozottsága az irodalmi életben.

– El kell ismernem, ön igen művelt– vallotta be.

– Köszönöm– válaszolta a nő zavartan az elismerést. Még sohasem

fordult elő, hogy férje ilyen nyíltan fejezze ki neki valami miatt az

elismerését. Számára ez nagyon új dolog volt és iszonyúan jól esett neki.

Richardot felesége zavara mosolyra késztette, majd eszébe jutott a

Katrine-nel folytatott beszélgetés. Talán mégis igaza lehetett, mikor azt

mondta, hogy még csak esélyt sem ad neki, ám most teljesen másként

látta a dolgot, mint akkor. Most, hogy kapott egy kis ízelítőt a nő

műveltségéből, egyre többre volt kíváncsi amit az asszony lassacskán ki is

elégített. Richard ha ideje engedte egyre gyakrabban kereste felesége

társaságát, ami Jane-t nagyon boldoggá tette. Már nem utasította vissza,

ha sétálni invitálta, hanem örömmel teljesítette a kérést. A nő is igen sokat

tudott meg az elmúlt időszakban férjéről. Egy alkalommal mikor Jane

virágokat szedett a benti vázákba megjelent mellette a férfi.

– Mit szólna egy kis piknikhez?– kérdezte egyszerűen és felemelte a

kezében tartott kosarat. Az asszony először meg sem tudott szólalni a

meglepetéstől, de azért igenlően bólintott.

– Azonnal indulhatunk, csak megmosom a kezem– mondta gyorsan és

szólt a kertésznek, hogy vigye be a virágokat a házba, majd elrendezi ha

visszajöttek. Néhány perc múlva már ott volt férfi mellett.

– Hova megyünk? – kérdezte kíváncsian.

– Ismerek egy csodálatos helyet, ott a kis tó partján – mutatott az előttük

elterülő tavacska irányába.

– Nincs túlságosan messze, gyalog is hamar odaérünk. Persze, ha úgy

gondolja, akkor választhatunk közelebbi helyet is. – Jane meghatotta férje

figyelmessége. Úgy vélte képes lesz addig elsétálni.

– Semmi gond indulhatunk. – Richard odanyújtotta a karját, hogy ezzel is

segítse feleségét és elindultak.

– Kérdezhetek valamit?

– Ki vele – bíztatta a férfi.

– Tudja, olyan sok mindent hall az ember innen-onnan – habozott egy

kicsit majd folytatta.

– Az emberek azt beszélik, hogy igen titokzatos a múltja. Senki nem tudja

mit csinált azelőtt, hogy ide jött. Azonkívül amit apám mondott, hogy

egyszer találkoztak Franciaországban, én sem tudok többet. Elárulja

nekem az igazat?– tette fel a kérdést végül. Miután befejezte, Richard

nevetni kezdett. Jane értetlenül állt meg mellette.

– Mi olyan mulatságos? – kérdezte kissé neheztelve.

– Valóban titokzatosnak tartanak? Talán nem is baj, így legalább

megtartják a kellő távolságot – mondta.

– Azért önnek elmondom az igazat. Mint az apjától tudja, azelőtt

Franciaországban éltem. Apám spanyol nemes volt, anyám francia. Azzal,

hogy anyám hazájában éltünk apám neki tett szívességet, de úgy tűnt

hosszú távon a dolog nem működött. Apám egyre többször utazott

Spanyolországba, amiért anyám neheztelt rá. Tizenöt éves voltam mikor

végleg elhagyta anyámat, amin nem tudta magát túl tenni. Teljesen

belebetegedett a dologba, engem hibáztatott mindenért és egy idő után

teljesen beszámíthatatlanná vált. Amikor apám tudomást szerzett az

állapotáról, felelősnek érezte magát a történtek miatt, ezért visszatért és a

legjobb orvosokat fogadta mellé. Anyám már sohasem lett ugyanaz, aki

előtte volt, de úgy tűnt boldoggá tette apám visszatérése, mindaddig,

amíg rá nem találtak holtan a szobájában. Megmérgezte magát. Apám a

temetés után visszautazott és kérte tartsak én is vele, így is tettem, bár

sok örömöm nem volt benne. Mintha nem is az apám lett volna, hanem

egy idegen. Olyan életmódot folytatott ami nekem nem tetszett, ezért

amint elértem a nagykorúságot, elhagytam. Mivel nem kis vagyonom volt

az anyám öröksége után, szerettem volna valami érdemlegeset kezdeni az

életemmel, persze azt mondanom sem kell, hogy eleinte ez nem ment

olyan simán. Nagyon sokat utaztam, ezzel téve szert tapasztalatokra és

ismeretségekre. Kötöttem előnyös és előnytelen üzleteket. Azelőtt már

többször is jártam ezen a vidéken és nagyon tetszett, ráadásul üzleti

érdekeltségeim is voltak itt ezért úgy gondoltam, miért ne telepedhetnék

itt le. Mielőtt bármihez is kezdtem volna, kaptam a hírt, hogy apám

elhunyt, ezért odautaztam. A temetés után csőstül jöttek az egykori

cimborák, kérni az apám által felhalmozott adósságok kifizetését. Nincs

mit szépítenem a dolgon, apám életmódja az egész vagyonát

felemésztette. Mindent eladtam, amit csak lehetett a megmaradt

ingatlanjaiból, ez éppen csak fedezte az adósságait. Nos ennyi az én

titkom. Megértheti, hogy nem hencegek az ilyesmivel.

– Sajnálom, hogy felbolygattam a múltat.

– Emiatt ne aggódjon előbb vagy utóbb úgyis elmondtam volna. – Közben

megérkeztek arra a helyre, amiről a férfi beszélt. Innen gyönyörű kilátás

nyílt az egész vidék, szinte lélegzetelállító volt a látvány. Richard

elégedetten látta, hogy mennyire el van ragadtatva a felesége. Ettek,

beszélgettek szinte fel sem tűnt nekik, mennyire szalad az idő. Már késő

délután volt mire visszaindultak a házhoz.

– Várjon itt egy pillanatot – kérte a férfi és gyorsan bement a házba majd

néhány pillanat múlva jött is vissza. – Vajon mi történhetett? – találgatott

Jane.

– Rendben most már mehetünk – mondta, és előre engedte Jane-t, akinek

óriási meglepetésben volt része amint belépett a szalonba. A szobában

egy hatalmas fehér zongora fogadta.

– Istenem egy zongora!– kiáltott fel meglepetten és férjére nézett.

– Katrine mesélte, hogy remekül zongorázik, úgyhogy gondoltam itt az

ideje, hogy nekem is megmutassa – magyarázta mosolyogva Richard.

– Szóval ezért volt ez az egész piknik dolog?– ébredt rá az igazságra a

nő.

– Nos így is mondhatjuk, de azért remélem, élvezte?

– Igen. Csodálatos nap ez ami – mondta őszintén.

– Játszana nekem valamit? – kérte.

– Nagyon szívesen. Mit szeretne hallani?

– Teljesen mindegy, ami önnek megfelel.

Jane leült a zongorához és játszani kezdett egy kedves kis dallamot, csak

amíg bele nem jött, azután jöttek a klasszikusok. Richard elragadtatva

hallgatta a gyönyörű játékot, teljesen le volt nyűgözve. Mikor Jane

befejezte a játékot odament hozzá és felsegítette a székről. Közben olyan

közel kerültek egymáshoz, hogy nem tudta megállni, hogy ha csak futólag

is ne csókolja meg a száját. Ez annyira váratlanul érte feleségét, hogy

levegőt sem mert venni. Mikor a férfi elengedte alig bírt megállni a lábán.

– Bocsásson meg kérem, nem lett volna szabad így lerohannom –

szabadkozott a férfi – de muszáj volt megtennem – majd sietősen elhagyta

a szobát.

Jane életében először érzett ilyen csodálatos dolgot. Furcsa érzés volt a

gyomrában, a szíve majd kiugrott a helyéről. Ez volt élete első csókja. Ha

egy röpke csók ilyen hatással van az emberre el sem tudta képzelni, hogy

akkor milyen lehet a teljes beteljesülés? Nem volt ugyan jártas az ilyen

dolgokba, de titokban olvasott róla és Katrine is beszélt róla néhányszor,

persze csak az illendőség határán belül. Kezdeti izgatottságát lassan az

aggodalom váltotta fel. Mi van, ha férje megbánja amit tett és ezek után

hátat fordít neki?

Richard ezalatt átkozta magát amiért ilyen lehetetlenül viselkedett. Most,

hogy egyre közelebb került Jane-hez úgy érezte, mindenképp meg kell

tennie, hiszen olyan csábítóak voltak azok az ajkak, és már olyan rég

szerette volna megtenni. Hiába is próbált visszaemlékezni rá, nem tudta

mikor változtak meg az érzései ilyen gyökeresen, de megtörtént, ebben

biztos volt. Katrine azt mondta, hogy felesége szereti, de mi van, ha

tévedett? Ám még ha így is van nem ronthat be ajtóstul a házba.

Türelmesebbnek kell lennie, intette magát és visszament a szalonba. Jane

most is a zongora előtt ült és egy szomorú balladát játszott.

– A kedvemért játszana valami vidámabbat? – kérte kedvesen.

– Miért is ne – mosolyodott el az asszony hiszen, hogy férje visszajött azt

jelezte, hogy nem bánta meg, hogy megcsókolta. A kialakult bizalmas

hangulatot Harold zavarta mag azzal, hogy egy levelet hozott, ami futárral

érkezett. Jane már tudta, hogyha futárral jön levél akkor férje gondolkodás

nélkül utazik Londonba.

– Ugye most elmegy? – kérdezte csalódottan, képtelen volt nem feltenni

a kérdést.

– Nem – jött a határozott válasz.

– Gondolom, akkor holnap.

– Holnap sem – válaszolta a férfi, amin maga is meglepődött. A mindig

olyan nagyon várt üzenet most jelentett számára mást, mint egy

lehetőséget amivel nem kívánt élni. Zsebébe csúsztatta a levelet és az

órájára nézett.

– Nem sokára tálalják a vacsorát, ha szeretne addig átöltözni, még van

ideje – figyelmeztette Jane-t. Lidia látta asszonya sugárzó boldogságát,

ami rá is hatással volt, ám nem merte megkérdezni az okát, csupán

megjegyezte azt.

– Igen boldognak tűnik, asszonyom.

– Az vagyok, Lidia. Ez egy csodálatos nap – áradozott Jane.

– Láttam a zongorát, amit hoztak és hallottam milyen csodálatosan

játszott rajta.

– Örülök, hogy tetszett, de most sietnünk kell – nógatta meg kicsit

szobalányát.

– Máris készen vagyunk, asszonyom. – Az egyik új ruháját vette fel az

estére. Nagyon szerette volna, ha megjelenése imponál férjének ezért

döntött a halványkék ruha mellett. Nem túlságosan hivalkodó, a finom

anyag jól illett az egyéniségéhez és ott emelte ki ahol kellett. Lidia lazán

feltűzte szép haját, majd elismeréssel nézett rá.

– Csodálatosan néz ki, asszonyom – dicsérte, és most kivételesen Jane is

egyet értett vele. Férjénél is ugyanezt a hatást érte el, mikor belépett az

ebédlőbe.

Richard egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy hogyan lehet az, hogy

nem vette észre azt, ami mindeddig a szeme előtt volt, sőt az övé is. Most

jött csak rá, hogy igazából mekkora kincs tulajdonosa és szerette volna

jóvátenni az eddigi viselkedését az asszonnyal szemben.

Jane-t is elbűvölte férje viselkedése. Még sohasem találkozott nála

kedvesebb, figyelmesebb és előzékenyebb férfival. Erősen bízott benne,

hogy ez most már így is marad. Szinte a fellegekben járt a boldogságtól,

ráadásul ma meg is csókolta.

– Csodásan néz ki ma este – bókolt neki a férfi, amit boldog mosollyal

köszönt meg.

– Ön is igen jól fest – viszonozta. Richard kihúzta neki a széket és

megvárta, amíg leül, majd ő is helyet foglalt.

– Van még egy meglepetésem – mondta sejtelmesen férje.

– Ó, én már a zongorával is teljesen elégedett vagyok.

Richard magához hívta a komornyikot és mondott neki valamit úgy, hogy

felesége ne hallja, majd az távozott. Néhány perc múlva elhúzódott a

sarokban egy függöny. Jane most odafordította a fejét és kíváncsian figyelt

mi történik. Észre sem vette, hogy az ebédlő egy kis részét elkerítették

addig amíg mozgást nem észlelt abból az irányból. A függöny mögül egy

kisebb zenekar bukkant elő és halkan muzsikálni kezdtek. Annyira

meghatotta ez a gesztes, hogy csak ült némán és hallgatta a zenét.

– Tetszik? – érdeklődött férje, kíváncsi volt, hogy jól döntött – e mikor

meghívta házába a zenészeket.

– Nagyon.

– Ez még nem minden. Szabad egy táncra hölgyem? – hajolt meg előtte

Richard.

– Még sohasem táncoltam – nézett őszintén a férfira.

– Akkor itt az ideje, hogy megtegye – válaszolta és ha meg is lepődött az

elhangzottaktól nem mutatta. Finoman megfogta felesége kezét, és

óvatosan felhúzta a székből.

– Erre most nem lesz szüksége – és elvette a kezéből a botot.

– Engedje, hogy én irányítsam és meglátja, hogy menni fog – súgta

halkan a fülébe. Jane így is tett, de annyira merevnek érezte magát, hogy

rögtön az első lépésnél elrontotta.

– Bízzon bennem és lazítson – kérte.

Az asszony elengedte magát és hagyta, hogy Richard erős karjai

megtartsák bizonytalan mozdulatait. Lassan olyan összhangban mozdultak

a ritmusra mintha már évek óta gyakorolták volna. Jane számára óriási

élmény volt férje karjaiban elmerülni, közelről érezni férfias illatát, szinte

úgy érezte, hogy a lábai nem érintik a földet, hanem szinte lebeg felette.

Hosszú ideig táncoltak így, majd pihenésképp megették a felszolgált

vacsorát.

– Köszönöm ezt az egész fantasztikus napot – hálálkodott Jane.

– Minden napnak ilyennek kellene lennie, és ha rajtam múlik így is lesz–

ígérte a férfi. Odasétált feleségéhez, gyengéden felhúzta magához, majd

először csak a kezét csókolta meg.

– Rettenetesen szeretnélek most megcsókolni – vallotta be, miközben

áttért a tegezésre.

– Akkor miért nem teszed meg? – lehelte Jane és ereiben sebesen

száguldott a vére.

Nem kellett kétszer kérnie. Richard lágyan a szájára hajolt és óvatosan

csókolni kezdte. Eleinte csak finoman térképezte fel a nő ajkait, majd

egyre mohóbban csókolta. Jane annyira elragadták az érzései, hogy alig

tudott a külvilágról. Szorosan a férjéhez simult és viszonozta annak

csókját. Richard mikor már nem bírta tovább ölébe kapta a törékeny testet

és felvitte saját szobájába, letette az ágyra, és újra csókolni kezdte. Jane

most már biztos volt, benne, hogy az éjszaka igazán asszonnyá válik. A

férfi mozdulatai gyengédek voltak és tapasztaltak. A nő kicsit szégyellte

magát, amiért ilyen tapasztalatlan, de egy idő után ösztönösen

cselekedett. Ő is simogatni kezdte az izmos férfi testet, ami még

izgatottabbá tette a másikat. Richard kezei is ismerkedtek az asszony

testével. Óvatosan levette róla a fűzőt, így téve szabaddá a hibátlan

melleket. Az utóbbi időben sokszor elképzelte őt ruha nélkül, de a valóság

minden képzeletet felülmúlt. Egyesével kezébe vette a gömbölyű

halmokat, aminek hatására Jane-ből óriási sóhaj tört fel. Ismeretlen vágy

kerítette hatalmába és egyre többet akart férjéből. Néhány perc múlva

már mindketten meztelenek voltak. Richard nehezen türtőztette magát, de

megkellett tennie, hiszen tudta, hogy feleségének ez az első alkalom és

szerette volna feledhetetlenné tenni számára. Lágyan simogatta a finom

női testet és megkeresett minden elrejtett zúgott ami Jane-t egyre jobban

felizgatta.

Szerette volna ha férje is azt érzi amit, ő ezért keze egyre lejjebb

kalandozott a férfitesten. Mikor elért annak ágaskodó férfiasságához és

simogatni kezdte, mire Richard hatalmasat hördült és egyre

követelőzőbben csókolta.

– Már nem vagyok képes sokáig visszafogni magam – nyögte a nő fülébe

és mikor már végképp nem bírta, beléhatolt. Néhány másodpercig várt,

hogy a fájdalom amit okozott kicsit enyhüljön, majd óvatosan mozogni

kezdett ezzel juttatva el kedvesét a számára eddig ismeretlen csúcsra.

Ezután egymás karjaiban pihentek egy ideig. Richard Jane egyik

hajtincsével játszadozott.

– Én vagyok a világ legnagyobb bolondja – szólalt meg.

– Miért? – támaszkodott a könyökére a nő, hogy belenézhessen a

szemébe.

– Mert eddig nem jöttem rá, hogy mekkora szerencse ért, hogy feleségül

jöttél hozzám.

– Komolyan mondod?

– A lehető legkomolyabban. Sokáig tartott, amíg rájöttem, de most már

nem tagadhatom, hogy szeretlek– vallotta be és, hogy nyomatékot adjon

szavainak hosszan megcsókolta.

– Én is szeretlek – mondta az asszony.

– Ez igaz? – kérdezte hitetlenkedve a férfi.

– Annak ellenére, ahogyan viselkedtem veled?

– Így van – mosolygott Jane.

– Csodálatos vagy – csókolta meg újra.

A felkelő nap is egymás karjaiban találta őket.

– Jó reggelt kedves – üdvözölte feleségét Richard mikor az kinyitotta a

szemét.

– Neked is. Azt hiszem jobb lenne, ha visszamennék a szobámba. Mit fog

szólni a személyzet, ha meglát?– aggodalmaskodott Jane.

– Már elfelejtetted, hogy házasok vagyunk?

– Dehogyis, csak ez olyan kellemetlen.

– Miért lenne az? Szerintem természetes – érvelt a férfi. A nő kiült az ágy

szélére, és elkezdte felvenni a ruháját. Csupasz vállai ingerelték a férfi

fantáziáját ezért odahajolt és finoman megcsókolta őket. Jane élvezte a

cirógató ajkakat, de nem hagyta magát újra az ágyba csábítani.

– Szólok Haroldnak, hogy tetessen rendbe egy másik földszinti szobát,

ideje, hogy közös hálónk legyen – mondta.

Jane egésznap vidáman járt-kelt a házban. Kora délelőtt már mindenki

tudta, hogy az úr és felesége együtt töltötték az éjszakát és elégedettek

voltak a helyzettel. Ebéd után Richard kilovagolt. Szeptember eleje volt és

már lassan kezdett hűlni az idő, ráadásul esőfelhők gyülekeztek ameddig

csak a szem ellátott. Jane a szalonban üldögélt mikor meghallotta az

esőcseppek kopogását a párkányon. Aggódva nézett ki az ablakon, mert a

férje még nem érkezett vissza. Ebben a pillanatban Harold jelent az

ajtóban.

– Asszonyom, egy hölgy keresi Mr. Montgomeryt – mondta.– Vajon ki

lehet az? – tűnődött magában az asszony.

– Vezesse be, kérem.

– Igenis, asszonyom – és néhány pillanat múlva egy gyönyörű nővel tért

vissza.

– Köszönöm, Harold, elmehet.

– A férjem sajnos nem tartózkodik itthon, de bármelyik pillanatban

megérkezhet. Segíthetek esetleg én valamiben?

– Nos ez kellemetlen, hiszen Richard volt az, aki ide hívott.

– Valóban nekem nem említette, hogy vendéget vár.

– Tudja, ez amolyan magán ügy.

– Értem – mondta Jane, bár egyáltalán nem így volt – óhajt esetleg addig

inni egy teát vagy valami mást?

– Nem, köszönöm nem kérek semmit. – Egy ideig zavart csend telepedett

közéjük.

– Londonból érkezett? – törte meg a csendet Jane.

– Igen – majd újabb hosszú csend. Végül Richard lépett be a szobába és

elég zaklatott volt.

– Kedvesem, ez a hölgy veled szeretne beszélni.

– Tudom, Harold már említette. Kérlek, most hagyj magunkra – mondta

feleségének.

Az értetlenül nézett rá, de teljesítette kérését. Iszonyúan kíváncsi volt

vajon mi dolga lehet ezzel a nővel a férjének, de nem akart udvariatlan

lenni, ezért inkább kiment a konyhába a szakácsnőhöz, hátha ő tud

valamit.

– Mrs. Holling– szólította meg – ismeri azt a hölgyet, aki az előbb

érkezett? – kérdezte, mert biztosan tudta, hogy semmi nem kerüli el az

asszony figyelmét.

– Sajnos nem, még sohasem láttam itt – válaszolta ,és ez meg is felelt a

valóságnak, ám magában azt gondolta bárcsak soha ne jött volna ide,

túlságosan is jól ismerte ahhoz.

– Azt mondta, hogy Richard hívta ide – folytatta.

– Azt kétlem, kedvesem – szólta el magát a szakácsnő.

– Honnan tudja? – vált egyre kíváncsibbá Jane.

– Mert mióta én itt vagyok, még soha nem hívott ide hölgy vendéget –

próbálta helyre hozni az előbbi botlását.

– Biztosan, igaza van, azért minden esetre különös, hogy ezt állította.

– Igen, valóban az – hagyta rá az asszony és serényen folytatta a

munkáját, mert már kezdett kínossá válni számára ez a beszélgetés.

– Megyek, megkérdezem nincs-e szükségük valamire – mondta, és még

mielőtt Mrs. Holling visszatarthatta volna, el is tűnt. Ahogy a szalonhoz ért

meghallotta Richard kemény hangját.

– Örültség volt idejönnöd – mondta.

– Üzentem neked, és te nem jöttél még csak nem is válaszoltál –

hangzott a sértődött válasz. Jane tudta, hogy illő, amit csinál, de nem

tudott a döbbenettől még csak mozdulni, még a lélegzetét is visszafogta,

úgy hallgatta a bentről kiszűrődő hangokat.

– Már megbeszéltük, hogy hiába azért nősöltem meg, hogy vegyen

szájára a város, nem mehetek, amikor csak füttyentesz.

– Miért nem? Hiszen eddig mindig ezt tetted. Ráadásul nem tudom

elhinni, hogy egyszerűen nem tudsz megszabadulni ettől a szerencsétlen

sántától!

– Ne beszélj így róla! – szűrte a fogai közt a férfi.

– Miért? Nem te voltál az, aki annyira esküdözött nekem, hogy megkeresi

a világ legvisszataszítóbb nőjét és feleségül veszi? Lám, megtetted és

most mégis hanyagolsz – panaszolta.

– Hát már nem szeretsz? – kérdezte az ismeretlen, de Jane már nem

hallgatta meg a választ. Zúgott a feje az elhangzottaktól, lábai remegni

kezdtek és meg kellett kapaszkodnia. Először azt mondta magának, hogy

valószínűleg a képzelete játszik vele, de sajnos rá kellett ébrednie, hogy

amit hallott az a valóság. Torkát összeszorította sírás, és nehogy hangosan

felzokogjon kezét a szájára, tapasztotta, úgy menekült ki a házból, mert

úgy érezte ha továbbra is bent marad megfullad. Mikor kiért keserűen

zokogni kezdett. Most vált számára teljesen világossá, hogy miért is

választotta őt a férfi. A gúnyos szavak még most is ott visszhangzottak a

fülében ”visszataszító”. Szóval ez a véleménye róla a férjének? Eleinte

észre sem vette, hogy esik az eső, csak ment amerre a lába vitte, így azt

sem látta mikor a hívatlan vendég távozott.

– Aggódom uram, Mrs. Mongomery jó ideje elhagyta a házat és még nem

tért viszza, ráadásul az idő is egyre rosszabb – mondta Harold a férfinak.

– Elment? – csodálkozott Richard.

– Mikor?

– Úgy félórával ezelőtt uram.

– Miért nem szólt nekem azonnal? – korholta meg a komornyikot.

– Sajnos én sem tudtam róla uram, a szobalánya szólt nekem, hogy látta

az emeleti ablakból, ezért gondoltam jobb, ha ön is tudja – magyarázta.

– Megyek és megkeresem. Szóljon Mrs. Hollingnak, hogy készítsen forró

teát! – utasította a férfit.

Kint szakadatlanul esett az eső. Jane ruhája teljesen átázott és

ólomsúlyként nehezedett rá. Könnyei egybe olvadtak az arcát érő

esőcseppekkel. Gondolatai kétségbeesetten cikáztak a fejében. Eleinte

nem voltak túlzott reményei a házasságával kapcsolatban, csupán abban

reménykedett, hogy sikerül elnyernie férje megbecsülését. Ám ami az

utóbbi időben történt az minden álmát felülmúlta. Az elmúlt napokban úgy

érezte, hogy ő a világ legboldogabb asszonya és most tudomásul kellett

vennie, hogy feleslegesen áltatta magát. Férje visszataszítónak találja, és

csak azért vette feleségül, hogy szeretője jó hírét megőrizze és ráadásul

még képes volt azt a nőszemélyt elhívni az otthonukba. Nem tudta,

hogyan lesz képes ezt a szégyent elviselni. Eközben az eső

csillapíthatatlanul szakadt akárcsak a könnyei, mintha az idő is őt siratná.

Már jó ideje kint volt, bár maga sem tudta mióta. Mikor kicsit összeszedte

magát, érezte, hogy mindene csupa víz és fázik. Ekkor hallotta meg férje

kiáltásait, őt szólongatta, de ő nem akart neki semmiféle választ adni, ám

ennek ellenére végül mégiscsak rátalált.

– Mi ütött beléd, hogy ilyen időben kijöttél?! Tüdőgyulladást akarsz

kapni? – kiabálta aggódva.

– Csak azt ne mondd, hogy az egészségemért aggódsz, miközben a

szeretőddel hetyegsz az otthonunkban?! – kérdezte gúnyosan Jane és

lerázta magáról a férfi kezét. Richardot megdöbbentette a tény, hogy

felesége mindent tud, de most az volt fontosabb, hogy minél hamarabb

bevigye a házba.

– Csurom víz vagy – állapította meg a férje, amit a felesége szó nélkül

hagyott és elindult. Ám vizes ruhájának súlya miatt alig tett pár lépést,

máris elcsúszott és térdre esett a sárban.

Richard a segítségére sietett, ám az asszony lerázta magáról a kezét és

botjára támaszkodva próbált újra lábra állni, de ez többszöri próbálkozásra

sem sikerült neki.

– Az ördögbe! – szitkozódott Richard, és mit sem törődve felesége

ellenkezésével, az ölébe kapta és úgy vitte vissza a házba. Amint beértek,

utasította a komornyikot, hogy szóljon Lidiának, és küldjön vele Jane

szobájába egy pohár brandyt.

Bevitte a szobába a reszkető asszonyt, leültette az egyik székre, és

gyorsan kezdte lefejteni róla a vizes ruhadarabokat. Jane csak ült és szó

nélkül hagyta, hogy tegyen, amit akar. Érzékei annyira eltompultak és

kiürültek, hogy nem maradt egy csepp ereje sem tiltakozni. Mikor a

szobalány megérkezett a brandyvel a férfi elvette tőle és megitatta

feleségével. Jane köhögni kezdett az erős italtól, de néhány másodperc

múlva érezte, amint jótékony meleg önti el a testét. Miközben egy száraz

törölközővel dörzsölte a nő testét Richard szemrehányást tette magának,

amiért hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok.

– Hogy voltál képes ezt tenni velem? – kérdezte halkan Jane.

– Most nem vagy túl jó állapotban, ígérem, holnap mindent

megbeszélünk – válaszolta nyugodt hangon a férfi.

– Azt hiszem, ezen már nincs mit beszélni, úgyhogy kérlek, menj el –

kérte erőtlenül az asszony. Richard jobbnak látta, ha most nem ellenkezik

vele, és engedelmeskedve elhagyta a szobát.

– Te is hagyj most magamra – szólt a szobalányához.

– Biztos benne, asszonyom? – kérdezte aggódva.

– Igen. – Nem szívesen hagyta most magára az asszonyt, de nem

ellenkezhetett munkaadójával.

Richard a kis szalonba ment és átkozta azt a pillanatot, amikor szeretője

betette a lábát a házba. Tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb véget kell

majd vetnie ennek a viszonynak és mikor legelőször nem el a hívott szóra

tudta, hogy eljött a szakítás ideje. Nem tudta, hogy mi volt az, ami éveken

keresztül a másikhoz vonzotta, de már nem is akarta megtudni, hiszen

most olyan érzelmek birtokolták a szívét, amilyet még soha nem érzett és

mindent megtett volna azért, hogy ez ne is változzon. Fel– alá járkált a

szobában és iszonyú indulat tombolt benne, de türtőztette magát. A nem

rég meglelt boldogsága most darabokra hullhat és ezért csakis ő a felelős.

Életében először nem tudta mitévő legyen. Legszívesebben kényszerítette

volna feleségét, hogy hallgassa meg, ám tudta, hogy ezt nem teheti. Jane-

nek most leginkább időre van szüksége, hogy feldolgozza a történteket és

utána tisztázhassanak mindent.

Jane mikor végre magára maradt végig nézett magán a tükörben és

teljesen lesújtotta, amit abban látott. Haja vizesen lógott a hátára, arca

megduzzadt a sok sírástól. Ujjait hozzáérintette a tükörhöz, mintha csak

vigasztalón meg akarná érinteni önmagát. Most már biztos volt benne,

hogy álmai szertefoszlottak, minden, ami az utóbbi időben olyan sokat

jelentett neki csupán illúzió volt. A férfi, akit annyira szeret,

visszataszítónak találja sántasága miatt. Ráadásul az egészben az a

legrosszabb, hogy előző éjszak mindent szentül elhitt, amit férje a fülébe

suttogott. Aztán eszébe jutott az apja. Csak szegény meg ne tudja, mert

belehalna szégyenbe – gondolta, és szemét újra elöntötték a könnyek.

– Szegény papa, mennyire ellenezte, hogy hozzámenjek– futott át rajta. –

Össze kell szednem magam! Nem szabad, hogy megalázottnak lássanak!

Aznap már nem ment ki szobájából, enni sem kért, hiszen étvágya sem

volt. Másnap undorodva az egész világtól és erőtlenül, erős fejfájással

ébredt. Úgy gondolta, hogy ez a sok elejtett könny miatt van. Szegény

Lidia még csak szólni sem mert mikor meglátta asszonyát. Némán segített

neki felöltözni, bár Jane-nek minden egyes mozdulat nehezére esett. Még

mindig nem óhajtott enni hiába erősködött annyira Mrs. Holling amikor

napi teendői közben felkereste.

– Jól érzi magát, kedvesem? – kérdezte aggódva az asszony.

– Ne aggódjon, semmi bajom – próbált mosolyt erőltetni az arcára, de

igen bágyadtra sikerült.

– Ennie kell legalább csak néhány falatot – kérlelte.

– Köszönöm, de vagyok éhes – válaszolta és, hogy elkerülje a további

noszogatást inkább elhagyta helyiséget. A szakácsnő szíve szakadt meg

érte, hiszen ő az első pillanattól tisztában volt mindennel és erre Jane is

rájött, mégis nap mint nap a szemébe kell néznie.

Richard nem akarta erőltetni a találkozást a feleségével, de kora

délutánra már elviselhetetlen volt számára, hogy az asszony láthatóan

kerüli őt.

Jane mindig tudta, hogy férje pontosan hol tartózkodik, ezért sikerült

elkerülnie a vele való találkozást. Nem tudta, hogy mit mondana neki, ha

összefutnának, de nem is akarta, hogy ez megtörténjen, ráadásul az

egésznap folyamán olyan furcsán érezte magát. Lángolt az arca, hol

melege volt, hol pedig rázta a hideg és a fejfájása sem csillapodott. Miután

mindent elintézett amit fontosnak tartott, visszavonult szobájába, mintha

az valamiféle menedék lenne. Egyszer csak kopogás zökkentette ki,

amúgy sem vidám gondolataiból és Richard lépett a szobába. Az asszony

döbbenten nézett rá.

– Tudom, hogy egésznap szándékosan kerültél, ezért vagyok most itt.

Szeretném, ha tisztáznánk a tegnap történteket – mondta határozottan.

– Lehet, hogy te akarsz róla beszélni, de én inkább szeretném elfelejteni.

– Te ezt az egészet nem értheted – magyarázta a férfi.

– Nem? – nézett rá dühösen a nő. – Mi olyan érthetetlen azon, hogy

idehívod a szeretődet?!

– Nem hívtam ide.

– Valóban?! – csengett gúnyosan Jane hangja.

– Nekem ezt mondta, de most már teljesen mindegy – vált közömbössé

az asszony hangja. – Fáradt vagyok, hagyj magamra, szeretnék pihenni –

mondta, és ahogy Richard végig mérte, ő is láthatta, hogy igazat mond.

– Rendben, de nehogy azt hidd, hogy ezzel vége. – Férje távozása után

az asszony az ágyra rogyott. Egyre rosszabbul érezte magát, ezért ledőlt

néhány percre. Gyötrelmes álmaiból Lidia kopogása zavarta fel. Most ha

lehet, még gyengébbnek érezte magát és erős köhögés gyötörte.

– Tessék – szólt ki erőtlenül.

– Jól van, asszonyom?

– Igen, csak elnyomott az álom. Történt valami?

– Hamarosan tálalnak a vacsorához, gondoltam talán szeretne átöltözni –

magyarázta a szobalány.

– Már annyi az idő? – nézett rá csodálkozva Jane, nem is gondolta, hogy

ilyen sokáig aludt.

– Már megbocsásson asszonyom, hogy szólni merészelek, de ennie

kellene végre valamit, hiszen tegnap óta szinte semmit evett.

– Igazad van – hagyta rá, nem volt kedve most ellenkezni vele, ráadásul

ő tudta, hogy ha nem eszik, az nem vezet sehova, bár étvágya az nem

volt, úgy döntött, hogy magába erőltet egy pár falatot. Nem sokat

számított most, hogy milyen az öltözete. Felvette, amit Lidia elővett, és

mint egy idegent, úgy méregette magát a tükörben, miközben többször is

erős köhögő roham vett erőt rajta.

– Nagyon csúnyán köhög asszonyom. Biztosan meghűlt tegnap. Akarja,

hogy küldessek az orvosért?

– Semmi szükség rá, jól vagyok. Kicsit talán megfáztam, de semmi több,

majd elmúlik.

Richard már az asztalnál ült mire ő odaért az ebédlőhöz és őt nézte.

Rettenetesen érezte magát, nemcsak a betegség miatt, hanem mert

tudta, hogy férje most is a sántaságát figyeli és most rettenetesen

szégyellte fogyatékosságát, de azért emelt fővel ment az asztalhoz. Finom

illatok próbálták előcsalogatni étvágyát, de úgy tűnt sikertelenül. Néhány

falat után úgy érezte, mintha kevés lenne a hely a gyomrában és egy

harapásnyit sem bírt többet enni. Szemeit direkt nem emelte férjére, ám

biztos volt benne, hogy Richard egyfolytában őt nézi. Mikor már

elviselhetetlenné vált számára az egész, felállt és távozni készült.

– Alig ettél valamit – állította meg a férfi hangja.

– Nem vagyok éhes – válaszolta.

– Tönkre teszed így magad.

– Te már megtetted – felelte halkan Jane és otthagyta.

Alig várta, hogy végre ágyba kerüljön, egyszerűen nem bírta tartani

magát. Leöltözött, még Lidia segítségét sem kérte, nehezen ugyan, de

sikerült. Amint lefeküdt szinte rögtön el is aludt, ám pihentető alvás

helyett lázálmai voltak és sokszor felriadt. Szája teljesen kiszáradt, tüzelt

az egész teste a láztól és időnként olyan hevesen rázta a köhögés, hogy

azt hitte megfullad. Láztól gyengén felkelt, hogy vizet hozzon magának,

mert amit bekészítettek a kancsóba már megitta.

Minden lépés nehezére esett, az első pár lépésnél meg kellett

kapaszkodnia, mert lábai alig bírták megtartani. Felvette a köntösét,

kezébe fogta az üres kancsót és kilépett a szobából. Nem jutott messzire,

mert újabb köhögés rázta meg testét, még levegőt is kapott. Ez annyira

kimerítette egyébként is legyengült testét, hogy hirtelen minden

elsötétedett előtte és a kristály kancsó hatalmas csörömpöléssel zuhant a

kőre. Több irányból érkeztek a hang irányába. Richard aki szintén nem

tudott aludni, a könytárszobában ült és várta, hogy elmúljon az éjszaka,

felugrott, hogy megnézze mi ez a zaj. Amint kilépett rögtön meglátta,

ahogy felesége élettelen ott fekszik a földön és gondolkodás nélkül rohant

oda hozzá. Amint felemelte az öntudatlan testet, érezte, hogy az tüzel a

láztól, és óriási aggodalom öntötte el a szívét.

– Azonnal küldjön valakit Dr. Blake-ért! – kiáltotta az utána érkező

komornyiknak. Bevitte Jane a szobájába, és gyengéden az ágyra fektette.

– Hozzon egy tál hideg vizet és egy törölközőt! – utasította az ajtóban

toporgó szobalányt.

– Máris hozom! – és már szaladt is.

– Mi történt? – kérdezte a szakácsnő aki szintén hallotta az csörömpölést,

de csak most ért oda.

– Nagyon magas a láza – válaszolta a férfi és hangja elárulta aggodalmát.

– Engedjen oda! – szólította fel az asszony erélyesen. Richard nem akart

felkelni felesége mellől, de tudta, hogy Mrs. Holling tudja, mit csinál.

Betakarta a reszkető Jane-t és mikor megérkezett Lidia a vízzel meg

néhány törölközővel betekerte a csuklóit és a homlokára is hideg

borogatást tett, hogy enyhítse a lázat addig, amíg az orvos megérkezik.

Bár éjszaka volt, Henry amint megtudta, hogy mi történt, tüstént útnak

indult, hiszen nagyon kedvelte Jane-t. Hamar odaért az érte szalasztott

inassal és rögtön hozzá is látott a vizsgálathoz. A szakácsnő kivételével

mindenkit kiküldött a szobából, bár Richard nem akart távozni csak

sikerült őt meggyőzni, hogy megtegye. Lelkiismeret – furdalás gyötörte,

mert úgy érezte, hogy ő a felelős azért, hogy felesége most ilyen

állapotban van. Az aggodalom mélyen átjárta minden porcikáját. Rettegett

attól, hogy elveszíti, hiszen annyira szereti. Szinte óráknak tűnt, mire

végre az orvos kijött a szobából.

– Súlyos? – kérdezte aggódva.

– Őszinte leszek – kezdte az orvos és Richard gyomra összeszorult. –

Tüdőgyulladása van, ráadásul nagyon le van gyengülve a szervezete.

– Azt mondja meg mennyire súlyos!

– Nagyon. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán túléli – mondta ki,

amitől férje annyira rettegett.

– Mindent megadok, amit kér, csak mentse meg – esdekelt Richard.

– Anélkül megteszek minden tőlem telhetőt, de ígérni nem tudok semmit.

Most az a legfontosabb, hogy levigyük a lázát, utána majd meglátjuk, hogy

reagál a gyógyszerekre – magyarázta.

– Mellette akarok lenni – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a

férfi –, és szeretném, ha ön is maradna legalább addig, amíg a

legcsekélyebb változást nem látja, nem érdekel, mennyibe kerül.

– Ez nem pénz kérdése, csodákra én sem vagyok képes, de maradok egy

ideig – egyezett bele.

Visszamentek a szobába, Richard megköszönte Mrs. Hollingnak a

segítséget és elküldte lefeküdni, ő pedig az ágy mellé tett egy széket és

arra ült úgy, hogy időnként letörölhesse felesége arcáról a verítéket. Az

orvos a háttérbe húzódva elhelyezkedett az egyik fotelba, így virrasztották

át az éjszakát. Minden köhögési rohamnál Richard tehetetlenül nézte,

ahogy Jane kimerülten kapkodja a levegőt és ez szinte elviselhetetlen volt

számára. Hajnalban úgy tűnt, hogy a gyógyszer és a vizes borogatás

megtette hatását, mert Jane láza ugyan nem múlt, de érezhetően lejjebb

ment és a köhögése is csillapodott. Sőt egyszer magához is tért egy rövid

időre. Akkor Henry megkérdezte, hogy érzi magát és miután gyengén

elmosolyodott, amint megismerte a férfit, az orvos már kimerte jelenteni,

hogy a nehezén túl vannak. Részletesen elmondta Richardnak, mit mikor

kell beadni, és mit tegyenek ha esetleg újra magasra szökne a láza és

lelkére kötötte ha rosszabbodik az állapota azonnal küldjenek érte és

távozott. A férfi csak a legvégső esetben hagyta el felesége szobáját,

akkor is csak néhány percre, addig is mindig ott maradt vele a szakácsnő,

aki szintén rettenetesen aggódott. Másnap délelőtt Jane már hosszabb

időre magához tért. Látta, hogy férje az ágy mellett ül, és fürkészve nézi.

– Semmi szükség rá, hogy úgy tégy, mintha aggódnál értem – mondta

felesége gyenge hangon.

– Ne beszélj ostobaságokat – szűrte fogai közt a szavakat a férfi, mert

nem akarta elhinni, hogy Jane ennyire megveti.

– Miért lenne ostobaság, hiszen mindenki tudja, hogy szeretőd van. Most

itt a lehetőség, nyugodtan menj el hozzá – gyötörte a férfit.

– Nem megyek innen sehova, és azt te teszed, amit mondok, ha tetszik,

ha nem. – Csengetett, mire Harold jelent meg.

– Szóljon Mrs. Hollingnak, hogy hozzon egy tányér levest a feleségemnek

– utasította.

– Azonnal, uram. – Hamarosan maga a szakácsnő jött a tálcával.

– Itt a finom leves – mondta.

– Köszönöm – felelte Jane helyett a férfi.

– Adja csak ide – és elvette tőle az ételt.

– Elmehet – mondta az asszony legnagyobb megrökönyödésére.

– Ha magadtól nem akarsz enni, akkor megetetlek én – jelentett ki.

– Még ennél is jobban megaláznál? – nézett vele farkas szemet a nő.

– Ha te ezt annak veszed, akkor igen, persze választhatsz. – Jane

engedelmeskedett, és a szájához emelte a csészét, amiben a meleg, jó

illatú folyadék volt. Nem is gondolta volna, hogy ilyen jól fog esni neki.

– Ügyes vagy – dicsérte a férfi mintha csak gyerek lenne, miután az

egészet megitta.

– Most pedig vedd be ezt – és a kezébe adott egy tablettát –, utána pedig

szeretném ha aludnál egy keveset – kérte.

Nem kellett kétszer mondania, alig telt el néhány perc és az asszony már

aludt is. Richard nézte az alvó nőt, ezt tette már két napja. Sokat

töprengett azon vajon, hogyan lesz azután, ha felesége felépül.

Mindenképp meg akarta győzni őt szerelméről, és kérni, hogy bocsásson

meg neki.

Jane állapota, ha lassan is, de javult, ám hangulata semmit nem

változott. Állandóan szomorú volt, ha próbáltak valamivel a kedvében

járni, csak erőtlenül mosolygott. Nem is lehetett vidám, hiszen a szíve tele

volt fájdalommal. Richard ugyan már nem ült állandóan az ágya mellett,

de napjában többször is meglátogatta. Megkérdezte, hogy érzi magát,

utána pedig csak felszínes dolgokról beszéltek. Egyik nap mikor Dr. Blake

ellátogatott hozzájuk, mielőtt bement volna Jane-hez, behívta magához.

– Valami baj van? – kérdezte rögtön az orvos, mert legutóbb mikor ott

járt az asszony már egész jól volt.

– Nem is tudom.

– Ezt, hogy érti?

– Szó szerint. Megkérhetném, hogy beszéljen vele?

– Miről?

– Bármiről, csak tegyen valamit a fásultsága ellen – kérte.

– Rendben, megteszem, amit kér.

– Köszönöm – mondta hálásan a másik.

Jane már annyira jól volt, hogy nem kellett az ágyban maradnia, így

mikor a doktor bement hozzá épp az asztalánál ült és a szobalányával

beszélgetett.

– Üdvözlöm, doktor – fogadta kedvesen, és intett Lidiának, hogy

távozhat.

– Hogy érzi magát ma?

– Köszönöm, jól.

– Csak ennyi, jól? – próbált tréfálkozni vele a férfi.

– Nekem ez is bőven elég – mondta Jane, és kinézett az ablakon.

– Kérdezhetek valamit?– szólalt meg nem sokára.

– Csak nyugodtan – bíztatta Henry.

– Önnek mi a véleménye rólam?

– Hogyan? – képedt el a férfi, meglepte a váratlan kérdés.

– Arra vagyok kíváncsi, hogy nem talál– e visszataszítónak?– kérdezte

amire jó ideje szeretett volna választ kapni.

– Biztos, hogy jól érzi magát?

– Egészen biztos – felelte Jane határozottan.

– Kérem, válaszoljon őszintén.

– Honnan vesz ilyen képtelenségeket? Már miért lenne visszataszító?

– A sántaságom miatt.

– Ez badarság. Ön egy gyönyörű, okos és kedves teremtés. Verje ki a

fejéből az ilyen ostoba gondolatokat, ha másért nem a kedvemért –

veregette meg a kezét az orvos, mire a nő elmosolyodott. Még

beszélgettek egy ideig, miközben azért az orvos megvizsgálta és elégedett

volt az eredménnyel.

– Még néhány nap és olyan egészséges lesz, mint azelőtt, de azért nem

árt, ha addig is sokat pihen.

– Nem mintha tehetnék bármi mást. – A doktor hamarosan elköszönt és

bement a férjéhez.

– Nos? Minden rendben?

– Igen, gyorsan javul az állapota, bár kicsit furcsállottam a kérdését –

tette hozzá vontatottan.

– Milyen kérdést?

– Megkérdezte tőlem, hogy nem tartom-e visszataszítónak a sántasága

miatt?

– Ó hogy az a!– kiáltott fel Richard, ekkor döbbent csak rá, hogy Jane

nem csak, hogy azt látta volt szeretőjét, de valószínűleg hallotta is őket.

Gyors léptekkel ment az asszony szobájáig és minden ceremónia nélkül

rontott be.

– Mennyit hallottál aznap abból az átkozott beszélgetésből? – szegezte

neki a kérdést.

– Eleget ahhoz, hogy tudjam, miért vagyok itt.

– Azért vagy itt, mert szeretlek.

– Én pedig úgy hallottam azért, hogy ne legyen a szeretőd közpletyka

tárgya.

– Beismerem, eleinte valóban így volt. Csak annyit kérek tőled, hogy

hallgass végig, majd tégy belátásod szerint, rád bízom. Még jóval azelőtt,

hogy feleségül vettelek volna, ismerkedtem meg vele. Még sohasem

találkoztam azelőtt ilyen nővel. Teljesen elvarázsolt, de mivel férjnél volt

titokban kellett tartanunk a kapcsolatunkat. A férje magas rangú fő úr,

teljesen tisztában van felesége félrelépéseivel is. Mindaddig szemet huny

efelett, amíg az nem veszélyezteti nyilvánosan a hírnevét. Amikor apádat

megláttam, már kezdtek pletyka szinten beszélni a viszonyunkról. Mivel

mindketten ragaszkodtunk egymáshoz, kitaláltuk, hogy minél hamarabb

meg kell nősülnöm, hogy a pletyka elüljön. Mindig olyankor találkoztunk,

amikor a férje nem tartózkodott Londonban. A megállapodásunk szerint

soha nem kerestük egymást személyesen ezért is kell elhinned, hogy nem

én hívtam ide.

– De nekem azt mondta – vetette ellen a nő.

– Hazudott, mert felborítottam a megállapodásunkat, ugyanis

beleszerettem a feleségembe és ezért úgy döntöttem, hogy véget vetek

ennek a sehova nem vezető viszonynak.

– Azt mondta, azért vettél el, mert engem találtál a

legvisszataszítóbbnak. Ez így volt?

– Nem szó szerint. Nekem olyan nőre volt szükségem, aki azonnal

beleegyezik, mindenféle udvarlás nélkül, a minél hamarabbi

házasságkötésbe.

– És én pont ilyen voltam.

– Igen – vallotta be a férfi.

– De azóta az érzéseim teljesen megváltoztak irántad. Beismerem, hogy

eleinte nem voltam a legjobb férj, de mióta megtudtam, hogy milyen is

vagy valójában, azóta nem akarok senki mást csak téged. Kérlek, higgy

nekem. Teljes szívemből szeretlek, mondd, hogy megbocsátasz nekem –

mondta szinte már könyörögve.

Jane nem tudta mit válaszoljon, szeretett volna hinni neki, mert a szíve

azt súgta, hogy igazat mond, de az esze nem tudott hinni neki, legalábbis

még nem.

– Nem tudom, mit mondhatnék erre.

– Azt, hogy szeretsz és megbocsátasz.

– Nem mondhatok olyat, amiben magam sem vagyok biztos.

– Értem – mondta csalódottan a férfi. – Eldöntheted, hogy ezek után

továbbra is velem akarsz-e élni, vagy elhagysz, bárhogyan döntesz is

elfogadom, ezt megígérem – mondta és elhagyta a szobát.

Jane úgy érezte, időre van szüksége, hogy mindent alaposan

átgondolhasson. Abban biztos volt, hogy szereti a férfit csak nem tudta,

hogy megbízhat– e benne, a szerelmében. Milyen különös, hogy egyik

pillanatról a másikra, hogy meg tud változni az ember élete. Örült, hogy a

férje adott neki választási lehetőséget, és azért amiért nem akarta arra

kényszeríteni, hogy bármi áron vele maradjon. Két hosszú nap telt el így,

ilyen vívódásokkal és miközben látta, hogy férjét mennyire gyötri a

lelkiismeret-furdalás. Sok minden megfordult az asszony fejében, az is,

hogy ha nem szeretné igazán a férje, akkor nem virrasztott volna hosszú

éjszakákat a betegágya mellett. Persze eszébe jutott az együtt töltött

éjszaka is és egyre jobban sóvárgott a férfi csókja és érintése után.

Többször is találkoztak naponta, de a férfi sohasem sürgette őt és mindig

előzékeny volt vele. A harmadik napon belátta, hogy akármit is tesz, attól

még ugyanúgy szereti a férfit és képtelen nélküle élni. Ha sikerül, akkor

talán újra meg tud majd benne bízni, de szüksége van rá, bármit is tett a

múltban, kell, hogy adjon egy új esélyt neki és ezzel magának is, hogy

tiszta lappal induljanak. Miután erre az elhatározásra jutott elindult

megkeresni a férfit. A komornyiktól tudta meg, hogy Richard kilovagolt.

Jane csodálkozott ezen, hiszen már kezdett sötétedni. Sokáig várt rá a

szalonban, de nem jött és már kezdett aggódni. Majdhogynem késő

éjszaka volt mire megjött. Jane-t addigra elnyomta az álom az egyik

fotelban. Richard mikor belépet nagyon meglepődött, de a látvány teljesen

elbűvölte. Ahogy a törékeny test elhelyezkedett abban a hatalmas

fotelban, szinte festményre illett. Lassan odament, leguggolt elé és

finoman megcsókolta, nem tudta megállni, hogy ne tegye meg bármi is

lesz a vége. Az asszony kinyitotta a szemét és pont a férfira nézett.

– Aggódtam, Harold azt mondta, hogy kilovagoltál, de már nagyon késő

van.

– Tudom, de a lovamnak megsérült a lába, így kénytelen voltam haza

vezetni – magyarázta.

– Rendbe jön?

– Idővel igen. Azt akarod mondani, hogy miattam nem feküdtél még le?–

kérdezte reménykedve Richard.

– Igen, mert mindenképp elakartam mondani, hogy szeretlek, és itt

maradok, hogy újra kezdhessünk mindent elölről, persze csak ha te is

akarod.

– Semmi másra nem vágyom jobban– felelte boldogan a férfi.

– De én igen. Kérlek, csókolj meg!