Celia ReesSOVAY

Az útonálló úrilány  

Celia Rees: SovayCopyright © Celia Rees

All rights reserved. 

Fordította: Borbás MáriaA verseket fordította: Áprili Zsuzsa

Sovay, Sovay leveti a csipkés ruhát,Pantallót ölt, férfi csizmát.Két pisztoly az oldalára,Látni igaz szerelmét kívánja, igaz szerelmét kívánja. Sebes lova csak úgy száll,Szerelmese épp arra jár.„Add ifiúr, amid csak van,Tedd, vagy balálfia vagy, halálfia vagy.” Bár átnyújt minden aranyat,Sovay szemében könyörtelen akarat.„A gyűrűt, mely ott csillog ujjadon,Add át, s életed meghagyom, életed meghagyom.” „E gyűrűtől megválnom lehetetlen,Kitol kaptam, a kedvesem.Lőj csak, és légy átkozott,Lógni fogsz, s halálomért leszel kárhozott, leszel kárhozott.” Másnap reggel lenn a kertben,Enyelegnek ők ott ketten.Szalag fodor, csipke közül,Hamvas bőr, és zsebóra mi előkerül, előkerül. „A gyűrűről tudnom kellett,Záloga-e szerelmednek.Ne pirulj el, kedvesem,Arányidat, órádat előveszem, a fodrok közül előveszem. Én voltam, ki a lapályon Feltartóztatott, barátom.Tudni akartam, igaz férfi vagy?Ha gyűrűd akkor átadod, a ravaszt meghúzom, meghúzom azt.”

ELSŐ FEJEZET1794. MÁJUS

Harmatos volt a fű, amikor Sovay kilovagolt – még a lovászok sem ébredtek fel, amikor kilopózott az istállóból. A pára áttetsző fátyolként tekeredett a lova lába köré, amint Sovay átnyargalt a tavon átívelő hídon. Mihelyt távolabb került a háztól, megsarkantyúzta Villámot, és a ló nyaka fölé hajolva vágtatott felfelé az erdei ösvényen a közlegelőre. A keresztútnál megállt, elrejtőzött egy zsenge nyírfaligetben, ott várta a londoni postakocsit. Bizonyos volt felőle, hogy a kocsi meghozza azt, akire vár. Akkor aztán ország-világ tudomására hozza, micsoda kéjsóvár, álnok, kétkulacsos, hitvány, nyúlszívű, elvetemült kis kurafinak ismerte meg ezt a személyt.

Jegyben járnak, és a nyomorult megcsalta egy szolgálóval! A puszta gondolatra is fellángolt Sovayben a düh.

– Még csak nem is ez az első, akit megrontott – sandított Sovayre a komornája, Lydia. Az anyátlan lány amúgy csak nyomorék nénikéjéhez fordulhatott volna tanácsért, így hát Lydia vállalta magára, hogy Sovaynek erkölcsi útmutatásokat adjon. No, nem mintha a lány erre rászorult volna. Sovayt nem ejtették a fejére. De nem ám.

Sovay haragjába egyre nagyobb türelmetlenség vegyült. Hol marad már az a postakocsi? Legszívesebben túl lenne az egész cécón. Immár a lóra is átragadt a lány izgatottsága, dobrokolt, toporzékolt, patkói meg-megkoccantak a köves talajon. Sovay megveregette az állat nyakát, és megnyugtatásul a fülébe súgott valamit. A levegőt a rekettye és a sünzanót édes illata töltötte be. „Elvirul a zanót, hervad a szerelem” – anyja mondogatta ezt, hangja most is ott csengett Sovay fülében. Pedig milyen régen volt már ez. Letépett egy viruló rekettyeágat, kalapja – amely amúgy a bátyjáé – mellé tűzte, és elgondolta magában, hogyan áll majd bosszút.

Könyörög majd a nyomorult, kúszva-mászva rimánkodik az életéért. Ha elbukik a próbán, ő biz’ Isten, menten lepuffantja.

Gondolatait hirtelen ostorpattogás, ordibálás, szitkozódás, kerekek csikorgása, lovak horkantása szakította félbe. Sovay átkémlelt a levelek függönyén. Az úton semmi más jármű a postakocsin kívül. Sovay arca elé húzta a téli maszkabálon viselt fekete álarcot, száját, állát pedig zöld selyemkendőbe burkolta. A kocsi lelassult az emelkedőn, az izzadó lovak lihegve húzták felfelé. Ahogy a kocsis felemelte ostorát, hogy buzgóbb iramra serkentse a fogatot, Sovay elővonta pisztolyait, és kiléptetett az út menti bozótból.

– Állj! Ide az aranyat!Szavai azonban elenyésztek a szélben, a közlegelő tágas terében. Sovay megismételte a

felszólítást, hangját mélyebbre, parancsolóbbra vette, mire a bakon ülő fullajtár felemelte kezét, a kocsis pedig rövidebbre fogta a gyeplőt és leeresztette az ostort. Sovay szíve még hevesebben vert, látva, hogy engedelmeskednek parancsának. Egyik pisztolyát rájuk szegezte, a másikkal megdöngette a kocsi ajtaját.

– Kifelé! Mindenki!Két utas szállt ki. A sápadt, rémült James és még egy fiatalember. A vállas, jó kötésű,

napsütötte arcú férfi valamivel idősebb lehetett Sovay bátyjánál, úgy huszonnégy esztendős. Ráérősen szállt ki a kocsiból, és láthatólag nem aggasztotta, még csak meg sem rezzentette, hogy hirtelen megzavarták az útjukat. Nyugalma láttán Sovay kissé elbizonytalanodott. Mindenesetre rászegezte pisztolyát, és megparancsolta a két utasnak: helyezzék értéktárgyaikat a nyeregtáskába, amit a lábuk elé vetett.

James sietősen engedelmeskedett. A másik ugyan kissé tétovázott, de hamarosan mindketten megváltak órájuktól, aranyaiktól.

– Mintha még hiányozna valami – szólt Jameshez Sovay. – Gyémántgyűrűt látok az ujján. Adja ide szépen, és cserében megkímélem az életét.

Sovay érezte, hogy az imént még biztos keze megremeg: ez az a bizonyos próbatétel. Ugyanis amikor szerelmük zálogaként gyűrűt cseréltek, James megesküdött, hogy inkább meghal, de a gyűrűtől nem válik meg soha. Ha most mégis átadja, nem férhet hozzá kétség, hogy mindaz, amit Jamesről hallott, minden mocskos történet – igaz.

James egy pillanatig sem tétovázott; már csavargatta is ujjáról Sovay jegyajándékát, még rá is köpött az ujjára, hogy könnyebben lecsússzon a gyűrű. Sovay rászegezte a pisztolyt – már nem remegett a keze. James azonban nem várta meg az újabb felszólítást, térdre rogyott. Félelmében szorosra zárt szeméből csorogtak a könnyek, imádságra kulcsolt két reszkető kezét pedig könyörögve emelte Sovay felé.

– Ne tüzelj, útonálló – szólalt meg a szőke fiatalember, amint Sovay felhúzta a fegyver kakasát. Elvette Jamestől a gyűrűt, és a tarisznyát odavetette Sovay nyergére. A leány tokjába dugta az egyik pisztolyt, a fiatalember pedig Sovay kinyújtott tenyerébe pottyantotta a gyűrűt. A gyémánt megcsillant a napsütésben.

– Mindent odaadott – nézett Sovayre a fiatalember. – Mit akarsz még tőle? Nicsak, milyen kicsi a kezed, útonálló létedre! – fűzte hozzá, és elmosolyodott, mintha ismerné a leány titkát.

Nem tétovázott. Azonnal kiolvasta Sovay szeméből, hogy mit akar, és abban a pillanatban ütötte fel a leány kezét, amikor Sovay elsütötte a pisztolyt. James felüvöltött, de a golyó célt tévesztett. A lovak meghőköltek, ágaskodtak, a kocsis nagy nehezen tudta csak megfékezni őket, hogy kitörve fel ne borítsák a kocsit. A zűrzavart kihasználva Sovay menekülőre fogta. Dolga volt odahaza.

 * * *

 Sovay elnyomott egy türelmetlen sóhajt, amikor a festő nekilátott aprólékos munkájának.

A leány a festő utasításainak megfelelően igyekezett mozdulatlanul ülni, bár emésztette a nyugtalanság. Találkája van Jamesszel szokásos helyükön, a kertben. James talán már vár is rá, és nem is sejti, hogy ő volt az útonálló az iménti országúti kalandban. De talán az egészről nem is szól majd neki James, jobbnak látja, ha megtartja magának megaláztatásának titkát, ő meg hagyja egy darabig, hogy csak tettesse magát, igen, mielőtt megjátszana, hogy észreveszi a gyűrű hiányát. Sovay megremegett a gondolatra, mire Jonathan Trenton türelmetlenül elhúzta a száját.

– Hányszor kell még kérnem?! – szólalt meg, de fel se pillantott, miközben apró ecsetvonásokat vitt fel a vászonra.

Sovay motyogva mentegetőzött, és kibámult a kertbe. Utált portréhoz modellt ülni. Minek neki arckép? Papa ötlete volt az egész. Még a festőművészt – egy törekvő fiatalembert, aki a néhai Sir Joshua Reynolds műhelyében tanult – is ő választotta. Papa szívesen támogatja a kezdő művészeket. Sovay viszont szívből utálta Trentont, a nyávogó hangját, a fontoskodását, a fensőbbséges modorát. Érezte, hogy az ellenszenv kölcsönös, bár Trenton nemigen elegyedett szóba vele, és ha mégis, akkor is csak korholta.

Az arckép kis híján elkészült, a művész nagy örömére. Jó pénzt kap érte, már az előleg is busás volt, csakhogy a városból kell idekocsikáznia, hogy megfesse a modellt, márpedig veszedelmes idők járják. Lépten-nyomon útonállók, akik senkit, még a szegény festőket sem kímélik. A franciaországi szörnyű események hatására itt is valósággal forr vidék és város egyaránt. Na persze nem holmi gyáva himpellér ő, szembenézne bármilyen veszéllyel, ha legalább örömét lelné ebben a munkában, csakhogy az előtte ülő ifjú hölgy nem éppen könnyű eset. A leány valóságos szépség, barna bőre, fekete haja festő ecsetjére való, csak ne volna olyan komor, rejtelmes az arckifejezése – mintha álarcot viselne, semmiféle érzelem nem látszik rajta.

Ámbár ma mintha másképp lenne minden. A leány arcát pír borítja, vonásai hevességet tükröznek. A festő kissé erősebb rózsaszínű festékhez nyúlt. Valami történhetett, hogy a szokásos merev közömbösség helyét élénk nyugtalanság váltotta fel. A festő finom ecsetje apró fehér és mélykék pöttyökkel gazdagította a palaszürke szempárt. Ez a leány többnyire oly mozdulatlan, hogy legszívesebben szobornak festené meg, de most egy pillanatig sem bír nyugton maradni. Mocorog, fészkelődik. A kezében is tart valamit. Azt forgatja, arra sandít minduntalan. Valamit, ami kerek és arany.

– Mi van a kezében? – kérdezte a festő. Igyekezett türtőztetni magát, de Sovay jól ismerte már gyakori, nyűgös méltatlankodását.

– Egy óra – felelte, és a festő felé fordította a számlapot.A művész ingerülten mordult egyet. Az óra nem illik az általa elképzelt képbe. Aztán

felfigyelt még valamire: a leány gyűrűt visel bal kezének középső ujján. Nocsak.Ahogy a leány keze megmozdult, felszikrázott a gyémánt a kertre nyíló ablakon beeső

koradélutáni napsugártól. A leány kissé az ablak felé fordult, pillantása mintha áthatolt volna a meglebbenő függönyön. Valaki bizonyára vár rá odakint. Talán a szerelmese, gondolta a festő. Ezért hát a nyugtalanság? A leány arcát még jobban áttüzesítette a pír.

– Nos, meg is lennénk – mondta a festő. A leány felállt és a művész felé lépett.– Elkészült?– Még néhány ecsetvonás – vonta meg vállát a festő. – De tulajdonképpen kész a portré.

Nem akarja megnézni? – Ám a leány már indult is kifelé; látszott, hogy a gondolatai a kertben járnak.

A leány megtorpant, és a művész szemébe nézett. Kihívó, majdhogynem pökhendi, egyenes és rezzenetlen pillantása mintha valami fiatal férfié lett volna.

– A válaszom: nem. Nem akarom magamat nézni.– Minden nő szívesen nézi magát – nevetett a festő –, akár öreg, akár fiatal.– Nekem elhiheti, Mr. Trenton, ha azt mondom: én ugyan nem. Nem én akartam ezt a

képet.Csak azért voltam hajlandó modellt ülni, hogy Papának örömet szerezzek.– No de mégis... – a festő bosszankodva vette észre, hogy mennyire könyörgő a hangja.Valósággal rimánkodik. Egyszeriben roppant fontosnak érezte, hogy elnyerje a leány

tetszését.Sovay végül odalépett, és elkezdte tanulmányozni a képet. A festő félszegen

elmosolyodott, arra számítva, hogy modelljét rabul ejti tulajdon szépsége, amelyet mesteri kéz örökített meg a vásznon. Sokszor látott ő már ilyet. A ruha selymes fényének, a parányi virágokkal hímzett, csipkével szegett finom fehér muszlinnak az érzékeltetése nem volt könnyű feladat, de a művész úgy érezte, ezúttal tényleg nagyon jól sikerült elkapnia a szinte légies könnyedséget. A leány ugyan már tizenhét esztendős, de a laza és fodros ruha, amelyet apja szemelt ki a festményhez, inkább kislányhoz, semmint érett nőhöz való. A széles, bíborvörös övszalag, amelyet Sovay maga választott, némiképpen tompította a gyermekien ártatlan benyomást. Trenton egy kicsit hátralépve szemlélte művét. A fehér és a vörös tökéletesen kiemeli a leány kissé komor szépségét. Éppen azt a pillanatot örökítette meg, amikor a leányból igazi nő lesz. Még az a konok arckifejezés sem ejthet foltot a szépségén…

– Látom, nagy csodálója a tulajdon művének.A gúnyos hang hallatán a festő arcát elöntötte a forróság.– A művész csak azt festi, amit lát – felelte, és erőltetett alázattal meghajolt.– Ügyes válasz.A leány arcát egészen megváltoztatta a mosoly. Bárcsak elölről kezdhetném a munkát –

sóhajtott magában a művész.– Hogy tetszik a kép? – kérdezte. Egyszeriben nagyon fontos lett számára, hogy megtudja

modellje véleményét.

– Szép munka. Ön kétségtelenül kitűnő festő, de…– De…?– Mint már mondtam, nem szívesen nézegetem magamat. Most azonban elnézését kérem,

mennem kell.Már futott is. Bizonyára várja a kertben a kedvese, gondolta a festő. Fut, akárcsak Diana, a

mitológiai istennő, akinek az alakjában megfestette. A művész az ablakhoz lépett, kikukkantott a függöny résén, remélve, hogy megpillanthatja az ifjút, a leány figyelmének tárgyát – ám Sovay hamarosan eltűnt a hatalmas cédrus mögött, elnyelte az ösvényt szegélyező fasor lombsátra. Legszebb alakjukban pompáztak a fiatal falevelek, a vérbükk mély bronzszíne elegyedett a finom aranyszínekkel, a lehelethalvány zöldekkel, mintha aranypénzt szórtak volna a sötéten fénylő örökzöldekre. A festő elfordult az ablaktól, alaposan bevéste agyába a látott színeket, miközben elcsomagolta szerszámait. Majd londoni műtermében fejezi be a képet. Pásztori környezetbe, üde kora nyári erdő előterébe helyezi az istennőt – a háttérben talán tó lesz, és hegyek. Szívesen fordult allegóriákhoz. Kedvence az ifjú Flora volt, a virágok, a fiatalság, a tavasz, a termékenység istennője

– de őt most félre kell tennie. Képének modellje Diana lesz, a vadászistennő. Íjat ad a kezébe, és talán a bozótba bonyolódott őzsuta lesz a kép mellékalakja. A művész elégedetten felsóhajtott. Tetszett neki saját ötlete. A képre majd a londoni műterem meghitt biztonságában kerülhetnek rá a végső ecsetvonások.

 * * *

 Sovay szélvészként száguldott a fasorban, hajtotta a düh. Késik, de sebaj, várjon csak a

nyomorult! Ujján megfordította a gyűrűt, a gyémánt a tenyerébe vágott. Az órát az öklében szorongatta. James szerencséjére most nincs nála pisztoly, mert ezúttal nem tévesztene célt a golyó!

A kerti lakhoz, szokásos találkahelyükhöz ért, de ott sem találta Jamest. Sovaynek nem akarózott letelepedni a félkör alakú építmény kőpadjára. Ha megtenné, óhatatlanul a szemébe tűnne a kerek asztalba rótt, szívbe foglalt, egymásba öltött két kezdőbetű. Még a kőpad láttán is felkavarodott a gyomra. Ha találkáikon még nagyobb magányra vágytak, felmentek a csigalépcsőn a „kilátó” szobácskába. Sovay nagy erővel próbálta megfékezni magában a harag és a megaláztatás rátörő hullámait, ők ketten soha többé nem mennek fel a kilátószobába.

Fel-alá járkált, szoknyája a füvet söpörte. Elhatározta, hogy mielőtt megmutatná az órát és a gyűrűt Jamesnek, szembesítené galádságával, gúnyosan az arcába vágja megvető szavait – fizessen meg alaposan az árulásáért. Zsebébe csúsztatta az órát és a gyűrűt. Élvezet lesz látni, ahogy a nyomorult meghunyászkodik.

James végre megérkezett. Nem győzte mentegetni késését: az úton egy csapat bandita támadta meg! Kész lett volna megvívni velük, de útitársa, a gyáva himpellér, inkább teljesítette a gazfickók minden követelését, csak hogy mentse az életét, így aztán mindenük a rablók kezére került.

– Még a gyűrű is, amit tőlem kaptál?– Még az is. – Szétterpesztett ujjakkal tartotta tenyerét Sovay elé.– Ahogy látod. Hiába kérleltem a gazfickókat, még egy perc, és végeznek velem– De hiszen az a gyűrű volt az irántad érzett szerelmem záloga! – Sovay tekintetében vád

és fájdalom tükröződött. – Megfogadtad, hogy az életed árán sem válsz meg tőle!– Túlerőben voltak, hiszen mondom! – Közelebb lépett, hogy megcsókolja a lányt. –

Ejnye, szerelmem, ne civódjunk!Sovay elfordította az arcát, és hátralépett. A fiatalember követte volna, arckifejezése tele

volt kérleléssel. Sovay csak most döbbent rá, hogy James inkább lányosan csinos, semmint

férfiasan jóképű. Bájos arca ugyan sok fiatal lány szívét rabul ejtheti, kék szemei azonban túlságosan közel ülnek egymáshoz, csapott az álla, a szája pedig durcás, akár egy duzzogó gyermeké. Hogyan találhatta valaha is vonzónak ezt a fiút? James tizenkilenc éves, de még annyinak sem látszik, arca sima, akár a virágszirom, beretvát még nem látott; rizsporos fürtjei gyermekies-lágyan omlanak a vállára.

Sovay visszafordult, és előhúzta a kezét a zsebéből. James szeme kitágult, arcát elfutotta a vér, amikor meglátta a lány kezében az óráját, az ujján pedig a gyűrűt. Sovay a lába elé hajította az aranypénzeket. James hátrált, eltakarta az arcát, mintha megrettent volna a fénylő érmék látványától.

– Te voltál! – suttogta. Arca még vörösebbé vált, de a tekintete továbbra is fagyos maradt. Hamarosan visszanyerte önuralmát.

James apja erőltette annak idején a fiatalok közti kapcsolatot. A gazdag családban anyáról leányra szállt a vagyon. – Szép pénzhez jut a lány, mihelyt betölti a huszonegyedik esztendejét – mondta Jamesnek az apja; a szeme pedig úgy villogott, mintha már előtte fénylenének az aranyak. Csakhogy most már másként áll a helyzet. James rögtön feltalálta magát. Voltaképpen szerencséje, hogy megszabadul a lánytól! Különben is, annyiféle szóbeszédet hallani... Kivált Sovay anyjának családjáról, akiknek a vagyonát kalózok aranya alapozta meg. Eddig úgy érezte, jobb, ha az ilyesmiket elengedi a füle mellett – egészen a mai napig. A vér ugyanis nem válik vízzé, miként azt a ma történtek is igazolják. Egy lány, aki útonállónak álcázza magát, és fényes nappal kifoszt egy postakocsit – ugyan ki venne nőül egy ilyen teremtést?

– Az órát elveszem – mondta James –, de a gyűrűt megtarthatod. Nekem már nem kell. Épp ezt akartam tudatni veled. – Felpillantott az égre, mintha onnan várna ihletet. – Köztünk mindennek vége, Sovay. Felbontom az eljegyzést. Apád közönséges jakobinus kém, aki hamarosan lakat alá kerül. A családom nem tarthat fenn kapcsolatot olyan személlyel, aki nem tanúsít feltétlen hűséget őfelségéhez.

Sovay úgy bámult rá, mint aki nem hisz a fülének.– Ez az igazság, Sovay! – kiáltott fel James, akit kihozott a sodrából a lány hallgatása. –

Nemegyszer hallottam felforgató beszédet apád szájából! A király és a kormány ellen! Te sem tagadhatod!

– De igenis tagadom! – kiáltott a lány. – Soha sem szólt a király ellen. Ugyan híve a reformoknak, de az egészen más dolog.

– A saját fülemmel hallottam! Épp itt, ennél az asztalnál! Hasztalan véded. Ami pedig a bátyádat illeti… – ingatta a fejét James. – Amikor legutóbb hazalátogatott Oxfordból, még soha ilyen vad beszédet nem hallottam! Amit mondott, már önmagában elegendő volna ahhoz, hogy letartóztassák, de talán még ahhoz is, hogy halálra ítéljék! – Hüvelykjét a mellénye zsebébe akasztotta, immár visszatért a magabiztossága. – A családod igencsak közel jár ahhoz, hogy kegyvesztett legyen! A botrány híre messzire elér. Nos – kérdezte dölyfösen –, szeretnél hozzáfűzni valamit?

Sovay megrázta a fejét. Szemébe a harag könnyei gyűltek, de nem szólalt meg, mert félt, hogy a hangja elárulja felindulását. James szájából az apja, Sir Royston szól. Hogyan hihette valaha is, hogy ez... ez a kutyakölyök méltó hozzá?!

– Nos, ebben az esetben... – James ösztönösen a zsebe felé nyúlt az órájáért, holott azt hiába kereste a szépen hímzett mellényzsebében. Sovay mindennél jobban utálta a varrást, mégis véresre szurkálta az ujjait, míg telehímezte kis rózsaszín virágokkal a kökörcsinsárga és galambszürke selymet. A szerelem műve volt; egyike kevés kísérletének, hogy olyan munkával törje magát, ami a többi lánynak természetes. Összevissza szurkálta az ujjait a semmiért! Elfordult, igyekezett kordában tartani érzéseit, nehogy James még másként értelmezze a düh könnyeit.

Hogyan érezhetett valaha is bármit eziránt az ember iránt? Hízelgett neki, hogy a fiú felfigyelt rá, ez az igazság. James körülrajongott fiatalember volt, akit az anyák buzgón kívántak megfogni lányaiknak. Sovay élvezte, hogy túltett a környék fiatal hölgyein. Meggyőzte magát, hogy őszintén szereti Jamest. Nyilvánvaló, hogy légvárat épített, amely egyszeriben szertefoszlott. Bátyja, Hugh mindig is felületes, nyúlszívű alaknak tartotta Jamest, akit az apja úgy rángat, akár egy bábfigurát. Papa volt az, aki rábeszélte őt a frigyre. Bár nem kedvelte fennhéjázó szomszédját, úgy vélte, hogy a házasság jó irányba terelheti majd a fiatalembert és vele együtt a családját is. Miután összeházasodnak, vélte, Sovay a helyes, felvilágosult gondolkodás útjára terelheti Jamest és Sir Roystont. Micsoda naivitás!

Sovay szerette, tisztelte édesapját, de az eszményei olykor elragadták a valóság talajáról az öregurat. Sovaynek az a kényelmetlen érzése volt, hogy ő maga is az édesapja jobbító terveinek eszköze lehet. Papa úgy kezelte Jamest, mintha máris a veje volna, és sok-sok órát beszélgetett vele a földművelésről, a jószágigazgatást illető új módszerekről, vagy a kor legnépszerűbb tudományáról, a filozófiáról, de megosztotta vele politikai nézeteit is. James látszólag mindig nagy figyelemmel hallgatta Papát, sőt biztatta, faggatta, ösztökélte, hogy mennél radikálisabb nézeteket fejtsen ki. Papa persze kötélnek állt, hisz feltétlenül bízott az emberekben, mindenkiben csak a jót látta. Sovay rádöbbent, hogy az egész egyetlen célt szolgált: valahogy kiprovokálni, hogy az édesapja kompromittálja magát. Akkor hát ki is itt a kém? Visszafordult, hogy James szemébe vágja vádjait, de addigra a fiú már sarkon fordult.

– A pénzt megtarthatod – vetette oda. – Ha igaz, amit hallok – tette hozzá, és a hangjában baljós figyelmeztetés bujkált hamarosan szükséged lehet rá.

James nem hajolt le a pénzért, márpedig Sovay jól tudta, hogy bizony ő sem nyúl hozzá. Az arany ott maradt a földön; szerencsés lesz, aki rátalál.

Nézte a távolodó Jamest, és lelki szemeivel látta, amint égnek emeli a két karját; elképzelte, amint a földre rogy, vörös vére foltot ejt brokát kabátja osztrigaszín selymén. Ha most pisztoly volna a kezében, James már holtan heverne a földön.

MÁSODIK FEJEZET

Sovay a ház felé tartott. Haragja kezdett elpárologni, de még nem múlt el teljesen. Örült, hogy megszabadult Jamestől, főleg, hogy rájött, milyen gerinctelen himpellér, micsoda áruló a volt jegyese, ám ugyanakkor dühítette James lekezelő magatartása. Hogy milyen hamar magához tért kezdeti zavarából, és milyen fensőbbségesen viselkedett vele! Sovay azt kívánta, bárcsak lenne férfi... persze akkor meg sem történhetett volna ez az egész.

Gondolatai visszakanyarodtak a reggeli eseményekhez. Mennyire élvezte, hogy bátyja ruháját hordhatja, még ha az nagy volt is rá valamelyest. Szorosan összehúzta derekán az övet, és két pár harisnyát húzott, hogy a lába ne csúszkáljon a bátyja csizmájában – de legalább végre könnyedén, férfi módra, férfi nyeregben lovagolhatott, megszabadulva a minden mozdulatát akadályozó szoknyától és a szűk fűzőtől. Élvezte a derekán függő pisztoly súlyát, amelynek milyen jó volt megfogni a markolatát! És amikor a postakocsi megállt, és megpillantotta James arcát! Amikor mindenki az ő parancsainak engedelmeskedett! Egész valóját átjárta az izgalom, valami eddig sosem tapasztalt lelkesültség. Még most is gyorsabban vert a szíve, hogy felidézte a történteket. Sovayben valóssággal kavarogtak az érzések, amelyeket magának sem nagyon mert bevallani.

James iránti haragja újult erővel lobbant fel, bár önmagát is vádolta: hogyan lehetett ilyen hiszékeny, és milyen könnyen hagyta magát rászedni! Ám az ő elszenvedett sérelme egyszerre jelentéktelenné vált, amikor felidézte, hogy édesapjáról miket hordott össze James. Puszta rosszindulat vezérelte volna? Édesapja és James apja aligha nevezhetők jó barátnak. Nézeteik a legtöbb dologban élesen különböznek egymástól. Sir Royston helytelenítette Sovay apjának újító elképzeléseit. Egyáltalán nem titkolta, hogy elítéli a módot, ahogyan Sir John Middleton „elkényezteti” a munkásait, hogy házat építtet nekik, és annyi bért fizet, amennyit mások nem tudnak megadni. Sovay apja nagyvonalúságát azzal magyarázta, hogy az ő gazdálkodási módszerei sikeresek és jövedelmezőek. Sir Roystont azonban nem lehetett meggyőzni, ő továbbra is kitartott amellett, hogy így ellehetetlenül a többi, a régi módszerekhez ragaszkodó földbirtokos. Tagadhatatlan, hogy édesapja lelkes híve az újszerű eszméknek. Nemcsak a földművelés módját szeretné megváltoztatni, más dolgokban is újító gondolatokat táplál. De pusztán ezért – kém? De ha az volna is, honnan tudhatná éppen James? Persze nem nehéz kitalálni, hogy honnan ered a vádaskodás. Sir Royston parlamenti képviselő, és a választói úgy táncolnak, ahogyan ő fütyül. A parlamentben ritkán jelenik meg, annál szorgosabban keresi a hatalmasok társaságát. Eszébe jutott James sokat sejtető fenyegetése. Papa pedig pillanatnyilag távol van, Londonba szólították az ügyei. Vajon tudja-e, miket híresztelnek róla? Ha nem, feltétlenül tudatnia kell vele. Sovay meggyorsította lépteit.

– Kisasszony, kisasszony! – futott feléje Lydia. – Keresik! Látogató érkezett! …Mi történt? – fogta izgatottan suttogóra a hangját.

Sovay megmutatta a gyűrűt. Lydia zöld macskaszeme erre kitágult, arca mosolyra derült.– Nos, halljam, ki a látogató? Mr. Trenton, a festő?– Nem – rázta meg a fejét Lydia. – ő már elment. Egy idegen érkezett. Stanhope intéző

küldött a kisasszonyért.Sir Middleton távollétében William Stanhope irányította a birtokot, de a családi ügyek

intézése Sovayre hárult. Névleg ugyan Harriet néni a háztartás feje, de az ő segítségére nemigen számíthat. A képzelt beteg dáma ópiumoldattal kevert punccsal kúrálja magát, s ezért szinte állandóan az ágyat nyomja.

– A könyvtárba vezettem.– Köszönöm, Lydia.

A fiatalember éppen Sovay édesapjának könyveit nézegette, amikor a leány a szobába lépett. A látogató annyira elmerült foglalatosságában, hogy észre sem vette az érkező lányt. Sovay percekig állt némán az ajtóban, közben alaposan végigmérte a fiatal férfit: középmagas, erős testalkatú, öltözékére láthatólag nem sok gondja van. Rendezetlen fürtös haját fekete szalaggal fogja – úgy-ahogy – össze. Csizmája sáros, kabátjának sötét szövete szinte pattanásig feszül széles hátán, olyannyira, hogy amikor az előbb felnyúlt a polcra egy kötetért, a kabát kis híján elszakadt. Szegletes, napbarnított keze éles kontrasztot képez a könyvek finom, halvány gerincével. Tudós módjára tanulmányozza a könyveket, az öltözéke is inkább úriemberre vall, Sovayt mégis inkább Gabriel Stanhope-ra, az intéző fiára emlékeztette, aki otthonosabban mozog a földeken, az erdőben, mint úriházak szalonjában. Lehet, hogy gazdálkodási kérdésekben akarja kikérni a Papa véleményét – tűnődött Sovay. Gyakran jönnek ugyanis hozzá az új módszerek után érdeklődve. Ha viszont ilyen járatban van ez az ismeretlen fiatalember, ugyan miért nem Stanhope intézőt kereste fel?

A látogató ekkor – még mindig kezében tartva a tanulmányozott kötetet – Sovay felé fordult, mintha csak tudta volna, hogy a lány figyeli.

– Ó, elnézését kérem – szólalt meg. – Nem vettem észre, hogy bejött valaki...A hangja hirtelen elhalkult, de nem zavarában. Azonnal felismerte Sovayt, ahogyan a leány

is őt. Ez a fiatalember volt aznap reggel a postakocsi másik utasa, és egyben tanúja Sovay útonállói alakításának. A leány nem talált szavakat. A fiatalember lélekjelenléte mentette meg a helyzetet:

– Éppen az édesapja könyvtárát csodálom. Ezt pedig igazán irigylem tőle – mutatta fel az imént tanulmányozott kötetet: Rousseau Contrat Social-ja volt az, a Társadalmi Szerződés 1762-es, első kiadása. – Egyszerűen csodálatos a gyűjteménye.

Sovay körülpillantott, mintha az idegen szemével nézné a könyvtárat. A padlótól a mennyezetig magasodó polcokon a legváltozatosabb tárgyú könyvek sorakoztak. A falon kronométerek, barométerek. A padlón földgömbök, és a csillagok magasságának mérésére szolgáló asztrolábiumok. A faliszekrényekben kitömött madarak és rágcsálók, kőzetminták, ásványok, kövületek. Minden tenyérnyi szabadon maradt felületen gépalkatrészek, mérőeszközök.

– Igen, apám nagyon sok minden iránt érdeklődik – mondta Sovay, épp abban a pillanatban, amikor több óra valóságos hangorkánja kondította, csilingelte, zúgta-berregte a pontos időt. – Többek között az órák iránt is – tette hozzá, de szavait elnyelte a hangzavar.

A fiatalember felnevetett. – Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam. – Előrelépett, kezet nyújtott. – Virgil Barrett vagyok. Kegyed pedig bizonyára Sovay Middleton kisasszony.

Megszorította Sovay kezét. A leány arra számított, hogy a fiatalember meghajol és kezet csókol, ahogyan James tette volna. Virgil Barrett azonban megrázta a kezét, mintha férfival parolázna. Erőteljes volt a fogása, a bőre száraz és meleg. Sovay viszonozta a kézszorítást.

– Örvendek a szerencsének, Mr. Barrett. Megkérdezhetem, mi járatban van?– Az édesapját keresném, de hallom, pillanatnyilag távol van.– Valóban. Váratlanul elhívatták. Sajnos, nem találkozhat vele.– Ettől tartottam.Fel-alá járkált a szobában, még mindig a kezében szorongatva a polcról leemelt könyvet.

Vajon megbízzon ebben a leányban? Sokaknak, többek között a leány apjának az élete, a szabadsága függhet ettől a döntéstől. A leány ugyan fiatal, de érett teremtésnek látszik – csakhogy nem a tulajdon szemével látta-e, amint férfinak álcázta magát? Méghozzá útonállónak? Egészen biztosan ő volt az. Ezt a szempárt akárhol felismerné, és ebből a szempárból gyilkos düh sugárzott. Látott ő már ilyet sok más szempárban suttyó legényke korában, amikor a Függetlenségi Háborúban szolgált. A lány talán nem is sejti, milyen veszedelmet tartogat számára az élet. De ez a gyilkos düh... Az efféle viselkedés vad, zabolátlan természetre utal a tartózkodó külső mögött. Nem mindennapi teremtés ez a leány;

az ilyen tetthez merészség, sőt vakmerőség kell. A fiatalember visszafordult. Elhatározásra jutott. Ilyen tulajdonságokat igényelnek ezek az embert próbáló idők.

Sovay törte meg a hallgatást.– A nyugati megyékből jött? – kérdezte kissé bizonytalanul, mert furcsának,

idegenszerűnek találta a látogató modorát, öltözékét, sőt még a hanghordozását is.– Nem én! – A látogató kacagása túlharsogta a szobában zakatoló-tiktakoló órák moraját. –

Az Amerikai Egyesült Államok polgára vagyok. – Szabályos, fehér fogsora kivillant, ahogy hallhatólag büszkén mondta ki a szavakat.

– Csakugyan? Édesapám az önök nemzetét „a sötét világ fáklyájának” nevezi.– Valóban az! Felettünk nem uralkodik se király, se arisztokrácia. Senki előtt nem kell

térdet hajtanunk. Magunk alkotjuk a magunk törvényeit, szabadságban élünk.– De nem mindannyian – mondta Sovay. Édesapja számos ügyért harcolt, többek között a

rabszolgák felszabadításáért is.– Valóban, nem mindannyian – válaszolt a látogató. Kitalálta, mire gondol a leány. – De

nem azért jöttem, hogy a rabszolgaságról cseréljünk eszmét.– Megtudhatnám, mi látogatásának a célja, Mr. Barrett? Kíváncsian várom a válaszát.– Tudja, hová ment az édesapja? Tudja, hogy mi szólította el hazulról?– Nem pontosan, de mint mondtam, számos ügyben érdekelt, és országszerte sokakkal áll

kapcsolatban. Gyakran utazik hol ide, hol oda. Azt hiszem, Londonba ment, hogy találkozzon néhány emberrel, akik a segítségét kérték.

– Nos, el kell mondanom – szólt homlokát ráncolva a látogató –, hogy azokat, akikkel találkozik, a letartóztatás veszélye fenyegeti, ha ugyan máris lakat alá nem kerültek. Igen valószínű, hogy épp ez ügyben keresték a kegyed édesapját, ő is gyanúsított, ellene is, mint sokak ellen, letartóztatási parancs van érvényben. – Körülnézett, karját tehetetlenül széttárta. – Azért jöttem, hogy figyelmeztessem, de sajnos az úton feltartóztattak. A lovam lesántult, kénytelen voltam postakocsira szállni…

Sovay elfordította a fejét: ne lássa a fiatalember, hogy elpirult. Felelőtlen, hebehurgya cselekedete egyszerre szánalmasan gyerekesnek tűnt az új veszedelem árnyékában.

– Közvetlen veszélyre kell felhívnom a figyelmét. Hamarosan ideér egy törvényszéki futár, aki az édesapja letartóztatási parancsát, valamint az ellene szóló bizonyítékokat hozza.

– De az édesapám nincs itthon.– Az nem számít.– De mégis mi a vád ellene?!– A kisebbik vád valószínűleg: lázadás. Hogy a király és a kormány ellen lázított. Amint a

parancs a kerületi elöljáró kezébe kerül, a kegyed édesapját azonnal letartóztatják, amint hazatér.

A kerületi elöljáró pedig nem más, mint Sir Royston. O pedig boldogan végrehajtja a letartóztatási parancsot. Bizonyítékkal pedig a fia, James szolgál majd. Fél órája sincs, hogy a tulajdon fülével hallotta a fiú baljós szavait!

– És mi várható? Mi történhet?– Ha az édesapját bűnösnek találják? Börtönbe vetik. Az sem lehetetlen, hogy száműzik.Sovay édesapja nem örvend a legjobb egészségnek, mindkét ítélet a halálbüntetéssel ér fel

számára. Márpedig, úgy tűnik, előre eldöntötték, hogy bűnösnek találják majd. Ugyan ki vonná kétségbe egy elöljáró fiának a szavát?

– Azt mondta: a kisebbik vád. – Sovay felnézett a zaklatott szürke szempárba. – De mi a nagyobb?

– Nem lehetetlen, hogy… – Virgil halkabbra fogta a szavát, mintha attól tartana, hogy kihallgatják a beszélgetésüket – …árulással vádolják.

– Árulással?! – Sovay megborzongott, mintha súlyos események felhőjének árnyéka vetülne hirtelen Comptonra, elhomályosítva a fényt, elfojtva a napsütötte könyvtár melegét. – Mi történik, ha árulásban találják bűnösnek?

– Az árulás büntetése akasztás, felkoncolás, felnégyelés. Századok óta nem változtattak az ítéleten. – Elhallgatott egy pillanatra. – És…

– És?... – Sovay megremegett, és elfordult, hogy leplezze zaklatottságát. Mi jöhet még ezután?

– Ha az édesapját elítélik árulásért, birtokát és javait elkobozzák.Sovay visszafordult. De vajon ki húzna hasznot mindebből? Sir Royston. Ehhez kétség

sem férhet. Édesapja pedig akkor hiába munkálkodott az emberekért. Munkásai, zsellérei épp olyan nyomorba süllyednének, mint ahogyan a Sir Royston birtokán robotoló nyomorultak tengődnek. Stanhope-ék is földönfutóvá válnának, és minden hasznot a Gilmore család zsebelne be. Még a gondolat is elviselhetetlen.

Sovay az utóbbi időben érezte, hogy sötét fellegek tornyosulnak a látóhatáron, de azt nem sejtette, hogy ily közel a vész. Bárcsak jobban figyelt volna arra, mi köti le az utóbbi időben az édesapját. Kedvenc foglalatosságával, a kísérletezéssel például felhagyott. Naplóját, természeti megfigyeléseinek jegyzékét hónapok óta ki sem nyitotta, műhelyét, laboratóriumát por lepi, holott régebben itt töltötte ideje javát, röpiratokat fogalmazott, hosszú leveleket írt. Szentül hitt eszményeiben: Értelem, Szabadság, Egyenlőség. Így nevelte Sovayt is kisgyermek kora óta, olyannyira, hogy ő is, bátyja is csak azt csodálták, hogy mások nem osztoznak meggyőződésükben. Házuk örömtől visszhangzott a francia forradalom kitörésének hírére. Édesapja szabadságfát ültetett Compton Dassett község közlegelőjén, és tavaly, a Bastille lerombolásának évfordulóján az egész megyéből ünnepi vacsorára hívta meg elvbarátait, a Hétfői Klub tagjait, akik minden hónap első hétfőjén tartott összejöveteleiken vitatják meg a tudomány és a filozófia kérdéseit. Pohárköszöntőt mondtak „a francia hazafiak”, „Tom Paine” és „Az Emberi Jogok” tiszteletére, de – Sovay erre tisztán emlékezett – pohárköszöntő a „Királyt és az Alkotmányt” is megtisztelte. Mert édesapja ugyan szilárd a hitében, de nem hűtlen uralkodójához. Arra valószínűleg nem is gondolt, hogy eszméi bajt zúdíthatnak a fejére. Hogyan is gondolt volna, amikor mindig mások jólétét tartotta szem előtt a magáé helyett. És mindez az ő szeme láttára folyt, és jóformán mit sem vett észre belőle, annyira lekötötte gondolatait a nyomorult Gilmore! Virgil Barrett most alighanem üres fejű fruskának gondolja. De majd megmutatja, mennyire téved.

– Mikorra várható az a futár?– Alighanem sikerült néhány nappal megelőznöm. – Virgil tétovázott egy pillanatig. –

Szívesen itt maradnék, és segítenék kegyednek, de észak felé visz az utam. A futár számos letartóztatási parancsot és tanúvallomást hoz, és másokat is figyelmeztetnem kell. Kérhetnék kegyedtől egy lovat? A fogadóban kölcsönzött vén gebével nem jutnék messzire. Ráadásul… – kereste a szavakat – ...történetesen üres a zsebem, és még. – ujjai a mellényzsebét tapogatták – ...az órámat is nélkülöznöm kell.

Sovay arcát elfutotta a vér. Ez volt az első közvetett utalás a reggel történtekre, holott beszélgetésük során bizonyára mindketten tudatában voltak, hogy találkoztak már, méghozzá ott, az országúton.

– Természetesen. – Sovay kinyitotta az íróasztal fiókját. – Parancsoljon, néhány arany, és egy zsebóra, lánccal.

A fiatalember zsebre tette az aranyakat, majd alaposan szemügyre vette az órát.– Nagyon hasonlít az én órámhoz – mosolyodott el. – Szinte szakasztott mása! –

Felkattintotta az óra fedelét, és kiböngészte a vésetet. – „Készült Philadelphiában”! Micsoda véletlen! Szinte hihetetlen!

– Valóban! – Sovay zavara ellenére felnevetett. Hálás volt a fiatalembernek, hogy ilyen könnyedén emelkedik felül a sajátos helyzeten. – Édesapám gyűjteményében számos kisebb-nagyobb különleges tárgy található. De most keressünk önnek egy megfelelő lovat.

– Köszönöm. – Virgil megfogta Sovay kezét, de ezúttal nem maradt el a kézcsók. – Remélem, legközelebb kellemesebb körülmények között találkozhatunk.

– Magam is remélem. – Sovay elmosolyodott. Rokonszenvesnek találta Virgilt, és őszintén remélte, hogy viszontláthatja egyszer. Kikísérte, hogy gondoskodjék megfelelő lóról a számára, és hogy némi útravalója is legyen küldetése során.

Virgil köszönetet mondott és elnyargalt, élvezte, hogy végre egy jó erőben lévő paripa van alatta. Milyen csinos ez a leány. Nem, a „csinos” szó kevés. Inkább valóságos szépség. Milyen kicsinek látszik most, ahogy ott áll a lépcsőn és búcsút int! Nagyon fiatalka még, hogy szembenézzen azzal a fenyegető veszedelemmel, azokkal a vészes erőkkel, amelyek készek a szabadság kicsinyke lángját kioltani, mely oly reményt keltőén ott lobog abban a barátságos házban. Hirtelen megfékezte lovát: átfutott agyán a gondolat, hogy visszamegy, és segíteni próbál a lánynak, de végül csak üdvözlésre emelte kezét, és a lovat nagyobb iramra ösztökélte. Kötelessége figyelmeztetni a többieket a rájuk leselkedő súlyos veszélyre. Ha ugyan már el nem késett így is.

Sovay nem lelte helyét. Tudta, addig nem lesz nyugta, míg meg nem találja édesapját, és nem üzen Hugh-nak, Oxfordba. Fel-alá járkált az üres szobákban, és bármire esett a pillantása, sokkal értékesebbnek tűnt a szemében, mint eddig.

Minden veszélybe került, hiszen ha a házat lefoglalják, mindent tűzre vetnek, elkótyavetyélnek, szerteszórnak. És miért? Mi okból? Felnézett a kandalló fölött függő arcképre. Édesapja kedves arca, mosolygó szeme, értelmes pillantása... Öltözéke, mint mindig, egyszerű; kissé telt alakján megfeszül a mellény. Valóságos mintaképe az úri gazdálkodónak dohányszínű kabarjával, térdnadrágjával, ápolt, világos barna parókájával. Büszkén áll szeretett Comptonja előtt, oldalán puska, lábánál hű kutyája. Sovay szívét elöntötte a gyengéd szeretet, ahogy a képet nézte. Jó ember az ő édesapja, nagylelkű a bérlőivel, mindenkit meghallgat, aki pedig szükséget szenved, annak jó szívvel segít. Miért akarják megbüntetni? Amiért kutató elméje van? Amiért hisz az eszményeiben? Igen, hisz a reformokban. A vágya, hogy minden ember szavazhasson titkosan, és hogy a parlamenti helyeket ne ajándékul osztogassák a Sir Royston-féle embereknek. De mi ebben a lázadás? Mi ebben az árulás? Talán aki ilyen eszményekben hisz, azt el kell hallgattatni?

Sovay lassan baktatott fel a lépcsőn, a családi arcképeket nézegetve. Az egyik fiatal édesanyját ábrázolja húsz esztendővel ezelőtti divat szerint készült, díszes ruhában. Gyönyörű halvány rózsaszín selyem, a csipke fodrainak csokrai pedig mint megannyi kinyílt rózsa. Lugasban ül, körülötte a ruhájának színével megegyező árnyalatú rózsák virulnak. Sovay felsóhajtott. Ötéves volt, amikor az édesanyja meghalt.

Felért a lépcsőn, majd belépett édesanyjának egykori szalonjába. Ritkán jött ide. Nehezen bírta elviselni a látványt. Tizenkét esztendeje, hogy az édesanyja meghalt, de Apa ragaszkodik hozzá, hogy a szobába mindig friss virág kerüljön, és teához legyen terítve az asztal. A kandalló melletti falon miniatűr képek ábrázolták Sovayt és Hugh-t kisgyermek korukban. A hét-nyolc éves Hugh csinos fiúcska volt, piros arcú, szőke fürtös, de mégse nézte volna senki lánynak. Gallérja, nyakkendője félrecsúszva, haja kócos, csintalan pillantása lázongó természetre vall. Sovay kisebb a képen, nem volt több akkoriban három-négy évesnél. Már nem is emlékezett arra, amikor a művész megfestette. A fekete, nagy szalagcsokorral díszített hajú, komoly pillantású kislányban igazából nem is nagyon ismerte fel magát, ámbár a kezében szorongatott kiskutyára még emlékezett. Egy másik képen Hugh és Sovay együtt látható. Itt már kissé nagyobbak, mindketten pojácának öltözve. Sovay elmosolyodott. Emlékezett rá, mennyire utálta Hugh ezt a képet, legszívesebben eldugta volna. A képet

édesanyjuk rendelte, amikor elhatalmasodott rajta a betegség. Közvetlenül az ágya mellett tartotta a festményt, mintha örökre emlékezetébe akarná vésni gyermekei arcát.

Az utolsó ovális keret nem festményt tartalmazott, hanem édesanyjuk fürtös, fekete hajának fonatát, amely még ennyi év után sem veszítette el fényét. A lány elfordult, szemét csípték a könnyek. Felidézte magában, amint Mrs. Crombie gyengéd kézzel fésüli édesanyja haját, amely szétterült a fehér párnán a még annál is fehérebb arc körül.

Sovay letörölte könnyeit és kilépett a folyosóra. Immár neki kell megtalálnia a módját, hogy biztonságot teremtsen ebben a házban, hogy Comptont ne érhesse vész. Ki ne harcolna a családja nevéért, becsületéért? Ki vethetné szemére, ha megteszi? A lépcsőn lefelé haladva meg is szilárdította magában elhatározását.

HARMADIK FEJEZET

Így kezdődött Sovay útonállói pályafutása. Nem ismert félelmet. Makacs céltudatosság töltötte el. Ahányszor csak kilovagolt, és „Megállj, ide az aranyat!” kiáltással feltartóztatta az utazókat, mindig elfogta az izgalom. Már előre beleborzongott az érzésbe, amint várakozott a verőfényes nyári reggeleken; a lombok közt pacsirta és kenderike dalolt, mindent átjárt a rekettye és a sünzanót illata. Minden nap friss gallyat vágott kabalának. És eddig minden ment is, mint a karikacsapás. Minden egyes nap éppoly zökkenőmentesen zajlott, mint ama bizonyos első alkalommal. Csak közönséges utazók akadtak az útjába, különleges futárnak nyoma sem volt. Nem szerzett számára örömet, hogy elvette az utazók pénzét, ékszereit, hiszen nem ez volt a célja, és meg is válogatta, kit foszt ki, kit kímél meg. Ha az utas szegényes öltözéket viselt, ha a postakocsi saroglyájában vagy éppenséggel a tetején utazott, attól semmit sem vett el. Udvariasan bánt a hölgyekkel, meghajolt, kezet csókolt, meghagyta nyakláncukat, gyűrűiket.

A szerzett javakat nem tartotta meg, hazafelé vezető útján elszórta a pénzt a földeken, a madarakat riogató gyermekek ösvényein. A szegény rekettyearatók mezein aranyakat dobált el, a zsellérek kertjébe pedig ezüstpénzt hajított át a sövény felett. Napról napra terjedt, színesedett a legenda a bátor útonállóról, a szegények barátjáról. A kalapján viselt gally után a titokzatos Rekettye kapitánynak nevezték el, és híre elterjedt az egész megyében.

Egy reggel, újabb kiruccanásra készülőben, épp kilovagolt az istállóból, amikor valaki megragadta a lábát. Hű hátasa, Villám megtorpant, és Sovay kis híján kipottyant a nyeregből.

– Hová, hová, kisasszony, ezen a szép nyári reggelen?Gabriel Stanhope, az intéző fia nézett fel rá. Széles vigyora láttán Sovayben felforrt a

méreg, de a legény csak nem engedte el. Vaskézzel markolta a leány csizmáját, úgy várt a válaszra.

– Semmi közöd hozzá. Eressz el!Gyermek–, sőt szinte totyogós koruk óta ismerték egymást. Együtt nőttek fel. Régen Sovay

épp annyira bátyjának tekintette Gabrielt, mint Hugh-t, az édestestvérét. Elválaszthatatlanok voltak ők hárman, szélvészként száguldoztak erdőn-mezőn. Nem egy este sírta Sovay álomba magát, mert féltékeny volt a Hugh és Gabriel közti barátságra, és mindent megtett volna, hogy magára vonja a fiú figyelmét – de azóta felnőttek és sok minden megváltozott közöttük. A barátság megmaradt, Sovay nagyon kedvelte a fiút, de azt már nem tűrhette, hogy Gabriel éppúgy parancsolgasson neki, mint amikor hét esztendős volt, a fiú meg tíz.

– Oda megyek, ahová kedvem tartja – vágta oda. – Nem kell tőled engedélyt kérnem!– Igazán? És miféle gúnya ez? Veszedelmes játékot űz, Sovay kisasszony. A fogadóban

egy újonnan felbukkant útonállót emlegetnek. Azt mondják, vékony legényke, de a szíve a helyén van. A kalapja mellé tűzött ágról Rekettye kapitánynak nevezték el. – Ahogy ezt mondta, a gally felé biccentett, ami legutóbbi kalandja óta még most is ott díszlett Sovay kalapja mellett.

– Csakugyan? – Sovay visszazökkent a nyeregbe. – Rekettye kapitánynak? Remek név!– Nem tréfadolog ez, Sovay – nézett fel rá a legény. – Remélem, ennek semmi köze ahhoz

az ostoba Gilmore-hoz. Úgy hírlik, a minap kirabolták.– Már egyáltalán nem érdekel Gilmore. Sokkal komolyabb dolog foglalkoztat most ennél.Lehajolt a legényhez, beszívta ismerős illatát, a széna, a lovak, a lószerszám szagának

elegyét.Gabriel sűrű, aranyvörös haja még nedves volt, derékig kigombolt inge ujja felgyűrve,

mintha épp az imént mosakodott volna az udvari szivattyús kútnál. Beretválkozásra már nem jutott ideje. Orcáján rézsárgán villant meg a sűrű borosta. Sovay lepillantott a legény széles

arcára, amelyet a mezei munka közben barnára sütött a napfény. A fiú széles homlokát gond redőzte, kék szeme nyugtalanságot tükrözött.

– Nagy baj közeleg, Gabriel, megpróbálom útját állni. Eressz már!A legény kelletlenül elengedte. Gabriel csak állt és gondterhelten nézett a távolodó lovas

után.Semmiképpen sem tarthatja vissza Sovayt, hiszen ő a ház urának leánya. Gabriel

becsörtetett az istállóba. Vajon vágtasson-e a lány után, ha kell, akár szőrén ülve meg a lovat? Tudta, hogy merre visz Sovay útja az erdőn át a közlegelőre; tudta, hol áll meg, hol vár a közeledőkre. De neki itt a helye a házban. Vészterhes idők előszelét lehet érezni. Forradalmi hírek söpörnek végig az országon a franciahoni események nyomán. A Király és Haza mozgalom ezért most hűségesküt követel mindenkitől, és üldözőbe veszi a radikális nézeteikről ismert személyeket. Sovay édesapja pedig nem örvend általános rokonszenvnek. Szinte mindenről radikális nézeteket vall, és a birtokán végrehajtott reformok sem nyerték el mindenkinek a tetszését. Mindezzel pedig támadások célpontjává teszi magát, akár még a házát is feldúlhatják. Nem egy példa akadt már ilyesmire országszerte.

Gabriel tudta, mi a kötelessége. Itt kell maradnia. Most már úgysem fékezheti meg Sovayt. őrültség, amit művel, de a lány merész, határozott, és a céljától lehetetlen eltéríteni. Mindig is csodálta ezért. Sovay úgy üli meg a lovat, úgy kezeli a fegyvert, mint bármelyik fiú, csakhogy most ismeretlen veszedelembe rohan. Gabriel bizony nagyon aggódott miatta. A leány vakmerő és konok, robbanékony vérmérséklete nem tűr semminemű óvatosságot. Gabriel jól emlékezett rá meg Hugh-ra még gyermekkorukból. Aki már akkor ismerte őket, nem csodálkozhat azon, hogy ilyenné cseperedtek. Mások előtt leplezhetik valódi természetüket – Hugh a tudománnyal, Sovay a hölgyhöz méltó magatartással –, de őt ugyan félre nem vezetik. Megveszekedettek mind a ketten, szüntelenül versengenek egymással, egy csipetnyi veszélyérzet nem szorult egyikükbe se. Nem egy kutyaszorítóból szabadította már ki őket, hazudott a kedvükért, magára vállalta a büntetést. Bizony sokszor el is páholták, de nem bánta, hiszen a szívébe zárta mindkettejüket. Akár fel is köttetné magát Sovay kedvéért? Ez most a kérdés.

Kihozta a lószerszám-kamrából köpenyét, kalapját, a falról pedig leemelte a mordályt, amelyet a betörők ellen tartottak. Ósdi fegyver volt, de meg volt töltve, és közelről igen hatásosnak bizonyulhat. Más fegyvert keresni nincs is idő. Gabriel kendőt kötött az arca elé, felugrott Tarka, a szénásszekér elé szánt igásló hátára és elvágtatott a láp felé.

 * * *

 Amint Sovay kiért a közlegelőre, első dolga volt, hogy friss gallyat törjön. Rekettye

kapitány. Elmosolyodott, míg belélegezte a ragyogó sárga virág pézsmaillatát. Az ágacskát kalapjához erősítette egy ifjú gavallértól zsákmányolt gyémántköves tűvel, és Villám nyergéhez is tűzött egy gallyat.

A keresztútnál fedezékbe húzódott, feltette fekete álarcát, szája-álla elé kötötte a zöld kendőt, keze ügyébe helyezte a fegyvereit. Hamarosan felhangzik a patkók csattogása a köves úton.

A lovak lassítottak a meredélyen, de mihelyt a tetőre értek, a kocsis megpattintotta ostorát, hogy sietősen ereszkedjenek alá a lejtőn. Sovay előre rúgtatott. A lovak meghőköltek, de nem álltak meg. A kocsis mellett fegyveres őr ült, egy másik pedig a kocsi hátulján foglalt helyet. A sűrűn ismétlődő támadások miatt a postakocsi gazdája óvintézkedések megtételére kényszerült.

Az őr célzott, ahogy a kocsi elszáguldott Sovay mellett. A leány érezte a puskagolyó melegét, ahogy a lövedék elsüvített az arca mellett. A kocsis felkiáltott, hosszú ostora az izzadó lovak háta fölött pattogott.

– Állj! – harsant egy kiáltás egy kicsit lentebbről. – Engedelmeskedj a parancsnak!Sovay a hang forrása felé pillantott: vajon ki szegődhetett társául? A férfi arcát

hasonlóképpen kalap és a szája elé húzott kendő fedte, de nehézkes igáslovat ült meg, a kezében pedig egy ósdi mordályt tartott.

– Falusi fajankó, igáslovon – köpött ki a kocsis. – Eriggy az utamból!– Ha igásló is – válaszolt Gabriel –, egy perc, és felborítja ezt a rozoga hintót. –

Meglóbálta a mordályt – Ez meg tüstént kilyukasztja a bőrödet! Akarod, hogy kipróbáljuk valamelyiket? – A bakon ülő őr idegesen pillantott körbe. A mordály ugyan ósdi, de arra jó, hogy kilyukassza az ember bőrét. – Dobjátok el a fegyvert! – kiáltott Gabriel, majd felnyargalt Sovay mellé, aki pisztolyával a kocsi hátulján ülő őrt tartotta sakkban.

Ekkor széles arc bukkant elő a hintó belsejéből: az ablakot teljesen betöltötte a törvényszéki futárok vörös mellényét, kék kabátját viselő nagydarab férfi.

– Miért álltunk meg? – kérdezte dühösen. – Indulj már! Hajts, gazember! Golyót a gazfickókba, ti gyáva himpellérek!

Az őrök azonban ügyet sem vetettek a dörgedelemre, és elhajították fegyverüket. Gabriel biccentett Sovaynek, mire a lány megkocogtatta a kocsi ajtaját. Az utasok egyenként kiszálltak.

– Nyomorult kutyák! – üvöltött a kocsisra meg az őrre a vörös mellényes férfi, miközben kászálódott lefelé a hintóból. – Egy követ fújtok a banditákkal! – Meglendítette botját. – De jól vigyázzatok, megtudom, miben sántikáltok, és együtt lógtok majd velük! Tőlem ugyan semmit el nem raboltok!

Sovay felé fordult, malacszemében rosszindulat villogott. Sovay elébe léptetett, és néhány ujjnyi távolságból a férfi fejére szegezte pisztolyát.

– Egy okkal több, hogy keresztüllőjelek – vágta oda. Ahogy kattant a fegyver kakasa, a kövér férfi tág pórusaiból ömleni kezdett a zsíros verejték.

– Nincs nálam semmi érték.– Mi van abban a tárcában?– Csupa értéktelen irat!– Akkor is elveszem.– Ezt ugyan nem! – és már lendítette is a botját, hogy Sovay kinyújtott karjára vágjon.– Dobd el azonnal! – hangzott Gabriel parancsa. – Vagy kiloccsantom az agyvelődet!A bot a földre koppant, ahogy a férfi a mordály széles torkára meredt.– Ide azzal a tárcával! – utasította Sovay. A futár vonakodott teljesíteni a parancsot, ám

egy felhúzott pisztoly igencsak meggyőző érv. Végül átadta a meglepően súlyos tárcát.– Ti pedig – fordította fegyverét Gabriel a lapuló utasokra – azonnal adjátok elő az

értéktárgyaitokat! Ne próbáljatok visszaélni a türelmünkkel!Sovay elébük dobta nyeregtáskáját, a rémült utasok pedig buzgón engedelmeskedtek a

parancsnak.Sovay felvette a degeszre tömött nyeregtáskát, Gabriel pedig a futárra szegezte fegyverét.– Ide azzal a bottal! – kiáltott rá. – Most rögtön!A férfinak cseppet sem volt ínyére a dolog, de a bőrét többre becsülte a kötelességnél.

Gabriel elvette tőle a botot, és azzal ösztökélve a lovát elvágtatott. Sovay utánairamodott, nyargalásra sarkantyúzta Villámot, és mélyen a ló nyaka fölé hajolt arra az esetre, ha az őr utánaeresztene egykét golyót. Addig nem is engedték lazábbra a kantárt, míg az erdő szélére nem értek.

Gabriel lecsavarta az üreges bot réz fogantyúját, és elővette a botban rejtőző irattekercset.– Törvényszéki szolga a nyomorult – mondta. – Ez az irat itt Sir John Middleton

letartóztatási parancsa.– Ide vele! – kiáltott Sovay. Elvette az iratot, és máris nyargalt volna hazafelé.

– Állj! – Gabriel megfogta Villám kantárját. – Elhamarkodottan cselekszik, Sovay kisasszony, igencsak elhamarkodottan. Hogy ne mondjam: ostobán. Még akasztófára is kerülhet az útonállásért!

– Akkor te majd ott lógsz mellettem.– Mégsem hagyhattam magára.– Egyébként is: hogyan bizonyíthatnák rám a vádat? Ki hallott már női útonállóról?Sovay felnevetett és megsarkantyúzta lovát. Kipirult arca olyan elszántságot tükrözött,

hogy Gabriel most már istenigazában aggódni kezdett érte.Már a ház felé közeledtek, amikor egy kisfiú futott eléjük. Sovayre egyetlen pillantást sem

pazarolt: idegennek hitte. A leány levette álarcát, de a kendő még így is takarta orrát-száját, mintha az út pora ellen akarna védekezni.

– Gabriel úr! Jöjjön hamar! Lovasok közelednek a házhoz!– Miféle lovasok?– Nemtom’ – vont vállat a gyerek. – Nem katonák, annyi biztos, de némelyikük uniformist

visel. Karóval, lándzsával hadonásznak, azt mondják, a Király meg a Haza emberei. Azt ordibálják, hogy a gazdát letartóztatták, és ők azért jöttek, hogy igazságot tegyenek! Sir Royston vezeti őket. – A gyerek a homlokát ráncolta. – Az intéző úr fent jár a legtávolabbi kukoricaföldön. Sovay kisasszonyt meg nem találjuk sehol, hát a Gabriel úr édesanyja küldött magáért!

– Hányan vannak? – kérdezte Sovay, megfeledkezve álruhájáról. A gyerek félrehajtott a fejét, kíváncsian pislantott fel rá, mintha ismerősnek találná, de aztán megrázta a fejét.

– Nemtom’ – válaszolta –, de vannak jó páran.– Jól van, Jack. – Gabriel a zsebébe nyúlt egy pennyért. – Szedj össze annyi embert,

ahányat csak tudsz. Az udvaron várjanak rám.A mezítlábas kisfiú elinalt, markában szorongatva a pénzérmét.– Elővesszük a puskákat a fegyverteremből, és minden egyéb fegyvert is, amit csak

találunk – mondta Sovaynek Gabriel. – Maga csak maradjon odabent. Az embereket felsorakoztatom a ház előtt.

– Dehogyis maradok! – méltatlankodott Sovay. – Mit gondolsz, elbújok, mint valami nebántsvirág? Szembenézek azzal az alakkal. Letartóztatási parancs nélkül semmit sem tehet. – Megszorította Gabriel kezét. – Egyesült erővel elkergetjük, a csőcselékével együtt!

 * * *

 Az ügyes kezű Lydia szorgoskodásának hála, Sovay makulátlan öltözékben, hölgyhöz illő

galambszürke lovaglóruhában jelent meg. Kezében ostort tartott, a nagykapu lépcsőjén állva árgus szemmel nézte a ház előtt gyülekező férfiakat. A mögötte álló Lydia jókora acél árt szorongatott, amellyel, fogadkozott, szükség esetén bárkiben jókora kárt tehet. Lydia mellé a szakácsnő is odaplántálta magát, kezében a sodrófával. A komor arcú Gabriel mögött két sort alkottak glédában álló emberei. Az első sor lőfegyvert tartott készenlétben, a mögöttük állók pedig azt markolták fel, ami éppen a kezük ügyébe esett: némelyek az előcsarnok faláról leemelt ósdi karabélyokat, dárdákat, alabárdokat, de félelmetes fegyvernek ígérkeztek a vasvillák, kertészkések, sarlók és nyúzókések is.

Sir Royston emberei is jórészt hasonló fegyvereket szorongattak. Némelyikük egyenruhában feszített, ugyanis önkénteseinek csapatát a maga költségén szerelte fel. Az egyenruhájukat James tervezte – ő is ott lovagolt a szedett-vedett csapat élén. Kék és krém színű egyenruhában feszített büszkén, akár valami huszárkapitány, keze ezüst kardmarkolatán nyugodott, sisakján toll lengedezett, vállán és mellén átvetve pedig dús aranyrojt díszelgett. Szánalmas látványt nyújtott. Lydiából kis híján kitört a kacagás, és maga Sovay is elnevette volna magát, ha nem ennyire komoly a helyzet. Szemügyre vette a szemben álló erőket. Sir

Royston birtokának emberei javarészt mogorván hallgattak, mintha nem fűlne a foguk a kényszerű katonásdihoz, a többiek, akiket alkalmasint a városi kocsmákban toboroztak, jócskán hallatták a hangjukat, ami jobbára részeg danolászás volt. A csapat élén maga Sir Royston pompázott, dagadt alakja dülöngélt szép pej lova hátán. A kapu felé tartott, amikor azonban Gabriel emberei zárták előtte soraikat és elébe léptek, megfékezte a lovát.

– Mit keresnek itt? – kérdezte éles hangon Sovay. Az ordítozás alábbhagyott, helyét gunyoros szitkozódás foglalta el. – Milyen jogon merik háborítani a birtokomat?

– Nem a maga birtoka, hanem az apjáé, aki ellen letartóztatási parancs van érvényben! – kiabálta Sir Royston. – Azért jöttünk, hogy érvényt szerezzünk a törvénynek!

– Le akarják tartóztatni? – Sovay meglepetést tettetett. – Mégis mi okból?– Zendülés és árulás miatt! Most pedig takarítsa el ezt a csőcseléket az utamból!Azzal nekilódult, hogy áttörjön a védelem sorain. A tömeg utánatódult, azt ordibálva, hogy

„zendülés!”, „árulás!”, meg hogy „igazságot követelünk!”. Mikor Gabriel figyelmeztető lövést adott le a tömeg feje fölé, a hangzavar valamelyest alábbhagyott.

– Apám nincs itthon. Ezt ön is tudja. Újra kérdezem tehát: mi járatban van?– Azért jöttünk, hogy házkutatást tartsunk, hogy lázító iratokat keressünk.– Van házkutatási parancsuk? – Sovay nagyon jól tudta, hogy nincs, hiszen a parancs az ő

zsebében lapult. Farkasszemet nézett Sir Roystonnal: vajon erre mit lép?– Egy órán belül itt lesz – hangzott a válasz.– Tehát nincs ilyen a birtokában, vagyis be sem léphet ebbe a házba. Ismételten

figyelmeztetem: birtokháborítást követ el. Az ön birtokán sok ember hagyta fél lábát csapdában, oltotta ki életét orvvadász puskája, vagy került épp ilyesmiért életfogytig tartó száműzetésbe. – A Sir Royston mögött taszigálódó csőcselékre pillantott. – Maguk pedig, emberek, mielőtt kezet emelnének apámra, emlékezzenek, milyen irgalmas volt azokkal, akik bírói széke előtt megjelentek. Hány embert mentett meg a száműzetéstől? Vagy éppenséggel a kötéltől? Idejönnek, igazságért ordibálnak – az én apám mindig igazságot szolgáltatott, mindig tisztességesen ítélt. Vagy talán nem így van? Feleljenek!

A gúnyos ordibálás morgássá, motyogássá halkult. Sovay tudta, hogy némelyiküknek az elevenébe talált. A városbeli népségnek jó oka van, hogy hálát érezzen Middleton bíró iránt. Jóindulata, tisztessége közismert. „Nem úgy, mint egyeseké” – ez volt kiolvasható a Sir Roystonra vetett pillantásokból.

De nem mindenki osztozott ebben az érzésben. Az önkéntesek között a kocsmatöltelékeken kívül törvénytisztelő polgárok is akadtak, akik Sir Royston zsoldjában álltak.

– Elég az alkudozásból! – kiáltotta James, és körülpillantott támogatásért. Megsarkantyúzta lovát, a többiek pedig utánatódultak. – Tisztítsuk meg a lázadás fészkét! .

James már-már Gabrielre rontott, még mielőtt a legény célozhatott, lőhetett volna. Sovay féltette Gabrielt, pedig tudta, a fiú állja a sarat. Nem akarta, hogy bármelyik oldalon vér folyjon, de James már féktelen dühbe lovallta magát. Sovay szilárdan állt a kapu előtt. Ruhája redőibe pisztolyt rejtett, és nem restellte volna használni is, ha James közelebb kerül. Az épp kardot akart rántani, nagy üggyel-bajjal küszködött a fegyver tokjának őrgombjával, de sehogy sem sikerült előrántania a hosszú, görbe szablyát.

– Vigyázz, meg ne vágd magad! – kurjantott rá Sovay. – Míg meg nem tanulod, hogyan kell kardot használni, jobb, ha a tokjában hagyod!

Szavait gúnyos kacagás kísérte. James támadása hamvába halt. Mérgesen mocorgott, forgolódott a nyeregben, arcát vérvörösre festette a düh, a karddal való hasztalan hadakozás kis híján kivetette a nyeregből.

– Mint mondom, Sir Royston, akkor térjen vissza, amikor a kezében a parancs. Addig viszont felszólítom, hogy azonnal hagyja el a birtokomat.

Gabriel biccentésére a comptoniak előbbre léptek. A velük szembenálló tömeg bomladozni kezdett. Egyszer csak felbukkant hátulról William Stanhope is a távolabbi földekről toborzott,

bunkósbotot, sarlót, kaszát szorongató embereivel. A két, mindenre elszánt csapat közé szorult maradék fejvesztetten menekülni kezdett. Zavarkeltés volt az eredeti céljuk, meg némi fosztogatás. Dehogy akartak ők megverekedni bárkivel is.

– Visszajövök, kisasszonyka! – Sir Royston vörös képe szinte lilára színeződött. – Legközelebb nem lesz ilyen szerencsés.

 * * *

 Mire Gabriel Sir Royston „hadseregének” elkotródása után visszatért a házhoz, Sovaynek

már hűlt helyét találta.– Elment? – kérdezte csodálkozva Lydiát. – Hova?– Londonba. Megkeresi a gazdát. – Lydia ruhákat dobált egy táskába. – Én meg a

következő postakocsival megyek utána.– Lóháton távozott?!– Hát igen… – ismerte be zavartan Lydia. – Villámot nyergelte fel.– Férfiruhában, igaz?Lydia durcás képet vágott, de hallgatása felért egy „igen”-nel.– Tudom, hogy mit művel a kisasszony. – Gabriel türelmetlenül rázta meg a fejét. – És

abban sem kételkedem, hogy maga segít neki.– Azt mondta, így gyorsabb – mondta Lydia, folytatva a csomagolást. – Sebesen vágtat,

nemigen tartóztatj a fel senki…– Maga pedig elengedte! Idősebb a kisasszonynál, igazán beszélhetne a fejével! Azt hittem

volna, legalább magának több esze van!– Maga is tudja, Mr. Gabriel, milyen az, mikor a kisasszony a fejébe vesz valamit. Nem

hallgat senkire, hát miért éppen az én szavamat fogadná meg? Meg aztán, igaz, ami igaz, én csodálom a kisasszonyt! Hát nem volt nagyszerű, ahogy Sir Roystonnak kiadta az útját? – Lydia zöld szemében rajongás csillogott. – Mint valami királynő, olyan volt, ahogy védelmezte a birtokát! És sehol egy férfi, aki segítené! Mi mást tehetett volna?

Lydia tekintetében kis pimaszság bujkált. Gabriel minden igyekezetével próbálta megóvni Sovayt a tulajdon esztelenségétől, nem úgy Lydia. Ez az éles nyelvű, makacs leányzó senki emberfiára nem hallgat, Sovayt pedig valósággal bálványozza. Még hogy ő próbálta volna visszatartani! Lydia meg az úrnője – az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz!

Gabriel haragosan odébb állt, hadd csomagoljon Lydia. Mióta vágyódik már Londonba – most teljesül a kívánsága. De Mrs. Crombie majd kordában tartja mindkettejüket. Az idős gazdasszony gondoskodik a londoni házról. Az ő szigorú szeme előtt majd megjuhászodik a két heves vérű leányzó.

Gabriel nem tagadhatta, hogy Sovayben van kurázsi. Katonásan kiadta Sir Roystonnak meg a kardcsörtető söpredéknek az útját. Kedve szerint ugráltatta őket, soha egy szemernyi félelem nem volt benne, és most megint elszáguldott, útonállónak álcázva magát! Micsoda ördög bújt ebbe a leányba? De legalább nem szenved majd szükséget semmiben, mert Villám nyeregtáskája még a korábbi hadjáratban zsákmányolt aranytól duzzad. Gabriel is csomagoláshoz látott. Megérett benne az elhatározás. Compton őrizetét édesapjára bízza, ő maga pedig Oxfordba megy: beszámol Hugh-nak a történtekről. Aztán együtt indulnak Londonba megakadályozni, hogy Sovay megint kihívja maga ellen a sorsot. Az urat valóban figyelmeztetni kell, ebben Sovaynek igaza van, de Hugh-ra kellett volna bíznia, hogy hogyan és mint. Sir John talán már tud is a fenyegető vészről. Talán éppen ezért távozott hazulról: hogy a bajt magával vigye, ahogy a madár igyekszik fészkétől elcsalogatni a rablómadarat. Csakhogy Sir John tévedett, ha azt hitte, hogy ez sikerülhet.

NEGYEDIK FEJEZET

A franciaországi események híre általános riadalmat keltett országszerte; Sovay nemegyszer volt kénytelen Villámmal a sövény mögé húzódni, hogy utat adjon a dárdát rázó férfiakból álló rögtönzött bandáknak. Néha rá is kiáltottak, követelve, árulja el, híve-e a „Király és Hazá”-nak, de legtöbbször rá se hederítettek, egyszerűen egy karddal-pisztollyal felfegyverzett úriembernek nézték.

Sietős volt az útja, el akarta kerülni az útmenti fogadókat, de győzött az éhség és a szomjúság, meg aztán Villám is kifáradt. A lovának pihenő kell, meg is kell itatni, megabrakoltatni, ha napszálltáig még folytatni akarják az utat. Sovay megpillantott az országút mentén egy tanyát, és odakiáltott az udvaron serénykedő gazdasszonynak. Az asszony jó szívvel felajánlotta háza egyszerű vendégszeretetét.

– Kaphat kenyeret meg sajtot, fiatalúr, és ha inna egy bögrével, frissen fejt tejjel is megkínálhatom.

Sovay leszállt a lóról. Örömmel fogad bármit, mondta, és szívesen megfizeti, amit kap.A gazdasszony hallani sem akart fizetségről. Menten ráparancsolt egy fiúcskára, hogy

viselje Villám gondját, Sovayt pedig bevezette a tejeskamrába.Sovay ugyancsak megizzadt a gyors lovaglásban, így jól esett neki a tejeskamra hűvöse.

Az ott ülő lány abbahagyta a köpülést, és megkínálta Sovayt egy csupor tejjel. Sovay szomjasan felhajtotta, aztán az inge ujjába törölte a száját. A fejőlánynak nemigen akaródzott folytatni a munkáját. Csinos leányzó volt, nagy szeme kék, akár a búzavirág, szája körül kacér mosoly játszott. Orcája rózsapiros, pruszlikja látni engedte nyaka-válla makulátlan, tejfehér bőrét.

– Ej, de szemrevaló legényke vagy! Hová, hová ezen a szép napon? – és gömbölyű karján még magasabbra tűrte az ingválla ujját.

– Londonba – válaszolt Sovay.– De elmennék oda magam is! – sóhajtott a lány, és közelebb húzódott Sovayhez. – Azt

beszélik, Londonban igen mozgalmas az élet! Egy lány megcsinálhatja ott a szerencséjét! Ugyan, nem vinnél-e magaddal?

– Nem tehetem – mosolyodott el Sovay. – Egy lovam van csak, és az utam sietős.– Sietős-e? – kacagott fel a lány, fehér foga kivillant. – No, akkor tán megkínálhatlak még

valamivel. Van érett eprem, édes, piros cseresznyém! – Kacsintott, ujjai a főkötője alól kiszabadult, keblére hullott hosszú, szőke fürttel játszottak.

– Hol van? – nézett körül Sovay, de egy szem gyümölcsöt se látott. A lány kacagva rázta meg a fejét. – Nem valami fürge az eszed, te legény! Hát, ha csak a tejre szomjazol, megfizetnél-e érte?

– Meg hát! – Sovay már nyúlt is a zsebébe.– Nem pénzzel, te fajankó! – törleszkedett hozzá a lány. – Hanem egy forró csókkal!Sovay elhúzódott. Hiszen ez a fejőlány kacérkodik vele! Még hogy eper meg cseresznye!

Egészen más járhat ennek a lánynak az eszében! Sovay érezte, hogy arcát elfutja a vér. Meghajolt, hogy rejtse zavarát.

– Szívesen állnék kötélnek – mondta, azzal megfogta és megcsókolta a lány kezét –, csakhogy az utam sietős.

Az ajtóból még csókot dobott, és amilyen hetyke léptekkel csak bírt, sürgősen távozott. Jócskán van még tanulnivalója, ha férfinak akar látszani!

 * * *

 

Alig ért ki az országútra, amikor sebesen közeledő kocsit pillantott meg. – Félre az útból! – ordított rá a kocsis, és Sovay sietősen elhúzódott, nehogy az árokban találja magát.

Sovay Villám nyaka fölé hajolt, megveregette, megnyugtatóan sugdosott a fülébe, ahogy visszaterelte az útra. Közben érezte, hogy gyülemlik benne a düh. Le is eshetett volna lova hátáról! Vagy Villámot érhette volna sérülés. Micsoda viselkedés az ilyen! Hogy merik őt lekergetni az útról?

Mire sikerült megnyugtatnia Villámot, a kocsi már messze járt, de Sovay így is felismerte. James Gilmore eleget hivalkodott a családjuk elegáns csézájával: a sötétkék festék fényesen csillogott, a magas, karcsú küllőjű fekete kerekeket arannyal futtatták, minden rugó, minden függesztek a legutolsó módit követte, és a kocsit két deli, hajszálra egyforma ló húzta.

Sovay szinte látta, ahogy Sir Royston terpeszkedik a kocsiban. Ki tudja, milyen gálád ügyben jár? Sovayben szinte forrt a méreg. A szomszéd uraság az ő családja ellen sző aljas terveket, a fiát küldi kémkedni, csőcselékkel félemlíti meg Papa háza népét, és most kis híja, hogy őt magát le nem szorította az útról! Eredetileg nem állt szándékában, hogy ismét az útonállót játssza, de most megsarkantyúzta Villámot, átvágott árkon-bokron, eltökélve, hogy Sir Roystont móresre tanítja.

Elhagyatott útszakaszra bukkant egy kis emelkedő tetején, épp amikor feltűnt a hintó. Sovay várt, és amikor az szinte már eléje ért, csak akkor léptetett elő, két kezében egy-egy pisztollyal.

– Állj! Ide az arannyal! – kiáltotta, rászegezve a pisztolyt a kocsira.Az tétovázott egy pillanatig, de aztán jobbnak látta, ha engedelmeskedik. Megfékezte a

fogatot.Sir Royston kidugta a fejét: – Mi az ördög folyik itt? – kiabálta. A szeme kikerekedett,

amikor megpillantotta Sovayt. – Miért álltál meg, nyomorult himpellér! – üvöltött a kocsisra. – Indulj! Hallod?!

A kocsis felemelte az ostort, és már-már engedelmeskedett a parancsnak. Sovay a levegőbe lőtt, mire a kocsis sürgősen visszakozott. Sovay a másik pisztolyt Sir Roystonra szegezte.

– Ki a kocsiból! Hallja?!Sir Royston előbukkant, széles képe csak úgy vöröslött.– Rakja ezt tele! – hajította elébe a nyeregtáskáját Sovay. Felhúzta a pisztoly kakasát. – Ide

az arannyal!– Nono! Csakugyan? – Sir Royston szája kaján vigyorra húzódott, apró disznószeméből

csakúgy sütött a gyűlölet. – Ráismerek erre a lóra! És tudom a maga titkát is, kisasszonyka!Sir Royston meg akarta ragadni Villám kantárját, mire a ló riadtan ágaskodni kezdett, és

mellbe rúgta a hájas uraságot. Sovay csak üggyel-bajjal tudott megmaradni a nyeregben, a kocsis pedig, élve a zűrzavar felkínálta helyzettel, a lábánál álló dobozban lévő pisztolyért nyúlt. Sir Royston még levegő után kapkodott, a kocsis azonban rálőtt Sovayre.

Villám felágaskodott. A golyó ugyan célt tévesztett, de a kocsis előkapta a másik pisztolyt is – másodjára aligha hibázik. Sovay elfordította lovát, és visszalőtt a kocsisra. A lövedék nem talált, de a kocsis ijedtében eleresztette a gyeplőt, a pisztolylövéstől megbokrosodott lovak pedig felfordították a hintót.

Sovay lovát vágtára sarkantyúzva elnyargalt toronyiránt. Az események nem terv szerint alakultak. Megelégedésére szolgált ugyanakkor, hogy Sir Royston most minden bizonnyal ott ordibál az úton, gyönyörű hintója pedig az árokba borult – de örömét beárnyékolta, hogy a titka napvilágra került. James alighanem mindenről beszámolt apjának, ő maga persze mindent tagad majd. Ki is hinne el egy ilyen fantasztikus mesét? De a kétség már befészkelte magát, és bármennyire élvezte is a porban fetrengő Sir Royston látványát, tudta, hogy veszedelmes ellenséget szerzett most, aki mindent elkövet majd, hogy a titkát ellene fordítsa.

 * * *

 Tanácsosabbnak vélte, ha csak sötétedés után tér vissza az országútra. Míg árkon-bokron át

vágtatott, egyre távolabb került a lakott helyektől. Alkonyodott, a völgyekben sűrűsödött a pára, az alászálló nap fénye vörösre festette a nyugati eget, amikor Sovay a távolban füstoszlopot pillantott meg. A dombok karéjában megbúvó város szalagként szegélyezte az utat. Sovay arca elé húzta kalapja karimáját, és észrevette, hogy a rekettyegally még most is ott díszeleg rajta. Gyorsan lekapta, a sövénybe hajította, majd belovagolt a városkába, ahol már fény pislákolt a házak, kunyhók ablakában. Elfáradt ő is, a lova is. Ideje, hogy nyugvóhelyet keressen.

Belovagolt egy fogadó kapuján, és leugrott lováról. A macskaköves udvart felverő patkócsattogás hallatára emberek tünedeztek fel. Sovay odadobta a kantárszárat egy barna üstökű legénykének.

– Ha jól viseled gondját – nyomott egy pénzdarabot a fiú markába –, reggel ennek a párját is megkapod.

A gyerek gyorsan zsebre vágta a pénzt, mielőtt a többiek is meglátnák. Sovay befelé indult a fogadóba, kendőjét az arca elé, kalapját a szemére húzta. Az alacsony mennyezetű, zsúfolt, zajos söntés kőpadlója kiömlött sörtől volt iszamos, a levegőjét pedig pipafüst, hagymaszag tette nehézzé. Sovay előszólította a fogadóst, aki nyomban kijelentette, hogy tele a fogadó, nincs éji szállás. Sovay elővonta tárcáját, és kimarkolt néhány pénzdarabot. Ekkor hirtelen mégiscsak akadt hálóhely, feltéve, hogy az úr megosztozik egy-két vendéggel. Az aranypénzek láttán pedig a fogadós valósággal leste a tehetős vendég kívánságát.

Sovaynek meg kellett várnia, míg a lakókat kipenderítik, de végül, hála az aranyaknak, sikerült egymagában szobát kapnia a ház elején, ahonnan láthatta az utcát. Az ágy függönyét vastagon borította a por, az ágynemű sem volt patyolattiszta, de a kandallóban vígan pattogott a tűz, és az étel is ehetőnek bizonyult. Sovay éhes volt, jóformán semmit sem evett egész nap, így hát hamarosan végzett a marhasülttel, krumplival, káposztával, a tányért meg egy darab kenyérrel törölgette tisztára. Mikor jóllakott, gyertyát hozatott, meg egy kancsó bort. Amikor mindent megkapott, megparancsolta, hogy ne zavarják. Az egyetlen kényelmes széket a kandalló elé húzta, bort töltött, és hozzálátott a futártól elkobzott tárca tartalmának tüzetes átvizsgálásához.

Jó csomó levél és egyéb írás volt a tárcában. A tárca alján viszont ott lapult egy jókora bugyelláris, tömve arannyal. Ezért volt hát annyira nehéz! Sovay pénzre nem számított, márpedig volt belőle jócskán. Életében még ennyi aranyat egyben nem látott. Belenyúlt a bugyellárisba, az aranypénzek hal módjára csúsztak ki az ujjai körül. Alattuk jókora összehajtogatott papírköteg. A vékony fehér lapokon látható számjegyek láttára kis híján elszédült. Visszanyomta az egész köteget a bugyellárisba, és szorosra húzta rajta a madzagot. Amikor útonállónak szegődött, a maga sajátos célja vezérelte. Az elkobzott arany egy hajszálnyit sem érdekelte. Több vele a gond, mint az öröm. Mit kezdjen vele? Ez a zsákmány pedig minden eddiginél nagyobb gondot jelentett.

 * * *

 A fogadó ivójában ez alatt szájról szájra járt a vendég híre. Cledbury kisváros, ahol soha

semmi nevezetes esemény nem történik, a helybéliek ezért igencsak heves érdeklődést tanúsítottak a néhanapján betoppanó utasemberek iránt. Sehogy sem fért a fejükbe, hogy ez a lovas miért nem kér a társaságukból, és az is elgondolkodtatta őket, hogy miért hord ennyi pénzt magánál.

– Arannyal van teli a bukszája – jelentette ki a fogadós, és magában kacarászott a gondolatra, hogy mennyit sikerült kicsalnia a vándortól a szoba fejében.

– Szemrevaló legény – mesélte Bettynek, a csaposlánynak Emily, aki kiszolgálta a vendéget. – Karcsú, akár a nádszál, szép, hosszú haja fényes, mint a selyem, akárcsak a gavalléroké. És külön gyertyát hozatott, meg mindent. Vajon ki lehet?

Betty nem tudta, ahogy Emily sem. Találgatásukat az istálló felől érkező hírek zavarták meg. Merrick, a legényke, akire Sovay a lovát bízta, olyan fontos dolgot talált, hogy az esetet nem tudta magában tartani. Egy rekettyegallyat!

– Ez itt a ló kantárjába akadt – lihegte, és szent borzalommal mutatta fel a hervadt sárga virágot.

– Alighanem Rekettye kapitány a lovas!A hírt, hogy az országúti betyárhadhoz szívdöglesztő újonc csatlakozott, vámkaputól

vámkapuig vitték a postakocsik, Merrick tehát azonnal a figyelem középpontjába került.– Aha! – bólintott Jeremiah Berrow a kemencezugból. – Hallottam, hogy errefelé jár.

Vakmerően letért az útról, a Harrisonék tanyáján meg kért egy csupor tejet. És csókkal fizetett érte! A Harrisonék Jenny szolgálója mesélte Jemnek, a fuvarosnak. – Az öreg elkaccantotta magát. – De Jem számára már nem tartogatott csókot a lány!

– Ezután pedig a kapitány felfordította az uraság hintaját! – fűzte hozzá a magáét Merrick.Sir Royston hintaja aznap délután döcögött be a városi bognárhoz, és Sir Royston

kénytelen volt útját postakocsin folytatni.Vajon az emeleten megszállt rejtélyes utas csakugyan nem más, mint a hírneves útonálló?

És ha az, mitévők legyenek? Hosszas fontolgatás után arra a megállapodásra jutottak, hogy nem tesznek semmit. Titkon csodálat övezte az útonállókat, meg aztán többnyire jól fel vannak fegyverezve, s hirtelen, heves természetükről hírhedtek. Mivel Cledbury városában nem voltak zsandárok, az éjjeli őr pedig szinte semmire sem jó, hát a Szerecsenfő vendégei közt senki sem akadt, aki kérdőre vonta volna az utast.

Az ivó egy félreeső sarkában egy másik idegen is meghúzódott. Digby Clayton mestere volt a névtelenségnek, és jóformán senki sem vette észre a kopottas fekete ruhát, olcsó, félrecsúszott parókát viselő, kistermetű alakot. Magában üldögélt, kenyeret-sajtot eszegetett, félpintes korsóból hörpölte az olcsóbbik sört. Keveset szólt, az utasok meg a helybeliek ügyet sem vetettek rá, ő azonban lopva igencsak nagy figyelmet tanúsított az ivóban folyó társalgás témája iránt. Mozgott az ajka, ahogy a vendégek minden egyes szavát elraktározta félelmetes emlékezetében. Napok, hetek, hónapok múltán is képes volt szóról szóra felidézni a hallottakat. Felbecsülhetetlen adottság! Később majd kisurran megkörnyékezni a lovászfiút, hogy valamilyen gebét kölcsönözzön neki, ami majd elviszi déli irányba vezető útján. Közben pedig majd vet egy pillantást a rejtélyes úriember lovára. Lovaik láttán ugyanis sok mindent megtudhat az ember a tulajdonosaikról.

 * * *

 A vendégek találgatásának tárgya emeleti szobájában, a tárcában lelt iratcsomón rágta át

magát. Gondosan tanulmányozta a papírokat – némelyikük franciául íródott. Ismerte annyira ezt a nyelvet, hogy megállapítsa: ügynököknek a párizsi eseményekről készült jelentéseit tartalmazzák a papírok. Ezeket félrerakta, sorra vette a többit, és mindegyiket a megfelelő halomba tette.

Voltak ott bizonylatok, levelek, eskü alatti nyilatkozatok, továbbá beszámolók az ország különféle helyszínein tartott gyűlésekről. Az aláírás némelyiken csak két-két kezdőbetű: D.C., D.P., J.E., L.C., vagy egyetlen név: Sykes, Oscar, Warner; másokon gúnynév vagy ragadványnév: Félszemű Dave, Tom az Ispotályból, Hittérítő John. Mindez, gondolta Sovay, a titkosságot szolgálja. Némelyik eredeti okmány volt, másokat apró betűs, szép kézírással másoltak az eredetiről. Egyik-másik lapot kezdőbetűkkel vagy X-szel jelölték meg. Ezek, gondolta Sovay, alkalmasint szóbeli nyilatkozatok átírásai. Egyik-másik nyilatkozat kiművelt

elmére vallott, mások tanulatlan, szinte írástudatlan forrásra. Az iratok között ráakadt édesapja nevére, a barátaiéra, a Hétfői Klub és hasonló szervezetek tagjaiéra. Akadtak közöttük orvosok, lelkészek, tudósok és manufaktúra-tulajdonosok. Megannyi köztiszteletben álló ember, akinek – íme! – kémek fürkészik minden lépését, mintha forradalmárok volnának! Leveleiket felbontják, a tartalmukat lemásolják, más csoportok iránti érdeklődésüket számon tartják, radikálisabb kijelentéseiket feljegyzik, hogy ezeket alkalomadtán ellenük fordíthassák. Nagy igyekezettel gyűjtik a bizonyítékokat. Nemcsak ellenük: a megfigyeltek közt vannak nyomdászok, könyvkereskedők, boltosok, cipészek, szövők, mindenféle-fajta mesterség űzői, sőt nők is. Ezeknek az embereknek egyeden közös tulajdonsága van, ami összefűzi őket: a szabadságszeretet.

Sovay figyelmét kiváltképp egy nyilatkozat keltette fel. Édesapjára vonatkozott, az aláírás: J.G.

„Számos alkalommal vendégeskedtem C…..-ban, és gyakran hallottam JM szájából lázító kijelentéseket. Fülem hallatára jelentette ki: „Nem vagyok politikus, de gyűlölöm a zsarnokságot, és hiszem, hogy minden ember szabadnak született. A zsarnoki Bourbon király rabságban tartotta a francia népet. Megérdemelte a sorsát. Hasonló sors várjon minden uralkodóra, aki így bánik alattvalóival.”

Sovay felállt, fel-alá járkált a szobában. A J.G. kezdőbetűk mögött minden bizonnyal James Gilmore rejtőzik. A fiú apja utasítására udvarolt neki, csak azért, hogy náluk kémkedhessen. Sovay megborzongott, ha a csókokra, a bensőséges vallomásokra gondolt. Hogy így visszaéltek bizalmával! Csalimadárnak használták! Legszívesebben összegyűrte és a tűzbe vetette volna a papírt, de ellenállt a kísértésnek. Nem hagyhatja, hogy érzései elhomályosítsák a józan ítélőképességét. Gondosan kisimítgatta a papírt, és az édesapjára meg a vele kapcsolatban állókra vonatkozó iratok közé helyezte.

Nagy sokára végzett az olvasással. Hátradőlt székén, igyekezett gondolatban rendezni a sűrűn telerótt papírokról szerzett értesüléseket. Ezekről a bizonyítékokról beszélt az amerikai Virgil Barrett, ezeket kellett volna országszerte kézbesíteni. Sovay elégedetten elmosolyodott. A megnevezettek nyugodtan alhatnak, legalábbis egy darabig. De vajon meddig? Fahasáb hullott a rostélyra, a gyertyaláng megreszketett. Sovay körülnézett. Ha kémekkel vannak körülvéve, ugyan kiben bízhatna? Egy darabig mozdulatlanul bámult a tűzbe, majd gondosan összehajtogatta az iratokat, visszatette mindet a bőr tárcába, a kapcsokat pedig gondosan lezárta.

Azt azonban nem tudta, mihez kezdjen a pénzzel. A papírok eltulajdonítása nem látszott rablásnak. A pénz azonban más dolog. Az már bűntett. Amiért kötél jár.

Sovay ásított. Majd holnap gondolkodik. A bor és a tűz melege elálmosította. Csak most döbbent rá, mennyire fáradt. Az ágy függönye ontotta a port, a mocskos ágynemű láttán undorral rázkódott össze. Inkább visszaült a székre. Nem valami kényelmes, de legalább poloskáktól nem kell tartania. Kiitta a bort, elhelyezkedett, a kabátjával betakarózott, de csak nem jött álom a szemére. A feje kérdésektől, találgatástól zúgott. Hol lehet az édesapja? Hogyan találhat rá? Tudja-e vajon, hogy milyen veszedelem fenyegeti? És ki az a sok különös nevű ember? Kit takarnak a kezdőbetűk? Ennek a ködös hálózatnak bizonyára van központja. Érezni valakinek a fenyegető jelenlétét. Némelyik jelentés ugyan távoli, formális, de másoknak a lapjaiból csak úgy sugárzik a félelem. Milyen pók szövi ezt a hálót? Mitévő lesz, ha a titokzatos illető megtudja, hogy a tárcát ellopták? Bizonyára hatalmas személy, és minden bizonnyal könyörtelen. Mit tesz majd, ha megtudja, hogy ki vette el a tárcát?

Egyetlen kérdésre sem tudta meg a választ, amikor végre elnyomta az álom. Később arra ébredt, hogy egy fegyver hideg, kerek csövét nyomják az álla alá.

ÖTÖDIK FEJEZET

Oxfordba érve Gabriel egyenesen Hugh kollégiumába igyekezett, a Főtér egy mellékutcájába. Felpillantott az aranyszínű homokkőből épült, címerpajzsokkal ékes toronyra. Sehol egy lélek, a tömör tölgyfa kapu zárva. Gabriel hiába kopogott: semmi válasz. A vastag tölgyfa még a legerőteljesebb dörömbölést is elnyelte.

Mitévő legyen, morfondírozott magában, amikor kinyílt a nagykapuba vágott kis ajtó, és lobogó tógában kisietett egy fiatalember. Gabriel gyorsan odalépett, és besurrant, mielőtt a nyikorgó ajtó bezárult volna.

– Keres valakit? – bukkant elő fülkéjéből a portás. Láthatólag minden igyekezetével azon volt, hogy megóvja a kollégiumot az illetéktelen behatolóktól. Márpedig ez az ifjonc csakis ilyen lehet, látszott, ahogy becsusszant a kisajtón, hogy semmi keresnivalója a megszentelt falak között. Izmos alakja, széles válla, napbarnított arca-keze, széles karimájú kalapja falusi legényre vall. – Hallja, ember, mi dolga itt? Hányszor kérdezzem?

Gabriel elvörösödött a portás dölyfös pillantása láttán, fölényes hangja hallatán. Lekapta és zavartan forgatta kalapját.

– Gabriel Stanhope a nevem – mondta. – Sürgős üzenetet hoztam Mr. Hugh Middletonnak.– Kicsoda kend? Talán a barátja? – kérdezte gunyorosan a portás, de már vissza is húzódott

a fülkéjébe.– A comptoni birtok intézőjének vagyok a fia.– Valóban? – A portás igyekezett levegőnek nézni Gabrielt, buzgón tevékenykedett a

fülkéjében, leveleket helyezett különböző rekeszekbe. A portásfülke faborítású kis kamra volt, falán címkével ellátott polcok, fiókok. A falra akasztott, ugyancsak címkét viselő kulcsok megcsördültek a portás sürgölődésétől. A sarokban álló kis kályhában pislákolt a tűz.

– Sürgős üzenetet hoztam – ismételte Gabriel.– Ezt már mondta. – A portás fel sem pillantott. – Miből gondolja, hogy itt találja, akit

keres?– Úgy tudom, ennek a kollégiumnak a tagja – magyarázta türelmesen Gabriel. Tökkelütött

ez az ember?– Volt a tagja – helyesbített a portás. – De már nincs itt. Mr. Middleton már nem az

egyetem hallgatója. – Súlyos, ünnepélyes volt a hangja, mintha ő volna a kollégium rektora. Felpillantott a levélosztogatásból, azt fürkészve, vajon hogyan hat a hír erre a falusi suttyóra. – Szentmihálykor kiadták az útját.

– Szentmihálykor?– Az őszi félév végén, ha netalán nem értené.A portás elégedetten mosolygott: micsoda tudatlan bunkó ez a legény.– Tudom, mikor volt Szentmihály – válaszolt Gabriel. – Jó ideje már. Mivel szolgált rá Mr.

Middleton a büntetésre?– Lázító kiadvány alá írta a nevét.– Erről nem is tudtunk…A portás megint elmosolyodott, láthatólag örömét lelte Gabriel zavarában.– Gondolom, nem sietett az édesapja tudomására hozni az ügyet. Ha csak ebben a járatban

van, engedelmével, tenném a dolgomat. A kollégium magánterület. Kend itt birtokháborítást követ el. Eredjen, míg le nem fogatom.

Gabriel csak állt, az arca égett, a kalap megremegett kezében, ahogy megpróbálta fékezni haragját. Bárcsak lenne ő úriember, másképp szólna a nóta. Legszívesebben elkapná ennek az embernek azt a vézna nyakát, és beleverné a hegyes orrát valamelyik rekeszbe, ami annyira leköti a figyelmét. Hogy merészeli egy ilyen alak az ő értékét a ruházata, az életben elfoglalt

állása alapján megállapítani? Benézett a belső kapun, pillantást vetett a számára tilos világba, amitől még jobban tüzelte a harag. Nem jut ebből a magafajtának, soha. Még a szolgák is úgy bánhatnak vele, mint holmi söpredékkel.

Ekkor egy karcsú, kellemes arcú, tógát viselő fiatalember lépett elő az árnyékból, még jobban növelve Gabriel megaláztatását. Hiszen tanúja lehetett az egész szóváltásnak! Mihelyt a portás megpillantotta az új jövevényt, viselkedése egy csapásra megváltozott. Kirontott fülkéjéből, arca sugárzó mosolyra derült.

– Mr. Fitzwilliam? Mivel szolgálhatok, uram? Ez az ember éppen távozik – bökött fejével az ajtó felé.

Fitzwilliam a két férfira nézett, értelmes mogyoróbarna szemén látszott, felmérte a helyzetet. A portásra ügyet sem vetve Gabriel felé indult.

– Gabriel Stanhope, ugyebár? – Barátságosan megrázta Gabriel kezét. – Comptonban találkoztunk. Emlékszel? Hugh vitt magával egyszer a nyári szünidőben. Te pedig vadászni vittél bennünket az erdőbe. Mi járatban vagy itt? Gyere – terelte az utcára nyíló ajtó felé. – Van a közelben egy fogadó. Ott beszélgethetünk.

A portás alázatosan elköszönt Mr. Fitzwilliamtől, és kitárta előtte az ajtót. A fiatalember úgy lépett ki, mintha a portás ott sem volna, közben egész idő alatt Gabrielhez beszélt. Gabrielnek el kellett kapnia az ajtót, nehogy a portás az orrára csapja, de ezúttal lepergett róla az udvariatlanság. Látod-e, mondta magában, te se számítasz többet nálam. Mire megöregszel, vagy ha megbetegszel, elhajítanak, akár egy kitaposott cipőt. A vén lovat kicsapják a legelőre. Te nem leszel ilyen szerencsés.

A portás bereteszelte az ajtót és visszabújt a fülkéjébe. Mr. Middletonnak otthoni látogatója érkezett? No, ez érdekes lehet. Neki megparancsolták ugyanis, hogy tartson szemmel bizonyos hallgatókat, és Mr. Middleton előkelő helyet foglalt el ezen a listán. Persze akadhatnak mások is az egyetemen, akik jelentik, mi hangzott el gyűléseken, magánbeszélgetések vagy néhány személyes társalgás során. De az ő munkája fontos itt. Minden egyes látogató nála jelentkezik elsőnek, a postának – elküldöttnek, érkezettnek – az ő fülkéje az első állomása. Nagy ügyességre tett szert a levelek észrevétlen felbontása és újra lepecsételése terén. Az is előfordult, hogy némelyik küldemény el sem jutott a címzetthez. Bizonyos levelek érdekes tartalmát egy londoni címre továbbította, és a kapott fizetséggel kellemesen kiegészíthette szerény bérét.

 * * *

 A keskeny, sötét kocsma túlsó végében telepedett le a két fiatalember. Fitzwilliam sört

rendelt.– Ettél? – kérdezte. Sima arca jóindulatot tükrözött. – Rendelhetek neked valami

ennivalót? Ez a hely híres arról, hogy milyen ízletesen készítik itt a nyúlpástétomot.Gabriel éhes volt ugyan, de nem fogadta el az invitálást. Még most is a portással való

kellemetlen szóváltáson rágódott. Elrontotta a szája ízét az elszenvedett bánásmód. Gondolatai minduntalan visszatértek a megalázó jelenetre. Minden ember egyenlőnek születik. Hányszor, de hányszor hallotta! De vele nem eszerint bántak. Mindeddig a mondás puszta szó volt a számára – való értelmére csak most ébredt rá. Gondolatait valósággal elárasztotta mindaz, amit erről hallott, olvasott, s belemart, akár fémbe a sav.

– Mi járatban vagy errefelé? – törte meg a komor csendet Fitzwilliam. – Miért keresed Hugh-t?

Gabriel beszámolt a Comptont fenyegető veszélyről: hogy Sir Johnt le akarják tartóztatni. Sovay vakmerő viselkedését nem említette, csak annyit mondott, hogy a leány Londonba sietett megkeresni az édesapját, ő maga pedig mindenképpen Hugh nyomára szeretne akadni.

– Tudnia kell, mi zajlik odahaza. Meg kell keresnünk az édesapját. Figyelmeztetnünk kell, milyen veszedelem fenyegeti, micsoda erők acsarkodnak ellene.

Gerald Fitzwilliam érdeklődéssel hallgatta Gabriel szavait, látszott, együtt érez vele. Régi barátság fűzte Hugh-hoz. Még iskolások voltak, amikor megismerkedtek, és Hugh az egyetemre is követte a néhány évvel idősebb Geraldot. Fitzwilliam idősebb volt, már tagja a kollégiumnak, de a korkülönbség nem befolyásolta barátságukat. Fitzwilliam őszinte érdeklődéssel, együttérzéssel értesült a történtekről, és igencsak aggasztotta, hogy Comptonban színét sem látták Hugh-nak karácsony óta.

– Nem is említette, hogy eltávolították a kollégiumból?– Egy árva szóval sem. Cseppet sem látszott gondterheltnek, amikor szünidőre hazatért.

Ugyan mit követett el, ami ilyen büntetést érdemelt?– Néhány diáktársával közösen a franciaországi forradalmat dicsőítő röpiratot

szerkesztettek, amelyben kifejtették: a brit népnek is hasonló módon kellene fellépnie a zsarnokság ellen. A kollégium vezetése ezzel egyáltalán nem értett egyet. – Fitzwilliam barna szeme derűsen csillant. – Hugh-t a rektor és a rangidős tanárok elé idézték. Beismerte, hogy ő a röpirat szerzője, de nem vont vissza semmit, és nem volt hajlandó elárulni azt sem, hogy kik voltak a segítőtársai. Erre a proktor elé citálták, ahol tovább faggatták. – Fitzwilliam megvonta keskeny vállát. – Végül aztán Hugh úrfinak kiadták az útját.

– Mit gondolsz, hol lehet? – kérdezte Gabriel. Próbálta elhessegetni komor gondolatait, de látszott rajta, hogy komolyan aggasztja Hugh rejtélyes eltűnése.

– Odahaza semmit sem hallottatok róla?Gabriel megrázta a fejét. – Azt hittük, hogy itt van, vagy esetleg a londoni barátainál.

Sokszor hónapok telnek el, hogy egy árva sort sem kapunk tőle.– Nos, én is tanácstalan vagyok. Szentül hittem, hogy otthon van, biztonságban. Legalább

is… őszintén reméltem – ráncolta homlokát Fitzwilliam. – Azt mondta, hogy legszívesebben... – Megrázta a fejét. – Nem, ilyesmihez még ő sem eléggé eszeveszett. Csak az önfejűségének tulajdonítottam az egészet.

– Mit tulajdonítottál az önfejűségének? – faggatta Gabriel. – Mi volt a szándéka?– Azt mondta, Franciaországba szeretne menni. Párizsba. Hogy csatlakozzék a citoyen-

okhoz. Hogy részt vegyen a forradalomban. Nyugtalanít, amit tőled hallok, nagyon is nyugtalanít, de most már semmit sem tehetünk. Nos, csakugyan nem vehetlek rá, hogy megkóstold azt a nyúlpástétomot? Én magam is szívesen harapnék valamit, te pedig jócskán megéhezhettél a hosszú úton. Azt ajánlom, keressünk neked szállást éjszakára, aztán holnap felszállunk a legkorábbi, Londonba menő postakocsira. Veled akarok tartani – fűzte hozzá, Gabriel meglepett pillantása láttán. – Hugh a barátom – mondta, és barna szeme egyszeriben elkomolyodott. – Szívemen viselem az ő és a családja sorsát is. Most el tudok szabadulni innen. Sokkal fontosabb vállalkozás, hogy megtaláljam a barátomat, mint hogy a görög klasszikusokat bújjam.

HATODIK FEJEZET

Sovay kinyitotta a szemét.– Ne mozdulj – parancsolta egy halk hang. – Legalábbis, ne gyorsan. A fegyveres

hátralépett, és égő gyertyát tartott Sovay arca elé.Sovay megpróbált a fénykör mögé nézni, de nem látott egyebet, mint egy férfi sötét

alakját. Bársony ruhaujj, csipke kézelő, gyűrűk villanása a fegyvert tartó kézen. Ezen kívül – semmi.

– Látni akartam, miféle fickó próbál vetélkedni velem.– És mit talált? – Sovay tökéletesen mozdulatlanul nézett szembe a rászegezett fegyverrel.– Egy ugyancsak érdekes fickót. – Sovay válláról lecsúszott a kabátja. A férfi a pisztoly

csövével széthúzta Sovay ingének meglazult zsinórját. – Olyat, akire nem számítottam.Sovay az ajtón lógó üres pisztolytáskára sandított. A férfi az ő pisztolyát vette el. Gyorsan

előhúzta a másikat a kabátja alól, és a férfi derekához nyomta.– Miféle útonálló volnék – kérdezte Sovay –, ha beérném egyetlen pisztollyal? Dobja el a

fegyvert, uram, mert csúnyán megjárja.A férfi egy pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán úgy tűnt, engedelmeskedik.– Alattomos fickó az ilyen, aki így rejtegeti a második fegyverét – a pisztolyt az asztalra

dobta, és felemelte kezét –, és aki mindig meglepetést tartogat.Sovay előrenyúlt, fegyvere csövével meglebbentette a férfi kabátját.– Azt tegye szépen a földre – parancsolta. – Amazt is. A férfi kabátja alatt valóságos

fegyverarzenál rejtőzött.– Netán a csizmámat is meg akarja vizsgálni? – A férfi kihúzta a borospalack dugóját, és

töltött magának. – Úgyse öl meg. Maga nem gyilkolós fajta.Sovay továbbra is rászegezte a fegyvert. – Ne legyen ebben annyira biztos.– Kössünk fegyverszünetet! – A férfi elegánsan meghajolt. – Jake Greenwood kapitány,

szolgálatára. – Ezzel letelepedett a szemközt álló székbe. – Most pedig hajlandó lenne elmondani, kicsoda is maga valójában, és mégis mi járatban van errefelé?

Sovay elmondta, amennyit szerinte a férfinak tudnia kell róla meg a hátteréről. Amikor befejezte, a férfi elmosolyodott.

– Nos, Sovay kisasszony, mégis mi késztette arra, hogy betyárnak álljon?– Nem aranyért-ezüstért tettem. – Sovay úgy vélte, jobb, ha nem szól a tárca alján

találtakról.– Így hát a magamfajta szegénylegényeket fosztja meg a megélhetéstől! – A férfi

felkacagott, de aztán komolyabbra fogta a szót. – Akkor hát miért? – vetett kíváncsi pillantást Sovayre. – Csak holmi öngyilkos hajlamú fickó vállalkozna ilyen életre pusztán a mulatság kedvéért. Gyorsabb módját nem is ismerem, hogy valaki felköttesse magát. Magát nem nézem ennyire ostobának, Sovay.

– Első ízben egy személyes ügy volt az oka.– És a többi alkalommal?– Magánügy, csak másfajta.– Akkor hát elérte, amit akart? Megelégedésére zárta le ezt a... khm… magánügyet?– Ami azt illeti, igen. Ámbár nem látom be, hogy ez miért tartozna magára.– Ebben téved. Akármit vett el, az valaki más számára értékes. És az illető mindennél

jobban szeretné visszaszerezni a rabolt holmit. Az utat figyelik, különleges járőrök cirkálnak – ilyesmiért mindannyian megüthetjük a bokánkat.

– Honnan tudj a, hogy ki…?A férfi vállat vont.

– Az országúton gyorsan terjed a hír. A szóban forgó személynek mindenütt kémei vannak.Sovay tehát ellenségre tett szert. Aki nem más, mint aki a futárt küldte, hogy az ő édesapját

letartóztassa, aki bizonyítékokat gyűjtött ellene. Sovay beleborzongott a gondolatba, hogy most már ő is felkeltette a rettegett ismeretlen figyelmét.

– Ki az az ember? – kérdezte.Greenwood hallgatott. Latolgatta, okos-e mondania bármit is, de végül megszólalt: –

Dysart a neve. Széles hálót vetett ki, és sokan állnak a zsoldjában, kisebbek, nagyobbak egyaránt. Fizet minden információért.

– És maga ezért van itt? Hogy kiraboljon, azután felmarkolja a jutalmat?– Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Nem kedvelem a Dysart-féléket. Csak kíváncsi vagyok.

Nos, ki tud a maga álöltözetéről?– Gabriel.– Ki az?– Az intézőnk fia.– Megbízható? Tartja a száját?– Segített nekem az útonállásban.– Akkor tehát biztosak lehetünk benne, hogy maga mellett akar lógni a bitón. Mennél

kevesebben tudnak a dologról, annál jobb. Van még valaki?Sovay törte a fejét. Ott van például az az amerikai. Már-már elfelejtette, hogy ő is tud a

dologról. Azután most ez az útonálló. No, és Gilmore-ék. Mi az ördög ütött belé, hogy feltartóztatta Sir Royston hintóját? Mekkora ostobaság volt! Féktelensége elhomályosította a józan ítélőképességét. Mert íme, ennek az útonállónak itt helyén van az esze. Amikor ő első ízben lovagolt ki az országútra, nem izgalmat, kalandot keresett, de aztán csak-csak rabja lett az ilyesminek. Az izgalom, a veszedelem soha azelőtt nem tapasztalt érzéseket keltett benne. Soha nem érezte ennyire élőnek magát, mint ott kinn, az út mentén, ahol hallotta a kerékcsikorgást, a lovak horkanását, ahogy a hintó közeledett, ahogy látta a döbbenetet az utasok arcán. Tudta persze, hogy a következő pillanatban maga is otthagyhatja a fogát, de mások félelmét látni – nos, ahhoz képest minden eltörpült. Csakhogy ezúttal ismeretlen területre merészkedett. Mély szakadék nyílt meg előtte, amely elnyeléssel fenyegeti.

– Feltételezem, hogy Londonba tart – mondta az útonálló. – Magam is oda igyekszem. Indulnunk kell. Azonnal. – Széthúzta a súlyos függönyt. – Nemsokára hajnalodik. Tiszta az ég. Szép idő van, de már nem sokáig. Indulnunk kell, mielőtt a fogadóban ébredeznének. – Kinézett az ablakon. – Ki tudja, talán máris felébredt valaki.

– Miért tartanék magával? – Sovay még most sem volt abban biztos, hogy megbízhat-e ebben a férfiban.

– Miért ne? Társaságban lovagolni biztonságosabb. Az országút veszedelmes hely. Mindenféle gyanús alak járja. Ezt, gondolom, maga is jól tudja.

Amint rávigyorodott Sovayre, megvillantak fehér fogai napbarnított arcában. Erős, egyenletes vonásai edzett férfiasságot tükröztek, sötétkék szemében pimasz mosoly bujkált. Tagadhatatlanul jóképű férfi, és tudja, milyen hatással van a nőkre. Vékony bajsza a játékkártya királyára emlékeztet, hosszú, gesztenyeszín haja a vállára omlik. Mintha száz esztendővel lekéste volna a divatot. Gondosan válogatta meg öltözékét, amely feltűnő volt és mutatós. Tollas kalpagja az ágyra hajítva, fekete bársony kabátját ezüst paszomány szegélyezi, csuklónál, nyaknál dús csipke díszíti. Mintha róla mintázták volna a szemrevaló útonállót, mogyorószín térdnadrágban, térdnél lehajtott szegélyű, magas szárú csizmában.

Greenwood lova méltó volt a gazdájához. Gyönyörű, büszke, sötét arabs telivér. Sovay megcsodálta, miközben kivezette az istállóból Villámot.

– Nos – nevetett Greenwood –, tényleg derék állat. A newmarketi országúton szúrtam ki magamnak. Egy uracskának hosszú gyalogútja volt hazáig. De a maga szürkéje is szemrevaló.

Villám elhúzódott a simogató kesztyű elől. Sovay a ló foltos nyakára tette kezét, hogy megnyugtassa.

– Igaz, ami igaz, gyönyörű ló, de túlságosan feltűnő, túlságosan jellegzetes. Magának még bőven van mit tanulnia, annyi szent. – Greenwood felsegítette Sovayt a nyeregbe, majd maga is lóra szállt.

– Mihelyt Londonba érünk, istállót kell keresnünk a lovának, különben egykettőre elárulja magát.

A fogadó utcára néző padlásszobájában meglebbent a függöny. Az olcsó és kicsiny szoba tökéletesen megfelelt a lakójának: magasan volt, közel az éghez, és jó kilátást nyújtott az udvarról kivezető kapuboltozatra, csakúgy, mint az előtte húzódó útra.

Digby Clayton korán kelt. Digbynél csak a bagoly éberebb, szokta mondogatni. Nézte, amint a két lovas elüget a londoni országúton, majd leült, és írt valamit egy papírszeletre. Mikor végzett, apróra hajtogatta a papírt, kinyitotta a nyeregtáskájában hordozott kis kalitkák egyikét, és kivett belőle egy madarat. Dünnyögött neki, simogatta a madár színjátszó nyaktollait, majd szelíden megsimította a nyaka alatt, és a levélkét a galamb lábán viselt karikához erősítette. Azután kinyitotta az ablakot, néhány bátorító szót suttogott, és szárnyra bocsátotta a madarat.

A galamb fejét félrebillentve néhány pillanatig megült egy kéményen, majd felszállt, tett néhány kört a város vörös háztetői fölött, azután délnek vette az irányt, London felé.

HETEDIK FEJEZET

Míg Sovay és az útonálló London felé igyekezett, Gabriel Fitzwilliammel találkozott a Püspöksüveg fogadó udvarán.

– Mi lenne, ha velem tartanál a postakocsival? – kérdezte a fiatal tanár, miközben szemügyre vette útitársait: csupa unalmasnak látszó alak. – A lovadat a kocsi hátuljához pányvázhatod. Az idő alighanem zordra fordul, magam pedig örülnék, ha értelmes beszélgetőtársam akadna.

Igencsak lógott az eső lába, és míg Fitzwilliam beszélt, már le is hullott néhány csepp. Gabrielnek nem volt ínyére a gondolat, hogy bőrig ázzon, így hát örömmel elfogadta az ajánlatot. A postakocsi az új londoni országúton haladt Headington Hill, majd onnan a főváros felé. Fitzwilliam bármennyire vágyott a kellemes beszélgetésre, hamarosan elnyomta az álom. Gabriel nézte az ismeretlen tájat, és azon gondolkodott, ugyan mi lehet a lovával. Kényelmetlennek találta a kocsit – lóháton jobb és gyorsabb is lenne. Eltűnődött, hogy okosan választott-e, de hamarosan az ő szeme is lecsukódott, akárcsak az útitársáé.

Gabriel arra ébredt, hogy az őr a kürtjébe fúj, ahogy a London előtti utolsó fogadóhoz, a Fehér Szarvashoz közeledtek. A kocsi megállt a fogadó udvarán, Gabriel kiszállt. Örült, hogy végre kiszabadult, bár két lábbal a szilárd talajon is érezte még tagjaiban a kocsi ringását. Az utasokat beterelték az ebédlőbe, míg az őr ellenőrizte fegyvereit, a kocsis meg lovakat váltott.

A fogadó hátsó részében volt az ebédlő. Az ebédért fizetendő fél korona benne foglaltatott a váltás árában. Hosszú asztal állt az utasok rendelkezésére, rajta kenyér, kés, villa; az abrosz már legalább egy kocsi utasait kiszolgálta, talán többét is, ha a rajta ejtett foltoknak hinni lehet. Az utasok letelepedtek, a szolgálók feltálalták az egyszerű, de bőséges ételt. Alig húsz percük volt evésre, pedig Gabriel ugyancsak éhes volt. Jóízűen neki is látott az ételnek, bár a tűzforró leves égette a száját, a sült rágós volt, a főtt birkahúson több volt a faggyú, mint a hús, a krumpli meg kívül lisztes, belül nyers volt. Társa visszafogottabban falatozott, de kijelentette: – Nem is rossz. Nem rosszabb, mint amit a kollégiumban kapunk.

Az őr kürtje indulásra szólított. Gabriel ezúttal inkább a lovaglást választotta, nem szállt vissza a kocsiba. Nem volt ínyére a kocsi dülöngélése, fülledt belseje. Az őr is megkönnyebbült: jobb, ha még egy szempár figyeli az utat, és úgy tűnik, Gabrielnek csetepaté esetén is hasznát lehet venni.

– Tartsa a fegyvert a keze ügyében, uram – tanácsolta, mikor elindultak. – Az út következő szakasza elhagyatott, de sűrűn látogatják rablók és útonállók.

 * * *

 – Ez a hely megfelelőnek látszik. – Greenwood lehúzódott az országútról. – No, most

tanulhat valamit. Az országút elkeskenyedik, látja? Sűrűn szegélyezik a fák. Az út elhanyagolt. Az imént esett, a talaj sáros – mutatta a pocsolyákat és kátyúkat. – Magam ide állok, ahol a postakocsinak lassítania kell, hogy elkerülje a mocsaras részt. Maga menjen oda fel az emelkedőre, húzódjon fedezékbe, és fütyüljön, ha látja, hogy közeledik a kocsi. – Sovayre vigyorodott. – Tud-e egyáltalán fütyülni?

– Tudok – válaszolt Sovay. – De mire való mindez?Végig szakadó esőben lovagoltak. Sovay átázott, átfázott, és bizony eléggé nyomorultul

érezte magát.– Én útonálló vagyok – magyarázta Greenwood türelmesen. – Ez a mesterségem. Csak

nem akar most meghátrálni? Már vagy kétszeresen rászolgált a kötélre. Mit számít még egy portya?

– Nem vagyok gyáva, ha erre céloz. Csak azt gondolom, késleltet az utunkon. – Sovay átnézett a kalapja karimájáról csöpögő eső függönyén. – Honnan tudja, hogy egyáltalán jár postakocsi az úton? Akár egész nap itt ácsoroghatunk.

– Hallottam a kürtszót, és láttam a kocsit a Fehér Szarvas udvarán. Meg kell tanulnia, hogyan vegye hasznát szemének-fülének, ha hosszú életet akar magának. – Hallgatott egy sort. – Nem kell részt vennie az utasok megkopasztásában, ha ez aggasztja. Csak álljon, és figyeljen. – Előrehajolt a nyeregben. – Ha tehát velem kíván tartani, azt teszi, amit mondok.

– Engem más nyugtalanít – mondta Sovay. Sértette, hogy gyávának, kényesnek nézik. – Ahogy mondja, kétszeresen rászolgáltam arra, hogy felkössenek. Csak éppen sietős az utam, minél előbb Londonba akarok érni. Mi lesz, ha itt hagyom magát, és egyedül folytatom az utat?

– Tényleg? – kacagott fel gúnyosan a férfi. – És ha odaér, mihez kezd? Öt perc se telik bele, és megszabadítják ettől a szépséges paripától, hogy mást ne mondjak. Ha valaha megint Sovay kisasszony szeretne lenni a finom, úri házukban, ha egyáltalán viszont akarja látni a maguk finom, úri házát, szüksége lesz az én szolgálataimra. Ezt jól vésse az eszébe. – Csinos zsebórájára pillantott. – Mostanra bizonyára végeztek az ehetetlen birkahússal, és elindultak.

Sovaynek sehogy sem volt ínyére, hogy parancsolgassanak neki, de jobbnak látta, ha engedelmeskedik. Valóban szüksége lehet Greenwood segítségére, mihelyt Londonba ér. Elrejtőzött egy kis ligetben, ahonnan láthatta az országutat, és érezte, hogy újra átjárja az izgalom. Kocsi közeledett, ahogy Greenwood megjósolta. Sovay meglazította fegyvereit. A szíve hevesebben vert, és érezte nyakában az ismerős bizsergést, miközben feltette az álarcot. Két ujját szájába vette, és fütyülni készült. Ekkor azonban megpillantotta a kocsi mellett ügető lovast. Ismerősnek tűnt. Sovay előrehajolt. A ló, a nyereg és ahogy a lovas a kantárt fogja... Semmi kétség. Szája kiszáradt; a füttyszó még azelőtt elhalt, hogy felharsant volna.

A homlokán fehér csillagot viselő fekete ló az ő bátyjáé: Csillag. A lovasa pedig: Gabriel.Amikor a postakocsi az emelkedő tetejére ért, Sovay kirontott rejtekhelyéről, és lenyargalt

a dombról. Az ostorhegyes ló visszahőkölt, a kocsis csak nagy nehezen tudta féken tartani, ahogy a kocsi megcsúszott a sáros lankán. Gabriel megsarkantyúzta lovát, előrevágtatott, megragadta az ostorhegyes gyeplőjét, hogy megnyugtassa, és megállásra bírja az útialkalmatosságot, mielőtt az mindenestül felfordulna. Az őr támadástól tartott, fegyveréért nyúlt és a távolodó lovas után küldött egy golyót.

– Mi az ördögöt művel?! – förmedt Sovayre Greenwood. – Épp elibénk döcög ez a batár, mint valami hízott lúd, ami csak arra vár, hogy levágják!

– Figyelmeztetni akartam magát. Hogy megállítsam. Ismerem azt a lovast.Mit kereshet itt Gabriel? De nem volt idő latolgatásra. Az őr közben újratöltötte fegyverét,

és megjegyezte magának a helyet, ahol Sovay a fák közé bújt. Golyó süvített az ágak közt, a fejük fölött. De ami még rosszabb, a puskadurrogás másokat is felriasztott. Kiabálás, üvöltözés harsant, patkók csattogtak, fegyverek dördültek. Egy golyó eltalált egy fát, csak úgy záporoztak rájuk a levelek és kéregdarabok.

– Hű, a mindenségit! – Greenwood lepöckölt egy szilánkot a kabátja ujjáról. – Egy lovas járőr közeleg. Jobb lesz, ha tisztulunk innen. Jöjjön utánam, és szegje le a fejét. Jól megüli ezt a pompás lovat, engedje lazára a kantárt. Ezt meg dobja el. – Kivonta kardját, és elvágta a Sovay nyergéhez kötözött batyut. – Ez csak akadályozná. Mihelyt az erdő szélére érünk, száguldjon, mint akit az ördög hajt!

Sovay ruhái a sáros földre hullottak, de nem ért rá ezen töprengeni, sem azon, hogy mit vesz majd fel, ha Londonba ér. Végig az úton, kétoldalt a földeken férfiak ordítoztak, fegyverek dördültek fehér füstgomolyagokat eregetve. Sovay megsarkantyúzta Villámot, követte a száguldó útonállót, aki a sűrűn növő fákat kerülgette.

Sovay a lova nyakába kapaszkodott, igyekezett elkerülni a röpködő lövedékeket, meg az alacsonyan csüngő ágakat, amelyek a fejét fenyegették.

 * * *

 Gabriel figyelte, ahogy a menekülő lovasok az erdőben kanyarognak, és

megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor látta, hogy végre kiértek a szabad térségre. A lovas járőrcsapat szétszóródott a domboldalon, de látszott, nem érhetik utol a száguldó lovasokat. A postakocsi őre még egyszer elsütötte a pisztolyát, de a golyó lepattant egy fáról, mikor pedig a lovasok kiértek az erdőből, már messze voltak ahhoz, hogy eltalálja őket.

– Látta, ki volt az? – kérdezte a kocsis.– Jake Greenwood, minden bizonnyal – válaszolt az őr. – Megismerem a tollas kalpagjáról.

Átkozott egy gazfickó. – Ádáz pillantást vetett Gabrielre. – Ott volt a puskája csöve előtt a nyomorult! Könnyen elkaphatta volna. Vagy legalább is meglegyinthette volna egy golyóval. – Megvetően kiköpött. – Maguk, vidéki suttyók, nem olyan nagy mesterlövészek, akárhogyan hetvenkednek!

Az utasok az izgalom elültével visszatelepedtek helyükre, a kocsis megpattintotta ostorát, és a hintó tovább bukdácsolt London felé.

Gabriel a kocsi mögött ügetett. Gondolataiba merült. Első pillantásra felismerte a lovat, és nem tüzelt. Fitzwilliamnek nem szól, nem akarja a dolgot még tovább bonyolítani – de ez bizony ugyancsak kemény fejtörő. Mit művel Sovay kisasszony egy valódi útonálló társaságában?

NYOLCADIK FEJEZET

Fitzwilliam meginvitálta Gabrielt Hanover téri lakásába.– Egyszerű szállás, de megfelel a magamfajta agglegénynek. – Felnevetett, mogyorószín

szemében vidámság csillant. – A legényem gondoskodik mindkettőnkről. Rufus! – kurjantotta, miközben felfelé mentek a lépcsőn. – Rufus!

Magas, elegáns szobába léptek, a falat halványzöld selyem, a padlót pedig mélyvörös török szőnyeg borította. A nagy ablakok a térre néztek. Az egyik ablak előtt bőrbevonatú íróasztal állt, mellette mahagóni szekrény, az egyik fal mentén magas, üvegajtajú könyvszekrény.

– Ez itt szalon is, könyvtár is. Szeretem, ha minden a kezem ügyében van.– Mr. Fitzwilliam… Nem számítottunk önre, uram. – Keskeny képű, szeplős arcú, vörös

hajú legényke bukkant fel az ajtóban.– Nos, pedig itt vagyunk. – Fitzwilliam lehúzta kesztyűjét. – Ez az úr a barátom, Mr.

Gabriel Stanhope. Vidd ki az úti ruhánkat, hozz bort, és készítsd el a szobáinkat. Mr. Stanhope-nak Henry szobáját add. Fürdőt kérek, Mr. Stanhope bizonyára szintén. Azután valami ennivaló is kéne. Hozass a kocsmából sültet és főtt csontot. Ne tátsd a szádat, hallod-e! Egyik lábad itt, a másik ott!

Rufus elszelelt, magában ismételgetve a kapott parancsokat, nehogy eltévesszen valamit.– Fiatal, de igyekszik. Mindjárt visszajön. A kollégiumban nincs rá szükségem, és attól

tartok, elkényelmesedik itt a városban. – Fitzwilliam ásított, és meglapogatta fájós derekát. – Jól tetted, hogy lovagoltál. Ezek a postakocsik átkozottul kényelmetlenek.

Rufus visszatért, tálcán két poharat meg egy borospalackot hozott. Fitzwilliam megköszönte, az egyik poharat Gabrielnek nyújtotta, a magáét felemelte.

– A vállalkozásunkra! Járjon sikerrel a kutatásunk. De foglalj már helyet. Érezd magad otthon.

A kandalló két oldalán álló, szürke selyemmel kárpitozott karosszékek egyikére mutatott. Gabriel kényszeredetten ült a szék szélén, nem merte súlyával kockára tenni a bútordarab vékony lábait. Fitzwilliam felhajtotta a bort.

– Emberi formába hozzuk magunkat ez után a szörnyű utazás után, aztán elmegyünk a Sohóba. Felkeressük a házat, hátha van ott valami újság, és meglátogatjuk Sovay kisasszonyt. Most már bizonyára odaért.

Gabriel némán bólintott. Nem akart ellentmondani házigazdájának, de kételkedett a hallottakban.

 * * *

 Gabriel tévedett. Sovay kisasszony otthon volt. Nem férfiruhában érkezett, ám ha női

ruhadarabokból állt is az öltözéke, a láttára Mrs. Crombie-nak a magasba szökött a szemöldöke. Sovay azzal a mesével vette elejét a kényelmetlen kérdezősködésnek, hogy feltartóztatták, és az országúton történt baleset után kénytelen volt ruhát kölcsönkérni. Afölött a kérdés fölött már átsiklott, hogy ugyan miféle személy kölcsönözhetett ilyen sajátos öltözéket neki.

Mrs. Crombie már egy hete, vagy még régebben színét sem látta az úrnak.– Akkor is csak egy-két napig időzött itt.– Nem említette, hová megy?– ”Sürgős ügyben” hívták el. Ennyit mondott csak.– Semmi többet?

– Én nem ismerem az úr magánügyeit, Sovay kisasszony – válaszolt Mrs. Crombie. Igyekezett leplezni a keserűségét. Meg a kíváncsiságát, persze. – Az úr nem bízza rám a dolgait. Azt gondoltam, visszatért Comptonba. – Kissé megenyhült a hangja. – Tehát semmi hír felőle, kisasszony?

– Akkor talán látogatóba ment.Mrs. Crombie kissé felderült, karját összefonta terjedelmes keblén. – Igen, igen, ez lesz az.

Sűrűn jár látogatóba az úr. Sok a barátja országszerte. Talán valamelyiküknél vizitel.– Bizonyára – bólintott Sovay. A szíve azt súgta, hogy ez valószínűtlen, de nem akarta

megijeszteni Mrs. Crombie-t.– Most pedig hámozzuk le a kisasszonyról ezt a rémes gúnyát!Mrs. Crombie állandóan gyászt viselt elhunyt férje tiszteletére, aki már oly régen távozott

ebből az árnyékvilágból, hogy Hugh már-már a létezésében is kételkedett, és kijelentette: gazdasszonyuk már asszonyfővel jött a világra. Ettől függetlenül Mrs. Crombie-nak jó szeme volt az öltözködéshez, tudta, ki, mikor és milyen alkalommal mit viseljen.

– Soha még ilyen göncöket nem láttam, hacsak színházban nem, ámbár olyan helyre még a lábamat se tettem be soha. Fogalmam sincs, miféle hölgy kölcsönözhetett ilyesmit! – jegyezte meg. Sehogy sem tudott napirendre térni Sovay öltözéke fölött, és nem is rejtette véka alá a véleményét.

– Menjen csak fel. Még jó, hogy Lydia már megérkezett a kisasszony holmijával. – Azzal Mrs. Crombie a lépcső felé terelte Sovayt. Mielőtt a londoni rezidencia felügyeletével megbízták, Comptonban volt gazdasszony, és változatlanul úgy bánt Sovayvel, mintha még most is az egykori kisgyerek volna a keze alatt. Ami meg Lydiát illeti, amikor Mrs. Crombie áttette székhelyét Comptonból ide, Londonba, az még orcátlan kis kézilány volt, lusta és lomposságra hajlamos. Felfoghatatlan, hogyan emelkedhetett a komorna rangjára. – Alighanem elkészítette már Miss Sovay fürdőjét, és el ne felejtse megparancsolni neki, hogy kezdjen valamit a kisasszony hajával!

Mire Gabriel és Fitzwilliam beállított, Sovay megfürdött, átöltözött, Lydia megfésülte a haját, így készen állt a látogatók fogadására.

A két fiatalembert a szalonba vezették. Gabrielnek még sosem volt módja a londoni rezidenciára látogatni. Ez a ház régebben épült, mint Fitzwilliamé, kisebbek voltak a bútorral telezsúfolt szobák. Egyáltalán nem érezte magát feszélyezve: tetszett neki ez a ház.

Sovay óriási meglepetést tettetett Gabriel láttán, de a másik fiatalembert megpillantva őszinte volt csodálkozása.

– Mr. Fitzwilliam! Örvendek, hogy látom. Minek köszönhetem a megtiszteltetést?– Miss Sovay. – Fitzwilliam elmosolyodott, és csókkal illette Sovay kinyújtott kezét. Híres

volt a behízelgő modoráról. – Részemről a megtiszteltetés, mondhatnám az öröm, hogy viszontláthatom, de tartok tőle, hogy ezúttal súlyos ügy hozott ide.

– Súlyos ügy? Ugyan micsoda?! – Sovay elhúzta a kezét. – Valami baj van? – fordult Gabrielhez. – Mi történt?

Gabriel feszengett. Sovay szemre a tökéletes dáma mintaképe, és ártatlan, akár a ma született bárány, de csak nem tudta a fejéből kiverni a jelenetet, amint a lány útonállónak öltözve vad iramra sarkantyúzza a lovát. Sovay kerülte Gabriel zavart pillantását. Pontosan tudta, min járnak a gondolatai.

– Hugh-ról van szó – szólalt meg nagy nehezen Gabriel. – Elmentem Oxfordba, a kollégiumába. De onnan elbocsátották.

– Elbocsátották? – húzta fel szemöldökét Sovay. – Mit jelentsen ez?– Felszólították, hogy hagyja el az egyetemet – magyarázta Fitzwilliam.– Az Ég szerelmére, ugyan miért?!Fitzwilliam szépen sorjában elbeszélte a lánynak a röpirat történetét.

– Azt hittem, Comptonban van, biztonságban – fűzte hozzá. – De Gabrieltől hallom, hogy nincs ott.

– Karácsony óta nem láttuk. Apa hollétéről nem tudunk. És most Hugh... – ingatta a fejét Sovay.

– Sir John nincs itt?– Nincs – válaszolt Sovay. – őt sem látták úgy egy hete. Hol lehetnek?– Ez a nagy kérdés – mondta Gabriel. – De lehet, hogy még annál is nagyobb a baj, mint

gondoltuk…– Nagyobb baj? – meredt rá Sovay. – Mi lehetne ennél nagyobb baj?Gabriel egyre kínosabban érezte magát. Segélykérő pillantást vetett Fitzwilliamre.– Hugh talán Franciaországba ment. Párizsba. Hogy részt vegyen a forradalomban.– Bizonyos ebben?– Bizonyos éppen nem vagyok – vont vállat Fitzwilliam. – De nemegyszer említette, hogy

ez a szándéka.– Gondolod, hogy Papa esetleg követte? – pillantott Fitzwilliamről Gabrielre Sovay.– Lehetséges – válaszolt Gabriel –, ha úgy gondolta, hogy Hugh veszélyben van. Talán

azért ment utána, hogy hazahozza…– Ezt nem tudhatjuk – vágott közbe Fitzwilliam. – Először Londonban kell felőle

tudakozódnunk. Az itteni kapcsolatainál, olyanoknál, akikkel találkozhatott.– De ha Franciaországba ment… – ingatta elkeseredetten a fejét Gabriel. Ha arról értesül,

hogy Sir John a pokolba követte a fiát, az sem hozhatta volna ki jobban a sodrából.– Ez esetben mi is odamegyünk. – Sovay fel-alá járkált a szobában. – Követjük őket.Sovay bizony meg is tenné. Gabriel rámeredt. Itt nincs mit tenni. Hiszen alig hat órával

ezelőtt látta, hogy mire képes ez a leány! Sovay most már se szóval, se tettel nem lepheti meg.– Bátor szándék, Sovay kisasszony – hajolt meg Fitzwilliam. – Becsületére válik, de amit

óhajt, lehetetlen. Franciaországban igen veszedelmes a helyzet. Alig lépnénk partra, letartóztatnának minket, mint kémeket.

– Ha ez a helyzet, mi történhetett Hugh-val? Vagy az apámmal?– Ha Hugh karácsonykor ment át, megúszhatta, mert akkor még nem voltak annyira

veszedelmesek a körülmények. Különben is, Hugh folyékonyan beszéli a nyelvet. Született franciának vélhetik. Mindez viszont aligha mondható el bármelyikünkről.

– Engem is Monsieur Fernand tanított – ellenkezett Sovay. – Valamennyit én is tudok franciául.

Édesapja ragaszkodott hozzá, hogy a két gyermek együtt vegyen leckéket, csakhogy ez már nagyon régen volt. Sovay épp csak az alapvető szókincset sajátította el, meg némi nyelvtant, de társalgási készsége bizony szegényes volt.

– Csakhogy kegyed nem utazgatott vele egy évig Franciaországban – mosolyodott el Fitzwilliam a lány öntudatos szavai hallatán. – Meg Svájcban, Itáliában és más országokban. Fernand befolyásos embere a forradalomnak. Legalább is egyelőre. Talán ő meg tudja védeni Hugh-t… bár a helyzet napról napra változik.

– De mi lehet az édesapámmal?– Még csak azt sem tudjuk, valóban ott van-e – nyugtatgatta Fitzwilliam. – De ha ott van,

bizonyára ő is részesülhet Fernand védelmében.– Annyi bizonyos, hogy Papa sokakkal levelezik Franciaországból. Mr. Paine-nel például,

de másokkal is. Ó, most jut eszembe, Mr. Paine-t letartóztatták... – Sovay megtorpant, egyszeriben ráébredt, micsoda veszedelem fenyegetheti az édesapját. – Akkor hát mitévők legyünk?

– Mr. Fitzwilliamnek igaza van – szólt Gabriel. Magamagát is meg akarta nyugtatni, nemcsak Sovayt. – Még csak azt sem tudjuk, Sir John valóban ott van-e. Nem az lenne a

legjobb, ha előbb Londonban kérdezősködnénk, mielőtt meggondolatlan lépésre szánjuk magunkat?

– Igen. – Sovay megint fel-alá járkált. – Valóban így lesz a legjobb. Számíthatok a segítségükre?

– fordult a két fiatalemberhez.– Természetesen! – szólt az egybehangzó válasz.– Nagyszerű. Ha nem tartanának velem, magam vágnék neki. A merész kijelentéssel a vita

le is volt zárva. Fitzwilliam épp elköszönni készült, de Gabriel félbeszakította.– Mielőtt elmennénk, beszélhetnék néhány szót Sovay kisasszonnyal... – oldalpillantást

vetett Fitzwilliamre – …a birtok dolgairól?– Természetesen – mosolygott Fitzwilliam. Elértette a célzást. – Beszélgessenek csak. –

Körülnézett. – Látom, szép festményeik vannak. Szívesen megnézném őket közelebbről.Már oda is ballagott egy szép holland csendélet elé, míg Sovay kinyitotta az édesapja

dolgozószobájába nyíló ajtót.A szoba kisebb változata volt Sir John otthoni könyvtárának, a falat könyvespolcok,

könyvszekrények szegélyezték, az íróasztal két oldalán földgömb és asztrolábium, rajta szétszórt cédulák, magasra halmozott könyvek, iratok. Mintha Sir John épp az imént hagyta volna félbe a munkát. A tintatartó mellett hordozható mikroszkóp állt. Mindez valóságos tükörképe a dolgozószoba gazdájának. Gabriel szívét újra eltöltötte az aggodalom, remélte, hogy gazdáját nem érte bántódás.

A szalonban Fitzwilliam érdeklődése a németalföldi mesterek iránt gyorsan elillant. A dolgozószoba résnyire nyitott ajtajához lépett. Eleinte puszta kíváncsiságból fülelt, de a hallottak felcsigázták kíváncsiságát.

– Többé nem fordul elő – mondta Sovay.– Remélem is. Ez őrültség, Sovay.– Út közben feltartóztatott… – Elharapta a szót. – De miért is kéne neked

magyarázkodnom?– Mit művelt veled? Ki az az ember?– Számít?– Tudni akarom. Mivel apád és bátyád távol van, én azért vagyok itt, hogy... – kezdte

Gabriel.– Hogy gyámkodj felettem? Azt már nem, Gabriel!– Hogy megvédjelek, azt akartam mondani, de te talán azt a gazembert választottad.– Greenwood kapitány a neve.– Kapitány? – horkant fel gúnyosan Gabriel. – Minden megveszekedett útonálló

kapitánynak nevezi magát.– Akkor hát egyszerűen Jake Greenwood. Nem mintha számítana az egész. Hiszen többet

úgysem találkozom vele.– Ne civakodjunk. Magad sem tagadhatod, hogy szükséged van a segítségemre.– Valóban – sóhajtott Sovay kissé megjuhászodva. – Az a tárca, amit elvettem...

Szeretném, ha átnéznéd velem a tartalmát. Az iratokból talán megtudhatjuk, hol találjuk meg Papát.

– És ha Franciaországba ment?– Mint mondod, ezt nem tudhatjuk. A papírok neveket, kapcsolatokat tartalmaznak. Akik

talán tudnak Papa hollétéről. Szeretném, ha segítenél végignézni az iratokat. Gyere el holnap, de ne szólj Fitzwilliamnek...

Ebben a pillanatban közeledő léptek zaja hallatszott. Fitzwilliam gyorsan eltávolodott az ajtótól. Nem akarta, hogy valamelyik cseléd hallgatózáson kapja.

– Óhajt valamit, uram? – kérdezte Mrs. Crombie.

– Nem, semmit. Csak ezt a csodálatos sévres-i porcelángyűjteményt csodálom. Egyszerűen lenyűgöző, ugyebár, Mrs. Crombie? – mosolyodott el. Büszke volt rá, hogy emlékszik a cselédek nevére.

– Valóban az, uram. Nem láttam önt Comptonban, Hugh úrfival?– De igen, hosszú évekkel ezelőtt. – Fitzwilliam arcán szélesebbre terült a mosoly. –

Csodálom, hogy emlékszik rám!– Ó, én semmit sem felejtek el, uram.Mrs. Crombie arcán árnyék futott át. Emlékezett bizony, és volt valami abban a fiúban, ami

sehogy sem tetszett neki. Tudálékos gyermek volt, a modora elbűvölő, de azok a különös, világos szemek… Túlságosan sokat akartak látni mindenből, mindig ide-oda rebbentek. Ráadásul az egykori kisfiú mit sem változott. Esküdni mert volna rá, hogy az imént az ajtónál hallgatózott, miközben úgy tesz, mintha a vitrinben lévő porcelánt csodálta volna.

 * * *

 Visszatérőben a Hanover térre, Fitzwilliam megkérdezte Gabrielt, mikor szándékozik újra

meglátogatni Sovay kisasszonyt.– Megkért, hogy holnap reggel keressem fel. A birtok dolgainak ügyében – fűzte hozzá

Gabriel. Nem felejtette el, hogy Sovay arra kérte, egyedül jöjjön.– Még hogy reggel? No, az nem nekem való. A városban töltött éjszaka után reggel nem

vagyok jó semmire. A téma pedig keservesen unalmasnak hangzik. Vétek egy ilyen szép fejecskét ilyesmivel zaklatni! – kacagott fel Fitzwilliam.

– Sovay kisasszony igen értelmes teremtés – magyarázta Gabriel. – Néha igencsak makacs, egyenesen konok, de nem holmi ostoba kis fruska. Épp az ellenkezője. Az édesapja meg a bátyja távollétében övé a felelősség, és mondhatom, helyén van az esze.

– Úgy tudom, van egy nénikéje – mondta Fitzwilliam. – Bizonyára ő...– Lady Harriet betegeskedik, a szobáját is ritkán hagyja el – válaszolt Gabriel. – Sovay

kisasszony érti a dolgát.– Efelől nincs kétségem – mondta szelíden Fitzwilliam. – Csak épp annyira fiatal még

Miss Sovay. – Megveregette Gabriel karját. – Jó, hogy rád támaszkodhat.A nagynéni iszik. Erre még a Comptonban tett látogatásain figyelt fel. Jó megfigyelő volt,

idősebb Hugh-nál, és több jelből kiolvasta a valóságot, amelyet a család rejtegetni igyekezett. Végtére neki is vannak nénikéi, akik szobájuk magányában szívesen felhajtanak egy-két pohárka ópiumtinktúrával feljavított brandyt. A fiatal Hugh-t érdekesnek találta szenvedélyes természetével, költői zsengéivel. Egyike volt azon kevés fiúnak, aki egyáltalán valamennyire is érdekelte, a maga kortársait is beleértve. Mit sem számított, hogy Hugh fiatalabb nála. A többiek halálosan unalmasak, kivéve egy-két csinosabb fiút, akik a maguk módján érdekelték, de Hugh nemcsak jóképű: beszélgetni is lehet vele. Vonzó párosítás. Hugh pedig valósággal bálványozta néhány évvel idősebb barátját, és ez a vonzalom Fitzwilliam örömére tartósnak bizonyult.

– Fiatal még az este – mondta Fitzwilliam, amikor a lakására értek. – Mit szólnál, ha benéznénk a klubomba? Találhatnánk magunknak valami szórakozást.

Gabriel köszönettel elhárította az ajánlatot; fáradtságra hivatkozott, meg aztán nincs is megfelelő öltözéke.

– Lárifári! – nézett rajta végig tetszéssel Fitzwilliam. – Nagyjából olyan a termeted, mint Henry bátyámé, ő mindig hagy itt néhány rend ruhát arra az esetre, ha felrándul a fővárosba. Behívom Rufust, ő majd segít. Bizonyára talál neked valami megfelelőt.

Gabriel az ott található ruhák közül a legjózanabbat választotta: a lehető legszerényebb hímzéssel díszített éjfélkék színűt. Fitzwilliam ízlése különlegesebb volt: talán különbözni akart oxfordi tudós mivoltától, mert öltözéke a legutolsó divatot tükrözte. Haja rizsporos volt,

elefántcsont színű selyemmel bélelt sötétzöld bársonykabátjának arany szegélyén fémlemezkék csillogtak-villogtak. Fekete bársony térdnadrág feszült rajta, alacsony sarkú cipőjét fényes acél kapcsok fogták össze. Végignézett magán: vajon fehér selyemharisnyáján nem éktelenkedik-e ránc. Gabriel elképedt ábrázata láttán felkacagott. – Íme, az átlényegült tudós! – azzal töltött egy pohárka brandyt a kancsóból, amelyet Rufus a szalonban hagyott. – Én vagyok családom harmadik fia – magyarázta Fitzwilliam. – Családunkban a harmadik fiút az egyháznak szánják. Csakhogy nekem az egyetemi élet jobban tetszik, mint holmi Isten háta mögötti parókia. Jó borok, értelmes társaság – csak a koszt hagy némi kívánnivalót.

Kiléptek a házból, Fitzwilliam odaszólított két hordozószéket. Gabriel feszengett, nem volt ínyére, hogy hordozzák, és szánta a szegény fickókat, akik majd a súlya alatt görnyedeznek. Fitzwilliamtől azonban távol álltak az efféle gondolatok.

– Hogyan juthatnánk másképp a St. James térre? Az utca valóságos sártenger. Még az első sarokig sem érünk el, és máris belepi a sár a cipőnket. Különben is, szegény ördögök örülnek, ha pár garas üti a markukat. Talán megfosztanád őket a megélhetésüktől?

Fitzwilliam Gabrielre nézett. Derék fickónak látszik, de hát csak egy falusi tuskó, nyoma sincs benne kifinomultságnak. Okos ötlet volt, hogy magával viszi a klubba?

 * * *

 Fitzwilliam kártyázni indult, a magára hagyott Gabriel teremről teremre vándorolt, nézte,

amint a vendégek esznek-isznak, kacagnak, beszélgetnek, játszanak. Így mulatnak hát a gazdagok? Borát kortyolgatva letelepedett a fal mellett és mosolygott magában. Ez az egész nem is különbözik olyan nagyon az otthoni fogadótól, csak éppen gazdagabb annál, meg aztán itt nincsenek nők. A hölgyeket, gondolta, nyilván majd később látogatják meg az urak.

Nem vette észre, hogy amíg a körülötte zajló életet szemléli, őt magát is figyelik. Sir Robert Dysart tekintete épp csak fel-felrebbent a kártyalapokról, de Fitzwilliamet azonnal észrevette, ahogy belépett, és egy gyors pillantással a társát is felmérte. Még sosem látta Fitzwilliam ifjú barátját, és azonnal megállapította, hogy a fiatalember nem szokott hozzá ilyen környezethez, de mégsem érzi feszélyezve magát. Természetes könnyedséggel, méltósággal viselkedik. Ez már önmagában megkülönböztette a jelenlevőktől. Sir Robert bedobta lapjait, partnerei nagy megkönnyebbülésére. Dysartnak az volt a híre, hogy mindig nyer. Csak a hasonlóan ügyes kártyások ültek le vele egy asztalhoz, esetleg gazdag tökfilkók, akik naivan azt hitték, nyerhetnek vele szemben. Most is sok ilyen ifjonc ülte körül az asztalt.

Dysart az átlagosnál magasabb férfi volt, de keszeg termete és hajlott válla alacsonyabbnak mutatta a valóságosnál. Kétoldalt göndörített, hátul csokorral megkötött, ómódi parókát viselt. Keskeny arcának legjellegzetesebb vonása jókora, hegyes orra volt, ajka keskeny, álla előreugró. Fakó, szúrós pillantása semmin nem időzött el sokáig, de Dysart mindent látott: ki játszik és ki nem, ki nyer, ki veszít, ki fogad, mennyit és mire. Helyét átengedte, és fel-alá járkált a teremben. Betegesen kényes volt a tisztaságra. Mindig feketében járt, amivel úgy kitűnt a divatozó piperkőcök tömegéből, mint megannyi páva közül a fekete holló.

Az itt összegyűlt férfiak az ország leggazdagabb, leghatalmasabb emberei közül kerültek ki: mind politikusok vagy arisztokraták. Nyájasan üdvözölték Dysartot, de csak alig néhányan álltak meg, hogy egy-két szót váltsanak vele vagy éppenséggel a szemébe nézzenek. Dysart némelyeknek bólintott, másokra vetett egy félmosolyt. De csak a szája mosolygott, a szeme soha. Nem a társaság kedvéért jött ide. Az itt összegyűltek közül szinte mindenkihez valamiféle érdek fűzte, és szívesen emlékeztette őket a jelenlétére.

Sok mindent tudott Mr. Fitzwilliamról is. A fiatalember súlyosan eladósodott. Nem volt érzéke a kártyához, ugyanakkor kedvelte a szerencsejátékot. Amikor vesztésre állt, csak még merészebben játszott, szinte az ablakon hajította ki a pénzt. Családja harmadik fiaként gazdag, de fukar apjától függött. Költséges volt az ízlése, életmódja pedig jócskán többet emésztett fel

a hazulról kapott járandóságnál. Éppen ilyen ember kell Dysartnak: előkelő körökkel van kapcsolatban, adósságai pedig a kétségbeesés szélére sodorták. Mindemellett jóképű, kellemes társalgó, nyílt arcú, elbűvölő modorú, könnyedén forog a legkülönbözőbb körökben. És valóban: ha Fitzwilliam a szíve mélyén elvetemült volt is, az emberek általában kedvelték, megbíztak benne. Az ír fiatalember valóságos mintaképe volt az ifjú arisztokratának, de Dysartnak mást se kellett volna tennie, mint előállni a birtokában levő adósleveleknek alig tizedével, és Mr. Fitzwilliam máris a Newgate-ben, az adósok börtönében találta volna magát.

Dysart megállt a fiatalember háta mögött. Megint rossz lapjai vannak. Láthatólag vesztésre áll. Dysart Fitzwilliamnek is, a partnerének is szívességet tett azzal, hogy elszólította a fiatalembert a kártyaasztaltól.

– Látom, veszít, Fitzwilliam. Sétálna velem egyet itt a teremben?– Á! – Fitzwilliam hátra fordult, meglátta, kinek a keze nehezedik a vállára. – Dysart…– Mondja csak, ki az a fiatalember, aki magával érkezett ma este?– Gabriel Stanhope-nak hívják. Hugh Middleton barátja.– Talán inkább az intézőjének a fia. – Dysart szárazon felkacagott, de a nevetésében nem

volt egy szikra humor sem.– Honnan tudja? – bámult rá meglepetten Fitzwilliam– Nem maga az egyetlen kémem a maguk ősi bagolyvárában. Ugyanaz a Hugh Middleton

volna, akit kidobtak a kollégiumból, és pillanatnyilag Párizsban tartózkodik, mint hazájának gyáva árulója?

– Honnan tudja... – kezdte Fitzwilliam, de mi haszna a kérdezősködésnek? Dysart mindent tud.

– Értesüléseim szerint az apja, Sir John Middleton, nemrégiben csatlakozott hozzá ott, de ez engem nem érdekel. Pillanatnyilag. Arra lennék kíváncsi, vajon tud-e valamit Sovay Middleton kisasszonyról?

Fitzwilliam meglepődött.– Nahát, épp ma voltam nála! Ez aztán a véletlen.– Talán. – Sir Robert halványan elmosolyodott. – Már ha az ember hisz a véletlenben. Én

nem hiszek. Tehát – tért vissza az iménti témára, oly finoman irányítva a beszélgetést, mintha holmi kényes mérőműszert kezelne – a kisasszony a városban van? Mikor érkezett?

– Azt hiszem, ma.– Valóban? – Sir Robert bólintott, de Fitzwilliam semmi különös jelentőséget nem

tulajdonított a dolognak. – A szomszédjuk, Sir Royston Gilmore, szintén nemrégiben érkezett vidékről.

– Ez is véletlen lenne? – Fitzwilliam erőltetetten felnevetett. Mindig ideges volt, ha Dysarttal kellett beszélgetnie.

– Mint említettem, én nem hiszek a véletlenekben.– Itt van ma este? – nézett körül Fitzwilliam. Sir Royston még nála is pocsékabb kártyás

volt, és ez jó ürügy lenne, hogy megszabaduljon végre Dysarttól.– Sajnos nem. Feltartóztatták. Az úton valami durva haramia támadt rá. Csúnyán elbánt

szegény emberrel. Ügy véli, ugyanaz a gazfickó támadta meg nemrégiben a fiát, valamint az országúton több postakocsit is. Valami újdonsült útonálló, aki Rekettye kapitánynak hívatja magát.

– Lépten-nyomon felbukkannak ezek az útonállók. Oxfordból jövet alig tudtunk egytől megmenekülni. Tennie kellene valamit ez ügyben, Dysart.

– Mintha csak Sir Roystont hallanám. Lekötelez, Fitzwilliam – és elfordult, mint aki távozni készül. – Esetleg van még valami mondanivalója számomra?

Fitzwilliam törte a fejét. Jó lenne még valamivel szolgálni Dysartnak, de mintha csak a Nagy Kaszással sétálna az ember a teremben, Dysart nyugtalanító hatására szinte minden kimegy a fejéből.

– Várjon! – szólalt meg, amikor Dysart már távolodóban volt. – Stanhope és Middleton kisasszony vitatkozott valamin, amit… önkéntelenül meghallottam, ugye érti? – Dysart türelmetlen biccentéssel biztatta: folytassa. – Stanhope azzal vádolta, hogy valami útonállóval közösködik, de nem Rekettye a neve az illetőnek, hanem Greenwood.

– Valóban? – Dysart halálfej-mosolya tetszésről tanúskodott.– Van még valami. – Sikerén felbuzdulva Fitzwilliamnek még valami az eszébe jutott. –

Most, hogy utánagondolok…– Miről beszél, ember?Beszélgetésük türelmetlenséget keltett Dysartban. Fitzwilliam bő lére akarta ereszteni a

mondókáját, elaltatni beszélgetőpartnere éberségét, de annak a hideg szempárnak a pillantására visszafogta magát.

– Valamilyen tárca és iratok kerültek szóba. Nem tudom, mit tartalmaznak, de Middleton kisasszony mindenáron titokban akarta tartani, előttem legalábbis.

Dysart bólintott; elégedettsége újabb halálfejes vigyorban nyilvánult meg. – Lekötelez, Fitzwilliam.

Fitzwilliam óvatosan ki akarta puhatolni Dysartnál, hogy mit ér neki ez az értesülés, de az már tova is siklott.

– Ki volt az az ember? – kérdezte Gabriel, amikor Fitzwilliam visszatért hozzá.– Sir Robert Dysart. A fő-főkém. Némelyek szerint ő a leghatalmasabb ember Londonban.

De mindenesetre a legveszedelmesebb. – Fitzwilliam felnevetett. – Doktor Himlőnek nevezik, utalva arra, hogy aki teheti, kerülje el.

 * * *

 Dysart nem hitt a véletlenekben, a rejtélyekben pedig még annyira sem. Mindig mindennek

megvan a megoldása. Csak gondolkodás kell hozzá, józan ész – és persze értesülés. Mint minden szerencsejátékban. Mostanában a rejtélyes Rekettye kapitány kilétét próbálta kideríteni. Ma délután Sir Royston Gilmore a kezébe adta a nyerő kártyát.

– Nem szívesen mondom el, Dysart. Nem vet rám jó fényt, ugye érti, de a dolgok jelenlegi állásánál, az ország állapotában nem engedhetem, hogy a családi büszkeség visszatartson. – Mélyet sóhajtott; a karcsú lábú szófa megremegett a súlya alatt. – A fiam, James. Jól tette, hogy felfedte azt az áruló viperafészket, nem hibáztatom, de hagyta, hogy az a kis perszóna túljárjon az eszén. – Azzal elmondta Dysartnak a rablás történetét. – Szégyellte a dolgot, nem is akarta elmondani, de mivel az a személy feltartóztatta a futárt és elvette tőle a letartóztatási parancsot, az én fiam tudta, mi a kötelessége.

– Valóban – bólintott Dysart. – Nos tehát, ez a Rekettye kapitány... Gondolja, hogy Miss Sovay Middleton volna az?

– Meg vagyok róla győződve – bólintott Sir Royston. – Az ember szinte el sem hiszi, ez az egész annyira természetellenes – ez a legjobb szó. Szoknyába bújt hiéna, mondja az ilyenekre Walpole. De ez a leányzó inkább olyan, mint a farkas. Akár az apja, vagy a bátyja. Sőt. Szerintem ő rosszabb mindkettejüknél. Erőszakkal fenyegetőzik, és miután az embereim végre akarják hajtani a kötelességüket, ez fogja magát, bosszúból rám támad és felfordítja a hintómat.

Sir Royston folytatta volna még, de Dysart félbeszakította.– Tehát ő volna Rekettye kapitány? Biztos ebben?– Teljes mértékben! A lova, az a szürke, az én istállómból való! Jegyajándékul kapta… Hát

hinné az ember?!Még akkor is füstölgött, amikor Dysart otthagyta. Dysart tehát megtudta, amit akart. A

rejtelmes Rekettye kapitány nem más, mint Miss Sovay Middleton. Elrabolt valamit, ami az ő

tulajdona – Fitzwilliam is megerősítette, hogy az a dolog nála van –, és amit mindenáron vissza akar szerezni.

Kilépett a klubból, és kocsisát a holborni Harang fogadóhoz irányította, Remélte, hogy ott talál egy bizonyos Mr. Slevint. Dysart már többször igénybe vette a szolgálatait. Egyéb képességei mellett Slevin volt London legjobb betörője, Dysart pedig munkát szánt neki a Sohóban. Méghozzá aznap éj szaka.

KILENCEDIK FEJEZET

Sovay zaklatott álomból ébredt: árkon-bokron vágtatott át, míg keskeny, kanyargós utcák labirintusába nem tévedt, majd egy házba, amelynek mindegyik helyisége hálószoba volt, tele ruhátlan emberekkel. Roppant különös módon a fiúk lánnyá, a lányok fiúvá változtak végtelen, zavaros kavalkádban. Egy lángvörös parókát viselő vénasszony a pénzét számlálta és ütött-kopott lakkozott asztala mögül vigyorgott. Vonásai szétestek a vastag pirosító– és rizsporréteg alatt, rikítóra mázolt ajkai mögött a fogai: megannyi barna csonk. Közben zene szólt, amit Sovay még akkor is hallott, amikor felébredt. Sehogyan sem ment ki az álom a fejéből.

Gondolatai visszatértek az előző nap eseményeihez, de az álmokat nem vezérli iránytű, az álmodó szabadon jöhet-mehet, nem gátolják az ébrenlét korlátai. Sovay roppant zaklatottan ébredt, minden tagjában érezte a pusztán átszáguldó hajsza idegeket borzoló veszedelmét, s azt, hogy ez volt eddigi életének legpezsdítőbb napja. Az elméjét elözönlő képek, a rázúdult érzések tömegéből nem sikerült kibogoznia, mi a valóság és mi nem. Az előző nap látott képek, a meglátogatott helyek némelyike inkább az álmok birodalmába tartozott, holott tudta, hogy nagyon is valóságosak.

Greenwood kapitány megígérte, hogy szerez neki női ruhát, és elvitte a Covent Gardenban egy magas, rozoga házba, amely tele volt a legkülönösebb emberekkel. A kócos hajú, rothadó fogú, szúrós szemű csoroszlyát Pierce mamának nevezték. A házában minden eladó, mondta, noha amire célzott, még soha nem kérték tőle. Mihelyt beléptek, a markát nyújtotta a kapitány elé. Sovayt egy göndör parókát viselő, csinos fiatal nő felvezette a lépcsőn. Szív alakú arcát vastagon borította a festék, halványkék szeme fölött a szemöldököt vékony vonallá csipkedték, ruhája pedig mélyen kivágott volt. Csak amikor megszólalt, vette észre Sovay, hogy ez a teremtés – fiú. Pierce mama házában ez a módi járja. Sovay inkább elhessegette magától a kérdéseket, hogy vajon ennek mi az oka, és hogy valójában mi is folyik Pierce mama házában. Elég volt a falon lógó képekre pillantania. Idegesítette a gondolat, hogy netán vendégekkel találkozik, de – ahogy megkönnyebbülésére a fiútól megtudta – korán van még, így gyenge a forgalom. A fiú nevetett és fesztelenül csevegett Sovayjel, mintha a lány jártas lenne az efféle intézmények mindennapi életében. A fiú, hátra vetve göndör álhaját, közölte, hogy Toby a neve, és csak addig űzi ezt a mesterséget, míg össze nem gyűlik annyi pénze, hogy beállhat valahová inasnak. Ennek hallatára a kapitány felhorkant, kijelentette, hogy minden szajhának megvan a maga története arról, hogyan kapaszkodik majd fel a tisztesség létráján. Sovay viszont megkedvelte a fiút, és remélte, hogy idővel kiszabadul Pierce mama markából. Toby ruhát hozott neki, a legvisszafogottabbat, amit csak talált. Megszabadította a fodroktól, csillámoktól, de még így is meglehetősen feltűnő volt az öltözék, a kivágása pedig olyan mély, hogy Sovay elpirult a láttán.

– De legalább tiszta – nyugtatta meg vidáman Toby. – Most hozták a mosodából.– Lám, ezért is hálás lehet az ember… – sóhajtott fel magában Sovay. Odalent a várakozó

kapitány már türelmetlenül járkált fel-alá. Amikor megpillantotta Sovayt, füttyentett, majd szélesen elvigyorodott.

– Fiúruhában is szemrevaló volt, na de így! Gyerünk – nyújtotta kesztyűs kezét Sovaynek. – Szerzek egy hordozószéket. Egy szempillantás, és otthon lesz. Újra mint Sovay kisasszony.

– Általában nem ilyen öltözéket viselek – pillantott le Sovay a ruha mély kivágására.– Nagy kár. – A férfi szavait még szélesebb vigyor kísérte, sötétkék szeme pajkosan

csillogott.Sovay megfelelő visszavágáson töprengett, de mindjárt rájött, hogy Greenwood csak

ugratja, és a legjobb, ha válasz nélkül hagyja iménti szavait.

Pierce mama előbukkant az „irodájául” szolgáló fülkéből.– Odébb állsz, kapitány? – Majd Sovayhez fordult. – Visszavárom ám a holmit,

kisnagysád. Engem nem vet fel a pénz!– Ejnye, Mama – billegtette az ujját a kapitány. – Kétszeresen is megfizettem ezekért a

rongyokért!– Még hogy rongyok?! – Pierce mama kipirosított orcája még jobban elvörösödött. – Ha

nem tudnád, az én lányaim a Mayfair legkülönb holmiját hordják! Ilyen eleganciát az egész Gardenban nem találsz!

– Ejnye, Mama – simogatta meg a kapitány az asszonyság orcáját –, a haragodtól még én is tűzbe jövök!

Azzal derékon ragadta Pierce mamát, és istenesen megforgatta, nagy mulatságára a „lányoknak”, akik éljenezve, tapsolva vették körül őket. De egyikük sem sietett Pierce mama segítségére. A kapitány az a fajta férfi volt, aki minden nőt elbűvölt, még Pierce mama sem maradt érzéketlen a vonzereje iránt. Szemmel láthatólag élvezte a kapitány figyelmét, még ha harsányan protestált is. Greenwood körültáncoltatta a vénasszonyt a teremben, és közben harsányan énekelt:

 Arca körül rózsákés liliomok,de érett ajka szebb,mint azok.Öleljed,szorítsad,csókjai gyönyört adnak ma.

 Sovay felismerte a dalt: a Koldusoperából származik. Együtt kacagott a többiekkel, hogy a

nótát ilyen személynek címezi valaki, méghozzá egy valódi útonálló!– Hagyd már, te gazember – vágta oldalba a kapitányt Pierce mama, mikor végre sikerült

elszabadulnia. Gondosan megigazgatta félrecsúszott parókáját. – Eriggy dolgodra, és vidd a macádat is!

A kapitány mély meghajlás kíséretében meglendítette kalapját, majd kivezette Sovayt a házból. Odakint átkarolta a lány derekát, hogy megvédje a tülekedő tömegtől. Sovay nagyon is tudatában volt a közelségének, érezte a bőr és a lovak szagát. Greenwood közel hajolt hozzá, arca a lány arca mellé került. Megint dalra gyújtott, de ezúttal halkabban, lassabban, így a szöveg mindjárt értelmet nyert.

 Arca körül rózsák és liliomok,de érett ajka szebb, mint azok.

 Éneklés közben kesztyűs kezének egy ujjával végigsimított a lány arcán-ajkán. S mielőtt

Sovay észbe kaphatott volna, a férfi forrón szájon csókolta. Ügyet sem vetett rájuk senki; ezen a környéken nem volt ritka látvány a csókolózó pár. Sovay tudta, hogy ellenkeznie kellene, mégsem tette. A csók azt a Sovayt illeti, aki postakocsikat tartóztat fel és egyéb botrányos dolgokat művel. Legszívesebben nyomban kilépne ebből a személyből, levetné a szajhák gönceit, és a maga ruhájával együtt felöltené a tisztességet is. De ez a csók úgy végigborzongatta, mint a Mr. James Gilmore-tól kapott cirógatások soha.

Greewnwood eleresztette, szemöldökét magasra húzva lemosolygott rá.– Sokkal jobban műveli, mint gondoltam volna. Milyen meglepetés van még a tarsolyában,

Sovay kisasszony?

Azzal odakurjantott egy hordozószéket, és útra bocsátotta Sovayt a Soho tér felé. A kapitánynak jó erős hangja volt: szép zengésű tenorja visszacsengett Sovay fülében, még akkor is hallotta, amikor a zsúfolt utcákon kanyargott vele a hordozószék: ez a dallam sehogy sem ment ki a füléből.

 * * *

 Álmából valami kis nesz riasztotta fel, amit hirtelen támadt hideg huzat követett. Sovaynek

hevesen vert a szíve, kinyitotta szemét, és sötét alakot vett észre, árnyat az árnyban, amint elvált a súlyos drapériától, és némán lopózott át a szobán. Sovay egyszeriben magához tért. Szellemekben nem hisz, így hát ez csak betörő lehet, aki el akar lopni valamit. Az alak tetőtől talpig feketébe öltözött, és nesztelenül mozgott. Csak a szeme villant, ahogy az íróasztalhoz közeledett, és sorra nyitogatta a fiókokat.

Nem találta meg, amit keresett. Megfordult, körülnézett, mintha azon törné a fejét, hol folytassa a kutatást. Ekkor észlelhetett valami mozgást az ágy felől. Közeledett Sovayhez, kezét kinyújtotta, mintha el akarna fojtani minden lehetséges mozdulatot.

– Nem sikoltok, nem is fogok felkiáltani – suttogta Sovay –, de a takaróm alatt két pisztoly van nálam, és habozás nélkül használom is őket, ha kell.

– Ne lőjön. Nem akarom bántani, de kérve kérem, ne csapjon lármát. – A fiú óvatosan közeledett. – ő odalent van, és ha maga valami hangot ad, habozás nélkül lepuffant mindkettőnket.

– Ki van odalent?! – Sovay odamutatta a fiúnak a fegyvert.– Mindegy. Jobb, ha nem tudja, de annyit mondhatok, hogy egy valódi szörnyeteg. – A fiú

elhallgatott egy pillanatra. – Miss Sovay, ugye? – felhúzta az arcát eddig eltakaró kötött sapkát. – Ott volt Pierce mamánál a kapitánnyal, igaz? Toby vagyok. Toby White. Ámbár ott nem így hívnak. Az én ruhámat kapta kölcsön.

Elfordult, sápadt arcát elfutotta a pír, mintha szégyellte volna beismerését.– Emlékszem – válaszolt Sovay. – Bár most kicsit... másképp nézel ki.Felrémlett előtte a finom arc, a hosszú, fekete pilla, a fakókék szempár. Akkor valóban

lánynak nézte Tobyt.– Mármint hogy levetettem azt a macának való göncöt? – A fiú elvigyorodott, fehér foga

még a szoba sötétjében is villogott.– Mit keresel itt?– Mikor épp nem a macát játszom, spion vagyok. Amolyan... besurranó. – Olyan szót

keresett, amit egy kisasszony is megérthet.– Betörő. De mindig az emeleti ablakon mászok be. Kicsi vagyok, vézna, igaz? A zárakkal

is elbánok. Bejutok én mindenhova, de ki is, mikor kell. Büszke is vagyok a tudományomra. Durva munkát sose végzek. Azt a többiekre hagyom.

– Többiekre? – komorult el Sovay. – Ügy érted, hogy egész bandátok van itt?!Toby letelepedett az ágy szélére. – Most éppen nincs. Csak én, meg még valaki. De ő aztán

tízzel felér.– Mégis mit kerestek? Ékszert? Ezüstöt? Drágakövet?– Dehogy – rázta meg a fejét a fiú. – Valami tárcát kajtat. Bőrtárcát, kapcsosat. Úgy

ekkorát – mutatta a két kezével. – ő odalent dolgozik, én meg itt fent. Csitt! – tette az ujját az ajka elé. – Jön! Nagydarab ember. Hallom, ahogy nyikorog a lépcső. Tegyen úgy, mintha aludna! Megmondom, hogy nem találtam semmit, de ki tudja, hisz-e nekem. – Sovay azt hitte, a fiú kisurrant, de aztán meghallotta lehelet-halk hangját. – Szabaduljon meg attól a holmitól, amit ő keres, méghozzá hamar, mert jön majd megint, és ha így meg nem kapja, majd próbálkozik másképp. A módszerei pedig nem valami finomak!

Kilopózott, éppoly hangtalanul, ahogyan bejött. Sovay nem tettette az alvást. Felegyenesedett, a pisztolyt a melléhez szorította. Aki belép az ajtón, azt lelövi, még ha ez a helyes fiú lenne is. Mozgást hallott a folyosóról – most bizonyára a bátyja szobáját kutatják át. Mivel ott semmit nem találtak, mentek tovább édesapja szobájához, egy emelettel feljebb. Jó sokáig elidőztek ott, alapos lehetett a kutatás. Aztán meghallotta lépteiket a lépcsőn. A fiúé gyorsak voltak és szinte nesztelenek. A másik lassabban mozgott, mint amikor egy nagydarab ember próbál hangtalanul lépkedni.

Távoztak, de üres kézzel. A tárcát ott őrizte Sovay a párnája alatt.Reggel első dolga lesz, hogy felkeresi apja ügyvédjét és letétbe helyezi nála a tárcát.

Nyilvánvaló, hogy nem tarthatja itt. Vajon ki tudja, hogy nála van? Ki árulta el? Mit is mondott Greenwood? Senki emberfiában ne bízzon. Nagy igazság.

TIZEDIK FEJEZET

Reggelre a félelme haraggá változott. Valaki bizony elárulta.Mire bejelentették Gabrielt, Sovay arra a meggyőződésre jutott, hogy mindössze két

lehetőség van: vagy Gabriel nem engedelmeskedett az utasításainak és Fitzwilliamre bízta a titkot, vagy pedig Greenwood a bűnös. Sovay nem szívesen képzelte el a kapitányt az áruló szerepében, csakhogy a bizonyítékok ellene szólnak. Greenwood tud a tárcáról. Tudja, hol van a Middleton-család londoni háza. Tolvajokkal, meg mindenféle gazemberrel közösködik. Tudja, mit keresnek, és nem kell ahhoz nagy találékonyság, hogy rájöjjön, a házban hol tarthatják az iratokat.

Bevezette Gabrielt édesapja dolgozószobájába. A fiatalember megrémült annak hallatán, micsoda veszély fenyegette Sovayt, és hevesen tagadta, hogy bármi köze volna a dologhoz. Megesküdött rá, hogy nem szólt semmit Fitzwilliamnek, és kétségbe ejtette, hogy Sovaynek egyáltalán megfordult a fejében ilyen gondolat. Sovay mentegetőzött, amiért egyáltalán kétely merült fel benne. Nem maradt hát más, mint az útonálló. Csakis Greenwood lehet a bűnös.

– Egy marék ezüstért akár a nagyanyját is eladná – jegyezte meg Gabriel. – Legyen ez jó lecke. Ilyenek az effélék.

– Nem én döntöttem úgy, hogy kapcsolatba kerülök vele! – vágta oda hevesen Sovay.– Ilyet én nem is állítottam – emelte fel békítőleg a kezét Gabriel. – Ne veszekedjünk,

Sovay.Sovay haragja valamelyest csillapodott, de még korántsem békült meg a helyzettel.

Buzgón teregette Gabriel elé az iratokat. Ki akarta kérni a véleményét, mielőtt letétbe helyezi a dokumentumokat az ifjabb Mr. Oldfieldnél, édesapja ügyvédjének a Szent Pál székesegyházhoz közeli irodájában.

Gabriel szemügyre vette az íróasztal kopott zöld bőrbevonatára teregetett iratokat. Undorral olvasott, szinte hozzá sem akart nyúlni a papírokhoz. Volt, amelyik sokszorosan össze volt hajtogatva, a sok forgatástól szinte zsíros volt a tapintása, másoknak különös, erős szaga volt, akár a rothadó hagymáé. Gabiel úgy érezte, hogy a cselszövés, a kémkedés átható bűze árad valamennyiből, amely éppúgy bántotta, valósággal undorította, mint a zsúfolt nagyvárosi utcák egészségtelen szaga.

– Mit gondolsz, mit jelentenek? – kérdezte. – Miért küldték ezeket? Mi lenne a céljuk?– A letartóztatási parancsoké nyilvánvaló. Ami a többit illeti, legtöbbjük bizonyítékul

szolgál bizonyos személyek, például apám ellen. Ezeket az ország különböző részeibe, az elöljárókhoz küldték volna a törvényszéki futárral. Mások felől – ingatta határozatlanul a fejét Sovay – nem vagyok biztos. Nem látszanak fontosnak, inkább csak ártatlan levelek a legkülönfélébb tárgyakról. Akkor viszont miért kerültek ugyanabba a tárcába? Remélem, Mr. Oldfield szolgál majd némi felvilágosítással. – Sovay összeszedte a papírokat. – Átadom neki valamennyit. Egy dologban igaza volt Grennwoodnak: túlságosan veszedelmesek, hogysem ajánlatos lenne megtartani őket.

 * * *

 Az Oldfield és Oldfield ügyvédi iroda a Ludgate Hill környékén volt, a Carter’s Lane és a

Shoemaker Row sarkán. Sovay akkor járt ott utoljára, amikor kislány korában magával vitte az édesapja.

Az ifjabb Mr. Oldfield kijött az irodájából, hogy személyesen üdvözölje Sovayt. Még mindig ifjabb Mr. Oldfieldnek ismerték az ügyvédet, holott immár inkább középkorúnak számított. Ápolt fehér parókája alól most is ugyanolyan szigorúan tekintett Sovayre, mint

annak idején, homlokát pedig ráncok barázdálták. Sovay már kislány korában sem ijedt meg tőle, de azért egy kicsit félt tőle szigorú tekintete miatt. Némán meghúzódott az iroda sarkában, pedig milyen szívesen játszott volna azzal a sok tollal, tintával, papírral, szalaggal! Most nem juhászodott meg az ügyvéd zord tekintete láttán. Mr. Oldfield összeszorított szája inkább határozottságra vall, semmint kegyetlenségre; szürke szemének éles a tekintete, de nem barátságtalan. Arca olyan emberé, aki akár hideg és könyörtelen is lehetne, de mégsem az.

– Miss Sovay... – Az ügyvéd arckifejezése már-már mosolyra enyhült. – Ugyancsak megváltozott! Fényt hoz a mi komor irodánkba. Nemde, Skidmore? – fordult ügyvédbojtárjához, aki le nem vette bámuló szemét Sovayről. – Inna egy csésze teát, Miss Sovay? Skidmore, ne álljon ott báván! Teát, Sovay kisasszonynak, méghozzá fürgén! – Azzal bevezette irodájába Sovayt. – Nos, miben lehetünk szolgálatára?

Az iroda sötét faborítású falai mellett jogi kötetekkel, törvénytárakkal roskadásig rakott könyvespolcok álltak, a többi bútordarabon pedig színes szalaggal összefogott iratkötegek magaslottak, amelyek annyira elbűvölték Sovayt kislány korában. Az ólomkeretes zöld és szürke üvegű ablakszemeket a londoni köd jellegzetes, sárgás mocsokkal lepte be, fény alig szűrődött be rajtuk. Kora délelőtt volt, mégis lámpák égtek, a kandallóban pedig vígan pattogott a tűz. Ha nyár volt is odakint, a jog nem ismer évszakokat, és idebent örökös a tél.

– Ez az úr Mr. Stanhope – mutatta be Sovay Gabrielt. – Édesapám intézőjének fia, a legbizalmasabb barátom. Szeretném, ha itt maradhatna.

– Természetesen – bólintott Oldfield. – Örvendek, Mr. Stanhope. – Letelepedett iratkötegekkel megrakott íróasztalához, félretolta a nyitott újságot, amelyet nyilván az imént olvasott és megismételte a kérdést: – Tehát miben lehetünk szolgálatára? – Pillantása Gabrielről Sovayre szökkent. – Remélem, nem történt valami baj.

Sovay és Gabriel helyet foglalt az íróasztal másik oldalán.– Először is – nézett Mr. Oldfield szemébe Sovay –, szeretném tudni, látta-e mostanában

az édesapámat.– Sir John már néhány hónapja nem kereste fel az Oldfield és Oldfield céget. Skidmore

szolgálhat a pontos dátummal. Mármint, ha végre megérkezik azzal a teával. – Felugrott, az ajtóhoz lépett. – Skidmore!

Ügyvédbojtárja, egy tizenhat éves forma nyurga ifjonc, láthatólag még növésben volt: térdnadrágja a térdéig sem ért, csontos csuklója előbukkant a kabátja ujja mögül. Fekete fürtjei kiszabadultak a paróka alól, ám amikor felnézett, meglepően zöld szemének éppolyan éles volt a pillantása, mint a principálisáé. Letette a tálcát, majd töltögetni kezdte a teát.

– Február 16-án – mondta. – Akkor járt itt Sir John legutóbb. Pontosan emlékszem.– Köszönöm, Skidmore. Elmehet. Majd szólok, ha szükségem lesz magára. Csodálatos a

memóriája – jegyezte meg Oldfield, mihelyt a fiatalember mögött becsukódott az ajtó. – Szakasztott olyan, mint az édesapjáé, idősebb Skidmore-é. Soha semmit el nem felejtett. Későn házasodott. A fiú amolyan kései ivadék. Az apja már igencsak élemedett korú. Akárcsak az enyém. Egyikük sem igen jár már be az irodába. Nos, hogy ízlik a tea? – Éles pillantást vetett Sovayre, homlokán elmélyültek a ráncok. – Az édesapjáról nincs hír. Kegyed aggódik.

Sovay emlékezett az ügyvéd következetlennek tűnő beszédmodorára: gondolatai mindig előbbre járnak egy lépéssel szavainál.

– Nos, igen – bólintott Sovay. – Hugh miatt szintén.– Hugh miatt? Róla sincs hír?– Eltávolították a kollégiumból.– Ó. Mikor történt ez?– Úgy tudom, Karácsonykor.– Már oly régen? Milyen okból?

– Írt egy lázító röpiratot. – A „lázító” szó hallatára Oldfield homlokán még mélyebbé váltak a barázdák. – Újév óta nem járt otthon – folytatta sebesen Sovay. – Nincs róla semmi hír, nem tudjuk, hol lehet. Azaz…

– Azaz?– Mr. Fitzwilliam, a tanulmányi vezetője megemlítette, hogy Hugh Párizsba készült…– Hm. – Az ügyvéd tűnődve Sovayre nézett. – Nem a legjobb úti cél az adott politikai

helyzetben. Ám ha egyiküket megtaláljuk, bizonyára a másikukra is rálelünk. Tisztelt édesapjuk mindig is túlságosan szabadjára engedte a fiút, és mindig kiszabadította a csávából. Soha semmit meg nem tagadott tőle, amióta kedves édesanyjuk eltávozott. A fiút nagyon megviselte a halála. Kegyed még nagyon fiatalka volt, a fiú azonban éppen abban a korban volt, amikor… Nos – szedte ismét ráncba a gondolatait, és megragadta a széke karfáját, mintha menten akcióba kívánna lendülni. – Hogy akkor mi a teendő. Kényes ügy. Nehéz helyzet. – Az újságra pillantott. – Odaát napról-napra rosszabb a helyzet. – Felkelt, fel-alá járkált. – Gondolkodnom kell. Igen. Mint mondom, kényes a helyzet. Csakhogy – derült fel az arca – én kedvelem a talányokat.

Az ablakhoz lépett, kibámult a mocskos szürke és zöld ablakszemeken.– Nos – fordult hátra néhány pillanat elteltével –, mi a másik ügy, ami miatt felkeresett?– Honnan tudja...?– Az én hivatásomban az arcokat pontosan úgy olvassa az ember, mint bármilyen okmányt,

jogi iratot. – Gabrielre nézett. – Míg beszélgettünk, a kegyed ifjú társa a kezében tartott tarisznyára meredt. Úgy szorongatta, mintha valami élőlény lapulna benne, valami, amit nehéz megfékezni. Időnként rám pillant, mintha akarná is, meg nem is, hogy meglássam azt a valamit. – Az ügyvéd megint az íróasztala mögé lépett. – Adja ide, fiatalember. Hadd szabadítsam meg attól a valamitől, ami annyira nyomasztja.

Gabriel kinyitotta a tarisznyát és elővette a tárcát. Oldfield eltett néhány iratcsomót az íróasztaláról, majd kiteregette a papírokat, amelyeket Sovay átnyújtott. Amikor mind ott feküdt előtte, föléjük hajolt, megmarkolta íróasztala két szélét, és sorra szemügyre vette őket. Sokáig csak állt, komoran szemlélve az előtte heverő dokumentumokat. Majd felnézett, szürke szeme kitisztult, mint eső után az ég.

Sovay eltökélte, hogy nem említi meg, hogyan kerültek hozzá az iratok. Hiszen minden szavával csak vádolná magát. Oldfield mindenekelőtt ügyvéd, hivatásánál fogva elítéli a törvényszegést, bármi legyen is annak kiváltó oka. Valószínűleg nem adná fel a legközelebbi elöljárónál, gondolta Sovay, de nem szeretne megrovásban, sőt még csak feddésben sem részesülni.

Oldfield méltányolta a leány tartózkodását, de magában elmosolyodott. Ügyvéd lévén, amit nem tud, az nem is érinti. Nem közölte ezt ezzel a leánnyal senki?

– Nem kérdezem, hogyan jutott ezekhez a… khm... dokumentumokhoz – mondta változatlanul komolyan. – De helyesen tette, Sovay, hogy elhozta őket. Igen, helyesen. – Elengedte az íróasztal szélét, fel-alá járkált, összekulcsolva kezét a háta mögött. – Ezek fontos iratok. Országos jelentőségűek. Vissza kell őket juttatni ahhoz a kormányhivatalhoz, amely... – itt elhallgatott egy pillanatra, mintha a megfelelően szépítő kifejezést keresné – …elveszítette őket. Biztos vagyok abban, hogy örömmel fogadják őket, ha épségben visszakerülnek. – Sovay ijedten összerezzent. Az ügyvéd mosolyogva felemelte a kezét, mintha ellenvetést akarna elhárítani. – Nem firtatom, hogy hogyan kerültek hozzám, efelől bizonyos lehet.

– Nem ez nyugtalanít – mondta halkan Sovay. – Hanem az iratokban említettek sorsa. Akik esetleg elveszíthetik a szabadságukat.

– Tudom. Magam is nyugtalan vagyok, talán más okból, de mivel kegyed a kliensem, első sorban a kegyed biztonsága érdekel. Ha ezek az iratok nincsenek már a kegyed birtokában, senki sem fogja őket keresni. – Szigorú pillantást vetett Sovayre, majd Gabrielre. – Vagy már

kereste is őket valaki? – Sovay éppen megrázta volna a fejét, de Gabriel bólintott. Oldfield észrevette, hogy pillantást váltanak. – Amennyiben ez az eset áll fenn, haladéktalanul vissza kell szolgáltatni őket.

Sovay beleegyezett, ő ugyan csak biztonságba akarta helyezni az iratokat, nem számított arra, hogy kikerülnek a birtokából, még kevésbé, hogy visszajutnak magához a kémfőnökhöz, de eszébe jutottak Toby elsuttogott szavai és felismerte a logikát Oldfield döntése mögött is. Az ügyvéd szívén viseli az ő érdekeit.

– Ezek az iratok veszedelemmel terhesek, fenyegetlek, de megtalálom a módját, hogy kihúzzam a méregfogukat – folytatta Oldfield. Papírvágó kése hegyével érintette csak a dokumentumokat, mintha mérgezéstől tartana. – Úgy keltem majd fel az érdekeltek óvatosságát, hogy nem vonom magamra a figyelmüket. Sem kegyedre. Kérem, ne értsen félre. Nem vagyok egy véleményen az édesapjával, sem az itt megnevezettekkel. Merőben más a meggyőződésem.

Visszament az íróasztalához, és felemelte az újságot, a London Chronicle-t.– Sajnálatosnak tartom a francia forradalmat, kétségbe ejt annak a szegény országnak a

sorsa, és rettegve gondolok arra, hogy valaha itt is bekövetkezhet ilyesmi. Igen veszedelmes időket élünk, Sovay. Mindenki fél. A Franciaországból érkező hírek nap mint nap újabb és újabb olyan kegyetlenségekről tudósítanak, amelyek szinte felfoghatatlanok. A félelem pedig elnyomást szül. Bennünket ugyan védelmeznek a törvények, de amelyek a lázadásra, vagy éppen az árulásra vonatkoznak, homályosak és tolmácsolást igényelnek. Nagy tehát a kísértés, hogy elhamarkodottan megalkotott törvények szülessenek, amelyek több kárt okozhatnak, mint hasznot. Inkább büntető, mint védelmező törvényeket hoznak. Sajnálatos módon máris ez történik, amire íme, itt a bizonyíték. – Papírvágó késével az iratokra mutatott. – Mindenféle-fajta embereket elfognak és letartóztatnak hallomásból nyert értesülés, puszta szóbeszéd alapján, amelyet a rosszindulat szül vagy olyan kémektől származik, akiket hazugságok gyártásáért fizetnek, de a mai bizonytalan időkben ez elegendő ahhoz, hogy embereket tartóztassanak le, sőt ítéljenek el. Olyan embereket, mint a kegyed édesapja. Mihelyt ilyesmi üti fel a fejét, az ártatlanok is egy pillanat alatt a bűnösök közt találják magukat úgy, hogy talán nem is létezik a bűn, amellyel megvádolták őket. A szövetkezést, a nyílt vitákat elfojtják, törvényen kívül helyezik. Amikor az embereket megfosztják az ilyenfajta szabadságtól, a körülmények előbb-utóbb lázadáshoz vezetnek, amelytől a legjobban tartanak.

Miután befejezte előadását, Mr. Oldfield maga elé meredt, karját összefonta. Mélyet szippantott a levegőből, keskeny orrlika kitágult, majd kezdte sorra venni a leveleket.

– Hm. – Egymás után felemelte és hosszú orra elé tartotta mindegyiket. – Lássuk csak, mi ez itt?

Egy levelet annyira közel tartott a lámpához, hogy arany fény sütött át a papíron. Az ügyvéd még ezzel sem érte be, a levelet a kandallóhoz vitte. Sovay felpattant, attól tartott, hogy az ügyvéd a lángok közé veti az iratot.

– Mr. Oldfield! Azt hiszem, nem kellene... – kezdte, de a másik ügyet sem vetett rá. Leguggolt, a papírt a láng fölé tartotta.

– Jöjjön csak – szólt hátra. – Nézzen ide.Sovay attól tartott, az ügyvéd még megégeti a kezét, annyira közel tartotta a levelet a

tűzhöz. A vörösen lángoló tűz fényében szinte áttetszőnek látszott a papír. Sovay közelebb hajolt, arcát valósággal sütötte a hő. A papíron írott sorok bukkantak fel, mintha varázslattal rótták volna őket az átmelegedő papírlapra.

Gabriel közelebb lépett, szemöldökét összevonta. – Mi lehet ez? – kérdezte. – Miféle varázslat?

– Láthatatlan tinta. Olyan a szaga, akár a hagymalének. Csak hő hatására tűnik elő. És hogy mi lehet maga a szöveg? – Az ügyvéd a szeme elé emelte a papírt. – Rejtjeles üzenet. –

Gondosan tanulmányozta az írást. – Váratlan fordulat. A váratlan dolgok mindig gyanúsak. Nem bízom a titkokban. Mindenben a nyíltságot kedvelem. Ilyenfajta rejtjelezést igen régen láttam utoljára – de láttam. – Távolabb vitte a tűztől a papírt, mire az írás eltűnt. – Szeretném tudni, mit óhajtanak ilyen módon elrejteni. Tanulmányozni fogom egy darabig ezeket a lapokat, mielőtt visszajuttatom őket jogos tulajdonosuknak. Igen. Ezt szándékozom tenni.

Elgondolkodva lépett vissza az íróasztalhoz. Látszott, hogy még akkor is a rejtjelzés foglalkoztatja, amikor rendezgetni kezdte a többi iratot. Sovay úgy érezte, itt az ideje távozni.

– Köszönöm, Mr. Oldfield, hogy ránk szánta az idejét. Közli majd, hogy mit fedezett fel?– Ó, tehát távoznak? – Az ügyvéd felpillantott, de szürke szeme mintha nem is látná őket.

– Skidmore majd kikíséri önöket. Skidmore! – Az ügyvédbojtár tüstént előkerült. – Kísérje ki Miss Middletont és Mr. Stanhope-ot!

Oldfield becsukta látogatói mögött az ajtót, gondolatai a láthatatlan tintával írt titokzatos dokumentumon jártak. Ifjú kora óta nem találkozott ezzel a rejtjelzéssel. Annak idején Németországban tanult, az ingolstadti egyetemen. Ott csatlakozott egy titkos társasághoz, amely azóta tekintélyes ismertségre tett szert. Az ő kódneve Lusus volt, aki Bacchusnak volt a társa. Mr. Oldfieldet felsóhajtott. Micsoda távolságra került mára az egykori fiatalember, aki ilyen álnevet választott! A társaság tagjainak el kellett sajátítaniuk ezt a rejtjelzést, hogy magasabb szintre léphessenek.

Gyertyatartót, gyertyákat hozatott és nekilátott az átírásnak. Legelőször is lemásolja az iratot, utána kényelmesen megfejtheti a szöveget. Mire felnézett munkájából, a gyertyák csonkig égtek, sötét volt a szoba. Az ügyvéd nagyot sóhajtott, fordított egyet a székén, és a kandalló immár csak pislákoló tüzébe bámult. Az ifjabb Mr. Oldfield mindenekfelett hitt a törvényekben. Kezdetben nem fogadta rosszallással a franciaországi eseményeket, de később, sokakhoz hasonlóan, már nem nézte olyan jó szemmel az újabb fordulatokat. Véleménye szerint egyik pártnak sincs joga, hogy uralkodjék egy nemzeten, hogy megalkossa, majd sorra megszegje a tulajdon törvényeit – márpedig Mr. Oldfield véleménye szerint Franciaországban most pontosan ez történik. Törvény elé állítanak és kivégeznek egy királyt; hasonló módon járnak el királyi hitvesével; válogatás nélkül, tisztes bírói eljárás kikerülésével mészárolnak le ártatlanokat. Akárcsak Szaturnusz, a Forradalom is felfalja tulajdon gyermekeit – így mondta az egyik francia vezető. Az az ember már halott. Mr. Oldfield véleménye szerint ez nem törvényes rend – hanem a nép által kikényszerített zsarnokság. Az ügyvéd mindennél jobban félt a tömegektől. Jól emlékezett a Gordonféle lázongásra. Fiatal volt akkor, kezdő ügyvéd, épp akkor fogadta társául irodájába az édesapja.

Átélte, és amíg él, el nem felejti. A tüntetés viszonylag békésen kezdődött ugyan, őt mégis felkavarta, hogy kék kokárdát viselő tízezrek özönlenek az utcákon a Parlament felé, zászlókat lobogtatnak, és kórusban üvöltik a pápista-ellenes jelszavakat, élükön Lord George Gordonnal, aki át akarja nyújtani kérvényét. De azonnal elfajultak az események, mihelyt megtagadták a tömegtől a belépést, és a kérvényt nem fogadták el.

Estére már az elszabadult tömeg uralta a várost: boltokban, műhelyekben fosztogattak, templomokat, kápolnákat törtek fel és raboltak ki, az utcára hurcolták és máglyára vetették a bútorokat, a papi öltözékeket. Az éjszakai eget vörösre festette az égő épületek lángja, míg a tulajdon fosztogatásától bemocskolt tömeg vad orgiában tört-zúzott. Az arcok koromtól feketéllettek vagy az összezúzott vakolat porától halottian fehérek voltak, és mindenkit megvadított tulajdon fontosságának és hatalmának az érzete.

Egy hétig uralták a lázadók a várost. Oldfield és édesapja a zárt zsaluk résén át figyelte az eseményeket. Az értékes holmit a pincébe hordták, míg az Angol Nemzeti Bankot megtámadta a tömeg, és elfoglalta a Temzén átívelő hidakat. Végül fegyverbe szólították a gyalogságot és a lovasságot, és egyesült erővel sikerült helyreállítani a rendet. Ahol még tömegbe botlottak, ott tüzeltek, karddal, tőrrel támadtak a csoportosulókra. A harc nyomában százak maradtak holtan a csatatérré vált utcákon, tereken.

Oldfield nem a tömeget vetette meg – szánta szegény ördögöket, hisz százával hevertek holttestek az utcán, de sokan végezték Tyburn bitóin is. A lázongás senkinek sem hozott hasznot. Nem, Oldfield az undorát azok számára tartogatta, akik a tömeg élére álltak, mint Lord George Gordon, aki fegyverként használta a népet a tulajdon hatalmi törekvései megvalósítására.

Oldfield visszatért az imént megfejtett iratokhoz. Szörnyű volt az a lázongás, de semmiség ahhoz képest, aminek a terve most bontakozik ki előtte. Gordon és kérvénye akár a szénaboglyába hajított fáklya, fellángolt, vadul égett, senki sem mert a közelébe menni, de a tűz ahogy fellobbant, éppoly hamar ki is hunyt. Ez merőben más dolog, sokkal rombolóbb, olyan, mint az aláaknázott, puskaporral feltöltött épületben nagy gonddal, tudatosan rakott tűz. A robbanáshoz pedig elegendő egyetlen szikra is.

Csakhogy ez nem épület – hanem egy ország. Ha megfelelően értelmezi, országszerte egymás ellen uszítanak felfegyverzett csoportokat, míg az ország valamennyi városának, helységének minden egyes utcája valóságos vérfürdővé nem válik. Az ország hatalmasait sorra elteszik láb alól, megnyílik az út az őrült király elmozdításához, a gyenge, határozatlan régens elsöpréséhez. Addigra már készen állnak mások, hogy átvegyék a hatalmat – kezdetben örömmel fogadja őket a megrémített, kimerült lakosság, amely hálás lesz mindenkinek, aki helyreállítja a rendet. Csakhogy ezeknek az uralma olyan zsarnokságot hoz, amilyet ez az ország még sohasem látott. Agyafúrt, gonosz összeesküvés; még a puszta gondolatától is megfagy az emberben a vér. Végtelenül ravasz, és senki nem állíthatja le, mihelyt a szikra eléri a gyújtózsinórt. A Gordonféle lázongás ehhez képest gyerekes csetepaté volt. Ami itt jön, vérontásban, erőszakban utoléri a francia forradalmat, csakhogy majd nem lehet arra hivatkozni, hogy a nép akarata nyilvánul meg mindebben. Ez egyetlen ember akarata, egy ördögien okos elme szüleménye, amelynek csak hasonló ravaszsággal lehet ellenállni és végül legyőzni.

Oldfield gondolkodott néhány percig, miközben összeszedte az iratokat, és visszatett mindent a tárcába. Azután Skidmore-t szólította.

– Hozzon, kérem, csomagolópapírt és madzagot.Oldfield maga csomagolta össze az iratokat, a csomókra olvasztott viaszt öntött, és ügyelt

rá, hogy sima pecsétet használjon, ne címereset. Azután megcímezte a küldeményt: Sir Robert Dysart kezébe, a Belügyminisztérium címén, Whitehall, majd átadta Skidmore-nak, hogy vigye a Lombard Street-i postahivatalba.

– Az esti postát már nem éri el – jegyezte meg Skidmore, és a címzésre pillantott. – A hivatala egyébként is a Leggat’s Courtban van. Ha óhajtja, átvihetem.

Oldfield az ügyvédbojtárjára nézett. Megint meglepte, mennyire gyors felfogású ez a fiú. – Köszönöm az ajánlatot, Skidmore, de kérem, tegye, amit mondtam. Most menjen.

Skidmore távozott, Oldfield gondolatai pedig visszatértek Sovayre. Remélhetőleg sikerül elhárítani a leányt fenyegető veszélyt. Sovaynek nyilván fogalma sincs, mi is az, amire véletlenül rábukkant, őt csak édesapja és annak sorstársai érdeklik. A letartóztatási parancsok, a bizonyítékok esetlegesek, végső soron csak attól fontosak, hogy beleilleszkednek a nagy egészbe. A leány mit sem tud az ártalmatlannak tűnő levelek tartalmáról. Remélhetőleg Dysart is ezen a véleményen lesz; ha visszakapja a tárcát, a figyelme elterelődik a leányról – ám Oldfield sem akarta magára vonni. Nem tartott attól, hogy veszélybe sodorja magát, de óvatosan kell lépnie, és el kell kerülni, hogy a levelek bármilyen módon felkeltsék Dysart figyelmét. A rejtjelzett iratok egy harmadik személynek, egy közvetítőnek szólnak, majd tovább adandóak megint másoknak – így senki sem tudhatja, valójában kik is az összeesküvő társak. Semmiképpen sem lehet őket azonosítani, mindössze egyetlen fonal köti össze őket. Mindannyian Illuminátusok. Megvilágosodottak.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Sovay megkönnyebbülten hagyta el Mr. Oldfield irodáját. Örült, hogy megszabadult a tárcától. A Szent Pál székesegyház nagy harangja az időt kondította, amikor Gabriellel belevetették magukat a Ludgate Hill forgatagába: iratokat hordozó ügyvédbojtárok, parókás, taláros ügyvédek, kereskedők, üzletemberek, teherhordók, cselédek özönlöttek az utcán, még egy hölgynek sem engedtek utat a zsúfolt járdán, mindenki rohant a dolgára. Az utat ellepték a hordszékek, kordék, hintók. Sovay örült, hogy Gabriel erős karjára támaszkodhat. Átvágtak a Fleet Market és a Bridge Street kereszteződésén, egy gyerkőc söpört előttük egy kis ösvényt, majd megérkeztek a nem kevésbé zsúfolt Fleet Streetre. A Temple Bar közelében még sűrűbb volt a tömeg, és Sovayt annyira lefoglalta úti céljának, a Turnbull-féle banknak a keresése, hogy kis híján összeütközött egy idegennel. Szerencsére Gabriel még idejében megfékezte. – Ó, elnézést, igazán sajnálom... – kezdett mentegetőzni Sovay, de az idegen félbeszakította.

– Épp ellenkezőleg, én voltam a... – A férfi megemelte kalapját, és meghajolni készült, amikor a felismerés mosolya villant fel az arcán. – Nahát, Miss Middleton! Nem tudtam, hogy Londonban van.

– Mr. Barrett, ugyebár? – nézett Sovay a szelíd, szürkéskék szempárba: hiszen ez az az amerikai, aki az édesapját kereste!

– Igen, az vagyok! Nagy örömömre szolgál, hogy viszontláthatom, még ha ezt a véletlennek köszönhetem is. Történetesen híreim vannak. .. – kezdte, de amint meglátta Sovay nem egyedül van, elhallgatott.

– Ó, hadd mutassam be Mr. Gabriel Stanhope-ot, családunk jó barátját.– Örvendek, uram. Elkísérhetem önöket egy darabon?– Igazán örülnék – mondta Sovay. – Milyen hírei vannak?Virgil Barrett a közömbös tömeg ellenére is óvatosan körülnézett. Majd csatlakozott

Sovayhez, és együtt folytatták az utat.– Amikor kegyedéktől távoztam, északnak vettem utamat, Manchesterbe, hogy

figyelmeztessem a társaságokat azon a környéken, majd Liverpoolba tartottam, onnan pedig Dublinba, végül ott sikerült hírt kapnom a kegyed édesapjáról.

– Dublinban?! – kiáltott fel Sovay.– Csitt, halkabban! Nem tudhatjuk, ki hallhatja meg. Igen, a kegyed édesatyja ott volt, ott

próbált valami hírhez jutni Hugh-val kapcsolatban.– A bátyám Írországban van?– Nem, Franciaországba ment, Sir Henry Fitzwilliamnek, az Egyesült írek vezérének

társaságában. Éppen őket kerestem fel.– Fitzwilliam? – kapta fel a fejét Gabriel. – Rokona Gerald Fitzwilliamnek?– A bátyja. Ismerik?– O volt Hugh tanulmányi vezetője Oxfordban – magyarázta Sovay.– Csakugyan? – emelte meg szemöldökét az amerikai. – Legyen óvatos vele. Más a

politikai meggyőződése, mint a bátyjáé, ha ugyan egyáltalán hisz valamiben, saját magától eltekintve, persze. Akárhogyan is, nem szabad megbíznia benne, mert veszedelmes emberek társaságában forog.

– Igaza van – bólintott Sovay. – Okosabb, ha nem az utcán folytatjuk ezt a beszélgetést. – Közben a Turnbull Bank elé értek. – Itt sajnos el kell búcsúznunk. Felkeresne valamikor? Mondjuk, ma délután négy órakor?

– Boldogan. – Barrett Gabrielhez fordult. – Ön is elkíséri Sovay kisasszonyt a bankházba, vagy meghívhatom némi frissítőre? A Brown-féle kávéház itt van a közelben.

– Örömmel önnel tartok, uram – válaszolt Gabriel.– Örülök – mosolyodott el Virgil Barrett. – Nos, a délutáni viszontlátásig, Miss Sovay –

emelte meg a kalapját. 

* * * 

A Turnbull Bank nem volt holmi fényes pénzintézet, csupán abban különbözött az utcát szegélyező bolthelyiségektől, hogy rács volt az ablakain, és a bejáratot libériás ajtónálló őrizte. Sovay családja azóta intézte itt pénzügyeit, amióta Turnbull aranyműves 1625-ben üzletet nyitott a Cheapside-on, az Arany Palack címere alatt. A Fleet Streeten álló bankházra alkalmazottai mindig mint az „új üzletre” utaltak, noha már jó száz év is eltelt azóta, hogy az elődje megsemmisült a Nagy Tűzvészben. A bank mély, földalatti páncélkamráiban őrzött tekintélyes vagyonok biztonságban élték túl a szörnyű tűzvészt. A bankárok nemigen vállalnak kockázatot.

Ahogy Sovay a magas íróasztalhoz közeledett, egy banktisztviselő felpillantott könyveiből, átkandikált az ón gyertyatartók meg a pulykatoll írószerszámok mögül, és megérdeklődte, mi járatban van a hölgy.

– Mr. Turnbullt keresem.A tisztviselő odaszólított egy küldöncöt.– Mit mondhatok neki, ki keresi?Sovay átadta névjegyét a küldöncnek, a tisztviselő pedig visszatért könyveihez. A csendet

csak a magas állóóra tiktakolása és a tisztviselő tollának percegése törte meg. A kis tarisznya, amelyet Gabriel hozott idáig, súlyos volt. Sovay le is tette egy asztalra, miközben szemügyre vette az üveglapos szekrényben kiállított érméket, és igyekezett nem számlálni a múló másodperceket. Nyomasztotta a csend. Az előcsarnokból több ajtó nyílt. Időnként kinyílt egyik-másik, egy-egy férfi lépett ki rajtuk, akik átmentek az előcsarnokon és beléptek egy másik ajtón. Némelyik egyszerűen öltözött tisztviselő volt, de akadt köztük előkelő úr is, mellényén átfont súlyos arany óralánccal. Ügyet sem vetettek Sovayre, ahogy az ajtók halkan rázárultak a mögöttük rejtőző páncéltermekre, főkönyvekre, zárakra és egyéb titkokra.

Hamarosan visszatért a küldönc, és Sovayt az egyik ajtón át bekísérte a Turnbullok negyedik nemzedékét képviselő Adam Turnbull úrnak, a bank fejének irodájába. A kandalló márvány párkányán elődeinek mellszobra állt, a falakat az alapító, valamint a többi elnök és üzlettárs képe díszítette.

Mr. Turnbull felállt, és székkel kínálta Sovayt. Annyira pompás látványt nyújtott, hogy Sovay kis híján bókot vágott ki előtte. A magas úriember józan, de igen elegáns sötétszürke bársonyt és selymet viselt. Öltözékéhez tökéletesen illő szőke parókája takarosan göndörödött a füle fölött, rózsás bőre egészségről és jólétről tanúskodott.

– Miben lehetek szolgálatára, Miss Sovay? – tudakolta Mr. Turnbull, miután visszaült széles mahagóni íróasztala mögé. Összekulcsolt keze fölött Sovayre pillantott, barna szeme körül a ráncok mintha már mosolyra készülnének.

– Szeretném ezt az ön őrizetére bízni. – Azzal Sovay kinyitotta a kis tarisznyát, az asztalra lendítette az aranypénzeket tartalmazó bőr zacskót, megoldotta annak zsinórját, mire néhány aranypénz gurult ki a tarsolyból.

– Jóságos Ég! – Adam Turnbull felugrott, mintha mindenre inkább számított volna, mint az arany csengésére. – Remélem, nem jött kíséret nélkül ennyi arannyal a tarsolyában! London utcái veszedelmesek lehetnek. Felettébb veszedelmesek.

– Ne aggódjon, Mr. Turnbull. Egészen az ajtajáig kísértek.– Micsoda megkönnyebbülés! – Kivette a papírpénzt, szemügyre vette a címleteket, az

érméket pedig az íróasztalra borította. Számlálni kezdte, majd címletek szerint elrendezte a pénzt, mintha most is az ujjaiban volna az ifjú pénztárosként megtanult módszer.

– Tekintélyes összeg, Miss Sovay – nézett fel, amikor végzett a számlálással. – Valóban tekintélyes. Nos, mi az elgondolása, mi legyen vele a teendő?

– Szeretném, ha gondját viselné a nevemben.– Az édesatyja számláján?Sovay megrázta a fejét. Ügy vélte, ajánlatosabb a kétes eredetű és nem kevésbé kétes

módon szerzett pénzt külön számlán tartani.– A kegyed saját számláján? Ilyen fiatal személy esetében ez szokatlan, de megvalósítható.

Természetesen – dőlt hátra a székében – ahhoz, hogy a kegyed nevére nyissunk számlát, az édesatyja írásos beleegyezése szükséges.

Sovay az ajkába harapott. – Az nehéz lesz. Ugyanis nem tudom, hol van…A bankár riadtan pillantott fel. Sir John nem az a fajta ember, aki csak úgy eltűnik.– Abban a reményben jöttem Londonba – folytatta Sovay –, hogy itt találom, de nincs a

házban, ráadásul egy ideje nem is látták…– Természetesen tudakozódni fogok felőle. A kegyed bátyja, Mr. Hugh…– Az ő hollétéről sem tudunk – nézett a bankárra Sovay. – Nincs az oxfordi kollégiumában.

Értesülésem szerint talán Párizsban van. Lehetségesnek tartom, hogy édesapám is követte oda.

Sovay maga is meglepődött a tulajdon szavain, hiszen nem állt szándékában ezt közölni a bankárral.

– Párizsban? Hm. – Mr. Turnbull hátradőlt a székében. Jelentőségteljes pillantást vetett Sovayre. Sohasem kutakodott ügyfelei dolgában, pedig azok gyakran bíztak rá bizalmas értesüléseket. – Franciaországi bankházunk le van zárva – folytatta – a… khm... helyi nehézségek következtében. – A filiálé legtöbb ügyféle elmenekült az országból, de nem látta szükségesnek, hogy ezt közölje a lánnyal. – Ottani megbízottaink azonban még képviselik érdekeinket. Náluk majd érdeklődöm. Ne aggódjon, ifjú hölgy, megtaláljuk a hozzátartozóit, remélhetőleg épen és egészségesen. Eközben, ha némileg eltérünk is szokásos ügymenetünktől, gondoskodom róla, hogy ez az összeg a kegyed rendelkezésére álljon. Bankunknak vannak bizonyos eljárásai például árvák számára, és ehhez hasonlók. Szokatlan időkben szokatlan eszközökkel kell élnünk.

– Köszönöm, Mr. Turnbull – szólt Sovay. – Hálás vagyok a diszkréciójáért – fűzte hozzá, hiszen a bankár egyetlen szóval sem érdeklődött az aranyak eredete felől.

– A bankárok erről ismeretesek, ifjú hölgy. – Mr. Turnbull felállt, hogy vendégét kikísérje. – Ez működésünk alapfeltétele. Nos, bátran keressen fel, ha további segítségre lenne szüksége.

Sovay kilépett a Turnbull Bankból; kezében immár könnyű volt az üres tarisznya. Gabriel kint várta, de az amerikai már nem volt vele.

– Tiszteletét küldi, azt mondta, később felkeres, bár jelenleg nemigen tud arról, hogy hol lehet Sir John. – Gabriel körülnézett, tekintete a nyüzsgő sokaságot fürkészte. – Azt mondta továbbá, szerinte lehetséges, hogy követnek bennünket. Legjobb lesz, ha ártalmatlan látogató módjára viselkedünk és semleges tárgyakról csevegünk, míg a házhoz nem érünk.

Végigballagtak hát a Stranden, nézegették a kirakatokat, és a Covent Garden piac mentén indultak vissza a házhoz. Ahogy közeledtek, Sovaynek zavaró módon egyre ismerősebbnek tűntek az utcák, mintha álmában már látta volna őket. Körülnézett; egyre bizonyosabb volt abban, hogy járt már itt. A Strandról egy keskeny utcába fordultak, amely nappal ugyan másnak látszott, de a magas, ütött-kopott házak egyike kétségkívül ugyanaz, ahová a minap a kapitány vitte. Korán volt, de máris utcai nők álldogáltak a sarkokon, arcukon túl sok volt a festék, testükön túl kevés a ruha. Kihívó pillantásokat vetettek az utcán lézengő férfiakra, Gabriel pedig átkozta magában azt a fickót, aki útba igazította őket. Hogyan is vetemedhetett arra, hogy egy hölgyet errefelé irányítson? Sovay hallgatott. Annyi biztos, nem árulja el Gabrielnek, hogy nemrégiben itt járt, méghozzá Greenwood kapitány társaságában.

A keskeny utcák idővel szép vonalú, boltívekkel szegélyezett térbe torkolltak. A népes piac levegőjét virágillat töltötte meg, a járdán gyümölccsel-zöldséggel tetézett kosarak álltak. A nézelődő, mosolygó vásárlókat buzgón invitálták az árusok: kóstolják meg a portékájukat, vásároljanak, de amazok tovább ballagtak, szemügyre vették a piaci bódékat, meg-megálltak, nézelődtek, megbámulták az újszerű holmikat, meg-megsimogatták a selyemkendőket. Utcai árusok kanyarogtak a tömegben, rikoltozva kínálgatták az újdonságokat, hangjuk elvegyült a bódék, az áruval megrakott asztalok felől harsanó kiáltásokkal, egy kuruzsló két kezében egy-egy palackkal minden létező nyavalyára kínált orvosságot a hölgyeknek-uraknak. A tömeg ordítozva biztatta a díjbirkózókat – egyikük fekete volt, a másik fehér, de mindkettejüket vér és verejték borította. Egy pojáca dobját verve ugrándozott, sarkában egy nyakfodrot viselő kis fehér kutyával, a gyerkőcök hada pedig kiabált, tapsolt körülöttük.

Egy magas bódé előtt letelepedett a gyereksereg. Sovay követte őket, magával vonszolva Gabrielt, mert kíváncsi volt, mit rejt a csíkos bódé vörös függönye. A tömeg izgatottan várt, míg végre szétnyílt a függöny, és előbukkant egy piros kabátos, vörös képű, horgas orrú fickó, csúcsos kalapban. Kapatos hangja kacagást fakasztott a tömegben, amikor pedig botjával dühödten hadonászni kezdett, a kacagás viharos hahotává terebélyesedett. Gabriel is felnevetett, kijelentette, Paprikajancsi szakasztott mása Mr. Pollocknak, a sekrestyésnek, a felesége, Trézsi pedig a sekrestyés nejére, Bettyre emlékeztet. Nemsokára már Sovay is a könnyeit törölgette, amikor Paprikajancsi felesége serpenyővel páholta el férje urát. Egyre zajosabb lett a haddelhadd a bódéban. A tömeg fütyült, éljenzett, túlkiabálta a benti csetepatét, ahol már nemcsak fazekak, lábasok repültek, hanem a kisbaba is ide-oda röppent ádáz szülei között, Paprikajancsi pedig fennen fenyegetőzött: elbánna ő, úgymond, krokodilusokkal, sőt akár kísértetekkel is! Mind e kavarodás közepette a bódé belsejéből különös, károgó hang hallatszott.

– Hogyan tudnak ilyen hangot adni? – kérdezte Sovay csak úgy nagy általánosságban a körülötte levőktől.

– Egy olyan szitafélén át – válaszolt mellette egy kedves hang. – Amaz odabent a professzor. Talján. Mindig itt lebzsel a piac körül. Kedélyes fickó. Nem veti meg az itókát. Majdnem olyan vörös a képe, mint a Paprikajancsié.

Beletelt egy percbe, míg Sovay a mellette álló legénykében Tobyra ismert.– Figyeljen csak – mosolygott a fiú. – Most jön a java.Sovay együtt kacagott a tömeggel, amikor megjelent egy zsandár, letartóztatási parancsot

lobogtatott, és börtönbe akarta hurcolni Paprikajancsit. A kacagás valóságos hangorkánná fokozódott, amikor Paprikajancsi a botjával megkergette a zsandárt. De menten elcsitult a tömeg, amikor kötéllel kezében megjelent a bakó és a bitó is felrémlett mögötte. Bizony csúf sors vár Paprikajancsira! Nevetés hangzott itt-ott a tömegben, amikor Paprikajancsi úgy tett, mintha nem tudná, mit tegyen. A moraj egyre hangosabb lett, amikor a bakó, akit feldühített Paprikajancsi értetlenkedése, azzal mutatta meg, mi a teendője, hogy a kötelet a maga nyaka köré kanyarította. Most a várakozás moraja futott végig a közönségen, amelyből többen elégedetten kiáltoztak, éljeneztek, amikor Paprikajancsi felakasztotta a bakót. De a játéknak még akkor sem volt vége. Felbukkant maga az ördög, és magával akarta hurcolni Paprikajancsit a pokolba. A tömeg elégedetten üvöltözött, éljenzett Paprikajancsi diadalordítása hallatán; – Hurrá! Legyőztem az ördögöt! – és őt is felkötötte a bakó mellé.

– Ez a legjobb az egészben. – Toby az inge ujjával törölgette patakzó könnyeit. – Akárhányszor látom, majd’ eldőlök a röhögéstől. Mellesleg a kapitány szíves üdvözletét küldi – kacsintott Sovayre, és megbökte a kalapja szélét. – Én meg szép jó napot kívánok.

– Hát ez ki volt? – tudakolta Gabriel. Észrevette, hogy Sovay arcát elfutotta a pír, mikor a fiú odébbállt. – Csak nem szemtelenkedett?

– Nem, nem, dehogy – sietett válaszolni Sovay, majd néhány pénzdarabot dobott a körbehordozott kalapba. – Csak egy gyerkőc volt. Megmagyarázta, hogyan adnak ilyen hangokat.

Elcsitult a város, és alkonyodott már, mire visszatértek a Soho térre. Egész úton a vásári látványosságról beszélgettek, nevetgéltek, a nap gondjait hátrahagyták, legalábbis egy időre. Annyira elmerültek a társalgásban, hogy egyikük sem gondolt az amerikai intelmeire – holott valójában figyelték, sőt követték kettejüket útjuk minden lépésénél.

 * * *

 A Soho téren levél várta Sovayt. Virgil Barrett tudatta néhány sorban, hogy üzleti ügyei

visszatartják, és csak másnap teheti tiszteletét. Sovay pillanatnyi csalódást érzett. Megkedvelte az amerikait, és bár édesapjának hollétéről ugyan kevés újdonsággal szolgálhatott, Barrett megnyugtató lényét, tettre kész természetét vigasztalónak találta a sok bizonytalanság közepette, így szívesen beszélgetett volna vele.

Gyorsan átfutotta Barrett levelét, de a pillantása már a levél alatt fekvő névjegyre rebbent. A nevet vastag fekete keret szegélyezte, mintha gyászban volna a küldője.

 Sir Robert Dysart báró

 – Ez mikor érkezett? – kérdezte éles hangon Sovay. Lydia nem sietett a válasszal, buzgón

tettvett. Szeme sarkából lopva pillantásokat vetett Gabrielre, idegesen somolyogva tudakozódott a fiatalember hogyléte felől, és általában is szokatlanul viselkedett. Nyílt titok volt, hogy szemet vetett Gabrielre, és eltökélte, addig nem tágít, míg meg nem kapja a fiút. Sovay máskor csipkelődött volna vele, de pillanatnyilag csak bosszantotta a komornája viselkedése.

– Azt kérdeztem, ez mikor érkezett?– Ó, nemrég, mind a kettőt épp azelőtt hozták, hogy a kisasszony hazaért. A levelet egy fiú

hozta, a másikat személyesen adták át. Csodálom, hogy nem látta. Hosszú, vékony, gyászos képű személy, talpig feketében.

– Elég volt, Lydia – szólt a leányra Mrs. Crombie. Bosszantotta, hogy Lydia szemet vetett Gabrielre, az pedig igencsak illetlen dolog, hogy megjegyzéseket tesz a ház látogatóira. – Ha Miss Sovaynek nincs szüksége a szolgálataidra, jöhetsz, segíthetsz nekem kiválogatni a mosást.

Lydia kérlelő pillantása meddő talajra hullott. Szó nélkül követte a gazdasszonyt, de az emlegetett munka a legkevésbé szívelt háztartási teendőihez tartozott (a másik a tűzrakás volt), és majd elepedt, hogy mindent megtudjon Londonról, hiszen eddig jóformán még ki sem lépett a házból.

Gabriel hamarosan távozott, hogy elhozza a holmiját Fitzwilliam szállásáról. Sovay a nappali szobába menet a névjeggyel legyezgette magát. Letette a kandallópárkányra és csak bámulta. Mit akarhat tőle Dysart? A kíváncsiságba egy leheletnyi félelem vegyült, amit hamar elhessegetett. Dysart valószínűleg semmit sem tud, és még ha tud is, ugyan mit tehet?

Sovay elnyomta magában a Dysart esetleges látogatása miatt érzett félelmet. Elhatározta, hogy nem is gondol rá többet. Házi kötelességei jártak a fejében: szobát kell előkészítenie Gabriel számára. Lydia erre azonnal lecsapott, mondván, hogy ő majd elvégzi a feladatot.

– Talán kedveled? – kérdezte Sovay, félrebillentve fejét. – Ahogy az imént viselkedtél vele, abból csak erre következtethettem.

– Ó, csak incselkedtem, kisasszony – mondta Lydia, miközben ágyneműt vett elő a szekrényből.

– Tudom – tette Sovay a kezét Lydia karjára. – Sajnálom, hogy rád förmedtem.

Elmosolyodott, amit Lydia még szélesebb mosollyal viszonzott – kettejük között ismét szent volt a béke.

– Valóban kedvelem – mondta a leány és elpirult zavarában. – Nem tehetek róla. Annyira jóképű, oly deli legény. Egészen más, mint a többiek odahaza.

– Hogyhogy? – tudakolta kíváncsian Sovay.– Hát, úriasabb a modora, a beszéde. Nők füle hallatára sosem káromkodik és mindig

könyvet hord a zsebében. Nemigen beszél róla, de komoly gondolatok járhatnak a fejében. Én nem állhatom a nagyszájúakat, a hencegőket. Gabriel nem nagyzol, de úri módra viselkedik. – Lydia elnevette magát. – Úriasabban, mint néhányan, akiket éppen említhetnék, annyi bizonyos. Hiába is epekedek utána. – Szája lemondóan legörbült. – No de azért – vidult fel ismét, amikor felfelé indult a lépcsőn – még próbálkozhatok!

– Miért epekednél utána hiába? – kérdezte Sovay, miközben virágot vitt fel a Gabrielnek szánt szobába. – Jók az esélyeid. Csinos vagy, helyén az eszed, melegszívű vagy és jólelkű. Nagyszerű feleség és anya lesz belőled. Boldog lehet az a férfi, akinek ilyen párt ad a szerencséje.

– Nem úgy, kisasszony – ingatta a fejét Lydia. – Gabriel nem néz senki fehérszemélyre – kivéve egyetlenegyet. Pedig sokan próbálkoztak már nála.

– Nocsak, és ki lenne az a fehérszemély? – Sovay fel sem pillantott, míg a rózsákat rendezgette.

– Maga, kisasszony – mosolygott Lydia és a pillantásuk a tükörben találkozott. – Tán nem is tudta?

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Sir Robert levélben tudatta, hogy másnap délelőtt tíz órakor teszi tiszteletét. Sovay elhatározta, korán kel, hogy ideje legyen felkészülni a találkozóra.

Lydiával alaposan megfésültette a haját, hogy szépen, simán fényeskedjen, akár a madár tolla, majd a hullámokat csigákba csavartatta. Sovay a lehető legtermészetesebben akarta viselni a haját: szalaggal kötötte át, így fürtjei a válláig omlottak. Öltözékül egyszerű indiai gyolcsruhát választott. Bármit tudjon is Dysart, bármit óhajtson, legokosabb, ha ő az ártatlan szendét játssza. Természetétől távol állott a félénkség, de nem akarta, hogy akár a modorában, akár a megjelenésében bármi is arra a merészségre utaljon, amelynek segítségével megjátszotta az útonállót, hintókat tartóztatott fel az országúton és elrabolta mások tulajdonát. Legalábbis kezdetben ne.

Amikor Sir Robert Dysartot pontosan tíz órakor bejelentették, Sovay felkészülten várta.A bárót bevezették a szalonba, ahová Sovay már előzőleg teát hozatott.– Sir Robert – állt fel Sovay a látogató fogadására. – Azt hiszem, még nem találkoztunk.– Valóban – hajolt a látogató Sovay kinyújtott keze fölé. – Én is úgy vélem, Miss

Middleton. Örülök, hogy megismerhetem.Sovay felidézte magában Lydia leírását. A látogató valóban magas és tetőtől talpig

feketébe öltözött. Korát nehéz lenne megállapítani, az ómódi, göndörített fehér paróka idősebbnek mutatja a koránál. Ifjabb korában jóképű lehetett, de arca most az olyan személy szürkés sápadtságát viseli, akit ritkán ér friss levegő. Ugyan kire is emlékezteti? – tűnődött Sovay. Azután rájött. A látogató olyan, mint az előző nap a Covent Gardenban látott bábfigurák egyike. Mintha róla mintázták volna a bakót! Sajátos színű, sárgásszürke szeme párás, fénytelen, akár a kovakő. Hosszú, vékony ujjainak érintése hideg, száraz és kemény. Keze fejét durva szálú fekete szőr borítja, hosszú körmeinek töve tintafoltos. Sovay olyan gyorsan húzta el a kezét, ahogy csak engedte az udvariasság.

Dysart nézte, amint Sovay a teáskannával és a csészékkel foglalatoskodik. A leány mesterien adta a mesterkéletlent, bájos hatást óhajtott kelteni, ami pedig elütött erős vonásaitól, napbarnított bőrétől. A férfi a lány arcélét tanulmányozta, ahogy Sovay kitöltötte a teát. Mi tagadás, tetszetős külsejű fiatal nő, nagy a szeme, sűrű szemöldöke ívelt, az orra egyenes, görögös metszésű. Valóban, inkább tetszetős, mint csinos, de majd az idő eldönti, hogy igazi szépséggé fejlődik-e.

– Azt reméltem, láthatom az édesatyját – nézett körül Sir Robert, mintha meglepné, hogy nem találja itt a ház urát.

– Pillanatnyilag nincs itthon. Hogyan fogyasztja a teát, uram?– Tej és cukor nélkül. – A kék csészére, csészealjra nézett, amelyet Sovay átnyújtott. – Mr.

Wedgwood munkája, ha nem tévedek?– Valóban – mosolygott Sovay. Egy hasonló teáskészletet Mr. Wedgwood ajándékozott a

családnak Comptonba tett legutóbbi látogatásán. Édesapja a londoni ház számára is rendelt egyet. – Az Etruria Műhelyből. Édesapám nagy csodálója Mr. Wedgwoodnak.

– Személyes jó barátok is? – Dysart kortyolgatta a forró italt, és megemelte sötét szemöldökét. Josiah Wedgwood köztudottan radikális nézeteket vallott.

– Úgy tudom, ismeretségben vannak – válaszolt Sovay.Több az, mint ismeretség, gondolta Dysart, de nem szólt semmit. Egy húron pendülnek, az

áruló Joseph Priestley-vel és a birminghami Hold Társasága tagjaival együtt.– Sajnálom, hogy nem találkozhattam az édesatyjával. Mikorra várható a hazatérése?– Igazán nem tudnám megmondani… – Sovay hagyta, hogy a mondat a semmibe vesszen.

– Kegyed mégis itt van. – Dysart letette a csészéjét. – Mi szél hozta Londonba, Miss Middleton?

– Édesapámmal kívánok találkozni. Az a szándéka, hogy bevezet a társaságba. Papa megígérte, hogy egy egész új ruhatárat kapok, de amikor megérkeztem, nem találtam itt.

Megjátszotta az elnéző apa elkényeztetett leányát. Middleton köztudomásúlag a rajongásig szereti a lányát. Ott van például az a nevetséges arckép, amit attól az idióta festőtől rendelt, akinek nem sikerült semmi érdekeset kifürkésznie. Hihető történet, de a lányhoz nem illik az üresfejű liba szerepe. Dysart hideg tekintete valósággal Sovay szemébe fúródott. A leánynak szeme sem rebbent, a fagyos tekintetet olyan üres arckifejezéssel viszonozta, hogy az tökéletesen illett a férfiéhoz.

Jól csinálja. Meg kell hagyni. Róla lehetne mintázni az okos leányzó szobrát. Fiatalságát tekintve igazán figyelemre méltó. Még érett asszonynál sem látott hasonlót. Van benne kurázsi is, annyi bizonyos, de azt csak nem gondolja, hogy neki túljárhat az eszén?! Hisz csak egy lány. Dysart keze kissé megremegett, amikor visszatette a csészéjét a csészealjra. Ellátja ő ennek a lánynak a baját. A lelket is kirázza belőle.

– És a bátyja? – Dysart hangja könnyed maradt, mintha őszintén érdeklődne a család tagjai felől.

– Hogyan boldogul Oxfordban?– Úgy tudom, jól – válaszolt Sovay. – Nem avat a bizalmába.– Mint hallom, amolyan költőféle. Már itt Londonban szert tett némi hírnévre.– Valóban? – vonta meg vállát Sovay. – Hugh túlságosan szerény, hogysem a tehetségével

hivalkodjon, mi pedig ott a vidéki fészkünkben nemigen hallunk ilyesmiről.– Visszatért a tavaszi szemeszterre?Sovay egy pillanatig hallgatott. Dysart szeme nem árult el semmit, de Sovaynek eszébe

jutott valami, amit Hugh-tól hallott még gyermekkorukban: csak akkor hazudj, ha feltétlenül szükséges.

– Én úgy tudtam, de…– De…?– …de a tanulmányi vezetője, Mr. Fitzwilliam, épp a minap keresett fel, és azt mondta, egy

ideje nem látta Hugh-t.– Valóban? – Dysart bólintott, mint aki elraktározza az információt. – Vajon hol lehet?Sovay hagyta, hogy arckifejezése egy pillanatra elfelhősödjön, majd elmosolyodott. –

Talán látogatóba ment. Sokfelé vannak barátai.– Kegyed sem hallott róla semmit? Szinte hihetetlen.– Régebben rendszeresen kaptunk tőle leveleket. De mostanában alig néhány érkezett.– Oxfordból?– Nem figyeltem a postabélyeget, Mr. Dysart.– Esetleg Párizsból?– Ó, dehogy! – nézett rá döbbenten Sovay. – Arra emlékeznék! Sir Dysart arca merev

maradt, mint egy maszk. – Fitzwilliamtől ugyanis úgy tudom, hogy esetleg ott lehet.– Valóban?! – Sovay oly hirtelen hajolt előre, hogy kis híján kidöntötte a teáját. – Nekem

nem mondta!– Talán meg akarta kímélni kegyedet a sokktól – válaszolt simán Sir Robert. – Hiszen

Párizs annyira veszedelmes mostanság.– Valóban. – Sovay felállt, majd fel-alá járkált a szobában. – Ez roppant nyugtalanító,

kivált, hogy Papa nincs itthon.– Ó, igen. A kegyed édesapja. – Dysart megmozdult ültében. – Nem lehet, hogy követte

oda a fiát?– Remélem nem! – Sovay keményen ajkába harapott, nehogy kiserkenjenek a könnyei. –

őszintén remélem, hogy nincs ott!

– Magam is – bólintott Sir Robert. – Roppant kedvezőtlen fordulata lenne ez az ügyeknek, kivált, hogy Sir John nem örvend a legjobb egészségnek. Reménykedjünk, hogy nem találja olyan helyen magát, amely ártalmas lehet a szervezetére nézve.

– Valóban! – Sovay nekiszédült a széke támlájának; remélte, hogy nem játssza túl a dolgot. – Kérem, Sir Robert, ne rémisztgessen tovább! – Feléje fordult, nagy szeme csupa könny. – Azt hallom, hogy ön hatalmas és befolyásos ember. Kérem, nagyon kérem, tegyen meg mindent, hogy megtudja, hol lehetnek!

– Minden tőlem telhetőt megteszek, Miss Middleton. – A férfi elmosolyodott, bár az arckifejezése inkább fintornak látszott csontváz ábrázatán. – Számíthat rám. Nemrégiben utazott fel a fővárosba, igaz? – fordított a beszélgetés tárgyán, s közben le nem vette a szemét Sovayről.

– Igen – válaszolt Sovay. – Tegnapelőtt érkeztem.Visszaült a helyére, s közben árgus szemmel figyelte a látogatót. Ez az ember oly

sikamlós, akár a higany.– Egy szomszédjával beszélgettem. Sir Royston Gilmore-ral. Ezek szerint ugyanazon a

napon utazott ő is. Úgy tudom, kegyed az ő fiával jár jegyben.– Már nem. – Sovay ugyan szentül eltökélte, hogy semmiféle érzelmet nem nyilvánít Sir

Robert előtt, most mégis érezte, hogy elpirul.– Sajnálattal hallom! – Sir Robert együttérzést sugalló pillantással nézett fel. – De

bizonyos vagyok benne, hogy kegyed nem szűkölködik hódolókban. Sir Roystontól hallom, hogy megtámadta egy útonálló. Épp csak a puszta életét tudta menteni. Kegyed semmi hasonló bajba nem került? Egy fiatal hölgy, magában az úton. Mert, ugyebár, magában volt…

– A komornám volt velem, Lydia. – Egyenesen Sir Robert szemébe nézett, készen rá, hogy minden ellentmondást csírájában elfojtson. – Semmiféle baj nem ért minket. Minden részvétem Sir Roystoné. Igazán megdöbbentő eset.

– Valóban, megdöbbentő. Legszívesebben azt látnám, hogy valamennyi útonállót törvény elé állítják és felakasztják. – Árgus szemmel figyelte a leányt, akár a vadász a szarvast. – Nagyon is sokan garázdálkodnak az utakon. A gazfickó, aki megtámadta Sir Roystont, új a számunkra, de úgy tűnik, összeállt egy személlyel, aki Greenwood kapitánynak nevezi magát, őt ismerjük, és szavamra mondom, már csak napok kérdése, hogy a kezünk közé kerüljön. Nos – szólt, miközben felcihelődött –, az én hivatalom a felelős a rendért és a biztonságért, számos ügynökünk van idehaza is, külhonban is, Párizst is beleértve természetesen. – Sovayre nézett, félig leeresztett szemhéja súlyos, kimondatlan szavakat leplezett. – Kevés dolog kerüli el a figyelmünket. Bizonyos lehet benne, minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy megtaláljam a kegyed atyját és bátyját. Párizs veszedelmes hely ma angolok számára.

Felállt. Megejtette a figyelmeztetést. Pontosan tudja, hol tartózkodnak a szóban forgó személyek, és Sovay tudomására hozta, hogy a hatalmában vannak.

– Köszönöm, Sir Robert. – Sovay indult, hogy kikísérje a látogatót. – Megnyugtat a tudat, hogy ön mindent elkövet. De csak nem kell máris távoznia?

– Sajnos igen. Így is tartok tőle, hogy túlságosan sokáig vettem igénybe az idejét. Valójában csak azért jöttem, hogy ezt átadjam. – Azzal átnyújtott Sovaynek egy meghívót. – Kisebb társaságot látok vendégül házamban, Thursley Abbey-ben. Reméltem, hogy a kegyed édesapja is köztünk lehet. Nagy örömömre szolgálna, ha kegyed elkísérné. Ha még nem tér vissza, megtisztelne, ha helyette kegyedet láthatnám vendégül.

– Igazán kedves öntől, Sir Robert. Apám nevében is köszönöm. Hallottam Thursley-ről, és szívesen megismerném – mondta, majd összevonta szemöldökét. – De most látom, hogy alig néhány nap választ el az estélytől. Ha édesapám addig nem tér vissza, sajnos nem tehetek eleget a meghívásnak. Aligha lenne illendő, ha egyedül mennék.

– Ne aggódjon, ifjú hölgy. – Sir Robert szája vékony mosolyra húzódott. – Lady Bingham is a vendégem lesz. Bizonyára ismeri. Bizalmas barátnéja a kegyed nagynénjének és jó

barátságban volt – úgy tudom – a kegyed drága emlékű édesanyjával is. A család jó barátja. Ki lehetne nála alkalmasabb kísérő? O gardírozza majd kegyedet. Megkérem, hogy keresse fel önt.

Dysart tehát már mindent elrendezett. Ha tetszik, ha nem, ott kell lennie.– Ebben az esetben örömmel elfogadom a meghívást – válaszolt Sovay. Mosolya

nagyjából annyira volt őszinte, mint a férfié.– Nos, addig is, a viszontlátásra. – A férfi meghajolt, és megcsókolta Sovay kinyújtott

kezét.– Addig is. – Sovay ökölbe szorította a másik kezét; le akarta küzdeni az ösztönt, hogy

kiragadja ujjait a férfi szorításából. – Viszontlátásra.Keze fejét alaposan megtörölgette a ruhája ujjában, miközben kikísérte látogatóját. Mintha

csak a konyhakertet elárasztó vékony, szürke csigákkal került volna érintkezésbe. Visszatért a szalonba, és szemügyre vette a dombornyomású meghívót. Sir Robert azt akarja, hogy megjelenjen az estélyen. Ugyan miért? Tudja, hol az ő édesapja, tudja azt is, hol van Hugh. Ez nyilvánvaló volt párbajjal is felérő beszélgetésük alapján. Ha elmegy, és ezzel közelebb kerül ahhoz, hogy megtalálja szeretteit, akkor meg kell tennie. Ha az alkalom úgy kívánja, megbirkózik Lady Binghammel is. Már több ízben találkozott vele. Tudta, hogy édesapja véleménye szerint a hölgy bajkeverő, sőt valóságos méregkeverő; nagyrészt az ő ártalmas befolyásának tulajdonítható Harriet néni idegállapota. Sovay emlékezett a fakó arcú hölgyre, aki cirkalmas paróka alá rejti gyér, szalmaszínű haját. Mindig a legutolsó divat szerint öltözködik, bár a ruha úgy csüng vézna alakján, mint rongyos condra a madárijesztőn.

Lady Bingham fáradhatatlan társasági dáma volt, mint vendéglátó és mint estélyek látogatója. Kicsikart bizalmas vallomásokat, s úgy gyűjtögette a pletykát, az információdarabkákat, mint hamiskártyás az aranyat. Annak pedig, amit összegyűjtött, igencsak jó hasznát látta. Hála tájékozottságának, mindenhol szívesen látták. Nyitva állt előtte minden kapu, tárt ajtókkal fogadták a szalonok. Kellemetlen természete mit sem csorbította társadalmi értékét. Épp ellenkezőleg. Ez volt a szerencséje. Sovayt nem lepte meg, hogy a hölgy Dysart baráti köréhez tartozik. Talán éppenséggel a szeretője. Micsoda csinos párt alkotnának? – kacagott fel Sovay.

 * * *

 Sir Robert Dysart levélkét hagyott Lady Binghamnek a hölgy Cavendish téri házánál, majd

visszatért irodájába, a Fleet Street mögötti utcalabirintus egy sötét, napot sosem látó udvarának közepén álló Leggatt’s Courtba. Onnan irányította hivatalát, kis távolságra a Whitehall pompájától, és amikor a városban tartózkodott, az irodája fölötti szobákat használta magánszállásul. Hivatala közvetlenül az újonnan alakult Titokbizottságnak szolgált információval. Az általa végzett munka természete révén az iroda létezését hivatalosan nem ismerték el, s bár Sir Robert az ország egyik leghatalmasabb embere volt, papíron nem rendelkezett semmiféle állással. Ez a hely megfelelt a tevékenységének. A Dysartot vagy leggyakrabban az írnokát, Gribbont rendszeresen látogató személyek kényelmetlenül érezték volna magukat a pompás állami hivatalokban.

Az épület ódon volt, és ez Dysartnak nagyon is megfelelt. A nyirkos udvar egyik oldalát szegélyező keskeny házak teteje rothadó fogak egyenetlen soraként meredt az égre. Füsttől, égésnyomoktól fekete téglák kandikáltak ki a repedezett, elgörbült gerendák közül. Ezek a házak, ki tudja, hogyan, túlélték a környező épületeket elhamvasztó Nagy Tűzvészt.

Gribbon a külső szobában ült, hosszú, cingár alakja az asztala fölé görnyedt, feje előre hajlott vézna nyakán. Akárcsak a gazdája, feketét viselt, csak az ő öltözéke már szinte rozsdaszínűvé fakult. Dysartot szürke gémre emlékeztette, mintha hosszú csőrével akár a halakat, úgy próbálná felnyársalni a papíron álló szavakat.

– Remélem, megelégedésére szolgált a látogatása, uram.– Ügy gondolom, Gribbon. Ügy gondolom.– Lenne valami teendőm, uram?– Nem hiszem. Pillanatnyilag nem. Azaz… – Dysart elhallgatott, eszébe jutott valami, ami

az irodájába visszatérve ötlött fel a gondolataiban. – Hívja ide Digby Claytont. Szükségem lehet a különleges adottságaira.

Gribbon bólintott. Clayton volt az általuk foglalkoztatott besúgók legügyesebbje. Kartotékja után nyúlt, amelyből megtudhatja, hol keresse Claytont.

Dysart bement a belső irodába. Természetes fény csak a keskeny ablakon szűrődött be, amely minden oldalról házakkal körülvett kis udvarra nyílt; a sötét kövezetet felverte a moha és zöld penész lepte. Dysartnak kedvére szolgált a romlásnak, az elhanyagoltságnak ez az allegóriája: ahogy gyomok törtek utat, ahogy az elérhetetlen fény felé törekvő kínlódó fácskák próbáltak megkapaszkodni, majd haltak el.

Levette és állványára állította parókáját. Ha magában volt, nem szívesen viselte. Végigsimította kurtára nyírt vasszürke haját, és a faborításra tűzött táblázatra pillantott. Ez az ő hadműveleti térképe. Apró figurák voltak szétszórva rajta: keletről nyugatra, északról délre. Legtöbbjük a főváros körül sűrűsödött, de másutt is csoportosultak: Birmingham, Sheffield, Manchester, valamint Norwich, Nottingham és más megyeszékhelyek körül. A térkép Gribbon által tervezett bonyolult jelrendszert viselt, különböző ügynököket, valamint megfigyelt csoportokat és személyeket ábrázolt. Gribbon valóságos lángész volt minden kétes dologban, minden konspirációban. A galambpostát is ő alkalmazta. Dysart eleinte kételkedett ennek hasznosságában, de idővel be kellett ismernie, hogy sok minden szól a módszer mellett, többek között, hogy gyors és nem feltűnő. Kevés dolog volt, amit Dysart nem osztott meg alárendeltjével. Gribbon idővel majd az őt megillető rangra emelkedik. Még nem jött el az az idő, de már közeledik.

Gribbon újabb ábrákkal gyarapította a térképet: Leány, Paraszt, Ügyvéd, Útonálló. Idővel majd vonalak pókhálója jelzi a mozgásukat. Egy darabig azt gondolta, az útonálló még hasznos lehet a számára, hiszen nem tartozik kötelezettséggel a többieknek. Tapasztalatból tudta, hogy az útonállók soraiba nehéz behatolni. Ráadásul nem megbízhatók. Mindegyiknek megvan az ára, mindegyik Newgate-ből szabadult, és bár a bakó kötelének fenyegetése hatásos eszköz, de az alkut betartatni velük így sem könnyű. Magányosan tevékenykednek, senkinek nem tartoznak hűséggel és csak önmagukban hisznek. A kérdéses gazfickó, ez a Jake Greenwood kapitány szeszélyesebbnek látszik a többinél, de a törvényenkívüliség a legsebezhetőbbé teszi azok között, akiket Dysart az összeesküvők között tartott számon.

A tárca ellopása nem teheti tönkre a terveit. A tárcát ugyan visszaszármaztatták, de ez az egész felettébb gyanús. Összeesküvés szaga van, márpedig Dysart nem szívelhette az összeesküvést – hacsak nem ő maga szervezte. Ez a lány, ez a Sovay Middleton, útonállónak álcázva kiállt az országútra, és ez a viselkedés eleve gyanús. Legutóbbi találkozásuk még jobban megerősítette ebbéli meggyőződésében. Ez a lány nem az, aminek mutatkozik. Nyilvánvalóan ügyesen tetteti magát, amellett ismeretlen tényező, és Dysart utálta az ismeretlen tényezőket. Hogy a vállalkozása sikeres legyen, semmit sem bízhat a véletlenre. Aki csak részese a tárca ellopásának vagy aki csak bármit is tud róla, az odakerül Thursley-be, hogy ő kedve szerint bánjon el vele. Ha előbb látná el a bajukat, az figyelmet keltene. Azután? Azután már abban a helyzetben lesz, hogy azt tesz, amit akar.

Thursley az ő birodalma. A reformáció idején lerombolt ősi apátság helyén épült jókora kastély London határain kívül áll. A romos maradványokat Dysart beépíttette a ház egyik szárnyába. A többit úgy terveztette meg, hogy mása legyen az eredeti épületnek, vagyis inkább az eredetiről alkotott elképzelésének bástyákkal, színes üveges magas ablakokkal, csipkés oromzattal, vízköpőkkel és égbe szökő tornyokkal. A birtok déli határát a Temze

folyó jelezte, a terület többi oldalát pedig kilenc láb magas, hat mérföld hosszú kőfal vette körül.

Akár egy hadsereg is elrejtőzhetett a jó néhány szárnyban, toronyban, a terjedelmes pince pedig biztos kvártélyt nyújthatott bizonyos renitens vendégeknek. A kripta kiváltképp fel volt szerelve: Sir Robert itt tartotta azokat az ősi kínzószerszámokat, amelyeket Európa-szerte tett utazásain gyűjtött. Nagy öröm lenne megint működésbe hozni az ódon darabokat. Micsoda finom kidolgozás. Némelyikük több száz éves, de olyan mesteri munka, mintha vadonatúj volna. Működésben látni őket olyan volna, mint életre kelteni a régmúlt időket. Lenyűgöző, lelkesítő folyamat.

Nemrégiben valami újjal gyarapította gyűjteményét: egy guillotine-nal, a Párizsban használt eszköz mérethű másával. A központi lépcső alá mélyedést ásatott, hogy a penge hatásosan választhassa el a fejet a nyaktól. Sir Robert most arra használta a gépezetet, hogy felismerhetetlenné tegye áldozatainak – kémeknek, akik keresztezni akarták az útját, ügynököknek, akik nem tudták elvégezni a kiszabott munkát vagy akik nem bizonyultak megfelelőnek – véres, összetört testét. A kövér futár már megfizette ostobaságának árát. Vastag nyakára kétszer is le kellett zuhannia a pengének. Igen tudományos az eljárás, magyarázta Gribbonnak Dysart. Minden a magasság, a súly és a nyomaték dolga. Sir Robert maga folytatta kísérleteit – ha a magasság nem elegendő, a penge túlságosan könnyű, akkor nem lehet tiszta munkát végezni.

A franciák az egyenlőség érdekében vezették be Dr. Guillotine találmányát, hiszen a pengéhez sokáig csak az arisztokrácia fért hozzá, jóllehet most a leggyakrabban éppen ők kerültek alája. Egyenlőség a halálban, mint minden másban. Bármi legyen is az ok, a kivégzésnek kitűnő formája ez, főleg, ha sokat kell végrehajtani. Sokkal jobb módszer, mint az akasztás.

Sir Robert nemrégiben meszesgödröt ásatott Thursley sűrű erdejében a fejetlen holttestek eltüntetésére.

Kelletlenül felrázta magát a kellemes álmodozásból, és szemügyre vette a táblázatot. Leány,

Paraszt, Ügyvéd, Útonálló – csupa gyanús személy. De nicsak, itt van még valaki. Meglepetten állapította meg, hogy Gribbon újonnan egy miniatűr csillagos-sávos lobogóval gyarapította a figurák számát.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Sir Robert állta a szavát. Lady Bingham másnap, selyembe bugyolálva már a szófán ülve veregette Sovay kezét. Legelőször is „szegény, drága Harriet” felől érdeklődött. Majd mielőtt Sovay válaszolhatott volna, felkiáltott: – Milyen kár! Az én szegény, drága Harriet barátném annyira... gyengélkedik, a magácska szegény, szegény mamája pedig... – A mondat végén bánattól fúlt el a hangja, de szinte rögvest magához tért. – Magácskának női kéz irányítására van szüksége. – Fakókék szemét Sovayre szegezte. – Ennyi bizonyos. Hány éves, kedvesem?

– Tizenhét – válaszolt Sovay.– Tizenhét! Nahát! Manapság ez már szinte vénkisasszonyi kor! Hová gondol az

édesatyja? Ott tartja vidéken eltemetve? – Pillantást vetett a Sovay kezében tartott könyvre. – Be kell vezetni magát, kedvesem, a társaságba, és úgy érzem, pontosan én vagyok az, akire ez a feladat vár. Nos, kedvesem, a lista a következő…

Azzal végigsorolta a megfelelő társadalmi eseményeket, amelyek Sovay idejét mostantól fogva nyár derekáig igénybeveszik majd. Estélyek, vacsorák, bálok, teadélutánok London minden divatos kerületében, társaságbeli dámák, Lady Bingham megannyi „drága, drága barátnéja” házánál.

Sovay lesütötte szemét, és elgondolkodott. Számított a látogatásra, de arra nem, hogy átvegyék az uralmat az élete felett.

– Lady Bingham – szólalt meg –, kegyed igazán kedves…– Akkor hát ezt meg is beszéltük! – Látogatója valósággal sugárzott az örömtől. – Nos –

nézett végig bíráló tekintettel Sovayn –, ejtsünk szót az öltözködésről.– Van elég ruhám – mondta Sovay.– Az elmúlt évadból valók – magyarázta a hölgy, mintha féleszűhöz beszélne. – De mi

Londonban vagyunk! Vidéki varrónék. .. – lehunyta szemét és megrázta a fejét, mintha elborzadna a gondolattól. – Holnap elküldöm magához a varrónőmet, kedvesem. Francia szabásznő, valósággal csodálatos. A legelőkelőbb francia családokat szolgálta, magát a királynét is! Nos, lássuk csak, mire is lenne szüksége? – Ujjain kezdte sorolni. – Nappali ruhák, természetesen. Estélyi öltözékek, különböző alkalmakra. Nem láthatják magán többször ugyanazt a toalettet. Azután kalapok, kesztyűk… no de mindez heteket vesz igénybe! – kiáltott fel Lady Bingham. – Hová is gondolok? Álljon fel, gyermekem – parancsolta. – Hadd nézzem meg. Megfelelő figyelem esetén valóságos szépség lehet önből. Miért is rejtegetné? – Ide-oda forgatta Sovayt. – Épp olyan magas, mint az én Charlotte-om. ő is épp ilyen karcsú. Szerintem olyan egyformák, mint két tojás, és Charlotte-nak annyi a ruhája, hogy egy évig sem hordhatja el valamennyit.

– Ó, nem! – Vidéki ruhatára talán hiányos, de azért ez mégis csak sok. – Nem tudnám mások levetett holmiját viselni. Papa sem venné ezt szívesen.

– Akkor gondoskodjék jobban a leánya öltözködéséről – mondta éles hangon Lady Bingham. – Nos, ezt megbeszéltük. Sose aggódjon. – Szorítása erősödött Sovay karján. – Madame Chantal csodákra képes! No és természetesen – fűzte hozzá Lady Bingham – ott van a Thursley-be teendő látogatás. Gondolom, ott megfelelő külsővel óhajt mutatkozni, ugyebár?

Látogatásának valódi célját az utolsó percig magában tartotta.– Természetesen, Lady Bingham – válaszolt Sovay. – Már nagyon várom a látogatást. A

világért el nem mulasztanám.Látogatójának megrögzött mosolya mindössze egyetlen pillanatra torzult kárörvendő

kegyetlenséggé – a kék szempár oly hideg és kemény volt a hosszú, fakó arcban, akár az üvegcserép.

Sovaynek jóformán arra sem volt ideje, hogy összeszedje a gondolatait, amikor Lydia lépett be és Virgil Barrett érkezését jelentette.

– Egyik a másik után! – kiáltott fel, zöld szeme pedig izgatottan ragyogott. – Nem úgy, mint Comptonban. Szinte lélegzethez sem jut itt az ember!

Gabriel is az amerikai társaságában volt, és ez némiképpen magyarázta, mitől szökött fény Lydia szemébe.

Mihelyt Lydia kiment, Sovay nem fecsérelte az időt udvariaskodásra. Élénken élt emlékezetében előző napi megszakadt beszélgetésük, és pontosan meg akarta tudni, mit tud az édesapjáról Mr. Barrett. Az amerikai azonban keveset tehetett hozzá ahhoz, amit már közölt Sovayjel.

– Édesapám tehát biztonságban van Henry Fitzwilliam társaságában?– Nos, nem éppen. – Virgil Barrett igyekezett óvatosan megválogatni szavait. Nem akarta

megriasztani a leányt, de tudta, hogy Sovay nem mindennapi tulajdonságokkal rendelkező fiatal nő, s e tulajdonságok közül az egyik legfontosabb az őszinteség. Joggal várhatja másoktól is ugyanezt.

– Mind mostanáig Fitzwilliam személye szavatolhatott volna a biztonságért. A franciáknak érdeke, hogy lázadást szítsanak Írországban, ő pedig mindeddig boldogan a segítségükre volt, de az utóbbi időben a franciaországi események sokkal rosszabb irányt vettek, és úgy tűnik, senki sincs ott biztonságban. Minden nap több a letartóztatás, a kivégzés. – Elhallgatott; beletelt egy pillanatba, míg összeszedte magát. – Elnézését kérem – köszörülte meg a torkát –, nem akartam engedni, hogy úrrá legyenek rajtam az érzéseim. Csak éppen oly sokunknak voltak nagy reményei. Most úgy tűnik, meghalt a szabadság, és a forradalom keveseknek a tömegek fölötti zsarnokságává válik. – Sovayhez fordult, világos, szürkéskék szemét nagyobbnak mutatták a könnyek. – Nem szolgálhatok vigasszal kegyednek, nem mondhatom, hogy ne aggódjon, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megtudjam, mi történt az édesapjával és Hugh-val. Ezt becsületszavamra fogadom.

– Köszönöm, Mr. Barrett. – Sovay felnézett a férfira, megindították mélyen átélt szavai. – Némi vigasztalást meríthetek ebből. Örülök, hogy itt van. És neked is, Gabriel. – Elvette Dysart meghívóját a kandallópárkányról. – Az imént látogatóm volt, és szívesen fogadnám tanácsát, hogy mitévő legyek ezzel kapcsolatban. Meghívtak Thursley Abbey-be.

Átnyújtotta a meghívót, hogy szemügyre vehessék.– Nos – forgatta a meghívót az amerikai – , ezt különösnek találom.– Sir Johnnak címezték – állapította meg Gabriel.– De Dysart tudja, hogy a kegyed édesapja Párizsban van.– Bizonyos ez? – kérdezte Gabriel az amerikaitól.– Biztosan tudja – válaszolt Virgil. – Dysart mindent tud.– Valóban – erősítette meg Sovay –, vagy legalább is ezt érzékeltette velem a

beszélgetésünk során.– De ha ezt tudja, akkor milyen okból hívta meg Sovayt? – nézett Gabriel aggodalmasan az

amerikaira.– Fogalmam sincs – vont vállat Virgil –, de hogy nem jó szándékból, az biztos. – Sovayhez

fordult. – Kegyed megzavarta Dysart terveit, aki ennek aligha örül. Mi több, arra késztette, hogy lépjen, amikor még nem készült fel teljesen. Ezt a találkozót nyár derekára tervezték, ami még messze van

– Honnan tudja? – húzta fel a szemöldökét Sovay.Barrett elmosolyodott, arca egyszeriben csintalan fiúéra emlékeztetett. – Onnan, Miss

Sovay, hogy kém vagyok. Nem is sejtette? – Elkomolyodott, fel-alá járkált a kandalló előtt. – Jó lenne ismerni Dysart terveit, azt, hogy mi lesz a következő lépése…

– Arra céloz, hogy menjek el Thursley-be?

– Már megbocsásson, dehogy! – Barrett visszatért Sovay mellé. – Mi sem állhat távolabb tőlem, mint hogy ezt ajánljam! Túlságosan veszélyes lenne!

Sovay Gabrielre pillantott. – Édesapám mit tenne a helyemben? Vagy Hugh?– Elmennének, de ők…– ...férfiak – fejezte be a mondatot Sovay. – Ha ők a kötelességüknek tekintenék, én is

annak tekintem. Különben is, már elfogadtam a meghívást.– Ne döntsünk elhamarkodottan – szólt Virgil. – Londonban gyorsan követik egymást az

események. Egyre több a letartóztatás, a gyanúsítottakat kihallgatásra viszik. A habeas corpus-t felfüggesztették. Holnap este hétkor tiltakozó gyűlést tartanak a Cheapside-on, az Arany Glóbusznál. Meglátjuk, mi történik ott. – Elővette óráját – amit Sovay adott vissza neki Comptonban. – Találkoznom kell a szervezőbizottság néhány tagjával, és attól tartok, máris késésben vagyok. Sajnos, távoznom kell. Viszontlátásra, Miss Sovay.

Azzal távozott. A további beszélgetésből kitűnt, hogy Gabriel is elmegy a gyűlésre.– Veled megyek – jelentette ki Sovay.– Nem teheted... – kezdte Gabriel, de Sovay a szavába vágott.– Megtehetem – mondta csendesen –, és meg is teszem. Hugh pillanatnyi habozás nélkül

elmenne, édesapám úgyszintén. Ebben a pillanatban ki tudja, miféle borzalmakkal néznek szembe, pusztán a meggyőződésük miatt. Gondolod, hogy a szabadságot csak a férfiak szeretik? Amit ők készek megtenni, arra magam is kész vagyok.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Másnap délelőtt Wallace, a komornyik jelentette, hogy egy francia személy kíván látogatást tenni a kisasszonynál. Madame Chantal ruhák halmait cipelő teherhordók kíséretében jelent meg. Sovay szinte meg is feledkezett róla, és legszívesebben elküldte volna. Úgy érezte, nincs ideje ilyen hívságok számára, Lydia azonban, akinek a szeme óriásira tágult ennyi gyönyörűség láttán, rávette, hogy fogadja az asszonyt.

– Ugyan, mi baj lehet abból, ha megnézi, amiket mutatni akar? – kérlelte leghízelgőbb modorában Lydia. – Ki tudja, talán sikerül elterelni a gondolatait. – Némi további hízelgés után Sovay még azt is megengedte, hogy Lydia segédkezzen a próbánál, azzal a feltétellel, ha nem kiált fel elragadtatásában minden egyes fodor és csipkeszegély láttán.

A madame apró termetű, fürge nő volt, bőre barna, szeme fekete, modora célratörő. Sárga-kék csíkos selyemruhát viselt. Sima, fehér homloka felett a lehető legaprólékosabb gonddal fésült magas tekercsből merev csigák hajszálpontos sora emelkedett ki. Vagy parókát visel, gondolta Sovay, vagy festett a haja. Emberi haj nem lehet ennyire fényes, sem ilyen fekete. A hölgy szakértő kézzel pirosította, rizsporozta az arcát, fekete gyöngyszeme fölött fekete vonal ívelt. Erősen franciás kiejtéssel, de folyékonyan beszélt angolul, és hosszasan fájlalta a szörnyű eseményeket, amelyek menekülni kényszerítették hazájából, hogy Angliába követhesse vevőit, és létrehozhassa üzletét: Madame Chantal, Magazin des Modes, modiste et chapeliere, Mayfair, New Bond Street.

– Szörnyűség, mademoiselle, valóban szörnyűség, ami az én szegény hazámban történik – mondta. – Le Roi. Tué. La Reine. Tuée! Et tous les autres? Ils sont des monstres! Monstres vraiment. – Áttért franciára, mintha angolsága ki sem tudna fejezni ilyen gyalázatos dolgokat. – A régi szép időkben, a királyné, az udvar, a dámák…! Micsoda frizurák! Micsoda hajékek! És az udvarnál! Les panniers! – Nagy kört írt le maga körül. – Comme ga! Et les robes! Oly pompásak! Fenségesek! La belle model! És most – nincs sehol! – Madame megdörzsölte orcáját, mintha könnyeit akarná letörölni – nem volt világos, hogy Franciaországért, a divatért, a vevőiért, a régi rendszerért vagy magáért Marié Antoinette királynéért kesereg-e. Talán mindezekért együtt. – Vége a szépségnek. Az eleganciának. Gyémánt helyett üveg, és mindenki egyforma, vagy pedig... – Baljós mozdulattal húzta végig kezét a tarkóján, amellyel, vélte Sovay, a guillotine-t akarta érzékeltetni. – A nők zsákot viselnek, a férfiak rövidre nyírt hajat. – Megborzongott. – És azok a szörnyű pantallók!

Nem érzi jól magát Londonban. Nem bírja az időjárást. Olyan hideg, olyan nyirkos. Árt a kezének, ráadásul az üzlet sem megy jól.

– Az angolok garasoskodnak. Nem szívesen költenek a megjelenésükre.– Mi a helyzet a francia emigránsokkal? – kérdezte Sovay. – Ok bizonyára jó vevői, vagy

nem?– Hah! – legyintett lemondóan Madame Chantal. – Itt vannak, de nincs pénzük. Szabok,

alakítok, de ennyi az egész. Semmi új! A forradalom előtt más volt minden év, minden szezon! De itt? – Undorodva legyintett, mintha nem is találna megfelelő szavakat. – Az angoloknak fogalmuk sincs a divatról.

– De ezek a ruhák – érintette meg az anyagot Sovay – igazán szépek.Valóban. Az alakítgatásra váró ruhák mind a legutolsó divat szerint készültek. Sovay

akaratlanul is csodálta a gyönyörű díszítést, az ezüst csipkeborítást, a brokát derekakat, a selyembe szőtt finom mintákat.

– Francia takácsok Spitalfieldsben! – jelentette ki diadalmasan Madame. – Gondolja, hogy angoloktól kitelne ilyesmi?

A ruhák roppant elegánsak voltak, de a ruhapróba műveletét Sovay szívből utálta. Ki nem állhatta, ha méricskélik, ide-oda forgatják, bökdösik, igazgatják, vagy ha tűzködik rajta a ruhát. Részben ezért is kedvelte az egyszerű öltözéket. De a közömbössége megtört, amikor végigsimította a buzérvörös– és vajszíncsíkos, finom fényű pamutszövet ruhát, amelyet a két színt elegyítő gyönyörű kis rózsák díszítettek.

– Ó, kisasszony! – kiáltott fel Lydia. – Hogy ez milyen gyönyörű! Mennyire jól áll a kisasszonynak!

– C’est jolie, n’est-ce pas? – A Madame szeme csillogott, látva, hogy a leányt szinte megbűvöli az anyag szépsége. – És a kegyed színeihez mennyire illik! – emelte fel két kezét a tökéletesség érzékeltetésére. – Ezzel kezdjük, helyes?

Most már istenigazában elkezdődött a ruhapróba, így a Madame csacsogását megakadályozták a szájában tartott gombostűk. Még a készséges Lydia segítségével is tovább tartott a vártnál a próba. Lady Bingham megállapítása ellenére az ő Charlotte-jának valamivel rövidebb volt a lába, mint a Sovayé és lényegesen szélesebb a termete. Amikor a Madame elkészült, hátralépett, és nagy hümmögéssel szemügyre vette a keze munkáját. A ruhákat bizony jócskán át kell alakítani. A Madame sóhajtva emelte égnek szorgos kis kezeit. Azután körüljárta Sovayt és minden szögből szemügyre vette, mintha csak szobrot nézegetne.

– Chère mademoiselle – szólalt meg végül –, ön bármit viselhet, de véleményem szerint kegyednek az egyszerű színek illenek legjobban. Madame Bingham leánya a pompásabb stílust kedveli, ami szerintem nem felel meg a kegyed ízlésének. – Sovay végignézett a díszes, hímzett brokátokon, és egyetértően bólintott. – Tehát! – csattintotta össze pici tenyerét a Madame, szeme pedig úgy csillogott, akár a fekete gyöngy. – A következőt ajánlom. Van néhány igen finom selymem, csupa tiszta szín, skarlát, türkiz, rózsaszín, kankalinsárga, smaragdzöld, és mind oly gyönyörű, mint a drágakőből szőtt angyalszárny! Magának Marie Antoinette-nek a szabászatából származnak. Szeretnék ruhát készíteni kegyednek. Egyszerűt, de elegánsát. Megkaphatom erre az engedélyét?

Sovay tétovázott. A Madame-nak igaza van, Charlotte ruhatára nem felel meg az ízlésének, talán egy-két darab, és bizony nincs ínyére, hogy valaki másnak a levetett holmiját viselje. Mi tagadás, szeretné, ha a Madame ruhát varrna neki az imént említett anyagokból…

– Ha a pénz az akadály… – suttogta tapintatosan Madame.– Ó, nem – rázta meg a fejét Sovay. – Nem erről van szó. Csak azon gondolkodtam, futja-e

az időből. – Elmagyarázta, hogy csütörtökön Thursley-be hivatalos. – Sürgősen lenne rá szükségem.

A Madame felderült; hatalmas mosoly készült áttörni a gondosan feltett rizspor-rétegen.– Ne aggódjon, chère mademoiselle. Kegyed lesz la plus belle, vraiment. Bízzon Madame

Chantalban. 

* * * 

A ruhapróba során sem ment ki Sovay fejéből egy másik terv, amelyet azóta dédelgetett, amióta csak megérkezett londoni házukba. Hogy legyen, aki kalauzolja, Lydiát a kisinas, Perkins társaságában küldte el Sovay bátyjának szabójához, azzal az utasítással, hogy készítsen két öltönyt, valamint ingeket, csizmákat, miegyebet egy bizonyos Mr. James Middleton, Hugh unokaöccse számára. Sovay méreteket is küldött, mivel a fiatalember alacsonyabb és karcsúbb termetű, mint Hugh. Az ifjút ugyanis út közben megtámadták, egész poggyászát elrabolták, így sürgősen szüksége van új holmira. Utoljára még az is eszébe jutott Sovaynek, hogy ha a házat netalán figyelik, jobb lesz, ha Lydiát az ő ruhájába öltöztetve küldi el.

Aznap este hat órakor egészen másféle Sovay lépett ki a házból. Újra átkutatta bátyja ruhatárát, kiválasztotta az ott található legegyszerűbb öltözéket: barna lovaglócsizmát,

őzbarna sávoly térdnadrágot, sima mellényt a magas gallérú fehér vászon ing fölé és megfelelő nyakravalót. Befont haját keskeny fekete szalaggal összefogott takaros kontyba fésülte, keskeny karimájú kalapját a fél szemére húzta. Élvezte a Hugh ruháiban nyert szabadságot. Mehet, amerre tetszik, kedvére cselekedhet, nem ismeri fel senki. Magában mosolyogva lépett ki a házból. Nemsokára meglesz a saját ruhatára is.

Gabriel a tér egy platánfája alatt várt rá. Sovay megbillentette kalapját és „Jó estét!” kívánt. A fiatalember csak második pillantásra ismerte fel.

Gabriel odafüttyentett egy várakozó bérkocsit. Sovaynek még idejében eszébe jutott, hogy nem kell felsegíteniük a kocsiba. Belekapaszkodott a kocsi oldalába, és felhúzódzkodott. Gabriel követte.

– Arany Glóbusz, Cheapside – kurjantott a kocsisnak Gabriel, és már úton is voltak.Egyikük sem vette észre a közelben lézengő alacsony, fekete hajú emberkét. Ugyancsak

nagyot tévedett Sovay, ha azt hitte, megtévesztheti Digby Claytont. A spion látta az úrnője ruhájába öltözött szolgálót, és hagyta, menjen a maga útján; holmi selyemmel, csipkés főkötővel nem lehet bolonddá tenni az öreg Digbyt. Kilép egy fiatalember onnan, ahová nem ment be; egy fiatalember, aki valamiképpen ismerős. Digby sohasem felejtett el egy arcot, de itt nemcsak erről volt szó. A tartás, a járás, seregnyi apró részlet volt az áruló. A ház ifjú úrnője, férfinak álcázva. Valami turpisság van itt. Hallotta, milyen úti célt adnak meg a kocsisnak, így a nyomukba szegődött. Nem kell kocsira költeni, a városi utcákat úgy telezsúfolja a nép meg a forgalom, hogy bizonyára még előttük odaér az Arany Glóbuszhoz.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Zűrzavaros kép fogadta őket. A férfiak tömegében néhány nő is tolongott a fogadó előtti keskeny járdán, az emberek az úttestet is elözönlötték.

– Mi a gond? – kérdezte Gabriel a mellette álló férfit.– A fogadós nem engedi, hogy gyűlésre használjuk az emeleti szobákat. Azt mondja, ez

törvénybe ütközik, és nem akarja, hogy lezárják a söntését.– Mit csináljunk? – kérdezte Sovay. Virgilt sehol sem látta.– Várjunk, mint mindenki más, és majd meglátjuk – válaszolt a férfi, mert azt hitte, a

kérdést hozzá intézték. – Tom Hardyt és Mr. Adamset letartóztatták. Senki sem tudja, mitévők legyünk.

– Mr. Stanhope, ugyebár? – Egy fiatalember lépett Gabriel mögé, és megkoppintotta a vállát.

– És ön? – fordult oda Gabriel.– Algernon Skidmore, szolgálatára. A barátaim Algie-nak neveznek. Francia név. Az anyai

nagymamámtól. – A fiatalember mohazöld zsakettet viselt azonos színű mellénnyel, hozzá sötét térdnadrágot. Elvigyorodott, annak láttán, hogy Gabriel sehogy sem tudja hová tenni. – Tegnap járt a főnökömnél, Middleton kisasszony társaságában. Igen szemrevaló fehérnép, mondhatom – tette hozzá, kacsintott, és megkoppintotta az orrát.

– Ó igen, persze. Ön Mr. Oldfield írnoka. – Gabriel alig ismerte fel az előtte álló divatfit. Gyorsan Sovay felé fordult. – Bemutatom Mr. James Middletont, az ifjú hölgy kuzinját.

– Örvendek az ismeretségnek, uram. Amit az imént mondtam – tette hozzá kissé megjuhászodva –, azzal igazán nem akartam semmi rosszat. Nem szántam sértésnek.

– Nem is vettem annak. – Sovay a lehető legjobban elmélyítette a hangját.– Takaros leány, csak ennyit akartam mondani.– Valóban. Sok a hódolója. – Sovay elkapta a pillantását, és remélte, hogy nem pirult el.– Azt meghiszem. Mondtam is Morris barátomnak, aki a szomszédos irodában dolgozik…– Mi szél hozta ide önt, Mr. Skidmore? – vágott közbe Gabriel. Remélte, hogy más irányba

terelheti a beszélgetést.– Rendszeresen járok ide – bökött fejével Skidmore a kavargó tömeg felé. – Csak hallgatok

másokat. Nincs valami nagy műveltségem, de itt sok a tanult ember, olvasnak, beszélgetnek, vitatkoznak. Szívesen hallgatom őket, aztán elrendezem magamban, amit hallok tőlük. Mr. Oldfield nem tudja, hogy eljárok a gyűlésekre – folytatta. – Hálás lennék, ha ön sem említené neki. Nem értünk egyet politikai tekintetben. – Felnevetett. – De nem ám. Én erősen Mr. Paine véleményére hajlok, ő meg Mr. Burke-éra. Nem mintha meg akarná akadályozni, hogy bárkinek is véleménye legyen, és azt ki is nyilvánítsa. De ezt a gyülekezetet biztosan nem szívelné.

– Miért? – tudakolta Sovay. – Ön szerint szándékosan akadályozzák ezt a gyűlést?– Efelől semmi kétségem. Már hónapok óta próbálnak minket elgáncsolni. Nem, Mr.

Oldfield nem értene egyet ilyen eljárással. Amit mi teszünk, nem ütközik a törvénybe – egyelőre legalábbis – és őt csak a törvény érdekli, semmi egyéb. Egyenes ember és nálánál különb ügyvédet sem találni. Az ő vallása a törvény, mondhatnánk. Nem nézi el, ha megszegik, akárki legyen is az, akárminek a nevében. Senki sem áll a törvény fölött, de alatta sem, azt mondja. A törvény megvéd bennünket akár önmagunktól is, és a törvény mindenkié. Némely dolgok pedig egyenesen felháborítják. Mint például tegnap… Tudja, azok az iratok, amiket maga meg Middleton kisasszony bíztak rá, megőrzés céljából.

Gabriel bólintott.

– No, volt azokban valami, ami ugyancsak kihozta a sodrából. Nem dühöngött, nem, ne gondolja. Nem szokása az ilyesmi. De nem volt elégedett, egyáltalán nem volt elégedett. Én ismerem őt, akár a tenyeremet. Hiszen nap, mint nap vele dolgozom. Minden egyebet félretett, pedig van mostanában épp elég ügyünk. Bezárkózott a szobájába, hogy ne zavarja senki. Hallottam, amint fel-alá járkál, márpedig az mindig azt jelenti, hogy igencsak bántja valami. Elküldött a postára, és amikor ma reggel bemegyek, hát már ott van, a gyertyák pedig egytől-egyig csonkig égtek. Alighanem ott töltötte a fél éjszakát, ha ugyan nem az egészet.

Mielőtt Sovay megkérdezhette volna, vagy akár csak eltűnődhetett volna, hogy ugyan mi zaklatta fel Mr. Oldfieldet, a tömegben mozgás támadt.

– Jó estét.Gabriel meghajlással üdvözölte az új jövevényt.– Á, Mr. Barrett. Bemutathatom Mr. Skidmore-t? A Cityben, az Oldfield és Oldfield

ügyvédi irodában Mr. Oldfield írnoka. Ez az úr pedig – fordult Sovay felé – Mr. James Middleton.

– Mr. Middleton – mosolyodott el Virgil, és kezet nyújtott. Semmi jelét nem adta, hogy felismerte volna Sovayt, de szürkéskék szemében mosoly bujkált. – Még nem volt szerencsém találkozni önnel. Virgil Barrett, szolgálatára. Éppen indulunk. – Pillantását végigjáratta a tömegen.

– A gyűlést a szabadban tartják meg, a Fender’s Fielden.– Üzenetem van Miss Middleton számára – mondta út közben az amerikai. – Hírt kaptam

Franciaországból az édesapját és a bátyját illetően.– Biztonságban vannak? – kérdezte rendes hangján Sovay. Aggodalmában tökéletesen

megfeledkezett férfi mivoltáról.– Bárcsak tudnék erre válaszolni. – Barrett körülnézett. – Csupán annyit mondhatok, hogy

életben vannak. Kérje meg Middleton kisasszonyt, hogy legyen türelemmel. Néhány nap múlva már többet tudok majd.

Barrett szavai megrémítették Sovayt, de a keskeny utcákat elözönlő tömegben lehetetlen volt tovább beszélgetni, miközben követték a többieket a Fender’s Field felé. Férfiak, nők, mindenféle osztály és vélemény képviselői alkották a tömeget, de legtöbbjük a középrétegekből került ki: iparosok, kereskedők, nyomdászok, patikáriusok, fuvarosok, raktárosok. A nincstelenek, az éhezők, a koldusok, a rongyszedők, az utcaseprők más gondokkal küszködtek, nem érdekelte őket a parlament reformja, sem az általános szavazójog. Az utcákon nyomuló tömeg egyre gyarapodott, sokan a szabadság háromszínű kokárdáját viselték. Izgatott várakozás járta át a tömeget, valóságos ünneplő, örvendező érzés. Együttérzők, rokonszenvezők vagy épp csak kíváncsiak tódultak ki az utcára, némelyek csak bámultak, mások éljeneztek, sokan csatlakoztak is a tömeghez. Minden irányból özönlöttek a Fender’s Fieldre, hogy meghallgassák a beköszöntő szónoklatot.

– Testvéreim – kezdte a szónok. – Bajtársak és polgártársak…– Ez John Baxter, az ezüstműves – suttogta Skidmore. – ő a Levelező Társaság elnöke.

Még nincs ellene letartóztatási parancs.Sovay a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson. A tömeg fölött alig látszott a szónok, de

mihelyt megszólalt, a nép elcsöndesedett. Nem voltak ismeretlenek a szavai: szabadság, egyenlőség, testvériség, férfinak-nőnek jogegyenlőség, tetőt a fejük fölé, ennivalót a gyomrukba, kenyeret az asztalukra. A tömeg lenyűgözve hallgatta. Minden szó, minden gondolat úgy hangzott a szájából, mint a pénzverdéből frissen kikerült megannyi fényes aranypénz: mintha a tömeget a majdan felvirradó új nap hajnalán elkölthető mérhetetlen vagyonnal, gazdagsággal árasztaná el.

Sovayt a férfi az édesapjára emlékeztette. Bárcsak ő is itt lenne, hallhatná mindezt vele és másokkal együtt, akik mind ugyanúgy gondolkodnak. Könny szökött a szemébe, ahogy

elképzelte édesapját, amint a szónoknak minden egyes kijelentésére bólogat, mosolyog. Szinte hallotta, amint a fülébe suttog: „Ugye, drágám, ugyanezt hallottad tőlem is?”

– Ne restellje, fiatalúr. – Skidmore zsebkendőt nyújtott Sovaynek. – Mikor első ízben hallottam, bőgtem, mint valami kiskölyök. Sokan vannak így vele.

Sovayt annyira magával ragadták a szónok szavai, hogy megfeledkezett társairól. Gabriel még ott állt mellette, szilárdan, akár a kőszikla, de arról fogalma sem volt, hogy Virgil hová lett. Az amerikai ahogy felbukkant, olyan gyorsan el is tűnt. Sovay figyelme visszaterelődött a szónokra.

A tömeg közepén meg elöl állók még osztatlan figyelemmel hallgatták a szónokot, de a széleken mozgolódás támadt. Moraj futott végig a tömegen, akár a tűz a száraz gabonaföldön, a szónok hangja megremegett, azután elhalt. A pillanatnyi csendben mindenki hallhatta a csizmatalpak csikordulását a macskaköveken, valamint a kardok csörrenését, ahogy fegyveresek rontottak elő a térre nyíló mellékutcákból.

– Katonák! Katonák! – harsant a kiáltás, mire a téren kitört a zűrzavar. A tömeg feldühödött, az emberek szembefordultak a szabadság gyűlölt ellenségeivel, akik nem átallják idetolni a képüket. A szónok nyugalomra intette a tömeget, a katonák testvéreink, hangoztatta – valójában azonban a tömegre rátörök szedett-vedett alakok voltak, akikből hiányzott a testvéri érzés.

Kormánytisztviselők és futárok csapata haladt az élen, furkósbotot lengetve törtek utat a tömegben, hogy letartóztassák a vezetőket. Láttukra Virgil elsurrant. Kereste Sovayt és Gabrielt, de a kavargó tömegben lehetetlenség volt bárkit is megtalálni. Lövések dördültek, fokozódott a rémület, a teret füstfelhők borították.

A kiáltozásba sikoltások vegyültek, a tömeg fejvesztetten igyekezett menekülni. A téren eluralkodott a pánik, a gyűlés pokoli zűrzavarba fulladt. Az emberek a térbe torkolló mellékutcákon próbáltak menekülni, de visszaszorították őket. Az elülső sorok hátráltak, beleütköztek a mögöttük nyomakodókba. Valaki elesett, azután egy másik, majd még többen, és hamarosan egymás hegyén-hátán hevertek. A kiáltozás gyötrelmes nyögésekké, fájdalmas sikoltozássá fajult, ahogy az elesettek súlya az alájuk kerülőkre nehezedett.

Sovayt kitépték Gabriel erős markából, és küszködve igyekezett talpon maradni, ahogy elsodorta a kavargó tömeg. Tele volt zúzódásokkal, mire sikerült a tér túlsó oldalán egy kapualjba sodródnia. Minden erejével kapaszkodott, hátát a kapunak vetette, nehogy megint elsodorják. Egy férfi tántorgott el előtte, két kézzel fogta a fejét, ujjai közül csorgott a vér. Arcok elmosódott sora zúdult előtte, közönyösen, a többiekkel mit sem törődve – mindenkit csak a túlélés foglalkoztatott. Egyetlen ismerőst sem látott. Gabriel, Skidmore, és Virgil eltűnt. Sovay magára maradt. Nem mert a keresésükre indulni. Önkéntesek cirkáltak, puskatussal ütlegelték a menekülőket. Valakit sarokba szorítottak, aki kellően vakmerő vagy ostoba volt, hogy még akkor is a honnét rouge-t, a szabadság vörös sipkáját viselje, a Forradalom francia támogatóinak viseletét. Sovay elfordította arcát, amikor a férfit leteperték és ütlegelni kezdték a fegyveresek.

 * * *

 Hobb’s Alley, a sikátor a Leggat’s Court mentén, igen forgalmas volt, küldöncök jöttek-

mentek, némelyikük leveleket vitt Mr. Gribbonnak, mások szóbeli üzeneteket adtak át neki. Gribbon mérlegelte a küldeményeket, és az értékük alapján döntött, fizet-e értük, vagy sem. Ritkán kellett Dysarthoz fordulnia tanácsért, bár őutána mindegyik üzenet haladéktalanul a feletteséhez került.

Dysart az irodájában ült, és ahogy nőtt a papírhalom, jegyzeteket írt nagy könyvébe. Ajkán fagyos mosoly játszott. Nagy megelégedésére szolgáltak a Fender’s Fieldről érkező jelentések. A Titokbizottság tökéletesen elégedett lehet az akcióval, amellyel szétvert egy

veszedelmes csődületet. Szívesen használt volna sörétet, mint a lyoni forradalmárok, de sajnos az ország erre még nem készült fel. Pillanatnyilag az önkéntesek is elegendők a megfélemlítéshez. A gyülekezők többnyire hétköznapi emberek, szerény alkalmazottak vagy kis boltok tulajdonosai, akiket szinte hajszál választ el az ínségtől. Köztük terjed a francia járvány. Nagyralátó eszméket táplálnak. Hogy a politika legyen mindenkié. Hogy minden egyes ember szavazhasson, szerepet játszhasson nemzete sorsának alakításában, joga legyen meghatározni, ki kormányozzon és ki ne. Majd ő megmutatja nekik. Szétzavarja gyűléseiket, lerombolja hajlékukat, kidobatja őket az állásukból, megsemmisíti azt a kevés javukat is, és egyik bérelt viskóból a másikba űzi őket, egészen a csatornáig, és ez még csak a kezdet lesz. Letartóztattatja a vezéreiket. A haheas corpus-t felfüggesztették, hát akár örök időkig raboskodhatnak Newgate-ben. Míg a családfő ott senyved, mi vár az asszonyra, a gyermekekre? ínség és éhezés. Alighanem így elmegy a kedvük a lázadástól. Majd megtanulják, mi jár nekik. A politizálást csak a magasabb körök engedhetik meg maguknak. Mindig is így volt. Mindig is így lesz.

Kopogtattak. Gribbon lépett be.– Levél, uram.Dysart szinte fel sem pillantott.– Tegye a többihez.– Digby Claytontól. Egy gyerek hozta.Dysart hosszú karja előrenyúlt. Felfelé fordította a tenyerét. – Ide vele.Gribbon átadott egy összehajtogatott cédulát. Megfigyelésre érdemes. Ellenkező utasítás

érkeztéig követem. Szűkszavú. Mint Clayton üzenetei általában.– Honnan küldi?Gribbon kiment. Kint visítás, ahogy megcsavarta a gyerek fülét.– A Fender’s Fieldről.Dysart összehajtogatta a cédulát, majd a többihez tette. Claytonnak az a megbízatása, hogy

figyelje a Middleton házat. Kivált Middleton kisasszonyt. Dysartot akaratlanul is elfogta az izgalom. Mit keresett Clayton a Fender’s Fielden?

 * * *

 Amikor Sovay megint kikémlelt, már nem látta az imént bántalmazott férfit. A tömeg

magával vitte sebesültjeit. A terep perceken belül kiürült, nem maradt egyéb, csak összetaposott sár, lelapított gyep és vérfoltos macskakövek. Imitt-amott a csata hulladéka: egy gyerekcipő, egy férfi sálja, egy nő fejkendője, egy vörös rongy – talán egy honnet rouge maradványa.

Sovay szívében nem volt félelem, amikor elindult. Az önkéntesek a tömeggel együtt szétszóródtak. Férfiruhát visel, nem von magára nemkívántos pillantásokat, és ha szegényesek is ezek az utcák, meglehetősen rendezettnek látszanak. Nem ismerte jól Londont, nem tudta pontosan, merre is járhat, de az irányérzéke nem hagyta cserben. Tudta, hogy a folyótól északra jár, hiszen idejövet nem keltek át a vízen. Tudta azt is, hogy kelet felé indultak, most tehát az alászálló nap irányába, vagyis nyugatnak kell tartania.

Elhagyatott volt a térről kivezető utca: a boltok bedeszkázva, az ablakokon zsalu, az ajtók zárva, bereteszelve az iménti zavargás miatt. A girbe-gurba háztetőkön átszüremlő alkonyi nap hosszú árnyékot vetett és sajátos ámbraszínű fénybe vont mindent. Porszemek libegtek a fénypászmákban, mint magának a súlyos csendnek megannyi megtestesülése. Mintha a hirtelen kitört erőszak a levegőt is kimerítette volna, és elnyomott mindennemű mozgást.

Digby Clayton engedett némi előnyt prédájának, mielőtt a követésére indult volna. Előzőleg a tér szélén helyezkedett el, hogy beláthassa a tömeget, és szemmel tarthassa a kiválasztott személyeket. Egy-egy biccentéssel igazította el embereit Stanhope és az amerikai

nyomába. Ez a személy egyedül az övé. Annyi év múltán ritkán legyintette meg az izgalom, de ez most egészen más. Érdeklődése menten feléledt, mihelyt a Soho téri ház lépcsőjén megpillantotta az illetőt.

 * * *

 Beletelt egy kis időbe, mire Sovay rájött, hogy követik, de jó volt a hallása, és ahogy járta

az elhagyatott utcákat, kivette a mögötte surranó léptek neszét. Körülnézett, de nem látott senkit, mihelyt azonban elindult, megint követték a léptek. Először azt gondolta, túlfűtött képzelete játszik vele az imént látott jelenetek hatására, s hogy a léptek csupán képzeletének szülöttei. De nem – mihelyt gyorsított, a lépések felvették az ő ritmusát, amikor lassított, úgyszintén. Ahogy távolodott Fender’s Fieldtől, egyre népesebbek lettek az utcák, de akkor is érzékelte, hogy valaki jön mögötte. Amikor vadászni járt Gabriel vagy Hugh társaságában, hozzászokott, hogy erdőn-mezőn felfogjon és értelmezzen minden neszt, de itt egész másfajta zajok voltak: egy haragosan felemelt hang, csecsemősírás, gyerekbőgés, ostorpattintás, ló nyihogása, egy elhaladó kordé zörgése. A helyzet mégis némiképpen hasonlított a vidéken megszokotthoz. Csak az volt a nagy különbség, hogy most nem ő üldözi a vadat. Ezúttal ő a kiszemelt préda.

 * * *

 Digby Clayton megállt, mindkét irányban végignézett az utcán. Elvesztette szem elől a

követett személyt. Egy kanyarban alighanem besurrant egy sikátorba. Nem volt sokkal mögötte, de a sikátor keskeny torkolata kívül esett a látószögén. Mire odaért, az illető eltűnt. Clayton átkozta magát, hogy hibázott. Körülnézett. Nem éppen a legjobb környék. A sikátor mocskos útvesztőbe, bűzös udvarokba torkollt. A régi város maradványa ez, a jómódúak üzletei, házai, széles utcái közt a szegénység kinyújtott nyelve. Clayton bekémlelt a lármás, mocskos, szeméttel halmozott útvesztőbe. Ellökte magát a faltól. Jobb lesz, ha gyorsan a préda után ered, míg teljesen be nem sötétedik. Hamarosan szuroksötét lesz, ezen a kétes környéken pedig egy jól öltözött „fiatalember” különösen ki van téve annak, hogy leüssék és elvágott torokkal a csatornába hajítsák.

 * * *

 Sovay szinte azonnal rájött, hogy hibázott, de már nem fordulhatott vissza, hiszen akkor

könnyedén beleütközhet üldözőjébe. Tovább kellett tehát mennie; vigyázva keresgélte az utat a szeméthalmok között. Az egymás hegyén-hátán álló roggyant házak közt alig hatolt be valamennyi a rohamosan halványuló alkonyi fényből. A koromlepte falak feketéjéből véres sebként bukkant elő a málló téglák vöröse. Némelyik nagyobb repedést deszkával foltozták be, a roskadozó falakat pedig imitt-amott gerendák támasztották. Az ajtók korhadó fatábláin lyukak tátongtak, az üvegüket vesztett ablakokat kátránypapír fedte, vagy vakon meredeztek, kitéve a bent lévőket az elemek dühöngésének. A sötét ajtókban kuporgó mezítlábas, rongyos gyerekek tágra nyílt szemmel bámultak Sovay után. Némelyikük idomtalan batyut szorongatott, ami rongyokba burkolt csecsemő lehetett. Egyikük-másikuk Sovay felé emelte a maga batyuját, de a nyomorúságos kis kölykök legtöbbje még ahhoz is fásult volt, hogy kéregessen.

Sovay befordult egy sarkon, amikor egy fiatal nő lépett hozzá, és a szájából előtörő ginszagú párán át afelől érdeklődött, nem igényel-e a fiatalúr társaságot. Alig látszott idősebbnek, mint az ajtókban kuporgó gyerekek, pókhálóvá foszlott ruhája jóformán el sem fedte pucérságát.

Sovay a mellényzsebéből előhalászott egy pénzdarabot és továbbsietett. Azt remélte, megmenekült, de mind többen tűntek elő, akár a kísértetek, mind ugyanazzal az elkeseredett rimánkodással az odavetett kérdés mögött, mind azzal a szürke, aszott arccal, mint megannyi koros tündér. Sovay szemébe könny szökött annak láttán, hogy némelyikük merészen egy kis színt lopott öltözékébe, piros kendőt, sárga szalagot kötött a fakó rongyok fölé. Eszébe jutott a Londonba vezető útján látott fejőlány: vajon ezek közül hányan jöttek viruló orcával vidékről, abban reménykedve, hogy itt jövőre lelnek? Hány érkezhetett ide már megrontva, hogy aztán kénytelen legyen kenyerét az egyetlen módon megkeresni, ami még nyitva a számára? Hány olyan lehet köztük, akiket elcsábított, majd elhagyott egy James Gilmore-hoz hasonlatos alak?

Balra fordult, remélve, hogy kitérhet előlük, hogy ismerős utcákra lelhet vagy valamiféle biztonságot találhat a szélesebb, népesebb utakon. Olyan egyszerűen öltözködött, amennyire csak a bátyja ruhatára engedte, de ezen a környéken mégis oly szembetűnő volt, mintha selyem-bársony udvari pompát viselne. Hamarosan a maradék fény is eltűnt – úgy érezte, minden sarkon, minden kapualjból ragadozó szemek figyelik. Fegyver nem volt nála, így tudta jól, hogyha megtámadják, esélye sincs.

Épp akkor sújtottak le rá, amikor már-már biztonságban kezdte érezni magát. Egy mellékutcán szélesebb kereszteződést pillantott meg, ahol jólöltözött emberek járkáltak, forgalom, hintók zaja hallatszott. Sovay megkönnyebbült sóhajjal megfordult és szaporán a biztosnak vélt menedék felé indult. Valamiféle védekező ösztön hatására épp elég gyors volt, hogy elkerülje a csapást, amely bízvást megrepesztette volna a koponyáját. Az ütés, amely éppen a jobb füle mögött érte, végighasította a fejbőrét, majd lepattant a csontról.

Eszméletlenül rogyott össze. A támadó felkapta, bevonszolta a sikátorba, ahol az imént megbújt, és gyors, gyakorlott kézzel elkezdte átkutatni áldozata öltözékét.

– Az áldóját! – Durva vonásaira széles vigyor terült, és kezét még egyszer végigfuttatta áldozata testén, hogy bizonyosságot szerezzen.

– Mit találtál? – Társa, aki őrt állt, hátrafordult, és rámeredt az elterült testre. – Valami érdekeset?

– Alighanem, Coddy. Alighanem, öregem.– Értékes?– Meglehet. Már akinek. – Támadója felnyalábolta Sovayt, mintha pehelykönnyű volna,

vállára vetette, s ott egyensúlyozta, mint egy köteg tűzifát. – Meglehet. 

* * * 

Digby Clayton figyelte, amint elnyeli őket a sikátor, és közben magában megfogalmazta a Dysartnak írandó jelentését, mihelyt visszatér a szállására, Whitefriarsbe. Nem az ő dolga, hogy beavatkozzon. Az ő dolga, hogy figyeljen és jelentsen, ennyi, és nem több. A megfigyelt személy sorsa nem rá tartozik. Azok ketten talán „feltámasztok”, ez esetben a szerencsétlen „fiatalúr” rendeltetési helye a közeli St. Bartholomew kórház, ahol a doktorok nagyra értékelnek egy friss, még meleg holttestet, és nem sokat kérdezősködnek. Clayton megfordult, és odébb állt, vállát behúzta, kezét zsebébe mélyesztette, gondolatai máris a pástétom körül jártak, amit vacsorára vásárol majd, valamint a korsó serre, ami már vár rá a Fekete Oroszlánban.

TIZENHATODIK FEJEZET

A sors nem a boncasztalt tartogatta Sovay számára. Eszméletlen volt még, amikor beszállították Pierce mama a Covent Gardenban, a Chandois utcában lévő műintézetébe.

– Nem is tudom, Mr. Slevin... – Pierce mama narancspiros parókája alatt kapirgált, s amit ott talált, szétlapította a körmével. – Nem éppen az én üzletágam... ha érti, hogy gondolom.

– Szép summát érhet, Mrs. P.! – Slevin széles buldog-homloka még mélyebb ráncokba szaladt. – Igencsak szemrevaló. – Elmozdította Sovay fejét, hogy arcának ne csak a véres fele legyen látható.

– Ezt nézze meg. A bőre, akár a barack. Alighanem szűz. Dupla árat kérhet érte.Mrs. Pierce felsóhajtott. – Amúgy rendesen ez igaz is volna, Mr. Slevin, csakhogy az én

vendégeim bizonyos hajlamú úriemberek, nem vette észre?– Ferdék, tudom, de ez itt nem mindennapi falat. Nő sose látogat kegyedhez, Mrs. P.? Mert

vannak olyanfélék is…– Nem szeretem, ha a vendégkörömet kritizálják, Mr. Slevin. – Pierce mama

összecsücsörítette fonnyadt ajkát. – És: nem. Nők nem. Én legalábbis sose fogadok nőket. Az én intézetemben nem talál mást, csak férfit.

– Na, mindegy – vont vállat Slevin. – De ahogy mondom, ebben van dohány.Pierce mama megemelte Sovay állát. – Szemrevaló, nem mondom, mihelyt megpucováljuk

egy kicsit. Megmondom én, Mr. Slevin, mit csinálok, mivelhogy én tisztességes üzletasszony vagyok. Kapcsolatba lépek a rokonintézettel, Marple mamáéval a Maidén Lane-en. ő a szokásos üzletet vezeti, s ahogy maga mondja, nála tán szép pénzt kaszálhat ezért itt. – Pierce mama elgondolkodott. Ez a lány tényleg szép pénzt érhet. A külseje, a finomsága ízes falat lehet pénzes fiataluraknak. Marple mama többször is eladhatja mint ártatlan zsenge csibét, míg el nem kopik a zsengesége. – Ha Marple mama rááll, maga meg én egyezkedhetünk.

– Fele-fele?Pierce mama megrázta a fejét. – Harmada. Ez a végső ajánlatom. Nem kis gond, amíg

megpucoválom, felruházom. Elviheti éppenséggel maga is – fűzte hozzá –, de ebben az állapotában aligha kap érte rendes árat.

Slevin megvakarta a fejét. – Kemény egy asszonyság maga, Mrs. P.Pierce mama bűzös leheletfelhőt eregetve felröhögött, kivillantva egyenetlen,

megfeketedett, hiányos fogsorát. – Erről vagyok híres! Büszke is vagyok rá. Máskülönben hogyan boldogulna a magamfajta ebben a cudar világban?

Slevin megrázta a kezét és távozott. Még mindig morgott magában, holott tudta, hogy jó üzletet csinált. Ha valaki, hát Mrs P. biztosan jó árat érhet el.

– Na, léhűtő népség – csattintotta össze a tenyerét Pierce mama a köréje gyűlt fiúk láttán. – Vége a cirkusznak. Vissza a helyetekre.

A fiúk elszállingóztak. Korán volt még; mielőtt véget érnek a színielőadások, nincs forgalom, de Pierce mamával nem ajánlatos ellenkezni.

Egyikük mégis ott maradt.– Mit lebzselsz itt? – förmedt rá Pierce mama. – Eriggy a szemem elől, mert

ellazsnakollak.– Én ismerem ezt a lányt, Mama – szólt a fiú. – A Kapitány hozta be múltkor, nem

emlékszik? Ruhát is adtunk neki.– Aha, rémlik valami… – dörzsölte meg állát elgondolkodva Mrs. Pierce. A gin hatására

kissé ködös volt az elméje, mivel az imént bizony a pohár fenekére nézett. De lassanként kezdett kapiskálni valamit. – Na, és itt van megint, méghozzá ugyanolyan öltözékben. Ejnye,

ejnye. Azt hittem, sose látom viszont, hát még így, hogy Mr. Slevin hurcolta be, akár egy zsák szenet. Itt valami nem stimmel, az biztos. És hát a ruha árát se kaptam meg a mai napig.

– A Kapitány barátja – tódította Toby Remélte, megmentheti Sovayt, akármilyen sorsot szánt is neki Pierce mama. – Nem szeretné, ha ennek a lánynak baja esne.

– Mit érdekel az engem? – vetett Pierce mama gyanakvó pillantást Tobyra.– Tán nem kéne továbbadnia.Pierce mama haragos ábrázata nem sok jót ígért. – Hálás lennék, ha nem hallgatnál ki

bizalmas beszélgetéseket. Hogy én mit teszek, mit nem, hogy milyen üzletet kötök, ahhoz a Kapitánynak az égadta világon semmi köze nincs, de neked se, Toby White ifiúr!

– Tudom, tudom. – Toby fejében kergetőztek a gondolatok. Más irányú támadással kell próbálkoznia. – De a Kapitány elsőrendű árut szállít! Ha megtudja, még máshová viszi a szajrét!

Pierce mama orgazda is volt, nemcsak bordélyosné. Egy pillanatra elgondolkodott, érdemes-e elfogadni Toby érvelését, vagy vesse el, hátha a lány több pénzt hoz.

– Vigye csak. Én vagyok a legjobb, és ezt ő is tudja.– Jó családból való ez a lány! – erősködött Toby. – Biztosan keresik!– Na és? Leütötték, nyoma veszett. Mással is megesik, nem igaz? Nem ő az egyetlen. Ha

nem akar bajba keveredni, maradt volna otthon, tisztességesen, ne járkáljon az utcán, gavallérnak öltözve! Ki hiányolná? Kisurrant, kalandot keresett. Lefogadom, a családja még csak azt se tudja, hogy eltűnt. Nem, Toby, fiacskám, hiába rimánkodsz, én már döntöttem. Rosie Marple-hoz kerül a lány. Ha annyira érdekel – ütötte nyakon a fiút –, eriggy, mosdasd meg.

Azzal elkacsázott általa boudoirnak nevezett kis szobájába, hogy némi felettébb szükségesnek érzett frissítőt vegyen magához. Becsukta az ajtót, és kihúzta a gines üveg dugóját.

Toby körülnézett, kitől kaphatna segítséget.– Segíts már, Georgie – kurjantott oda egy fiúnak, aki épp akkor lépett be, egyelőre még

utcai ruhában.Ketten közrefogták Sovayt, és felvitték a lépcsőn.– Tégy már egy szívességet – suttogta Toby, mikor becipelték Sovayt egy szobába, és

ledobták az ágyra. – Keresd meg a Kapitányt. Alighanem a Keresztben találod, szemközt a St. Martinnal. Kinéz neked egy garas, ha megtalálod.

– Na, és ha Mama…?– Behúzódott a szobájába, Gin anyó társaságában. – Toby gyengéden elfordította Sovay

fejét, és részvéttel szemlélte a füle mögötti sebet. – Eriggy szaporán, és hívd ide Jacket. Mondd meg neki, hogy tűt-cérnát is hozzon.

Amikor Georgie kiszaladt, Toby tiszta törölközőt keresett, a kancsóból vizet töltött, és kezdte lemosni a Sovay arcára száradt ragadós fekete vért. Azután elfordította a lány fejét, óvatosan szétválasztotta a haját, és borogatni kezdte a sebet. Lassan, óvatosan munkálkodott, egyelőre nem akarta Sovayt felébreszteni. A füle mögött éktelenkedő csúf, hosszú, csipkés szélű sebből még akkor is szivárgott a vér. Ezt bizony össze kell varrni. Jack egy seborvos-patikárius inasa volt, mielőtt ide került. Különb doktor, mint az a brandy-áztatta vén kuruzsló, aki Pierce mama megbízásából vigyázza a ház népének egészségét. Azt Toby még józannak sose látta, s a keze annyira remeg, hogy nem volna képes a tűt befűzni. Jack jobban tudja majd a dolgát.

Amikor Sovay magához tért, azt hitte, álmodik. Vagyis mintha a néhány éjszakával azelőtti lidércnyomást tapasztalná. A környezet ugyanaz, mint akkor, akárcsak a fölé hajló arcok, de amikor fordítani próbálta a fejét, úgy belenyillalt a fájdalom, hogy rögvest magához tért. A testi érzést a felismerés követte: nem álmodik. Valahogyan visszakerült ide. Riadtan megpróbált felülni, de rátört a gyengeség, a hányinger, a szédülés. Visszahanyatlott a párnát

borító durva vászon törölközőre. Gyomra kavargott, feje pedig szörnyen sajgott. Óvatosan a füléhez nyúlt. A haja nedves, a füle mögött a bőr rücskös, gyűrött. Amikor elvette onnan a kezét, az ujjain halvány vérnyomok látszottak.

Az egyik arcban Tobyt ismerte fel, a másik idegené. Fekete hajú fiú, a bőre sima, arca szeplős, akár a pulykatojás, széles arccsontját pirosító hangsúlyozza; hosszú, sűrű szempillája feketével kihúzott, tagadhatatlanul gyönyörű ibolyakék szempárt keretez. Mindkét fiú áttetsző, fényes anyagból készült, mélyen kivágott, szűk derekú női ruhát viselt.

– Nyugalom – nézett le rá nevetve a fekete hajú fiú. Ír eredetre vallott a kiejtése. – Jól kupán vágták. Alkalmasint zavaros lesz kicsit a feje. Csúnya vágás, de csudaszépen összevarrtam. A helye megmarad, de van elég haja, hogy eltakarja. A dudor akkora, akár a kacsatojás, de hamar lelohad.

Sovay megint megpróbált felülni, de a fiú gyengéden visszanyomta az ágyra.– Pihenjen – mondta, míg megerősödik egy kicsit.– Elintézem én Pierce mamával. – Toby hajolt föléje, az arca merő aggodalom. –

Elküldtem a Kapitányért a törzshelyére, az Arany Keresztbe. Alighanem itt lesz hamarosan. Alig egy lépés innen, a Charing Crossnál. Majd ő segít magának kijutni innét.

– Greenwood? Nem! – A varrás beléhasított, ahogy megrázta a fejét. – Nem bízom benne. Hiszen elárult. Egy... egy ellenségnek.

– Ugyan már! – háborodott fel Toby Sovay vádján. – ő sose tenne ilyet. A Kapitány nem köpne be senkit. Hisz úriember. Mármint igazi. Kapitány volt a hadseregben. Megfosztották a rangjától, olyasmiért, amit el se követett.

– Ezt meséli ő.– Én pedig hiszek neki. Találkoztam én már hazugokkal, Miss Sovay, nem is eggyel, de a

Kapitány nem olyan fajta. – Lentről hangok hallatszottak, lárma támadt. – Kezdődik a forgalom. Jobb lesz, ha megyek, mert Pierce mama szörnyen zabos lesz. Vigyázok, nehogy zavarják magát, s amint tudok, benézek.

Amikor Sovay újra felébredt, sötét volt a szobában. Néhány pillanatig azt sem tudta, hol van. A résnyire nyitott ajtón beszivárgó fénynél látta a rikító függönyt, a hámló tükröt, a sarokban a mosdóállványt és az éjjeliedényt rejtő ellenzőt. Tekintetét elfordította a falon ékeskedő illetlen képekről, és megpróbálta visszafojtani a lélegzetét a férfiverejték és az olcsó illatszer mindent átható szaga elől. Ki kell innen jutnia. Lassan felült, most már nem volt annyira gyenge. Átlendítette lábát az ágy peremén, és várt néhány pillanatig, mielőtt megpróbálna felkelni. Az ágy oszlopába kapaszkodva felegyenesedett, de néhány lépés után megroggyant a térde.

Erős karok kapták el, és egy ismerős hang szólalt meg: – Nyugalom!Egy pillanatig a férfiba kapaszkodott, majd Greenwood kapitány mosolyogva segítette

vissza az ágyra.– Ki kell innen szabadulnom!– Mindent a maga idejében. Egyáltalán – hogyan került ide? Nagyon kíváncsi vagyok rá!– Én... én nem is emlékszem. Egy gyűlésen voltam, ami verekedéssé fajult. Elszakadtam a

barátaimtól. Alighanem hazafelé igyekeztem, amikor megtámadtak.– A Fender’s Fielden volt? Hallottam arról a csetepatéról.– Igen, és haza kell jutnom.– Nem ártana, ha megvárná, míg egy kissé megerősödik.– Egy pillanatig sem maradok tovább ezen a szörnyű helyen!– Mindent a maga idejében, ha mondom! – Leült, és a lányra vigyorodott. – Igazán hálás

lehetne Pierce mamának! Ha ő nincs, maga valami kerítőnő odújában raboskodna, ott várhatná, ki kínál magáért többet. Mondhatom, magácska nekem is szép pénzembe került.

– Tehát még hálás is lehetek önnek?– Ejnye, Sovay. Azt hittem, barátok vagyunk.

– Hogyan lehetnék barátja a magafajtának?– Ha nem is barátok, hát legalább compadres. Bajtársak, mint úri útonállók.Sovay összevonta szemöldökét, de mindjárt el is fintorodott, mert a mozdulattól megfájdult

a feje. – Ha valóban úriember volna, kiszabadítana innen. Azonnal.– Mindent a maga idejében. Ahogy már mondtam. Megvárjuk, míg valamelyest erőre kap,

és míg tiszta nem lesz a levegő. – Előrehajolt, szép vonású arcáról őszinteség sugárzott. – Ugyan mondja már meg: miért ilyen ellenséges?

– Elárult Dysartnak.– Eszem ágában sem volt! – méltatlankodott a Kapitány. – Soha barátot el nem árulnék.

Soha! Márpedig azok után, hogy min mentünk keresztül, azt hittem, barátok vagyunk. – Igyekezett őszinte komolyságot erőltetni az arcára, de nem bírta megállni a csipkelődést. – Módfelett csodálom, hogy kegyed nem így gondolja. Emlékezetem szerint a lehető legjobb hangulatban váltunk el egymástól.

Sovay elpirult, amint felidézte az emléket. – Nos, valaki pedig elárult – igyekezett más tárgyra térni, őszintének érezte a Kapitány tiltakozását. Toby megmondta, hogy Greenwood nem árulná el, márpedig az a fiú nem hazudik. De ki lehetett az áruló, ha nem Greenwood?

– Honnan tudja, hogy elárulták? – kérdezte a férfi.– Betörtek a házamba. A tárcát keresték.– Nos, nem én voltam. Másutt kell kereskednie. Meg aztán, ha jól emlékszem, kegyed nem

volt valami diszkrét. Egy fél megye tudtával nyargalászott az országúton betyárnak álcázva magát.

– Nem igaz! – ellenkezett Sovay. – A tárcáról jóformán senki sem tudott.Kopogtattak. Toby lépett be.– Szedelőzködjenek – szólt. – P. mamának szüksége lesz a szobára. Hamarosan távozniuk

kell.Árnyak mozogtak az ajtó előtt. Egy magas, és kissé elmosódott hang érdeklődött: – Hát

odabent...? – Mire ráfelelt egy másik: – Az foglalt.– Ismerős ez a hang – mondta Sovay.– Jack az – válaszolt Toby. – Aki összevarrta a fején a sebet.– Nem ő. A másik.Toby kikukkantott az ajtó egy repedésén.– Az Mr. Fitzwilliam. Állandó vendégünk, ő is… – Elkapta Greenwood feddő pillantását.

– De erről magának nem kell tudnia. Honnan ismeri?– A bátyám barátja. És... – a másik kettő várakozó pillantást vetett rá – …a közelben volt,

amikor Gabrielnek megmutattam az iratokat. Hallhatott bennünket.– Tessék, meg is van a besúgó – mondta Greenwood, igyekezve leplezni sértettségét. –

Dysart cimborája.– Honnan tudja?– Láttam őket együtt. Itt is, másutt is.– Dysart is idejár?– Ide. De nem… úgy. – A Kapitány elvigyorodott. – A derék hölgy az egyik hírforrása.

Kérdezze csak meg Tobyt.– Magas pasas – írta le Toby. – Mindig feketében jár. Halkan beszél. Lerí a képéről, hogy

azért is szívesen felköttetné az embert, ha egy levegőt szív vele. Körülnéz, ki van itt, aztán eltűnik Mamával a boudoirban.

– Hasznos megoldás, mindkét félnek előnyös. Pierce mama információval látja el. Viszonzásul – Greenwood összedörzsölte két ujját – ő meg pénzeli a jóasszony! No, jobb lesz, ha elhordjuk innen az irhánkat. – Tobyhoz fordult. – Szaglássz körül, fiacskám, és vegyél fel valami rendesebb gúnyát. Velünk jössz.

– Na és Mama?

– Mondd meg neki, hogy ma estére én veszem igénybe a szolgálataidat. – Az útonálló beletúrt a zsebébe. – Ezt add oda neki, és mondd meg, hogy magánügyben járok itt. Rossz néven venném, ha fecsegne.

Mikor a fiú kiment, Greenwood Sovayhoz fordult. – Nos, hogy érzi magát?– Kicsit jobban.– Húzza meg ezt.– Mi van benne?– Brandy. Konyak. Csempészáru Franciaországból. Príma minőség. Nyilván valami

kirabolt chateau pincéjéből.Sovay a fejét rázta, de a Kapitány rá se hederített. Fogával húzta ki a dugót, és odakínálta a

palackot Sovaynek.– Pohárral sajnos nem szolgálhatok, hölgyem. Igyék!Sovay gyengeségében nem bírt ellenkezni. Követte az utasítást, és érezte, amint a

selyemsima ital átjárja bensejét, felderíti és erőt áraszt szét a tagjaiban.– Elég lesz! – vette el tőle az üveget a Kapitány. – Erős ital ám ez. – Maga is kortyolt

belőle, majd zsebretette az üveget.– Miért van szükségünk Tobyra?– Mert ő a legügyesebb betörő. Az apja lakatos volt, nem tudta? Bárhová bejut. Van

kulcsa?Sovay megrázta a fejét.– Gondoltam. Máskülönben hogyan juttathatnánk magát vissza a házba? No, kapaszkodjon

belém.Lenyúlt, talpra segítette a lányt.– Köszönöm, magam is boldogulok – mondta Sovay, de mindjárt vissza is hanyatlott.

Szédült. A Kapitány átkarolta, és felsegítette.– Ez az. Szép nyugodtan! Biztos, hogy jól van?– Soha jobban – kényszerített ki magából egy halvány mosolyt a lány.– Ezúttal olyan, akár a liliom, nem mint a rózsa – simította meg a férfi Sovay arcát. –

Olyan fehér, akár a lepedő.A férfi érintése mintha a kis erejétől is megfosztotta volna a lányt. Egy szék támlájába

kapaszkodott.– Tudok én a magam erejéből is járni, csak ne szédülnék.– Elhiszem. – Greenwoodot meglepte a nyers visszautasítás. – Csakhogy a lépcső meredek,

és a végén még a nyakát szegi. Csakugyan annyira iszonyodik az érintésemtől?– Nem azért mondtam... – Sovay lépett egyet az ajtó felé, de a térde megroggyant. – Lehet,

hogy csakugyan rászorulok a segítségére.Greenwood átkarolta, és letámogatta a lépcsőn. Aki látta őket, bízvást azt gondolhatta,

hogy a fiatalember a pohár fenekére nézett. Gyakran megesik itt az ilyesmi, nem kelt feltűnést. Toby az utcán várta őket, tisztes mindennapi öltözékében.

A Kapitány odakurjantott egy hordozószéket, fizetett, majd megadta az úticélt: Soho tér.– Toby magával megy – mondta –, és biztonságosan bejuttatja a házba. Sok szerencsét,

Sovay.Ezzel el is tűnt. Amint a hordozószék elindult, furcsa, imbolygó mozgása felkavarta Sovay

gyomrát. Hogy másra terelje gondolatait, az apjáról kérdezgette Tobyt.– Lakatos volt. Igyekezett nagyon, hogy megmaradjon a jó úton, csak hát abban a

mesterségben ez nem valami könnyű – mesélte a fiú. – Vonzza a betörőket, akár mágnes a vasat. Akárhogy is, no, elkapták és deportálták. A mamám a Fleet börtönbe került, mi kölykök meg az utcára. Én viselem a gondjukat, mind a mai napig. Mivelhogy én vagyok a legidősebb. Kicsi voltam, gyors voltam, a műhelyben is rám ragadt valami, hát Mr. Slevin jó hasznomat vette. – Elhallgatott; fontolgatta, mennyire bízhat a lányban. Rövid élete során is megtanulta

már, hogy óvatosnak kell lennie. – Félreteszem a pénzt, kisasszony. Mire eleget összegyűjtők, inasnak állok, hogy rendesen kitanuljam az ipart. Szeretek fabrikálni, jó látni, mi hogyan működik.

– De hogyan fogod megállni, hogy le ne térj a jó útról, mint az édesapád?– Hajóra szállok. Amerikába megyek, amint leszolgáltam az inasidőt – válaszolt a fiú. –

Ott alighanem könnyebben boldogul a becsületes ember.– A testvéreiddel mi lesz?– Magammal viszem őket. Ott mindnyájan elölről kezdhetjük – mosolygott a fiú, de kék

szemének szomorkás pillantása arra vallott, tudja, hogy ez szinte reménytelen álom.Sovay sok szerencsét kívánt Tobynak, őszintén remélve, hogy mégis valóra válik a fiú

álma. Akárhogy is, csak kikerüljön Pierce mama markából, meg a gonosz tanyájáról. Dysart pénzére gondolt á Turnbull Bankház páncélkamrájában, és támadt egy ötlete, amitől megkönnyebbült a szíve és valamelyest még a fejfájását is feledtette. De ezzel meg kell várni a másnapot. Most egyetlen vágya, hogy végre a saját ágyába kerüljön. A hordozószék minden erőteljesebb mozgásától a fejébe nyilallt a fájdalom. Szinte már alig látott. Karja-lába mintha pamutból volna. Egyszeriben rátörtek a nap eseményei, úgy érezte, hogy nagy fekete árnyék borul rá. Elbóbiskolhatott, mert arra riadt fel, hogy Toby keze a vállát érinti.

– Jól van, kisasszony? Mindjárt odaérünk.Sovay nyelt egyet, bólintott, de attól félt, hogy mindjárt elhányja magát. Szerencsére épp

ebben a percben megállt velük a hordozószék.– Maradjon itt – támogatta Toby Sovayt a ház kerítéséhez. – Egy perc, és itt vagyok.Kigöngyölte batyuját, előszedett egy sor „forgattyút” (Toby így nevezte a tolvajkulcsot) és

más szerszámokat, kiválasztott egy hosszú, tűvékony végű csipeszt, és lesurrant a lépcsőn az alagsorba.

Alig néhány másodperc elteltével már nyitotta is Sovaynek az ajtót.– Akárki zárja is a házat, mondja meg neki, hogy reteszelje el az ajtót, és a kulcsot vegye

ki a zárból.Sovay köszönetet mondott, és kérte a fiút, jöjjön el hozzá másnap.– Hová? Ebbe a házba? – Toby nem is leplezte meglepetését.– Hát persze, hogy ebbe a házba. – Sovay fáradtan rámosolygott. – Hova máshová?A fiú bólintott, de már el is nyelte az éjszaka. Sovay magára maradt a holdfényes tér

fekete-ezüst csöndjében, és a nagy platánfák foltos árnyékába bámult. Mintha tündérek pottyantották volna a tulajdon küszöbére. Akár álom is lehetett volna mindaz, ami történt. Csak a testén levő öltözék meg a feje sajgása emlékeztette rá, hogy az esti események valóban megtörténtek.

Óvatosan becsukta az ajtót, be is zárta, a kulcsot pedig kivette a zárból, és rátolta az ajtóra a reteszt. Vigyázott, hogy ne csapjon zajt, bár a cselédek bizonyára már rég alszanak. Lydiának megmondta, hogy ne várja meg, Wallace-nek kimenője volt, a bátyjához ment látogatóba, Mrs. Crombie-t pedig ágyúval sem lehetne álmából felébreszteni. Szerencsére Sovay nem tartott nagyobb cselédséget. Amikor édesapja otthon van, az előcsarnokban éjjel-nappal lakáj áll készenlétben.

Szobája biztonságában lerángatta magáról bátyja holmiját. Sárosan, véresen mégsem rakhatja vissza őket a szekrénybe. Majd batyuba köti az egészet, és odaadatja a hátsó bejárat mögött állandóan lebzselő koldusoknak, rongyszedőknek. A jövőben, ha ugyan sor kerül még hasonló kiruccanásra, már a maga ruháját fogja viselni. Felvette hálóruháját és bebújt az ágyba. Szörnyen vágyott fürdőre, meg hogy kimossa hajából az alvadt vért, de nem akarta felverni a házat. Meg kell várnia a reggelt.

 * * *

 

Pierce mama a kuckójában ült, az aranyait számlálta, és közben egyre járt az agya. őurasága érdeklődést tanúsít a derék Kapitány iránt, és kezeskedik is afelől, hogy megkapja az információt. Még hogy őt fenyegeti! Mégis kinek gondolja magát? Őt, Pierce mamát próbálja megvásárolni? Annyi arany bizony nem telik tőle. Kissé elbizakodott az uraság. Fejébe szállt a dicsőség. Elfogadta a pénzét, de ő majd gondoskodik róla, hogy elkapják, neki pedig még több pénz üsse a markát a fáradságáért. Nem ritka, hogy uraságok kerülnek a varjak mezejére. Nem állhatja a lekezelő viselkedésüket, ő is megkapja majd a magáét, azt Pierce mama szavatolja. Mire rájönne, hogy ki volt a besúgó, már ott lóg majd a Newgate bitóján.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Sovay épp csak megfürdött és felöltözött, amikor hevesen dörömböltek az ajtaján.– Egy fiú van odalent – jelentette felhevültén Mrs. Crombie. – Megmondtam, hogy a

kisasszony még nem tud látogatókat fogadni, de azt állítja, sürgős a mondanivalója.Sovay lesietett. Azt hitte, Tobyt találja odalent, ám amikor leért, Skidmore-t pillantotta

meg, aki szinte a szőnyeg épségét veszélyeztetve járkált fel-alá. Sötét fürtjei égnek álltak, és általában is szörnyen rendetlen volt az egész külseje. Még csak nem is emlékeztetett az előző nap látott nyalka ifjoncra. Harisnyája sárosan, ráncosán csüngött, szakadt kabátjáról gombok hiányoztak, inge elejét alvadt vérnek látszó foltok mocskolták be. Orcáján vágás húzódott, sebes keze feldagadt, vérzett. Nem csoda, ha Mrs. Crombie-t megrémítette.

– Skidmore? – szólt le még a lépcsőről Sovay. – Az égre! …Mi történt?A fiatalember megfordult, a tekintete még kinézeténél is riasztóbb volt: vad harag,

mélységes düh izzott benne. Barna arcát elfutotta a vér, szinte lázasnak látszott.– Gabriel… – szólalt meg. – Súlyosan megsebesült. Jöjjön, Miss Sovay.– Hol van? – kérdezte Sovay. – Mi történt?– Verekedésbe keveredett Clerkenwellben. Ahol lakom. Odamentünk a Fender’s Fieldről.Többet is mondott volna, de Sovay félbeszakította. Ki tudja, hallgatózik-e valaki.– Mindjárt elmondhatja. Iderendelem a hintót.– Gabriel elárulta, kicsoda is kegyed valójában, kisasszony – mondta Skidmore, miután

beültek a hintóba. – Kénytelen volt, mert annyira megijedt, amikor a nagy zűrzavarban, a tolongásban elveszítettük kegyedet. Kerestük, kutattuk, de amikor sehol sem találtuk, Gabriel velem jött a szállásomra, Clerkenwellbe. Dick Chapman nyomdász és rézmetsző házában bérelek szobát. Mikor odaértünk, felforgatva találtuk a házat. Dick felesége és gyermekei az utcán zokogtak. Haramiák dúlták fel a műhelyét, törtek-zúztak. Mások az utcán rohangáltak, betörtek a házakba, a lakókat kikergették az utcára. A gyáva patkányok – asszonyokat, gyerekeket! Tudták, hogy a férfiak szinte mind kint vannak a Fender’s Fielden. – Kesernyésen felkacagott. – Nem számítottak rá, hogy mi olyan hamar visszatérünk. Elkergettük a gazembereket, legalábbis azt hittük, de éjnek éjszakáján még többen jöttek vissza. Törtek-zúztak, lerombolták a műhelyeket, a házakat, mindent kivonszoltak az utcára, gépeket, bútort, amit csak értek, és amit elhordani nem bírtak, azt felgyújtották. Nem nézték, ki beteg, ki öreg, egy idős asszonyt ledobtak a lépcsőn. Egy terhes asszonyt kirángattak az ágyából. Nagy verekedés támadt, de ezúttal mi húztuk a rövidebbet. Gabrielt csúnyán összeverték, eszméletlenre rugdosták. Mikor eljöttem reggel, még nem tért magához.

Ha mindez nem volna elég, ma reggel két futár jelent meg, pontban kilenc órakor, és lecsaptak Mr. Chapmanre. Azzal vádolják, hogy lázító irodalmat nyomtatott és meghirdetett egy törvénytelen gyűlést. Bekísérték a rendőrbíróságra. Előző éjjel a műhelyéből röpiratokat loptak el, mint bizonyítékot. Mr. Oldfield odament, megpróbálja kihozni.

Sovay szótlan komolysággal hallgatta végig Skidmore hosszú beszámolóját. A történtek mélyen hatottak rá, és amikor a Vine Streetre értek, az aprócska téglaházak közé, maga is látta, mi keserítette el Skidmore-t. Még füstölögtek a máglyák. Megperzselődött székeket, asztalokat, ágyakat, ágyneműt gereblyével húzkodtak ki az emberek, de sokat már nem lehetett megmenteni. Asszonyok csoportosultak a kapualjakban, kötényük sarkával törölgették a szemüket, riadtan hallgató gyerekek kapaszkodtak a szoknyájukba, a férfiak csak álltak, némán, fásultan, akár a bábok, bámulták, ahogy életük munkája füstté válik. Sokuknak már fedél sem volt a feje fölött; házuk, mindenük elhamvadt a tűzben.

Ezek az emberek mégis gondját viselték Gabrielnek, még orvosnak is fizettek, hogy gondoskodjon róla. Sovay szemébe nem a füst csalt könnyeket, amikor belépett a házba, ahol

Gabriel feküdt. Mrs. Chapman, egy magas, vékony, fekete hajú, finom arcú asszony vezette be hozzá. Nyomában két csinos, lenhajú gyermek, akik nagy kék szemükkel felbámultak Sovayre, de nem engedték el az édesanyjuk szoknyáját.

– Magához tért egy kicsikét, kisasszony – mondta Mrs. Chapman –, és ivott néhány korty vizet.

Gabriel fején kötés volt, feldagadt bal szeme csukva. Sovay megparancsolta a kocsisnak, emelje be a fiatalembert a hintóba.

– Nem élünk tovább vissza a vendégszeretetével – szólt Mrs. Chapmanhez. – Amúgy is van elég gondja. Hallott hírt a férjéről? Mr. Skidmore-tól tudom, hogy letartóztatták.

– Még nincs hírünk felőle – rázta meg a fejét Mrs Chapman –, de nem adjuk fel a reményt. Algie nagyon bízik abban a Mr. Oldfieldben.

– Oldfield derék ember – bólintott Sovay.Mrs. Chapman nem fogadott el fizetséget, még az orvos honoráriumáért sem.– Akkor csak a köszönetemet fogadja el, amiért gondját viselte Gabrielnek. – Sovay kezet

nyújtott. – Mr. Skidmore tudja, hol talál, ha tehetek magukért valamit.Hazaérve a Soho térre, Sovay felvitette Gabrielt a szobájába, majd orvosért küldött. Az

orvos gondosan megvizsgálta a sebesültet, majd kijelentette: kollégája jó munkát végzett, maga sem tehetne többet.

– Erős fiatalember – jelentette ki. – Nem tört el semmije. A pihenés a legjobb kúra. Hagyják aludni, és amikor felébred, adjanak neki erőlevest. Hagyok itt fájdalomcsillapító pirulákat.

Gabriel estig sem ébredt fel. Sovay félóránként benézett hozzá, míg Mrs. Crombie útját nem állta.

– Majd felébred, ha itt az ideje – mondta. – Hallotta, mit mondott a doktor. Semmi szükség, hogy a kisasszony ki-bejárkáljon és megzavarja a pihenését. Lydia szívesen marad mellette – fűzte hozzá Mrs. Crombie, és szippantott egyet, mint aki nem helyesli a dolgot, noha a leány őszintén aggódott.

– Ülhet mellette és varrogathat közben. Majd tudatja a kisasszonnyal, ha valami változás áll be.

Amikor Sovay délután visszatért, Gabriel már ült az ágyban, erőlevest iszogatott, nagy markában parányinak tűnt a csésze.

– Gabriel! Jól vagy? – lépett az ágy mellé Sovay. – Alaposan ránk ijesztettél!– Lehetséges, hogy testben megsérültem, Sovay – mosolygott Gabriel a leányra –, de a

lelkem, a szellemem felépült. Beszélgettem Skidmore-ral, Chapmannel meg a barátaikkal. Soha még értelmesebb beszédet nem hallottam. Nem szóltak semmi újról; hallottam én ugyanezekről az eszmékről, nézetekről Comptonban. Hugh hosszú órákon át beszélt nekem, s én mindig csodáltam erős hitét, szenvedélyét – de ezeket az embereket hallgatni más volt. ők egyenesen a szívemhez szóltak, Sovay. – Letette a csészét, két kezét összekulcsolta. – ők egyszerű emberek. Akárcsak én. – Hallgatott néhány pillanatig. – Én nem tartozom a ti osztályotokhoz, nem is fogok soha, nem is törekszem rá. Én csak egyenlőként akarok élni. A te családod szavazhat, jelöltetheti magát a Parlamentbe, ha úgy tartja kedve, hiszen van birtokuk, tulajdonuk. Miért ne tehetném ugyanezt én is?

Én sem szavazhatok, gondolta Sovay, de nem akart visszaélni Gabriel gyengeségével, nem vitatkozott. A nőknek alig van több becsülete a rabszolgáknál, ha mégoly vagyonos családba születtek is. Ha férjhez megy, minden vagyona, minden tulajdona a férjéé lesz – a személyét is beleértve. Akár szavazhat, akár nem, Gabriel mégiscsak férfi.

– Az ilyen szabadságjogokban én sem részesülhetek, akárcsak az egész női nem, akármennyire gazdagok, vagyonosak vagyunk is – szólt halkan Sovay. – Sokban közös a kettőnk sorsa.

– Igaz – ismerte el Gabriel. – Sok igazságtalanság él a világban, amelyet csak nagy harc árán lehet orvosolni. – Sovayre nézett. – Nem tudom megfelelő szavakkal leírni, amit érzek, de olyan, mintha eddig bekötött szemmel járkáltam volna, sosem vettem észre mást, mint a földet, amin tapodtam. De most egyszeriben lekerült a szememről a hályog. Életemben először tisztán látok.

Tudom, sokan azt gondolják, milyen jó sorom van. Édesapád jólelkű, igazságos gazda. Neki köszönhetem, hogy tanulhattam, hálás is vagyok érte, de sosem éreztem magam igazán jól a bőrömben. Téged meg Hugh-t a barátaimnak tekintelek…

– Szívből remélem! – Sovay megfogta Gabrielnek a takarón nyugvó kezét: így kívánta a tudtára adni, hogy ez mindig is így lesz.

– De amíg így marad minden, nem lehetünk egyenlők. Az intéző sajátos helyzetben van, felette áll a cselédeknek, a béreseknek, de nem tartozik a házhoz. Földünk nincs, és reményünk sem arra, hogy valaha is legyen. Mindig másoknak dolgozunk. Én eltökéltem, hogy kiverekszem a magam jussát. A magam ura leszek. Nem megyek vissza, amikor ezen túlleszünk. Apám még nem öreg ember. Nélkülem is jól elboldogul. Compton úgyszintén.

Kimerülten hátradőlt. Elmondta, ami a szívét nyomta. Lydia, aki eddig némán hallgatott, döbbenten nézett, és ezúttal Sovay sem tudta, mit mondjon. Gabriel szavai mélyen megérintették, megrendítették önelégültségét, aminek eddig nem is volt a tudatában. Ilyen hosszú beszédet, ilyen szenvedélyes szavakat még sosem hallott Gabrieltől. Valósággal beléhasított az irigység a tüzért, amely Gabrielben gyúlt és ilyen tiszta lánggal ég.

Keservesen hiányolja majd, mint mindenki mást Comptonban – apját és bátyját is beleérve –, de ha ellenkezne vele, ha le akarná beszélni, az gyerekes nyavalygásnak hangzana, sőt mi több, úgy tűnne, mintha valamiféle jogot formálna Gabrielre, és a fiatalembernek kötelessége volna a szolgálatukban maradni. Nem; nem szabad az úrnőt játszania.

– Mi a szándékod? – kérdezte.– Még nem tudom. Be akarom járni az országot. Terjeszteni a szabadság üzenetét. Sok

mindenhez foghatnék, lehetnék kovács, bognár, állatgondozó, földműves. Annyit tudok csak, hogy nem folytathatom úgy, mint azelőtt, hogy csak a szélen álldogáljak, szemem-fülem befogjam, elrekesszem a szívemhez vezető csatornákat azelől, ami körülöttem folyik, ami embertársaimmal történik. Hanem – mosolyodott el – ez már a jövő. Egyelőre itt akarok maradni, hogy lássam, amíg ez véget ér.

– Soha meg nem akadályoznám, hogy elhagyj bennünket, Gabriel, nem is akarnálak lebeszélni arról, hogy kövesd a szíved szavát, de meg kell mondanom – mosolygott Sovay a fiatalemberre –, nagy megkönnyebbülés, hogy egyelőre nem akarsz nekivágni az útnak.

Az ablak mellett ülő Lydia hevesen bólogatott, ő sem akarja, hogy Gabriel elmenjen. A jövőről szőtt álmaiban nem szerepel az országjárás, holmi üstfoltozó babájának szerepében.

 * * *

 Aznap este Mrs. Crombie Mr. Oldfieldnek és írnokának érkezését jelentette. Belépett az

ügyvéd, mögötte Skidmore cipelte az aktákat. Sovay édesapjának dolgozószobájába vezette őket. Egyenesen a Bow Streetről jöttek, a rendőrbíróságról. Oldfield legelőször is Gabriel felől érdeklődött, de a válaszra jóformán oda sem figyelt. Szórakozottnak látszott, szája vékony vonallá préselődött, szeme köré a feszültség és a fáradtság vont karikát.

Sovay felküldte Wallace-t az emeletre: mondja meg Gabrielnek, hogy az ügyvéd és írnoka megérkezett. Wallace azzal a válasszal tért vissza, hogy Mr. Stanhope mindenáron le akar jönni eléjük. Tudni akarja, mi történt a barátaival. Mrs. Crombie nyomatékos tanácsa ellenére Wallace és Perkins lesegítették Gabrielt a lépcsőn, a menetet Lydia zárta, aki párnát-takarót hozott. Gabrielt egy pamlagra ültették, betakarták. Arca. nyugodt volt, orcája fehérségben vetekedett a fejsebét fedő kötéssel.

– Nem voltak ezek elszigetelt cselekedetek – koppintotta meg az aktákat Mr. Oldfield –, sem elszigetelt esetek. Központból irányították a gyűlés elleni támadást, az önkéntesek dúlását, a letartóztatásokat. Semmi sem történt véletlenül. Kérem a futárok által elfogottak listáját, Skidmore!

– Az írnok átnyújtott az iratcsomóból egy okmányt. – A megnevezettek mind mérsékelt, józan felfogású emberek. A forrófejűeket nem bántották. Mindez egy nagyobb tervnek a része. – Mr. Oldfield az írnokához fordult. – Ha elvesszük a tűzről az égésszabályozót, mi történik, Skidmore?

– A láng fellobban, uram – válaszolt a fiú. – Fékezhetetlenül terjed, akár a futótűz.– Pontosan! – mosolygott írnokára Mr. Oldfield, majd Gabrielhez fordult. – Az ön

Chapman barátja pillanatnyilag biztonságban van. Kiderült, hogy tévedés történt, ezért szabadlábra helyezték. A letartóztatására küldött futárok ugyanis forradalomra serkentő lázító anyag helyett erkölcsnemesítő röpiratokat és háztartási tanácsadókat foglaltak le. Másodszorra már nem lehet ilyen szerencsés. A zsandárok legközelebb már felkészültebben zörögnek az ajtaján. Mások rosszabbul jártak. Perre talán nem kerülhet az ügyük, de a dolgok mai állásánál nem lehetetlen, hogy hónapokig vagy akár évekig raboskodhatnak, mire bíróság elé kerülnek.

– Azt hittem, törvény tiltja, hogy ítélet nélkül fogva tartsanak embereket – vetette közbe Gabriel.

– Valóban van ilyen törvény. Vagyis volt. A habeas corpus-t felfüggesztették. Új törvény lépett életbe. A rabokat meghatározatlan ideig tarthatják fogva ítélet nélkül. Véleményem szerint ez határozott terv szerint történik. Előírt minta alapján. – Az íróasztalon található tárgyakkal illusztrálta mondanivalóját, úgy mozgatta őket, mint megannyi sakkfigurát. – Ha a mérsékelt vezéreket elmozdítják – azzal elvette a tollszárakat, és acél tollhegyeket sorakoztatott fel az itatóson –, akkor a radikálisabb felfogású társaik kerülnek előtérbe, akik az utcára vonulva követelik majd bajtársaik kiengedését és általános felkeléssel fenyegetőznek. Ellenük bevetik a királyhű erőket. – Újabb acél tollakat vett elő, és az előzőkkel szemben sorakoztatta fel őket. – Ugyanezt a mintát követik az egész országban; az egyik csoportot vetik be a másik ellen. Ha mindkét szemben álló csoportnak fegyvere van és mindegyiket Dysart pénzeli, akkor…

Felborított egy üveg kárminvörös tintát, a folyadék elöntötte a rögtönzött csapatokat. A folt végigterjedt az itatóspapíron, tépett szélű vörös körrel vette körül őket.

– Dysart mindkét oldalt pénzeli? – kérdezte Sovay.– Ó, igen. Ezt annak a tárcának a tartalmából következtettem ki, amely... – egy pillanatig

tétovázott – …a kegyed birtokába került. Ezért akarta mindenáron visszakapni. Először azt gondoltam, azért, mert ezáltal kiderülhet az ügynökei személyazonossága. De nem. őt az nyugtalanította, hogy napvilágra kerül ez a nagyobb machináció.

– De csak nem gondolhatja, hogy sikerrel jár? – Sovay hitetlenkedve ingatta a fejét. – Csak nem hihet ilyen esztelenséget?!

– Hogyne hinné. És a terv pokolian okos. Nem szabad Dysartot lebecsülnünk. Amit kieszelt, ördögi logikával működik, és mihelyt működésbe lép, igen nehéz megfékezni. Az erőszakot idővel elfojtják a Dysarthoz és pártjához hű csapatok. Dysart nem cselekszik egymagában. Egy csoportnak a feje, hatalmas emberek titkos társaságáé, akik még nagyobb hatalomra éhesek. Államcsínyt valósítanak meg, és körülbelül úgy akarják kormányozni az országot, ahogyan Robespierre és a Közjóléti Bizottság Franciaországot. Kedvük szerint cselekedhetnek, a nemzet bajait bőséges vérontással óhajtják orvosolni. Közeledik felénk a Fehér Terror.

– De mi a helyzet őfelségével? – kérdezte Skidmore.– Hogy mi a helyzet vele? Ki tudja, mikor tér vissza az őrültsége? Akármilyen

elmeállapotban lesz, bezárják. A fiát kikiáltják régensnek, a szálakat pedig Dysart mozgatja. Ha a régens nem felel meg a céljainak, Dysart megszabadul tőle. Van rá precedens. Nem

Franciaország az első nemzet, amely megölte királyát. – Sovayhez fordult. – Ha kérdezhetem, Miss Middleton, Dysart kapcsolatba lépett kegyeddel?

– Nos, igen. Felkeresett, és ezt adta át. – Megmutatta a Thursley-be szóló meghívót. – Azt mondta, apámnak szól, de ragaszkodott hozzá, hogy én menjek el helyette.

– Valóban? – Oldfield szemügyre vette a cirkalmas gót betűkkel írt, fekete keretes meghívót. Fel-alá járkált, állát kocogtatta a meghívó szélével, ahogy megpróbálta rendbe szedni gondolatait. Majd Sovayhez fordult: – Eljött az idő, hogy cselekedjünk. Dysart és én régi ismerősök vagyunk; együtt voltunk az ingolstadti egyetem hallgatói. Én is kaptam meghívót. A dátum vészesen közeledik. – Pillantása Sovayről Skidmore-ra és Gabrielre vándorolt. – Ha meg akarjuk menteni barátainkat és megakadályozni, hogy az egész ország véres forradalomba és vad elnyomásba süllyedjen, úgy érzem, el kell mennünk Thursley-be.

Oldfield távozása előtt Sovay megkérdezte az ügyvédet, beszélhetne-e vele bizonyos magánügyben.

– Természetesen. – Oldfield biccentett Skidmore-nak: várjon rá az előcsarnokban.Amikor kettesben maradtak, Sovayhez fordult. – Ügy érzem, azt követeli a tisztesség, hogy

figyelmeztessem: ha elmegy Thursley-be, esetleg igen nagy veszélynek teszi ki magát. Jogában áll visszautasítani a meghívást. Dysart nem tűri a beavatkozást, és minden bizonnyal lecsap bárkire, akit ellenségének tekint. Kíméletlen módszere, hogy mindenkit elpusztít, aki bármilyen, mégoly felületes tudással bír is a terveiről. – Koncentrikus köröket rajzolt az íróasztalon. – Kegyed pedig a hálójának a közepén van.

– Tudom – bólintott Sovay. – Nem vagyok ostoba. De ha Dysart sikerrel jár, ki védi meg Gabriel barátait? Ki védelmezi a szabadságukat? – Sovay kihúzta magát. – Ha ilyen veszedelemmel találkozom, szembenézek vele.

– Efelől nincs kétségem – mosolygott rá az ügyvéd. – Skidmore mesélt valamicskét a kegyed elmúlt éjszakai hőstetteiről. – Felemelt kézzel hárította el az ellentmondást, igyekezve megakadályozni, hogy Sovay az ügyvédbojtárra nehezteljen. – Ne haragudjon rá. Nem akarta elárulni kegyedet, gyötörte a gondolat, hogy mégis megtette, de én tudom a módját, hogyan hozzak felszínre titkokat. Egy fikarcnyit sem ér az olyan ügyvéd, aki nem képes az ilyesmire. Az írnokom nagy csodálója kegyednek, Miss Sovay. – Arcára még szélesebb mosoly terült. – Csoda, hogy nem viszketett a füle. Nos tehát, milyen ügyben lehetek a segítségére?

Sovay a tárcában talált pénzről kívánt beszélni. A pénz Dysarté, de ahogy Sovay egyre többet tudott meg róla, annál szilárdabban eltökélte, hogy nem juttatja vissza. Soha. No de az a pénz – lopott pénz. Erkölcsi aggályai akadályozták, hogy magára költse, de nem látta okát, miért ne költhetné másokra.

– Van bizonyos mennyiségű pénzem – kezdte a magyarázatot. – A Turnbull Bankházban helyeztem letétbe, a magam nevére. Az ön segítségét szeretném kérni, hogy a pénz bizonyos célokat szolgáljon.

Leült az íróasztalhoz, eldobta az összemocskolt itatóst, apja fiókjából tiszta papírlapot vett elő, a tintába mártotta a tollat, és írni kezdett.

 Toby White fiatalúrnak, aki található Pierce asszonyság intézetében a Chandois Streeten, a Covent Gardenban, 100 font összeget, hogy abból inasnak tanulhasson egy tisztes lakatosmesternél, valamint, hogy megfizesse utazását Amerikába.Mr. Algernon Skidmore-nak, lakik a Vine Streeten, Clerkenwellben, 100 font összeget, hogy abból ügyvédi állást vásároljon az Oldfield és Oldfield irodában, és hogy minden egyéb kiadását fedezze.A maradék adasson Mr. Gabriel Stanhope-nak, hogy költse el tetszése szerint.

 Leitatta a tintát, és átadta az írást Oldfieldnek, aki gondosan szemügyre vette.

– Nagylelkű ajándék – bólintott. – Felettébb nagylelkű. A pénz jó helyre kerül Skidmore-nál, jó ügyvéd lesz belőle. Nos, ami a másikat, Mr. White-ot illeti… ez az intézmény, khm, ha nem tévedek, egy bizonyos…

– Nagyon jól tudom, hogy micsoda, Mr. Oldfield. – Sovay felnézett az ügyvédre, acélkék szeme baljós szürkére felhősödött. – Kérem, ne akadályozza meg. Meg akarom menteni azt a fiút a bűnöző élettől, mivel úgy vélem, méltó arra, hogy megmeneküljön.

– Hogyne, hogyne, természetesen. – Oldfield nem győzött mentegetőzni. Még sohasem látta haragosnak Sovayt. – Nyugodjon meg, kérem, azonnal megteszem a szükséges lépéseket. És most…

Miközben Oldfield kötelezvényről, biztosítékról magyarázott, Sovay hátradőlt édesapja székében és Dysart meghívójára bámult, amely előtte hevert az íróasztalon. Végighúzta ujját a dombornyomású szövegen, és igyekezett elhessegetni a szorongató érzést, amely hatalmába kerítette, miközben ügyeit rendezte – olyan emberek módjára, akik a halál közeledtét érzik.

 * * *

 – Egy suhanc kereste a kisasszonyt, míg Mr. Oldfielddel volt – mondta Mrs Crombie,

miután kikísérte az ügyvédet. – Odalent van a konyhában. Azt mondta, nem éhes, de én úgy néztem, majd kiesik a szeme. Mondtam Lydiának, adjon neki pár szelet húst meg egy bögre sört.

Amikor Sovay belépett, Toby felállt, keze fejével megtörölte a száját.– Toby! – El is felejtette, hogy megkérte a fiút, keresse fel. – Örülök, hogy Lydia

gondoskodott rólad. Ha végeztél, gyere velem édesapám dolgozószobájába. Ott beszélgethetünk.

– Igenis, kisasszony. Nagyon finom volt, kisasszony, asszonyság – biccentett Toby mosolyogva Lydiának és Mrs. Crombie-nak. – Hálás köszönetem.

Sovay bevezette Tobyt a dolgozószobába, és becsukta az ajtót. Alig várta, hogy elmondhassa a fiúnak, mit tervez vele. Hogy elnyerje a beleegyezését.

– Azt akarom, hogy keress egy jó mestert – mondta a fiúnak. – Egy becsületes lakatost, és állj be hozzá inasnak.

– Csakhogy nekem nincs arra pénzem!– Kapsz tőlem – mondta Sovay –, de valamit meg kell ígérned.– Igen? Micsodát?– Hogy nem mégy vissza Pierce mamához.– Muszáj, kisasszony. Honnan szedjek dohányt?– Most mondtam, hogy adok neked pénzt. Intézkedtem erről az ügyvédemnél, Mr.

Oldfieldnél. Nem kell mást tenned, csak elmenned az irodájába, a Carter Lane-re. Tudod, hol van?

– Tudom, kisasszony. A Ludgate Hill közelében, épp a Szent Pálnál.– Helyes. Ha odamégy, ő megteszi a szükséges intézkedéseket, és felszabadít a számodra

egy pénzösszeget költségekre, egyébre. Ha többre van szükséged, csak fordulj hozzá és megkapod.

Sovay hátradőlt; úgy érezte, mindent tökéletesen megmagyarázott. Toby csodálkozva nézett rá. Egy szót sem akart elhinni a hallottakból. Soha életében nem bízott még senkiben, most sem teszi. Nem éppen Sovay miatt. Hiszen kedves, jószívű, efelől semmi kétség, de alighanem elunja ezt a babusgatást, vagy megijed, hazamegy a vidéki jólétbe, és Toby úrfi itt marad üres zsebbel. Még olyat nem látott, hogy valaki csak úgy szíre-szóra megváljon a pénzétől. Pláne nem egy ügyvéd. Megígéri, persze hogy megígéri, de esze ágában sincs, hogy egyelőre otthagyja Pierce mamát.

– Hallottál Greenwood kapitányról? – kérdezte Sovay, miközben kikísérte Tobyt.

Odavetett kérdés volt, de Toby eltűnődött: lehet, hogy a kisasszony szeme megakadt a Kapitányon? Nem ő volna az egyetlen. Nagy nő-csábász a Kapitány. Minden fogadós lányának szíve csücske innen Bristolig.

– Amióta elment tőlünk, még nem. Alighanem kint van az úton – válaszolta. – De jó lesz, ha vigyáz magára, mikor visszajön.

– Ugyan miért?– Mama nagyon kirúg rá. ő nem felejt, és nagyon tud ám haragot tartani! – Ami azt illeti, a

Mama Sovayre is „kirúgott”, de Toby okosabbnak vélte, ha erről inkább hallgat. Sovay fölött a Mamának nincs hatalma, neki nem árthat, de a Kapitány már más. – Tudja, van az a magas, vézna pasas, talpig feketében, akiről maga meg a Kapitány beszélgettek?

– Sir Robert Dysart?– Az, az. Valamit főznek ketten a Mamával. Ott volt nála, és mikor elment, a Mama

nagyon elégedett volt önmagával, kérdezett a barátom egészsége felől, ahogy ő mondta, a Kapitányt értve rajta. „Egész jól volt, mikor legutóbb láttam”, mondtam én. Mire azt feleli: „Hát, nem sokáig lesz valami jól.” Igen csúnyán villogott a szeme és röhincsélt magában. Ahogy a Kapitány beteszi a lábát a városba, a Mama rögtön feladja.

Mit akarhat Dysart a Kapitánytól? – tűnődött Sovay, amikor Mrs. Crombie kikísérte Tobyt. Valamennyien belegabalyodtak Dysart hálójába, ahogy Oldfield utalt rá? Hát senki sem menekülhet?

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Sovay másnap reggel az öltözködőasztalánál ült, amikor Lydia lépett be és jelentette, hogy egy nagy rakás ruhásskatulyát hoztak.

– Madame Chantaltól. Jaj, kisasszony, már alig várom, hogy láthassam, mi van bennük!– Ezt alighanem nekem kellene mondanom – mosolygott Sovay.– Szóljak Mr. Wallace-nek és a fiúnak, hogy hozzák fel? Lydia válaszra sem várt, futott le

a lépcsőn. Wallace és Perkins már jött is, a fiú jóformán eltűnt az arannyal szegélyezett kisebb-nagyobb halványzöld skatulyák halma mögött. Elegáns fekete felirat hirdette rajtuk:

 Madame Chantal Divatüzlete

Mayfair A skaktulyákat az ágyra tették, Lydia alig várta, hogy előbukkanjon finom selyempapírba

gondosan beburkolt tartalmuk.Sovay megengedte, hogy a leány bontsa ki a skatulyákat, és hántsa le a finom csomagolást.

A Madame nem tétlenkedett. Voltak ott nappali toalettek, estélyi ruhák, kabátkák és harisnyák, ingek és alsószoknyák, öltözékek minden alkalomra. Teljes ruhatár! Lydia azt szerette volna, ha úrnője azon nyomban mindent felpróbál, de Sovay nem engedett. Mindent kicsomagoltak és beakasztottak a ruhásszekrénybe. Az utolsó skatulya üres volt.

– Nahát! – kiáltott fel elképedve Lydia. – Ez ugyan mit jelenthet? Csak ez van benne! – nyújtott Sovaynek egy levélkét.

 Kedves Mademoiselle, nem felejtettem el Különleges toalettje időben elkészül. Ne aggódjon!Barátja,

Hortense Chantal – Különleges toalett? – vonta össze szemöldökét Lydia. – Ez meg mi lehet, kisasszony?– Amit mond. Valami, amit a Madame külön az én számomra készít. Egy hétvégére,

amelyre meghívtak. – Sovay közömbösen beszélt, nem emelte meg a hangját. Igazában nem akarta szóba hozni a dolgot Lydiának. Fura hatást tett rá a meghívás. Izgalmat keltett, de ugyanakkor valami ellenérzést is. Kissé összeszorult tőle a gyomra. – No, most vedd elő a ruhát, amit ma öltök fel.

Lydia nem mozdult. – Nem is szólt erről az estélyről. Mrs. Crombie tud róla?– Nem. Nem említettem neki.– Komornára lesz szüksége, ha olyan nagyszabású az estély.– Nem feltétlenül. Lady Binghamet kísérem el. Ha szükségem lesz valakire, majd segít az,

akit ő hoz magával. Most pedig légy szíves, vedd elő a ruhámat.Lydia úrnőjére meredt, zöld szeme villogott, ahogy igyekezett elfojtani sértődését,

haragját. – Szégyenkezik miattam, igaz? – Elfordította a tekintetét. – Restelli, hogy egy egyszerű falusi lány a komornája.

– Mi sem áll tőlem távolabb! – nyújtotta Sovay mosolyogva a kezét Lydiának. – Hiszen magam is falusi lány vagyok! – Nem szándékozott magával vinni Lydiát, mert hátha olyasmi történik, ami veszedelembe sodorhatja a lányt. De mivel nem akart neki keserűséget sem okozni, úgy határozott: ha valami baj támad, majd megtalálja a módját, hogy Lydiát megvédje. – Ha ez neked ennyire fontos, persze, hogy velem jöhetsz. Örülök a társaságodnak.

Lydia valamelyest megenyhült, kikészítette Sovay aznapi öltözékét, és beakasztotta a szekrénybe az új ruhákat.

Lent megszólalt a csengő. Mintha fekete mágia idézte volna oda, Lady Bingham inasa jelent meg úrnője névjegyével. Wallace felhozta, Sovay pedig elvette a névjegyet. Lady Bingham délután három órakor látogat el hozzá.

 * * *

 Lady Bingham eltökélte, hogy bevezeti Sovayt a londoni társaságba, kezdve néhány nap

múlva a Lady Kilderrynél teendő vizittel, folytatásul pedig Lady Sarah Jersey estélyével a Berkeley tér 38. alatti rezidencián.

Az első esemény nem volt annyira megterhelő. Mihelyt a hölgyek megpaskolták Sovay kezét, elmorzsoltak egy könnycseppet az édesanyja emlékére, valamint érdeklődtek a „szegény, drága Harriet” egészsége felől, jóformán már tudomást sem vettek róla, tovább pletykálkodtak olyan személyekről, akiket Sovay nem ismert, így azok sorsa sem érdekelte. Hangjuk olykor suttogássá halkult, amikor bizalmas értesüléseket cseréltek, vagy éppenséggel örvendezve kiáltottak fel – mindez Sovayt tökéletesen kirekesztette a társalgásból. Más dolga nem akadt, csak olykor-olykor biccentett vagy mosolygott, amikor a beszélgetés éppen ezt kívánta. A jelenlevő többi ifjú hölgy sem bizonyult érdekesebbnek; szemüket lesütötték, és vigyáztak, hogy mamájuknak egyetlen szavát se szalasszák el, hogy majd megfelelőképpen viselkedjenek, ha már belőlük is férjezett dáma lesz. Sovay figyelme el-elkalandozott az érdektelen csevegésről, és csak azon tűnődött, hogy ugyan mit is keres ő itt.

Apjáról, bátyjáról még most sem kapott hírt. Virgil Barrettet a Fender’s Field óta nem látta, ráadásul az ígérete ellenére nem is üzent. No és ott van a Kapitány. Sovay tudta, hogy nem kellene iránta érdeklődést tanúsítania. Ha az itteni vendégek közül bárki csak gyanítaná is, hogy ismeretségben van vele, máris kivetné magából az előkelő társaság. Pedig ki tudja, mi történt volna vele, ha a Kapitány nem segít? Lekötelezett iránta, és nem szívesen gondol arra, hogy a férfi éppen ő miatta kerülhet bajba. Hiszen amúgy is elég veszedelmes életet folytat. Persze tud magára vigyázni, annyi biztos, de azért mégis jó lenne hírt kapni róla. ő maga nem járhat utána, de talán elküldhetné hozzá Gabrielt. De aztán elvetette a gondolatot. Gabriel ugyan gyorsan gyógyul, már majdnem teljesen felépült, de esetleg túlságosan sokat kérdezősködne, márpedig ő nem óhajtja közhírré tenni a Covent Gardenban átélt kalandjait. Egyébként sem tudná elképzelni Gabrielt a Pierce mama műintézetében. Még a gondolatra is elmosolyodott. No, de végtére is ott van Oldfield. Ha Toby felkereste…

– Örülök, hogy élvezetesnek találja kis összejövetelünket – rezzentette fel gondolataiból Lady Bingham. – Lady Kilderry el van bűvölve magácskától, bár kissé félszegnek találja. Szívesen látná jövő csütörtökön is, hát írja be, kedvesem, a naptárába. Nos, most mennünk kell, ha megfelelően fel akarunk készülni az estére.

A teadélután és az estély között Sovaynek jutott ideje arra, hogy levélben kérdezze meg Mr. Oldfieldet, járt-e nála Toby. Mihelyt összehajtotta, megcímezte, lepecsételte a levelet és Wallace kisinasával elküldte a legközelebbi postafogadóházig, már sokkal jobban érezte magát.

Jó hangulata nem tartott sokáig. Az estély nagyobb megpróbáltatást jelentett a Lady Kilderrynél tett látogatásnál. Mivel Lady Bingham megtudta, hogy Sovay pillanatnyilag senkinek sem kötelezte el magát, egy sor fiatalembert mutattak be neki, megannyi üresfejű divatfit. Különleges figyelmükkel tüntették ki a leányt, pajzánul elménckedtek, bókokkal árasztották el, hogy Sovaynek már fájt az arca az erőltetett mosolygástól, az agyát pedig valósággal megülte a folyamatos édelgés. Komoly beszélgetésre itt nem számíthatott. Az ilyesmit alighanem amúgy is rossz szemmel néznék, hiszen megszegné az etikett szabályait.

Nem mintha az efféle alkalmak mögött ne rejlene valamilyen határozott cél. Természetesen rejlik. Árgus szemek lestek minden pillantást, minden szót, minden mozdulatot. Mindenki figyelt mindenkit. Lady Bingham úgy suhant a vendégek között, akár csuka a nádasban. Nem Sovay volt az egyetlen ifjú hölgy, aki iránt őladysége vezérlő szelleme érdeklődést tanúsított. Vajon, töprengett Sovay, Lady Bingham valakinek a megbízottja? Mi különbség van közte és Pierce mama között? Minden a pénzről szól, akárcsak az utcán, a bordélyban. Leányok lesnek gazdag férjre, vagyonos idősebb dámák vonzó fiatal szeretőre. Férfiak állnak készenlétben, ha a látóhatáron vagyon tűnik fel, akár házasság, akár pártfogás formájában. Később majd, ha az urak csalódni kénytelenek, vagy akik nem érdekeltek a házassági piacon, némi mentegetőzéssel elsurrannak. Sovay tudta, hova tartanak. Ilyenkor élénkül a forgalom Pierce mamánál és Rosie Marple-nál, a Covent Garden utcáin. És kire kenik mindezt? A szajhákra börtön vagy deportálás vár, holott valójában ki a felelős? Hol lennének szajhák, ha nem volnának kuncsaftjaik?

– Miért ez a borús arc? – szólalt meg közvetlenül mellette egy hang. – Az ember azt hinné, hogy nem élvezi az estélyi!

Sovay felpillantott: Virgil Barrett mosolygott le rá. A leány nehezen bírta leplezni meglepetését. Ki tudja, miért, nem számított rá, hogy az amerikait így látja viszont. A férfi annyira elegáns volt, hogy Sovay szinte meg sem ismerte rizsporozott hajával, gyönyörű, borvörös brokátkabátjával. Bársony térdnadrágja a kabáttal azonos színű volt, virágmintás halványzöld selyemmellényét arany zsinór szegélyezte, csillogó flitter és virágos szalag díszítette.

– Felveszem itt a versenyt bármelyik divatfival – mosolygott Barrett Sovay vizsga pillantása láttán. – Vagy talán meglepi, hogy ilyen körökben forgolódom? – Körülnézett. – Afféle csodabogárnak tekintenek. Amerikai rokonnak. Sokan azt hiszik, hogy a mi függetlenségünk csak amolyan átmeneti korszak. – Ajka gúnyos mosolyra görbült. – Hogy hamarosan belátjuk, tévelyegtünk, és visszatérünk az anyaország, és atyánk, a király kebelére. Én pedig nem oszlatom el ezt a véleményt. Sokan érdekelnek ebből a társaságból.

Sovay követte a tekintetét. Nem csak a házasságszerzést jegyezték ezen a tőzsdén. A terem sarkaiban férfiak kis csoportjai beszélgettek halkan, itt elhangzott egy szó, amott visszavontak egy másikat, pártfogás jött létre vagy szűnt meg, vagyon keletkezett vagy veszett el.

Nagyban ment itt a játék, és Virgil megmutatta, kik a legfőbb játékosok: parlamenti képviselők, kormánytagok.

– A maga Dysart barátja Mr. Burke-kel cseveg. Úgy tudom, később magát Mr. Pittet is várják. Sok minden nyugtalanítja ezeket az embereket mostanában.

– Üzenetre számítottam magától – vetett vádló pillantást a férfira Sovay. – A Fender’s Field után. Hová lett?

– Sürgős ügyben szólítottak el. Mi lenne, ha körüljárnánk a teremben?– Milyen rejtélyes ember maga! – mosolygott Sovay. – Egyszer feltűnik, aztán eltűnik!– Ez a foglalkozásommal függ össze – viszonozta Barrett a mosolyt. – Látom, maga se

tudja, bízzék-e bennem vagy sem.– Miért bíznék? – vonta meg a vállát Sovay. – Ha az embernek történetesen épp szüksége

volna magára, akkor eltűnik.– Ez fáj, Sovay kisasszony. – Barrett igyekezett fájdalmas kifejezést erőltetni az arcára. –

Talán csökken egy kissé a haragja, ha elmondom, hogy Doverben volt dolgom. – Könnyed hangon beszélt, mintha felületes társalgást folytatnának. – Ne szóljon semmit. Dysart figyel bennünket. Nem lenne jó, ha tudná, hogy közelebbről ismerjük egymást. Részben azért távoztam, mert aggódom az édesapja és a bátyja miatt. Akármit gondol rólam, Miss Sovay, keményen dolgoztam a kegyed érdekében. – Sovay kissé megkönnyebbült, hogy hosszú hallgatás után végre hírt kaphat. Kérdések tolultak az ajkára, de Barrett pillantása belé

folytotta a szót. – Hamarosan többet tud majd. Meglepetést tartogatok a kegyed számára, de kérem, legyen türelemmel. Itt veszedelmes volna beszélgetni.

Ekkor vacsorához szólították a társaságot. Az asztal két ellentétes végére kerültek, tehát nem volt alkalmuk folytatni a beszélgetést. A vacsora végeztével Sovay visszavonult a hölgyekkel, és mire az urak is csatlakoztak hozzájuk, Virgil már eltűnt.

– Úgy látszik, elvesztettük a kegyed hódolóját.Sovay nagy önuralommal megfékezte magát, hogy össze ne rezzenjen Dysart hangja

hallatán.– A hódolómat?! – fordult Dysart felé.– Az amerikait. Barrettet.– Nem mondanám hódolómnak – válaszolt Sovay.– Márpedig ő egyik a sok közül.– Ön roppant udvarias, Sir Robert, de mivel ezzel az úrral most ismerkedtem meg, tartok

tőle, hogy korán volna még a „hódolóimhoz” sorolni.– Valóban? – mosolygott Dysart, de a pillantása azt mondta: „Tudom, amit tudok!”Elfordította a tekintetét, kifürkészhetetlen pillantása a társaságnak hol egyik, hol másik a

tagjára szegeződött. Mire visszanézett Sovayre, a szemében kacagás bujkált, mintha holmi tréfa jutott volna az eszébe, amit rajta kívül senki sem hallhat. „Előlem nincs menekvés – sugározta az arca –, mindent tudok itt mindenkiről.”

– Elnézését kérem. – Sovay ott akarta hagyni. Mindannak birtokában, amit tud, zavarónak érezte Dysart társaságát. Nem kívánta elárulni magát, és az a kényelmetlen érzése támadt, hogy Dysart olvas az emberek gondolataiban. – Lady Bingham int. Talán már távozni szeretne.

– Még egy pillanatra. – Dysart biccentett a hölgynek, aki azonnal el is húzódott a közelükből. – Lady Bingham bizonyára nem haragszik, ha még egy darabig várnia kell. Látja? Máris talált valaki mást. Annyira örülök, hogy megismerkedett őladységével. ő ilyen rövid ismeretség után is nagyon megkedvelte kegyedet. Most már semmiféle kifogással nem utasíthatja vissza a meghívást Thursley-be. Mondhatom, igen nagy csalódást okozna, ha nem fogadná el. Sétáljunk egy kicsit, jó? Ismeri a hadügyminisztert? – Egy úr meghajolt Sovay előtt, ő főhajtással viszonozta az üdvözlést. – A háború szerencsésen alakul, legalábbis a mi számunkra – mondta Dysart, ahogy tovább sétáltak. – Ám következésképpen Párizs egyre veszedelmesebb lehet minden angol számára, aki kellően felelőtlen ahhoz, hogy ott maradjon. – Sovay ránézett; Dysart szeméből próbálta kiolvasni, vajon miért mondja ezt. – A franciák napról napra könyörtelenebbek. Barátot, ellenséget egyaránt Mme Guillotine-hoz küldenek, legyen az illető mégoly idős vagy beteg. – Megcsóválta a fejét. – Embertelenek a megszállottságukban. Még egykori barátaik, az amerikaiak is gyanúsak a szemükben. Nos, Miss Middleton, hogy vélekedik minderről?

Ahogy válaszra várva Sovayre nézett, kőkemény tekintetű szürke szemében az incselkedést félrérthetetlen fenyegetés váltotta fel. A célzás nem volt egyenes, nem volt közvetlenül kimondott, de a gyors témaváltásban figyelmeztetés rejlett. Mintha azt mondaná: „Jöjjön el Thursley-be, mert ellenkező esetben nagy bajba kerül az apja és a bátyja, és Virgil Barrettól se várjon segítséget.”

– Miről?– A Franciaországgal folytatott háborúról. Erről beszélgettünk, nemdebár?– A politika nem érdekel, keveset tudok erről, tehát nem is lehet róla véleményem, Sir

Robert – nézett fel Dysartra. Tudta, hogy a férfi tudja, hogy a hazudik, de sebaj. Elege van abból, hogy játékszernek tekintsék, hogy ide-oda rángassák, mint valami bábot. Szívesen vágná a férfi arcába, hogy kár fenyegetőznie. Ott lesz Thursley-ben, nem mintha nem félne attól, hogy Dysart mit tehet vele vagy a családjával. – Nagy várakozással tekintek a látogatás

elé – terelte vissza a társalgást az eredeti mederbe. – Ügy hallom, roppant impozáns a háza. Ott leszek. – Rezzenéstelen tekintettel állta a férfi pillantását. – Ne aggódjon.

– Egész Angliában nincs párja! – Lady Bingham lépett melléjük, és meghallotta Sovay utolsó mondatait. – Ugyebár, Sir Robert? Csodákat lát majd, kedvesem.

– Szerénységem tiltja, hogy egyetértsek kegyeddel, drága hölgyem – hajolt meg Dysart a jövevény előtt. – Miss Middletonnak a saját szemével kell minderről meggyőződnie. Most pedig, szíves elnézésüket kérem – tette hozzá, majd újra meghajolt és távozott.

Hazafelé úton a hintóban Lady Bingham másról se beszélt, csak Thursley-ről. Minden bámulatos, a torony magasságától kezdve (háromszáz láb) az építés költségéig (400 000 font, de még nincs befejezve az építkezés). Sovay unottan hallgatta a hely pontos méreteit: a kapubejárat harminc láb magas, az épület hossza északtól délig megegyezik a Westminster apátságéval.

– Van ott oratórium, vannak galériák, kerengők és kincseskamrák – Lady Bingham ujjain számlálta a helyiségeket. – Nem hiszem, hogy valamennyit láttam, de annyi biztos, mind tele van a világ minden tájáról származó mesés kincsekkel.

Lady Bingham várakozó pillantás vetett Sovayre: vajon mit szól mindehhez.– Sohasem vágyódtam arra, hogy katedrálisban vagy ilyen nagyszabású házban éljek –

szólalt meg végre Sovay. – Thursley bizonyára a csodáknak valóságos gyűjteménye, de nem hinném, hogy kényelmes lakóhely.

Az út hátralévő részén hallgattak, ki-ki a maga ablakán bámult kifelé. Lady Bingham megállapította, hogy este lévén, gyérült a tömeg. Mennyivel szebb a város, ha nincs senki az utcán, gondolta, és épp meg is akarta ezt jegyezni, csakhogy Sovay komoran nézett maga elé. Durcás kis jószág, nem a legjobb társaság, annyi bizonyos. Egyáltalán nem fogja sajnálni, ha vége ennek a megbízatásnak, és a lányt leszállíthatja végre Thursley-be. Ami azután történik, az már nem rá tartozik.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Mire visszaérkeztek Sovay ajtajához, kis híja volt, hogy meg nem tört kettejük között az erőltetett nyájas hangulat. Sovay nem akart udvariatlan lenni, de Lady Bingham társaságát kimerítőnek találta. A felszín ugyan továbbra is hétköznapian banális volt, de alatta Sovay beláthatatlan mélységet sejtett. Még a közömbös társalgás is olyan érzetet keltett benne, mintha bonyolult francia négyest járnának, ahol ő csak sejti a lépéseket, és ha egyet is elvét, bekövetkezik a katasztrófa.

Sovay lehúzta kesztyűjét, levette könnyű kis fátylát és nyújtotta Mrs. Crombie-nak, de a gondolatai még Lady Binghamnél időztek.

– Ó, Miss Sovay...!A gazdasszony csak állt, morzsolgatta a kesztyűt és a fátylat, háborgó érzelmei közepette

maga sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Mindez annyira szokatlan volt a derék asszonyságnál, hogy Sovay ugyancsak megrettent.

– Mrs. Crombie, mi történt? Mi a baj?– Az édesapja dolgozószobájában… Egy órája sincs, hogy megérkezett... Annyira

sovány... Akár a csontváz…Sovay meg sem várta a többit. Átrohant az előcsarnokon, kivágta a dolgozószoba ajtaját és

Hugh karjaiba vetette magát.Bátyja csupa csont és bőr volt, Sovay a bordáit is érezte a kabátja szövetén át, de Hugh-nak

maradt annyi ereje, hogy felkapja és megforgassa a húgát, mint mindig, valahányszor hazajött szünidőre. Amikor végre elengedte, mindkettejüket annyira elborították érzelmeik, hogy szóhoz sem jutottak – csak nézték egymást. Sovay boldogságában nem talált szavakat. Nem is igazán tudta, hogy mit mondjon. Megdöbbentette a bátyja külseje. Csontsovány volt, lógott rajta a ruha, de még ennél is megdöbbentőbb volt, amit viselt: a francia hazafiak öltözéke. Hosszú lovaglókabát a nyitott gallérú fehér ing fölött, a sans-culotte-ök pantallója lehajtott szárú fekete csizmába gyűrve. Kurtára nyírt göndör haja arany sisak módjára borította a fejét – görög istenhez, római hőshöz volt hasonlatos.

– De legalább a kokárdát meg a bonnet rouge-t ott hagytam – mosolygott Sovay meglepetése láttán Hugh.

– Jól tetted. – Sovay elborzadt a gondolatra, mi történhetett volna. Lelki szemeivel még most is látta azt a férfit, akit az utcán összevertek.

– Bocsáss meg, hogy ilyen citoyen-módra jelentem meg. Nem gondoltam, hogy ennyire zavar. Sietve hagytam el Párizst, egy szál ruhában.

– De miért mentél oda? Annyira aggódtam... – Sovay érezte, hogy megint könnyek fenyegetik.

– Csitt. – Hugh ismét magához ölelte, ahogy annak idején vigasztalta a kishúgát, mikor elesett és lehorzsolta a térdét. Aztán eltolta magától Sovayt, és a szemébe nézett: – De hiszen itt vagyok, igaz?

– Igen, itt vagy. De az ég szerelmére, miért nem értesítettél senkit?Felpillantott bátyjára; szemét óriásira nagyították a könnyek. Vajon kék-e a húga szeme

vagy szürke, tűnődött Hugh. Viharfelhők vagy nyári napsütés?– Azért mentem el, mert részese akartam lenni a korunk vagy talán minden idők

legnagyobb eseményének – válaszolt. – Úgy éreztem, ott a helyem. Hogy a magam szemével lássak mindent. Ösztönösen cselekedtem, Apának nem szólhattam, megpróbált volna lebeszélni, én pedig nem akartam összeveszni vele. Nem is álmodtam, hogy utánam jön. – Felsóhajtott. – Ha valami miatt lelkiismeret-furdalásom van, hát ez az.

– Tudod, hol van?

– Egy Párizs környéki faluban rejtőzködik. Ott biztonságban van.– De meddig? – Sovay emlékezett Dysart burkolt figyelmeztetésére. Alig bírta leplezni

haragját.Itt áll a bátyja, épen, egészségesen, míg ki tudja, mi történik az édesapjukkal. Hugh láttán

megkönnyebbült, de ez az érzés már tovatűnt. – Hogyan hagyhattad ott?! – förmedt rá vádló hangon.

– Nem bírná az utazást. – Hugh válla megroggyant, de Sovay is megbánta már, hogy úgy rátámadt. – Az angolok nemkívánatos személyek, és azonnali letartóztatás vár rájuk, mint kémekre, vagy mint a Köztársaság ellenségeire. Nekem vannak irataim, hála Monsieur Fernand-nak, és elhiszik rólam, hogy citoyen vagyok, de Apa szinte a homlokán viseli a brit lobogót. Henry Fitzwilliam társaságában készült Párizsba, akit ott jól ismernek. A franciák lázadást akarnak szítani Írországban, vele tehát biztonságban lehetett volna, de a helyzet napról napra változik. Néha szinte óráról órára. Aki ma biztonságban van, holnap a guillotine alá kerülhet. Jobbnak véltük, ha Apa nincs Párizsban. Együtt akartunk elindulni, át az ország túlsó felébe, egy normandiai kikötőbe, onnan pedig csempészhajón a déli partra. Azonban... – tétovázott; sejtette, milyen hatással lesznek szavai a húgára. – Apa nincs jól, Sovay.

– Mi baja van?– Kerítettünk orvost, aki szívtáji vértolulást állapított meg. Egyetlen gyógymódként teljes

pihenést ajánlott, én pedig tartottam attól, hogy az állandó veszéllyel kísért nehéz utazás, majd a hosszú tengeri út túlságosan sok lenne apának.

– Nem értem, hogyan hagyhattad ott ilyen állapotban?! – ingatta a fejét Sovay.– Könyörgött, hogy induljak. Biztonságban van ott, ahol most tartózkodik. Némelyik

területet, még akár a főváros közelében is, szinte érintetlenül hagyják a Forradalmi Bizottságok, meg a terreur-t vezénylő Törvényszék.

– Még ez sem válasz a kérdésemre. Hogyan hagyhattad ott, hogyan menekülhettél egymagadban? – Sovay elfordult. Szinte fojtogatta, már-már teljesen elöntötte a düh.

– Ne haragudjon rá – szólt egy halk hang a szoba oldalát elborító árnyékból. – Én kértem, hogy jöjjön. Nem akarta otthagyni az édesapjukat. Rá kellett beszélnem.

Sovay felismerte az amerikai Virgil Barrett halk hangját, kimért hanglejtését. Annyira elragadta az öröm Hugh láttán, hogy eszébe sem jutott, lehet ott még valaki.

– Azt mondta, hogy meglepetése van a számomra. – Sovay zavartan elfordult.– Virgiltől hallottunk Dysart terveiről, erről a thursley-i összejövetelről – mondta Hugh. –

Hogy téged is meghívott. Sovay, nem fogod fel, micsoda veszedelembe kerülsz…?– Ez még nem ok arra, hogy otthagyják Apát! – Sovay haragja most már kettejük ellen

fordult. – Semmi szükségem arra, hogy megmentsenek, mint a mesebeli királykisasszonyt a gonosz sárkánytól! Tudok magamra vigyázni.

– Talán igen, talán nem. – Hugh megfogta húga kezét. – De ez csak az egyik ok, hogy megmenekítsünk a tulajdon féktelen természetedtől. Mihelyt Apa hírét vette ennek a dolognak, ragaszkodott hozzá, hogy jöjjek haza és tartsak veled. Hallani sem akart arról, hogy egyedül nézz szembe a veszéllyel. Az ő felhatalmazásával jöttem haza. Dysart legalább olyan véres káoszba szándékozik zúdítani az országot, mint amilyen most Franciaországban van. Apa meg akarja akadályozni. – Felemelte a meghívót. – Ez nem lesz mindennapi összejövetel. Egy államcsínynek lesz a nyitánya, hacsak meg nem tudjuk akadályozni. Ez a meghívó a családunknak szól. Más tekintetben is jogom van ott megjelenni. Tudomásom szerint Thursley az Illuminátusok gyűlésének lesz a színhelye.

Sovay még sosem hallott róluk. – Kicsodák, micsodák azok?– Titkos társaság. A bajorországi Ingolstadtban alapították, és azóta egész Európában

elterjedt. Én is a beavatottak közé tartozom az oxfordi Fitzwilliam barátom révén, Franciaországban pedig egy testvéregyesületnek, Les Cordeliers-nek voltam a tagja, amelynek Monsieur Fernand az egyik alapítója.

– Én is a tagok közé tartozom – szólalt meg Virgil. – A Virginia állambeli Portsmouth páholyához, amely Thomas Jeffersont is tagjai között tudhatja.

– Ugyanahhoz a társasághoz tartoznak, mint Dysart! – Sovay elrettent pillantása kettejük között cikázott, nem tudta, ezek után bízhat-e még a tulajdon bátyjában.

– Ne higgyen a látszatnak! – emelte fel megnyugtatóan a kezét Virgil. – A legtöbb páholy ártalmatlan, akárcsak a szabadkőművesek. Egyszerűen olyan helyek, ahol hasonló gondolkodású emberek összejöhetnek, és olvasás meg viták révén osztozhatnak a tudás és a felvilágosodás eszméiben. Némelyik páholy azonban a romlás útjára lépett, ma szinte már az elfajzott szabadosság melegágyai. Mások a titkossággal takargatják sötét szándékaikat és kíméletlen hatalomvágyukat. Tartok tőle, hogy Dysart páholya mindkettőben érdekelt.

– Csak találgathatok, miért óhajtja a jelenlétedet – fogta két kezébe húga kezét Hugh –, de ezért tértem haza. Nem nézhetem el, hogy veszedelembe sodord magad.

– Tudok magamra vigyázni – ismételte meg Sovay.A testvérek ádáz tekintettel meredtek egymásra. Sovay úgy látta, a bátyja tökéletesen

megváltozott. Sokkal idősebbnek látszik, mint az emlékezetében dédelgetett képe. Arcán alig maradt jele az álmodozó poétának, a szenvedélyes szabadgondolkodónak, akit elragadnak az eszmék, aki egyik új ideáról a másikra röppen, akár a pillangó. Halántékának, homlokának fehér bőrén kéken tetszenek át az erek; kerekded orcája megfogyott, a szín kiszivárgott belőle, a régebbi, fiús arc helyét most egy ifjú reneszánsz szent vagy tudós halvány, aszkéta vonásai foglalják el. Nagy szemében nem hunyt ki a szenvedély, de fénye akár az acélé. A tapasztalat új erőt adott az elszánt állnak, feszességet a száj körüli vonásoknak.

De Hugh is változást látott a húgán. Sovay estélyi ruhája szabadon hagyta nyakát, vállát, és jóval érettebbnek mutatta a lányt koránál. Megváltozott az arca is, mintha az arányai kissé eltolódtak volna; a szeme túlságosan nagynak tűnt, az orra egyenesebbnek, határozottabbnak a szemöldöke, teltebbnek az ajka, mintha a fiatal leány arca holmi titkos alkímia révén drámai változáson esett volna át. Már-már érett nővé vált, és a szépség korábbi ígérete immár kiteljesedett. Az, hogy maga Sovay még nincs tudatában ennek az átalakulásnak, csak még több erőt kölcsönzött Hugh-nak, szívében felébresztette az idősebb fiútestvér védelmező ösztönét. Kislány korában Sovay arckifejezését duzzogás, neheztelés fátyolozta – ennek a helyébe tetterős élénkség költözött, és ez sokkal jobban is illett hozzá; értelmes tekintetének újszerű lágyságát, kedvességét, érdeklődését Hugh csak most fedezte fel.

– Hugh! – rontott a szobába Gabriel. – Mrs. Crombie-tól hallom, hogy itt vagy! El se mondhatom, mennyire örülök, hogy látlak!

– Én is örülök neked! – Hugh barátja elé sietett. – Öreg cimbora! Nem számítottam rá, hogy itt talállak!

– Épp most jövök Oldfield irodájából – fordult Sovayhez Gabriel. – Vállalta azoknak az ügyét, akiket Fender’s Field után letartóztattak. A tárgyalást, ahogy megjósolta, elnapolták. Skidmore valami érdekesre bukkant. – Hugh-ra és Virgilre nézett. – Oldfield írnoka vállalkozó szellemű ifjonc. Nekiállt kémkedni. – Elnevette magát. – Méghozzá a fő-fő kém után! Egy cimborája a Leggatt’s Courtban dolgozik. Ott van Dysart hivatala is. A fiú sűrűn járkál arrafelé, hátha rábukkan valamire.

– Sikerrel járt? – kérdezte Sovay. – Rábukkant valamire?– Sok mindenre. Feljegyzi, ki jön, ki megy. Ma este Gribbon – ez a neve Dysart írnokának

– sietve távozott az irodából. Skidmore-nak sikerült beleütköznie. Gribbon elejtette a levélcsomót, és Skidmore, aki ugyebár udvarias fiatalember, segített az írnoknak összeszedegetni a leveleket.

– Megfigyelte a levelek címzését?– Mi sem természetesebb. Láthatólag Doverbe szánták valamennyit. Gribbon a

Postahivatalba vitte őket, az esti postakocsihoz.

– A leveleket alighanem Franciaországba szánják – jegyezte meg Virgil Barrett. – Bizonyára valamelyik csempészhajóval viszik őket, megkerülve a blokádot.

– Oldfield is így gondolja. – Gabriel Hugh-ra nézett. – Örül majd, hogy itt vagy. Épségben. De hogy van a gazda?

– Oldfield még bent van az irodájában? – kérdezte Hugh.– Azt hiszem – válaszolt Gabriel. – Mostanság valósággal ott lakik.– Szeretnék néhány dolgot megbeszélni vele. – Hugh az ajtóhoz lépett. – Út közben majd

mesélek neked apámról.Virgil is velük tartott, Sovay ott maradt édesapja dolgozószobájában. Eszükbe sem jutott őt

magukkal hívni, jóformán el sem köszöntek tőle. Elmélyültek a beszélgetésben, és mire a kapuhoz értek, őt már el is felejtették.

– Óhajt még valamit, kisasszony? – Mrs. Crombie lépett a szobába, felrezzentve Sovayt a gondolataiból.

– Nem, köszönöm, semmit. Kissé elfáradtam. Azt hiszem, felmegyek a szobámba.– Hívom Lydiát.– Nem szükséges, Mrs. Crombie. Magam is elboldogulok. Ma este már nincs szükségem

semmire.Sovay felment a lépcsőn; gondolatai a Doverbe szánt levelek körül forogtak. Az éjszakai

postakocsira kerülnek... Az első lépcsőfordulóban megállt, hallgatózott. Néma a ház. A személyzet már visszavonult az alagsori cselédfertályba.

Sovay a szobájába lépett. Aznap délután Lydia még egy szállítmányt fogadott, ami ugyancsak különbözött a Madame Chantal-féle küldeménytől. Ez az Old Bond Streetről származott, a Hazell és Smith cégtől. Még Sovay hozzávetőleges utasításai alapján is kitűnően dolgoztak. Az öltöny sokkal jobban illett rá, mint a bátyjáé. Felöltötte a köpenyt, a kalapot, és a tükörben csodálta az összhatást. Rekettye kapitány megint a tettek mezejére lép.

HUSZADIK FEJEZET

Lement az istállóba, megkereste Villámot. A ló békésen álldogált a boxban. Sovay láttára felnyihogott, üdvözlésül felvetette fejét, mintha azt mondaná: tudtam, hogy nem hiába várlak.

Sovay átkarolta a ló fakó nyakát – majdnem annyira örült a viszontlátásnak, mint amikor Hugh-t pillantotta meg. Villám nyihogva böködte a vállát. Látszott, hogy gondosan ápolták, csak úgy fénylett a szőre. Sovay néhány garast nyomott a lovászgyerek markába, aztán kilovagolt. Végigügetett az Oxford Streeten, a Crown Streeten, élvezte, hogy lóháton lehet a zsúfolt, mocskos utcák zsivaja fölött.

A folyó felé igyekezett, az Arany Kereszt volt az úticélja, a Charing Crossnál. Magában fohászkodott, bárcsak ott találná a Kapitányt – hiszen Toby azt mondta, ilyenkor, késő este ez a törzshelye. A fogadóhoz érve leszállt a lóról és beküldött egy szolgát: keresse meg a Kapitányt, egy barátja várja az udvaron, aki sürgősen szeretne beszélni vele.

Alig néhány perc telt el, mire a Kapitány felbukkant, de Sovay úgy érezte, mintha napok óta várna már. Greenwood mosolyogva lépett hozzá.

– Abban az örömben részesülök, hogy Mr. Middletont üdvözölhetem? – Megsimogatta a ló nyakát. – Vagy netán Rekettye kapitányt? A köpeny és a sarkantyú láttán bizonyára az utóbbit. – Gyengéden simogatta Villám nyakát, ujjait végigfuttatta az állat selymes sörényén. A ló nem hőkölt vissza, orrával megböködte a férfi mellét. – Miben állhatok a rendelkezésére?

– A segítségére van szükségem – válaszolt Sovay. Hangját elfojtotta a nyakravalója. – Meg kell állítanom a doveri postakocsit.

– Ejha! – vigyorodott el Greenwood. – És megtudhatnám, hogy vajon miért?– Szükségem van az egyik küldeményre.– Csakugyan? Vajon mi az? Levél, csomag – vagy netalán személy?– Levél.– Hm. – Greenwood körülnézett. – Sajnos, elkésett. – Órájára pillantott. – A postakocsi

egy órája elindult. Pontban nyolckor.– Tudom. Arra gondoltam, megállíthatnánk. Valahol út közben.– Igazán? – Greenwood magához húzta Villámot, hogy a ló feje, nyaka eltakarta kettejüket.

Közelebb húzódott a lányhoz, hangja drámai suttogássá halkult. – Útonállásra gondol? De hiszen az törvényellenes!

Sovay elhúzódott tőle, kényelmetlenül érezte magát a férfi szoros közelségében.– Hagyja már abba az élcelődést! Segít, vagy sem?– Szálljon fel – dobta oda Greenwood a kantárszárat a lánynak. – Előnyben vannak, de a

Shooter’s Hillnél utolérhetjük őket. 

* * * 

A doveri országúton az útonállók hírhedett vadászterülete volt a Shooter’s Hill. A Blackheath pusztaságon emelkedő vad, magányos dombot sűrű erdő szegélyezte. Olyan meredek volt és gyakran annyira sáros, hogy az utasoknak ki kellett szállniuk, és gyalogolniuk, sőt nemegyszer a postazsákokat és a poggyászt is cipelniük kellett.

A postakocsisok gyakran megálltak az út menti fogadók egyikénél, hogy némi szíverősítót vegyenek magukhoz, mielőtt nekivágnának a dombnak. Ebbe vetette reményeit Greenwood. Csakis így előzhetik meg a postakocsit.

A kocsi a Katalinkerék fogadó udvarán időzött, ők ketten tovább lovagoltak a domb felé. Nyirkos, borús idő volt aznap, és bár az eső már elállt, a hideg és nyirkos éjszakán a pusztaság

mélyedéseiből sűrű pára szállt fel. Rekettye nőtt az út két oldalán – Sovay lehajolt, hogy letörjön egy gallyat. Greenwood elvigyorodott, amikor látta, hogy a lány a kalapja mellé tűzi az ágacskát.

– Rekettye kapitány! Örülök, hogy megint együtt lovagolhatunk? – A domb tövében megállt. Sűrű volt a köd, a kerékvágásokban nagy a sár. – Minden bizonnyal leszállítják itt az utasokat. A talaj puha, és ha a kerekek megcsúsznak, könnyen elveszhet az egész szállítmány.

Lassú, óvatos ügetésre ösztökélte lovát, miközben pillantása körbejárt.– Úgy látszik, magunk vagyunk csak idekint – mondta, ahogy a dombtetőhöz közeledtek. –

Szerencse. A Shooter’s Hill népszerű a magamfajták között, ennél az éjszakánál pedig kívánni se lehetne alkalmasabbat. Nem lenne jó, ha meg kellene hátrálnunk, netán megverekednünk egy másik csapattal, mielőtt dologhoz látnánk. Itt várunk a közeledő kocsira, és óvatosak leszünk. Ahogy mondom, ez a hely igen népszerű, tehát a postakocsi nyilván alaposan fel van fegyverezve, és óvatosan közeledik a domb felé. Én vállalom a kocsist meg az őrt, maga tartsa sakkban az utasokat.

Sovay bólintott, és visszahúzódtak a fák alá. Itt nem volt annyira sűrű a pára, pászmákban húzódott az út felett és fátyolként lengett a fák között. Az ágakat, gallyakat fénylő cseppekkel borította a víz. Teljes volt a csend, csak a lovak horkantak fel, dobbantottak egyet-egyet. Greenwood feszülten figyelt, meghallja-e a kürtszót, a patkócsattogást, a kerekek ütemes zörgését az úton. Sovay is fülelt, de nem hallott egyebet, csak valami fura nyikorgást a dombtető felől.

– Mi ez a furcsa nesz? – kérdezte. – Hallgassa csak! Megint hallani. Greenwood félrebillentette a fejét. – A bitó – válaszolt. – Itt van a közelben az Akasztófa Mezeje. Valószínűleg onnan hallatszik, bár ilyen távolból nem tudom megállapítani, használatban van-e, vagy a bomlásnak milyen állapotában van a szerencsétlen, aki ott lóg. Nagy valószínűséggel a mi sorainkból való. Hát a legjobb lesz, ha nem csípnek el bennünket, őfelsége postájának elrablásáért akasztófa jár. Nem árt, ha ezt észben tartja, Miss Sovay. – Ekkor kiáltás hasított a lágy, hűvös levegőbe. A kapitány nagy sóhajt eresztett meg. – ők azok, ha nem tévedek. Tehát ne feledje... – És elismételte utasításait. – Míg jelt nem adok, meg se mozduljon. Egyeden moccanást se!

Beljebb húzódtak a fák közé. Mint régebben is, Sovay egyre idegesebb lett a várakozás alatt, de mihelyt a küszködő lovak közeledtek, és meghallotta a kocsis kiáltásait, az ostorpattogást, mihelyt érezte Greenwood érintését a karján, a félelme elpárolgott. Arca elé húzta a kendőt, elővette pisztolyát, és megsarkantyúzta Villámot, hogy az meghőkölt, majd előre rúgtatott, hogy megrémítse a postakocsi mellett nehézkesen cammogó utasokat. Ez sikerült is. Az utasok a kocsi festett oldalához lapultak, féltették az életüket, no meg a javaikat. Sovay rájuk szegezte a pisztolyt, és szemmel tartott minden apró mozdulatot, míg Greenwood meg nem parancsolta, hogy dobják le a postazsákokat. Sovay ragaszkodott hozzá, hogy semmi egyebet ne zsákmányoljanak, így hát a rablás percek alatt lebonyolódott, és ők már vágtattak is lefelé a lejtőn, elnyelte őket a köd. Néhány lövés dördült a dombtetőről, de mindegyik célt tévesztett.

Ahogy a visszaúton nyargaltak London felé, a pára köddé sűrűsödött.– Az ember már az orráig se lát – szólalt meg Greenwood, és egy útmenti fogadó felé

intett. – Itt töltjük az éjszakát.Sovay nem számított erre, azt gondolta, a lehető leghamarabb visszatérhet a városba, de

Greenwood a fejét rázta.– Fáradtak a lovak. Pihenniük kell. Ismerem ezt a helyet. A fogadós jó barát. –

Elvigyorodott. – Hajnalban indulunk. Mire a tejes bekopog, ön már otthon lesz. Ne féljen.Greenwood ételt rendelt a szobájukba. – Sajnos, osztoznunk kell a szobán. A köd miatt tele

a fogadó.

Felcipelte a lépcsőn a súlyos postazsákokat. Azt ajánlotta, hogy mihelyt végeznek, dobják a zsákokat a Temzébe, de Sovaynek csak Dysart levelei kellettek, és úgy vélte, nem jogos, ha őfelsége postájának többi részét is megsemmisítik.

Míg Greenwood evett, Sovay átvizsgálta a leveleket, csomagokat. A vártnál könnyebben talált rá Dysart küldeményére. Gondosan elolvasta a levelet, aztán gombóccá gyűrte és a tűzbe vetette. Apját is, bátyját is elárulta Dysart a Közjóléti Bizottságnak, és segítőkészen még utasításokat is mellékelt, hogy szerinte hol találhatók. A többi postát Sovay visszatömte a zsákokba.

– Itt hagyhatjuk a fogadósnál. Odaadhatja a legközelebbi postakocsisnak.– Mennyire gondos! Hogy ne mondjam: felelősségteljes – ingatta a fejét Greenwood. – Ön

kedveli ezt az életet, és meg kell hagyni, tehetsége is van hozzá. Sok mindenre megtaníthatnám, de tartok tőle, hogy az aggályai mindig erősebbnek bizonyulnának. Sajnos, sosem lesz magából igazi útonálló, Sovay. Mondja csak, mit kezdett azzal a pénzzel, amit ellopott Dysarttól? Mivel pénz is volt ott, igaz? – Sovay bólintott. – Tudtam! Csak nem akarja visszaadni neki?

– Nem, dehogy. – Sovay elmondta, hogyan intézkedett a pénz felől, Toby, Skidmore és Gabriel javára.

Greenwood szótlanul végighallgatta. – Ez is felettébb dicséretes – mordult fel a végén. – Nos, jó lesz, ha alszunk valamicskét. Enyém a szék, magáé az ágy.

 * * *

 Sovay felriadt. Nem tudja, hol van, és egy férfi hajlik föléje! Riadtan felkiáltott, amikor

Greenwood megrázta a vállát.– Csitt, csak én vagyok az. – Letelepedett az ágy szélére. – Kiáltozott álmában. Rosszat

álmodhatott.Sovay bólintott. Azt álmodta, hogy minden fáradozása hiábavaló volt. Kénytelen volt

tehetetlenül figyelni, amint bátyját, apját, fehér ingben, hátul megkötözött kézzel viszi egy billegő kordé a guillotine magasló árnya felé. Még csak nem is néztek rá, észre sem vették, hogy ott áll. Tekintetük már a rájuk váró sorsra szegeződött, ő pedig ott maradt megrabolva az ordítozó tömeg közepén, és eltöltötte a szörnyű érzés, hogy mindenről ő tehet.

– Fázom – mondta. Vacogott a foga. Álláig húzta a vékony takarót. Mintha ide is behatolt volna a kinti köd.

Greenwood levetette és Sovay vállára dobta a kabátját. – Így már jobb?A kabát még őrizte a férfi testének melegét. Sovay nyakához szorította a gallért, arcát a

férfi vállába temette, álmának kétségbeesése, rettenete még nem szállt el.A férfi addig ölelte a lányt, míg meg nem szűnt a reszketése. – No, most visszatérek a

székemre– szólt szelíden, és kisimította Sovay haját az arcából. – Aludjon. – Megpróbált

kibontakozni a lány szorításából. – Néhány óra múlva indulnunk kell.– Nem kedvel engem? – suttogott Sovay. – Nem… nem kíván?Álmának rettenete után emberi melegségre vágyott, a szeretetnek valamiféle jelére. A

szoba sötétsége elég bátorságot kölcsönzött neki, hogy fel merje tenni ezt a kérdést.– Ejnye, hogy gondolhat ilyet? – A férfi felkacagott, incselkedve fordult a lányhoz, de a

tréfálkozás mögött keserűség rejlett. – Maga fiatal, maga gazdag, maga szép, de nem ezért kívántam meg. Kívánom én magát az első pillanattól fogva, amikor megláttam, hogy alszik azon a széken, a tűznél.

– Tehát…– Nem, nem! – Greenwood erőteljesen rázta a fejét, mintha sziréndaltól igyekezne

szabadulni. – Ne nézzen így rám! A szeme olyan, akár a viharfelhő, épp mielőtt lecsapna a

villám! – Elmosolyodott. – Én kedvelem a villámot. Szívesen lovagolok, amikor vihar fenyeget. Szívesen lángra lobbantanám a magában lappangó szikrát, csakhogy én úriember vagyok, Sovay kisasszony, bármit is gondoljon rólam. Nem élek vissza a helyzettel. – Felsóhajtott. – Ez az élvezet nem rám vár. Tartogassa a szerelmet annak, akié majd lesz. Idővel találkozik vele. – Hosszan, keserűen felnevetett. – Pokolian féltékeny leszek, hát gondoskodjék róla, hogy méltó legyen magához az az ember. – Maga felé fordította Sovay arcát, és megsimogatta. – Valamikor régen talán én lehettem volna az. Elmehettem volna az édesapjához, hogy megkérjem a maga kezét. Nem voltam mindig az a bűnöző, akit ma lát. De most már késő. Mit is mondhatnék neki? Hogy útonállással, rablással keresem a kenyeremet és a jövőm a bitó? – Elfordult. – Ne kedveljen meg engem. Figyelmeztetem. Nem tudom, mennyi időm maradt. Az élet nem regény, Sovay. Hagyjuk ezt meg a balladáknak, a színdaraboknak.

– Abbahagyhatná! Megtehetné, hogy…– Hogy mit? Nekem ennyi a tudományom. Ne értsen félre. A magam választása, hogy ezt

az életet folytatom. Nem is akarom megváltoztatni. Kurta élet, vidám élet – nem ez a kalózok jelszava?

– De ha elkapják, felakasztják! Hiszen maga mondta!– Mert így is van. Csak idő kérdése az egész. Az országúton kurta az élet, és én már

sokszorosan túléltem az időmet. Elfognak, felkötnek. Ahogy mondta. Ha ez megtörténik, remélem, ejt majd értem egy könnyet.

– Nem akarom, hogy megtörténjen. Azt akarom, hogy…– Meg akar menteni? Akárcsak Tobyt? Meg azt a másikat, Skidmore-t? És Gabrielt, meg a

clerkenwelli barátait? És még kiket? Nem menthet meg mindenkit, Sovay. A teljes vagyona is kevés ehhez. A világ minden pénze is kevés.

– Maga szerint nem kell segítenünk az embereken? Legalább megpróbálni, hogy megváltoztassuk a dolgokat? – Sovay elhúzódott, felizzott szenvedélye haragban tört ki. – Hogy ne is akarjunk jobbítani a dolgokon?

– Nem ezt mondtam, nem is hiszem ezt, de sokkal nehezebb egy embert megváltoztatni, mint gondolná. Hát még az egész világot! Vegyük Tobyt…

Elhallgatott; haragudott magára, hogy ennyit is mondott, de ez a lány kihúzta belőle. A kedvessége, a nagylelkűsége csodálatra méltó. Mit sem érdekli, ki milyen sorban született. Különben mit keresne itt? Másokat sem eszerint ítél meg. Nem akarja támadni Sovay eszményeit. Nem a lány hibája, hogy fiatal, hogy soha éhséget, szükséget nem ismert, hogy mindig csak szeretettel, kedvességgel találkozott. Nem érheti ezért bírálat, csakhogy ha a maga világából az övébe kalandozik, akkor olyannak kell látnia a világot, amilyen, máskülönben magára zúdítaná a katasztrófát.

– Toby? Mi van vele?– Semmi – mondta a férfi, miközben felállt.– Beszéljen!– Hát jó, ha ragaszkodik hozzá. – Lenézett a lányra. – Pierce mama házát megrohanták.

Akit ott találtak, letartóztatták, őt magát kivéve. Mire a futárok megérkeztek, ő már elpárolgott.

– Megmondtam Tobynak, hogy tartsa magát távol onnan!– Sajnos nem hallgatott a maga tanácsára. Azokat a kölyköket nem lehet távol tartani a

Gardentól. Más otthont sohasem ismertek. Azt hallottam, őt is elvitték a cimboráival egyetemben.

– Elvitték? Úgy érti, börtönbe?– Ha minden úgy megy, ahogy ilyenkor szokásos, alighanem oda. Csakhogy az utcán híre

jár, hogy Dysart keze is benne van a dologban. Pierce mama feladta értékes pártfogoltjait, és a többivel együtt Tobyt is elvitték egy Thursley nevű helyre.

– Thursley? – vonta össze a szemöldökét Sovay. – Különös. Magam is oda készülök a hét végén.

– Thursley-be megy? – Greenwood akkor sem döbbenhetett volna meg jobban, ha mellette csap le a villám.

– Igen, Dysart estélyt ad, és engem is meghívott. – Sovay értetlenül nézett rá. – De minden teljesen tisztes lesz, amennyire tudom. Mit akarhat Tobyval meg a többiekkel? Nem értem.

– Amennyire tudja! Nem tud maga semmit! És hogy nem érti… – Lemondóan legyintett. – Micsoda védett életet folytat maga. Mit gondol, mit akar velük? Gondolkodjon.

– Ó… – Sovay arcát elfutotta a vér. – Csak nem…?– De sajnos igen. Sőt, még annál is rosszabb.– Mi lehet rosszabb?– Dysart meg a fajtája. Gonosz emberek. Maga el sem tudja képzelni, mennyire gonoszak.

Azt hiszi, hogy ők ellenségei a szabadságnak? Félreérti őket. Ok szabadosak. Azt hiszik, jogukban áll kedvük szerint bármit megtenni, bárkivel, bárkinek. Azt hiszik, hogy az egyén szabadságának nincs határa, legalábbis ami őket, az ő kicsiny körüket illeti. A többiek jogaival persze mit sem törődnek. Másokat is vittek már oda ezekre az estélyekre, és azok nem jöttek vissza.

– Ügy érti, hogy megölik őket?Greenwood lenézett a lányra, arca komor volt, szinte ünnepélyes. – Nem szívesen beszélek

magának ezekről a dolgokról, de kényszerít rá. A hallottak alapján a halál valóságos megváltás lesz.

– Elhallgatott, elgondolkodott, gondosan válogatta meg a szavait. – Nem hiszem, hogy magára ilyenfajta veszedelem vár. Az efféle machinációkat titokban tartja, csak kevesen tudnak róla. Az utcagyerekeket, az utcalányokat szerintük fel lehet használni, aztán eldobni. A maguk osztályához tartozóknak nem ezt a sorsot szánják. De még így is – ingatta a fejét – őrültségnek tartom, ha egyáltalán foglalkozik a gondolattal, hogy elmegy oda.

– Nem leszek egyedül. Hugh velem jön, és Gabriel lesz a kocsisunk. Mások is lesznek ott. Akárhogyan is, meg kell keresnem Tobyt. Akármit mond, felelősnek érzem magam érte. Ez is egy ok, hogy odamenjek.

– Életemben még ilyen makacs, ilyen vakmerő teremtéssel nem találkoztam. – Lehajolt, homlokon csókolta Sovayt. – Hamarosan hajnalodik. Próbáljon meg aludni egy kicsit.

Greenwood visszatért székéhez, de nem aludt el. Ha meg nem akadályozhatja, hogy a lány odamenjen, hát legyen. Találjon csak rá Dysart. De ő azon lesz, hogy maga is ott legyen Thursley-ben.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Már alkonyodott, amikor Gabriel élénk ostorcsördítésekkel ösztönözte a lovakat Thursley felé. Elhagyatott volt a környék. A térképen Thursley nem volt messze Londontól, de vad és elszigetelt tájon vezetett az út. Itt-ott akadt csak néhány település, a sivár, hangafüves pusztát csak hellyel-közzel törte meg egy-egy satnya cserjés. A hintó ingott, zörgött a heves vágtától, a feltámadó szél tépte-rázta a tölgyek, bükkök nyári lombját.

Sovay a hintóban ült Hugh mellett. Mire Lady Bingham érte megy, ő már nem lesz otthon. Hugh megérintette húga karját, rámutatott a hatalmas, ívelt kapura. Jobbra, balra, ameddig a szem ellát, magas fal meredezett. Megérkeztek Thursley-be.

A kavicsos út enyhe lankák, sűrű, sötét erdők között kanyargott. Messze lent a Temze dús, barnás vize hömpölygött. Megkerültek egy kanyart, és Sovay megint bátyja kezét érezte a karján.

– Ott van – mutatta izgatott csodálattal Hugh, és szólt Gabrielnek, hogy fékezze meg a lovakat.

Széles fasor végén meredezett előttük Thursley Abbey. Sovay éppolyan elképedt bámulattal nézte, mint Hugh. Soha még ekkora magánlakot nem látott. Compton elférne egyetlen sarkában. Ez nem is ház; hercegi kastélynak, sőt királyi palotának is beillene. A tompa vörösben izzó nyugati égre a sötétség vaskos ujjaként meredő hatalmas központi toronyból négy ágban sarjadt a különlegesen bonyolult épületegyüttes; kisebb-nagyobb, négyszögletes, kerek és hegyes tornyok, tornyocskák törtek a magasba. A csipkézett oromzat körül károgó fekete madarak – talán hollók vagy varjak – örvénylettek, akár a felkavart hamu. A különböző szinteken magas, csúcsíves ablakok törték meg a falat. Az épület a régmúlt időket idézte, mint távoli, szinte elfeledett korok látomása.

Különös hely volt. Arányai egészen furcsák – mintha egymáshoz nem egészen illő épületek elemeiből építették volna össze. Úgy terpeszkedett a tájban, mint valami idomtalan szörny, holmi komor címerállat, csupa tüske és taréj, az egyiknek a feje, a másiknak a farka. Ám szembetűnő furcsasága ellenére is tagadhatatlan erőt sugárzott. Aki egyszer látta, sohasem feledte el. Sovay öntudatlanul is érezte, hogy Thursley kísérteni fogja az álmait.

– Megborzongtál – vetett rá aggodalmas pillantást Hugh. – Fázol?– Nem – rázta meg a fejét Sovay. – Csak…– Tudom, mire gondolsz – bólintott Hugh. – Valóban futkos az ember hátán a hideg ettől.

Egyik embernek látomás – kacagott fel idegesen –, a másiknak rémálom.Sovay bólintott. Elfogta a honvágy, sóvárgott Compton egyszerű, sallangmentes

eleganciája, sötét mézszínű falainak meleg hangulata után. Legszívesebben megkérte volna Gabrielt, forduljon meg és vigye haza őket, de tudta, hogy ez lehetetlen. Compton már nem a béke és biztonság hona, és soha nem is lesz az, ha Dysart eléri céljait.

Gabriel megeresztette a gyeplőt, és a lovak végigügettek a magas bükkfák nyílegyenes sorai között a nagy sétányon, a bejárat felé.

Ahogy közeledtek, mind tisztábban kibontakoztak előttük a hatalmas épület arányai. Sovay kinézett az ablakon, és szorosabbra vonta maga körül útiköpenyét, ahogy a hintó begördült a központi torony vetette hosszú, sötét árnyékba.

Hugh kisegítette Sovayt a hintóból, Gabriel leadogatta a poggyászt. Nem várakozik ott; máshová szólítja a dolga. Megpattogtatta ostorát, s a hintó elgördült. Hugh és Sovay a gigantikus méretű kapu előtt állt. Az erdei fákkal azonos hosszúságú tölgygerendákból rótt, képtelenül magas kapu nyolc tömör, díszes sarokvason függött. Csúcsban végződő, cikornyásan faragott kőoromzata a magasba tört. Zárókövén a pajzs már annyira magasan volt, hogy lentről ki sem tudták venni, milyen címer van rajta.

Hugh meghúzott egy kovácsoltvas fogantyút, amire mélyhangú, vészjósló, gyászos kongás felelt, akár a temetői harang. Míg vártak, hogy valaki felbukkanjon, Hugh végigsimította a bejárat két oldalát szegélyező kőfalat.

– Ez nem kőből készült – állapította meg.Sovay előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye. – Szerintem kőnek látszik.– Márpedig nem az. Fernand-nal tett útjaimon láttam igazi gótikus épületeket. Ez itt igen

valószínűen faváz, csak úgy pácolták, mázolták, hogy kőnek hasson. Ezért épült fel olyan gyorsan. Itt semmi sem az, aminek látszik. – Hátralépett, felfelé nézett, tekintete komorrá vált. – Hogyan bírhat el ez az anyag ilyen tömör tornyot?

Ekkor valami gépezet zöreje hallatszott, és a kapu lassan feltárult. Sovay egy pillanatig nem látott senkit. Aztán lefelé nézett. A képtelenül magas kaput nyitó férfi képtelenül alacsony volt. Nem nagyobb egy hat-hét éves gyermeknél. Makulátlan libériát viselt, és apró termetéhez képest rendkívül izmos volt a karja, erőteljes a válla. Arca széles volt, orra akár a penge. Ferdevágású fekete szemének üres kegyetlensége elfojtott minden, az apró termetén csodálkozó mosolyt.

– Mivel szolgálhatok?– Sir Robert Dysart hívott meg bennünket – tudatta Hugh. – Kérem, jelentse be Mr. Hugh

Middletont és Miss Sovay Middletont.A törpe nem szólt, csak biccentett két hasonlóan kistermetű lakájnak, akik előléptek és

elvették a poggyászt. A komornyik irdatlan előcsarnokba vezette a vendégeket. Mintha székesegyházba léptek volna. A fatető legalább hetven-nyolcvan láb magasra emelkedett, a hatalmas keresztgerendákon a dombormívű címerpajzsok a nagy magasságban pusztán gombfej ű szögnek látszottak. A falba mélyesztett magas, csúcsos, színes üvegablakok pompásnak tűnhettek, amikor átsütött rajtuk a nap, de alkonyatra már tompának, homályosnak látszottak. Falikarokba illesztett vaskos gyertyák és a mennyezetről függő óriási kandeláberek sárga fénytócsákat vetettek a padlóra.

Mindenhonnan sötétség kúszott be, az irdatlan kőrengetegben kényelmetlen, hideg és sivár volt a terem. Sovay általában nem volt babonás, de a hátuk mögött tompa döndüléssel becsukódó óriási fakapu hangját baljós figyelmeztetésnek érezte: innen többé nem szabadulnak. Kényszerítette magát, hogy fel-alá járkáljon a Compton udvaránál is szélesebbnek tetsző óriási terem kőpadlóján. Bármilyen kézzelfogható veszedelemmel szembenézne, de ez a hely kiszívta minden erejét. Hatalmas lépcsősor vezetett keskeny ív alatt, amely pontos tükörképe volt a bejáratnak.

Az ív a nagy torony alatt fekvő nyolcszögű térre vezetett. A komornyik intett: itt várakozzanak. Sovay felnézett az égbe szökő pillérekre, a magas ívekre, csúcsos ablakokra. Legalább ötven láb hosszú, karmazsinvörös kárpit függött a galériáról. Szellő vagy más mozgás hatására kissé fodrozódott és egy pillanatra megemelkedett az anyag, sötét teret fedve fel maga mögött, növelve a titokzatosság érzetét. Hatalmas, nyolcoldalú bronz lámpás forgott, lengett, csavarodott igen lassan a légáramban. A festett üvegtáblákon és a bonyolult kőcsipkéken áthatoló fény több árnyalatú, hullámzó mintákat rajzolt. A hatás kissé keleties, és különösen nyugtalanító volt. Sovay még soha életében nem látott ennél zavarbaejtőbb helyet. Az épületet úgy tervezték meg, hogy nyűgözze le a látogatót, hogy érezze úgy magát, mint a mesebeli kisfiú az óriás kastélyában. Hugh megfogta és megszorította Sovay kezét.

– Olyan, mint az óriás kastélya – mondta, visszhangozva húga gondolatait. – Mi pedig a két gyerek vagyunk, akik eltévedtek a rengetegben. Odanézz – mutatott a magasba. – Látod? Még denevérek is vannak. – Sovay eddig nem is vette őket észre. Miközben a teremtmények a nagy lámpás körül keringtek, úgy festettek, mint megannyi selyemsál. – Először székesegyházra emlékeztetett ez a hely, de az az érzésem, hogy itt semmi szent dolog nem található.

– Mit gondolsz, mi történik itt? – kérdezte Sovay.

– Fogalmam sincs – vont vállat Hugh. – Ne is találgassunk. Ami akadály az utunkba kerül, sorra megbirkózunk vele.

Suttogóra fogták a hangjukat; erre késztette őket a lappangó érzés, mintha templomban volnának

– nem tartottak attól, hogy meghallja őket valaki, pedig fent a magasban Dysart a galérián könyökölt, és magában mosolygott. A terem akusztikája révén a Nyolcszögben kiejtett minden szó hallható volt a Hallgatózó Galérián. A ház ura gyakran várakoztatta ott látogatóit. Szívesen hallgatta első benyomásaikat, a bámulat és a félelem elsuttogott elegyét, amelyet a hatalmas épület csöpögtetett beléjük. Nem szándékozott lemenni vendégei fogadására. Még csak nem is akarta tudatni velük, hogy ott van. Biccentett parányi komornyikjának, Meldronnak, az pedig lement a csigalépcsőn.

A szolga visszatért Sovayhez és Hugh-hoz, majd intett: kövessék. Egy zenekarzatot hordozó ív alatt áthaladva előcsarnokba értek, amely hosszú galériához vezetett. Az előcsarnok és a Nyolcszög hideg üressége után a látvány hatására Sovay megbotlott, és visszafojtotta a lélegzetét. A szoba a végtelenbe veszett, ajtó-ajtó után nyílt a fenséges gazdagságra. A cirkalmas legyezőt mintázó mennyezeten megannyi karcsú ág fakadt pompás mívű gyámkövekből; mindegyikükre angyalarcot faragtak. A padlót gazdag mintájú kék és vörös szőnyeg borította, a falakat karmazsin damaszt. A szobát ezüst tartóba illesztett függő lámpások és gyertyák világították meg. Lágy fényük padlótól tetőig könyvritkaságokkal megtöltött mahagóni könyvszekrényekre hullott. Reneszánsz festmények fénylettek drágakövek színében: ifjak smaragdzöld bársony sapkában, rubinvörös tunikában; napkeleti bölcsek gyönggyel kivarrt köpenyben térdeltek ultramarinkék palástot viselő Madonnák előtt. Néhány lépésenként egzotikus anyagból készült állványok álltak, rajtuk ritka tárgyak: hegyikristályból faragott ovális csésze, madarakkal borított arany doboz, óriási kagyló díszes ezüst tartóban, topázból faragott csésze, a fogója rubinszemű, halvány arany sárkány.

Káprázatos volt a látvány túláradó gazdagsága, a szem nem is tudta befogadni. Minden egyes darab szépségről, egyediségről és hihetetlen gazdagságról beszélt.

A komornyik végre jobb felé fordult, és kinyitott egy magas kétszárnyú ajtót. Nem kevésbé díszes, de kisebb, meghittebb hangulatú szobába léptek. A közepén csillogó üveggel, ezüsttel megterített kerek asztal állt.

A komornyik tovább kísérte őket, majd felpillantott. – Gazdám sajnálja, hogy várakoztatni kénytelen önöket. Számos fontos dolog vonja el a figyelmét. Reméli azonban, hogy a várakozás perceit a legnagyobb kényelemben töltik el.

Széket húzott hátra Sovaynek, majd Hugh-nak. Bort töltött mindkettejüknek, azután távozott.

Dúsan terített asztalnál ültek. Előttük a tányérban tojásos sóskaleves gőzölgött, az asztalon aszpikkal bevont csirke, pisztráng és lazac, zeller tejszínnel, valamint töltött articsóka. A tálalón gúlába rakott gyümölcs és édesség: ananásszal koronázott piramist alkottak a friss szőlő, datolya, füge és narancs, a cukrozott sárgabarack, mandarin és gyömbér, cukrozott gesztenye, marcipán levelek, cukorkák, arany és ezüst szirmokkal bevont cukrozott mandula.

– Különös – szólalt meg Sovay, miközben kanalát a levesbe merítette. – Az étel friss és meleg, mintha vártak volna ránk, és annyi, hogy egy egész vendégsereg jóllakhatna belőle, az asztalt mégis csak két személyre terítették. – Letette a kanalát és megborzongott. – Még most is úgy érzem, hogy valami mesébe csöppentünk.

Hugh belekanalozott a levesbe és megkóstolta. – Nos, ez valódi étel, én pedig éhes vagyok. – Letört egy darabka fehér zsemlét és beleharapott. – Rajta. Együnk. Nem vagyunk Meseországban, Sovay, bármi is legyen a látszat.

Mihelyt befejezték az étkezést, azon nyomban ott termett a komornyik.– Szíveskedjenek követni – nyitotta ki előttük az ajtót.– Találkozhatunk Sir Roberttel? – tudakolta Hugh.

– Ma sajnálatos módon nem – tájékoztatta őket a komornyik. – Pillanatnyilag sürgős ügyei akadályozzák ebben. Elnézésüket kéri. Holnap fogadja majd önöket. Reméli, Thursley elnyeri tetszésüket és mindent kielégítőnek találnak.

Azzal visszavezette őket a hosszú galérián. Mielőtt a Nyolcszöghöz értek volna, felvezette őket egy lépcsőn.

Az első lépcsőfordulón megállt.– Itt az ön lakosztálya, Miss Middleton.Tágas szobába vezette Sovayt. Az utazóládáját már felhozták, ruháit kicsomagolták,

hálóöltözékét az ágyra terítették.– Szíveskedne követni, Mr. Middleton?Azzal távoztak és Sovay magára maradt az irdatlan ház tátongó némaságában.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Sovay szobáról szobára járt. Tűz égett a nappali szoba és a hálószoba kandallójában, és mindkét helyiséget csillárok világították meg. Főúri volt a berendezés, a sötét tölgyfából készült falborítás és bútor. A hálószoba sarkában hatalmas ébenfa szekrény állt, a márvány mosdóállványt ónix berakás díszítette. Szobalányt, szolgát Sovay sehol sem látott, de a mosdókancsóban forró volt a víz.

Az ágy fölött halványzöld selyemfüggöny, az ágykárpitot és az ágytakarót hímzett virágcsokrocskák díszítették. Az ágyat a legfinomabb ágyneművel vetették meg, a pehely derékalj igen kényelmesnek látszott, de Sovay a legcsekélyebb fáradtságot sem érezte. Szobáról szobára bolyongott, nem bírt nyugton maradni. Vajon hol lehet Hugh, törte a fejét, és hogyhogy sem a vendéglátónak, sem pedig a többi vendégnek semmi nyoma?

Bármennyire is küzdött ellene, halvány, de mindent átható fenyegetés lopózott a lelkébe. A lámpák, a kandalló lángoló tüze ellenére árnyak gyülekeztek körülötte. A sarokban magasló szekrényre pillantott. Épp elég regényt olvasott, hogy tudja, ha valami, vagy valaki lappang a szobában, az csak ott lehet. A sarokban valami fehérség villant. A félelem elszorította a torkát, de mindjárt feltört belőle a nevetés. Nehogy már a kisgyerekkori rettegés legyen úrrá rajta! A „kísértet” nem volt más, mint a tulajdon képe az állótükörben.

Rendeltetésszerűen használta a szekrényt: elrakta a ruháit, majd letelepedett a kandalló előtt álló, díszesen faragott székbe. De ott sem volt nyugta. Inkább tennie kéne valamit, mintsem magára maradjon a képzelgéseivel. Elhatározta, hogy megkeresi Hugh-t.

Résnyire kinyitotta az ajtót, majd kikandikált. A lépcsőt fénybe borították a falba illesztett lámpások. Óvatosan felosont a következő fordulóra. Épp olyan ajtót talált ott, mint amilyen a magáé. Bekopogott, elsuttogta Hugh nevét, de választ nem kapott, és amikor megpróbált benyitni a szobába, az ajtót zárva találta.

Vajon most merre? Balra súlyos függöny rejtette a bejáratot egy másik hosszú galériához, amely egy sötét, távoli toronyhoz vezetett, amelyet Sovay nem talált különösebben érdekesnek. Jobbra tölgyfa ajtó magaslott. Meglepetésére ez nem volt zárva. Egy hatalmas szobába jutott, amelynek széle-hossza azonos volt az alatta elterülő Nyolcszögével. Sovay azonnal rájött, hogy laboratóriumba került, amely sokkal terjedelmesebb és nagyobb szabású, mint az édesapjáé Comptonban. Igen meleg volt, a helyiséget téglából épült kemence fűtötte, amelynek peremén jókora olvasztótégely és réz lepárló edény állt. A nyomasztó, nehéz levegőt vegyianyagok szúrós szaga hatotta át, amely mögött különös, kellemetlenül édeskés szag rejlett.

A szobát a helyiség teljes szélességében futó magas üvegablakon át bezúduló holdfény világította meg. Óriási nagyítókészülék állt készenlétben, hogy majd felfogja az első napsugarakat. Mikroszkópok és más műszerek sorakoztak a szép mívű, széles asztalon, bronz felületük visszaverte a kinti fényt. Más szerszámok, tartozékok hevertek szerteszét, amelyek egyikét Sovay dörzskorongnak vélte, amely jóval nagyobb volt, mint amilyet valaha is látott.

A falba mélyesztett polcokon sorakozó színes üvegpalackok folyadékokat, vegyszereket tartalmaztak. Egy cinktetejű asztalon kísérletekre váró lepárló készülékek, üveg palackok és gömbölyű tartályok sorakoztak, mind jóval nagyobb, mint amilyeneket édesapja használt. Egy fa lócáról vastag bőrszíjak és csatok függtek, két oldala mentén csatornák húzódtak. Az elszíneződött takaró alatt egy alak rajzolódott ki. Sovay tétovázva közeledett, a kellemetlen szag egyre erősödött, ahogy óvatosan megemelte a durva, szürke vászon sarkát. Az asztalon egy részben felboncolt holttest feküdt. Sovay gyorsan elejtette a takarót, miután egy pillantást vetett a kék és vörös erekkel csíkozott szürkés sárga húsra. A tartósító alkohol édeskés szaga alig leplezte a bomlás mindent átható bűzét. A szíj egyik csatja beleakadt Sovay szoknyájába,

mikor odébb lépett, és egy pillanatig eltűnődött, hogy ez ugyan mire is szolgálhat. Aztán rádöbbent. Megbéklyózni csak élőket kell.

Nem érzett kísértést, hogy kikutassa, ugyan milyen undok titkokat rejthet még a laboratórium, de az ajtó felé menet megtorpant: a lépcsőről hangok és léptek hallatszottak. Nem menekülhetett. Körülnézett, hogy hova rejtőzhetne, és magában fohászkodott, bárcsak elegendő helyet találna a szoba végében, a függönnyel fedett benyílóban. Újabb vendégek érkezhettek, talán már itt is vannak. Thursley akkora, hogy akár több század is táborozhatna itt, és még csak nem is tudnának egymásról. Épp idejében rejtőzött el. Az ajtó nyílt, és a szoba bűzébe szivarfüst sűrű, aromás illata vegyült.

– Uraim, üdvözlöm önöket laboratóriumomban. – Dysart hangja egészen közelről hallatszott. – Hálás lennék, ha nem nyúlnának semmihez – tette hozzá, amikor a léptekhez a bámulat moraja, a látványt méltató felkiáltás elegyedett. – Az önök biztonsága így kívánja. Számos vegyianyag veszedelmes, mérgező és erősen maró. Némelyik műszer nagyon kényes, és sokuk pótolhatatlan.

Ahogy a látogatók távolodtak Sovay búvóhelyétől, megkockáztatta, hogy átlessen a függönyök résén. Hat-hét férfi vette körül a lócát, némelyikük egyenruhában.

– Megismételtem a radikális Joseph Priestley kísérleteit, valamint a közelmúltban a guillotine alatt elpusztult jeles francia tudós, Lavoisier experimentumait – szónokolt Dysart. – Megelégedésemre bizonyítanom sikerült, hogy az oxigén nevű elem szükséges az élet fenntartásához. Bizonyítottam továbbá, hogy e tekintetben nem különbözünk az állatoktól. – Kezét egy akkora üvegburán nyugtatta, amely alatt egy kisgyermek is elfért volna. – Az élet fenntartatik, de hogyan keletkezik? E kérdésnek szentelem most a figyelmemet, uraim. Oly korban élünk, amikor a Józan Ész uralkodik. Ideje elvetnünk az ősi babonákat, a vak hitet valamely rejtelmes istenségben, akinek a létét nem lehet bizonyítani. Számos holttestet boncoltam fel, uraim, némelyikük még meleg volt, de nem sikerült megtalálnom a lélek fészkét. Nem; arra a meggyőződésre jutottam, hogy a titok másutt keresendő. Figyeljenek, azonnal demonstrálom az elméletemet.

Dysart kényes szerkezetek bonyolult sorához lépett, és megforgatott egy kereket, előbb lassan, majd egyre sebesebben. Ahogy a forgás gyorsult, a szerkezet felzúgott, felpörgött. A szobát halk bugás töltötte el, majd éles csattanás hallatszott. A hallgatóság egy-két tagja riadtan felkiáltott, majd az egész társaság hátralépett, amikor mint holmi parányi villám, szaggatott lila villanás szökkent át két gépezet közötti légtéren.

– Elektromosság, uraim, elektromosság! Az élet szikrája, az élet ereje! – Dysart megfékezte a forgó kereket, a szikrázás elhalt. – Ha megfelelő mennyiséget gyűjthetnénk belőle, még az is lehetséges lenne, hogy újraélesszük a már nem élőt. Evégből ezt a mechanizmust a torony csúcsához kötöttem, hogy elméletemet a villámlás erejével bizonyíthassam. De nem azért hoztam önöket ide, hogy tanúi legyenek ennek a kísérletnek vagy hogy a tudományról társalogjunk. Ezt csupán illusztrálás kedvéért mutatom önöknek. Azért hívtam önöket Thursleybe, hogy közös cselekvéssel újraélesszük a politika haldokló testét, amely – mint önök minden bizonnyal egyetértenek velem – épp oly halott és bűzlő, mint ez a holttest itt a lepedő alatt. Villámcsapás módjára kell cselekednünk – új életet kell létrehoznunk, sosem látott új teremtményt alkotnunk, olyat, amely mindenestül a mi hatalmunkban van! Meg kell semmisítenünk azokat, akik a halott rendszer fölött őrködnek, ugyanakkor el kell kergetnünk a forradalom dögevő kutyáit is, amelyek a hulla körül szaglásznak. Lehet-e mindennek jobb módja, mint ezt a kettőt egymásra uszítani?

Dysart elméletére büszkén elvigyorodott. Amikor felnevetett, a többiek is csatlakoztak hozzá.

– A gyújtózsinórt elhelyeztük, uraim. Önök holnapután visszatérnek az országon belül, a kormányon belül elfoglalt helyükre, készen arra, hogy a tűzvész után átvegyék a hatalmat.

Dysart az előtte álló gömb fölé tette kezét, a többiek pedig lenyűgözve figyelték, amint a szobát lila és kék fény tölti el. Dysart ujjaiból villámok fakadtak és táncot jártak a gömb belsejében.

Izgatott beszélgetés tört ki a csoportban, ahogy kiléptek a szobából, és lefelé indultak a lépcsőn. Sovay addig maradt búvóhelyén, míg minden hang el nem halt, csak a pokoli masina zúgott, szikrázott. Vendéglátójuk tehát otthon van, de úgy látszik, csak a barátai számára. Konspirációjuk szakasztott olyan gálád, ahogyan Oldfield megjósolta. Meg kell keresnie Hugh-t, hogy elmondja neki a tapasztaltakat – de bátyja bárhol lehet ebben az irdatlan épületben. Meg kell várnia a másnapot. Jobb, ha nem bolyong a sötétségben. Ki tudja, milyen borzalmak rejlenek a falak mögött?

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Sovay visszaosont szobája menedékébe. Becsukta maga mögött az ajtót, és lefekvéshez készülődött. Gyorsan felvette hálóruháját, és elfújta valamennyi lámpást. Majd bebújt az ágyba és fejére húzta a takarót.

Nyomasztó álomból riadt fel, levegőért kapkodva. Valami a mellére telepedett, a szuszt is kiszorította belőle… Kiverte a verejték, a takaró köréje csavarodott, félig lelógott az ágyról. Felkelt, lámpást gyújtott, és eltökélte, hogy ébren marad.

Szándéka ellenére mégis elnyomhatta az álom, mert mire megint kinyitotta a szemét, már világos volt. Egy szobalány elhúzta a függönyt, majd vizet töltött a mosdótálba.

Megfordult, amikor meghallotta, hogy Sovay megmozdult. A lány nem volt más, mint Lydia. Sovay feltápászkodott, elképedve látta a komornáját. Nem szándékozott magával hozni. De arról megfeledkezett, mennyire elszánt teremtés Lydia.

Lydia diadalmas mosolya menten elhalt, amikor Sovay kiugrott az ágyból és megragadta a karját.

– Nem maradhatsz itt, Lydia.– De akkor ki segít a kisasszonynak? Lady B elhozta a ruháját, meg a többit. Nem akarja

megnézni? Annyira…– Nem. Nem akarom megnézni. Azt akarom, hogy menj el innen. Azonnal.Lydia láthatólag könnyeivel küszködött. – Ha jobban szeretné, hogy Lady Bingham

komornája…– Nem erről van szó. Ha itt maradsz, nagy veszélybe kerülhetsz.– Miféle veszélybe?– Nem tudom, de hidd el, tudom, mit beszélek.– Hát jó. – Lydia szipogva megtörölte az orrát. – Összekészítem a holmiját, azután

elmegyek. Hugh úr kereste, de a kisasszony még aludt. Azt üzeni, várja a Kék Szobában. Azt mondja, Ön tudja, hogy hol van.

Sovay gyorsan megmosdott, felöltözött, és lement a Nyolcszögbe. A nappali világítás teljes fenségességében mutatta a helyet. Napfény áradt be a magas, festett üveg ablakokon, a Nyolcszög közepének tompa kőtömbjei pedig úgy ragyogtak, mint megannyi óriási, ékkövekkel kirakott pajzs. Ugyanazon a galérián ment végig, amelyiken előző este. A fényben melegen, barackszínben ragyogtak a boltozatos mennyezet halvány kövei és kirajzolódott a finom faragás bonyolult mintázata. Balra, a kerengő közepén szökőkút csobogott. Nagy fekete madár röppent alá fentről, a faragott medence szélén biggyeszkedve mártotta a vízbe hosszú, görbe csőrét. Mintha tudatában volna Sovay jelenlétének, hirtelen felnézett, fejét félrebillentette, és sötét gyöngyszemével méregette a lányt.

Sovay rátalált a bátyjára, aki addigra már megreggelizett.Sovay zabkását kanalazott tálkába, és töltött magának egy csésze kávét.– Jól aludtál? – kérdezte Hugh.– Tűrhetően – válaszolta Sovay –, ahhoz képest, amit láttam. Beszámolt Dysart

laboratóriumáról és az ott látott férfiakról.– Tehát katonák is voltak ott? – Hugh töltött még magának az ezüst kávés kannából.Sovay bólintott.– Valószínűleg századparancsnokok. Az ország háborút visel Franciaország ellen.

Csapatokat küldtek Hollandiába és Belgiumba. A flotta a Karib-tengeren és a Földközi-tengeren állomásozik. – Hugh komoran elhallgatott. – Dysartnak elegendő, ha két század támogatja az államcsíny végrehajtásában. Még ha meghiúsul is a tervük, gondold csak el,

micsoda vérontással járhat. – Hugh letette a csészéjét. – Meg kell állítanunk. Még ma este. Ez az egyetlen esélyünk. – Megfogta

Sovay kezét, a szemébe nézett. – Akármi történik, le kell győznünk. Derekas munkát végeztél tegnap este. Nos, én majd megtudom, kik ezek az összeesküvők, és mihelyt Oldfield ideér, beszélek vele is, Virgillel is. De ne feledd – szorította még erősebben Sovay kezét –, senkiben sem bízhatunk. Csak egymásban.

– Mit tegyek? – kérdezte Sovay.– Játszd meg az ártatian hölgyvendéget. Sétálj a parkban. Keresd meg azt a kullancsszerű

nőszemélyt, Lady Binghamet. De mindenekelőtt, tartsd nyitva szemedet-füledet. 

* * * 

Sovay egy kis hátsó ajtón át kavicsos ösvényre, majd egy faragott kapun át egy lépcsősorhoz jutott, azon lemenet pedig tág gyepszőnyegre ért.

Nekivágott a pázsitnak, szoknyáját megemelte, hogy vizes ne legyen a fűtől. A pázsit hirtelen szakadékba torkollt. Messze lent nagy tó terült el. Sás és nád nőtt körülötte, de a néma, sötét víz nagy mélységet sugallt. Sovay meghőkölt egy fajdtyúk rikoltása hallatán. Az éles hangra egy másik válaszolt, bár a tó sötét tükrét semmi nem borzolta. A túlsó parton erdő magaslott, a faágak a part fölé nyúltak. Alig százyardnyira lehetett csupán a tó a háztól, mégis távolinak, rejtelmesnek tetszett ez a hely, mintha a dombok erdős magányában holmi feneketlen tengerszem rejtőzne.

Sudár fenyők csoportján át egy kerek épület kupolás tetejét pillantotta meg. Rejtett mivolta, különös alakja furcsa érzéssel töltötte el. Elhatározta, hogy megtudja, mit rejthet az épület. Tiszafák magas sorával szegélyezett utacskára bukkant. Követte az útvesztőre emlékeztető kanyargós ösvényt, és egyszercsak egy kápolna előtt találta magát.

A szalmaszínű kőből épült zömök, kerek építmény emelt talapzaton állt, dór oszlopok fedett csarnoka vette körül. Mögötte meredek hegyoldal, éppoly mesterséges és idegen ebben a tájban, akárcsak az épület maga. A sziklás meredélyt magas, sötét ciprusok, karcsú jegenyék pettyezték. Sovay úgy vélte, holmi árkádiai tájat vagy olyan toszkán domboldalt akartak imitálni, amilyet Dysart valamelyik reneszánsz Madonnájának válla fölött látott.

Nehéz lett volna megállapítani, vajon az épületet holmi szélsőséges fantázia kielégítésére emelték, avagy tényleges célt szolgál-e. A bejáratot kétszárnyú ajtó takarta, amelynek bronz veretét dombor-mívű meduzafő díszítette. Sovay lenyomta a cirkalmas kilincset, de az ajtó zárva volt. Hátralépett, felpillantott a tető és az oszlopcsarnok teteje közötti sávon futó szegélydíszre. A faragás viharvertnek tűnt, mintha valami ősi pogány szentélyről származna. A részletek az elemek rombolásának következményeként elmosódtak, jóformán lehetetlen volt pontosan megállapítani, mit is ábrázolnak. Ahogy Sovay a formákat tanulmányozta, mintha oszladozó arcok merednének rá; félig emberi, félig állati alakok vonaglottak összefonódva, kentaurok és szatírok jártak pogány táncot. Megviselt külsejük erős ellentétben állt a bejárat fölötti faragással. Itt a nagy Pán isten hatalmas görbe szarvait mintha csak tegnap faragták volna. Álláról élesen göndörödtek szakállának fürtjei. Vaskos orra két oldalán meredő keskeny, ferde szemei nyugtalanítóan életszerűnek tűntek gúnyos bakkecske-vigyora fölött.

A nap sütött ugyan, de az épület árnyékában mégis hideg volt. Sovay megborzongott, mintha holmi baljós madár szállt volna át a sírja fölött. Mintha csak a gondolatai idézték volna fel, a helyet mintegy kísértő nagy madarak egyike hangos károgással, nagy szárnycsattogtatással leszállt egy sudár fenyőre. Egyetlen fekete toll libegett alá. Sovay felvette, majd visszaindult a kastély felé. Ügy érezte, arra a napra bőven elegendő volt ez a felderítő út.

Az ösvény, amelyen elindult, visszavezette az épület északkeleti szárnyánál elterülő, fallal körbevett kertbe. A gondosan ápolt virágágyak közt a hosszú északi szárny felé tartott. Hirtelen egy élénk szín villant a szemébe az egyik emeletről. Narancsvörös parókát viselő nő sietett végig a hosszú galéria fölötti fedett folyosón. Aligha létezhet Londonban vagy akár a környező megyékben ilyen harsány színű bozont, gondolta Sovay. Csak Pierce mama lehet az. Vajon mit keres itt? Sovay meggyorsította lépteit. Nos, hamarosan kiderül minden.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Sovay még épp idejében ért fel a galériára, hogy lássa, amint Pierce mama besurran egy ajtón az egyik zömök toronyba, amely a párjával együtt az északi szárnyat őrizte. Sovay sietve az asszonyság nyomába eredt, és még látta, amint a szoknyája sarka eltűnik a lépcsőfordulóban. Óvatosan nekiindult ő is a lépcsőnek, vigyázva, hogy meg ne lássák.

Pierce mama megállt az első lépcsőfordulón. Sovay a hangok hallatán megtorpant, és fülelt. A lépcsőforduló elrejtette.

– Hogy vannak ma az én kiscsibéim? – hallotta Pierce mama hangját. – Remélem, már nem csintalankodnak?

– Veszteg vannak, akár a kisegerek, asszonyság – válaszolt egy férfihang. – Mukkanni se mernek.

– No, ezt örömmel hallom – mondta erre az asszony. – Most pedig eresszen be, jóember. – Üvegkoccanás hallatszott. – Nem akarnám, hogy keresztbe álljon a szemük, de egy-két korty nem árthat. Nem foszthatom meg az én kicsinyeimet a finom anyatejtől!

– Gin volna ez, asszonyság? – kérdezte egy férfi. – Nekünk nem szánna egy üveggel? Megszomjazik ám az ember, ha itt üldögél egész nap!

– No nem bánom, de csak ezt az egyet. Mert kell ám a többi az én kicsikéimnek!Sovay hallotta, amint kulcs csikordul a zárban. Alighanem ott tartják Tobyt meg az utcáról

begyűjtött többi fiút. Hogy mi célra, arról Sovaynek csak ködös elképzelése volt, de így is megrázkódott az undortól, a haragtól. Némelyek odabent még szinte gyerekek, akiket adnak-vesznek Pierce mama hasznára, és akik ki vannak szolgáltatva ezen urak kénye-kedvének. Nos, ezt bármi áron megakadályozza!

Pierce mama nem maradt bent sokáig. Amikor kijött, bezárták mögötte az ajtót, majd az őrökkel folytatott némi enyelgés után lement a lépcsőn, és elsietett a boltozatos folyosón. Amikor a túlsó végen is becsukódott az ajtó, Sovay előjött búvóhelyéről. Visszament a szobájába, és örömmel nyugtázta, hogy Lydia elment. Gyorsan átöltözött, felöltötte legegyszerűbb ruháját, és előkeresett egy szürke gyapjúkendőt. Inasért csengetett, és egy üveg bort hozatott.

A toronyba vezető lépcső alján fejére húzta a kendőt. Vállát meggörnyesztette, tekintetét a padlóra szegezte, ahogy az ajtót őrző emberekhez közeledett.

– Pierce mama küldött – suttogta a nagyobbik férfi csizmájának. És előhúzta a palack nyakát.

– Nocsak? – nézett nagyot a nagydarab férfi.– Igen – suttogta Sovay. – Azt mondta, hozzak fel még egy üveggel.– Aztán téged hol rejtegetett? – kérdezte amaz, de esze ágában sem volt kinyitni az ajtót. –

A takarosabb menyecskéket másutt tartja, mi? A ravasz vénasszony!Felállt, közelebb lépett. Sovay szorosabban fogta az üveget. Be kell jutnia Tobyhoz meg a

többiekhez, de nem szabad, hogy ezek leleplezzék. Azt azonban nem tudta, mit tegyen, ha ez az undorító figura hozzá akar érni.

– Ejnye, ejnye, Billy fiam – röhögött fel a másik, és megfogta társa karját. – Nem dézsmáljuk meg az árut!

– Ha nem, hát nem. – A kövér őr kelletlenül előhalászott az övén csüngő láncról egy kulcscsomót.

Sovay amennyire tudott, elhúzódott a férfi tapogatózó marka elől, miközben az kinyitotta a zárat.

– Nem könnyű téged megkapni, mi? – Az őr olyan szorosan nyomakodott hozzá, hogy érezte a lehelletén a gin édeskés bűzét. Végre beengedte. Sovay letette az üveget, szeme

nagyra tágult. Thursley újabb meglepetése tárult fel előtte. Az építészeti csodákon, pazar termeken, gyönyörű berendezésen kívül Thursley saját bordéllyal is dicsekedhetett, s bár Sovay tapasztalata e téren igen korlátozott volt, ezt itt roppant elegánsnak vélte. Ennek a szobának is megvolt a maga témája, akárcsak a többinek. Török háremet utánozott, már ahogy Sovay elképzelte az ilyet: az alacsony pamlagokat, heverőket drága kárpit borította, a padlón párnák hevertek, a mennyezetről selyem függöny és brokát kárpit csüngött, a függönyöket arany zsinór fogta össze. Egy csapat fiú ült a padlón. Kártyáztak. Egyikük Jack volt, az ír gyerek Pierce mama műintézetéből, Toby barátja.

Felnézett, amikor Sovay belépett, és nagyon meglepődött, hogy itt látja a lányt.– Miss Sovay! – A fiú felkelt, közelebb lépett. – Mit keres itt?– Megláttam Mrs. Pierce-t, és eltűnődtem, vajon miben sántikál. Hát követtem. Hol van

Toby?– Nem ‘tom – vonta meg a vállát Jack. – Megpróbált elszökni, de elkapták és elvitték.

Azért állították ide azt a két melákot.– Nincs itt? – Sovay megdöbbent. Hogyan találja most meg a fiút? – Mi történt?– Elkapták, visszahozták, majd Pierce mama mindnyájunkat megleckéztetett. Aztán

elvitték valahova.– De hova?– Nem ‘tom – rázta meg a fejét Jack. – Mama valami olyasmit motyogott, hogy „odale”.

Többet nem tudok.– Ez a hely…– Hát nem csudás? Van ám még több szoba is. Odafent. Kész útvesztő. Van itt minden.

Még ópium is. – Biccentett egy ezüst berakású rózsafa szekrényke, több finommívű füstölő és egy sor hosszúszárú pipa felé. – Bár ahhoz nem szabad hozzányúlnunk. Az az uraknak van ott. – Halkabbra fogta hangját, óvatosan körülnézett. – A többiek azt se tudják, hova legyenek örömükben. Akármilyen mesével eteti őket a Mama, elhiszik. De nekem sehogyse tetszik a dolog. Tobynak se. Azért gondolta, hogy körülszimatol. Ez itten olyan szép, hogy nem is lehet igaz – ingatta a fejét. – Életemben még jó szót senkitől nem kaptam, pláne nem ajándékot, főleg nem tőle, és egyszeriben minden csupa kalács meg édesség. – A padlón álló bronz tányéron szétszórt morzsákra mutatott. – Mint a mesében. Felhizlalnak minket, mielőtt levágnának.

– Kiviszlek innen benneteket, ígérem – mondta Sovay, bár maga sem tudta, hogyan viszi ezt véghez. – De először meg kell keresnem Tobyt.

– Mink készen állunk. Nem csak Toby meg magam, más is van, akinek sehogy sem tetszik ez itten. Ha megtalálja a Toby gyereket, adja ezt oda neki. – Jack átnyújtott egy kulcscsomót: vékony kulcsok sora függött rajta, egészen kicsitől jókoráig. – Álkulcsok, szüksége lehet rájuk. Sikerült belecsúsztatnia az őr zsebébe, míg őt átkutatták. Én aztán elcsórtam – vigyorodott Sovayre. – Gyerekjáték volt. Aztán Tobyt elhurcolták.

Egy lány tántorgott ki egy másik szobából. – Hozta már a gint a vén csoroszlya? – Körülnézett, tétova pillantása Sovayn állapodott meg. – Új barátnőd van, Jacky gyerek? – Feléjük imbolygott. – Hogy hívnak, he? Még sose láttalak. Mi van, nem is köszönsz? Lenézel minket, mi? Mit bámulsz? – Sovay felé tántorgott, kezét ökölbe szorította. – Ne bámulj már, hallod-e, te felfuvalkodott kis nagysága!

– Ejnye már, Rosie – lépett közbe Jack. – A gin beszél belőled. Ne húzd fel magad. Legjobb, ha elmegy – súgta Sovaynek. – Sok szerencsét, kisasszony.

– Köszönöm Jack. – Sovay már az ajtó felé indult. – Sok szerencsét neked is. 

* * * 

„Odale.” Ennyit tudott Toby hollétéről. Sok lépcső van a kastélyban, nyilván terjedelmes pince rejlik az épületnek minden egyes része alatt. Amikor a felső galéria szintjére érkezett, megállt. A lépcső lefelé vezetett. Nem valószínű, hogy a szabadulni igyekvő, rugdalózó Tobyt az épületnek valamelyik más szárnyába hurcolták. Talán az a legokosabb, ha errefelé indul el.

Egy sor lépcső, még egy – Sovay eltökélte, amíg csak lépcsőt lát, nem áll meg. Már csak tapogatózva jutott lejjebb, ide már alig hatolt fentről világosság. Miért is nem gondolt rá, hogy gyertyát hozzon?! Éppen vissza akart fordulni, amikor lentről halvány fény látott meg. A lépcső végül téglaboltozatba torkollt. Sovay óvatos pillantása széles kőfolyosóra esett, amelyet fali tartókban égő fáklyák fénye világított meg. Jobbra-balra szobák – széles bejáratuk ívelt, mint valami pincelejárat. A jókora kőtömbökből rótt fal a kőműves szerszámainak nyomát viselte, színe szürke, akár a romoké. Ha a föld színéről eltűnne is a kastély, a föld alatti rész bízvást megmarad.

Sovay behúzta a fejét, mert alacsony volt a mennyezet, és elvett egy fáklyát, hogy megvilágítsa az utat. Elszorult a szíve. A jobbra-balra nyíló helyiségek: megannyi, lelakatolt ráccsal elzárt borpince, tele porlepte palackok soraival. A pincebejáratok sora szinte a végtelenbe nyúlt. Mi van, ha ezeket a pincéket valóban csak rendeltetésük szerint használják, azaz tárolásra? Toby bárhol lehet, és ő talán sohasem talál rá. Továbbment, míg egy elágazáshoz nem ért. Most merre? Töprengve állt, amikor egyszerre nyers röhögés, durva hangok ütötték meg a fülét. A hang jobb felől jött. Sovay gyorsan eloltotta a fáklyát, és a fal mentén lopózott tova. Nehogy rajtakapják idelent olyan férfiak, mint az a kettő, akikkel fent találkozott!

A folyosó mentén félúton nyitva állt egy ajtó. Sovay tétovázott. Hallgatta bentről a durva férfihangokat, és azon törte a fejét, hogyan juthatna tovább úgy, hogy ne lássák meg. Felesleges volt az aggodalma. Bent a négy férfi a kártyába mélyedt. Mindegyikük könyökénél egy-egy palack állt. Ónkupából hörpölgettek, pénzdarabok csendültek és gördültek az asztal közepén magasló halomba. Kártyalapok csattogtak. Az egyik férfi felröhögött, követelte a nyereségét, egy másik ellenkezett. Sovay megvárta, míg az ordítozás, röhögés tetőfokára hág, és gyorsan elsurrant az ajtó előtt.

Ezen a folyosón nem voltak borospincék. A széles bejáratokat befalazták, mindegyiküknek a közepébe vastag faajtót illesztettek. Minden egyéb mellett Dysart saját börtönnel is rendelkezik! Sovay bekémlelt az ajtók felső részébe vágott, sűrű ráccsal elzárt apró nyíláson, és a szíve hevesebben vert. Igen valószínű, hogy Toby itt raboskodik valahol!

A sor végére ért, és alig bírta leküzdeni csalódottságát. Mindegyik zárka üres, csupán néhány patkány és egér futkározik a mocskos szalmán. Sehol semmi jele annak, hogy mostanában tarthattak itt valakit. De ha nincs itt Toby, ugyan hol lehet?

Megkerülte a következő sarkot. Vajon vannak-e itt még zárkák? S ha igen, üresek-e? És ha üresek, ugyan mit művelhettek Tobyval? A folyosó egy négyszögletes belső udvarba torkollt. Sovay megtorpant – nem hitt a szemének. A falnak dőlt, ujjait a penészes, morzsolódó falba vájta.

A föld alatti udvar közepén egy gépezet állt. Sovay első pillantásra felismerte a magas, hosszúkás keretet, és az óriási, ferde pengét. A maga valójában még nem látott egyet sem, de a szerkezet mostanra éppoly híres-hírhedt volt, mint a bitó. Egy guillotine. A kerek gallér alatt széles csatorna vezetett a padozatba mélyesztett négyszegletes lyukhoz. Sovay fülében visszhangzott Dysart hangja, amikor a boncasztalon heverő, még meleg holttestről beszélt. Nyelt, hányinger kerülgette. Hát ennek az embernek a gonoszsága határtalan? Kényszerítette magát, hogy előrelépjen. Vajon friss vér van-e a pengén? Látnia kell!

Valami a karjának ütődött. Kis híja volt, hogy fel nem sikoltott. Lenézett – egy kavics hullott a lába elé, a földre.

– Sovay! Ide! Fel ne sikítson!

Annyira lenyűgözte Dysart halálosztó szerkezetének látványa, hogy észre sem vette a szemközti zárkát. A siralomház különbözött a többi cellától: tömör ajtó helyett tetejétől padlójáig rács zárta el, hogy mi se akadályozza az elítélt kilátását a rá váró sorsra. A padlóhoz erősített széken egy férfi ült, csuklóján bilincs, lábán, a padlóba épített vaskarikához vezető láncra fűzve egy vasgolyó. Inge cafatokban lógott, fél szemét lehunyta, sebes arcára rászáradt a vér. Greenwood kapitány daliás hetykesége némiképp alábbhagyott, de a tekintete arra vallott, hogy a lelkét nem törték meg.

– Ejha, Miss Middleton! Minő váratlan találkozás! – Féloldalas mosolyt erőltetett az arcára. – Szíves elnézését kérem, hogy nem állok fel – a kapitány felemelte megbilincselt kezét. – Hogyan talált rám? Egyáltalán, honnan tudta, hogy itt vagyok?

– Nem tudtam. Tobyt keresem.– Odavitték – mutatott Greenwood egy téglapadozatú sötét folyosóra.– Hogy került ide? Mi történt magával?– Hagytam, hogy Dysart elkapjon – nézett le láncaira a kapitány –, de be kell ismernem,

cselfogásom nem alakult egészen terv szerint. Ügy látszik, azt hiszi, hogy részese vagyok valamilyen ellene irányuló összeesküvésnek. – Megérintette sebes arcát, állát. – Amiről nem tudok, azt nem is árulhatom el, de nem hisz nekem. Ezért nem kerültem egyelőre szorosabb ismeretségbe

Madame Guillotine-nal. Sovay? Hová megy? – Greenwood megpróbált felállni, de láncai visszahúzták. – Ne hagyjon el! Egy kis részvétet várnék magától!

– Meg kell találnom Tobyt – szólt vissza a válla fölött Sovay. – ő talán ki tudja magát szabadítani innen. Nyilván ügyesebben, mint én.

– Csak tudnám, hogyan! – Az útonálló megragadta és megrázta láncát.– Bízzon csak bennem.Sovay levett a falról egy fáklyát, és fejét leszegve ment tovább az alagútnak is beillő sötét,

alacsony folyosón. Jobbra-balra bekémlelt a zárkák rácsán, halkan szólongatta Tobyt. Válasz nem érkezett, és már éppen visszafordult volna, amikor rekedt suttogás ütötte meg a fülét:

– Ide...!A suttogás a folyosó legvégén levő zárka felől hallatszott, ahol zöld penész borította a

falat, és a tégláról szivárgó nedvesség pocsolyát alkotott az egyéneden padlón.Toby zárkája keskeny volt, nyirkos és sötét, alváshoz egy alacsony kőperem szolgált, a

sarokban vödör állt. Toby láthatólag megsérülhetett, alig tudott talpra vergődni, és az ajtóhoz vonszolni magát. Akárcsak a kapitányé, az ő arca is sebes volt, vérzett, és jobb karját féltőn szorította magához, valahogy úgy, ahogyan egy állat óvná sérült mancsát.

– Mit műveltek veled?! – Sovaynek csak az ujjai fértek be a sűrű rácson, így próbálta valahogy közelebb húzni magához a fiút.

Toby arca fájdalmasan megrándult, ahogy mosolyogni próbált. Arcához emelte kezét. – Az öreg Mama nem vette jó néven, hogy szökni próbáltam.

– Mit műveltek a kezeddel?Toby megfeketedett, dagadt ökléből vér szivárgott. Ujjai begörbültek.Sovay a zsebében tapogatózott, és Toby szeme elé tartotta a kulcscsomót. – Jacktől

kaptam, de talán meg sem tudod fogni. – Öklébe harapott, haragjában kis híján könnyek tolultak a szemébe annak láttán, hogyan bántak el a gyerekkel. Gyötörte a kudarc; amit eddig véghez vitt, végül mit sem ér.

– Hát nem is tudom... Megpróbálhatom.– De hogyan? Hisz elnyomorodott a kezed!– A jobb kezem. Csakhogy én balkezes vagyok. – Toby felemelte ép bal kezét. – Ezt nem

tudhatták, igaz? Na, ide azt a holmit.Sovayben fellángolt a remény, de mindjárt ki is hunyt. A kulcscsomó nem fért át a sűrű

rácson.

– Nem megy át!– Nekem egy kulcs is elég, nem igaz? Tartsa fel, hadd lássam. Az a hosszú, vékony

megteszi. Vegye le a karikáról, és dugja ide. A többit hagyja kint, majd aztán felszedem őket.Némi manőverezés után befért a kulcs, és megcsörrent a kőpadlón. Ekkor a folyosó

végéről daloló férfihang hallatszott: 

Bor a világ lelke,Legyen minden kupa tele,Ha ebből iszom,Bátorságban, szerelemben bízom.

 A dallam felerősödött, a szöveget már szinte bömbölték: 

Ettől vagyok lelkes,Bor és nő, s a világ teljes.

 Aztán következett a refrén, ha lehet még harsányabban, szinte már őrületes iramban: 

Bora világ lelke... – Ez a kapitány! Minket akar figyelmeztetni! – suttogott Toby. – Jön az őrjárat!– Fogod be a pofádat?! – ordított egy nyers hang. – Menten a torkodra forrasztom ezt a

gajdolást!Vasrudak kongtak végig a folyosón, a nótát dühödt káromkodás fojtotta el, dal helyett

nyögés hallatszott.Sovay eloltotta a fáklyát, és igyekezett úrrá lenni a torkát mind jobban elszorító rettegésen.

Bármikor ideérhetnek, és a folyosóról nincs menekvés. Zsákutcába került.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Besurrant egy üres zárkába, és a nyirkos falnak vetette hátát. Igyekezett lecsillapítani heves lélegzetvételét, fohászkodott, meg ne hallják és hogy semmilyen módon ne érzékeljék a jelenlétét. Miután ellenőrizték Tobyt, a hangok lassan távolodtak. Sovay úgy vélte, immár biztonságosan előjöhet.

– Visszamentek vedelni – susogta Toby a zárkája rácsán át. – Most elszökhet. Sok szerencsét, Miss Sovay.

– Sok szerencsét neked is, Toby.Ujjait bedugta a rácson, megsimogatta Toby kezét, majd óvatosan tovább surrant a

kapitány felé.– Tobynál van a kulcs.– Akkor szinte már szabadok is vagyunk. – A kapitány szájából friss vér szivárgott, ahogy

féloldalas mosollyal próbálkozott. – Óvatosan, Sovay – figyelmeztette; a hangja egyszeriben komolyra fordult.

– Ne aggódjon miattam. Biztonságban leszek. Próbáljon segíteni Tobynak meg a barátainak. Gabriel később visszajön a hintóval, és akkor…

Nem folytatta, mert az őrök szobája felől kiáltás harsant.– Megkeresem. Most menjen, mielőtt elkapnák. – Megbilincselt kezét üdvözlésre emelte. –

Viszontlátásra!Amikor az őrök megint kártyázásba mélyedtek, Sovay elsurrant előttük. Jóval elmúlt dél,

mire felért a magasabb szintekre. Senkivel sem találkozott, és sikerült visszaérnie szobájának menedékébe, nem kellett előállnia a történettel, hogy eltévedt a birtokon, és a távollétét meg a megviselt külsejét azzal igazolnia, hogy tüskés bozótba keveredett.

Épp hogy sikerült átöltöznie, és rendbehoznia a külsejét, amikor kopogtattak az ajtón.– Sovay! Hová tűnt? Mindenhol kerestem! – Lady Bingham lépett be, meg sem várta, hogy

azt mondják: „Szabad!”. Érdeklődve körülpillantott. Sovay örült, hogy sikerült már a szekrénybe rejtenie összepiszkolódott ruháját, és volt ideje összegyűrnie az ágyneműt.

– Elaludtam – mutatott a gyűrött takaróra. – Elfáradtam, annyit sétáltam a parkban.– Ugye milyen csodálatos?! – Lady Binghamet könnyű volt eltéríteni a tárgytól; kapva

kapott vendéglátójuk kertépítészeti tetteinek dicséretén, nem törte tovább a fejét azon, hogy vajon hol járhatott Sovay. – Itt sem kímélte a költséget, akárcsak másutt, őszinte meggyőződésem, hogy ennek a parknak egész Anglia széltében-hosszában nem találni párját. A rododendron és az azálea sajnos már elvirágzóban van, de a rózsák most érik el teljes pompájukat. Látta már a pálmaházat?

– Nem – rázta meg a fejét Sovay –, de amit láttam, valóban fenséges. Máris sok ötletet kaptam, hogy mit valósítsak meg Comptonban.

– Feltétlenül mutattassa meg magának a pálmaházat! Fenséges gyűjtemény: liliom, kamélia, füge, barack, ananász, és nem is tudom, még mi minden. Kész csoda, kedvesem. Valóságos csoda!

– Minek köszönhetem ladységed látogatását? – kérdezte Sovay, abban ugyanis bizonyos volt, hogy Lady Bingham nem az egzotikus gyümölcsökről kívánt társalogni vele.

– Azért jöttem, hogy üdvözöljem magácskát Thursley-ben. Mivel Sir Robert nem házasember, rám hárul a háziasszony feladata. De úgy tudom, kegyed és Hugh már tegnap este megérkeztek? Sir Robert általam kéri elnézésüket. Váratlanul elhívták, és nem tudta magukat személyesen fogadni. Remélem, mindennel meg vannak elégedve.

– Igen, Lady Bingham, nagyon köszönöm. Minden tökéletes.

– Jövetelemnek még egy célja van. – Lady Bingham nagy kék szeme cinkosán megvillant. – Csak nem felejtette el?

– Mit nem felejtettem el? – vonta össze a szemöldökét Sovay.– Ejnye, ejnye. – Lady Bingham hangja álságosán közvetlenné, hízelegővé vált. – Hiszen a

legtöbb ifjú hölgynek ez volna a legelső gondolata!– Sajnálom, Lady Bingham – rázta meg a fejét Sovay. – Nem tudom, mire céloz.Lady Bingham felsóhajtott, és lassan ejtett minden szót, mintha féleszűhöz beszélne. –

Tegnap felkerestem a Mayfairben egy bizonyos szabónőt, Madame Chantalt. Nagy örömmel és buzgalommal mutatott meg egy általa készített ruhát. Mivel magácska nem volt otthon, hogy átvegye, megkért, hogy hozzam el magának. A komornájánál van.

– Lydiánál? Azt hittem, hogy ő…– Lent van Emilyvel, a komornámmal. Mindjárt felküldöm. Várjon csak, míg megpillantja!

A Madame felülmúlta önmagát. A többi ruha szinte szegényesnek látszik mellette. Valóságos műremek, Sovay. Műremek!

– Nos, köszönöm, hogy elhozta, Lady Bingham.– Este hat óra harminc perckor kezdődik a fogadás az Üvegszalonban. Feltétlenül

készüljön el addigra. Látta már az Üvegszalont?Sovay megint megrázta a fejét. Nem látta.– Igazán lenyűgöző. Azt mondják, a Northumberland palota üvegszalonjának mintájára

készült. Én láttam mind a kettőt, és véleményem szerint Sir Robert szalonja a pompásabb. Tükörüveg Franciaországból, Itáliából hozatott festők…

– Thursley roppant költséges lehetett. – Sovay csodálkozva ingatta a fejét. – Hogyan telik erre bárkinek?

– Sir Robert igen-igen vagyonos. – Lady Bingham hangja mindig felettébb komolyra fordult, ha birtokról vagy pénzről esett szó. – Anglia egyik legvagyonosabb embere. Teljes idejét a kedvteléseinek szentelhetné, mégis fáradhatatlanul a király szolgálatában áll.

– Mondja csak, Lady Bingham… Gyakran eltűnődtem, valójában mit is csinál Sir Robert? – kérdezte Sovay a lehető legártatlanabb hangon.

– Egy úr sokféle módon lehet hazája hasznára – hangzott Lady Bingham semmitmondó válasza.

– Biztos lehet benne, hogy Sir Robert létfontosságú szolgálatot lát el. Roppant sajnálatos, hogy nincs senki, akire mindezt hagyhatná.

– Sose házasodott meg?– Nem, kedvesem, így egész Angliában ő a legkívánatosabb legényember, már persze a

királyi családot nem számítva. Reményeim voltak az én Charlotte-ommal kapcsolatban, de nem így rendeltetett. – A hölgy arca felderült. – De még ott van Isabel. Úgy hírlik, Sir Robert kedveli a fiatalosságot.

Lady Bingham kisebbik leánya fakó képű, tizenegy-tizenkét esztendős gyermek volt. Mi járhat őladysége fejében? Sovay igyekezett elrejteni megrökönyödését.

– Ne csüggedjen! – Lady Bingham nyilván félreértelmezte Sovay arckifejezését, és részvétteljesen megpaskolta a kezét. – Mindenki nem lehet olyan kedvező helyzetben, mint az én két drága leánykám. Idővel magácska is biztosan talál majd valakit.

Sovay lenyelte a kikívánkozó megjegyzéseket, és sikerült bájos mosolyt erőltetnie az arcára. Megkönnyebbült, amikor meghallotta, hogy kopognak az ajtón.

– Sovay? Itt vagy?– Hugh! – Sovay beeresztette bátyját. – Látogatóm van – szólt gyorsan, mielőtt Hugh

szólhatott volna. – Lady Bingham volt olyan kedves és felkeresett.– Lady Bingham. – Hugh beljebb lépett, és meghajolt. – Milyen váratlan öröm.

– Mr. Middleton – viszonozta a meghajlást Lady Bingham. – Örülök, hogy épségben tért haza Párizsból. – Hugh pantalló helyett térdnadrágot öltött, de a kurtára nyírt haját őladysége alig-alig leplezett undorral szemlélte. – Ez volna odaát az utolsó divat? Mennyire szokatlan.

– Valóban ez – válaszolt Hugh, és huncut szikra villant a szemében, amikor megérintette a gomblyukába tűzött trikolórt. – És nagy reményem, hogy hamarosan mindenütt ez lesz a divat. – Végigsimított kurtára nyírt haján. – Sokkal férfiasabb és egészségesebb, nem gondolja?

– Lehetséges, hogy igaza van, ámbár én nem találom nagyon tetszetősnek. Nos, mennem kell. Sok még a teendőm estig. Később találkozunk. – Sovayhez fordult. – Felküldöm Lydiával a ruháját, kedvesem.

– Miféle ruhát? – tudakolta Hugh, amikor kettesben maradtak.– Amit Lady Bingham rendelt egy mayfairi divatszalonban – válaszolt Sovay. – De

hagyjuk most a ruhákat. Sok mindenről kell mesélnem.Gyorsan elsorolta, mit fedezett fel a toronyban, és a föld alatti börtönben. Hugh szótlanul

hallgatta.– Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel az az útonálló – jegyezte meg végül mosolyogva.– Dehogyis! – ellenkezett Sovay, kissé túl hevesen. – Tobyról van szó és... és a barátairól.– Ha valamennyire vigasztal, Dysart nem csinál vele semmit, míg le nem bonyolódik a mai

estély. Miért is fecsérelne el egy ilyen mutatós szórakozást? A látványt egészen különleges vendégei számára tartogatja.

– Mi van Gabriellel? Visszaér idejében?– Természetesen! Ha a testvérem volna, akkor sem bízhatnék meg benne jobban. – Hugh

felállt és az ablakhoz lépett. – Fivérnél is többet jelent a számomra. Az életemet is rábíznám.

HUSZONHATODIK FEJEZET

Sovaynek kis híján könnyeket csalt szemébe az elégedetlenség, ahogy a nagy állótükörben szemlélte magát.

– Mi baj, kisasszony? – Lydia nem értette, miért ilyen elégedetlen az úrnője. – Hiszen csodaszép!

– ízlés dolga – meredt Sovay a tükörképére. – De köszönöm a segítséget, Lydia. Te valóban mindent elkövettél. De most már igazán menned kell.

Lydia letelepedett az ágyra. Nem akarta elhagyni Sovayt, de ellenkezni sem akart vele, hisz amúgy is rosszkedvében van. Kissé meg is ijesztette az úrnője. Ebben a ruhában egészen más személynek látszik, idősebbnek, és hát, igen: még szebbnek.

– Nem is bánom – mondta. – Itt valami nincs rendben, annyi biztos. Az egész cselédség odébbáll. Mind holtra rémült, de egy szót nem lehet belőlük kihúzni. Nem is laknak itt, csak az az egy hátborzongató kis komornyik, meg egy-két lakáj, és azok az őrnek nevezett emberek. Minek ide őrség? Aztán meg ki az a nő azzal a rémséges parókával?

– Ne törődj vele. – Sovay szembe fordult Lydiával. – Ha a cselédség távozik, annál jobb. Elmehetsz velük, nem kelted fel senkinek a figyelmét. Mikor a kapuhoz érsz, várd meg Gabrielt, és maradj vele, akármi történik is. Vele kell maradnod. Érted? – Lydia bólintott, azután összeszedegette a holmiját. – Jól van, derék leány vagy. – Sovay gyors csókot nyomott Lydia arcára. – No, most szedd a lábad.

Amikor Sovay egyedül maradt, visszafordult a tükörhöz. Talán arra számított, valami mást lát, de a tükörképe bizony nem változott. Nem éppen előnytelen, csak merőben ismeretlen. Magasra tornyozott haját gyöngyökkel kivarrt fekete pánt fogta össze. Lydia igen nagy gonddal fésülte, csavargatta, formázta a hosszú, fekete tincseket, míg tökéletes fürtök nem hullottak Sovay nyakára, vállára. Sovay még soha ilyen mélyen kivágott ruhát nem viselt, ami ennyit mutatott volna a kebléből. És soha még ilyen színűt. Az ő sötét színeihez legjobban a világos árnyalatok illettek, és azt gondolta, Madame Chantal talán halványlila, halványzöld vagy világoskék toalettet alkot – de ez?! Ez a ruha bíborvörös. A szín mégis tagadhatatlanul jól áll neki, a hatást pedig csak fokozza a Lydia által ügyesen felrakott pirosító, no meg az arcát most éppen ellepő pír. A szoros derekú ruha alatt nemigen fért el fűző, sem alsószoknya, épp csak egy vászon derék. Amikor megmozdult, a vékony selyem úgy tapadt hozzá, mintha pucéron járkálna. Sovay még jobban elvörösödött. Hogyan is viselhet ilyen öltözetet?

Túljártak az eszén, annyi bizonyos. Ebben a kettejük közti kis versenyben Lady Bingham győzött, ehhez nem fér kétség.

Gondterhelt vizsgálódását kopogás szakította félbe.– Fogadóképes vagy már?– Kérdés, hogy mit tekintesz fogadóképesnek.– Ejha! – kiáltott fel Hugh, amikor a szobába lépett.– Ugye? – Hugh reakciója szinte a kétségbeesésbe hajszolta Sovayt. – Ezt nem viselhetem!

Skarlátvörös! Olyan vagyok, mint valami szajha!– Ó, nem is tudom… – Hugh gondosan szemügyre vette húga öltözékét. – Inkább

bíborvörös. – Felnevetett. – Ami pedig azt a bizonyos minősítést illeti, igencsak előkelő, drága példány az, amelyik ilyen ruhát visel! Ej, no, nyugodj meg! – és elkapta fejét a feléje repülő hajkefe elől. – Ne dühöngj. Csak tréfáltam.

– Tudod, hogy nem szeretem, ha tréfálkoznak velem. – Sovay leült, haragja lassan elpárolgott. – Mondd, mitévő legyek? Hiszen még téged is megdöbbentett a látvány.

– Éppenséggel nem döbbentett meg. Csak meglepett. Sohasem láttalak még ilyennek.– De mit tegyek? Nincs más alkalmas ruhám.

– Nyugodtan viseld ezt. Szenzációt keltesz majd, hiszen ez a legutolsó divat.– Nem szándékom szenzációt kelteni, és soha még csak nem is láttam ilyen ruhát. Hogyan

lehetne ez a legutolsó divat?– Nem itt. Nem Londonban. Én Párizsra gondoltam.– A szabónő francia.– Ez mindent megmagyaráz. Úgy látszik, még megvannak az ottani kapcsolatai. Ez a ruha

nagyon a la mode, nekem elhiheted.– Nem kellett volna Madame Chantalra bíznom. Lady Bingham tudta, hogy kénytelen

leszek ezt viselni, hiszen még csak távolról megfelelő holmi sincs nálam. Legyőzött.– Sovay! – Hugh elfordította húgát a tükörtől, amelyben az elrettenve szemlélte magát. –

Figyelj rám. Csak akkor győznek le, ha hagyod magadat. O azt akarja, hogy rosszul, kényelmetlenül érezd magad. Ne engedd a zavart eluralkodni magadon. Mutasd meg neki, hogy nem győzött le – mert téged nem lehet legyőzni. Ez a ruha gyönyörű és te is gyönyörű vagy. Viseld ezt a ruhát úgy, ahogyan Madame Chantal akarta. Most pedig, ha netán másra is szánsz egy gondolatot, rólam mi a véleményed? Megfelelek?

Sovay végre elszakadt tükörképétől és a bátyjára nézett. Hugh megfordult, hogy fitogtassa halvány türkiz színű, leopárd-pettyes bársony kabátját, majd hátravetette a hajtókáját, hogy megmutassa hímzett elefántcsontszín mellényét és galambszürke térdnadrágját.

– Nagyon elegáns vagy – állapította meg Sovay, ámbár az előkelő öltözékhez nemigen illett Hugh kurtára nyírt szőke haja. A homloka, halántéka körüli fürtök fiús külsőt kölcsönöztek neki.

– Ha tehát megfeleltem a szemlén, Sovay kisasszony, részesülhetek abban az örömben, hogy a ma esti fogadásra elkísérhetem?

Meghajolt és tartotta Sovay köpenyét. Nagy kék szemének tekintete a felvont szemöldök alatt képtelennek látszott a komolyságra, és amikor húgára mosolygott, Sovay úgy érezte, hogy a rosszkedve ellenére is kénytelen visszamosolyogni bátyjára. Hugh büszkén, de kicsit furcsálkodva karon fogta Sovayt, aki láthatólag egyáltalán nincs tudatában, hogy mennyire gyönyörű.

 * * *

 Két lakáj kitárta az ajtót, a komornyik bemasírozott a terembe, és apró termetével

tökéletesen ellentétes harsány, zengő hangon jelentette érkezésüket. Fejek fordultak feléjük, beszélgetések szakadtak meg. Sir Robert Dysart kivált egy alkalmilag alakult csoportból, és az újonnan jöttek üdvözlésére sietett. Fényes fekete selyem öltönyét csak a nyakánál és a kézelőnél díszítette fehér csipkefodor. Kabátjának flitterei meg-megvillantak a csillárok fényében. Imponáló és valamiképpen baljós volt a hatás; a szokásosnál is jobban hasonlított a bástyafokon biggyeszkedő, a toronyban megülő fényes fekete madarakra.

Legelbűvölőbb modorát öltötte fel, és nem győzött mentegetőzni, amiért egyéb ügyei mostanáig távol tartották a háztól és társaságuktól. Hazudott. Lehet, hogy tudta, hogy tudják, de ezt nem mutatta és talán nem is érdekelte. A kíséretében levő Lady Bingham diadalmasan csapta össze tenyerét, amikor megpillantotta Sovayt – a maga érdemének tulajdonította a leány szépségét, eleganciáját. Hugh-nak sürgős beszélni valója akadt valakivel, és távozott, mielőtt a hölgy őt is lerohanta volna. Lady Bingham éppen rá akarta tenni kezét védence karjára, hogy tulajdonosi büszkeséggel tovavezesse, Sir Robert Dysart azonban kettőjük közé lépett.

– Egy szót, Lady Bingham, ha megelőzhetem. – Maga fogta karon Sovayt, és elvezette az idős dáma közeléből. – Szeretnék önnek valamit megmutatni Üvegszalonom pompájából. Némelyek tükörteremnek nevezik, bizonyára megérti, miért.

Az óriás teremben itt-ott csoportosuló férfiak között elvezette Sovayt. A leányt meglepte, hogy milyen kevesen vannak jelen. Összesen tizenhárom személyt számolt meg önmagán és Lady Binghamen kívül. Más nő nem is volt ott. Sir Robert az egyik szolgától, aki oly mozdulatlanul állt, mintha ébenfából faragták volna, elvett Sovay számára egy pohár pezsgőt, és közben arról csevegett, hogy az üvegtáblák Franciaországból származnak, a metszett tükrök Írországból, a márvány pedig Itáliából. Az üvegből készült falak csillogva-villogva verték vissza a sokágú ezüst kandeláberek és a mennyezetről függő pompás csillárok gyertyáinak fényét. A terem két oldalát néhány lépésenként tükrök szegélyezték, egymással pontosan szemben, azt a nyugtalanító illúziót nyújtva, hogy a terem a végtelenbe nyúlik.

– Az ötletet Nero és Caligula itáliai villáiból merítettem, amelyeket fiatal koromban láttam. Ott persze pofból valók a falak, de a színes üveg is nagyon jól megfelel a célnak... – Az aranyozottan fénylő hornyolt pillérekre mutatott; a tükrök között vörös üvegtáblák futottak padlótól a mennyezetig. – Az apró ezüstfoltocskák visszaverik a fényt. Figyelemreméltó a hatás, nem gondolja?

Sovay bólintott, bár az ő szeme inkább a kiontott vérhez hasonlatosnak látta a hatást.– Nagy örömömre szolgál, hogy Thursley-ben üdvözölhetem kegyedet, valamint Hugh-t.

Sajnálom, hogy az édesapjuk nem tarthatott önökkel. Sok barátja van itt. Örömmel üdvözöltük volna körünkben. Ez itt a nagy szellemek találkozója. Hiányoljuk jelenlétét. Igen nagy érdeklődéssel olvastam írásait, kivált a természettudományos tárgyúakat. Magam is rendelkezem hasonló ambícióval. Párizsban van még az édesapjuk? Meglep, hogy Hugh otthagyta.

– Édesapám nem volt jól... – Sovay hangja elhalt. Dysart ezt már tudja.– Mielőbbi felépülést kívánok, hogy hamarosan hazajöhessen. Önök bizonyára aggódnak.

Tudom, milyen nehéz manapság üzenetet kapni vagy küldeni. A doveri utat elárasztják az útonállók, de én megteszem, ami tőlem telik. Egy megbízottam Doverben várakozik. Utasításaimat küldönc továbbítja hozzá. Ez biztonságosabb, mint a postára hagyatkozni. – Szavaiban figyelmeztetés bujkált; Sovayre sandított: vajon észrevette-e. – Nem tudom, mit hallott kegyed a mai estéről?

– Igen keveset – válaszolt Sovay.– A fogadás után vacsorázunk, utána pedig egy kisebb szertartásra kerül sor.– Miféle szertartásra?– Valójában ártalmatlan dolog. Olyasmi, mintha valamiféle szójátékban szerepelnénk.

Módot ad, hogy kinyilvánítsuk a felvilágosodásba, a józan észbe, az ember javíthatóságába, valamint a nők egyenjogúságába vetett hitünket. Kegyed hisz ezekben a dolgokban, ugyebár, Sovay?

Sovay bólintott. Ezt igazán nem tagadhatta.– Helyes, helyes. – Dysart megveregette Sovay karját. – Tennie semmit sem kell,

egyáltalán semmit. Mihelyt vége lesz, gondolkodhatunk azon, hogyan hozzuk vissza az édesapját kegyedhez.

– És ha megtagadom a részvételt?– Miért tagadná meg? – Dysart meglepetést tettetett. – Hiszen mondom, semmiség az

egész. Egy ilyen szerény kérést megtagadni nem lenne barátságos cselekedet – Közelebb húzódott, már nem is leplezte hangjában a fenyegetést. – Azt hiszem, erről beszéltünk már. Sajnálatos, hogy láthatólag nem képes hallgatni a figyelmeztetésemre. Hadd beszéljek világosabban. Ha nem a barátunk, úgy az ellenségünk. És minden angol számára, kivált ha beteg, Franciaország igen veszedelmes tartózkodási hely.

Sovay a férfi mögött, a szemközti fal tükrébe nézett, és meglátta kettejük tükörképét. A vöröset és feketét, ahogy a végtelenségbe nyúlik.

Amint Dysart ellépett mellőle, Sovay hirtelen a figyelem középpontjában érezte magát. Ruhája éppolyan színárnyalatú, mint a falitáblák. Biztos volt benne, hogy a selyem, a vörös és

a szajha szavakat hallja, de nem érdekelte, mit gondolnak a többiek, sőt az első döbbenet után még tetszett is neki a dolog. Merészen szembenézett az ellenséges, őt méregető pillantásokkal, mustrálta a sietősen elfordított arcokat, ismerőst keresett. Egy távolabbi sarokban Virgil Barrettet pillantotta meg, aki Mr. Oldfielddel beszélgetett. Az amerikai a másik férfi válla fölött egyenesen őrá meredt, de olyan idegen arckifejezéssel, mintha most látná először. Sovay átvágott a szobán, hogy közelebb jusson hozzá, ám Lady Bingham lecsapott rá.

– Mindjárt vacsorához szólítanak – mondta, karonfogta Sovayt, és az ellenkező irányba vezette.

A vendégek a szalonnál semmivel sem kevésbé pompás terembe vonultak, ahol egy sor dúsan megrakott tál sorakozott a hosszú asztalon. Fel-alá járkáltak, megrakták tányérjukat. Lady Bingham igen buzgón igyekezett a magáét magasra halmozni, míg a legízesebb ínyencfalatok el nem tűnnek. Sovay élt az ily módon adódott szabadsággal, és elindult megkeresni Virgilt vagy Hugh-t.

– Mr. Barrett – szólította meg az amerikait, mihelyt odaért mellé. – Nem látta a bátyámat?– Azt hiszem, kiment. – Az amerikai elmosolyodott. – Úgy hallom, igen szép a kilátás a

bástyafokról.– Valóban? – emelte meg a szemöldökét Sovay. Kíváncsi volt, mit keres odakint Hugh, de

tudta, hogy jobb, ha nem érdeklődik. – Ugye, jól érzem, hogy ön kerül engem? – kérdezte, mikor visszatért magabiztossága.

– Szó sincs róla – hangzott a válasz. – A világért sem!– Márpedig én úgy láttam.– Hogyan kerülhetnék a közelébe, amikor úgy gardírozzák, mint egy elsőbálos leánykát?– Most nincs velem senki.– Valóban – nézett körül Virgil.– Maga mégis furán méreget.– Ön félreért engem – válaszolt a férfi. – Csak éppen kegyed… – Elhallgatott. – Olyan,

mintha…– Nem állhatta Sovay pillantását, kényelmetlenül körülnézett. – Az ördögbe, nem találom a

megfelelő szavakat.– Azt gondolja, hogy szajhának látszom – segítette ki Sovay, de egyre dühösebb lett. –

Nem ezt akarta mondani?– Ugyan dehogy! – kiáltott fel méltatlankodva a férfi, egészséges arca egészen

elvörösödött. Az imént megemelt hangját halkabbra fogta. – Mi sem áll távolabb tőlem, kérem, higgye el!

– Akkor hát mi a baj?– Csak éppen... vagyis az, hogy... – Megrázta a fejét. Sovay valóban nem olyan, mint az

ifjú, természetes Flóra istennő, ahogy megpillantotta Compton kertjében. – Nem számít, én mit gondolok. Van valami, ami ennél sokkal fontosabb. – Sürgetővé vált a hangja. – Annak ellenére, amit mond, igenis igyekeztem közel kerülni kegyedhez egész este. Valamit feltétlenül tudnia kell…

Sovay nem tudta meg, mit akart közölni vele Virgil, sem azt, hogy hogyan vélekedik a megjelenéséről, még azt sem, hogy mi zavarta meg annyira, ekkor ugyanis Lady Bingham bukkant fel mellette, Sir Robert biccentésének engedelmeskedve. Hamarosan itt az ideje az esti program következő pontjának, Sovayt pedig az ő gondjaira bízták. Ettől kezdve senki sem léphet a leány közelébe.

 * * *

 Greenwood kapitány Toby mellett állt a bástyafokon. Tiszta volt az este. A csillagokkal

teleszórt ég látóhatártól látóhatárig nyújtózott, a csillagok fénye elhalványult a fényesen

ragyogó hold mellett. Telihold. A vadászok holdja. Az útonállók legjobb barátja, akik nyüzsögnek ma éjjel a tenyéren. Valahol róka ugatott. Hangja belehasított a tiszta levegőbe. Toby megrezzent. Ezek a városi kölykök mit sem tudnak minderről. Idekint minden idegen a számára, de a szeme éles. Talált egy lámpást: a viasz még puha volt benne. Valaki jelt adhatott innen fentről.

– Nyugalom, kölyök! – Az útonálló a gyerek vállára tette kezét. – Csak egy róka az.Toby mindeddig derekas munkát végzett – Greenwood megdörzsölte csuklóját, ahol a

bilincs felsértette a bőrt –, de most igazán nem hiányzik, hogy elbátortalanodjon. Mindeddig végtelenül egyszerű volt lebírni az őröket, akiknek az agyát elhomályosította a gin, és otthagyni őket megkötözve, felpeckelt szájjal a zárkákban.

– Mit keresünk? – tudakolta Toby. A hangja bátornak tűnt, de az izgatottságtól vagy az éji levegő hatására kissé mégis megremegett.

– Csitt! – suttogta Greenwood, ajkára téve az ujját. – Idekint jól terjed a hang. Jelet várunk.– Milyen jelet?Az útonálló megrázta a fejét. Nem tudott ugyan semmi biztosat, de katonakorából annyit

megjegyzett, hogy korán mozdulni nem célravezető. Fogalmuk sincs arról, mekkora erővel kell szembenézniük. Ugye, a házban ott vannak a cselédek, meg a börtönőri szolgálatot ellátó férfiak. Ezeket nyilván börtönökből, meg a katonaság legaljából toborozták, de attól még kemény fickók. Vajon hányan lehetnek? Ez a palota akkora, hogy egy hadsereg is elférne benne. És hogy állnak ők?

Egy sebesült gyerek, meg egy csapat hímringyó, akik küzdhetnek, akár a démonok, de az is lehet, hogy meglapulnak egy sarokban. Vagy elszabadulnak, és ki tudja, ki mindenkit riasztanak fel, mielőtt szétszélednének a környező sötétségben. Nem lehet megjósolni, hogyan viselkednének. Mintha egy csapat macskával lenne dolga az embernek. Bár nem ő az oka, hogy idekerültek, mégis felelősséget érez értük. Talán jobb, ha otthagyja őket, ahol vannak, legalább is pillanatnyilag. Fel-alá járkált, dühítette a tehetetlensége. Segíteni akar Sovaynek. Minden ösztöne azt súgja, hogy a lány veszélyben van, de ő egyszál magában, egyedül Toby segítségére számítva bizony édeskeveset tehet.

Annyira lefoglalták komor gondolatai, hogy Toby pillantott meg elsőnek valamit.– Nézze, kapitány, mi van odakint! – rángatta meg a kabátja ujját a fiú.– Mi az? – Greenwood végigfürkészte a terepet, egészen a látóhatárig. – Mit láttál?– Fényt. Meg még egyet – mutatta aggodalmasan Toby. – Ott, a fák közt.Greenwood a sötétségbe meredt, de nem látott semmit.– Biztos, hogy láttad?– Persze. És még valamit. – A fiú megint megrángatta a kapitány kabátja ujját. – Egy

hintót, de nem ég rajta lámpás. Épp most ért fel a dombra.Greenwoodot elöntötte az izgalom. A fiú éles szeme megint jó szolgálatot tett. Ott van!

Halvány szürkeség a fekete háttérben – akárcsak egy mesebeli fantomfogat. A hintó csak egy pillanatig látszott, azután besuhant a nagy fasor védőboltozata alá.

Mind a ketten feszülten figyeltek, de nem hallották kerekek csikordulását a kavicson. Vagy megállt a kocsi, vagy a kocsis tekerte be valamivel a kerekeket. Greenwood oly szorosan markolta a párkányt, hogy a keze csontjai kifehéredtek. Csakis Gabriel lehet az. Ki más közeledne ennyire lopva? Remélhetőleg hozott magával erősítést. Mit tehetne egyszál férfi?

Hirtelen szúrós, átható szag támadt. A kapitány elfordította fejét, szimatolt, akár a kutya. Füst szállt fel, elterjedt a hideg éjszakai levegőben.

– Idejöjjön, kapitány! – cibálta megint a kabátja ujját Toby, és a torony túlsó oldalára rángatta. – Odanézzen!

Ösztönösen lebuktak, nehogy lentről megpillanthassák őket. Greenwood tovább kúszott, átlesett az oromzat közein, míg olyan helyzetet nem talált, ahol ő rejtve maradt, de láthatta, mi történik odalent.

– Mit csinálnak? – suttogott Toby.– Nem tudom – rázta meg a fejét Greenwood.Vonuló emberek sorát pillantották meg, fáklyát hordozó szolgák kíséretében. Az oszlop

élén Dysart haladt. A fáklyavilágnál kabátja fekete selyme zöldes-feketén fénylett, akár egy döglégy háta. Hat pár férfi haladt mögötte óvatos, kimért léptekkel, tarka-barka estélyi öltözékben, de hallgatagon, ünnepélyesen, akár a szerzetesek.

Sovay a menet végén lépkedett, Lady Bingham társaságában, aki – a közelségéből ítélve – nyilván karon fogta a leányt. Útvesztőformán kanyargós, magas tiszafasövény között tartottak egy kerek épület felé. A magas fenyők sötét, terjeszkedő ágai között éppen hogy kivehető kerek tető visszaverte a fényt. Hová mehetnek? Mi a céljuk? Sovay nem látszik fogolynak, minden kényszer nélkül lépdel, de volt valami ebben a kis menetben, ami sehogy sem tetszett Greenwoodnak, valami baljós, ami egyfajta szertartásra vallott. A kapitány figyelt, míg a magas sövény és a környező sűrű liget el nem takarta szeme elől a menetet. Mihelyt eltűntek, úgy vélte, biztonságosan indulhatnak.

– Mi van Jackkel, meg a többiekkel? – kérdezte Toby, ahogy a lépcsőhöz értek.– Egyelőre hagyjuk őket ott, ahol vannak – válaszolt Greenwood. – Megítélésem szerint

nem fenyegeti őket veszély. Majd visszajövünk értük. Nem akarom, hogy összevissza futkossanak és ezzel magukra vonják a figyelmet.

Már kint jártak, az épület mentén oldalaztak. Greenwoodnak nem volt pisztolya, de az egyik galérián leemelt egy kitűnő kardot.

– Hova megyünk? – kérdezte Toby.– Az istállóba. Kölcsönveszünk egy lovat. A toronyból úgy látszik, hogy az istálló az

északnyugati szárnyban van.– Mégis hol?– Amott. Csend legyen.A konyhában élénk tevékenység folyt, a cselédek beszélgettek, de az istálló tömbje

sötétségbe borult. Aki lakáj vagy kocsis jött a gazdájával, most eszik-iszik, tudja, hogy nincs rá szükség. A lovászok hasonlóképpen.

Az istálló sötét volt, csupán a hold fénye világított be az ablakokon, a csendet csak a lovak horkanása, dobbantása törte meg. A kapitány őrszemnek állította Tobyt. Miután a lószerszámkamrában talált nyerget, a megfelelő ló keresésére indult, jól értett a lovakhoz és az állatok is ösztönösen kedvelték őt. Végigment az istállón, halkan szólongatta a lovakat, végül megállapodott egy kezesnek látszó pej mellett. Felesleges, hogy holmi csodaparipa táncoljon alatta. Kivezette a lovat, egész idő alatt beszélt hozzá, amíg felnyergelte. Halkan előreléptetett és lenyúlt Tobyért.

– Ugrás, Toby gyerek. Kiügetünk a parkba, megnézzük azt a fantomkocsist.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

A szentély bejáratát két, keleties páncélt viselő őr vigyázta. Bőr tunikájuk, berakott szoknyájuk fölött fémlemezek sora villant meg a fáklyafényben. Páncélkesztyűs kezük hosszú, görbe pengével felszerelt magas alabárdot szorongatott. Ezeket keresztbe vetve őrizték a bejáratot. Dysart közeledtére visszavonták a fegyvereket. A hatalmas bronz kapu két szárnya feltárult, pontosan egybeeső, sima mozgással, mintha valami rejtett szerkezet hozta volna őket működésbe. Hogy az őrök hús-vér emberek, és nem Dysart gyűjteményének valamiféle gépszerkezetei, azt csak a bronz színű arcukon fénylő verejték és a széles karimájú sisak széle alól villogó fekete szemük árulta el.

Amikor mindenki belépett, a kapu mély kondulással bezárult olajozott sarkain. Az alabárdok visszakattantak a helyükre. A hirtelen légáramlat meglibbentette a fáklyák fényét, és sajátos, fantasztikus árnyak táncoltak a félkör alakú előcsarnokban. A sárga kőfalak mentén fekete talárok lógtak, gyűrötten kornyadoztak kampójukon, akár varjak a vadőr csapdájában.

Ki-ki odalépett a maga kampójához – mindegyiket arannyal festett római szám jelölte – és leakasztotta a talárját. Az egyszerű fekete köpenyeknek bő ujja volt és csuklyája, akár a barátcsuhának. Mihelyt felöltötték magukra a talárt, egyszeriben egyformává váltak. Dysart kivételével, aki valamiféle tisztség arany jelvényét viselte, lehetetlen volt őket egymástól megkülönböztetni. Az Illuminátusok Rendjének tagjai voltak.

Két újabb bronz kapu nyílt meg, és a taláros férfiak félhomályos helyiségbe vonultak. Virgil, Hugh és Mr. Oldfield velük tartott. Sovayen jeges rémület futott át: lehet, hogy végzetesen félreismerte a helyzetet? Az e társasághoz fűződő hűség talán többet nyom a latban, mint bármilyen baráti vagy családi kötelék.

– Nyugodjon meg, kedvesem. – Lady Bingham megpaskolta Sovay karját, kék szeme nyájasan pillantott a lányra. – Csak színészkednek, ennyi az egész. Tudja, mennyire kedvelik a férfiak az álöltözetet.

Sovayt nem vigasztalták meg Lady Bingham szavai. Kivonta magát foglyulejtője kezéből, és a tömör bronz belső kapu felé indult. Undorító szörnyek, vigyorgó szatírok vicsorogtak, fintorogtak rá. Megremegett. A rideg kőfalak között hideg volt, a köpenyét is elvették, de akármi vár rá odabent, eltökélte, hogy szembenéz félelme tárgyával.

 * * *

 Kinyílt az ajtó, két csuklyás alak bekísérte a belső helyiségbe. Sovay hátranézett; arra

számított, hogy Lady Bingham vele tart, de az idősebb asszony meg se mozdult.Csak színjáték, mondta magában Lady Bingham. Sok nő ment át a szertartáson, hogy az

Illuminátusok társa legyen: tagok nővérei, leányai, és ő maga is, sok-sok esztendeje, fiatal nő korában. Sovayt nyilván figyelmeztették és felkészítették a rá váró szerepre… Vagy mégsem? Talán mert a leány az imént olyan kérdően rá… Lehet, hogy neki kellett volna figyelmeztetnie Sovayt… A legutolsó pillanatban Lady Bingham kék szemének tekintete ellágyult és arcára kiült a nyugtalanság. Előrelépett, de az ajtó már becsukódott. Most már késő. Sovay immár sorsának foglya.

A taláros alakok félkörben, fejüket meghajtva álltak a Nagymester előtt. Sir Robert Dysart dobogón állt a sziklafalba vágott mélyedés előtti sima kőoltárnál. Fölötte vörös fénysugár hatolt át a falba faragott nagy lencse középpontján. Az Illuminátusok Mindentlátó Szeme.

Dysart felemelte a kezében tartott kardot, amelynek hegye az összegyűltekre mutatott.– Ha árulóvá vagy esküszegővé válnál – kezdte –, emlékeztessen ez a kard, hogy a

szövetség minden egyes tagja fegyverbe száll ellened. Ne reméld, hogy menedékre lelhetsz;

menekülj bárhová, szégyen és gyalázat, valamint ismeretlen testvéreid bosszúja legyen üldöződ és bosszulod.

A csuklyás fejek engedelmesen meghajoltak. A csuklyák eltakarták az arcokat, Sovay nem tudta megkülönböztetni: vajon ki barát, ki ellenség.

– Örök hallgatást és örökös engedelmességet fogadsz-e minden feljebbvalódnak és a Rend minden törvényének? Elvetsz-e minden személyes nézetet és véleményt, a magad ügyének tekinted-e a Rend jólétét, és szolgálatára esküszöl-e az utolsó leheletedig?

– Esküszünk – morajlott a férfihangok válasza.– Nem tetszik ez nekem – suttogta Hugh a szertartásos válaszok leple alatt a mellette álló

Virgilnek. – Mi van, ha valóban véghez akarja vinni, amit mond? Én véget vetek ennek!– Még nem cselekedhetünk! – tette kezét Hugh karjára Virgil. – Várnunk kell, amíg

előmondja az esküt.– Megesküsztök-e továbbá – folytatta Dysart –, hogy megtörtök minden kapcsot, amely

apához, anyához, testvérhez, hitveshez, családhoz, barátokhoz, királyhoz és egyházhoz fűz, s bárkihez vagy bármihez, akinek vagy aminek hűséget, engedelmességet, szövetséget fogadtatok?

– Esküszünk.– Úgy tehát e pillanattól fogva fel vagytok oldozva az országnak és a királyok és

kormányok törvényeinek és zsarnokságának tett minden úgynevezett eskü alól. – Dysart áldásra emelte feje fölé a kardot. – Homo est Deus. Éljetek az Eredendő Tűz és a Megvilágító Fény jegyében!

Ennyi volt. Esküvel fogadták az elmondottakat. Hűséget fogadtak az Illuminátusoknak minden fölött, király és haza fölött – a fennálló törvények értelmében mindez árulást jelentett.

Dysart elfordult, hogy szembenézzen a Mindentlátó Szem izzásával. Hugh és Virgil előrelépett, de útjukat elállta a csuklyás alakok zárt sora. Két szolga karon ragadta Sovayt és az oltár elé hurcolta. Az oltár ősi márványtömb volt, színe akár a régi gyertyák viasza. A kőtömb széle töredezett volt, felületének karcolásait piszok tömte el, mintha hosszan rejtőzött volna föld alatt, és nemrégiben ásták volna ki holmi ősi pogány szentélyből. Imitt-amott vörös folt látszott a kövön – hogy természetes elszíneződés-e, vagy a lyukacsos kő hajlandósága, hogy felöltse az áldozat színét...?

Sovay szeme tágra nyílt. Küszködött a férfiakkal, akik fogva tartották, de azoknak erős volt a karja. Az oltárhoz hurcolták, a kő belevágott a térdhajlatába, már-már elveszítette egyensúlyát, félő volt, hogy a foltos felületre zuhan. Sir Robert feléje lépett. Csak Sovay láthatta a szemében villanó mohó fényt, a férfi keskeny orrlyukának kitágulását, a kéjes várakozás vicsorgó vigyorát, ahogy Dysart az oltár fölé emelte a kardot. Mintha már látná a vörösségre ömlő vörösséget, mintha szagolná, ízlelné a leány szíve vérének forró, bíborvörös áramát. Hol marad Hugh és Virgil? Hol van Mr. Oldfield? Hát senki sem lép előre, hogy megmentse? A testvériséghez való hűség felülmúlja a családi, a baráti szeretetet?

Rituális színjáték volt. Jelképes áldozat. A női szereplőket gyakran magával ragadta az izgalom, a túlfűtöttség, ezért részt vettek a Dysart „szertartásait” szükségszerűen követő kéjes mulatságban. A jelenlevők közül sokan remélték, hogy ez a szépséges fiatal leány a pompás alakját felfedő ruhában hajlandó lesz ilyesmire. Susogás, csoszogás támadt az egybegyűltek körében, a várakozás nyughatatlan mozgása, szinte a bekövetkező esemény látomása, amint Dysart magasba emelte a kardot. Ahogy a sorokon végigfutott az izgalom hulláma, alig vették észre a mozgást a helyiség oldalában. Minden szem Dysartra szegeződött. Csak nem akarja valóban véghezvinni ezt a dolgot?

– Elég! – csendült egy hang a gyülekezetből. A Sovayt fogva tartó két férfi mozdulatlanná dermedt. Fogásuk viszont szorosabbra vált, ahogy a hang folytatta: – Ezt a gyülekezetet lázadónak nyilvánítom, továbbá kijelentem, hogy a jelenlevők mindegyike bűnös árulásban, miután nyíltan, nyilvánosan megtagadták a királyhoz, az ország törvényeihez és jogos

kormányához való hűséget. Dysart megperdült, a kard immár puszta színházi kellékké vált a kezében.

– Oldfield! Mégis mit óhajt tenni?Virgil és Hugh a gyülekezet elé verekedtek magukat. Hátravetették csuklyájukat, és Dysart

elé léptek.– Árulónak nyilvánítom önöket! – üvöltötte Dysart, sakkban tartva őket a kardjával. –

Életük a tét!– Lehetséges! – kiáltott vissza Oldfield, ahogy Hugh és Virgil körülvették. – De

figyelmeztetem, hogy e percben törvényszolgák közelednek Thursley-hez, a megfelelő paranccsal. – Körülnézett a csuklyás testvérekre. – A kíséretükben lévő erők pedig biztosítják, hogy mindenkinek kézbesíthessék a parancsot. Talán már itt is vannak.

A törvényszolgák és a parancs említésére mozgás, hangzavar támadt a gyülekezetben. A zűrzavar pánikká fokozódott, amikor kint puskalövések dördültek, majd elkezdtek dörömbölni a bronzkapun és bebocsátást követelő kiáltások harsantak. Az Illuminátusok hátravetették csuklyájukat, amelyek alól riadt, rémült arcok bukkantak elő. Megint hétköznapi emberré váltak, a baljós ceremónia pedig egyszeriben ostoba színjátékká silányult. Szanaszét szaladtak, menekülni próbáltak, de jól tudták: csapdába kerültek. Némelyek letépték magukról a talárt és őrülten kapkodva próbáltak szabadulni a rend jelvényeitől, mások lélekszakadva igyekeztek felszakítani az előcsarnok ajtaját, hogy kijussanak a bűnük helyszínéül szolgáló helyiségből.

Hugh Sovayhez lépett, talárját húga vállára terítette, majd magához szorította a leányt. Sovay reszketett. Nyugodtnak látszott, szemében egyetlen könnycsepp sem volt, de belülről egész idő alatt úgy mardosta a rettegés, mint valami sav. Legfőképpen nem Dysarttól félt, még csak nem is attól, hogy az mit tehet vele – az árulás keltett benne félelmet, az, hogy az Illuminátusok esküje nagyon is valóságos, és hogy Hugh és Virgil, akikben mindenek felett bízott, cserbenhagyhatják. Ez dúlta fel annyira, ennek az érzésnek az utórezgései söpörtek végig rajta, ahogy Hugh-ba kapaszkodott. Reszketése azután lassanként alábbhagyott. Amint érezte, hogy visszatér az ereje, eltökélte, hogy maga is részt vesz Dysart megbuktatásában.

– Jól vagy? – kérdezte Hugh, még mindig magához szorítva húgát.Sovay bólintott; arcát Hugh vállába temette.– Igazán? – Hugh lenézett rá, megemelte húga állát, hogy jobban lássa az arcát.– Hát persze. Végtére ez csak egy kis színjáték volt – mosolygott fel Sovay a bátyjára, de

Hugh látta, hogy húga szemét elfutotta a könny.– Hol van Dysart? – szakította félbe őket Virgil.A nagy kavarodásban a kémfőnöknek nyoma veszett.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Sem a teremben, sem az előtér kavargó tömegében nem találták. Az ajtón egyre hangosabban dörömböltek. Hamarosan betör az ostromló csapat. Oldfield valamiféle rendet próbált teremteni. A játéknak immár vége.

– Nem menekülhet! – kiáltotta Hugh. Minden sarkot felkutatott, de Dysartot mintha a föld nyelte volna el vagy köddé vált volna, mintha csakugyan természetfeletti erővel rendelkezne. Ám ekkor Virgil észrevette, hogy az oltár mögött néhány követ elmozdítottak. Kijárat-féle volt ott, valamilyen rejtett gépezet működtette, és nem zárult be teljesen. Virgil és Hugh nekiveselkedtek, és közös erővel sikerült olyan széles nyílást kifeszegetniük, amelyen keresztülférhettek.

Virgil leemelt egy fáklyát a falról, és benyomakodott a nyílásba.– Alagút! – kiáltott fel. – Ezen át menekülhetett.Hugh követte, ám amikor Sovay is a nyomukba akart szegődni, visszatartotta a lányt.– Nem, Sovay. Maradj Oldfielddel. Ez a kaland veszedelmes lehet.– Amikor kis híján feláldoztak, az nem volt veszedelmes? – kacagott fel keserűen Sovay.

Felrémlett előtte Dysart tekintete, amint őt arra a gyűlöletes oltárra hurcolták. Dysart azt az érzést keltette benne, hogy bemocskolták. Orcája még most is égett a gyalázattok Nem maradhat itt, nem hagyhatja, hogy a többiek nélküle érjék utol. Számolnivalója van azzal az emberrel. Ott akar lenni, amikor elfogják.

– Hadd jöjjön, Hugh – szólt hátra Virgil. – Vitának most nincs helye. A húgod nagyobb bátorságot tanúsított, mint sok férfi, akit ismerek, ráadásul vesztegetni való időnk sincs. Az az ember minden perccel előnyhöz jut.

Virgil körbelendítette a fáklyát, megvilágítva a szűk helyiséget. Alagutak sorát vájták a lágy kőzetbe. Különös alakok, torz arcok meredtek rájuk a falról – hogy pogány népek vésték-e ezeket, vagy részei Dysart különös szertartásainak, nehéz lett volna megállapítani. Az alagút bejárata fölött, egy falmélyedésben vörös fényű lámpás lógott, fénye pontosan a faragott szemben tükröződött. Innen nézve a Mindentlátó Szem olcsó cirkuszi illúzióvá alacsonyodott, akár a gyerekek töklámpására faragott ábrázat.

Az egyre alacsonyabb, keskenyebb alagút a sötétségbe vezetett. Valahol messze Dysart fáklyájának fénye parányi szikrává zsugorodott.

– Nem veszthetjük szem elől – mondta Virgil. – Jobban ismeri az alagutat, mint mi. Ki tudja, micsoda labirintus ez, és hogy Dysart merre tart majd.

Dysart tudatában volt előnyének. Felgyorsította lépteit, és egy darabig valóban úgy tűnt, hogy üldözői elvesztik szem elől. Virgilt ösztöne vezérelte, kis csapatát a sötétségbe, egyik alagútból a másikba vezette. Fáradozásukat végül távoli vörös villózás jutalmazta. A levegő egyre nyomasztóbbá, egyre dohosabbá vált. Sovay észrevette, hogy fáklyáik fénye halványul – félő, hogy hamarosan kihunynak. Ha szuroksötét lesz, nincs tovább se előre, se hátra. Akár örökre itt rekedhetnek, Dysart pedig megmenekül.

– Fogd a kezem – szólt hátra húgának Hugh. – Nem szakadhatunk el egymástól. Megszámoltam a lépéseket, kiszámítottam, milyen távol lehetünk egymástól – suttogta. – Ha Dysart a kastély központi épülete felé tart, már nem lehet messze.

– És ha nem? – suttogta Sovay. – Mi van, ha valamelyik távoli részen át próbál menekülni?– Akkor rossz irányba tart. – Hugh még erősebben szorította húga kezét. – Az én lelki

iránytűm még a föld alatt is működik.Sovay a sötétben is elmosolyodott. Ha Hugh-nak igaza van, még esélyük lehet, hogy

utolérik Dysartot – Hugh pedig sohasem téved el. Amikor gyermekkorukban az erdőben

játszottak, Hugh mindig hajszálpontosan tudta, hol vannak, bármilyen messzire kószáltak is el, és tudta azt is, hogy melyik a legrövidebb út hazafelé.

– Miért menne vissza? – suttogta Sovay. – Miért nem próbál menekülni?– Ki tudja? – vont vállat Hugh. – Ki ismerhetné egy beteg elme működését?Az alagút végét egy kis vasajtó jelezte. Félig nyitva állt; talán annak, aki erre menekült,

már nem maradt elég ideje arra, hogy bezárja. Az ajtó lépcsőre nyílt; a keskeny csigalépcső mintha már nem a föld alatt vezetne. Csúcsíves ablakok törték meg a falat, halvány holdfény szűrődött be rajtuk. Bár Dysart eltűnt az első kanyarulatban, hallották menekülő lépteinek kopogását. Utánaeredtek. Itt-ott elfüggönyözött ajtónyílások kínáltak belépést magába a kastélyba, de a léptek még mindig felfelé tartottak. Újabb rejtély! Dysart csak azért igyekszik menekülni, hogy felmásszon a toronyba?

A léptek hirtelen megtorpantak. Virgil kinyújtott karjával jelezte, hogy némán, óvatosan haladjanak tovább. Közeledtek a laboratóriumhoz. Sovay felismerte az átható szagot, amelyet a vegyszerek és a bomló szerves anyag árasztottak.

Dysart a téglából rakott kemencénél buzgólkodott, papírt, iratokat hajigált be a tüzes nyílásba, megsemmisítve az itt folytatott gonosz kísérletek bizonyítékait. Ügy festett, mint holmi őrült alkimista, amint a lángok vörös fénye táncolt körülötte, ahogy körülvették a misztikus eszközök, a hasas réz lepárló készülékek.

Annyira elmerült tevékenységében, hogy addig észre sem vette üldözőit, míg azok a szobába nem értek. Hirtelen megfordult, mint a rajtakapott bűnöző. Sovay és társai elrettenve hátráltak. Egyetlen szörnyű pillanatig úgy tűnt, mintha Dysart csakugyan holmi rémületes, démoni átváltozáson esett volna át. Mellkasát, alsótestét ovális, ízeit páncél borította. Szürke álarca tompán vöröslött a tűz izzó fényében, óriási, kerek, dülledt szemében zöldes fénnyel, villózva tükröződtek a lángok. Sziszegett, amikor megpillantotta őket, lyukak, mesterséges fogazatok során át vett levegőt. A kísérletek során viselt különleges védőöltözék volt rajta. A lócán is papírok oldódtak bugyborékoló, fojtogató szagú savfürdőben. Dysart felragadott egy köteg papírt, és a melléhez szorította.

– Senki sem lophatja el a művemet. Senki! – Hangját elfojtotta a száját fedő háló. – Az én uralmam a tudomány aranykorát vezeti be, nem fékezhetik a lelkiismeret és az etika alantas megfontolásai. Az emberi élet semmi! A tudomány minden! Miféle jogokról bégettek, mivel akarjátok gátolni a tudományos felfedezések diadalútját? Az emberi lény megannyi por, merő salak, amelyet össze kell zúzni a tudomány óriási malomkerekei között. Nem tudtok ti semmit. Itt álltok, bámultok, akár a gyerekek, ostobán és tudatlanul, akár a barbárok Róma nagysága előtt!

A felmarkolt papírcsomót a levegőbe szórta, hogy a papír libegve a padlóra szóródott, majd a lóca végéhez lépett. Nagy palackot emelt le egy állványról, megrázta, és csodálattal nézte a kerek üveg alján a selymes mozgást, a tartalom sárgás, zöldes árnyalatát.

– Látjátok ezt? Érdekes szubsztancia. Az én felfedezésem, amit később ellopott a német Scheele. ő flogisztikálatlan sósavnak nevezte. A flogiszton elméletét persze kétségbe vonták, de sajnálatos módon nincs időnk erre a vitára. – Míg beszélt, Virgil és Hugh közelebb lopóztak, készen, hogy rárohanjanak, hogy elzárják a menekülés útját. Dysart szorosabban fogta a palackot. – Ne mozduljanak, uraim! Még nem végeztem az előadással. Mint mondom, érdekfeszítő szubsztancia ez. Ahogy Scheele elnevezése sugallja, a közönséges só felépítésének része. Ártalmatlan elem, minden életnek szükséges alkotórésze, ebben bizonyára egyetértenek velem. íze alapján megállapíthatjuk, hogy jelen van a verítékben, uraim, és a maga könnyeiben is, kedvesem. Jelen van a vérünkben. Ez itt. – Megrázta a palackot, a tartalma felkavarodott, a zöldes-sárgás pára örvénylett.

– Csakhogy ez egészen más. Kilúgozza a virágból a színt, és felettébb mérgező, emberre, állatra egyaránt. Kísérletekből, tudományos kísérletekből tudom, hogy égeti a bőrt, egészen a vakságig ingerli a szemet, feloldja a tüdő szövetét, hogy az ember a tulajdon vérébe fullad!

És ezzel ledobta a palackot. Hugh és Virgil hátraugrott. Fakózöld gőzoszlop kunkorodott elő a szétterjedő folyadékból. A levegőben az ananász édeskés illata a bors szúrós szagával elegyedett.

– Szájat eltakarni! – ordított Virgil. – Orrot befogni!Dysart az ajtó felé rohant, feldöntött egy lámpást, hogy akadályt képezzen.Hallották, ahogy a kulcs fordul a zárban. A kiöntött olaj átitatta a szétszórt papírokat és a

lángoló kemence felé szivárgott. Pillanatok kérdése, hogy egyetlen apró lángocska, egy véletlen szikra gyorsan terjedő tűzfolyammá változtasson mindent.

– Vissza! Vissza a lépcsőre! – üvöltött Virgil a zöld, kanyargó párán át, amelynek fémes íze volt és támadt orrot, torkot, tüdőt, megnehezítve a lélegzést. – Nem! Nem lefelé! Látják, hogyan tapad a talajhoz a gáz? Lefelé zúdul majd. A lépcső pedig keskeny. Esélyünk sem lesz a menekülésre. Felfelé! Felfelé kell mennünk!

 * * *

 Keservesen kapaszkodtak a torony tetejéig. Sovay szeme olyannyira könnyezett, hogy alig

látta, hová lép, a mellét pedig mintha óriási ököl szorongatta volna. Torka sajgott, minden egyes lélegzete keserves volt, amelyek sípoló, szakadozott hangot adtak. Hugh-nak gyakran meg kellett állnia, őt is köhögés fojtogatta. Mindig is gyenge volt a tüdeje. Virgil zárta a sort, sürgette őket feljebb, egyre feljebb.

– Rajta! – kiáltotta. – Menjetek! – Az ő hangja is rekedt és nyers volt a gáz hatására. – Már nem lehet messze.

Amikor Sovay úgy gondolta, hogy egy lépést sem tud már megtenni, annyira égett a lába, a tüdeje, a lépcső még egyet fordult, és egyszeriben kint voltak a szabadban. A korlátba kapaszkodott, nagy lélegzettel nyelte a friss levegőt. Virgil meghajolva, öklendezve követte. Majd előbukkant Hugh, de azon nyomban össze is rogyott. Szakadozottan tört ki belőle a lélegzet, mintha nem jutna elegendő levegő a tüdejébe.

Sovay lehajolt hozzá. – Segítsen talpra állítani! – kiáltott Virgilnek, de az amerikai oda se figyelt, meredten nézett felfelé.

Sovay örült, hogy végre a szabad levegőre értek, és csak a bátyjával törődött, úgyhogy először meg sem látta a felettük lebegő különös szerkezetet. Most meglepetten odabámult. Egy léggömb libegett az éjszakai égbolt hátterében. Erős hálóba foglalt óriási, gömb alakú zsák, olyasforma, amilyet képeken látott, ahol a léggömbburkot ragyogó égszínkékre festették, dagadó felhőkkel díszítették és Apollón arany szekere száguldott át a mennybolton, a lég kergetőző szellemeinek kíséretében. Gyermekkorukban Hugh meg ő apró léggömböket fabrikáltak, amelyek alatt kis szénarakásokat gyújtottak fel, és bizony bajba is kerültek emiatt. Nézték, amint a törékeny, izzó papírgömbök fellibbennek az alkonyi égre, és arról álmodoztak, hogy egyszer maguk is felszállnak. Valódi léggömböt még sohasem látott ilyen közelről. Óriási volt. Az irdatlan lebegő szerkezetet feszes kötelek horgonyozták a torony kőpadozatába erősített abroncsokhoz. Édesapjának néhány barátja már szállt fel léggömbbel, de Papa túlságosan veszedelmesnek tartotta az ilyesmit. Soha nem engedélyezett volna ilyen vakmerő vállalkozást.

Virgil Sovayhez lépett. Kettesben felsegítették Hugh-t.– Igazán sajnálom – suttogta Hugh. Alig bírta kipréselni magából a szavakat.– Semmi baj. – Virgil segített a mellvédnek támaszkodnia. – Sokat nyelhettél abból a

pokoli gázból. Maradj itt, míg erőre nem kapsz. Sovay, segítenie kell. – A levegőbe szimatolt. Sovay is érezte az égett szagot. – Sürget az idő.

Az óriási léggömb alatt fonott gondola lebegett, csónak alakú kosár, benne homokzsákok, takarók, ruhadarabok. Még egy fedeles kosár is volt ott, benne pezsgő, és különféle ínyencségek.

– Dysart mindenre gondol. Ha viszontlátjuk, meg kell köszönnünk neki. – Virgil kesernyésen elmosolyodott.

Sovay felnézett a léggömbre. – Mi a csudát keres ez itt?– Ügy vélem, ez is Dysart egyik kis meglepetése. Hajnali repülés egy átdorbézolt éjszaka

után. Hogy a vendégek még jobban elámuljanak. Nem tud ellenállni a kérkedésnek. No meg ez a menekülési útvonala. Gyorsan jár az agya, kár is tagadni. Nos, a gondolát össze kell kötnünk a léggömbbel. Látják a léggömbről csüngő zsinórokat? Itt, meg itt, meg itt kapcsolódnak.

– Arra gondol, hogy szálljunk fel a léggömbbel?!– Mi másra? Csak így menekülhetünk meg.Sovay elhallgatott. Követte Virgil utasításait. A égésszag egyre erősödött. Füst kanyargott

elő a keskeny csigalépcső bejáratából, amely valóságos kéménnyé alakult. Dysart laboratóriumát már nyilván elnyelte a lángtenger.

Amikor elkészültek, Virgil besegítette Hugh-t a gondolába. Még egyenetlen volt a légzése, de kipréselt magából egy halvány mosolyt.

– Emlékszel, amikor gyerekek voltunk? – suttogta. Sovay bólintott. Hugh Virgilhez fordult. – Mindig erről álmodoztunk.

Miután mindannyian bemásztak, Virgil vagdosni kezdte a léggömböt a talajhoz erősítő zsinórokat. Sovay elvette Hugh kését, hogy ő is segítsen. Vigyázott, hogy milyen sorrendben vágja el a zsinórokat, nehogy megbillenjen a gondola.

– Gyorsan! Egyszerre!Még rögzítette két zsinór a léggömböt, amikor hatalmas lángnyelvek törtek elő Dysart

laboratóriumának ablakaiból. Sovay érezte, ahogy hőjük az arcát nyaldossa.– Gyorsan! A zsák hidrogénnel van megtöltve! – kiáltott Virgil. – Ha nem tudunk gyorsan

elszabadulni, fellángol, mint valami tűzgömb!Elpattant az utolsó zsinór, és a léggömb billegett, dülöngélt a torony padlatán. Emelkedni

kezdett, de a csigalépcsőről felhatoló forró légáram hatására élesen megdőlt, és a gondola alja beleakadt a mellvéd sarkának egyik tornyocskájába.

Virgil felragadott egy rudat, vadul taszigálta a gondolát, de az nem moccant.– Hiába. – Ledobta a rudat. – Ki kell másznom.– Nem! – sikoltott rémülten Sovay, de az amerikai már át is lépett a gondola peremén.

Megállt az oromzat keskeny csipkézetén, vagy háromszáz lábnyival a talaj fölött. Mély hangú robbanások sora remegtette meg talpa alatt a tornyot. Virgil a gondola oldaláról csüngő zsinórokba kapaszkodott, majd átlendült a mellvéden. A gondola fonott talpazata körüli bölcső beakadt a tornyocska csúcsdíszébe.

– Sovay! Nyújtsa ide azt a rudat!Sovay kihajolt a gondolából, és nyújtotta a rudat.– Egy-két ütés megteszi. Tolja a homokzsákokat a kosár túloldalába, aztán maguk is

húzódjanak oda, amikor kiáltok.Virgil derekára erősítette a kötelet. A rúddal megtolta a gondola alját, hogy kiszabadítsa az

akadályból. Szikraeső szállt, mint megannyi szentjánosbogár, égő papírpelyhek táncoltak a levegőben, felhajtotta őket a vad léghuzat. Bármelyik pillanatban leszállhat valamelyik a léggömb burkára. Másodpercek alatt átégetheti a parázs a vékony, ruganyos selymet és lángra lobbanthatja alatta a gázt. Virgil igyekezett kiverni fejéből ezeket a gondolatokat. Módszeresen dolgozott, türelmesen emelgette a sűrű fonatot a tornyocska kőhorgairól. Ha úrrá lesz rajta a pánik, minden hiába, lehetetlen lesz kiszabadítani a léggömböt és megmenteni utasait.

A léggömb nem mozdult. A gondola nem engedett, és még a szél is a tornyocskához nyomta. Más taktikához kell folyamodnia. Hézagot keresett, és erős ütést mért a vékony tornyocskára. Aztán még egyet. A harmadik ütésnél a tornyocska megbillent. Virgil

nekiveselkedett. Nem késlekedhet. Mindhármuk élete a tét. O az egyetlen, aki tudja, hogyan kell kezelni a léggömböt.

– Most!Sovay a Virgillel ellentétes oldalra hengeredett, magával rántotta Hugh-t. Már a legtöbb

homokzsákot elmozdította. Annyi súly került át, hogy a gondola riasztóan tántorgott, és Sovay egy dermesztő pillanatra úgy érezte, mindjárt kiborulnak belőle. Azután hatni kezdett Virgil ellensúlya.

Sovay a gondola túloldalára nézett. Úgy vélte, az amerikait látja majd ott, de tévedett. Kikémlelt a kosár fonott oldalán, azt hitte, kapaszkodó kezeket pillant meg, ahogy Virgil megpróbál melléjük behúzódzkodni a kosárba, de ennek sem látta jelét. A súly pedig ott volt, megakadályozta, hogy a gondola megbillenjen – márpedig ez mást nem jelenthet... Sovay szeme nagyra tágult, kezét szájára csapta, hogy elfojtson egy sikolyt. Virgil alighanem ott csüng, tehetetlenül, nem képes visszajutni a biztonságos gondolába. Most már szabadon lebegtek, alattuk, kissé oldalt elmaradt a torony. Vajon meddig képes tartani magát, mikor kényszeríti a gyengeség, a kimerültség, hogy engedjen, és így a biztos halálba zuhanjon, a sokszáz lábnyi mélységbe? Nekilódult, hogy megnézze, hol van Virgil, hogy segítsen neki, Hugh azonban megragadta a karját.

– Ha ezt teszed, megbillen a kosár, és mind kizuhanunk!– Vigyázok, Hugh, de muszáj odakerülnöm.Sovay kiszabadította magát, és bátyja ellenkezésével mit sem törődve, végtelenül lassan a

túlsó oldalra kúszott.Kihajolt a gondola oldalán. Virgil araszonként húzódzkodott fel a derekára erősített

kötélen. Sovay lenyúlt, hogy segítsen neki. Virgil megfogta a kezét, és lendített magán egyet, hogy a gondola oldalába kapaszkodjon. Lassan felhúzódzkodott, át a peremen, és egyenesen Sovay karjaiba zuhant.

Körülöttük fekete felhőként kavarogtak a toronyból felvert madarak. Erőteljes szárnyuk verdesése, durva károgásuk betöltötte a levegőt. Tollukon ezüstösen villant a holdfény, ahogy egyre magasabbra repültek és a torony körül keringtek. Valamilyen ősi ösztön hatására megérezték, hogy szörnyű katasztrófa készülődik.

– Odanézzen! – húzta Virgil Sovayt a gondola oldalához. – Nézzen le!Minden pillanatban magasabbra kerültek, a kastély pedig mintha egyre nagyobb mélységbe

merült volna. Elegáns keresztalakja úgy festett a magasból, mint valami tervrajz. Sovay világosan látta a kerengőket, a hosszú galériákat, a nagy előcsarnok meredek tetejét, a kerek tornyokat, a fiatornyokkai megtűzdelt szegletes tornyocskákat.

A lehetetlenül magas torony büszkén magasodott, karcsún, akár egy ceruza szegeződött az éjszakai égre. A mélyéből egyszerre egy sor hangos robbanás hallatszott. A torony megremegett, mintha földrengés rázná meg. Szikrazápor csapott ki minden oldalából: fehér, kék, zöld, vörös és lila, akárcsak valami óriási tűzijáték. Salétrom, lőpor, foszfor és nátrium. Ki tudja, miféle ördögi vegyületek voltak a laboratóriumban?!

A tűzijátékot légörvény követte, majd megint robbanások hallatszottak. Sovay kihajolt a kosárból, hogy jobban lásson. Valósággal megdermesztette a látvány. Fa és cement szakadt le óriási nyögéssel, a torony pedig összeomlott.

Messze lent alakok – amelyek innen olyan parányinak tűntek, mint megannyi rovar – álltak megkövülten. Lenyűgözte őket a tűzijáték, a lángözön, de még jobban meglepődtek az éjszakai égen lebegő léggömb láttán. Aztán a csoportosulás szétszéledt, mindenki mentette az életét.

Hugh kihajolt a gondola másik oldalán. Valamennyien lefelé bámultak, hogy ki tudják venni a földön rohangáló alakok között az ismerősöket. Aggodalmuk a tehetetlenség szörnyű érzésének adott helyet. Az összedőlő torony nem válogat aszerint, hogy ki barát, ki ellenség,

közben pedig ők egyre magasabbra és magasabbra emelkednek. A szél déli irányba sodorta a léggömböt.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Ég és föld között lebegtek, ki tudja, merre… A szél egyenletesen hajtotta őket délnek a holdfényben fürdő táj fölött. Sovay elbűvölten nézett lefelé. Eddig kevesen látták ilyen nézőpontból a világot. Sövények sötét, vastag vonalai által határolt árnyas mezők gördültek alant. A holdfény tükörré varázsolta a tavakat, a Temze mint széles ezüst szalag kanyargott a szunnyadó város felé. Imitt-amott magányos tanyák; az épületek aprók, mint megannyi gyermekjáték. Tanyák, falvak bújtak össze, vagy húzódtak füzérként az utak kanyargó fehér fonala mentén. A házakban alvó emberek, akik nem is sejtik, hogy felettük szállnak el. A léggömb olykor-olykor alacsonyabbra ereszkedett, láthatták állatok sötét körvonalait. Lovak, tehenek álltak a mezőn, akár a palakő szobrok, birkák szóródtak szét a domboldalon, mint megannyi pamutgombolyag. Majd miután Virgil parancsára homokot szórtak ki, megint magasabbra emelkedtek, fel, fel az ég felé.

– Hová tartunk? – kérdezte Hugh.– Ahová a szél visz – válaszolt Virgil. – Reméljük, hogy kitart déli irányban. Napkelte előtt

leszállunk. Azután a part felé igyekszünk, onnan pedig át Franciaországba.– Odanézzetek!Sovay hátrafelé mutatott, arra, amerről jöttek. Egy lovas nyargalt alattuk – láthatólag őket

követte odalent.– Látom! – kiáltott fel Hugh, és annyira kihajolt, amennyire csak mert. – Greenwood lehet

az!Meglengette zsebkendőjét, mire a lovas kalaplengetéssel válaszolt.– O az! – kiáltott Sovay. – Egészen biztosan!A kosár szélébe kapaszkodott, és magában hőn kívánta, bárcsak valóban Greenwood volna

az a lovas. Talán nem pusztult el mindenki az irdatlan torony szörnyű romjai alatt. Ha él, talán életben vannak a többiek is? Lydia, Gabriel, Oldfield, Toby meg a barátai. Ártatlanok, akiket elragadott Dysart ördögi machinációja. Elkeserítette a gondolat, hogy annyian veszíthették életüket. Most megkönnyebbült, és a félelem lepergett róla, akár a homok.

– Pirkad – mutatott Virgil a keleti látóhatárt színező sáfrány foltra. – Jó helyet keresek leszálláshoz. Ne legyünk fent ebben a holmiban, mire megvirrad. Túlságosan sok figyelmet vonnánk magunkra. Megpróbálok úgy leereszkedni, hogy jól lásson bennünket.

Virgil felnyitotta a szelepet, amely kiengedte a gázt, mire a föld valósággal száguldani kezdett feléjük, a tehenek riadtan szanaszét szóródtak. A földreszállás simább volt, mint ahogyan Sovay várta. A kosár szelíden billent, kiborítva őket a lankás domboldal kurta füvére.

Greenwood hamarosan utolérte őket, kantárszáron vezette kimerült lovát.– Alaposan meghajszoltak minket! – Levetette magát a fűre mellettük. – Jó, hogy Tobynak

ilyen éles a szeme.A fiú lecsusszant a lóról, és megtántorodott, amikor földet ért. Sovay Gabrielről és

Lydiáról kérdezősködött, hogy vajon épségben és biztonságban vannak-e.– Épségben voltak, mikor legutóbb láttam őket. És együtt. – Összevonta szemöldökét, arcát

még most is halvány foltok borították. – Mintha vége lett volna a világnak. Nagy kődarabok röpködtek a levegőben, mindent belepett a por. Az a szerencsém, hogy a Kapitány eszénél volt, különben engem is kupán talált volna valami kő. Akár a többieket. Jack épségben van. Velem volt. Pierce mama már nem volt ilyen szerencsés. Más se maradt belőle, csak a parókája, az ott csücsült egy romhalmaz tetején. Márpedig életében meg nem vált volna tőle.

Toby kurtán felkacagott. Nem érezte magát Pierce mama adósának. Csak nyomorúságot, megaláztatást kapott tőle kurta életében, ezért nem is óhajtott hamis érzelgősséget tanúsítani. Különb a világ az asszonyság nélkül – már legalábbis az ő számára.

– És Mr. Oldfield? – tudakolta Sovay.– Épségben van – bólintott Greenwood. – Buzgón terelte össze az összeesküvőket, mikor

utoljára láttam.Dysartot azonban mintha a föld nyelte volna el. Greenwood és Toby örvendeztek.

Feltételezték, hogy megölte a robbanás. Aki a toronyban volt, nem élhette túl.– Nincs rá bizonyítékunk – mondta Hugh. – Az a hely a titkos folyosók valóságos

labirintusa volt. Elmenekülhetett, mielőtt a torony kigyulladt.– Még ha életben maradt is – vélte Greenwood –, többé nem kerülhet az emberek szeme

elé.– Reméljük. – Virgil összevonta a szemöldökét. – De ne igyunk előre a medve bőrére.

Egyébként van valami fogalma arról, hogy pillanatnyilag hol lehetünk?– Kentben – válaszolt Greenwood. – Meglehetősen jól ismerem a vidéket. Ezért is tudtam

követni magukat. Van itt a közelben egy város. Odamegyek és szerzek lovakat. Ismerős vagyok ott egy fogadóban, a fogadós pedig a lekötelezettem. – Felállt, nyújtózkodott. – Aztán indulok Londonba. Megnézem, hogyan állnak a dolgok Mr. Oldfielddel. Nem tudom, milyen szemmel nézi a magamfajtákat – mosolyodott el fanyarul –, de kész vagyok felajánlani neki a szolgálataimat. Velem tartasz, Toby gyerek?

Toby még sohasem járt Londonon kívül. Ez volt az első vidéki kiruccanása. A tágas zöld táj nyugtalanná tette. A tehenek újra legelészni kezdtek, de időnként ránéztek a fiúra.

– Mennék – bólintott. – Ha rossz néven nem veszi, kisasszony.– Dehogyis veszem rossz néven – mosolygott Sovay. – Legalább ott utánanézhetsz az

ügyeimnek. 

* * * 

Greenwood visszatért, lovakat hozott, valamint pénzt, hogy megvehessek a legszükségesebbeket, hiszen Thursley-ből üres kézzel távoztak. Tiltakozásukat elhárította, köszönetre sem tartott igényt.

– Maguk is csak ezt tennék értem, ha úgy állna a helyzet. Különben is – mit jelent a pénz? – mosolyodott el. – Gyerekjáték hozzájutni. És most merre tartanak? Mi a tervük?

– Franciaországba készülünk – mondta Virgil. – De előbb Doverbe kell eljutnom, hogy a megfelelő iratokról és az átkelésről gondoskodjam.

– Ott szállnak hajóra?– Nem – rázta meg a fejét az amerikai. – Sok a szem, sok a kém. Keresek valahol a parton

egy kisvárost, és majd ott szállunk vízre.– Helyes. – Greenwood távozni készült. – Sok szerencsét. Minden jót – szólt Sovayhez,

ahogy segített lóra szállnia. – Szívem szerint azt tanácsolnám, hogy ne menjen el, térjen vissza velem Londonba, de tudom, nem hallgatna rám, és nem szívesen koptatom feleslegesen a számat. Sose ismertem lányt, aki ennyire oda lett volna a kockázatért meg a kalandért, de azért legyen óvatos. Nagy érték az élet. Nehogy későn tanulja meg ezt a leckét.

Mosolygott, a lányra kacsintott, de mire Sovay megfelelőképpen visszavághatott volna, aKapitány már lóra is pattant, és a háta mögött Tobyval elszáguldott.Nemcsak ő igyekezett rávenni Sovayt, hogy térjen vissza Londonba. Amikor a

legközelebbi városba értek, Hugh is, Virgil is erősködött: szálljon fel a legközelebbi Londonba tartó postakocsira. De hiábavaló volt az igyekezetük. Sovay oda sem figyelt rájuk. Ha a férfiak készek Franciaországba menni, ő is megy.

– Most már minden külföldi gyanús, az amerikaiakat is beleértve – mondta Virgil. – Nem állhatok jót a biztonságért. Lehetséges, hogy én a különleges helyzetemre hivatkozhatom, de nem tudom, hogy az meddig nyújt védelmet.

Sovay kitartott. – Nem érdekel. Vállalom a kockázatot. Nem fogok otthon ülni kétségekkel viaskodva, míg a számomra legkedvesebb két ember a legnagyobb veszedelemmel néz szembe. Inkább osztozom velük a veszélyben. Hugh és Apa mindenem ezen a világon. Mit érne nélkülük az élet?

Virgil Hugh-hoz fordult.– Rám ugyan ne nézz! – nevetett fel Hugh. – Én aztán soha semmire rá nem tudtam venni.

Hadd jöjjön, ha mindenáron akar. – Megfogta Sovay kezét. – Legalább együtt leszünk.Virgil vállat vont. Világos, hogy a két testvér egyformán őrült és önfejű. Minden

igyekezetével próbálta lebeszélni őket, hiszen Hugh-val ellentétben egyáltalán nem volt annyira meggyőződve arról, hogy biztonságban lesznek. Hugh-nak vannak iratai, melyek szerint ő egykori mesterének, a mostani Fernand polgártársnak, a Nemzetgyűlés tagjának a genfi unokaöccse. Fernand nagyhatalmú, befolyásos ember, régebben helyzeténél fogva megvédhette ifjú „rokonát”, de a körülmények azóta meg is változhattak.

– Hát jó – hajtott fejet. – Megteszem, ami tőlem telik, hogy átjussunk Le Havre-ba, majd onnan az ország belsejébe. De azután már semmit sem ígérhetek.

Megvették, amire szükségük volt, majd a part mentén Rye város régi kikötőjébe tartottak. Virgil tökéletes helynek minősítette ezt a várost, mert csekély forgalmú, viszont a csempészek jól ismerik, a kikötője pedig tökéletesen megfelel a nem túl nagy vízi járműveknek.

Virgil A hajóhoz címzett fogadóban hagyta társait, megígérve, hogy mihelyt elrendezi az átkelést, visszatér. Két nap, legfeljebb három, mondta.

 * * *

 Közel egy hét telt el, mire Virgil visszatért.– Egy kétárbocos vár ránk a kikötőben – mondta, amikor belépett A hajóhoz címzett

fogadóban bérelt szobájukba. – A reggeli dagállyal indulunk. – Leült, bort töltött magának. – Londonba kellett mennem, hogy iratokat szerezzek Sovaynek. – Elővette tárcáját. – Kegyed mint Miss Sophie Weston, amerikai polgár és… – elhallgatott, megköszörülte a torkát, mintha valami megakadt volna rajta – …és mint a jegyesem utazik. Tudom, ez megdöbbenti – tette hozzá sietve, Sovay arckifejezése láttán –, és nem a legromantikusabb leánykérés, de remélem, nyilvánvaló – nézett Sovayről Hugh-ra –, hogy nem élek vissza a helyzettel. Ez volt az egyetlen mód, amelyet megfelelőnek tartottam a biztonsága érdekében.

Sovay nem talált szavakat, Hugh azonban elvigyorodott és hátba vágta az amerikait.– Gratulálok, kedves Barrett. Mondhatom, lényeges előrelépést jelentesz a legutóbbi

választottjához képest. Sok boldogságot mindkettőtöknek – emelte poharát, jót nevetve kényszeredett pillantásuk láttán. – Éljen a jegyespár!

Sem Sovay, sem Barrett nem csatlakozott a köszöntőhöz.– Más hírem is van – fogta komolyabbra a hangját Barrett. – Londonba kellett mennem az

iratok miatt, és ottlétem során felkerestem Oldfieldet. Ezt kaptam tőle – nyújtott át egy levelet. – Sajnos, nem valami jó hírek.

Hugh kinyitotta és az asztalra tette a levelet, hogy Sovay is láthassa. Olvasás közben minden szín kiszökött az arcából.

 Oldfield és OldfieldPilgrim CourtA Carter Lane-nélLondon

1794június 

Kedves Mr. Hugh és Miss Sovay Middleton,úgy véltem helyesnek, ha késedelem nélkül tájékoztatom önöket a fejleményekről. A dolgok nem alakultak egészen terv szerint. Buzgón igyekeztem előkészíteni a védelmet Skidmore barátai számára, akiknek néhányát lázadással vádolják, másokat sokkal súlyosabb bűnnel: árulással. Bárcsak bízhatnék abban, hogy a bíróság nem ítéli el őket, de ez egyáltalán nem biztos. Sajnálattal közlöm, hogy Gabriel barátjukat is letartóztatták, és vádat emelnek ellene az általuk Vine Street-i csatának nevezett eseményben való részvételért. Egy további összeesküvéssel is vádolják, nagyrészben Fitzwilliam tanúbizonysága alapján.A vádak legnagyobb része azonban önök ellen szól. Röviden: azzal vádolják önöket, hogy francia kémek, kormányzati iratokat loptak el, gyújtogattak, tulajdont rongáltak, gyilkossági kísérletet követtek el különféle kormányzati személyek ellen, és nem is tudom, még mivel. Mindez azért történt, mert Dysart levelezésének balsorsú elfogását kiforgatva önök ellen használták fel. Dysart helyzete ellenben – ahelyett, hogy hitelét vesztette volna – egyre jobban erősödik. A Thursley-ben történteket kiforgatták és gálád összeesküvésnek tüntették fel, amelyet önök és mások azért szerveztek, hogy forradalmat robbantsanak ki brit földön.Dysart okos, okosabb, mint hittük, és kihasználja a nagyon valós félelmet, amelyet a franciaországi terror támaszt a kormányban és általában a népben. Továbbra is gyűjtöm, ami bizonyítékot tudok, abban a reményben, hogy ügyfeleimet tisztázzák, és hogy Dysart valódi szándékai lelepleződnek. Ha eltökélték, hogy Franciaországba mennek, arra biztatom önöket, hogy ott is gyűjtsenek össze ellene minden lehetséges bizonyítékot. Gyanúm szerint bőségesen található ilyesmi ott is. Egyelőre nem tudom bizonyítani, de gyanítom, hogy Dysart egész idő alatt kapcsolatban volt a forradalmi erőkkel kettős ügynökök hálózata révén, de erről adatokat kell szereznünk, hogy bizonyítékkal szolgáljunk. Ez az egyetlen módja, hogy legyőzzük.

Tisztelő hívük Graham Oldfield Árulás. Sovay és Hugh összenézett. Nincs már visszaút. Az árulásért elítélt nő” büntetése:

máglyahalál. 

* * * 

Sovay nézte, amint egyre távolodik a part, majd el is tűnik, mihelyt a nap magasabbra emelkedik. Nem tudta, milyen sor vár rá, sem hogy viszontláthatja-e valaha szülőföldjét. Örökös száműzetésre ítéltetik, ha nem tudja tisztázni magát.

Szép idő volt. A kétárbocost, amelyet Virgil Barrett talált a számukra, halászhajónak álcázták, hogy megtévesszék a parti őrséget. A gyors, könnyű hajó sebesen szántotta a vizet, és kisvártatva eltűnt szemük elől a part. Kint a csatornán fehér tajték koronázta a hullámokat, mintha távoli viharok hírét hoznák. Hugh hamarosan lement a kabinba, nem érezte jól magát, de Sovay a fedélzeten maradt, nem bánta, ha eláztatja is a fel-felcsapó tajték. Virgil maga kezelte a hajót azoknak az embereknek a segítségével, akik Doverből kísérték el, és két helybéli, Rye-ból való férfival, akik csempészkedéssel foglalkoztak, így jól ismerték a helyi csatornákat, valamint az árapályt, és tapasztaltan tértek ki a tengeri blokád elől.

Mihelyt kint jártak a nyílt tengeren, Virgil csatlakozott Sovayhez. Sovay elismerését fejezte ki, amiért olyan ügyesen bánik a hajóval, a vitorlákkal.

– Kölyökkoromban tanultam meg. Nagybátyám az Egyesült Államok haditengerészetének főtisztje. Az ő parancsnoksága alatt harcoltam a Függetlenségi Háborúban. Persze – tette hozzá ironikus mosollyal – a maguk flottájához képest mi csupán kalózok vagyunk.

– Nem is tudtam, hogy maga kalóz volt! Sok meglepetést tartogat a számunkra, Mr. Barrett – mosolygott Sovay. – Egyáltalán nem látszik kalóznak.

– Akkor jó – mosolygott Virgil. – A hiteles álöltözék a biztonság záloga. Reméljük, ez az elv itt is érvényesül, és a haditengerészet halászhajónak néz minket.

– Valójában mit szállítunk? – érdeklődött Sovay.– Fegyvereket. Puskákat és lőszert a nép hadseregének. És. élelmet. Búzát, lisztet, vajat,

sajtot. A Köztársaságnak nagy szüksége van mindezekre. Meg aztán viszünk néhány fényűzési cikket is: szappant, gyertyát, kakaót, cukrot és kávét…

– Cukrot és kávét? – Sovayt meglepte, hogy Barrett ilyen kockázatot vállal olyasmiért, ami úgy hangzik, mint Mrs. Crombie bevásárló listája.

– Ó, van egy különleges vevőm – mosolygott Barrett. – Valaki, akit el kell látnom édességgel. Virgilt hirtelen az őrhelyre szólították.

– Haditengerészeti hajó a látóhatáron – mondta, amikor visszatért. – Hatodosztályú fregatt. Az ő mértékük szerint kicsiny hajó, de a miénk méreteit jóval felülmúlja. Sebesen meg kell közelítenünk a francia partokat. Menjen inkább le a kabinba.

Hugh nem volt olyan állapotban, hogy törődhetett volna az eseményekkel vagy azok jelentőségével. Sovay a vele szemközti priccsen feküdt, és a feje fölötti kötélbe kapaszkodott, ahogy ide-oda dobálták a hajót a hullámok. A hullámok morajlásán, a faanyag csikorgásán túl távoli ágyútűz hallatszott. Sovay feszülten figyelt, igyekezett megbecsülni a távolságot. Minden egyes robbanás-csobbanás közelebbről hallatszott. A hajótest megremegett, a fedélzeti nyíláson víz zúdult be. Sovay lehunyta szemét, azt hitte, bármelyik percben szétszaggatja egy lövedék, vagy a vízbe zuhan, ahogy a hajó darabokra törik körülötte. A hajó végül lassított, egyenesbe állt. Sovay kinyitotta a szemét: Virgil mosolygott le rá, szőke haja csapzott volt, arca vörös, kékesszürke szeme izgatottan fénylett az iménti hajsza izgalmától.

– Ez bizony meleg volt, de sikerült leráznunk őket. Jöjjön? – segítette fel a lányt. – Jöjjön fel a fedélzetre.

Sovay követte és első pillantását vetette Franciaországra. A szemük előtt végignyúló part alig különbözött attól, amelyet elhagytak – alacsony szirtek, öblöcskékkel megszakított fakó part, távolabb zöld mezők. De ez egy más ország, más a nyelve és egészen sajátos a történelme.

Az elébe táruló Franciaország – köztársaság, harcban fél Európával, köztük az ő hazájával. Sovay idegen lesz, ellenség, de nincs más választása, folytatnia kell útját. Bármily ellenséges ez az ország, itt van az édesapja betegen, és talán veszély is fenyegeti. Sovay érezte, hogy megszorítják a kezét. Hugh állt mellette, halvány arca éppoly elszánt, határozott, mint az övé.

– Megkeressük, Sovay – mondta. – Megtaláljuk, azután hazavisszük. Dysart nem űzhet el bennünket a hazánkból. Megleljük az ellene szóló bizonyítékokat, és egyszer és mindenkorra legyőzzük.

HARMINCADIK FEJEZET

Befutottak Le Havre nagy kikötőjébe. A brit tengeri blokád hatása nyilvánvaló volt, a dokkok üresek, a hajók tétlenül vesztegeltek, ám ahol ők kikötöttek, buzgó tevékenység folyt: emberek hordókat görgettek, zsákokat cipeltek be egy nagy raktár nyitott ajtaján. Az érkezőket nem engedték kiszállni, kék egyenruhás vámtisztek vizsgáltak át apróra és méregettek szerfelett gyanakvó ábrázattal mindent, kivált az utasokat. Sovay attól tartott, hogy franciaországi kalandjuk véget ér, még mielőtt egyáltalán elkezdődött volna, különösen, amikor kék-fehér egyenruhás nemzeti gárdisták csoportja érkezett a Köztársaság színeit viselő piros-fehér-kék vállszalaggal. A katonák a dokkban helyezkedtek el, kapitányuk felcsörtetett a hajópallón és felugrott a fedélzetre.

Magasabb volt Virgilnél, egyenruhája hangsúlyozta hosszú lábát, széles vállát. Jól megtermett férfi volt, de a mozgása könnyed. Sovay nem nézte többnek huszonhárom esztendősnél. Az egyenruhája olyan foltozott és fakult volt, mintha sok csatában részt vett volna, és rangjelzést is viselt. Fiatalsága ellenére is komolyan kellett venni ezt a férfit. Ide-oda járt közöttük a pillantása, sűrű szemöldöke egyenes vonalat alkotott nagy, értelmes szeme fölött, amelynek egészen szokatlan volt a színe, valahol a sötétzöld és a barna között.

– Nézzük csak, mit láthatunk itt? – firtatta.A vámtisztek vezetője előrelépett, magyarázni akart, de odébb parancsolták.– Ezzel itt én foglalkozom, polgártárs – jelentette ki a parancsoláshoz szokott ember

hangján. – Bizonyára számos egyéb sürgős feladata van a Forradalom nevében. Nem akarom itt tartóztatni.

A vámos ellenkezni próbált: a vámolás az ő hatáskörébe tartozik, de a gárdatiszt fenyegető tekintete láttán meghátrált. A vámosok összenéztek. Egyikük sem óhajtott tovább vitatkozni a megtermett gárdatiszttel és fegyveres katonáival, majd további ellenkezés nélkül elhagyták a hajót.

– Lemehetnénk – nézett egyikükről a másikra a gárdatiszt. – Odalent majd számot adnak magukról.

Alig értek le a kabinba, Virgil meg a gárdatiszt testvérien összeölelkeztek.– Barrett polgártárs! – kiáltott fel a katona és szilaj ábrázata egyszeriben felderült. – Virgil!

De jó, hogy épségben visszatértél? – Majd Hugh-ra és Sovayre nézett. Homloka megint ráncba szaladt. – És kik az útitársaid?

– Hugo Valette – válaszolt Virgil. – Fernand polgártársnak, a Konvent tagjának unokaöccse, ő pedig unokahúgom, Sophie Weston – tette hozzá simán. – A… khm… jegyesem.

A gárdatiszt tetőtől talpig végigmérte Sovayt, és füttyentett egyet.– Veinard! – jelentette ki a szemle végeztével.– Mit jelent ez? – kérdezte Sovay suttogva Hugh-tól.– Nyers fordításban? – suttogta Hugh. – Szerencsés flótás! Sovay érezte, hogy elpirul. A

francia férfi felső ajkán sebhely volt, erős vonásait a szó szoros értelmében nem lehetett szemrevalónak mondani, de volt valami parancsoló az arckifejezésében, ami felzaklatta Sovayt. Azonnal el akarta fordítani az arcát, de a sötétzöld szempár fogva tartotta. Akaratlanul is rámeredt, és a férfi erőteljes, leplezetlen pillantása – épp csak egy szemernyivel innen a pimaszságon – még jobban zavarta.

A kellemetlenné váló helyzetnek a férfi vetett véget, levéve széles, tollas csákóját.– Polgártárs. Polgártársnő – üdvözölte kettejüket kis főhajtással, bár az udvariasság

megnyilvánulásait akkortájt rossz szemmel nézték, mint a régi rendszer megannyi sallangját. – Théodore Léon kapitány, szolgálatukra. Én kísérem önöket Párizsba – Megint Sovayre

nézett, mintha zavarná a jelenléte. Majd visszafordult az amerikaihoz. – Virgil. Néhány szót váltanék veled.

Odébb húzódtak, és Hugh meg Sovay zavartan, csendben várt, míg a túlsó sarokban heves vita alakult ki. Sovay értett annyit franciául, hogy felfogja: róla folyik a szóváltás.

– Megőrültél? Idehozod? A mai helyzetben? Szerintem nem egyébre hallgatsz, csak a... – és ekkor olyan szó következett, amit Sovay nem értett, Hugh pedig nem látszott hajlandónak a fordításra.

– Nem, nem, ezt nem érted. – Virgil távolabbra húzta a másikat.– Még nagyobb őrültség! – Léon nagy léptekkel visszatért. – Felfogod egyáltalán, mit

művelsz? Az ő jelenléte itt kész veszedelem. Jelentenem kell. Az ő személye miatt mindannyiunkat letartóztathatnak és elítélhetnek.

Sovay kihúzta magát. Fáradt, szorong, aggódik, de nem tűri, hogy így beszéljen róla ez az ember, vagy akárki más.

– Nem vagyok ostoba, kapitány – szólalt meg franciául, gondosan megválogatva szavait. – Nem kalandot keresek. Nekem nincs választási lehetőségem, mint másoknak. Mint például önnek. Nem kérem a védelmét. Csak azt kérem, hogy engedjen minket utunkra.

A férfi láthatólag nem ezt a választ várta. Az állát lepő fekete borostát vakargatta, és egy-két pillanatig csak nézte a lányt.

– Sajnálom, ez lehetetlen, mademoiselle – válaszolt felettébb udvariasan. – Köteles vagyok elkísérni önöket, hogy ne essen bántódása a Barrett polgártárs által hozott ellátmánynak. Vidéken egyre több a törvénytelenség, és nem akarjuk, hogy holmi helybeli tisztviselő úgy vélje, elkobozhatja a Köztársaság hadseregének és Párizs népének szánt javakat. Megbízatásom szerint gondoskodnom kell arról, hogy önök sértetlenül odaérjenek. Mielőtt elhagynák a hajót, feltétlenül tűzzék fel ezt – és adott nekik egy-egy háromszínű kokárdát. – Mostantól fogva enélkül sehol sem mutatkozhatnak.

 * * *

 Haladási sebességüket a teherszállító szekerekéhez kellett igazítaniuk, így hát igen lassan

araszoltak. A falvakban, amelyeken áthaladtak, sötét volt minden ablak, s ahova néztek, minden szegénységről, sőt ínségről tanúskodott. A jó föld termékeny ezen a tájon, de a megművelésének nem volt nyoma, a néhány legelésző állat betegnek, elhanyagoltnak látszott. Embert jóformán alig láttak, csak néhány csontsovány asszonyt, beesett szemű gyereket, nyomorék vénembert. Látszott, hogy szinte az éhhalál fenyegeti őket.

A fák ágai között időnként kastélyok, nagy házak látszottak, de mindegyikükön zárva volt a zsalu vagy bedeszkázták az ablakokat. Némelyik épület romokban hevert vagy kiégett, gazdáik bizonyára elhagyták őket, külföldre menekültek. Némelyik faluban a templom is üresen tátongott, a homlokzatukat megrongálták, az angyalok, szentek szobrait megcsonkították, összetörték. A templomi edényeket elkobozta a Köztársaság kincstára, a harangokat hámorokba hurcolták, hogy ágyút öntsenek belőlük. Imitt-amott fa– és gipszszentek törött, repedezett maradványai hevertek megfeketedve máglyákon, mint megannyi Szent Johanna. A templomok ajtajai eresztékeiken lógtak, girhes állatok bóklásztak az immár csűrnek, ólnak használt hajdani szent helyeken. Néhol a temetőket is hasonlóképpen megszentségtelenítették, a sírokról letépték a kereszteket, a kapura jelszavakat mázoltak: A halál nem egyéb, mint örök álom.

– Nagy árat fizetett a nép – mondta Léon, amikor Virgil megjegyezte, hogy az állapotok rosszabbak, mint amilyennek valaha is látta. A nemzeti gárda tisztjében láthatólag nem élt semmiféle érzés. Minden véleménye katona módra gyakorlatias volt. – A férfiak a Forradalom hadseregében szolgálnak. A levée en masse elvitte őket földjükről, gazdaságukból, de másképp hogyan is akadályozhatnánk meg az inváziót, hiszen Európa

minden nemzete ellenünk szövetkezett. Brunswick hercege megfogadta, hogy a földdel teszi egyenlővé Párizst és mindenkit megöl – férfit, asszonyt, gyermeket, így aztán mi egyebet tehetünk? A katonákat pedig élelmezni kell. A nép hadserege tartalékot gyűjtött nekik és Párizsnak, de soha sincs elegendő élelem, a várost az éhhalál fenyegeti. A gazdáknak kevés maradt saját maguk számára is, mégsem tagadhatják meg a hozzájárulást. Az élelem elrejtéséért halálbüntetés jár.

Zavartalanul folytatták útjukat. A jellegzetes kék-fehér ruhát viselő nemzeti gárdisták, valamint a harcedzett, fegyveres katonák megfelelő védelmet jelentettek. Néhol lándzsákkal felfegyverzett, vörös sipkás férfiak csoportja állta útjukat bátran és dacosan, de legtöbbjük öreg volt és sovány.

– Nem szívesen harcolok honfitársaim ellen – mondta Léon. Egy intéssel megállította a szekereket, és megparancsolta, osszanak szét egy-két zsák gabonát vagy lisztet, hogy semmi ne gátolja a haladást.

Sovayről jóformán tudomást sem vett, inkább Hugh-val vagy Virgillel beszélgetett. Amikor Sovay a látottak feletti megdöbbenésében néhány megjegyzést tett, a férfi meglepődött, hogy egy lánynak egyáltalán van véleménye.

– Az emberek tudják azt, amit maga nem tudhat – szólt, és a hangja azt sugallta, hogy a lány úgysem értheti meg. – A szabadságnak ára van. És az emberek készek az áldozatra. Kénytelenek vagyunk harcolni nemzetünk puszta fennmaradásáért, és kevesen kívánják visszaállítani a régi rendszert, még ha ilyesmi egyáltalán lehetséges volna is. Igen messzire jutottunk. Ezek az emberek nagyon sokáig éltek a földbirtokosok, az egyház elnyomása alatt. Évente adózniuk kellett abból a kevésből, amijük volt, dézsmát és tizedet fizettek a királynak, a földesúrnak, míg a király meg az arisztokraták ingyen éltek és gyarapodtak. Nem érthető, hogy bosszút akarnak állni? Hogy vissza akarnak venni egy keveset, miután oly sok századon át megrabolták őket?

Sovay nehezen fogta fel, hogy Léon ilyen szenvedélyesen és rendíthetetlenül támogatja a Köztársaságot, kivált miután megtudta, hogy teljes címe Théodore de Léon lovag, de Verand márkija, aki lemondott nemesi rangjáról azért, hogy részese legyen a forradalomnak. Elsők között csatlakozott a Harmadik Rendhez, majd részt vett a Bastille ostromában. Most minden nemesi születésű személy, de még az is, akinek bármilyen kapcsolata van az arisztokráciával, eleve gyanús és bármikor letartóztatható. Léont egyelőre megvédi a csatában tanúsított hősiessége és forradalmi magatartása. De ki tudja, meddig lesz így? A kérdés kimondatlan maradt, de Sovay érzékelte a növekvő feszültséget, ahogy közeledtek a fővároshoz. Mindannyiukra veszély leselkedik.

 * * *

 A harmadik nap délutánján támadt az első komolyabb baj. Sivár földdarabon döcögtek,

amikor rögtönzött barikád állta útjukat. A sans-culotte-ök csíkos nadrágját, durva zekéjét viselő férfiak csoportja őrizte. A szabadság sipkáját hordták zsíros fürtjeiken, mindnek ápolatlan pofaszakálla volt és hosszú bajsza. Jól táplált, felfegyverzett férfiak voltak, nem olyanok, mint az útközben látott madárijesztők bandái.

Léon megálljt vezényelt.– L’armée révolutionnaire. Les Bons Patriotes – magyarázta. – Bajt jelenthetnek. Az

ittenieken élősködnek. Fosztogatók, élősdiek. Azt hittem, valamennyit visszarendelték Párizsba.

Megparancsolta az utasoknak, hogy szálljanak le a szekérről és üljenek lóra. Embereit és a kocsisokat felsorakoztatta, puskával a kézben.

– Akármi történik, az élelmiszernek át kell jutnia. Megyek, megnézem, mit akarnak. – Virgilre pillantott. – Akármi van, hajts a szekérrel egyenesen át rajtuk. Készenlétbe a fegyvereket, uraim.

– Nekem nincs fegyverem! – méltatlankodott Sovay.– Miért kellene magának fegyver?– Hogy megvédjem magamat.A férfi kétkedő pillantást vetett rá. – Tud lőni?– Hogyne tudnék!– Tessék. – Odaadta a lánynak az egyik pisztolyát. – Töltve van, óvatosan bánjon vele.Ahogy Léon feléjük lovagolt, egy másfajta egyenruhát viselő férfi léptetett elő a tömegből.

Magas gallérú sötétkék zubbonyán háromszínű szalag, magas csákóján tollas kokárda.– Állj! – kiáltotta. – Mi járatban vannak?– Ellátmányt szállítok Párizsba.– Utasokat is?– Igen.– Hozza ide őket, az irataikkal együtt. Mondja meg az embereinek, hogy maradjanak

veszteg.Léon visszatért.– Ismerem ezt az embert. Gernaud. Représentant-en-mission, a Nemzeti Konvent

megbízottja a megyék ellenőrzésére – magyarázta Hugh-nak és Sovaynek. – A Terror híve, sötét alak. Jöjjenek velem. De maradjanak mögöttem, majd én beszélek. Ha gond van... – Virgil felé biccentett, aki megragadta a gyeplőt és viszonozta a biccentést.

– Léon polgártárs. – A tiszt kesztyűs kezét az iratokért nyújtotta.– Gernaud – biccentett Léon.– Gernaud képviselő, engedelmével.– Képviselő... – Léon eltúlzott udvariassággal nyújtotta át az iratokatGernaud hosszasan tanulmányozta a papírokat, majd felsandított Léonra.– Önöket kémnek és a Köztársaság ellenségeinek nyilvánítom. Letartóztatom önöket, a

rakományukat elkobzom.Léon kinevette. Gernaud-nak kezdettől ez volt a célja. Isten tudja csak, mit kap egy ilyen

rakományért. Az ínséges időkben valóságos vagyont. Sovay szemmel tartotta az embereket, míg Léon hátrafordult a nyeregben és felemelt karral jelt adott Virgilnek. Gernaud tekintete oldalra rebbent. A mellette álló férfi felhúzta puskáján a ravaszt, és lövésre készen emelte fel a fegyvert. Nincs idő figyelmeztetni Léont. Ilyen közelről egész biztos, hogy a golyó végez vele. Sovay megfogta a pisztolyt, célzott és lőtt.

Az ember felüvöltött – a golyó vállon találta. Az ütéstől megperdült, majd a földre zuhant. Léon lova meghőkölt, Léon is kivonta pisztolyát és intett katonáinak: előre! Gernaud emberei a barikád mögé húzódtak, sebesült bajtársukat magukkal vonszolták. Maga Gernaud állta a sarat, mintha az ő tekintélye egyedül megfékezhetné Virgil feléje robogó lovait. Épp idejében ugrott félre, a többiek pedig az árokba vetették magukat, amikor a súlyos szekér áttört a hevenyészett barikádon, a hosszú léceket valósággal gyújtóssá aprítva. A többi társzekér követte, a lovakat nyargalásra ostorozták, rohamuk valóságos tüzérségi támadással ért fel. Sovay és Hugh megsarkantyúzták lovaikat és utánuk nyargaltak, a menekülést Léon és emberei fedezték.

 * * *

 – Lebecsültem magát – szólt Léon Sovayhez, amikor éjszakára megálltak. – Tévedtem.Ennyi mentegetőzés telt tőle. Sovay kecses biccentéssel fogadta a morogva kimondott

szavakat, hogy elrejtse mosolyát. Érzékelte, hogy a bocsánatkérés nem kenyere ennek a

nagydarab, szilaj franciának, aki sem kételyt, sem félelmet nem ismer. Soha még ilyen férfival nem találkozott.

– Bonne chance! A szerencsére! – emelte poharát Léon. – Mindannyian együtt élünk a veszéllyel. Valójában már százszor is meghalhattam volna. Hozassunk még bort. Még most sem értem – szólt, amikor újratöltötték poharukat. – Maga igen bátor teremtés, megértem, hogy aggódik az édesapjáért, de valójában miért jött ide? Miért veszélyezteti az életét?

– Mindkettőnket árulásért köröznek – válaszolt Sovay. – Nincs más választásunk, el kellett jönnünk Angliából.

Hugh beszámolt Dysartról és a kettejük elleni vádakról. Léon feszült figyelemmel hallgatta.

– Egész bizonyosan hallottam már ezt a nevet – mondta, amikor Hugh az elbeszélés végére ért. – A Hadügyminisztériumban, Roland idejében. Keressék meg ezt az embert – firkantott egy papírdarabra egy nevet. – ő szolgált bizonyítékkal Fabre és Danton ellen. Talán segíthet. Régivágású ember. Csak pénzért dolgozik. Aranyért. Nem kötelezvényért. No de most ideje nyugovóra térnünk. Kiitta poharát, mindannyian felálltak.

– Holnap Párizsba érünk – szólt Virgilhez Léon, ahogy felfelé mentek a lépcsőn. – Átviszlek benneteket a kapun, de azután a parancsnokságomon kell jelentkeznem. Igen csinos leány – tette hozzá, amikor a szobájukhoz értek. – Nemes gesztus tőled, Barrett, hogy eljegyezted.

– Félreértesz – mentegetőzött Virgil. – Csak gyakorlati okokból történt. Attól tartok, nem érez irántam semmit... olyan módon.

Léon elmosolyodott. – És érez bárki iránt valamit olyan módon?– Tudomásom szerint nem – rázta meg a fejét Virgil.– Milyen kár! – nevetett a francia. – A helyedben, barátom, mindenképpen elvenném.

Mielőtt megtenné más.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

A Párizs kapuját jelző elegáns, imponáló vámházat részben lerombolták, szerepét az úton keresztbe állított hevenyészett fatákolmány vette át. Aki be akart lépni a városba, fegyverekkel teleaggatott, vad képű férfiak csapata állította meg. Gernaud embereire emlékeztettek, csíkos nadrágban, kurta zekében, rongyos, mocskos vörös sipkájukon fakó háromszínű kokárdával.

– Nézzük csak, mit hoznak, polgártárs.A csapat vezére a kocsideréknak támaszkodott, és harcias, kihívó módon nézett fel

Virgilre. Zord képét még vadabbnak mutatta hosszú, loncsos bajsza.Léon hátrább lépett, hagyta, hogy az ember meg a cimborái tegyék a dolgukat. Ezek a

párizsi Kommün emberei, felfuvalkodtak a rájuk ruházott hivatali hatalomtól. Ha beavatkozik, még utóbb csetepaté támad.

Követelték, hogy mindenki szálljon le, és nagy gonddal vizsgálták meg a Virgil által átnyújtott iratokat, bár kétséges volt, hogy egyáltalán van-e közöttük olvasni tudó ember. Veszedelmesek és kiszámíthatatlanok voltak, de megvesztegethetlek. Léon várt, míg szemrevételezték a különféle iratokat, majd megparancsolta, hogy néhány zsák lisztet, valamint szappant és gyertyát tartalmazó ládát vegyenek le a szekérről.

– Az önök kerülete számára, polgártársak – közölte. – Üdvözletünkkel.Idővel mindnyájukat átengedték. Sovay azt hitte, Léon velük marad, és meglepődött,

amikor a férfi elköszönt tőlük.– Egyéb kötelességem sajnos elszólít, és maguk amúgy is többre mennek nélkülünk –

mondta búcsúzás közben. – Nem rajongunk egymásért némelyik városi bizottsággal. Jelenlétünk akadályozhatná a maguk útját, sőt, meg is hiúsíthatná. Viszontlátásra!

Még csak nem is utalt arra, hogy ez a bizonyos viszontlátás mikor lehet. Sovay azon kapta magát, nem örül, hogy távozni látja Léont, méghozzá nem csak azért, mert aggódik a maga biztonságáért.

Társzekerük lassan haladt. A város minden egyes kerületének megvolt a maga bizottsága, amelyet meg kellett vesztegetni, meg kellett győzni és meg kellett békíteni. Akárhová néztek, mindenütt a szegénység, az ínség jeleit látták – London ehhez képest mesésnek tűnt. Sivárak voltak a forró, poros utcák; itt is, csakúgy, mint a falvakban, legtöbb ajtó, ablak csukva, zsaluval lezárva.

Útjuk átvitte őket a Place de la Révolution-on, a Forradalom terén. A guillotine már nem állt ott; üresnek, elhagyatottnak látszott a tágas tér, de még így is fenyegető volt. A forró napon, akár a vágóhídon, bűzlöttek a véráztatta kövek.

Ahogy a társzekér tovadöcögött, Hugh megmutogatta a nevezetes helyeket: a Tuilériák kertjét, ahol régebben csak a király és az udvar számára fenntartott ösvényeken emberek sétáltak a fák sűrű lombjai alatt; az óriási, terebélyes palotát, amelyből eltűntek királyi lakói; a Palais Royal-t; a kávéházat, ahol Camille Desmoulins ugrott fel egy asztalra, és tüzelte fel Párizs népét, hogy ostromolják meg a Bastille-t. Minden épület, minden név jelentést hordozott. Mintha a Forradalom, tehát a történelem térképén át vinne az útjuk – az emberek mégis kávéházakban üldögélnek, csoportokba verődve beszélgetnek az utcasarkokon, sorban állnak a boltok előtt. Forradalom ide vagy oda, az élet megy tovább.

A Marais kerület peremén futó Rue Duval felé igyekeztek. Útbaesett a leghírhedtebb forradalmi helyszín is – de a Bastille-ból már semmi sem látszott. Az irdatlan börtönből csak romhalmaz maradt. A polgárok rombolták le, méghozzá kövenként. Abból, amit Sovay eddig hallott vagy látott, az elnyomás e jelképének módszeres elpusztítása tanúsította legjobban a

sokaság hatalmát, bizonyította kézzel-foghatóan a nép elszántságát, hogy soha többé nem hajtja rabigába a fejét.

A népakarat más módon is megnyilvánult. Szobrokat döntöttek le vagy csonkítottak meg. Utcák kaptak új nevet, templomokból istállót vagy raktárát alakítottak ki. Nincs visszaút, hirdették ezek a tettek, az út csak előre vezet, legyen bármi is a következmény.

A társzekerek hulló vakolatú, magas falak között vezető keskeny utcába fordultak be. Megálltak egy nagy ház zárt kapujánál, egy rég eltávozott arisztokrata család nagyszabású városi palotája előtt. A kapu fölött omladozott a dombormívű nemesi címer. Virgil leszállt a bakról és bekopogott. Ráccsal fedett kis ablak nyílt ki. Miután becsukódott, kitárult a nagykapu. A társzekerek begördültek a széles, macskaköves udvarra, a kapu pedig nagy döndüléssel becsukódott mögöttük. Sovay végre biztonságban érezte magát.

 * * *

 A Hotel Fonteneau egykoron pompás palota volt, de az előcsarnok márvány padlója sok

helyen már kicsorbult, por és mocsok lepte. A szélesen kanyarodó lépcső korlátjából több dúc kitört, a halványzöld selyem tapétát vízfoltok, mocskos tenyerek lenyomatai csúfították el.

A fogadótermek pusztán, kifosztva ásítoztak, a berendezést széthordták. A díszes mennyezet alatt csak a sok törött tükör, meg a falakon a festmények üres helye tanúskodott az épület hajdani pompájáról. Teremről teremre vándoroltak, léptük visszhangzott a mocskos padlón, amely egykor tükörfényesen ragyoghatott. A szolgahad szétszéledt, nem maradt senki sem, aki gondját viselte volna a háznak.

Az utolsó szoba végében egy férfi ült ingujjban; íróasztalán ledőléssel fenyegettek a papírhalmok. Közeledtükre felállt a székéből. Arca sápadt volt és elnyűtt, aszott bőre már-már szürke. Pápaszemet viselt, homlokáról visszahúzódó gyér szőke haját ősz sávok csíkozták. Sovay döbbenten ismerte fel benne Monsieur Femand-t, Hugh egykori mentorát. Még soha nem látta a férfit ápolt, lenszőke parókája nélkül, és ebben az idő előtt megöregedett, gondterhelt arcban szinte fel sem ismerte a hajdani jóképű fiatalembert.

– Drága, drága barátaim! Isten hozta magukat! Azt hittem, soha többé nem láthatjuk egymást! – Hangja megremegett felindulásában, ahogy forrón megszorította Virgil kezét, Hugh-t pedig úgy ölelte meg, mintha az édesfia volna. Amikor Sovayre került a sor, elmosolyodott, szeme nagyra tágult. – Ez a hölgy bizonyára Sovay! Mennyire megváltozott! – Megcsókolta a leány kezét. – Valóságos ifjú hölgy! – Átkarolta a testvérpárt. – Beszélnünk kell, de először egyenek. Hosszú út áll maguk mögött. Bizonyára megéheztek.

Levitte őket a konyhába, ahol kenyérből, sajtból, kolbászból álló egyszerű vacsorával kínálta őket.

– Sajnos, csak parasztvacsora, de más élelmiszerhez nem jutunk hozzá. Mindenből hiány van. De borunk még akad. – Megtöltötte a poharakat. – Nos, térjünk a tárgyra. – Arca komollyá vált. – A dolgok rosszabbul állnak, sokkal rosszabbul, amióta ön eltávozott. Robespierre és a Közbiztonsági Bizottság valósággal megbolondult. Mindenütt összeesküvést látnak. Ha csak gyanakodnak bármire, hogy az ellenkezik a Forradalommal, legyen az akármilyen ártatlan vagy jelentéktelen dolog, elegendő, hogy valakit a forradalmi törvényszék elé állítsanak miatta. – Levette pápaszemét, megnyomogatta orra nyergét.

– Az ilyen eljárás pedig még csak nem is emlékeztet a maguknál szokásos perekre. Britanniában még a legaljasabb, legelvetemültebb bűnözőnek is engedélyezik az ügyvédet és a védelmet; a vád is, a védelem is tanúkat idéz be, mielőtt az esküdtszék döntene. Itt másképp mennek a dolgok. Mihelyt kimondják a vádat, a törvényszék dönt. Fanatikusan ítélkeznek a Forradalom nevében. – Lehunyta szemét, szemhéja papírvékonynak látszott a lámpás fényében. – Mivel védelem nincsen, nincs szükség ügyvédekre, és tanúkat sem idéznek be.

Kétféle ítélet létezik: felmentés vagy halál. A felmentés ritka, viszont a halálbüntetést huszonnégy órán belül végrehajtják.

– Mióta megy ez így? – kérdezte Virgil.– A forradalmi naptár szerint Prairial 22-e, azaz június 10-e óta. – Felpillantott Sovayre:

hátha nem ismeri az év felosztásának ezt az új módját. – Napról napra veszedelmesebb az élet. Mindnyájunk számára. Senki sincs biztonságban – ingatta fejét elkeseredve. – Senki.

– És az apám?Hugh előrehajolt, egykori mentora arcáról akarta leolvasni a választ. Fernand nem felelt

azonnal, mintha maradék erejét próbálná összeszedni. Azután Hugh és Sovay felé nyúlt, hosszú, vékony tudósujjai közé fogta kettejük kezét.

– Sajnos, rossz híreim vannak. Letartóztatták, és Párizsba hozták. Akár a lélekharang, úgy visszhangzottak Fernand szavai az üres teremben. Hugh elsápadt, ajka megremegett, szeme könnybelábadt.

– Hol van?– A Luxembourg-ban. Súlyos betegen fekszik. Ez ad némi reményt. – Fernand keserűen,

halványan elmosolyodott. – Nem szívesen állítják törvényszék elé azt, aki esetleg nem éri meg az ítéletet. Különös időket élünk. – Elkeseredetten megvonta vállát. – Lám, idáig jutottunk!

– El kell mennünk hozzá! – ugrott fel Hugh.– Most nem lehet. Hosszú, megerőltető utazás áll maguk mögött, és különben sem

engednék be magukat.– De Monsieur Fernand... – Sovay úgy érezte, valósággal kitépték a szívét – .. .az nem

lehet, hogy ne tehessünk érte semmit!– Talán – enyhült meg Fernand. Nem akarta hamis reményekkel kecsegtetni fiatal barátait,

ugyanakkor elkeserítette, hogy ilyen kétségbeesettnek látja őket. – Olyan sokan várnak perükre, hogy el sem tudják helyezni mindannyiukat. Némelyek hónapokig várnak. Reméljük, hogy az édesapjuk is közöttük van. És ott a betegsége is… Míg le nem sújt a bárd, mindig van remény. Holnap meglátjuk, mit tehetünk. Hugh, kérem, addig is megmutatná Sovaynek, hogy hol térhet nyugovóra? Az emeleten találnak szobát.

– Nem akarom őket még jobban elkeseríteni – mondta Virgilnek Fernand, amikor a testvérpár távozott –, de nem valószínű, hogy láthatják az édesapjukat. A börtönbe már nem engednek be látogatókat. Oda csak azt bocsátják be, akire zárka vár.

– Valóban? – Az amerikai kinyújtóztatta hosszú lábát, szürke szeme elfelhősödött. – Kell, hogy legyen megoldás – latolgatta a problémát. – Mindig van valamilyen lehetőség. De nemcsak emiatt jöttem – szólalt meg némi hallgatás után. – Ismeri ezt az embert? – tette Fernand elé a Léontól kapott papírt.

– Igen – tanulmányozta a nevet Fernand. – Újságíró. Marat botránylapjának dolgozott. A hazugságok és rágalmak nagy mestere. Ha nem talál semmit, kieszel valamit. Koholmányokat.

– Ebben reménykedem. Hol találhatom meg?– Egy nyomdász műhelye fölött lakik valahol a bal parton, de valószínűbb, hogy St.

Germain valamelyik borozójában akad rá. Mit akar tőle?Virgil vállat vont. – Talán segíthet valamiben. – Előrehajolt. – Ok ketten az imént

hallottaknál is nagyobb bajban vannak. – Beszámolt Fernand-nak Dysartról. – Mindenütt vannak kémei. Csak idő kérdése, és megtudja, hogy itt vannak. Sovay mint a jegyesem utazott. – Elhárította Fernand gratulációját. – Sajnos, csak a szükség hozta így – nevetett fel. – Nem hinném, hogy a hölgy gyengéd érzéseket táplál irántam, én pedig már másnak köteleztem el magam. De bevallom, nagyon megkedveltem ezt a lányt. Sajnos azonban alig hiszem, hogy áljegyességünk védelmet biztosít a számára. Másként szeretném megóvni.

Sovay egy csaknem üresen tátongó szobába lépett. Egykor díszes hálószoba lehetett, de az eredeti berendezést eltávolították – egy nagy szekrény kivételével, amelyet talán nem bírtak megmozdítani, bár az ajtóit valami megmagyarázhatatlan okból elvitték. Ezen kívül csak egy ütött-kopott mosdóállvány volt a szobában, rajta csorba mosdótál, meg egy rozoga asztal és egy szék. A keskeny ágyat valószínűleg a cselédfertályról hozták. Sovay annyira fáradt volt, hogy ruhástól feküdt le, és azonnal elnyomta az álom.

Álmából sikoltás verte fel. Hirtelen felriadva először azt hitte, hogy Comptonban van, a saját szobájában, és a parkból egy nőstény róka rikoltását hallotta – de az ágy túl keskeny volt, az óriási szoba pedig üres. A sikoly embertől származott, és az utcáról hallatszott.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Másnap vérrel telifröcskölve találták a ház falát és a járdát.– Veszedelmes éjszaka az utcán tartózkodni – vágott keserves fintort Virgil. – íme, a

bizonyság.A Luxembourg felé tartottak. A pompás palotát Medici Katalin számára építették, de mintvalamennyi királyi lakhelyet, ezt is elkobozták a nép használatára. Robespierre és a

Közbiztonsági Bizottság a Tuilériákban tartotta üléseit, a király egykori rezidenciáját, a Luxembourg-palotát pedig börtönné alakították. Az utóbbi időkig enyhébbek, a többi börtönéhez képest szinte kellemesek voltak az itteni állapotok. A legkülönb párizsi bordélynak nevezték, mesélte Virgil, és aki győzte pénzzel, tisztes lakrészt kaphatott, a szomszédos vendéglőkből pedig akár ételt is hozathatott. Ám mostanában az efféle lazaságot már nem tűrik el.

– Nem valószínű, hogy beengednek – figyelmeztette a testvérpárt. – Ma már üzenetet sem lehet ki– vagy bejuttatni, de majd meglátjuk, mit tehetünk.

Virgil borúlátó szavai ellenére Sovayt fellelkesítette a remény, hogy értesülhetnek édesapjuk hogylétéről. Talán láthatják, találkozhatnak vele, ha csak egy percre is – de amint kurtán elzavarták őket a Luxembourg nagyvonalú, impozáns homlokzata elől, reményeik füstbe mentek. Hiába is rimánkodtak, levelet, üzenetet nem lehetett bejuttatni a raboskodóknak. A rendíthetetlen őrök éreztették velük, hogy ha tovább erősködnek, a végén még ők is rács mögé juthatnak.

Sovay végül elvonszolta Hugh-t. Bátyja már-már elvesztette türelmét az őrök konoksága láttán, ami azzal fenyegetett, hogy börtönbe zárják. Talán Sovay kétségbeesett arca, szépsége vagy méltóságteljes magatartása hatott az egyik őrre, aki megenyhült és visszahívta a leányt.

– Menjenek arra – biccentett a park felé. – Onnan talán megpillanthatják vagy ő láthatja magukat. Mások is ezt teszik, ennél közelebb nem juthatnak, polgártársnő.

Sovay megköszönte, és magával húzta bátyját. A parkban valóban rengetegen voltak, mindenféle néposztálybeli nők, férfiak, öregek és fiatalok. Néhányan szinte folyamatosan meneteltek fel-alá, mások szobormereven álltak, de minden arc felfelé fordult, minden tekintet a szemközti magas ablakokra meredt. Némelyek, mintha láthatatlan beszélgetőtárshoz szólnának, köznapi hangon társalogtak, mások ordítoztak, kiabáltak, de csak a visszhang válaszolt nekik. Egy öregember némán bámult. Egy fiatalasszony magasba emelte csecsemőjét, mintha áldást kérne rá.

A Luxembourg-palota felső emeleteinek ablakaiban emberek zsúfolódtak. Sovay látta, hogy mozog az ajkuk, de az üveg és a távolság elnémította a hangjukat, eltompította vonásaikat, az arcok sora annyira egységesnek látszott, mint egy sor fogas.

– Reménytelen! – jelentette ki Hugh. – Teljesen reménytelen. De azért csak bámult felfelé. Sovay is csatlakozott hozzá, őt is elfogta ugyanaz a keserves reménykedés, mint a többieket.

Virgil közben a be– és kilépő forgalmat figyelte. Látogatókat ugyan nem engedtek be, de kereskedők élelmet és árut szállítottak, az újságárusok pedig lapokat vittek be. A jövők-menők között egy fiatal nőn akadt meg a szeme. Csinos leány volt, sima barna haját fehér főkötő fedte. Egyszerű ruhája viseltes volt és fakó, de a leány nem látszott sem cselédnek, sem bolti lánynak. Kosarat vitt, magabiztosan közeledett a kapuhoz. Az őrök láthatólag ismerték. Nem utasították el, sőt jó szívvel voltak hozzá, mosolyogtak, még az ajtót is tartották, amikor besurrant az épületbe. Virgil várta, hogy a lány megint előbukkanjon. Vagy negyedóra múltán jött is; a kosara ezúttal üres volt. Gyorsan, a szemét lesütve lépett ki. Ezután széthajtogatott egy papírlapot, amelyet tanulmányozni kezdett.

Virgil megkereste Sovayt.

– Jöjjön velem – fogta karon.– Hová?– Nincs idő magyarázkodásra. Gyorsan, mert elmegy. Hugh-t otthagyták a vártán, és a

leány nyomába eredtek, aki fürge lépteivel gyorsan elvegyült a kavargó tömegben. Követték a Rue

Garanciere-en, megkerülték a St. Sulpice impozáns tömbjét. A leány ekkor a Rue des Canettes-be fordult be, és a St. Germaine felé tartott. Virgil gyorsabban lépkedett, attól tartva, hogy ha a leány az utcák sűrű szövevényében folytatja útját, elveszthetik szem elől. Befordult egy sarkon, majd egy másikon a Rue Jacobba. Végül lelassította lépteit, és megállt egy patika előtt, amelynek a kirakata tele volt díszes palackokkal, tégelyekkel. A leány széthajtogatta a kezében levő papírt, mintha ismét ellenőrizni akarná, hogy mi áll rajta.

– Polgártársnő! – szólította meg Virgil. – Beszélhetnék magával? A leány riadtan megfordult, nagy barna szeme félelmet tükrözött.

Ha Sovay nincs ott, nyilván besurrant volna a boltba, de egy másik nő láttán valamennyire megnyugodott.

– Bocsásson meg, hogy megszólítom – folytatta gyorsan Virgil. – De az imént a Luxembourgban járt.

A lány bólintott, szeme nagyra tágult, óvatossága visszatért. – Önök követtek?– Higgye el, nem vezet bennünket rossz szándék, de észrevettem, hogy maga egyike a

keveseknek, akiket beeresztenek.– Igen, az édesapám orvos. Naponta elküld gyógyszerért. A listát elhozom ennek a

patikáriusnak, a gyógyszert meg beviszem a börtönbe.– Ennek az ifjú hölgynek az édesapja – mutatott Sovayre Virgil – a Luxembourg-ban

raboskodik.– Szívesen segítenék – a leány tekintete Virgilről Sovayre vándorolt –, de olyan sokan

vannak…– Összevonta szemöldökét, mintha maga előtt látná valamennyiüket.– Az az úr beteg – folytatta Virgil. – Súlyos beteg. És nagyon szeretnénk róla hírt kapni. A

kegyed édesapja, mint orvos talán ismeri, és tudathatná velünk, hogy van.– Nem is tudom… – A lány aggódni kezdett, talán kelepcétől tartott. – Nem szabad

üzeneteket hoznunk-vinnünk. Tiltja a hatóság.– Ó, nem – rázta meg a fejét Virgil. – Ilyesmit nem is kérünk kegyedtől. Mi csak…– Mi csak azt szeretnénk tudni, hogy él-e – szakította félbe Sovay. – Kérem, kérem…A leány fontolóra vette a hallottakat, egyik leány szavát a másikhoz, és az arca kisimult.– Meglátom, mit tehetek. Mi a neve?– Middleton. John Middleton.– Milord Anglais? A kegyed édesapja? – nézett Sovayre döbbenten a lány. – Kegyed nincs

biztonságban! Holnap itt találkozunk. Ugyanebben az időben. Addigra talán megtudok valamit.

Azzal fordult is, hogy belépjen a patikába, de Virgil visszatartotta.– Még valami. Itt lakik a környéken?– Nem messze. A Rue Monsieur le Prince-en béreltem szobát. Olcsó és közel van

apámhoz.– Ismeri ezt az embert? – mutatta Virgil a Léontól kapott nevet. A lány bólintott. – A

Cordeliers közelében lakik, egy nyomda fölött.– Hálásan köszönöm – hajtott fejet Virgil.– Ki az az ember? – kérdezte Sovay, amikor elköszöntek a lánytól.– Kieszeltem, hogyan bizonyíthatjuk Dysart bűnösségét. Ha megtudjuk, hogy kapcsolatban

áll a Forradalommal, megrendíthetjük a hitelét.Könnyen megtalálták a házat, de a nyomdász tudatta, hogy az illető nincs otthon.

– Keressék a szomszéd borozóban. – Jóformán fel sem nézett a sajtóról. A műhelyt a friss tinta erős, átható szaga töltötte el, ahogy a nyomdász hajtani kezdte a gépet.

A keresett férfi, Lefere, alacsony, húsos képű, erős alkatú ember volt, csapzott, őszes haját hátrafésülte magas homlokából. Fekete öltönye gyűrött volt és zsíros, ingét borfoltok borították és a nyakbavalója sem volt éppen tiszta.

– Polgártárs? Egy szóra, ha szabad. Bizalmasan. Visszamentek Lefere szállására, követték a meredek, keskeny, lépcsőn. Az épület jóval ósdibb volt, mint amilyennek kívülről látszott, mennyezetét, falát vastag, elgörbült fekete gerendák támasztották.

– Hadd halljam – fordult feléjük lihegve a férfi, ahogy felértek padlásszobájához –, mit akarnak tőlem?

– Hallottam, hogy ön sok információval rendelkezik.– Ez már csak természetes – röhögött fel a férfi. – Hiszen újságíró lennék.– Azt hallottam, hogy ön gyűjtött információt Fabre-ról, Dantonról és a brit kormánnyal

való kapcsolatukról.– Marat polgártárs példáját követtem sajnálatos mártíromsága előtt. – A férfi arca ájtatos

kifejezést öltött. – Szívesen teszem meg a magamét, hogy leleplezzem a Forradalom ellenségeit.

– Ebben nem is kételkedem – nyugtázta sóhajtva Virgil a képmutató kijelentést. – Annak a vizsgálatnak során nem találkozott Robert Dysarttól származó levelekkel?

– Az angol főkémtől? Bien sure. Az újságírók mindent megőriznek.Virgil elővette a tárcáját.– Helyes. Szükségem van Dysart kézírásának mintájára. Azt is hallottam, hogy ön igen

ügyes létfontosságú bizonyítékok megszerzésében, még akkor is, ha a szükséges iratok... khm… hiányosak vagy nincsenek meg.

– Remélem, nem arra céloz, hogy bizonyítékokat hamisítok? – Lefere igyekezett méltatlankodó kifejezést erőltetni az arcára.

– Természetesen megfelelő ellenszolgáltatás fejében.A pénz csendülésére Lefere rögvest abbahagyta a tiltakozást. Kék szeme sóváran résnyire

szűkült az asztalra hulló aranyak láttán.– Nos, a következőkre van szükségemVirgil mondókájának hallatán a férfit kiverte a verejték. Szemébe rettegés költözött, de

nem tudta levenni a tekintetét az előtte halmozódó aranyakról.– Nem is tudom... – szólalt meg, ajkát nyalogatva. – Időbe telik, mire megszerzem, amit ön

említ. Amellett hivatalos papírokra, bélyegekre is szükségem van.– Arról majd én gondoskodom. – Virgil egy bankár gondosságával egyengette a fénylő

pénzoszlopot. – Egy hetet kap az ügyre. Szerezze meg, amire szükségem van, és ezt itt megduplázom – tolta a pénztornyot az újságíró elé.

– Meglátom, mit tehetek. – Lefere tömzsi ujjai védelmezőn az arany köré zárultak, mintha attól félne, hogy a kincs menten köddé válik.

 * * *

 – Ha ez sikerül, Dysartot a tulajdon játszmájában győzhetjük le – mosolygott Sovayre

Virgil, ahogy a Szajna-parton sétáltak.– Ha sikerül – szólt kétkedő hangon Sovay. – Végtére is Dysart mesterkém. Ha a

bizonyíték arra vall, hogy kapcsolatban volt az itteni forradalmi erőkkel, az csak azt bizonyítja, hogy a munkáját végezte.

– Attól függ, mi az a bizonyíték, nem igaz? – Virgil karon fogta a leányt.– Hazakísérem, azután le kell szállítanom a holmit. Kivált a kávét és a cukrot, amit

Robespierre polgártársnak szánnak. Ot Megvesztegethetetlennek nevezik, de gyengéje a kávé.

Ajánlatos kielégíteni a sóvárgását. Talán ez az egyetlen dolog, amitől biztonságot remélhetünk.

HARMINCHARMADIK FEJEZET

– Hányszor mondjam még: nem tudom, hol vannak – válaszolt türelmesen Gabriel. – Semmiféle összeesküvésről nincs tudomásom. Tiszttartó vagyok. Miért részesítene bizalmas információban akár Sir John, akár a családja?

– Maga itt van, Stanhope. Ok nincsenek itt. Elmenekültek, magát meg itthagyták bűnbaknak. Nem törődnek magával. Miért is tennék? Maga csak egy cseléd. Miért törődik a sorsukkal? Miért védelmezi őket?

Gabrielt nem sikerült kihoznia a sodrából, hát Dysart máshogy próbálkozott.– És mi van a többi barátjával? Az összeesküvő társaival a londoni Levelező Társaságból?Gabriel nehézkesen vállat vont, erős vállát lehúzta a csuklójára erősített súlyos lánc. –

Jóformán nem is ismerem őket. Egyetlen egyszer találkoztunk. Én vidéki ember vagyok. Nem tudom, mi folyik Londonban. – Az asztalra tenyerelt. – Amiről nem tudok, arról nem is mondhatok semmit.

Robert Dysart ádáz tekintettel meredt a megbéklyózott rabra. Ez így folytatódhat egész nap, akárcsak eddig. Igyekezett leplezni, micsoda kudarc, hogy ebből az emberből eddig semmit sem sikerült kihúznia. Ez a Gabriel Stanhope sokkal veszedelmesebbnek bizonyulhat, mint a többiek együttesen.

Stanhope a nagydarab emberek állóképességével rendelkezik. Erőteljes szervezete egyáltalán nem érzékeny Newgate undorító körülményeire, pedig Dysart utasítására a ragályt hordozó börtön legsötétebb, legnyirkosabb, legmocskosabb zugában tartották. Másokat már ledöntött lábáról az itt terjedő sokféle rút ragály, de Stanhope egészségesnek látszik, az arca majd kicsattan. Megőrizte nyugalmát, higgadt magatartását, bármeddig és bármilyen durván faggatták. Valamiképpen visszahúzódott önnön lénye legmélyére, ahol Dysart nem érhette utol. Ám a szelíd modor mögött Dysart mély hitet érzékelt, ügybuzgalmat, amely fenntartja, táplálja ezt az embert. Olykor-olykor elfojtott tűz kis szikrája villant fel a kék szempár mélyén.

Hogy szeretné megtörni ezt az embert olyan módszerekkel, amelyek megrendítenék ezt az erős testet, kínpadra vonni, meggyötörni, ízről-ízre szétszaggatni, csontját kiforgatni, véres péppé zúzni azt a két erős kezet, kitépni a körmeit, összetörni az ujjait! De Oldfield jóvoltából ez lehetetlen. Dysart átkozta magában az ügyvédet. Minden ügyvédet. Ahogy összetartanak. Még a bírák is. Oldfieldnek sikerült meghiúsítania minden igyekezetet, hogy belekeverjék az összeesküvésbe, amelyet Dysart agyalt ki Hugh és Sovay ellen. Az ügyvéd Thomas Erskine-t alkalmazta, mint védőt ebben és egyéb ügyekben. Erskine ezeknek a radikális disznóknak a védőjeként csinált karriert, és ha csak halvány gyanúja is támad valamiféle kínzásról, már ugrik is, és alaposan felnagyítja a dolgot a törvényszék előtt. Stanhope és a többiek ügyében ugyanis esküdtszék bíráskodik majd. Mennyire sóvárgott Dysart, hogy mindezt bárcsak úgy elsöpörhetné, ahogyan Franciaországban a forradalmárok tették! Mennyire ácsingózott a Forradalmi Törvényszék ragyogó egyszerűsége után! Bezzeg ott nincs semmiféle akadékoskodó ügyvéd, nem vonultatnak fel végtelen számú jelentéktelen tanút, nincsenek ostoba esküdtek – csak az igaz hívők jogos ítélete számít. Halál vagy felmentés. Ha a maga akarata szerint cselekedhetne, valamennyi esetben halál lenne az ítélet. És igenis az ő akarata fog érvényesülni. Idő kérdése csupán, és majd meglátja a világ, hogy ő lesz Temze Département miniszterelnöke!

Eljött az ideje a dolgok mozgásba lendítésének. Megteremtődtek a szükséges feltételek. A Stanhope meg a fajtája elleni drákói eljárás nem riaszthatja el az elégedetlenkedőket. Írország forrong; Írország lehet mindennek a kulcsa. Megbízottat küld oda. Valakit, akiben megbízhat, akinek megfelelő kapcsolatai vannak, aki kellően magas rangú, hogy hitelt adjanak a

szavának. Egy gátlástalan embert, akit súlyos adósság terhel, és aki nagyon is boldog lesz, ha megszabadulhat nyomasztó kötelezettségeitől. Dysart elmosolyodott magában. Ismer egy ilyen embert – pontosan ilyet. Ha sikerrel jár, szolgálataiért cserébe még nagy és javadalmazó birtokot is kaphat Warwickshire-ben.

 * * *

 – Mit akart? – kérdezte Lydia, amikor a zárkába lépett.– Ó, csak a szokásosat. – Gabriel fáradtan elmosolyodott. Dysart előtt bátornak

mutatkozott, de ez a vallatás mérhetetlenül kifárasztotta.– Szívtelen dögkeselyű – vágott fintort Lydia. – Ne hagyja magát, Gabriel. A szakácsné

küldi ezt a galambpástétomot, hogy erejénél maradjon. Tudja, hogy ez a kedvence, Mrs. Crombie meg meleg mellényt küldött, hogy meg ne fagyjon, ő kötötte saját kezűleg.

Ahogy Lydia a Soho téren végbemenő eseményekről fecsegett, Gabriel szeme megtelt könnyel. Az otthoniak nem is sejtik, hogy az ilyen egyszerű kedvesség mennyi erőt ad a vallatás végtelen óráiban. Segít kitartania elhatározása mellett, elhallgattatni Dysart benne visszhangzó hangját és gálád vádjait. Gabriel eltökélte, hogy amíg csak él, a mindennapi emberek, a hozzá hasonlók jogaiért harcol.

Lydia szinte naponta hozott élelmet és tiszta fehérneműt. Gyakran vele tartott Skidmore is, Oldfield írnoka, aki hírekkel szolgált arról, hogyan halad a per és hogy mi van a többiekkel. Gabrielt magánzárkában tartották, de Oldfield gondoskodott róla, hogy látogatókat fogadhasson.

– Az a helyzet, Gabriel… arról van szó, hogy… – Gabriel felnézett Lydia komoly hangja hallatán. Szokatlan, hogy a lány így tétovázik. – Mivelhogy távol vagyok a magaméitól, meg a kisasszony sincs idehaza, a maga véleményét szeretném kikérni.

– Ugyan miről? – csodálkozott Gabriel.– Hát, szóval úgy áll a dolog, hogy Mr. Skidmore… Algie... – egyszeriben dőlt a lányból a

szó – megkért, hogy kísérgethessen. Megkérdeztem Mrs. Crombie-t és őszerinte ez helyénvaló.

– A derék asszonyságnak igaza van, mint általában mindig. – Gabriel fel akart állni, hogy megölelje a leányt, de a súlyos lánc nem engedte. – Nem kell senki engedélyét kérnie, Lydia, ha valóban ez a szíve vágya.

– Igen, igen, Mr. Gabriel! Tiszta szívemből szeretem Algie-t!– Hát akkor nincs semmi baj!Gabriel elmosolyodott. Algernon Skidmore derék fiatalember, Sovaynek hála szép

kilátásai vannak, és kitűnő férj válhat belőle. Valamikor ő maga azt gondolta, hogy Lydia jó szívvel van iránta. Nem akarta elmondani a lánynak, hogy abban az életben, amilyenre ő készül, nincs helye feleségnek, sőt talán gyermekeknek se. A helyzet méltánytalan lenne számukra, no meg hogyan is szentelhetné magát a sokaknak, ha a kevesek boldogságát kéne szem előtt tartania?

Persze kérdés, hogy valaha is kiszabadul-e innen. A per időpontját még nem tűzték ki. Oldfield szerint legkorábban Októberben kerülhet a törvényszék elé, és addig még sok minden történhet.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Nem volt könnyű lépést tartani az időszámítással. Franciaországban már nem az a naptár volt érvényben, mint máshol. A hónapokat az időjárás, a termés szerint keresztelték át. Most éppen Messidor, vagyis az aratás havában jártak, de lehetséges, hogy már beléptek Thermidorba, ami „forró”-t jelent. Sovay mindezt nem tudta biztosan; mint ahogy azt sem, hogy éppen milyen nap van, hiszen a hét napot tízre növelték. Az időjárás mindenesetre megfelelt az új névnek. Még nyitott ablaknál is nehéz volt lélegezni. Az új naptárt a Köztársaság kikiáltásának napjától számították, vagyis az év maga a Második Esztendő – akkor is, ha Első Esztendő valójában nem volt, hiszen akkor senki sem törte ilyesmin a fejét. Mintha megszakadt volna az idő folyása. Mintha sosem létezett volna a múlt, és az időt éppúgy újonnan kell kitalálni, mint minden egyebet. Ki tudja, hogy miben érdemes hinni? Vagy hogy hogyan kell viselkedni? Napról napra születtek és évültek el a szabályok. A fanatizmus már az őrület határát súrolta. Ez a vészterhes láz küldte a kordét nap mint nap a guillotine felé.

Sovay még nem látott egyet sem az iszonytató kivégzések közül, de nem is akart ilyesmi szemtanújává válni. Rettegett attól, hogy apját pillanthatja meg az elítéltek között. Amélie Thery, az orvos lánya tudatta velük, hogy Sir John súlyos beteg, de az állapota nem reménytelen. Hugh vagy Sovay naponta elzarándokolt a Luxembourg-palotához, hogy hírt kapjon róla – egyfelől remélték, hogy jobban van, viszont azt is tudták, hogy felépülése mind közelebb sodorja a Törvényszék és onnan a guillotine felé. Hugh-nak megtetszett Mademoiselle Thery, és gyakran soron kívül is elindult a Luxembourg felé, abban a reményben, hogy a lánnyal tarthat bevásárló körútján, majd hazakísérheti a Rue de Monsieur Le Prince-beli szállására. Sovay gyakran maradt egyedül a Hotel Fonteneau-ban, ahol a hőségben egy szál ingben üldögélt, és leveleket írt, amelyek sosem kerülhetnek postára.

Esténként Hugh és Virgil társaságában elsétált a városban maradt emigránsok közé. Klubokban, magánemberek szalonjaiban, szállodákban verődtek össze. Főként amerikaiak rosszkedvű csoportjai voltak ott, meg néhány ír. Közöttük Lord Henry Fitzwilliam, az írek ünnepelt hőse – jelenleg egyszerűen csak Henry, amióta lemondott a rangjáról –, Geraldnak, Hugh oxfordi barátjának és tanulmányi vezetőjének a bátyja. Cseppet sem hasonlított öccsére, sokkal magasabb, vállasabb volt, gesztenyebarna haja sűrű, fürtös, nagy barna szeme kifejező. Mély hangja volt és – az ország jelen állapotát tekintve meglehetősen furcsa módon – gyakran hahotázott.

– Mindig akad valami szórakozás – jelentette ki. – Kapni pezsgőt is, osztrigát is. Amíg az embernek sikerül elkerülnie a kordét, nincs nagy különbség más helyekhez képest, legfeljebb az, hogy a színházakban túltengenék azok a pokolian unalmas hazafias darabok.

Csak akkor komolyodott el, amikor a szó az ír politikára terelődött. Szép vonású arca ilyenkor elkomorult, és néma haraggal borongott honfitársai sorsán.

– Egyetlen reménységünk a Forradalom – jelentette ki. – Ha lerázzuk magunkról az angol igát és függetlenek leszünk.

Azért jött Párizsba, hogy francia támogatást szerezzen az ír lázadáshoz. Virgil nem sok reményt fűzött ehhez. A franciák mindenkivel hadban állnak. Európa valamennyi országa ellenük fegyverkezik, és sem embert, sem pénzt nem pazarolhatnak efféle hadi vállalkozásra. Henry azonban hallani sem akarta az ilyen beszédet.

– Épp ellenkezőleg, Barrett barátom, nagyon is jók a kilátások. A legmagasabb körökkel folytatok tárgyalásokat, akik írországban eszközt látnak arra, hogy az angolok figyelmét elvonják Franciaországról.

Sovay élvezte ezeket az estéket, mert elterelték gondolatait. Henry Fitzwilliam és baráti köre elragadó társaság, az asszonyok, akikkel találkozott, érdekesek, kalandor természetűek, független gondolkodásúak. De a kacagásuk felületes volt, mintha a komolytalanság mögött ott lappangana a veszedelem, a téboly. A félelem mindig ott munkált bennük, kimondatlanul, de nagyon is valóságosan. Bármelyiküket bármikor letartóztathatják. Gyakran támadt üres hely az asztalnál: volt, akit elvittek, mások Svájcba vagy más biztonságos helyre távoztak. Ha hiányzott valaki, érzékelték a hiányát, de ezt nem hozták szóba és nem is érdeklődtek az illető felől. Az ember hamar megtanulja itt, hogy ne kérdezősködjék.

Henry Fitzwilliam könnyed szavai ellenére minden megváltozott. Nagyon is. A társaságok létszáma viharosan apadt, így a franciáké is. Egy éve – mesélték Sovaynek – a szalonokban nyüzsögtek a politikusok, újságírók, tudósok, irodalmárok, szabadságolt katonák. Most mindannyian a La Grande Terreur szorításába kerültek, sokan elmenekültek, sokakat letartóztattak és a guillotine alá küldtek. Érezhető volt a férfitársaság hiánya. Egy fiatal kapitányt kiváltképp hiányoltak, amióta kötelessége elszólította Párizsból. Távollétét különösen a hölgyek sajnálták. Sovayt furamód bosszantotta, hogy Léon ilyen népszerű, és belémart a féltékenység, amikor meghallotta, hogyan emlegetik.

Sovay ugyan szívesen járt társaságba, de most émelyítette a makacs élvhajhászat. Az élvezetek megszállott keresését nehéz volt összeegyeztetni a mindennapok szörnyűségeivel. Örült, amikor Virgil tudatta vele, hogy találkozót beszélt meg Lefere-rel. Ha vele tart, legalább valami lényegeset, hasznosat tehet.

– Tovább tartott, mint gondoltam, de végül rálelt Dysart egy levelére. Elvittem neki az üres levélpapírt, a Közbiztonsági Bizottság pecsétjével, amelyet Fernand szerzett meg – mondta Sovaynek. – Lefere nem nagyon örül a dolognak, de pénzért mindenre hajlandó. Holnap este megyünk el az iratokért.

Meleg este volt, a nyomda fölötti padlásszoba levegője fojtogató, az áporodott légkört átjárta a verejték hagymáéhoz hasonlatos bűze és a mosatlan ruhák émelyítő szaga.

Lefere láthatólag nem akart kötélnek állni. Sovay mögéje lépett, és Virgil biccentésére kivett zsebéből egy kis pisztolyt. Lefere a kattanás hallatán hátrafordult, zsíros homlokáról izzadság csöppent az előtte heverő papírra.

– Vigyázat! – dobott oda neki egy zsebkendőt Virgil. – Törölje meg a homlokát, nehogy a bizonyíték bemocskolódjon. Nos, szerintem a halántékhoz nyomott fegyver eléggé erőteljes érv... Hát akkor talán folytassuk, helyes? Tiszta másolatot akarok, úgyhogy csak óvatosan! Ne remegjen a keze, mert a papír tele lesz verejtékfoltokkal.

Lefere keze már nem remegett, mihelyt a toll a papírt érte, és Virgil diktálása után a hamisító gondos precizitásával írta a szöveget. Végül lemásolta az aláírásokat – mindegyik hajszálpontos utánzata volt a Közbiztonsági Bizottság tagjaiénak.

– Helyes! – nézett le az elkészült műre Virgil. – Nagyon jó. Most pedig jöhet a kiegészítés. – Virgil felemelte a Lefere által szerzett levelet – Dysart kézírását. – Egészítse ki itt, itt, meg itt. – Virgil befejezte a tollbamondást. – Hadd nézzem.

Lefere homokkal szórta meg művét, a maradékot elfújta, majd a papírt átadta Virgilnek.– Kiváló – állapította meg Virgil, és átadta az iratot Sovaynek. – Mi a véleménye?Sovay gyorsan elolvasta a szöveget. Tökéletesen kivitelezett irat, amely arról tanúskodik,

hogy Dysart részese a hazája kormánya elleni összeesküvésnek. Nagyon ügyes, mosolyodott el Sovay. Ez ellen nincs apelláta. Ha bemutatják, mint bizonyítékot, bőségesen elegendő, hogy Dysartot felkössék.

– Köszönöm, Lefere polgártárs. – Virgil a többi papírt is zsebretette. – Ez bőven elegendő. Itt a pénze. – Tárcát vett elő. Aranyak gurultak szét az asztalon. – Bizonyos vagyok benne, hogy jóval különb embereket árult el jóval kevesebbért. Ha nem tudná, nagyon is bőséges jutalomban részesül a fáradozásáért.

Ezzel távoztak, ám alig értek a keskeny lépcső fordulóin az utcára, fölöttük felpattant a zsalu.

– Kémek! Angol kémek! – rikoltotta Lefere. – Kongassák meg a vészharangot! Riasszák a kerületet! Kémek furakodtak közénk!

Arcok bukkantak fel az ajtókban, a nyitott ablakokban. Emberek tódultak az utcára.– Hol vannak? – néztek fel Lefere-re. – Hol?– Ott! – mutatott Sovayre és Virgilre Lefere. – Ne hagyják futni őket!Nem volt hová rejtőzni. Mindenhonnan emberek bukkantak elő, ki-ki olyan fegyverrel, ami

éppen a keze ügyébe esett. Nem volt sötét; az utcát a házak között kifeszített láncon függő lámpások világították meg.

Virgil megragadta Sovay kezét, és az utca vége felé iramodtak. Két szabadság-sipkát viselő férfi megálljt kiáltott, és rögtönzött dárdával próbálta útjukat állni. Virgil oldalra vetette magát, az egyik embert a másikhoz taszította, így ormótlan fegyvereik összeakadtak. Az egyik férfi kezéből kiesett a hosszú rúd, amely az üldözők újabb csapata elé pattant, úgy, hogy az első sor megbotlott és elesett. A mögöttük tolongok rájuk zuhantak, karok-lábak gabalyodtak össze. Virgil és Sovay rohant, de közben egyre több és több ember özönlött feléjük a mellékutcákból, hogy csatlakozzon a hajszához. Ügy látszott, pillanatok kérdése, és elfogják őket.

– Amélie Thery ott lakik!Sovay magával húzta Virgilt, és fohászkodott, bárcsak nyitva állna Amélie házának

udvara. Ez volt az egyetlen reménységük. A keskeny utca kanyarodott; meredek volt, akár valami sziklahasadék. A ház a jobb oldalon állt. Sovay belökte a kaput, az pedig nyikorogva nyílt a fákkal, bokrokkal zsúfolt kertre. Virgil és Sovay elrejtőzött a bozót sűrűjébe; igyekeztek elfojtani lihegésüket, ahogy a sok láb elcsattogott kint az utcán.

– Melyik az ő ajtaja? – suttogott Virgil.– Az ott, a végén. – Sovay előrekúszott, és halkan megkoppintotta az ajtót. – Amélie! –

suttogta.– Én vagyok, Sovay.A lány nagy barna szeme elkerekedett a láttukra. – Hallottam az ordítozást – mondta, és

válla köré húzta a kendőjét –, de nem mertem kimenni. Most éppen egyedül vagyok. A szomszédaim mind elmenekültek vagy elköltöztek. Jöjjenek erre. Gyorsan! Lehet, hogy visszajönnek!

A ház végébe vezette őket. Fülét az ajtóra tapasztotta, majd óvatosan kikémlelt.– Nincs ott senki. Sok szerencsét!Az elülső ajtót megdöngették. Amélie beburkolódzott kendőjébe, és előresurrant, hogy

megnézze, ki követel bebocsátást.Sovay és Virgil egy csendes utcára kerültek. Ügy látszik, hogy a Lefere által szított hajsza

a háza környékére korlátozódott.– Különös, hogy az egyik sarkon zavargás támad – jegyezte meg Virgil –, a szomszédban

pedig az egésznek semmi jele. – Megkönnyebbülten nézett körül. – Most már zavartalanul mehetünk tovább.

St. Germain utcáin át a folyóhoz értek, aztán átkeltek a Pont Neufön a túlsó part viszonylagos biztonságába.

– Lefere-hez menet benéztem White-hoz – mesélte Virgil, ahogy a Marais felé tartottak. – Ott találkoztam Henry Fitzwilliammel. Mit gondol, kit vár ide?

Sovay még csak nem is sejtette a választ.– Az öccsét, Gerald Fitzwilliamet.– Hugh tanulmányvezetőjét?– Holnap érkezik.– Miért jön ide?

– A bátyját látogatja meg. Ügy látszik, az utóbbi időben az ügy támogatójává szegődött, részt vesz az Egyesült írek mozgalmában. Henry persze örvendezik, de én roppant különösnek találom a dolgot.

– Gyanakszik rá?– Miért, maga talán nem? Annyi bizonyos, hogy rosszban sántikál. Azt ajánlom, holnap

este keressük fel. Üdvözöljük Párizsban.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

A házat, amelyben Henry Fitzwilliam megszállt, lakásokra osztották. A házmester nem sietett kaput nyitni, amikor pedig nagy nehezen előkerült, a gorombaságig mogorva volt. Résnyire nyitotta a kaput, kisandított, arcára redőket vésett a rosszkedv és az elégedetlenség. Virgil jóformán még ki sem mondta, kit keresnek, amikor az öreg felmordult: – Nincs itthon – és majdnem az orrukra csapta a kaput.

Virgil azonban betette lábát az ajtórésbe. – Megvárjuk – jelentette ki.– Ahogy tetszik. – A házmester otthagyta őket és elkullogott. Henry a legfelső emeleten

lakott. Virgil bekopogott – arra várt, hogy Henry inasa nyit ajtót, ehelyett azonban egy vörös hajú fiúval találták szemben magukat, aki angolul szólalt meg: – Sir Henry nincs idehaza.

– Nem őt keressük. – Virgil besétált a fiú mellett a lakásba. – Hanem a fivérét. És jobb lesz, ha felhagysz a „Sir”-rel, ha kedves az életed, meg a gazdádé. Virgil Barrett vagyok. A hölgy pedig Sophie Weston.

– Örvendek a szerencsének. Én meg Rufus Brook vagyok. Mr. Gerald a gazdám. Elment valahova a bátyjával, Mr. Henryvel – fűzte hozzá széles vigyorral a fiú.

– Akkor megvárjuk őket. – Virgil letelepedett.– Nem tudom, mikor érnek haza. A gazdámat ismerve lehet, hogy későn.– Akkor is megvárjuk – mosolygott Virgil. – Talán addig megkínálhatnál bennünket

valamivel.– Szívesen, uram, nagyon szívesen, csakhogy ez a palack üres, és akármi legyek, ha tudom,

hol találhatnék italt, hát még harapnivalót. – Szeplős homloka gondterhelt ráncba szaladt. – Csak most értünk ide. Henry úr inasa elszökött, beállt a hadseregbe. Én szolgálom ki mind a kettejüket, és még a francia nyelvet se bírom.

– Henry úr bizonyára hozatja az ételt és a bort. Ezt nem mondták neked? – Virgil felállt. – Mi lenne, ha veled tartanék? Kettesben biztosan találunk valahol valamit.

A hálás gyerkőcöt kiterelte a szobából, ezzel megadva Sovaynek a végszót a kutatásra.Sovay kisurrant a folyosóra, és menet közben minden szobát szemügyre vett. Geraldéra jó

néhány nyitott utazóládáról ismert rá. Rufust nyilván kicsomagolás közben lepték meg. Sovay körülnézett. Hol kezdje? Mit tenne a helyében Toby? Bizonyára a legnyilvánvalóbb helyet kutatná át először.

Az utazóládák üresek voltak, tartalmuk már fiókokba, szekrényekbe került, és amennyire megállapíthatta, egyikben sincs titkos rekesz. A fiókos szekrényben sem volt más, csak ingek, alsónemű, harisnyák. A felakasztott öltönyök valamennyi zsebe üres. Sovay az íróasztallal folytatta. A fiókok üresek. Az írószekrénykében üres papírlapok, írószerek és egy megkezdett levél Geraldtól az édesanyjának. Körülnézett, felsóhajtott. Az ablak alatti asztalkán több köteg, bőrszíjjal összefogott könyv. Latin és görög nyelvűek – egyik sem tűnik gyanúsnak. A következő köteghez fordult. Rousseau, Voltaire és Thomas Paine. Az emberi jogok: válasz Mr. Burke-nek a Francia Forradalmat ért támadására. Kibontotta a szíjat, kinyitotta a borjúbőrbe kötött könyvet: Nyomatott. S. Jordan számára, Fleet Street 166 sz. Forgatta a lapokat. A könyv közepét ügyesen kivágták, hogy titkos rekeszt alkosson. Benne egy köteg levél. Mind ugyanazzal a takaros, apróbetűs, szálkás kézírással, aminek a hamisított mását épp előző nap látta. Három levélnek Robespierre polgártárs a címzettje. Sovaynek hevesen kalapált a szíve, ahogy a papír zizegett az ujjai alatt.

– Rufus! Hol vagy? – kiáltott valaki a folyosón. – Hol az ördögben van az a kölyök?Sovay körülnézett. Sehol valami búvóhely.– Rufus… – A hang meglepetten elhalt. – Mi az ördög?! Mit keres itt?– Olvasnivalót – mutatta fel Sovay a kezében tartott könyvet. – És sikerült is találnom.

– No, figyeljen ide – lépett közelebb Gerald Fitzwilliam. Halántékán lüktetett egy ér, és arca, amely már eleve kipirult a leheletén is érződő bortól, még jobban elvörösödött. – Ezt nem teheti…

– Máris megtettem. – Sovay nem óhajtott szóváltásba keveredni, hiszen nála volt a pisztoly. – Az itt elrejtett levelek bizonyítják, hogy ön ellenség – az enyém, a családomé és másoké, akik kedvesek nekem.

A leveleket nem volt ideje végigolvasni, de Fitzwilliam arcáról leolvasta, hogy helyesen következtetett.

– Maguk Middletonok mindig is áruló banda voltak – sziszegett Fitzwilliam. – Csak azt kapják, amit megérdemelnek. Ide azt a könyvet!

Ügyetlenül kapott a könyv után, de részegen megtántorodott. Sovay könnyedén kitért előle.– Ha kell, habozás nélkül használom ezt – vette elő kabátkája alól a pisztolyt. – Ne jöjjön

közelebb, Mr. Fitzwilliam. Ne tegye próbára a türelmemet.Fitzwilliam a fegyver láttán visszahőkölt. – Ezt nem ússza meg szárazon – sziszegte. –

Egyetlen szavam elég, és már viszik is a guillotine alá, mint angol kémet!– Nos, ezt alig hiszem.Fitzwilliam megperdült, és megpillantotta a mögötte álló Virgilt.– Az efféle vádaskodás visszafelé is elsülhet – folytatta Virgil szelíden. – Egyikünk sincs

biztonságban.– Én ír vagyok, nem angol! – köpte a szavakat Fitzwilliam. – Minket itt szívesen látnak!– Némelyiküket, de nem hinném, hogy maga is ezek közé tartozik. Ha nem követi

pontosan az utasításainkat, nemcsak a helyi bizottság kapja meg a feljelentést – a házmester máris gyanakszik magára, ha nem tudná –, de valamennyi ír, innen New Yorkig értesül róla, hogy Dysart zsoldjában áll, és hogy az ügyüket elárulta a brit kormánynak és a Titokbizottságnak.

Virgil jól számított. Fitzwilliam tudta, hogy a tulajdon bátyja ölné meg habozás nélkül, ha mindez a tudomására jutna. Belőle hiányzott az a képesség, ami valakit jó kémmé tehet. Fakó tekintetén a félelem árnyéka suhant át. Valósággal lerítt róla a gyávaság, sima képét veríték lepte.

– Hát jó. – Nehézkesen leült, elszállt belőle a harci szellem. – Mit akarnak tőlem? Mit tegyek?

– Nagyon egyszerű. – Virgil biccentett Rufusnak, aki közben besurrant a szobába. – De először is, azt hiszem, elkel magának egy korty brandy.

Fitzwilliam reszkető kézzel emelte szájához a poharat.– Mondja meg az inasának, hogy csomagolja be a bőröndjeit. Meggondolta magát. A terv

megváltozott. Mire a bátyja hazatér, maga már nem lesz itt. – Virgil magának is töltött, és letelepedett vele szemben. – Itt maradok, hogy erről megbizonyosodjam.

Sovay otthagyta Virgilt, hogy őrizze Fitzwilliamet. Ahogy kisurrant a házból, egy árny vált le a szemközti kapuról és a nyomába szegődött.

HARMINCHATODIK FEJEZET

– Mit akar? – fordult oda Sovay. – Figyelmeztetem, fegyver van nálam.– Ebben nem is kételkedtem! – A férfi felemelte két kezét. – De csak nem puffant le egy

régi barátot, Sovay?– Greenwood! Mit keres itt?Sovay annyira megörült a láttán, hogy ott, a nyílt utcán átölelte.– Fitzwilliamet követtem. Épp azon törtem a fejem, hogyan juthatnék be a házba,

gondoltam, jobb lett volna, ha magammal hozom a Toby gyereket – nem vagyok én betörő –, amikor ki bukkan fel a semmiből? Már éppen figyelmeztetni akartam, mikor láttam, hogy Fitzwilliam rohan hazafelé, de aztán úgy okoskodtam, hogy maga meg az a jenki tudnak magukra vigyázni. Láthatólag igazam volt. Csinos darab – biccentett Sovay pisztolya felé. – Honnan szerezte?

– Virgiltől kaptam. Éppen le akartam puffantani magát. Hogy jut eszébe így megrémíteni az embert?

– Megtalálta, amit keresett? – szegődött melléje Greenwood.– Honnan tudja, hogy kerestünk valamit? Greenwood szótlanul pillantott rá.– Igen, megtaláltuk. – Sovay elégedetten mosolygott, nagy szeme izgatottan csillogott.

Tyű, de csinos ez a lány! Greenwood átkozta magát az elszalasztott lehetőség miatt.– Mitől komorodott így el? – nézett fel rá Sovay.– Átkoztam magamat, hogy miért is voltam olyan úriember. – Karon fogta a lányt. –

Kitűnő pár lett volna kettőnkből, Sovay. Kár, hogy nem éltem a magam gálád módján az adódó alkalommal.

– Késő! – kacagott fel Sovay.– Hogyhogy? – vetett rá dévaj mosolyt Greenwood. – Találkozott valakivel?– Nem úgy értettem! – Sovay elfordította a fejét, örült, hogy sötét van, a férfi nem láthatja

meg, hogy elpirult. Gyorsan más tárgyra tért. – Egyáltalán, mi járatban van itt?– Oldfield küldött. Most neki dolgozom.– Megőrült?! – meredt rá Sovay. – Csoda, hogy le nem tartóztatták, amint a száját

kinyitotta!– Tanult ember vagyok! – vágta ki sértődötten Greenwood. – Beszélek olyan jól franciául,

mint Fitzwilliam. Különben is, ír néven utazom. Patrick MacManus, szolgálatára, Monaghan megyéből. Oldfield szerzett nekem iratokat. Mit hozott Fitzwilliam?

– Dysart leveleit Robespierre-hez. Hazaviheti, a többi bizonyítékkal együtt, amit összeszedtünk. Elég lesz ahhoz, hogy Dysart kegyvesztett legyen.

– És mi lesz Fitzwilliammel? Nem mehet haza Angliába.– Nem bizony! – nevetett Sovay. – Mihelyt összepakol, már megy is a partra, ha kell, akár

Virgil valamelyik hordójában. Onnan Amerikába viszik, hogy addig se legyen láb alatt, míg Dysart meg nem bukik.

Greenwood komolyabbra fogta a hangját. – Nem történhet elég gyorsan Gabriel meg a többiek számára.

– Mi van vele? – Sovayt elfogta a bűntudat. Annyira lefoglalták a pillanatnyi gondok, hogy nem is kérdezősködött az otthoniak felől.

– A Newgate-ben raboskodik, elég jól tartja magát. De van kellemesebb hírem is – mosolygott Greenwood. – Lydia hozzámegy Skidmore-hoz, bár az esküvő napját még nem tűzték ki. Lydia azt akarja, hogy maga is ott legyen.

Sovay látta maga előtt a comptoni kis templomot, teljes esküvői díszben, és a sóvárgástól elszorult a torka.

– Ott leszek! – fogadkozott. – Én leszek a nyoszolyólánya! No és Tobyról mi híre van?– Egy clarkenwelli lakatos fogadta fel inasnak. Derék, becsületes ember, Dick Chapman

barátja. Ráncba szedi a fiút. Tobynak még most is feltett szándéka, hogy Amerikába megy, mihelyt leszolgálta az inasidejét.

– Örülök, hogy jó útra tért – mosolygott Sovay. – Hiányoznak nekem, Greenwood.– Hát jöjjön velem haza – biztatta a Kapitány. – Miért tenné ki magát további

veszélyeknek?– Nem – rázta meg a fejét Sovay. – Nem hagyhatom itt Apát, meg aztán más dolgom is van

itt.Greenwood nem erősködött. Járatos lévén szívügyekben, elég volt Sovay arcára néznie,

máris kitalálta, mi lehet az a „más dolog”. 

* * * 

Greenwood másnap elment, vitte a leveleket és a Lefère által hamisított iratokat. Sovay megkönnyebbült, hangulata egészen felderült. A bizonyíték elegendő Dysart elveszejtéséhez. Bár itt veszedelem veszi körül őket, otthoni ellenségük hamarosan elbukik. Ettől menten jobb kedve támadt, első ízben érzett némi reményt, amióta Franciaországba érkezett.

Máris meleg volt, és idővel nyilván még melegebb lesz. Legkönnyebb ruháját öltötte fel, hogy felkészüljön a poros városi utcák izzó hőségére. Elhatározta, hogy elmegy a Luxembourg-hoz, hátha hallhat valamit az édesapja felől.

Hugh Fernand-t kísérte el a Konventbe, Virgil Fitzwilliamet vitte Le Havre-ba, hát ő majd egyedül megy. Kitaszította a súlyos kaput. Az udvart elöntötte a napfény. Egy girhes sárga macska szundított a sarokban, egy fügefa árnyékában. Muskátlik kusza szövevénye zúdult alá az ablakpárkányra állított cserepekből, szirmaik a macskakőre hullottak, mint megannyi karmazsinvörös vércsepp. Sovay kilépett az utcára, mögötte döndülve csukódott a kapu. Sokszor megjárta már ezt az utat, így hát magabiztosan indult el. Keskeny kis utcákon vágott át – csakhogy könnyű volt összezavarodni a kanyarok, fordulók szövevényében, és hamarosan egy ismeretlen útkereszteződésnél találta magát.

Tömegbe keveredett; mindenki egy irányba tartott. Férfiak, nők és gyermekek, merev arcuk megkövült céltudatosságot tükrözött, mintha holmi rájuk rótt kötelességet teljesítenének. A jókora tömeg szinte némán haladt. Ezt az utcát mi sem különböztette meg a többitől: kétoldalt magas falak, zárt kapuk, falra firkált jelszavak. Nem lehet messze Henry Fitzwilliam lakásától, de Sovay tudta, hogy még sohasem járt erre. Furcsa volt ez a hely, ismerős is, ismeretlen is, akárcsak az álmokban. Közvetlen fenyegetés híján is rossz előérzet fogta el, olyannyira, hogy az egyre kegyetlenebb hőségben is megreszketett. Vissza akart fordulni, de már késő volt. Mintha sebes áramú folyóba lépett volna. A tömeg körülzárta és magával ragadta. Nehéz lenne visszafordulni, és amikor megkísérelte, a közelében haladók szeme gyanakodva villant.

– Mi a baja, polgártársnő? – kérdezte egy asszony. – Hova lett a hazafias buzgalma?A nő egy hat-hétéves kislányt vonszolt, aki leplezetlen kíváncsisággal bámult fel Sovayre.A kihívó kérdés más nők figyelmét is felkeltette, így egyre ellenségesebb pillantások

méregették. Vajon mi ingerli őket ennyire? Attól tartott, az arcáról olvassák le, milyen nemzet lánya, és nem akart megszólalni, nehogy a kiejtése igazolja a gyanújukat. Egymásra sandítottak, a legmerészebb peckesen előlépett. Arcán fenyegető kifejezés, ökle a csípőjére vágva, készen arra, hogy nekirontson Sovaynek.

– Polgártársnő! – bömbölt a fülébe egy férfihang. – Hol a kokárdája?Sovay rémülten nézett végig magán. A kokárdája az előző este viselt kabátja gallérján

maradt. Lelkére kötötték, hogy sohase hagyja el nélküle a házat. Embereket koncoltak fel, vertek agyon az utcán, ha nem viselték a Forradalom jelképét.

Erős férfikezek ragadták meg Sovayt, és elvonszolták a tömegből. Az asszonyok a nemzeti gárdistára pillantottak, és elégedetten folytatták útjukat. A férfi levette csákóját, és Sovay Léont ismerte fel a gárdistában.

– Ne feledje, hogy ezt mindig viselnie kell, polgártársnő. – Csákója felhajtott pereméről levette nagy piros-fehér-kék kokárdáját, és Sovay vállára tűzte. – Ha nem akarja magára vonni a Forradalmi Bizottságok figyelmét, vagy nem kíván verést elszenvedni a bonnes républicaines részéről, akik az imént ilyen gorombán méregették. Nos, tegyünk eleget hazafias kötelességünknek. Erős kézzel fogta Sovay karját, és ő kisvártatva rádöbbent, mi a célja ennek az eltökélt zarándoklatnak. A terjengő szag önmagában is mindent elárult. Talpuk alatt rozsdavörösség szivárgott az út macskakövei között, a csatornában vér folyt. Mivel a gyalázatos gépezet sorozatos állomásai körül élők már nem bírták elviselni a vért és a bűzt, a guillotine-t a város keleti szélére szállították, a Barrière du Trône-hoz. A teret átnevezték Trône Renversé-ra – az itt álló hatalmas, a város egyik kapuját jelölő, jelképes trónust lerombolták, de annak nagy kőpillérei még most is az ég felé meredtek a letűnt rendszer mementójaként. A téren, ahová összeterelték a tömeget, most egészen másféle trón állt, amelynek hátborzongató mennyezetét egy félelmetes, ferde penge alkotta, a trónszék helyén pedig, mint valami tátott száj, a gallér meredezett. A hóhér és segédei mint megannyi mészáros; ruhájuk, köpenyük vértől volt csatakos.

A kordék hosszú sorban vártak, mint szekerek a vágóhíd előtt. Utasaik összezsúfolódtak, váll váll mellett, összepréselve. Gallérjuk letépve a vállukról, kezük a hátuk mögött összekötözve, megkopasztott fejük lehajtva.

A folyamat brutálisan gyors volt – hosszú gyakorlat szülte a hatékonyságát. Az áldozatot egy deszkára fektették, és azzal tolták a penge alá. A fejet átnyomták egy, a népnyelv által kémlelőlyuknak nevezett kis nyíláson, amelynek felső részét úgy igazították, hogy épp a nyak köré kerüljön, meghúztak egy emeltyűt, és a penge sziszegve lezuhant. Az egész folyamat attól fogva, hogy a rabot a deszkára fektették, egészen addig, amíg a hóhér magasra emelte a vérző fejet a tömeg élvezetére, egy percig sem tartott. A fejet az alant lévő kosárba dobták, a testet egy várakozó taligára hajították, ami már vitte is a Rue de Picpus-n álló kolostor kertjébe, ahol a sietősen megásott tömegsírba lökték.

Sovay gazdaságban nevelkedett, gyakran látta állatok levágását, de a nyakból kiömlő forró vér rézhez hasonlatos szaga megrendítette. De talán még elviselhetetlenebb látvány volt a várakozó áldozatok sztoikus méltósága és törékeny bátorsága: idegenek álltak szorosan egymás mellett, egy anya síró leányát ölelte, egy apa a fiát, egy pap a haldoklók szentségében részesítette rabtársait – ki akadályozhatná meg ebben? Egy apáca reszketeg hangon a Te Deumot énekelte egyre hangosabban, ahogy közeledett halála perce. A tömeg mozdulatlanná merevedett és elcsendesült, míg a hóhérsegédek vérrel mocskolták be a fehér köntöst. Sovay legszívesebben elfordult volna, de Léon szilárdan tartotta. Ha elfordul ettől a jelenettől, elárulja magát, hiszen hazafiatlannak mutatkozik.

Kevesen éljeneztek. Néhány diadalkiáltás hallatszott a felbérelt csoportból, amelynek tagjai mindannyiszor ovációban törtek ki, valahányszor felmutattak egy fejet – de a tömeg nem vette át a lelkesedésüket.

– Miért is éljeneznének? – kérdezte Léon. – Az arisztokraták már mind meghaltak vagy elmenekültek. Ezek a szegény ördögök boltosok, nyomdászok, lakatosok, csipkeverők, pincérek, cselédek, szegény papok, kolostorokból elhurcolt nővérek. Talán ellenségük akadt egy bosszúálló szomszéd, a helyi Forradalmi Bizottság egy tagjának személyében, vagy pedig azért találták bűnösnek őket, mert egy rokonuk vagy barátjuk magára vonta Robespierre-nek és a Közbiztonsági Bizottságnak a figyelmét. Ezek hétköznapi emberek, akárcsak ezek a nézelődők, akik már talán szintén a nyakukon érzik a penge hideg csókját.

– Ha nem gyűlölik az elítélteket, miért jönnek ide?

– Ki tudja? – vont vállat Léon. – Némelyek kíváncsiságból. Lenyűgözi őket a halál pillanata. Mások a megkönnyebbülésért: ma nem rajtuk van a sor, még ha holnap őket is elérheti a végzet. Mint ahogy engem is. Vagy magát. Egyikünk sincs biztonságban. Elég – szólt hirtelen, és odébb vezette Sovayt. – Hamarosan úgyis vége a cirkusznak.

Egy sor asszony padokat foglalt el, kötőtűik csattogtak. Az ő figyelmük bezzeg mit sem lankadt. Léon feléjük sandított.

– A hírhedt tricoteuse-ök. Ne nézze őket feltűnően. Mindennap itt vannak, szabadságsipkát vagy harisnyát kötnek a hadban álló férfiaknak. Állítólag. Talán – akárcsak Pénelopé – éjjel felfejtik, amit nappal kötöttek. Lehet, hogy olyanok, akár a párkák, és amikor abbahagyják a kötést, megszűnik ez az őrület is. De az is lehet, hogy amikor elvágják az utolsó fonalat, mi mind meghalunk. – Ránézett a lányra, egyszerre észrevette, hogy az mennyire elsápadt. – Jól érzi magát?

Sovay bólintott. Megszólalni nem mert, nehogy hangja elárulja. Nem akart gyengének látszani, de attól tartott, a guillotine-nál látott jelenetek, a hőség, a vér szaga megtörik tartását. Léon elvezette egy nyugodt mellékutcába, ahol árnyékot találtak a terecskét körülvevő platánfák lombsátra alatt. A levelek között áthatolt a napfény, foltos mintát vetve a macskakövekre. Megálltak egy kis kávézónál, leültek egy rozzant asztalhoz. Léon bort rendelt. Egy női hang kiáltott ki, a konyhában edények csörrentek. Az ajtó mellett álló cserepes növények rozmaring– és kakukkfűillatot árasztottak. Sovay vigaszt talált ebben a hétköznapi jelenetben. Az ostromlott városban még zajlanak a szörnyűségek, más, kisebb-nagyobb bűnökkel egyetemben, de itt úgy folyik az élet, ahogy mindig is folyt és folyik majd ezután is. A borhoz egy kosár kenyér járt. Léon töltött a lánynak és biztatta: igyék.

– Nem így kezdődött az egész – szólalt meg lassan. – Halált mérni ártatlan emberekre... Nem azért kezdtük a forradalmat, hogy a polgártársaink ellen viseljünk háborút. Hogy magára ilyen hatást tegyen…

– Sajnálom… – mentegetőzött Sovay. Restellte, hogy engedett érzéseinek.– Ugyan! Ez is mutatja, mivé lettünk, hogy eltűrjük az efféle barbárságot. – Léon a fejét

ingatta.– Amiket láttam! Amit műveltem magam is! A Vendée-ban, Lyonban. Mindezt a

Forradalom nevében. – Kezét elhúzta a szeme előtt, mintha ki akarná törölni a felidéződő emlékeket. – A mészárlás, aminek az imént tanúja volt, civilizált dolog azokhoz képest. Emberek, akiket széttép az ágyútűz, akiket összeláncolnak, és puskával lőnek rájuk, akiket megkötözve, pucéron löknek a folyóba, akiket kilyuggatott csónakban taszítanak a vízre. És mindezt a Forradalom nevében... – Hangja elhalt, felnézett, zöld szeméből mély fájdalom sugározott. Hogy ez az érzés önmaga vagy az áldozatok miatt lett úrrá rajta, ki tudja? – Vér tapad az én kezemhez is, Sovay. – Tekintete a lányról az asztalon szétterpesztett hosszú ujjaira vándorolt. – Én katona vagyok. Parancsnak engedelmeskedtem – vagy legalább is ezzel vigasztaltam magamat. Már nincs Istenem, akihez megbocsátásért könyöröghetnék. Egyetlen reményem, hogy jóvátehetem, amit vétettem. Hogy az emberek egyszer majd megbocsátanak nekem, megtévedtnek.

Felhajtotta pohara tartalmát, majd újra töltött. Némán kortyolta a bort. Sovay nem tudta, hogyan törje meg a komor hangulatot. Szavai nem adhatnak vigaszt Léonnak, ezért hát csak némán ült, várta, hogy a férfi megint megszólaljon.

– Meséljen az otthonáról – szólt végül Léon, mintha ráébredt volna, hogy a lány is vele van. – Milyen az élet maguknál?

Sovay mesélt Comptonról; hogy mennyire vágyott kalandra, és hogy most mennyire hiányzik annak az életnek a meghitt nyugalma.

– Ne keress izgalmat, mert megtalálod – nevetett fel a férfi. – Én is vidékről származom. Gascogne-ból. Kiskölyök koromban ide küldtek iskolába, Párizsba, de sosem éreztem azt, hogy ide tartozom. Másutt volt a szívem: járta a földeket, vadászott az erdőben, horgászott a

patakban. Sokszor néztem szembe a halállal, és tudom, Gascogne-t fogom utolsóul látni, amikor eljön az ideje, hogy magam mögött hagyjam ezt a világot.

– Visszamegy?– Valamikor, talán – mosolygott a férfi. – Majd ha ez az egész véget ér. Magát is

odaviszem! – Megfogta Sovay kezét. – Eljön velem! Birtokunk már nincs. A chateau-t rókák lakják. Nincs túl sok látnivaló.

– A családja eltávozott?– Igen, Amerikába. – Keserűen felnevetett. – A többiek még annál is jobb helyre. Nincs

senkim és semmim. A zsoldomból élek. Már ha ugyan megkapom, persze. Akárcsak az alárendeltjeim.

– Maga miért nem ment el az országból?– Mert hiszek a Forradalomban! Megőriztem az első eszményeket! – Zöld szeméből eltűnt

a megkövült tompaság. – Ha itt lett volna a kezdet kezdetén, megértene engem. Aki itt volt, látta, hogyan múlik ki a régi világ és hogy hogyan születik meg az új. Aki itt volt, látta, hogy minden megváltozik. Visszavonhatatlanul, mindörökre. – Sovayre nézett, szeme kemény volt és ragyogó, akár a csiszolt achát – Egyenlőséget és szabadságot akarunk. Mindenkinek, férfinak és nőnek egyaránt. Hogyan lehetne ez tévedés?

– Egész életemben ugyanezeket a mondatokat hallottam apámtól, a bátyámtól és én sem kételkedtem bennük soha. De azt látni, aminek az imént voltunk tanúi…– Sovay még mindig hinni akart, de amint felidéződött benne a guillotine, megborzongott.

– Nehéz átélni ezeket a napokat, igaz. De ezek csak napok. Hamarosan elmúlnak. Mik a napok, a hetek, a hónapok, sőt éppenséggel az évek az életben, egy nemzet történelmében? Ami itt kezdődött 1789-ben, az egész világra hatással lesz az eljövendő századok során. – Előrehajolt, zöld szemében fény gyúlt. – Ami most történik, az rendellenesség. Elhajlás, nem a változás szerves része. Meg kell állítani a Forradalom nevében. Ennek az öldöklésnek meg kell szűnnie.

– Ezért jött vissza? – kérdezte Sovay.– Részben. – Semmitmondó volt a válasza. Pénzt dobott az asztalra. – De nem csak ezért.

Majd menet közben beszélgetünk. – Karon fogta a lányt, ahogy átvágtak a téren. – Ma reggel az embereim elfogtak egy angol kémet, amint éppen megpróbálta elhagyni a várost. Egyik este riadalom támadt St. Germainben, azóta mindenütt angol kémeket látnak. Valósággal ostromolnak bennünket. – Szemöldökét kérdőn felvonva a lányra nézett. – Ez a fickó nem szól semmit a küldetéséről, de a nála talált iratokban a maga neve is szerepel, Sovay.

– Hol van az az ember?– Az én szállásomon. Odaviszem magát. Nincs messze. Épp szemben van, a túlsó parton.Elhagyottak voltak még az utcák, az egyik oldalra árnyék hullott, a másik ragyogó

napfényben úszott. Egy sarkon befordulva egy csoport férfi közeledett. Elöl két durva képű sans-culotte, csíkos nadrágban és szabadságsipkában. Elszántan lépkedtek, szemük az utcát vizslatta, vaskos furkósbotjuk készenlétben. Mögöttük két úri öltözékű férfi, a kisebbik elegáns, égszínkék kabátban, nyaka körül csipkével, makulátlan fehér harisnyában. Kápráztatóan fehér parókája alatt hegyes ábrázata elmélyült gondolkodásra vallott. Zöld csíptetőjén visszatükröződött a napfény, ahogy felpillantott magasabb társára, a feketébe öltözött, szőke hajú, felettébb szemrevaló és igen fiatal férfira. Alig pillantotta meg őket Léon, átkarolta és magához vonta Sovayt, mintha szerelmesek volnának.

– Saint-Just és Robespierre – suttogta a lány fülébe. – Ne nézze őket. Polgártársak! – üdvözölte a két férfit, és kitért az útjukból.

A beszélgetésbe merült férfiak nem viszonozták az üdvözlést. Robespierre fel sem nézett, Saint-Just épp csak egy pillantást vetett rájuk. Angyalarcában oly kék és oly üres volt a szeme, akár az égbolt.

– Robespierre a közelben lakik – mondta Léon. – Duplay ács házában, a Rue Saint Honorén. A család imádja. Az a hely egy valóságos erődítmény. Éjjel-nappal őrzik, azóta kétszeresen is, amióta az a lány, Cécile Renault megpróbálta megölni egy gyümölcskéssel. Robespierre mindenütt összeesküvést szimatol. Renault és az egész családja megfizette a merénylet árát, de Robespierre rossz helyen tapogatózik. Nem az özvegyasszonyoktól meg a cselédlányoktól kell tartania, akiket naponta hord a kordé, hanem azoktól, akik a legközelebb állnak hozzá. A tigrisek készülnek egymásra rontani. Sikerült maga ellen egyesítenie jókat és rosszakat. Az olyan idealistákhoz, mint a maga Fernand barátja, gazemberek, csirkefogók csatlakoznak, akik félnek, hogy legközelebb rájuk kerül a sor. Ki kerül előbb a guillotine alá? Van egy közmondásunk: Aki szelet vet, vihart arat.

Ahogy Léon és Sovay tovább mentek a keskeny utcán, egyenruhás férfi bukkant fel a sarkon egy magas, fekete hajú, civil ruhás férfi társaságában.

– Merde! Hanriot és Carnot! Mindenki kint jár ma az utcán?!– Kik ezek?– Carnot a Közbiztonsági Bizottság tagja, Hanriot a gárda parancsnoka. Nem volna szabad

itt lennem. Ha meglát, végem!Sovayt magával húzva beugrott egy árnyas kapualjba. Megperdítette a lányt, hogy az

legyen háttal az utcának, majd szenvedélyesen megölelte. Durva bőre dörzsölte Sovay arcát, szájának boríze volt. Sovay úgy érezte, menten összeesik. Átkarolta a férfi nyakát, ujjai beletúrtak Léon sűrű, puha, fekete hajába. Amikor a férfi végre elengedte, Sovay csak nehezen tért vissza a valóságba, mintha lassan szállna felszínre a kápráztató felszínű víz mélyéről.

– Elmentek? – suttogta.A férfi mosolyogva nézett le rá. – Ó, már rég – mondta, és gyengéden helyreigazította a

lány hosszú, fekete hajának egy fürtjét. – De talán mindjárt jönnek mások is…Megint átölelte és a falhoz szorította Sovayt. Ezúttal lágyabb volt a csókja, lassúbb, de

kutatóbb, és nem kevésbé sürgető. Sovay hasonló hévvel viszonozta Léon szenvedélyességét. Lélegzete felgyorsult, elöntötte a hév. Elvesztette időérzékét – ölelésük órákig is tarthatott, de az is lehet, hogy csak egyetlen percig. Amikor a férfi végre elengedte, Sovay már tudta, hogy testestül-lelkestül az övé. Egymást átkarolva folytatták útjukat. Senki sem pazarolt rájuk pillantást, nem kísérték őket rosszalló tekintetek. Párizs a szerelmesek városa, és ezt még a Forradalom sem változtathatta meg.

Átkeltek a folyón, végigsétáltak a rakparton, majd befordultak egy mellékutcába. Sovay számára Párizs még mindig afféle útvesztő volt, egész másnak látszott nappal, mint éjszaka, különben rájött volna, hogy előző este épp erre járt Virgillel. Léon a maga szállására vitte: egy régi arisztokrata család pompás palotájába, amelyet lefoglalt a Köztársaság. Vörös zászló lengett a Nemzeti Gárda háromszínű lobogója mellett, a kapu fölötti Propriété Nationale – nemzeti tulajdon – felirat eltakarta az ősi címert. Két gárdista dárdáját keresztbe vetve őrizte a bejáratot. Léon láttára tisztelegtek, és visszahúzták a dárdájukat.

Sovay és Léon a széles kapuboltozaton függő nagy lámpás alatt belépett a kövezett udvarra. Lépcső vezetett az impozáns bejárathoz, amely fölött a pajzson ágaskodó oroszlán feltűnő épségben maradt meg, még a köztársasági trikolór színeivel sem mázolták be.

– Üdvözöllek családom palotájában – nevetett Léon.A ház belseje: akár a kaszárnya. A díszeitől megfosztott teremben szolgálaton kívüli

gárdisták heverésztek, boroztak, pipáztak. Néhányan beszélgettek, mások kártyáztak. Különlegesen élénk játék folyt az egyik sarokban, a harsány diadalkiáltásokat színlelt zúgolódás követte. Ahogy beléptek, az egyik gárdista elkiáltotta magát: – Vidd el innen ezt a fickót, Léon, mert mindenünket elnyeri!

– Még ne! – hangzott egy másik játékos ellenvetése. – Előbb legyen alkalmunk valamit visszanyerni!

Ellenfelük felállt, és gunyorosan meghajolt. – Köszönet az idejükért – mondta. – És a pénzükért.

Kacagva úgy tett, mintha megszámlálná az elnyert nagy kazal fekete-fehér ígérvényt, majd összehajtogatta és a zsebébe gyűrte az egészet. Amikor megpillantotta Sovayt, arcáról lehervadt a mosoly.

– Elkaptak – vont vállat. – Sajnálom. Beszélhetnénk valahol? Léon bevitte őket az irodájául szolgáló szobába.

– Ez volt valamikor anyám szalonja. – Enyhe nosztalgiával nézett körül. – Alaposan megváltozott azóta. – Az elegáns bútorokat eltávolították, helyükbe egyszerű székek, asztalok kerültek. A kankalinsárga-fehér csíkos tapéta tépetten csüngött, az ajtó körül zsíros kéznyomok csúfították, vállmagasságban pedig mocskos csík éktelenkedett. Különféle fegyverek, dárdák, puskák és kardok hevertek a ládákban vagy álltak halomban a fal mellett.

– Gondolkodtam – kezdte Greenwood.– Nem jellemző magára – csipkelődött Sovay, de Greenwood nem viszonozta a mosolyt.– Komolyan beszélek, Sovay. Megnéztem azokat a leveleket – veregette meg a zsebét. –

Virgilnek igaza van. Ez elegendő, hogy elítéljék Dysartot, de az az ember nem ostoba, és nálánál hamarabb senki sem érzékeli a körülötte történő változásokat. A gyanú első fuvallatára már fut is a partra. És ha elmenekül, maga igen nagy veszedelembe kerül.

– Tudom – mondta nyugodtan Sovay. – Vállalom a kockázatot.– Nem – rázta meg a fejét Greenwood. – Jöjjön velem. Most. Eleget tett már.– Angliában nem lennék biztonságban. Dysartot még nem győztük le.– Elviszlek Svájcba – szólt közbe Léon. – Ott biztonságban leszel a többiekkel, akik

elmenekültek Párizsból.– Nem! Nem megyek el, amíg az apám rab, Hugh pedig Isten tudja, milyen veszedelemmel

néz szembe.– Hugh tud vigyázni magára.– De mi lesz Apával?– Nem tehetsz érte semmit. – Kegyetlen kijelentés volt, de Sovay tudta, hogy igaz. – ő

vajon nem azt akarná, hogy biztonságba kerülj?– Dehogynem! De ugyan miért legyek én biztonságban? Akit csak szeretek a világon, mind

itt van! Nélkülük semmit sem jelent az életem. A hazámban törvényen kívül helyeztek. Nem akarok visszamenni és elbújni, sem valami biztonságos helyen várni, míg nem rendeződik a helyzet. Különben is, mikor lesz az? – fordult szembe a férfival. – Te sem futottál el. Az életed állandó veszélyben van, mégis itt maradtál, hogy harcolj azért, amiben hiszel.

– Az más! – Léon megragadta Sovay két karját. – Mert én…– Mert te férfi vagy! Ezt akartad mondani? Velem se bánjanak másképp, csak mert nő

vagyok. De ez különben sem rólam szól. A legfontosabb, hogy Greenwoodot kijuttassuk innen.

– Mert én katona vagyok – ezt akartam mondani. – Lemondóan vállat vont, és Greenwoodhoz fordult, aki őszinte érdeklődéssel figyelte a szóváltást. – Igaza van. Magának mennie kell. Az itteni helyi bizottság roppant buzgó. A vezetője Robespierre egyik jakobinus cimborája, és nem állhat bennünket az ő section-jában. Ki kell magát juttatnunk innen, mielőtt megneszeli a jelenlétét. Én majd átöltöztetem, mintha a gárdistáim közé tartozna.

– Sok szerencsét, szépségem – suttogta Greenwood, amint indulni készült Léonnal – Mondtam magának, hogy megtörténik – folytatta angolul, és Léon felé biccentett. – Azt hiszem, rátalált az emberére!

– Mit beszél? – Sovay elpirult arca láttán Léon csúnyán nézett Greenwoodra.– Semmi, semmi – nyugtatta Sovay. – Csak azt mondta, hogy vigyázzak magamra.Ekkor egy gárdista jelent meg az ajtóban.– Elnézést, kapitány – szólt –, de Dupré látni akarja az angol kémet. ..

– Mondd meg neki, hogy tisztuljon innen – mordult fel Léon. – Nincs itt semmi keresnivalója.

– Ezt majd én döntöm el, polgártárs.Egy önnön fontosságától felfuvalkodott apró emberke csörtetett a szobába, mocskos

szabadságsipkája, mint a kakastaréj billegett nagy fején. Nem volt egyedül, bizottságának több tagja is betódult vele, mind igazságot akartak tenni.

Egyikük előrelépett. Lefere volt az. Sovayre mutatott, vádaskodó buzgalmában szinte fuldoklóit.

– ő az! ő az! Az angol kém!Dupré felnézett az előtte álló két nemzeti gárdistára.– Szép munka volt, polgártársak. Most majd én veszem át az ügyet. Ahogy megragadta

Sovay karját, Léon a kardja után nyúlt.Greenwood előrelépett, hogy csatlakozzon hozzá. Sovay látta pillantásukban,

előreszegezett állukban: akár darabokra vagdalnák ezeket az embereket, csak hogy őt megmentsék... És mi történne akkor? Karját feléjük nyújtotta, fékezve kardot markoló kezüket.

– Köszönöm, kapitány. Köszönöm, gárdista. – Egyikükről a másikukra járt kérlelő tekintete, hogy ne rohanjanak a vesztükbe. – Nem tartom fel önöket tovább – fordult az emberek felé, akik érte jöttek. – Mehetünk.

HARMINCHETEDIK FEJEZET

A helyiség, ahová vitték, kocsmához hasonlított, kiömlött bortól, izzadságszagtól, dohányfüsttől bűzlött. Amint Dupré lesöpörte a kolbászvégeket és a kenyérmaradékot a gyalulatlan asztalról, a kóbor kutyák már össze is kaptak rajtuk. A Bizottság elfoglalta helyét. Sovay nem védekezhetett. Iratait hamisítványnak minősítették. Az volt ellene a vád, hogy egy bizonyos Milord Anglais lánya és valódi kém. Megjelenése további bizonyíték volt ellene. Rásandítottak és kijelentették, hogy angolos a külseje. Gyakran előfordult, hogy valakit bíróság elé állítottak csak azért, mert arisztokratikus volt a megjelenése vagy mert nem támogatta kellő hévvel a Forradalmat, urambocsá’ helytelen gondolatokat forgatott a fejében – az ellene felhozott vádak tehát sokszorosan elegendők voltak ahhoz, hogy elítéljék. Sovay néma daccal meredt rájuk, ahogy látszólag fontolóra vették a dolgot, papírdarabokra firkáltak, összedugták a fejüket. Annyira voltak alkalmasak az igazságszolgáltatásra, mint egy horda makogó majom. Sovayt fárasztotta a nagyképűségük, és az volt az egyetlen vágya, hogy legyen már vége ennek a komédiának. Bűnös. Meg kell jelennie a Forradalmi Törvényszék előtt. Akármikor tartsák is a tárgyalást, az puszta formaság lesz. Aki ezeknek a kezébe kerül, annak vége.

A párizsi rendőrség két embere jelent meg, akik Sovayt egy kocsiba lökték. Az egyik rendőr beült melléje, de egy szót sem szólt, Sovay kérdéseire sem válaszolt. Sovay kinézett az ablakon. A falakra mázolt, megfolyt festékű jelszavakat mintha vérrel rótták volna: L’Egalité, Fraternité, la République ou la Mort. Rátört a rettegés: vajon hová tartanak? Ha átkelnek a Szajnán, La Force-ba viszik, a szeptemberi tömeggyilkosság legvéresebb színhelyére. Megkönnyebbülten dőlt hátra, amikor a kocsis a lovak közé csapva elkanyarodott a folyótól.

Ahogy a macskaköveken döcögtek, Léon jutott az eszébe. Képes lett volna egy szempillantás alatt lekaszabolni azt az embert. És akkor mi történik? Léont letartóztatják, mert megakadályozta, hogy a Bizottság teljesítse forradalmi kötelességét. Greenwoodot hasonlóképpen, ő pedig így is, úgy is ezeknek a kezében marad. A győztes Dysart lett volna. Én cselekedtem helyesen, gondolta Sovay. Léon megmenti Greenwoodot, és tudatja Hugh-val, hogy letartóztattak. Igen, de akkor is... Tehetett volna valamit. Ha most valami mesében lennének, Léon utánanyargalna, megvívna a zsandárokkal, őt a karjába ragadná, és elvinné… Ugyan, hova is? Arról fogalma sincs. Valami eldugott helyre, ahol biztonságban lehetnek.

Csakhogy ez itt nem mese, hanem a valóság. Léon férfi; hazafi és katona, erős és rettenhetetlen, de most éppoly tehetetlen, akárcsak ő. Semmi, ami eddig történt, nem fedhette fel ennyire Sovay előtt a helyzet reménytelenségét, a tehetetlenséget az esztelenség vad erőivel szemben. Úticéljuk babonás jelentőséget öltött. Ha a Luxembourg-ba érkeznek, akkor van remény Léon számára, az ő számára, mindkettejük számára. Ha útjuk valamely másik gyászos erődbe vezet, akkor mindennek vége. Sovay megint kinézett az ablakon, és megpillantotta a Notre Dame óriás tornyait, a nagy székesegyházét, amelyet most az Értelem imádatának szenteltek. Sovay nem viselte el a helyzet iróniáját, lehunyta a szemét, és néma imát mondott a régebben ott lakozó istenséghez. A közelben áll a Conciergerie, a legrettegettebb börtön. Onnan már csak a kordén lehet kijutni. A kocsi lassított. Sovay kényszerítette magát, hogy szembenézzen sorsával, de észrevette, hogy a keskeny utcákon tolongó tömeg tartóztatja fel a kocsit. Nos, akkor mégsem oda tartanak.

– Luxembourg. – A rendőr észrevette Sovay aggodalmas pillantását. – Oda kerül. A Conciergerie-be akarták vinni, de én adósa vagyok Léonnak. Megmentette a bátyám életét Verdunnél. Az ő kedvéért változtattam meg a parancsot.

Sovayt tehát fogsága helyszínére szállították. A fogadótiszt szinte rá sem nézett, ő csupán egy volt a perükre várók hosszú sorából. Felírták az adatait, és már jöhetett is a következő.

Bevitték egy szobába, levetkőztették és megmotozták. Egy szál ingben állva eltökélte, hogy nem mutatja ki megaláztatását, miközben megfosztották méltóságának utolsó maradékától, meg a nála levő kevéske pénztől. A ruháit visszakapta egy kurta parancs kíséretében: – Fedje be magát, polgártársnő.

Innen egy közös terembe vitték, azok közé, akik aznap kerültek a börtönbe. Mindenféle-fajta ember volt ott a rongyostól a jól öltözöttig. Mindenki a maga nyomorúságába süppedve hallgatott. Még a gyerekek is csöndben voltak, riadtan nézegettek körül vagy anyjukba kapaszkodtak. Sovay leült és várt – maga sem tudta, hogy mire.

Mikor az aznapi utolsó elfogottat is beszállították, a rabokat szétosztották, a férfiakat elkülönítették a nőktől, és kit-kit a zárkájába vittek. A palota lakosztályaiban cellákat alakítottak ki. Míg némelyik jóformán szekrény méretű volt, és alig fért el benne egyetlen ember, addig némelyik inkább hálóteremre hasonlított. Akivel csak találkozott, megkérdezte, ismeri-e édesapját vagy Thery doktort. Az őrök vagy meg sem hallották kérdezősködését, vagy gorombán rászóltak, hogy fogja be a száját. A rabok is közönyösek voltak; vagy elmerültek a gondolataikban, vagy féltek bárkivel is szóba elegyedni, nehogy összeesküvéssel gyanúsítsák őket. Sovay erejét teljesen felemésztette a kétségbeesés. Hogyan fogja valaha is megtalálni édesapját ezen az irdatlan méretű helyen? Eddig egyetlen vigasza az volt, hogy talán megtalálja és együtt lehetnek. Reményét feladva rogyott az ágyául szolgáló szalmazsákra. A magas, díszes mennyezetre bámult, a hámló, repedezett, foltos látomásra: pufók kerubok kukucskálnak dagadozó rózsaszín és fehér felhők mögül, mögöttük az ég kékje. Vajon lesz-e valaha fölötte ilyen égbolt?

Alkalmasint elbóbiskolt, álomba próbált menekülni, mint körülötte annyian. Felriadt, amikor egy kéz rázta meg a vállát, bár az érintés lágy, a megszólaló hang pedig szelíd volt.

– Sajnálom, hogy megijesztettem, Mademoiselle.Sovay felnézett egy fáradt szürke szempárba. A rápillantó férfi láthatóan úriember. Ruhája

foltos, viseltes, foszlott, de jó anyagból készült, fején szürke paróka.– Thery doktor vagyok – mutatkozott be. – Ön az angol leány, akit behoztak? John

Middleton leánya?Sovay bólintott.– Kerestem kegyedet, de ez a sok rab... – A padlón alvókra pillantott. – Jöjjön velem.

Elviszem az édesapjához. Ismeri a leányomat?– Igen, tőle kaptunk hírt az édesapámról.– A kegyed üzenetei nagy vigaszt jelentenek a számomra. Én nagyobb szabadságban

részesülök, mint a többi rab – magyarázta az orvos. – Megengedik, hogy megtegyem a betegekért, amit tudok. Orvosságokat hozathatok. Nehogy azt higgye, hogy ezt az emberiesség diktálja nekik! Nem akarják, hogy az emberek meglopják a guillotine-t azzal, hogy előbb meghalnak. – Keserűen felkacagott. – Bár úgy hírlik, még a halottakat is lefejezik. Nagyon vigyáznak, nehogy méreg vagy éles eszközök jussanak be. Gondoskodnak róla, hogy tápláljanak bennünket, még némi testmozgást is engedélyeznek, hogy a lehető legegészségesebben menjünk a halálba.

Sovay édesapját egy kis magánzárkában találta – nem volt benne más, mint egy asztal, egy szék meg egy ágy. Sovay örült, hogy apja alszik, amikor az orvos bevitte hozzá. Így legalább nem láthatja meg az ő arcát, mikor megpillantja, sem a szemébe szökő könnyeket. Apja annyira megváltozott, hogy először azt hitte, az orvos talán tévedésből máshoz vitte be. Annyira lefogyott, hogy pusztán árnyéka maradt önmagának, takarója alig emelkedett ki az ágyból. Azelőtt mindig világosbarna parókát viselt – most Sovay döbbenten látta apja saját hófehér haját, amint az gyéren szétterült a párnán. Arca szürkés volt, csak az orcáján égett két lázfolt. Homlokának, halántékának vékony bőre alatt duzzadtak a kék erek. Szája kissé nyitva, ajka lefittyedve, és ha a mellét nem emeli enyhén a lélegzet, Sovay halottnak nézte volna.

– Ugye, nagyon megváltozott? – kérdezte az orvos.

Sovay némán bólintott. Nem talált szavakat.– Súlyos beteg volt, de makacsul ragaszkodik az élethez, Mademoiselle. Új erőt ad majd

neki, ha meglátja kegyedet, bár az adott körülmények óvatosságra intenek. A sokk, ugyebár. – Megpaskolta

Sovay kezét. – Talán megengedik, hogy mellette maradjon és ápolja. Néha engedik, hogy a családok együtt maradjanak. Meglátom, mit tehetek. Addig csak üljön itt csendben, és várja meg, amíg magától felébred. Megmondták az édesapjának, hogy kegyed idekerül. Legalább egy barátja van odakint.

Azzal Thery kiment, magukra hagyva kettejüket. Sovay követte az orvos tanácsát, apja mellett ült, fogta a kezét. Az is kisebb volt, mint előtte, csonttá-bőrré zsugorodott, akárcsak az egész test. Sovay nem tudta, meddig ült így, ujjaikat összefonva, de a kintről beszűrődő világosság már kis híján elhalt, mikor érezte, hogy apja kezének szorítása erősödik. Szemét nem nyitotta ki, de könnyek szivárogtak a sarkából, kis tavacskát alkotva a mocskos, csíkos párnacihán.

– Nem reméltem, hogy viszontláthatlak, Sovay. – Hangja szinte suttogás volt, mintha búzakalászok érnének egymáshoz.

– Ne sírj, Papa! – Sovay azonnal talpra szökkent, föléje hajolt, homlokából elsimította a gyér hajat.

– Megszakad a szívem, hogy itt bent látlak – nézett fel Sovayre az édesapja, fakókék szeme csupa fájdalom volt. Keserű zokogásban tört ki, és arccal a fal felé fordult.

– A megrázkódtatás – mondta az orvos, amikor visszatért. Fülét a beteg mellére szorította. – A szívverése egyenletes, ha kissé gyenge is. Álomra szenderült, hagyjuk pihenni. – Magával húzta Sovayt. – Jó híreim vannak, mademoiselle; megengedik, hogy itt maradjon vele. Az őr hoz magának egy szalmazsákot

Sovay a zárka padlóján hált, és apjának minden szükségletéről gondoskodott. Takarította, tisztogatta a zárkát, és szerzett friss vizet is.

Ételt hozott az ebédlőből, és kanalanként etette apját. Úgy vette észre, hogy napról napra erősödik. Néha már-már hasonlított régi önmagához.

– Mr. Thomas Paine is idebent van, tudod? – szólt egy napon Sovayhez. – Therytől hallom, hogy egy könyvön dolgozik, A józan ész kora a címe. Hősként tisztelem; majd ha megerősödöm, szeretném meglátogatni.

Sovay megígérte, hogy megbeszél egy találkozót, bár nem tudta, mikor is kerülhetne sor ilyesmire. Mr. Paine lázbeteg; édesapjának lábadozása pedig igen lassú. A javulás jeleit gyakori visszaesés követte – apjának gondolatai ilyenkor elkalandoztak, és fel sem tudott kelni az ágyról. Szinte egész nap aludt, felébredve pedig azt hitte, hogy otthon van Comptonban, és Sovayt kérdezgette, hogy van, milyen volt a napja. Sovay kitalált mindenfélét, amiről úgy gondolta, hogy akár igaz is lehetne: hogy érik a vetés, közeledik az augusztusi aratóünnep; hogy milyen szép az élősövény; hogy a búzaföldet búzavirág és pipacs pettyezi; hogy hogyan virul most, júliusban a park. Édesapja egyre éberebb lett, szeme ide-oda rebbent a magas, sötét fal és a bedeszkázott, rácsos ablak között. Jól tudta, hol vannak, de az otthonról szőtt mesék vigasztalták. Igazából mindketten ragaszkodtak ehhez a mindennapi álmodozáshoz, már-már maguk is elhitték, hogy otthon vannak, ahol Sovay csak kilép a betegszobából, hogy utasításokat adjon Gabrielnek vagy Stanhope-nak, vagy hogy meghallgassa Lydia beszámolóját a legfrissebb falusi pletykákról, miközben hűvösebbre fordul a nap, a családfő pedig vacsorához öltözködik. Sovayt néha olyannyira hatalmába kerítette a vágyakozás, hogy nem is tudott tovább mesélni. Apja ilyenkor megpaskolta a kezét, azt mondta, elfáradt, és aludna egy kicsit.

Sovay hagyta, hogy Comptonról álmodjon, ő pedig kiment a folyosóra. Az ajtókat néha nem lakatolták le, hogy a rabok járkálhassanak, vagy elvegyüljenek egymás társaságában. A

börtönnek megvolt a maga szertartásrendje, s noha szigorodott a fegyelem, a rabok a napnak bizonyos óráiban összegyűltek, és kibámultak a Luxembourg-parkra néző ablakokon.

Sovay arra a napra gondolt, amikor még ő is ott volt kint a többiek között. Nap mint nap sokan jöttek hiába. Nem tudták, hogy barátjukat, rokonukat már régen másik börtönbe szállították, és hogy már csak a kordén látják őket viszont. Sovay is kijárt a többiekkel, és éppoly mohón bámult kifelé az ablakokon, mint azok. Csak ilyenkor pillanthatták meg a külvilágot – ez volt az egyforma, tompa napok sorának fénypontja. Döbbenet volt látni, ahogy odakint emberek sétálnak a napon vagy a fák árnyékában. Sovay mellett a rabok lábujjhegyen nyújtózkodtak, nevettek, kiáltoztak, sikítoztak, integettek a lentieknek, akik nem láthatták, nem is hallhatták őket, de bíztak benne, hogy még ott vannak szeretteik.

Sovay nap mint nap odavándorolt, néha megpillantotta Hugh-t, máskor Virgilt, néha mindkettejüket. Ott álltak akár fél óra hosszat is, néma őrként meredtek az ablakra. Sovay vigaszt merített ebből, de szinte ugyanolyan kínt is állt ki. Ha csak az egyikük volt ott, rettegett a másik miatt, és megfordítva. Reszketett azokon a napokon, amikor egyikük sem jelent meg. De akármelyikük jött is el, apjának mindig azt mondta, hogy Hugh volt az. Naponta kutatta a tömeget másvalakiért, és már-már lemondott róla, amikor egyszer csak megpillantotta az illetőt feltűnő, sötétkék-fehér egyenruhájában; tükörfényes csizmája akár az ezüst ragyogott a napfényben. Arany vállrojtja csillogott, a mellére tűzött kitüntetések meglendültek, ahogy csákóját levéve meghajolt. Percekig ott maradt, felfelé meredt, keze a kardja markolatán, erőteljes, szép vonású arca mosolytalan, sűrű szemöldöke összevonva.

– Comme il est beaul – A Sovay mellett álló lány elvigyorodott. – A szeretőd?– Igen – vágta rá Sovay, szinte gondolkodás nélkül, és visszabámult a férfira. Szó

ilyesmiről nem esett köztük, de tudta, hogy így van. Addig nézte, míg szinte elolvadtak a börtön falai, a többiek, a fák, maga a park is semmivé fakult, és csak ők ketten ölelkeztek az idő és a tér örökkévalóságában.

Sovayt annyira magával ragadta a férfi átható tekintete, hogy nem fogta fel, mi hozta oda Léont: figyelmeztetni akarja.

 * * *

 Volt a szertartásrendnek még egy mozzanata, éppoly változatlan, mint a szemle az ablak

mögül. Esténként, úgy hat óra tájban, minden beszéd elhallgatott, minden mozgás megdermedt, csend vonult végig a börtönön, akár tengeren a hullám. Mintha maga az épület is visszatartaná lélegzetét. Egy foglár lépkedett át a közös termeken, ahol az emberek szoborrá dermedtek; a néma folyosók visszhangozták csizmája sarkának koppanásait. Menet közben a kezében tartott ívről, az „Esti Újságból” olvasta fel azok neveit, akiknek másnap meg kell jelenniük a Forradalmi Törvényszék előtt.

Amint Sovay meghallotta a hangját, mozdulatlanná vált. Apja felült az ágyban, feszülten hallgatózott, arca ráncokba gyűrődött. Minden rab így hallgatózott: mintha az összpontosított figyelem megváltoztathatná a foglár mondandóját, vagy akár távozásra is bírhatná. A foglár enyhén sántított. Sovay minden este hallgatta lépteit, ahogy elhaladt a cellájuk előtt. Egy este a foglár az ő ajtajuk előtt állt meg.

– Middel-ton!Sovay és édesapja egymásra néztek. A rettegett pillanat elérkezett. Édesapja küszködve

felállt, lábát óvatosan leemelte az ágyról. Járni is alig tudott, de a nadrágjáért nyúlt.– Segíts, Sovay.– Nem, Apa. Maradj. Majd én kimegyek, megkérdezem, mit akar. Kinyitotta az ajtót.

Édesapja felvette botjait, és követte.– Melyik? – szólt a távolodó foglár után Sovay. – Mindketten Middletonok vagyunk.

Melyikünkről van szó?

– Mit számít? Én vagyok az! Engem vigyenek! – kiáltotta apja. Az őr meg sem hallgatta, ujját végighúzta a listán.

– Itt az áll, hogy nő. – Fekete és töredezett volt a körme, vette észre Sovay, ahogy a dőlt betűkkel írt névre mutatott. – Maga az.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Egy számot firkantottak krétával a cellája ajtajára, és másnap reggel ezt a számot szólították. Sovay kiment, fejét felszegte, válla édesapja könnyeitől volt nedves. Elbúcsúzott tőle, s bár ebben az életben többé nem találkoznak, mégsem nézett vissza, amikor kilépett a zárkából. Minden bátorságára szüksége volt a rá váró megpróbáltatásban.

A Luxembourg-ból vagy harminc rabbal együtt a Forradalmi Törvényszékre vitték. A rabok négyesével állnak a törvényszék elé – ugyanígy terelik majd őket a vérpadra. Négy ló vontatta hosszú, csukott szekéren utaztak. Mindenféle korú és rangú személy zsúfolódott össze egy kis szolgálólánytól kezdve, aki szinte gyermek volt még, egy nyolcvan éves vagy még idősebb aggastyánig, akit mocskos parókája és elrongyolódott bársony öltözéke bélyegzett arisztokratának. A jelenlévők a társadalom valamennyi rétegét képviselték, de volt egy közös tulajdonságuk: huszonnégy óra múlva holtak lesznek mindannyian. Ha volt lecke, amely egységbe fogta a nemzetet, ez volt az. Közös sorson osztoztak, minden különbség – osztályé, koré, társadalmi helyzeté – semmivé foszlott. Mosónő bátorított grófnőt és viszont, szolga osztotta meg kenyerét urával. Sovayt mosolyra késztette a sors iróniája. Elrongyolódott zsebkendőjét odaadta a kis cselédlánynak, és a nevét tudakolta.

– Minette-nek hívnak – válaszolt a leányka, amint letörölte a könnyeit.– Miért kerültél ide?Az csak nézett rá tompán. Fogalma sem volt az okról.Sovay magához ölelte a lányt, mire annak csillapodott a reszketése.A Forradalmi Törvényszék csarnokába vitték őket, s összeterelték más börtönből jött

emberekkel, akiknek némelyike, úgymond, ugyanabban az összeesküvésben vett részt – holott soha még csak nem is látták egymást. A rabok számára fenntartott padsorokba terelték mindnyájukat. Prairial 22-e óta megnövelték a padsorok számát, hogy a vádlottakat alkalmanként százasával állíthassák a törvényszék elé.

Sovay körülnézett. A padsoroknak nagyjából a közepén kapott helyet. A terem valamelyest emlékeztetett bírósági tárgyalóteremre; a bírák hosszú asztalnál ültek, de a tanúk padja hiányzott, hiszen itt nem lesz tanú. Meg aztán hová is fért volna el a vádlottak padja, ahová százakat zsúfolnak össze? Az esküdtek bevonultak és letelepedtek a bírák asztalának jobb oldalán. Ez is az igazságszolgáltatás torzképe – hiszen vannak esküdtek, de ebben az esetben az esküdtszéket mindig ugyanazok alkotják: Robespierre-nek és a Közbiztonsági Bizottság más tagjainak jakobinus barátai.

A vádlottakat felszólították: álljanak fel. Bevonultak a bírák. Öten voltak, mind feketében, fehér parókájuk fölött magas, fekete kalpag, azon nagy fekete toll. Mint hivataluk jelvényét viselték a trikolórt kalpagjuk szalagján, csakúgy, mint a hajtókájukon a kokárdát és mellükön átvetve a széles szalagot. Megálltak, meghajoltak. Középen az elnök, akinek a nyakában háromszínű zsinóron lengett hivatalának jelképe. Egyszerre ültek le, amikor az elnök megrázott egy csengettyűt, jelezve, hogy kezdődhet az eljárás. Az ezüstös csilingelés furcsán hatott a komor teremben – mintha csak teáért csengetnének, és a hang nem sokak halálának hírnöke volna. Ezután Fouquier-Tinville, a közvádló lépett a terembe. Gyűlölet és rettegés övezte – ez az ember százakat, ha ugyan nem ezreket küldött a guillotine alá. A legtöbb szem rá szegeződött, nem a bírákra. A szintén feketébe öltözött magas férfi is a trikolórba burkolózott. Fekete kesztyűt, valamint a kalpagon lengő, gyászos tollak alatt fekete parókát viselt. Körülnézett, majd a vádiratért nyúlt. Monoton hangon kezdte a felolvasást, mint aki már unja fárasztó feladatát. Az eljárás megkezdődött.

A rabokat egyenként felszólították: álljon fel, majd felolvasták a nevét és az ellene szóló vádat. A szabályos törvényszéki eljárásra emlékeztető hasonlóság ezzel meg is szűnt. Nem

képviselte a védelmet ügyvéd, nem voltak tanúk, még csak a rabok sem szólalhattak meg a maguk védelmében. Aki mégis megszólalt, azt menten elhallgattatta az elnök: Tu n’as pas la parole, neked itt nincs szavad. Aki mégsem tágított, azt kiutasították a teremből, és a távollétében ítélték el. És elítéltek mindenkit, rohamtempóban. Az eljárás gyorsan zajlott. Felolvasták a vádat, az esküdtek bűnösnek nyilvánították a vádlottat, a Törvényszék tanácskozott, és az elnök kihirdette az ítéletet: – Halál. – Valamennyi esetben.

A vádak sokfélék voltak: összeesküvés, készletek rejtegetése, gyanúsnak minősülés, gyanúsnak minősülés gyanúja, gyanús személyekkel való érintkezés, arisztokratának minősülés, kapcsolat arisztokratákkal, arisztokratikus külső, Forradalom-ellenes viselkedés, Forradalom-ellenes kijelentés, Forradalom-ellenes gondolatok, sőt: bánkódás azokért, akiket a guillotine alá küldtek – ezek egyenként is elegendők voltak ahhoz, hogy valaki a vérpadra jusson. Könyörtelenek voltak a vádak, legtöbbjük banális. A hallottak alapján Párizs, sőt Franciaország népének zömét el lehetne ítélni. Elkerülhetetlen volt a halálos ítélet. A vádlott nem szólhatott, semmit sem tehetett. Egy merész nő, akit összeesküvéssel vádoltak, tiltakozott: még csak nem is volt abban a börtönben, ahol az állítólagos összeesküvés történt. Az elnök csengettyűje megpendült, az asszonyt elhallgattatták, és rideg türelmetlenséggel közölték vele: – Részese lett volna az összeesküvésnek, ha ott lett volna!

Legtöbben némán hallgatták a vádat és az ítéletet, kifejezéstelenül meredtek maguk elé, tompaság fogta el őket, amit már Sovay is érzékelt. Visszahúzódott magába az előtte lejátszódó gonosz képtelenségek elől, és álmodozás-félébe merült. Lényének egy része jelen volt ugyan, mindent meg is figyelt, de mintha mindez valaki mással történne.

Nevének hallatára felrezzent. Felállt, és Fouquier-Tinville-re meredt. A férfi fekete szeme szinte keresztülnézett rajta. Felolvasta a vádat: – Törvényen kívül helyezett személy, angol kém, a Köztársaság ellensége. – Az esküdtekhez fordult, választ nem is várt – ám ekkor félbeszakították az eljárást. Virgil Barrett állt a bíróság emelvénye előtt.

– Téves azonosítás történt! – kiáltotta a közvádló felé. – A hölgy amerikai állampolgár! A feleségem. Itt vannak a bizonyító iratok!

Hiú igyekezet volt, a legcsekélyebb remény nélkül, de legalább nem hagyta el mindenki. Sovay szívén egy árnyalatnyit enyhült a nyomás, hiszen nem feledkeztek meg róla teljesen.

Fouquier-Tinville Virgil felé fordult. – Bőséges bizonyítékunk van az ellenkezőjére – jelentette ki.

Félig leeresztett szemhéja alól tekintete a terem végébe vándorolt. Dysart állt ott, feketében, fehér parókával, tollas kalpagban, háromszínű szalaggal, mintha csak ő is a törvényszék bírája volna.

Az elnök felállt, és meghajolt feléje. – Örömmel üdvözlöm eljárásunkon Dysart polgártársat a Temze Département-ból.

Sovay meg se döbbent, még csak meg sem lepődött. Maga elé meredt; végképp kihunyt benne a remény. Mintha Dysart jelenléte oltotta volna ki. Elhalt benne a tűz, a beletörődés szürke hamuja takarta be. Eltökélte, hogy nem mutatja ki érzelmeit, ám Dysart megszimatolta, hogy ő vereséget szenvedett, ahogy a ragadozó szagolja a kiontott vért. Keskeny orrlyuka kitágult, és diadalmas vigyort vetett Sovay felé. Én győztem, te veszítettél. Fakó, fénytelen szeme mintha azt mondaná: végre beteljesedett a bosszúm.

Sovay szinte nem is hallotta, ahogy az elnök megkongatta csengőjét.– Őrök! Távolítsák el ezt az embert a teremből – mutatott Virgilre. – ő és a felesége együtt

tölthetik az utolsó éjszakát. Osszák őket a holnapi csoportba. – És kartársait meg sem kérdezve hirdette ki Sovay ítéletét: – Halál. Ki a következő?

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Sovayt a Forradalmi Bíróságról a Conciergerie-be vitték, minden rab legrettegettebb rendeltetési helyére. Ez volt a guillotine előszobája; idehozták azokat, akik másnap a vérpadra kerülnek. A többi rabbal együtt Sovayt is átterelték az udvaron. A nagy kockakövek néhányát feltépték, és felhalmozták, akár a sírköveket – itt temették el a szeptemberi mészárlás halottait. Köröskörül földalatti börtönök ásítoztak, zsúfolva Franciaország minden részéből származó nyomorult rabokkal.

Itt másféle állapotok uralkodtak. A foglárok komorak és némák voltak, sarkukban vérszomjas szelindekek vicsorogtak. Sovay nem látta Virgilt, ahogy a többi rabbal együtt várt a Nyilvántartó Hivatal előtt – őt már bizonyára lajstromba vették. Sovay egy börtönírnok elé került, aki szinte fel sem nézett irományából, majd egy másik szobába vitték – az „öltözőbe”. Egy férfi lépett eléje, kezében olló. Hóhérsegéd volt, a vérpadra szánt elítéltek szokásos előkészítője. Sovay ruhájáról letépte a gallért, majd megemelte a lány hosszú fekete haját, és nyirbálni kezdte. Az olló csattogása úgy hangzott, mintha selyembe hasított volna. Sovay nézte, ahogy fürt-fürt után kanyarog a padlóra, akár a füst. Tarkóján kurtára nyírták a haját, hogy ne akadályozza a lehulló bárdot. Amikor a hóhérsegéd végzett, a börtön nyirkossága hidegen tapadt Sovay csupasz nyakára. Felemelte kezét; idegen érzés volt megkopasztott tarkóját tapintani. Maradék haja olyan volt, akár a prém.

A halálmenet már megkezdődött. Lényének egy részét maga mögött hagyta. A padlón mindenféle színű és fajtájú haj keveredett össze, hogy összesöpörjék és szemétre vessék – megannyi holt anyag, amivé holnap ő maga is válik. A hóhérsegéd lábával kotorta össze a halmot.

A foglár elvezette Sovayt a börtön közös helyiségéből. A lány megremegett, ahogy a nyirkos kőfolyosón haladtak. Víz csorgott a nyálka borította falról; ragályt lehelt a folyosó. Sovay egy pillanatig sem hitte, hogy a törvényszék elnöke állja a szavát – a Virgilhez intézett megjegyzést is bizonyára csak ördögien kegyetlen gúny szülte. Elnehezült szívvel követte az őrt, bizonyos volt benne, hogy magányosan töltheti utolsó éjszakáját itt a földön – amikor azonban az ember megforgatta óriási kulcsát a zárban, és az ajtó nyikorogva kitárult, Virgilt már ott találta. Az ő haját is lenyírták, inge gallérját letépték. Sovay a karjaiba omlott, a férfi magához ölelte. Az őr bízvást hihette őket házasoknak.

– Jól használják ki az időt! – vigyorodott el gúnyosan, és rájuk zárta az ajtót.Alig hagyta ott őket, kibontakoztak az ölelésből.– Sovay – tartotta kartávolságra a leányt Virgil, és az arcán vizslatta a változás jeleit. –

Hogy van?– Most, hogy látom magát, jobban. Tudhatta, hogy amit mondott abban a

tárgyalóteremben, a biztos halált jelenti! – Megrázta a fejét. – Örökre az adósa maradok. Vagy legalábbis holnapig.

– Meg kellett próbálkoznom ezzel. Azt hittem, beválik. Az ilyesmi néha sikerül. Téves személyazonosítás… – Leült a mocskos szalmazsákra, arcát a kezébe temette. – Mindennel meg kell próbálkozni.

– De hát eldobta az életét! Miattam! Miért?Sovay körülnézett. Az ősi, omladozó kőfalba neveket, dátumokat, fohászokat róttak,

bevésett és áthúzott vonalkák jelezték az idő múlását, az itt raboskodó szerencsétlen nyomorultak kétségbeesett üzeneteit. Sovay végképp elkeseredett.

– Reménytelen! – rázta meg a fejét.Virgil felemelte fejét. Szürke szemével a leányra nézett.– Talán nem teljesen – mondta.

– Hogyhogy?– Történik egy és más. – Felállt, járkálni kezdett. – Tegnap a Konventben voltam. Nem áll

jól Robespierre dolga. Elvetette a sulykot. Alig leplezett fenyegetést intézett Tallien, Fouché, Vadier,

Barere és mások ellen, érzékeltetve, hogy kész fellépni ellenük. A Konvent megremegett, azután összefogott ellene. Tallien és szövetségesei készek szövetkezni Fernand-nal és mérsékelt barátaival. Elérkeztek ahhoz a ponthoz, hogy vagy Robespierre – vagy ők. Nem tudom, ma mi történt, de a zsarnok uralma megrendülni látszik.

Sovay leült az ágyra, hallgatta a férfit, két keze egymást vigasztalva fonódott össze. Nem reménykedem. Nem engedem meg magamnak, hogy reménykedjek, mondogatta magában, mint valami litániát. Van-e helye a reménynek, amikor olyan emberek, mint Danton, Desmoulins, férfiak, akik a Forradalom eredeti vezetői közé tartoztak, talán éppen ebben a zárkában ültek, és nem tudták megakadályozni a tulajdon halálukat?

– Még ha igaz is – nézett fel a férfira –, számunkra lehet, hogy mindez már késő. – Megtapintotta megnyírt tarkóját. – Holnap meghalunk. Akármi történik is a Konventben, az itteniek végrehajtják a parancsot. A Forradalmat óriási gépezetté változtatták: mihelyt mozgásba jön, már nem lehet megállítani.

– Talán. De az egész olyan vészesen keskeny élen táncol, amilyen a guillotine bárdja…Félbeszakította a foglárok lépte: járták szokásos útjukat, zárták az ajtókat, visszaterelték az

embereket a zárkákba, megparancsolták, hogy oltsák ki a fényt, majd gyors krétafirkantással megjelölték az ajtókat a másnapi szállítmányhoz.

Sovay felnézett a rácsok között pislákoló fényre. – Korábban van itt takarodó, mint a Luxembourg-ban – állapította meg. – Milyen nap van ma? Már nem tudom követni az idő múlását.

– Július 27-e. Thermidor 9-e. – Virgil elnyújtózott mellette a szalmazsákon. – Jöjjön, próbáljunk pihenni egy keveset.

 * * *

 Sovayt alighanem elnyomta az álom, mert arra riadt, hogy felrázzák.– Csss! – Arcához közel volt Virgil arca, látta a sötétben a szeme fehérjét. Ujját az ajka elé

tette.– Hallgassa csak!Sovay eleinte nem hallott semmit. Azután a börtön éjszakai neszein át fojtott kiáltás

hallatszott, kulcs csikorgása, visszhangzó léptek. Harang kondult valahol, a távolság eltompította a hangját. Halk volt, de kitartó. Majd újabb hang társult hozzá – mély, hangos és fenyegető kondulást visszhangoztak a vastag falak.

– Ez a Notre Dame. A vészharangot kongatják! – Virgil felugrott és az ablakot jelző kis fényfolthoz lépett. – Fegyverbe szólítja a várost!

– Mit jelent ez? – Sovay felkelt és melléje lépett. Mindketten hallgatóztak, ahogy körülöttük ébredezett a börtön.

Mások is hallották a harangszót. Mozgás; zörej a szalmán át; futó lábak zaja; riadt kiáltozás. A rabok az ajtókon dörömböltek, a rácsokat, a falat döngették bádog csajkájukkal. Attól rettegtek, hogy kivonszolják őket a zárkáikból, és lekaszabolják vagy agyonütik a kockakövekkel, mint a szeptemberi mészárlás áldozatait.

– Mi lehet ez?!Fentről patkódobogás hangzott; lovasok száguldoztak az udvaron, ágyú vonszolásának

robaja hallatszott.– Ki tudja? – Virgil a falhoz húzta az ágyat, felmászott rá, és megpróbált kinézni.Sovay felkapta a szoknyáját. – Engedjen, a vállára állok.

Tolmácsolta Virgilnek a történteket. Sötét volt még; nyár dereka lévén, Sovay úgy becsülte, három órára járhat az idő. Zárkájuk ablaka szinte a föld alatt volt, szeme egy szintben a kinti kövezettel. Látta a lovak csattogó patkóját, a kapuk felé görgetett ágyúkat. Egy tiszt leszállt lováról és a bejárat felé rohant, sarkantyúja megpendült, szikrát vetett a köveken. Akármiért jött, nem érte el célját. Néhány perc múlva visszatért, lóra szállt. A kapu nyílt, a tiszt eltűnt, az ágyú utána gördült. Vajon nem Léon az? – tűnődött Sovay.

– Mit gondol, mit jelent ez? – kérdezte, amikor leszállt Virgil válláról.– Nos, nem hinném, hogy mindannyiunkat kivonszolnak és lemészárolnak. Egyelőre

legalább is.– Megdörzsölte állán a borostát, fel-alá járt a zárkában, minden porcikája a városba

kívánkozott. – Teljes lehet a felfordulás. Az sem lehetetlen, hogy Robespierre-t és barátait letartóztatták. Ha így van, akkor az a tiszt talán éppen nekik kereshet börtönt.

– És mit jelenthet az ágyú?– Reméljük, hogy Hanriot nem fordítja a Konvent ellen. Reméljük, hogy a maga Léon

barátja ellátja a baját. Léon összetoborozta a többi zászlóaljat, hogy készen legyenek a cselekvésre, ha elérkezik az idő. Derék ember, okos és bátor, no meg kiváló hazafi. Az ilyenfajta embereknek lesz köszönhető, ha bármit sikerül kimenteni a Forradalom romjai alól.

– Miért mondja, hogy a barátom? – Léon nevének puszta említésére is gyorsabban vert Sovay szíve. Érezte, hogy arcát elfutja a pír.

– Talán nem az? – mosolygott Virgil. – Lehet, hogy tévedek; de ő megfogadta, hogy elveszi magát, ha ki tudjuk innen hozni. A házasság az ő ötlete volt. Amikor megtudta, hogy maga megjelenik a Törvényszék előtt, elébük akart állni, és kijelenteni, hogy maguk házasok. Hogy ezzel vagy kiszabadul, vagy ő is osztozik a maga sorsában. Inkább én vállaltam helyette ezt a szerepet. Eleve reménytelennek minősítette ezt a gesztust, ám ha mérlegre tesszük a kettőnk életét, egyértelmű: az övé fontosabb, mint az enyém. Többet tehet nálam, hogy megfékezze ezt az őrületet.

Ekkor zaj és mozgás támadt a folyosón. Virgil és Sovay hallgatózott. A foglárok soron kívül körüljártak, minden zárat, minden ajtót ellenőriztek. Zordabbak voltak, mint máskor, némelyikük láthatóan félt, kutyáik ugattak, vinnyogtak, mintha rájuk ragadt volna gazdájuk izgatottsága.

A rabok között szigorúan tiltottak minden közlekedést, de nem volt mindegyik foglár Robespierre híve. Fokozatosan terjedt a hír a falak suttogása révén, ahogy a rabok nevezték. Ahogy a virradat első fénye behatolt a mocskos zárkákba, a hír örömujjongást keltett. Új nap virrad rájuk – Robespierre nélkül.

Senki sem tudta biztosan, mi is történt. Egyes hírek szerint Robespierre meghalt, mások úgy tudták, hogy börtönbe vetették, megint mások azt bizonygatták, hogy él, de megsebesült – ám legtöbben egyetértették abban, hogy rémuralmának vége. Sokan mégsem merték hinni ezt, és ahogy a hajnali fény nappallá erősödött, reszketve figyelték, meghallják-e kintről a kordé gördülését. De a kapuk zárva maradtak, a foglárok nem jöttek ellenőrizni a zárkákra rótt számokat, hogy a rabok kezét összekötözzék, majd a hóhérsegédek elé tereljék őket. Szinte megdermedt a börtön, mintha senki sem tudná pontosan, mi a teendő.

Amikor a foglárok végre körbejártak a gamelle-ékkel, a bádog csajkákkal, egyetlen szót sem lehetett belőlük kihúzni, de kinyitották az ajtókat, hogy a rabok kitódulhassanak a közös térre.

Mindenki a rácsok körül tolongott, bár sokat nem láthattak mögülük. Végre nyílt a kapu. Kocsi gördült be; a börtönparancsnok visszatért, merev arca holtsápadt volt. Nemzeti gárdisták különítménye kísérte. A parancsnokuk: Léon.

Végigcsörtetett a folyosón, mögötte a börtönkormányzó.– Nem kaptam parancsot – mondta az ember.

– Nálam a parancs, polgártárs. – Léon az arca előtt lobogtatta a papírt. – És nálam vannak az ágyúk is. Erre a helyre szegezve. Ha nem adja át nekem a rabokat, megbánja! Nos, hol vannak?

Léont körülvették a rabok, ostromolták, könyörögtek, hangosan követelték, hogy bocsássák szabadon őket gyűlöletes börtönükből.

– Mindent a maga idejében, polgártársak! Mindent a maga idejében! Hamarosan rátok is sor kerül.

– Igaz? – kiáltotta valaki. – Igaz ez? A zsarnok megbukott?– Igen! – nézett rájuk Léon. – Igaz. Robespierre, Couthon, Saint-Just éppen most jelennek

meg a Forradalmi Törvényszék előtt.Bejelentését keserű kacagás és újabb éljenzés követte.– És mi van a többiekkel?– A végüket járják vagy halottak, mint hamarosan a Megvesztegethetetlen is lesz.

Megpróbálta megölni magát, de csak a fél állkapcsát sikerült szétlőnie. Ne aggódjatok, barátaim, nem fosztja meg prédájától a guillotine-t. Ti is hamarosan kiszabadultok, jelen parancsom mindössze két rabra vonatkozik. – Arrafelé fordult, ahol Virgil és Sovay küszködött, hogy áttörje magát az emberek tömegén. – Őket haladéktalanul ki kell szabadítanom. – Léon karjába vette Sovayt. – Különösen ezt a rabot!

Megcsókolta, mire az éljenzés megkettőződött. Tapsvihar tört ki körülöttük, Virgil mosolyogva nézte kettejüket, mint valami násznagy. Még a foglárok is csatlakoztak az örömujjongáshoz. A Terror hatalma megtört. A komor börtön rút falai ritkán voltak ilyen örömteljes pillanat tanúi.

 * * *

 A börtönből kilépő Sovay megváltozott Párizsra talált. Az utcán nyüzsgött a nép, kacagtak,

daloltak, táncoltak, ittak felszabadult boldogságukban. Kitartottak. Túlélték. A Conciergerie közel volt a Notre Dame-hoz, a nagy székesegyházhoz. A templom ajtaja kitárva. Látogatók, különösen nők tódultak be, hogy hálát adjanak valamelyik felsőbb hatalomnak, Istennek vagy az Értelemnek.

Később Sovay a Place de la Révolutionra igyekezett, Léon, Virgil, Hugh és barátja, Fernand társaságában. A guillotine-t visszahozták a város központjába erre a különleges alkalomra. Az utcákon tolongott a nép; épp annyian szegélyezték az utcákat, és zsúfolódtak a téren, ahányan jelen voltak XVI. Lajos király kivégzésénél. Azért jöttek el, hogy tanúi legyenek egy másfajta zsarnokság pusztulásának.

Kiáltozás, éljenzés jelezte a lassan gördülő kordék útját. Hatalmas kiáltás kísérte az utolsónak begördült kordét. A rabok egyesével léptek a vérpadra, helyezték őket a deszkára, mint oly sokakat őelőttük. A tömeg szinte visszatartotta lélegzetét, valahányszor lehullott a súlyos bárd, és kitört az éljenzés, ahogy a fej a kosárba esett és csordult a vér.

Végezetül Robespierre lépett a vérpadra – vékony alak, arca bekötözve, égszínkék kabátja vérfoltos. Kabátját lerántották róla. A hóhér letépte sérült álláról a kötést, és a Place de la Révolution óriás területén magas hangú, szinte állati vonítás szállt végig. Egyetlen éles halálsikoltás attól, aki oly sokakat küldött a halálba. Robespierre-t a deszkához kötözték, majd aláhullt a bárd. Egy perc sem telt belé, és minden elvégeztetett. A nép bosszúja beteljesedett.

Többek kerültek még aznap a guillotine alá, de Sovay elegendő halált látott már. Szerelmese karján távozott, és nem maradt ott, hogy tanúja legyen, hogyan múlnak ki a zsarnok szövetségesei és támogatói, közöttük egy angol – Dysart.

UTÓHANG1816. JÚNIUS

– És a húga nem tért vissza Angliába?– Nem. Soha.A történet Sovaynek a Sir Jonathan Trenton által festett arcképével kezdődött, és azzal a

miniatűrrel végződött, amelyet Sir Hugh most mutatott nekünk. Néhány napba telt, míg elmondta a történetet, és az évszakra nem jellemzően zord időjárás dacára is jól tartott bennünket.

– Hozzáment Léonhoz, a daliás ifjú kapitányhoz, a Forradalom hőséhez. Párizs valósággal megbolondult annyi megpróbáltatás után. Éjjel-nappal zajlott a vigasság: estélyek, szalonok, színház, opera… Sovay és férje a társaság kedvence lett. Sovay a La Minerve – Minerva – becenevet kapta. Akkor festették róla ezt a portrét.

A kép elragadó fiatalasszonyt ábrázolt: kankalinsárga ruhában ült a sezlonon, fejét a l’odalisque elfordította, csupasz vállát, hosszú nyakát hangsúlyozták kurtára nyírt fekete fürtjei.

Rövidre nyírt hajával divatot teremtett. Illett hozzá a merveilleuse-ök új divatja, a görög és római mintát követő egyszerű ruhák. – Mind igen a la mode – nevetett Sir Hugh. – Bár sohasem viselte a legszélsőségesebb thermidori affektációt: keskeny vörös szalagot a nyak körül.

– Él még?– Ó, hogyne. Egy velencei palazzóban lakik, a Canal Grandé mentén. Most, hogy vége a

napóleoni háborúknak, meg is akarom látogatni. – Sir Hugh körülnézett a társaságra. – Mi lenne, ha mindnyájan elmenekülnénk ez elől a cudar időjárás elől?