Kulcs a fiatalság megőrzéséhez

és az élet megbosszabbításához

„Enzimjeinkkel

bűnösen nem törődünk, pedig ezek

a legértékesebb javaink,

s örülnünk kellene a külső enzimek segítségének.

Ha csak átörökölt

enzimjeinkre támaszkodunk, elfogynak,

mint az törökölt pénz,

ha nem keresünk hozzá magunk is."

D R . EDWARD H O W E L L

T A R T A L O M J E G Y Z É K

ELŐSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ 8

ELŐSZÓ 11

BEVEZETŐ 13

ELSŐ FEJEZET

Bevezetés az enzimdús táplálkozás elméletébe 21

MÁSODIK FEJEZET

A tápálálék-enzimek életet adnak 39

HARMADIK FEJEZET

Az enzimek belső élete 59

NEGYEDIK FEJEZET

Két jelentős felfedezés 85

ÖTÖDIK FEJEZET

A végzetes technológia 113

HATODIK FEJEZET

Hogyan fordítsuk az enzimeket a magunk hasznára 149

HETEDIK FEJEZET

Amit nem tudunk a nyers ételekről 111

NYOLCADIK FEJEZET

Az életmentő enzimek: a böjtölés titka 191

KILENCEDIK FEJEZET

Vegyük a lipázt a szívünkre 213

„A" FÜGGELÉK 229

„B" FÜGGELÉK 233

ELŐSZÓ

Kutatóként, újságíróként és a táplálkozás, az egészség és ezzel kap­csolatos témában írt több mint húsz könyv szerzőjeként megtisz­teltetésnek tartom, hogy én ismertethetem meg az olvasót a táplá­lékenzim-elmélettel. Valamikor a virginiai Charlottes-ville-ben megjelenő Healthreview Newsletter-ben olvastam egy interjút dr. Howell-el a táplálékenzimekről. Az interjú olyan mély benyomást gyakorolt rám, hogy engedélyt kértem a hírlevél szerkesztőitől, hadd írjak cikket dr. Howell-ről és az enzimekről a Let's LIVE című magazinba, amelynek jómagam szerzője és szerkesztője vagyok. Az engedélyt megkaptam, és cikkemet az 1977 júniusi számba meg is írtam. Az enzimek egészségmegőrző és az életet meghosszabbító tulajdonságáról közölt írás olyan visszhangot váltott ki, hogy a ma­gazin szerkesztői kijelentették, „erre a cikkre több olvasói levelet kaptunk, mint eddig bármelyik írásra". Ennek oka kétségkívül az, amit dr. Howell e könyvében is kifejt, nevezetesen, hogy napi étren­dünknek milyen hasznos alkotóelemei az enzimek. A magazin régi és új előfizetői kívánságára a cikket újra leközöltük a Let's LIVE 1980. augusztusi számában. A cikk első megjelenésekor azonban a témával a Healthreview és a Let's LIVE magazinokon kívül más még nem foglalkozott. Akkoriban úgy tájékoztattak, hogy dr. Ho­well a témáról egy teljes könyv megírásán dolgozik. Rengeteg tudós és orvos fordult hozzám anyagot kérve, illetve, hogy adjam meg dr. Howell címét. A könyv időközben elkészült, és belőle végre megtudhatjuk, hogyan segítenek az enzimek megőrizni az emberek (és az állatok) egészségét.

Aki e könyvet elolvassa, legyen bár szakember, orvos, vagy a nagy­közönség laikus tagja, többet fog tudni arról, hogyan táplálkozzon helyesen, és hogyan óvhatja meg egészségét.

1 1

BEVEZETŐ

Az 1900-as évek elején Casimar Funk felfedezte a vitaminok szere­pét az ember táplálkozásában és az egészsége megőrzésében. Né­hány évvel később a kutatók az ásványok és nyomelemek jelentősé­gét kezdték vizsgálni, s ezzel a táplálkozástudomány előtt újabb távlatok nyíltak meg. E könyv arra tesz kísérletet, hogy rávilágítson az élelemben található enzimek jelentőségére, mely a vitaminok, nyomelemek és ásványi anyagok felfedezése óta a legjelentősebb táplálkozástudományi felfedezés, s talán az egyetlen megoldás a je­lenlegi egészségügyi válságra. A táplálékenzimeknek a táplálkozás­ban és az emberek egészségében játszott szerepének vizsgálata szál­ka mind a kutatók, mind a táplálkozástudósok szemében, ugyanis az enzimek nemcsak kémiai, hanem biológiai szinten is működnek, ám a tudomány nem képes biológiai avagy életenergiájukat mérni vagy szintetizálni.

Éppen ez a biológiai erő az enzimek lényege, amelyet különféle elnevezésekkel, mint pl. életenergia, életerő, életelv, vitalitás, vitális erő, erő vagy idegi energia próbáltak leírni. Az enzimek eme élet­energiája nélkül az ember pusztán vitaminokból, ásványi anyagok­ból, vízből és fehérjéből álló élettelen vegyianyag-rakás lenne. Az egészségmegőrzés és a gyógyítás egyaránt az enzimeken, és csakis az enzimeken múlik. Ok a test munkásai az anyagcsere-folyamatokban.

Az enzim táplálkozás rámutat, hogy születésünkkor mindannyi­an egy korlátozott mennyiségű test-enzim energiával jövünk a vi­lágra. Ennek az adagnak ki kell tartania életünk végéig - ahogy az elem is, ha kimerül, vége. Minél gyorsabban használjuk el enzim adagunkat, annál rövidebb ideig élünk. Enzim energiánk nagy ré­szét meggondolatlanul pazaroljuk egész életünk során. Az a szokás, hogy az ételt megfőzzük és vegyi anyagokkal feldolgozva esszük, va­lamint az alkohol, a kábítószerek és az egészségtelen ételek fogyasz­tása iszonyatos mennyiségű enzimet von el a véges készletből.

13

A gyakori megfázások, lázas megbetegedések és a szélsőséges hő­mérsékleti körülmények szintén enzimforrásunkat apasztják. A le­gyengült, enzimhiányos test a rák, az elhízás, a szívbetegségek és egyéb degeneratív betegségek elsődleges célpontja. Sok középkorú ember hal meg az enzimek elpusztítása miatt.

E könyv célja, hogy felvilágosítsa a tudósokat, az egészségesebb életmódért küzdőket és a laikusokat az enzimek lényegéről, ame­lyet dr. Howell a táplálékenzim-elméletnek nevez. A The Status of Food Enzymes in Digestion and Metabolism (A táplálékenzimek szerepe az emésztésben és az anyagcserében) című könyve mellett 1946, a jelen kötet az első számottevő tudományos kísérlet arra, hogy bebizonyítsa a nyers ételek fogyasztásának szükségességét az emberi táplálkozásban. E könyvben a szerző elmagyarázza, hogy mik az enzimek, hogyan tartják az embert életben, és mik a jelenle­gi enzimhiányos étrendünk következményei. Dr. Howell kifejezet­ten olvasmányos és szórakoztató stílusban mutatja be, hogy a mo­dern orvostudomány hogyan igyekszik a betegségeket gyógyítani, miközben figyelmen kívül hagyja a probléma gyökerét. Arra a kö­vetkeztetésre jut, hogy az embereket sújtó, akár halálos degeneratív betegségek nagy része, ha nem mindegyike, a főtt és feldolgozott, enzimhiányos ételek fogyasztásának következménye. Köztudott, hogy az egyetemek és a magáncégek sok milliárd dollárt költenek kutatásra, így igen meglepő, hogy a jelenlegi egészségügyi válság oka ilyen egyértelmű és egyszerű volna. A könyvet forgató tudósok­nak és laikusoknak el kell ismerniük, hogy dr. Howell és a több száz, őt segítő kutató következtetései jelentős eredményekkel járulnak hozzá az emberi táplálkozás, a degeneratív betegségek és az örege­dés tanulmányozásához.

Az első fejezet ismerteti a táplálékenzim-elméletet. Ezután az enzimek nehezen megfogható életelvét tárgyalja, illetve azt, amit dr. Howell az enzim-bankszámlának, avagy potenciálnak nevez. Mindannyian egy adott mennyiségű enzimenergiával születünk, melynek életünk végéig ki kell tartania. Annak a teóriának, hogy az ember tovább és egészségesebben élhetne, ha jobban ügyelne értékes enzimjeire, egyik fő bizonyítéka, hogy a természetben élő vadállatok

14

statisztikailag hosszabb életűek, mint az ember, és csak néhány ter­mészetes halál-ok okozza elmúlásukat. Dr. Howell ezután bemutat­ja, hogy a test-enzimek kiapasztása és az öregedés kéz a kézben jár­nak mind a laboratóriumi állatokban, mind az emberekben.

A harmadik fejezet elmondja, hogy mik is az enzimek és mit tesznek a testünkben: ők azok, akik minden élettevékenységért felelnek. Még a gondolkodáshoz is enzimtevékenységre van szük­ség. Ugyanez a fejezet felsorolja az élelmiszerekben található en­zimeket, és részletesen elmagyarázza, hogyan készülnek az enzi­mek felhasználásával a hagyományos ételek a világ különböző pontjain. Azt is bemutatja, hogyan használják ki az állatok táplá­lékuk enzimjeit: mielőtt megennék, eltemetik, befedik az élel­met, hogy azt az enzimek előemésszék. így takarékoskodnak saját értékes enzim tartalékukkal.

A negyedik fejezet két fontos felfedezést tárgyal: a táplálékenzi­mes gyomrot és az emésztőenzimek adaptív kiválasztási törvényét. Ez utóbbi azt mondja ki, hogy a test pontosan az egyes elfogyasz­tott ételek jellegének megfelelő mennyiségű és típusú enzimet ál­lítja elő. Ez megdönti a párhuzamos enzimkiválasztás téves elméle­tét, amely szerint a szervezet három fő enzimje - a proteáz, a lipáz és az amiláz - egyenlő mennyiségben termelődik, függetlenül attól, hogy nyers vagy főtt ételt fogyasztottunk. Az állatokban és az em­berekben meglévő táplálékenzimes gyomor a táplálékenzim-elmé­let kulcsa. Howell bemutatja, hogy amit korábban az emberi gyo­mor „tétlen" gyomorszájának neveztek, az valójában egy mirigy nélküli táplálékenzimes gyomor, amely jelentős mennyiségű kemé­nyítőt és egyéb tápanyagot emészt előre a nyálban található ptialin és egyéb táplálékenzímek segítségével akár egy órával az emésztés általánosan ismert funkciói előtt. A madarak begye, a férgek, szöcs­kék, a szarvasmarha, birka és egyéb kérődzők előgyomrai, a bálna hatalmas mirigy nélküli előgyomra mind példa arra, hogy az álla­toknak táplálékenzimes gyomra van.

Az emberiség testi nyavalyáinak egyetlen végzetes technológia az oka. Ha még nem találták volna ki, ez a főzés, amiről az 5. fejezet szól majd. A tartósan 48 °C feletti hőmérséklet megöli az enzimeket,

15

tehát a szokásos főzési hőmérséklet az élelemben található enzimek 100 százalékát semmisíti meg, aminek az eredménye egy teljesen enzimhiányos étel, s ez teszi ki a mai enzimszegény étrendünk zö­mét. Mivel a majdnem teljes egészében főtt ételekből álló étrend megemésztéséhez így nagy mennyiségű enzimet kell kivonnunk sa­ját szervezetünkből, nem nehéz belátni, miként válik egy középkorú ember anyagcseréje enzimhiányossá: enzim-számlánkról túl sokat veszünk ki, és igen csekélyke összegeket fizetünk be, melynek ered­ményeképpen végül is a csődbe megyünk. Sajnálatos módon a miri­gyek és a főbb szervek, ideértve az agyat is, szenvedik meg leginkább az anyagcseréhez szükséges enzimkészlet természetellenes túlterhe­lését. Dr. Howell bemutatja, hogyan duzzad meg a hasnyálmirigy annak érdekében, hogy elegendő nedvet tudjon termelni, míg más mirigyek is abnormális módon igazodnak a feladatukhoz, továbbá, hogy az agy ténylegesen zsugorodik a teljes egészében főtt és túlfi­nomított élelmiszerekből álló étrend következtében.

A 6. fejezet veleje, hogyan fordíthatjuk az enzimeket a magunk hasznára: dr. Howell elmagyarázza az enzimdiétát, az enzim-terápi­át és az enzimekben gazdag ételekből származó nyers kalóriákon alapuló fogyókúrás technikákat. Talán ez az első logikai kísérlet arra, hogy megmagyarázzuk a túlsúlyosság okait. Hovvell megoldása pont ilyen világos: amennyire csak lehet, váltsuk ki a főtt kalóriákat nyers kalóriákkal. A nyers tejet, a banánt, az avokádót, a magvakat, a dió­féléket, a szőlőt és sok más természetes élelmiszert nevezi meg kaló­riában és táplálékenzimben viszonylag gazdag ételként. Javasolja, hogy főtt ételek esetében enzimpótlókat kell fogyasztani, illetve en­zimpótló terápia esetében ezekből nagyobb adagokat bevenni.

A 7. fejezet megoldást talál a nyers ételekben és különösen a ma­gokban található enzimgátlók tulajdonságának kérdésére. Ilyen gát­ló anyagok ugyan léteznek, és megakadályozhatják a táplálék egyes elemeinek megemésztését azáltal, hogy meggátolják az enzimtevé-kenységet, de dr. Howell bemutatja ezek megszüntetésének leg­jobb módszereit.

Végül a nyolcadik és a kilencedik fejezet az allergiák és a degeneratív betegségek problémájával foglalkozik. A rákot, az ízületi gyulladást,

16

a szívbetegségeket az enzimpótló terápia, a böjtölés és a nyers ét­rend szemszögéből tárgyalja. Ehhez is az állatvilágból és a bennszü­lött kultúrákból meríthetünk bőséges információt. A bálnákat akár 15 cm vastagságú zsírréteg borítja, artériáik mégis tökéletesen tisz­ták, koleszterin-mentesek. Az eszkimók olykor egy-két kiló zsiradé­kot is megesznek naponta, ám az orvosok és kutatócsoportok egy­behangzóan állítják, hogy ereik tiszták és nincs közöttük túlsúlyos egyed. Hogyan ússzák meg a bálnák és az eszkimók az állati zsír romboló hatását? Mindketten nyersen eszik a zsírt, amelyben meg­található a lípáz, a zsír megemésztéséhez szükséges enzim. Lípáz bőségesen van minden olyan nyers élelmiszerben, amely jelentős mennyiségű állati vagy növényi zsiradékot tartalmaz.

A rák, az ízületi gyulladás és az allergiák, csakúgy, mint a gyógyí­tó, illetve megelőző eljárások, szintén értelmezhetőek a tápláléken­zim-elmélet szempontjából.

Egészségügyi könyvek szerzőjeként, előadóként, kutatóként és a Hippokratész Egészségvédő Intézet egykori igazgatójaként nem egyszer tapasztaltam, hogy a nyers diétát követő betegek meg­gyógyultak, illetve egészségi állapotuk és energiaszintjük figyelem­reméltó mértékben javult. Sok esetben már egy hónap vagy annál rövidebb idő alatt is drasztikus eredményeket értek el, kiváltképp a toxicitással, kimerültséggel, alacsony energiaszinttel és túlsúlyos­sággal kapcsolatos problémák leküzdése terén. A mai rohanó életet és az emberek gyengébb szervezetét figyelembe véve nehéz, sőt esetleg káros lehet hosszasan folytatni a teljesen nyers étrendet. Az enzimdús táplálkozás azonban biztonságos és gyakorlatias alternatí­vát kínál: használjunk enzimpótlókat a főtt ételek mellé. Laborató­riumi körülmények között egyes enzimpótlók saját, főtt ételekben meglévő súlyuknak több mint egymilliószorosát is képesek meg­emészteni. Hát nem tökéletesen ésszerű, hogy külső enzimek vé­gezzék el a munka egy részét, és tartogassuk a magunk enzimjeit a sejt-anyagcserére?

Az emberi táplálkozás terén a táplálékenzim-elmélet nagy fel­fedezés, s még a technológiai és kísérleti módszerek mai gyors fejlődése mellett sem döntötték meg. Dr. Howell munkássága az

enzimek vizsgálata és a nyers élelmiszerek kutatása terén akko­ra ugrás a táplálkozástudományban, mint amilyen hajdanán a vi­taminok és ásványi anyagok felfedezése volt. Most már az elhi­vatott tudósok, egészségügyi aktivisták és az érdeklődő laikusok dolga, hogy dr. Howell útmutatásai alapján az új tudást alkal­mazzák, és erejét a gyógyítás, az egészség és a hosszú élet szol­gálatába állítsák.

i8

„Az élet hossza fordítottan arányos a szervezet enzimpotenciálja kimerítésének ütemével, A táplálékenzimek jobb kihasználása csökkenti az enzimpotenciál kimerítésének ütemét."

Az E N Z I M D Ú S T Á P L Á L K O Z Á S AXIÓMÁJA

l9

AZ enzimkomplex

Azt a filozófiát vallom, hogy az élő organizmusokban és azok en­zimjeiben egy életelv, avagy életenergia lakozik, amely független és különböző a táplálékból az enzimtevékenység által felszabaduló, kalóriában kifejezhető energiától. Nem hinném, hogy amikor vala­kivel beszélgetek, az illető hóbortos megjegyzései és lelkesült esz­mecserénk az éppen megemésztett krumpliból származó energia terméke volna. Inkább hiszem, hogy az olyan összetett érzelmeket, mint az öröm, a bánat és a düh ugyanaz az életenergia tüzeli, mint amelyet az enzimkomplex használ a táplálék átalakításához az anyagcsere során, s nem a krumpli vagy más élelmiszer kalóriája.

Én az enzimkomplexet inkább biológiai, mint kémiai fogalmak­kal írom le. Az enzimkomplex életenergia-faktorral feltöltött fehér­jéket hordoz. Majdnem száz évig a kémikusok azt tartották, hogy az enzimek puszta jelenlétükkel -működnek, és e folyamatban nem használódnak el. Ez azt jelentette, hogy az energiát adó tevékenység nem az enzimekből származik, hanem csupán a szubsztrátumból (a megváltoztatott, vagy az anyagcsere során átalakított anyag). Ha ez igaz, honnan van akkor az energia, amely megindítja vagy kiváltja a reakciókat mielőtt a szubsztrátum energiája felszabadulna, és ren­delkezésre állna? A vegyészet ugyan elismeri, hogy csak az élő orga­nizmus képes enzimeket előállítani, de azt már nem, hogy ennek meg is van az ára. A hivatalos kémikusi álláspont szerint - legalább­is ezt sejtetik — az enzimek csupán vegyi napszámosok, bármikor le­cserélhetők. A táplálékenzim-elmélet viszont úgy tartja, hogy az or­ganizmusok az enzimeket egy olyan élettevékenység tényezővel ru­házzák fel, mely véges, továbbá, hogy az élő szervezet enzim terme­lő képessége - az enzimpotenciál - véges és kimeríthető.

Az a kémikusi felfogás, mely szerint az enzimek puszta meglé­tükkel működnek, és a működés során nem használódnak el, O'Sullivan és Tompson az invertáz enzimről 1890-ben kiadott kor­szakalkotó munkáján alapszik. Pedig a majd százoldalas munkában sehol nincs utalás arra, hogy a szerzők úgy vélnék, az enzimek puszta

•2 2

meglétükkel működnek és nem használódnak el. O'Sullivan és Tompson elfogadták Roberts 1880-ban megjelent előadás-szövegé­ben használt definícióját, amely szerint az élő test egy adott mennyiségű életerőt juttat az enzimeknek, és ez az erő addig hat a szubsztrátumra, amíg el nem fogy.

A biológia felismerte, hogy az enzimek egyfajta életelemet jelen­tenek, amelyet az enzimtevékenységgel lehet mérni. A leg­könnyebb mérési módszer a hiány megállapítása, hiszen különféle kémiai reakciók nem jönnek létre enzimek nélkül: egy sugárkezelt vagy megfőzött krumpli nem csírázik ki. Az enzimekről hosszú ide­ig azt hitték, hogy katalizátorok, pedig többek a tehetetlen anyag­nál. A katalizátorok csak kémiai reakciókban működnek, ezzel szemben az enzimek mind biológiai, mind kémiai tevékenységre képesek. A katalizátorokban nincs „életelem", ezzel szemben az enzimekben van, amit az általuk kibocsátott egyfajta kisugárzás­ként mérni is lehet. Persze nem valamilyen hétköznapi műszerrel, hanem biológiai eszközökkel és egyéb módszerekkel. E rejtett enti­tások meghatározására már történtek kísérletek: Gurwítsch elméle­te a mitóziskor (számtartó sejtosztódás) kibocsátott sugarakról, Kirlián elektromágneses fotográfiája, a Rothen-féle távoli enzimte­vékenység, valamint a működésben lévő enzimek vizuális mikro-megfigyelése. Az enzimekben protein van és néhányukban vitami­nok, amilyeneket a vegyészek is elő tudnak állítani szintetikus úton. Az enzimek „életelvét" vagy „tevékenységi faktorát" azonban soha nem sikerült még mesterségesen előállítani. Az enzimekben található fehérje csupán az enzimtevékenység faktorainak hordozá­sára szolgál. Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy az enzimek fe­hérjékből állnak, amelyek életenergia-faktorokkal vannak feltöltve, hasonlóképpen az elemhez, amelyben a fémlapokat elektromos energiával töltik fel. Azt a támadható elméletet, mely szerint az en­zimek nem fogynak el, csak később fabrikálták mások, akik nem vették figyelembe azokat a biológiai bizonyítékokat, amelyeket e könyvben bemutatni szándékozom.

23

Az enzimek és a betegségek

Az emberi fajnak legalább a fele beteg. Biológiai értelemben nincs is olyan ember, aki a szokásos étrend mellett tökéletesen egészséges volna. Még a magukat fittnek érző fiatal felnőttek is szenvednek valamilyen egészségkárosodástól. Van, akinek lyukas a foga, kevés a haja, hamar kopaszodik, pattanásos vagy allergiás, fejfájós, meg­romlott a látása, székrekedéses, és így tovább a végtelenségig. És ezek csak felszíni jelenségek, amelyeket mindenki maga is észre­vesz. Ha orvos vizsgál meg, még több bajra derül fény. Hányféle be­tegség gyötri az emberiséget? Száz? Ötszáz? Ezer? Nyamvadtabbak vagyunk, mint a vadállatok? Létezik egyetlen vadállatfaj is, amely­nek száz különféle betegsége ismert? Ötven? Huszonöt? Vagy akár egyetlen egy? A mustrából ki kell zárnunk azokat a „vadállatokat", amelyek az emberek hulladékán élnek. Van a vadállatoknak valami titkos receptje, ami ellenállóvá teszi őket a betegségekkel szemben? Meg fogjuk látni.

Az enzimeknek három osztálya létezik: az anyagcsere enzimek, amelyek a testünket működtetik; az emésztőenzimek, amelyek a táplálékunkat emésztik; és a nyers ételekben található táplálékenzi­mek, amelyek megkezdik az étel megemésztését. Testünket - min­den szervünket és szövetünket - az anyagcsere enzimek működte­tik. Ezek a dolgozó enzimek fogják a fehérjéket, zsírokat és szén­hidrátokat (keményítőket, cukrokat stb.) és egészséges testeket építenek fel belőlük, s gondoskodnak róla, hogy e testekben min­den megfelelően működjön. Minden szervben és szövetben „szako­sodott" anyagcsere enzimek dolgoznak. Egy nagy szaktekintéllyel rendelkező biokémikus 98 különböző, saját feladatot ellátó enzi­met mutatott ki az artériákban. A májban is számos különféle en­zim működik. Még soha senki nem vizsgálta meg, hányféle enzim működteti a szívet, az agyat, a tüdőt, a veséket stb.

Mivel az egészségünk attól függ, hogy ezek az anyagcsere enzi­mek elég jó munkát végeznek-e, gondoskodnunk kell róla, hogy a testet semmi ne akadályozza abban, hogy belőlük eleget állítson

24

elő. Ha kevés van belőlük, abból baj lehet, sokszor nem is akár­mekkora. A modern kutatások szerint minden tevékenységünk­höz szükség van enzimekre. Még a gondolkodáshoz is. 1930-ban 80 enzimet ismertek; 1947-ben 200-at; 1957-ben 660-at; 1962-ben 850-et, s 1968-ra a tudomány már 1300-at azonosított. Ha meg akarnánk tudni, hogy hány enzimet ismernek ma, fő állásban kéne alkalmazni egy szakembert, hogy összeszedje az adatokat. S noha sok ezer enzimet ismerünk, még annál is több reakciót si­került már azonosítani, amelyekben ismeretlen enzimek játsza­nak szerepet. Több száz anyagcsere enzimre van szükség a test működéséhez, hogy a test helyrehozza a károkat és a pusztulást és leküzdje a betegségeket.

Az emésztőenzimeknek csak három fő dolga van: a fehérje, a szénhidrát és a zsír megemésztése. A fehérjét a proteázok emésztik, a szénhidrátot az amilázok, s a zsírt a lipázok. A természet úgy ren­dezte, hogy a táplálékban megtalálható enzimek segítik az emész­tést, hogy ne kelljen mindent a test emésztőenzimjeinek csinálni. Ha a munka egy részét az élelemben lévő enzimek végzik, akkor az emésztőenzimek adaptív kiválasztásának törvénye értelmében az enzimpotenciálnak kevesebb emésztőenzimet kell előállítania, és több ereje marad a test egészét működtető anyagcsere enzimek százainak megtermelésére. Ha a táplálékenzimek végeznék a mun­ka egy részét, az enzimpotenciált nem fenyegetné csőd; márpedig éppen ez történik sokmillió ember testében, akik negatív - táplá­lékenzimek nélküli - étrenden élnek. Ugyanaz a veszély fenyegeti enzimpotenciálunkat, mint a bankszámlánkat, ha csak kiveszünk róla pénzt, de be soha nem fizetünk.

A táplálékenzim-elmélet

A táplálékenzim-elmélet új megközelítésben vizsgálja a betegsége­ket, s forradalmian megváltoztatja a megbetegedésekről alkotott el­képzelésünket. A táplálékenzim-elmélet szerint az enzimeknek mind biológiai, mind kémiai tulajdonságaik vannak. A táplálék elfo­gyasztásakor a nyers ételekben lévő enzimek - vagy az enzimpótlók

25

- jelentős mértékű emésztést végeznek el, s így csökkentik a szerve­zet saját enzimpotenciáljának felhasználását. A főzéshez használt hő tönkreteszi az összes táplálékenzimet, s emiatt az organizmus arra kényszerül, hogy több enzimet termeljen. Ettől pedig megna­gyobbodnak az emésztő szervek, legfőképpen a hasnyálmirigy. Ha túl nagy mennyiségű emésztőenzimet kell előállítania, az enzimpo­tenciál esetleg már nem képes elegendő anyagcsere enzimet kiter­melni, hogy helyrehozza a szerveket ért károkat, és a test legyőzze a betegségeket. Elpazaroljuk az emésztőenzimjeinket? A táplálék­enzim-elmélet meggyőző bizonyítékokkal szolgál, hogy a legtöbb ember nemtörődöm módon herdálja emésztőenzimjeit. Noha a test kevesebb, mint két tucat emésztőenzimet termel, ehhez az enzim­potenciáljából többet használ fel, mint a legkülönbözőbb tevé­kenységeket végző szervek és szövetek működését biztosító több száz anyagcsere enzim előállításához. A civilizált emberiség emész-tőenzimjei messze erősebbek és nagyobb hatásfokúak, mint akár­melyik anyagcsere enzim, sőt, mint a természetben található bár­melyik enzim kombináció. Az emberi nyál és a hasnyálmirigy nedv enzimjei hihetetlenül hatékonyak. A természetes, nyers étrenden élő vadállatok emésztőenzimjei még csak megközelítőleg sem olyan erősek, mint a civilizált emberéi.

Az emésztőenzimek adaptív

k i v á l a s z t á s á n a k törvénye

Ha az emberi szervezet enzimpotenciáljának óriási részét emésztő-enzimek előállítására kell fordítsa, az egész testet veszélybe sodorja, mert esetleg már nem futja elegendő anyagcsere enzim előállításá­ra. A két enzim-fajta egymással verseng. Mutat a tudomány valami­lyen kiutat ebből az áldatlan helyzetből? Igen. 1943-ban a North­western Egyetem fiziológiai laboratóriumában patkánykísérletek segítségével megalkották az emésztőenzimek adaptív kiválasztásá­nak törvényét. Megmérték, hogy az állatok hasnyálmirigye mennyi enzimet választ ki a szénhidrátra, fehérjére és zsírra adott reakció­ként, és azt találták, hogy az egyes enzimek ereje változott az egyes

26

bevitt tápanyagok mennyiségétől függően. Ezt megelőzően, a Bab­kin professzor által felállított szabályt tartották irányadónak, amelynek értelmében a szervezet egyenlő arányban állítja elő az enzimeket. Az emésztőenzimek adaptív kiválasztásának törvénye szerint a szervezet nagy becsben tartja az enzimeket, és nem termel belőlük többet, mint amennyi az adott feladathoz szükséges. Ha az étel egy részét a már benne található enzimek megemésztik, a test kevésbé koncentrált emésztőenzimeket állít elő. Az emésztőenzi­mek adaptív kiválasztásának törvényét azóta, szerte a világon több tucat egyetemi laboratórium alátámasztotta.

Ha az ember több exogén (külső) emésztőenzimet visz be - ahogy egyébként azt a természetben élő lények teszik - az enzimpoten­ciáljának nem kell annyit az élelem megemésztésére pazarol­nia, hanem több enzimet juttathat a fontosabb anyagcsere szá­mára. Az enzim-energia helyes elosztásával nemcsak az egész­ségünket tudjuk jobban megőrizni és a betegségeket elkerülni, hanem a már kialakult betegségekből is könnyebben tudunk meggyógyulni. A természet gyógyító erejéről szóló régi mondás az anyagcsere enzimek tevékenységére utal: a testnek ez az egyetlen gyógyító mechanizmusa.

Ahhoz, hogy a táplálékból enzimekhez jussunk nyers élelmet kell fogyasztanunk. Minden élethez, legyen az növény vagy állat, enzimek meglétére van szükség. Ezek tehát minden nyers állapotú növényben és állatban jelen vannak. De ha csak alacsony hő is éri őket, elpusztulnak. Az enzimek egyáltalán nem bírják a hőt, s e te­kintetben különböznek a vitaminoktól. A pasztörizálás tönkreteszi az enzimek életerejét, pedig a pasztörizálás sokkal alacsonyabb hő­mérsékleten történik, mint a főzés (63 °C, illetve közel 150 °C). Ha a víz már túl meleg a kezünknek, az a táplálékenzimeket is károsít­ja. Az élelmiszer/feldolgozó üzemekből származó minden étel vala­milyen módon hőkezelt.

2 7

Bizonyítékok arra,

hogy pazaroljuk enzimjeinket

Enzimjeinkkel bűnösen nem törődünk, pedig ezek a legértékesebb javaink, s örülnünk kellene a külső enzimek segítségének. Ha csak az örökölt enzimjeinkre támaszkodunk, elfogynak, mint az örökölt pénz, ha nem keresünk hozzá magunk is. A táplálékenzim-elmélet rámutat, hogy az enzimek nagymérvű pazarlása ellen a test hevesen tiltakozik, jönnek a súlyos betegségek, akár a halál is bekövetkez­het. Egy 1944-ben végzett kísérletben fiatal patkányokat és csirké­ket nyers szójababbal (magas az enzimgátló anyag tartalma) etet­tek, aminek következtében hasnyálmirigyük óriási mennyiségű en­zimet termelt a gátlóanyagok leküzdésére. A hasnyálmirigy megna­gyobbodott, hogy meg tudjon felelni a nagyobb igénynek, az álla­tok pedig megbetegedtek és nem növekedtek. A szójabab egy mag, és minden magban van valamennyi enzimgátló anyag. (Az enz­imgátló anyagokat a 7. fejezetben tárgyaljuk.) A korai kísérleteket, amelyek bebizonyították, hogy az organizmusok fellázadnak az en­zimek elpocsékolása ellen, később több tucat laboratóriumban megismételték és kibővítették. A magokkal és a bennük lévő gátló­anyagokkal etetett kísérleti állatok hasnyálmirigye rengeteg emész-tőenzimet termel, aminek következtében megnagyobbodik a has­nyálmirigyük, csökken az anyagcsere enzimjeik mennyisége, leáll a növekedésük és károsodik az egészségük.

A különböző szervek súlyát tartalmazó táblázataim, amelyeket részben e könyvben is közlök (ld. a 129. és 188. oldal), azt mutat­ják, hogy a hasnyálmirigy mérete és súlya az étrendtől függően vál­tozik. Ha a hasnyálmirigynek több enzimet kell előállítania, meg­nagyobbodik. Egészséges ez? Ha a károsodott artériák miatt a szív túlságos igénybevételnek van kitéve, megnagyobbodik. De ki örül egy megnagyobbodott szívnek? Akarunk megnagyobbodott man­dulát? Vagy egy nagy pajzsmirigyet, ami golyvává fejlődik? S mi a helyzet a májnagyobbodással? A hétköznapi hasnyálmirigy na-gyobbodás fájdalommentes, s így az illető nem is tudja, hogy baj van, s hogy a túlhajtott enzimtermeléssel milyen károkat okoz az

28

egész rendszernek. Súlyos hibát követünk el, azzal hogy értékes en­zimjeinket kényszerítjük az emésztés alantas munkájára, miközben elvárjuk tőlük, hogy az anyagcserét is tökéletesen végezzék. A táplá­lékenzimek és a többi exogén enzim az emésztésben segítséget nyújt­hatnak, de az anyagcserében nem. Miért nem hagyjuk hát, hogy ezek a segítő enzimek levegyék a terhet testünkről, s hogy energiakészle­tünket hatékonyabban tudjuk az anyagcsere szolgálatába állítani?

Az olyan nyers táplálékon élő állatok, mint a szarvasmarha és a birka, jól elvannak harmad akkora hasnyálmiriggyel, mint az em­ber (a testsúly százalékában mérve). A laboratóriumokban szokásos hőkezelt és enzimhiányos tápon tartott kísérleti egerek hasnyálmi­rigye kétszer-háromszor akkora, mint a vadon élő társaiké, amelyek azt eszik, amit nyersen találnak a természetben. Ha a laboratóriumi patkányokat enzimekben gazdag nyers táplálékon tartják, hasnyál­mirigyük körülbelül harmad olyan nehéz lesz, mint a vegyes, illetve teljesen enzimhiányos táplálékon élő patkányoké.

Az állatokon végzett kísérletek bizonyítják, hogy a test enzimjei­nek pazarlása mennyire befolyásolja az egészségi állapotunkat, és végeredményben magát az életünket. A washingtoni egyetemen a sebészek csövet operáltak kutyákba, amelyen keresztül az összes hasnyálmirigy nedvük távozott szervezetükből. Annak ellenére, hogy az állatok rendesen kaptak enni és inni, állapotuk súlyos rom­lásnak indult, és egy héten belül mind elpusztult. A kísérletet ké­sőbb más kutatók patkányokon is elvégezték, amely pont úgy zajlott le, s a patkányok egy héten belül elpusztultak. Az embereknél azt fi­gyelték meg, hogy az akkut bélelzáródás következtében három-öt napon belül beáll a halál. A szaktekintélyek véleménye szerint mind a kutyáknál, a kísérletileg okozott bélelzáródás, mind az emberek­nél, a spontán bélelzáródás esetén a halált az okozza, hogy a folya­matos hányás miatt a hasnyálmirigy nedv enzimjei eltávoznak a szervezetből. Figyelemreméltó tény, hogyha az epét hosszabb időn keresztül csövön át elvezetik, s így az nem kerül be a belekbe, nem halálos, sem az ember sem a laboratóriumi állatok esetében, mert nem jár enzim veszteséggel. A mai ember emésztő rendszere na­gyon nagy terheket ró az enzimpotenciálra. E területen az ember

29

külön osztályt alkot a természet összes vadon élő teremtményével szemben. Csak az ember él enzimhiányos táplálékon. A vadállatok mind hozzájutnak pótlólagos enzimhez a nyers táplálékból. A nyers táplálékon élő állatok emésztőnedveinek enzimtevékenysége nem olyan koncentrált, mint az emberé. Míg sok állat nyálában egyálta­lán nincs is enzim, az emberi nyálban bőségesen van amiláz enzim, más néven ptialin. A szarvasmarha és a birka nagy mennyiségű nyá­lat termel, melyben azonban nyoma sincs enzimnek. A nyers táplá­lékon élő ló nyálában sincs enzim. A természetes étrenden, azaz nyers húson élő kutyák és macskák nyálában sincs enzim, de ha a kutya szénhidrátban gazdag, hőkezelt tápot kap, az emésztőenzi-mek adaptív kiválasztása törvényének megfelelően a nyálában kö­rülbelül egy héten belül megjelennek az enzimek.

A tápiálékenzimes gyomor

Azt gondolnánk, mivel a kérődzők - például a szarvasmarha és a birka - nyálában nincs enzim, ellensúlyozásképp a hasnyálmirigy nedvükben extra nagy koncentrációban találunk enzimeket. Am nem így van. A szervek súlyáról végzett kutatásomból éppenséggel az derül ki, hogy a szarvasmarha és a birka hasnyálmirigye a test­súlyhoz viszonyítva sokkal kisebb, mint a miénk. Ez azt mutatja, hogy ezek az állatok sokkal kevesebb hasnyálmirigy enzimmel is megélnek, mint mi. A szarvasmarhának és a birkának négy gyomra van, s ezek közül csak egy, méghozzá a legkisebbik választ ki enzi­meket. A másik háromban, az előgyomrokban, nincsenek saját en­zimek, hanem ott az élelemben eleve megtalálható enzimek emésztenek. Továbbá a kérődzők előgyomraiban véglények élnek, akik „koszt-kvártélyt" kapnak a táplálék megemésztéséhez szüksé­ges enzimekért cserébe. Szép, szimbiotikus kapcsolat. Ahogy az étel emésztése előrehalad, a véglények többsége a negyedik gyomorba jut, amely őket is megemészti, így biztosítva a kérő­dző fehérjeszükségletének jelentős részét. Felmerül a kérdés, hogy az olyan állatok, mint a szarvasmarha és a birka valóban

30

vegetáriánusok-e, hiszen a véglények is állatok, és a gazdaállat táp­anyagként hasznosítja őket.

Egy összehasonlító anatómiai tanulmányból más példákat is kaphatunk arra, amit én a táplálékenzimes gyomornak nevezek. A fiziológia éveken át nem tudta megfejteni, mi e szervek funkciója. A világon a legnagyobb táplálékenzimes gyomra a bálnának van, amely a cetfélék eme legnagyobb tagjának három gyomrából az el­ső. A kisebb cetféléknek, például a delfinnek és a barna delfinnek szintén van egy táplálékenzimes és még két másik gyomra. E táplá­lékenzimes gyomrok tömve vannak vízi zsákmányállatokkal. Egy­szer egy gyilkos bálna táplálékenzimes gyomrában 32 fókát találtak felhalmozva. Ne feledjük, a táplálékenzimes gyomrok nem válasz­tanak ki enzimeket vagy savat. Vajon enzimek híján hogyan bomlik le ez a hatalmas mennyiségű hús olyan állagúra, hogy átférjen a táplálékenzimes gyomor és a következő gyomor közti szűk nyílá­son? A világ különböző pontjain kutató fiziológusokat is érdekelte ez a kérdés, s számos, e talánnyal foglalkozó tanulmány is született a közelmúltban.

A táplálékenzim-elmélet tűnik az egyedüli válasznak. A gyilkos bálna gyomrában lévő 32 fóka mindegyikének megvannak a maga emésztőenzimjei a gyomrában és a hasnyálmirigy nedvében. Ami­kor a gyilkos bálna lenyeli a fókát, annak az emésztőenzimjei a gyil­kos bálna tulajdonává lesznek. Most már az ő táplálékenzimjei, és az ő javát szolgálják sok-sok napig, amíg a táplálékenzimes gyomor megemészti a táplálékot és kiürül. Ezen kívül minden állatnak van egy katepszin nevű fehérjebontó enzimje, amely mindenfelé meg­található az izmokban és a szervekben, de nem tudunk róla, hogy emésztő funkciója lenne. A halál után a testszövetek savassá vál­nak, ami kedvez a katepszin hatásának. Ez az enzim ekkor az ön-emésztődésnek, vagyis a sejtek és a szövetek lebomlásának elsődle­ges tényezőjeként működik.

A táplálékenzimes gyomorra egy másik példaként szolgálnak a magevő madarak, például a csirke és a galamb, begye. A fiziológu-sok sokáig úgy tartották, hogy a begynek nincs meghatározható funkciója, de a táplálékenzim-elmélet olyan tényeket gyűjtött

31

össze, amelyek újszerű rálátást adtak e kérdésre. A begyben nincs saját enzim, viszont minden magban van bőségesen. Kimutatták, hogy azon 10-15 óra alatt, amit az egyben lévő mag a begyben tölt, nedvességet vesz fel, az enzimjei megsokszorozódnak, megkezdő­dik a csírázás, ami az enzimgátló anyagokat hatástalanítja, s a ke­ményítőből az emésztés során dextrin (keményítőcukor) és maltóz (malátacukor) lesz. A táplálékenzimes gyomorban (begyben) meg­kezdett emésztés a táplálékban meglévő enzimek segítségével folytatódik, amikor a begy tartalma átkerül a zúzába, s talán még a gyomor- és bélrendszerben is. Nyilvánvaló, hogy sok állat, talán mindegyik, emésztésében részt vesznek a táplálékenzimek. Vajon közéjük tartozik az ember?

Az ember táplálékenzimes emésztése

A táplálékenzim-elmélet szerint minden teremtményben műkö­dik egy olyan mechanizmus, amely által a táplálékenzimek meg­emésztik annak az élelemnek egy bizonyos részét, amelyben ere­detileg voltak. Az ember gyomrának felső része tulajdonképpen egy táplálékenzimes gyomor, amely nem választ ki enzimeket. Úgy viselkedik, mint a többi táplálékenzimes gyomor. Ha enzimeket tartalmazó nyers ételt eszünk, a gyomrunk bélmozgást (perisztal­tikát) nem végző, táplálékenzimes részébe kerül, ahol a táplálék saját enzimjei emésztik az ételt. A nyers ételek fehérjéjének, szén­hidrátjának és zsírjának az emésztése tulajdonképpen a szájban kezdődik, abban a pillanatban, amikor a rágás során a növény sejt­fala megtörik, és a táplálékenzimjei felszabadulnak. Az étel lenye-lése után az emésztés a gyomor táplálékenzimes részében folytató­dik fél-egy órán át, vagy amíg a savasság olyan szintet ér el, hogy gátolja az enzimek működését. Ekkor a gyomorban termelődő pepszin enzim veszi át a munkát.

Mikor lenyeljük az ételt, az egy tömegben megül a gyomrunk táplálékenzimes részén. A főtt, enzimhiányos étel csak várakozik a fél-egy órában, és nem történik vele semmi. Ha az étellel együtt káros baktériumokat is lenyeltünk, azok támadásba lendülhetnek

3 2

e kényszerű tétlenség alatt. A nyálenzim elkezdi emészteni a szén­hidrátot, de a fehérjének és a zsírnak várnia kell. Itt van szerepe a megfelelő emésztőenzim-pótlékoknak, -kiegészítőknek*. Ha az étellel együtt megrágjuk és lenyeljük ezeket az enzim kiegészítőket, ezek az exogén emésztőenzimek azonnal megkezdik az összes táp­anyag emésztését, elkezdik lebontani a fehérjét, a szénhidrátot és a zsírt abban a fél-egy órában, amíg az étel a táplálékenzimes gyo­morban van. Az emésztőenzimek adaptív kiválasztásának törvénye szerint bármennyi emésztést végezzenek is el az enzimpótlók-ki­egészítők vagy a táplálékenzimek, a test emésztőenzimjeinek annál kevesebb a dolga. Már nincs szükség olyan dús emésztőenzim ned­vekre. E kívánatos reakció eredményeképpen a test takarékoskod­hat energiáival és enzimpotenciáljával, s több anyagcsere enzimet juttathat a szerveknek és szöveteknek, hogy azok elláthassák fel­adataikat, helyrehozzák a károkat és gyógyítsanak.

Kutatás i eredmények

Most vizsgáljuk meg az emésztőenzimek adaptív kiválasztásának törvényét a kutatási eredmények fényében. Egyesek úgy vélik, hogy az emberi gyomor alacsony pH értéke leállítja a nyállal és vélhető­leg az enzimpótlókkal, -kiegészítőkkel történő emésztést, mivel az emberi nyál pH-ja (egy oldat savasságának, illetve lúgosságának mértéke) semleges (7). Am azt látjuk, hogy a nyál amiláz enzimje segíti a gyomorban történő emésztést, és a táplálékban rejlő enzi­mek, illetve enzimpótlók még hatékonyabbak.

Olaf Bergeim, az Illinois College of Medicine professzora, 12 fogorvosnak tanuló egyetemistát kért fel kísérleti alanynak annak vizsgálatára, hogyan emészti a nyál a gyomorban a keményítőt. Bergeim hangsúlyozta, hogy a keményítő emésztését nem lehet in vitro (azaz laboratóriumban) tanulmányozni, hanem az élő gyo­morból kell a megemésztett ételből mintát venni. Eredményei azt mutatták, hogy a tört burgonya keményítőjének 76 százaléka és

Lásd BiOrganik Élő Enzim terméke a könyv végén.

33

a kenyér keményítőjének 59 százaléka alakult át maltózzá, és még valamennyi dextrózzá. Bergeim idézte Muller embereken végzett kísérletét, amelyben a rizspehely emésztését vizsgálták. Azt talál­ták, hogy a szénhidrát 59-80 százaléka, a kenyér keményítőjének pedig 50-77 százaléka oldódott fel. Bergeim az étkezést követően 45 perc múlva szívta ki a megemésztett ételt az alanyok gyomrából, de arra a következtetésre jutott, hogy a gyomorban töltött 15 perc is elegendő volt az étel előrehaladott megemésztéséhez. Az alanyok azt az utasítást kapták, alaposan rágják meg az ételt, hogy az emésztés már a nyállal való érintkezésekor, még a lenyelés előtt megkezdődjön. A professzor elmagyarázta in vitro végzett kísérlete­it is: a gyomornedvekben is megtalálható sósavat adott a nyálhoz, ami azonnal inaktiválódott. Más kutatók azonban, később arra lyu­kadtak ki, hogy az emberben kiválasztódó sósav nem annyira kon­centrált, mint korábban hitték. így nemcsak a nyál amiláz enzimje és egyéb exogén enzimek tudnak még emészteni a gyomorban, ha­nem az enzimek is tudnak reaktiválódni azután, hogy a gyomor tar­talmát semlegesítette a lúgos nyombél. Az újabb európai in vivo (az élő szervben) végzett kísérletek a nyál amiláz enzimjét és az enzim­pótlókat megtalálták még a nyombélben és a bélcsatornában lej­jebb is, ami azt jelenti, hogy az enzim-pótlókat és a táplálékenzi­meket a bélnedvek újra tudják aktiválni.

Dr. Beazell az újabb adalékokkal szolgáló kutatásáról 1941-ben számolt be a Journal of Laboratory and Clinical Medicine és az American journal of Physiology című szaklapokban. Beazell 11 egészséges fiatal felnőtt férfi vizsgálatakor azt figyelte meg, hogy az emberi gyomor egy óra alatt sokszor annyi keményítőt emészt meg, mint fehérjét. Ezt úgy értelmezte, hogy téves az az elmélet, misze­rint a gyomor főként a fehérje-emésztés szerve, hiszen több kemé­nyítőt emészt meg, mint fehérjét. Továbbá, ha a nyál amiláz en­zimje jelentős mennyiségű keményítőt tud megemészteni 5-ös, 6-osnál nem alacsonyabb pH értékű közegben. Mennyi fehérjét, zsírt és keményítőt tudnak a táplálékenzimek vagy enzimpótlók meg­emészteni, amelyek alacsonyabb, olykor még 3-as alatti pH érték mellett is aktívak?

34

A felsorolt bizonyítékok alapján világosan megállapítható, hogy a nyál amiláza az emberi gyomorban nagy mennyiségű keményítőt emészt meg, még ha működéséhez nem is a gyomor a legideálisabb hely. Milyen alapon mondják hát az elmélet bírálói, hogy a táplá­lékenzimek és az enzimpótlók nem emésztik az ételt a gyomorban? Az ilyen kijelentések megtévesztők. Lehet, hogy csak az adott szer­ző véleménye, főként ha nem támasztja alá valamilyen tudomá­nyos folyóiratban megjelent kutatási adatokkal. Voltaképp mi aka­dályozná meg a nyál amiláznál sokkal jobb pH-tűrésű táplálékenzi­meket és enzim-pótlékokat abban, hogy nagy mennyiségű fehérjét, zsírt és szénhidrátot emésszenek meg a gyomorban?

A Northwestern egyetem fiziológiai laboratóriumában azt vizs­gálták, mennyi pótlólagos enzim megy át a gyomron sértetlenül. A. C. Ivy, C. R. Schmitt és J. M. Beazell a Journal ofNutrition-ben embereken végzett kísérletük alapján kimutatták, hogy a maláta amiláznak - a csírázó árpában termelődő enzim - átlagosan az 51 százaléka kerül át a belekbe aktív formában, miután megemésztet­te a keményítőt a gyomorban. Az emberi kísérleti alanyokban a ma­láta amiláz vette át nagyrészt a keményítő emésztését, amikor a nyálkiválasztást mesterségesen leállították. Nem szabad megfe­ledkeznünk arról, hogy a kísérleti alanyok egészséges fiatal férfiak voltak, s nem idősebb emberek, akiknek a nyálában már nincs ele­gendő amiláz. A táplálékenzim-elmélet szerint az emberi emésztő­nedvekben elfogadhatatlanul magas az enzim tartalom, sokkal bőségesebb, mint a vadon élő teremtményekben. Több tény utal arra, hogy ez az anomália több száz, az anyagcsere különféle felada­tainak ellátásához szükséges anyagcsere enzim termelődését gátol­ja meg. Az élete teljében lévő ember patologikusán sok emésztően-zimet választ ki az anyagcsere enzimek rovására. Egy embereken végzett kísérletsorozat azt az eredményt hozta, hogy a fiatal felnőt­tek csoportjának nyálamiláza átlagosan 30-szor volt erősebb, mint az idősebb korcsoporté.

Az Oxfordi egyetemen dolgozó dr. W. H. Taylor in vitro vizs­gálta, milyen az optimális pH érték a gyomor számára a fehérje megemésztéséhez. Meglepő módon nem egy, hanem két olyan

35

tartományt talált, amelyben az enzimek aktivitása maximális. Az egyik az 1,6 és 2,4 pH érték közötti tartomány, amelyben a pepszin aktív, a másik pedig a 3,3 és 4,0 közötti, amelyben a katepszin mű­ködik. A megemésztett fehérje mennyisége a két tartományban nagyjából egyforma volt. Ez azt jelenti, hogy nem a pepszin az egyedüli enzim, amely a gyomorban emészt, hanem a katepszin is ugyanannyi húst és növényi fehérjét képes megemészteni.

Az állat húsában és szerveiben, főként az izmokban, bőségesen találunk katepszint. A hentesnél vásárolt húsban is van. Amikor a tigris vagy más húsevő a zsákmányát szétszaggatja és megeszi, a zsákmány húsában lévő katepszin máris a megfelelő helyre került, megkönnyíti a ragadozó meleg gyomrában termelődő enzimek dol­gát, mert pontosan olyan pH értéken működik. Ha elismerjük, hogy semmi okunk sincs azt feltételezni, hogy a táplálékban talál­ható katepszin enzim nem vesz részt a gyomorban végbemenő emésztésben épp annyira, mint a gyomor által kiválasztott katep­szin, akkor miért zárnánk ki, hogy a többi, hasonló pH tulajdonság­gal bíró táplálékenzim is részt vesz a gyomorbeli emésztésben? A gyomorban termelődött katepszin és a táplálékban található katepszin is 3 és 4 közötti pH értéken működik. A búzában és a más gabonákban található amilázok is jól működnek 3 és 4 közötti pH értéken. A különféle növényi proteázok és lipázok is ebben a tarto­mányban működnek. Mi akadályozná meg ezeket a táplálékenzi­meket, hogy az ember gyomrában a táplálék szubsztrátumokat megemésszék, amikor a természet a gyomorba épp azt a pH értéket teremtette, amelyik számukra a fehérje, a szénhidrát és zsír meg­emésztéséhez a legideálisabb?

Az enzimtáplálkozás

A nyers étel fogyasztásakor a szervezet kevesebb enzimet választ ki, mint főtt étel megevésekor, és a gyomorsavból is kevesebb ter­melődik, így a táplálékenzimek hosszabb ideig tudnak működni a gyomor táplálékenzimes részében, mint amikor főtt ételt fo­gyasztunk. Következésképpen az emésztés nagyobb részét végzik

36

a táplálék-enzimek. Ha hagyjuk, hogy a táplálékenzimek vagy más exogén enzimek többet dolgozzanak, akkor normalizálódik és csök­ken a túlzott mennyiségű és koncentrációjú emésztőenzimek, mint például a hasnyálmirigy nedv és a nyál, kiválasztása. A táplálékenzi­mek sokkal kevésbé koncentráltak, mint a hasnyálmirigy emésztő-enzimjei. A nyers étel megemésztése több időt vesz igénybe. Ami­kor az oroszlán végzett az evéssel, a gyomra tele van nagy, nyers húsdarabokkal, akár 15 kilónyival is. Az oroszlánon bódultság vesz erőt, s ez idő alatt a megevett húsban lévő katepszin elkezdi emész­teni a táplálékot. Később az oroszlán gyomornedvében található pepszin elkezdi kívülről emészteni a húsdarabokat, a táplálékenzi­mek meg belülről folytatják. Az élelem teljes megemésztése akár napokba is beletelhet. Amikor egy kis kígyó lenyel egy békát, vagy egy nagy kígyó, mondjuk egy piton, elnyel egy malacot, a kígyó gyomrának környéke óriásira tágul és az oroszlán esetében is leírt események zajlanak le. A zsákmány katepszinje és emésztőenzimjei most a kígyó táplálékenzimjei lesznek, és neki segítenek. Semmi nem akadályozza meg a zsákmány emésztőenzimjeit abban, hogy ugyanazt tegyék a mostani tulajdonosuk gyomrában, mint amit ko­rábbi tulajdonosuk életében tettek. A táplálékenzimek plusz a kí­gyó saját emésztőenzimjei úgy egy hét alatt emésztik meg a táplá­lékot és tüntetik el a kidudorodást.

Alapos tanulmányozással kimutatható, hogy az állatoknak van egy táplálékenzimes gyomra, vagy annak megfelelő szerve, amely­ben a nyers élelem elő-emésztése történik, s így az emésztőszerve-ikre kisebb teher hárul. Az embereknek is van ilyen táplálékenzimes gyomra, amely - miként láttuk - képes megkönnyíteni az emész­tést, ha az étrend tartalmaz táplálékenzimeket. A következő fejeze­tekben a táplálékenzimeknek az egészség megőrzésében játszott szerepét fogom tárgyalni, és bemutatom, hogyan használhatjuk ki a belőlük nyert energiát gyógyulásunk, jobb egészségi állapotunk elő­mozdításához, illetve életünk meghosszabbításához. Arról is szót ejtek, hogyan lehetnek segítségünkre az enzimek az emberiséget manapság sújtó különféle szervi elváltozások gyógyításában.

37

Mi okozza a betegségeket?

A táplálékenzimek hasznosságát és az enzimekben gazdag táplálko­zás fontosságát hangsúlyozó elmélet talán minden más eddig java­solt rendszernél több segítséget nyújt azoknak, akik szeretnék meg­óvni egészségüket. A táplálékenzim-elmélet rámutat a halálos be­tegségek alapvető okaira, és a sürgős tüneti kezelés mellett eme okokat próbálja megszüntetni.

Számos makacs megbetegedés két okra vezethető vissza. Az en­zimhiány, avagy enzimes alultápláltság az első, legeslegfontosabb és rejtett hajlamosító tényező. Szép lassan gyűri le a testet, a szín­falak mögött működik, fájdalommentesen, csöndben, álnokul. A táplálékenzim-elmélet feltárja, hogy az enzimhiány mechaniz­musa hogyan gyorsítja fel a rák, a szívbetegségek, az ízületi gyulla­dás kialakulását, hogyan idézi elő az idő előtti öregedést és a tartó­san rossz egészségi állapotot.

A betegségek második és egyben sokkal közismertebb különféle okai csak akkor okoznak bajt, ha az első már elvégezte munkáját. Ezek az olyan bajkeverők, mint a karcinogének, a koleszterin, a bak­tériumok, a röntgensugarak, élelmiszeradalék-anyagok, és a do­hányfüst. A dohányzás csak stimulálja a betegséget; olyan mint a szikra, amelyik lángra lobbanthatja és porrá égetheti a már beteg testet. Mindnyájan ismerünk embereket, akik egész életükben do­hányoztak, mégsem lett rákjuk. Hasonlóképpen, sokmillió ember használ szacharint és mást adalékot, van kitéve röntgensugárzás­nak, iszik szennyezett vizet vagy lélegzik be szennyezett levegőt, s úgy tűnik, mégis immúnisak e mérgező anyagokkal szemben. Ez­zel persze nem azt akarom mondani, hogy helyeslem a test káros anyagokkal történő szennyezését. Azt viszont állítom, hogy azok­nak a szervezete, akik enzimerősítést kapnak külső forrásokból, job­ban el tudnak bánni e káros anyagokkal, mint azoké, akik nem kapnak.

40

A főzés tönkreteszi az enzimeket

Hogyan magyarázza a táplálékenzim-elmélet a halálos és szervi el­változással járó betegségeket? Ezek azok a betegségek, amelyeket az orvosi szakkönyvek az „kór oka ismeretlen" címkével jelölnek. Tanúsítom, hogy a konyhai tűzhely és nagytestvérei, az élelmiszer­ipari hőkezelési eljárások, úgy ahogy vannak, tönkreteszik az élel­miszerek egyik alkotórészét, nevezetesen a hőérzékeny exogén táp­lálékenzimeket. Saját endogén (belső) enzimjeink mindig is az éle­lemben lévő enzimektől kapták a szükséges erősítést, hogy kordá­ban tudják tartani a betegségeket okozó folyamatokat.

A magas hőmérséklet, többek között a főzés, tönkreteszi a ter­mészetes ételekben lévő enzimeket. Szinte hallom az ellenvetést: „Ez nem lehet, hiszen az emberi faj már ősidők óta főz, és egész jól van." Ez részben igaz is. Csak félig vagyunk betegek. Amit ma jó egészségnek vélünk, azt egy orvos igen találóan „küszöbön álló be­tegségnek" nevezte, aminek egyelőre nincs tünete. Amit jó egész­ségnek gondolunk, az valójában különféle halálos és makacs beteg­ségek elhúzódó lappangási időszaka. Mindegy, milyen szemszögből vizsgáljuk az egészséget és a betegséget, ugyanoda jutunk vissza: az állandósult betegségek ugyanolyan régiek, mint a főzés. A betegség és a főzés egyszerre született. A főzés felelős a több száz táplálék­enzim legyílkolásáért, amelyek pedig - ezt folyton szem előtt kell tartanunk - ételünk legsérülékenyebb és legértékesebb elemei.

Ha az olvasó még mindig kételkedne abban, hogy a jelenlegi, gyakorlatilag teljesen enzim-hiányos étrendünk volna a forrása a sokféle nyavalyánknak, hadd mutassak pár bizonyítékot. Az ország lakosságának egészségi állapota siralmas, aminek ékes bizonyítékai a horribilis orvosi és kórházi költségek, valamint az üzletekben kap­ható és a médiában hirdetett gyógyszerek hihetetlen választéka. Vessük össze az enzim-alultápláltság okozta bajokat bármilyen vad­állat egészségi állapotával, éljen az a dzsungel mélyén, a tenger fe­nekén vagy a levegőben. Az állatok enzimekben gazdag, nyers, ter­mészetes táplálékon élnek, nem főtt étkeken.

41

A vadállatok, egészségesek

Hallottak valaha arról, hogy szirénázó mentő száguldott volna a dzsungelen keresztül egy fenséges oroszlánnal a kórház felé, mert az szívrohamot kapott? Látott valaha vadász vagy vadmegfigyelő deformált, ízületi gyulladásos lábán fájdalmasan sántikáló elefán­tot vagy dzsungellakót? A melldaganatos csimpánz vagy gorilla nős­tény egyenesen világszenzáció lenne. A vadon lakóit nem sújtják efféle betegségek, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy kitű­nő, enzimekben gazdag táplálékot esznek. A föld sok ezer faja közül csak az ember és néhány háziállat próbál táplálékenzimek nélkül megélni. Es csak a természet törvényeinek e megszegői ítéltetnek betegségre. Rossz egészségi állapotunkat nem írhatjuk a vitamin­vagy ásványianyag-hiányra, mert azokkal az élelmiszeripar teletömi az ennivalókat.

Van olyan elgondolás, amely szerint az állatok azért nem szenvednek azokban a betegségekben, mint az ember, mert nem a stresszes, civilizált életet élik. Nem kell aggódniuk, ki tudják-e fi­zetni a lakbérüket vagy az adójukat. Nincsenek kitéve a napi sok órás munka feszültségének, nem kell a mi szorongásainkkal és frusztrációinkkal élniük. Ez a stressz-dolog aránytalanul fel van fúj­va. Ha úgy érezzük, hogy nehéz megfelelni a civilizált élet követel­ményeinek, mit szólnánk akkor, ha helyet kellene cserélnünk a fű-evő vadállatokkal, amelyeknek állandóan rajtra készen kell állniuk, hogy mentsék a bőrüket? A különféle okok miatti stressz - ökoló­giai, a növekvő emberi népesség stb. - az állatokat is éppúgy érinti. Nézzünk egy ilyen példát.

Milyen lehet városi patkánynak lenni, amelyet kutyák, macskák űznek, az ember pusztítja, ahol csak éri. Vagy a mezőn élő rágcsáló­nak, amely ha kiteszi a lábát lyukából, ki van téve a leselkedő raga­dozóknak a földön, s az éles szemű sasnak a levegőben. A zsák­mányállat bizonyára megtapasztalja a feszültséget, mikor állandó rettegésben él. De a ragadozónak is kijut a stresszből, hiszen ha nem sikerül a vadászat, éhezni fog. Látnunk kell, hogy a vadállatok­nak nagy feszültségeket kell eltűrniük, mert élet-halál kérdésről van

42

szó. Az emberek kisebb fizikai feszültségnek vannak kitéve, mégis, nemcsak, hogy rosszabb az egészségi állapotunk, hanem testünket csúful eltorzító betegségekben szenvedünk.

Nem sok kétség fér hozzá, hogy a modern érzelmi stressz kihat­hat az egészségünkre, és a stressz-elmélet elfogadható, mint az em­beri betegségek jelentéktelen, mellékes, másodlagos oka. De az alapvető, elsődleges ok továbbra is a tápanyag-elégtelenség, elsősor­ban az elégtelen enzimbevitel. A stressz-elmélet szószólói azzal pró­bálják menteni az elméletüket, hogy az embereknek inkább króni­kus, s nem akut stresszt kell elviselniük. Az ember és az állat stressz­re adott reakciója során a mellékvese adrenalin hormont választ ki, ami aztán stimulálja a szívet, felviszi a vérnyomást, és cukrot visz a vérbe. Ezek a reakciók teszik képessé a megtámadott állatot az eszeveszett menekülésre. Ugyanakkor a ragadozó is e reakciók révén képes a még kíméletlenebb üldözésre, hogy élelemhez jusson.

De amikor e stressz-reakció megszokottá válik a sokféle bosszan­tó vagy elkeserítő helyzet miatt, melybe az ember nap mint nap ke­rül, krónikus magas vérnyomás léphet fel. Ez kihathat a szívre és az idegrendszerre, s az artériás magas vérnyomás végül egy sor külön­féle tünetet okoz. Legalábbis így szól a teória.

Am ha elfogadjuk, hogy egy betegség oka a stressz-reakció szindróma, ellentmondásba kerülünk. Ha azt hangsúlyozzuk, hogy a különféle betegségek elsődleges oka a stressz, és figyelmen kívül hagyjuk a hiányos táplálkozás szerepét, azt kellene találnunk, hogy a vadállatoknál gyakoribbak a betegségek, mint az embereknél, mert a vadállatokat a stressz-reakció - élet-halál kérdésről lévén szó - kimeríti, felőrli. De jól tudjuk, hogy ennek éppen az ellenkezője az igaz. A dzsungel mélyén élő vadállatok gyakorlatilag nem bete­gek. A vadon élő és a laboratóriumi patkányok közti alapvető kü­lönbséget mutatja az is, hogy a vadon élő patkányok kötél idegzet­tel viselik az ingerlő hangot, míg a laboratóriumi patkányok felad­ják a küzdelmet és elpusztulnak.

Az ellentmondás még nagyobb, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a vadállatok sokkal több adrenalint választanak ki, mint házi­asított rokonaik. Ezt azzal is bizonyíthatjuk, ha összehasonlítjuk

43

a vadállatok és a fogságban tavtott állatok, például a kutatásokhoz használt laboratóriumi fajok mellékveséjének súlyát. A fogságban élő állatokat nem fenyegeti ragadozó, tehát nincs szükségük az ad­renalinnal kiváltott stressz-reakcióra. így az adrenalintermelésük csökken, a mellékveséjük meg kisebb lesz. Az összehasonlítás a 2.1 táblázatban látható. A vadon élő patkányok mellékveséje majdnem kétszer akkora, mint a szelídített fajtáé, a vadon élő egerek mellék­veséje pedig több, mint kétszer akkora, mint házi rokonaiké.

2.1 TÁBLÁZAT

Vadon élő és laboratóriumi nőstény rágcsálók mellékveséjének összehasonlítása (súlyban)

Állat A mellékvese a testsúly

százalékában

Laboratóriumi patkány 0,0257

Vadon élő patkány 0,0471

Laboratóriumi egér 0,0295

Vadon élő egér 0,0675

Kivonat a szervek súlyát bemutató táblázataimból. A testsúly 100 grammjára vetítve.

Ezekből az adatokból azt is kiolvashatnánk, hogy a vadon élő patkányoknak és egereknek nagyobb a mellékveséje, ami több adre­nalint termel, tehát a vadon élő állatoknak betegebbnek kellene lenniük, mint a háziasítottaknak. De mivel éppen az ellenkezője az igaz, nyilvánvaló, hogy a stressz-elmélettel van a baj. A tényezők mérlegelése után nem marad más következtetés, csak az, hogy a stressz-elmélet nem bizonyítja, hogy a stressz a betegségek el­sődleges oka. Azt viszont különféle kutatások már alaposan bebi­zonyították, hogy a legtöbb betegség elsődleges oka a hiányos

44

táplálkozás, és az egészségi állapot csődjének az elégtelen enzim bevitel a legfőbb előidézője.

Az általános tévhittel szemben

az enzimek elhasználódnak

Most nézzük meg az enciklopédiák, szótárak és tankönyvek azon állítását, mely szerint az enzimek pusztán a jelenlétükkel működ­nek, és működésük során nem használódnak el. Ez az állítás felhá­borító, és veszélyes is, mert azt sugallja, hogy valamiféle varázslat folytán az enzim bankszámlát nem lehet kimeríteni, örökké van rajta felhasználható tartalék. Ez a téves, ám „hivatalos" doktrína még a legjobb szándékú orvosokat és szakembereket is megtévesz­ti. Ha az orvos elhiszi az enzimek viselkedésének tényeit meghami­sító mítoszt, akkor nem fogja felismerni az enzimhiányos táplálko­zás és a csőd korai figyelmeztető jeleit. Szükségét érzem annak, hogy további releváns bizonyítékot mutassak be a „hivatalos" en­zim koncepció meghazudtolására.

A világ különböző tudományos szaklapjaiban rengeteg cikk jele­nik meg az enzimekről, amelyeket azonban nem vesznek át a tan­könyvek, így a főiskolai és egyetemi hallgatók sem ismerkednek meg velük. E kutatások némelyikéről beszámoltam a Food Enzymes for Health and Longevity (A táplálékenzimek szerepe az egészség megőrzésében és a hosszú élet elérésében) című korábbi munkám­ban, amelyet először a National Enzyme Company The Status of Food Enzymes in Digestion and Metabolism (A táplálékenzimek he­lye az emésztésben és az anyagcserében) címmel adott ki 1946-ban. Ennek idestova 35 éve1. Ez is jól mutatja, mennyi idő kell ahhoz, hogy egy kutatási eredményt a szakma széles körben elfogadjon, majd bekerüljön az egyetemi tankönyvekbe. Miért van az, hogy a tankönyvek és az enciklopédiák még csak nem is említik a „táplálékenzim" kifejezést? Az általam összegyűjtött kutatási

'a szerk. megjegyzése: 1981-ben - az eredeti könyv 1985-ben jelent meg

45

eredmények tengernyi bizonyítékkal szolgálnak a szakkönyvekben található állítások megcáfolására. Az enzimeket igenis elhasználja a szervezet a különféle tevékenységei során.

A Johns Hopkins Egyetemen dolgozó neves kutató és statisztikus, Pearl professzor így összegezte az élethosszal kapcsolatosan nagy műgonddal végzett kísérleteit: „Általában elmondhatjuk, hogy az élethossz fordított viszonyban áll az élet során történő energia-ráfordí­tással. Röviden, az élethossz fordítottan arányos az élettempóval."

A torontói egyetem kutatócsoportja (MacArthur és Bailler) egyik kutatását ezzel a következtetéssel zárta:

„Ügy tűnik, a szervezet egy konkrét mennyiségű 'életerőt' kap, s nem egy adott számú napot. Az élet a természetes végéig olyan se­bességgel halad, amely egyenes arányban van a lebontás ütemével, vagy hétköznapi nyelven szólva az 'amortizálódás' gyorsaságával."

A lebontás ütemét behelyettesíthetjük az enzim tevékenységgel, az amortizálódást pedig az enzimveszteséggel. Az élet eme megha­tározásai tömören fogalmazva azt jelentik, hogy minden gyermek egy adott mennyiségű enzimpotenciállal jön a világra. Ezzel élhet takarékosan vagy pazarlóan; ha gyors tempóban él, gyorsan használ­ja el, ha pedig lassúbb ütemben, akkor takarékosabban bánik vele. De az enzimpotenciál tovább tart, ha külső enzimektől (pótlékok vagy nyers táplálék) erősítést kap.

The Status of Food Enzymes in Digestion and Metabolism (A táp­lálékenzimek szerepe az emésztésben és az anyagcserében) című ko­rábbi munkámból szeretnék idézni;

„Már semmi sem indokolja, hogy a vitalitást és az életenergiát megfoghatatlan erőkként értelmezzük. A rendelkezésre álló bizo­nyítékok fényében fel kell hagynunk az élő szervezetben működő életerővel szembeni kényelmes, nihilista hozzáállással. A vitalitás valódi mércéje az enzim. Az enzimek fontos mérőeszközök a szer­vezet életenergiájának kalkulálásához. Amit eddig vitalitásnak, életerőnek, vitális energiának, vitális aktivitásnak, idegi energiának, idegi erőnek, vitális ellenálló képességnek, életenergiának, életnek, életerőnek neveztek, szinonimája lehet, sőt valószínűleg az is

46

annak, amit enzimtevékenységként, enzimértékként, enzimenergi­aként, enzimvitalitásként és enzimtartalomként ismertünk."

1958-ban kitaláltam egy módszert arra, hogy a mozgóképes mikrofotográfiával filmre vegyem az enzimtevékenységet. A 2.1 áb­rán a National Enzyme Company engedélyével reprodukált leme­zek és magyarázatok láthatóak. Azt a tevékenységet mutatják be, ahogy a növényi amiláz enzim egy percnél rövidebb idő alatt figye­lemreméltó átalakítások során szétbontja a keményítő sejtet (szemcsét). Ha az olvasónak még mindig csak homályos elképzelé­sei vannak arról, hogy mi is az enzimtevékenység, nézze meg a Motion Picture Microphotography of Enzyme Action (Az enzim-ak­tivitás mozgó mikrofilmje) című filmet, amely a National Enzyme Company-n keresztül szerezhető be.

2.1 TÁBLÁZAT

Az enzimtevékenység mozgóképes mikrofotója 2. számú kísérlet

3. 23 másodpercnyi emésztés után 4. 35 másodpercnyi emésztés után

Az enzimek ereje analizálható, és a laboratóriumokban azt rend­szeresen elemzik és mérik is. Az itt bemutatandó bizonyítékok és a korábbi könyvemben található táblázatok alapján egyértelműen

47

kijelenthető, hogy az úgynevezetett „életerő" avagy vitalitás mér­hető laboratóriumi módszerekkel, merthogy ez az entitás nem más, mint az enzim tevékenység. Ez pedig azt is bizonyítja, hogy az en­zimkomplex nem csak, hogy fehérjét hordoz, hanem hogy ebben a fehérjében rejlik az életerő ama összetevője, amelyet enzimpo­tenciálnak nevezhetünk. Továbbá, e bizonyítékok arra is rámutat­nak, hogy enzimjeinket folyamatosan pótolnunk kellene, éppúgy, mint szervezetünk vitamin- és ásványianyag/készletét, főként, ha az enzimekhez nem tudunk, vagy nem akarunk természetes formá­jukban - azaz nyers ételt fogyasztva - hozzájutni.

Ha figyelembe veszem e tényeket, kénytelen vagyok azt a követ­keztetést levonni, hogy a könyvtárakban megtalálható, illetve a fel­sőoktatásban használt könyvek hiányosak, mert az enzimeket csak kémiai és nem biológiai szemszögből vizsgálják.

Már több mint 75 éve él az a nézet, hogy az enzimek puszta je­lenlétükkel működnek és ennek során nem használódnak el. Olyan mélyen beásta magát a tudományos gondolkodásba, hogy több em­beröltőbe is telhet, mire sikerül onnan kitakarítani.

Az enzimek viselkedése különböző hőfokokon

Már láttuk, hogy a főzéskor használt magas hőmérséklet tönkrete­szi az enzimeket. De az enzimek egy másik figyelemreméltó tulaj­donsága, hogy enyhén magasabb hőmérsékleten jobban működnek, mint hidegben. Például a keményítő megemésztésének kísérletét testen kívül is el lehet végezni. Két edénybe burgonyakeményítő port szórunk, mindkettőhöz azonos mennyiségű vizet és nyálat adunk. A nyálban amiláz enzim található, más néven ptialin. Az egyik edényt tegyük kb. 27 °C-os szobába, a másikat fridzsiderbe, kb. 4,5 °C-ra. Megfelelő felszereléssel kimutatható, hogy a szoba­hőmérsékleten a keményítőt gyorsan megemészti a nyál, a fridzsi-derben pedig igen gyatrán.

Ha tovább akarunk menni, tegyünk egy keményítő és enzim ke­verékét tartalmazó edényt 38 °C-os szobába, s látni fogjuk, hogy az enzimek legalább négyszer annyi munkát végeznek, mint 27 °C-on.

48

49 °C-on nyolcszor annyi munkát végeznek, mint 27 °C-on, s 71 °C-on több mint 16-szor annyit végezhetnének, de ezen a hőmér­sékleten az enzimek mintegy fél óra alatt elhasználódnak, s nem működnek tovább. Egyes iparágak termelésük fokozása érdekében kihasználják az enzimeknek azt a tulajdonságát, hogy magasabb hőmérsékleten jobban működnek. Egy automatikus futószalag­rendszer szállítja a termékeket a különféle magas hőmérsékletű en­zimfürdőkbe, ahol gyors egymásutánban lecserélik az elhasznált enzimeket. A nagyobb termelékenység pedig megéri nekik az en­zim utánpótlás költségeit. Mondanivalóm lényege, hogy az enzi­mek jobban működnek magasabb hőmérsékleten, de hamarabb ki is merülnek. S ez meg is dönti az enciklopédiák és tankönyvek tézi­sét, miszerint az enzimek nem használódnak el.

A kémia hivatalos álláspontja szerint a 71 °C-os hőmérséklet de­naturálja az enzimekben lévő fehérjét (azaz megváltoztatja a ter­mészet). De ez nem magyarázza meg, hogy miért működnek jobban az enzimek egy edényben, kémcsőben vagy az ipari fürdők folyamatosan magas hőmérsékletén. A kémia erre nem tud magya­rázatot adni, viszont a biológia igen. Amikor egy élő organizmus hőmérsékletét növeljük, a benne lévő enzimek gyorsabban dolgoz­nak, mint rendes hőmérsékleten. Ez különösen fontos, ha valaki bakteriális fertőzés miatt lázas. A láz miatti magasabb hőmérséklet gyorsabb enzimtevékenységet gerjeszt, mely kedvezőtlenül hat a baktériumok működésére. Lázas állapotban a különféle éhes en­zimek elözönlik a fehérvérsejteket és gyakran, ha hagyjuk a lázat működni, a fehérvérsejtek rövid úton elintézik a baktériumokat: fa­lósejtjei lenyelik és megemésztik azokat.

Következésképpen a láz gyakran kifejezetten hasznos, és aszpirin­nel vagy más lázcsillapítóval levinni a lehető legrosszabb lépés. Ha magas lázunk van, forduljunk orvoshoz, hogy ő döntse el, mire van szükség. A lázas állapotban végzett plusz munka egyik-másik enzi­met kimeríti, ezeket a szervezet a vizelettel kiveti magából. A vize­letben mindenféle enzimet kimutattak már a vizsgálatok, nemcsak láz után, hanem bármilyen kemény sport után is. Az ilyenfajta el­használódás (minden gép, ideértve az élő organizmust is, kopik) az

49

életműködés velejárója. Ez is azt bizonyítja, hogy az enzimek elhasz­nálódnak és proteinjük denaturálása nélkül kiürülnek a szervezetből.

Miután az étellel magunkhoz vett fehérjék, szénhidrátok, zsírok, vitaminok, ásványi anyagok és enzimek egy részét hasznosítottuk, a hulladék és a „kimerült" részecskék a széklettel, vizelettel, izzad­sággal, valamint a tüdőből kiürülnek. Az enzimeket is elhasználjuk, kimerítjük, s testünkből a többi „kimerült" anyaggal együtt a vize­lettel és az izzadsággal távoznak. Sok ezer vizsgálat mutatta már ki a vizeletben ezeket az elhasznált enzimeket. Már nem ütik meg a mércét, a test számára már használhatatlanok. Az evéssel az összes többi tápanyagot naponta pótoljuk. Hibás feltételezés, hogy a táplálékenzimeket nem kéne pótolni, vagy enzim-pótlókkal he­lyettesíteni, mert a test úgyis megtermeli a maga enzimjeit. A labo­ratóriumi kísérletek megerősítik, hog}' magunknak okozunk kárt azzal, hogy a testünket arra kényszerítjük, nagy mennyiségű, na­gyon koncentrált emésztőenzimet állítson elő, mert ez a rendszer többi részétől vonja el az energiát.

Az enzimtevékenység és az élet hossza

Egy egyszerű kísérletből megtanultuk, hogyan sarkallja a hő kemé­nyebb munkára az enzimeket, amitől azok hamarabb kimerülnek. Nézzük most meg, hogyan hat a meleg és a hideg az élő testben az enzimekre, és ez hogyan befolyásolja az élethosszt. Ezt leg­könnyebben a vízibolhán (Daphnía) keresztül bizonyíthatjuk, amely tavakban, mocsarakban, sekélyvizű állóvizekben él, és kisebb fajta halak táplálékául szolgál. Ezek az apró teremtmények szabad szemmel láthatóak, testüket átlátszó burok takarja, amin keresztül láthatjuk a szívműködésüket és a bélmozgásukat. Mivel hidegvérn­ek, élettartamuk a környezetük hőmérsékletétől függ, mely az egyik oka annak, hogy miért alkalmasak az élethosszt vizsgáló kutatások­ra. A melegvérű állatok vérének hőmérséklete nagyjából állandó, akár hideg van, akár meleg, míg a hidegvérű állatok vérhőmérsékle­te bizonyos határokon belül a környezeti hőmérséklethez közelít.

A kísérletben egy vízibolhát helyezünk egy kis üvegbe, amelyben

5 0

víz és táplálék van. Egy sor ilyen üveget adott hőfokot tartó fürdőbe teszünk. Az állatokat addig figyeljük, amíg el nem pusztulnak, majd kiszámítjuk az adott hőmérsékleten jellemző átlagos élethosszt. Kü­lön kísérlettel megvizsgáljuk az összes hőmérsékletet. Ilyen kísérlet­sorozatot végzett Daphina magnán MacArthur és Baille az torontói egyetemen. En is végeztem hasonló kísérleteket Daphina magnán, így tanúsíthatom, hogy MacArthur és Baille igen értékes informáci­ókkal szolgálnak. Az ő eredményeiket a 2.2 tábla mutatja be.

2.2 TÁBLÁZAT

Az élethossz és az enzimfelhasználás sebességének összefüggése

Hőmérséklet (°C) Élethossz (Napok száma)

8 108,2 10 87,8 18 40,0 28 25,6

8 °C-on, a legalacsonyabb hőmérsékleten a vízibolhák 108 napig maradtak életben, de lomhán mozogtak, és szívverésük nem érte el a másodpercenkénti kettőt. A legmagasabb hőmérsékleten, 28 °C-on, az állatok csak mintegy 26 napig éltek, de élénkek voltak, és másodpercenként majdnem 7-et dobbant a szívük.

A pörgős enzimek h a s z n á l ó d n a k el hamarabb

Egyértelmű, hogy magasabb hőmérsékleten az anyagcsere enzi­meknek keményen kellett dolgozniuk, hogy az állatok fürgén ússza­nak, a szívük sebesen verjen, és egyéb, a gyors életritmussal kapcso­latos testfunkciókat végezzenek. Ennek következtében, enzimjeik 26 nap alatt kimerültek, és ekkor életük is véget ért. Hidegben az anyagcsere enzimeknek kevesebb dolga volt, mert az állatok lan­kadtak voltak, a szívük csak harmad olyan gyorsan vert, és a többi testfunkciójuk is ennek megfelelően lassabban működött, mint

51

melegben. lg}' enzimpotenciáljuk csak 108 nap múltán merült ki, amikor is elpusztultak. Idézem MacArthurt és Baille-t: „Az élet hossza fordított viszonyban van az anyagcsere intenzitásával."

Mit tudtunk meg ebből a kísérletből? Egyszerűen azt, hogy mindegy milyen erőfeszítést teszünk, kicsit vagy nagyot, ahhoz en­zimeket használunk fel. Ha sok és kemény munkát végzünk, több enzim megy rá. Csak egy megoldás van arra, hogy az enzim-veszte­ség ne rövidítse meg életünket: kívülről kell enzim erősítést szerez­nünk, hog}' visszafogjuk az emésztőenzim kiválasztást és hagyjuk, hogy testünk elegendő anyagcsere enzimet tudjon előállítani.

Az enzim bankszámlánkat rendszeresen fel kell tölteni

A vízibolhákkal végzett kísérletek megint azt erősítik meg, hogy szemben a széles körben elterjedt elmélettel, az enzimek nemcsak úgy vannak és puszta meglétükkel, mintegy varázsütésre, végzik a dolgukat. A baj az, hogy a vízibolhákkal cáfolt elméletet éppen azok terjesztik, akiktől a közönség pontos információt várna. A kí­sérletek éppenséggel azt bizonyítják, hogy az enzimek igenis végzik a munkát, s ennek során elhasználódnak és kimerülnek. Továbbá ar­ra is rámutatnak, hogyha az enzimpotenciál egy bizonyos határon túl kimerül, az élet is megszakad. A kutatók számításai szerint a ví­zibolha élete során a szíve mintegy 15.000.000-t ver, függetlenül at­tól, hogy 26 napig él, másodpercenként 7 szívdobbanással, vagy 108 napig másodpercenként 2 szívdobbanással. A szervezetnek egy fix összegű felhasználható enzimpotenciálja van. Ezek az események szigorúan követik Rubner törvényét*, s így már nem vonakodha­tunk tovább elfogadni a táplálékenzim-elméletet, amely megma­gyarázza a tartós betegségek kialakulásának okát, és segítségünkre van a megfelelő kezelésük kidolgozásában. A legtöbb ember elkölt

Max Rubner német kémikus, a „Das Problem der Lebens Dauer" (Az élethossz problémája) című munkájában azt írta, hogy egy organizmus élettartama fordított viszonyban áll az energiája felhasználásával

5 2

mindent, ami az enzim bankjának számláján van, s ritkán tölti fel. Bölcsebben tennénk, ha takarékoskodnánk az enzimekkel, és kívül­ről szereznénk pótlást, mert a különféle kísérletekből azt láthatjuk, hog}' az enzimek nagyon becses javaink.

Az életvéget ér, amikor az enzimek kifáradnak

A kémikusok hivatalos álláspontja szerint a hőnek az enzimekre gyakorolt káros hatása az enzim-fehérje denaturálásának köszönhe­tő, és figyelmen kívül hagyják, hogy a hőmérsékletváltozás milyen biológiai reakciókat szül. Nem tudják azt megmagyarázni, miért működik az enzim a kémcsőben erőteljesebben 27 °C-on, mint 4,5 °C-on (és miért merül ki hamarabb). Vagy hogy miért fürgék a hidegvérű állatok 27 °C-on, és miért lomhák 4,5 °C-on, és miért halnak meg 27 °C-on hamarabb. Mindkét esetben ugyanaz az en­zim mechanizmus működik, és új jelentést ad annak az állításnak, hogy az élet egy enzim-folyamat, amely akkor ér véget, amikor az enzimpotenciál apadása egy bizonyos mértéken túlmegy. Meg tud­ják ezt magyarázni a kémikusok a fehérje denaturálással?

Az enzimpotencíál ereje határozza meg

az élettartamot

Teljes mértékben tudatában vagyok annak, hog}' sok olvasó szá­mára nehezen emészthető és értékelhető a táplálékenzim-elmélet számos eleme, és nehéz eldöntenie, hogy logikusan következik-e belőle bármi is. Mivel már oly sok éve kardoskodom a tápláléken­zim-elmélet mellett, nincs más lehetőségem, mint hogy felvonul­tatom a sok különálló bizonyítékot, amelyek a végén összeállnak egy egésszé. Ezen a ponton az enzimpotenciál és az élethossz szo­ros kapcsolatának még egy vetületére fel szeretném hívni a figyel­met. Az enzimpotenciál ereje nemcsak azt határozza meg, hogy milyen hosszú lesz az életünk, hanem azt is, hogy a szervezet mi­lyen hatékonyan tudja a jó egészségi állapotot fenntartani és a be­tegségeket leküzdeni.

53

Az ember enzimjei időskorban

legyengülnek és kimerülnek

Mennyire erősek a test enzimjei életünk delén idős korunkhoz vi­szonyítva? Időskorban minden bizonnyal gyengék. A tudományos körök számára elfogadható megfogalmazásban, az enzimtevé­kenység időskorban gyengül. A chicagói Michael Reese kórházban dolgozó dr. Meyer és társai kimutatták, hogy a fiatal felnőttek nyálának enzimje 30-szor erősebb volt, mint a 69 évesnél időseb­beké. Németországban pedig dr. Eckardt 1200 vizeletmintán vizs­gálta a keményítőt emésztő amiláz jelenlétét. A fiatalok esetében a fajlagos érték 25 volt, míg az időseknél 14. Rengeteg informáci­ót gyűjtöttem össze tudományos szaklapokból, amelyek azt írják le, hogyan lehet növelni a vízibolha, a gyümölcslégy, patkányok és egyéb élőlények élethosszát az élelemadagjuk csökkentésével. Eme eredmény magyarázata egyszerű: ha kevesebbet esznek, ke­vesebb emésztőenzimre van szükségük, s ezáltal növekszik az en­zimpotenciáljuk, ami késlelteti a halált és felvértezi a testet a be­tegségekkel szemben.

Hasonlóképpen bőséges szakirodalom foglalkozik azzal, hogy egyes enzimek tevékenysége csökken időskorban. A prágai Károly egyetemen oktató dr. Bartos és dr. Groh kiválasztott tíz fiatal és tíz idős, de egészséges férfit. Mind a húsz kísérleti alany gyógyszereket kapott, hogy stimulálják a hasnyálmirigy nedv termelését. Ezután a nedvet kiszippantották és megvizsgálták, s azt találták, hogy az idősek amiláz enzimje sokkal gyengébb volt. Dr. Bartos és dr. Groh mellett még sok más kutató jutott arra a következtetésre, hogy az idős korban tapasztalható enzim-gyengeség a hasnyálmirigysejtek kimerülésének tulajdonítható. A valódi ok azonban az, hogy az egész szervezet sok milliárd sejtjének enzimpotenciálja kimerül. Mint látni fogjuk, az élet vége felé az enzimek elapadnak a termé­szetellenesen túlfeszített emésztőnedv-termelés miatt. Csak na­gyon ritka esetben bizonyítható, hogy a meggyengült hasnyálmirigy kiválasztást a hasnyálmirigy betegsége okozza. Nyilvánvaló, hogy a hasnyálmirigy, amely az átlagos amerikai emberben 85-90 gramm

54

súlyú, nem képes kiválasztani azt a hatalmas mennyiségű enzimet, miközben az enzimkomplex óriási fehérjeszükségletéről is gondos­kodnia kell. A hasnyálmirigy a testtől lopja, koldulja és veszi köl­csön ezeket az anyagokat, hogy előállítsa az enzimkomplexet. Ez a pont olyannyira lényeges, hogy a könyvben később egy egész részt szentelek neki, és ott bemutatom, hogy az enzimpotenciál kifosz­tása milyen károkat okoz a hasnyálmirigynek és az egész testnek, arról nem is beszélve, hogy ugyanebből a forrásból kellene biztosí­tani a szükséges mennyiségű anyagcsere enzimet is.

További bizonyítékok is vannak, amelyek arra utalnak, hogy az anyagcsere enzimek szorosan összefüggnek az életnek nevezett je­lenséggel. Tulajdonképpen rá kell döbbennünk, hogy az enzimtevé­kenység és a mindennapos tevékenységeinket beindító szikra egy és ugyanaz. Például a gondolkodáshoz enzimtevékenység kell. Első­nek a Cornell egyetemen dolgozó James B. Sumner Nobel-díjas tudósnak sikerült az enzimkomplex fehérjéjét - az enzim biológiai te­vékenységének a tényezőjét - kikristályosítani. Sumner meghatáro­zása szerint az élet az enzimek szabályos működése. Én úgy képze­lem el az életet, hogy az az enzimreakciók összessége. Az élet akkor ér véget, amikor a test-gépezet anyagcsere enzimjeinek aktivitása olyan mértékben kimerül, hogy már nem képes a létfontosságú en­zimreakciókra. Ez az időskor valódi meghatározó jegye. Az időskor és a lecsökkent anyagcsere enzim aktivitás szinonimák. Ha elodáz­zuk az anyagcsere enzimek kimerülését, az amit ma időskornak ne­vezünk, az élet diadalmas csúcsa lehetne.

Nézzük csak a következő kutatási eredményeket. Burge és Burge, az illinoisi egyetem két kutatója, a légzési anyagcserét, azaz az oxi­dációt, a szövetekben található kataláz enzimnek tulajdonította. Az enzim mennyiségét a kolorádói burgonyabogár egészben prepa­rált testének kivonatában mérték meg. A fiatal felnőtt bogarakban 1750 egységnyit találtak, míg az öregebbekben csak 900 egységnyit.

Egy másik kutató, a pennsylvaniai egyetemen oktató Bodíne ha­sonló eredményre jutott a kifejlett szöcskék, burgonyabogarak és szentjánosbogarak vizsgálatával: az öregebb állatok kataláz tartal­ma alacsonyabb volt. A prágai Károly egyetemen kutató Sekla

5 5

kimutatta, hogy az öregebb gyümölcslegyek testének egészében ke­vesebb enzimtevékenység zajlik, mint a fiatalabb állatokban. Ő az emésztőrendszerben emésztést, a szövetekben pedig anyagcserét végző eszteráz enzimet vizsgálta. Falk, Noyes és Suguria a lipázt (a zsírt oldó enzim) mérte a patkányok egészben preparált testének kivonataiban. Az öregebb patkányokban eme szövet enzimtevé­kenysége alacsonyabb volt, mint az életük teljében lévő állatokban. Ebből a kutatásból azt szűrhetjük le, hogy ha 80 éves korunkban fiatal enzimjeink vannak, akkor nem vagyunk öregek, hanem leg­szebb éveinkben járunk. Ha ifjabb éveinkben erősítésként enzime­ket veszünk magunkhoz, akkor 80 éves korunkban olyan enzimje­ink lesznek, mint amilyenek a 40 évesekre jellemzőek.

Az Israel Institute of Technology-ban Erlanger és Gershon az or­sóférget választották az öregedés tanulmányozásához. Kimutatták, hogy ebben a parányi féregben három anyagcsere és emésztőenzim mondta fel a szolgálatot, amikor az állatok megöregedtek. Több száz anyagcsere enzim létezik, de tekintettel arra, hogy mennyi munkát igényel a vizsgálatuk, inkább hálásnak kellene lennünk, ha valaki akár csak egyikük mérésére is vállalkozik. Az izraeli kutatás­ban az acetil-kolin-eszterázt11 (az idegrendszerben), az a-amilázt111

(emésztőrendszerben), és az „malic" dehidrogenázlv (légzőszervi rendszerben) vizsgálták.

Az 1930-as és 40-es években a chicagói Michael Reese kórház­ban Meyer, Spier és Neuwelt 93, 12-96 év közötti ember emésztő-enzimjeit vizsgálta. Ugyan az emésztőenzimek tevékenységét do­nor enzimek gyorsítják és segítik amíg fiatalabbak vagyunk, de vé­gül, amiért enzimpotenciálunkat az évek során eltékozoljuk, ugyanarra a sorsra jutnak, mint a többi enzim. A Michael Reese

11 Az acetil-kolin nevű ingerületátvivő anyag lebontó enzimje http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2001/0104/alz/alz.html

"' Amiláz: (= a-Amiláz, Diasztáz) keményítőt bontó enzim iv „Malic" enzim: a lipogenezisben résztvevő enzim, almasavat NADPH képző­

déssel dekarboxilálja pirosszőlősavvá. http://www.muszeroldal.hu/assistanee/biokemiai_kislexikon.html

56

kórházban végzett kutatás azt mutatta ki, hogy a pepszin és a trip-szin nevű fontos emésztőenzimek negyed olyan erősek voltak az idő­sebbekből álló kísérleti csoportban, mint a fiatalabban. A nyál amiláza is markánsan gyengébb volt az idősebbekben, míg a hasnyál­mirigy nedv amiláza és lipáza csak enyhén gyengült az idősebbekben.

A táplálékenzimek, életet adnak

A fentebb felsorolt bizonyítékok egyértelműen arra utalnak, hogy minden élő teremtményben egy fix mennyiségű enzimpoten­ciál található. Mint ahogy bemutattam, ez a potenciál az életkörül­mények és az életritmus függvényében az idő múlásával csökken. Az enzimhiányos étrenden élő ember pazarló módon éli fel enzim­potenciálját azáltal, hogy a hasnyálmirigyét és más emésztőszerveit irdatlan mennyiségű enzim kiválasztására kényszeríti. Ennek ered­ményeképpen rövidebb ideig élünk (maximum 65 évig, pedig akár 100 évig is elélhetnénk), betegek vagyunk és kevésbé ellenállóak a mindenféle élettani és környezeti stresszel szemben. Ha érintetlen, enzimekben gazdag ételeket eszünk és a főtt ételt enzim kapszu­lákkal egészítjük ki, megakadályozhatjuk az abnormális és patologi­kus öregedési folyamatokat. Mivel az ilyen táplálkozás mellett javul az egészségi állapotunk, a tünetek is enyhülnek és a test immun­rendszere megerősödik és jobban reagál a veszélyekre.

És most vegyük szemügyre az enzimek titokzatos életét, a test­ben ellátott funkcióját és a táplálkozásban és az egészség megőrzé­sében játszott szerepét.

57

Az enzimek jelentősége az élelemben

és az egészség megőrzésében

Mondhatnánk, hogy elég a vizsgálódásból, annyit tudunk a vitami­nokról és ásványi anyagokról, hogy a táplálkozás tudományhoz már nincs mit hozzátenni. Pedig nem tekinthetünk el az élelem min­den egyes alkotóelemének számbavételétől, beleértve a táplálékban lévő sok száz enzimet, amelyet az alkotóelemek egy teljesen külön kategóriáját képezik. A táplálékenzimek évmilliók óta kihatnak minden élő szervezet emésztésére és anyagcseréjére. A mai ember sem hagyhatja őket figyelmen kívül. Ahhoz, hogy jobban megért­sük az enzimek szerepét, alapvető anatómiájukat és funkciójukat az emberi testben és az elfogyasztott élelemben, e fejezetben meg­tárgyaljuk a modern és a hagyományos élelmiszerekben található különféle enzimeket, valamint az enzimeknek az emésztésben és az egészség megőrzésében játszott szerepét. Miként látni fogjuk, az „ősi" kultúrák hagyományos, enzimekben gazdag erjesztett élelmei és a nyers tejtermékei (szemben a főtt, illetve pasztörizált termé­kekkel), és egyéb ételei tudományos alapokon állnak, és ez magya­rázza, hogy ezek a népek miért olyan életerősek és - viszonylag -miért kevéssé betegesek.

Az enzimek és az élet

A Harvard Egyetemen dolgozó dr. L. T. Troland volt az egyik első tudós, aki az enzimkomplex természetét az életerő fogalmával pró­bálta magyarázni. 1916-ban publikálta The Enzyme Theory of Life (Az élet az enzimek szempontjából) című tanulmányát, amelyben azt írja: „Az élet lényege a katalízis". „Az élet egy olyan dolog, mely az enzim köré épül, az enzimtevékenység következménye." 1921-ben Thomas Edison „az élet valódi egységeiről" beszélt, „amelyek a látható sejtben élő milliónyi piciny entitásból állnak". Dixon és Webb, a cambridge-i egyetem tudósai, az enzimekről szóló 1958-ban kiadott könyvükben kijelentették: „Az enzimek eredetének egész kérdése, csakúgy, mint az élet eredetéé, ami végül is lényegében

6o

ugyanaz, tele van buktatókkal. Az enzimek keletkezéséről bizton ál­líthatjuk, amit Hopkins mondott az élet keletkezéséről, vagyis hogy az a világegyetem történelmének legjelentősebb eseménye."

Amikor a Nobel-díjas Sumner professzornak sikerült bebizonyí­tania, hogy az enzimek kristályosíthatók, a sajtó azt úgy üdvözölte, mint az enzim-talány megoldását, mely által az enzimek tökélete­sen leírhatóvá válnak. Pedig nem. Most sem tudunk többet arról, mitől működnek az enzimek. Ha valaki kibújik az öltönyéből, job­ban látjuk, hogyan néz ki. Ha teljesen meztelenre vetkőzik, még többet látunk a külsejéből. De azt már nem, hogy mi folyik belül és, hogy igazából milyen is az illető. Hasonlóképpen, attól, hogy a mez­telen külsejét nézzük, nem látjuk, hogy mi történik egy enzimkristá­lyon belül. Alapvető fiziológiai szempontból a kristályosság felfede­zését valódi jelentőségéhez képest nagyon felfújták. Elfedi, hogy mi is az enzim valójában. Miként a Brandeis egyetemen kutató dr. W. P Jencks 1970-ben a biokémiai és kémiai társaságok közös közgyűlé­se előtt éleslátóan megjegyezte, „meghatározhatjuk egy enzim ana­tómiáját anélkül, hog}' megérthetnénk élettani szerepét".

A chicagói egyetemen működő dr. K. F. Schaffer 1967-ben a következőket írta: „Köztiszteletben álló biológusok és fizikusok régebben is, és mostanában is úgy érvelnek, hogy ma még lehetet­len az élő organizmus viselkedését vegyi felépítésük alapján meg­magyarázni." Simon Black, a National Institute of Health munka­társa, az 1970-ben írt Pre-Cell Evolution and the Origin of Enzymes (A sejt-előtti evolúció és az enzimek eredete) című tanul­mányában azt vetette fel, hogy azok a folyamatok, amelyeket ma az enzimek a másodperc századrésze alatt elvégeznek, valaha több száz évbe teltek. A moszkvai Bach Biokémiai Intézetben dolgozó A. I. Oparin The Origin of Life and the Origin of Enzymes (Az élet eredete és az enzimek eredete) című 1965-os munkájában azt írta, hogy „Az enzimek első megjelenése elválaszthatatlanul összekapcsolódik az élet megjelenésével. A folyamatot nem tud­juk pontosan úgy megismételni, ahogy az a természetben végbe­ment, mivel az több milliárd évig tartott."

61

A vitalitás f a k t o r

Az élet az enzimek révén lehetséges. Az emberi testben lejátszódó minden kémiai reakcióhoz szükség van rájuk. Az ásványi anyagok, vitaminok vagy hormonok nem működnek enzimek nélkül. Tes­tünket, az összes szervünket, szöveteinket, sejtjeinket az anyagcse­re enzimek működtetik. Ők azok a kétkezi munkások, akik felépítik testünket a fehérjékből, szénhidrátokból és zsírokból, csakúgy, ahogy az építőmunkások felépítik otthonainkat. Ha meg is van az összes nyersanyagunk, a munkások (enzimek) nélkül hozzá sem tu­dunk fogni az építkezéshez.

Az enzimek funkciiója a testben

1966-ban a Scottish Medical Journal szerkesztője a következőket ír­ta szerkesztőségi cikkében: „A testben naponta előállított fehérjé­nek valószínűleg közel fele áll enzimekből. Tulajdonképpen mind­annyian, minden élő szervezettel egyetemben, enzimreakciók rendszerezett integrált sorozata vagyunk." Ez azt jelenti, hogy min­den, amit teszünk, hogy lélegzünk, alszunk, eszünk, dolgozunk, sőt gondolkodunk, enzimektől függ. A hasnyálmirigy az emésztőenzi-meket előállító legnagyobb gyár. De épp annyira termel enzimet, amennyire az Amerikai Acélművek acélt. A vasat beszállítják, és a vállalat acélt csinál belőle. A hasnyálmirigy is elő-enzimeket kap a test sejtjeitől vagy a véráramból, melyeken aztán elvégzi a végső si­mításokat. Az élő testre nap mint nap nagy teher hárul, hogy annyi enzimet állítson elő, ami a hatékony működéséhez kell. Sajnos en­nek nem vagyunk a tudatában, különben jobban odafigyelnénk, hogyan használjuk fel enzimjeinket, és valószínűleg kevésbé paza­rolnánk őket. Az enzimeket a szervezet folyamatosan felhasználja, és az elhasználtakat a vizelettel, széklettel és izzadsággal kiüríti. Bármelyik kórházi laboratórium ki tudja mutatni az enzimeket ezekben az anyagokban. Enzimek kellenek az emésztéshez, a szív, a vese, a máj és a tüdő működéséhez, még a gondolkodáshoz is.

62

Enzimek nélkül nem lenne élet. Az enzimek alakítják a meg­evett ételt olyan kémiai alkotóvá, amely képes átmenni az emész­tőrendszert béleld sejtek sejthártyáján, bele a véráramba. Az ételt meg kell emészteni ahhoz, hogy át tudjanak jutni a sejthártyákon. Az enzimek segítenek abban is, hogy az étel új izommá, hússá, csonttá, idegekké és mirigyekké alakuljon. A májat abban segítik, hogy az a felesleges ételt elraktározza későbbi energia- és építési igények kielégítésére. Segítik a veséket, a tüdőket, a májat, a bőrt és a vastagbelet abban, hogy kiürítsék a szervezetből a káros anyagokat. Tulajdonképpen könnyebb volna azt megírni, hogy az enzimek mit nem csinálnak, mert az élet szinte minden aspektu­sában szerepet játszanak.

Az egyik enzim segít foszfort beépíteni a csontba. Egy másik vér­alvadást idéz elő. Megint egy másik enzim köti meg a vasat a vörös­vérsejtben, s más enzimek pedig az oxidációt végzik, azaz, amikor az oxigén más anyagokkal egyesül. A test valódi alkimistájaként az enzimek a fehérjéből zsírt csinálnak, vagy a cukorból vagy más szénhidrátból zsírt. Szénhidrátban gazdag főtt étellel a vágóállato­kat hizlalják. Ezzel szemben a téli álmot alvó állatokban, vagy a fo­gyás érdekében böjtölő emberben az enzimek a zsírt az energiafor­rásként szolgáló szénhidráttá alakítják. Noha az itt következő rész az emésztőrendszerben működő enzimekre koncentrál, nem sza­bad elfelejtenünk, hogy az enzimek folyamatosan több ezer anyag­csere feladatot is végeznek.

Az emésztőenzimek

Az emberi test által kiválasztott két leghatékonyabb emésztőenzim az amiláz és a proteáz. Ezek kétféle tápanyag: szénhidrát, illetve a fehérje emésztését végzik. A nyálban nagy koncentrációjú amiláz található, a gyomornedvben pedig proteáz. A hasnyálmirigy olyan emésztőnedvet választ ki, amelyben mindkét enzim nagy koncent­rációban van jelen, és még egy harmadig enzim, a lipáz is, amely a zsírokat emészti. A lipáz koncentrációja azonban kisebb, mint az amilázé és a proteázé. Ezen kívül a hasnyálmirigy kevesebbet

63

választ ki a maltáz nevű enzimből, amely a maltózt (malátacu­kor) dextrózzá (szőlőcukor) bontja le. Az emésztőrendszer ké­sőbbi szakaszán, a bélenzimek emésztik tovább a már részben megemésztett ételt.

Noha csak az amiláz és a proteáz található az emésztőnedvek­ben nagy koncentrációban, hiba lenne kijelenteni, hogy e két enzim végzi az emésztés oroszlánrészét, mert figyelmen kívül hagynánk a táplálékenzimeket és néhány más enzimet is, amely szerepet játszik az emésztésben.

A táplálékenzimek nem lustálkodnak. A növényekben és állatok­ban egyaránt éjjel-nappal dolgoznak, hogy felépítsék, majd lebont­sák sejtek millióit. Az emberek évszázadokon át kihasználták eze­ket az enzimeket, hogy előemésszék az ételt, mielőtt az ember megenné. Az erjesztett, illetve érlelt ételeket a saját belső enzimje­ik kezdik emészteni, illetve más anyagok indítják be az erjedést, például a kovászos kenyér, joghurt és néhány sajtféle esetében. E fejezetben később részletesen megtárgyaljuk az ételek előállításá­hoz hagyományosan felhasznált enzimeket. De most nézzünk né­hány hétköznapi ételt és azok enzimjeit.

Az összes nem főzött étel bővelkedik enzimekben, amelyek megfelelnek az adott étel fő tápanyag jellegének. A tejtermékek, olajak, magvak és diófélék zsírtartalma például viszonylag magas, s viszonylag magas a saját zsírjuk emésztését elősegítő lipáz kon­centrációjuk. A szénhidrátdús ételekben, mint például a gabonafé­lékben több az amiláz és kevesebb a lipáz és a proteáz. Ezzel szem­ben a sovány húsokban tetemes mennyiségű proteáz van, katepszin formájában, és egy kis amiláz. Az alacsony kalóriatartalmú gyümöl­csökben és zöldségekben kevesebb a fehérjét és a keményítőt emésztő enzim, ellenben sok a növényi rostok lebontásához szük­séges celluláz nevű enzim. A végtelenségig folytathatnánk a sort, de a lényeg az, hogy a természet a nyers élelmet a megfelelő fajtájú és arányú táplálékenzimekkel látta el ahhoz, hogy az adott táplálé­kot akár az ember testén belül, akár azon kívül lebontsák.

64

A 3.1 táblázat a különböző ételekben található enzimek kutatási eredményeit tartalmazza. Ezekben az ételekben más en­zimek is vannak, amelyeket ez a táblázat men részletez. Ezek tömörített vizsgálati eredmények, ezeket időszaki orvosi kiad­ványokban közöltek.

3.1 TÁBLÁZAT

A táplálékenzimek

Éíeí Kutató neve Év Enzim neve

alma M. Lieberman et al. 1966 peroxidáz

banán K. Kondo et al. 1928 amiláz, maltáz, szukráz

káposzta B. Rubin et al. 1935 ami láz

kukorica V. N. Padwardhan et al. 1929 amiláz

tojás H. Lineweaver et al. 1948 tributiranáz, lipáz, fosz-fatáz, peptidáz, perox­idáz, kataláz, oxidáz, amiláz

szóló A. T. Markh 1957 peroxidáz, polifenol-oxidáz, kataláz

vese bab f. Labarre 1946 amiláz, proteáz

mangó A. K. Matto et al. 1968 peroxidáz, kataláz, fosz-fatáz, dehidrogenáz

juhar nedv (a juharszirup alapanyaga)

E. Bois et al. 1938 amiláz

hús M. B. Berman 1967 katepszin

hús A. J. Lutalo-Bosa et al. 1969 katepszin

tej K. G. Weckel 1938 kataláz, galaktáz, laktáz, amiláz, oleináz, perox­idáz, dehidrogenáz, fosz-fatáz

65

3.1 TÁBLÁZAT

A táplálékenzimek - folytatás

Étel Kutató neve Év Enzim neve

gomba M. E. Dodonowa et al. 1930 maltáz, glikogenáz,

amiláz, protenáz, kataláz

burgonya R. Pressey 1968 invertáz

finomítatlan méz

C. C. Gillette 1931 kataláz

finomítatlan méz

R. E. Lothrop et al. 1931 amiláz

rizs D. V. Karmarker et al. 1931 amiláz

szójabab N. V. Novotelnov 1935 oxidáz, proteáz, ureáz

eper I. Reifer et al. 1968 dehidrogenáz

cukornád C. E. Hartt 1934 amiláz, kataláz,

ereptáz, invertáz,

maltáz, oxidáz, peroxidáz,

peptáz, szaharáz,

trioszináz

édesburgonya K. V. Giri 1934 amiláz

paradicsom H. Naito et al. 1938 oxidáz

búza D. V. Karmarker et al. 1930 amiláz

búza J. D. Mounfield 1938 proteáz

66

Első találkozásunk a táplálék enzimekkel

A csecsemők életük első néhány évében több tucat enzimet szívnak magukba az anyatejjel. Több népcsoport, például az eszkimók, rendszerint két-három éves korukig is szoptatják a gyerekeket. Ma­napság azonban, sok nő dönt úgy, hogy nem szoptat, hanem pasz-törizált tejet ad csecsemőjének, akik így egyáltalán nem jutnak tej­enzimekhez. Jól van ez így? A csecsemő enzim-gyára születése per­cétől fogva arra van kényszerítve, hogy teljes erővel termeljen. Ki tudná azt megmondani, jelentkezik-e ennek valamilyen káros hatá­sa az illető ötven éveskorára? Vagy hogyan hat az eljövendő generá­ciók egészségére? Tekintettel az emberi nem jelenlegi betegségeire, nagy bátorság volna nem odafigyelnünk a betegségek rejtett, ám nagyon is valós okaira. Csak akkor gyógyíthatjuk a rákot és a szívbe­tegségeket, ha szembenézünk a tényekkel.

A gyerekgyógyász I. A. Arsavszkij 1940-ben orvosi beszámolót írt Az anyatej lipáza és jelentősége a tápszeres táplálás hátrányainak fé­nyében címmel. Ebben kifejti, hogy az anyatejben jókora adag lipáz enzim van, de a pasztörizált tejen nevelt csecsemő gyakorlatilag egyáltalán nem jut lipázhoz. Arsavszkij úgy vélte, hogy az anyatej lipáza ellensúlyozza az ember-csecsemő hasnyálmirigy nedvének hiányosságait, és azt javasolta, hogy a tápszerekhez lipázt kell adni. A doktor tehát egyike azon tézis szószólóinak, hogy a táplálékenzi­mek hasznos elemei étrendünknek.

Másfelől a mai kólán élő anyák teje talán még rosszabb mint a pasztörizált tej. De a régebbi orvosi szakirodalomban - mielőtt még az üdítők annyira népszerűvé váltak volna - több írást is talál­hatunk arról, hogy a szoptatás jobb, mint a tápszer. A Rush Medical College-ben kutató Grulee, Stanford és Herron Szoptatás és mes­terséges táplálás című tanulmánya, amely a Journal of the American Mecial Association 1934 szeptemberi számában jelent meg, 20' 061 csecsemő vizsgálatáról számol be. A csecsemőket három csoportba sorolták: 48,5 százalék csak anyatejen nevelkedett, 43,0 százalék részben anyatejen és 8,5 százalék csak pasztörizált tehéntejen. A 3.2 táblázat a morbiditási (megbetegedési) arányokat mutatja be.

67

3.2 TÁBLÁZAT

A szoptatott és tápszeren nevelt csecsemők morbiditása

szoptatott Részben szoptatott tápszeres

Morbiditás (20 061 alany) 37,4% 53,8% 63,6%

Forrás: C. G. Grulee et al. „Breast and Artificial Feeding" (Szoptatás és mesterséges

táplálás), Journal of the American Medial Association, 103(10):735, 1934. szeptember.

A fenti táblázatból látható, hogy a csak anyatejet (maximális adag enzimet) kapó csecsemők sokkal kevesebbet voltak betegek, mint akik csak részben szoptak, illetve csak tápszert kaptak. Egyér­telmű, hogy a két utóbbi csoport kevesebb táplálékenzimhez ju­tott, vagy semennyihez sem. Ha bárki úgy vélné, hogy az adatok mögött rejlő különbségek másnak is betudhatóak, mint a táplálék­enzim bevitelnek, akkor fejtse ki bátran.

Itt most nem részletezem azt a tant, hogy a gyermek az anyatej­ből nyeri immunitását, mert a tájékozott olvasó ezt már úgyis tudja, vagy legalábbis gyanítja. De kevesen vannak tisztában azzal, hogy mind az emberi anyatej, mind a tehéntej bővelkedik enzimekben. A tehéntejben lévő enzimek azonban, a pasztörizálás során elpusz­tulnak. Szeretnék elegendő információt adni az olvasónak ahhoz, hogy meg tudja ítélni, az egyes tényezők mennyiben járulnak hozzá egy csecsemő betegségéhez vagy halálához. Shahani és szerzőtársai a Journal of Dairy Science-ben (56:531-43/1973/) megjelent Enzymes in Bovine Milk (A tehéntej enzimjei) című írásban azt állították, hogy a tehéntejben legalább 20 enzimet sikerült letisztítani vagy izolálni. A kutatók elismerik, a legtöbb enzimről nem tudják, hogy mit csinálnak, miután eltűnik a fogyasztó szervezetében. Ám naivi­tás volna azt feltételeznünk, hogy ha a csecsemő egyetlen táplálék­ból ennyi enzimet vesz magához, akkor az nem befolyásolja egyik­másik funkcióját (a csecsemők emésztőnedvei még gyengék). In­kább azt a tényt szeretném kihangsúlyozni, hogy a tejben rengeteg az enzim, és hogy azok zömmel megsemmisülnek a pasztörizálással;

68

ki-ki döntse el maga, hogy ezek az enzimek jótékony hatást gyako­rolnak-e az egészségre és megvédik-e az embert a betegségektől.

Sok betegséggel szemben még a szoptatott gyerekek sem válnak immunissá. De legalább tejenzimet kaptak. Azt ugyan nem tudjuk, hogy a pasztörizált tejből hiányzó enzimek mennyiben okozzák a csecsemők megbetegedését, adott esetben halálát, azt azonban igen, hogy számos orvos javasolja az amiláz-pótlást a tápszeres ete­tés mellé, mert míg az emberi anyatej amilázban gazdag, a tehén­tejben, még a pasztörizálatlan állapotúban is, kevés ez az enzim. Az egészen fiatal csecsemő nyálmirigyei nem választanak ki amílázt, pedig arra szükség van keményítő-tartalmú ételek fogyasztása ese­tén. Az orvosok ezen kívül a hasnyálmirigy lipázának pótlását szor­galmazzák, mert a csecsemő hasnyálmirigy-kiválasztása még nem indult meg teljesen, és a bolti tejben kevés a lipáz.

Az újszülött állatok hónapokig csak tejen élnek, mellyel igen vál­tozatos enzimeket vesznek magukhoz, és egészségesek. Ez minden laboratóriumi vizsgálatnál jobban kellene bizonyítsa azt, hogy az anyatej teljes értékű táplálék, legalábbis a csecsemő és a szopós ál­lat számára. A tejmirigyekből származó táplálék megfelelő voltát az a tény is alátámasztja, hogy a szoptatás mintegy 200 millió éve van gyakorlatban. A Wisconsin-i egyetemen kutató K. G. Weckel 1938-ban írt tanulmánya szerint a tehéntej a következő főbb enzimeket tartalmazza: kataláz, galaktáz, laktáz, amiláz, oleináz, peroxidáz, dehidrogenáz és foszfatáz. A foszfatáz egy olyan enzim, amelyet a közegészségügyi hatóságok annak megállapítására használnak, hogy a pasztörizálás hőmérséklete elég magas volt-e a baktériumok elpusztításához. Ha például a tejet fél órán át 63 °C-on pasztörizál-ják, az nem csak a baktériumokat öli meg, hanem szinte minden foszfatázt és más enzimeket is. Ha a tejben a picinél valamivel több foszfatázt találnak, akkor az fennakad a „foszfatáz teszten".

Az enzimek, a gabona félék és a csírázás

A gabonaféléket, úgymint a búzát, az árpát, a kukoricát és a rizst szám­talan formában fogyasztjuk, ám a bennük lévő táplálékenzimekről

69

keveset tudunk. A gabonafélék családján belül viszonylag sokat tu­dunk az árpa enzimjeiről, mert az a söripar egyik alapanyaga. Az ár­pát a maláta-készítés során csíráztatják, amikor is az enzimjei, első­sorban az amiláz, megszaporodnak.

Bármilyen mag kicsírázik, ha nedvességet kap és megfelelő hő­mérsékletű helyen tartjuk. A nyugvó állapotú magok keményítőt tar­talmaznak. Ez az a raktár, amelyből a mag energiát meríthet, amikor a körülmények ideálissá válnak ahhoz, hogy kicsírázzon, és növénnyé fejlődjön. A természetben a magok hónapokig vagy évekig és nyug­szanak vagy hibernálódnak, várva a megfelelő körülményeket. A nyug­vó magban jelen vannak az enzimek, de az enzimgátlók miatt nem aktívak. A csírázás semlegesíti a gátlókat, és felszabadítja az enzime­ket. Az enzimgátlók a mag gépezetének részét képezik, megvan a maguk feladata. De ezek a gátlók nem jó helyen vannak a testünk­ben, megakadályozhatják enzimjeink működését. A 7. fejezetben mutatom be, hogyan lehet megszabadulni az enzimgátlóktól.

A csírázáskor fokozódik az enzimtevékenység. Akár természetes, akár mesterséges csírázásról van szó, a megfelelő időpontban az amiláz a keményítőt cukorrá alakítja, amely akadálytalanul tud ke­ringeni a növekvő növényben, és annak energiaforrásaként műkö­dik. Ugyanez a folyamat zajlik le, amikor keményítőben gazdag ga­bonákat vagy krumplit eszünk. A nyálunkban lévő amiláz fajtát ptialinnak hívják, amely a keményítőt elkezdi cukorrá alakítani. A keményítő molekulák nem tudnának elkeveredni a vérünkkel, és csak keringenének körbe-körbe, de az energiát szállító cukor eljut a testünk minden porcikájába.

Az árpa malátában az enzimek a maltóz nevű cukrot állítják elő, ami a sör alapanyaga. Csíráztatással meg lehet ugyan sokszorozni a búza és a kukorica enzimjeit, de ezeknek a termékeknek nincs pi­aca. De keleten például az enzimek által módosított rizsből készül a szaké nevű alkohol. Keleten az enzimeket használják évszázadok óta az ételek elkészítéséhez. Az ízletes miso, a tofu, vagy a tempeh szójababból készül enzimes erjesztéssel. Az ázsiai népek élelmiszer szükségletének jelentős részét hagyományosan ezek az ételek elégí­tik ki, és egyre népszerűbbek lesznek Nyugaton is.

70

A modern gabonafélékben kevés az enzim

Az állati testben végbemenő emésztés szempontjából a gabonák fő enzimjei az amiláz, a proteáz és a lipáz. A haszonállatokban ezek az enzimek az emésztőrendszer felső részén megkezdik a keményítő, a fehérje és a zsír megemésztését, s olykor még a vakbélben is foly­tatják. A nagyüzemi gazdaságok megjelenése előtt a gabona rész­ben csírázott magokat tartalmazott, de a modern gabona alvó (nyugvó) magokból áll. Mivel a kombájnokkal learatott gabonában kevesebb az enzim, a bennük lévő tápanyagokat a marhák és baromfik nem tudják olyan könnyen megemészteni, ezért is terjed egyre inkább az a gyakorlat, hogy a takarmányhoz enzimeket adnak hozzá. A kombájn ugyan nag}' terhet vesz le a gazdálkodók válláról, de a fehér liszthez amilázt és proteázt kell hozzáadni, hogy a kenyér mérete és állaga egységes legyen. Mondanunk sem kell, hogy az embernek, aki megveszi a kenyeret, semmi haszna a hozzáadott en­zimből, mert azok a sülés közben elpusztultak. A régebbi időkben a gabonát learatták, majd kévébe kötötték. A kévéket a mezőn ke­resztbe rakták, és több hétig hagyták állni. Azután a kereszteket összeszedték, és kazalba halmozták, és még néhány hétig állni hagyták, mielőtt kicsépelték. A mezőn töltött hetek alatt a gabonát érte eső, harmat, amely átitatta a kévéket. A gabonaszemek beszív­ták a nedvességet, majd a nap ereje megfelelő körülményeket te­remtett bizonyos mértékű csírázáshoz és az enzimek megsokszoro­zódásához. A modern kombájnos betakarítással a szemeket azon­nal levágják a szárról, és elszállítják a magtárba. így a gabona nincs kitéve az időjárásnak, s az enzimfejlődés sem indul meg benne, s a gabonaszemek érett, ám nyugvó magvak maradnak.

Láthatjuk, hogy a maláta- és a söriparban kihasználják az enzi­meket, de csak a saját technológiai folyamatukban. A malmok és a pékek szintén a saját céljuk szolgálatába állítják az enzimeket. S a szarvasmarha és a baromfi tápba is azért kevernek enzimeket, hogy az állattartás jövedelmezőbb legyen. Ezek egyikéből sem jut el az enzim a fogyasztókhoz, mert azok a konyhában vagy a gyá­rak élelmiszer-kínzókamráiban megsemmisülnek. Ugyanez igaz

71

a húscsomagoló és feldolgozó iparra is. A húsban vannak enzimek, de - miként látni fogjuk - ezek mind megsemmisülnek, mielőtt eljutnának a fogyasztóhoz.

A puhító enzimek

A húsokat és a vadhúsokat azért szokás érlelni, hogy puhábbak és ízesebbek legyenek. Az érlelési folyamat abból áll, hogy a terméket megfelelően nedves és megfelelő hőmérsékletű helyen tartják. így a szövetekben lévő katepszin enzim lassan emészti a felakasztott húst, mely az emésztő rendszerben végbemenő autolízishez (ön-emésztéshez) hasonló folyamat. Ez jó példája a táplálékenzimek működésének. Azokban a húsevőkben, amelyek egyben nyelik el a zsákmányt, az áldozat katepszinje táplálékenzimmé alakul, és úgy működik a ragadozó gyomrában, ahogyan a hús érlelésekor. Manap­ság elterjedt szokás a húsokat puhítóval megszórni. Ezek a porok általában az éretlen papajából vagy gombából kinyert enzimeket tartalmaznak. A porított enzimek akkor működnek jobban, ha me­leg vízben elkeverjük őket és úgy locsoljuk meg vele a húst, hogy azt előbb villával megszurkáljuk. így az enzim mélyebbre hatol, s a hús puhább lesz. Célszerű egy kicsit állni hagyni sütés előtt, hogy az enzimek hassanak, de nem túl sokáig, mert túl puha lesz a hús. Szemben a táplálékot nyersen felfaló húsevőkkel szemben, a fogyasztó azonban ezúttal sem kap a katepszinből és az egyéb hús-enzimekből, mert azok a sütés során elpusztulnak. S a puhító enzimeknek sem látja hasznát, mert azok is tönkremennek a hő­ben. A húsipar egyik húspuhító módszere, hogy a levágás előtt nem sokkal, a még élő állatok keringési rendszerébe enzimeket injekcióznak. A vérkeringés szétviszi az enzimeket az egész test­be, s azok átitatják a hús belső részeit is, ami hatékonyabb, mint­ha csak a hús felszínét kezelnék.

7 2

Ez maga az előemésztés — a nyers méz

A nyers méz arról nevezetes, hogy tele van növényi amilázzal. Ez az amiláz nem a méhből kerül a mézbe, hanem az a virágporból szár­mazó valódi növényi enzim. Az eredetét akkor sikerült megállapíta­ni, amikor Vansell kimutatta, hogy a növényi amiláz tevékenységé­hez a 4 körüli az optimális pH érték, míg a méh amiláza esetében közel 7. Ha meg akarjuk nézni egy keményítőben gazdag élelmi­szer, mint például a kenyér, előemésztését, kenjük meg nyers méz­zel. Abban a pillanatban, hogy a méz érintkezik a kenyérrel, a méz enzimje megkezdi az előemésztést, és amikor megrágjuk, az emésztés folytatódik. Ha a mézes-kenyeret 15 percig szobahőmér­sékleten állni hagyjuk, kevesebb munkája lesz a nyál-amiláznak. v

A nyers mézben lévő amiláz sebesen malátacukorrá alakítja a ke­ményítőt, de a hétköznapi melegített, folyékony méznek nincs ilyen hatása. A kereskedelemben kapható mézet több mint 24 órán át melegítik, hogy ne legyen kemény és homályos. A melegítés azonban elpusztítja az amilázt, amiből pedig a nyers mézben több van, mint bármilyen más ételben. A Németországban 1930-ban ki­adott mézrendelet úgy szólt, hogy mézet nem lehet étkezési célra eladni, ha nem tartalmaz amilázt. Az ilyen mézet csak a sütőipar­ban kell felhasználni. Hollandiában 1925-ben hoztak egy törvényt, amely kimondja, hogy a mézben jelen kell lennie az amiláznak, il­letve a címkén fel kell tüntetni, hogy az üvegben melegített méz van. Az Egyesült Államokban azonban semmilyen rendelet nem tiltja, hogy a mézet megfosszák enzimtartalmától. 1931-ben a Wa­shington D. C.-ben működő Bureau of Chemistry and Soils (Vegyianyag és Talajminőség Hivatal) két munkatársa, R. E. Lothrop és H. S. Paine 26 különféle amerikai mézfajta amiláz

VA kiadó megjegyzése: Friss kutatások kimutatták, hogy egyévesnél fiatalabb gyerekek nem ehetnek sem nyers, sem pasztörizált mézet, mert a mézben talál­ható spórák botulinus-mérgezést okozhatnak, ami ugyan nem gyakori, de akár végzetes betegség is lehet.

73

tartalmát vizsgálta. Eredményeik alátámasztják azt a kutatási ered­ményt, hogy a mézben lévő amiláz valódi növényi táplálékenzim.

A méhek azért készítenek mézet, hogy legyen a hideg hónapok­ban élelmük, amikor nincsenek virágok, s nincs miből nektárt szívni­uk. A méhész nyereséget akar, tehát több mézet vesz el a méhektől, mint amennyi helyes volna. Ennek eredménye az, hogy már jóval a növényzet tavaszi feléledése előtt a méhek felélik téli élelmiszer tartalékaikat. Ekkor a méhész vízben oldott cukrot tesz ki tálcán a méheknek. A méhek finomított cukorral való etetése meglehetősen elterjedt gyakorlat az északi országokban, holott az így készült méz egyáltalán nem szolgálja a fogyasztók érdekeit. A kutatóknak eszébe sem jutna, hogy a laboratóriumi állatoknak csak cukrot adjanak! De a hasznot így lehet növelni. A második világháború során hiánycikk volt a cukor, jegyre adták. De a méztermelők elsőbbséget élveztek és több ezer tonna cukrot kaptak, hogy etethessék a méheiket.

A nyers tejtermékek

Tekintettel a mai élet nem ökologikus körülményeire, valamennyi­re jogosnak tűnik a tej pasztörizálása, hiszen a nyers tejbe különfé­le fertőző anyagok kerülhetnek, amíg eljut a vásárlóhoz. A nyers tej­jel könnyű ragályos betegségeket beszereznünk. Viszont nincs szükség pasztörizálásra egy családi gazdaságban, ahol csak saját maguknak termelik a tejet. Kisfiúként az iskolai szüneteket egy far­mon töltöttem, ahol az állatok azt ették, amit a legelőn, meg az er­dőben találtak. Ezek nem nagy tejhozamú, hatalmas tőgyű állatok voltak. A tehenek soha nem voltak betegek, állatorvosra úgyszólván egyáltalán nem volt szükség. Vegyük ezzel szemben a díjnyertes, óriási tőgyű teheneket, amelyek rendszerint gennyes tejmirigy­gyulladásban szenvednek, s szinte folyamatosan penicillint kapnak, hogy fejni lehessen őket. Ezek a jószágok mindenféle koncentrátu-mokat és készítményeket kapnak, amelyek nem férnek össze az en­zimekben gazdag táplálkozás követelményeivel. Mit szeretnénk in­kább: kevesebb jó tejet, vagy sok tejet, amely szív- és érrendszeri betegségeket okoz?

74

Orosz kutatók 12 éven át 180, 90 és 100 év közötti férfit és nőt fi­gyeltek meg, akik Dagesztánban, vagy annak környékén éltek. A város­ban élő férfiak és nők súlyosabbak voltak, és többen szenvedtek érbe­tegségekben, mint a környező hegyekben élő embereknek. Az összes megfigyelt ember evett valamennyi húst, de a városlakók több szén­hidrátot fogyasztottak, mint a hegylakók, akik főként tejtermékeken és zöldségeken éltek. A mai táplálkozástudomány azt tartja a vajról, hogy magas koleszterin-tartalma miatt nem egészséges, de ezek az oroszok a 90 évet is megérték, pedig bőven fogyasztottak vajat. (Voproszi Pitanyija 32:46-50, 1973.) Egy másik tanulmányban Metchnikoff olyan bolgár közösségeket tanulmányozott, akik főként nyers tejtermé­keket ettek, és 100 évnél is tovább éltek. Homokba dugjuk a fejünket e bizonyítékok elől? Ügy tűnik, ezek az egyszerű emberek nem ugyan­olyan tejet és vajat esznek, mint mi. A pasztörizálás során a tejenzimek több mint 90 százaléka elpusztul. A vegyészek 35 enzimet különítettek el a nyers tejben, ezek egyike a legfőbb enzim: a lipáz. Még most sem akarjuk tudomásul venni, hogy a táplálékenzimek értékesek?

Az emberek évezredeken át ettek pasztörizálatlan tejet és vajat, s a legnagyobb egészségnek örvendtek. Az orvosok Hippokratész óta alkalmazzák a nyers tej- és vajkúrát. Régebben egész népek él­tek főként tejtermékeken. De amikor a pasztörizálást bevezették a tejtermékek egy-kettőre elveszítették gyógyerejüket, mintha csak elátkozták volna őket. Például, mielőtt a tej és a vaj a pasztörizálás­sal elveszítette volna lipáz tartalmát, az a több millió ember, aki tejtermékeken élt, nem szenvedett érszűkületben (a lerakódott ko­leszterin eltömi az artériákat), mert a lipáz elbánik a koleszterinnel.

De már nem tudjuk féken tartani ezt a gyilkost. A lipáz értékes eleme volt az olívaolajnak és más olajoknak is, amikor azok még sűrűek és homályosak voltak, de már nincsen bennük, mert a gyá­rak szép tiszta olajat gyártanak. A modern társadalmakban akkor emelkedett meg hirtelen a halálos rákos betegek száma, amikor el­kezdték a kereskedelemben kapható olajakat finomítani. Láthat­juk, hogy a lipáznak értékes tulajdonságai vannak, ezért kézenfekvő volna olyan vizsgálatokat végezni, amelyek kiderítenék, hogyan ké­pes semlegesíteni a patogén hatásokat.

75

Az eszkimók és a nyers étrend

Feltétlenül foglalkoznunk kell az elszigetelten élő eszkimó ősla­kosokkal. Amióta a repülő behatolt a messzi északra, ezt a szívós és egészséges népet is elérte néhány civilizációs ártalom. De az eszkimók eredeti szokásainak és hagyományainak tanulmányo­zásával megtudhatjuk, miért olyan egészségesek: a külső enzi­meket hívják segítségül az emésztéshez, s így takarékoskodni tudnak a saját testük enzimjeivel.

Ezzel nem azt akarom javasolni, hogy utánozzuk az eszkimó ős­lakosokat és éljünk nyers húson. A távoli északon növények szinte nem léteznek. Az eszkimóknak mindig is azzal kellett megeléged­niük, ami ott volt, vagyis az állatok húsával. Az enzimek által átala­kított hús nem csak laktató táplálék, hanem a kiváló egészségi álla­pot megőrzésének eszköze és védelem a betegségekkel szemben. Arra nincs bizonyíték, hogy az ember el tudna élni kizárólag friss, nem érlelt nyers húson. A húsevő állatok is úgy esznek, hogy a hús egy részében már az elfogyasztása előtt végbemegy az autolízis. Mi­re megeszik a húst, addigra azt már jobbára megemésztette a fehér­jét lebontó katepszin enzim. Az eszkimók is mindig felhasználják a húsban és a halban lévő katepszint, mind az előemésztéshez, mind az emésztéshez. A következőkben összefoglalom néhány kutató megfigyeléseit az eszkimókról. Ezekből egyébként az is kiderül, hogy maga az „eszkimó" mennyire találó név: az egyik indián nyel­ven azt jelenti „aki nyersen eszi".

A KUTATÓK MEGFIGYELÉSEI AZ ESZKIMÓK ÉTRENDJÉRŐL

D. B. MacMillan sarkkutató hat évig élt Grönlandon az eszkimó ősla­kosok között. A National Geographic-ben a következőket írta: „Egyik kezükben egy darab nyers fagyott máj, a másikban egy darab fókazsír, így ülnek le falatozni, ez az 'eszkimó vajaskenyér'. Rozmár vadászat után a vacsora a nyers kagyló egyenesen a rozmár gyomrából."

K. Birket-Smith Az eszkimók című könyvében megjegyzi, hogy az eszkimók a húst elraktározzák, ezalatt végbemegy az

76

autolízis, s ennek során „a rozmárhús olyan ízű lesz, mint az öreg, csípős, zsíros sajt"-

W. O. Douglas így írt a National Geographic 1964 májusi számá­ban: „A Banks-szigetí eszkimók úgy tartják, hogy a fagyott hal és fa­gyott rénszarvas hús több 'erőt' ad, mint a főtt étel."

Robert A. Bartlett The Last Voyage of the Karluk (A karlukok utolsó útja) című könyvében, amely 1916-ban jelent meg a Small Maynard & Co. kiadónál, a szerző azt írja, hogy a szibériai eszki­mókkal elköltött fagyott rénszarvas hús ízletes volt.

C. M. Garber a Hygeia kiadónál 1938-ban megjelent Eating With the Eskimos (Együtt ettem az eszkimókkal) című könyvében azt írja „Az alaszkai eszkimók rengeteg sovány húst és zsírt esznek. Az ételt csak nagyon ritkán főzik meg, rendszerint nyersen falják fel." Garber szerint az eszkimók titmuck-on élnek, ami olyan álla­gúvá bomlott fagyott nyers hal, hogy kanállal kell enni.

A yukoni J. L. Coudert püspök 20 éven át látogatta kutyaszánnal a hozzá tartozó indián táborokat, s ez idő alatt szinte kizárólag nyers, fagyott jávorszarvas húson és halon élt. A sajtóban egyszer úgy nyilatkozott, hogy „évről évre jobban érzem magam".

Dr. W. A. Thomas, aki orvosként egy grönlandi sarki felfedező úton vett részt, így ír: „A grönlandi eszkimók étrendjét bálna, roz­már, fóka, rénszarvas, pézsmatulok, sarki nyúl, jegesmedve, róka, havasi fajd és egyéb madarak húsa, valamint halak alkotják. Ezek mindegyikét előszeretettel fogyasztják nyersen."

Dr. I. M. Rabinowitch a kanadai sarkvidéki eszkimók életének, szokásainak és egészségi állapotának tanulmányozására szervezett egyik korai expedícióknak volt tagja. Arról számolt be, hogy a húst nyersen ették, és hogy a jegesmedve kivételével szinte az összes állat máját elfogyasztották. A húst elvermelték és autolizált álla­potban ették, a rozmár és a rénszarvas esetében pedig azok gyo­mortartalmát is felhasználták.

Az antropológus V Stefansson mintegy hét évig élt észak-kana­dai eszkimók között, s az eszkimók életének egyik legelismertebb kutatója volt. Több folyóiratban is közölte beszámolóit, amelyek­ben kiemelte, hogy az eszkimók kitűnő egészségi állapotnak

77

örvendenek és nem betegeskednek. Noha a távoli északra merész­kedő kutatók általában sózott disznóhúst és kétszersültet vittek magukkal, Stefansson az eszkimók étrendjét követte. Némi időbe telt, amíg megszokta a nyers vagy félig főtt húsokat, hogy leküzdje a só utáni vágyát, és még többe, hogy megtanulja élvezni a szagos, már romlásnak indult nyers fagyott hal ízét, és megtapasztalja az étkezések utáni testi jólétet. Stefansson megfigyelte, hogy a rom­lásnak indult halat egy lyukból veszik elő (az állandó fagy vidékén ez az eszkimók mélyhűtője), és beviszik az otthonukba, hog}' felol­vadjon. Leírása szerint a hal állagra és kinézetre olyan, mint a fagy­lalt. A rénszarvas gyomrában talált részben megemésztett növénye­ket pedig meglocsolják olajjal és salátaként fogyasztják. Miután visszatért a sarkvidékről, Stefansson orvosi vizsgálatnak vetette ma­gát alá a Bellevue kórházban (Lieb, 1929), és semmilyen hiánybe­tegséget nem fedeztek fel nála.

Dr. J. A. Urquhart megjegyzései rávilágítanak, hogy miért szük­ségtelen félteni az „romlásnak indult" húst és halat evő eszkimókat a ptomain (hulla) mérgezéstől. Dr. Urquhart a következőket írta: „Megölik a rénszarvast, és néhány napig nem vágják fel és nem be­lezik ki, csak hagyják heverni. A romlott nyers étellel kapcsolatban érdekes megfigyelni a kutyákat. Ha a szánhúzó kutya-csapat két hé­tig minden nap keményen dolgozik, és olyan halat kap enni, ame­lyet a kifogás után azonnal megfagyasztanak és így nincs alkalma megromlania, a kutyák lefogynak és állapotuk határozottan rosszabb lesz. Ellenben ha a kutyák érlelt vagy rohasztott halat kapnak, éppen olyan erősek maradnak a két hét elteltével, mint amilyenek voltak, sőt, van amelyik egy kicsit hízik is. Erre a ma­gyarázat az, hogy a rohadás az inkább autolízis, azaz előemész-tés, és nem bakteriális bomlás."

Nézzük, mit mond még dr. Rabinowitch a „romlott" húsról és halról: „Ahogy az embereknek sem, a kutyáknak sem történt sem­mi baja a rohadt hústól. 46 eszkimó vérének vizsgálata azt mutatta ki, hogy a nem-fehérje nitrogén alkotóelemek átlagos koncentrá­ciója magasabb volt, mint a másutt élő embereké, nyilvánvalóan a rengeteg hús fogyasztásának köszönhetően. A húst rohasztott

78

állapotban eszik, s ez pedig a magas aminosav értéket (prote-olízist) magyarázza."

Ne feledjük, hogy a húsokban és a halban bőségesen megtalálha­tó a katepszin fehérjebontó enzim, amely megfelelő körülmények esetén azonnal elkezdi lebontani a holttestet. Ugyanezekben az élelmiszerekben megtalálható a lipáz is, amely a zsíroknak ront ne­ki. Eme enzimek emésztő tevékenysége sokkal fontosabb, mint amit dr. Rabinowitch tulajdonít nekik, nevezetesen, hogy hatásuk­ra magas lesz a vérben a nem-fehérje nitrogén és az aminosav kon­centrációja. Hatásuk ennél mélyebb. Az emésztőenzimek adaptív kiválasztásának törvénye értelmében az ilyen, részben megemész­tett, „romlott" ételeket evő emberek szervezetének kevesebb enzi­met kell kiválasztania. És épp az így megspórolt energia adja az esz­kimók és a más hasonló étrenden élő népek életerejét.

A húsevő eszkimók jó egészségi állapotának titka nem az, hogy húst esznek, hanem hogy nem az egész ételt kell saját enzimjeik­nek megemészteni. Mi ugyanezt megtehetjük a növények fehérjéi­vel, szénhidrátjaival és zsírjaival.

AZ előemésztett ételek más kultúrákban

Ahogy láttuk, több szaktekintély is beszámolt arról, hogy az északon szétszórtan élő, és egymással kapcsolatban nem lévő eszkimó-cso­portok autolizált (előemésztett) húst és halat fogyasztanak. E cso­portok hajlandóak eltekinteni az efféle táplálék kellemetlen szagá­tól, mert már megtanulták, hogy a részben megemésztett ételtől javul az állóképességük. A világon más népcsoportok is vannak, amelyek az olyan étkekben, mint az érlelt sajt és a kampón érlelt hús, kihasználják a félig előreemésztett fehérjék jótékony hatását. Más szavakkal az autolízisen átment étel, amely már lebomlott peptonokra és proteózokra, kevesebbet vesz el tulajdon enzimjeink­ből. Ettől érezzük magunkat fittnek és kirobbanóan energikusnak.

A közöttünk lévő ínyencek talán megbocsátják a sajtok és érlelt húsok erős szagát, cserébe azokért a zamatokért, no meg a plusz energiáért, amelyeket a proteáz enzim varázsol nekünk. A fagyos

79

sarkkörtől a gőzölgő dzsungelekig mindenhol él az emberben az ösztön, hogy a saját enzimjeivel takarékosan bánjon. Egyszer meg­kérdezték az afrikai egyenlítő forró vidékén a többnapos „érett" ele­fánt-tetemből lakmározó pigmeusokat, hogy miért esznek rohadó ételt. Egyikük azt válaszolta, hog)' a húst eszik, nem a bűzét.

Nagyon nem ajánlanám a nyers hús evést, mert növeli a parazi­ta-fertőzések veszélyét. Ám vannak olyan hagyományos, az en­zim-folyamattal már előemésztett ételek, amelyek más kultúrák­ban hétköznapiak. Nézzük ezeket röviden. A National Geographic egyik 1970-es számában William S. Ellis a kibbeh naye-ről írt, mely egy libanoni nemzeti eledel. Ez tulajdonképpen nyers bá­rányhús és összetört búza. E két alkotóelemet körülbelül egy órán át törik egy nagy kőmozsárban, aztán összegyúrják, fűszerezik és nyersen eszik. Ezt hívják kibbeh naye-nak. A bárányhúsban lévő katepszin és lipáz, valamint a búzában lévő proteáz, amiláz és lipáz a porítás során felszabadul, és közösen végzik az előemész-tést és semlegesítik az e.nzimgátlókat. Az előemésztés egészen ad­dig tart amíg az ételt elfogyasztják, sőt még utána is, egészen addig, amíg a gyomor savassága nagyon erős nem lesz. Aki ezt a li­banoni étket eszi, saját enzimjeivel spórol.

Szintén a National Geographic egyik 1970-es számában Ernie Bradford a drága skerpikjot nevű ételről ír: szélben szárított nyers birkahús. Valaha ez az Észak-atlanti Feröer-szigeteken az emberek egyik fő tápláléka volt. A hús egy évig vagy még tovább is lécfalú szárítópajtában száradt, s ezalatt az enzimeknek bőven volt ideje, hogy a fehérjéket ugyanazzá az anyaggá alakítsák, amilyenné a gyo­mor és a belek alakítanák a megevett fehérjét. A szárítás eredménye egy főtlen, átütő szagú, és az érett sajt ízére emlékeztető birkahús­ínyencség. Bradford hozzászokott ehhez az ételhez, megszerette és megértette, a szigetlakók miért állítják, hogy „több benne az ener­gia, mint bármelyik másik étkükben". Ezek az emberek megérez­ték, hogy így több marad nekik valami nagyon értékesből.

Az ázsiai népek évezredek óta készítenek szójababból s egyéb magokból ételt a gombák, elsősorban a penészgomba enzimjeinek felhasználásával. A gomba enzimjei elősegítik a fehérje, a szénhidrát

8o

és a zsír előemésztését még mielőtt az ételt elfogyasztanánk. így a test enzimpotenciálja nem fogy, s az ember tovább él. Ilyen gom­ba enzimekkel készített kínai ételek a Tofu kan, a tofu pí és a yuba. A Kabitofu pedig ugyanezen enzimek segítségével szójababból készült túró. A Fülöp-szigeteki toyu szintén szójából enzimmel elő­állított étel. A tofu egy szójabab alapú, gombaenzimek felhasználá­sával készült zöldségsajt. A natto is ehhez hasonló étel. A miso szójababból, rizsből vagy árpából, enzimek segítségével készül, s Ja­pánban reggelire eszik, mint a kását. Jáván évszázadok óta készítik az enzimekkel erjesztett szójasajtot, a tempeh-t.

Lewis Cotlow Amazon Head Hunters (Amazonas-menti fejva­dászok) című könyvében azt írja, hogy az Amazonas medencéjében élő indiánok mutatták meg nekünk, hogyan tud az emberi szerve­zet nagy mennyiségű keményítőt feldolgozni az endogén enzimjei­nek megtartása mellett: a keményítőben gazdag főtt jukka gumó az ott élő emberek egyik legfontosabb étel- és italalapanyaga. A Jivaro indiánok nijimanche-nak nevezik a jukkából készült italukat. Cotlow szerint ennek malátára emlékeztető íze van, igen tápláló, legalább annyira étel, mint ital - az indiánok alapvető élelmiszere. Néhány asszonynak a nijimanche készítése az állandó és végnélküli feladata: megrágják a jukkát, majd beleköpik egy nagy korsóba és hagyják, hogy a nyál amiláza megeméssze. A felnőttek általában napi 4-5 litert is megisznak belőle.

Az Amazonas folyó mellett élő másik törzs, a Yagua a maga niji-manche-hoz hasonló italát masato-nak hívja. A különbség mind­össze annyi, hogy a jukka-keverékhez egy kis cukornád szirupot is tesznek. A Dél-amerikai Colorado indiánok malakachisának neve­zik a rágott gumóból készült italt, amihez ők is hozzáadnak cukor­nád szirupot, s az egésznek az alma-borra emlékeztető íze van. A felhasznált keményítő egyáltalán nem finomított, és az egyenlítői hőségben hamar cukorrá bomlik le az emberi testen kívül, s így a fogyasztó enzimjeinek már csak a végső simításokat kell elvégeznie.

Nézzük a nijimanche amerikai megfelelőjét. A technológiailag fejlett társadalmakban, mint amilyen a miénk is, a finomítatlan ke­ményítőben gazdag ételeket, a rágást helyettesítendő, gépileg is

81

meg lehetne darálni. Több enzim is rendelkezésünkre állna, ame­lyek el tudnák végezni az indián asszonyok nyálának munkáját. S hogy a termék ne váljon alkohollá, le kellene hűteni, s tejként el­juttatni a fogyasztóhoz. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy az ilyen finomítatlan keményítő sokkal egészségesebb volna, mint a kenyér, keksz, krumpli és gabonafélék. A munkát az endogén enzimek he­lyett elvégeznék más enzimek a gyárban. Gondoljunk csak bele, mennyivel egészségesebb volna egy enzimes étel-ital keveréket fo­gyasztani, mint kólát!

Az enzimek megemésztik azt az ételt,

melyben megtalálhatók

Most nézzük meg, hogy az élelemben lévő enzimek milyen mér­tékben képesek megemészteni az adott étel alapanyagait. A banán kitűnő példa lesz. A zöld banánban körülbelül 20 százaléknyi ke­ményítő van. Ha a banánt néhány napig meleg helyen tartjuk, amíg a héja már pöttyösödni kezd, ez idő alatt az amiláz a banán 20 százalékát cukorrá változtatja. E cukornak mintegy az egyne­gyede szőlőcukor (glukóz), amit már nem szükséges tovább emészteni. A banánban lévő amiláz le tudja bontani a banán ke­ményítőjét, de már nemigen boldogul más keményítőkkel, például a burgonyakeményítővel. Az érett banánban első osztályú nyers kalóriák vannak, ami más, mint a rosszhírű főzött kalóriák. Az érett banán nem hizlal. Egy kövér ember, ha mást nem eszik, ba­nánból annyit ehet, amennyi csak belefér. Ha a banán enzimjei el­végezték a munkájukat, a saját enzimjeinknek annyival kevesebb dolga marad. Ezt nevezzük elő-emésztésnek. Ha több kalóriát ven­nénk magunkhoz nyers ételekből és kevesebbet a főttekből, az étel elő-emésztésével mi nyernénk.

A banán enzimjei rövid idő alatt hatékonyan cukorrá alakítják a keményítőt. Hasonlóképpen, az árpát a maiátázás során iparilag csíráztatják, s így az enzimjei megerősödnek, és az árpa-keményítőt maltózzá (egyfajta cukor) alakítják. Időről időre olvashatunk ar­ról, hogy az ételekből származó külső enzimek vagy enzimpótlók

82

véglegesen inaktiválódnak vagy megemésztődnek a gyomorban. E megjegyzések valóságtartalmát bárki megítélheti az 1. fejezetben bemutatott bizonyítékok alapján.

A 6. fejezetben részletesen tárgyaljuk majd az étrendet kiegészí­tő enzimpótlókat. Most vizsgáljuk meg a külső táplálékenzimeket és a belső emésztőenzimeket két jelentős felfedezés fényében.

83

A táplálékenzimes gyomor

és az emésztő enzimek adaptív

k i v á l a s z t á s á n a k törvénye

A táplálékenzim-elmélet szempontjából kulcsfontosságú két felfe­dezés: az egyik, hogy az embernek is van táplálékenzimes gyomra, amely az élelmet előemészti mielőtt az a gyomor és a vékonybél emésztőnedveinek köszönhetően alaposabban megemésztődne; a másik pedig az emésztőenzimek adaptív kiválasztásának törvé­nye, amely azt mondja ki, hogy a szervezet az emésztőenzimeket a megevett ételtől függően választja ki. Ha a gyomor valódi szere­pét játszaná, és nem főzött ételeket ennénk, a bevitt táplálék nagy része már azelőtt részlegesen megemésztődne, mielőtt találkozna a gyomor erősebb emésztőnedveivel. Sőt, ha nyers ételt eszünk, ke­vesebb saját emésztőenzimre lesz szükségünk az emésztéshez. Az­az a testünk alkalmazkodik ahhoz, hogy a főtlen ételben bőségesen van enzim, tehát kevesebb saját enzimet fogunk kiválasztani, s ez­által saját belső enzimkészletünket az anyagcsere egyensúlyban tar­tásának szolgálatába állíthatjuk.

A táplálékenzimes gyomor

Nincs olyan lény a földön, amelyben a táplálékenzimek ne emész­tenék előre a táplálékot. Ez alól csak az ember kivétel a maga en­zimhiányos étrendjével. Sok élőlénynek külön táplálékenzimes gyomra van. A főemlősök és az ember gyomra két különböző fel­adatot ellátó részből áll, amelyek közül az első a táplálékenzimes gyomor. Ahogy már láttuk, a nagytestű húsevők és a kígyók gyomrát a bekebelezett zsákmány hatalmasra tágítja, s egyben el is zárja az utat a gyomor emésztőnedvei, többek között a pepszin elől. Ezek csak akkor tudnak bekerülni a gyomorba, ha már a zsákmányt a sa­ját emésztőnedvei és a szövetek fehérjebontó katepszinje többé-ke­vésbé feloldották. Ugy tűnik, az evolúció gondoskodott egyrészt olyan alkalmazkodó készségekről és mechanizmusokról, amelyek

86

a külső enzimeket használják ki az emésztéshez, másrészt az emésztőenzimek adaptív kiválasztásáról, amely azt a célt szolgálja, hogy ne válasszunk ki fölöslegesen enzimeket. A ragadozó meg-örökli a zsákmánya fehérjéjét, zsírját, vitaminjait és ásványi anya­gait: mindene az övé lesz, még az enzimjei is.

A friss kutatások alátámasztják azt a felfedezést, hogy az ember­nek is van táplálékenzimes gyomra. A saját kutatásaim és fiziológiai tanulmányaim mellett sok száz tudományos cikkből is az derül ki, hogy a fehérjék pepszin által történő emésztése a gyomor alsó felé­ben zajlik. A felsó részben pedig a táplálékban lévő, vagy a táplálék­kal együtt bevitt enzimek segítik az emésztést. Ezt nevezem táplá­lékenzimes gyomornak. A nyers erjesztett vagy csíráztatott ételek kivételével itt történik az előemésztés első lépése, azaz, hogy az exogén enzimek elkezdik megemészteni a fehérjét, zsírt és kemé­nyítőt. (Talán még emlékszünk rá, a tudomány a testünk által kivá­lasztott enzimeket endogénnek, az ételben vagy emésztést segítő készítményekben lévőket pedig exogénnek nevezi.)

Az előemésztés második lépését a gyomor alsó része végzi, de csak a fehérjéét. A vékonybél felsó részében a hasnyálmirigy emésztőnedve folyatja az összes tápanyag emésztését. De még ezt sem nevezhetjük teljes emésztésnek, csak az előemésztés előreha­ladott szakaszának. Az étel végleges emésztését a vékonybelet bo­rító sejtek végzik. A táplálékenzimes gyomorban történő emésztés semmivel sem kevésbé fontos, mint a táplálék-csatorna későbbi ré­szein való emésztés.

Az emberi gyomor a patkányéhoz (Id. a 4.1 ábrát) hasonlóan anatómiailag viszonylag egyszerű, a különféle funkciók szerint sza­kaszokra bontható. Az ábrán egy olyan patkány gyomra látható, amelyik három külön szakaszban kapott enni. A különböző idő­pontokban elfogyasztott ételt más és más színnel festették meg. Mikor az elfogyasztott táplálék három rétegben leülepedett (1, 2 és 3 számmal jelölve) a gyomrot lefagyasztották, majd kiemelték. Az 1. számmal jelölt volt az első és legbőségesebb etetés, a 2. és a 3. pedig az utána következő kisebb adagok. Az egyes rétegek fé­szekként körbefogják a következőt. A számok a gyomor szakaszait

87

jelölik: az l-es a gyomorkapu, ahol a pepszin és a sósav a fehérjét emészti, a 2-es és 3-as pedig a gyomorfenék, illetve a gyomorszáj, ahol a nyál és a táplálékenzimek dolgoznak. Ez utóbbi szakaszban, a táplálékenzimes gyomorban emésztik a nyál és exogén enzimek a szénhidrátokat, fehérjéket és zsírokat.

4.1 ÁBRA

Az élelem három rétege a patkány lefagyasztott gyomrában

Grutzner német fiziológus rajza

Hihetetlennek tűnik, hogy a tudomány mai szintjén még most sincs egyetértés a gyomor működését illetően. Az alább következő táblázatban a magam részéről legfontosabbnak tartott tényeket is­mertetem. Amúgy a következő általánosan elfogadott doktrínákat kell felülvizsgálni: az elfogyasztott étel erőteljes forgatásában az egész gyomor részt vesz, s az étel szinte a lenyelés pillanatától kezd­ve alaposan keveredik a savval és a pepszinnel; a gyomor fő feladata a fehérje megemésztése, és csak nagyon kevés keményítőt emészt meg; a gyomorban minden emésztő tevékenységet a pepszin végez, amihez erős savra van szükség, és gyengébb savval nem is megy végbe semmilyen emésztés a gyomorban; a nyálban, a táplálékban lévő enzimeket és az enzim-pótlékokat a gyomorsav gyorsan és vég­legesen inaktiválja, majd a pepszin megemészti.

Az összegyűjtött bizonyítékok azonban egyértelműen azt mutat­ják, hogy a gyomor fiziológiailag felső és alsó részre oszlik. A felső

88

részben nincs bélmozgás, sem sav vagy pepszin, tehát az étel sem keveredhet savval. A felső szakasz végén valamennyi pepszin meg­jelenik, de addig nem csinál semmit, amíg össze nem keveredik az alsó szakasz savjával. Az alsó szakaszban a gyomor az ételt már nem forgatja, csak préseli és löki tovább. Ily módon a ptialinnak (amiláz), a táplálékenzimeknek és a pótlólagos enzimeknek bőven van idejük előemészteni a keményítőket, fehérjéket és zsírokat, mi­előtt azok tovább mennének az alsó szakaszba, ahol az ételt a gyo­morsav és a pepszin dolgozza fel.

4.1 TÁBLÁZAT Tények a gyomorral kapcsolatban

Forrás Gray anatómiája

Cunningham anatómiája

Bizonyíték „Ugy tűnik, sikerült bizonyítani, hogy a gyo­mor két, élettanilag különálló részből áll. A gyomorszáj egy élelmiszer-tározó, amely­ben a nyál tovább emészti a táplálékot. A gyomorkapu pedig az aktív gyomorbeli emésztés főhadiszállása. Cannon is hang­súlyozza, hogy a gyomorszájban nincs pe­risztaltikus mozgás." „Az üres gyomor egy összehúzódott csősze­rű szerv, kivéve a gyomorfenéknél, ahol mindig tág. A lenyelt étel addig a pontig csúszik le, ahol a gyomorfalak egymással érintkeznek. Ahogy a gyomor megtelik, a szerv-egésze kitágul, de főként a gyomorfenék és a gyomorszáj, és ez a két szakasz raktár­ként működik."

89

4.1 TÁBLÁZAT

Tények a gyomorral kapcsolatban - folytatás

Forrás Bizonyíték

Howell „Régebben úgy tartották, hogy a gyomortarta-fiziológiája lom folyamatos körforgásban van, és így töb­

bé-kevésbé egységesen összekeveredik. Ám Cannon és Grutzner megfigyelése szerint a gyomorfenék felőli végen elhelyezkedő anyag akár huzamosabb ideig is mentes marad a gyomorsav nedvektől, legalábbis, ami a gyo­mortartalom belsejét illeti. Ez a keményítő­ben gazdag ételek nyál általi emésztése szem­pontjából érdekes. Minden okunk megvan azt hinni, hogy a nyál még a gyomorban is jelen­tős- mértékben képes emészteni." „A központi sejtek biztosítják a gyomor emésztőenzimjeit - a pepszint és a rennint -míg a gyomorfali sejtek a sósavat. A fali sej­tek a gyomorkapu előtti rész közepének mi­rigyeiben tömörülnek, és a gyomorfenéken alig vannak. A gyomorfenéken lévő étel zö­mét először a pepszin itatja át, majd ahogy lassan a gyomorkapu előtti térbe ér, hozzáke­veredik a sav."

R. Merten és tsi. A gyomornedvben a pepszinen kívül a fehérje­kölni egyetem bontó katepszin is megtalálható. Emberi ala­

nyokon végzett kísérletek kimutatták, hogy a gyomorban jelentős mértékű emésztést vé­gez a katepszin, amelyből legalább annyi talál­ható a gyomorban, mint pepszinből.

9o

4.1 TÁBLÁZAT

Tények a gyomorral kapcsolatban - folytatás

Forrás Bizonyíték

J. M. Beazell, „Azt szokták tanítani, hogy a gyomor nem ját-Northwestern szik szerepet, vagy csak nagyon kicsit a kemé-Egyetem nyítő megemésztésében, viszont - legalábbis fiziológiai feltételezzük - viszonylag fontos szerepe van tanszék a fehérje-emésztésben." Dr. Beazell 11 egész­

séges fiatal felnőtt férfin végzett kísérletet. Az alanyok ettek, majd a gyomruk tartalmát az étkezés után egy órával kivették és megvizs­gálták. A gyomortartalomban a keményítő 20 százaléka, és a fehérjének pedig keve­sebb, mint 3 százaléka volt megemésztve. Dr. Beazell meglátása szerint „tekintettel eme megfigyelésekre, úgy érezzük, hogy a hagyo­mányos felfogás, miszerint a gyomor kis szere­pet játszik a keményítő megemésztésében el­lenben jelentőset a fehérje megemésztésében, felülvizsgálatra szorul."

W. H. Taylor, Dr. Taylor 25 egészséges ember gyomorned-Oxfordi Egyetem, vének vizsgálatával kimutatta, hogy maxímá-klinikai lis enzimtevékenység két zónában található, biokémiai a pH2 és a pH4 körül, amelyekben a pepszin, tanszék illetve a katepszin működik. Dr. Taylor így írt:

A pH 3,3 és 4,0 közötti maximumon végbe­menő fehérjebontás körülbelül ugyanannyira hatékony, mint pH 1,6 és 2,4 között.

G. Milhand és tsa, genfi egyetem

A rendes gyomornedvben a pepszin és a katep­szin aktivitása körülbelül egyforma.

91

4.1 TÁBLÁZAT

Tények a gyomorral kapcsolatban - folytatás

Forrás

E. Freudenberg, német tudós

D. Maestrini

S. Pasrore

Bizonyíték

Kimutatta, hogy az emberi gyomor pepszint és katepszint választ ki. A szakirodalomban még sok információt találhatunk a katep-szinről, de nem tartom szükségesnek ezeket itt tárgyalni. A keményítő megakadályozza, hogy a gyomor sósava inaktiválja a nyál amilázát. A keményítő a puffer zóna szerepét tölti be a sósav és a nyál enzimje között.

Az anatómus Cunningham és a fizíológus Howell szilárdan meg vannak arról győződve, hogy az emberi gyomor valójában két gyomorból áll, s mindkettőnek megvan a maga külön funkciója: az egyik a gyomor felső szakasza, a másik pedig az alsó. Az alsó szakasz üres állapotban összehúzódik és lapos, míg a felső szakasz nyitott, enzimet és savat termelő mirigy alig vagy egyáltalán nincs benne, továbbá nem történik benne perisztaltikus mozgás, ha­nem mindig tétlen. Az étel útját a 4.1 ábrán követhetjük végig. Amikor valamilyen ételt lenyelünk, mielőtt megülne az l-es számmal jelölt részben, először a 3-as részbe jut. Itt az ételt a gyo­mor nem forgatja, s semmilyen bélmozgás nem bolygatja. Az ezt követő étkezések során a bevett táplálék túlcsordul, és megnyitja, kitágítja a lapos és összehúzódott gyomorkaput (l-es rész). Az étel hosszasan, akár egy órát is, tartózkodik a gyomorfenéki és a gyomorszáji részben - a táplálékenzimes gyomorban - s ez idő alatt a ptialin valamint az exogén (külső) amiláz, proteáz és lipáz enzimek emésztik a szénhidrátot, fehérjét és zsírt. Mivel a pepszin általi emésztéshez rendkívül alacsony pH értékre van szükség, sok időbe telik, amíg a szervezet elég sósavat választ ki a pH csökkentésére.

92

Amikor a pepszines emésztés számára optimális pH szint kiala­kult, a pepszin még mindig nem tud a gravitációval ellentétes irányba feljutni a táplálékenzimes gyomorba. Egy jó darabig kelle­ne fejen állnunk, hogy a pepszin bekerülhessen a táplálékenzimes gyomorba. De a természet gondoskodott arról, hogy erre ne is le­gyen szükség: bőven ad időt az enzimeknek a táplálékenzimes gyo­morban, hog}' megemésszék és feloldják az étel-tömeget annyira, hogy az lecsordogáljon oda, ahol a pepszin várja a fehérjéket. Az adatok egyértelműen jelzik, hogy az emberi gyomor tulajdonkép­pen két külön funkciót ellátó gyomorból áll, és hogy az emberek, sok ezer más fajhoz hasonlóan, fel tudják használni a külső enzime­ket az emésztés elősegítésére. Továbbá az adatok azt is mutatják, hogy az élelemben jelen lévő katepszin és más külső enzimek, ame­lyek ugyanazon a pH érték-zónában működnek, mint a gyomor katepszinje, készen állnak, hogy átvegyék a feladatokat, s ezzel le­hetővé teszik, hogy a szervezet enzimpotenciálja a szükségletekhez igazodva kevesebb emésztőenzimet és több anyagcsere enzimet ál­lítson elő. Más fejezetekben már szóltam róla, hogy a keményítőt rendesen és hatékonyan emészti a gyomor, valamint hogy a nyál­ban, az élelemben vagy egyéb pótlékokban lévő enzim-töredékeket újraaktivált állapotban megtaláljuk a belekben. Be kell látnunk, a természet tökéletes koordinációval csodálatos szimbiózist terem­tett. Sajnálatos módon az emberek édeskeveset tesznek azért, hogy kihasználják a nyers ételekben található enzimeket, illetve a más külső enzim forrásokat.

93

4.2 ÁBRA

A különféle táplálékenzimes gyomrok sematikus ábrái

Az állatokban és az emberben egyaránt a táplálékenzimes gyomor az el­fogyasztott étel első állomása az emésztőrendszerben. Az alább felsorolta­kon túl több rágcsáló-, majom- és denevér-fajnak van pofazacskója, amely­ben az ételt nedvesen és melegen tartják, hogy a táplálékenzimek elvégez­hessék az előemésztést.

Az ábrákon a táplálékenzimes gyomrokat négyzettel jelöltük.

Az ember gyomrának a gyomorszáj része a táplálékenzimes gyomor.

Ember

gyomorszáj

gyomorkapu

A magevő madaraknak, mint pl. a csirkének és a galambnak

a begye a táplálékenzimes gyomra.

Csirke

begy gyomor zúza

94

A kérődzőknek, pl. a tehénnek és a birkának, három táplálék­enzimes gyomra van.

Tehén

l.bendő, 2. recés gyomor, 3. százrétű gyomor, 4. oltó gyomor.

A cetféléknek, mint pl. a delfin és a bálna, az l-es számmal jelölt gyomra a táplálék-enzimes gyomor

Bálna

95

Gray Anatómiájában Walter B. Cannonra hivatkozik, aki bebi­zonyította, hogy az ember gyomra „két, fiziológiailag elkülönült részből áll". Továbbá „a gyomorszáj tulajdonképpen egy étel-tároló, amelyben a nyál folytatja a táplálék megemésztését; a gyomorka­pu pedig az aktív gyomorbeli emésztés központja. A gyomorszáji résznél nincsenek perisztaltikus hullámok". Az exogén (külső) en­zimek által végzett előemésztés igen elterjedt a természetben. Enzimpotencíálunknak hasznosabb és fontosabb dolga van annál, hogy ereje nagy részét az emésztéshez szükséges endogén enzi­mek termelésére fecsérelje.

Összenasonlí tó anatómia és fiziológia

Mielőtt rátérnénk az emésztőenzimek adaptív kiválasztásának tör­vényére, még egy érdekes bizonyítékot szeretnék bemutatni a kü­lönféle állatok és az ember gyomra és bélrendszere anatómiájának különbözőségéről. Azzal, hogy az ember a nyers étrendről áttért a főtt ételekre, valószínűleg megváltoztatta a gyomor után követke­ző bélrendszer struktúráját. Konkrétan a féregnyúlvány és a vakbél (a vastagbél eleje) sok növényevő állat emésztésében aktív szerepet játszik, de az emberben elsorvadt. Az ember a legtöbb zöldséget fő­ve eszi, így nincs bennük enzim. Lehetséges, hogy az ember féreg­nyúlványa és vakbele táplálékenzimes gyomor volt, de mivel nem használtuk, elsatnyult?

Sok év óta gyűjtöm a tudományos folyóiratokból az adatokat az ember és az állatok gyomrának és bélrendszerének méretéről és sú­lyáról. Noha eme adatok nem teljes körűek, a 4.2 és a 4.3 táblázat­ban bemutatom őket növekvő, illetve csökkenő sorrendben. Ezt a feldolgozási módot azért terveztem, hogy jobban tudjuk értékelni az egyes funkciók szerepét.

E táblázatokat többek között azért állítottam össze és jelente­tem meg, hátha tőlük az anatómusok kedvet kapnak és további mé­résekkel bővítik a szakirodalmat. Tudom, hogy az már megállapí­tást nyert, hogy az élő ember belei rövidebbek, mint a halál után,

96

amit az izmok halál utáni elernyedése okoz. De ez nem befolyá­solja a táblázatokban közölt relatív értékeket, hiszen egysége­sen igaz mindegyikre.

Az állatok szokásainak, életmódjának, étrendjének, gyomor- és bélrendszer anatómiájának ismeretében a szakemberek össze tud­ják állítani azt az étrendet, amely az ember számára az egészsége megőrzésére és élete meghosszabbítására a legideálisabb. A 4.2 táb­lázatot az évek során különböző helyeken megjelent adatokból állí­tottam össze, és megjelentetésével az anatómusokat és fiziológuso-kat szeretném további kutatásokra sarkallni, mert az újabb infor­máció segítené az adatok értelmezését. Sok esetben a táblázatban közölt adat az adott faj egyetlen példányának vizsgálatán alapszik, s 100 évnél is régebbi cikkben bukkantam rá.

A 4.3 táblázatból újra meggyőződhetünk arról, hog}' a táplálék­enzimes gyomrok az emésztőrendszer integráns részei. E táblázat­ban a vakbél hosszát csökkenő sorrendbe tettem, ami jelzi a szere­pét a gyomor- és bélrendszerek összehasonlító élettanában. A 4.3 táblázatból kiderül, hogy a ló és a nyúl a vakbél-hosszúsági csökke­nő skála élvonalán helyezkedik el, míg a birka és a szarvasmarha lej­jebb. A lónak és a nyúlnak egyetlen kicsi gyomra van, ellenben a birkának és a szarvasmarhának négy, amelyekből három külső en­zimek segítségével emészti a táplálékot.

97

4.2 TÁBLÁZAT

A vékony- és a vastagbél hosszának aránya

Faj Szerző Év Testsúly gramm

Fóka Owen 1866 -

Csukabálna Hunter 1840 -

Víziló Crisp 1867 339 750

Gangeszi csőrös delfin Takahashi 1972 -

Delfin Anderson 1868 -

Vadon élő csatorna patkány

E. Howell 1968 269

Laboratóriumi csatorna patkány

Richter és tsi. 1947 200-249

Hangyász sül Owen 1862 28 123

Víziló Chapman 1881 249 480

Oroszlán Hunter 1861 -

Közönséges barázdás bálna

Murie 1865 408 420 000

Állatkerti vadászkutya Crisp 1855 -

Házilúd Robertson és tsi. 1965 4900

Rovar és gyümölcsevő majom

Fooden 1964 675

Házimacska Latimer 1937 2821

Házimacska Latimer 1937 2445

Házi kutya E. Howell 1925 16 330

Állatkerti farkas Crisp 1855 -

Házi csirke Kaupp 1918 -

Laboratóriumi

albínó egér Loewe 1937 24

Burmai ember Castor 1912 54 432

a teljes hosszúsághoz viszonyítva

Testhossz mm

Példányok száma Nem Vékonybél % Vastagbél %

914 - 95 5

- 91 9

1727 - 91 9

1185 - 90 10

2381 - 89 11

223 F&N 89 11

- 58 F&N 88 12

1397 N 88 12

1676 N 86 14

- - 86 14

18 288 F 86 14

- - 85 15

- F 85 15

267 10 F&N 85 15

- 52 F 84 16

- 52 N 84 16

737 N 83 17

851 83 17

- - - 83 17

- 144 F 83 17

- 100 F 83 17

99

Faj Szerző Év Testsúly gramm

Indiai ember Castor 1912 50 803

Amerikai fekete ember Lamb 1893 -

Indiai ember Deakin 1883 -

Házi sertés McMeekin 1940 100 000

Vadász kutya Hunter 1861 -

Állatkerti teve Crisp 1865 -

Fűevő alexandriai patkány

Richter et al. 1947 200-249

Német ember Bryant 1924 -

Tejtermelő Jersey tehén Swett et al. 1937 412 767

Tejtermelő Holstein tehén

Swett et al. 1937 573 791

Német ember Dreike 1895 -

Házi sertés Sisson - -

Angol ember Underhill 1955 -

Házi ökör Sisson - -

Házi birka Wallace 1948 -

Gyümölcsevő majom Fooden 1964 2950

Aligátorteknős Owen 1866 1052

Levél- és gyümölcsevő majom

Fooden 1964 6980

Rovarevő hüllő Lonnberg 1902 -

Házi ló Sisson 1910 -

t oo

Testhossz mm

Példányok száma Nem Vékonybél % Vastagbél %

- 63 F 82 18

- 48 F&N 82 18

- 100 F&N 82 18

- 1 F 82 18

940 1 - 82 18

- - N 81 19

- 50 F&N 81 19

- 160 F&N 80 20

-Több mint

214 N 80 20

-Több mint

181 N 79 21

- 171 F&N 79 21

- - - 79 21

- 100 F&N 78 22

- - - 78 22

- - - 77 23

407 Több mint

1 - 77 23

- 1 - 76 24

537 Több mint

1 F&N 75 25

93 25 - 75 25

- - - 74 26

1 O 1

Faj Szerző Év Testsúly gramm

Gyümölcsevő majom Fooden 1964 1740

Csimpánz Sonntag 1923 -

Orrszarvú Owen 1862 -

Orrszarvú Owen 1862 -

Fűevő hüllő Lonnberg 1902 -

Orrszarvú Garrod 1873 -

Házi nyúl E. Howell 1934 2378

Elefánt Crisp 1855 2 366 925

Laboratóriumi

tengerimalac Eaten 1938 992

Laboratóriumi

tengerimalac Eaten 1938 943

Mandrill Sonntag 1922 -

Kuszkusz Todd 1847 -

Laboratóriumi versenyegér

Kramer 1964 101

Laboratóriumi versenyegér

Kramer 1964 87

Hörcsög Owen 1866 2949

Koala Todd 1847 -

Testhossz mm

Példányok száma Nem Vékonybél % Vastagbél %

346 Több mint

F&N 72 28

597 N 70 30

2743 N 69 31

4267 F 68 32

267 6 - 68 32

2451 N 66 34

457 F 65 35

- N 65 35

- 89 F 60 40

- 26 N 62 38

748 1 - 57 43

41 2 - 48 52

138 Több mint

42 F 36 64

132 Több mint

49 N 36 64

- 1 - 34 66

49 1 - 31 69

4.3 TÁBLÁZAT A vakbél hossza a teljes bélhosszúsághoz viszonyítva

Faj Szerző Ev Tests, gr. Laboratóriumi versenyegér Kramer 1964 101 Laboratóriumi versenyegér Kramer 1964 87 Koala 'lbdd 1847 -Kuszkusz 'lbdd 1847 -Nyúl Dukes (Colin) 1947 -Laboratóriumi nyúl E. Howell 1934 2378 Házi lúd Robertson et al. 1965 4900 Orrszarvú Garrod 1873 -Gyümölcsevő majom Fooden 1964 2950 Elefánt Crisp 1855 2 366 925 Gyümölcsevő majom Fooden 1964 1740 Ló Sisson 1910 -Levél- és gyümölcsevő majom Fooden 1964 6980 Pókmajom Flower 1872 -Kutya Crisp 1855 -Rovar- és gyümölcsevő majom Fooden 1964 675 Levél evő majom Ayer 1948 -Mandrill Sonntag 1922 -Ökör Dukes (Colin) 1947 -Kutya Sisson 1910 -Bábuin Flower 1872 -Birka Palsson et al. 1952 65 685 Csimpánz Sonntag 1923 -Birka Palsson et al. 1952 97 622 Birka Wallace 1948 -Ökör Sisson 1910 -Delfin Anderson 1875 -Sertés Sisson 1910 -Sertés McMeekan 1940 100 000 Delfin Takahashi et al. 1972 -Oroszlán Hunter 1861 -Bálna Hunter 1840 -Ember Cunningham 1914 -

1 04

Testh. mm Példányok száma Nem Vékonybél % Vastagbél % Vakbél %

138 Több mint 42 F 0,362 0,163 0,475

132 Több mint 49 N 0,364 0,161 0,475

49 1 - 0,313 0,425 0,262

41 2 - 0,477 0,364 0,159

- - - 0,610 0,280 0,110

457 1 F 0,641 0,244 0,097

- 5 F 0,850 0,,68 0,082

2451 1 N 0,655 0,291 0,054

407 Több mint 1 N 0,766 0,182 0,052

- 1 N 0,649 0,307 0,044

346 Több mint 1 F&N 0,720 0,229 0,051

- - - 0,726 0,238 0,036

537 Több mint 1 F&N 0,748 0,220 0,032

- 1 - 0,822 0,148 0,030

- 1 - 0,824 0,148 0,028

267 Több mint 10 F&N 0,854 0,118 0,028

- 1 - 0,775 0,200 0,025

749 1 - 0,565 0,414 0,021

- - - 0,81 0,17 0,02

- - - 0,836 0,145 0,019

- I - 0,687 0,294 0,019

- 2 N 0,772 0,242 0,016

597 1 N 0,703 0,282 0,015

- 2 F 0,779 0,207 0,014

- - - 0,773 0,215 0,012

- - - 0,778 0,210 0,012

2381 1 - 0,890 0,098 0,012

- - - 0,786 0,203 0,011

- 1 - 0,816 0,174 0,010

- 3 - 0,899 0,093 0,008

- 1 - 0,857 0,135 0,008

- 1 - 0,906 0,088 0,006

- - - 0,800 0,192 0,008

105

A ló és a nyúl hatalmas vakbele rengeteg növényi táplálékot emészt meg, amit a kicsi gyomruk nem tud feldolgozni. A vékony­bél végén elhelyezkedő táplálékenzimes gyomorban csakis a nyers táplálékból nyert enzimek végezhetik az emésztést, mert a vakbél­nek nincsenek saját emésztőenzimjei. Valószínűleg a bélbaktériu­mok is segítik az enzimtevékenységet a vakbélben. Nyilvánvaló, hogy egy biológiai törvény működik: míg az egygyomrú növény­evőknek hatalmas vakbele van, a négygyomrúaknak kicsi.

A versenyegérnek és a koalának is hatalmas vakbele van. A ver­senyegér Ázsiában és Afrikában honos rágcsáló, amelyet laboratóri­umi kísérletekhez is használnak. A koala pedig a híres ausztráliai „medve", amelyet finom bundája miatt már majdnem teljesen kiir­tottak. A 4.3 táblázatból látható, hog)' ezeknek az állatoknak a vak­bele majdnem olyan hosszú, mint a vastag- és vékonybelük". A ren­delkezésemre álló adatok alapján hajlok arra, hogy a ló, a nyúl, a versenyegér és a koala vakbelét is táplálékenzimes gyomornak tartsam, persze újabb bizonyítékot, fényében álláspontom még vál­tozhat. Ámbár a tankönyvek szerint a vakbél és a féregnyúlvány funkciója ismeretlen, a 4.3 táblázat adatai arra utalnak, hogy a vak­bél egy emésztőszerv. Az ember zömmel főtt zöldséget fogyaszt, amelyben nincsenek az emésztést elősegítő enzimek. Talán ezért is sorvadt el a vakbelünk, s kerültünk a „vakbél rangsor" legaljára.

Az előemésztés és az emésztőenzimek adaptív

Kiválasztásának törvénye

Az eddigiek során többször utaltam az emésztőenzimek adaptív kiválasztásának törvényére. E fogalmat igen alaposan meg kell érte­nünk ahhoz, hogy az enzimek családjának apró részleteiről szerzett tudásunk ne legyen hézagos, s ne alkossunk az enzimek belső életé­ről téves fogalmakat. A XX. század hajnalán még nem sokat tud­tunk az enzimek természetéről. Ekkor közölte B. P. Babkin

Ford. megj: a koalának fele olyan hosszú a vakbele.

í106

professzor 1904-ben előzetes adatait az enzimekről a Szentpétervá-rott megjelenő A Cári Orvostudományi Akadémia Értekezései c. szak­lapban, amely később az enzimek párhuzamos kiválasztásának elmé­lete néven vált közismertté. Az elmélet szerint három fő emésztő-enzimet - az amilázt, a proteázt és a lipázt - a szervezet egyforma koncentrációban választja ki, még akkor is, ha az elfogyasztott étel megemésztéséhez csak az egyikre volna szükség.

De hát miféle élettani törvény vagy rend alapján működne úgy a szervezet, hogy az összes enzimet egyforma koncentrációban vá­lasztja ki akkor is, ha csak keményítő tartalmú ételt ettünk? Hiszen azt várnánk, hogy a sütőben sült krumpli csak az amiláz, a keményí­tőt emésztőenzim kiválasztását stimulálja. Ha pedig húst eszünk, a szervezet csak proteázt termel nagyobb mennyiségben, s amilázt és lipázt csak jelképesen. És így tovább. De Babkin elmélete szerint a szervezet mindhárom enzimet ugyanolyan erős koncentrációban vá­lasztja ki, akkor is, ha csak az egyikre van szükség az adott étel meg­emésztéséhez. E téves elképzelés az enzimek természetével, vala­mint az életben, az egészség megőrzésében és a betegségek leküzdé­sében játszott szerepével kapcsolatos tudatlanságból fakadt. Babkin professzor 1935-ben a Journal of the American Medical Association című lapban megjelent cikkében megint csak így írt: „A hasnyálmi­rigy három fő enzimjéből csak az egyiknek (a lípáznak) a koncentrá­cióját határoztuk meg, hiszen a kutya, az ember és a nyúl hasnyál­mirigye egyforma koncentrációban választja ki ezeket az enzime­ket." Felfoghatatlan, hogy e teória miért lelt széles körben pozitív fogadtatásra és miért tartotta oly erősen magát a tudományban.

Azt, hogy e téves doktrína oly sok évig tartotta magát, nevezhetjük tragédiának, vagy a tudomány megbocsáthatatlan tévedésének. Me­rem állítani, hogy 50 évvel vetette vissza az enzimekben gazdag táp­lálkozás filozófiájának térhódítását, hiszen az enzimek párhuzamos kiválasztásának elmélete azt sugallta, hogy az enzim büntetlenül el­pazarolható, jelentéktelen szerepet játszó fogyóeszköz. Ennél megala­pozatlanabb, ellentmondásosabb elméletet keresve sem találnánk.

Vegyük sorra, mit mond a szakirodalom arról, hogyan reagál a test az emésztőenzim-szükségletre. Az évek során összegyűjtött

107

adatok áttekintése, amelyeket a 4.4 táblázatban ismertetek, rávilá­gítanak, hogy az emésztőenzimek adaptív kiválasztásának törvé­nyét már 1907-ben felismerték. A kutatási eredmények némelyike kis magyarázatra szorul: például a bálna hasnyálmirigyében várha­tóan nincsen amiláz, mivel a bálna nem eszik keményítőt, s így nincs is szüksége rá; a tyúk viszont keményítőben gazdag táplálé­kon él, s ez magyarázza, miért jutott Hirata arra az eredményre, hogy a tyúk hasnyálmirigyében 800-szor annyi amiláz van, mint a macskáéban, amely a természetben nem eszik keményítőt.

Az adaptív kiválasztás elméletének újabb bizonyítéka 1930-ban látott napvilágot (Babkin professzor második cikke előtt): kimutat­ták, hogy a húsevő állatok ürülékében sok a tripszin és kevés az amiláz, míg a szénhidrátevőkében sok az amiláz és kevés a tripszin. Tekintettel arra, hogy Babkin professzor mekkora szaktekintélynek örvend, szükségesnek látom, hogy részletesen ismertessem az en­zimkiválasztással kapcsolatos bizonyítékokat.

Babkin professzor. 1935-ben a Journal of the American Medical Association-ben megjelent beszámolója a paralel kiválasztás elmé­letét romba döntő bizonyítékok egyikét sem említi. Nekem úgy tet­szik, hogy Babkin felületes volt, és súlyosan alábecsülte az enzimek jelentőségét. Legalább húsz másik szaktekintélyt tudok idézni, akiknek a kutatási eredményei alátámasztják az adaptív kiválasztás törvényét. Ha külső enzimeket veszünk magunkhoz az előemésztés elősegítése érdekében, akkor a magunk javára fordíthatjuk mind az emésztőenzimek adaptív kiválasztásának törvényét mind a saját táplálékenzimes gyomrunkat, hiszen kevesebbet kell a saját enzim­jeinkből az emésztésre fordítani, és több marad az anyagcserére, így jobb lesz a közérzetünk, megússzuk a betegségeket, sőt szerve­zetünk a már megtörtént károkat is kijavítja. Ahhoz, hogy elegendő enzimhez jussunk, külső erősítés szükséges. Ne okozzunk csalódást a természetnek, s adjuk meg szervezetünknek azt a külső enzim­erősítést, amelyet évmilliókon át őseink is megkaptak. Enzimet fo­gyasztani elengedhetetlen, kiváltképp, ha a következő fejezetben tárgyalandó végzetes technológiát magunk is alkalmazzuk.

108

4.4 TÁBLÁZAT

Az emésztőenzimek adaptív kiválasztásának törvényét alátámasztó bizonyítékok

Év SZERZŐ ÖSSZEGZÉS

1907 L. G. Simon

1909 Neilson és Lewis

1910 G. Hirata

1925 M.Takata

1927 B. Goldstein

1930 Georgijevszkij és Andrejev

1930 Krzywanek és Bedi-iu-Schakir

Szénhídrátos (keményítős) ét­rend mellett sokkal erősebb az amiláz az emberi nyálban, mint vegyes étrend esetén. Ha pedig fehérjedús étrenden élünk, a nyál amiláza gyengébb lesz, mint a szénhídrátos ét­rend mellett. A szénhidrátdús étrend növeli az emberi nyál amiláz tartal­mát, a fehérjedús étrend pedig csökkenti. A tyúkok hasnyálmirigyében az amiláz koncentrációja 800-szor erősebb, mint a macskákéban. A bálna hasnyálmirigyében nincs amiláz. Az ember hasnyálmirigy ned­vének lipáz, tripszin és amiláz tartalma az elfogyasztott étel­től függ. A sipolyos kutyák bélnedvének amiláz tartalma egyenes ará­nyos a megevett keményítő mennyiségével. A húsevők és mindenevők ürülé­kében sok a (fehérje bontó) trip­szin és kevés az amiláz, ezzel szemben a fűevők ürülékében kevés a tripszin és sok az amiláz.

1o9

Év SZERZŐ ÖSSZEGZÉS

1932 Andrejev és A kutyák bélnedvének amiláz tartalma az Georgijevszkij étrend szénhidrát tartalmától függ, azaz,

húsos étrend mellett a legkisebb az amiláz tartalom és szénhidrát-dús táplál­kozás mellett növekszik.

1935 Bikov A hasnyálmirigy sipolyban szenvedő be-és Davidov teg hasnyálmirigy nedvének lipáz tartal­

ma növekszik a zsírdús étkezés mellett, az amiláz a szénhidrát-dús táplálkozás mellett, s a tripszin a húsos táplálkozás mellett.

1935 Vaszjutocskin Hasnyálmirigy sipolyos ember hasnyálmi-és Drobinceva rigy nedvének magasabb a lipáz tartalma

zsíros étrend esetén, az amiláz tartalma szénhidrátdús táplálkozás esetén, és a tripszin tartalma húsos étrend esetén.

1935 L. Abranson 28 emberen végzett kísérlet azt mutatta ki, hogy a hasnyálmirigy-kiválasztás en­zimtartalma az étrend függvényében vál­tozott.

1937 T. Muto Az állandósult hasnyálmirigy sipolyban szenvedő kutya hasnyálmirigy nedvében több a tripszin a fehérjegazdag táplálko­zás után, s több az amiláz a szénhid­rátdús étrend után.

1 i o

Év SZERZŐ ÖSSZEGZÉS

1943 Grossman, Greengard és Ivy

1947 J. Monad

1954 D. K. Kujmov

1964 Abdeljlill Campbell és Desnuelle

1967 Roy és Goldberg

162 fehér patkányon végzett kísérlet azt mutatta ki, hogy a magas szénhidráttar­talmú étrend esetében jelentősen meg­nőtt az amiláz-kiválasztás, s csökkent a tripszin kiválasztás. A fehérje-gazdag táp­lálkozás esetében viszont nagyon meg­nőtt a tripszin termelés. (Ezeket az eredményeket a patkányok hasnyálmi­rigy szövetében lévő enzimek mérésével kapták. A szövetekben talált enzimek mennyisége megfelelt a hasnyálmirigy nedvben talált mennyiségeknek.) Az enzimek adaptív kiválasztása energiát takarít meg, mert az egyik enzim kon­centrációjának csökkenésével egy másik, az adott körülmények között fontosabb enzim koncentrációja növekedhet. A birka hasnyálmirigy nedvében a zsír­bontó, a fehérjebontó és a keményítő­bontó enzimek koncentrációja az étrend­től függ. A keményítőben gazdag étrenden tartott patkányoknak mind a hasnyálmirigy szö­vetében, mind a hasnyálmirigy nedvében az amáliz mennyisége kétszer-háromszor akkora volt, mint a normális, vegyes ét­renden tartott kontroll állatokéban. 17 ileostomiás (csípőbélsipoly-képzés) betegen végzett vizsgálat szerint ha a na­pi fehérjebevitelt 40 grammról 90 grammra emelték, a tripszin termelésük 69,5 százalékkal, a kimotripszin termelé­sük pedig 26 százalékkal nőtt.

1 i 1

Az enzimszegény étrend, a finomított

élelmiszeiek és a szervi zavarok

Amerikában az elmúlt száz évben drasztikusan megváltoztak az ételeink. Az élelmiszerek finomítása és egyéb módokon történő fel­dolgozása, a főzési eljárások „fejlődése", mint például a mikrohul­lámú sütők, a gáz- és villanytűzhelyek, elpusztítják az élelemben lé­vő enzimeket, mely miatt a modern étrend enzimszegény. Sajnála­tos módon kevés figyelmet szentelünk annak, hogy az ételeinkből hiányzó enzimek és a szerveinkben kialakult zavarok, s az ebből fa­kadó betegségek hogyan függnek össze. Ebben a fejezetben bemu­tatom a főzés történetét és azt, hogyan és miért felelős a főzés és az élelmiszerek finomítása az emberiséget manapság sújtó különféle betegségek és egészségügyi problémák kialakulásáért.

Az enzimhiányos étrendek

A tudósok úgy vélik, hogy az állatok több százmillió évvel ezelőtt jelentek meg. Ám az evolúciós skála legősibb élő formái is vettek magukhoz enzimeket a táplálékukkal együtt. Ez nem is történhe­tett másképp, mivel az enzimek az élő anyag alkotó elemei. Nincs olyan élő organizmus, akár állati, akár növényi, amely létezni tudna az őket alkotó enzimek százai nélkül. Az evolúciós fejlődés évmil­liói során az állatvilág megszámlálhatatlan ága tette az enzimeket tápláléka integráns részeként. Tekintettel arra, hogy ez több száz­millió éven át ment így, nem szokatlan - enyhén szólva - sőt, akár meggondolatlan és veszélyes, hogy a mai ember ilyen hirtelen és majdnem teljesen kiiktatta étrendjéből az enzimek százait? Meg kell tanulnunk, hogy az enzimekre - a táplálékban lévő enzimekre -mint az ételünk részére gondoljunk. Meglehet, hogy nem tudjuk egykönnyen bebizonyítani, hányféle funkciót látnak el a táplálék­enzimek az őket elfogyasztó élőlények szervezetében, azt azonban egyenesen lehetetlen feltételezni vagy bizonyítani, hogy ne ugyan­úgy reagálnának, mint az endogén enzimek, ha az élő szervezeten belül jelen van a megfelelő szubsztrátum.

1 14

Egy Nels Quelvi nevű gyógyszerész oly lelkesen vetette magát az őt lenyűgöző enzimek tanulmányozásába, hogy 1925-ben még könyvet is írt Enzyme Intelligence, Illustrating That Enzymes and ferments are the Ultimate, Indestructible and Invisible Units of Life and are Conscious and Intelligent (Az intelligens enzimek, s annak bemutatása, hogy az enzimek és a fermentek az élet végső, elpusztít­hatatlan és láthatatlan, tudatos és értelemmel bíró egységei) címmel, Egyik-másik, akkoriban még nehezen hihetőnek tűnő elgondolását a tudomány fejlődése később nem igazolta. Ám én akkor levelet ír­tam Mr. Quevlinek és több példányt is vettem korszakalkotó mun­kájából. Manapság a tudósok már tudják, hogy az enzimek távolról sem elpusztíthatatlanok, sőt nagyon is sérülékeny dolgok. Nem bír­ják az erős fényt, a nyomást, de legkevésbé a hőt. Ha hajlunk arra, hogy elfogadjuk, a táplálékenzimek szerepet játszanak az ember fizi­ológiájában, jobb, ha észben tartjuk, hogy bármiféle főzési eljárás, mivel magas hőfokon történik, elpusztítja a táplálékenzimek 100 százalékát. így él az emberi faj túlnyomó többsége az általam hiá­nyosnak nevezett étrenden, azaz táplálékenzímek nélkül.

Jó páran meg vagyunk arról győződve, hogyha egy elem - akár­milyen elem - általában a táplálékunk rendes részét képezi, akkor azt az elemet meg kell becsülnünk, és az étrendünk velejárójaként kell fogyasztanunk. Ügy gondoljuk, hogyha a táplálék bármelyik eleme kimarad az étrendünkből, az egészségtelen, sőt akár patogén (betegséget okozó) testreakciót vált ki, s ezt valamikor a tudomá­nyos kutatás lassan őrlő malmai is alá fogják támasztani. Mások -főként tudósok - csak akkor fogadják el, hogy valamely elem a táp­lálék szükségszerű alkotóeleme, ha pontos funkcióját már sikerült bizonyítani. Ám maguk egy lépést nem tesznek a bizonyítékok megszerzésért. Amíg a bizonyíték valahonnan nem kerül elő, nem érdekli őket, hogy a szervezet hozzájut-e az élelemben rejlő termé­szetes elemekhez. Az enzim táplálkozás megírásával éppen ezt az elkeserítő hiányt szándékozom kipótolni.

Mindig is minden táplálékban voltak és vannak enzimek, s ezért is vélik úgy sokan, hogy valamilyen tápanyagszükségletet elégíte­nek ki. A mintegy 60 éves pályafutásom alatt sok ezer emberrel

115

találkoztam, akik gyanakodva fogadták az olyan élelmiszert, amely­ből valamit kivontak, vagy éppenséggel valamit hozzáadtak. Az, hogy az ilyen élelmiszer „biztonságos"-e csak akkor derül ki, ha rö­vid életű élőiénvek élethosszát tanulmánvozzuk huzamosabb ideig. Az enzimekben hívők nem látják bizonyítottnak, hogy a rendes étel részeként fogyasztott, rendkívül aktív táplálékenzimeket bárhogy is meg lehetne akadályozni abban, hogy tulajdon táplálék-szubsztrá-tumukat feldolgozzák. A másik oldalnak be kellene tudnia bizonyí­tani, hogy az ember úgy képes átalakulni a nyers élelem és az enzi­mek ősi fogyasztójából a modern főtt és enzimhiányos étrenden élő teremtménnyé, hogy az nem megy egészsége rovására. A bizonyítás terhe tehát mindkét oldalra egyforma mértékben hárul. Nem válik a tudomány művelőinek dicsőségére, hogy becsukják a szemüket annak lehetősége előtt, hogy a népbetegségek, mint például a rák és a szívbetegségek, a felborult anyagcsere termékei, amelyeknek egyik rejtett oka az élelemben lévő enzimek hiánya.

A főzés felfedezése

Gondoljon csak bele az olvasó, hogy az embercsecsemő - és per­sze az állatkölyök - az anyatejjel az összes enzimet is megkapja. Ha a csecsemőnek az életben maradáshoz főtt ételre volna szüksége, azt kapta volna. De a helyzet az, hogy az újszülöttnek nincs szüksé­ge főtt ételre. A tűzhely az ember találmánya, és nem képezi az új­szülött anatómiájának állandó részét!

Az ember először talán az egyenlítő menti dzsungelben találko­zott tűzzel, amikor a villám lángra lobbantotta az erdőt. De az is le­het, hogy az aktív vulkánok forró lávája adta az első leckét. Először rettegett a tűztől, de később már áhítatosan nézte, és előnyeit is megtapasztalta, amikor megízlelte a természeti katasztrófákban megégett, megsült állatok húsát. A korai ember sok millió év alatt ismerte meg a tüzet, s tanulta meg használni a követ, a csontokat és a fát. Ez a tudás hozzásegítette, hogy nagyobb állatokat is beiktasson a táplálékai közé. Noha a foga és a körme nem volt alkalmas arra, hogy felszakítsa az állatok irháját, hogy a húshoz jusson, kiélesített

116

kövekkel ezt is meg tudta tenni. Lassan új világ jött el: az állatok húsából rengeteg fehérjéhez jutott, a bőrükből meg ruhát, kunyhót készített. Az ember már el tudott jutni a ritkán lakott északi vidékek­re mert volt meleg ruhája és tüze. Addig gyanakvással kell szemlél­nünk minden újítást, nevezetesen, hogy esetleg ártalmasak az egészségre, amíg az ellenkezőjét be nem sikerül bizonyítani. Amit én a végzetes technológiának nevezek, nem más, minthogy az em­ber rossz célra használja a tüzet. Mindjárt meg is látjuk, hogy miért.

Az étel bárminemű hőkezelése a konyhában elpusztítja az enzi­meket. A lassú vagy gyors sütés a sütőben, lassú vagy gyors forralás, rotyogtatás, vagy zsiradékban sütés az ételben lévő enzimeket 100 százalékban elpusztítja. A lobogva forró víz 100 °C-os, az olajban sütés ennél sokkal magasabb hőmérsékleten történik, s azon kívül, hogy elpusztítja az enzimeket, még a fehérjéket is károsítja, vagy új vegyületeket alakít, amelyek hatása ismeretlen, de valószínűleg patogén, s ez még inkább megterheli az anyagcsere enzimeket. A sütőben sütés ugyan 150-200 °C-on történik, de száraz hőben, s így a hatása csak annyira káros, mint a forralásé. De az enzimeket bármelyik főzési eljárás elpusztítja.

Amikor praktizáló orvos voltam, kifejlesztettem egy elektro-ter-moterápiás immerziós eszközt, amellyel magas hőmérsékletet ger­jesztettem a test bizonyos részeiben, hogy stimuláljam a helyi enzimtevékenységet. Az enzimtevékenység kétszeresére-három-szorosára nő minden 5,5 °C-os helyi hőmérséklet-növekedésnél. A szerkezetet kicsit módosítottam, hogy kísérletezni tudjak és meg tudjam állapítani, melyik az a hőmérsékleti pont, amelyen a protoplazma (élő anyag) elpusztul. Azt találtam, hogy a 48 °C-os vízbe merítve az enzimek fél óra alatt elpusztultak. A 48 °C-os hő­mérséklet felhólyagosította a bőrt, továbbá az ilyen hőfokú vízbe fél órára belemártott magok már nem csíráztak ki. A 48 °C-hoz képest bármelyik főzési hőmérséklet olyan magas, hogy az éle­lemben lévő enzimeknek a legcsekélyebb esélye sincs a túlélésre.

1937-ben a Columbia egyetemen dolgozó Kohman, Eddy, White és Sanborn cikket jelentettek meg Comparative Experiments With Canned, Home Cooked and Raw Food Diets (A konzerv ételek.

l 17

a házi koszt és nyers étrend összehasonlító kísérletei) a Journal of Nutrition-ben (14:9-19, 1937). Ebből az derült ki, hogy a konzer­veken élő emberek túlsúlyosak voltak. A konzerv ételek, amelyeket a tartósítás érdekében magas hőmérsékleten főznek, erősen sti­mulálták az endokrin láncot, ami jelentős súlygyarapodást ered­ményez. (Az endokrin lánc a testfunkciókat szabályozó mirigy­rendszer.) Nézetem szerint ez a kísérleti eredmények helyes értel­mezése, bár tudatában vagyok annak, hogy rendszerint egy másik magyarázatot tartanak helyesnek. Aki azt mondja, hogy a főzés ja­vítja az élelmiszerek hasznosítását és felszívódását nem látja a fától az erdőt. Lehet bárki is olyan naiv, hogy elhiggye, a főzéssel tökéle­tesíthető az a táplálkozási szokás, amely évmilliókon keresztül min­den organizmus számára pont jó volt ahhoz, hogy szépen leélje az életét? Ha az évmilliók során normális mértékben hasznosítottuk a nyers élelmet, de egyszer csak beleavatkozunk, és valamit teszünk az élelemmel, nevezetesen megfőzzük, ami a hasznosítását és fel­szívódását a normális mérték fölé emeli, az egyszerűen természet­ellenes. Ha az eredmény a kövérség, akkor az eljárás biztos nem egészséges. És nem kell hozzá különösebb éleslátás, hogy belássuk, az endokrin egyensúlyt érő efféle támadás később - látszólag füg­getlen -betegségekhez vezet.

AZ ENZIM BANKSZÁMLA

Az állatok a megevett táplálékból folyamatos enzim-erősítést kap­nak. De az embernek a sok trillió saját sejtje kapja a feladatot, hogy állítsa elő a teljes enzim-szükségletet, mert enzimet gyakorlatilag nem veszünk magunkhoz. Ez azért van, mert szinte semmilyen ka­lóriadús főtlen ételt nem eszünk. Az alacsony kalóriatartalmú éte­lekben, mint a nyers salátában, a zöldségekben és lédús gyümöl­csökben az enzim is kevés. Ezt a kérdést a 6. fejezetben fogjuk rész­letesen tárgyalni, most csak röviden érintjük. Mondjuk, hogy egy bizonyos étrendben minden nap 2500 kalóriát fogyasztunk. Ha ebben benne van egy fejes saláta, egy alma és egy narancs, akkor az napi mintegy 200 kalóriányi, enzimet adó nyers ételt jelent. A salátaöntet kalóriáit a főtt kalóriákhoz kell számítani. Az ered-

118

mény 2300 főtt kalória, amelyek teljes enzimtartalmukat elveszí­tették, és csak 200 kalória, amely enzimet is ad. De kétlem, hogy sokan akár csak 200 nyers kalóriát fogyasztanának egy nap. A nem frissen facsart (dobozos) narancslé is főtt kalóriának számít.

Nem nehéz belátnunk, hogyan kerül mínuszba a test enzim­bankszámlája: sokat veszünk ki, és keveset teszünk be. Mint már korábban rámutattam, ha az ember gyorsan a végére jár az enzim­jeinek, nem él addig, mint ameddig élne, ha takarékosabban bánt volna velük. Mint a türelmes szülő, aki követelőző gyereke minden óhaját teljesíti, a test is bőkezűen adja az emésztőenzímeket. Ami figyelemreméltó az, hogy a végül is bekövetkező enzim-csődig az állapotunk fájdalommentesen, közvetlen tünetek nélkül rosszab­bodhat. Miután az étel megemésztése a szervezet számára az egyik legfontosabb dolog, ezért enzim-szükséglete prioritást élvez. Ha ez a funkció több enzimet vesz el, mint amennyi járna neki, a szervek­nek és a szöveteknek a maradékból kell boldogulnia. Az egyetlen fi­gyelmeztető jel esetleg csak valamilyen, az emésztőrendszertől tá­vol elhelyezkedő szervnek az idők során fellépő működési zavara vagy összeomlása. De az enzimekben gazdag táplálkozás fontossá­gát fel nem ismerő diagnoszta nehezen fogja összekapcsolni az ilyen távoli betegséget annak valódi okával. Sokféle betegség kez­dődhet így.

S mindez hova vezet? Rövidebb ideig élünk, a szerveink rosszabb állapotban vannak, kellemetlen betegséget gyötörnek; s mindez az enzimhiányos táplálkozásnak köszönhető. Vizsgáljuk meg köze­lebbről a bizonyítékokat.

A civilizációt kísérő fiziológiai elváltozások

Most olyan eltemetett tényeket mutatok be, amelyek lehet, hogy felkavarják vagy megdöbbentik az olvasót. Azt tanították nekünk, hogy a civilizációval az emberi agy növekszik. A Homo Sapiens ko­ponyájának térfogata sokkal nagyobb, mint az evolúciós rangsorban alattunk elhelyezkedő őseink fosszilis koponyája. A korábbi korok szerzői azt feltételezték, hogy a jövő emberének koponyája akkora

í119

lesz, hogy csak talicskán tudja majd cipelni hatalmas fejét, miköz­ben a nem használt alsó része elsorvad. Kissé aggasztónak tűnik, hogy azt kell látnunk, e szerzők tévedtek. Találtak mindössze 50 000 - 100 000 éves Neander-völgyi (ősemberi) fosszilis koponyát, amely­be beleférne a mai ember agya, s még hely is maradna benne. Ez azt jelenti, hogy egyes ősemberek agya nagyobb volt, mint a mienk, bár valószínűleg a mi agyunk homloklebenyi része (ahol az ész helyez­kedik el) nagyobb az övéknél. A civilizáció nyomán zsugorodik az agy? Az olvasónak magának kell levonnia a következtetéseket az ál­talam bemutatott idevágó bizonyítékok alapján.

Mint látni fogjuk, vannak arra utaló jelek, hogy a vadonbeli lét olyan agytornával is jár, ami a civilizáció védett terepéről hiányzik. Charles Darwin is megjegyezte, hogy a háziasított nyúl agya ki­sebb, mint vadon élő rokonáé. Donaldson, az egyik első tudós, aki laboratóriumi fehér patkányokon kísérletezett, az írta, hogy a rab­ságban tartott patkány, tengeri malac, oroszlán, nyúl és róka agyá­nak súlya vagy koponyatérfogata kisebb, mint vadon élő társaiké. A háziasított tengeri malacé körülbelül 7 százalékkal kisebb. A va­don élő csatorna patkány agyának mérete 7-15 százalékkal nagyobb a hasonló testsúlyú laboratóriumi fehér patkányénál.

Az 5.1 táblázat a szervek súlyát felsoroló bővebb táblázat kivona­ta. Az agy súlyát a testsúly százalékában adtam meg. Láthatjuk, hogy a vadon élő mezei egér agya kétszer akkora súlyú, mint a sze­líd laboratóriumi egéré. A házi állatokkal való összehasonlításhoz többé-kevésbé hasonló testsúlyú vadon élő fajokat választottam. Ha a szervek súlyának adataiból bármiféle következtetést le aka­runk vonni, csak egymásnak megfelelő testsúlyú állatokat szabad összehasonlítani. A házi birka, a szarvasmarha és a ló valamely vad megfelelőjével való minden egyes összehasonlításból látszik, hogy a vadon élő állat agya a nehezebb. A számadatok sok példány átla­gos vagy középértékét jelentik.

1 '20

5.1 TÁBLÁZAT

Vadon élő és háziasított állatok agyának súlya

Testsúly gramm

Nem Agy

(a testsúly Szerző Testsúly gramm

Nem Agy

(a testsúly Testsúly gramm

Nem Agy

(a testsúly Testsúly gramm

Nem Agy

(a testsúly

Kanadai vad egér Crile és Quiring 23,7 F 2,78

Kanadai vad egér Crile és Quiring 22,9 N 2,82

Ohiói vad egér Crile és Quiring 27,9 F 2,65

Ohiói vad egér Crile és Quiring 25,2 N 2,85

204 vad egér átlaga 24,9 2,78

Laboratóriumi egér

Marshal et al. 35,0 - 1,34

Laboratóriumi egér

Anton 36,9 F 1,21

Laboratóriumi egér

Anton 30,4 N 1,60

23 laboratóriumi egér átlaga

34,4 1,38

Házi birka Howell 43.495 - 0,25

Vad impala

és gazella Crile és Quiring 44.980 - 0,31

Házi szarvasmarha

Howell 486.611 - 0,08

Vad bivaly és gnú Crile és Quiring 515.003 - 0,11

Házi igavonó ló Crile és Quiring 270.500 - 0,17

Vadon élő zebra Crile és Quiring 281.066 - 0,20

1 2 1

Látván, hogy a háziasítással csökken az állatok agyának súlya, az első dolog, ami az eszünkbe ötlik az, hogy a háziasítással az állatok idegrendszere nyugodtabb állapotba került. Ha az izmok nyugalmi állapotban vannak és egy ideig alig használják őket, elsorvadnak, szakszóval atrophia következik be. Miért is növekedne az agy, vagy legalább tartaná meg eredeti súlyát, ha egyszer az idegrendszer el­tunyul a civilizáció kényelmében? A vadonban az állatok állandó nyomás alatt élnek, hog)' megszerezzék a napi élelmüket, megvéd­jék magukat, vagy megmeneküljenek a náluk erősebb ellenségeik­től. Az agynak pörögnie kell, hogy e problémákat megoldja. Benjamin Franklin az embert „szerszámkészítő állatnak" nevezte. De nem éppen a modern embert megteremtő eszköz-e az, aminek hatására az agy megnőtt, és az előemberből korai ember lett? Ami­kor az előember keze elkezdett az éles kövekkel és bunkókkal kísér­letezni, az agysejtjei egyre több protoplazmát termeltek és a bővít­mények az új tevékenységre adott reakcióként kapcsolatba léptek a többi idegsejttel. Egy nagyjából hasonló mechanizmus révén a tétlen laboratóriumi egér agya két-három százalékkal nő, ha érde­kes és bonyolult feladatokat vagy rejtvényeket kell megoldaniuk.

A különféle környezetben élő különféle fajok agyának súlyáról közölt információk és táblázatok támpontot adnak az érdeklődő ol­vasónak, hogy a tényeket maga értékelje, és önállóan alkossa meg ítéletét. A végső következtetések meghozatalát ugyan az olvasóra bízom, de az mindenképpen igaznak tűnik, hogy a háziasítás bizo­nyos módon nyugtató hatással van a mentális tevékenységre, s ez­zel csökkenti az agy méretét, bár lehet, hogy csak az agy bizonyos részeiben. Ez a tény egyértelműen rámutat, hogy egy másik, hason­ló hatású tényezőt is figyelembe kell vennünk. Amikor a civilizáció szárnyai alá vette az embert és háziasított állatait, mindnyájuk táp­láléka alaposan megváltozott: egyes elemek, amelyek pedig évmilli­ókon át a részét képezték, már hiányoznak belőle. A legnagyobb hi­ányt a tűz használata okozza. A téma tanulmányozásakor figyelem­be kell vennünk ezt a tényezőt, mielőtt levonnánk az agy méretével kapcsolatos következtetéseinket.

1 2 2

A TÁPLÁLKOZÁS ÉS AZ AGY SÚLYA

A háziasítás még egy figyelmen kívül nem hagyható változást ho­zott - az állatok mást esznek. Az laboratóriumi, illetve háziállatok, mint például a patkány, az egér, a tengeri malac, a hörcsög, a kutya, a nyúl, a majom és a macska étele kilúgozott gyári konzerv, vagy tápszer granulátumok, drazsék. A szokásos tápszer nem tartalmaz nyers élelmiszert, s így egy csöppnyi enzim sincs benne. Viszont dugig van különféle vitaminokkal és ásványi anyagokkal. A tanyasi állatok, mint például a birka, a szarvasmarha és a ló sem jut elegen­dő enzimhez a táplálékából, mert annak egyre nagyobb részét képe­zi a gyárilag hőkezelt, enzimjeitől megfosztott táp.

A „gyári" étrendre fogott patkányok testsúlya megnő, az agyuk súlya viszont csökken. Erre a következtetésre az évek során megje­lent több mint 50 tudományos cikk elolvasásával jutottam. Az itt következő táblázat ezeket az adatokat foglalja össze.

A laboratóriumi patkányoknak adott étel jelentősen megválto­zott. A XX. század első negyedében a patkányok általában vegyesen kaptak főtt és nem főtt táplálékot, gyakran konyhai maradékot is. Bizonyos esetekben pedig nagy mennyiségű nyers gabonát adtak nekik, egyben vagy őrölve. A feljegyzett adatokból az derül ki, hogy bármilyen életkorban, a gyári tápon tartott 54 és 340 gramm közöt­ti testsúlyú patkányok agya rendre kisebb volt.

Ezt az 5.2 és 5.3 táblázatok mutatják be. Az első táblázatból lát­hatjuk, hogy 1969-ben Sofia patkányai körülbelül negyed annyi idő alatt érték el a 270 grammos súlyt, mint Dondaldson albínói 1924-ben, s még gyorsabban, mint a vadon élő csatorna patkányok. Egy 1969-es levelében dr. Sofia azt írta, hogy a patkányai a kereskede­lemben kapható száraz laboratóriumi tápot kapták. Sofia 270 grammos patkányainak agya 10 százalékkal könnyebb volt, mint az albínóké 1924-ben, és majdnem 25 százalékkal könnyebb, mint a vadon élő csatorna patkányoké. Az 5.3 táblázat szerint Sofia patkányai 1969-ben 140 napos korukra elérték maximális felnőtt test- és agysúlyukat, ezzel szemben az 1924-es albínók és a csatorna patkányok még legalább négyszer olyan hosszú ideig folytatták a növekedést.

123

5.2 TÁBLÁZAT

A különféle étrendeknek a patkányok testsúlyának és agyméretének növekedési ütemére gyakorolt hatása

Fajta Szerző Év Testsúly; gramm

Agy súlya, Életkor, Fajta Szerző Év Testsúly; gramm gramm nap

Long Evans

Sofia 1969 270 1,730 70

Albínó Donaldson 1924 270.,7 1,945 270

Vad csatorna patkány

Donaldson 1924 270,4 2,256 318

5.3 TÁBLÁZAT

140 napos patkányok testének és agyának súlya

Fajta Szerző Év Testsúly, gramm

Agy súlya, gramm

Életkor, nap

Testsúly, gramm

Agy súlya, gramm

Életkor, nap

Testsúly, gramm

Agy súlya, gramm

Életkor, nap

Long Evans

Sofia 1969 421 1,94 140

Albínó Donaldson

1924 211 7,88 140

Vad csatorna patkány

Donaldson 1924 165 2,07 140

124

A laboratóriumi egerek agyának súlyát már egy hónap alatt is meg lehet változtatni. A Harvard Medical School munkatársai, N- B. Marshall, S. B. Andrus és J. Mayer felfedezték, hogyan lehet az egereket gyorsan felhizlalni. Mint az 5.4-5.6 táblázatokból kitű­nik, négy egér csoporttal dolgoztak. Az első csoport örökletesen volt kövérségre hajlamos. Őket 12-16 hetes korukban boncolták. A második csoportot felnőtt korukban áldozták fel. A harmadik csoport thioglucose injekciót kapott, ami az agy egy bizonyos ré­szén okoz sérülést. A negyedik csoporton műtéti úton roncsolták az agynak ugyanazt a részét.

A kísérlet során műtétileg vagy vegyileg roncsolt agyú egereknek a mája, a szíve, a veséje és a hasnyálmirigye is megnagyobbodott. Már jóval Marshallék előtt egy kutatócsoport hasonló kísérletet végzett: folyamatosan nagy mennyiségű dextrózt injekciózott intravénásan 20 kutyába, amelyek mindegyike 1-7 napon belül el­pusztult, az agyalapi mirigyük és a hasnyálmirigyük súlyosan ká­rosodott, vérzett és májuk is markánsan megnagyobbodott. E kí­sérletek fényében jó okunk van azt hinni, hogy a finomított cuk­rok és egyéb szénhidrátok rendszeres és tartós használata olyan agyi sérülést okoz, mint amilyet a laboratóriumi egerekben mes­terségesen idéztek elő.

5.4 TÁBLÁZAT

Normális és örökletesen túlsúlyos fiatal egerek agyának súlya

Testsúly, gramm

Agy súlya, gramm Agy súlya, %

Normális egér 23,3 0,377 1,6

Örökletesen túlsúlyos egér

46,9 0,320 0,7

Az örökletesen túlsúlyos egerek testsúlya ugyanabban az életkor­ban kétszer akkora volt, mint a normális egereké, míg agyuk ki­sebb volt a normálisokénál.

125

5.5 táblázat Normális és örökletes túlsúlyos felnőtt egerek agyának súlya

Testsúly, gramm

Testsúly, gramm Agy súlya,

gramm Agy súlva, % Testsúly,

gramm

Normális felnőtt egér 23,3 0,377 1,6

Örökletesen túlsúlyos felnőtt egér

46,9 0,320 0,7

Felnőtt egerek esetében az örökletesen túlsúlyos egerek és a nor­mális egerek közti különbség még nagyobb.

5.6 TÁBLÁZAT

A normális felnőtt egerek és a vegyileg, illetve műtétileg ron­csolt agyú egerek agyának súlya

Testsúly, gramm

Agy súlya, gramm

Agy súlva, %

Normális felnőtt egér 34,9 0,469 1,3

Felnőtt egér vegyileg elő­idézett agysérüléssel

55,9 0,453 0,8

Felnőtt egér műtétileg előidézett agysérüléssel

54,9 0,443 0,8

A vegyileg és műtétileg roncsolt agyú egerek testsúlya megha­ladja a normálisát, de az agyuk súlya kisebb.

Forrás: Marshall, N.B.; Andrus, S.B.; Mayer, ]. American journal of Physiology

189:343-346(1957).

Széles körben elterjedt nézet, hogy a túlsúlyosság civilizációs betegség, és a rossz, többek között az enzimhiányos táplálkozási

126

szokásokkal áll összefüggésben. Elmondhatjuk tehát, hogy az agy mind a civilizáció, mind a kövérség hatására kisebb lesz. A bizonyí­tékok láttán felmerülhet bennünk a gyanú, hogy ha valaki felesle­ges hájat szed magára, kisebb lesz az agya. Innen már csak egy lépés az üdvözítő felismerés, hogy ha túlsúlyosak vagyunk, és sikerül le­fogynunk 10-15 kilót egy olyan diéta segítségével, amelynek 75 szá­zaléka nyers kalóriából áll, azzal agyunk súlyát is növeljük. Az így el­ért jobb mentális állapotunknak köszönhetően a munkahelyi és személyes problémákkal is könnyebben birkózunk meg.

A szervek súlyával kapcsolatos vizsgálatok újra és újra kimutat­ják, hogy az egészségtelen táplálkozás messzemenően kihat a leg­több endokrin mirigy (az agyalapi mirigy, a pajzsmirigy és a has­nyálmirigy) és még sok más szerv súlyára. A túlsúlyosság az endok­rin mirigyek és a szervek súlyának jelentős megváltozásával jár. Ma­ga a kövérség csak a látható tünete a sokkal súlyosabb patologikus állapotnak. Dr. Marshall egereinek mája óriásira nőtt, s a szívük, a veséjük és a hasnyálmirigyük is nőtt. A szakfolyóiratokat olvasva meggyőző bizonyítékokat találhatunk arra, hogy a nagy mennyiség­ben fogyasztott finomított cukor éppen olyan kárt okoz az agyalapi mirigyben, sőt akár az agyban is, mint amilyet Marshallék mester­ségesen idéztek elő az egerekben.

Az enzimhiányos táplálkozás káros mellékhatásait akkor látjuk igazán, ha egy kicsit megkapargatjuk a felszínt. Kívülről nem látszik a rombolás, bent kell keresni. Gondoljunk a megnagyobbodott has­nyálmirigyre. A rendellenesen nagy pajzsmirigy, a golyva nemcsak csúnya, hanem baj is. A megnagyobbodott vese, máj vagy lép szin­tén bajt jelent. S mi a helyzet a megnagyobbodott szívvel? Halálos is lehet. A megnőtt hasnyálmirigy sem éppen jó hír, hiszen pazarol­ja a drága enzimeket. Következésképpen az enzim nélküli étrenden tartott patkányoknak okozott kár nem csupán annyi, hogy meghíz­nak és kisebb lesz az agyuk.

Be kell látnunk, hogy nemcsak a kísérleti állatok élnek agyon-fel-dolgozott gyári élelmen. Ugyanezzel a technológiával állítják elő a házi kedvenceink tápját is. És a „patkány kosztot" falják az embe­rek is a száraz, túlfinomított reggeliző pelyhek formájában. Amíg az

i 2 7

ellenkezőjét a tudományos kutatás be nem bizonyítja, az enzim nélküli étrendet kell gyanúsítanunk azzal, hogy emberek betegsége­inek egyik okozója. Be kell lássuk, hogy nem azért etetjük minde­nütt a laboratóriumi állatokat, a kedvtelésből tartott kutyákat és macskákat a gyári táppal, mert az tudományos szempontból kifo­gástalanul van összeállítva, hanem mert kényelmes.

Azt, hogy a civilizáció okoz-e bármilyen bajt, a rabságban tartott vadállatok és a házi állatok megfigyelésével szoktuk vizsgálni. Ezek az élőlények felhagynak a természetes szokásaikkal és nem olyan élelmet fogyasztanak, amilyet a természetben találnak, hanem azt, amit az embertől kapnak. Láthattuk, hogyha pártfogásunkba vesszük az állatokat, azok meghíznak, agyuk meg kisebb lesz. Néz­zük most meg, hogyan hat az enzimhiány a hasnyálmirigyre.

AZ ÉTREND ÉS A HASNYÁLMIRIGY MÉRETE

Túl nagy az ember hasnyálmirigye? A szervek súlyát bemutató táb­lázatomból az derül ki, hogy igen. Ha a megevett élelemben nin­csenek enzimek, amelyek az előemésztést elvégezhetnék, a has­nyálmirigynek kell megnőnie, hogy több belső enzimet tudjon elő­állítani az emésztéshez. Magának a hasnyálmirigynek kutya baja, de a szerveinknek és szöveteinknek kevesebb anyagcsere enzimmel kell megelégedniük. És pontosan erre az állapotra vár a rák, a magas vérnyomás, szívbetegségek és az ízületi gyulladás, hogy támadásba lendüljenek. A testünkben minden folyamatosan fogy, s pótlásra szorul. Ezt hívjuk anyagcserének, s ez része az életnek. A munkát pedig az anyagcsere enzimek végzik. Rengeteg kell belőlük. E jó karbantartó munkásokkal úgy tudunk takarékoskodni, hogy hagy­juk, hogy külső enzimek tegyék meg azt, ami az evolúció évmilliói alatt a feladatukká vált: végezzék el az élelem előemésztését.

A HASNYÁLMIRIGY ÉS AZ ENZIMAKTIVITÁS

A hasnyálmirigy egyik dolga, hogy üzeneteket küld a test minden részébe, hogy enzimeket szerezzen, amelyeket emésztőenzimekké alakít át. Még le is rohanhatja az előenzim raktárakat. Könyörög, kölcsönvesz, vagy lop, ahogy a szükség hozza. Amikor megvannak

1 28

az enzimek, munkához lát. Az anyagcsere enzimek emésztőenzi-mekké alakítása plusz munka a hasnyálmirigy számára. Ehhez megnő, ahogy az izom is nő, ha tornáztatják. Lehet, hogy a meg­nagyobbodás nem károsítja a hasnyálmirigyet, de azzal, hogy el­orozza az anyagcsere enzimeket, az egész testet bünteti, mert így a szervek és a sejtek nem tudják rendesen végezni funkcióikat. Az egészségünk szempontjából mindegy, hogy a hasnyálmirigy titok­ban alakítja át az anyagcsere enzimeket emésztőenzimekké, vagy elkobozza az anyagcsere enzimek elő-enzimjeit. Agyunk, szívünk, ereink, összes szervünk és szövetünk mindenképpen megsínyli az enzim munkaerőhiányt.

Az 5.7 táblázatban egy alaszkai főiskola kutatóinak, R. A. Dieterichnek és társainak kutatási eredményeit mutatom be. A ku­tatók vad egereket fogtak be, boncoltak majd mérték meg szervei­ket, amelyek közül én csak a hasnyálmirigynek az állatok testsúly­százalékában kifejezett méretét vettem át.

5.7 TÁBLÁZAT

A vadon élő egerek és a laboratóriumi egerek hasnyálmirigye súlyának összehasonlítása

Faj Szerző Testsúly gramm

Hasnyálmirigy súlya, %

Egyedek száma

8 vad faj Dieterich

et al. 37,1 0,32 141

Laboratóri­umi egér

30,8 0,84 11

Láthatjuk, hogy a laboratóriumi egerek hasnyálmirigye testsú­lyuk 0,84 százalékát teszi ki, szemben a vad egerek 0,32 százaléká­val, ami azt jelenti, hogy a laboratóriumi egereknek több mint két­szer akkora a hasnyálmirigye, mint vadon élő társaiké. Eme adatok ékesszóló bizonyítékai annak, hogy milyen gyászos állapotok ural­kodnak az enzimhiányos étrenden élő laboratóriumi egér testében.

i2g

E fájdalommentes baj nagyságrendjét és komolyságát abból láthat­juk, hogy a laboratóriumi egér hasnyálmirigye kénytelen két és fél­szer nagyobbra nőni, mint a vadon élő egéré, hogy elegendő elően-zimet harácsoljon össze a test többi részétől annak az ételnek a megemésztésére, amelyet normális esetben az élelemben benne lévő enzimeknek kellene megemészteniük. Az egeret példaként hoztam fel, de az összes laboratóriumi állat enzimhiányos tápon él, továbbá ilyen tápokat reklámoznak a házimacskák és kutyák számá­ra is, az emberről nem is beszélve. Véleményem szerint, a fent leír­tak rád is vonatkoznak, kedves olvasó. Most már a te dolgod, hogy felrázd embertársaidat és megértesd velük, mi is az egészségügyi problémáitok gyökere.

AZ ENZIMHIÁNYOS ÉTREND MIATT MEGNAGYOBBODIK A HASNYÁLMIRIGY

A tudósok mindig bombabiztos bizonyítékot akarnak, mielőtt hi­telt adnának egy új elgondolásnak. Ezért hát egy újabb szemszög­ből is bemutatom a táplálékenzim-elméletet. Az előbbi táblázat­ban az egerek hasnyálmirigyének méretét hasonlítottam össze, s rá­mutattam, hogy a vadon élő egér, amely a nyers táplálékkal, annak összes, érintetlen enzimjét is megeszi, sokkal kevesebbet használ fel saját enzim-erejéből, mint a laboratóriumi egér, amely a gyári tápból nem jut enzimhez, s így nem tud takarékoskodni a sajátjai­val. Állítom, hogy ez a fő oka annak, hogy a vadon élő állatok nem szenvednek a mi betegségeinkben. Az olvasó is elvégezheti az el­képzelésemet alátámasztó kísérletet: az egerek egyik csoportját etesse nyers élelemmel, a másikat pedig ugyanazzal, de főve (vagyis enzimhiányos étellel). A kísérletet folytassa két hónapig. Ezután boncolja fel az állatokat, és mindegyikük hasnyálmirigyét mérje meg. Az olvasónak szerencséje van: csak elolvasni kell e munkaigé­nyes vizsgálat menetét, mert a kísérletet már elvégezték.

A különböző szervek súlyát nagyon sokféle kutatási céllal szok­ták mérni, de sajnos nagyon sok az olyan kutatási beszámoló, amely nem közöl adatokat a bennünket érdeklő hasnyálmirigyről. Az 5.8 táblázat adatait dr. H. H. Donaldson The Rat (A patkány)

130

című könyvéből, valamint Brieger német kutató által a Wilhelm Roux Archiv für Entwicklungemechanik der Organism című folyó­iratban közölt beszámolójából vettem. Briegernek fogalma sem volt a táplálékban található enzimekről, de kíváncsi volt, hogy kü­lönbözik-e a hasnyálmirigy, a máj, a vesék és a szív súlya attól füg­gően, hogy az állatok nyers húst, nyers zöldséget, vagy vegyes nyers táplálékot kaptak.

5.8 TÁBLÁZAT

Nyers vagy főtt étrenden élő patkányok szerveinek súlya, a testsúly százalékában

Szerző és étrend Év Testsúly, gramm

Hasnyál-mirigy

Máj Vesék Szív Szerző és étrend Év Testsúly,

gramm

Hasnyál-mirigy

H. Brieger, nyers hús

1937 124,4 0,175 6,51 1,10 0,456

H. Brieger, nyers zöldség

1937 125,0 0,159 5,82 0,738 0,403

H. Brieger, nyers vegyes

1937 126,0 0,161 6,45 0,984 0,406

H. Brieger, a fentiek átlaga

1937 125,1 0,165 6,26 0,941 0,422

H. H. Donaldson, véletlenszerű

1924 125,4 0,521 5,68 0,913 0,447

Hogy alátámasszam dr. Donaldson adatát a laboratóriumi pat­kányok hasnyálmirigyének relatív súlyáról, az 5.9 táblázatban több kutatónak a laboratóriumi patkányok hasnyálmirigyéről különböző időpontokban, különféle céllal készített méréseit mutatom be. Fontos adat, hogy a kutatásokban hány állatot használtak fel. Brieger 58 egyedet használt, s noha más szervek súlyát is közzétet­te, ebbe a táblázatba azok nem kerültek be.

131

Ha összevetjük Brieger 0,165-ös adatát Donaldson 0,521-ével, azt látjuk, hogy az enzimhiányos tápon tartott laboratóriumi pat­kányok hasnyálmirigye háromszor akkora, mint az enzimekben gazdag táplálékon élő laboratóriumi patkányoké. Más szóval a sze­gényes koszton élő patkányok hasnyálmirigye háromszor annyi en­zimet használ el, mint a nyers étrenden élő patkányoké. A laborató­riumi patkányok rosszabb egészségi állapotára általában nem derül fény, hiszen a legtöbbjüket csak rövid ideig tartó vizsgálatokhoz használják, majd megsemmisítik őket. De van rá példa, hogy né­hány patkány-kolóniát életben hagytak. Amikor természetes kimú­lásuk után felboncolták őket, megdöbbentően sok, tipikusan hu­mán degeneratív betegséget találtak bennük.

5.9 TÁBLÁZAT

Laboratóriumi tápot kapó patkányok hasnyálmirigyének abszo­lút és relatív súlya

132

A fenti adatokat összefoglalva, a mai enzimhiányos étrend lehet felelős az agy súlyának és méretének csökkenéséért, a hasnyálmirigy egészségtelen megnagyobbodásáért, az anyagcsere előenzimek elpazarlásáért, és a szervezet sok egyéb degenerációjáért. A tűzhely­nek nevezett modern csapást az élelmiszergyárak „finomítási", az­az denaturálási, eljárásai tovább súlyosbítják. A finomítás szinte minden esetben eltünteti az enzimek nagy részét az élelemből, s sokszor még potenciálisan rákkeltő anyaggal is megtölti. A fino­mítási komédia elemi példájaként nézzük meg a cukornád átalakí­tását és a testünkre gyakorolt katasztrofális hatását.

Az ősellenség: a finomított cukor

fogorvosok, a táplálkozási szakemberek és az orvosok már időtlen idők óta üldözik hivatalból a kristálycukrot (szacharózt). A táplálko­zás frontján ez a legnagyobb veszedelem, ami az embert fenyegeti,

endokrinológusok egyetértenek abban, hogy az endokrin mirigy-rendszer és az idegrendszer együttműködik az étvágy szabályozásá­ban, hogy a megfelelő mennyiségű és a megfelelő fajta ételt együk. A cukor viszont felborítja ezt a finom egyensúlyt. A szinte 100 száza­lékban „tiszta", magas kalóriatartalmú anyag dinamitként robban, s a hasnyálmirigyet meg az agyalapi mirigyet olyan iramú hormonki­választásra serkenti, amilyet laboratóriumi állatokban csak gyógyszeres vagy hormonális beavatkozással lehet elérni. Az endokrinológusok a cukorban találták meg azt a bűnöst, amely teljesen felrúgja a fino­man szabályozott endokrin egyensúlyt. A vermonti egyetemen okta­tó E. A. H. Sims és E. S. Horton így írtak az 1968-ban az American journal of Clinical Nutrition-ben megjelent Endocrine and Metabolic Adaptation to Obesity and Starvation (Az endokrin rendszer és az anyagcsere alkalmazkodása a túlsúlyossághoz és az éhezéshez) című cikkükben: „Ezek a mechanizmusok, ha túlzottá válnak, vagy eltor­zulnak, beavatkozhatnak a normális kalória-egyensúlyba." Ez igen enyhe megfogalmazása annak, hogy mit tesz a cukor fogyasztójával.

Mint dr. Sims és dr. Horton rámutat, rendes étel esetében, amely tartalmazza az összes szükséges tápanyagot, a mirigyek pontosan

133

tudják, hogy mikor elég a megevett mennyiség, és eloltják az éhsé­get, éppoly hirtelen, ahogy egy vízcsapot zárunk el. De ha cukor ke­rül a szánkba, és megkezdi ármánykodását, megbolondítja a muta­tókat az endokrin rendszer műszerfalán. A mirigyek érzékelik, hogy a szervezetbe nagy rakomány kalória került, de hiába keresik a bevitt kalóriákkal normális esetben együtt járó tápanyagokat, azok nincse­nek sehol. így hát nagyobb étvágy formájában parancsot adnak ki még több étel elfogyasztására, annak reményében, hogy azzal beke­rülnek a szervezetbe a fontos ásványi anyagok, vitaminok és az enzi­mek. Ne hagyjuk magunkat bolonddá tenni, a cukor által keltett étvágy nem még több cukrot vagy cukros ételt követel, hanem a hi­ányzó tápanyagokat, melyekre a test vágyik. Nap mint nap fogyasz­tunk hozzáadott cukrot tartalmazó ételeket és italokat, mely állan­dóan túlserkenti az agyalapi mirigy és a hasnyálmirigy működését. A támadás a pajzsmirigyet és a mellékveséket is eléri. A hamis vágy és a cukor által keltett kielégültség ugyanolyan eksztázist okoz, mint a kábítószer. A szervezetbe bevitt rengeteg üres kalóriánál sok­kal nagyobb kárt okoz a cukor azzal, hogy tönkreteszi az endokrin­rendszer finom egyensúlyát és végzetes folyamatot indít el.

A „cukrozás" olcsó módja annak, hogy sokféle terméket kellemes ízűvé tegyenek. Mindenki hallott már a „megédesített keserű piru­láról", ami persze jelenthet valóban valamilyen tablettát, de épp így valamilyen nehezen lenyelhető kedvezőtlen döntést. Az ipar nagy szegmense használ cukrot, hogy eladhatóvá tegye termékeit. El tudjuk képzelni a rágógumit cukor nélkül? Vagy a kólát? A cukor nélküli kekszek és sütemények örökké az üzlet polcain porosodná­nak. Még a rosszabb minőségű vagy éretlen gyümölcsöt is fel lehet javítani a fehér anyaggal.

A gyárak sokféle gabonapelyhet és számtalan más élelmiszert cukroznak, aminek eredményeképpen Amerikában minden férfi, nő és gyermek évente 50 kiló cukrot fogyaszt. Ha a kormány tör­vénytelennek nyilvánítaná a cukrot, alapjaiban rázná meg az ameri­kai üzleti világot. Azt még nem tudjuk, hogy a XXI. századi ember­nek mi okoz nagyobb kárt: a mostani cukorfogyasztás vagy a mes­terséges édesítők, mint például a szacharin.

134

A londoni egyetemen oktató dr. J. Yudkin vezetésével négy tu­dós 1968-ban fejezte be az emberek egészségi állapotát felmérő vizsgálatukat. Arra voltak kíváncsiak, hogy 30 éves kor felett miért olyan gyakoriak bizonyos fajta szívbetegségek. Egyes orvosok, töb­bek között Yudkin, szerint azért, mert az étrendünk szénhidrátjai­nak nagy részét közönséges kristálycukorral és a cukorral megbo-londított termékekkel váltottuk fel. A londoni kutatók felkértek 10 fiatal férfi hallgatót, hogy két hétig egy bizonyos étrendet kövesse­nek. A kalóriák 50 százaléka szénhidrátokból állt. 5 kísérleti alany számára a szénhidrát adag teljes egészében közönséges kristálycu­kor volt, a többi alany számára pedig teljesen cukrozatlan, lisztből sütött palacsinta. Az étrend megmaradt részét hús, zöldségek és zsírok tették ki. Az érdekesség kedvéért mindegyik kísérleti alany­nak megengedték, hogy az összkalória-mennyiség 9 százalékát alko­hol formájában fogyasszák el. Az első hét végén az addig cukrot fo­gyasztó csoport áttért a palacsintára, míg a palacsintás csoport a cukorra, amit az étkezések alatt, az italokban és étkezések között fogyasztott. Napi 1800 kalóriányi cukrot ettek, mely nem is több mint amennyit sokan rendes körülmények között fogyasztanak.

A kísérleti alanyok koleszterinszintje mindkét diétával mintegy 40 százalékkal emelkedett, s a vérképükben egyéb változások is be­álltak. De a legdöbbenetesebb eredmény az volt, hogy a cukor fo­gyasztása után mind a 10 alany vizeletében megjelent a szacharóz, amihez annak először is a vérbe kellett bekerülnie. A kísérlet nyo­mán az orvosok feltételezték, hogy a kristálycukor (szacharóz) sok­millió ember vizeletében éppúgy megtalálható. (A szacharóz nem ugyanolyan cukor, mint amelyik a cukorbetegek vizeletében van, azt dextróznak vagy glukóznak hívják.) A dolog pikantériája, hogy a tankönyvek tanítása szerint a bélhártyák gondoskodnak arról, hogy a szacharóz ne jusson be a vérbe, csak ha már dextrózzá alakult. Ha a szacharóz bekerül a vérbe, néhány perc alatt tetőtől talpig átjárja testünket. Bárki kitalálhatja, hogy a vérbe jutott cukor mit tesz a szervekkel és a szövetekkel. A londoni orvosokban is meghűlt a vér.

135

A CUKOR ÉS A KÖVÉRSÉG

Két orvos azt vizsgálta, kövér pácienseik miért nem tudják, hogy mikor kell abbahagyniuk az evést, s kutatási eredményeiket Obesity: Absence of Satiety Aversion to Sucrose (A túlsúlyosság: a szacharózzal szembeni telítettség érzet hiánya) címmel 1970-ben közreadták. A Lyoni Fiziológiai Laboratórium Orvostudományi Részlegén dolgozó dr. M. Cabanac és dr. R. Duclaux cukrot kós­toltatott kövér és normál testsúlyú betegekkel. A kísérleti alanyok között volt tíz, 90 kg körüli átlagsúlyú nő, és 5 100 kg körüli férfi, valamint 6 normális testsúlyú nő és 4 ilyen férfi. A kísérlet úgy zaj­lott, hogy 12 órányi böjt után az alanyoknak különböző töménysé­gű szacharóz oldatot kellett megkóstolniuk egy pohár dextróz elfo­gyasztása előtt, illetve után. A dextróz megivása előtt a szacharóz ízlett mind a 10 normál testsúlyú személynek, de a dextróz után a kristálycukor (szacharóz) oldat, egy bizonyos töménység esetén, már kellemetlen ízű volt számukra. A kövér emberek viszont nem találták kellemetlennek semmilyen édességi fokon sem. Az orvosok arra a következtetésre jutottak, hogy a túlsúlyos embereknél a táp­lálékbevitelt szabályozó belső jelzések nem működnek jól. Orvosi nyomozómunkával lépésről lépésre leleplezték, milyen húzásokkal zavarja meg a csábító fehér granulátum a test gépezetét.

Míg a fehér kristálycukrot általában lenézik, a dextrózt valami furcsa okból kifolyólag sokan piedesztálra emelik. A dextróz és a glukóz tulajdonképpen egyazon dolog: olyan szénhidrát, amelyet megfosztottak minden, valamicskét is értékes elemétől. A dextróz-ként ismert teljesen lecsupaszított csontváz túl van finomítva, így semmivel sem jobb táplálék, mint a szacharóz. A kukoricából való finomítás során minden táplálékszerű tulajdonságát, azaz fehérje-, zsír-, ásványianyag, vitamin- és enzimtartalmát elveszíti. A dextróz elég olcsó ahhoz, hogy a gátlástalan élelmiszer-gyártók mindent az­zal édesítsenek, amit csak rá akarnak tukmálni a vásárlókra. Mint majd a 6. fejezetben látni fogjuk, a dextróznak káros hatása is van, ami azonban az élelmiszeripart a legkevésbé sem érdekli, szá­mukra az egyetlen szempont, hogy legjobb esetben is csak fele olyan édes, mint a szacharóz.

136

A dextróz úgy készül, hogy a kukoricakeményítőt savval forral­ják. Csak átmeneti, kórházi intravénás gyógyszeres kezelésre volna szabad használni. Mind a kristálycukor, mind a dextróz olyan káros, hogy nem volna szabad az emberek számára hozzáférhetővé tenni. Legfeljebb csak orvosi receptre. A nagy élelmiszer-feldolgozó üze­mek vegyészei nagyon hatékony emberek, ismerik szakmájuk min­den csínját-bínját, de kisebb gondjuk is nagyobb a fogyasztók egészségénél. Persze, megmérgezni azért nem fogják az embereket, de azzal már nem foglalkoznak, hogy mi zajlik le a fogyasztók testé­ben miután húsz évig az ő termékeiket ették. Ha az eredmény vala­milyen halálos betegség, a halotti anyakönyvi kivonaton egy beteg­ség fog szerepelni, s senki nem gyanítja, hogy az ételeknek bármi köze volna hozzá.

A CUKORFOGYASZTÁS NÉHÁNY VESZÉLYE

A rangos tudományos folyóirat, a Nature egyik 1969-es számában megjelent cikk arról szól, milyen hatékonyan tudják az élelmiszer­technikusok javítani az élelmiszerek eladhatóságát. Két angol ve­gyész, M. Brook és R Noel egyértelműen egy terméket reklámoz, de olyan információkat is közzétesz, amelyet minden édességevőnek tudnia kellene. A két vegyész 5 babuin majmot 26 héten át kétféle étrenden tartott. Az egyikben a szénhidrátot a szacharóz biztosí­totta, a másikban a dextróz. A kísérleti idő elteltével megvizsgálták a majmok hasi haját, és azt találták, hogy a szacharóz háromszor annyi hájat rakott a majmokra, mint a dextróz, vagyis háromszor olyan hizlaló. A kutatók azt javasolták, hogy az élelmiszeripari vál­lalatok vegyék ezt a tényt figyelembe, és használjanak dextrózt a szacharóz helyett a szupermarketeknek szánt termékeikben. De az emberek egészségének hosszú távú állapota szempontjából azt kell mondanom, ez a csere körülbelül annyit ér, mintha a csörgőkí­gyó helyett a kobrát választanánk hálótársul.

A Hollandiai Táplálkozástudományi Intézet Orvostudományi Osztályán dolgozó dr. L. M. Dalderup és dr. W. Visser (1969) azt kezdte tanulmányozni, hog}' milyen hatással van a cukor az élet­hosszra. Ehhez két csoport albínó patkányt használtak, mindegyikben

137

egyenlő számú, összesen 88, hím és nőstény volt. Mindkét csoport az ember által fogyasztott ételekhez hasonló, hőkezelt ételeket kapott, amit egy kis adag friss zöldséggel és banánnal egészítették ki. Az egyik csoport annyi kalóriányi kristálycukrot (szacharózt) kapott, mint a másik krumplis lepény formájában. A kísérlet megkezdésekor a patkányok 3 hetesek voltak, 364 napig éltek ezen az étrenden, majd kezdtek elhullani. 819 nap után mindegyik elpusztult. A cukrot fo­gyasztó hím patkányok élete kb. 15 százalékkal volt rövidebb, míg a nőstényeké 5 százalékkal. Mindegyik egyedben súlyos vesebetegség alakult ki, de a cukrot fogyasztó hímeknél hamarabb. Köztudott, hogy a hőkezelt, enzimhiányos tápon - a standard laboratóriumi tá­pon - tartott patkányok sűrűn szenvednek vesebetegségben.

A Guy's Hospital Medical School-ban dolgozó dr. I. MacDonald Sucrose - What Else Besides Caries? (Szacharóz - mit okoz még a fogszuvasodáson kívül?) címmel cikket írt a Guy's Hospital Reports (1969) című folyóiratba. Az izraeli Héber Egyetem munkatársai, dr. A. M. Cohen és dr. E, Rosenmann egy olyan kísérletről számolt be, amelynek keretében 8 patkány olyan ételt kapott, amelynek 79 százaléka dextróz volt, 10 patkány meg olyat, amelynek 79 százalé­ka keményítő volt. A cukros étrenden tartott patkányok vérének csökkent a cukortoleranciája. A cukorbetegek tudják, hogy ez mit jelent: a normális vércukorszint rendellenessége. Ezen kívül a cuk­ros diétát kapó 5 patkánynál igen súlyos vesebetegség jelentkezett.

A neves Food and Cosmetics Toxicology 197l-es Sweet Mystery of Life (Az élet édes rejtélye) című szerkesztőségi cikke több orvo­si szaklapot idézett, amelyek szerint a cukor az egyik oka egy cso­mó betegségnek, például az érelmeszesedésnek, a koszorúér-be­tegségnek, a vesebetegségnek, a májbetegségnek, a cukortól élünk rövidebb ideig, s az okozza a vérlemezkék összetapadását, amitől a vérsavó triglicerid-szintje megemelkedik, és végül az kelti a ká­vé- és dohányéhséget.

A Food and Cosmetics Toxicology ezután azt írta, hogy a bizonyí­tékok még nem eléggé teljes körűek ahhoz, hogy a tudósok többsé­ge elfogadja az állításokat. Itt, csakúgy, mint a bíróságon, a vádlot­tat, addig ártatlannak kell tartani, amíg bűnösségét a tudományos

138

módszerekkel be nem bizonyítják, mely mérhetetlenül lassan megy. Lehet, hogy láttuk, amint a vádlott valakit agyonlőtt. De az ítélet­hirdetésig csak évek múlva jut el a tárgyalás, vagy valamilyen tech­nikai malőr miatt a bűnös akár szabadon távozhat. Ennek mintájá­ra, talán száz évbe is beletelik, míg sikerül a cukor szájon át történő bevételét betiltani. Közben pedig további gazságokat követ el sok­millió test ellen, ami különösen elkeserítő, ha tekintetbe vesszük, hogy addig hány ártatlan fiatalt tesz tönkre. Kisfiúként tudattala­nul tömtem magamba az édességet, a süteményt, amit később ke­servesen megbántam.

A CUKOR ÉS A SZÍVKOSZORÚÉR BETEGSÉGE

A londoni egyetemen oktató dr. J. Yudkin az American Heart Journal-ben (1970) megjelent cikkében hangsúlyozta, hogy gyűl­nek a bizonyítékok arról, hogy a szívkoszorúér betegséget (ez az ér szállítja a vért közvetlenül a szívbe) nem is a zsíros ételek okozzák. Magyarázata szerint Angliában és az Egyesült Államokban az el­múlt két évszázad során mintegy hússzorosára nőtt a cukorfogyasz­tás, s hasonlóan más országokhoz, a cukorfogyasztás növekedésével párhuzamosan szaporodtak a koszorúérbetegségek. Dr. T. L. Cleave a Lancet-ben (1968) összehasonlította a Natalban (Dél-Afrika egyik tartománya) élő, évi mintegy 50 kg cukrot fogyasztó indiaia­kat, akik körében mind a cukorbetegség mind a koszorúér betegség sűrűn fordul elő, és az Indiában élő indiaiakat, akik évente csak kö­rülbelül 6 kg cukrot esznek, s ritkán szenvednek ebben a két beteg­ségben. A natali indiaiak a zsírt főként telítetlen formában eszik: a tisztított kukorica olaj egy lecsupaszított telítetlen zsír, a nyers tejből készült vaj pedig egy természetes telített zsír. A táplálkozás szempontjából a cukor és a zsír között nem lehet választani. Mind a kettő le van csupaszítva, azaz, erőteljesen finomítottak, s csak üres kalóriát adnak. Egyiknek sincs semmi haszna. A kérdés már csak annyi, hogy melyik a károsabb. Olyan, mintha azt kellene eldöntenünk, a Holdon vagy a Marson töltsünk el egy kellemes vakációt, holott még az is kétséges, életben lehet-e egyáltalán maradni bármelyiken is.

139

A legfrissebb, bombaként robbanó bizonyítékot arra, hogy a kris­tálycukor a szívbetegség legfőbb okozója, a hawaii egyetem szállítot­ta (1972). C. C. Brooks és társai magas cukortartalmú táplálékon tartottak disznókat. A nyolcvan disznó közül hatvannyolcnál alakult ki betegség a szív bal felében. Ez alátámasztja dr. Yudkin és több más kutató évek óta hangoztatott nézetét. A figyelemreméltó újabb kutatási eredmény az volt, hogy azok a disznók, amelyek a cukor­mennyiség tíz százaléka helyett kókuszolajat vagy marhafaggyút et­tek, nem kaptak szívbelhártya-gyulladást, mint a többi állat. Ez né­miképp zavarba ejtő, hiszen általában a zsíroktól szokás félni.

A Harvard Medical School-ban dolgozó dr. R. Arky How Sweet It Is! (Milyen édes!) című cikkében rámutatott, hogy az inzulin előtti időkben a cukorbetegséget a szénhidrát anyagcsere hibájának te­kintették, ám mostanra felismerték, hogy nemcsak a szénhidrát anyagcserét érinti, hanem a zsírt és a fehérjét is. Arky hangsúlyozta, hogy fontos a normális testsúly fenntartása, továbbá az üdítőkben és édességekben található szénhidrátok helyett a szénhidrátok vala­milyen egészségesebb formáját kellene fogyasztani.

Az élelmiszelek sugárkezelésével járó vészé lyek

A sugártechnológia egy viszonylag új felfedezés, amely iránt a had­sereg is érdeklődik. Ugyanakkor az élelmiszeripar is vizsgálja, ho­gyan lehetne a friss termékeket, a húst és a szupermarketekben árult egyéb, nem főtt élelmiszereket sugárral kezelni. A veszélyes sugarakkal (akár 4,5 rad gammasugárzással, mely tízezerszerese az emberre nézve már halálos dózisnak) az élelmiszerek tartósítható-ak, de a besugárzás megöli az élelemben lévő összes enzimet és a többi létfontosságú alkotóelemet.

Az ipar a különféle technológiai eljárásokkal az állandó környe­zetünkkel összeegyeztethetetlen termékek garmadáját állítja elő, mely lassan mindenen eluralkodó és helyrehozhatatlan káoszhoz vezet. A szintetikus anyagok hulladék-elhelyezési problémákat okoznak. Hegyekben állnak a tájat elcsúfító és szennyező, nem

14.0

lebomló anyagok. S vajon a fehérje és aminosav utánzatok és az en-zimszerű anyagok épp ilyen le nem bomló hulladékot képeznek az emberi testben? Láthatjuk az utcákat elöntő szemetet a lerobbant kerületekben. De az már nem merül fel bennünk, hogy hasonló a helyzet a saját testünkben is: a beáramló szemét megbénítja és szennyezi a szerveinket, s egészségügyi problémákat okoz.

Protoplazmánkat a fejlődés és az evolúció évei alakították, még­hozzá olyan örökérvényű körülmények között, mint a gravitáció törvénye. Levakarhatatlan pecsét van rajta, mely megkülönbözteti minden mástól, ahogy egy adott márkanév is az árut minden más árucikktől. A tudománynak eddig minden kísérlete valamilyen má­solat előállítására kudarcot vallott. Tételezzük fel, hogy valamikor végül is sikerül a laboratóriumokban előállítani olyan szintetikus anyagokat, amelyek akár csak megközelítőleg is hasonlítanak az aminosavakra vagy az enzimekre. Mihez kezdünk velük? Meg­esszük? Vagy azt esszük meg, amit az efféle kotyvalékot felhasználó mezőgazdaság és állattartás produkál? A modern ökológia csak ko­nokul „nemet" mondhat. Az amerikai kormányt is foglalkoztatja már egy ideje az élelmiszerek, többek között a hús, tartósításának kérdése, elsősorban a hadsereg ellátásának szempontjából. Folynak a kísérletek, hogy a húst gamma besugárzással tartósítsák. Ezek a sugarak megegyeznek az atombomba sugaraival. Az élelmiszerek sugárkezelésének szószólói azt állítják, hogy a sugarak keresztül­mennek a húson, és a húsban nem marad belőle semmi. Mivel semmi mérhető nem marad a húsban, vakmerően kijelentik, hogy a hús egészséges és biztonságos. A sugárkezelt marhaszelet a kony­hában a polcon hagyható szobahőmérsékleten, mégsem indul romlásnak. A baktériumok a közelébe sem mennek, nem támadják meg a sugárral bebalzsamozott valamit. Viszont más tényezőket is figyelembe kell vennünk.

Mintegy 20 különböző élelmiszeren próbálták ki a tartósítást ve­szélyes sugarak felhasználásával. A Massachusetts-i Technológiai Intézet Táplálkozás- és Élelmiszer-tudományi Osztályán dolgozó dr. S. A. Goldblith 1966-ban azt írta, hogy az Élelmiszerbiztonsági

141

és Gyógyszerészeti Hivatalban (FDA) készül az újabb szabályzat amely engedélyezi a sugárkezelt élelmiszerek árusítását az Egyesült Államokban. így vélekedett az élelmiszerek sugárkezeléséről: „Bő­séges laboratóriumi mérések, amelyek messze meghaladják a kellő elővigyázatosság szintjét, bebizonyították, hogy az eljárás biztonsá­gos, és hogy a tanulmányozott élelmiszerek fogyasztása nem jár ká­ros hatásokkal." További megjegyzései mutatják, vérig van sértve, hogy valami senkiházi veszi a bátorságot és megkérdőjelezi a sugár­kezelt élelmiszerek biztonságát, ha ő már egyszer jóváhagyta és rá­ütötte a pecsétet. Annyira felbosszantotta a dolog, hogy bosszúsá­gából még a brit Steward professzornak is kijutott, akinek kísérletei bebizonyították, hogy a sugárkezelt élelmiszerek fogyasztásának le­hetnek hosszú távon káros hatásai.

Goldblith kísérletében a sugárkezelt élelmiszereket két éven át kapták állatok egymás utáni generációi. De mi történik tíz vagy húsz év múlva? Mi lesz az anyák termékenységi időszakának végén született gyerekekkel (a szokásos gyakorlat szerint a fiatal nősté­nyek első almát vizsgálták)? A kísérletek, hacsak nem folytatják őket megfelelő módon és elég hosszú időn át, gyakran nem mutat­ják ki a káros jellemzőket. Gondoljunk bele, hogy emberek százmil­liói, sőt milliárdjai fognak majd sugárkezelt élelmiszert enni, akkor miért rohanunk úgy jóváhagyni ezt az eljárást. Teszteljük először állatokon több generáción át. Mindig egy idősebb nősténynek egy idősebb hímtől való legutolsó almának utódjai alkossák az új kísér­leti generációt. Ha egy fiatal nőstény első almát használjuk, a káros öröklött anyagok kumulatív hatása nem biztos, hogy érzékelhető a kísérleti időszakban. Az idősebb szülők már régebb óta ki vannak téve a vizsgált anyagnak, és a károsodást nagyobb valószínűséggel adják át az utánuk jövő generációknak. Másként fogalmazva, ha azt akarjuk bizonyítani, hogy a sugárkezelt élelmiszerek tökéletesen biztonságosak, akkor a kísérletekhez fiatal szülőket kell használni. Ellenben ha a célunk, hogy felderítsük a lassan ható mechanizmu­sokat, öregebb szülőkkel valószínűleg hamarabb akadunk a káros hatás nyomára ésszerű időn belül.

142

A New Delhi-i mezőgazdasági kutatóintézet kutatócsoportja (Swaminathan et al., 1963) a Drosophilán, azaz gyümölcslégyen ki­mutatta a sugárkezelt élelmiszerek káros hatását. Ezeket az ered­ményeket mások is megerősítették. A sugárkezelt élelmiszerek biz­tonságát megkérdőjelező kutatási jelentések hatására az ameri­kai Élelmiszerbiztonsági és Gyógyszerészeti Hivatal felülvizsgálta a projekttel kapcsolatos korábbi pozitív döntését. Az élelmiszerek sugárkezelési programjának helyzete című 1968-as jelentés már két­ségessé tette, hogy van-e az élelmiszerek sugárkezelésének jövője.

Steward professzort Direct and Indirect Effects of Radiation on Plant Cells: Their Relation to Growth and Growth Induction (A su­gárzás közvetlen és közvetett hatásai a növényi sejtekre: összefüggése a növekedéssel és a növekedés gerjesztésével) című tanulmánya miatt támadták. E tanulmányt R. D. Holsten, Ph.D., M. Sugii, Ph.D., és F. C. Steward professzor (a Királyi Orvosi Társaság tagja) írták. A kutatást a Cornell egyetem sejtfiziológiai és növekedési laborató­riumában végezték. Az eredményekről készített beszámoló bomba­ként robbant, s más kutatók is munkához láttak. Dr. Goldblithnek a kutatási összefoglaló azon része nem tetszett, mely szerint „a ku­tatásnak van más és nyilvánvaló jelentősége is az élelmiszerek su­gárkezeléssel történő csírátlanítására nézve. Ha a sugárzás hatásai a cukorból nyert stabil radiolízis termékek révén bekerülhetnek a sejtekbe, akkor világosan meg kell tudjuk állapítani, hogy ezeknek van-e biológiailag jelentős, rövid és hosszú távú következménye, mielőtt széles körben hozzáférhetővé válnának a cukrot tartalmazó sugárkezeléssel csírátlanított élelmiszerek." Az élelmiszerek csírát­lanítása dr. Goldblith kedvenc projektje volt: „A Steward és társai által levont következtetések a téma szempontjából lényegtelenek és megalapozatlanok. Igazán sajnálatos, hogy a sajtó ekkora nyilvá­nosságot teremtett e kijelentéseknek."

Holsten, Sugii és Steward jelentésükben beszámoltak arról, hogy a kísérletek kimutatták a sugárkezelt táplálékon nevelt gyümölcsle­gyekben a károsodást. Ezzel egyetértek. Tegyük félre egy kicsit a su­gárkezelt élelmiszerek vizsgálatában használt patkányokat, egereket,

143

nyulakat és tengeri malacokat. Ezek túl hosszú ideig élnek, így ah­hoz is túl sok idő kellene, hogy a kísérletek valamilyen konklúzió­hoz vezessenek - akár húsz év is. Ha viszont bogarakat használunk alanynak, megfelelően intenzív munkával már egy-két év alatt is eredményre juthatunk az élelmiszerek sugárkezelésével kapcsolat­ban. A gyümölcslégy egy-két hónapig él szemben az egy-két évig élő egérrel. A gyümölcslegyet használni kísérletekhez nem új keletű a tudományban, már vagy ötven éve rajtuk végeznek el mindenféle orvosi és biológiai kísérleteket. Goldblith azt mondta, az hogy a be­sugárzott termékek károsítják az egyszerű növényi sejteket, semmit sem bizonyít a magasabb rendű állatokra és emberekre nézve. Idé­zem: „Ezek a hatások nem hasonlíthatóak össze állatok szervezeté­nek egészére gyakorolt hatásokkal. A patkányok, macskák, kutyák, csirkék és emberek emésztőrendszerében számos mechanizmus módosítja, alakítja át, illetve emészti az ételt, a máj és a vesék pe­dig méregtelenítik a szervezetet és kiürítik a káros anyagokat."

Ebből már sejthetjük, hogy Goldblith nem ellenzi, hogy májun­kat és vesénket kitegyük a sugárkezelt élelmiszerek okozta veszé­lyeknek. Panaszlevelében Goldblith nem említi a gyümölcslegyet. A légy az állatvilág tagja, és mint ilyen, el van látva a Goldblith ál­tal említett mechanizmusokkal. Nem szeretnék Mr. Goldblith-szel szemben tiszteletlennek tűnni. Nem fér hozzá kétség, hogy pro­jektjéért keményen megdolgozott és őszintén hisz benne. De a kér­dés sokkal komolyabb annál, semhogy könnyedén túllépjünk rajta. Az én egészségemet örökre megkárosította egy korábban igen be­vált gyakorlat, amelyet azonban már régen kivontak a forgalomból. Azt mondják, már elegendő kísérletet végeztünk el magasabb ren­dű állatokon. Az egyik legfrissebbnek a címe The Wholesomeness of Irradiated Mushrooms (A sugárkezelt gombák veszélytelen volta) (1971), szerzői a holland közegészségügyi hivatal patológiai intéze­tében dolgozó Van Logten és társai három generációnyi patkányt neveltek fel. A kutatók azt a bírálható, ám szokásos gyakorlatot követték, hogy az új generációt az első alomból tenyésztették ki, s nem a szülők reproduktív életének vége felé született alomból. Semmilyen, a sugárzásnak tulajdonítható hatást nem figyeltek meg

144

a növekedésre, táplálékbevitelre, vérképre és csontvelőre, egyes en­zimek aktivitására, a véralvadásra, a szervek súlyára és a szövetek mikroszkopikus elemzésére nézve. Tökéletesen egészséges állatok, figyelemreméltóan alátámasztják Goldblith álláspontját. Most már tényleg nincs szükségünk több patkány-kísérletre, hogy bebizonyít­suk a sugárkezelt élelmiszerek biztonságos voltát.

1971-ben J. H. Brower, E. W. Tilton és R. R. Cogburn kísérletét az élelmiszerek sugárkezeléséről részben az Amerikai Atomenergia Bizottság finanszírozta. Aszalványmolyok kilenc generációja kapott sugárkezelt teljes kiőrlésű búzalisztet, s négy generációjuk gamma sugarakkal kezelt mazsolát. Úgy tűnt, nem okoznak károsodást a ro­varoknak, illetve azok utódjainak. Ám a kutatás során azt is megfi­gyelték, hogy a sugárkezelt táplálékon élő nőstényeknek több utód­ja lett, mint a normál élelmet evő fajtársaiknak, s ez már több kérdést is felvet. Mi történne, ha e rovarok húsz, ötven vagy száz generáción át ennének sugárkezelt élelmet? Maguk a szerzők jelen­tették ki, hogy a sugárkezelt tápláléknak a gyümölcslégyre gyakorolt genetikai hatásai ellentmondásosak.

Az egyik 1968-as Nature szerkesztőségi cikke szerint „a hadsereg szorult helyzetbe került az élelmiszerek sugárkezelése kapcsán". A Food and Cosmetic Toxicology című folyóirat szerkesztői szintén felhívták a figyelmet arra, hogy az élelmiszerek sugárkezelésének ellenzői rámutattak az esetleges egészségügyi ártalmakra (1969). A teljesebb körű állatkísérletekből többek között az derült ki, hogy a sugárkezelt táplálékon élő állatok körében több volt a daganatos megbetegedés. Mintha egyes kutatók korábban elfelejtették volna megszámolni a daganatokat.

A Journal of Agricultural and Food Chemistry című folyóiratban (1970) a Cornell egyetem három oktatója, R. J. Echandi, B. R. Ch ase és L. M. Massey azt írták, hogy a nagyobb gamma sugár dó­zisok hatására a répa jelentősen puhább lett, s így kimosódott belő­le kalcium tartalmának jó része. J. Seuge, J. L. Morere és C. Ferradini, a párizsi Faeulté des Sciences és a Laboratoire Curie munkatársai a Radiation Research (1971) című szaklapban arról a kísérletükről számoltak be, amelynek során aszalványmolyokat gamma sugárral

145

kezelt pisztáciával, illetve bíbortetveket gamma sugárral kezelt burgonyával etettek. Az aszalványmolyok termékenysége 32 száza­lékkal, a bíbortetveké pedig 41 százalékkal csökkent. A szerzők a nemzetközi szakirodalomra hivatkozva megállapítják, hogy a vita­minok, mint például a B1 vitamin és az aszkorbinsav igen sugár érzé­kenyek. S még e súlyos bizonyíték ellenére is, sok „modern" ember hajlandó olyan ételt enni, amelyet veszélyes sugarakkal bombáztak. A South African Medical Journal (1972) szerkesztője Friss húsok és zöldségek című cikkében rámutat, milyen könnyű volna az érzékeny-gyümölcsöket sugárral kezelni, hogy megőrizzék tökéletes állapotu­kat amíg elérnek a fogyasztókhoz. Kifejti, hogy az orvosok feladata lenne a tömegeket meggyőzni, hogy az ilyen étel ártalmatlan.

LE KELL ÁLLÍTANI AZ ÉLELMISZEREK MANIPULÁLÁSÁT

A közvélemény nyomása véget tudna vetni az élelmiszerekkel való pacsmagolásnak. Önző érdekek vezérelnek, amikor az élelmiszerek sugárkezelése ellen küzdök. Nem akarom, hogy az unokáim ilyen dolgokat egyenek. Ha nem tiltakozunk, a szupermarketet ilyen áru­val lesznek megtömve. Nem kell hűteni, nem megy tönkre. Fog­junk egy darab sugárkezelt húst, helyezzük nejlonzacskóba, hogy ne száradjon ki, és tegyük fel a kamra polcára. Ha megnézzük egy hónap múlva, épp oly friss, mint azelőtt. A rendes hús már rég megrohadt volna a baktériumoktól.

Az üzleti világ számára ez az újítás korszakalkotó. A kormányok nem fognak tudni ellenállni az üzleti körök nyomásának, hogy en­gedélyezzék az élelmiszerek magasfeszültségű gammasugarakkal való kezelését. A nyereségvágytól tüzelt emberek rávetik magukat e módszerben rejlő lehetőségre, s behunyják a szemüket a hosszú távú károk előtt. Visszagondolva felidézhetjük, amikor a DDT megjelent, garantálták annak biztonságos voltát, büszkén hirdet­ték, hogy csak a kártevő rovarokat öli meg, s teljesen ártalmatlan a nagyobb állatokra és az emberre. A rovarirtó az egész földön elter­jedt s most benne van minden élőlény testében, beleértve az újszü­lötteket. Ez körülbelül annyira megnyugtató, mint egy csörgőkígyó­val a nyakunkban sétálni.

146

Ha az olvasó követte eddig a gondolatmenetemet, most már bizonyára szívesen felturbózná kicsit az egészségét az élelemben _ a hőnek nem kitett zöldségek és állati eredetű élelmiszerek min­den falatjában - megtalálható enzimek segítségével. Az exogén en­zimek a testünkön kívül vannak, de könnyű őket beinvitálni. Néz­zük hát az enzimekben gazdag étrend gyakorlati vonatkozásait.

147

Az enzim-táplálkozás terápiás céllal,

illetve a normál testsúly megtartására

A könyvben mostanáig annak a bizonyítékait tárgyaltuk, hogy a he­lyes táplálkozásban milyen szerepet játszanak a nyers ételek. Arról azonban még kevés szó esett, hogy a nyers ételek fogyasztásával ho­gyan lehet visszafordítani az elhízást, orvosolni az egyéb egészség­ügyi problémákat, s még kevesebbet szóltunk arról, hogyan hasz­nálhatunk fel bizonyos ételeket és enzimpótlókat egészségi állapo­tunk javítására. Ebben a fejezetben azzal fogunk foglalkozni, hogy az enzimekben gazdag ételek hogyan normalizálják a testsúlyt, ho­gyan hatnak a mirigyekre és az agyra, végezetül ismertetek egy módszert, mellyel könnyen meghatározhatjuk a különféle élelmi­szerek enzimtartalmát.

Az enzim-táplálkozás

Az enzim-táplálkozás kifejezést én találtam ki arra az étrendre, amelyben az élelmiszereket nem főzzük meg, hanem nyersen, fel­dolgozatlanul fogyasztjuk, teljes enzimállományukkal együtt. Noha nagyon kevés ember él folyamatosan ilyen étrenden, minden más élő organizmus így él. Minden faj eg}' adott anyagfajtát választ ki létfenntartásához. Persze hallottunk már tehénről, amelyik rajon­gott a halért, és zöldségevő macskáról is, de alapjában minden te­remtménynek olyan emésztőrendszere van, amely egy bizonyos táplálék-fajta megemésztéséhez a legideálisabb.

A „nyersen evők" azok, akik mindent nyersen próbálnak meg el­fogyasztani. Egyik tagjuk, George A. Drews 1912-ben Unfired Food and Trophotlierapy (Food Cure) (A tűz használata nélkül készült étel és nyers ételeken alapuló kúra) címmel könyvet adott ki. A könyv fő­ként receptekből állt. Az egyik például úgy szól, hogy teljes kiőrlésű búzát mézzel és dióforgáccsal kellett összekeverni, majd a napra helyezni „sülni". A kivételesen forrón sütő nap ugyan halványan megfelel a sütőnek, de az élelmiszerek jobbára nyersek maradnak.

Drews és más nyers ételen élők azért hirdették ezt a fajta

150

táplálkozást, mert úgy gondolták, a főzés megöli az élelmiszerek élet princípiumát". Abban az időben még nem tudták, hogy az

élelemben enzimek vannak, és azt sem, hogy a hőtől elpusztulnak. Mindez még a vitaminok felfedezése előtt volt. Azt azonban tud­ták, hogy a hőnek milyen ártalmas hatása van. Az orvosi szakiroda-lomban is sok orvossal találkozhatunk, akik gyógyítási céllal javasol­ták a nyers ételeket, csupán tapasztalati alapon, anélkül, hogy fogalmuk lett volna az enzimekről. Egyetlen döntő tényező számí­tott: a páciensnél elért eredmények. A terápiás célú nyers táplálko­zás Németországban és a környező országokban az 1920-30-as években vált népszerűvé. A Journal of the American Medical Association egyik 193l-es számában a szerkesztőségi cikk három német orvoscsoportnak a nyers táplálkozással kapcsolatos munká­ját tekintette át: Loewry és Behrens, Scheunert és Bischoff, vala­mint W. Hilsinger. 1930-ban H. Strauss német professzor dr. Max Gerson és dr. Bircher-Benner munkája kapcsán kedvezően nyilatko­zott a nyers ételek diétás alkalmazásáról. Dr. Gerson tuberkulózisos betegek számára kitalált diétája már ismert volt Németországban, mielőtt New Yorkba emigrált volna, ahol kidolgozta a rákos betegek táplálkozási elveit. W. Heupke is több cikket közölt német orvosi szaklapokban a nyers ételek előnyeiről. Azt állította, hogy ha nyers zöldséget eszünk valamelyik étkezésre, az emésztőnedveinkben lé­vő enzimek át tudnak hatolni a zöldség épen maradt sejtfalán, bent megemésztik a tartalmát, majd ki is jönnek az ép falon. Azt is kije­lentette, hogy a zöldség sejten belüli enzimjei közreműködnek az emésztésben. Heupke több tanulmányt is közreadott, amelyekben részletesen beszámolt az állításait alátámasztó kísérletekről.

A nyers tej diéta

A pasztörizálás kora előtt a nyers tej nagyon divatos volt, még az or­vosok körében is. Ez akkor volt, amikor minden élelmiszer boltban lehetett kapni nyers tejet, vagy a tejes vitte házhoz. Eredetileg tejet nem is lehetett vásárolni, minden családnak volt tehene, amelyik ellátta a családot tejjel, vajjal, sajttal. A tehenek erdőn-mezőn

151

legelésztek, csak természetes táplálékot ettek. Nem kaptak kétes koncentrátumokat, hogy nagyobb legyen a tejhozamuk. Amikor az emberek elkezdtek beköltözni a városokba, a tej is árucikké vált. Ha arra kényszerítjük az állatot, hog)' több tejet termeljen, mint amennyi saját utódja számára szükséges, megterheli a szervezetét és hajla­mosabb lesz a betegségekre. Kisfiúként még láttam olyan gulyákat, amelyeknek nem volt szüksége állatorvosra.

Amikor a tej kereskedelmi forgalomba került, sok ember kezén ment át, amelynek során ki volt téve a bakteriális fertőzéseknek. A tömegtermeléssel több lett a tej, de a minőség rovására. Amikor még nem volt hűtés, a teheneket a városban nagy istállókban tar­tották, hogy a tejet azonnal el lehessen juttatni a fogyasztókhoz. Voltak föld alá épített istállók is, amelyekben a tehenek soha nem láttak napfényt. Terjedt a tüdővész. Muszáj volt a tejet pasztörizál-ni a fertőző betegségek terjedésének megakadályozására. Figyelem­reméltó, hogy a pasztörizálás elterjedése után, a tej korábbi terápi­ás hatása már nem működött és a tej-diéták elveszítették értelmü­ket. Az orvosok már nem tekintették a tejet orvosságnak. Ha valaki szeretné megtudni, hogy a nyers tej mi mindenre képes néhány be­tegség esetében, vegye kézbe C. S. Potter 1908-ban kiadott Milk Diet as a Remedy for Chronic Desease (A tej diéta mint gyógyszer a krónikus betegségekre) című könyvét. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a könyvben ama régi nyers tejről van szó, amelyből nem hiá­nyoztak az enzimek. Dr. Potter 1908-ban természetesen mit sem tudott a tejben lévő enzimekről. Fontos azonban, hogy bármiféle diéta követése esetében kérjük ki olyan orvos tanácsát, aki járatos az adott gyógyászati területen. Hogy rávilágítsak a nyers tej diéta folyamatára, idézek néhány sort dr. Potter könyvéből:

„A kövérkés, székrekedéses és vagy valamilyen káros anyaggal te­lítődött egyéneknek a tej diéta megkezdése előtt legalább harminc­hat órán át gyümölcs diétát kell követniük. A megfigyelésem alatt tartott legutóbbi ezer személy átlagosan naponta körülbelül 6,5-7 liter tejet fogyasztott. A kizárólag tejből álló diéta esetében veszé­lyes lehet ennél kevesebbet fogyasztani. A tejet félóránként kell inni, amíg harminckét adag el nem fogy. A diéta minimális időtartama

152

négy hét, ami rendes esetben elegendő az alábbi betegségekből va­ló kigyógyuláshoz: idegkimerültség, általános gyengeség, többféle bőrbaj, egyszerű vérszegénység, hurut, epebántalom, székrekedés, emésztési zavar, gyomorrontás, szénanátha, aranyér, álmatlanság, gyomorfekély, malária, neuralgia, neuraszténia, továbbá olyan be­tegségek korai szakaszában, mint a reuma, sorvadás és vesebeteg­ség. Előrehaladottabb állapotban hosszabb diétázás szükséges."

Láthatjuk, hogy egyes betegségek neve nem azonos a mai tudo­mányos elnevezésekkel, de hát 75 év nagy idő. Biztos vagyok benne, hog)' amikor dr. Potter nyers tej diétát írt elő a betegeinek, nem tudta, hogy az tulajdonképpen enzim kúra. Nem sok kétség fér hozzá, hogy ha legalább négy hétig csak nyers ételt eszünk, annak összes enzimjével, az elementáris hatást gyakorol testünkre. Min­denfajta nyerst diéta redukálja az enzimek kiválasztását és pihente­ti az enzimgépezetet. Gyermekkoromban a nyers tej mindennapos ételünk volt. Az anyám minden napra négy liter nyers tejet rendelt a négy gyerek számára. Mikor az 1910-es évek végén elkezdtem ér­deklődni a nyers élelmiszerek iránt, a nyers tej már nem létezett, mindent pasztörizáltak. így aztán alig volt tapasztalatom a nyers tej-diéta terápiás hatásáról. Vannak vidékek, ahol még ma is kapni nem fertőzés veszélyes, hatóságilag engedélyezett nyers tejet, de annak minősége már valószínűleg nem ugyanolyan, mint amilyen dr. Potter idején volt.

A kereskedelmi célú, hatóságilag engedélyezett nyers tej úgy ké­szül, hogy a tehenek egész nap az istállóban állnak, s tömik maguk­ba a száraz takarmányt és a tejtermelést serkentő adalékanyagokat. Rutinszerűen kapnak penicillint. A tejtermelő tehenek nem me­hetnek a legelőre friss zöld növényeket enni. Napi testgyakorlásuk annyi, hogy egy-két órát kint lehetnek egy csupasz karámban. így működnek tipikusan a maximális tejhozamot célzó üzemek, s ez szöges ellentétben áll a teljes értékű tej kritériumaival. A nagyüze­mi termelés érdekében kiválasztották az abnormálisan nagy tőgyű teheneket. Ésszerűnek tűnik a feltételezés, hog}' a régebbi idők ki­sebb tőgyű és kisebb tejhozamú úgynevezett „parlagi" teheneinek

153

az anyagcsere rendszere kevésbé volt megterhelve, következéskép-pen egészségesebb tejet adtak.

Most ne beszéljünk a tej zsírtartalmáról, ami a tejiparban a tej minőségének mércéje. A tejnek vannak nem mérhető egészség­ügyi hasznai is, amelyeket megbocsáthatatlan dolog figyelmen kívül hagyni, hiszen a jólétünkről van szó. E nem mérhető ténye­zőket csak úgy tudjuk felbecsülni, ha összehasonlítjuk azokat a feljegyzéseket, amelyek dr. Potter és elődei - egész Hippokraté­szig visszamenőleg - készítettek a nyers tej kedvező hatásairól a mai pasztörizált tej negatívumaival. Nem várhatunk áldásos egészségügyi hatást a kizárólag pasztörizált tejből álló diétától. Egy orvos sem javasolja, nincs semmiféle gyógyértéke. A tej terá­piás eszközként való gyógyászati alkalmazását kerékbe törte a pasz­törizálás, mert megöli a-tejenzimeket. Lényeges következtetése lyukadhatunk ki a tej élelmiszerként és gyógyszerként való alkal­mazásának történeti tanulmányozásából. Ha kivonjuk a tejből az enzimeket, elveszíti egészségfenntartó elemeinek egy részét, s gyógyító tulajdonságainak nagy részét.

Ha kritikusan tanulmányozzuk az élelmiszerek gyógyászati al­kalmazását, arra a következtetésre jutunk, hogy a hatékonyságuk abban rejlik, megtartották-e minden természet adta tápértéküket. Ha valamit kiveszünk egy élelmiszerből, pl. elvesszük vitaminjait, ásványi anyagait vagy enzimjeit, akkor tökéletlen, hiányos étellé vá­lik és nemigen várható el tőle, hogy ugyanolyan biológiai tulajdon­ságokkal rendelkezzen, mint a kezeletlen élelmiszer, vagyis nem já­rul hozzá egészségünk megőrzéséhez, hogy gyógyhatásról már ne is beszéljünk. A pasztörizálás beköszöntével a nyers tej elveszítette azokat a tulajdonságait, amelynek köszönhetően évszázadokon át használták krónikus betegségek gyógyítására. Az úgynevezett tej­kúrát, vagyis hogy egy bizonyos ideig a páciens kizárólag nagy mennyiségű nyers tejen élt, több krónikus betegség gyógyítására használták az orvosok, többek között Karrick, Karel. F. von Niemeyer, Winternitz, Potter és Bremer. Dr. Donkin és dr. Tyson 1868-ban napi mintegy 7,5 liter nyers tejet ajánlottak cukorbete­geknek. Ez körülbelül 60 évvel az inzulin megjelenése előtt volt.

154

Nyers tejet és abból készült tejtermékeket az ősidők óta fo­gyasztják Európában, Oroszországban és a Balkánon. Ezek a népek rengeteg tejterméket esznek, mégis a szív- és érrendszeri betegsé­gek előfordulása viszonylag ritka. A dánok régebben sok nyers vajat ettek. Metchnikoff szerint a bolgár parasztok körében nem ritka a százéves is, a bőségesen fogyasztott nyers tejnek és tejtermékek­nek köszönhetően. Hogy lehet az, hogy ezeknek a népeknek nem volt semmiféle koleszterin problémája? Van valami a nyers tejben és a nyers vajban, ami kordában tartja a koleszterint? A nyers vaj, úgy tűnik, nem olyan, mint a szokásos zsiradékok. Az a gyanúnk, hogy a nyers tejben és a nyers vajban lévő enzimek megakadályoz­zák bizonyos betegségek, például a szív- és érrendszeri betegségek kialakulását. Mivel a manapság kapható tej és gyümölcslevek sem­mit sem gyógyítanak, az, hogy ugyanezen termékeket régebben eredményesen alkalmazták a gyógyításban, csak annak tulajdonít­ható, hogy azokban megmaradtak az enzimek. A mai termékek ne­gatív hatása pedig az enzimek hiányának tudható be, hiszen a vita­minok és az ásványi anyagok jobbára változatlanul bennük vannak. Annak, aki tartani akarná magát az állásponthoz, hogy a táplálék­ban lévő enzimek értéktelenek az élő szervezet számára, először is a fenti következtetést kellene tudnia megcáfolnia.

A nyers tej enzimjei enyhítik a pikkelysörnört

Mintegy 50 évvel ezelőtt, dr. A. B. Grubb, egy virginiai orvos pik-kelysömörös (egyfajta bőrbetegség) betegeinek nagy mennyiségű vaj elfogyasztását rendelte. Pedig a mai orvosi gyakorlat szerint a zsíradékbevitelt éppenséggel csökkenteni kell a pikkelysömör gyó­gyításakor. Nyilvánvaló, hogy a dr. Grubb korabeli vaj más volt, mint a mai zsiradékok.

A modern orvostudomány szerint a pikkelysömört a tökéletlen zsiradék felszívódás okozza. Európában az I. világháború alatt az emberek kevés zsírhoz és olajhoz jutottak, s a pikkelysömör ritkává vált. Mivel dr. Grubb beszámolójában arra nem tért ki, hogy nyers vagy nem nyers vajat alkalmazott, 1936 november 2-án levelet

155

írtam neki, amelyben megkérdeztem, hogy milyen vajat használt, milyen mennyiségben, és mennyi idő múlva jelentkeztek egyér­telmű eredmények. Dr. Grubb válaszában megírta, hogy a bete­geinek heti egy kilogramm vajat javasolt, és miden esetben nyers vajat. A betegek hat héten át folytatták a vaj-diétát, amely idő alatt a pikkelysömör annyit javult, hogy csökkenteni lehetett a vaj adagot a beteg által kívánt szintre. Dr. Grubb eredetileg úgy vélte, a nyers vaj puhítja a bőrt, de meglepetéssel tapasztalta, hogy a pikkelyek visszahúzódtak. Az eredményekre elméleti ma­gyarázatot nem tudott adni.

Tudjuk, hogy a lipáz a tej egyik legfőbb enzimje, s így a vajban koncentráltan van jelen. Mivel a pancreatinról (a hasnyálmirigy ál­tal kiválasztott enzimek, beleértve a lipázt) már több bőrgyógyász kimutatta, hogy segít a pikkelysömör kezelésében, nem elképzelhe­tetlen, hogy dr. Grubb jó eredményei a nyers vajban érintetlenül megmaradó lipáz bevitelének tulajdoníthatóak. A szakirodalom megemlíti, hogy a természetei szubsztrátumukkal megemésztett enzimek jobban működnek az emésztő rendszerben, s ott nem ká­rosodnak olyan mértékben, mint a pancreatin. Ha hasznát akarjuk venni a nyers vaj lipázának, vagy a pancreatin lipázának vagy más exogén enzimeknek olyan esetekben, amikor a hasnyálmirigy kivá­lasztása megfelelő, az exogén enzimes emésztésnek a tulajdonkép­peni emésztést nem végző, tétlen gyomorfenéken kell történnie. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a bélben oldódó enzimek hatás­talanok pikkelysömör esetén.

Az enzimhiányos betegségek

Egyes orvosok jó eredményekről számoltak be pikkelysömörös be­tegek enzimes kezelése kapcsán. A lipáznak, amely az enzimkeve­rék egyik alkotóeleme, különös jelentőséget tulajdonítottak. A lipáz a nyers vajban is megtalálható. A legjobb eredményeket elérő orvo­sok egy pontot hangsúlyoztak ki: sok hónapon át kell nagy adagokat bevenni. Dr. L. N. Elson (1935) New Orleans-i bőrgyógyász az aláb­biakat írta a pikkelysömörről: „A pikkelysömör az enzimhiányos

156

betegségek osztályába tartozik. Nagy dózisokban adott hasnyálmi­rigy kivonat gyógyítja." Azt javasolja, hogy naponta háromszor, az étkezések során vegyünk be egy teáskanálnyi hasnyálmirigy enzim­port, mely a rendes adag háromszorosa. Dr. Sellei (1937) a buda­pesti MÁV kórház bőrgyógyász főorvosa úgy vélte, hogy több bőr­betegség is a gyomor, a patkóbél, a hasnyálmirigy vagy a máj enzim­zavarainak a számlájára írható. Ezeket napi 90-150 gramm nyers hasnyálmiriggyel és ugyanannyi nyers májjal kezelte, úgy hogy eze­ket a szerveket felaprították és nyersen gyümölcslébe vagy levesbe keverték. Ezenkívül javasolta még napi 8-10 pancreatin tabletta (nem bélben oldódó) és 4-5 májtabletta bevételét egy órával az ét­kezés előtt. Dr. Sellei hangsúlyozta, hogy az adagokat sok hónapon át kell szedni, különben nem várható eredmény. Nagy mennyiségű enzim-koncentrátum alkalmazásakor alapvető, hogy e téren nagy tapasztalatokkal rendelkező orvos felügyelje a beteget.

HOGYAN HATNAK AZ ENZIMTABLETTÁK?

Két bőrgyógyász, dr. E. M. Farber és dr. H. M. Schneidman (1957) 36 pikkelysömörös beteget kezelt úgy, hogy 6-18 héten át napi 3-9 pancreatin tablettát adott nekik. Csak szerény javulásról számol­hattak be. Kérdőívet küldtek ki olyan bőrgyógyászoknak, akik alkal­maztak enzimeket a pikkelysömör kezelésére, s 28-tól választ is kaptak. Közülük 24-en arról számoltak be, hogy nem történt javu­lás, és négyen minimális javulásról. Az utóbbi években bélben oldó­dó tablettákat szoktak alkalmazni, míg régebben az enzimeket vagy porként vagy sima bevonatú tablettákban forgalmazták. A bélben oldódó azt jelenti, hogy nem oldódik fel a gyomorsavban, hanem csak a bél lúgos nedvében aktivizálódik. Amikor az étel és a tablet­ták elérik a belet, a hasnyálmirigy rájuk üríti lúgos enzimnedveit. Mire a tabletták bevonata feloldódik és az enzimek munkához lát­nának, már nincs is rájuk szükség. A hasnyálmirigy nedvének en­zimjei általában tüstént megemésztik az összes ételt, kivéve, ha a kiválasztásuk nem elégséges.

A bélben oldódó enzimek csak akkor jobbak, mint az egyszerűek, ha a hasnyálmirigy sztrájkol. Máskülönben a gyomorfenéken aktív

157

enzimeket célszerűbb alkalmazni, mert azok elvégzik a dolgukat mielőtt a gyomorsav túl erős lenne. Van arra bizonyíték, hogy az erőteljesen tisztított enzimek kevésbé ellenállóak a gyomomedwel szemben, mint a táplálékban lévő enzimek, amelyeket a saját táplá­lék szubsztrátumuk véd. Valószínűleg ez az oka annak, hogy egyes orvosok eredményes kezelésről számolhatnak be, míg mások telje­sen eredménytelenekről. Attól függ, milyen enzimeket használnak. A nyers enzimek, mint pl. a nyers vaj lipáza vagy az egészben ha­gyott hasnyálmirigyben lévő lipáz a mirigy nélküli gyomorfenéken fejtik ki működésüket, s így védettebbek a gyomor és a belek rájuk nézve káros elemeivel szemben.

Az élelem és a mirigyek mérete

Régebben úgy tartották, hogy az étel szerepe csupán annyi, hogy a zsírjaiból és a szénhidrátjaiból a szervezet hőt és energiát állít elő, a fehérjéiből pedig pótolja a szövetállományt. Ma már azonban tudjuk, hogy a táplálék pozitívan vagy negatívan módosítani is tud­ja a szerveket és a szöveteket, beleértve a mirigyeket. A tényt, hogy az élelem kihat a fontos mirigyek (agyalapi mirigy, here, petefészek, hasnyálmirigy, mellékvese, pajzsmirigy) méretére és súlyára gondo­san végzett kísérletekkel már számtalanszor kimutatták az elmúlt években. Jackson, a minnesotai egyetem professzora, és munkatár­sai kísérletükben 80 százalékban cukorból álló (enzim nélküli) táp­lálékkal etettek fehér patkányokat, s azt találták, hogy az állatok minden fontosabb szervének és mirigyének a mérete és a súlya markánsan megváltozott. Az agyalapi mirigynek (hipofízisnek) igen fontos szerepet szánt a természet, ami abból is látható, hogy kettős védelemmel is ellátta: először is védi a csontos koponya, má­sodszor pedig az agy mélyébe van ágyazva. Mivel az agyalapi mirigy a test egyik szabályozója, különös figyelmet érdemel, hogyan hat az étrend a méretére és működésére. Az agyalapi mirigyet szokták a test „vezérlő mirigyének" tartani, mivel kontrollálja és koordinál­ja a többi endokrin mirigyet. A méretéhez képest aránytalanul nagy hatalma van.

158

A DEXTRÓZ KÁROS HATÁSA AZ AGYALAPI MIRIGYRE ÉS A HASNYÁLMIRIGYRE

A chicagói egyetemen dolgozó dr. H. R. Jacobs és dr. A. R. Colwell 20 kutyának folyamatosan dextrózt adott intravénásan, amíg az állatok el nem pusztultak, mely 1-7 nap után be is következett. A szervek halál utáni vizsgálata intenzív belső vérzést és roncsoló­dást mutatott ki a hasnyálmirigyben és az agyalapi mirigy elülső le­benyében, míg a többi szerv nagyjából normális maradt, kivéve az erősen megnagyobbodott májat. A szerzők 1936-ban írt beszámo­lójukban megjegyezték, hogy a dextróz nagy nyomás alá helyezi az anyagcsere mechanizmusokat. Hozzátehetjük, hogy ezek az ered­mények arra is fényt derítettek, milyen károk érik a napi 15 dkg fi­nomított cukrot fogyasztó ember mirigyeit. Az egyetlen ok, amiért nem hallunk többet a dextróznak az élő szervezetbeli garázdálko­dásáról az, hogy a dextróz keveset szerepel az emberek étrendjében. De különféle kutatásokban a szénhidrát forrásként adott dextróz felelős a laboratóriumi állatokban végbemenő fiziológiai elváltozá­sokért. Vizsgálatok kimutatták, hogy a dextróz stimulálja az enzi­mek felesleges kiválasztását.

Dr. A. Schonemann német patológus összesen 111 ember agy­alapi mirigyét vizsgálta meg. Az 1892-ben írt beszámolójában pub­likálta a különféle betegségekben, illetve időskorban elhunyt egye­dek abnormális méretű mirigyeinek (a mérce a mirigy súlya volt) százalékos arányait.

6.1 TÁBLÁZAT

Az abnormális agyalapi mirigy életkor szerinti lebontásban

Életkor Abnormális (%)

Újszülött 27

1-20 éves 50

20-40 éves 71

40-60 éves 90

60 évesnél idősebb 100

159

Az a tény, hogy az újszülöttek 27 százalékának volt a mirigye abnormális méretű, alátámasztja a feltételezést, hogy az anya ét­rendje hat a magzatra.

A minnesotai egyetem anatómiai tanszékén oktató dr. A. T. Rasmussen dr. Comte-t (1898) idézi, aki 39 21 és 70 év közötti sze­mély agyalapi mirigyét vizsgálta. Ő is arra a felismerésre jutott, mint Schonemann, nevezetesen, hogy az öregedéssel az agyalapi mirigy mind abnormálisabb lesz. 50 éves kor fölött senkinek sem normális többé ez a mirigye. A szintén Rasmussen által idézett H. Creutzfeld (1909) 110 vizsgált eset alapján írt a normális és patolo­gikus agyalapi mirigyekről értekezést. Arra lyukadt ki, hogy har­mincéves korig a mirigy nő, majd 50 éves kor fölött kezd veszíteni súlyából. Felnőtt férfiak boncolásából nyert újabb adatok szerint (1965) a kornak nincs jelentős hatása az agyalapi mirigy relatív sú­lyára. Finch és Hayflick Handbook of the Biology of Aging (Az örege­dés biológiájának kézikönyve) (1977) című könyvükben azt írják, hogy az ember agyalapi mirigyének mikroszkópos vizsgálatával lát­hatóak a felnőttkor előrehaladtával beálló változások, úgy mint az erezettség csökkenése, a kötőszövetek gyarapodása, és a sejttípusok megoszlásának változása.

Az, hogy szinte minden 60 évnél idősebb ember agyalapi mirigye eltér a normálistól, rá kell döbbentsen bennünket annak a biológiai törvénynek az örökérvényűségére, hogy büntetlenül nem lophatjuk meg a természetet. A természet könyörtelen könyvelő, adatait kitö­rölhetetlenül belevési szöveteink protoplazmájába.

Az agyalapi mirigy méretének és külalakjának legdrasztikusabb eltéréseit a hőkezelt, enzimektől megfosztott, finomított élelmi­szerek okozzák. Amikor a kísérleti állatok az enzimektől javarészt megfosztott táplálékot kapnak, agyalapi mirigyüket olyan vagy ha­sonló károsodás éri, mint a konvencionális módon étkező embere­két, akik alig jutnak táplálékenzimekhez. E kutatási eredményt az állati szövetek vizsgálata alátámasztotta. Az endokrin mirigyek és az enzimek közti szoros kapcsolatra azok a kísérletek világítanak rá, amelynek során valamelyik mirigyet eltávolítják, s ennek hatá­sára az enzimszint a vérben szignifikánsan megváltozik. Hasonló

16o

változás történik, ha az endokrin egyensúlyt enzim kivonatok befecs­kendezésével felborítják. Ez is az enzimek és az endokrin mirigyek közti finom kapcsolatra utal. Az enzimek tevékenységét a hormonok befolyásolják, de a hormonok termeléséhez enzimekre van szükség. Ezekre a tényekre sok kutató egymástól függetlenül végzett fárad­ságos munkája derített fényt, s üzenetük mérhetetlenül fontos.

A MIRIGYEK SZEREPE AZ ELHÍZÁSBAN

Nem új az elképzelés, hogy a túl aktív, vagy éppenséggel nem eléggé aktív mirigyek befolyásolják a testsúlyt. Egy korábban igen népszerű fogyókúrás szer az állatok pajzsmirigyéből kinyert és tablettává ala­kított thyroxin (pajzsmirigy hormon) volt. Az orvos által fogyókúrás céllal felírt thyroxin hatására az áldozat szíve gyorsabban vert, veszí­tett testsúlyából, felfokozott idegállapotba került és kidülledt a sze­me. E módszer lényege a zsírégetés. Ha túl nagy dózist vesz be az ember, vagy hosszabb ideig használja a szert, a páciensben kialakul­hat az idegességként vagy szorongásként ismert állapot.

Legjobb tudomásom szerint viszont soha senki nem vetette még fel, hogy az embernek is lehetősége van túl aktív mirigyeit be­folyásolni. Ha valaki meg akar szabadulni felesleges súlyától, meg is teheti, s új testsúlyát meg is őrizheti. A fogyni vágyónak először is meg kell értenie, hogy bizonyos fajta ételek izgatják, és erőtelje­sebb működésre serkentik a kövérséget befolyásoló mirigyeket. Ha már nem ostorozzuk a vágtázó lovat, lelassul. Ha már nem osto­rozzuk a mirigyeket, azok is lassúbb működésre állnak át, s a feles­leges kilók kezdenek leolvadni. Dr. Jacob és dr. Colwell már fen­tebb idézett munkájukban azt írják, hogy az agyalapi mirigynek és a hasnyálmirigynek bőven kijut az ostorozásból, s túltermelésük abnormálisan hat a többi endokrin mirigyre, mely végül betegsé­geket okoz. Ha a tisztelt olvasó mindenáron fogyni szeretne, de ki nem állhatja a szakterminológiát, akkor épp neki való a könyv itt következő része a nyers kalóriákról és a főtt kalóriákról. Nemcsak az fontos, hogy mennyi kalóriát veszünk magunkhoz, hanem az is, hogy milyen fajtát.

161

A fogyás titkai

Az általában használt kalóriatáblázatok nem tesznek különbséget a nyers és a főtt kalória között, ami, véleményem szerint, megbo­csáthatatlan felületesség. A tudományos irodalomban még senki le nem írta azt a tényt, hogy a nyers élelem pusztán nyers volta miatt kevésbé hizlaló, mint ugyanannyi kalóriányi főtt étel, sem azt, hogy a főtt étel túlstimulálja az endokrinrendszert. Erre villámgyorsan megkapom majd, hogy ez azért van, mert a nyers étel kevésbé szí­vódik fel. Ez pontosan így van. Másként közelítve, túl sok szívódik fel a zsírpárnák lerakódását siettető főtt ételekből. Ha a nyers étel származó tápanyag felszívódása pont ahhoz elegendő, hogy normá­lis testsúlyunk legyen, akkor ezt kell elfogadnunk az ideális élelem­ként. Ha ugyanannyi főtt étel hízáshoz vezet, akkor az a főtt kalóri­áknak róható fel. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy a föld leg­több teremtménye évmilliók óta él nyerst táplálékon, s nem hízik el. A nyers kalóriák viszonylag kevéssé stimulálják a mirigyeket, s ezáltal stabilizálják a testsúlyt. A főtt kalóriák ezzel szemben izgat­ják a mirigyeket, s hizlalóak. Itt most nem olyan dolgokra gondolok, mint egy tál főtt spenót, amelyben nagyon kevés a kalória. De egy szelet kenyér vagy főtt krumpli stimulálja a mirigyeket, s apránként ránk rakódnak a kilók. Nézzük csak meg az állatokat. A nagy profit­ra törekvő állattenyésztők rájöttek, hogy nem gazdaságos a disznók­nak nyers krumplit adni, mert attól nem híznak eléggé. Am a meg­főzött burgonyától olyan kövérek lettek, hogy a tenyésztőnek meg­érte még a főzésre szánt plusz munkát és energiát is.

A NYERS ÉS A FŐTT KALÓRIÁK

Általános szabályként elmondhatjuk, hogy a nyers krumpli kevésbé hizlal, mint ugyanannyi főtt krumpli. A nyers banán nem olyan hiz­laló, mint a sült banán. A nyers alma nem olyan hizlaló, mint a sült alma. Egy kanálnyi nyers méz kevésbé hizlal, mint ugyanannyi ka­lóriányi fehér cukor. Tíz deka nyers mandula kevésbé hizlal, mint ugyanannyi pörkölt mandula. Egy pohár nyers (frissen facsart) gyü­mölcslé kevésbé hizlaló, mint egy pohár készen vett gyümölcslé.

1 6'2

Nincs közvetlen kísérleti bizonyíték a nyers és a főtt kalóriákra vonatkozó megállapításaim alátámasztására. De a különböző labo­ratóriumok rengeteg tényt tártak fel, amelyek együttesen alátá­masztják ezt a doktrínát. Mintegy negyven éve folytatok könyvtári kutatást: gyűjtöm, katalogizálom és megpróbálom értékelni az e könyvben is tárgyalt kérdésekre vonatkozó adatokat. A laboratóri­umi patkányokat és egereket sokféle kísérletre használják. Sok eset­ben a megfigyelési időszak nem több néhány hétnél, esetleg két-három hónapnál. Az állatok a standard „tudományos" gyári tápot kapják, de ilyen rövid idő alatt még nem híznak el, és nem lesznek betegek. Azonban van néhány hosszasabb kísérlet, amikor az álla­tok egy-két évig is a gyári tápon élnek, s a kövérség és a betegségek ekkor köszöntenek be. A táp többé-kevésbé megfelel az átlagos hu­mán étrendnek. A tápban nincs semmi nyers elem, de több benne a vitamin és az ásványi anyag, mint sok ember étrendjében. Ha te­hát az effajta tápon élő állatok elhíznak, és különféle nyavalyákban megbetegszenek, ugyanez várható az ember esetében is.

1929-ben a George Washington egyetemi kórházban dr. S. M. Rosenthal és E. E. Ziegler érdekes kísérletet végzet egészséges és cukorbeteg embereken. Az alanyok 5 dkg nyers keményítőt ettek meg, majd megmérték a vércukor szintjüket. A főtt keményítő, mint tudjuk, a cukorbetegek vércukrát az egekbe röpíti, ha nem kapnak mellé inzulint. E kísérletben a cukorbetegek nem kaptak inzulint, s mégis, a vércukor szintjük csak 6 milligrammot emelke­dett a nyers keményítő fogyasztása utáni első félórában. Aztán egy óra múlva 9 milligrammot süllyedt, majd 2,5 óra múlva 14 milli­grammot. Egyes cukorbetegek vércukor szintje 35 milligrammal is csökkent. Az egészséges alanyok vércukor szintje először enyhén emelkedett, majd egy óra múlva enyhén csökkent. Ez meggyőző bi­zonyíték arra, hogy a nyers kalória nem ugyanolyan, mint a főtt.

A NYERS ZSÍR NEM HIZLAL

Egy félkilós nyers marhaszelet csak fehérjét ad a szöveteknek, s nem rakódik le belőle semennyi zsír. Ha egy ugyanekkora darab sült bifszteket eszünk meg, egy kis felesleges háj ránk rakódhat. Sok

163

népcsoport, mint például az elszigetelten élő eszkimó őslakosok ét­rendjének egy része nyers hús. A Nebraska állambeli Omahában élő dr. V. E. Levine háromszor járt az északi sarkvidéken és ezalatt 3000 eszkimót vizsgált meg, akik közül csak egy bizonyult túlsúlyosnak. Pedig az eszkimók irdatlan mennyiségű zsírt ettek. Nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy a nyers étel nem hizlal a hagyományos értelemben. A nyers bálnazsír és más zsírok, amit az eszkimók esz­nek, csakúgy, mint a nyers vaj, ami korábban egész Amerikában népszerű volt, nem hizlalnak. A nyers zsírok nyilvánvalóan a táplál­kozástudomány egy külön osztályába tartoznak. Továbbá az elszi­getelten élő eszkimó őslakosokról szóló orvosi beszámolók hangsú­lyozzák, hogy jóllehet sok nyers állati zsiradékot fogyasztottak, nem volt jellemző rájuk sem a magas vérnyomás, sem az érfalak megvas-tagodása. A nyers zsírok tele vannak lipázzal, amit nem szabad fi­gyelmen kívül hagyni a tökéletes étrend megalkotásakor. Ez az en­zim hiányzik manapság a főzéshez használt zsiradékokból.

Jó és gonosz kalóriák

Az avokádó tele van jó kalóriával. Hallottunk már olyan emberről, aki az avokádótól elhízott volna? Vagy a nyers kalóriától szintén duzzadó banántól? Rendkívüli eset lenne, ha valaki annyi banánt tudna enni, hogy meghízzon tőle. Ezektől a magas kalóriatartalmú nyers ételektől egy sovány ember egy picit talán kikerekedik, de a plusz súly nem csúf hurkákba gyűlne, s nem okozna szív- és verő-ér/szűkületet. Dr. George Harrop túlsúlyos pácienseinek banán-tej diétát rendelt és a journal of the American Medical Association egyik 1934-es számában beszámolt az eredményekről. A cikk olvas­tán ki kell verjük a fejünkből a gondolatot, hogy a banán, mivel ma­gas a kalóriatartalma, hizlal. A banánt, az avokádót, az almát vagy a narancsot a kalóriatartalma alapján megítélni éppoly félrevezető, mint egy csinos nő morális tartását a külseje alapján. A dolog nyit­ja, hogy a nyers és a főtt kalória nem ugyanaz.

164

A FOGYÁSSAL KAPCSOLATOS EGYÉB TÉNYEK

A (kanadai) ontariói egyetem tudósai azt vizsgálták, hogyan kont­rollálja az agy az étvágyat. 33 patkány agyalapi mirigyébe elektródát illesztettek. Az agyalapi mirigy gyenge árammal való stimulálásával a tudósok tetszés szerint tudták irányítani a patkányokat, hogy töb­bet vagy kevesebbet egyenek-igyanak. Az én elméletem szerint, ugyanez játszódik le a kövér emberek agyában: agyuknak ezt a ré­szét folyamatosan bombázzák bizonyos vegyi anyagok, amelyek a véráramban keringenek, s alattomosan félrevezetik az agyat. G. L. Mogenson, C. G. Gentil és A. F. Stevenson (1971) kutatása igazol­ta a gyanút, miszerint e stimuláló anyagokat az agyonfinomított szénhidrátok állítják elő.

A Columbia egyetemen tanító B. N. Bert arra volt kíváncsi, hogy a megevett étel mennyiségének milyen hatása van az egész­ségre. 1960-ban beszámolt 339 patkányon végzett kísérletéről. Egyes patkányok annyit ehettek, amennyit csak akartak, mások viszont csak kimért adagokat kaptak. Amikor körülbelül 800 na­posak lettek, a korlátozottan táplált patkányok testsúlya mintegy 40 százalékkal volt alacsonyabb, mint a korlátlanul fogyasztóké. Az adagolt élelemmel táplált patkányok bundája puha és tiszta, foguk ép volt. Élénken, agresszívan viselkedtek, a kapott ételt azonnal megették. A boncolás nem tárt fel hájat, vagy csak keve­set. A korlátozott mennyiségű étellel táplált patkányok jó kondí­ciójával szemben, a korlátlanul zabálók bundája elhanyagolt és koszos volt, metszőfoguk hosszú és gyakran csorba. Lustán mo­zogtak, jobbára aludtak, elfogadták a bogyókat, de nem ették meg, hanem elraktározták. A boncolás nagy zsírpárnákat tárt fel, ami megmagyarázza, hogy miért volt a súlyuk nagyobb, mint a másik csoporté. A kevesebbet evő nőstények szaporábbak vol­tak. Mindkét csoport ugyanazt kapta: a szokványos, vitaminokkal és ásványi anyagokkal kiegészített hőkezelt gyári tápot. Kísérlet híján azt nem tudjuk, hogy ugyanez történt volna-e, ha az állatok nyers ételt kapnak. Azt azonban igen, hogy a vadállatok annyit esznek a természetes nyers élelemből, amennyi beléjük fér, és jó fizikai kondícióban vannak.

165

Az anatómusok tudják, ahogy a fiatal organizmus növekszik, szervei a teljes testsúlyának arányosan mind kisebb részét teszik ki. Ez áll a hasnyálmirigyre, a vesékre, a szívre, az agyra stb. De a háj­gyarapodás épp fordítva zajlik le, legalábbis a hőkezelt ételeket fo­gyasztóknál. Az érett életkor elérésével a háj a teljes testsúlynak mind nagyobb részét teszi ki. Ezt mutatja be a 6.2 táblázat. A pat­kányokról közölt adatokat a londoni Lister Institute-ban dolgozó V Korenchevsky által a The Journal of Pathology and Bacteriology-ben 54:13-24 (1942) megjelentetett cikkből vettem. A bütykös ludak adatait pedig az új-mexikói egyetem két kutatója, R. H. Roberson és D. W. Francis tette közzé a Poultry Science-ben 44:835-9 (1965). A hasi háj súlyát 100 gramm testsúly százalékában adtam meg.

6.2 TÁBLÁZAT

A HASI HÁJ MÉRTÉKE ÉLETKOR ÉS TESTSÚLY SZERINT

509 normális patkány átlagos adatai

45 hím bütykös lúd átlagos adatai

Életkor (nap)

Testsúly (g)

Hasi háj %

Életkor (hét)

Testsúly (g)

Hasi háj %

25 63 0,88 4 1480 0,98

35 97 1,36 8 2968 1,92

45 174 2,80 10 3272 1,87

55 210 3,78 12 4193 2,21

65 256 4,87 14 4630 2,49

85 297 6,70 16 5042 3,22

113 311 6,54 18 4642 3,71

175 441 8,20 20 4315 3,55

350 523 9,82 22 4900 3,73

450 536 8,00

166

Az idő alatt, amíg a ludak testsúlya 3-4-szeresére nőtt, a hasi ha­juk több mint tízszeresre gyarapodott. A patkányok testsúlya a 25 és 450 napos koruk közötti időben 63 grammról 536 grammra nőtt, vagyis megnyolcszorozódott, a hasi hájuk pedig 0,554 grammról 42,9 grammra, vagyis 75-szörösére nőtt. A zsírfelhalmozást a ter­mészet rendeli, hogy az állat ne éhezzen, ha hosszabb ideig nem jut élelemhez. A vadon élő teremtmények ezzel a módszerrel élik túl a kemény időszakokat. De a nyugati világban ritkán köszönt az em­berekre ilyenfajta éhínség. A fridzsiderek és a raktárházak átvették az élelemtárolás feladatát, s így az embernek nincs szüksége arra, hogy bőre alatt kalóriatartalékokat képezzen.

A harvardi orvosi egyetem orvosai rájöttek, hogyan lehet meg­hizlalni az egereket. Az állatokat három csoportba osztották. Az egyik csoportot úgy hizlalták meg, hogy aurothioglukózt fecsken­deztek beléjük, ami az agy egy bizonyos részét roncsolja. A másik csoport agyának ugyanazt a részét sebészeti úton sértették meg. A harmadik csoport örökletesen hízásra hajlamos egyedekből állt. Ami a patkányok testében láthatatlanul végbement rosszabb volt, mint ami egy dohányfüstös föld alatti pártgyűlésen történik. Test­súlyuk megduplázódott; egyes állatoknak a mája is kétszeresére nőtt. Megnagyobbodott a szívük, és valamennyire a veséjük és a hasnyálmirigyük is. Viszont mindegyik kövér egérnek kisebb lett az agya, és némelyiknek a nemi szerve is. E kísérleteket dr. N. B. Marshall, S. B. Andrus és }. Mayer végezték, s eredménye­iket 1957-ben tették közzé.

MIÉRT FOGYNAK EGYESEK NEHEZEN?

Dr. G. E. Burch, a Tulane egyetem orvostudományi tanszékének professzora, teljesen új ötlettel állt elő arról, hogyan alakul ki a kö­vérség, és miért oly nehéz olykor a túlsúlyos embereknek megszaba­dulni felesleges kilóiktól. Elméletét az American Heart Journal egyik 197l-es számában ismertette. A folyamat mechanizmusának megismerése segít a megfelelő étrend kidolgozásában. Dr. Burch bemutatta, hogyha az állatokat születésük után túletetik, zsír­sejtjeik gyorsabban szaporodnak, mint normális esetben. Amikor

167

a növekedés és a sejtszaporodás leáll, a zsírsejtek száma állandósul a hátralévő életre. A falánk gyereknek felnőttkorára több mint há­romszor annyi zsírsejtje lehet, mint a normálisan evőknek. Ha a normális mennyiségű zsírsejttel rendelkező személy nagyokat eszik és zsírsejtjeit teletömi zsírral, csak teltidomú lesz. De az olyan ember, akinek háromszor annyi zsírsejtje van, ugyanilyen ét­kezés mellett háromszor akkora raktárt tud feltölteni zsírral. S ha mindegyik sejt meg is telt, kialakult a kövérség. Az ilyen embernek háromszorosan vigyáznia kell az asztalnál, hogy zsírsejtjeit csak harmadáig töltse fel, hogy csak csinosan gömbölyded legyen. Ne feledjük, nyers ételből belakhatunk, s nem áll fenn a veszélye, hogy többlet súly rakódik ránk, persze csak ha más ételek helyett, s nem mellett esszük.

MIT ÉR, HA NEM NASSOLUNK

Két, egymástól függetlenül elvégzett patkánykísérlet arra világított rá, hogyan hat a nassolás és a gyakori evés a testsúlyra és az élet­hosszra, szemben azzal, ha a napi étkezést egy kétórás időszakra korlátozzuk. A két kutatócsoport tagjai: egyrészt az illinoisi egyete­men dolgozó G. A. Leveille, másrészt a potsdami Institute Ernahrung kutatói, G. Pose, P. Fabry és H. A. Ketz (Nutritional Abstracts and Reviews 38:7027, 1968). Mindkét csapat azt találta, hogy a naponta csak egyszer evő patkányok testsúlya alacsonyabb, és nagyobb az enzimaktivitás a hasnyálmirigyükben és a zsírsejtje­ikben. Leveille másik kutatási eredménye az volt, hogy a korláto­zottan táplált patkányok élettartama 17%-kal hosszabb volt.

Mind az amerikai, mind a német kutatás azt is kimutatta, hogy a napi egyszer étkező patkányok hasnyálmirigyében és a többi szövetében több az enzim, mint azon állatokéban, amelyek egész nap ehettek. Am arról nem szabad elfelejtkeznünk, hogy e kísérle­ti eredmények olyan állatok vizsgálatából származnak, amelyek teljes egészében a hőkezelt, enzimektől megfosztott gyári tápot kapták. Olyan kísérletet azonban, mely ugyanezt vizsgálta volna, de nyers táplálkozás mellett, tudtommal nem végeztek. Annyi azonban világos, hogy a hőkezelt élelem erősen stimulálja a test

168

enzimtermelését. Ha az enzimeket naponta csak egyszer kell előál­lítani, akkor nem is használunk el belőlük annyit, mintha naponta ötször-tízszer ennénk. Talán ezért találtak a kutatók több enzimet a naponta egyszer evő állatok szöveteiben, és ezért éltek ezek az ál­latok tovább (688 napig, szemben a másik csoport 587 napjával). A tudósoknak fogalma sincs, meddig élhetne az ember, ha a szöve­teit nem rongálnák a nem természetes ételek vegyületei. A nyolc­van év nem is tűnik túlzásnak.

A SZÖVETI ENZIMEK ELHALNAK

Leveille azt is felfedezte, ahogy a patkányok öregedtek, úgy gyen­gült az enzimtevékenység a szöveteikben, s életük 18. hónapjára (a modern, enzimhiányos gyári tápok korában az ilyen korú pat­kány már öreg) az enzimek már sokkal gyengébbek voltak, mint a fiatal állatokban. Leveille bizonyos szöveti enzimek aktivitását 1 hónapos patkányoknál 1040 egységben állapította meg, míg a 18 hónapos patkányoknál ez már csak 184 egység volt. Ez egybecseng korábbi tudományos adatokkal, amelyek szintén arra utalnak, hogy a rovarok, állatok és emberek szöveti és folyadék enzimjeinek akti­vitása időskorra csökken. E régebbi kísérleteket a The Status of Food Enzymes in Digestion and Metabolism (A táplálékenzimek szerepe az emésztésben és az anyagcserében) (1946) című könyvemben be­mutattam. A könyv szakkönyvtárakban fellelhető. 1980-ban Food Enzymes for Health and Longevity (Táplálékenzimek az egészségért és a hosszú életért) címmel újra kiadták.

Ideiglenes szabályként elfogadhatjuk, hogy az enzimpotenciál korlátozott, és az idő haladtával kimerül. Minél inkább tékozolja a fiatal test az enzimjeit, annál hamarabb ér el az enzimszegénység korába, azaz az öregkorba. Az enzimek elégséges voltának vizs­gálatához nem elég egyes emésztőnedvek kiválasztását megvizs­gálni, bár annyi igaz, hogy ezek kisebb enzimaktivitást mutat­nak az élet későbbi szakaszában. A legfontosabb a sejten belüli, vagyis a szöveti enzimek helyzete.

169

FOGYÁS ALVÁS KÖZBEN

Az állatoknak van egy fogyókúrás titka: elvonulnak aludni. Ez ilyen könnyű. Nem kell magukat testedzéssel gyötörni. Egyes állatfajták fogynak, miközben alszanak: ezt hibernációnak, azaz téli álomnak hívják. Ezenkívül van az esztivációnak nevezett nyári álom is. A té­li álmot alvó állatok a tél beállta előtt felhizlalják magukat. Azután összegömbölyödnek valami zugban, és átalusznak néhány hónapot. Ez idő alatt egyedül a zsírégető enzimjeik szorgoskodnak: épp annyit oldanak fel a zsírtartalékból, hogy az állat testhőmérsékletét néhány fokkal a fagypont felett tartsa. Zsírégetésük olyan alacsony szintű, hogy szívverésük és lélegzésük szinte észrevehetetlen. Ami­kor a tavaszi langy fuvallat felébreszti a hajdan kövér alvót, addigra a plusz háj eltűnik. Egy apró állatka csak pár tíz dekát fogy, de egy medve akár 25 kilót is. Ezek az állatok nyers élelmet esznek, és nem kell félniük az enzimhiánytól. Ez a fogyásuk titka.

Felmerülhet a gyanú, hogy a rendkívül túlsúlyos emberekben nincs elegendő bizonyos enzimekből. 1966-ban a Tufts egyetem or­vostudományi tanszékén dolgozó dr. David Galton megvizsgálta 11 extra kövér ember (testsúlyuk 130 és 195 kg között volt, az átla­gos testsúly 155 kg) hasi haját, és azt találta, hogy a zsírtartalékok enzimhiányosak. A kövér embereknek nincs elég lipáza. Azt mond­hatjuk, hogy a lipáz valamilyen módon összefügg a zsír anyagcseré­jével. Lehetséges, hogy a kövérség és a magas koleszterin szint ab­ból fakad, hogy a zsíros ételek természetes lipáza elpusztul, s így a zsír nem megy át előemésztésen a gyomor felső részében (a táplá­lékenzimeket hasznosító gyomorban).

ENZIM-DIÉTÁS ÉTELEK

Ezen a ponton célszerű meggondolni, hogyan állítsuk össze a főtt és nyers ételből álló étrendünket, ha pótolni akarjuk a főtt ételek­ből hiányzó enzimeket. A legtöbben nyersen a salátákat alkotó zöldségeket, valamint gyümölcsöket eszünk. Ámbár ezekben az alacsony kalóriatartalmú ételekben van némi enzim, a fő erényük a vitamin- és ásványianyag-tartalmuk. A magas kalóriatartalmú éte­lekben sokkal több van a három fő emésztőenzimből, de sajnálatos

1 70

módon ezeket az ételeket rendszerint főzve, s ennél fogva enzim­jeik nélkül esszük.

Eg}' húsból, burgonyából és kenyérből álló étkezésbe a legtöbben beillesztünk egy salátát. De ez nem ad elég enzimet, bár igaz, hogy minden falatja hasznos. A magas kalóriatartalmú ételek, mint pél­dául a húsok, a krumpli, és a kenyér gazdagok enzimekben, amíg nyersek. Az asztalnál felszolgálva azonban már hiányoznak belőlük az enzimek, amit a zöld saláta nem pótol, mert ámbár jó sok ásvá­nyi anyagot és vitamint tartalmaz, enzimet nem.

Egyes ételek, amelyekben van bőven mind kalória, mind enzim, ehetőek nyersen is, mások viszont nem. Az első csoportba tartozik például a banán, az avokádó, a szőlő, a mangó, a fáról szedett olíva­bogyó, friss nyers datolya, friss nyers füge, nyers méz, nyers vaj, pasztörizálatlan tej; csíráztatott, gátló anyagokkal nem kezelt gabo­nák és magok; csíráztatott és gátlókkal nem kezelt nyers diófélék. Ha a kereskedelemben kapni lehetne nyersen ezeket az ételeket, a belőlük összeállított étrend jó minőségű fehérjéket, zsírokat és szénhidrátokat biztosítana, ami a zöld salátákkal együtt kielégítené tápanyag igényünket.

Korábban már kijelentettem, hogy az olyan diéta, amely 75 szá­zalékban nyers kalóriából és 25 százalékban főtt kalóriából áll, óriá­si előrelépés volna a legtöbbünk által fogyasztott gyakorlatilag en­zim nélküli étrendhez képest. A fenn felsorolt ételek szerény mér­tékben tartalmaznak mind saját enzimet, mind kalóriát, és a nyers salátákkal, csírákkal, zöldségekkel és főtt ételekkel együtt biztosíta­ni tudnák a test minden tápanyag igényét.

Az enzimpótlók

A könyvben már említettem az enzimpótlókat. Nézzük meg most közelebbről ezt a kérdést. A pepszin volt az egyik első enzimpótló, amelyet az orvosok használtak, s amelyet disznók gyomrából készí­tettek. Olyan páciensek esetében alkalmazták, akiknek a fehérje emésztése nem működött, s helyette nagyon savas közegre volt szük­ségük, ami viszont nem bontotta le a zsírokat és a szénhidrátokat.

171

Egy másik enzimpótló a levágott állatok hasnyálmirigyéből készült. A hasnyálmirigy enzimjei a fehérjét, a zsírokat és a szénhidrátokat egyaránt megemésztik. A hasnyálmirigy kivonat hátulütője, hogy az enzimjei legjobban a semleges vagy enyhén lúgos közegben mű­ködnek - ilyen a lúgos patkóbél. A pepszin a gyomorban érzi jól magát, mert a gyomornedv nagyon savas a sósav jelenléte miatt. A hasnyálmirigy enzimjei rendes körülmények között a lúgos belek­be kerülnek, s savas közegben nem is működnek.

Ahhoz, hogy a hasnyálmirigy kivonat alkalmas legyen szájon át való bevételre, úgynevezett bélben oldódó bevonattal ellátott tab­lettává konfekcionálják őket. így a tabletták nem oldódnak fel a sa­vas gyomorban. De amikor elérik a beleket, a lúgos nedv feloldja a bevonatot és kiengedi az enzimeket. Hasnyálmirigy tablettát olyan betegek kapnak, akiknek a hasnyálmirigye nem termeli eze­ket az enzimeket. De a hasnyálmirigy ilyen csökkent kiválasztása ritka. Mint már rámutattam, a hasnyálmirigy és az emésztőenzime-ket kiválasztó más szervek éppenséggel túl sok enzimet állítanak elő, mert az ember nem juttatja az élelemben meglévő enzimeket a gyomrába, hogy azok előemésszék az ételt. Mivel a hasnyálmirigy tabletták nem tudják az előemésztést elvégezni, nincs sok hasznuk.

Először 1932-ben döbbentem rá, hogy az ételekben enzimek vannak. Akkoriban a hasnyálmirigy kivonatot sűrűn alkalmazták por formájában. De hamar rájöttem, hogy olyan enzimkivonatra van szükség, amely enyhén savas környezetben képes emészteni. Ez ugyanis lehetővé tenné a gyomor felső részében az előemész­tést, mielőtt a gyomorsav túl erőssé válna. Sok élelmiszer, például a hús és a növények enzimjei működőképesek az enyhén savas kör­nyezetben, de eme enzimek kinyerése olyan sokba kerül, hogy nem éri meg. Bizonyos iparágaknak is szüksége van savas környezetben emésztőenzimekre, például ilyen enzimekkel távolítják el a kemé­nyítőt a textíliákból, illetve a fehérje maradványokat az irháról. Elő­ször a kínaiak és a japánok állítottak elő gombák segítségével savas enzimeket, és arra is rájöttek, hogy a gombákból különféle enzim-kivonatokat is lehet készíteni. Összeállítottam egy vegyületet, amely

172

magába foglalja a három fő enzimet, a proteázt, az amilázt és a lipázt, amelyek a fehérjét, a keményítőt, illetve a zsírt emésztik.

Kínában és más keleti országokban évezredek óta használnak pe­nészgombákat a különféle, főként szójabab alapú ételek készítésé­hez. Az Aspergillus nevű penészgomba termeli az enzimeket, ame­lyek segítségével ízletes és könnyen emészthető ételeket lehet elő­állítani szójababból. Japán jóval előttünk jár abban, hogy az Aspergillus oryzae-ből és más egészséges gombákból előállítsák a fe­hérjék, szénhidrátok és zsírok megemésztéséhez szükséges enzime­ket. Ilyen gombák még az élesztő és az ételként fogyasztott gombák is. Az Aspergillusnak több száz válfaja van, némelyikük aflatoxi-nokat termelnek, s így nem egészségesek. Tudni kell, hogy melyek az ehető fajták.

A kívánt enzimeket úgy nyerik, hogy az Aspergillus oryzae vala­melyik veszélytelen válfaját élelmiszereken, például búzakorpán vagy szójababon, különféle ásványi anyagok hozzáadásával tenyész­tik. A különféle táptalajok különféle kombinációja termeli ki a szükséges enzimeket, például az amilázt, a proteázt és a lipázt. Az enzimkivonatokat megszárítják, porrá őrlik és kapszulákba töltik. Az Aspergillus enzimek különösen azért jók a gyomorban történő előemésztéshez, mert legjobban gyengén savas közegben emészte­nek, ezzel szemben a hasnyálmirigy és a nyál enzimjei a semleges vagy lúgos közeget kedvelik. Az Aspergillus* enzimpótlók és a táp­lálékenzimek egyaránt az olyan gyengén savas közegben működ­nek, amilyen a gyomor az étkezés utáni fél-egy órában.

Az előemésztéshez a leghatékonyabb az enzim kapszulát étkezés közben bevenni. Ha csak étkezés után vesszük be, késleltetjük az enzimek tevékenységét. Én az étkezés során szoktam elrágcsálni az enzim kapszulát, mert azt akarom, hogy az emésztés azonnal megkezdődjön. Ha nyers ételt rágunk meg, a benne lévő enzimek

Az Edward Howell által 1932-ben alapított enzimeket előállító cég Aspergillus en­zimpótló formuláját Viktoras Kulvinskas tervezte és a BiOrganik Kft. forgalmazza. Bővebb információ a könyv végén található.

173

felszabadulnak és az étel emésztése azonnal megindul, még mi­előtt az ételt lenyelnénk. Ugyanez történik, ha egy enzim kapszu­lát rágunk el az étellel. Egyesek nem bírják az enzimpor ízét, de ha egyben nyeljük le a kapszulát, időbe telik, míg feloldódik és az enzimek felszabadulnak. Egyesek kinyitják a kapszulát és rászór­ják az enzim port az ételre. Ha bevonatos enzim tablettánk van, vagy epét tartalmazó enzim kapszulánk, ne rágjuk el, mert na­gyon keserűek. A bevonatos tabletták különben sem a gyomorbeli előemésztésre vannak. Csak pénzkidobás, ha előemésztéshez vesszük be, hiszen fel sem oldódnak a táplálékenzimes gyomor­ban, csak később a vékonybélben.

Enzimterápia

Kezelheti az ember saját magát koncentrált enzimpótlókkal? Álta­lában nem. Kell az orvos szaktudása és tapasztalata. A diagnoszti­zált betegségek sikeres kezeléséhez nagy és/vagy gyakori enzim adagokra van szükség, s ez szigorúan csak orvos felügyelete alatt vé­gezhető. Továbbá, előrehaladott, súlyos betegségek esetében a gyó­gyulás érdekében a megfelelő enzimterápiát kórházban vagy más, megfelelően felkészült ápoló személyzettel rendelkező intézmény­ben kell lebonyolítani. Sok esetben a program speciális, az adott páciensre szabott étrendet is előír. Például, lehet, hogy olyan diétát írnak elő, hogy naponta sokszor kell kis mennyiségű ételt fogyaszta­ni, s minden étkezéskor enzimeket is be kell venni. Jóval ezelőtt, mintegy tíz évig dolgoztam egy szanatóriumban, ahol különleges diétákat alkalmaztak sokféle krónikus és nem szűnő betegség keze­lésére. Az ottani tapasztalataim alapján tudom, hogy a speciális di­étás terápia és az intenzív enzimterápia ötvözése rendkívüli haté­kony az ilyenfajta betegségek gyógyításában.

Egy ilyen kezelési programot nem lehet otthon végigcsinálni. Az adagoláshoz nagyfokú precizitásra és a részletek alapos ismeretére van szükség. A táplálékenzimes gyomorban történő előemésztés elősegítésére elegendő egy-két egységet - általában kapszulát - be­venni az étkezés során. Ez így táplálékkiegészítő: pótoljuk azokat az

174

enzimeket, amelyeknek az ételben kellene lenniük. A táplálék-ki­egészítésként használt mennyiség azonban nem elegendő a beteg­ségek kezelésére, főként, ha gyors eredményt várunk. Ha pedig több egységet akarunk bevenni, ahhoz már gondos szakszerű fel­ügyelet kell, akár huzamosabb ideig is.*

Viktoras Kulvinskas legújabb kutatási eredménye, hogy ezeket az enzim táplálékki­

egészítőket étkezések között is nyugodtan nassként fogyaszthatjuk, ezzel sokkal

gyorsabb eredményt érünk el tüneteink, illetve betegségeinkkel kapcsolatban.

175

Az enzimgátlók

A könyvben korábban már szó esett egynémely ízletes, ám kevés ka­lóriát és enzimet tartalmazó ételről, mint például a nyers tej és vaj, a méz, a banán, a füge, a datolya, az avokádó, a szőlő és a mangó. A fán termő diófélék és egyéb finom magok, a hüvelyesek és a ga­bonák tele vannak kiváló fehérjékkel és zsírokkal, amelyek a faj fenntartását is szolgálják. Ezt a feladatukat az enzimek segítségével tudják véghez vinni. A magokban viszonylag sok enzim van, sokkal több, mint a növény egyéb részeiben, például a levelekben. Az en­zimek nyughatatlan, aktív entitások, de a természet megzabolázta őket: e zablát enzimgátlóknak nevezik. Amikor a mag a növényről lepottyan és beágyazódik a földbe, magába szívja az esővizet, ami­nek hatására az enzimjei inaktiválják a gátlókat, s a mag csírázni kezd, majd palánta lesz belőle.

Nyilvánvaló, hogy az enzimgátlókra csak a magokban van szük­ség, és a növény más részeiben nem. De ami hasznos a magoknak, rossz a magot megevő állatoknak és embereknek. 1944-ben a ma­gokban lévő enzimgátlókat egymástól függetlenül fedezte fel az indianai egyetemen dolgozó E. D. Bowman, és a Nebraska Agricultural Experiment Station munkatársai, W. W. Han és R. M. Sandstedt. Azt megelőzően (körülbelül 1920 és 1940 között) a ve­gyészek a magok „szabad" és „kötött" enzimjeiről beszéltek, de nem értették a gátlás mechanizmusát. Azt tudták, hogy ha a ma­gokhoz hozzáadnak fehérje-emésztő enzimeket, az felszabadítja a mag kötött enzimjeit, aminek eredményeképpen jelentősen megnő az enzim aktivitása. A csírázás ugyanezt teszi. Később arra is rájöt­tek, hogy a hozzáadott enzimek kikapcsolják a gátlókat, s ezáltal nő az enzimtevékenység. Azt is sikerült megállapítaniuk, hogy a ma­gok csírázása semlegesíti vagy inaktiválja az enzimgátlókat. Még egy dologra szeretném felhívni a figyelmet: a magon belüli enzim­aktivitás akkor a legmagasabb, amikor a csíra kb. hat milliméter hosszú, de a csírában igen kicsi az enzim aktivitás. Ahogy a csíra növekszik, az enzimaktivitás a magban gyengül, de azt nem tudjuk, hogy ugyanekkor vajon több enzim lesz-e a csírában. Amikor sok

178

évvel ezelőtt e témába vágó kísérleteket végeztem, nem jutott eszembe, hogy ezt is megvizsgáljam, s más kutatók sem számoltak be ilyesfajta kísérletekről.

A fenti információkat érdemes figyelembe venni, ha fán termő dió­féléket fogyasztunk. Ha nagyobb mennyiségű nyers diót, mandulát, paradiót, mókusmogyorót, vagy ilyesmit eszünk, akkor választha­tunk, hogy enzim-kapszulát kapunk be vele, hogy semlegesítse az enzimgátlókat, vagy először vízbe áztatjuk a dióféléket, s így a csí­rázás során megélénkülő enzim-tevékenység révén a természet végzi el a munkát. Az erdőben a mókusok elássák a diót, és csak akkor ka­parják elő és eszik meg, ha már kicsírázott. Sok évvel ezelőtt diót ad­tam a házam közelében élő mókusoknak. Előfordult, hogy feltörték és megették a dióbelet, de rendszerint eltemették a diót. Hetekkel, hónapokkal később meg is találtam az üres lyukakat. Nyilvánvaló­an a csírázó dió szaga alapján találtak vissza a raktárhoz. De min­dig marad elásott dió, amit mégsem találnak meg, és azokból pa­lánta nő. Az ilyesfajta szimbiózist a természet rendezi el. A mókus ösztönösen eltemeti a diót, hogy a csírázó magból megszerezze a létfontosságú tápanyagokat. A fa szívesen adja a mókusnak e táp­lálékot cserébe azért, hogy egyik-másik eltemetett dióból fa lesz.

A szakfolyóiratok ontják az adatokat arról, hogy a nagy mennyi­ségű enzimgátlót tartalmazó táplálék káros a növésben lévő csirkék és patkányok számára. Ilyen például a nyers szójabab. Ha megfőz­zük a szójababot, eltűnnek a gátlók, de az enzimek is. Amikor fel­nőtt kutyák kaptak hasonló táplálékot, a gátlók okozta károk nem jelentkeztek. Ebből azt az alaptalan következtetést vonhatjuk le, hogy az enzimgátlók ártalmatlanok a felnőtt emberre nézve. De az én személyes tapasztalataim nem ezt mondják.

Személyes tapasztalataim

Hadd mondjam el néhány személyes tapasztalatomat az enzim­gátlókkal kapcsolatban. Ugy 1918 táján azt vettem a fejembe, hogy a hő által tönkretett élelem romboló hatását elkerülendő, nem fogok főtt ételt enni. Az ember bélrendszerének hossza a törzsének

179

körülbelül tizenkétszerese, ellenben a húsevő állatoké, mint példá­ul az oroszláné vagy a tigrisé, csak háromszor, négyszer olyan hosszú. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a húsevők bele többek között azért rövidebb, hogy hamarabb átmenjen rajta a már erősen lebomlott élelem. Bizonyára vannak más okai is. Mi­vel a húsevők bele sokkal rövidebb, mint az emberé, azt gondol­tam, hogy a nyers hús nem megfelelő az ember számára, és hogy a szükséges fehérjét és zsírt a fán termő, nyersen fogyasztott diófé­lékből lehet beszerezni. Amennyire emlékszem, úgy két hónapja ettem korlátlan mennyiségben mindenféle nyers diót, amikor el­kezdtem magam rosszul érezni: émelyegtem, a gyomrom kelle­metlenül nehéz, túltömött volt. Egy idő után a tünetek olyan sú­lyosak lettek, hogy kénytelen voltam felhagyni ezzel az étrenddel. Általában attól, hogy megeszünk egy nagy adagot valamilyen dió­féléből, nem lesz semmi komoly bajunk, de „megüli a gyomrun­kat". E rejtélynek nyitja a magokban található enzimgátlók, de azokat csak 1944-ben fedezték fel.

1932-ben, amikor felfedeztem a táplálékenzimeket, úgy gondol­tam ez egyike a táplálkozástudományt lezáró diadalmas felfedezé­seknek. A vitaminok jelentőségét mindenki hamar felfogta, és az ásványi anyagok is kezdtek némi rangra szert tenni, miután sokáig alantas „hamunak" tartották csak őket. Képzeljék el megdöbbené­semet és elkeseredésemet, amikor 1932-ben egy élelmiszeripari vegyészek által írt cikkben azt olvastam, hogy az enzimek bajt okoznak, például megváltoztatják a fagyasztott zöldségek színét. Azt találták ki megoldásként, hogy hővel elpusztítják az enzimeket, mert egyrészt semmit nem tudtak a táplálékenzimek tápértékéről, másrészt csak az élelmiszerek eladhatósága érdekelte őket. Ha bele­gondolunk, nyilvánvaló, hogy minden élőlényben vannak enzimek, amelyek táplálékenzimé válnak, ha az ételt megesszük. De amíg fel nem fedeztem, hogy az enzimek milyen rettentő érzékenyek a hő­re, nem jöttem rá, hogy az emberi faj, amióta főz, úgy akar megél­ni, hogy a táplálék alkotóelemeinek egy fontos csoportját kihagyja az étrendjéből. Ezért aztán az 1932-es évet nem a táplálkozás-tudo­mány aranykorának, hanem sötét korszakának tartom.

18o

Amikor tudatosult bennem a táplálékenzimek fontossága, arra a szilárd elhatározásra jutottam, hogy a lehető legtöbb nyers ételt fo­gyasztom. A diókkal kapcsolatos tapasztalatom alapján ezeket szin­te teljes egészében kihagytam az étkezésekből. Viszont egy gabona­ipari cégtől lehetett postán rendelni frissen őrölt nyers búzacsírát. A búzacsíra kitűnő B-vitamin forrás. De azt is tudtam, hogy több­féle enzim is van benne, méghozzá koncentráltabb formában, mint más élelmiszerekben. Ellenben 1935-ben még nem tudtam, hogy a nyers búzacsíra tele van enzimgátlókkal, hiszen azokat csak 1944-ben fedezték fel. Szóval a reggeli müzlimet elkezdtem felváltatni ugyanannyi nyers búzacsírával. Elég ízletes étel kerekedett belőle, de ez az adag sokkal nagyobb volt, mint amit rendesen vitamin­kiegészítőként az ember enni szokott. Nem egészen két hónap múltán abba kellett hagynom, mert súlyos emésztő rendszeri prob­lémáim lettek. Megint teljesen értetlenül álltam az események ilye­tén fordulata előtt, mivelhogy az enzimgátlókról csak évek múlva hallottam. A kellemetlen hatások talán nem jelentkeznek, ha egy­szerre csak egy-két leveses kanálnyi búzacsírát eszünk.

A keményitő- blokkolók

és az enzimek k iapasz tása

A fogyókúra-mániás amerikaiak körében tomboló legújabb divat - a keményítő-blokkolók - talán még veszélyesebb, mint az agyon­hirdetett fehérje-diéta vagy az étvágycsökkentő gyógyszerek. A ke­ményítő-blokkolók speciális enzimgátlók, amelyek megakadályoz­zák, hogy a test beépítse a keményítőt. A reklámok azt állítják, hogy a fogyókúrázó akár epertortát is ehet, mégis fogyni fog. De mi a ha­tása egy ilyen csoda-diétának?

Egy pár következtetést levonhatunk azoknak a kutatásoknak az eredményéből, amelyek során növésben lévő patkányok és csirkék tripszin (fehérje) gátlót is kaptak az ételük mellé. A hasnyálmiri­gyük jelentősen megnövekedett, és rengeteg enzimet választott ki, de az enzimek kárba vesztek, a széklettel együtt kiürültek az állatok szervezetéből. Továbbá az állatok gyengék voltak, nem nőttek, és

181

rossz volt az egészségi állapotuk. A tanulmányokat e fejezetben ké­sőbb még részletesebben ismertetem.

Ha fehérjét fehérjegátlókkal együtt eszünk, a hasnyálmirigy több enzimet választ ki, mint amennyit akkor választana, ha nem ettünk volna gátlót. Minden okunk megvan, hogy azt higgyük, ha kemé­nyítőt keményítő-blokkolóval eszünk, akkor a hasnyálmirigy több enzimet termel, mintha a keményítőt blokkoló nélkül ettünk vol­na. Bármiféle gátló bevételével rengeteg enzim is kárba megy, ki­ürül a szervezetből. Az enzim bankszámla ilyen kimerítése súlyos egészségügyi kockázatot jelent. Mint korábban már említettük, kí­sérletekkel bebizonyították, hogy ha a testből kiszivattyúzzák a has­nyálmirigy által termelt összes enzimet, a kísérleti alanyok egy hé­ten belül elpusztulnak. A keményítő-blokkolók esetében a hatás lassabban jelentkezik, de az is jelentősen megrövidíti az életet.

Megakadályozni a testet normális működésében olyan kétes célok érdekében, mint a fogyás, szánalmas dolog. Vannak emberek, akik úgy tartják kordában a testsúlyukat, hogy jól beesznek, mert szeret­nek enni, majd hánytatják magukat. Ez az állapot hasonlatos a bu­limiához, és szerfelett veszélyes. Nemcsak a nemkívánatos kalóriákat tünteti el a szervezetből, hanem azokat az enzimeket is, amelyeket a szervezet az étel megemésztéséhez megtermelt. Semmi különbség nincs aközött, hogy az enzimeket sipollyal távolítják el a kísérleti ál­latokból, vagy kihányjuk. Mindkét módszer halálos. A bélelzáródás, akár természetes, akár mesterséges úton előállított, folyamatos há­nyást okoz, aminek következtében elfogynak az enzimek. Ha az elzá­ródást nem szüntetik meg, egy héten belül belehalhatunk.

Idővel lesz bizonyíték a keményítő-blokkolók veszélyes voltára. De addig sajnos sokan fogják meggondolatlanul feláldozni becses enzimjüket a fogyás érdekében.

A csíráztatott dió- és gabona félék

A kicsírázott, fán termő diófélékben és a gabona magvakban megta­lálható minden olyan fehérje, szénhidrát, zsír és kalória, amire szük­ségünk van. A világ csak arra vár, hogy valaki ezeket az élelmiszereket

182

valamilyen ízletes formában, de nem hőkezelten, és az enzimgát­lóktól megszabadítva piacra dobja. Van egy-két ötletem, hogyan le­hetne ezt megoldani, de már öreg vagyok ahhoz, hogy végig tudjam vinni. Amikor 1932-ben belevágtam a táplálékenzim problematiká­ba, homályosan azt képzeltem, hogy egy-két év alatt meg lehet ol­dani. A világnak borzasztó nagy szüksége van jó minőségű fehérjére és zsírra, és ezek a fán termő diófélékben megtalálhatóak. De meg ne próbáljuk belőlük kivonni az enzimeket, mert akkor tápérték szempontjából borzasztóan hiányos élelemmé válnak.

Nagyon üdvös volna egészségünkre nézve, ha csíráztatott, nyers gabona magvak valamilyen fogunkra való formában aszta­lunkra kerülhetnének. Igazság szerint a csíráztatott gabonák kap­hatóak, de javítani kellene az ízüket, hogy nyersen fogyaszthatóak legyenek. Még ha a minőségük megtartása érdekében hűteni kel­lene is őket, biztos kialakulna az enzim-tudatos vásárlók piaca. Én lennék az első vevő.

Több millió hektárt lehetne beültetni dióféléket termő fákkal. A fák alatti és közötti talajon attól még lehetne más mezőgazdasá­gi tevékenységet folytatni. A diófélék ilyen volumenű termelése folytán a vásárlóknak a termékek minimális összegbe kerülnének csak. Egy marhának fél hektárnyi terület kell, hogy egy-két mázsa marhahúst előállítson. Egy fél hektárnyi diófával beültetett terüle­ten sokkal több fehérjét és zsírt lehetne megtermelni. Tekintettel a világ népességének növekedésére, a mezőgazdasági területek csök­kenésére és a marhahús-előállítás kapcsán felmerülő nehézségekre, a fehérjeutánpótlás égető probléma lesz. A kórházi és egészségügyi ellátások bővítése is tarthatatlanná válik. A megfelelő enzim-gaz­dag táplálkozás, amelyben a csíráztatott dió- és gabonafélék döntő szerepet játszanak, megszüntetheti számos betegség alapvető, ám fel nem ismert okát, és ugyanakkor megoldhatja az élelemhiányt.

A 7.1 táblázatban összefoglaltam az élelmiszerekben megtalál­ható enzimgátlók adatait. A táblázat felsorolja a vizsgált élelmi­szert, a gátolt enzimet, a kutató nevét, a kutatás helyét, és a beszá­moló megjelenésének évét.

183

7.1 TÁBLÁZAT

Az élelmiszerekben található enzimgátlók

Élelmiszer neve

A gátolt enzim Szerző Év Egyetem vagy intézmény

Búza, rozs, kukorica

Amiláz Kneen et al. 1946 Nebraska

Édes burgonya Tripszin Sohonie et al. 1956 Bombay Inst. Science

Magvak és hüvelyesek

Tripszin Laskowski et al.

1954 Marquette

Szójabab Tripszin Lyman 1957 Kalifornia

Lóbab Tripszin Banerji et al. 1969 Bombay Inst. Science

Limabab és tojásfehérje

Tripszin Lyman et al. 1962 Kalifornia

Árpa Tripszin Mikola et al. 1969 Helsinki lab.

Búza Amiláz Militzér et al. 1946 Nebraska

Burgonya Invertáz Schwimmer etal.

1961 USDA

Éretlen mangó, banán, papaya

Peroxidáz, amiláz és kataláz

Matto et al. 1970 Baroda (India)

Nyers búzacsíra

Tripszin Creek et al. 1962 Maryland

Tojásfehérje Kimotripszin, amiláz

Rothman et al. 1969 Harvard

Napraforgó mag

Tripszin Agren et al. 1968 Uppsala

Rozs Proteáz Polanowski 1967 Breslau (Lengyel­ország)

Fejes saláta mag

Tripszin Shain et al. 1968 Héber egyetem

184

Élelmiszer neve

A gátolt enzim Szerző Év Egyetem vagy intézmény

Rozs Proteáz Polanowski 1967 Breslau (Lengyelország)

Fejes saláta mag

Trips zin Shainet al. 1968 Héber egyetem

Búzaliszt Tripszin Learmouth et al.

1963 British Soya Prod.

Amerikai mogyoró

Tripszin, kimotripszin

Hochstrasser 1969 München

Kukorica és zab

Tripszin Lorenc-Kubis 1969 Wroclaw

Burgonya Tripszin Sohonie et al. 1955 Bombay Inst. Science

Burgonya Kimotripszin DeEds et al. 1964 USDA

Szójabab Transzamidináz Borchers 1964 Nebraska

Nyers búza-és rozscsíra

Tripszin Hochstrasser etal.

1969 München

Algák Tripszin Ishihara et al. 1968 Nutritional Abstracts

Tintahal máj Tripszin Ishiksawa 1968 Chemical Abstracts

Retek mag Tripszin Ogawa 1968 Kyoto

Teljes kiőrlésű búzaliszt

Tripszin Shyamala et al. 1961 Kalifornia

185

1968-ban Y. Shain és A. M. Mayer a Phytochemistry című lap­ban számoltak be az izraeli Héber egyetemen végzett kísérlete­ikről. A 7.2 és 7.3 táblázatban összefoglalom a fejes saláta magvak csíráztatásával kapcsolatos eredményeiket. A 7.2 táblázatból kide­rül, ahogy a tripszin nevű enzim a csírázás előrehaladtával fokoza­tosan felszabadul az enzimgátlók rabságából, s az enzim tevékeny­ség jelentősen megnő. A tripszin a hasnyálmirigy által kiválasztott fehérjebontó enzim, amelynek az a funkciója, hogy a fehérjéket ki­sebb egységekre, például aminosavakra bontsa. A 7.3 táblázat azt mutatja be, hogy a csírázás 24 órája alatt az enzimgátlók teljes mértékben inaktiválódtak. Ezt a bizonyítékot úgy értelmezhetjük, hogy az enzim tevékenység jelentős emelkedése a csírázás során inaktiválja az enzimgátlókat. Más kutatók is arra az eredményre jutottak, hogy ha nagy töménységű enzimet adtak magvakhoz, az inaktiválta a gátlóanyagokat. .

7.2 TÁBLÁZAT

A tripszin-tevékenység növekedése a csírázás folyamán

A tripszin aktivitás egységéinek száma

A csírázás eltelt ideje (órában) A tripszin aktivitás egységéinek száma

0 7,5

24 60,0

48 257,0

72 333,0

186

73 TÁBLÁZAT

A tripszingátlók eltűnése a csírázás folyamán

A csírázás eltelt ideje (órában)

A gátlóanyagok aktivitási

Csökkenés a száraz magvakhoz képest,

%

A csírázás eltelt ideje (órában)

0 2,07 0

6 0,73 65

15 0,30 86

24 0,00 100

Az amerikai mezőgazdasági minisztérium kaliforniai laboratóri­umában dolgozó A. N. Booth és három kollegája 1960-ban arról a kísérletükről számoltak be, amelyben patkányokat nyers, illetve főtt szójababbal etettek. A nyers szójabab enzimjei tehetetlenek voltak a babban lévő enzimgátlók miatt. A főtt szójababban viszont nem voltak sem enzimek, sem enzimgátlók. Az eredményeket a 7.4-es táblázat foglalja össze. A nyers szójababban lévő gátló­anyagok miatt a fiatal patkányok nem nőttek és híztak normális mértékben. Ugyanakkor hasnyálmirigyük túlzott mennyiségű has­nyálmirigy enzim termelésével próbált megküzdeni a gátlóanya­gokkal, aminek következtében az megnagyobbodott. A kutatók tanulmányozták a belek tartalmát, és azt találták, hogy a széklet­tel együtt rengeteg enzim ürül ki, vagyis megy pocsékba. Vélemé­nyük szerint ez okozta az állatok rossz egészségi állapotát és elég­telen növekedését. Mindez azt mutatja, hogy a szervezet nem tűri az enzimek elpazarlását.

Í 8j

7.4 TÁBLÁZAT

A különféle formában adott szójabab hatása a patkányok testére és hasnyálmirigyének súlyára

Étrend típusa Patkányok

Végleges testsúly

A hasnyálmi­rigy súlya (a testsúly %-ában) grammokba n

A hasnyálmi­rigy súlya (a testsúly %-ában) n

A hasnyálmi­rigy súlya (a testsúly %-ában) n

A hasnyálmi­rigy súlya (a testsúly %-ában)

Nyers 5 89,00 0,85

Főtt 5 148,40 0,50

Az enzimgátlók hatását az általános egészségi állapotra, a test­súlyra és a hasnyálmirigy súlyára nemcsak patkányokon, hanem csirkéken is vizsgálták, például 1948-ban a kaliforniai egyetem ku­tatócsoportja (amelynek tagja volt többek között S. Lepkovsky). Munkájuk eredményeit a 7.5 táblázat mutatja be. Az enzimgátló­kat tartalmazó nyers szójababbal etetett madarak nem nőttek, test­súlyuk nem gyarapodott. De a visszamaradt növekedés nem volt igaz hasnyálmirigyükre, amely majdnem kétszer olyan súlyú lett, mint a főtt szójababot - amelyben az enzimgátlók elpusztultak -evő madaraké. A táblázatból látható, hogy az enzimgátlót tartalma­zó étrend mellett az enzimtermelés jelentősen megnőtt, ami jól mutatja, hogy mennyi értékes enzim ment veszendőbe. A szervezet enzimpotenciálja nem tudta ellensúlyozni a veszteséget, vagyis az enzimtermelés a madarak egészségének és növekedésének rovására ment. Az enzim gátlókkal teli nyers szójababbal táplált patkányok és csirkék beteg állatok voltak.

188

7.5 TÁBLÁZAT

A különféle formában adott szójabab hatása a csirkék túlsúlyára és hasnyálmirigyének enzimtartalmára

Étrend típusa

Csirkék száma

Has­nyálmi­

rigy súlya gram­

mokban

A has-nválmi-

rigy súlya (a testsúly %-ában)

Proteáz tevé­Étrend

típusa Csirkék száma

Étrend időtarta­

ma (nap)

Testsúly gram­

mokban

Has­nyálmi­

rigy súlya gram­

mokban

A has-nválmi-

rigy súlya (a testsúly %-ában)

Proteáz tevé­Étrend

típusa Csirkék száma

Étrend időtarta­

ma (nap)

Testsúly gram­

mokban

Has­nyálmi­

rigy súlya gram­

mokban

A has-nválmi-

rigy súlya (a testsúly %-ában)

kenység egységek

száma

Étrend típusa

Csirkék száma

Étrend időtarta­

ma (nap)

Testsúly gram­

mokban

Has­nyálmi­

rigy súlya gram­

mokban

A has-nválmi-

rigy súlya (a testsúly %-ában)

Nyers 19 20 127 1,21 0,96 0,38

Főtt 19 20 207 0,92 0,44 0,23

E könyvben már szó volt arról, milyen súlyos következményekkel jár, ha a kísérleti alanyok bélrendszerből művi úton eltávolítják a hasnyálmirigy nedv enzimjeit. A kísérletek tanúsága szerint az enzimgátlók ugyanilyen súlyos problémákat okoznak.

189

Egyesek meg vannak arról győződve, hogy éhen halnak, ha akár csak egy-két étkezést kihagynak. De mi lenne, ha egy egész évig nem ennénk? Számunkra felfoghatatlan, hogy egyes keleti emberek miiven mértékben urai a testüknek. James Knight brit tudós Suspended Animation and Kindred Subjects (A felfüggesztett élet és a vele kapcsolatos témák) című, a Glawsgowban megjelenő Proceedings of the Royal Philosophical Society-ben közölt értekezé­sében írt a Keleten gyakorolt kába transzról. Az alany napokra, he­tekre, hónapokra, akár egy évre mély álomba merül. Ez idő alatt a pulzus kitapinthatatlan, a légzés észrevehetetlen. A transzból va­ló ébredés után egy előre kidolgozott „visszatérési" rendet követve az illető mindennemű észrevehető károsodás nélkül folytathatja rendes napi tevékenységeit. A nyugati tudomány nem érti ezt a faj­ta transz-állapotot, sem a többi misztikus fortélyt. v" A célom e té­nyek bemutatásával az, hogy ösztönözzem az olyan kísérleteket, amelyek új megközelítésben vizsgálnák a kérdést, és e jelenségeket a testi funkciók szempontjából értelmeznék.

Mahatma Gandhi mesteri stratéga volt a böjtölés művészeté­ben. Böjtölésével egyesítette India népét és borzadállyal töltötte el a brit gyarmatosítókat, mert azok szentül meg voltak győződve, hogy aki kihagy pár étkezést, halál fia. Böjtölésével Gandhi vállalta a mártíromságot az egységes, független Indiáért. Az is lehetséges, hogy Gandhi korábbi konvencionális életmódja megtagadásaként böjtölt. Ahányszor az imádott vezér böjtbe fogott, a sajtó vész-madárkodni kezdett, hogy bele fog pusztulni.

Nézzük csak meg a dolgot egy pillanatra. Véleményem szerint Gandhi ilyenkor tudtán kívül terápiás hatású böjtöt tartott. A me­leg indiai éghajlaton teste nem tudott veszélyesen kihűlni. A fizikai tevékenység visszafogásával annyi energiát tudott megtakarítani, hogy életben tudott maradni a hosszas böjt alatt. A betegség-tüne­tek ellenére Gandhi minden egyes böjt után képes volt folytatni

"'Bővebben: Szvámí Ráma: Élet a Himalája Mestereivel, Harmónia Alapít­

vány, 2004.

192

politikai harcát. E rendkívüli, látszatra törékeny ember életét csak bérgyilkos tudta kioltani.

Az elmondottakból senki ne vonja le elhamarkodottan azt a kö­vetkeztetést, hogy a böjtölés csupa móka és kacagás. A beavatatla­nok ne kezdjenek bele. A rövid böjttel nemigen érhetünk el szá­mottevő eredményeket, a huzamos böjtölésről pedig csak akkor le­het szó, ha egy tapasztalt orvos vállalja a felelősséget. A hosszú böjt esetén szervezetünk egyensúlya teljesen felborulhat, azaz „gyó­gyulási krízisen" esünk át. Ezeket a jelenségeket orvosnak kell gon­dosan értékelnie. Ha a fizikai vizsgálatok és a laboratóriumi ered­mények nem mutatnak kedvezőtlen életjeleket, érdemes folytatni a böjtöt, és átvészelni testünk reakcióit. Van valami igazság a régi mondásban, hogy addig kell böjtölni, amíg a nyelvünk tiszta lesz. De ha a szervezet életereje nem elég ahhoz, hogy elviselje a böjtö-léssel előidézett változásokat, be kell fejezzük a böjtöt. Sőt, ebben az esetben belefognunk sem lett volna szabad. Egy gyakorlott orvos ezt már a legelején el tudta volna dönteni. A beavatatlanok a saját bőrükön tapasztalják meg, mekkora kockázatot vállaltak.

Terápiás célú. böjtölés

A böjtölés már a XIX. század óta kedvelt gyógyászati módszer egyes csoportok körében. Terápiás hatása valamelyest igazolható: böjtö­lés alatt a szervezetre jóval kisebb nyomás hárul, hiszen alig kell emésztenie, táplálékot felszívnia, és a hulladékot kiürítenie. Alig kell emésztő enzimeket előállítania, így a test jobban tud arra fi­gyelni, hogy generál szervizelje gépezetének elhanyagolt, lestrapált részeit. Becslések szerint az élő szervezet napi fehérjetermelésének 50 százaléka enzimek előállítására megy el, s annak is nagy része az emésztő enzimekére. Böjt alatt alig van szükség emésztő enzimek­re. A szervezet enzimpotenciálja így nagy tehertől szabadul meg, s nagyobb ütemben végezheti a test újjáépítését.

Az 1920-as években egy szanatóriumban dolgoztam, és mintegy 50 böjtterápiás esetet volt alkalmam látni. A böjtkúra módszere az volt, hogy tartózkodni kellett az ételtől egy héttől egy hónapig terjedő

193

időszakon át. A böjt alatt minden étel tilos volt, a páciensek minden étkezéskor egy pohár vizet ittak, benne két teáskanál narancslével. Az étel utáni sóvárgás rendszerint két-három nap után elmúlt. Vizet ét­kezések közben is ihattak a betegek, és eleinte naponta beöntést kap­tak. A huzamosabb ideig tartó böjtölés esetén visszafogták a fizikai aktivitásukat. Jó jel volt, ha néhány héten belül bélrendszeri zavarok, bőrkiütések vagy kelések keletkeztek, ezt annak tudták be, hogy elér­kezett a „gyógyulási krízis". Néhány nap böjtölés után a nyelv gyak­ran erősen lepedékes lesz és több napig az is marad.

A terápiás célú böjtölés során - szemben a túlsúly miatti böjtö-léssel - az egyik cél az, hogy a böjtölő a lehető legkevesebbet fogy­jon. Ha meg valaki már úgy is sovány, tilos böjtölnie. Továbbá nem szabad böjtölni a hideg hónapokban, hogy ne vonjuk el a testhő­mérséklet fenntartásához szükséges energiát. Noha sokan fognak saját szakállukra böjtölésbe, bölcsebben tesszük, ha előtte legalább egy gyors vizsgálatra elmegyünk, hogy nem ellenjavallt-e a böjtölés. A böjt alatt pedig feltétlenül járjunk rendszeres vizsgálatra.

Még ma is őrzöm egy férfinak az 1925. január 28-i vizsgálatáról készített feljegyzéseimet. Böjtjének huszonkettedik napján jött el a rendelőmbe, kezdett legyengülni. Saját elhatározásából télen kez­dett böjtölni. Azt mondta eredeti testsúlya 65 kg volt. A következő­ket jegyeztem fel róla:

Testsúly: 54 kg Pulzus: 40 Szisztolés vérnyomás: 84 (azt állította, eredetileg 118 volt) Szájban mért hőmérséklet: 34 °C 14:00 órakor Nyelve elég tiszta és rózsaszín Lehelet nem visszataszító Gyenge, de normális szívhang

A páciens 22 napja csak vizet ivott, és időnként beöntést alkal­mazott. Amikor megpróbált újra elkezdeni enni, a gyomra nem bír­ta az ételt, és kihányta. A helyzet súlyossága miatt nyilvánvaló volt, hogy a férfit állandó megfigyelés alatt kell tartani. Szanatóriumba

194

került, ahol eleinte óránként egy kanálnyi friss gyümölcslevet, ké­sőbb tejet kapott. Néhány nap múlva tudott rendesen enni, nem hányta ki. Amikor a veszély elmúlt, az illető azt állította, hogy ere­deti panasza, felső légúti hurutja jobbult a böjt hatására. Ez az em­ber terápiás okból kezdett böjtbe, nem a fogyás kedvéért. Állítása szerint tünetei enyhültek. Nem hiszem, hogy teste károsodott vol­na. Aki böjtölni akar, vegye igénybe szakember segítségét testfunk­ciói folyamatos ellenőrzése végett.

Krónikus betegséget nem lehet néhány nap alatt legyőzni, több hétig kell böjtölni. Sok esetben, amikor a „krízis" vagy a változás időszaka eljön, különféle tünetek jelennek meg, például bőrkiüté­sek, bélrendszeri zavarok, amelyeknek a jele a büdös lehelet, lepe-dékes nyelv, felpüffedés vagy émelygés. Amíg a szanatóriumban dolgoztam - ahová a főorvos hozta magával Európából, a fürdők­ben tanult krízis-elméletet - a terápiás céllal böjtölőknek kevesebb, mint a fele élt át krízist (amit pedig jótékonynak tartottunk). Az emberek csalódottak voltak, ha ez elmaradt.

Nagyjából azt mondhatjuk el, hogy a hagyományos orvosi szak­ma fanyalog a terápiás célú böjtölésről hallván. Az ortodox orvo­sok valószínűleg furcsállják, de én láttam olyat, hogy a böjtölés javított a krónikus beteg állapotán. A gyógyulási krízis során a szervezet megtisztítja magát azoktól a beszűrődésektől, ame­lyek az egyes szervi betegségeket okozzák. Amikor könnyítünk a szervezet dolgán, és huzamosabb ideig nem kell a szokásos fel­adatait ellátni, elegendő enzim-erőt tud összegyűjteni, és az en­zim tevékenységet egyes patologikus jelenségek autolizálására (feloldására) tudja összpontosítani.

Egy-két emberöltővel korábban a terápiás célú böjtölés, a könyv­címek tanúsága szerint, divatos volt. A regényíró Upton Sinclair maga is írt 1911-ben egy könyvet The Fasting Cure (Böjtkúra) cím­mel. George Edward Hooker Dewey tiszteletes 1908-ban írt köny­vet The True Science of Living, The New Gospel of Health, The Story of an Evolution of Natural Law and the Cure of Disease, For Physicians and Laymen, How the Sick Get Well, How the Well Get Sick (Az élet valódi tudománya, az egészség új evangéliuma.

195

a természet törvénye evolúciójának története és a betegségek gyógyítá­sa, tanítás orvosoknak és laikusoknak arról, hogyan lesznek az egész­ségesek betegek, és a betegek egészségesek) címmel. Dr. Josiah Oldfield (1924) Fasting for Health and Life (Böjtöléssel az egészsé­gért és az életért) és dr. Linda B. Hazzard (1908) Fasting for the Cure of Disease (Böjtöléssel gyógyulni) című könyve további példák arra, hogy a böjtöléssel az emberek nemcsak néhány kilótól, hanem betegségeiktől is meg akartak szabadulni.

Egy pár évvel ezelőtt olvastam egy orvos által írt Autolyze Your Tumors (Gyógyítsd meg a daganatos betegségedet) című cikket. A szerző úgy érvelt, hogy bizonyos körülmények között a test en­zimjei meg tudják emészteni, és fel tudják oldani, azaz autolizálják a tumort. Ezzel kapcsolatban nincs saját tapasztalatom. A wiscon-sini egyetemen oktató H.C. Bradley (1922) az alábbi példákat hoz­za a fiziológiai autolízisre, ami nem egyéb, mint a szövetekben zaj­ló enzim tevékenység:

• a tejmirigyek elsorvadása szoptatás után, • a méh elsorvadása szülés után, • sorvadás mozgásképtelenség miatt, • az ebihal farkának elsorvadása az átalakulás során.

Ha az emlékezetem nem csal, olvastam orvosi beszámolót arról, hogy a vesekő feloldódott a terhesség és más speciális fiziológiai ál­lapot során. Röntgenképekből megállapítható, hogy a csonttörések­nél keletkező forradás felesleges része idővel felszívódik. A forradást a kalcium okozza, amely a törés helyén rakódik le, hogy „összece­mentezze" a kettévált részeket. Ha a törés meggyógyult, a plusz kal­cium felszívódik. Ezek a gyógyító folyamatok a fiziológiai autolízis példái, amelyek csak az enzimtevékenység révén mehetnek végbe, s csak akkor, ha a szervezet valamilyen sajátos fiziológiai állapotban van. Ésszerűnek tűnik azt feltételezni, hogy a huzamos böjtölés egy bizonyos szakaszában előálló állapot épp egy ilyen fiziológiai állapo­tot jelent. Ez a leglogikusabb magyarázata azoknak a szerény ered­ményeknek, amelyeket ízületi gyulladásos és egyéb krónikus beteg­ségben szenvedő pácienseknél böjtöléssel elérhetőek voltak.

196

Böjtölés a fogyásért

Mintegy 30 évvel ezelőtt az orvosok elkezdték annak a lehetőségét vizsgálni, lehet-e az elhízást böjtöléssel csökkenteni olyan emberek esetében, akiknél az összes többi módszer kudarcba fulladt. Egy 220 kilós embernél szóba sem jöhet, hogy kemény sportolással égesse el a felesleges zsírt. így hát az orvosok elkezdték a böjtölés lehetőségét vizsgálgatni. Az egyik vizsgálatsorozat helyszíne a kali­forniai egyetemi egészségügyi intézetben zajlott.

1964-ben dr. Drenick, dr. Swendseid, dr. Blahd és dr. Tuttle a journal of the American Medial Association közölte eredményeit. A kutatók 11 pácienst tanulmányoztak, akiknek a testsúlya 107 és 250 kilogramm között volt. Az alanyok a böjtölést 12 és 117 nap kö­zötti időszakon át folytatták, amely idő alatt csak vizet és vitamino­kat fogyasztottak. A szerzők szerint az egyhuzamban 117 napig tar­tó böjt rekord, amelyet egy eredetileg 143 kilós, 39 éves nő állított fel. A csoportban többeknek volt magas vérnyomása vagy érelme­szesedése. A böjt után a vérnyomásuk normalizálódott.

A böjt és az ízületi gyulladás

Vannak arra utaló jelek, hogy a böjtölés megszabadítja a szervezetet az érelmeszesedésre és az ízületi gyulladásra jellemző lerakódások­tól. Az esetek zömében csökken a magas vérnyomás. Megszűnhet­nek a hörghurutos tünetek, valamint enyhülhetnek a bélrendszeri panaszok is, aminek eredményeképpen javul az emésztés és norma­lizálódik a belek ürítése. Az orr-garat rész „allergiás" eldugulása ál­talában csökken. A sikeresen végigvitt böjt határozottan enyhíti az ízületi gyulladást, ám olyan hosszan nem böjtölhetünk, hogy telje­sen kigyógyuljunk a végtagjainkat eltorzító betegségből.

Az enzimek és az ízületi gyulladás

Angliában, Manchesterben dr. Arnold Renshaw sok beteget ke­zelt az enzimes módszerrel. Sajnálatos módon az Annals of

197

Rheumatic Disease-ben közölt beszámolója (1947) túl sokáig hevert elfeledve. Dr. Renshaw megjegyezte, hogy"„rengeteg elmélet szüle­tett az idők folyamán a reumás betegségek kóroktanának magyará­zatára" s azt is kijelentette, hogy e tekintetben a vékonybél funkció­nak alig szenteltek figyelmet. „Sok éven át, naponta 4-6 post mortem vizsgálatot is végeztem, amelyekből az derült ki, hogy a vé­konybél igen sok esetben volt sorvadt. Amikor szisztematikusan fel­nyitottam és teljes hosszában megvizsgáltam a vékonybeleket, e szerv megjelenésében igen sok változatot találtam. Arra a következ­tetésre jutottam, lehet, hogy a reumás ízületi gyulladás egy hiánybe­tegség, amely abból fakad, hogy a szervezet képtelen megfelelően emészteni a fehérjét és lefolytatni az anyagcserét. Meg kell jegyez­nünk, hogy a vékonybél szakasz a redőket és a bolyhokat leszámítva legalább 9-10-szer hosszabb, mint a gyomor. A McGill egyetemen dolgozó Martin és Banks (1940) kimutatta, hogy a kiszárított bél­nyálkahártya súlya a kiszárított hasnyálmirigyének 3-5-szöröse."

Dr. Renshaw úgy döntött, megpróbálja igazolni azt az elméletét, hogy enzimhiány áll az ízületi gyulladás hátterében. Ehhez a bél­nyálkahártyából szárított enzimet előállító cég termékét vette igénybe. A reumás betegek naponta 7 kapszulába töltött enzimet vettek be étkezés után. A kezelést a manchesteri Ancoats kórház­ban és egy magánrendelőben végezték. A több mint 700 magánbe­teg hét éven át szedte az enzimet, s náluk jó eredmények születtek a reumás ízületi gyulladás, csont-ízületi gyulladás és izomreuma (a kötőszövetek gyulladása) gyógyításában. Az ankylosisos spondylitis (merevséget okozó gerinccsigolya gyulladás) egyes esetei, amelyek korábban nem mutattak javulást, valamint a Still betegségben szenvedők (jellemzően gyermekkori betegség, több ízületet is érint, és olykor hátráltatja a fejlődést) jól reagáltak erre a terápiára. 556 különféle esetből 283 jelentősen javult, és további 219 kisebb mér­tékben. 292 reumás ízületi gyulladásos esetből 264 javult eltérő mértékben. Más reumás betegek állapota is javult. Néhány Still be­tegségben szenvedő gyermek nagyon jól reagált a kezelésre, továb­bá sűrűn számoltak be arról, hogy a csont-ízületi gyulladásos bete­gek fájdalma csökkent.

198

Azonban dr. Renshaw arra is felhívta a figyelmet, nem biztos, hogy az első két-három hónapban észrevehető javulás következik be. Minél régebb óta tart a betegség, annál hosszabb ideig tart, amíg megindul a gyógyulás. Akik már több, mint öt éve ízületi gyulladásban szenvednek, 6-12 hónap enzim-kapszulás kezelésre van szüksége mielőtt a reumás állapot javulása érezhető lesz. Ám ha kitartóan alkalmazzák a kezelést, ezek a betegségek idővel hatá­rozottan javulnak. Dr. Renshaw egyes esetekben azt figyelte meg, hogy másfél-két évre van szükség ahhoz, hogy az ülepedési ütem megközelítse a normálisat.

Egy másik fajta enzim-kapszulával kapcsolatosan magam is ha­sonlókat tapasztaltam, mint dr. Renshaw atekintetben, hogy men­nyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az idült, súlyos csont-ízületi gyulladás és reumás ízületi gyulladás javulni kezdjen. Ugyanez a helyzet, ha efféle előrehaladott betegségeket nyers-diétával keze­lünk. Lassan megy, de a nagy gyötrelmeket kiálló betegeknek való­színűleg megéri belevágni a lassú, de hatékony kúrába, hogy hátralé­vő életükre megszabaduljanak a kíntól. Ha nagy dózisokat szednek, azaz naponta sok kapszulát, felgyorsíthatják a folyamatot. De az in­tenzív enzim terápiát csak orvosi felügyelet mellett szabad folytatni, s rendszeresen kell vérvizsgálatot végezni annak megállapítására, hogy a szervezet napi hány kapszulát tolerál. Minden eset egyedi. Viszont nincsenek mellékhatások, szemben a kortizonnal. Annak, hogy az ízületi gyulladást enzim-terápiával gyógyítsuk az egyetlen nehézsége, hog}' találunk-e orvost, akinek van türelme addig folytat­ni a kezelést, amíg megmutatkoznak az első eredmények!

A rák és az enzimek

Az ízületi gyulladáshoz hasonlóan a rák is egy összetett probléma, s ha enzim-terápiával akarjuk gyógyítani, orvosi felügyelet szükséges.

A rákot két okból is célszerű intenzív enzim-terápiával gyógyíta­ni: egyrészt sok a halálos kimenetelű rákos megbetegedés, másrészt a rák szorosan összefügg az enzimháztartásban beállt változásokkal. Bőséges laboratóriumi bizonyíték van arra, hogy a rákos betegek

'99

enzim-háztartása alaposan fel van bolydulva. Az enzim táplálkozás és a táplálékenzim-elmélet szemszögéből nézve egyértelmű, hogy miért az intenzív enzim-terápia a javallt és preferált módszere a rák kezelésének. A rákos szövetek vizsgálata kimutatta, hogy sok enzim szintje a normális alatt van, más enzimek szintje viszont annál ma­gasabb. Már régóta sokan és sokféle enzimet vizsgáltak emberi rákos szövetekben. Noha újabban laboratóriumi állatokban mestersége­sen előidézett rákos szöveteken is végeznek effajta teszteket, álla­tokban nehéz spontán módon kialakult rákot találni.

Ha meg akarjuk magyarázni, miért olyan magas a „mentő" enzi­mek szintje, azt kell végiggondolnunk, hogy ez nem azt jelenti-e, hogy a szervezet így reagál az olyan drasztikus beavatkozásokra, mint a műtét, a sugárkezelés vagy a kemoterápia.

Sok éve foglalkoztat a rák problémája, és nem vagyok megelé­gedve a laboratóriumi állatokon végzett rákkutatás természetével. E kutatások fő célja nem annyira a rák alapvető okának meghatáro­zása, hanem inkább az, hogy felfedezzék azokat a kémiai vegyülete­ket, amelyek átmenetileg visszaszorítják a rákot. Ám ezek arra már nem képesek, hogy a gyilkost teljesen elűzzék. A harvardi egyetem orvostudományi karán oktató dr. Knox egy másfajta megközelítési módot javasol Enzyme Patterns in Fetal, Adult and Neoplastic Rat Tissue (Az embrionális, felnőtt és daganatos patkányok szövetének enzim mintái) című könyvében. Knox így ír: „A más területeken dolgozó tudósokat és talán még a biológusokat is meg fogja lepni, hogy még nem ismerjük a különféle élő szövetek elemi összetéte­lét." Dr. Knox azt hangsúlyozza, hogy a tudományban ki kellene dolgozni az enzim-élettant és az enzim-anatómiát, vagyis éppen azt, amit jómagam már sok éve művelek. Könyvében 161 enzimet sorol fel, amelyet 17 féle patkány-szövetben talált. (A könyvben használt „daganatos" kifejezés „rákos"-t jelent.) Dr. Knox a patká­nyok szövetének normális enzim értékeit akarta meghatározni, hogy azokat összevesse a daganatos szövetek enzim értékeivel. A ku­tatás célja annak az elméletnek az igazolása, hogy ha egy vagy több enzim rendre a normális szint alatt marad, akkor ilyen enzi­meket kell beadni a rákos embereknek. A kísérleti patkányokban

2 0 0

először rákot idéznek elő, majd rajtuk tesztelik a reménybeli rák­gyógyszereket. Ezzel az egyetlen probléma, hogy a patkányok rákja nem ugyanolyan, mint az embereké.

A RÁKKUTATÁS SORÁN VÉGZETT ENZIMVIZSGÁLATOK PROBLÉMÁJA

A patkányokat azzal a drasztikus módszerrel betegítik meg rákban, hogy rákos sejteket injekcióznak a vérükbe, vagy rákos szöveteket ül­tetnek be a testükbe. Ez a rák azonban igen messze esik az emberek­ben spontán módon kialakuló ráktól. Ha valamilyen gyógykezelés jó eredményeket hozott a rákos emberek gyógyításában, majd amikor ezeket mesterségesen megbetegített patkányokon ellenőrzik, már nem hozzák ugyanazokat a jó eredményeket, az mit sem bizonyít, hiszen a kétféle rák éppoly különböző, mint a mágnes két pólusa.

A probléma ilyenfajta vizsgálata azért hamis, mert a kísérleti ál­latok nem emberi rákban szenvednek. Ha az adott rákos szövetben valamelyik enzimből kevés volt a mesterségesen megbetegített álla­tokban, az teljesen félrevezető lehet, mert a rákban spontán módon megbetegedett ember ugyanolyan fajta szövetében ugyanaz az en­zim normális szintű lehet. Ahhoz, hogy az enzim-vizsgálat érdemi és használható legyen, spontánul kialakult rákban megbetegedett állatokat kellene használni. De ilyen kísérleti állatot nagyon időigé­nyes és nehéz találni. Az pedig tiltakozást válthat ki, ha élő embe­rek rákos szövetét vágnák ki vizsgálati célra, főként, ha a rosszindu­latú daganat valamilyen belső szervben található. Az elhunyt rákos betegek boncolása során bizonyos szövetekben egyes enzimekből igen sokat találtak. Ezek a „mentő" enzimek. Ezt a kifejezést én ta­láltam ki, azon elméletem kapcsán, hogyha a rákot röntgen besu­gárzással vagy műtéttel gyógyítják, a szervezet arra reagálva enzi­meket küld a másodlagos szöveti károk helyrehozatalára. Csak ezt a logikus magyarázatot tudtam találni arra, hogy miért magasabbak az enzim értékek a rákos területen.

Az egér- és patkánykísérletek során egyre-másra derül ki a hét­köznapi gyógyszerek vegyületeiről, hog}' rákkeltőek. Több háztartá­si vegyszert is betiltottak rákkeltő hatása miatt. A rákkutatók úgy

201

érzik, e nyomozói munkával megteszik a társadalom iránti köteles­ségüket. De mint azt ebben a könyvben is kifejtettem, ők csak a rá­kot előidéző tényezőkre mutatnak rá, s nem az alapvető okra. Ha a test kémiáját nem borítja fel ez az alapvető ok, a stimuláló ténye­zők százai sem fognak rákot okozni.

Afrikában egy ivóhelyen több száz állat iszik, s jóllehet a pocso­lya piszkos, és gyanús, akár rákkeltő vegyületek tucatjai is lehetnek benne, az állatok nem betegszenek meg tőle. Oket megvédi testük kémiájának fantasztikus jó működése, amelyet a nyers és enzimek­kel teli étrendjük segít fenntartani. De mi történne, ha száz ember rendszeresen ilyen pocsolyából inna? A bakteriális fertőzéstől való félelem visszatartó erő. De hogyan lehetnek immúnisak ilyen kö­rülmények közepette a vadon élő állatok a betegségekkel szemben? Az emberi behatástól távol, a dzsungel mélyén élő állatok körében ismeretlen az emberek mindenféle nem gyógyuló, degeneratív betegsége. Ezek a teremtmények mindenhez hozzájutnak a táplá­lékukból, beleértve a táplálékenzimeket. Másfelől, az emberek kevesebb enzimet fogyasztanak, mióta megtanultak főzni, sőt ét­rendjük tökéletesen enzimhiányossá vált a modern automatizált konyhának és az élelmiszeripari eljárásoknak köszönhetően. Az alapján, amit megtanultunk a táplálékenzim-elméletből, elmond­hatjuk, hogy ha a rákkutatók a természetes, nyers táplálékot fogyasztó, vadon élő patkányokon vizsgálnák a rákkeltő anyagokat, ezekben a patkányokban nem alakulna ki rák. Csak az enzimhiá­nyos gyári tápon (amelyben szemernyi nyers étel sincs) tartott pat­kányok válnak a rák áldozatává. Lépjünk eggyel tovább. Vad patká­nyok helyett vegyünk közönséges laboratóriumi patkányokat és adjunk nekik nyers táplálékot és rákkeltő anyagokat, és nézzük meg, mi történik. Vagy menjünk még ennél is tovább, adjunk a la­boratóriumi patkányoknak gyári tápot, rákkeltő anyagot és enzim­pótlékot, méghozzá úgy, hogy az ételt és az enzimet több étkezésre osztjuk el a nap folyamán.

Én egész máshogy állok hozzá a rák jelenségéhez, mint azok az orvosok, akik közvetlen támadást intéznek ellene. Az enzim táplál­kozás és a táplálékenzim-elmélet értelmében a rákot nem szabad

2 0 2

közvetlenül, egy adott gyógyászati módszerrel kezelni. A helyes el­járás az, hogy levesszük az emésztőrendszerről az emésztőenzim tömegtermelésének terhét, s így az enzimpotenciál a kapacitását arra tudja fordítani, hogy több anyagcsere-enzimet állítson elő és irányítson a rosszindulatú elváltozás helyére, s normalizálja annak enzim-kémiáját. Az ilyen eljárás eredménye némiképp attól is függ, hogy a rákos beteg mennyire fogta fel az enzim táplálkozás filozófi­áját, és milyen lelkesen tudja követni az útmutatást. Ha végzetes állapotuk ellenére eltökélten küzdenek, még azok is meggyógyul­hatnak, akiknek szöveteit már teljesen felfalta a rák.

A könyvben korábban már elmagyaráztam, hogy drasztikusan csökkenteni kell a túlzott emésztő-enzim kiválasztást, mert így az anyagcsere-enzimek hatékonysága nő. A teljes böjt néhány nap alatt minimálisra csökkenti az emésztő enzimek előállítását, s ez le­hetővé teszi az enzímpotenciálnak, hogy helyreállítsa az olyan terü­letek állapotát, ahol az anyagcsere hiányos volt. De a végzetes rák­fajtákban szenvedők nem bírnák ki a böjtölést elég sokáig ahhoz, hogy az hatékony lehessen.

A rák gyógyítása enzim terápiával

Foglaljuk röviden össze az eddig elmondottakat. Ahhoz, hogy ne le­gyünk betegek, vagy hamar meggyógyuljunk, a testnek folyamatos erősítést kell kapnia jófajta fehérjékből, vitaminokból és ásványi anyagokból. De az utánpótlás önmagában nem elég. Szakszerű el­járásra van szükség, hogy ezek az anyagok beépüljenek a vérbe, az idegekbe, a szervekbe és a szövetekbe. Ezt pedig az enzimek, neve­zetesen az anyagcsere enzimek végzik. Csak ezek az enzimek tud­ják, hogyan kell beépíteni a fehérjéket, vitaminokat és ásványi anyagokat az ember testének szöveteibe. Ha az enzimpotenciálunk jelentős részét az emésztésre kell fordítani, és kevés marad a test működtetésére, a betegségeknek leszünk szállásadói. Olyasfélekép­pen, mintha egy kis vödör festékkel akarnánk az egész házat kifes­teni. De ha külső enzimek segítenek az emésztésben, akkor az

2 0 3

enzimpotenciál nagy része a test megfelelő működésére, az egész­ségre és a betegségek megelőzésére fordítható.

Mivel nincs arra bizonyíték, hogy az emberben spontánul kialaku­ló rák és az állatokban mesterségesen előidézett rák azonos volna, semmi okunk kételkedni benne, hogy az intenzív enzim terápia azon­nal alkalmazható az emberek gyógyítására, anélkül, hogy előtte állato­kon kellene kipróbálni. Az enzimek nem méreganyagok, szemben az általánosan használt toxikus kemoterápiás vegyületekkel. Ha az in­tenzív enzim terápiát a laboratóriumban előidézett rákra alkalmaz­zuk, igen könnyen negatív eredményeket kaphatunk, mely ahhoz a téves következtetéshez vezet, hogy az intenzív enzim terápia hatás­talan a spontán emberi rák kezelésében. Ha már állatokon akarjuk ki­próbálni, olyan törzset kell találni, amelyben spontánul alakul ki a rák.

Olyan programot ajánlok, amely egy speciális diétából és masszív enzim utánpótlásból áll. Csak kórházban lehet megfelelő­en lefolytatni, ahol a páciens életfunkcióit rendszeresen vizsgálják és figyelik. A diéta gyakran elfogyasztott kis adagokból áll és fél­óránként enzimeket kell bevenni. Ezért tehát nyilvánvaló, hogy gondos felügyeletre van szükség, főként a halálos rákbetegek eseté­ben. E speciális kórházi kezelés költsége várhatóan magas. Nem várhatjuk el a rákbetegektől, hogy fizessenek az intenzív enzim-te­rápiáért, mielőtt széleskörű vizsgálatokkal a hatékonysága be nem bizonyosodott. A betegek zöme már így is kimerítette minden for­rását. Hiszem, hogyha volna pénz e kórházi kezelési programra, az többet jelentene, mint egy aprócska hír a rákkezelés valamilyen eredményéről. Főcím lenne minden országos médiában. Nem kell hozzá sem külön épületet, sem drága laboratóriumot építeni. Az összes pénzt a rákos betegek kórházi kezelésére lehetne fordítani.

Az allergiák leküzdése

Nézzük meg, mi a helyzet a bizonyos nyers ételek fogyasztása által kiváltott allergiákkal. Vegyük példának az epret. A kedves olvasó kiütéses lesz az epertől? Ne szokjon le róla, egye csak! De napon­ta csak egy szemet. Igen, napi egy szem epret. Ha még ezután is

204

viszket a bőre, vagy kiütéses lesz, akkor naponta csak egy darabkát. Ha a szervezetünk már elviseli ezt a reakciót, térjünk vissza a napi egy szemre. Aztán emeljük az adagot napi kétszer egy szemre, aztán háromszor egyre, az étkezések után két órával. Vannak, akik innen már naponta háromszor több szemet is megehetnek, majd három­szor egy tálkával anélkül, hogy az allergiás reakciót váltana ki. Mások azonban még nem szabadultak meg az allergiától. Próbálkozzanak azzal, hogy naponta nyolcszor, azaz kétóránként esznek egy szem epret, és később próbálják növelni az adagot. Ez időbe telik, hetek, hónapok kellenek, hogy helyreálljon a tolerancia. A cél az, hogy olyan szintre emeljük a küszöböt, hogy alkalmanként egy teljes ada­got tudjunk megenni allergiás reakció nélkül. Ha mégis fellép vala­milyen reakció, az azt jelzi, hog}' kevesebbet és gyakrabban kellene ennünk az adott ételből. Ugyanezt az eljárást kell alkalmazni min­den olyan nyers étellel, amelyre allergiások vagyunk. Persze mindez a kínlódás nem érné meg, ha csak arról volna szó, hogy egy ételt ehe­tünk-e vagy sem. De van itt valami, ami ennél lényegesebb. Az, hogy „allergiásak" vagyunk valamilyen nyers ételre, a természet üze­nete, hogy annak az ételnek az enzimjei nem tolerálják testünk vala­milyen kóros állapotát, és harcba indultak ellene!

A tolerancia növelésében semmi új nincs. Egy igen kellemetlen él­ménynek köszönhetően, már zsenge 12 éves koromban megismer­kedtem ezzel az eljárással, amikor az allergia szót még ki sem talál­ták, ez csak jóval később, úgy 1924 körül történt meg. A manapság allergiás rhinitisnek (orrdugulásnak) nevezett betegségben szenved­tem. Csak a számon át tudtam levegőt venni, mert az orrjáratom tel­jesen be volt dugulva. A családi orvosunk tanácsára szüleim elvittek a Rush klinika egyik specialistájához. Ő műtétet javasolt. Azt gondol­tuk, az majd meggyógyít. Miután az orrkagyló porcot eltávolították, hónapokig jártam a klinikára heti kezelésre. Az orvos ilyenkor fogott valami eszközt, aminek vatta volt a hegyére csavarva, és belemártot­ta valamilyen titokzatos oldatba (talán adrenalin volt?) és többször beledugta az orrlyukamba. Néhány hónap múltán megkérdeztem, hog}' mikor gyógyulok már meg. Emlékszem, milyen döbbent vol­tam, amikor az orvos mondta, hogy a bajomra nincs gyógyszer.

2 0 5

Visszatekintve, most úgy látom, hogy az orrkagyló porc eltávolítá­sa a lehető legjobb dolog volt, ami csak történhetett velem. Ráéb­resztett, hogy gyanakodva és óvatosan kell viszonyulni a dolgokhoz, főként ha az egészségről van szó. Ha felmerül valamilyen egészség­ügyi probléma, mindig a nem sebészeti megoldást keresem. Evekkel ezelőtt, amikor az allergia-koncepció megszületett, az orrkagyló-porc eltávolítást abbahagyták, de addigra már milliónyi emberen hajtot­ták végre a szükségtelen műtétet. A Journal of the American Medical Association egyik 1925-ös számában olvasható az a cikk, amely pon­tot tett a tömeges orrkagyló porc műtét korszakára. Dr. Pines és dr. Miller Allergy: A Nonsurgical Disease of the Nose and the Throat (Az allergia: az orr és a torok nem műtéti úton gyógyítható betegsége) című cikkében az alábbiakat írta: „834 allergiás betegből 704-en végeztek orr- és torok-műtétet eredménytelenül, mivel az allergén anyagot nem távolították el. Mivel a műtétek nagy száma miatt nő a kelle­metlen folyományok kockázata, szorgalmazzuk, hogy az allergiás megnyilvánulást a légutak műtéttel nem javítható állapotaként kate­gorizáljuk. A légúti nyálkahártyák allergiája rendelőintézeti eset."

Néhány évvel azután, hogy átestem az orrkagyló-porc műtéten, magamtól rájöttem, hogyan küzdhetem le az allergiás rhinitist az imént ismertetett módszerhez hasonló eljárással, aminek köszön­hetően az orrnyálkahártyám annyira lelappadt, hogy rendesen tudtam lélegezni.

Térjünk vissza az olyan allergiás reakciókhoz, mint a bőr viszke­tése, égető érzés vagy kiütések. Ezeket lehet úgy tekinteni, mint a külső jelét annak, hogy a test nem örül valamilyen számára kelle­metlen ételnek. Most nézzük egy másik szempontból. Honnan tudjuk, hogy a viszketést, égő érzést és a kiütéseket nem az okozza, hogy valamilyen káros anyag távozik, amelytől a természet igyek­szik megszabadítani testünket? Nem lehetséges, hogy (például) az eperben van valamilyen gyógyító anyag, mint például enzimek, amelyek a testbe beszivárgó káros szubsztrátumokat dolgozzák fel? Az enzimek nagyon aktív hatóanyagok. A laboratóriumi munkához is az kell, hogy az adott enzimnek legyen saját szubsztrátuma, hogy megfigyelhessük működését. A keményítő enzim nem bontja le

206

a fehérjét. Ha a nyers táplálékban lévő enzim megtalálja a szubszt-rátumát a testben, elkezdi feldolgozni. Ha ez a szubsztrátum vala­milyen veszélyes idegen anyag, az enzimreakció produktuma olyan lehet, amit a test nem visel el. Ebben az esetben a test megpróbál megszabadulni tőle oly módon, hogy a bőrön át próbálja kiüríteni. Ez a tevékenysége jelentkezhet allergiás tünetként.

A takarító enzimek

Többféle anyagcsere enzim van, többek között a takarító enzimek. Ha egy gyár valamilyen terméket szeretne előállítani, ahhoz külön­féle alapanyagokra van szüksége, például acélra, rézre, műanyagra stb. De munkások nélkül ezekből nem lesz végtermék. Sőt, műve­zetők is kellenek, hogy irányítsák a többi munkást. Az élő testben a fehérje, a zsír, a szénhidrát, a vitaminok és az ásványok jelentik az alapanyagokat, amelyekből építkezni lehet. Az enzimek a munká­sok, a hormonok pedig a művezetők. A gyárakban a hulladék a ren­des termelés velejárója, amit a szorgos takarító személyzet tüntet el. Az élő testben a takarítást speciális enzimek, ha úgy tetszik a ta­karító enzimek végzik. Ezek a speciális enzimek a vérben cirkálnak és keresik az elhalt, tehetetlen és ellenséges anyagokat, hasonlóan ahhoz, ahogy a keselyűk keringenek a trópusi égen, hogy eltüntes­sék a tájról az egészségtelen hulladékot. Egyes takarító enzimek a fehér vérsejtekben találhatóak. A feladatuk többek között az, hogy megakadályozzák az artériák eldugulását, valamint az izületekben a gyulladást okozó anyagok lerakódását. Ha a takarító enzimek ráta­lálnak a megfelelő szubsztrátumra, ráakaszkodnak, és olyan formá­tumra bontják le, amelyet a vér ki tud lökni. Ha a takarító enzimek nem bírnak a munkamennyiséggel, a természet a nemkívánatos anyagokból valamennyit a bőrön, vagy az orr és a torok nyálkahár­tyáján keresztül vet ki, aminek az eredménye az ismerős orrgarat fo­lyás. Nem valami kellemes, de még mindig jobb, mintha a „gyári hulladék" az artériákban, az ízületekben vagy a szövetekben hal­mozódna fel, és betegséget okozna. És itt lépnek be a tévében hir­detett csodacseppek, amelyek állítólag lelohasztják a megduzzadt

207

orrnyálkahártyát. E szerek egyetlen hatása, hogy a gyulladást az Eustach-kürtön keresztül a középfülbe helyezik át, amitől a páciens később meg is süketülhet. Rengeteg pénzt kellene annak kutatásá­ra költeni, hogy ezt az elméletet igazolni vagy cáfolni lehessen, de sajnos ez a pénz nem áll rendelkezésre.

Addig is, miért ne kísérletezzünk azzal, hogy az allergiás reakciót kiváltó nyers gyümölcsöt vagy zöldséget a szervezet számára tolerál­ható mennyiségben fogyasztjuk? A legjobb, ha az adott élelmiszert kifacsarjuk és a levét fogyasztjuk. Egyéni kísérletekkel találjuk meg azt a mennyiséget, amivel az élelmiszerben található enzimek még nem váltanak ki allergiás reakciót. Ha például nem bírjuk a friss na­rancslét, kezdjük azzal, hogy mondjuk naponta háromszor egy fél teáskanálnyit fogyasztunk belőle. Ahogy a toleranciánk emelkedik, fokozatosan emeljük az adagot napi nyolcszori bevételre, azaz két-óránkéntira. Aztán lassan növeljük az egyszeri adagot egy leveses ka-nálnyira, majd egynegyed pohárnyira, s végül napi három teljes po-hárnyira. Azt kell megértenünk, hogy a kitartó próbálkozással és tü­relemmel elérhetjük, hogy a testünk pozitív változáson menjen át. Mondanunk sem kell, hogy nyers, érett gyümölcsöt használjunk. Azzal, hogy kigyógyultunk az allergiából, a testünkben valami sokkal fontosabb is helyreállt. Ha ilyen módszerrel győzzük le az allergiát, joggal várhatjuk, hogy az allergiás tünetek helyétől távol eső valami­lyen tünet, vagy betegség is javulni fog. Például, ha már nem muta­tunk allergiás reakciót egy adott nyers ételre, lehet, hogy a tüdőnk, a gyomrunk, vagy az orrunk és a torkunk is jobban van. Idővel kide­rül. Láttam olyan embereket, akiknek teljesen elmúlt a bizonyos nyers étel által kiváltott allergiája. Egyes tünetek visszatérhetnek, ha az illető újra a szervezetére ártalmas, nem megfelelő étrendre szokik rá. Nevezhetjük kúrának, vagy aminek akarjuk. Táv-orvoslás volna? Nehéz mindent megtudnunk a testről, még akkor is, ha beleássuk magunkat az orvosi szövegekbe, ha pedig csak másodkézből, vagy valami orvosi újságban olvasott kúrába fogunk, könnyen csalódás ér­het. De akkor hogyan tudja az átlagos ember kipróbálni az ilyesfajta elképzeléseket? A legjobb, ha kerítünk egy együttműködni hajlandó orvost, hogy felügyelje a folyamatot.

208

AZ enzimkutatások

az allergiák, szempontja

Az orvosi szakirodalomban több cikk is található arról, hogy milyen hatása van az orvosok által terápiás céllal adott enzimeknek a kü­lönféle betegségekre, amelyek közül sokról úgy vélték, hogy allergi­ák. Más írások olyan kezeléseket ismertettek, amelyekben az enzi­met a hiányos emésztő-enzim kiválasztás pótlására adták. Dr. A. W. Oelgoetz 1936-ban a Medical Record-ban közölt The Treatment of Food Allergy (Az ételallergiák kezelése) címmel cikket. Azt javasolta, hogy teljes porított hasnyálmirigyet (nemcsak a pancreatint) kell alkalmazni olyan betegségek esetében, amelyek bizonyos fajta vér­vizsgálatokra pozitívan reagálnak. Elmélete szerint akkor alakul ki ételallergia, amikor a vérben lévő proteáz, amiláz és lipáz egy bizo­nyos szint alá süllyed, melyből kifolyólag a nem hidorlizált táplálék szubsztrátumok felgyűlnek a vérben. Ha a páciens vére nem felelt meg a normálisnak, enzimkezelést javallt. A hasnyálmirigy enzimek bevétele helyreállította a vérben lévő enzim-szintet, a megemész-tetlen élelem részecskék pedig kiürültek, az ételallergia elmúlt.

Dr. Oelgoetz elméletét sokan, többek között a wisconsini egye­temen tanító H. C. Bradley (1936) elutasította. Dr. Oelgoetz lelke­sedésében a kezeléssel elért eredményeket olyan laboratóriumi kí­sérlettel akarta megmagyarázni, amelyet Bradley és a többi ellenlá­basa nem fogadott el. De mint Bradley professzor rámutatott, ez magukat az elért eredményeket nem diszkvalifikálja. Megfontolan­dó tény, hogy szemben azzal az elterjedt gyakorlattal, hogy csak pancreatint adnak a betegnek, dr. Oelgoetz egész hasnyálmirigyet adott. Dr. Oelgoetz kitűnő eredményeket ért el olyan betegek ese­tében, akiknél a vérvizsgálat enzim-hiányt mutatott ki. Az alábbi betegségeket nevezte meg, amelyek esetében, a pozitív vérvizsgálat alapján előírt enzim-kezelés hatékony volt:

• krónikus angioneurotikus ödéma, • allergiás ekcéma, • hasnyálmirigy-zavar,

2 0 9

• allergiás fejfájás, • allergiás hányás, • krónikus csalánkiütés, • allergiás ödéma, • allergiás vastagbélgyulladás, • hasnyálmirigy-nedv hiány.

Oelgoetz 1935-ben 100 általa kezelt allergiás esetről szerzett ta­pasztalatairól számolt be. Azt találta, hogy a betegeknek a gyó­gyuláshoz napi 75-90 gramm enzimet kellett szednie.

O. Zajicek Therapy of Migraine in Women and of Other Allergic Disease With Oxidase (Migrénes nők és más allergiás betegségek oxidázos terápiája) című cikke 1937-ben jelent meg egy külföldi or­vosi lapban. A Santa Barbara-i Potter Metabolic Clinic-en dolgozó W. D. Sansum is nagy adag enzimmel kezelte az allergiás alapú be­tegségeket. 1932-ben írt The Treatment of Indigestion, Underweight and Allergy with the Old and New Fqrms of Digestive Agent (Az emésztési zavarok, a soványság és az allergia kezelése régi és új emésztést serkentő szerekkel) című cikkéből vettem át az egyes be­tegségek javulási mutatóit, amelyeket a 8.1 táblázatban közlök.

8.1 TÁBLÁZAT

Az étrenddel összefüggő állapotjavulás

Esetek száma Javulás %

34 hörgő asztma 88

12 élelmiszer asztma 92

42 élelmiszer ekcéma 83

19 szénanátha 80

11 enyhe hasmenés 100

54 normális testsúly Ugyanolyan maradt

29 túlsúly 93

197 alacsony testsúly 91

29 csalánkiütés 86

2 ÍO

Dr. Sansum kihangsúlyozta, hogy a nagy dózisokban alkalmazott enzim-kezeléshez szakember felügyelete szükséges. Továbbá azt is felvetette, hogy az allergia, legalábbis részben, a nem teljesen meg­emésztett fehérje molekuláknak tudható be.

Érdemes megjegyeznünk, hogy a dr. Sansum beszámolójában szereplő normális testsúlyú emberek súlya nem változott. A túl ala­csony testsúlyúak viszont valamennyit híztak, ami érthető, hiszen ha korábban nem volt elég emésztő enzimjük, az ételt sem tudták jól megemészteni és beépíteni. De az, hogy a túlsúlyosak miért fogytak, ahogy a beszámolóban áll, feltehetően annak tudható be, hogy a bevett enzimek úgy dolgozzák fel az élelmet, hogy az nem stimulálja túl a felszívódást. További kutatásokra lenne szükség ah­hoz, hogy kiderüljön, helytálló-e ez a magyarázat. Egyelőre érjük be azzal, hogy e látszólagos paradoxont azzal a példával oldjuk fel, hogy ha télen lehelünk a kezünkre, azzal felmelegítjük, ha meg nyáron, akkor lehűtjük, pedig a leheletünk ugyanaz.

2 1 1

Amerikában a szívbaj gyakoribb halálok, mint bármilyen más be­tegség. Ennek következtében több száz laboratóriumban dollár milliókat költenek arra, hogy megtalálják a szívbetegségek okát és a gyógyítás vagy megelőzés lehetőségeit. Azonban mostanáig nem sikerült olyan megoldást találni, amely kiállta volna az idő próbá­ját. Valószínűleg azok az orvosok járnak a legközelebb a megol­dáshoz, akik szerint a szívbetegségek azzal előzhetőek meg, ha az emberek kevesebb zsírt és koleszterint esznek. De ez volna a vá­lasz? Vagy az, hogy a főtt, zsíros ételekből hiányoznak az enzimek, mely miatt az emésztés tökéletlen, és az artériákban felhalmo­zódnak a káros anyagok?

Ebben a fejezetben azt fogjuk megtárgyalni, hogy milyen sze­repet játszik a lipáz, a zsírt lebontó enzim, az olyan szív- és ér­rendszeri betegségek kordában tartásában és esetleges visszafordí­tásában, amelyet a vérben és az artériákban felhalmozódó zsírok és a koleszterin okoznak.

A lipáz szerepe a szív- és érrendszeri

betegségek megelőzésében és gyógyításában

A koleszterin a zsírral rokon anyag, és azért veszélyes, mert eltö­mi az artériákat. Amikor egy artéria eltömődik, azt érelmeszesedés­nek (atherosclerosisnak vagy arteriosclerosisnak) nevezzük. A „szív­­s érrendszeri betegség" olyan átfogó elnevezés, amelyet a szív és a vérerek különböző megbetegedéseire alkalmazunk.

Egyes szerzők, s jómagam is, azon a véleményen vagyunk, hogy egyes szív- és érrendszeri betegségek esetén a zsír anyagcseréje nem működik jól, már attól a ponttól kezdve, hogy a zsírt az emésztő­rendszer tökéletlenül emészti meg. A gyenge enzimtevékenység, főként a lipázé, egyértelműen szerepet játszik e betegségek kialaku­lásában. Fiziológiai alapszabály, hogy az emésztő rendszer különbö­ző szakaszain más és más enzim veszi munkába ugyanazt a szubszt-rátumot. Például a keményítő először a nyál amilázával találkozik a gyomorban, majd a hasnyálmirigynedv amilázával a vastagbél­ben, később pedig a bélnedv amilázával. Azt is felfedezték, hogy

2 14

egyes proteázok olyan végterméket állítanak elő, amelyek struktú­rájukban különböznek a más proteázok által termelt végtermékek­től. Az élő organizmus szempontjából jó dolog, hogy a különböző forrásokból származó enzimek nem egyformák. A tripszin nem bír el a természetes (nyers, főtlen) fehérjékkel, de könnyedén lebontja, ha azokat a pepszin már kezelésbe vette. Ehhez hasonlóan lehetsé­ges, hogy amikor külső forrásból származó lipáz emészti a zsírt a táplálékenzimes gyomorban, az olyan változásokat idéz elő, amely­nek köszönhetően a hasnyálmirigy lipáza jobb végterméket tud elő­állítani, mint amilyet akkor állítana elő, ha az egész munkát neki kellene elvégeznie. Az idő alatt, amíg a keményítőt a nyál amiláza a gyomorszájban és a gyomorfenéken emészti, a zsírt és a proteint a táplálékenzimes gyomorban a külső proteáz és lipáz emészti elő, így készítve elő a terepet a hasnyálmirigy lipázának és tripszinjének.

A pasztörizálás bevezetése előtt az ember akár két-három szend­vicset is csomagolhatott magának ebédre. Mindegyik kenyérszele­tet vastagon megkenhette nyers vajjal, és egy jókora szelet húst rak­hatott közéjük. A vaj lipáza megolvadt, beszívódott a húsba és el­kezdte emészteni a hús zsírját már órákkal azelőtt, hogy az ebédidő eljött volna. Az étkezés után a táplálékenzimes gyomorban a vaj lipáza még tovább folytatta a hús zsírjának előemésztését. A pasz-törizálatlan vajban rengeteg lipáz volt. Sok évvel ezelőtt leveleztem egy orvossal, aki jó eredményeket ért el a pikkelysömör kezelésében oly módon, hogy betegeivel heti több kiló nyers tanyasi vajat fo-gyasztatott. Dr. A. B. Grubb mit sem tudott a vajban lévő lipázról, kezelési módszere csak a tapasztalatain alapult. A lipáz efféle va­rázsereje igen messze ható, még a koleszterin-anyagcserére is kihat. A koleszterin korábban nem okozott gondot annyi embernek, mint ma, amikor még lipázzal teli tejtermékeket fogyasztottak. Emlékez­zünk csak, hogy az elszigetelten élő eszkimók rengeteg nyers húst és bálnazsírt ettek, amelyben a lipáz érintetlenül megmaradt, és se­melyikük nem szenvedett érelmeszesedésben. A mai, lipáz nélküli vajat illetve lipaz nélküli zsiradékokat tarthatjuk a főbűnösnek a szív- és érrendszeri betegségek kialakulásában.

2 1 5

A k o l e s z t e r i n és az érelmeszesedés Mostanában vehemensen ellenzik az állati zsírok fogyasztását, mond­ván, hog}' az növeli annak esélyét, hogy a koleszterin felgyülemlik az ar­tériákban és bajt okoz a szervezetben. A kutatások arra is fényt derítet­tek, hogy a kristálytiszta finomított növényi olajak nem növelik a vér koleszterinszintjét. Az elmúlt ötven év szakcikkei arról tanúskodnak, hogy a kutatók a szemük elé kerülő összes természetes zsírban megta­lálják a lipázt. A lipáz jelen van az emberi zsírszövetekben, továbbá a csirke, a pulyka, a liba, a patkány, a disznó, a szarvasmarha, a bárány, a nyúl, a kutya és a fóka zsírjában. Továbbá van lipáz az olyan növények olajos magjában, mint a ricinus, a szójabab, a lenmag, a búza, árpa, és az Aspergillus flavus nevű gomba. Ezen kívül benne van a pasztörizá-latlan tejből készült vajban, az olíva bogyóban, a gyapotmagban és a kókuszdióban (de az olívaolajban, a gyapotmagolajban és a kókusz-olajban már nem). A természet jól látható homogeneitásával szemben a mai fejlett emberre úgy tűnik más törvények állnak. Egy európai ku­tató kimutatta, hogy a kövér emberek hájában és a zsírdaganatokban kevesebb a lipáz, mint a normális zsírszövetekben.

1962-ben három brit orvos nekilátott kikutatni, hogy a koleszte­rin miért ül meg az artériákban és miért tömi el. Dr. C. VV. M Adams, dr. O. B. Bayliss és dr. M. Z. Ibrahim a normális és az elmeszesedett emberi artériákban található enzimeket vizsgálta. Azt találták, hogy az általuk vizsgált összes enzim az alanyok életkorának előrehaladtá­val és az artériák meszesedésével egyre gyengült. A vizsgált enzimek a DPN™ diaforáz, a tej-dehidrogenáz, adenozin-trifoszfatázlx,

vmdifoszfo-piridin-nukleotid ixAz ATP, az adenozin trifoszfát a sejtekben történő energiafolyamatok köztes lépé­seinek kulcsfontosságú molekulája, Kari Lohmann fedezte fel 1929-ben. Néhány éven belül megállapították a molekula szerkezetét, és 1948-ban Alexander Todd elő is állította a vegyületet. Fritz Lipmann mutatta ki, hogy az ATP a sejt általános energiahordozója. A szervezetben igen nagy mennyiségű ATP keletkezik és haszná­lódik fel. Egy felnőtt - ha egész nap csak pihen - körülbelül annyi ATP-t alakít át egy nap alatt, mint amennyi a testsúlyának a fele. Ha nehéz munkát végez, ez a mennyiség csaknem egy tonnára rúghat. Az ATP képződésében az ATP-szintetáz enzim játszik fontos szerepet. Pihenéskor a Na+, K+-ATPáz a keletkezett ATP egy­harmadát használja fel... 1997 kémiai Nobel-díjasai c. ciki. http'.//w\vw.kfki.hu/~cheminfo/hun/olvaso/nobel97/nobel97.html

2 1 6

adenozin-5-monofoszfatáz és citidin trifoszfatáz volt. Az artériák­ban megtalálható összes enzim mennyisége csökkent érelmeszese­dés esetén. Az orvosok szerint az enzimhiány az egyik tényező ab­ban, hogy a koleszterin megül az artériák belső falán. A Stanford egyetemen dolgozó L. O. Pilgeram 1958-ban vérvizsgálatokkal ki­mutatta, hogy az érelmeszesedésben szenvedő betegek vérében a lipáz a középkorban és az időskorban progresszíven csökken.

1968-ban a New York-i Montefiore kórházban dolgozó Rubins­tein és kollégái pedig kutyákon végzett kísérletekkel azt mutatták ki, hogy az érelmeszesedés nem az ember privilégiuma. Nem meg­lepő, hogy a kutyáknak több „humán" betegsége is van, hiszen csak konzervet vagy hőkezelt, enzimhiányos tápot kapnak. A ku­tatók a kutyák vérében a dehidrogenáz és a reduktáz nevű anyag­csere enzimeket vizsgálták, és azt találták, hogy eme enzimek szintje alacsony, illetve nagyon alacsony az érelmeszesedés súlyos­ságának függvényében.

Mintegy 25 évvel ezelőtt a chicagói Micheal Reese kórház orvo­sai kimerítő kutatást végeztek az emberek, beleértve a nagyon idő­sek nyálának, hasnyálmirigy nedvének és vérének enzimtartalmával kapcsolatban. Arra az eredményre jutottak, hogy az életkorral a leg­több enzim gyengül. Becker, Meyer és Necheles - a kutató orvosok - azt találták, hogy az idősebbek szervezetében a lipáz szintje ala­csony volt, és a belekből lassan szívódott fel a zsír. Elgondolásuk szerint az elmeszesedett erekben a zsír nem hidrolizált állapotban szívódik fel. A vizsgálat során állati hasnyálmirigyből kivont lipázt adtak fiatal és idős alanyoknak. Az enzimbevitelt követően határo­zottan javult a zsírfelhasználás.

E könyv fejezeteiben bőségesen ismertettem az arra vonatkozó bizonyítékokat, hogyha az ember az akár állati, akár növényi zsíro­kat a hozzájuk tartozó enzimekkel együtt eszi, akkor semmilyen ká­ros hatásuk nincs az erekre vagy a szívre. Nem alakul ki érelmesze­sedés. A természetben található minden zsíros táplálékban van lipáz. A főzés vagy a feldolgozás során azonban, a lipáz elpusztul. Én nem találtam arra bizonyítékot, hogy a nagy mennyiségű zsírt fogyasztó vadon élő állatok szív- vagy érbetegségben szenvednének.

'217

S nincs arra sem bizonyíték, hogy e betegségek sújtanák azokat a népcsoportokat, amelyek nyersen fogyasztják a zsíros élelmet.

A vadon élő lények milliói eszik az állati zsírokat anélkül, hogy bármi bajuk esne a koleszterintől. A civilizáció során számos nép fo­gyasztott nyers tejet, tejszínt, vajat és sajtot, és örvendett kitűnő egészségnek, s kerülte el többnyire a koleszterin-lerakódás okozta szív- és érrendszeri betegségeket. Azt, hogy ennek mi a valószínű oka az alábbiakban mutatom be, de a bizonyítékokat még állatkísér­leteknek és embereken való klinikai alkalmazásnak kell előállítania.

A bálnákat vastagon fedi zsír,

mégis egészségesek az ereik

Dr. Maynard Murray kutató egyszer mellékesen megemlítette ne­kem, hogy fiatalemberként részt vett egy expedícióban, amelyben az egyik feladata több száz bálna felboncolása volt. Elmesélte, hogy a bálnák ere egészséges volt, az állatok nem szenvedtek érel­meszesedésben vagy koleszterin okozta bajban. A szív- és érrend­szerük teljesen normális, egészséges volt. Ez azért is figyelemre­méltó, mert a bálnákat 7-15 cm zsírréteg fedi a bőr alatt, meleg­vérű emlősként így védekeznek a jeges víz ellen. Ezek a bálnák nagy halakat, tintahalat, és fókát esznek, amelyekből jelentős zsír­tartalékot tudnak felhalmozni. Arra a kérdésre kell választ talál­nunk, hogyan fogyaszthatnak ennyi rengeteg állati zsiradékot büntetlenül, miért nem rakódik le a vérükben a koleszterin? Egyes bálnafajok parányi lebegő vagy rosszul úszó növényi és álla­ti organizmusokat (planktonokat) esznek. A meleg vizekben ezeknek az apró teremtményeknek kevesebb zsírra van szükségük, így a planktonokat evő bálnák szervezetébe kevesebb zsiradék jut, de nincs is sokra szükségük, hiszen meleg vízben élnek. De a hi­deg, északi vizekben mind a ragadozónak, mind a zsákmányállat­nak több zsírra van szüksége, s az ottani bálnák a megevett táplá­lékukkal együtt nagy mennyiségű zsírt is elfogyasztanak. Dr. Murray még soha nem publikálta fontos kutatási eredményeit,

2 1 8

holott a tudomány szabályosan ki van éhezve ilyen alapvető ada­tokra. Kutatási eredményeit e könyv mellékleteként közlöm.

Dr. Murray kutatási eredményei még jelentőségteljesebbek an­nak a felismerésnek a fényében, hogy még soha egyetlen olyan, a dzsungel mélyén élő húsevő állatot nem találtak, amelynek a szí­vével vagy az ereivel baj lett volna. Mint már a 3. fejezetben bemu­tattam, a pasztörizált tej és tejtermékek kora előtt, egész népek éltek lipázban gazdag nyers tejen, vajon, tejfelen és sajton. Sokukat még időskorukban sem érte utol szív- vagy érrendszeri betegség. Lehetséges, hogy a nyers tejben van valami olyan, ami a pasztöri-záltból hiányzik, s ami megvédi a szervezetet a koleszterin pusztítá­sától? Ugyanez a koleszterin, ha pasztörizált tejből és tejtermékek­ből kerül a szervezetünkbe, bajt hoz.

A veszélyes táplálék:: zsír lipáz nélkül

A legkönnyebben főzéssel szabadíthatjuk meg a zsírt a benne lévő lipáz enzimtől. Nézetem szerint a főzés és a koleszterin káros hatá­sa összefügg. A baj az ember emésztő rendszerében kezdődik, ami­kor a lipáztól megfosztott zsír az elfogyasztását követően két, há­rom vagy még több órán át kénytelen tétlenül és átalakulás nélkül a gyomorban ülni. A nyál amiláza, majd a pepszin előemésztik a szénhidrátot és a proteint a gyomorban, de mivel lipáz nincs je­len, a zsír megemésztése várat magára. De ha a zsírt nyersen esszük, s vele együtt a hő által tönkre nem tett lipázt, akkor a zsír a fehérjével és a szénhidráttal együtt elkezd emésztődni a gyomor felső részében (a táplálékenzimes gyomorban) még azelőtt, hogy a túl erős savasság megállítaná a folyamatokat.

Amikor a kereskedelemben kapható lipáztól megfosztott zsír összetalálkozik az emberi gyomor sósavával, nagyon megjárja. Le­het, hogy strukturális károsodást szenved, vagy olyan nemkívánatos tulajdonságra tesz szert, amelyek miatt a belek nem tudják megfe­lelően megemészteni. Ennél fogva az anyagcsere során történő át­alakítása sem lesz tökéletes, és ebben a tökéletlen állapotában jut el a testszövetekbe. Ne feledjük, hogy az nem történhet meg sem

2ig

az állati, sem az emberi szervezetben, hogy a lipázt tartalmazó zsír ne menne át előemésztésen a gyomorban töltött első órában.

Az 2. fejezetben bemutattam, hogy még a nyál amiláza is, amely a semleges pH értéken emészti a leghatékonyabban a keményítőt, még úgy egy órát a gyomorszájban és a gyomorfenéken is működik. A zsírhoz kapcsolódó lipáz, csakúgy, mint a többi táplálékenzim, ennél savasabb pH értéket kedvel (azaz a 0-hoz közelebbit), s ezért a zsírt a táplálékenzimes gyomor felső részén legalább annyi ideig emészti, mint a nyál amiláz a keményítőt. Az evolúciós folyamat révén ez nap mint nap így is történik a vadon élő állatok millióinak gyomrában, s a főzés megjelenése előtt az ember gyomrában is. És talán épp ez az oka annak, hogy a nyers zsírt - és azzal együtt lipázt - evő állatok és emberek immúnisak a szív- és érrendszeri betegsé­gekkel szemben. A nyugati kultúrában azonban az ember beleavat­kozik a zsír megemésztésébe. Eme ígéretes terület kutatása már régóta várat magára, prioritást kellene élvezzen a kutatásra szánt pénzek elosztásakor.

A lipáz és az eszkimók jó egészségi állapota

A repülőgépek és a modern civilizáció megjelenése előtt az elszige­telten élő eszkimó őslakosok rengeteg nyers zsírt, többek között bálnazsírt fogyasztottak, de az orvosi vizsgálatok tanúsága szerint szinte egyikük sem szenvedett szív- és érrendszeri betegségben, sem másfajta civilizációs betegségben. Noha a társadalmunk hatá­sára megváltozott az eszkimók életstílusa, szerencsére bőségesen állnak rendelkezésünkre kutatási anyagok, amelyekből kiderül, hogy ezek az emberek jobbára még most is mentesek e betegségek­től, s az is, hogy miért. Az eszkimók étrendjét a 3. fejezetben már tárgyaltuk. Azokkal az adatokkal is meg kell ismerkednünk, ame­lyek a hajdani idők elszigetelten élő eszkimó őslakosainak a szoká­saira, életvitelére és fizikai állapotára vonatkoznak.

Az északi sarki expedíciókat elkísérő orvosok azt találták, hogy az eszkimók egészségi állapota kitűnő, s azoké volt a legjobb, akik a legnagyobb elszigeteltségben éltek, szemben azokkal,

220

akiknek voltak kapcsolataik a kereskedőkkel és misszionáriusok­kal. Hogy e pontot jól megvilágítsam, a 3. fejezetben már idézett szerzőkhöz fordulok.

Dr. William A. Thomas, aki 1926-ban a McMillan-féle expedíci­óban vett részt, az alábbiakat írta: „Az eszkimók kizárólag vadhú­son és halon élnek, s ezeket is leginkább nyersen fogyasztják. Meg­vizsgáltam őket, hogy van-e vese vagy érrendszeri bajuk. Az ered­mények egyértelműen azt mutatják, hogy a 142 megvizsgált felnőtt körében nem volt szokatlanul elterjedt az erek vagy a vesék megbe­tegedése. Ezek az emberek nagy fizikai igénybevételnek vannak ki­téve. Órákon, napokon át ülnek a kajakjukban, gyakran 24-36 órát egyhuzamban, pihenés és evés nélkül. A falás és éhezés időszakai sűrűn váltakoznak. Nézetem szerint csak azt a következtetést von­hatjuk le, hogy az ő életkörülményeik közepette a kizárólag húst tartalmazó étrend nem hajlamosítja őket vese vagy érrendszeri be­tegségekre." A 142, 40 és 60 év közötti felnőtt átlagos szisztolés vér­nyomása 129, diasztolés vérnyomása pedig 76 volt. A szisztolés a szívdobbanás erősségét méri, a diasztolés pedig az erek ellenállá­sának mértéke. Ha az erek részlegesen el vannak tömődve, a vér­áram (vérnyomás) ellenállása megnő, s emiatt a szív erősebben ver. Noha ezek az eszkimók nem voltak teljesen elzárva a civilizációtól, mégis nagyon jó egészségnek örvendtek.

Dr. Thomas az észak-grönlandi eszkimók egészségét - akiket a dán kormány arra biztatott, hogy tartsák meg ősi életformájukat - az Atlanti-óceán túlfelén élő Labrador-félszigeten élő eszkimók rossz egészségi állapotával hasonlította össze. Az utóbbiak évek óta kapcsolatban álltak a skót hittérítőkkel és a Hudson Bay Company-val, s sajnálatos módon felhagytak ősi életvitelükkel. Fa van bőven, hát főznek. Igen elkeserítő, hogy egy csomó betegség ütötte fel fe­jét körükben. A felnőttek reumás fájdalmakra, ízületi merevségre, kimerültségre panaszkodnak, amit az öreg bálnavadászok és felfe­dezők jól ismernek.

Dr. Peter Heinbecker 1931-ben a kanadai északi sarki expedíció­ban vett részt. Feljegyzései szerint „igen figyelemre méltó, hogy az eszkimók tökéletesen oxidálják a zsírokat, aminek bizonyítéka,

2 2 1

hogy böjt idején igen kis mennyiségű aceton ürül ki a vizeletükkel." Az aceton (keton) testek megjelenése a vizeletben ketózisra utal, mely egy olyan toxikus állapot, melyet a nagyon zsíros étrend okoz­hat. Tekintettel az eszkimók által fogyasztott zsír mennyiségére, dr. Heinbeckert láthatólag meglepte ez a vizsgálati eredmény.

A montreali kórház anyagcsere osztályán dolgozó dr. I. M. Rabinowitch 1925-ben a kanadai kelet-sarkvidéki őrséggel tartott a R. M. S. Nasopie nevű hajón. A Hudson-öböl közelében, a keres­kedelmi állomásoktól különböző távolságban lévő eszkimó telepü­léseket látogatta meg. Feljegyezte, hogy a különféle települések kapcsolatban voltak a civilizációval, például használtak lisztet. Azo­kon a táborhelyeken, ahol az őslakosok ősi étrendjüket feladva mo­dern élelmiszereket kezdtek fogyasztani, elterjedtek a betegségek. Az északabbra fekvő táborhelyeken, ahol csak ritkán adódtak keres­kedelmi kapcsolatok, és a hagyományos táplálékokat ették, az orvos nem talált érelmeszesedéses betegeket. Délen viszont, ahol a benn­szülöttek átvették a fehérember egyes szokásait, „az érelmeszese­dés gyakori volt, amit a megvastagodott alkari verőerek és a göcsör­tös halántéki ütőerek mutatnak", mely a vérnyomást is növelte.

Ezenkívül, dr. Rabinowitch megvizsgálta 34 eszkimó vizeletét és vérplazmáját. Azt találta, hogy a vér átlagos klorid értékei maga­sabbak voltak, mint a civilizált embereké, míg a vizeletük klorid tartalma rendkívül alacsony volt. A vizelet alacsony klorid tartalma nem volt meglepő, mert az eszkimók eredendően viszolyogtak at­tól, hogy az ételüket megsózzák (azaz nátrium kloridot adjanak hozzá). Ha a nagyritkán feltűnő látogatótól sót kaptak ajándékba, elrakták és odaadták a legközelebb felbukkanó fehérembernek. De a vér magas klorid tartalma már rendkívüli. A sót nem használó esz­kimónak több klorid van a vérében, mint a fehérembernek, aki bő­ségesen fogyaszt konyhasót. A jobb egészségi állapot a nyers táplá­lékban megtalálható érintetlen ásványi anyagoknak tulajdonítható, szemben az izolált „tiszta" ásványi anyagok hatásával, amelyeket a civilizált társadalmakban találomra adagolnak az élelmiszerekhez és gyógyszerekhez. Véssétek ezt eszetekbe, ti, a hivatalos vegyészet szakemberei. A dr. Rabinowitch által vizsgált vizeletek egyikében

2 2 2

sem volt cukor vagy aceton. Az aceton hiánya azt jelenti, hogy az eszkimók rendkívül jól tudják hasznosítani a zsírt. Talán annak a lipáznak köszönhető, amit az eszkimók a nyers étrendje részét ké­pező zsírral együtt elfogyaszt.

Dr. J. A. Urquhart mintegy hét éven át folytatott orvosi praxist Kanada 233 ezer négyzetkilométernyi Északnyugati Területeknek nevezett részén. E területen 4 ezer eszkimó és indián élt elszórtan, akikhez kutyaszánon, csónakon és repülővel lehetett eljutni. „Az eszkimók étrendje azért figyelemreméltó, mert nagyon nagy része zsír, és szinte egyáltalán nem tartalmaz szénhidrátot. Szinte kizáró­lag a rénszarvas-, medve-, fóka-, bálna- és halhúsból és zsírból áll" írta dr. Urquhart a Canadian Medical Association Journal egyik 1935-ös számában. Egyetlen eszkimóban vagy indiánban sem talált kóros elváltozást. Sok ezer vizeletet vizsgált meg, cukorbajt vagy vesebetegséget keresve.

A bizonyítékok ellenére az ember első pillantásra hajlamos két­ségbe vonni, hogy a lipáznak bármi szerepe volna abban, hogy az eszkimó őslakosoknak nincs koleszterin-problémája. Arra gondol­hatunk, hogy az immunitásukat a kemény, hideg időjárásnak kö­szönhetik. De olyan szaktekintélyek, mint V Stefansson és D. B. MacMillan, akik sokáig éltek az eszkimók között, egybehangzóan állították, hogy az eszkimók a kunyhójukat a fóka-olaj lámpák fo­lyamatos égetésével a trópusi 27-32 °C-os hőmérsékleten tartják, sőt néha még ennél is melegebben. A kunyhóban az eszkimóknak és fehérembereknek egyaránt derékig le kellett vetkőzniük, mert folyt róluk a verejték. A folyadékveszteség pótlására folyamatosan itták a vizet - a felolvasztott havat. Egyes kutatók úgy vélték, hogy ez semlegesíthette azt a terhelést, ami a rengeteg hús fogyasztása okán az egyes szervekre nehezedett. Utazás vagy munkavégzés so­rán pedig szőrme-ruha védte az eszkimókat a hideg ellen. A szak­emberek egyetértettek abban, hogy az eszkimók azért nem fáztak, mert sok kalóriát fogyasztottak és megfelelően öltözködtek.

Ha a nyers étrendnek semmi köze nem lett volna ahhoz, hogy az eszkimók olyan remek egészségnek örvendtek és immúnisak voltak a betegségekkel szemben, hogyan magyarázzuk azt, hogy miért

223

olyan betegesek azok az eszkimók, akik hasonló éghajlaton, ám a fehéremberek közelében élnek és főként főtt ételt fogyasztanak?

A lipáz és az emésztés

A lipáz akkor van a legnagyobb hasznunkra, ha egymást követő szakaszokban váltják egymást a lipáz fajták. Míg a hasnyálmirigy lipáza erősen lúgos pH értékű közegben működik, a táplálékban ta­lálható lipáz a savasabb közeget (alacsonyabb pH értéket) kedveli. Ha az élelemben található zsír csak a hasnyálmirigy lipázával talál­kozik, akkor nem megy végig azon a szubsztrátum átalakulási soron, amelyen akkor megy át, ha először a gyomorszáji részen a táplálékban található lipáz veszi kezelésbe. Nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy amikor a különböző pH jellemzőket kedvelő enzimek egymást követő szakaszokban dolgozzák fel a szubsztrátu-mokat, a végtermék a majdani anyagcserére nézve kedvezőbb tulaj­donságokkal fog rendelkezni. A zsír és a,saját belső lipáza nap mint nap érintkezésbe lép sok milliárd állat emésztőrendszerének elején. Az emésztőrendszernek ezt a részét táplálékenzimes gyomornak nevezem. Az, hogy mi, emberek, főtt ételt fogyasztunk, s a zsírból eltűnik a lipáz és ennélfogva nem megy végbe a táplálékenzimes emésztés, talán a legfőbb tényezője annak, hogy a koleszterin kárt tud okozni. A kutatás drága dolog, de ha fontos nekünk, hogy biz­tosat tudjunk, rá kell szánni a pénzt. A lipáz-kapszula előállításának lehetőségeit kellene kikutatni, mert ha ilyeneket be tudnánk venni, nem kellene aggódnunk a koleszterin miatt.*

A korral járó változások

az enzimekben és az érbetegségek

Tudjuk már, hány enzim szorgoskodik - és hogyan - az erek kö­rül? Az utóbbi években több cikk jelent meg arról, hogy az erekben

'A BiOrganik Élő Enzime terméke komoly mennyiségű lipáz enzimet tartalmaz. Lásd a BiOrganik hirdetését a könyv végén.

224

állomásozó anyagcsere enzimek nehezen boldogulnak a dolgok rendben tartásával. Először is azt kell megvizsgálnunk, vajon meg-őrzik-e az emésztő enzimek tulajdonságaikat az életkor előrehalad­tával? Meyer, Golden, Steiner és Necheles (1937) arról számolt be, hogy 12, átlagosan 25 éves kísérleti alanyuknak a nyálában mintegy 30-szor annyi amilázt találtak, mint a 27, átlagosan 81 éves alany­ból álló kísérleti csoport nyálában. Meyer, Spier és Neuwelt (1940) a pepszint és a hasnyálmirigy enzimeket vizsgálta egy 32 főből álló kísérleti csoportban, akiknek életkora 12 és 60 év között volt, illetve egy másik csoportban, amelynek tagjai 60-96 évesek voltak. A fiata­labbaknak 4-szer annyi pepszine és tripszine volt, mint az időseb­beknek, míg a lipáz csak enyhén csökkent az életkorral. Becker, Meyer és Necheles azt találták, hogy az idősebb emberek hasnyál­mirigy nedvében viszonylag kevés lipáz volt, s beleikből lassan szí­vódott fel a zsír. E kutatási eredményekből arra következtethetünk, hogy az érelmeszesedés úgy alakul ki, hogy a zsír egy része nem hidrolizált (emésztetlen vagy részben emésztett) formában szívó­dik fel. A kísérletet végző kutatók lipázt adtak mind a fiatal, mind az idős alanyoknak, és azt találták, hogy attól a zsír hasznosítása ha­tározottan javult. Sokan mások is beszámoltak arról, hogy időskor­ban az erek nem jutnak elég enzimhez. Márpedig a rossz erek két­féle módon is károsítják a szívet. Egyrészt a szívizom eltömődött erei nem juttatnak elég vért a szívbe, ami szívrohamot okoz. Más­részt az elmeszesedett erek miatt a szívnek túl erősen kell dolgoz­nia, ami magas vérnyomáshoz és esetlegesen agyvérzéshez vezet.

Egy 1942-es kutatás során Meyer, Sorter és Necheles a vérsavó enzimeket vizsgálták. Az átlagosan 77 éves alanyoknak a vérsavójá­ban 1,50 egységnyi lipázt találtak, míg a 27 átlag életkorú emberek­nél 2,04 egységnyit. A vérsavó amiláz szintje azonban nem külön­bözött a két csoportban. Bernhard (1951) a vérsavó lipázát vizsgálta normális, magas vérnyomásban, illetve érelmeszesedésben szenve­dő felnőtt férfiak és nők körében, és azt találta, hogy a magas vér­nyomásban és érelmeszesedésben szenvedő férfiakban nem éri el a normális értéket, míg a nőkben igen. Malkov (1964) azt fedezte fel, hogy „az öreg patkányok és nyulak aortájában a lipoprotein

2 2 5

lipáz aktivitása jelentősen alacsonyabb, mint a fajtabéli fiatalabb állatokban." Az érelmeszesedéssel szemben ellenálló patkányok aortájában a lipoprotein lipáz aktivitás körülbelül kétszer akkora volt, mint a nyulakéban, amelyekben viszont híresen könnyen ala­kul ki érelmeszesedés.

Dr. J. E. Kirk az artéria falainak enzimjeiről szóló nemzetközi szakirodalmat gyűjtötte össze egy nagyszabású kötetbe. Az 1969-ben megjelent Enzymes of the Arterial Wall (Az artéria falainak en­zimjei) című könyv táblázataiban 98 különféle enzimről szóló, összesen 27 200 cikk szerepel. A szerző az értékeket 278 táblázat­ban mutatja be. Abból a táblázatból, amelyik az aorta vagy a szív koszorúér elmeszesedésének 131 esetét mutatja be, az derül ki, hogy az enzim aktivitás 49 esetben csökkent, 18 esetben nőtt, és 64 esetben nem változott. Dr. Kirk kijelentette: „A további enzim­vizsgálatok minden bizonnyal lehetővé teszik majd, hogy azonosít­suk azokat a helyi anyagcsere faktorokat, amelyek az érelmeszese­dés kóroktanával függnek össze. A jelenleg folyó enzimkutatások e tekintetben igen ígéretesnek mondhatóak."

Zemplény (1974) azt írta, hogy az elmeszesedett artériákban a legtöbb enzim aktivitása szignifikánsan megváltozik, de az előre­haladott elváltozások vizsgálata nem ad választ arra a kérdésre, hogy ezek a változások vajon megelőzik-e az elmeszesedést, vagy éppenséggel a betegség kialakulásának következményei. Ebből én azt a következtetést tudom levonni, hogy a beteg artériákban az en­zimek aktivitása pusztán kényszerű reaktív mechanizmus - sebté­ben megindított védekezés. Az ebben az értekezésben bemutatott bizonyítékok értékelése azt a nézetet igazolja, hogy az érelmeszese­dés oka a zsíroknak az emésztőrendszerben történő rossz emészté­sére és csökkent értékű zsírok felszívódására vezethető vissza.

A vérben található egyes lipázok

a nyers élelemből kerülnerk oda

A fiziológus Horváth (1926) így írt: „Abból, hogy sokféle növényi és állati eredetű élelemben megtalálható a lipáz, arra a következtetésre

226

jutottunk, hogy talán ezek a lipázok lehetnek az élő organizmusok lipáz utánpótlásának forrásai." Az elmélet igazolásához azt a vita­tott kérdést kellett megválaszolni, hogy az enzimeket a vékonybél­hártya fel tudja-e szívni. A kutatásban nyers - lipázzal rendelkező - szójababot etettek nyulakkal, aminek eredményeképpen az álla­tok vérsavójának lipáz szintje megemelkedett. Ezután azt vizsgál­ták meg, hogy a szójabab lipáza valóban felszívódott-e, és hogy a vérsavó lipáz szintje nem attól emelkedett-e meg, hogy a szójabab zsírjának emésztésére az állatok szervezete belső lipázt választott ki. Egy másik meghökkentő beszámolót egy német orvosi szaklap­ban olvashatunk, amely szerint elhízott emberek zsírszövetének, il­letve zsírdaganatoknak a lipáz tartalma a normálisnál alacsonyabb.

A rák előfordulása finomított növényi zsirokat

fogyasztó 423 jérfi körében

Az egészségügyi szakemberek világszerte azzal próbálják elejét ven­ni a szív- és érrendszeri betegségeknek, hogy mindenfajta állati zsír -beleértve a tejterméket- fogyasztásának csökkentését, illetve el­hagyását propagálják, s helyettük az erősen finomított növényi ola­jokat javasolják. Ezek az újabban megjelenő kristálytiszta zsírok azonban szemernyivel sem fognak kevesebb kárt okozni, mint amennyit a finomított kristálycukor okoz. Minden izolált, tisztí­tott, lecsupaszított élelmiszer súlyosan ártalmas az egészégre. Az emberi táplálkozás történetét szemlélve, csak ezt jósolhatjuk a nö­vényi olajokkal kapcsolatban is.

Ilyenformán nem is lepődhetünk meg nagyon az Incidence of Cancer in Men od Diet High in Polyunsaturated Fat (A rák előfordu­lása a sok politelítetlen zsírt fogyasztó férfiak körében) című íráson. Különböző egyetemek és a Los Angeles-i veterán hivatal összefogá­sával nyolc éven át folytattak klinikai vizsgálatot annak a diétának a hatékonyságáról, amelyben növényi olajjal helyettesítették a telí­tett zsírokat. A vizsgálatban 846 állami kórházban fekvő férfi vett részt. Egyik felük tisztított, telítetlen zsírokat tartalmazó étrenden élt, míg a másik felük közönséges zsírokat, például vajat tartalmazó

2 2 7

ételeket kapott. A telítetlen, finomított zsírokat evők vérkoleszte­rin szintje alacsonyabb volt és kevesebben haltak bele szív- és ér­rendszeri betegségekbe (48 szemben a 70-nel). Ám a nyolc éven át folytatott étrend egyik váratlan eredménye az volt, hogy a 423 alanyból, akik a tisztított zsírokat ették, 31-en rákban haltak meg, míg az állati zsírt fogyasztó 423-ból csak 17-en haltak meg rákban. Egy 1971-ben tartott sajtótájékoztatón a program kidolgozói, a ka­liforniai egyetemen dolgozó dr. M. L. Pearce és dr. S. Dayton arra hívta fel a figyelmet, hogy mind a koleszterinnel, mind a tisztított olajokkal csínján kell bánni.

Az e n z i m k u t a t á s o k

Ahhoz, hog}' a táplálékenzimek megkapják az őket megillető helyet a humán betegségek megelőzésében és leküzdésében, a kutatási pénzeket az enzimekben gazdag táplálkozás vizsgálata felé kell te­relni. Például, kísérleti alapon kell meghatározni, hogy mi a lipáz kivonat optimális adagja. Az eddigi kutatások arra derítettek fényt, hogy egy bizonyos fajta dehidratált lipáz por viszonylag hosszan ké­pes működni a gyomor első részében. Az érelmeszesedésben, és emiatt magas vérnyomásban szenvedő betegek a koleszterin ellen ilyen lipáz kapszulát szedhetnének, de várat még magára annak megállapítása, hogy mennyit, és milyen gyakran. Csak a klinikák és az egyéb egészségügyi intézmények együtt tudnak annyi pácienst összeszedni, hogy ésszerű időn belül lebonyolítható legyen egy ilyen program. A másik kísérleti módszer, hog}' laboratóriumi álla­tokban idézünk elő érelmeszesedést, és rajtuk próbáljuk ki, hogy a lipáz kivonat hogyan befolyásolja a vérnyomásukat és a koleszte­rin-lerakódást az ereikben. De e kulcsfontosságú kutatásokra bi­zony még sok pénzt kell szánni.

228

„A" FÜGGELÉK

Az enzimek, a talaj és a mezőgazdaság

A tudósok manapság a benne lévő enzimek mennyiségével mérik a talaj értékét, amely közvetlenül összefügg az élelmünk és az egész­ségünk minőségével. Vannak, akik a dehidrogenáz enzim mérését preferálják. Mások viszont az amilázt, az ureázt, az aszparginázt, a cellulázt, az invertázt, a foszfatázt, a fitázt, a proteázt, a szacharázt vagy a xylanázt mérik inkább. Tudjuk, hogy a mikroorganizmusok ténykedése a talajban elengedhetetlen a növények növekedéséhez. A világ kezd ráébredni, hogy milyen fontosak a talajban lévő enzi­mek, azaz a talaj biológiai tevékenysége. Az élethez a növényeknek, csakúgy, mint az állatoknak, enzimekre van szükségük. A talajbak­tériumokban lévő enzimek ellátják ezt a feladatot, ám a jó talajban szabad enzimek is vannak. Noha most a témánk a talajban lévő en­zimek, azért említsük meg az Európában gyógykezelésre előszere­tettel használt iszapfürdőt. 1956-ban F. M. Biljanszkij, az orosz bio­kémiai intézet munkatársa, más kutatókkal egyetértésben az iszap gyógyerejét a kataláz enzim jelenlétének tulajdonította.

A talaj minőségével kapcsolatban a földigiliszta szerepére már Charles Darwin is felfigyelt. Ahogy fúrja magát előre a giliszta a ta­lajban, kivonja belőle a számára ehető anyagokat. Miután a táplá­lék végigmegy az egész gilisztán, a fel nem használt része ürülék­ként távozik belőle, sok értékes enzimmel egyetemben. A giliszták a többi állathoz hasonlóan folyamatosan vesz magához és ürít ki enzimet, így juttatva a talajba szabad enzimeket. A giliszta-ürülék­ben gazdag talajt kifejezetten keresik a kertészek, mert nagyon jó táptalaj a növényeknek. Továbbá a giliszták nemcsak enzimet jut­tatnak a talajba, hanem fel is lazítják azt, s így a csapadék és a leve­gő mélyebbre jut. Évekkel ezelőtt volt alkalmam megfigyelni, hogy milyen kitűnő újrahasznosító a lumbricus terrestris, azaz a közönsé­ges földigiliszta. Ősszel hordókba gyűjtöttük az avart. A következő tavasszal csak egy vékony réteg levél fedte a giliszta üregemet. A gi­liszták éjjel feljöttek, néhány nap alatt felfalták a leveleket, s akkor

2 2 9

kaptak egy újabb adagot. Noha a giliszta üreg kicsi volt, az előző ősszel lehullott összes levelet eltakarították. Az üregben lévő talajt később felhasználtuk a kertben.

A szintetikus, enzim nélküli műtrágyákat csak 50-60 évvel ez­előtt kezdték gyártani. Azelőtt évezredeken át a földművesek enzimben gazdag valódi trágyát használtak. És mielőtt a mező­gazdaság egyáltalán megszületett volna, ki tudja hány millió évig az állatok és madarak friss vizelete és ürüléke ápolta a talajt. Ha­talmas csordák vándoroltak a földön, óriási madárrajok homályo­sították el az eget, és ahogy a természet elrendelte, minden egyes állat vizeletével és ürülékével a földet trágyázta. S mikor az álla­tok elhullottak, a talaj örökölte tetemük enzimjeinek jelentős ré­szét. Bármelyik élettani kutató megerősítheti, hogy ezek az állati és emberi ürülékek a normális elhasználódás következtében en­zimben gazdagok. Ahhoz ugyan már nem elég jó állapotúak, hogy az élő szervezet megtartsa őket, de az évmilliók azt bizonyítják, hogy valamit még érnek.

A talajban lévő szabad enzimeket (szemben azokkal, amelyek a baktériumokban vannak) többen is felfedezték. A földművesek évezredeken át állati trágyával javították a termőföld minőségét. A trágya kitűnő enzimforrás, mert vizeletből, székletből és szal­mából áll. Persze amikor a trágyadomb hónapokon keresztül áll a szabad ég alatt, eső éri, az enzimek egy része kimosódik, elvész. De milyen jogon tagadjuk meg a földtől ezeket az enzimeket, s használunk helyette szintetikus, enzimhiányos műtrágyát, ab­ban a hitben, hogy az épp olyan jó?

Az enzimhiányos műtrágyák gyengítik a zöldségeket és az egyéb növényi élelmiszereket, s egy rejtett „betegség előtti" állapotot hoznak létre - a valódi betegség előzményét. A mérgező permetek pedig nem a növényeket erősítik, hanem megölik a növény kártevő­it, s ily módon megakadályozzák, hogy a zöldségek, gabonák és gyü­mölcsök valódi betegséget kapjanak. Minden gazda tudja, hogy a terményei oly gyengécskék, hogy tönkremennének, ha méreggel nem ölnék meg a kártevőket. S gondoljunk csak bele, hogy ezeket a „betegség előtti" állapotban levő élelmiszereket fogyasztjuk!

230

A haszonállatok is ezt eszik, s húsukból és a tejtermékekből egyene­sen a mi szervezetünkbe jutnak a majdnem kialakult betegségek. A zöldségek és a takarmány gyenge volta szerepet játszhat meg­annyi komoly humán betegség kialakulásában.

„A legerősebb marad életben" törvénye évmilliókon át érvényes volt a természetben. A leggyengébb növények és állatok elpusztul­tak. A legéletrevalóbbak és a legegészségesebbek életben maradtak és tovább vitték a fajt. Mostanra már felismertük, hogy ragadozók, mint például az oroszlán, a farkas és a sas fontos szerepet töltenek be a természet rendjében, és ezért tiszteletet és védelmet érdemel­nek. De sajnos kettős mércével mérünk, s a növények pusztítóit le­öljük. A talaj eme szabad szemmel vagy csak mikroszkóppal látható közegészségügyi tisztviselőit kártevőknek tartjuk, tűzzel-vassal írt­juk, s nem úgy tekintünk rájuk, mint a természetes rend részére, mint a ragadozókra, amelyek a gyenge növény-egyedeket leva­dásszák, s ezzel biztosítják, hogy a növényvilág java maradjon fenn. Az egyetemeken a hallgatókat arra oktatják, hogy avatkozzanak be­le a természet rendjébe. A ragadozók révén végbemenő természe­tes kiválasztódás többé-kevésbé működött mind az állat-, mind a növényvilágban, addig, amíg a szintetikus, mesterséges, enzimhi­ányos műtrágyák meg nem jelentek. Akkor egyszeriben a növények elvesztették ellenálló képességüket és mindenféle bajok támadták meg őket, amelyeknek addig, amíg enzimben gazdag trágyát kap­tak, nyoma sem volt. Az, hogy a gazdáknak világszerte erős mér­geket kell használniuk, hogy a terményeik életben maradjanak, azt bizonyítja, hogy amit mi megeszünk, valójában silány ócska­ság, amely jóval rosszabb minőségű, mint amilyennek a „legerő­sebb marad életben" elv alapján lennie kellene. Fütyülünk a ter­mészet törvényére, méreggel öljük a növények ragadozóit, és meg sem fordul a fejünkben, hogy éppenséggel a „leggyengébb" élet­ben maradását segítjük elő.

23 1

„B" FÜGGELÉK

M a y n a r d - M u r r a y Kutatása

Dr. Murray a floridai Sunland intézet orvos-igazgatója volt. A Sea Energy Agriculture (Tenger, energia, mezőgazdaság) című könyv megírása mellett rendszeresen publikált szakfolyóiratokban, és sze­mészként, valamint fül-orr-gégészként is tevékenykedett.

Bevezetés

Beszélgetésünk során dr. Murray mellékesen megemlített néhány kutatást, amelyek eredményei rendkívül tanulságosak az egészségre és a betegségekre nézve. Megdöbbentem, amikor kérdésemre azt felelte, hogy még soha semmilyen szaklapban nem publikálta kulcsfontosságú kutatási eredményeit. Könyörögtem dr. Murray-nak, hogy a tudománynak borzasztó szüksége volna ezekre az infor­mációkra, mire ő jóindulatúan beleegyezett, hogy összeszedi az adatokat és könyvvé szerkeszti.

Az első beszámoló arról szól, hogy 5 epilepsziás beteg növényi proteázt, amilázt és lipázt szedett kapszulában, majd megnéz­ték a kezelésnek a vérmagnézium szintjére és az agyhullámokra gyakorolt hatását.

A második írásban dr. Murray arról számol be, hogy részt vett bálnák és fókák anatómiai célú felboncolásában, és azt a döbbene­tes és nehezen magyarázható felfedezést tette, hogy az állatok arté­riája egészséges volt, nem volt benne koleszterin lerakódás, annak ellenére, hogy a kemény éghajlati viszonyok közepette kénytelenek irdatlan mennyiségű zsírt fogyasztani. Választ kell találnunk arra a fontos kérdésre, hogy ezek a melegvérű állatok miért ehetnek büntetlenül ennyi zsírt, míg mi érelmeszesedést kapunk tőle. A bálnáknak és a fókáknak a vastag bőr alatti zsírrétegre a hideg el­leni védekezés miatt van szükségük. Azt várnánk, hogy őket sem kíméli az érelmeszesedés, pedig nem így van. Következzék a két ku­tatási beszámoló dr. Murray saját szavaival.

233

Enzim-terápia epilepsziás betegek esetében

Alább közlöm 5 beteg nevét, akik mindegyikének a vérmagnézium szintje alacsony volt. E rendellenes állapotukat legalább 5 éven át eredménytelenül kezelték. Három havi enzim-kúra után mindegyi­kük vérmagnéziuma normális szintre emelkedett. Ugyanennek az 5 páciensnek az EEG (agyhullám) értékét is bemutatom; ötből né­gyüknek az agyhullám értéke is javult. Természetesen ez túl kicsi csoport, de a százalékos javulásra való tekintettel, a gyógykezelést sokkal nagyobb számú alanyon kellene vizsgálni. A magnézium glukonátból naponta négyszer egy grammot, az enzimekből napon­ta háromszor két kapszulát kaptak étkezés után. Remélem ezzel az információval segítettem Önnek.

AZ ENZIM-TERÁPIA HATÁSA

A vérmagnézium szintje (miliequivalens/liter)

A beteg neve

Brenda C.

Sandra H.

William H.

James M.

Joan McC.

1979. október 18.

1.25mEq/l

1.18mEq/l

1.30mEq/l

1.26mEq/l

1.24mEq/l

1980. január 14.

1,42 mEq/1

1,33 mEq/1

1,50 mEq/1

1,53 mEq/1

1,35 mEq/1

EEG dátum

3-25-77

5-31-79

10-29-76

5-22-79

10-21-77

EEG dátum

1-11-80

1-10-80

1-10-80

1-10-80

1-11-80

Az EEG eredmények értelmezése

Brenda C: Viszonylag változatlan. A jelenlegi funkció jobb, mint az 1977-es.

Sandra H.: Ez némi javulás az előző feljegyzett eredményhez képest. William H.: A korábbi valódi roham-állapot itt nem látszik, s ez

szignifikáns javulást jelent. James M.: Az általános benyomásunk az, hogy egy kicsit javult

az előző méréshez képest, de a változás nem nagy. Joan McC: Nagyon kevés változás történt az utolsó mérés óta.

A bálnák és a fókák zsírja

1942 és 45 között a chicagói Archer, Daniels és Midlan Company támogatásával 900-1000 spermacetet boncoltunk. Csak rosszindulatú elváltozásokat, érelmeszesedést és ízületi gyulladást kerestünk. Ezen betegségek egyikét sem találtuk meg a vizsgált pél­dányokban. Ezen kívül megmértük az ezekben az állatokban nem visszafejlődő csecsemőmirigy méretét, amelyek 36-45 kg-osak vol­tak. Noha nem sok mikroszkopikus metszetet vettünk a mirigyek­ből, a szövetek vizsgálatából az derült ki, hogy aktívak voltak, s nem váltotta fel őket zsír- vagy rostszövet. Sem a szívkoszorúerek, sem az aorták mikroszkopikus vizsgálata nem mutatott ki érelmeszese­dést. A bálnák bőre alatt mintegy 20 cm vastag telített zsírréteg volt, az artériáik mégsem voltak elmeszesedve.

Az alaszkai Aleut-szigetek mellett mintegy 3000 fókát ejtettek el prémvadászok, amelyeket aztán felboncoltunk. Nem találtunk rosszindulatú daganatokat, s ereik és ízületeik sem mutattak pato­lógiás elváltozást. Ezenkívül felboncoltunk mintegy harminc, a Ka­nada keleti partjai melletti jégtáblákon elejtett kis grönlandi fókát. Ezekben az állatokban sem találtuk meg a fenti betegségeket.

DR. MAYNARD MURRAY