boleyn anna titkos naplója - robin maxwell.pdf
TRANSCRIPT
Boleyn Anna titkos naplója
Robin Maxwell
A mű eredeti címe: The Secret Diary of Anne Boleyn A fordítás az Arcade Publishing, Inc., New York kiadása
alapján készült.
Copyright © 1997 by Robin Maxwell
Fordította Béresi Csilla Szerkesztette Rajsli Emese
Translation copyright © Béresi Csilla, 2001
Édesanyámnak
Erzsébet királynő
A pokolba veletek! − kiáltotta Erzsébet. − Hát egy perc nyugtom sem lehet? Megfájdul
tőletek a fejem.
A királynő tanácsadói alig tudtak lépést tartani a magas, karcsú teremtéssel, aki a
Whitehall tágas pázsitján hosszú léptekkel igyekezett a lovához.
Főtanácsosa, William Cecil, ez a szigorú, szilárd jellemű, középkorú úr, egyszerre érzett
csodálatot és kétségbeesést fiatal királynője viselkedése láttán. A királynő bíborvörös
lovaglóruhát viselt, vörösarany haja kibomlott, és uszályként lebegett utána a levegőben. A
huszonhat éves Tudor Erzsébet nem csupán makacs és önfejű volt, hanem nyughatatlan vérű
is. Az önfegyelem szinte teljesen hiányzott belőle, az esze azonban vágott, mint a borotva, s
szabados beszéde nem illett egy angol uralkodóhoz. Cecil ugyanakkor kénytelen volt
elismerni, hogy királynője széles látókörű és művelt. Hat nyelven beszélt folyékonyan, s
ugyanolyan mágneses vonzerővel bírt, mint apja, VIII. Henrik, a maga hosszú, viszontagságos
uralkodása idején. Csak ne okozna neki olyan mérhetetlen örömet, gondolta Cecil, hogy
1
megbotránkoztathatja azokat a nagyurakat, akiket tanácsosaivá nevezett ki. Cecil
megkockáztatott egy újabb dühkitörést.
− Esedezem, felség, gondolkodj még Károly főherceg ajánlatán, aki nemcsak a
legkiválóbb kérő a keresztény világban, hanem, úgy mondják, férfinak is fess és kellemes
arcú.
− Ennél is fontosabb azonban − tette hozzá Erzsébet szándékosan buja gúnymosollyal −,
hogy a combja és a lába szára is tetszetős.
− Azt hallottam, lóháton nem látszik a púpja − szólt közbe Lord Clinton, remélve, hogy
érveik hatnak a királynőre.
Erzsébet azonban megállt, és olyan váratlanul fordult szembe kíséretével, hogy a tisztes
urak − akárcsak egy vígjátékban − felbuktak egymásban.
− Én viszont azt hallottam, hogy a fiatal Károly vízfejű szörnyeteg! Teremtő atyám,
szánalmas házassági ajánlataitokkal aligha szereztek nekem férjet!
− Erik herceg…
−…egy senkiházi svéd − fejezte be Erzsébet a mondatot.
− De nagyon gazdag, felség, és borzasztóan nagylelkű.
− No és az a nevetséges küldöttség, amelyik kárminpiros öltözékben páváskodott
udvaromban, bársony jelvényükben nyíllal átlőtt szívvel? − Erzsébet a szemét forgatta. − Arra
kértek, hogy vegyem fontolóra a francia király ajánlatát, aki eltulajdonította Calais-t, egyetlen
megmaradt kikötőnket Európában… vagy Fülöpét, királyi nővérem füstös képű spanyol
özvegyéét, aki hitbuzgó, tántoríthatatlan katolikus?! Az istenért, uraim, jobban is
végezhetnétek a dolgotokat!
− Akkor talán az angol kérők nyerik meg jobban felséged tetszését?
− Az angol kérők? − Erzsébet tekintete ellágyult, s halvány mosoly jelent meg
kárminpiros ajka szögletében.
Megfordult, és most már ráérősebben folytatta útját a telivér pej csődör felé, amely
mozdulni sem tudott az arannyal áttört
8
takaró súlya alatt, meg a szálfatermetű, kidolgozott izomzatú, határozott testtartású
fiatalember felé, aki a ló mögött állt, kantárral a kezében. Cecil néma felháborodással
méregette Róbert Dudleyt, a királynő lovászmesterét. Mert tagadhatatlan, hogy ő csalt
mosolyt a felséges ajkakra, s miatta tette meg Erzsébet már-már kihívó csípőmozgással az
utolsó néhány lépést.
− Tény és való − búgta Erzsébet −, sokkal jobban kedvelem angol kérőimet.
Cecil hallotta, amint a tanácsosok elégedetlenkednek Róbert Dudley láttán. Ennek az
elbizakodott nemesnek a széptevése és a királynő botrányos behódolása egészségtelen légkört
teremtett, ami jelentősen csökkentette egy tisztes házasság esélyeit akár idehaza, akár
külföldön. Dudley ugyanis, akit sokan Erzsébet kedvesének tartottak, házasember volt. Cecil
elhessegette magától a kellemetlen gondolatot, hogy úrnője azért viselkedik ilyen ledéren,
mert így védekezik a házasság ellen, s várhatóan egyik kegyenc a másikat követi majd
uralkodása idején. Ki tudja, nem az anyai rossz vér dolgozik-e benne… A Boleyn vért
gyalázatos fajtalanság bűne szennyezi be… A dolog úgy állt, hogy Angliában mindenki − a
kérők végtelen sorát felvonultató királyi tanácsadók, Erzsébet gyermekkori gondviselője, Kat
Ashley, aki könyörgött a királynőnek, hogy térjen észre, a hű alattvalók, akik napról napra
kérésekkel járultak elébe − elvárta, hogy becsülete megóvása és népe jóléte érdekében
Erzsébet menjen férjhez, és adja át a kormányzás gyeplőjét törvényes hitestársának.
Erzsébet Dudleyhoz lépett, aki mély meghajlásából felegyenesedve most szálegyenesen
állt, s erőteljes arcvonásai és tiszta tekintete láttán még Cecil is hajlandó volt elismerni, hogy
a lovászmester nemes, férfias jelenség. Dudley nem vette le pillantását a királynőről, aki, nem
törődve tanácsosai rosszallásával, könnyedén, meghitten megcirógatta Dudley arcát. Hosszú,
fehér ujjaival lassan követte a férfi állának szögletes vonalát, majd játékosan megcsiklandozta
a nyaka mélyedésében.
9
− Hogy van az én pompás csődöröm? − kérdezte, s alig tudta megállni, hogy ne
mosolyogjon.
Talán a háta mögül hallatszó felháborodott szisszenések és horkantások késztették arra,
hogy a pej terebélyes véknyára üssön − az ütés nagyot csattant −, hadd higgyék a
megbotránkozott tanácsosok, hogy a királynő megjegyzése mégsem olyan durván obszcén,
mint gyanították.
Erzsébet Cecilhez fordult, és meleg, játékos mosolyt küldött tanácsosai felé.
− Jó uraim, Clinton, Arundel és North, megbecsülöm és megszívlelem épületes
tanácsotokat.
Engedte, hogy Róbert Dudley a lovára segítse, s magasan, királyian ült nyergében,
miközben lenézett embereire.
− Nem könnyű kiválasztanom leendő férjemet és királyomat; egy ilyen döntés hosszas
mérlegelést igényel. Bocsássátok meg hát, ha egy szegény, gyenge nő habozik, mielőtt
elkötelezné magát. Egyet azonban megígérek. Amint elhatároztam magam, ti lesztek az elsők,
akik értesültök döntésemről. Jó napot, uraim.
Megsarkantyúzta a lovát, s már ott sem volt. Dudley gúnyosan biccentett a tanácsosok
felé, ő is a lovára pattant, és a királynő nyomába eredt, aki közben vágtába lendült.
Cecil és a bosszús tanácsosok megfordultak, s miközben kerülték egymás tekintetét,
lassan, elgondolkodva indultak vissza a királyi palota felé.
Gjf(?
Késő délután volt, amikor az első napsugarak áthatoltak a behúzott függönyön, s arany
fénynyaláb hullott Erzsébet mezítelen, gyöngyházfehér kebleire. Dudley mellette hevert;
könyökére támaszkodott, s érdes bőrű keze gyöngéden, lustán járt a galambpuha, kicsiny
halmokon. Amikor a rózsás mellbimbóra tévedt, az megmoccant az érintés nyomán. Váratlan
sóhaj
10
hagyta el a nemrég még festett ajkakat, amelyeket mostanra Robin tisztára csókolt.
Erzsébet szemhéja megrebbent, és lassan kinyitotta a szemét.
A szerelmesek sokáig vágtattak a zöldellő áprilisi réteken át, s végül a királyi
vadászlakhoz értek; a durván ácsolt házikó a dunctoni erdő szélén állt. A pár nevetve,
kifulladva lépett a lakba, de tagjaikban vadul lüktetett a vér, s szenvedélyesen megölelték,
megcsókolták egymást. Az elmúlt hónapokban egyre több testi gyöngédséget engedtek meg
maguknak.
− Elragadtatod magad királynőddel szemben, szerelmem -suttogta Erzsébet, egy csöpp
éllel a hangjában.
Dudley alaposan mérlegelte a szavait, mert úgy gondolta, itt most helye lehet némi
merészségnek:
− Pedig még messzebb szeretnék merészkedni, felség.
A királynő hosszú, kemény pillantása mindenképpen habozásra késztetett. Dudley
azonban már felizgult annyira, hogy semmivel se törődjön. Erzsébet függőujja és ingválla
kigombolva terült el nádszálkarcsú teste körül, bársony lovaglóruhájának szoknyarésze és
alsószoknyái azonban érintetlenül fedték csípőjét és lábszárát, noha alaposan meggyűrődtek a
délutáni ölelkezés hevében.
Robin keze végigvándorolt Erzsébet darázsderekán, s forró, izzadt gerincén. Aztán a
csipkés alsónemű alá nyúlt, s rátalált a fenék lágy hasítékára; megmarkolta, s a magáéhoz
szorította kedvese csípőjét. Erzsébetnek alakadt a lélegzete a hirtelen gyönyörtől, s Robin
nekibátorodva keresgélt a meglazult szoknya alatt, hogy ráleljen a szeméremdomb szűzies
szőrzetére.
− Robin, hagyd abba!
Robin válaszul szenvedélyes csókkal zárta le kedvese ajkát. Erzsébet megmozdult az
ölelésében, de nem a szenvedély hevében. Elhúzta az arcát.
− Ne állíts most meg, Erzsébet!
− Márpedig igenis azt mondom, hogy állj, ne tovább!
ll
Erzsébet hangja megváltozott, elvesztette selymes puhaságát. Teste megmerevedett, s
úgy hevert ott, akár egy darab fa. Dud-ley arcvonásait tehetetlen düh torzította el. Vonakodva
húzta vissza kezét a királynő terjedelmes szoknyái közül.
Erzsébet Dudley szép arcát kémlelte, amelyen tükröződött a férfi küzdelme feltámadó
vágyával. Kendőzetlen vágya e testért, amelyet Erzsébet oly szeretettel gondozott és oly
nagyon féltett, hirtelen dührohamnak adta át a helyét, amikor kedvese megálljt parancsolt,
majd valami ennél is bonyolultabb, nehezebben megfejthető érzésnek. Erzsébet volt a
királynő, és Robin az alattvaló.(Á férfi tekintetében a kínos helyzetből fakadó tanácstalanság
tükröződött. Erzsébet tudta, hogy ő az egyetlen nő Angliában, akinek joga van így uralkodni
egy férfi felett. Ez az újonnan felfedezett hatalomérzés új volt a számára, hiszen mindössze
három hónapja koronázták meg, Róbert Dudley pedig gyermekkori jó barátja volt. Ahogy
Erzsébet trónra lépett, Dudley hűsége őrjöngő szenvedélybe csapott át, amelynek Erzsébet
képtelen volt ellenállni. Nem csinált belőle titkot, amikor jogainak tudatában
lovászmesterének nevezte ki, s Dudley büszkén lovagolt mögötte a koronázási menetben
ország-világ szeme láttára. A legtöbben szeretőknek hitték őket, Erzsébet azonban megtagadta
Robintól a végső kegyet.
− Robin, szerelmem… − s megcirógatta kedvese forró, nedves arcát.
− Ne nevezz szerelmednek! − mondta az, s sértődötten a levegőbe meredt.
-Annak nevezlek, aminek akarlak! − vágott vissza a királynő.
Gyorsan sötétedett, s mindketten tudták, hogy a meghitt együttlét értékes órái lassan
véget érnek. Erzsébet felült, felhúzta az ingvállat, és a számtalan gombbal szöszmötölt.
− Gyere, segíts felöltözni!
Pajzán mosolyt villantott kedvesére, aki minden neheztelé-se ellenére most sem tudott
ellenállni a törékeny lány varázsá-
12
nak. Ügyetlenül nyomkodta át a gyöngyház gombokat a szatén gomblyukakon. Egyszer
szándékosan a már befűzött kebelre tévedt a keze.
− Tanácsosaid rettegnek a gondolattól, hogy hozzám jössz feleségül, és én leszek a
király − mondta Robin, majd felült, összehúzta magán ingét és mellényét, de kerülte Erzsébet
tekintetét.
− De könyörgöm: mit csináljunk szegény feleségeddel? -A feleségemmel? Csakugyan
nős volnék? − tréfált Dudley. Erzsébet elébe állt, s kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
− Ha én volnék a feleséged, engem is ilyen könnyen elfelejtenél?
Robin látta, hogy bakot lőtt; nem csak hogy saját szerelem nélküli házasságátjuttatta
eszébe kedvesének, de azt is, milyen hidegvérrel vált meg megunt feleségeitől Henrik,
Erzsébet királyi apja, a lány édesanyját is beleértve. De ez a lány, a szerelme, Erzsébet
királynő, az őrületbe kergette szeszélyességével. Néha úgy megnyílt előtte, mint egy virág a
napsugarak melegére: nevetett, tréfálkozott, s pajzán csínyeket szőtt, ahogyan
gyermekkorukban is tették. Ilyenkor valósággal megrészegültek egymástól, annyira boldogok
voltak. Erzsébet még a házasság gondolatát is felvetette. Máskor arra buzdította, hogy bánjon
vele erélyesebben, legyen ura és parancsolója. Aztán egy nyári vihar kiszámíthatatlanságával
váratlanul elkomorodott, nyerssé vált, s felhánytorgatta Dudley jelentéktelenségét. Úgy
játszott vele, akár egy sakkfigurával.
− Túl sok kérőm van, Robin: hercegek, királyok, császárok. Nem lehetek a feleséged.
Félvállról vetette oda ezeket a szavakat, de Robin érezte, hogy megenyhült. Nézte,
hogyan ölti magára bársony kabátkáját, mint ejti le a vállát, miközben tekintete elréved, és
homloka ráncba szalad. Hogy ismét jókedvre derítse, elébe állt, fölébe magasodott, s
fölemelte az állát.
13
− Nem gondoltad még, hogy hű alattvalóid egyike ajándékozzon majd meg a
trónörökössel? − kérdezte lágy hangon.
− Trónörökössel? − Erzsébet szeme megvillant, szinte végigvágott Robinon. −
Trónörökössel, Robin? Hát erről van szó? Nem a szerelemről, hanem a királyi utódról? Róbert
király, számtalan fiam atyja, Anglia teljhatalmú uralkodója, na, és, majd elfelejtettem,
Erzsébet ura és parancsolója.
− Kiforgatod a szavaimat, félreértesz! − kiáltotta Robin. Ezúttal újabb hibát vétett.
Erzsébet lángba borult arccal az
ajtó felé indult a padló durván faragott kőkockáin. Trónralépését halottak sora
szegélyezte. Robin Dudley különben is a kedvese volt, nem pedig ura és parancsolója.
Rosszul tette, hogy egy ilyen szép pillanatban trónörökösökről kezdett el beszélni. Erzsébet
kinyitotta az ajtót, de Dudley becsapta az orra előtt.
− Engedj utamra! -Nem!
− Megparancsolom, hogy engedj! − dörögte a királynő.
Dudley látta, mint lüktetnek a bíbor erek Erzsébet halántékának pergamenvékony bőrén.
Azt is látta, hogy kedvese mindjárt elsírja magát. Térdre hullott előtte.
− Felség… − egy pillanatra elakadt, annyira hatalmába kerítették az érzelmei.
Esdeklőn emelte fel a kezét, és átfogta Erzsébet darázsderekát. A sok ruharétegen és az
ingváll halcsontjain keresztül is érezte, hogy kedvese reszket.
− Kérlek, bocsáss meg!
− Kelj fel, Robin… Nem azt akartam mondani, hogy…
− Nem, nem, hallgass meg! − Bár Robin leszegte a fejét beszéd közben, olyan hévvel
szólt, hogy minden szava élesen, tisztán csengett. − Kislánykorod óta ismerlek, Erzsébet.
Hercegnőnek születtél, aztán atyád, aki mindenáron fiút akart, eldobott magától, akár egy
fattyút. Száműzött az udvartól, hogy
14
névtelenül, s szegénységben tengesd napjaidat. Alaposan megszenvedted az atyai
gondoskodás hiányát. Én azonban drágakőre bukkantam abban a játszóházban, ahová atyám
küldött. Az eszed vágott, akár a borotva, a lelked sugárzott, bájos ar-cocskád sápadt volt, mint
egy yorkshire-i rózsabimbó. Már akkor szerettelek. Testvérek voltunk, barátok, játszótársak.
Kacagtunk és sírtunk, s ha úgy adódott, segítettük egymást, ugye, emlékszel?
Dudley nem emelte fel fejét, hogy meghallgassa a választ, mégis tudta, hogy szavai
célba találtak. A régi szép napok és a gyermekkor emlékei lecsillapították Erzsébet
reszketését, már nyugodtan, lassabban lélegzett.
− Ez a törékeny, kedves lány túlélte egy szelíd fivér uralkodását és halálát, egy véres
nővér rémuralmát és hanyatlását − és végül ő lett Erzsébet királynő. A lány a múltba veszett,
de az én lelkemből nem veszett ki a játszótárs, a húg, a barát. Ők továbbra is hozzám
tartoznak. Most azonban égő vágy emészt a nő teste után. Ez eltéphetetlen köteléket teremt
kettőnk között, amely egymáshoz láncol bennünket. Való igaz, a törvény szerint Amy Dudley
a házastársam. Te azonban a szív, a lélek és az elme jogán vagy a hitvesem.
− Robin… − Erzsébet hangja most lágyan csengett, a férfi azonban csendre intette a
tekintetével.
− Hadd mondjam el végre. Mindenestől a tiéd vagyok -alattvalód, vazallusod,
engedelmes szolgád. Ha elfogadnál férjedül, akkor is parancsolóm maradnál, nekem pedig
mennyei boldogság lenne osztályrészem a földön. Ha szövetségest keresve nem engem
választanál házastársadul, azt is megérteném, és tovább szolgálnálak. Ha viszont egy másik
férfi iránt gyúlnál szerelemre… lelkem egy darabja sorvadna és halna el. De értsd meg,
bárhogy döntesz is felőlem, mindig szeretni foglak, ahogyan az első pillanatban szerettelek,
amikor megláttam drága személyed. ígérem, hogy életemmel és véremmel, utolsó
15
leheletemmel védelmezni fogom hazámat, és a te jogod, királynő, hogy úgy uralkodj,
ahogy neked tetszik.
Dudley ekkor váratlanul feltépte ingét és alsóingét, s tőrével hirtelen végigsuhintott
szabaddá vált mellkasán.
-Az ég szerelmére, Robin! − Erzsébet zokogva térdre vetette magát, majd ujjait a sebre
tapasztotta, hogy megállítsa a vörösen patakzó vért. − Nem akarom, hogy meghalj értem. Élj
érettem… szerelmeskedjünk. Szerelmeskedjünk, most, ebben a pillanatban!
Robin Dudley nem tehetett mást, engedelmeskednie kellett királynője parancsának.
Már besötétedett, amikor hangos lódobogás kíséretében keresztülügettek a Whitehall
palota kapuin, s a fáklyákkal megvilágított bejárati oszlopcsarnok előtt megállították a
gőzölgő lovaikat. Az őrök és inasok kihúzták magukat a jöttükre, de lesütötték szemüket,
amikor Dudley lesegítette nyergéből Erzsébetet; testük egy másodpercre egymáshoz simult,
mielőtt Erzsébet lába földet ért volna. A királynő Dudley hosszú köpönyegét viselte, amelyet
a férfi védőn köréje csavart. Erzsébet tudta, hogy emberei szemmel tartják őket lesütött
szemhéjuk alól. Hirtelen tisztelet támadt benne az illendőség iránt, mert kezét nyújtotta
lovászmesterének. Dudley fél térdre ereszkedett, megfogta és megcsókolta a királynő ujjait.
− Felség, mindig szolgálatodra állok.
Erzsébet lehajolt, megsimogatta a férfi vállát, aztán sarkon fordult, és elsuhant az
ajtónállók mellett, akik kétoldalt vigyázták a palota súlyos ajtaját. A királynő végigment a
bajvívótermen, majd átvágott az előtéren, amely az államügyek termeibe vezetett. Bár a
csarnok kísérteties látványt nyújtott a fáklyák fényében, Erzsébet egy cseppet sem érezte
magát egyedül, hisz York− és Tudor-házból származó ősei őrizték büszke lépteit.
16
Mindig is tudatában volt a származás és a tekintély súlyának, s ez időként mintha
közvetlenül alabástromfehér, szinte átlátszó bőréről áradt volna, hogy ezzel is hangsúlyozza
uralkodói jogát Anglia trónjára.
Mielőtt nekivágott a lakosztályába vezető hátsó lépcsőnek, tartójából leemelt egy
fáklyát, hogy bevilágítsa az utat. Másik kezével a szoknyáját emelte a bokája fölé, mert a
durva kőlépcső fokai még napvilágnál is nyaktöréssel fenyegettek. A feljáró szűk volt és sötét,
s a fáklya fénye baljós árnyakat vetett a falakra. Erzsébet orrában érezte a falakból áradó
dohszagot, bőre még emlékezett Robin becézéseire, mégis, váratlanul mintha egy másik
idősíkra került volna, abba a félelmetes órába, amikor idestova öt évvel ezelőtt egy
ugyanilyen sötét és nyirkos lépcsőn lopakodott végig éjnek évadján. Akkor ugyan nem fáklyát
szorongatott a kezében, hanem egyetlen szál gyertyát, mert attól tartott, hogy rajtakapják
kockázatos és titkos vállalkozásán.
Rab volt a félelmetes londoni Towerben, mert féltestvére, Mária, az akkori királynő,
megvádolta, hogy trónjára tör. A rettegő, legyengült Erzsébet − nemrég kelt fel betegágyából
− szeretett görög szövegei tanulmányozásával és fordításával töltötte a fogság hosszú napjait.
Az igazat megvallva azonban a magára kiszabott munka nemigen vonta el figyelmét komor
gondolatairól, amelyek korai halállal riogatták. Ez a szörnyű hely túl sok kivégzést látott már.
Tizenhét esztendeje saját anyja fejezte be itt az életét, legutóbb pedig atyja ötödik felesége, az
ő unokanővére, Catherine Howard lelte halálát e falak között. Hónapokkal azelőtt egy másik
unokatestvér, a tizenhat esztendős Jane Grey − aki kilenc rövid napig volt királynő − feje
gördült le a Tower kertjében. Az a hír járta, s Erzsébet most borzongva emlékezett a
szóbeszédre, hogy több vér spriccelt elő a nyakból, mint amennyit egy ilyen kis test magába
rejthet.
Erzsébet óvatosan lopakodott lefelé a Beauchamp-torony szűk lépcsőjén. Kezét a
gyertya elé tette, hogy tompítsa a fé-
17
nyét. Tudta, hogy bajba sodorja magát, ha most rajtakapják, s számíthat rá, hogy a
nyájas porkoláb, aki mindeddig szánta a gondjaira bízott törékeny lánykát, sem kíméli többé.
Elképzelhető persze, gondolta Erzsébet cinikusan, hogy nem az árulót látná benne, hanem a jó
Henrik király lányát, az eljövendő királynőt, aki Anglia trónján sem feledi majd az öreg foglár
jóságát. Bárhogy legyen is, a porkoláb szerencsére épp másfele nézett, s Erzsébet több mint
két hónap óta először szabadult ki fogvatartói őriző tekintete alól.
Félúton járt a toronylépcsőn, amikor megdermedt, mert szánalmas, távoli, elhaló
nyöszörgés ütötte meg a fülét. Egy pillanatra azt hitte, csak a képzelete játszik vele − nem is
hitte, remélte −, mert a tompa férfihang egy hosszú haláltusáról adott hírt. Sok rab kevésbé
volt szerencsés, mint jómaga; őket ablaktalan, sötét és hideg cellákba zárták, ahol nyirkos
szalma szolgált fekhelyül, sajogtak az átfázott ízületek, s a felsebzett bőr elgennyedt a férgek
marásaitól.
− Drága jó istenem! − suttogta Erzsébet újra meg újra, s megpróbálta kirekeszteni
tudatából a halálhörgést.
Amikor a második lépcsőpihenőre ért, hirtelen egy kéz nyúlt ki a sötétből, és
megragadta a csuklóját. Döbbenten nézett farkasszemet Robin Dudleyval, akinek merész,
jóvágású arca felderítette a toronylépcső komorságát.
− Erzsébet, de jó, hogy itt vagy!
O akkor megkönnyebbült sóhajjal − hisz hogy is mondhatta volna el, milyen öröm és
szeretethullám járta át régi barátja láttán! − Robin széles mellkasához simult, miközben erős
karok ölelték át reszkető tagjait. Forró könnyeinek zápora benedvesítette a férfi köpenyét,
Erzsébetet csak úgy rázta a zokogás. Robin erősen magához szorította, s szaporán, suttogva
beszélt, hisz mindketten tudták, hogy ezek a lopott percek igen hamar véget érhetnek.
− Hogy bánnak veled? − kérdezte Robin.
18
− Tűrhetően.
Erzsébet csendesen szipogott, de végül visszanyerte az önuralmát.
− És veled hogyan bánnak? − Robin arcát kémlelte a táncoló gyertyafénynél. − Robin,
annyira lesoványodtál!
Megcirógatta a férfi beesett arcát.
− Az étel jó, bár néhány hete hasmenés kínoz.
Nem mondta ugyan, de Erzsébet kitalálta, hogy atyja és bátyja kivégzése betegítette
meg.
− Szörnyű, ami atyáddal és Johnnal történt. Hogy vannak a többiek?
− A fivéreim megvannak. Nem is olyan rossz a börtönélet családi körben. Engem ugyan
magánzárkában tartanak egy emelettel lejjebb.
A Dudleykat az apa önhitt, balsorsú cselszövéséért börtö-nözték be, aki Lady Jane Greyt
akarta trónra ültetni, hogy tulajdon fia, Guilford, Jane férje, legyen a koronás király.
− Talán az haragíthatta meg Máriát − töprengett hangosan Erzsébet −, hogy a fivéreid
közül egyedül te nyilvánítottad Jane-t királynőnek Lynn királyi piacterén, ezért hát a
magánzárka.
− Sebaj − felelte Dudley, s csak vonakodva engedte, hogy Erzsébet kibontakozzon
öleléséből, de továbbra is félig átkarolva tartotta. − És mondd csak, te hogy vagy? Ha volt
valaha is rab, akit jogtalanul tartottak fogva, te az vagy.
Ez igaz volt. Erzsébetet az ifjú Thomas Wyatt felkelése miatt börtönözték be, amely
röviddel Dudley zendülése után tört ki, mert a nép rossz szemmel nézte, hogy Mária egy
külhonival, a spanyol Fülöp herceggel jegyezte el magát.
− De miért is ne hinne Mária az én bűnrészességemben, Robin? A felkelés bevallott
célja az volt, hogy őt eltávolítsák a trónról, s engem ültessenek a helyére.
− Gondolod, hogy Mária nem fogadná belátással húga méltányos érveit?
19
− Leveleket írtam neki, kihallgatásért esdekeltem, ám egyetlen kérésemet sem hallgatta
meg, egyikre sem adott választ. Az a nyomorult spanyol, az a de Quandra, mindig is ferde
szemme.l nézett rám. Az ő mérgezett nyelve hangolja ellenem. De soha nem találnak
megalapozott bizonyítékot arra, hogy részem lett volna szegény Wyatt összeesküvésében.
− Ugyan kinek van itt szüksége megalapozott bizonyítékokra? − dünnyögte Robin
komoran. − Hamis vádak alapján mondják ki ránk a halálos ítéletet.
A vérfagyasztó, halk nyöszörgés ekkor ismét felszállt a börtön kőbugyraiból, s
visszhangzott a sötét lépcsőházban, mintha csak önnön sorsukra akarná figyelmeztetni a fiatal
foglyokat. A lábuknál patkányok surrantak el, s ők megborzongtak az undortól.
Erzsébetet hirtelen hatalmába kerítette a korántsem indokolatlan rettegés.
− Ne oltsuk el a gyertyát? Ha így rajtakapnak kettőnket, ez a végünket jelentheti.
Dudley mély, kétségbeesett pillantást vetett rá, majd elfújta a gyertyát. A sötétség fekete
bársonylepelként fogta őket körül, különös módon azonban, ahelyett hogy elnyelte volna a
neszeket, éppenséggel minden egyes hangot felerősített. Még a légzésüket is olyan hangosnak
hallották, hogy úgy érezték, elárulhatja őket, ezért ismét egymáshoz simultak.
Erzsébet hirtelen ráébredt Robin közelségére, lehelete nedves melegére az arcán, a
derekán végigsikló kézre − úgy álltak ott, mint két virág egy közös száron. Legjobban
azonban a combja között támadt heves bizsergés ijesztette meg, úgyhogy arcát elfutotta a pír.
Attól tartott, hogy Robin a sötétben is megérzi lángolását. Ettől rögtön elöntötte a szégyen és
a bűntudat.
− És mi van Amyvel? − bukott ki belőle a kérdés.
Úgy képzelte, hogy Robin azonnal enged a szorításán, mintha bizony benne is
bűntudatot keltett volna fiatal felesége említése. De a férfi hangja szilárdan csengett.
20
− Két hete ő és a fivéreim feleségei engedélyt kaptak a látogatásunkra. Az életemet félti,
és… − egy pillanatra elhallgatott, mintha nehezére esne befejezni a mondatot −…nagyon
hiányzom neki.
Erzsébet magában ismét köszönetet mondott a szuroksötétért, mert így barátja nem
láthatta az arcán végigviharzó érzelmeket. Féltékeny vagyok, gondolta hitetlenkedve.
Féltékeny vagyok Amy Dudleyra!
− Erzsébet! − hallotta Robin suttogását. − Erzsébet, utolsó árulónak érzem magam, hogy
ezt mondom, de eltekintve attól, hogy örömöt okozott egy baráti arc látása, és hálás voltam az
étkekért meg ajándékokért, amelyeket Amytől kaptam, nem hatott rám különösebben a
jelenléte. Magamnak sem mertem bevallani, hogy alig gondolok rá, s még kevésbé vágyódom
utána, sőt, alig tudtam rávenni magam, hogy… szerelmeskedjem vele.
Erzsébet hirtelenében nem talált választ Dudley meglepő vallomására, de határozott
megkönnyebbülést érzett, és különös öröm járta át a férfi szánandó zavara láttán. Eszébe jutott
Robin és Amy alig három évvel ezelőtti tavaszi esküvője, amelyen ő volt az egyik tanú.
Milyen összeillő párnak tetszettek akkor, mennyire imádhatták egymást! Akkor szívből örült
gyermekkori játszópajtása boldogságának, bár most felrémlett, hogy fájt neki, amikor Robin
megcsókolta szép ifjú feleségét. Talán már akkor is féltékenység kínozta, tűnődött Erzsébet,
miközben megfelelő szavakat keresett Robin vigasztalására.
− Talán a fogság hatott úgy testedre és lelkedre, hogy kihunyt benned a vágy − vetette
fel mímelt meggyőződéssel.
− Akkor miért van az − kérdezte Robin, miközben erősebben szorította magához
Erzsébet derekát, s oly közel vonta őt magához, hogy reszkető testük szinte összeolvadt −,
miért van az, hogy folyvást rólad álmodom, a te arcodat látom magam előtt, s nem vágyom
másra, mint édes hangod csengésére, amely
21
gyógyírt ad lelkem fájdalmára? Akkor miért vágyom, Erzsébet, a te tested közelségére,
miért ábrándozom rólad a sötétben?
Amíg Robin beszélt, Erzsébet azon kapta magát, hogy még levegőt sem vesz attól való
félelmében, hogy a legkisebb nesz is elnyomja a férfi drága szavait. Felé emelte az arcát, és a
vaksötétben is könnyen rátalált a férfi éhes ajkára. így maradtak egymás karjába zárva;
feledték minden gyötrelmüket, félelmüket és bűntudatukat, mígnem a pirkadat első fényénél
felhangzott Erzsébet foglárának izgatott suttogása.
Most saját palotájában, a Whitehallban, Erzsébet elért magántermei és előszobái sötét
sorához, ahol a nagyterem és a magánlakosztály bejáratánál két-két testőre állt őrt.
Szélvészként viharzott át a hálószoba ajtaján, s hessentette szét várakozó udvarhölgyeit.
− Menjetek, menjetek már! Mindannyian!
A köpönyeget még mindig szorosan maga köré vonta, s remélte, hogy nyers modora
elrejti szívének vad zakatolását és lábának remegését. Az udvarhölgyek egyenként
meghajoltak, majd szoknyáikat, alsószoknyáikat zizegtetve, illatfelhőkbe burkolózva
kivonultak a teremből.
Végre csönd lett, de Erzsébet nem maradt egyedül. Szorosan a kandalló mellett,
összefont karral ott állt Katherine Ash-ley, gondok barázdálta arcára komorság ült.
Hiába volt királynő, Erzsébet nem merte távozásra felszólítani Ashley úrhölgyet. A
kandallóhoz lépett. Megpróbálta eltüntetni arcáról ideges mosolyát, ezért hátat fordított
Katnek. Az idős hölgy szótlanul Erzsébet gyapjúköpenyéért nyújt, és a karjára terítette.
Amikor a királynő megfordult, hogy szembenézzen komornájával, csendesen annyit mondott:
− Ne aggódj, Kat, a vér nem az enyém.
A figyelmeztetés ellenére Kat szeme elkerekedett a sötétbarna folt láttán, amely
összemaszatolta Erzsébet bársony lovaglókabátkáját. Az idős hölgy némán a szeme elé kapta
rán-
22
cos kezét, és megpróbált lecsillapodni. Hisz legrosszabb félelmei lassan elenyésznek. A
hercegnő, akit kicsi gyermekkora óta az ő gondjaira bíztak, dacos királynővé serdült. Abban a
káprázatos pillanatban, amikor tízezer gyertya fénye világította meg a Westminster-apátságot,
s Anglia súlyos koronája először nyugodott a drága gyermek fején, Kat és Erzsébet egész
korábbi viszonya visszavonhatatlanul megváltozott. Mégis, gondolta, miközben leeresztette
remegő kezét, s szembenézett Őfelségével, voltaképpen semmi sem változott. Semmi, de
semmi. Gom-bolgatni kezdte a bársony kabátkát.
Erzsébet merev tartása elernyedt, végtagjai lazán engedelmeskedtek Kat ismerős
mozdulatainak. Tudta, hogy komorná-ja megérzi Dudley szagát a ruháin, a testén. Azt is
tudta, hogy Kat most gondban van, s a megfelelő szavakon töri a fejét, amelyek meggyőzően
tolmácsolhatják aggodalmát, haragját, anélkül azonban, hogy megsértenék a kettőjük között
érvénybe lépett új illemszabályokat. Amikor Erzsébet még süldő lány volt, száműzött
hercegnő, akinek vajmi kevés reménye lehetett a trónra, Kat szerető szigorúsággal bánt vele.
Védelmező ösztönei egy macska ravaszságával ruházták fel, s pontosan annyi szigorúsággal
és odaadással, amennyire védencének szüksége volt. Mindig kimondta, amit gondolt, s akár
nyers is tudott lenni, ha a helyzet úgy kívánta. A lányka számára, akit saját vérrokonai rútul
cserbenhagytak, Kat és férje, William Ashley, jelentette az egyetlen biztos révet fiatal élete
hányattatásai közepette. Most Kat úgy érezte, majd megszakad a szíve.
− Óhajtasz fürdeni? − kérdezte csendes tartózkodással.
− Ma este nem − felelte Erzsébet.
Amilyen sokáig csak lehetett, magán akarta tudni a szerelmes délután emlékeit. Kat,
miután minden egyes darabból kisegítette úrnőjét, gondosan összehajtogatta a ruhákat.
Erzsébeten már csak francia, csipkés alsóneműje maradt, s reszketve húzódott közelebb a
tűzhöz.
23
− Szólhatok veled? − kérdezte Kat merev hangon.
− Mikor tudtalak én téged elhallgattatni, Kat?
Az idős hölgy sárga szaténköntöst tartott a királynő elé. Erzsébet belebújt a bő ujjakba,
majd összefogta magán a puha szőrmebélést. Hirtelen rátört a fáradtság, magas támlájú
székébe roskadt, majd felnézett Katre, aki a kezeit tanulmányozta elmélyült figyelemmel.
− Asszonyom − kezdte Kat −, te vagy az életem, és úgy szeretlek, mintha tulajdon
magzatom volnál. Ezért mondom azt, hogy véget kell vetned ennek a szörnyű szóbeszédnek.
Azt rebesgetik, hogy te meg Róbert Dudley úgy vagytok egymással, mint a házasok. És ma
estétől − az utolsó szónál félrenézett, mert képtelen volt állni Erzsébet lángoló tekintetét −
már azt is tudom, hogy a szóbeszéd igaz. Azóta ismerem ezt a embert, hogy játszópajtásod
volt, és megvan a véleményem a családjáról is. Valamennyiüket felségárulásért végezték ki.
− Róbert Dudley hű a koronához! − kiáltotta Erzsébet.
− Olyan valaki ő, akinek vérében van a törtetés. Nem állítom, hogy nem szeret,
Erzsébet, csakhogy a fajtájához hasonlóan nálad is nagyobb becsben tartja a hatalmat. Nem
bízom benne. Különben is nős ember!
Erzsébet félrenézett. Ma délután egy időre képes volt elfeledkezni erről az alapvető
tényről, vagy talán újonnan megérzett ereje lendületében úgy hitte, nincs jelentősége. Bár még
csak három hónapja koronázták meg, máris botrányos rémhírek jártak közszájon róla és
Robinról. Legalább az áldott állapottól nem kell tartania, gondolta, mert nem volt havivérzése,
mint a többi nőnek. Amúgy pedig ő az uralkodónő. Azt tehet, amit akar.
− Nem látsz a szemedtől? − kérdezte Kat. − Annyira elvakítanak a vágyak, hogy nem
fogod fel tetted következményeit? Ha így folytatod, lassan elveszíted tanácsosaidnak,
udvartartásodnak, mi több, alattvalóidnak bizalmát. Ha pedig ők meg-
24
vonják tőled támogatásukat, nem számíthatsz szövetségesekre. Ugyanúgy tudod, mint
én, hogy mások is pályáznak erre a trónra, és ha a te jogosságod a trónra meggyengül, előbb-
utóbb vér folyik ebben az országban. Ártatlan vér, amely a te fejedre száll vissza.
Megesküszöm neked, ha tudtam volna, hogy ide jutunk, a bölcsődben fojtalak meg!
Erzsébet megremegett Kat iszonyú esküjének súlya alatt. Az idős hölgy azonban még
nem fejezte be a mondókáját. Letérdelt, és kezébe fogta a királynő kezét.
− Menj férjhez, Erzsébet! Kérve kérlek, kötelezd el magad valamelyik arra érdemes
kérő mellett, akinek rangja illik a ti-edhez − legyen külhoni vagy angol, nem számít. Menj
férjhez! Szülj örökösöket a Tudor-háznak, különben fejetlenség lesz az úr Angliában!
Erzsébet megsimogatta Kat Ashley májfoltos kezét.
-Tudom, Kat, hogy ez a kitörés jó szívednek és hűségednek tudható be. De tudnod kell,
hogy eddig tömérdek bánatban és a viszontagságban volt részem, és kevés, nagyon kevés
örömben. Megérdemlem azt a boldogságot, amelyet ez a drága férfi nyújtani tud nekem.
Kat tiltakozni próbált, Erzsébet azonban az idős hölgy ajkára illesztette egyik ujját,
mintha csak le akarná zárni.
− Egy szót se többet! Királynő vagyok, és azt teszem, amit akarok. Ha valóban kedvem
lelném az erkölcstelenségben, nem akadna senki ezen a földön, sem a kerek világon, aki
megállíthatna.
Kat leforrázva tápászkodott föl, majd lenézett erre az akaratos nőre, aki
megszégyenítette, ugyanakkor folyvást ámulatba is ejtette. Mindent elkövetett, hogy Erzsébet
lelkére beszéljen, de hiába. Ez a kiismerhetetlen lány, akinek halványvörös haja olyan arcot
keretezett, amelyen a makulátlan ártatlanság tünékeny varázsa ült, egyszer még sírba viszi,
gondolta.
25
Gjfp
− Uraim!
A királynő kilőtt nyílként robbant be a fogadóterembe, s tekintetével szinte felnyársalta
tanácsosait. William Cecil kivételével, aki évekig szolgálta Erzsébetet trónralépése előtt,
egyelőre egyikük sem ismerte ki magát ezen az egyszerre ijesztő és elbűvölő uralkodónőn.
-A kontinensről jó hírek érkeztek, felség! − szólalt meg Cecil, aki megnyitotta a reggeli
ülést. − Sikerült megegyeznünk a franciákkal Calais dolgában.
− Pompás. Eszerint visszaadják a kikötőnket, amelyet kitűnő Mária nővérem veszített
el, de amely mindig is a mienk volt?
− Nem egészen, asszonyom.
− Akkor mi egyébről szólhat az egyezség?
− Legalább további nyolc évre megtartják Calais-t − magyarázta a helyzetet a legfőbb
hadügyi tanácsadó, Lord Clinton.
− Nyolc − tűnődött el a királynő. − Szép kerek szám. Ha oldalra fordítjuk, a végtelenség
jele. Talán azt sugallják vele, hogy ennyi ideig tartanak igényt Calais-re.
− A nyolc esztendő leteltével azonban ötszázezer koronát kell fizetniük, ha úgy
döntenek, hogy megtartják a várost.
− Szép summa − mondta Erzsébet. − Bár amilyen szánalmas a kincstár helyzete, inkább
most volna szükségünk erre az összegre.
− Felség, megvan az esélye, hogy Calais idővel visszakerül hozzánk − jegyezte meg
Lord North.
-Ami ennél is fontosabb − vetette közbe Lord Clinton −, elhárult annak a veszélye, hogy
a franciák skót segítséggel támadnak ránk. Ez idő szerint ugyanis felséged ifjú skót kuzinja,
Mária királynő elállt trónigényétől. Ez pedig pompás hír.
− Valóban az − mondta Erzsébet merev mosollyal. − Egy birodalom többet nyer egyévi
békével, mint tízévi háborúskodással. Legalábbis Cecil uram ezt vallja.
26
A tanácsosok megkönnyebbülve mosolyogtak össze.
− Eszerint béke van − folytatta a királynő. − Csakhogy időközben, a tanácsotokra
történő háborús készülődés szükségtelenül kimerítette a kincstárat.
− Nem úgy van az, felség − vágott vissza Lord Howard, a királynő nagybátyja, a
legkiválóbb katona a tanácsosok között. -Az északi határvidék várkastélyainak megerősítése
és a Flandriában vásárolt hadfelszerelés mindenképpen szükséges kiadás volt. Ennek
birtokában felkészülten nézhetünk szembe az esetleges támadásokkal.
− Si vis pacem, pára bellum − vetette közbe Lord North.
− Ha békét akarsz, készülj fel a háborúra − fordította le Erzsébet.
− Pontosan, felség.
Erzsébet hátat fordított Lord Howardnak.
− Ennek ellenére az a benyomásom, hogy bácsikám nem bízik meg saját szerződésében.
− Aligha bízhatom abban, hogy az olyan vakbuzgó katolikusok, mint a skót Mária és
francia anyósa tartósan lemond a protestáns Anglia leigázásáról és eretnek királynője
trónjának megdöntéséről. Egyelőre azonban kedvemre való a szerződés, és remélem, hogy
neked is kedvedre szolgál, felség.
Erzsébet személyes tanácsadói arcát kémlelte. Érezte, mennyire szükségük van
helyeslésre. Keményen bánt velük, ezt tudta jól, ezen kívül szeszélyes volt, kiszámíthatatlan,
idegtépő. Imádta a zűrzavart, s mulattatta, hogy hibáikat és gyarlóságaikat kihasználva kis
csapdákat állíthat nekik, vagy kijátsz-hatja őket egymás ellen.
− Bizony, kedvemre való, jó urak − mondta hát, és legmelegebb mosolyával jutalmazta
embereit. − Azért is hálásak lehetünk, ha csak pillanatnyilag is megtakaríthatjuk a háborús
kiadásokat, mert ezek romlásba dönthetik hazánkat.
Cecilhez fordult. Ő volt az egyetlen tanácsosa, akiben telje-
27
sen megbízott. Cecil becsületes volt, míg ő ármányos. Cecil világosfejű és tárgyilagos
volt, ő viszont nemritkán kapott dührohamot és rendezett óriási jeleneteket, csak hogy némi
színt vigyen a tanácskozások unalmába.
− Négyszemközti tanácskozásunk idején, kérlek, tárd elém a tárgyalások részleteit,
William.
− Ahogy parancsolja fenséged − hajtott fejet alázatosan Cecil, aki hanglejtését is
tisztelettudóra fogta.
Soha nem szűnt meg bámulni ezt a nőt, akiből egyik napról a másikra királynő lett, a
törékeny, sápadt, de lobbanékony lánykát, aki egyetlen éjszaka leforgása alatt ijesztő
határozottságra tett szert. Az ilyen pillanatokban Cecil minden kétséget kizáróan tudta, hogy a
régi szóbeszéd − amely szerint Erzsébet édesanyja, a felségáruló, házasságtörő Boleyn Anna
nem Henriktől fogant gyermeket − szemenszedett hazugság. Csak egy bolond nem látja apját
ebben a lányban. Nemcsak a finomszálú, rőtarany haj, a karvalyorr, a sugárzó mosoly, a
rendíthetetlen méltóság vagy a delejes életösztön teszi ezt a hasonlóságot, hanem az is,
gondolta az öreg − és nem igazán érdekelte, miért van ez −, hogy Erzsébet atyjához hasonlóan
feltétlen hívévé képes tenni férfiakat és nőket − márpedig ez fölöttébb ritka tulajdonság −,
akik jóban-rosszban mellette állnak, a királynő tapasztalatlansága és fullánkos nyelve
ellenére.
Erzsébet fel-alá járkált a tanácsteremben, egyrészt, hogy idegességét levezesse, másrészt
hogy felmelegedjen a reggel hidegét árasztó falak között, majd helyet foglalt magas támlájú,
kárminpiros kárpitozású székében, s ujjaival dobolni kezdett a faragott, mancsban végződő
karokon.
− Mi a következő kérdés?
− Eljött az ideje, asszonyom, hogy a parlament elé terjesszük és törvénybe iktassuk a
királyi teljhatalom és az egységes kormányzás elvét.
− Atyádhoz hasonlóan téged is az anglikán egyház teljhatal-
28
mú fejének neveznek majd − magyarázta a kincstárnok, Wind-sor őrgrófja, egy nyájas
arcú öregember, akinek feje szemlátomást ingatagon ült kikeményített nyakfodra redőiben.
− Jobb szeretném, ha kormányzónak… teljhatalmú kormányzónak neveznének −
mondta Erzsébet. − És mi a helyzet elhunyt fivérem, Edward imakönyvével? Ismét
engedélyezik a kiadását?
− Haladéktalanul, asszonyom − felelte Cecil. -Az istentiszteleteket pedig mostantól
angolul tartják.
− Istennek hála − mondta Erzsébet.
− Ugyanakkor azt is javasoljuk, hogy a katolikus istentiszteleteken való részvétel
minősüljön börtönbüntetéssel sújtandó bűntettnek − folytatta Cecil. − A háromszoros
visszaesőknek életfogytiglani szabadságvesztés járna.
− Nem túl kemény büntetés ez, jó urak? Engem a katolikusok vallási üldözésére
emlékeztet. Európában új, dominikánus inkvizítort neveztek ki, s a zsidóknak ismét sárga
négyzeteket kell viselniük a hátukon. Nem akarom, hogy a mi reformációnkat is
kegyetlenkedőnek tartsák.
− Ezek az intézkedések jóval kevésbé szigorúak, mint amikor felséged nővére
protestáns eretnekeket küldött máglyára uralkodása idején − felelte Lord Clinton.
Erzsébet észrevette, hogy Lord Arundel, tanácsosai között az egyetlen katolikus,
hátrahőkölt, amikor Mária botrányos, gyilkos vallási üldözéséről esett szó, amellyel a királynő
az új hit híveit sújtotta. Sok becsületes férfiú, nő, sőt gyermek halt rettenetes halált a lángok
között, köztük Erzsébet anyjának közeli barátja, Cranmer érsek is.
− Tanúja voltam fivérem protestáns fanatizmusának, amely éppoly visszatetsző volt,
mint néném katolicizmusa. Birodalmunknak fel kell épülnie sebeiből, egységet kell
teremtenünk, s mindkettőt elősegítjük, ha vallási ügyekben az arany középutat választjuk. Bár
nem szenvedhetem a szenteket, a búcsúcé-
29
dulákat és a csodatetteket, keressük meg a külső kiegyezés feltételeit, de közben ne
feledjük, hogy a hit mindenkinek személyes belügye. Nem óhajtok alattvalóim lelkében
vájkálni.
− Van még valami felség, amit meg kell beszélnünk − kezdte Cecil olyan óvatosan,
mintha megvadult disznókondát készülne a terembe ereszteni.
Erzsébet pontosan tudta, mi következik, s öklét ajkához szorítva rejtette el mosolyát.
− És mi lenne az, Cecil uram?
− Felséged házassága. Ez hallatlanul jelentős kérdés. Egy külföldi szövetséges…
− Ne beszélj nekem külföldi szövetségesekről! − Erzsébet hangos szoknyasuhogás
közepette felugrott székéből, s nehéz parfümje felhői megszédítették tanácsosait.
− Amikor trónra léptem, népem örült, hogy olyan királynőt kap, akinek ereiben nem
csörgedezik spanyol vagy más külhoni vér, hanem a dolgok rendje szerint színtiszta angol
származék. Ti gyermeket, örököst szeretnétek látni tőlem, nem igaz? Nem gondoljátok, hogy
alattvalóim valódi angol herceget akarnak?
− De felség…
− Talán közületek kellene férjet választanom! − Erzsébet sarkon perdült, s farkasszemet
nézett Lord Stewarttal. − Csak nem azt akarja Arundel earlje elhitetni velem, hogy ő a legjobb
parti széles ez országban?
Ismét megfordult, s most Windsor agg őrgrófjával találta szemben magát, aki már atyja
és bátyja alatt is szolgálta a koronát. Amikor a királynő elefántcsontfehér ujjaival beletúrt ősz
szakállába, a hajlott hátú, aszott testű aggastyán úgy mosolygott, akár egy szerelmes diák.
− Ha Főkincstárnok uram fiatalabb volna, másra sem vágynék, mint hogy ő legyen uram
és parancsolóm!
− Már megbocsáss, asszonyom, de te gúnyt űzöl egy hallatlanul fontos kérdésből -
jelentette ki a főtanácsos.
30
J − Ha nem ismernélek jobban, Lord Cecil, még azt hihetném, hogy behódoltál a
közkeletű tévhitnek, miszerint a természet szépséggel áldotta meg a nőt, hogy kárpótolja rövid
eszéért…
− Na de felség − könyörgött az öreg.
− Vagy éppen annak a futóbolond John Knoxnak hiszel, aki írásaiban azt hangoztatja,
hogy a férfit kormányzó fehérnép olyan, mintha vak vezetne egy látót.
Erzsébet már nem mosolygott, s haragos pír futotta el halovány arcát.
− Ezerszer elmondtam nektek, s elmondom újra, hogy ebben az ügyben az Úr
útmutatását követem. Mellesleg… nekem már van hites uram − mondta, miközben
ugyanolyan könnyen nyerte vissza önuralmát, mint ahogy megszelídített egy rakoncátlan
paripát.
Tanácsosai megdermedtek. Halálos csend telepedett a teremre. Csak nem történt meg a
legrosszabb, nem ment a királynő titokban nőül Dudleyhoz? Erzsébet felemelte jobb kezét, s
meglengette tanácsosai előtt az arany foglalatú, rubinköves, súlyos koronázási gyűrűt.
-Az én hites uram Anglia királysága! Szép jó napot, uraim!
G)t(?
Erzsébet nem látott még ilyen vénséges vén öregasszonyt. Amikor Kat Ashley bevezette
a hajlott hátú, bicegő asszonyt a fogadóterembe, Erzsébet nem tudta levenni róla a szemét.
Haja vékonyszálú és fakószürke volt a főkötő alatt, arca hihetetlenül ráncos, akár egy napon
felejtett, összeaszalodott alma. Divatjamúlt, megfakult ruhája foszladozott, s lazán csüngött a
vézna testén. Erzsébet ugyanakkor teljesen biztos volt abban, hogy előkelő hölggyel áll
szemben. Az asszony mély és szabályos meghajlása, amellyel fájó ízületei ellenére is
megtisztelte a királynőt, szintén nemes eredetről és úri neveltetésről vallott.
31
Erzsébet égett a kíváncsiságtól, és a formalitásokat mellőzve rászólt hát a látogatóra,
még mielőtt annak ideje lett volna felemelkedni az udvari bókból:
− Beszélj, mondd el, miért jöttél!
Az öregasszony ekkor kiegyenesedett, de nagy púpja miatt hátra kellett feszítenie a
nyakát, hogy szembenézzen a királynő acélos tekintetével.
− Négyszemközt szeretnék beszélni veled, felség.
Kat kékült-zöldült a vérlázító kívánság hallatán, s a királynő arcát fürkészte, ne
tessékelje-e ki menten a pimasz betolakodót. De − bár az öreg hölgy büszke modora nem állt
összhangban elhanyagolt külsejével − Erzsébet megérezte a látogatás jelentőségét.
Elbocsátotta hát komornáját, s Kat paprikavörösen suhogott ki a teremből.
− Van nálam valami, ami egykor az édesanyádé volt − kezdte a vén boszorkány.
− Mondd meg a neved, jóasszony, és hagyj fel ezzel a titkolózással. Talán érdekel, amit
hoztál, de fogytán a türelmem.
Az öregasszonynak a szeme sem rebbent, miközben viszonozta a királynő pillantását.
− Lady Matilda Sommerville vagyok, szolgálatodra. A türelmedet meg majd meghozza
az idő, a csikorgó ízületekkel együtt.
Miközben Erzsébet azt fürkészte, mulat-e rajta a banya vagy haragszik rá, az
szoknyáinak redői közül kopott régi könyvet húzott elő, majd habozott egy pillanatig.
− Mutasd azt a könyvet! − követelte Erzsébet kurtán.
− Nem könyv ez, felség.
− Ugyan, ne bolondozz, a vak is látja, hogy az.
Lady Sommerville szemlátomást tudta, meddig terjednek vakmerősége határai, ezért
előrebicegett, s göcsörtös, meggörbült ujjaival borvörös bőrbe kötött könyvet nyújtott át a
királynőnek. Olyan közel merészkedett hozzá, amennyire bátorsága engedte, s azt suttogta:
32
− Ez egy napló. Felséged édesanyjának, Boleyn Annának a naplója.
Erzsébetnek nagyot dobbant a szíve, s a hátán végigfutott a hideg. Az ő anyja! Alig
emlékezett rá, s jószerével több mint húsz éve a nevét sem ejtette ki a száján. Nyugalmat
erőltetett magára, és csak rövid hallgatás után szólalt meg.
− Napló? Szabad kérdeznem, hogyan jutott Lady Sommer-ville egy királynő naplójának
birtokába?
Az öregasszony váladékos szemével a távolba révedt.
− Abban a nagy megtiszteltetésben volt részem, hogy nagyszerű édesanyád mellett
lehettem a halála előtt, felség − mondta csendes büszkeséggel.
Bár a józan ész azt kívánta, hogy a jövevény meséjét kétkedéssel fogadja, s a
legnagyobb alapossággal vizsgálja meg a kezében tartott tárgyat, Erzsébet mégis tőle
szokatlan bizalommal nyúlt a kötetért. A bőrkötés tapintása durva volt, és orrát megütötte a
pergamen áporodott szaga.
Az öregasszony magabiztos tekintettel méregette a királynőt. A fiatal uralkodónőnek
tudnia kell, hogy igazat mond. Nem fogja megbüntetni.
− Foglalj helyet! − a felszólítás inkább udvariasan hangzott, mint parancsolón. − Beszélj
az anyámról!
Lady Sommerville hálásan leereszkedett egy székre, s úgy helyezte el lábait terjedelmes
szoknyái alatt, hogy ne fájjanak nagyon.
− Nagybátyám, Lord Kingston, a Tower felügyelőjeként szolgált atyád uralkodása
idején. Ez a rokonom kitűnő katona volt, aki bátran harcolt a floddeni csatában, s eközben
súlyosan megsebesült. Gyakran mondogatta, bárcsak hősi halált halt volna, mert egész életére
megnyomorodott ezután, és megkeseredett ember vált belőle. Henrik jutalmul a londoni erőd
felügyelőjévé nevezte ki, s bár ez nagy megtiszteltetésnek számított, nagybátyám mégsem
volt elégedett megbízatá-
33
sával. A szürke falak rosszkedvűvé tették, a folyóról felszálló hideg köd megfájdította
beteg csontjait, s a nagy királyi arzenál újraélesztette szívében a csatamezők utáni vágyat,
ahol fém csattan a fémen.
Lady Sommerville hangja egyre magabiztosabban csengett elbeszélése közben, amely
visszavitte fiatalsága emlékei közé.
− Kingston volt a Tower parancsnoka, amikor édesanyád, aki már öt hónapja szíve alatt
hordozott téged, megkoronázása előtt három boldog napra a Towerbe vonult. Nagybátyám
morcosan állt szolgálatára, mert sok honfitársához hasonlóan atyád első feleségének,
Katalinnak a pártján állt, a királynő idegen származása ellenére. Mivel azonban többre tartotta
családja biztonságát, ha a maga vézna nyakát nem is féltette talán, fejet hajtott az új királynő
előtt, és a lehető legkellemesebbé tette ott-tartózkodását. Nem telt bele három év, és Boleyn
Anna visszatért e falak közé; csakhogy ezúttal kegyvesztetten: felségárulás és boszorkányság
vádjával. Nagybátyám elmesélte, hogyan érkezett meg a bárkán: szürke, borús volt az arca,
amilyen az ég is. Botladozva lépett be a folyóparti kapun a Tower udvarára. Nagybátyám
ekkor karon fogta, úgy támogatta. Anna hálásan rámosolygott ezért a csekélyke szívességért,
hisz oly régóta volt része hasonlóban, mert hát egyetlen barátja sem volt, csupa ellenség vette
körül.
Erzsébet azon kapta magát, hogy reszket a keze, ezért szorosan tartotta a naplót, hogy
leplezze gyengeségét. Hiszen ő is e balvégzetű történet részese volt. Nem csupán a Tower
emléke kavarta fel, ezé a sivár pokolé, ahol ő maga is hónapokig raboskodott, amikor
féltestvére, Mária királynő megvádolta, hogy a vesztére tör. Más oka is volt ennek. Ez az
öregasszony most megbolygatta Erzsébet születésének és anyja végzetének sötét mélységeit;
mindez olyan finom szálakkal szövődött egymásba, akár egy remekmívű faliszőnyeg
mintázata. Eddig nem engedte meg magának, hogy eltöprengjen Anna életén és halálán.
Születéséhez Anna nagy reményeket fűzött − fiúgyermeket
34
várt, azt az örököst, akit Katalin nem tudott megadni Henriknek. Erzsébet tudta hát,
hogy neme is hozzájárult anyja halálához. Ha fiúnak születik, édesanyja talán még ma is élne,
talán még mindig 6 ülne Anglia trónján.
− Folytasd, Lady Sommerville! Azt mondtad, végórájáig anyám mellett maradtál.
− Nagybátyámnak szüksége volt olyan asszonyokra, akik kiszolgálják a királynőt
szörnyű rabságában, s csak kevesen vállalkoztak erre a feladatra. Sokat gyalázták akkoriban
az édesanyádat, felség.
− Ez igaz. Úgy gúnyolták, hogy „Bulién Annus, a király lotyója”.
Erzsébet ajka megremegett, s átsöpört rajta a szánalom hulláma. Anyjához hasonlóan ő
is gyűlölet és irigység tárgya volt, őt is megvetették, s még hercegnőként is gyalázták. Alig
néhány éve még, trónra kerülése előtt, úgy tekintettek rá, mint Henrik király fattyára.
Erzsébetnek elszorult a szíve, s kiszáradt a torka.
− Szerettem az édesanyádat − mondta Lady Sommerville váratlanul −, az első perctől
szerettem, hogy e magányos lélek közelébe kerültem.
Erzsébet az öreg hölgy ráncos arcát fürkészte, nem tükröződik-e rajta valamiféle
érzelem, amely összhangban állna szavaival. De csak az aszott ajkak mozogtak; két nemesi
származású asszony osztozott itt egy drága titkon.
− Karcsú termetű volt, a csuklója olyan vékony, akár egy lovaglópálca, és az a hosszú
hattyúnyak… − folytatta Lady Sommerville. − Olyan kecses, bájos teremtés volt, hogy az
ember elfeledkezett a megsápadt bőrről, a hatalmas, kissé dülledt szempárról. A hangja
kellemesen, vidáman csengett, még ebben a nyomorúságos helyzetben is. És a szellemessége!
Édesanyád bizony nemegyszer megnevettetett. Együtt nevettünk, ő meg én, mert rajtunk kívül
senki sem osztozott a vidámságunkban. A többi udvarhölgy ilyenkor csak bámult és
összesúgott, s
35
lassan még nagybátyám is megharagudott rám. Én azonban kiálltam az igazamért, akár
egy férfi:
− Amíg él, ő a királynő − mondtam. − Rá kell hallgatnom, nem rád.
Az öreg hölgy elhallgatott és elmosolyodott, mintegy magában − talán vakmerő
szavainak emléke mosolyogtatta meg −, azután folytatta.
− Az ott töltött hetek alatt minden este velem fésültette ki hosszú, fekete haját. Olyan
volt, mint a vastag selyem, és hollófekete. Ilyenkor sírni szokott az édesanyád; haragos,
keserű könnyeket sírt. Máskor csak halkan pityergett. Egyszer azt mondta: „Henrik szerette
kifésülni a hajamat.” Különben csupán akkor láttam sírni, amikor lefejezték a fivérét… a
Tower mellvédjéről nézte végig a kivégzést. Mások halála, akiket bátyjával együtt az Annával
való bujálkodással vádoltak, nem kavarta fel ennyire. De hát imádta a bátyját, George-ot. −
Lady Sommerville a királynő szemébe nézett. − Felséged nagybátyját.
− Igen, az én nagybátyámat.
Erzsébet megpróbálta felidézni George Boleyn emlékét. A róla készült portrék jóképű
férfinak mutatták, s elbűvölő egyéniség hírében állt. De hát Erzsébet nem emlékezett rá,
ahogyan nagyatyjára, Thomasra sem, aki hatalomvágyból áruba bocsátotta a lányát, majd
amikor úgy fordult a helyzet, elárulta. Még anyja, Anna emléke is halványan élt az
emlékezetében, csak fűszeresparfümjére és csengő kacagására emlékezett. Ha rágondolt,
anyja arca mindig szemkápráztató fényben úszott, és ez kitörölte a részleteket.
Erzsébet egyik gyermekkori emléktárgya egy finom pamut zsebkendő volt, amelyre
szülei nevének kezdőbetűit hímezték; úgy fonódott össze az „A” és a ,,H”, mint két ölelkező
szerető. Később, amikor Anna kegyvesztetté vált, emléke feledésbe merült, és Jane Seymour
foglalta el a helyét, minden fehérneműjét, faragását, festményét és pecsétjét megsemmisítették
36
vagy kidobták mint uralkodásának vakmerő jelképeit, s ekkortól az új királynő és
Henrik kezdőbetűi − a ,,J” és a ,,H” − ékesítették a királyi háztartás tárgyait. Erzsébet
nyomorult gyermeksége idején végig féltett kincsként rejtegette a kendőt, egy kis fiókban
tartotta, ahol szegényes ékszereit meg egyéb értéktelen csecsebecséit is őrizte. Ahogy
felcseperedett, a régi kacatokat tartalmazó doboz egy fiókos szekrény aljára került, s az anya
emléke elhalványult, akár a festék egy legyezőn.
− Beszélj a naplóról!
− Semmit sem tudtam róla egészen anyád halálának napjáig. Nagyon izgatott volt ezen a
boldogtalan napon, mert hallotta, miként ácsolják a vérpadot, amelyen meg kellett halnia.
Atyádhoz intézett utolsó kegyelmi kérvényét is elutasították, s minden reményét elvesztette. A
nagy csapás minden külső bájától megfosztotta. Minduntalan megbotlott a saját szoknyájában,
s a kezét tördelte. Megint máskor az arcába és hajába szántott körmeivel, úgy könyörgött:
„Istenem, könyörülj rajtam! Istenem, könyörülj rajtam!”
Én is szédelegtem, s az émelygés kerülgetett. Anna szánalmas látványt nyújtott, nem az
a méltóságteljes királynő volt, amilyennek mutatni szerette volna magát utolsó óráján.
Összeszedtem hát minden lelkierőmet, és kedvesen megkérdeztem tőle, mit szólna hozzá, ha
kifésülném a haját. Ekkor rám nézett, s megnyugodott, mintha elrendezett volna magában
valamit. Nagyon csendesen azt mondta: „Igen, nagyon hálás volnék, ha megtennéd, Lady
Sommerville.” Fésülni kezdtem hát azokkal a hosszú simító mozdulatokkal, amelyeket
annyira szeretett, miközben gyengéden lelapogattam a fésű mögött a dús hajtömeget. Aztán
megkért, nem tűzném-e fel a haját. Erre sírva fakadtam, mert tudtam, miért kér erre. − Az
öreg hölgy, valószínűleg anélkül, hogy akarta volna, a nyakához nyúlt. − Kitűnő francia
hóhért hozattak, Anna azonban félt a testi fájdalomtól, s nem akarta, hogy bármi akadályozza
a pallos munkáját.
37
Erzsébet érezte, hogy szemét elfutja a könny, mégsem akarta elrejteni könnyeit ez elől
az asszony elől, aki anyja barátnője volt életében és halálában.
− Miután megfésültem, rásegítettem puha szürke köntösét. Ekkor adta át nekem ezt a
könyvet. Már nagyon nyugodt volt, s a rémület is eltűnt a tekintetéből. „Fogd ezt − mondta −,
ebben leírtam az életemet. Add oda a lányomnak, Erzsébetnek. Az után add át neki, hogy
trónra lépett. Szüksége lesz rá.”
Lady Sommerville nehézkesen feltápászkodott székéből. Erzsébet kinyújtotta a karját,
hogy felsegítse, s a tekintetük találkozót.
− Édesanyád méltósággal halt meg, felség, úgy, ahogy egy királynőhöz illik. − Lady
Sommerville mélyen bókolt Erzsébet előtt, megfogta fehér, felékszerezett kezét, s
megcsókolta a gyűrűjét.
− Köszönöm, kedves hölgy − suttogta Erzsébet. − Büszke lehetsz rá, hogy teljesítetted
régi ígéretedet.
Az öregasszony elmosolyodott, s belenézett a királynő sápadt arcába.
− A szemed az atyádé, Erzsébet, de anyád szelleme sugárzik a tekintetedből.
Lady Sommerville megfordult, s kibicegett a teremből; nem vesződött azzal, hogy
becsukja maga mögött az ajtót. Kat és néhány fiatal udvarhölgy a bejáratnál várakozott, s
most berebbentek a helyiségbe. Erzsébet azonban nem akarta, hogy kizökkentsék
merengéséből, mely olyan volt, akár egy édes álom, ezért intett nekik, hogy távozzanak.
A királynő Lady Sommerville egész látogatása alatt kezében szorongatta a naplót, s
most tüzetesen szemügyre vette. Régi darab volt, a borvörös bőrkötés az idők folyamán
rózsaszínre fakult, s a fűzést is csupán a szentlélek tartotta össze. Az aranylemezes szegélyből
alig maradt valami, pedig annak idején a napló igazán szép darab lehetett. Erzsébet kinyitotta
a fe-
38
delét, oly óvatosan, mintha csak egy pillangó szárnyát fogná a kezében. Az első oldalon
nagy, ékes, fekete betűkkel a következő felirat állt a megsárgult pergamenpapíron:
Erzsébet továbblapozott a következő oldalra. 1522. január 4. Kedves Naplóm!
Milyen furcsa is ez a könyv az üres oldalaival! Eletemben nem láttam még ilyen
különöset vagy csodálatosat, mint ez a pergamenlapokból álló napló. Mert más, mint azok a
könyvek, amelyek szerzői dús táplálékként kínálják gondolataikat, szavaikat és tetteiket.
Nem, ez az üres kötet dacol velem, gúnyt űz belőlem, és esdekelve kér, hogy írjam tele lapjait.
Az ám, de mivel?
Thomas Wyatt, akitől ez az ajándék származik, váltig bizonygatja, hogy jó író válik
belőlem, hisz, mint mondja, több nyelven írok, szellemesen társalgók, s pompásan
elszórakoztatom társaságomat a francia udvar csattanós történeteivel. És noha ez jobbára csak
lovagias bók egy hölgy számára, csipetnyi igazság mégis van a dologban. Hogy az elején
kezdjem, Wyatt, kezében az ajándék-
kai, a Katalin királynő udvarhölgyeinek fenntartott parányi nappaliban talált rám;
egyedül ültem az íróasztalnál, tollszárral a kezemben, és anyámnak írtam levelet; majdnem
kész voltam vele.
Megfordultam, hogy lássam, ki jött, s szélesen rámosolyogtam Wyattre. Mert kitűnő
férfiúnak tartom. íróember, valójában a legkiválóbb poéta Henrik udvarában; a tetejében
jóvágású is, szálfatermetű, s tele van életörömmel. Úgy tartják, hogy a királyi vért leszámítva
felér Henrikkel, nemhiába a Tudor király szívbéli, elválaszthatatlan cimborája. Amióta
nyomorúságos hangulatban hazatértem a francia király udvarából, ez a lovag kiszemelt
magának a többi hölgy közül, s több kedvességgel halmozott el, mint akár szép nővéremet,
Máriát. Költeményeiben merész dicséreteket zeng rólam, ezeket fölöttébb csodálják, engem
pedig irigyelnek. Az ajándék mindennek ellenére váratlanul ért.
− Csak kevés férfiú és még kevesebb hölgy veti papírra a gondolatait − mondotta Wyatt.
− Ám nem ismerek senkit, akinek szellemességei, álmai és élettörténete tartalmasabban
töltenék meg e lapokat, mint a kegyedéi.
Aztán hozzátette, hogy az udvari élet túlontúl összezárja az embereket, akik így nem
élvezhetik a termékeny magány áldásait, egyúttal azonban arra is emlékeztetett, hogy
voltaképpen emberek között is mindig egyedül vagyunk.
− Ha módot talál rá kegyed, hogy őszinte, keresetlen szavakat írjon a naplójába, s igaz
barátjává fogadja, ez a kötet ugyanúgy a lelke egy darabját jelenti majd, mint Petrarca
költeményei.
Egészen megdöbbentem. Thomas Wyattnek, ennek az okos férfiúnak nyájas bókjai
között próbatétel rejtőzött, ajándéka olyan volt, mint a Szentestén feltálalt ünnepi datolya
édes, lágy húsában megbújó mag. Tudtam, hogy bár egy udvarhölgynek igazán kevés alkalma
adódik az írásra, mégis ezt kell tennem, ráadásul gondosan lepleznem kell ezt az
önmagammal való társalgást. A faragott szekreternek, amelyet hazahoztam Franciaországból,
van kulcsa, ide rejthetem el titkos naplómat.
40
Csitt! A királynő és hölgyei nevetése visszhangzik a folyosón. Valamiféle
szórakozásból érkeznek, befejezem hát az írást, és csatlakozom hozzájuk.
Örökre a Tiéd:
1522.január 15. Kedves Naplóm!
Fejfájást színlelve itthon maradtam, a többiek elmentek megnézni a medveviadalt a
kastélyudvaron. Az ablak mellett üldögélek kicsiny szobámban, kezemben hímzéssel, s
mindennapi életemen töprengek. Arra jutottam, hogy az Idő kerekének forgása mit sem
változtat rosszkedvemen. Amióta visszatértem Franciaországból Henrik vidékiesen álmos
udvarába, mást sem teszek, mint kegyes királynéjára várakozom, felséges gyapjúköntösét
vagy szennyes fehérneműjét cipelem végig a szűk és sötét folyosókon. A szürke, dohos
sziklafalak jeges leheletként verik vissza a Temzéből felszálló angol ködöt. Az én szívemet is
megdermeszti ez a lehelet, miközben sóvár vágyakozás ragad magával.
Ha atyámat nem hívják haza Franciaországból szívélyes diplomáciai kapcsolataink
megfeneklésekor, akkor nemcsak álmaimban, de a valóságban is táncolhatnék Ferenc csillogó
estélyein. Ott tényleg pompa, fényűzés, szépség uralkodik, meg vad és csalfa szerelem. Az az
ördögi király rendelkezik valamivel, amiről a mi urunknak fogalma sincs (bár, bevallom,
személy szerint Henrik sem kevésbé méltóságos, mint ő, nem is alacsonyabb termetű, és a
férfiszépségnek sincs híján) − mégpedig a testi örömök s kéjek őszinte szeretetével, amely
örömöket engedélyezi elegáns udvara minden egyes tagjának.
41
Kora gyermekségemtől Franciaországban nevelkedtem, a bicebóca kis Renée hercegnő
bizalmas barátnéjaként. A királyi palota magas ablakain kristálytiszta fény áradt be, amely
kápráztatóan felragyogtatta a színeket. Mindenütt, a falakon, a falmélyedésekben, a padlón,
valami kincset érő drágaság − falikárpit, festmény, szobor vagy finom ötvösmunka −, hogy
kellemesen felpezsdítse az érzékeket. A világ sok országából sereglettek ide a nagy
gondolkodók, írók, tudósok. Marót, a kitűnő költő társaságában vacsoráztunk, vagy órákon
keresztül csodáltuk da Vinci Mona Lisáját, mellyel ez a finom itáliai úr örvendeztette meg a
királyt. O, milyen csodás, feledhetetlen idők is voltak azok! Eszembe jut egy emlék − egy
tökéletes nap egyetlen pillanata egy másik világból. Részletesen elmesélem neked, kedves
Naplóm, hogy lásd, milyen élete volt nem is olyan régen Boleyn Anna úrhölgynek.
… Végigsiettem a palota verőfényes folyosóján; Josette-tel volt találkozóm, aki még a
ruhapróbán megígérte, hogy megoszt velem egy ízes pletykát. Ekkor azonban megláttam a
közelgő Ferenc királyt, aki sötétben világító fáklyaként, harsány és trágár vidámságával
ragyogta túl udvara megannyi ékkövét. Udvaroncai csillogása csupán az ő fényét tükrözte
vissza. Ott páváskodtak körülötte magabiztos és pimasz eleganciával, itták minden elejtett
szavát, dicsérték minden nemes mozdulatát, teljesítették minden szeszélyét.
A kíséret közeledett. Merészen szeme közé néztem Franciaország királyának, s csak az
elképzelhető legmélyebb, csábos meghajlás után engedtem el tolakodó tekintetét. Ahogy
felemelkedtem, láttam, hogy az összes udvaronc csodál engem, s valósággal levetkőztetnek
cirógató tekintetükkel.váltottunk néhány szót a királlyal és kíséretével − megdicsértem
őfelsége legfrissebb itáliai ruhaszerzeményét, elsütöttünk egy élcet egy másik udvarhölgy
rovására, valaki üdvözölte atyámat, a követet, másvalaki kártyajátékhoz hívott. Félrehajtottam
fejemet, pilláimat rezegtet-
42
tem, incselkedve mosolyogtam. A pallérozott kacérság többéves gyakorlata megtette a
magáét, mivel tudtam, hogy most valamennyien azt gondolják: „Ez Anna de Boullans, Marie-
nak, a szégyentelen angol kancának a testvérhúga. Félig még gyermek, és érintetlen. Ez ám a
ragyogó préda! Most előveszem legmeg-nyerőbb mosolyomat, leghetykébb testtartásomat, s
nevetésre fakasztom szellemességemmel. Hadd legyek én legelső kedvese, hadd nyerjem el
királyom mély és érzékcsiklandó csodálatát -hacsak ő maga nem vitte már ágyába e
szüzecskét. Hadd osszam meg a királyi fenséggel − mert ez a legnagyobb öröme −
szenvedélyes szerelmünk csiklandós részleteit, hadd ismételjem meg előtte a szavakat,
amelyeket forró ölelkezésünk közben váltottunk egymással.”
Távozásom előtt elejtettem néhány ármányos célzást, amely sejtetni engedte, hogy
behódolok buja gondolataiknak. Mindezt azért tettem, hogy felcsigázzam e ficsúrok
képzeletét, amelynek természetesen én leszek izgató tárgya. Honnan tudhatták volna,
miközben továbbvonultak egy újabb dévajkodás felé, hogy testem érintetlen, s szűzi
elhatározásom sértetlenebb, mint valaha? Bizony, megőriztem szüzességem kincsét, mert
alaposan kitanítottak ebben a dologban.
Láttam nővérem sorsát, és azt is tudtam, miként beszélnek róla. Mary igazi szépség volt,
az esze azonban tompa, s csak a bujaság és a cifrálkodás járt a fejében. Semmi más nem
érdekelte előző éjszakai hódításán kívül.
A királynétól is tanultam, akinek szolgáltunk, Claude-tól, aki hanyagul öltözött és
tartózkodó volt. Claude-ot minden udvarhölgye megvetette, s büszkén feszítettek, ha a
kikapós férjnek épp rájuk esett a választása. Ok egyszerűen levegőnek nézték a királynőt, én
azonban nem. Én ugyanis megértettem, hogy ő a mi úrnőnk. O viselte a koronát, ő tartotta
combjai között Franciaország királyát, és hercegek csusszantak ki e combok közül, akik
őfelsége nevét hordozzák. Az udvar selyembe-bársonyba öl-
43
tözött, felcicomázott, szellemes hölgyeinek − hiába ragyogtak rajtuk drágakövek, s
hiába sürgött körülöttük imádók hada -semmijük sem volt: sem szerelmük, sem nevük, sem
maradandó dicsőségük. A szájuk íze szerint beszéltem, nevettem és kacérkodtam, romlottnak
tettettem magam, olyan serlegből ittam, amelynek aljára parázna jeleneteket véstek… s még
csak el se pirultam. Tartottam titkomat. Bölcsen hallgattam. Akkor töltöttem be tizenötödik
évemet.
A napsütötte folyosót vérpezsdítő zeneszó töltötte be, s drága illatszer felhője úszott el
mellettem. Megérintettem egy mezítelen istenszobor színes márvány felületét. A kőből
faragott férfiasságát bámultam, és a test dolgaira gondoltam. Hideg volt ez a comb, meleg
rajta a kezem, nem is meleg, tűzforró. Mélyet sóhajtottam…
Az udvarról durva kiáltások harsannak, meg egy kutya halál-hörgése. Édes ábrándjaim
romokban hevernek, jég veri az ablakot. Angliában vagyok, de szívem mélyén visszavágyom
abba az aranyéletbe. Bárcsak Franciaországban lehetnék!
Örökre a Tiéd:
Qstf)n*na-
Erzsébet királynő
Erzsébet úgy ült ott, mintha fejbe kólintották volna, megdöbbentették a napló titkai.
Milyen különös, hihetetlen szerencse helyezte a kezébe ezt az iratot, hogy megismerje anyja
legrejtettebb gondolatait, méghozzá egy negyven éve letűnt világból!
Úgy érezte, hirtelen bejutott egy régóta zárva tartott titkos kamrába − kriptába akár −,
amelynek titkai legalább oly félelmetesek, mint amilyen lenyűgözőek, legalább oly
veszedelmesek, mint amilyen nagy horderejűek. Hiába kutatott a szívében, nem talált benne
szeretetet ez iránt az árnyalak iránt, aki hat éven keresztül volt atyja ágyasa, majd további
három évig hitvese és az ország királynéja. Erzsébet gyermekkora óta vastag falakkal
bástyázta körül a szívét, így védte magát anyja szégyenletes emlékétől. Erzsébet keserűséget
érzett: amiatt is, hogy anyja felségárulás miatt halt meg, és amiatt is, hogy halála foltot
hagyott az ő életén is. Ez a keserűség tartotta össze cementként a szívét védő falakat.
Hisz oly rövid ideje övé csak a korona! Napról napra súlyosabbnál súlyosabb döntéseket
kell hoznia, amelyek nem csupán
45
önnön életét érintik, de egész Anglia, minden alattvalója sorsát is. Ha Isten úgy rendelte,
hogy egy ilyen sorsdöntő pillanatban kerüljön hozzá ez a napló, gondolta, bolond volna, ha
nem foglalkozna vele a lehető legnagyobb figyelemmel.
Hangos kopogtatás hallatszott a fogadóterem ajtaján, ami felriasztotta a királynőt
tűnődéséből.
− Egy percet várj még, Kat!
Erzsébet agyában egymást kergették a gondolatok. Anyja tűzön-vízen át megőrizte
naplója titkát. Rajta és Lady Sommer-ville-en kívül senki nem tudott annak létezéséről.
Erzsébet ebben a pillanatban szentül megfogadta, hogy követi Anna példáját. Majd hazudik
valamit Katnek Lady Sommerville titokzatos látogatásának okáról. És hét lakat alatt fogja
őrizni a naplót. Egész élete a nyilvánosság előtt zajlik, de ez a legféltettebb titka lesz. Egy
kupac állami okirat alá rejtette a borvörös kötetet, mielőtt visszahívta volna udvarhölgyeit a
fogadóterembe.
− Kit kell most fogadnom? − kérdezte szelíden Kattől.
− Lord Baxtont és a fiát. Ezután a Lord Cecillel való reggeli tanácskozás következik,
majd a festőnek fog modellt ülni, asszonyom.
− Pompás. Akkor egy pillanatra átmegyek a lakosztályomba − mondta Erzsébet.
Felnyalábolta az irathalmazt, s megindult a szobáihoz vezető rejtekajtó felé.
− Most? − kiáltotta Kat. − Lord Baxton már jó ideje vár. Lord Cecil pedig…
− Hadd várjanak -jelentette ki Erzsébet. Kebléhez szorította a naplót, s eltűnt a
rejtekajtó mögött.
Kat Ashley szórakozottan dudorászott, miközben a tüzet szította a királynő
hálószobájában. Erzsébetet ingerültté tette, hogy képtelen megnyugodni: idegesen rótta a
helyiséget, a keze nyirkos, ujjai egy ezüst bojttal babrálnak a derekán.
46
− Milyen ruhát adjak felségedre az esti mulatsághoz? − kérdezte a komorna.
Erzsébet tudta, hogy válasza felesleges kérdések lavináját zúdítja rá, mégis kimondta:
− Nem óhajtok részt venni rajta, Kat. Ma este egyedül akarok maradni.
− Sebaj, akkor felhozatom a vacsoránkat. Majd megesszük a kandalló mellett.
− Nem, Kat, teljesen egyedül szeretnék maradni.
A komorna értetlenül pislogott. A királynő soha nem maradhatott egyedül. Maga Kat
egy szalmazsákon aludt a királynői nyoszolya lábánál. Legalább ő hadd maradjon, ha már…
− Hozz be gyertyákat, amennyit csak találsz! Rakd körül velük a székemet, és gyújtsd
meg őket!
− Gyertyát?
− Az a fő, hogy minél világosabb legyen.
− Nem tudom, mi ütött beléd, Erzsébet.
− Kérlek, tedd, amit mondtam!
A királynővel nem volt értelme vitába szállni, ha egyszer a fejébe vett valamit. Semmi,
de semmi értelme, gondolta Kat.
Erzsébet magas támlájú székén ült, s a gyertyafény arany sugárkoszorút vont feje köré.
Csend volt, egyedül a szél dudo-rászása hallatszott a kéményben meg az égő viasz sercegése.
Miután Kat és az udvarhölgyek távoztak, az áldott magányban Erzsébet elővett egy apró
kulcsot egy ezüstládika béléséből, kinyitotta az ablak alatt álló cirádás olasz szekretert. A
keresztségben viselt réklije finom selyméből előhúzta anyja naplóját. Majd egy hétbe került,
mire újra időt tudott szakítani az olvasásra, noha a titkos könyvecske állandóan az eszében
járt. Erzsébet mielőbb tudni szerette volna a naplóban rejlő titkokat, amióta csak Lady
Sommerville megjelent vele.
47
A levendulával illatosított szekreter polcain takarosan sorakoztak az összehajtogatott
fehérneműk és egyéb ruhadarabok: némelyik az övé volt, némelyik atyjáé − emlékként
őrizgette őket, mert mindössze ennyi maradt a családjából. Félretolt egy hímzett inget meg
egy pár bőrből készült solymászkesztyűt, s megtalálta az apró dobozt, amelyben a
csecsebecséit tartotta; a doboz aranyozott fedelére festett bibliai jelenet az idők folyamán
teljesen lekopott. A doboz látványa gyermekkori emlékek özönét élesztette fel a lelkében:
összefüggéstelen képeket a gyerekszobából meg Hatfield Hallból − volt köztük jóleső és volt
fájdalmas is, de mind ugyanúgy őhozzá tartozott, mint ahogy a következő lélegzetvétele is.
Levette a fedelet, és azonnal láthatóvá vált a doboz teljes tartalma: értéktelen bizsuk
gubanca, egy szív alakú kő, amelyet a romantikus, fiatal Robin adott még neki, egy
zománcberaká-sos, kisujjra húzható gyűszű, egy egérkoponya meg egy kékszajkó megfakult
tolla, és mellettük édesanyja zsebkendője is.
Erzsébet kiszabadította a kacatok közül a finom gyolcsdarabot, és a kezébe vette. Az
időtől megsárgult, s a csipkeszegély is foszladozott itt-ott, a hímzett ,,H” és „A” − szülei
nevének két kezdőbetűje − azonban mindörökre kecsesen összefonódott.
A királynő most ölébe vette a naplót − a kendőt könyvjelzőnek szánta −, s kinyitotta a
harmadik bejegyzésnél. Hunyorogva olvasta a sorokat. Tudta, hogy lassan kellene haladnia,
mert a látása gyenge, és egy ilyen megerőltetés kibírhatatlan fejfájást hoz majd rá. Mivel alig
maradhatott magára, tudta, hogy a napló elolvasása sokáig fog tartani, ez azonban cseppet
sem zavarta. Úgy fogja ízlelgetni az olvasás örömét, mint egy nemes borét, hiszen érezte,
hogy Anna története segít majd megfejteni saját − asszonyi és királynői − sorsának rejtélyét.
Nekifogott hát az olvasásnak.
48
1522. április 4.
Kedves Naplóm!
Micsoda vasárnapom volt! A mise után atyám korán magához rendelt. A gazdasági
épületben kerestem fel, ahol csaknem végzett már a bíboros látogatására tervezett ünnepség
terveivel. Atyám egy zöld nemezzel borított asztal mellett ült a kincstárnokkal szemközt. Ez a
világ csúfja férfiú tetőtől talpig végigmért a sunyi-parázna tekintetével. Menni akartam, mert
közeledett már a bíboros bárkája, mégis némán és engedelmesen ki kellett várnom, amíg
atyámuram végigmondja a mondókáját.
Végül közölte velem, hogy Sir Piers Butiért kinevezték Írország követének, ezért
jegyesemhez kell sietnem, hogy gratuláljak atyja új posztjához. Elég volt meghallanom James
Buder és apjának nevét, máris megkeményedtek az arcvonásaim, de sietve mosolyt erőltettem
magamra. Félek ettől a rablólovag úrtól, aki a rokonait gyilkolássza, és gyűlölöm fia hájas
hátsóját. Ami azt illeti, a fiú sem szível jobban engem, mint én őt. Igen, miután atyám, a
király és a bíboros megállapodtak a hozományban, bizonyossá vált, hogy James lesz a
törvényes hitvesem. Tudod, Naplóm, atyám atyjának hatalmas birtokai vannak Írországban,
csakhogy unokafivérünk, ez az alávaló Piers Butler nem engedi, hogy a Boleynek betegyék a
lábukat a földjeikre. Mindenki a Jamesszel kötött frigyemtől reméli hát, hogy véget vet a régi
vitáknak, és kibékíti az ellenfeleket. A vad ír vidéken lakom majd, mezítlábas parasztoknak
parancsolok, és Lady Buder leszek. Legalábbis mindenki így gondolja.
Miután atyám végül elbocsátott, elszaladtam, és csak a nagy erkélyablak előtt álltam
meg, hogy megnézzem, mint siklik az ingoványos folyóparthoz a bíboros festett és aranyozott
bárkája, hogy kikössön a palota mólójánál. Nagyot dobbant a szívem, amikor a bárkát
megpillantottam, s nem tudtam, mitévő legyek: elmenjek, s kis ideig illemtudón üldögéljek a
királynő kamrájá-
49
ban, hogy megnyugodjak, vagy inkább a palota pázsitján átrepülve siessek kedvesem
köszöntésére?
Aztán az ablaküvegen keresztül szemembe villant egy kármin-piros tafota köntös, majd
megpillantottam az alóla kibukkanó gömbölyded, terebélyes idomokat. Wölsey bíboros piros
kalpagban, kesztyűben és köntösben, hájasságában is méltóságteljesen a vitézek előtt
lépkedett, akik bíborosi kellékeit hordozták: az ezüst kereszteket, az oszlopos szenteket, a
kalpagot és Anglia nagypecsétjét.A palota kapujából a király tisztviselői masíroztak elő nagy
pompával és körülményességgel; nyakukat aranylánc ékesítette, s fontoskodva verték a
földhöz hosszú fehér pálcájukat. Jól tudtam: ha megjelent Wolsey bíboros, háza népe
szorosan mögötte volt. Ekkor megláttam azt az egyszerűen öltözött ifjút, akinek látványa oly
nagy örömet okozott − Henry Percy vékony, félszeg alakja tűnt a szemembe; tiszta, rózsás
arcát fényudvarként ragyogta be kedves mosolya. Nagyot dobbant a szívem. Tudtam, minden
vágya, hogy elszakadjon a többiektől, és hozzám siessen: még így, a távolból is éreztem
irántam való szerelmét.
Átfutottam a folyosók során, fel a lépcsőn Katalin királynő lakosztályába, ahol a többi
udvarhölgy most őfelsége kívánságait leste. Elnéztem ezt a lázas sürgölődést − az
udvarhölgyek, szakácsok és szolgálólányok jövés-menését,nevetgélését, viccelődését. A
királynő most fejezte be a böjtöt, s bár a szeme karikás volt, szelíd jókedvet mutatott ezen a
vasárnap reggelen. Az utóbbi két napban − mint minden pénteken és szombaton − a kápolna
kemény kövén térdepelt és böjtölt; kérte az Urat, hogy bocsássa meg bűneit, bár mindenki
tudja, hogy ezek az állítólagos bűnök voltaképpen jócselekedetek.
Azon tűnődtem, hogy Szent Ferenc csuhája, amelyet királynői palástja alatt visel, nem
sérti-e fel a bőrét, de az is lehet, gondoltam, hogy melegen tartja, mert erre igencsak szüksége
van.
Tudod, Naplóm, bár férje még mindig szereti, a hitvesi ágyban többé nem leli örömét.
És ezért Henrik ki másnál keres vi-
50
gasztalást? A királynő udvarhölgyénél, az én nővéremnél, Máriánál! Valaha a francia
uralkodó lotyója volt, most meg Nagy Henrik király ágyasa. Egyszer kértem Maryt, mondja
el, miféle varázslattal láncolta magához a királyt, mert az igazat megvallva szép ugyan, de hát
az udvar tele van szépségekkel. Mary ekkor gonoszul elmosolyodott, és azt mondta:
− A férfiakkal úgy kell bánni, hogy időnként szorosan kell fogni őket, aztán kissé
szabadjára engedni a gyeplőt, majd megint megragadni, hogy magunkhoz kötözzük őket.
Nekem azonban semmi szükségem arra, hogy efféle kicsinyes játékokat űzzek az én
kedvesemmel, hisz ő az enyém, én pedig az övé vagyok, s ez olyan kétségbevonhatatlan, mint
hogy a papírra vetettem ezeket a sorokat. De elkalandoztam.Visszatérek a vasárnap
eseményeihez…
A fogadóterem hölgyei elnémultak, mert hirtelen férfibeszéd ütötte meg a fülüket, a
folyosón közeledett a víg társaság. Aztán már ott is volt a durva, ugrásra kész férfihad;
csókok, meghajlások és bókok következtek. Minden udvarhölgynek akadt széptevője, hogy
együtt évődjenek, énekeljenek és vigadozzanak egész délután. Az urak között olyan volt az én
kedvesem, mint lágy szellő a viharban. Kezdetben hallgattunk. Henry talált két párnát meg
egy üres ablakfülkét. Megfogta a kezemet, lágyan megcsókolta, majd odavezetett kis
fészkünkhöz.
Becsületszavamra, szívem olyan vadul kalapált, hogy attól féltem, nem hallom meg a
szavait. Kedves volt és nagylelkű, olyannyira különbözött a francia udvar kéjvágyó uraitól,
hogy kitanult mesterkedéseim semmivé foszlottak kedvesem tekintetének melegében. Még ha
vétett is hébe-hóba az illem ellen, ezeket a botlásokat könnyű szívvel megbocsátottam neki.
Most azonban borúsnak éreztem a drága Percy kedvét, és ennek okát tudakoltam.
Bárcsak ne tettem volna! Mert amit megtudtam, rám is bánatot hozott: a minap ugyanis
nemcsak engem jegyeztek el, hanem
51
őt is. Lady Mary Talbot volt a jövendőbelije, s e mátkaság számos oka között nem
szerepelt a szerelem.
Semmi szoktlan nincs az efféle frigyekben, hiszen manapság az igaz szerelem
bolondságnak számít. A szerelem egyedül a házasság kötelékében megengedett, ám itt is alig
több kötelességteljesítésnél. Testem-lelkem tiltakozik ezek ellen a szabályok ellen, s most
dühödten átkoztam a sorsot, amely külön eljegyzésre kényszerít bennünket, s megesküdtem,
hogy a világon senki nem választhat el tőle.
− A bíboros és a király atyám oldalán áll ebben a dologban -suttogta Percy. − Hogyan is
tehetnék kedvük ellenére?
Reszketve, s még Percynél is halkabban suttogva feleltem:
− Szállj szembe velük, és vegyél nőül engem! Láttam, mint sápad el félelmében.
Megkérdeztem, nem emlékszik-e a király nővérének, Máriának az esetére. Magam is a
kíséretében tartózkodtam, amikor Franciaországba hajózott, hogy az öreg Lajos király
felesége legyen. Elmondtam Percynek, milyen forró szerelmet éreztek egymás iránt Mária és
Lord Brandon, Suffolk hercege, s hogyan söpörték félre ezt a szerelmet a politikai
meggondolások. A hercegnő engedelmes szolgája volt fivérének és hazájának, s tudta, hogy el
kell foglalnia Franciaország trónját. Mielőtt azonban azon a hideg, szeles napon kihajózott
volna Doverből − ott voltam, a tulajdon két szememmel láttam −, könyörgött, hogy
amennyiben Lajos halála esetén megözvegyül, hadd legyen Brandon hitvese. Henrik
megígérte neki, és mi vitorlát bontottunk. Aztán elmeséltem Percynek, hogy miután három
hónap leforgása alatt az öreg király meghalt, Mária és Brandon nem várták meg Henrik
beleegyezését, hanem titokban egybekeltek, s már házastársakként tértek vissza Angliába.
Henrik dúlt-fult mérgében, s mindkettejüket száműzte udvarából.
− Rövidesen azonban − fejeztem be történetemet − megbocsátott nekik, szerelmem,
visszahívta őket az udvarba, s máig közöttünk élnek.
52
− Mit akarsz ezzel mondani? − kérdezte értetlenül Percy.
-Azt, hogy királyunk keblében érző szív dobog. Ismeri a szerelmet, s a mi
ellenszegülésünket ugyanúgy megbocsátja majd, ahogyan megbocsátott nővérének is. Ha
pedig őfelsége irgalmas lesz velünk, akkor Wolsey bíboros és a szüleink sem tehetnek
másként. Amennyiben ez bekövetkezik, ritka és csodálatos valami lesz az osztályrészünk:
szerelmi házasság.
Percy ijedten felnevetett, és elragadtatottan megszorította a kezemet.
− Édes, kedves Anna, soha nem találkoztam még olyan nővel, mint amilyen te vagy! A
szó kevés, hogy elmondjam, mit érzek irántad, hadd beszéljen hát helyettem a karom, az
ajkam és a testem.
− És mi is házasságot kötünk majd, mint ők, mindennel dacolva?
− Igen, igen! − kiáltotta.
Hangos fogadkozása hallatán kíváncsi tekintetek fordultak felénk. Az egész udvar, még
a királynő is minket nézett, visszatértünk hát a nyugodt, illendő társalgáshoz. így telt el a nap
édes évődések, ígéretek és tervezgetések közepette. Repültek az órák, s úgy éreztük, túl hamar
hangzott el a felszólítás, hogy akik a bíboros háznépéhez tartoznak, haladéktalanul
szedelőzködjenek, mert lekésik a dagályt.
Nem akartam ilyen hamar elválni kedvesemtől, ezért kikísértem a ködös folyóparthoz.
A sötétség leple alatt csókban forrtunk össze. Jaj, micsoda tüzet szított ez az ölelkezés
ágyékomban; megborzongatta tagjaimat, s az volt az érzésem, hogy még a keblem is
megolvad a vágy lángolásában! Szorosan összefonódtunk, kezem rátalált Henry merevedő
férfiasságára, az ő keze meg a keblemet kereste. Franciaországban is enyelegtem különböző
ifi-urakkal, ez az édes vágy azonban új volt a számomra.
Fáklyák világították meg a kárminpiros öltözetű bíboros útját, s ahogy a kíséret
közelébe értünk, elváltunk. Sietve mondtunk egymásnak istenhozzádot; nem kevés méltóság
kellett eh-
53
hez, mert Percy urának jeges tekintete figyelte búcsúnkat. Mindez azonban mit sem
számított, mert a szívünkben eljegyeztük egymást. Hívek leszünk fogadalmunkhoz, s ha eljő
az ideje, Lady Percynek hív majd a világ. Örökre a Tiéd:
1522. november 22. Kedves Naplóm!
Hogyan is kezdjem? Összetört a szívem, az életem oda. Percyt, édes szerelmemet,
északra száműzte atyja lángoló haragja. Én is kegyvesztett lettem, elküldtek az udvartól, s
most a családi fészekben unatkozom, a kenti Heverben. Azt kérded, hogyan történt mindez?
Amikor utoljára írtam, a világ tele volt ragyogó lehetőségekkel. Egyre otthonosabban
éreztem magam az angol udvarban, s Franciaország kellemes emlékké halványodott. Vidám
élet volt ez. A nagy Henrik király úgy járt-kelt közöttünk, mint egy istenség a halandók
között, majd kicsattant az egészségtől, s ha táncra perdült, a föld megremegett a lába alatt. A
mulatságokon úgy vezette az ugrándozó táncosokat, akár egy szarvasbika; szatén ruháján
ilyenkor arany fények villóztak. Bár alaposan kifárasztotta magát a lovaglással, s derekasan
küzdött a bajviadalokon, utána még nagy vígan énekelt és játszott, zengő verseket faragott, és
vidámságot hozott az udvari életbe.
Nyugtalan nyári napokat töltöttem a királynő szolgálatában az udvari szórakozások
közepette; solymásztam, lovagoltam, táncoltam, s ha tehettem, félrevonultam
kedvesemmel.jaj, ragyogó fény volt az életünk együtt, mintha a fellegekben jártunk volna!
54
Eljegyzéseink, melyek másokhoz kötöttek bennünket, távoli rémálomnak tűntek
ezekben a napokban. Közelgő házasságainkatjogi eseményeknek véltük csupán, s tudtuk,
hamarosan egymáséi lehetünk.
Derült égből villámcsapásként ért bennünket ezek után Wol-sey bíboros közbelépése,
aki rájött szerelmünkre, s dúlt-fúlt dühében. Maga elé idézte Percyt, s szelíd kedvesem
reszketett, mint a nyárfalevél, amikor a főpap dülledt szeme haragosan rászegeződött.
− Megparancsolom − mondta −, hogy mondj le erről a fehérnépről!
Közrendi származásom ugyanis nem volt elég jó a számára. Közös esküvésünket
„orcátlan hitszegésnek” nevezte, amellyel magunkra vonjuk Isten és a király haragját. Henrik
szövetséget keresett a Talbotok és Northumberlandek között, akiknek hűsége biztos védelmet
jelentett az ország északi határán. Woisey tehát a király kegyét leste, amikor aiávalóan
átgázolt rajtunk, elszakított minket egymástól, s kitépte lüktető szívünket szerető keblünkből.
Percy egy titkos levélkében megírta (mert még elbúcsúzni sem engedtek minket
egymástól), hogy kiállt mellettemt; kijelentette, hogy családom ugyanolyan előkelő, mint az
övé, s megtagadta, hogy megszegjük eskünket. Megreszkettem a gondolatra, hogy ez a
jólelkű, gyengéd fiú most ilyen félelmetes ellenséggel került szembe. Woisey pedig
megátkozta szegény kedvesemet, s hazaküldte őrjöngő atyjához. Őszinte fogadalmunkat
galádul semmibe vették, mintha nem is létezett volna.
Engem atyám magához hívatott, és kiadósan elagyabugyált. A testi fájdalom azonban
mit sem számított ahhoz a gyötrelemhez képest, hogy mindörökre elszakítottak kedvesemtől.
Egyenes derékkal álltam atyám ütéseit, s farkasszemet néztem a márvány hideg
szempárral.
-A nagy Woisey bíboros azt képzeli, hogy megnyerte a játszmát egy védtelen lánnyal
szemben, aki lekushad majd csapásai
55
alatt. Megesküszöm azonban arra, hogy ha valaha is módom nyílik rá, visszaadom a
kölcsönt a gazembernek!
Atyám döbbenten, megkövülten hallgatta ádáz szavaimat, nem fért a fejébe, miként
merészel egy fiatal lány megfenyegetni egy ilyen nagy embert. Aztán elküldött az udvartól;
össze kellett csomagolnom és hazamennem a távoli Hever Hallba, s most itt írom e sorokat.
Az élet unalmasan folydogál Edenbridge-ben, a napok üresek, akár a harmattól vizes
hajnali rétek. A virágoknak itt nincs illata, a madárdal sérti fülemet, boldogtalanul bolyongok
az élősövény zöld útvesztőjében, s legszívesebben meghalnék. Tegnap levél érkezett,
amelyben az állt, hogy Percy és a Talbot-lány házasságot kötött. Nem sírok már, mert
elfogytak a könnyeim. Ehelyett lelkemet kelevényként elborító gyűlölet támadt bennem
Wolsey iránt, s átkot mondtam a gaz bíboros fejére.
Megemlegeti még ezt, ebben biztos lehetsz, Naplóm! Hogy mikor és hogyan állok
bosszút? Nem tudom. Eljön azonban még az én időm!
Örökre a Tiéd:
1523. március 25.
Elmondhatatlanul fáradt vagyok. Minden áldott nap a kandalló mellé telepszünk jó
anyámmal, úgy hallgatjuk, amint John Parker eldarálja a zsoltárokat és a Szentírást, miközben
mi egy végtelen faliszőnyeget hímzünk naphosszat. Ha még egy egyszarvú-szarvat vagy
sárkányszárnyat kell kihímeznem, istenemre, sikítani fogok! Hogy élhet ilyen unalmasan az
édesanyám? Hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre kora reggel kel, hogy fel-
56
ügyelje a kenyérsütést, sörfőzést, sajtkészítést. Megszervezi a szolgahad munkáját, tollat
foszt párnáinkba, gyertyát önt, no meg imádkozik, szüntelenül imádkozik.
Gondterhelt tekintetében ott bujkál annak a tűznek a parazsa, amely valaha oly nagy
lánggal égett, itt azonban, a bugrisok és birkák között, a végtelen földeken, amelyeket egy
sekély vizű patak szel át − a helybéliek folyónak nevezik −, anyám álmai kihunytak, egyik a
másik után, akár a gyertyák lángja egy kápolnában. Noha hallgat róla, úgy sejtem, hogy
valamikor szeretet fűzte örökké távollévő atyámhoz. Ha nem is éppen szerelmi házasság volt
az övék, de miután összeházasodtak, megkedvelték egymást. Elizabeth Howard büszkén
nézett a férjére, aki ugyan nem dicsekedhetett előkelő származással, de vakmerő férfi volt, aki
tudta, hogy az az övé a világból, amit megszerez.Thomas Boleyn pedig örült egy olyan
házastársnak, aki gyarapítja a vagyonát, akinek jó a szíve és csinos az arca, aki, miközben
évről évre büszkén szült számára újabb utódokat, mégsem halt meg; aki napról napra
higgadtan ellenőrizte a mezei munkákat és a kiadásokat, igazgatta az uradalmat, s áldott
nyugalommal viselte a magányos évek terhét.
Anyám egyik-másik erénye oly nagy hatással van rám, mint egy házitanító tudománya.
Tudom, hajói akarok férjhez menni, ezeket nekem is el kell sajátítanom. A szerénységgel, és
természetesen a szüzességgel nincs is gondom. Az alázatosság és a józan megfontoltság
azonban, az igazat megvallva, nem jellemző rám. Duzzogásomat és csalódásomat látva anyám
azt mondta:
− Ne tépelődj olyan sokat! Újra visszahívnak majd az udvarba. Menj, vidd magaddal
vadászkutyádat, Uriant. Vadássz, gondozd a kertet, lovagolj át a szomszédokhoz,játssz a
lantodon!
De semmi sem teheti kellemessé ezt a nyomasztó börtönt. Korán fekszünk, hogy
takarékoskodjunk a gyertyával, és korán nekilátunk a házimunkának. A napok halálos
lassúsággal vánszorognak.
57
Azt mondják, hogy Percy iránti szerelmem felébresztette Henrik király haragját,
márpedig az ő haragja egyenértékű a halállal. Esténként, amikor a sötét csigalépcsőn
felkapaszkodom kő-falú hálószobámba, minden lépcsőfoknál elátkozom Henrik király és
Wolsey nevét. Aztán kemény szalmazsákomon fekszem, s még a holdfény sem kukkanthat be
a szűk ablakréseken, hogy jobb kedvre derítsen.
Kétszer is írtam Percynek Northumberlandbe, mind a kétszer titkos futárokat fogadtam,
hogy csakis az ő kezébe kerülhessenek a leveleim.Végtelenbe nyúló heteken keresztül vártam
a válaszra, ezekből idővel hónapok lettek. A szívem fokonként hűlt ki, míg azután az egyik
szürke reggelen végképp kihunyt bennem a remény, s vele együtt megdermedt a szívem is.
Azóta összeaszott és megkeményedett, mint holmi túlérett, naptól cserzett, valaha édes
gyümölcs.
Elviselhetetlen ez a csend az ágyam körül. E falakon kívül nincs más, csak sötétség,
mezőségek, lábasjószág és erdő. Itt nincsenek vidáman kivilágított termek, ahol az urakat és
hölgyeket énekmondók, zsonglőrök és udvari bolondok mulattatják. Nincsenek ünnepségek,
színjátékok, zene és tánc, nincs szerelmes évődés. Néha attól félek, megtébolyodom ebben a
csendben, sötétségben és elhagyatottságban.jaj, drága Percy, milyen nyomorultul érezheted
magad hideg, kényelmetlen hitvesi nyoszolyájá-don! Hát nem kegyetlen büntetés ez igaz
szerelmünkért? Ezennel megfogadom, hogy nem jutok anyám szomorú sorsára! A csillagokra
esküszöm!
Örökre a Tiéd:
na
58
1524. június 6.
Kedves Naplóm!
Milyen szép napjaim voltak! Fivérem, George, hazalovagolt Hever Hallba, s két hétig és
egy napig itt időzött. Elbűvölő fiú, akit imádnak a hölgyek szép szál termetéért, pallérozott
modoráért és eleven szelleméért; mindezekért én is nagyon szeretem. Anyám egészen kivirult
a jelenlétében, hiszen egyetlen élő fia, akit imád, és aki imádja az édesanyját.Válogatott
ínyencfalatokat szolgáltak fel nekünk, s órákig elüldögéltünk; fecserésztünk, iszogattunk,
zenéltünk vagy társasjátékot játszottunk.
Valahányszor csak tudtam, mégis elraboltam őt a többiektől, s hosszú mérföldeket
lovagoltunk együtt, miközben Urian ott loholt lovaink nyomában. Solymásztunk, vagy az
Eden-folyó füves partján andalogtunk; így múlattuk az időt. George-tól értesültem a
legfrissebb udvari pletykákról és élcekről: rettenetesen ki voltam éhezve minderre!
Egyszer egy szilfa árnyékában hevertünk, lábunknál a kopó nyújtózkodott lustán.
George ekkor mondta el azokat a híreket, amelyek közvetlenül érintik családunk sorsát.
Nővérünk, Mary, továbbra is a király szeretője.
− Igazán büszkék lehetünk rá − mondta George kaján mosollyal. − Az a hír járja, hogy
Mary Boleyn mellett a királynak folyton nélkülöznie kell a gatyapőcét.
− És hogy fest jó királyunk férfiasságának e védelmezője? -kérdeztem tettetett
komolysággal.
− Nagy, akár egy pástétomos tál, húgocskám, s a Tudor-címer van ráhímezve, csupa
kard, szarvasbika és gránátalma.
− Azt mondod, gránátalma! Ezen betegre kacagtuk magunkat.
− Annak a lánynak aztán helyén van a szíve − mondta George, miközben koszorút font
a fejemre mezei százszorszépből. − És rá-
59
adásul formás fehérnép. Csak úgy csillognak-villognak rajta a drágakövek és a finom
arany ékszerek, amelyekkel Henrik elhalmozza.
− És mit szól mindehhez William Carey? Hogy fogadja drága sógorunk a
felszarvazását?
− Ahogy az lenni szokott, eltűri, hogy hitvese a király lotyó-ja. Szerintem bölcs dolog
volna tőle, ha kihasználná a helyzetet, s királyi kegyekre pályázna, cserébe Mary
átengedéséért. De semmit sem tesz.
− Milyen kár − mondtam, s nővérem sorsán tűnődtem.
− Nincs azért veszve minden − felelte George. − Marynek hála, a király kegyesnek
mutatkozik irányomban. Egy udvarházat adományozott nekem. Kicsi ugyan, de nagyon
otthonos. Atyánk is nagy becsben áll most Henrik előtt. Ugyanaz a szertartás iktatta be a brit
főrendbe, amely Henrik Bessie Blounttól származó fattyat Richmond hercegévé avatta.
Tikkasztó hőség volt aznap, de az új királyi palota Bridewellben pompázatos − lépten-
nyomon kürtszó hallatszott, és arany baldachinok gyönyörködtették a szemet. A főszertartást
természetesen a gyermeknek rendezték, ám atyánk számára is nagy nap volt ez. Nagy nap,
bizony.
− Gondolom, pénzt is kapott. − Ereztem, hogy miközben ezt kimondom, kiszárad a
szám.
− Ezer arany korona évjáradékot. Mi a baj, Anna? Úgy nézel, mintha egy macska ment
volna át a sírodon.
Semmit se szóltam. George természetesnek vette, hogy Mary bujálkodása atyám
vagyonát gyarapítja. Minden férfi így gondolkodik. Nekem is hasonlóképpen kellett volna
fogadnom a hírt, de felfordult a gyomrom. Nem mondtam ki, csak gondoltam: „A nőt értékes
birtokdarabként adják-veszik, s ha csodálják, csak azért teszik ezt, mert gyarapít. Az a dolga,
hogy örökösöket szüljön, máskor meg megvesztegetnek, jutalmaznak vagy adósságot
törlesztenek vele. Teste és lelke, sajgó szíve senkit sem érdekel, erről mindenki
megfeledkezik! Felálltam, és indulni készültem. George azonban könyörgött, hogy maradjunk
még. A nap me-
60
legén sütött, s fivérem azt mondta, nem állhatja a kastély sivárságát. Megígérte, hogy ha
maradunk, befonja a hajam. Erőnek erejével megpróbáltam lecsillapodni, eltitkolni
neheztelésemet, s hagytam, hogy jókedvre derítsen George fecsegése és apró figyelmességei.
Arról is szó esett, hogy száműzetésem a végéhez közeledik, s hamarosan visszatérhetek az
udvarba.
− A Percy-ügyet elfelejtették, s most, hogy családunk helyzete megszilárdult, egy éven
belül visszavárlak.
− Isten adja, hogy így legyen.
− Thomas Wyatt a minap a hogyléted felől kérdezősködött. Furcsa dolgot mondott.
Megkért ugyanis, hogy okvetlenül hozzak neked tollszárat és tintát. Kinek írogatsz
te,Wyattnak? Hisz nős ember, és neked most legkevésbé van szükséged az efféle
bonyodalmakra.
Elpirulhattam, mert tovább faggatott:
− Nem Percyvel levelezel, Anna?
− Ugyan, hová gondolsz! Költeményeket írok. Wyatt nagyon biztatott, mielőtt
elmentem, megpróbálkozom hát a versfaragással.
− Még hogy egy fehérnép verseljen, micsoda gondolat! Láthatnám a műveidet? Tudod,
hogy magam is hódolok ennek az időtöltésnek.
− Nem, nem! − kiáltottam, majd azzal mentettem ki magam, hogy rosszul írok, még a
pergament sem érdemes bepiszkítani a rímeimmel.
Aztán másfele tereltem a beszélgetést, s azt mondtam, sötétedik már, ideje
szedelőzködnünk. George felsegített, s átkarolt édes, testvéri ölelésével.
− Hoztam neked tollszárat és tintát − mondta.
Széles vállára hajtottam a fejemet, s azt gondoltam, egyetlen ember van a világon, aki
önmagamért szeret. Milyen szomorú is ez! Nagyon, nagyon szomorú!
Örökre a Tiéd:
?vna
qA
61
1524. július 4.
Kedves Naplóm!
Tegnap este, amikor lefekvéshez készülődtem, halk lépteket halottam közeledni.
Fivérem, George,lopózott fel titokban a csigalépcsőn, fáklyával az egyik, ajándékkal a másik
kezében. Kicsomagoltam, és megértettem e nagy titkolózás okát. George egy velejéig eretnek
traktátust hozott nekem, Erasmusnak „A balgaság dicsérete” című munkáját, amely a pápaság
és az egyház romlottságát, a papok kapzsiságát és paráznaságát ostorozta.
Hálásan megköszöntem.Vidéken ritkán akad az ember olvasnivalóra, egy ilyen merész
munka pedig valóságos kincs. George sajnálkozott, hogy nem sikerült megszereznie a
legújabb botrányt kiváltó kötetet, WilliamTyndale Új testamentum-fordítását.
− A köteteket elégetik a Szent Pál-keresztnél − mondta −, a szerzőt magát pedig
üldözik, s most saját királya elől menekül. Ügy hallom azonban, hogy azok a példányok,
amelyek megmenekültek a lángoktól, kézről kézre járnak. A klérus, egészen pontosan jó
barátod, Wolsey, elrendelte a veszedelmes írások begyűjtését, s most kopói házról
házrajárnak, úgy nyomoznak a könyv után. Wolsey ennél nagyobb aljasságot is művelt.
Kijelentette, hogy minden ismert tollforgató gyanús, a besúgókat pedig jutalomban fogják
részesíteni.”
− Nem értem − mondtam. − Franciaországban olvastam az evangéliumok francia
fordítását. Ott ezt senki sem tiltja. A király nővére és mentorom ezekben a dolgokban,
Alencon hercegnője, egyenesen buzdított a szent szövegek tanulmányozására.
− Elfelejted, hogy királyunk csillagzata magasan áll Rómában. A hit gyámolítójának
nevezik mindennemű protestáns eretnekséggel szemben.
Könyörögtem bátyámnak, hogy szerezze meg nekem Luther könyvét, de azt mondta, ez
fölöttébb veszedelmes vállalkozás,
62
mert Henrik gyűlöli Luthert, írásaiban a német munkáit támadja, s a katolikus
szentségeket védelmezi. A felháborodott Luther „faragatlan fajankónak, megveszekedett
őrültnek, a hazugság királyának” titulálta uralkodónkat.
Elnevettem magam ekkora arcátlanság hallatán. George ajkamra tette az ujját, majd
félve suttogta:
− Hisz mi végtére is jó katolikusok vagyunk, vagy nem?
− De, azt hiszem, igen − feleltem. − Misére járunk, gyónunk és áldozunk. Hanem figyelj
rám, bátyám! − Közel húzódtam hozzá. − Nem tetszenek neked ezek a protestáns eszmék?
Hát nem nagyszerű, hogy Isten és ember a papok okvetetlenkedése nélkül is szót érthet
egymással? Én mondom neked, kedvemre való ez az új vallás.
Szavaimat hallva George keze megremegett az enyémben.
− Az eretnekégetésnek még nincs vége, Anna! − mondta.
− Óvatos leszek, és lakatot teszek a számra, hogy ne ártsak magunknak. Megígérem. −
George reszketése alábbhagyott, teste elernyedt. − Csak egyet kérek, szerezd meg nekem azt a
Tyndale-féle bibliafordítást, ha módod nyílik rá.
George felnevetett:
− Annácska, te kis boszorkány! Előbb-utóbb még vérpadra juttatsz, drágám.
Miután George elment, eldugtam a könyvet a rejtekhelyemen, egy meglazult kő mögött.
Alig vártam a másnapot. Értékes szellemi táplálék került birtokomba! Nagyobb kincs ez az
aranynál.
Mielőtt nyugovóra tértem, letérdeltem hálókamrámban, akár egy kápolnában − noha
tudom, hogy ez istengyalázás −, s forrón kérleltem Jézus Krisztust, az én Uramat, hogy
mentse meg nyomorult lelkemet… és mielőbb kormányozzon vissza az udvarba.
Örökre a Tiéd:
Erzsébet királynő
Erzsébet azon kapta magát, hogy reszket, amikor becsukta anyja naplóját. Nem tudott
olyan könnyedén kilépni Anna világából, és visszatérni a sajátjába, mint egy bárka, amely
London hídjának árnyékából kisiklik a vakító napsütésbe. Sok gyertya leégett már azok közül,
amelyeket Kat gyújtott meg széke körül, így a szoba félhomályba borult a szűk fénykörön túl,
s a királynő szeme is elfáradt.
Kat egyre nagyobb gyanakvással szemlélte ezeket a különös elvonulásokat. Ez a
rejtélyes viselkedés idegesítette, hiszen Erzsébet kicsi gyermekkora óta semmit sem titkolt el
előle. Egy-egy éjszaki virrasztás után gyakran felhánytorgatta, mennyire fáradtnak látszik
úrnője, s milyen karikás a szeme, vagy amikor Erzsébet csendben olvasott a zárt ajtók mögött,
halkan ördögi praktikákat emlegetett, és a Sátán keze munkáját átkozta.
Erzsébet szeme előtt fénykarikák táncoltak, s lüktető fejfájás kínozta. Ahogy felállt,
iszonyú émelygés fogta el, megtántorodott, s a szék karfájába kellett kapaszkodnia. Már
megint ez a migrén!
64
− Átkozott fejfájás! − sziszegte.
Homloka köré abroncsot vont a fájdalom, s Erzsébet abban sem volt biztos, hogy lesz
ereje elvánszorogni az ágyáig. Ha anyja naplójának olvasása ezt hozza rá, gondolta, akkor
ítéletnapig sem fejezi be. A gondolat azonban nyomtalanul eltűnt, mert kibírhatatlan fájdalom
hasított a koponyájába. Annyi ereje sem volt, hogy udvarhölgyeiért kiáltson, s meg kellett
várnia, amíg kialszanak a fejében örvénylő fénycsóvák.
1525. november 6. Kedves Naplóm!
Jó ideje nem írtam, hiszen Heverről csupa unalmas dolgot tudtam volna mondani. Most
azonban a király kegyéből ismét visszatérhettem az udvarba, a királynő szolgálatába. Őfelsége
közelében alszom a többi udvarhölggyel együtt, összesen heten vagyunk.Vidáman telnek
napjaink, mert a király diktálja a tempót, így alig alszunk valamicskét. Solymászunk,
vadászunk − Henrikről az a hír járja, hogy naponta nem kevesebb, mint nyolc-tíz ló dől ki
alatta, aztán meg birkózik, és a lovagi tornákon is részt vesz. A teniszjátékát figyelni a világ
legizgalmasabb szórakozása. Kedvenc ellenfele Thomas Wyatt, akinek személyében emberére
talált. Ezenkívül énekelünk − szép hangom nagy népszerűségnek örvend −, fuvolán és
virginálon játszunk, s a legtöbb este tánc is van.
A királynén egyre jobban meglátszik a kora, Henriket azonban majd szétveti az
életkedv. Talán a király tilosba tévedő szeme, keze és csélcsap szíve öregítette meg idő előtt
hitvesét, mert udvarhölgyei szemlátomást túlragyogják szegény asszonyt.
Atyám, aki hirtelen a magasba emelkedett, most engedélyt kapott, hogy az udvarba
hozza háza népét. Édesanyám ezért vele la-
65
kik a palotában, ami ritka kegy, s gondolom, örül is neki. Két takaros faburkolatos szoba
az övék, bennük finoman faragott pohárszékek, amelyek roskadoznak a tányéroktól, s a nagy
hitvesi ágyat se-lyemfüggöny veszi körül. Többé nem kell unatkoznom a sivár He-verben,
ahol véget nem érő napokon keresztül hímeztem, amíg csak vér nem serkent ujjaimból.
Édesanyám, aki még mindig igen szép, csendes derűben tölti napjait. Észrevettem, hogy
távolról figyeli a lovagjaikkal enyelgő fiatal hölgyeket. Engem is szemmel tart, noha alig szól
hozzám. Annyi világos, hogy atyám gondjaira bízott, s neki tervei vannak velem. Ezekről
azonban mélyen hallgat.
Wolsey bíboros napról napra nagyobb hatalomra, gazdagságra és birtokokra tesz szert,
ahogyan Henrik mindjobban a bizalmába fogadja. Engem észre sem vesz, akkor sem, ha a
közelében tartózkodom. Tökéletesen elfelejtette, hogy annak idején megbüntetett bennünket,
amiként a nekünk okozott fájdalomról sincs tudomása. Én azonban nem felejtek, nem bizony!
Szegény Percy még mindig kegyvesztett. Bevallom, amióta elvesztettem, kihűlt a szívem.
Sokan csapják nekem a szelet, ők azokban mit sem jelentenek számomra. És jól is van ez így.
Tudom, hogy nekem is részt kell vennem ebben a játékban, az érzéseimre azonban nem
tartanak számot, és az igazat megvallva a kutya sem törődik itt az érzelmekkel. Csinos
csecsebecse vagyok, tulajdon, amelyet adnak és vesznek. Nem adom hát oda a szívem
senkinek.
Tegnap este vacsoraidőben az aljanép között egy alacsonyabb rangú asztalnál láttam
egy vén banyát, akiről azt rebesgetik, hogy boszorkány. Az étkezés befejeztével, amikor már
csak a kutyák kutakodtak ételmaradékok után a nyikorgó asztallábak között, mert minden
nemes elment az esti mulatságra, megkerestem ezt az asszonyságot, és kértem, hallgasson
meg. Kábán meredt rám, miközben két kézzel tömködte egy iszákba a kutyáknak vetett
ételmaradékot.
− Mit kívánsz tőlem, szép hölgy? − kérdezte mosolyogva, ha mosolynak lehet nevezni
elfeketedett, odvas fogainak látványát. Ráadá-
66
sul iszonytatóan bűzös volt a lehelete. − Ráolvasásra vagy csodafő-zetre lenne
szükséged, netalán örök szépséget adó varázslatra?
Nem feleltem, ehelyett kezébe tettem a magamét, s fellebbentettem hosszúra és
hegyesre szabott ruhaujjamat, hogy láthassa azt a kis kinövést a rajta nőtt körömmel, amelyet
ujjnak mondanak az emberek.
− Hatodik ujj! − kiáltotta és mohón megragadta a kezem. -Akkor te vagy Boleyn Anna
úrhölgy! − Meglepett az erőszakossága, és megpróbáltam elhúzni a kezemet, ő azonban nem
engedett a szorításán. − Híres vagy erről az ujjacskáról. Nos, azt mondják, ez a Sátán jele
rajtad.
− A nyakamon ugyanilyen bibircsók nőtt − suttogtam, s lehúztam a stólámat, hogy lássa
a barna kinövést, amelyet a nyaklánc eltakart. − Mit gondolsz, öreganyám, én is boszorkány
vagyok, mint te?
Rá sem hederített a bibircsókra, a kezemet azonban hosszan és némán nézte. A
gyertyaflist csípte a szememet, s a banya bűzös leheletét sem bírtam tovább elviselni. Mivel
továbbra is hallgatott, rákiáltottam:
− Mondj már valamit! Mondd meg gyorsan, mert nem maradhatok tovább.
− Azt számolgatom, úrnőm, mennyit tudnék fizetni ezért az ujjacskáért.
− Csak nem akarod megvásárolni az ujjamat?
− De igen, úrnőm, levágnánk, alig vérezne, meglátod, és csuda jól mutatna egy
befőttesüvegben a denevérembrió-szárnyak, viselős békák és hasonlók között − nyöszörgött a
banya.
− Mit képzelsz? − kiáltottam, és elrántottam a kezemet.
− Nem te jöttél hozzám?
-A véleményedre voltam kíváncsi, hogy mit gondolsz rólam, nem pedig holmi ördögi
műtétről.
− A véleményem az − kezdte, s csontos ujjával megpaskolta az arcomat −, hogy Anna
úrnőm varázsereje olyan, mint egy megsár-
67
gult, összegöngyölt, hosszú pergamentekercs, amelynek egyelőre nem ismerjük a
tartalmát. Ha úgy döntesz, hallatlan magasságokba emelkedhetsz, ám végül gyalázat lesz az
osztályrészed. − Ezzel felém nyújtotta ráncos tenyerét. Gyorsan beletettem egy fémpénzt,
aztán hátat fordítottam neki. Levegő után kapkodtam, és elsiettem. Hallatlan magasságokba
emelkedhetem, és gyalázat lesz az osztályrészem. A boszorka szavai egész nap és este nem
mentek ki a fejemből.Végül az nyugtatott meg s feledtette velem e baljós jóslatot, hogy
énekelni kezdtünk udvarhölgy barátnéimmel. Örökre a Tiéd:
1526. április 20. Kedves Naplóm!
Miután a fülembe jutott, hogy Thomas Wyattet nevezték ki a tavaszi mulatságok
mesterének, ma kedvenc pej kancámon kilovagoltam a greenwichi palota mögött magasodó
Lövőhegyhez. Derűs, meleg napunk volt. Az erdő mélyén fűrészelés és kopá-csolás hangjait
hallottam, leszálltam hát lovamról, s gyalog mentem tovább az erdei ösvényeken, míg végül
olyan különös látvány tárult a szemem elé, hogy azt hittem, álmodom.
A király ácsai Robin Hood és víg legényeinek erdei lakát ácsolták. Az égerligetben már
felállítottak egy hevenyészett asztalt az ünnepi lakomához, s letakarították a bajvívás
porondját. A nézők emelvényeit akkor készítették az erdő fáiból. Wyattet is ott találtam: egy
fa alatt ült, a fatörzsnek vetette a hátát, kezében tollszár, s a sherwoodi erdő eseményeit
megörökítő színjáték párbeszédeit fogalmazta éppen. Homloka mély ráncokba szaladt, s szép
arcát gond felhőzte.
68
− Ugyan már,Thomas, nem okoz talán gondot egy törvényen kívüli szavainak
kiagyalása. Hisz magad is az vagy.
− Anna, kegyed itt? − Talpra szökkent, én azonban visszanyomtam a helyére, s leültem
mellé a földre.
− Szívességet jöttem kérni tőled, uram.
-Tudod, hogy óhajod számomra parancs. Kérlek, áruld el hát, milyen kérésedet
teljesítettem máris?
− Hogy én vagyok a darabban Mariann leányasszony. Mindig szerettem ezt a figurát.
Azt hiszem, jól el tudom majd játszani.
Wyatt elmosolyodott, de a tekintete továbbra is komor maradt.
− Mi bánt, Wyatt, mondd el nekem! Gyászosan festesz. Beteg vagy?
− Nem, Anna, nem velem van a baj. Ugyan mi panaszom lehetne, ha ilyen bájos hölgy
társaságát élvezhetem egy völgyszorosban, egy napfényes április napon, miközben cirkalmas
szavakat találok ki holmi pogány termékenységi szertartásra? Barátom, Henrik az, aki kongó
tanácstermében súlyos államügyeken töpreng, s napról napra egyre jobban elkomorodik.
Az igazat megvallva én is észrevettem a király szórakozottságát, ami annyira
különbözött megszokott nyers vidámságától, de nem sokat törődtem vele.
− Mi bántja hát?
-Valóban szeretnéd tudni? -Wyatt különös tekintetet vetett rám.
− Igen.
− Nem az a fajta szóbeszéd ez, amelyre a hölgyek kíváncsiak szoktak lenni.
Láttam, hogy Wyatt ugrat engem.
− Ki vele Thomas, vagy fültövön legyintelek!
− Nos hát − kezdte, és ismét a fatörzsnek vetette hátát −, em-lékszel-e azokra az időkre,
amikor Henrik trónra lépett? Talán még meg sem születtél akkor. Úgy ragyogott akkoriban,
mint
69
egy fényes csillag. A fiatal király, akiben úgy égett a harci kedv, akár egy oroszlánban,
csillogó páncélzatban rohanta le Franciaországot, azokkal a lovagjaival, akik, ha nem fordítja
vissza őket, gyáván megfutamodnak a Sarkantyúk csatájában. Mily dicső haditettek
szegélyezték vállalkozását! Városokat foglalt el, de azután olyan nagylelkűen bánt az
ellenséggel, hogy elnevezték Nagy Henriknek. Jaj, Anna, csodálatosan viselkedett! Azt hitte,
nem pártol el tőle a hadiszerencse, s egy napon egész Franciaország az övé lesz. Remélte,
hogy Nagyvállalkozásában − mert így nevezte − Katalin királynő unokaöccse, s egyben az ő
leghívebb barátja és szövetségese, lesz a segítségére.
− A spanyol Károly királyra gondolsz? − kérdeztem. − A királynő nagyon szereti
Károlyt.
− O pedig az elmúlt években közvetítőnek használta unokanővérét kettejük között.
Mostanra azonban, tudod, Károly hadai nagyobbra növekedtek, mint amekkoráról Henrik
valaha is álmodott, s egymaga támadta meg Franciaországot. Foglyul ejtette Ferenc királyt.
− Én is így hallottam. De mit jelent ez Henrik számára?
− A spanyol király többé nem óhajt részt venni Henrik Nagy Vállalkozásában. Egyedül
szándékozik meghódítani a világot. Mindezt azután, hogy Henrik félmillió koronát adott neki
vállalkozása támogatására.
− Úgy, akkor hát Károly becsapta őt.
− Igen, de van itt más is. Henrik nem hajlandó feladni hódító törekvéseit, ezért nézi el,
hogy Wolsey bíboros adót vetett ki minden alattvalójára. Baráti Hozzájárulásnak nevezi, a
nép azonban igazságtalanságot emleget és lázadozik. A vidéket járó adószedők − atyád is
közéjük tartozik − leplezetlen, némelykor fegyveres ellenállásba ütköznek. A pórnép rátámad
a király tisztviselőire, s nem akarja pénzelni Henrik háborús törekvéseit, sőt, ami ennél is
rosszabb, szitkokat szór a királyra és Wolsey bíborosra. Henriknek tehát nem csupán
szövetségese árulásával kell szá-
70
molnia, hanem nyílt zendüléssel is egy olyan nép részéről, amely a minap még imádta
és hangosan éljenezte uralkodóját.
− Értem már, mi aggasztja őt, de Katalint is. A királynőt nyilván megviseli, hogy
szeretett rokona és férje szembekerült egymással.
− De Anna, Katalin maga is gondot jelent. A kocsmákban és a laktanyákban arról
pusmognak, hogy átok ül Henrik király frigyén. Fiúörököse nincs, egyedüli gyermeke Mária
hercegnő, s azt rebesgetik, hogy ennek vérfertőzés az oka.
-Vérfertőzés?! − olyan hangosan ejtettem ki ezt a szót, hogy az ácsok megálltak
munkájukban, és felénk fordultak. Wyatt füléhez hajoltam. − Mit értesz vérfertőzésen?
− Katalin − erről bizonyára tudsz − előbb Henrik bátyjának, Arthurnak volt a felesége.
Ó azonban sokat betegeskedett és meghalt a házasság elhalása előtt, legalábbis a királynő ezt
állítja, és a többség is így hiszi. Mivel a Spanyolországgal való szövetség első helyen állt a
politikai meggondolások között, Katalin hercegnő pedig szép és bájos volt akkoriban, Henrik
boldogan nőül vette. Evekig minden a legnagyobb rendben ment, most azonban, hogy Katalin
túl van már a gyermekszülések idején, s Henrik fiak nélkül maradt, lábra kapott a szóbeszéd.
Nem az Úr büntetése-e mindez, mert elvette fivére özvegyét?
− Kegyetlenség ezt feltételezni − mondtam, s arra gondoltam, milyen nagy szerelemmel
szereti Katalin a királyt.
-Tudod, Anna, hogy Henrik gyakorta kéri ki a Szentírás tanácsát, s Mózes III.
könyvében megtalálta a választ családi tragédiájára. Itt az áll, hogy amennyiben egy férfi nőül
veszi bátyja feleségét, tisztátalanná válik, mert tettével mintegy felfedi bátyja mezítelenségét,
s ezen a frigyen nem lesz gyermekáldás. Henrik kezdi úgy érezni, hogy bűnös násza okozza
vesztét.
Elakadt a lélegzetem. Wyatt szavai úgy illettek egymásba, mint a peckek a tökéletesen
vágott lyukakba. Megköszöntem, hogy a bizalmába avatott, s hozzátettem, hogy velem eddig
senki emberfia nem beszélt ilyen nyíltan és kendőzetlenül nagy hordere-
71
jű kérdésekről. Gyorsan megcsókoltam, lekapcsoltam derekamról egy kis láncon függő
ékköves szelencét, s ajándék gyanánt a kezébe nyomtam. Elvette, s a nyakába akasztotta.
-A szívem közelében viselem majd − mondta, és megcsókolt.
A csók csak nem akart véget érni, s talán édesebb enyelgések-hez is vezetett volna, én
azonban elhúzódtam és azt mondtam:
− Keress meg, ha írtál rólam egy verset, nem lesz nehéz… -ezzel a fülére leheltem egy
csókot, és legbujább mosolyommal jutalmaztam. -Vagy igen?
Ezután felemeltem a rokolyámat és alsószoknyáimat, s bámuló szeme előtt
kivillantottam harisnyás bokámat, majd szökellve eltűntem az erdő sűrűjében.
Ma este gyertyát gyújtottam, s találtam egy csendes kamrát, ahol elgondolkozhatok a
nap eseményein. A dolgok, amiket Wyatt mondott, erősen foglalkoztatnak, s noha nem
szoktam hasonló ügyeken törni a fejemet, most részletesen, szóról szóra papírra vetem őket.
Az idő majd megmutatja, hogy valóban fontosak-e vagy nem jelentenek többet a szokásos,
henye udvari sustorgásnál.
Örökre a Tiéd:
1526. május 2.
Kedves Naplóm!
Amikor tegnap felöltöztem a tavaszi mulatságra, álmomban sem gondoltam, hogy az
este ilyen csodálatosan ér majd véget. Öltözetem − úgy értem, Mariann leányasszonyé −
egyszerű volt, de elegáns. Nyersselyem felsőruha fehér és őzbarna sávokkal, s a ruhaujj
szegélye telehímezve rózsákkal. A szoros ingváll eltüntette a derekamat, ugyanakkor
szabadon megmutatta kebleimet, vállamat és hátamat.
72
Előreengedtem a királynőt és a többi udvarhölgyet azzal, hogy a lakosztályunkban
hagytam a főkötőmet, s megvártam, amíg az ódivatúan felcicomázott udvari nép végiglejt a
kerti ösvényen a Lövőhegy felé. Amikor elindultam a nyomukban, az erdei ösvény mentén
felsorakozott, fűzöld bársonyba öltözött kétszáz íjászt is megpillantottam.Tudtam, hamarosan
a nézősereg elé lép a Robin Hoodot alakító Lord Belton, s kitárt karral a színelőadás
megtekintésére invitálja a jelenlévőket: „Gyertek ki a zöldbe, s nézzétek meg, hogyan élnek a
törvényen kívüliek!”
Az udvar népe az erdő szélén gyülekezett; itt próbálták szerepüket, az íjászok pedig
megfeszítették íjaikat, s a nyílvesszők elröppentek. Hanem amikor Robin Hood megjelent,
nagy éljenzés támadt, mert kiderült, hogy a törvényenkívüliek vezérét nem Lord Benton,
hanem maga a király alakítja, tulajdon személyében! Nagy nevetéssel, üdvrivalgással
köszöntötték Henriket, aki üdvözölte az egybegyűlteket, s erdei birodalmába kalauzolta a
vendégsereget.Vártam, amíg mindenki el nem tűnik a fák sorfala mögött. A zene akkordjait
hozzám sodorta a szél, s tudtam, hogy az előadás elkezdődött.
Miközben lépteimet szaporáztam az ösvényen, elképzeltem, amint az udvarhölgyek
maguk között összesúgnak: „Hol lehet AnnaPTalán nem is jön el. Kijátssza akkor Mariann
leányasszony szerepét?” Közeledett a végszavam. Robin Hood megvívta párviadalát a bíró
embereivel, majd felment a toronyba, ahol hamarosan Mariann-nak is meg kellett jelennie.
Hátulról megkerültem a nézőteret, és felkapaszkodtam a falépcsőn az emelvényre, félretoltam
a meglepett hölgyet, akit a helyembe állítottak, s kifulladva beestem a színpadra.
Mindenünnen elragadtatott kiáltások röppentek fel jöttömre, aztán váratlanul szemtől
szemben találtam magam őfelségével. Hatalmas termetével fölém magasodott, s azok a kék,
nevető szemek oly sziporkázva ragyogtak, a király mosolya oly káprázatos volt, hogy elakadt
a lélegzetem. Vakmerőn, de finom kellemmel
73
mondta el szerelmes szavait Mariann-nak, s magam hasonló eleganciával válaszoltam.
Azután a király a karjába kapott, hogy elvesztettem a talajt a lábam alatt. Tudtam, hogy ez a
szoros ölelés benne van a darabban, mégis, becsületemre mondom, éreztem, hogy megmozdul
alant a gatyapőc, amikor Henrik megcsókolt, és ez a csók is szívből fakadt.
A cselekmény tovább bonyolódott egészen a végkifejletig, amikor a színészek
éljenzésben törtek ki. A darab végén a királyt valósággal elsöpörte a következő műsorszámra,
a bajvívásra felvonuló udvaronchad. Csatlakoztam Katalin kíséretéhez, s magamon éreztem a
királynő fekete szempárjának perzselő pillantását. Talán észrevette, hogy valami elkezdődött
ezen az előadáson, látta férje elkalandozó tekintetét, végignézte, amint karját karcsú derekam
köré fonja − Kataliné bizony egyre vastagabb −, s nyilván meggyűlölt mindezért. De nem tett
megjegyzést, csak átvonult udvarhölgyeivel a bajvívótérre, amely fölött a szivárvány minden
színében pompázó lobogókat lengetett a szél.
A szívem vadul kalapált, gondolataim lelassultak és összezavarodtak. Vajon a király
figyelme valóban a személyemnek szólt? Képtelenség, gondoltam, hisz nővérem, Mary, alig
hat hónapja még melegítette a királyi ágyat. Húsz trombita harsogása és ugyanennyi dob vert
fel ábrándozásomból,jelezve, hogy kezdetét vette a bajvívás. Hangok és színek kavarogtak
körülöttem, s gyors ménjeiken villogó karddal rontottak egymásnak a lovagok. A király
hitveséhez vágtatott paripáján, mert a hagyomány szerint el kellett vennie pókháló-fmomságú
sálját, hogy majd ez győzelemre segítse. De semmit sem láttam Henrik feleségére vetett
tekintetében, sem szerelmet, sem szeretetet; a királynő szemében égő fájdalom viszont
valósággal vakított.
Elkezdődött a torna, amelyen minden lovag és vitéz részt vett, s valamennyi borzasztó
erejű döfést sikolyok, éljenzések és szitkok fogadtak. Páncél csattant itt páncélon, hatalmas
zuhanások borzongatták a kedélyeket, s mindezt dübörgő lódobogás kí-
74
serte. Thomas Wyatt kihívta Henriket, s leesett a lováról. De kutya baja sem lett, s
jókedvűen vette tudomásul, hogy királya legyőzte; kart karba öltve vonultak le a
bajvívótérről.
Az ünnepi lakomán, amelyet égerágakból font, s virágfüzérekkel felékesített lugasban
töltöttünk el, a virágok részegítő illatárjában, Wyatt volt az asztalszomszédom; ábrázata vígan
ragyogott a gyertyafényben.
− Áruld el nekem, mikor lopta el Henrik Robin Hood szerepét Lord Bentontől? −
szegeztem neki a kérdést.
− Miután megtudta, hogy te alakítod Mariann leányasszonyt. Az előadás kezdetén,
amikor sehol sem találtak, szemlátomást nyugtalankodni kezdett.
− És amikor hirtelen megjelentem?
− Anna, nem szükséges elmondanom, mit érezhetett. Biztos vagyok benne, hogy te is
tudod.
Lángba borult az arcom. Megragadtam a kupát, és belekortyoltam a borba, hogy
elrejtsem zavaromat, majd egy kevésbé kényes témára tereltem a beszélgetést, s Thomas
udvariasan engedett.
Később azonban, amikor a tánctól kimelegedve az erdő hűvös sötétjébe húzódtam
vissza megpihenni, oda, ahová nem ért el a fáklyafény, az este kalandos titokzatossága
végkifejletéhez közeledett. Épp lehajoltam, hogy megkössem a cipőm fűzőjét, amikor valaki
hátulról befogta a szememet. Magas, vállas férfi volt, ezért azt hittem, Thomas Wyatt az.
− Nos, uram, megírtad nekem a versedet? − kérdeztem kacéran, majd felegyenesedtem,
és szembefordultam vele.
Aznap másodszor lepődtem meg, hogy Anglia uralkodójának karjai közt találom
magam.
− Úgy, szóval verset? − mosolygott le rám a király. − Eszerint azt kívánod, hogy
versben dicsérjem szépségedet és bájaidat?
Milyen különös! Az érzelmek kavalkádja örvénylett keblemben, s remegtette meg
tagjaimat, kábította el fejemet. Félelem, bátorság, vágy, gyűlölet, nyájasság, keserűség, a múlt
emlékei, mi
75
több, a jövő látomása. Abban az egyetlen kurta pillanatban, amikor csend támadt Henrik
utolsó szavai és az én esedékes válaszom között, úgy éreztem, szárnyas angyalként ereszkedik
rám a nyugalom. Bátorságom legyőzte félelmemet, és én megszólaltam:
− Nincs elég erényem, amely megérdemelne egy tetszetős költeményt?
-Több is van a kelleténél − Henrik tekintete az enyémbe fúródott.
Szelíden lefejtettem magamról a karjait.
− Nos, kezd el akkor!
− Mit? − kérdezte zavartan.
− Hát a költeményt.Várom szavaidat, nagy jó uram.
Hangosan elnevette magát hetykeségemen, s követelőző fehérnépnek nevezett, mégis
elfogadta a kihívást, akár egy elébe vetett, párbajra szólító kesztyűt, és verselni kezdett:
− Ahogy a magyal nem váltja színét, Úgy őrzöm én szép hölgyem szívét.
− Eddig remek, folytasd!
− Midőn csupán magyal s borostyán zöldell a sűrűben, A rét virágtalan, az ág
levéltelen… Hölgyemnek akkor szent ígéretet teszek,
Hogy hozzá örökre hű leszek!
− Pompás, felség! − mondtam, és tapsoltam.
− Nos, kapok érte egy csókot?
− Azt már megkaptad a színpadon.
− Akkor azt kapom, ami ez után szokott következni. Ezzel újra izmos karjába vont.
− Állj! − kiáltottam, és kitéptem magam az öleléséből.
− Hogy mondhatsz ilyet a királyodnak? Hogy merészelsz ellenállni?
Szívem vadul kalapált a mellkasomban.
− Királyom érdekében teszem, felség − mondtam −, mert csak így védhetem meg egy
vérfertőző viszonytól.
76
Még az árnyékban is láttam, hogy Henrik arca lángvörös lesz a haragtól.
− Miféle vérfertőzésről beszélsz?
Ez a szó szemlátomást telibe talált. Csak nem fivére feleségé.vel kötött fájdalmas, bűnös
frigyéről beszélek?
− Beszélhetek őszintén, felség? Nővérem, Mary, nem is olyan régen még megosztotta
veled az ágyát, azután − itt suttogóra fogtam a hangomat − gyermeket szült neked. Ha én
ugyanezt tenném… vérfertőzést követnék el.
Henrik megkönnyebbülten, önuralmát visszanyerve felelte:
− Kissé elveted a sulykot, úrnőm. Elvégre a királyoddal beszélsz.
-Te pedig egy erényes szűzzel, uram, akinek nincs más vágya, mint hogy az is
maradhasson. − Mélyen meghajoltam, majd legbájosabb mosolyomat küldtem feléje: −
Mindazonáltal köszönöm megtisztelő figyelmed, jó uram.
Megragadta a kezemet − szerencsére azt, amelyiken öt ujjam van −, és hosszan
csókolgatta az ujjaimat. Azután engedélyem nélkül lehúzta gránátköves gyűrűmet, és kisujja
legfelső ujjpercére illesztette.
− Ha a szívedet nem birtokolhatom, legalább ez legyen az enyém − mondta, majd
sarkon fordult, és eltűnt az erdő árnyai között, akár egy eliramló szarvasbika.
A tavaszi mulatság hátramaradó két órájában annyira elmerültem álmodozásaimban, s
úgy megszédítettek hirtelen támadt kilátásaim, hogy nem vettem észre az idő múlását, és úgy
tértem nyugovóra, hogy azt sem tudtam, hogyan értem haza. Az udvarhölgyek az este
eseményeiről súgnak-búgnak körülöttem. Én pedig álmatlanul, reszketve feküdtem párnáim
között, és a pirkadat első fényéig nem volt más gondolatom, mint hogy az angol király szemet
vetett Boleyn Annára.
Örökre a Tiéd:
11
1526. július 17.
Kedves Naplóm!
A mai nap fejvesztett kavargásában egyszerre ért bánat és öröm. Jó barátom,Thomas
Wyatt Rómába menekült; önként vállalt száműzetés volt ez, de elkerülhetetlen. Henrik,
Anglia királya pedig utánam epekedik. Ezek a tények úgy fonódnak össze, akár a vadrózsa
tüskés ágai, s körülindázzák szegény személyemet. Csak azon ámuldozom, hogyan fajulhattak
idáig a dolgok.
Nem is olyan régen Wyatt még az udvar politikai cselvetéseivel tömte a fejemet, én
pedig hálából emlékbe adtam neki egy apró ajándékot, egy láncra fűzött, ékköves szelencét.
Nem sokkal ezután Henrik a tavaszi mulatságon elcsente a gyűrűmet, és a kisujjára húzta.
Nehéz elhinni, hogy ez a két nemesúr csaknem ölre ment egymással ilyen semmitmondó
csecsebecsék miatt. Márpedig ez történt.
Henrik egyik nap kegyenceivel, köztük Wyatt-tel, tekézett. Wyatt és a király egymás
ellen játszottak, amikor Henrik a magáénak tulajdonította egyik társa jó dobását. Wyatt
őfelsége engedelmével tiltakozott. Aztán úgy mondják, hogy a király Tho-masra szegezte
tekintetét, majd felmutatta kisujján a gyűrűmet, és ezt mondta:
− Wyatt, én mondom neked, hogy ez az enyém!
A király keményen ejtette e szavakat, ám mosolygott közben, ezért Wyatt azt hihette,
hogy jókedvében találja, és ezt felelte:
− Pedig remélem, Felség, hogy az enyém lesz.
És ugyanolyan nyomatékosan, ahogyan Henrik tette, levette nyakáról az ékköves
szelencémet, majd lehajolt, hogy célozzon. Amikor Henrik meglátta ajándékomat Wyatt
kezében, úgy értelmezte e gesztust, mintha cimborája az én érzelmeimet kérdőjelezte volna
meg. Ekkor holmi elkényeztetett gyerek módjára belerúgott a tekebábukba, és azt mondta:
78
− Lehet, hogy így van, de akkor engem becsaptak! − s ezzel dühösen elrobogott.
Még mielőtt tudomást szereztem volna erről a jelenetről, a király magához rendelt
négyszemközti kihallgatásra; azt sem tudtam hát,mit követtem el.A tavaszi mulatság óta
oldalpillantásokkal tette a szépet, vagy mellém szegődött táncpartnernek, megint máskor
együtt énekelt velem; mindez a nagy nyilvánosság előtt zajlott. Most azonban a
magánlakosztályába hívatott, amelynél pompásabbról és fényűzőbbről álmodni sem lehet. A
napsütés három oldalról, a hatalmas, osztott erkélyablakokon keresztül áradt a helyiségbe,
mindenütt festett és aranyozott szekreterek és asztalok sorakoztak, a hatalmas
kandallópárkányt két tucat ezüst kancsó díszítette, s a falon óriási, ragyogó színekben
pompázó faliszőnyeg függött − azt a jelenetet ábrázolta, amikor Szent György leterít egy zöld
sárkányt. Volt azután ott egy nagy baldachinos szék és az egyik sarokban több zeneszerszám.
A király tetőtől talpig ezüst fonállal átszőtt fehér bársonyba öltözött, amelyre rátűzött a
napsugár. Tekintetében belső tűz ragyogott. A szívem majd kiugrott keblemből, amelyet,
bevallom, gondosan közszemlére tettem. E napon azonban a jócskán lemeztelenített, illatos,
habfehér bőr látványa sem tudta lecsillapítani a király haragját, amely úgy tombolt, mint egy
forró nyári napon a szélvihar.
− Bolondnak nézel te engem? − rivallt rám.
Vörös homlokán erősen lüktetett egy ér, én pedig nem tudtam levenni a szememet erről
az erecskéről. Nem tudtam, mi a bűnöm, de hát azért voltam ott, hogy közölje velem.
− Játszani merészelsz királyod érzelmeivel, s ugyanabban az udvarban Thomas Wyatt-
tel udvaroltatsz magadnak?! Hát nem emeltem magasra atyádat!? Nem segítettem-e
bátyádnak kifizetni a jegyajándékot, ismét csak megtisztelve ezzel családodat? Hát ez a
jutalmam?
Atyám említésére meghűlt ereimben a vér. Jeges félelem kúszott tagjaimba, szívem
vadul kalapált, az elmém azonban tiszta
79
maradt, és gyorsan dolgozott. Láttam, hogy a király meg akar hódítani, nem merő
szeszélyből, hanem halálos komolyan. Mit akarhat tőlem? Hiszen a nővéremet megkapta már.
Egyesek szerint édesanyám is az övé lett. Atyám és bátyám a rabszolgái. Talán azt tűzte ki
célul, hogy minden Boleynt leigáz? Azon tűnődtem, mikor kezdődhetett ez az egész, és
hirtelen megértettem, hogy már Percy iránti szerelmem is szálka lehetett Őfelsége
szemében.Vajon én is a porban csússzak előtte, mint mindenki más, vagy az ujjam köré
csavarjam? Valóban olyan kívánatos vagyok, amilyennek Wyatt lefestett versében; amolyan
elvarázsolt erdőben menekülő őzike volnék? Igen, gondoltam akkor magamban, légy
megfoghatatlan, akár a szél, hogy hiába epedezzen utánad, soha ne kapjon meg.
-Azt a csecsebecsét Wyatt elcsente tőlem… − hazudtam, majd vakmerőn így folytattam:
− ugyanúgy, ahogyan felséged is elvette a gránátköves gyűrűmet. Mindketten úgy tesztek,
mintha a szívemet is elloptátok volna. Pedig tévedtek, bár úgy szeretem felségedet, ahogyan
csak egy hű alattvaló szeretheti uralkodóját.
− Kívánlak, Anna! − hörögte szenvedélyesen.
Tudtam, hogy az érzései halálosan komolyak, ezért felkacagtam, olyan vidáman,
ahogyan csak tőlem telt.
− Ha a király így viselkedik azokkal a nőkkel, akiket megkíván, rágondolni is félek,
hogyan bánhat az ellenségeivel.
− De hát én, én… − dadogta, mert hamarjában nem tudta, mit feleljen ekkora
pimaszságra.
− Most pedig, felséged engedelmével, távozom − mondtam, s ezzel elvágtam a további
huzavona lehetőségét.
Mélyen meghajoltam, és faképnél hagytam Henriket: a döbbenet kifejezése ült jóképű
arcán.
Szinte repültem vissza a királyné lakosztályába, miközben minden porcikámban
reszkettem. Mitévő legyek most? Igazat szóltam. Nem úgy szeretem a királyt, ahogyan egy nő
szeret egy férfit. De ahogyan ismerem, nem hagyja ennyiben, s nem nyugszik, amíg testestől-
lelkestől meg nem kaparint magának.
80
Tanácsot kértem anyámtól, ő azonban szomorúan csak eny-nyit dünnyögött:
− Ö a király, ő a király. Nővérem a következő tanácsot adta:
− Fogd meg magadnak, és tégy a kedvére! Elhalmoz majd szebbnél szebb ruhákkal,
ékszerekkel, sőt, ha szerencséd van, még fattyat is kapsz tőle. Te leszel az angol király
ágyasa, Anna, ami hízelgő cím egy ilyen alacsony sorból való, cingár lány számára.
Keresztet vetettem, amikor meghallottam ezt a hígvelejű választ ettől a hígvelejű
szajhától.
Aztán atyámhoz siettem, aki szobájába hívatott. Nagyszerűen festett feketén csillogó,
arannyal hímzett szatén zekéjében, ősz hajára csapott divatos francia kalpagjával.
− Úgy tűnik, a király kegyes hozzád − mondotta.
Átölelt, erre nem volt példa kisgyermekkorom óta, és rám mosolygott. De nem szeretet
volt ebben a mozdulatban, engem nem lehet olyan könnyen megtéveszteni.
-Játssz vele, Anna! − suttogta halkan, oly halkan, hogy az ember azt hitte, talán maga a
Sátán hallgatózik a háta mögött. − Tudod, hogy értem?
Késlekedtem a válasszal.
− Igen, atyám, a tanácsod tökéletesen egyértelmű.
− Megteszed akkor?
Csontos ujjaival megragadta a vállamat, és szorosan megmarkolta. Atyám jó ideje volt
uram és parancsolóm, most azonban lelki szemeim előtt felderengett a jövő. Eddig mindig ő
mutatott utat, most azonban botladozva elmaradt mögöttem.
− Úgy teszek, ahogy parancsolod, atyám − mondtam. Haragosan villant rám tekintete,
ezt azonban újfajta, veszedelmes
vakmerőséggel nem vettem tudomásul. Kibontakoztam ujjai szorításából, és úgy
hagytam el a szobát, hogy hátra sem pillantottam. Örökre a Tiéd:
81
1526. augusztus 24.
Kedves Naplóm!
Őfelsége továbbra is üldöz a szerelmével, én azonban ellenállok ostromának. Ó maga
mondja, hogy fülig szerelmes, és csakugyan minden jel erre utal. Rosszkedve eltűnt, s
visszanyerte túláradó életkedvét. Ismét királyi fenségében tündököl, megint a régi, harsány
biztonsággal intézkedő államférfi. Sokat beszél nekem a családjáról, gyermekeiről és jövendő
házasságukról. Időnként azt tervezi ugyanis, hogy Bessie Blounttól származó törvénytelen fiát
törvényes lányával, Máriával házasítja össze. Minden jobb, mint egy női uralkodó Anglia
trónján, állítja, mert a nők nem elég erősek a béke fenntartásához.
Thomas Wyatt, aki segített eligazodni a politika útvesztőiben, elment innen; mindenki
tudja, hogy miattam lett kegyvesztett és kényszerült száműzetésbe. Bárcsak újra láthatnám
meghitt barátomat! Ó bizonyára jó tanácsokkal látna el, hogyan álljak ellen Henrik mohó
vágyának. Nem is értem, hogyan ébredhetett fel lelkében ilyen emésztő szenvedély. Ez a férfi,
egy király, a rabszolgámmá lett. A puszta látásomra szomjazik, úgy béget, akár egy elárvult
bárány − szerelmi bűbáj áldozata, panaszolja − , s éjt nappallá téve azért esdekel, hogy legyek
végre az övé. Ajándékokkal halmoz el, virággal, aranyozott szalagokkal, és dalokat ír nekem,
amelyeket remegő hangon ad elő.
Ha jól meggondoljuk, én is ismerem ezt az érzést, amely engem is alaposan meggyötört
Percy iránti szerelmem idején. Ha ez a helyzet, ha a király igazán szeret engem, mihez is
kezdjek? Nem vagyok szerelmes belé, és nem óhajtok nővérem nyomdokaiba lépni. Csak hát
a családom… ez itt a bökkenő. Ha távol tartom magam őfelségétől, s visszautasítom
udvarlását, azzal magamra vonom haragját, és mi lesz atyám nehezen megszerzett magas
méltóságával? Fivéremet, George-ot, a király nemrégiben
82
nevezte ki pohárnokává. Vagy azt akarom talán, hogy anyám ismét távoli vidéki
házakban sorvadozzék?
Ha viszont több érzelmet árulok el, mint amennyit egy alattvaló érez uralkodója iránt,
egy napon arra ébredek, hogy az ágyasává tesz, ezt pedig sehogyan sem venné be a gyomrom.
Módot kell találnom a király kordában tartására, különben bajt hozok a fejemre.jaj, hadd
gondolkodjam! Itt az udvarban oly kevés alkalom nyílik a magányos töprengésre és békés
elmélkedésre. Az embert folyvást fecserésző udvarhölgyek veszik körül, egyik mulatság és
lakoma a másikat éri, s a királynőnek is szolgálatára kell állnom. Ez az aranyhajú óriás meg,
aki oly lángoló szerelemmel epekedik utánam, egy pillanatra sem hagy fel az üldözésemmel.
Kell hogy legyen valamilyen kiút ebből a kutyaszorítóból, és én meg fogom találni.
Örökre a Tiéd:
1526. október 13.
Kedves Naplóm!
Legalább egy kis időre egérutat nyertem. Szorult helyzetemben egy álom mutatta meg a
megoldást. Ma éjszaka a régmúlt időkről álmodtam. Egy férjezett hölgy lakott egy toronyban,
s egy lovag szerelmes volt belé, de nem ő volt a férje. A hölgy arca néha ismeretlen volt,
máskor az én vonásaimat viselte és rímekben beszélt. Bárcsak vissza tudnék emlékezni a
szavaira, ezeket azonban elfelejtettem ébredésem után. Fontosabb volt azonban az a színpadi
jelenet, amelyben a hölgy és hódolója játszott, s amelynek a férj is nézője volt; a közelben ült
egy párnázott széken. A jelenet az „Udvari szerelem” címet viselte. Az ifjú min-
83
denben kiszolgálta úrnőjét: bevallotta szerelmét, dalokat énekelt neki, bókokkal és apró
ajándékokkal halmozta el; egyszóval, a hölgyé volt testestől-lelkestől. Ö pedig évődött a
lovaggal, kacérkodott vele, s elalélt a szerelmes strófák hallatán. Ámde ez volt minden. A
szerelmesek soha nem kerültek ágyba. A lovag csókot lehelt hölgye kezére vagy ölében
nyugtatta fejét, máskor gyengéden megcirógatta, de ennél tovább nem merészkedett. Ilyen
volt tehát az udvari szerelem.
Ébredésem után eltűnődtem ezen az álmon, amely új lehetőségeket villantott fel
előttem. Veszedelmes efféle játékba bocsátkozni egy királlyal, ezt magam is tudtam, de nem
volt más választásom, így kezdődött hát Henrik leszerelése. Merészen, kacarászva,
mosolyogva csatlakoztam a tánchoz, meg-megengedtem egy futó simogatást, s
szellemességgel feleltem Henrik szellemességére, élccel az ékre. Incselkedtem vele,
összezavartam, az őrületig korbácsoltam szenvedélyét, aztán visszavonultam, majd pedig
illemtudást színlelve kijelentettem, hogy az erény megálljt parancsol, hisz nem szerethetek
egy nős férfit. A király olyan volt, mint egy megbotlott ló.Tombolt dühében, füstölgött…
aztán jót nevetett az egészen. Mert, becsületszavamra, élvezte a játékot! Búcsút vettem tehát
tőle, s amikor legközelebb hozzám jött, újra kezdtük a játékot − új versek következtek, új
elmepárbajok, néha hagytam, hogy ellopjon egy csókot. A dolog vége azonban mindig az
volt, hogy kibújtam a folytatás alól, és amikor lement a függöny, megint csak sikerült
megfékeznem a király szenvedélyét. Meglátjuk, meddig mehet ez így.
Örökre a Tiéd:
QMmma
84
1526. november 12.
Kedves Naplóm!
Fölöttébb kimerítettek ennek a vasárnapnak a kalandjai, meg az a különös játék, amelyet
játszani kényszerülök, hogy illendő távolságban tartsam magamtól a királyt. Kora reggel
kezdődött, amikor az egész udvar elment misére. Ott térdeltem a királynő oldalán, akinek
forró imája mindenki másénál hangosabb volt. Tekintetét rózsafüzérére szegezte, Henrik − aki
velünk szemben térdelt a kápolnában a királyi templompáholyban − viszont rám.
Rámosolyogtam a zsúfolt padsorokon keresztül, és ő sugárzó, széles mosollyal viszonozta az
enyémet; mindez cseppet sem illett egy imába merült királyhoz. Szigorú, megrovó kifejezést
erőltettem hát arcomra. Hangosan felnevetett! Minden fej feléje fordult, ő pedig
köhögésrohamnak álcázta nevetését, amit bizonyára egy lélek sem hitt el neki.
Később, amikor kivonultunk a kápolnából, kiügyeskedte, hogy mellém kerüljön, és
odasúgta:
− Feddőn néztél rám, hölgyem.
− Csak gyakoroltam: így nézek majd a fiamra, ha rossz fát tesz a tűzre.
− A fiadra? Hát fiút szeretnél?
− Sok fiút − feleltem. − A hét minden napjára egyet.
Sugárzón rámosolyogtam, miközben engedelmesen követtem úrnőmet és az
udvarhölgyeket, akik reggelizni mentek, s Henrik tekintete mindvégig rajtam pihent.
Délelőtt − hűvös, csípős volt még az idő − a király a Korlátoknak nevezett legújabb
játékot játszotta udvaroncaival. Ebben a versenyben az erre a célra készült mellvértet és
sisakot viselő versenyzők gyalogszerrel szállnak szembe az ellenfelükkel -amolyan
megjátszott, ám annál ádázabb küzdelem ez −, fegyverük kétélű kard és kétméteres lándzsa.
Néhány udvarhölggyel
85
együtt végignéztem a versenyt − a királynő nem voltjelen, mert ismét a kápolnába ment
−, megtapsoltuk a hősies kitöréseket, és szörnyülködtünk a játék vadságán. Henrik, mint
mindig, most is vezette a mezőnyt. Nem arról volt szó, hogy emberei azért engedték győzni,
mert ő a király: valóban ő volt a legjobb. O küzdött a legmerészebben, s ő győzte le a legtöbb
ellenfelet.
A szünetben lejött a küzdőtér szélére, ahol reszketve álltam az udvarhölgyek között.
Forró pára szállt fel a testéből, és látszott a lélegzete, amint erősen zihált az erőfeszítéstől.
Csillogó tekintetével, szavak nélkül is a segítségemet kérte. Az udvarhölgyek kíváncsian
figyelték a jelenetet, de senki nem merte szóvá tenni, még súgva sem. Átnyújtottam
Henriknek egy csipkés zsebkendőt, amelyet ő az orrához emelt; nyilván megcsapta a finom
francia parfüm illata. Bajnokom arcáról sugárzott a boldogság, amikor visszalovagolt a
küzdőtérre, s hangosan az én nevemben buzdította harcra embereit.
A játék végeztével az udvarhölgyek távoztak, Henrik pedig zörgő páncéljában a
nyomomba eredt.
− Anna úrhölgy! Mosolyogva megfordultam:
-Jól küzdöttél, felség. Megtarthatod a kendőmet.
− Akkor is megtartottam volna, ha nem adod nekem.
− Micsoda kópé vagy, nagy jó uram! − kiáltottam. -Jutalmat érdemlek az
erőfeszítéseimért. Hisz mindenkit legyőztem.
Lehúzta magáról a mellvértjét, én pedig küzdöttem magammal, hogy ne bámuljam meg
széles mellkasát.
− No és engem le tudsz-e győzni? − kérdeztem.
− Hogy téged legyőzni?
A király oly szívből jövő kacagásra fakadt, hogy rengeni kezdett a hasa.
− Nem Korlátokat akarok veled játszani, te szamár!
− Miben mérkőzzünk meg akkor?
86
− Sakkozzunk.
− Úgy, szóval sakkozzunk. Női játék. De ugyanolyan jó vagyok benne, mint bármi
másban. Elfogadom a kihívást. Akkor a játékteremben egy órával estebéd után.
− Ott leszek.
így is történt. Átöltöztem, azt a ruhámat vettem fel, amelyről tudtam, hogy Henrik
szereti, mert már többször megdicsérte mély rozsdavörös színét, és arról is áradozott, milyen
előnyösen emeli ki a tekintetemet. Mélyen kivágott ruha volt; tudtam, hogy játék közben
lehajolok majd az asztalnál, és reméltem, hogy pimaszul kidomborodó kebleim látványa
megzavarja ezt a pengeéles elmét, ami majd a javamat szolgálja. A hajamat kibontottam;
hosszan elomlott a hátamon. Ajkamra és arcomra leheletnyi cinóbervörös krémet kentem, s
végül vékony csipkével az ötödik ujjam köré erősítettem ruhaujjam csúcsos végét, hogy
elrejtsem szem elől a hatodikat.
A király nem a szokott pompával lépett elém, most nem tarka szőrme− és ékszerrétegek
borították. Csendben, halkan, finom mosollyal jött. Halvány harisnyát viselt, s szarvasbőr
zekéje alatt hosszú vászoninget. Kalpagot nem tett a fejére. Frissen megfürdött, és nyoma sem
volt rajta a reggeli erőpróba fáradalmainak. Haja aranylón csillogott a késődélutáni
napsütésben. Mindent összevetve igazán megnyerő jelenség volt.
Kényelmesen letelepedtünk a sakktábla mellé, s néhány szó után kezdetét vette a
játszma. Merész nyitásom meglepte a királyt, és hasonló taktikára ösztönözte. Elmerült
csendben játszottunk. Leütöttem a lovát, ő meg az én futáromat. Mindketten több parasztot
veszítettünk. Aztán habozni kezdtem; úgy tettem, mintha elveszíteném a fejem, s
tanácstalanságomat kérkedéssel leplezném. A csel bevált. Hosszas gondolkodás után
lendületes támadást indított a királynőm bekerítésére. Hangosan sóhajtoztam, s az ajkamat
harapdáltam. Annyira meg volt győződve gyengeségemről, és oly biztosnak vélte helyzetét,
hogy nem vette észre a csapdát, és amikor sakk-mattot suttogtam, valósággal megkövült.
87
− Sakk-matt − ismételtem, ezúttal hangosabban. Megpróbáltam arra kényszeríteni, hogy
a szemembe nézzen,
ő azonban a sakktáblára meredt, s igyekezett megérteni, miért veszített.
− Ez lehetetlen − dünnyögte.
− Márpedig legyőztelek, felség!
− Nem és nem! − kiáltotta, s oly hévvel lökte hátra a lócáját, hogy az felborult.
-Jaj, ne viselkedj úgy, mint egy elkényeztetett gyerek, Henrik! Hisz ez csak játék.
− És te csak egy fehérszemély vagy!
− Egy fehérszemély, aki megvert téged.
Igyekeztem, hogy a nevetésem ne tűnjön kárörvendőnek, hanem inkább eloszlassa a
haragját.
-Tudod, most meg kellene jutalmaznod engem a győzelmemért!
− Még hogy megjutalmazni! Inkább a Towerbe vetni felségárulás bűnével.
− Felség!
− Na jó. Mit óhajtasz? − kérdezte ingerült fintorral.
− Egy csókot − mondtam. − Egy csókot a vesztestől.
A szeme veszedelmesen rám villant, mert fogytán volt a türelme. Szokatlan kérésem
azonban eloszlatta a haragját. Mozdult, hogy átkaroljon, én azonban lefogtam a karját.
− Nem, Henrik. Én akarlak megcsókolni téged.
Ó, hogy lángra gyúlt, amikor ráborultam, ajkammal az ajkát kerestem, s nyelvemmel
francia módra szája rejtett édességét kutattam!
A csók közben átkarolt, nem volt hát könnyű kitörnöm az öleléséből. Amikor mégis
sikerült, és ziháló lélegzettel álltunk egymással szemben, elmosolyodott.
− E játszma győztese − mondotta, és mélyen meghajolt előttem − Boleyn Anna úrhölgy.
88
Ám ingerkedő szavaim és szellemes évődésem ellenére is esküszöm, hogy nem érzem
magam nyertesnek, csak egy bajbajutott leányzónak.
De azért
mindörökre a Tiéd:
1WUI
Erzsébet királynő
Az élő óriáskígyó három mérföld hosszan tekergett, s csörömpölve, dübörögve, hosszú,
sűrű porfelhőtől övezve haladt előre a tikkasztó júliusi délutánban. A királyi udvar a hőség, a
piszok és a ragályok elől menekült el Londonból Kent környékére − Erzsébet először vágott
neki az útnak királynőként. A karaván alig egy hete volt úton, de a súlyos, megrakott szekerek
és hintók, az állatcsordák meg az élelmet és az egész udvar cókmókját hordozó hátaslovak
serege ez idő alatt felszaggatta az országutat, és valósággal feldúlta az útjába eső falvakat;
ennek ellenére a nép örömmel fogadta az átvonulókat. James Thomas és gömbölyded
felesége, Joan, meg hét gyermekük a földesúr engedélyével befejezhették a munkát arra a
napra. Most takarókon üldögéltek túrós köcsögök, száraz cipók és sörösüvegek társaságában −
valóságos piknik volt ez −, hogy megcsodálják a végtelen menetet, amely tagadhatatlanul
életük legnagyobb látványosságának ígérkezett. A göröngyös úton tovagördülő szekerek és a
csordák csak a kezdetét jelentették a jeles menetnek, mert miután ezek elhaladtak, portfelhőt
és állati trágyát hagyva maguk után, a lovászok és útfelügyelők kö-
90
vetkeztek faragott, festett vértjeikkel és tarka zászlóikkal, amelyek azonban meg sem
lebbentek a rekkenő hőségben. Az őrök és testőrök prüszkölő lovaikon vizsgálgatták maguk
előtt az utat. Utánuk tisztes szüzek következtek tarkabarka udvari cico-mában, s a fojtogató
por ellen vidáman nyomták az orrukhoz kendőjüket. Őket libériás testőrök követték, akik
szálasán, feszesen ültek nyergükben.
− Ezt nézzétek! − kiáltotta James Thomas a családjának, mert gyermekkorában, a Nagy
Henrik király idejében látott már egy ilyen menetet, csakhogy azóta elfeledte a sok csodát,
amelyben akkor része volt, meg azt is, mi ilyenkor a dolgok rendje. Mert a durván ácsolt
szekerek és csordák nyomában pompás hintókon udvaroncok közeledtek, majd a tanácsos
urak, végül pedig páncélos testőrcsapat, ami azt jelentette, hogy a királyi felség nem járhat
már messze.
− Itt gyün a királynőtök, emeljétek föl a hátsótokat! − utasította a pereputtyát Thomas,
és talpra állította őket. − Henrik király lovon gyütt, oszt jó alaposan megnézhettem. Tyű, de
szép szál, megtermett férfi vót az! De hogy most fehérszemély uralkodik fölöttünk,
gondolom, nem gyün az ebbe a porba és bűzbe, hanem hintóba szállott.
James Thomas azonban kellemesen csalódott, mert családjával együtt a testőrhad
mögött meglátott egy telivér arabs kancán közeledő vörös hajú nőt, aki csillogó selyembrokát
ruhát viselt, egyenes háttal ült nyergében, s oly vakítóan szép volt, hogy a napra lehetett
nézni, de rá nem.
− Ott van la! − kiáltotta Joan. − A királynő!
James hallotta, amint a kicsik megilletődve mormolják:
− A királynő! A királynő!
A nagyobb fiúk a pompás paripát és lószerszámot tárgyalták ki egymás között.
− Hát, magas, mint Henrik, és aranyszőke, mint ő -jelentette ki Thomas ámuldozva.
91
− Még jó − súgta oda a felesége, mintha bizony az előttük elhaladó, mosolygó és
integető nő meghallhatná, amit mond -egy olyan anya mellett isteni szerencse, hogy nem rá,
hanem az apjára ütött.
Erzsébet, akinek szemét csípte a por és vakította az erős napsütés, s ráadásul még a
kancája is idegesen ficánkolt alatta, ugyanabban a pillanatban mérte végig a Thomas-családot,
mint az őt. Magában köszönetet mondott hű alattvalóinak, ahogyan trónra lépése óta Istennek
is minden áldott nap megköszönte, hogy mellette van és támogatja.
Gondolatait azonban félbeszakította Robin Dudley váratlan, lármás megjelenése, aki a
királynő mellé kormányozta lovát; szegény paripa úgy kifulladt, mintha gazdája véres
csatából térne meg.
− Felség! − lihegte Dudley, s homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek.
− Az ég szerelmére, Robin, mi a csudát műveltél? Leterítetted Szent György sárkányát?
− Ellovagoltam Canterburybe, hogy megnézzem az éjszakai szállást.
− És utána rögtön visszalovagoltál? Miért nem maradtál ott, te szamár?
Robin tekintete ragyogott, amint cirógatva végigsiklott Erzsébet arcán.
− Mert nem tudtam meglenni nélküled, szerelmem. Órákra elszakadtunk volna
egymástól. Azonkívül szívesen is látlak lóháton… a királynő büszke, nagyszerű nyári
vonulása.
− Ne feledkezz el sajgó ülepéről sem. Kérlek, Robin, állítsd meg a menetet! Kis időre át
szeretnék szállni a hintóba.
Robin elmosolyodott e szavak bizalmasságán: ilyen meghitten beszélgettek, amióta
szeretők lettek.
− Meg akarsz állni Oxtedben, hogy megnézd a takácsműhelyt? − kérdezte.
92
− Várnak rám? − sóhajtotta Erzsébet kimerülten.
− Várnak.
− Akkor nem okozhatunk csalódást nekik.
Eltakarta szemét a nap ádáz sugarai elől, s kikémlelt a zölden hullámzó, birkákkal
pettyezett lankákra. Erzsébet először járt ebben az országrészben.
− Robin, valóban azt hiszed, hogy ezek az emberek örülnek nekünk, szívesen veszik,
hogy az egész udvar megszállja őket, akár egy falánk sáskaraj?
− Szörnyű teher lehet nekik, a vidék azonban mindig is vendégszerető volt. Különben is,
bort és sört hoztunk magunkkal -tette hozzá hamis mosollyal.
Aztán, ügyet sem vetve a mögöttük haladó szekérhajtók tolakodó pillantásaira,
megfogta Erzsébet kezét.
− Szeretnek téged, Erzsébet. A néped látni akarja új királynőjét. És a nyakamat rá,
tetszeni fogsz nekik.
Dudley megsarkantyúzta lovát, a libériás testőrök parancsnokához vágtatott, és
utasította, hogy álljanak meg s engedjék előre a málnát és az állatokat. Erzsébet hagyta, hogy
egyik lovásza lesegítse a nyeregből. A lába elzsibbadt a hosszú lovaglástól, s miközben a
Hollandiában készült díszes hintó felé lépkedett, súlyos, brokát lovaglószoknyája felverte az
út porát. A hintóban Kat Ashley szundikált; hátát nekivetette a rózsaszín selyemfüggönynek, s
vékony verejtékréteg csillogott arcának finom ráncain. Erzsébet öreg, hű szolgája, Thomas
Parry, Kat-tel szemközt, egy nagy üzleti könyv fölé hajolt, s hunyorogva vizsgálgatott egy
számoszlopot. Most talpra ugrott, hogy a hintóba segítse a királynőt.
− Elég volt mára a lovaglásból, asszonyom? − kérdezte.
− Igen, Thomas. Jelenleg úgy érzem, egy életre elegem lett belőle.
Miközben öntudatlanul is a fáradság vagy betegség nyomait kereste úrnője arcán, Parry
átnyújtott neki egy flaska tiszta
93
vizet. Erzsébet mohón fenékig ürítette. Parry Kat Ashleyhez hasonlóan kora
gyermekkora óta Erzsébet szolgálatában állt. A hercegnő felséges bölcsőjét még az ő felesége,
Blanche ringatta. A fiatal királynő most kimerülten roskadt le Kat mellé, s szeretettel
pillantott az idős asszonyra.
− Alig várta már, hogy otthagyjuk azt a bűzös, bolháktól nyüzsgő házat, de gyanítom,
hogy az utazás még kevésbé van ínyére − suttogta, s remélte, hogy nem ébreszti fel
komornáját.
− Végül majd csak hozzászokik, nem igaz? Mostantól minden évben így lesz, júliustól
novemberig − mondta Parry.
− Szeretném minél jobban megismerni az országomat.
− Nos, hát arra bőven lesz még időd.
Thomas Parry elmosolyodott Erzsébet királyságának gondolatára. Milyen közel járt
ahhoz, hogy elveszítse, még mielőtt megszerezhette volna!
Maga Erzsébet is azokra a viszontagságokra emlékezett vissza, amelyekben neki,
Katnek, Thomasnak és Blanche Parrynek része volt. Ujabban, hogy Anna naplójában Henrik
erőszakos udvarlásának első hónapjairól olvasott, sokat gondolt ezekre az időkre.
Ugyan mi egyéb választása lehet egy fiatal lánynak, mint hogy megadja magát, ha a
király vagy egy nemesember rákényszeríti a szerelmét? − gondolta. Egy nő számára nincs
más kiút. A nő nem egyéb, mint kopók által űzött szarvasbika, nem, szarvasünő. Elméjét
összezavarja az íratlan szabály, hogy egy férfi mindig megkapja, amire vágyik. Amit egy nő
akar, semmit se számít, az égvilágon semmit. Anyját is hogy ostromolta Henrik! És őt,
süldőlányként, miként üldözte szerelmével Thomas Seymour!
Őlordsága, a főadmirális! Kéretlenül tolakodott gondolataiba Seymour neve és alakja.
Tisztán látta maga előtt a jó vágású férfit, aki büszke volt hosszú, vörös szakállára és karjának
acélos izmaira.
94
Szerencsére Parry visszatért a kimutatásokhoz, így nem vette észre, hogy Erzsébet arcát
pír futja el, csak mert egy tíz éve halott férfira gondol.
A királynő behunyta a szemét. A szagát is érezni vélte, és, ó, istenem, még az ízét is…
Most is a fülében csengett a mélyen zengő hang, amely az Úrhoz fohászkodik − „Az isten
szent nevében kérlek” −, s áthatol az álom tompa ködén. Egy pillanattal később a hang
gazdája, Thomas Seymour széthúzta a súlyos ágyfüggönyöket, s hatalmas termete betöltötte a
napsütötte helyiséget.
− Ki az ágyból, hercegnő, hasadra süt a nap! Túl szép az idő ahhoz, hogy az ágyban
heveréssz!
Erzsébet arca lángba borult, és zavarában szóhoz sem jutott, miközben a batiszt
lepedővel sebtében elfedte meztelen kebleit, majd a takaró alá bújt.
− Nem szégyelli magát, admirális úr! − kiáltotta Kat Ashley, és felpattant az Erzsébet
ágyának lábához húzott szalmazsákjáról.
Seymour ekkorra már ledobta magáról papucsát, és hálóingben beugrott Erzsébet
mennyezetes ágyába, s addig csiklandozta a tizenhárom éves csitrit, mígnem annak sikolya s
szűnni nem akaró nevetése végigvisszhangzott a Chelsea udvarházon. Kat csípőre tett kézzel
állt a testek és hálóingek összegabalyodott kavargása fölött, s azt fontolgatta, hogyan vessen
véget ennek a szégyentelen játéknak.
Míg azonban ezt a két embert figyelte, a termetes, jó vágású, vörös szakállú férfit és
szeretett úrnőjét, Erzsébetet, érezte, hogy keményen összeszorított ajkai mosolyra húzódnak.
Mert szép pár voltak, azt meg kell hagyni, sokkal jobban összeillettek, mint Seymour és
csúnyácska, középkorú hitvese, Katalin. Kat azt kívánta, bárcsak soha ne jutottak volna
eszébe ilyen istentelen gondolatok, a szíve mélyén mégis tudta, hogy Thomas Seymour
személye nem csupán Erzsébetet és Katalint babonázta meg ebben a házban.
95
Seymour a hátára gördült, és mosolyogva nézett fel Katre.
− Gyere, jó asszony, öltöztesd fel a védencedet, de gyorsan! Vadászni megyünk ma
reggel.
− Ki az ágyból! − parancsolt rá a kislányra Kat, aki végre rátalált a hangjára, amely
azonban − bánatára − inkább volt játékos, mint parancsoló. − Jól van, Erzsébet − tette hozzá.
− Kelj fel szépen!
− Mondd neki, hogy távozzon!
− Kifele! − szólt rá Kat Seymourra. − A hercegnő szeretne magára maradni.
− Majd hátat fordítok − felelte a férfi, és a súlyos bársony falikárpit felé fordult. −
Öltözködj nyugodtan, nem leskelődöm.
Kat és Erzsébet kétkedve nézett össze.
− Én innen egy tapodtat sem mozdulok, siessetek hát, hölgyek!
Erzsébet zavart kacarászással szökellt ki az ágyból, maga köré tekerte a vékony lepedőt,
és megvárta, amíg komornája sietve egy gyapjúinget húz nádkarcsú termetére.
− A daróckabátkát és a fekete brokátszoknyát vedd fel − a tengernagy szava olyan
katonásan pattogott, mintha tengerészeinek osztogatna parancsokat.
A hercegnő, miközben Kat befűzte ruhájának halcsontos derekát, azon tűnődött, vajon
tudja-e mostohaanyja, hol kódorog a férje, s hogy az bolondot csinál belőle. Igyekezett nem
gondolni a szelíd Parr Katalinra, mert annyira szerette ezt az asz-szonyt. Valójában nem is
ismert más anyát, csak őt. Valaki rácsapott alsószoknyás hátsójára, s ő felsikoltott ijedtében.
Hátrafordult, s szembetalálta magát a pajzánul vigyorgó Thomas Seymourral. Mielőtt még
ellökhette volna magától, a férfi csókot nyomot a csitri pírban égő arcára, és belecsípett a
komorna combjába.
− Gyönyörű vagy! − Kat végigmérte Erzsébetet. − Legyél az istállóknál háromnegyed
óra múlva, egy perccel sem később!
96
Ezzel faképnél hagyta a két hüledező nőt, s kiviharzott a hálószobából.
Miközben a királyi hintó a hepehupás országúton döcögött, Erzsébet felidézte magában
szeretett mostohaanyja, Parr Katalin emlékét. Kilenc éves volt, amikor Henrik, aki akkor
beteges vénember volt már, nőül vette Katalint; ez volt a hatodik házassága. Most, élete
végén, megszabadult már a szerelmi házasság illúziójától és a fiúörökösök nemzésének
gondjától, s megelégedett egy olyan asszonnyal, akinek birtokai megerősítik királysága északi
határait, s aki támasza lehet öreg napjaiban. S valóban támasza is lett, órákon keresztül
elüldögélt mellette, miközben a vén Henrik fájós lábát az ölében nyugtatta, s mint két jó barát,
eltársalogtak filozófiáról és vallásról. Amikor Henriknek Katalinra esett a választása, az
asszony már egy nyitott gondolkodású, nemesi származású hölgykoszorúnak volt a vezetője, s
ezek az asszonyok Európa nagy tudósainak és nevelőegyéniségeinek pártfogóiként elhozták
az udvarba a humanizmus és a reformáció tanításait. Ők voltak az első angol nők, akik, ha
korlátozott mértékben is, de befolyással voltak királyok és hercegek gondolkodására.
Parr Katalin iránti rajongása azonban a tiszteletnél mélyebb forrásokból táplálkozott,
tűnődött Erzsébet, mert mostohája néhány hónappal megkoronázását követően nemcsak férje
haragos kedélyét csillapította le, és testi nyavalyáin enyhített, de Boleyn Annának a háztól rég
elküldött „fattyat” is visszahozta magányos száműzetéséből, s a kislány újra teljes jogú tagja
lett a királyi családnak. Henrik ismét gyengédségével halmozta el vörös hajú lánykáját, és
engedte, hogy Katalin felügyelje Erzsébet klasszikus tanulmányait, melyeket a kislány
szorgosan végzett. A királynő egyetlen lendületes gesztussal mostohalányának adományozta a
legdrágább ajándékot, amelyet ember csak adhatott − Erzsébetet ismét a trón várományosává
tette.
Négy év múlva meghalt Henrik, s özvegye Anglia leggazda-
97
gabb asszonya lett. Erzsébet a királynőnél lakott Chelsea-ben, s Katalin nagylelkűen
gondját viselte neki és nála fiatalabb féltestvérének, Edwardnak, aki kilencévesen lépett a
trónra. Nem telt azonban bele három hónap, és minden újra megváltozott. Az özvegy királynő
beleszeretett Thomas Seymourba, a fiatal király nagybátyjába, őlordságába, a
vezértengernagyba.
Ezekben a varázslatos időkben a Chelsea-beli udvarházat belengte az érzékiség sűrű
levegője, s Erzsébet kamaszosan romantikus tekintete előtt bontakozott ki Thomas Seymour
és mostohaanyja szenvedélyes szerelme. Zene, vidám nevetés és gyengéd szeretet uralkodott
Chelsea-ben − halálosan mérgező légkör egy visszahúzódó, könyvmoly fiatal hercegnő
számára. Erzsébet csodálkozva figyelte, mint változik át a valaha illemtudó, megbízható
Katalin vihorászó, szerelmes bakfissá. Ezért amikor Thomas Seymour Erzsébet utáni
epekedése komolyra fordult, a lány képtelen volt megkülönböztetni a zaklatást az ártatlan
tréfától.
Thomas. Amint minden áldott reggel nagy vidáman rátör tulajdon hálószobájában.
Thomas. Amint ostoba sihederként a tanulószobában futkos fel-alá, s akadályozza őt
tanulmányaiban.
Thomas. Amint incselkedik vele. Amint a nyomában jár. Amint fogdossa.
Végül már a neve említésére is haragosan elpirult. A fiatalokat akkoriban abban a
szellemben nevelték, hogy már maguk a buja gondolatok is tisztátalanná tesznek, s egy szűz
csak akkor lehet büszke érintetlenségére, ha a lelke is érintetlen. Thomas azonban faltörő
kosként tört be lelke várába, s mindenestől elfoglalta azt.
És Erzsébet hiába fordult segítségért mostohaanyjához.
− Hogy gondolhatsz ilyet Thomasról! − kiáltotta Katalin, miközben szórakozottan
csavargatta az ujján gyöngyös gyűrűjét. − Hisz csak játszik, Erzsébet! Tele van életkedvvel,
de különben is, atyádként szeret téged.
98
− De anyám, a szolgák már sugdolóznak. Kat azt mondja, hogy a jó hírem…
− Kat egy ostoba cseléd!
Erzsébetet aggasztotta mostohaanyja viselkedése. Erezte, hogy valami vészesen
félresiklott itt, s Katalin egészen kivetkőzött önmagából. A hajdan egész lényét betöltő
királynői fenség és derű most furcsa, ideges zavarodottságnak adta át a helyét. Tétlenül nézte
Thomas kora reggeli látogatásait Erzsébet hálószobájában, ahogyan a szóbeszéd megállítására
sem tett semmit. Márpedig ez lassan túlterjedt Chelsea falain.
− Ide hallgass, Erzsébet! − mondta Katalin. − Meg kell tanulnod a királyi háztartás első
számú szabályát. Te hercegnő vagy, ők pedig szolgák. Hiába igyekeznek botrányt kavarni,
neked nem árthatnak.
Katalin valaha higgadtan, megnyugtatóan csengő hangja újabban kellemetlenül érdessé
vált. No és a szavai… Még egy gyermek számára is világos volt, mennyire híján vannak
minden logikának.
− Mindig azt mondtad nekem, hogy egy lány illemtudása…
− Hogy mered kiforgatni a szavaimat? − kiáltott rá Katalin. − Most menj, hagyj
magamra, s többé ne halljam, hogy panaszod van a férjemre! Előtte három másik uram volt,
és elmondhatom neked, több örömben volt részem Thomas Seymour oldalán egyetlen év
leforgása alatt, mint a másik három mellett egész életemben!
Tanulószobája magányában Erzsébet hunyorogva hajolt a Cicero-kötet fölé a délutáni
sápadt fényben. Szeretett nevelője, Asham, megfázott, s aznap ágyában kúrálta magát. Katalin
úrnő házának többi tudós szüze kapott az alkalmon, hogy ellustálkodhat egy napot, Erzsébet
azonban jócskán előrehaladt már a fordításban, s amúgy is érdekelték a római államférfinak a
99
köztársaság végnapjairól tett megfigyelései. Ezen kívül egyedül tanulmányai tudták vele
elfeledtetni zavaró gondolatait. Mert ezekben a napokban Katalin is csatlakozott Thomas Sey-
mour kora reggeli kiruccanásaihoz, vele együtt ugrott az ágyba, s kegyetlenül
végigcsiklandozta a hercegnőt. A múlt héten is az özvegy királynő fogta le Erzsébet karját,
miközben Thomas érthetetlen okokból egy hosszú késsel vékony szalagokra hasogatta fel a
hercegnő hálóingét.
Mindez olyan zavaros, gondolta Erzsébet. Miért viselkedik Katalin ilyen különösen?
Talán azért, mert már Seymour gyermekét hordozza a szíve alatt? Ez a hír szeretettel töltötte
el a kislányt mostohaanyja iránt − érzéseibe azonban féltékenység is vegyült, meg iszonyú
szégyenérzet, amiért buja fantáziákat dédelget arról a férfiról, akinek a feleségét a legjobban
szereti a világon. Naponta buzgón imádkozott, s az ég útmutatását kérte, itt azonban vajmi
kevés támaszra talált. Visszafordult hát a könyveihez.
Hamarosan annyira elmerült a fordításban, hogy csak akkor vette észre Thomas
Seymourt, amikor az halkan a nevén szólította. Megfordult, s arra számított, hogy a
megszokott incselkedő játszótárssal kerül szembe, ehelyett azonban egy komoly, illemtudó
urat látott maga előtt. Erzsébet Seymour arcát fürkészte, s rémülten vette észre, hogy annak
könnybe lábad a szeme.
− Katalin úrnővel történt valami? Beteg talán? − ragadta meg Seymour kezét.
Az megrázta a fejét, de tovább hallgatott.
− Mi hát a baj? Mondd meg, meg kell mondanod!
− Nincs hozzá merszem, Erzsébet − bökte ki végül Seymour. Eközben szorosan fogva
tartotta a kislány hosszú, fehér ujjait. − Mégis el kell mondanom, vagy megtébolyodom.
Iszonyúan szerelmes vagyok beléd, és ettől az érzéstől Katalinnal kötött házasságom lélekölő
robottá silányult.
Erzsébetnek elakadt a lélegezte, s megkövülten hallgatta ezeket a szavakat. A vallomás
megbénította, gondolatai úgy
100
hussantak ki elméjéből, ahogyan egy fecskecsapat hagyja el a galambdúcot a
székesegyház kupolájában.
− Azért vettem el, mert tudtam, hogy ő viseli majd gondodat atyád halála után −
folytatta Seymour csendesen. − Egyedül a te édes közelségedre vágytam, és ennek nem
ismertem más módját, mint ezt.
Erzsébet arcán csillogva gördültek végig a könnyek. Maga is meglepődött, milyen
haragos szavak törnek elő a szájából.
− Lehet, hogy rövidlátó vagyok, de vak azért nem, jó uram. Nem magamért akarsz te
engem, hanem királyi származásom miatt, és mert közel állok a trónhoz!
Maga is elcsodálkozott, ugyan hogyan pattanhattak ki elméjéből ezek a tökéletesen
kiérlelt gondolatok, jóllehet korábban soha nem fordultak meg a fejében.
− Te nem szeretsz engem! Nem szeretsz! − kiáltotta, s közben egész lelkéből kívánta,
hogy Thomas Seymour sietve és hevesen tagadni kezdje vádjait, s bebizonyítsa, hogy nyers
bírálata mennyire igazságtalan.
Nem kellett sokáig várnia. A tengernagy térdre esett, s Erzsébet szoknyáját szorongatta.
− Valóban olyan kevésre tartasz, Erzsébet, hogy ennyire becsülöd csak az
őszinteségemet? − A kislány szemébe nézett, és akaratával kényszerítette, hogy az ne
forduljon el. − No és magadat is ilyen kevésre tartod? Mert ha ilyeneket feltételezel rólam,
mélyen alábecsülöd női vonzerődet. Hát nem látod, milyen gyönyörű vagy? Milyen
kívánatos? Azt hiszem -se szavaknál nagy szenvedély remegtette meg a hangját −, azt hiszem,
meghalok, ha nélküled kell élnem.
Úgy, szóval gyönyörű és kívánatos. Nő már és nem kislány többé. És ez a fess férfi
szereti, őt szereti! Megkönnyebbülten felsóhajtott. A vezértengernagy a sóhajt engedélyként
értelmezte. Felállt, karjába kapta a hercegnőt, és mélyen, átszellemülten megcsókolta, úgy,
ahogyan csak egy szerető férfitől te-
101
lik, s amilyen csókról a süldőlányok hiába álmodoznak. Erzsébetet magával sodorta az
elsöprő, édes szenvedély hulláma. Fuldoklóit, úgy érezte, menten belehal ebbe az érzésbe.
-Istenem!
Saját szavait is távolról hallotta, s megpróbálta felküzdeni magát a mélységből, amely
lehúzni készült őt. Kinyitotta a szemét, s megpillantotta Lady Seymourt, aki a terhességtől
nagyra nőtt, súlyos hassal támaszkodott a tanulószoba ajtajához.
Erzsébet és Seymour remegve és megszégyenülten rebbent szét. Senki nem szólt.
Erzsébet kapkodva szedte a levegőt kibírhatatlan, elmondhatatlan szégyenében. A csendet
végül az ablakpárkányon civakodó két seregély csivitelése törte meg. Erzsébet Seymourra
sandított, aki csillogó, éber tekintettel állt mellette. Látta, hogy magában már a kifogásait,
hazugságait próbálgatja.
Katalin összeszedte megmaradt méltóságát, megfordult és távozott. Seymour mindössze
egy sebzett tekintetet vetett Erzsébetre, s a felesége után sietett.
Erzsébet komornája kinyitotta egyik szemét, s Parryvel találta szemben magát az
áporodott levegőjű hintóban, amely a poros országúton zötykölődött.
− Huhh, még nem érkeztünk meg?
Parry a szemével jelezte, hogy nincsenek egyedül.
Kat azon nyomban kihúzta magát, s mosolyt erőltetett arcára. Mert bár mindenkinél
közelebb állt Erzsébethez, mindig szigorúan tartotta magát az illemhez, s pontosan tudta, hol a
helye a királynő szolgálójának.
− Felség…
− Szundítottál egy jót, Kat? − érdeklődött Erzsébet.
− Jónak nem nevezném éppen, mert ez az út a lelket is kirázta belőlem. De legalább
elment az idő. Parry, mi van az ele-mózsiás kosárban? Megéheztem alvás közben.
102
− Mikor nem vagy te éhes, Ashley úrhölgy? Én mondom, nagy lyuk tátonghat a
gyomrod falán!
Kat legyezőjével rálegyintett a vén Parryre, az meg válaszul a térdébe csípett. Erzsébet
figyelte a két régi barát évődését, akik ugyanolyan könnyed bizalmassággal bántak egymással,
mint valaha a védencükkel, a hercegnővel, akiből már királynő lett. Volt idő, amikor
mindhármójuknak sokkal rosszabbul ment a sora.
− Úgy, szóval valamennyien ugyanazt a nótát fújjátok? -mordult rá Lord Tyrwhitt.
Erzsébet nem hagyhatta, hogy inkvizítora reszketni lássa, bár fájt arra gondolnia, hogy
Kat Ashleyt és a két Parryt, akik vele együtt raboskodtak a Towerben, ugyanúgy vallatják,
mint őt. Thomas Seymour összeesküvése mindannyiukat gyanúba keverte.
− Való igaz, Lord Tyrwhitt, mert igazat mondunk, s ezért nem is állíthatunk mást.
− Újra kérdezlek, hercegnő. Tudtál arról, hogy a vezérten-gernagy tervezi testvéred, a
király elrablását, s zendülést szít az országban?
− Én pedig újra csak ugyanazt válaszolhatom: semmit sem tudtam minderről, ahogyan
szolgáim sem tudtak a zendülésről.
− De hát a jövendőbelije voltál Seymournak, és a trón várományosa! Nem tudtad, hogy
a tanács írott, pecsétes engedélye nélkül házasságod törvénytelen lett volna, s ezzel a lépéssel
elveszíthetted volna jogod a trónra?
− Nem szándékoztam nőül menni Thomas Seymourhoz.
Minden önuralmát összeszedte, hogy hangja kiegyensúlyozottan, higgadtan csengjen,
mert a gondolatai korántsem voltak azok.
Még hogy nőül menjen egy olyan férfihoz, aki elárulta saját hitvesét, s őt is árulásra
kényszerítette?
103
Hogy hozzámenjen egy olyan valakihez, akinek kártékony befolyása elűzte őt
mostohaanyja házából? Hisz az ő bűne, hogy a szégyen aláásta Katalin egészségét, és most
ráadásul életveszélybe is sodorta szolgáival együtt.
− Pedig embered, Thomas Parry, többször is beszélt Sey-mourral erről a lehetőségről −
kötötte az ebet a karóhoz Tyrwhitt.
− Mindössze a birtokainkról beszéltek, amelyek közel fekszenek egymáshoz. Ez
ugyancsak távol áll holmi házassági tervektől.
Tyrwhitt Erzsébethez hajolt, s arca olyan közel került az övéhez, hogy a lány orrát
megcsapta a sör és a hagyma állott bűze.
− Az a szóbeszéd járja, hogy viselős vagy Seymour fiával. Valóban nőül szándékozol
menni hozzá?
− Ez aligha volna lehetséges − felelte Erzsébet dacosan, és állta Tyrwhitt tekintetét. − A
tengernagy őlordsága jelenleg nincs szabadlábon, hanem a Tower foglya.
Erzsébet emlékezetébe idézte Thomas Seymour barázdált arcvonásait, és megpróbálta
megérteni, miféle iszonyú szenvedély késztethette arra, hogy belopózzon a királyi palotába,
majd a királyt keresve lelője annak kedvenc házőrző ebét. Sey-mournak bizonyára sanyarú
sorsa van most. Vajon őt is kínvallatásnak vetik alá, mint Katet és Thomas Parryt, akiket azért
kínoznak, hogy olyan vallomást csikarjanak ki tőlük, amely kapcsolatba hozza a hercegnőt az
árulóval?
− Mit tudsz arról, hány embert és miféle hadakat toborzott össze Seymour a nyugati
országrészben a zendülés támogatására?
− Sejtelmem sincs minderről! Vajon hányszor nyaggatsz még ugyanazokkal a
kérdésekkel?
− Amíg ki nem szedem belőled az igazságot − förmedt rá vallatója.
Erzsébet kihúzta magát. Szavai kurtán, jegesen csengtek:
− Lord Tyrwhitt, mindig is szolgálatkész, értelmes embernek tartottalak. De hogy úgy
bánj valakivel, aki egy napon
104
uralkodód lehet, mint egy utolsó koldussal, bizony mondom, alapos melléfogás.
Erzsébet látta, hogy gyűlölet lobban fel Tyrwhitt vizeskék szemében. Hisz felháborító
volt, hogy egy tejfelesszájú tizennégy éves − méghozzá fehérnép − így beszéljen vele.
Csakhogy, tűnődött Erzsébet, ha tanult valamit Katalintól, hát a finom diplomáciai érzék
mindenképpen az volt. Ő aztán tudta, mikor kell visszafognia magát, mikor kell hallgatni és
megvédeni a hű barátokat, mikor kell ékesszólóan és félelem nélkül a sarkára állnia!
− Figyelmeztetlek − folytatta −, hogy kétszer gondold meg minden szavad, jó uram,
mert atyám lánya vagyok, sokat örököltem haragos természetéből, s hozzá hasonlóan én sem
feledem, kik a korona ellenségei, akik számíthatnak iszonyú bosz-szúmra.
Erzsébet lovászmestere a hintóhoz vágtatott, és mellette ügetett tovább, miközben
bebeszélt a nyitott ablakon keresztül.
− Fenség, Oxted közelében járunk. Van-e valami különleges óhajod?
− Minél több alattvalómat szeretném látni, és azt is óhajtom, hogy ők is minél többen
lássanak engem. Milyen előkészületek történtek Oxtedben?
− A szokásos. Az utcákat tisztára seperték. Minden örömlányt és félnótást eltávolítottak
szem elől, a bitófákat lebontották, a házakat, üzleteket és középületeket újrafestették és
feldíszítették. A falu főterén nagy tömeg gyűlt össze a fogadásodra.
− Vidd hírül nekik, hogy sietek városukba − felelte Erzsébet −, és alig várom, hogy
lássam őket.
− Igenis, felség.
− Hozasd elő a lovamat is, Robin! Lóháton szeretnék bemenni a faluba.
105
Dudley elmosolyodott, olyan büszke és meleg mosollyal, hogy félő volt, Erzsébet kiesik
a szerepéből. A férfi megsarkantyúzta lovát, és elvágtatott. Az ő drága Robinja! Milyen
hűséges, milyen megbízható!
Mennyire más, mint Thomas Seymour…
Seymour a vérpadon halt meg. Erzsébet még ma is remegett a gondolatra, milyen közel
járt akkor maga is a halálhoz. Katalin nem volt ilyen szerencsés. Három hónappal azután,
hogy Erzsébetet Seymour karjában találta, és szégyenszemre elküldte a háztól, Katalin életet
adott egy kislánynak. Csakhogy megbetegedett a gyermekágyban, Thomas azonban három
napig nem hívott orvost. A hajdani királynő őrjöngött dühében, talán mert gyanította, hogy
hűtlen férje a halálára tör. Ahogy magasba szökött a láza, haragos szavakkal hitszegőnek
nevezte férjét, aki nevetve áll betegágya mellett, s hideg szívvel a halálát kívánja. Azt
rebesgették, hogy Thomas Seymour a hitvese mellé feküdt, hogy szelíd szóval megnyugtassa,
ő azonban ellökte magától, s azzal vádolta, hogy szántszándékkal nem hozat orvost. A láza
még tovább emelkedett, s két nappal Erzsébet tizennegyedik születésnapja előtt halt meg.
Halálos ágyán elhangzott vádaskodásait lázas fél-rebeszélésnek tulajdonították. Erzsébet
gyászába azonban gyanú is keveredett. Sokan kételkedtek abban, hogy Katalinnak annyira
kitisztult volna az értelme, hogy halála előtt új végakaratot diktáljon „ítélőképessége,
emlékezete és előrelátása teljes birtokában”, amelyben minden vagyonát férjére hagyta. Bár
nem írta alá, a nyilatkozatot sietve jóváhagyták: Thomas Seymourból egyetlen éjszaka
leforgása alatt dúsgazdag ember lett.
A Seymour-ügy volt Erzsébet első leckéje a becsvágyó férfiak hitszegéséről. Elfeledte
Thomast, ahogyan napvilágnál egy rémálomról is elfeledkezik az ember. Az elkövetkező
években megtiltotta magának, hogy rágondoljon, ami sikerült is mindaddig, amíg édesanyja
naplója felszínre nem hozta a lelke legmélyére temetett emlékeket.
106
A távolból idehallatszott az érkezését ünneplő harangszó. Erzsébet elképzelte, mint lép
majd be Oxtedbe. Ugyanolyan lesz, mint az összes többi faluban és városban az út mentén.
Üdvözlő beszédeket hallgat meg, lesz színjáték, zene és felvonulás; bájos gyermekek
énekelnek és verseket mondanak, s mindezt az ő tiszteletére. 0 pedig kiáll a tömeg elé és
beszédet mond, s meghallgatja a városatyák keserű panaszait. Miközben asztalnokai élelmet
vásárolnak a falubeli parasztoktól és kereskedőktől, ő ellátogat a takácsműhelybe, majd
kiválaszt egy takaros házikót − hivalkodót vagy szerényét, egyre megy − s előzetes
figyelmeztetés nélkül bebocsátást kér a lakba, ahol a mélyen megilletődött háziak néhány falat
étellel és hideg itallal kínálják.
Csodás volt megmártózni népe szeretetében, s bár kimerült volt és sajogtak a tagjai, a
királynő szíve gyorsabban dobogott, miközben elképzelte a faluba való bevonulását.
Alig fél éve ülök a trónon, gondolta, és máris népem elismerésére szomjazom.
A harangzúgás most felerősödött, és Erzsébet megpillantotta az első bámészkodókat:
vasárnapi ünneplőjükbe öltözött asszonyokat, lesikált arcú parasztokat, apjuk vagy bátyjuk
vállán ülő kicsinyeket, akik a nyakukat nyújtogatták, hogy egy pillantást vethessenek a Nagy
Henrik király lányára, szeretett új uralkodójukra, Erzsébet királynőre. Igen, gondolta,
miközben hátrasimította rakoncátlan tincseit, és megigazgatta a kabátkáját, most végre
megnézhetik maguknak a Nagy Henrik lányát. Tessék, itt van, hadd teljék benne kedvük.
Másnap azonban, amikor Edenbridge-be érkezik majd, azután pedig anyja heveri
birtokára, ő lesz az, aki kielégíti sóvár kíváncsiságát.
107
1527. március 25.
Kedves Naplóm!
Néha úgy érzem, hogy az életem, amelyet lélegzetről lélegzetre élek, pusztán csak álom,
s az éjszaka ködös, örvénylő álomképei az igaziak. A mai nap is ilyen. Mert Henrik, Anglia
királya megkérte a kezemet, s felajánlotta, legyek az ország törvényes királynéja!
Mivel ellenálltam elszánt ostromának, értékes prédává tettem magam. Hazamentem
Hever Hallba, de királyi küldönc által kézbesített levelei itt is utolértek. E levelek tele voltak
szenvedélyes fogadkozásokkal és könyörgésekkel, hogy legyek a kedvese. Szememre vetette,
hogy ,,immár több mint egy éve megsebezte Ámor nyila”, ugyanakkor nem győzött
bocsánatot kérni, amiért folyton háborgat és untat.válaszlevelemben visszautasítottam, s saját
nagyanyját, Elizabeth Woodville-t idéztem, aki, miközben Henrik nagyatyja forrón epekedett
utána, azt mondta: „Lehet, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy a királynéd legyek, jó uram,
annál azonban mégiscsak jobb vagyok, hogy az ágyasoddá tegyél.”
Felhasználtam a Franciaországban tanult fortélyokat, kacérkodtam Henrikkel, amivel az
őrületig fokoztam vágyát, bár az igazat megvallva csak játszottam vele, mert a
természetemmel ez fért össze a legjobban. Legmerészebb álmaimban talán már királynőnek
láttam magam… ezek azonban csak ábrándképek voltak! És most Henrik azt állítja, hogy
valóra szándékozik váltani ezeket az álmokat.
Ma reggel személyesen lovagolt ide a heveri sáncárokhoz -minden előzetes
figyelmeztetés nélkül, futárt sem küldött −, majd robajló lódobogás kíséretében, amely
felébresztette a ház népét, átkelt a felvonóhídon, és a macskaköves udvarra vágtatott. Azonnal
látni kívánt, én meg sebtében magamra kaptam néhány
108
szedett-vedett ruhadarabot, megmostam az arcomat, s elrágtam egy mentaágat, hogy
felfrissítsem a leheletemet. Összeszedve minden méltóságomat, amelyet egyáltalán
összekaparhattam egy ilyen rossz órában, királyom üdvözlésére siettem. Henrik meglehetősen
vad látványt nyújtott: sárosan, kivörösödve, szinte kiabálva állt előttem. Megragadott,
magához rántott, majd nyersen szájon csókolt.Verejték−, füst− és istállószagot árasztott
magából, ez a tomboló szenvedély azonban furcsa módon jólesett, mert annyira emlékeztetett
egy másik Henrikre. Ereztem, mint foszlik semmivé minden ellenállásom az érintése nyomán.
Fel-alá járkált a helyiségben, s hevesen hadonászott.
− Torkig vagyok ezzel az átkozott házassággal! − kiáltotta. -Isten büntetése az, hogy
nem született fiú ebből a frigyből.
− De hát Katalin… − kezdtem.
− Katalin a sógornőm. A fivérem hitvese. A családom tagja, és az egyházi törvények
tiltják ilyen közeli rokonok egybekelését!
− Nem értem, hogyan tudnád elérni, hogy elválasszanak a királynőtől.
− A pápa majd segítségemre lesz. Elvégre is a katolikus hit hű védelmezője vagyok.
Kelemen máskor is adott feloldozást, felbontott már királyi házasságokat, ha trónutódlási
gond merült fel. Csak rá kell mutatnom, hol a hiba, és mellém áll!
− Ha bárki rábírhatja erre, az te vagy, Henrik − feleltem óvatosan.
− Wolsey bíboros is a kezemre játszik majd.
− És mit szól mindehhez Katalin?
− O, ő beleegyezik a válásba. Majd megértetem vele, hogy évekig bűnben éltünk.
Amilyen istenfélő, bizonyára leteszi a szent fogadalmat, s Krisztus jegyesévé szegődik. Ó,
Annácska, Annácska, Annácska! − kiáltotta őrjöngve. − Hát nem látod, hogy lassan eszemet
vesztem a szerelemtől? Nem tudok aludni. Nem tudok enni. Már a királyságomat sem vagyok
képes kormányozni. Folyvást csak rád gondolok. Muszáj, hogy az enyém legyél!
109
Ha nem, esküszöm, hogy ezzel a két kezemmel roppantom ösz-sze a világot! − Aztán
térdre hullott. − Légy a feleségem, légy a feleségem! Szülj nekem fiakat, törd meg ezt az
irtózatos átkot, amely az életemre nehezedik!
Dermedten álltam előtte, miközben elmémben egymást kergették a gondolatok. Jóságos
Isten, gondoltam, a lábamnál térdeplő férfi egy királynőt mozdít el a kedvemért, hogy zárdába
küldje. A vén Wolsey támogatásával a pápával is szembeszegül, csakhogy az övé legyek.
Hogy felbosszantja majd ezzel a lépésével a bíborost! Nemcsak a királynői cím vonzott már,
vagy a király szerelme, de a bosszú édességét is kezdtem megízlelni.
− Mondj igent, Anna! − kiáltotta Henrik.− Mondj igent, légy a királynőm!
Ahogy azonban a reggel hűvösében ott álltam Hever Hallban, s a hideg kockakövön
előttem térdepelt a király, hirtelen olyan jeges, baljós fuvallat dermesztette meg a szívemet,
hogy torkomra fagyott a válasz. A nyakamhoz kaptam, mintha ki akarnám űzni testemből ezt
a különös szorongást, de hasztalan.
− Ezt jól meg kell gondolnom − feleltem. − Ha megszületett a döntésem, tudatom veled.
Nem győzött hüledezni, hogy nem ugrottam az ajánlatára. Az igazat megvallva, én is
csodálkoztam magamon. Ugyanakkor valami különös, bénító előérzetem is támadt. Útjára
bocsátottam Henriket, s ő távozott, halk szitkokat szórva az asszonynépre. Most tehát ez a
helyzet, valamiféle jelre várok, amely megmutatja a jövőmet − végzetemet vagy
boldogságomat −, ha Henrik mellé szegődöm.Várok tehát.
Örökre a Tiéd:
vi-na
cA
110
1527. április 9.
Kedves Naplóm!
Most tértem vissza Canterburyből George-dzsal. Amíg hazafelé lovagoltunk, egyetlen
szót se szóltam. Hallgattam, és reszketett a lelkem. Mert egész jövőm kiterítve hevert előttem,
akár egy nyárközépi lakoma minden jóval megrakott asztala a maga pompázatos,
szemkápráztató bőségével. Hacsak a szentek nem hazudnak, Anglia királynője leszek, s
megszülöm Henriknek a régóta óhajtott fiúörököst. Mindez már holtbiztos, s míg nemrégiben
még elveszetten hányódtam a félelem és tanácstalanság tengerén, immár biztos révbe értem, s
lábam szilárdan megvethetem az angol végzet talaján. Anna királynő. Elmondom, hogyan
tudtam dönteni.
Henrik egyre csak sürgette a válaszomat, ígéretekkel és csókokkal halmozott el.
− Nőül veszlek − mondta −, nőül veszlek, és félreállítom Katalint.
Nemigen hittem a szavainak, hiszen Katalin ereiben spanyol királyi vér folyik, a nép
szereti, és olyan istenfélő, hogy bizonyára meghallgatja az Úr. Henrik azonban nem tágított.
Ez a férfi, aki császárokkal háborúzik, egy országot igazgat, s annyi az aranya, hogy meg sem
tudja számolni, térdre hull, s úgy könyörög nekem, egy alacsony sorból származó lánynak,
hogy legyek a felesége.
Képtelen voltam dönteni. Órákig róttam a kertben az élősövény-labirintust, s a
sorsomon töprengtem. Megbízhatom-e a végzetben, s letehetem-e sorsom Henrik kezébe?
Vagy végzetes hiba ilyen kockázatos játékba kezdeni?
George hazasietett, hogy megossza velem az udvari pletykákat. Hogy örültem, hogy
láthatom kedves arcát, magas homlokát s meleg, testvéri mosolyát!
111
− Menjünk, látogassuk meg a kenti szent szüzet -javasolta. -Azt mondják, meg tudja
jósolni a jövendőt.
Hallottam már erről a parasztlányról, aki királyoknak és politikusoknak adott tanácsot, s
akinek látomásai gyakorta megmutatták a jövőt. Ráadásul most tőlünk nem messze, a
canterburyi zárdában tartózkodott.
Canterbury Kenttől keletre fekszik; egy teljes napig lovagoltunk sáros dűlőutakon.
Uramisten, micsoda látványban, hangokban, szagokban volt részünk! A parasztasszonyok
hosszú sorokban vonultak a másnapi vásárra; kosaraik káposztától, articsókától, paszternáktól,
folyami ráktól, borsótól és egrestől roskadoztak. Szóltak a kolompok, az ökrök térdig, a
nyikorgó parasztszekerek meg kerékagyig a sárba süppedtek. Pásztorok, birkák, kecskék,
disznók tolongtak az utakon, s egy durva kocsis alaposan a lovak közé csapott, amint
tovahajtott. A fiatal parasztlányok sáros lábbal lökdösődtek, faragatlan fickók mértek végig
mogorva tekintettel. Nedves bőr, nyirkos gyapjú bűze csapta meg az orrom. Aztán a távolban
feltűnt a canterburyi székesegyház tornya. A városfalakon kívül vidéki sokaság ütött
hevenyészett tábort, s csak a pirkadatot várták, hogy túladjanak portékájukon.
Belovagoltunk a városba, megkerestük a Szent Sír klastromot, s mondtuk, hogy látni
kívánjuk a Szent Szüzet. Egy nyirkos, szűk folyosón vezettek minket végig. Útközben több
apácával is találkoztam − egyesek valóban istenfélőnek látszottak, másokról azonban lerítt,
hogy a családjukból kiebrudalt nemesi kisasszonyok, akiket ide hoztak megrohadni. Ezeknek
a lányoknak a szeme irigyen siklott végig drága ruháimon, amilyeneket ők soha többé nem
viselhetnek. Áporodott, sivár, szeretetlen életek rejtőznek a klastromok falai mögött.
Kinyitottak egy egyszerű ajtót. És ott volt ő, a parasztlányból lett apáca; nekem háttal
térdelt. Az ajtó becsukódott mögöttem. Magunkra maradtunk a szűk cellában, melynek
dísztelen falait szürke kő alkotta. Sehol egy falikárpit a hideg elűzésére, szőnyeg
112
vagy gyékény, hogy puhára lépjen a láb. A keskeny ágyat durva ágynemű takarta, a
széken nem volt párna. Egyetlen kis ablakon jött be világosság. A fény a falon függő keresztre
esett, amely voltaképpen oltárfélének számított. Ez előtt térdepelt most a szoba lakója, és
buzgón imádkozott. Gondolatban felkészültem, hogy milyen kérdéseket teszek majd fel. O
nyugodt volt, nem állt fel és nem is fordult felém. Aztán meghallottam, hogy azt súgja:
− Anna.
Tudta a nevemet!
− Szent nővér − mondtam aztán − azért jöttem, hogy…
Ekkor megfordult, és rám szegezte a tekintetét. Azok a szemek! Jaj, kedves naplóm,
adja az ég, hogy soha többé ne lássak hasonló szempárt! Olyan volt, mint a folyékony arany,
hol ide, hol oda villant. Irtózatos, irtózatos tekintet volt ez, s teljesen eszelős! Láttam a női
idomokat a novícia ruhája alatt: Elizabeth Bartonnak hívták ezt az egyszerű parasztlányt,
akinek bőre még mindig barna volt a naptól. Azt mondják, hogy a földeken, a sáros
ingoványokon törtek rá a látomásai. Ilyenkor térdre hullott, s kitárult előtte a menny, a pokol
és a purgatórium az ott bolyongó lelkekkel.
Ismét a nevemen szólított − gyermeki hangja volt, tiszta és kedves −, majd durva,
kérges tenyerébe vette a kezemet. Az agyonharapdált ajkak némán mozogtak. Imádkozik
talán? Vagy az Úr súg neki szent szavakat? Esetleg a csontos vállán gubbasztó ördög
kérdéseire válaszol? Valószínűleg meglátszott rajtam az ijedelem, mert azt mondta:
− Ne aggódj, szép hölgy, a sorsod elvégeztetett. Az életed kiterítve fekszik szemem
előtt. Kívánod, hogy elmondjam, mit látok?
− Igen, igen! − kiáltottam.
Kíváncsi voltam a jóslatra, valami mégis azt súgta, hogy menjek el, mielőtt meghallom
végzetes szavait.
Az apáca behunyta sokat látott szemét, vértelen ajka megvo-naglott, majd azt lehelte:
113
− Ahhh… − nem volt ez tagolt beszéd, inkább csak lehelet, elnyújtott sóhajtás. − Egy
királynő kezét tartom a kezemben.
Megroggyant a térdem, de megpróbáltam tartani magam.
− Beszélj tovább!
− Ó, persze, tovább is van. Méhedből egy Tudor-fiú támad. Anglia legfényesebb
csillagaként ragyog majd, s ez a csillag nem is nyugszik le kétszer húsz és még négy évig.
− Egy Tudor-fiú! − kiáltottam. − Egy fiú Henriknek. Biztos vagy benne?
A lány szeme tágra nyílt − sárga volt a szeme fehérje −, de szemlátomást nem látott
engem.
− Fáradt vagyok! − nyögte.
Odakísértem az egyik kényelmetlen székhez. Vaksin, szánalmasan ült ott, két világ
határán.
− Menj! − mondta. − Légy te a királynő! Légy te a királynő! így azután otthagytam és
hazalovagoltam, útközben azonban
egyetlen szó sem esett köztem és drága bátyám között. Túlontúl féltem attól, hogy
szavakba öntsem ezt a jóslatot. Itt, a szürke, kő-falú szobámban azonban hajlok arra, hogy
higgyek benne. A kenti apáca tudta a nevemet, s noha egyetlen kérdést sem tettem fel,
megjövendölte életem további alakulását. A sorsom elvégeztetett. Holnap írok Henriknek, és
igent mondok. Milyen régóta is vár erre a király! A felesége leszek, Anna királynő, és fiút
szülök neki.
Örökre a Tiéd:
114
1527. április 25.
Kedves Naplóm!
Beleegyező levelet írtam Henriknek, és egy ékköves melltűt is küldtem neki új
egyezségünk megpecsételésére. Egy hölgyet ábrázol a viharos tengeren. Ez a hölgy, mely
engem jelképez, tudja, milyen veszedelmeket rejt magában egy ilyen paktum kettőnk között,
mégis nekivág a háborgó tengernek szerelemnek nevezett törékeny lélekvesztőjén.
Szerelem. Levelemben azt írtam, szeretem őt. Megesküdtem, hogy szerelmem
ugyanolyan lánggal lobog, mint az övé, ez azonban hazugság. Bár kívánni sem tudnék
magamnak odaadóbb, szenvedélyesebb kérőt, s bár az ajándék, amelyet tőle kapok − a
királynői trón − több, mint amiről valaha is álmodhatnék, a szívem mélyén, ahol a legigazabb
érzések lappanganak, mégsem vagyok szerelmes belé. Hőn remélem − imádkozom Istenhez,
hogy így legyen −, hogy egy napon megnyílik előtte a lelkem, ahogy tavasszal a rózsa szirma
is megnyílik a nap sugarai előtt.
Mindaddig azonban, amíg törvényes házasság köteléke nem fűz minket együvé, noha
neki ígértem magamat, továbbra sem engedem az ágyamba. Bár módfelett vágyom rá,
erényem tiltja az ilyen gyengéd viszonyt, írtam. Ez ügyben csak félig mondtam igazat. Való
igaz, vágyhatnék is rá, hisz jövendőbelim jó vágású férfi, a nők bálványa − széles a válla és a
mellkasa, izmos a lábikrája. Az álla erőteljes, arca kicsattanóan piros. Haja rőtarany, göndör
és dús; kék szeme vidáman szikrázik. A legszebb rajta mégis a szája. Ajkai teltek és finom
ívűek, a foga erős és fehér, a lehelete kellemes. Ó, hogy élvezem a csókját! Kemény,
erőszakos, mégis lágy,játékos csókok ezek. És milyen szép a nevetése, a mosolya! Azt
hiszem, ilyenkor nem akad párja a férfinép között.
Nővéremet, Maryt, ki akartam faggatni Henrik szeretői képességeiről, ő azonban adós
maradt a válasszal. Ez az elzárkózás
115
egyáltalán nem rá vall, ezért hízelgéssel, ravaszsággal próbátam meg kiszedni belőle a
részleteket, de hiába nevettettem meg, nem árulta el titkát. Mindössze annyit mondott, hogy
Henrik csodálatos az ágyban. Ebben nem is kételkedem, mert szűzies ölelkezéseink
alkalmával érzem kemény férfiasságát.
Valóban igaz szerelemmel szeret? Úgy hiszem, igen. Királynőt csinál belőlem? Hiszem,
hogy ezt is valóra váltja. Ó, kedves Naplóm, hálás vagyok, hogy leírhatom lapjaidra a
titkaimat, mert egyetlen barátom sincs, akivel megoszthatnám vad gondolataimat, akinek
megvallhatnám ezeket a botrányos történéseket. Te vagy az én nagy bizalmasom, s egész
életemben megőrizlek.
Örökre a Tiéd:
Osonna
1527x. május 6. Kedves Naplóm!
Miután visszatértem az udvarba,jóval nagyobb becsben tartanak, mint korábban.
Mindezt a király leplezetlen szerelmének és nyílt udvarlásának köszönhetem. A legtöbben azt
képzelik, testestől-lelkestől az övé lettem. Senki emberfia, még Wolsey sem hinné el az
igazságot, hogy megőriztem szüzességemet, s amikor Henrik megkap majd, nem ágyasaként,
hanem… királynőként birtokol.
Legyek azonban akár királynő, akár királyi szerető, felvitte isten a dolgom ezek között
az előkelő hölgyek és urak között. Most ők keresik a barátságomat, mert tudják, hogy Henrik
hallgat rám.
− Ó, Anna úrhölgy, tudnál-e ejteni egy jó szót fivérem fia érdekében, állás kellene neki
az udvarnál.
116
− Milyen csinos vagy ma, szép hölgy! − ekkor a lovag kezet csókol. − Beszélhetnék
veled az erdőmről, amelyben vadorzók garázdálkodnak? Nagy szükség volna ott a királyi
vadőrökre.
Ó, hogy élvezem ezt a talpnyalást! Nagyon ostobának tarthatnak, ha azt képzelik, hogy
nem emlékszem, nem is olyan régen még mennyivel fölöttem állónak képzelték magukat, hisz
én csak egy törekvő közember lánya, a király Szajnájának húga voltam a szemükben.
Igen, a maga módján még atyám is tisztelettel bánik velem. Nap mint nap ékszerészeket,
fodrászokat, varrónőket küld hozzám. Korábban mindig szűkmarkúan mérte az apanázst, most
azonban gondja van rá, hogy a király kegyencnője méltónak mutatkozzék helyzetéhez. Egyre
azon mesterkedik, hogy kiszedje belőlem, hányadán állok az uralkodóval, én azonban inkább
a nyelvem harapnám le, mint hogy kikotyogjam a sikerem titkát. Atyám persze majd5 meghal
a kíváncsiságtól. Ha ugyanaz a süldőlány volnék, akit úgy fültövön legyintett, hogy
keresztülrepültem a szobán, biztosan eljárna a szám. De már nem vagyok gyermek, s bár ez
bosszantja, azért tisztelettel, sőt, egy csipet félelemmel kezel. Milyen elmondhatatlanul jólesik
ez a lelkemnek!
A legkülönösebb az, hogyan bánik velem Katalin, akinek továbbra is udvarhölgye
vagyok. Se nem vak, se nem süket, tudnia kell hát, milyen helyet foglalok el Henrik szívében,
mégis ugyanolyan kedves hozzám, mint annakelőtte. Én meg, miközben kiszolgálom,
alaposan megnézem magamnak, hisz rájöttem, hogy ez az asszony azt a férfit szereti a
legjobban a világon, aki engem szeret. Arról bizonyára nem tud, mi Henrik szándéka velem.
Nem, semmiképpen nem tudhat róla. Mert még ha sejtené is Henrik érzéseinek mélységét,
mindössze egy ágyasnak tartana, semmi többnek. A királyoknak pedig ősidők óta kijár ez az
élvezet. Néha szánom a királynét, s beleképzelem magam a helyzetébe. Úgy szereti a királyt,
ahogyan én szerettem Harry Percyt, talán még jobban is, hiszen én csak egy süldőlány voltam
szerel-
117
műnk idején, ő viszont hosszú évek óta társa Henriknek. Én is tehetetlenül néztem végig
Percy nászát egy másik nővel, s a királynénak is napról napra szembesülnie kell férje
hűtlenségével.
Nem szeretnék túl sokáig rágódni ezen, sem azon, milyen gyalázatosan elárulom
királynőmet, különben még megingok elhatározásomban. Ki kell tartanom Henrik mellett, aki
szilárdan hisz abban, hogy Angliának égetően szüksége van egy trónörökösre, egy
fiúgyermekre, ezt pedig én fogom megadni neki, nem a meddő felesége.
Az utóbbi időben amúgy is többet aggódom a kelleténél. Úgy tűnik, csak megy az idő,
és semmi sem történik a válás ügyében. Tudom, hogy a királyt most más gondok
foglalkoztatják. Leginkább a francia követ személye, aki jelenleg azért van itt, hogy
egyezséget hozzon létre Franciaország és hazánk között (hogy közös háborút indítsanak
Károly király ellen). Henrik minden áldott nap hosszú órákig elüldögél Wolseyval; terveket
szőnek, aztán pedig francia minisztereket fogadnak − velük tárgyalnak és alkudoznak −, akik
diplomáciai küldöttségben járnak nálunk.
Ezek után a tárgyalások után Henrik esténként gondba borult homlokkal jön hozzám, s a
hangja csengésén is érződik a fáradtság. Ha ő és Ferenc nem egyesítik erőiket a spanyol király
ellenében, Károly lesz a világ ura. A német tartományok és Spanyolország máris az ő
tulajdonában vannak. Ferenc két fiát túszként tartja magánál, ahogyan valamikor a francia
király is a túsza volt. Ördögi alkuval szabadult ki − fiait adta a szabadságáért cserébe.
A sors iróniája, hogy Franciaország és hazám, ez a két ősi ellenség most egyesíti erőit,
különben vereség lesz az osztályrészük. A kis Mária hercegnő lesz ennek az alkunak a záloga.
Majd hozzáadják az egyik fogoly királyfihoz, ha kiszabadul, s a házasság kötelékével is
megerősítik a két ország szövetségét.
Gyakran töprengek azon, mit változtat mindezen, ha én leszek a királynő, s fiút szülök
Henriknek. Tudom azonban, hogy
118
jelenleg a politika szálait úgy szövögetik tovább, mintha minden a legnagyobb rendben
lenne a házasfelek között, különben ez a rés a pajzson véget vethetne az alkudozásoknak. Én
pedig tartom a számat, és megbízom Henrikben. Örökre a Tiéd:
na,
1527. május 20. Kedves Naplóm!
A türelem soha nem volt a legnagyobb erényem, s most mélyen sért, hogy sorsom
háttérbe szorult a francia-angol alkudozások mellett. Végül azonban megkötötték az
egyezséget, majd hetedhét országra szóló lakomát és ünnepséget rendeztek a francia követ
tiszteletére, amilyenre nem volt példa az aranyszőttesmező híres ünnepe óta. Nekem is
megvoltak a magam tervei, s órákig próbáltam estélyi ruhámat, amelyben minden hölgyet
túlragyoghatok. Atyámat kértem, vegyen néhány ékköves nyakláncot, s egy árussal holmi
egzotikus illatszeren alkudoztam.
Nemrégiben ismerkedtem meg Maurice Mamoule-lal, Vi-comte deTurenne − a fő
tárgyalópartner − titkárával. Emlékezett rám, a Ferenc udvarában élő tizenkét éves cingár
kislányra, s most örömmel látta, milyen nagy befolyásra tettem szert, noha ő is azt hitte, mint
mindenki más, hogy Henrik szajhája vagyok. Ez azonban cseppet sem csökkentette
megbecsülését, hisz velejéig romlott udvarból jött, sőt, éppenséggel emiatt még nagyobbra
nőttem a szemében. Tőle értesültem a tárgyalások fejleményeiről, s az ünnepi lakoma előtti
napokban megtudtam, hogy köreiben az a hír járja, Henrik elhagyja a feleségét. Kérlelni
kezdtem, hogy mondjon többet erről. A francia követ úgy hitte, és Wolsey
119
(a francia érdekek nagy bajnoka) azt remélte, hogy Henrik választása gyermekkori
játszótársamra, Renée hercegnőre esik. Nagyot dobbant a szívem e hír hallatán. Úgy, tehát
már azt beszélik, hogy Henrik meg akar szabadulni Katalintól! Ez a francia hercegnőcske, a
természetellenesen alacsony növésével és valamiféle születési rendellenesség miatt bicegő
járásával azonban semmit sem jelenthet Henrik számára. Tudtam, hogy Henrik soha nem
választana egy nyomorék anyát tökéletesnek szánt fiai számára.
Örömmel készülődtem tehát az ünnepségre, s csillogó, her-melinszegélyes, fekete és
mélyvörös árnyalatokban játszó ruhám, az ékszereim, meg a belőlem áradó illatár nagy
feltűnést keltettek az udvarhölgyek körében, miközben Katalin oldalán az ünnepségre
vonultunk. Micsoda napban és éjszakában volt részünk, uramisten! Henrik pompásan festett
sárga selyemből készült, hasított ujjú ruhájában, gyémántokkal felékszerezett robusztus
termetével. Harsogva üdvözölte vendégeit, s sugárzó mosolya a szövetség sikeréről
tanúskodott.
A bajvívótérnél pompázatosabbat életemben nem láttam. Nagyon hosszú volt, s a
termekben bíborvörös gyümölcsökkel és virágokkal hímzett falikárpitokat aggattak fel, a
szekrények arany és ezüst tálaktól meg kupáktól roskadoztak, mintha csak azt akarnák
mondani: „Látjátok, ilyen gazdagok vagyunk, jól tettétek hát, hogy velünk kötöttétek össze a
sorsotokat.” Először a lovagi tornát néztük meg − a bajnokok vadul, tüzesen küzdöttek;
nekem úgy tetszett, már az eljövendő háború hőstettei lelkesítették őket. Aztán több színjáték
következett, az egyikben Mária hercegnő játszotta a főszerepet.
Arannyal átszőtt ruhájában, a rubintok, smaragdok, gyöngyök tüzében törékenynek
látszott, s fiatalabbnak a tizenegy événél. Vékony hangocskája egyetlenegyszer sem bicsaklott
meg, uralkodói méltósággal mondta a szövegét, miközben sejtelme sem volt arról, hogy
királyi zálogtárgyként játszott szerepe a végéhez
120
közeledik. A lakomán a király és a királyné egymás mellett ült az asztalfőn. Figyeltem
őket, s láttam, amint Katalin szerelme folyóként árad Henrik háborgó tengerébe, ebből az
óceánnyi víztömegből azonban egyetlen cseppecske sem jut vissza a királynéhoz. Henrik
engem nézett. Igyekeztem óvatosnak lenni, és szántszándékkal másokkal foglalkoztam.
Valahányszor azonban a királyra sandítottam, rajtam pihent meg a tekintete. A vendégek is
észrevették ezt. Katalin úgy tett, mintha semmit sem látna.
Pontban éjfél után minden francia főúr felemelkedett székéből; most velencei nemesek
módjára öltöztek, királykék és fekete bársonyba. A muzsika szétáradt a holdsütötte, illatos
kertben, és elkezdődött a tánc.Vicomte de Turenne az első táncot Henrik rendelkezésére
Mária hercegnővel járta. A kislány páratlan bájjal hajolt meg, és lépett a táncolók számára
letisztogatott körbe. Édesanyja meleg anyai szeretettel és spanyol büszkeséggel les-te minden
mozdulatát. Ezután nyilván azt várta, hogy Henrik őt hívja táncba. Nem így történt, s Katalin
mosolya egy szemvillanás alatt lefagyott arcáról, mert Henrik átszelte a táncteret, és -
természetesen − előttem állt meg, majd karját nyújtotta. Amilyen iszonyú lehetett a
királynőnek ez a pillanat, olyan csodálatos volt nekem. A szememmel némán és egész
szívemből köszönetet mondtam Henriknek, és elfogadtam a karját. Szorosan tartott, és amint
középre lejtettünk, gyengeségem helyébe szilárd elhatározás költözött. Táncolni kezdünk a
gagliarda ütemére − tökéletes pillanat volt ez −, a király ország-világ előtt kinyilvánította
irántam érzett szerelmét.
Örökre a Tiéd:
c4
Erzsébet királynő
Erzsébet nézte magát a tükörben, amely a fürdőkamra padlójától egészen a mennyezetig
ért, miközben két komorná-ja csillogó haját igazgatta, s apró fekete gyöngyöket fűzött
rőtarany fürtjei közé.
− Nyisd ki a szád, felség! − rendelkezett Lady Sidney, és Erzsébet engedelmesen
hátrahúzta ajkát, mint valami vicsorgó vadállat, hogy a komorna egy zománcberakású
aranypálcikával megtisztogathassa a királyi fogsort.
− Kívánod, hogy bepúderezzünk ma este? − kérdezte Lady Bolton, s finom porrá tört
tojáshéjjal és timsóval teli tégelyt nyújtott úrnője felé.
− Inkább nem − felelte Erzsébet, miközben egy kristálypohárban majoránnás vizet vett
el Lady Sidneytől.
Kiöblítette a száját, és beleköpött egy tálba.
− Fiatal vagyok, s arcom hamvas, tehát megleszek púder nélkül is, nem igaz? −
kérdezte, s bár jól tudta, hogy udvarhölgyei egymással versengve dicsérik majd fiatalságát és
szépségét, mégis kedvtelve hallgatta a lelkes kórust. Aztán elhessegette a hízelgő
hölgykoszorút, s besietett a hálószobába.
122
Kat és néhány komorna már kiterítette a ma esti ruháját a több színű fából készült
terebélyes ágyra. Mesés ékszerek sorakoztak az ezüsttel borított asztalkán, s Erzsébet kedvenc
székét elborították a szebbnél szebb cipők. Levetette háziköntösét, s mozdulatlanul tűrte, hogy
a komornak ráadják az alsóneműjét, oly gonddal, ahogyan egy fegyvernök öltöztetheti urát
páncéljába. Először a pruszlikbetétet fűzték össze Erzsébet amúgy is karcsú termetén, amitől
hasa és keblei lapossá váltak, felsőteste táblához kezdett hasonlítani.
− Van új selyemharisnyám? − kérdezte a királynő, mire Lady Springfield azon nyomban
előhozott egy pár vastag szövésű selyemharisnyát.
− Szereti felséged az új itáliai divatot? − kérdezte egyik udvarhölgye, s felhúzta a
harisnyát Erzsébet egyik, majd másik alabástromfehér lábára.
− Jaj, nagyon szeretem a szép dolgokat! − felelte Erzsébet, miközben Kat a súlyos
bíborvörös felsőruhát rángatta át a fején, majd nekifogott a hátrész számtalan gyöngy
gombjának be-gombolásához. − De az öltözködés már inkább államérdek, mint szenvedély. A
francia követ ma írja alá békeszerződésünket, s a tetejében először lát királynőként, ezért
olyan fenségesnek kell lennem, ahogyan azt Anglia dicsősége megköveteli.
A királynő csak magában nyugtázta, de nem mondta ki hangosan, hogy számára az e
heti pazar mulatságok mélyebb jelentést is hordoznak. Hiszen édesanyja nemcsak azért
kedvelte a franciákat, mert a francia udvarban nevelkedett, hanem azért is, mert Henrik
hosszadalmas válási kísérletei idején is nagy reményeket fűzött ehhez a barátsághoz. És a
franciák nem felejtették el, hogy Erzsébet Anna de Boullans lánya, aki híres volt szépségéről,
vidámságáról, bájáról és okosságáról. Ha az angolok talán megvetették is a ,nagy szajhát”, a
franciák Erzsébet édesanyja személyében olyan hölgyet tiszteltek, akinek tulajdonságait
buzgón utánozták, és igyekeztek túlszárnyalni.
123
Miközben a bíborvörös, arannyal és ezüsttel vastagon hímzett bársony függőujjakat a
felsőruhára erősítették, Kat két ékköves órát tartott a királynő elé, hogy válasszon közülük.
− A virágot vagy a hajót parancsolod, felség?
− Egyiket sem. Apám melltűjét veszem ma fel.
− Ahogy óhajtod.
Katnek mindkét kezére szüksége volt, hogy felemelje az óriási, gyémánttal és rubinttal
kirakott zafírkőt. Az arannyal átszőtt bíborvörös ingvállhoz csatolta, s közben a királynő
fülébe súgta:
− Kérdezősködj unokanővéred, Mária, és férje, az újdonsült király felől!
− És vajon mit kérdezzek? − Erzsébet szemlátomást jót mulatott Kat szokásos
tolakodásán. − Azt-e, hogyan ízlik neki a házasélet gyermekkori szerelmével, és hogy tetszik
neki a minden lében kanál Medici-anyós? Vagy azt, viselős-e már a francia herceggel, aki egy
szép napon letaszít trónomról?
Kat csillogó gyöngysorokkal ékesítette Erzsébet nyakát, csuklóit és dereka köré is tekert
egyet.
− Kineveted öreg szolgálódat − szipogta −, de ez a fiatal skót királynő atyád unokahúga,
és jól tennéd, ha szemmel tartanád. Most, hogy egyúttal ő a franciák királynője is, még bajt
hozhat a fejedre. Azt tanácsolom, hallgass rám!
− Én mindig hallgatok rád, Kat, azt hiszem azonban, ez a mai este nem alkalmas arra,
hogy kuzinomról, Máriáról társalogjunk. E percben egy nehezen kiküzdött békét készülünk
ünnepelni. Egyetértesz velem?
Kat duzzogva félrenézett, Erzsébet azonban ujjával az álla alá nyúlt, maga felé fordította
a ráncos arcot, és rámosolygott; sikerült is egy halvány mosolyt kicsalnia az öregasszonyból.
− Sugárzóan szép vagy, felség − mondta Kat, s itt-ott még egyszer utoljára
megigazította a királynő öltözékét. − Ez az éjszaka a tiéd.
124
Erzsébet kilibbent a hálószobából, s a faburkolatos nagyterembe sietett. A bejárat előtt
már ott térdelt Róbert Dudley: ahogy meglátta Erzsébetet, fejet hajtott.
− Felség!
Erzsébet feléje nyújtotta bálnacsont fehérségű kezét, amelyet azonban annyira
beborítottak a nagy gyűrűk, hogy Robin mindössze az ujjak hegyét tudta végigcsókolni.
− Kelj fel, Robin! Hadd lássalak! − parancsolta a királynő. Dudley azonnal felpattant, s
zömök toronyként magasodott
úrnője fölé. A magasnak mondott királynőnek fel kellett néznie lovászmesterére.
Valóban szeret engem, gondolta. Olyan szerelem süt a tekintetéből, amelyet nem
könnyű megjátszani.
Való igaz, Dudleyt teljesen lenyűgözte gyermekkori játszópajtásának királyi
megjelenése. Nem tudta volna megmondani, mi keltette ezt a hatást: a királynő sápatag,
tündöklő szépsége, a napnyugta fényében megcsillanó arany és a sziporkázó drágakövek
színpompája, vagy az a részegítő parfüm, amelynek illatát Erzsébet egy apró, strucctollas
legyezővel kavarta maga körül.
− Szóhoz sem jutok, Erzsébet. − Dudley a királynő áttetsző fülcimpájába suttogta ezeket
a szavakat, hiszen nem mondhatott neki ilyen bizalmasságokat a nagy nyilvánosság előtt. -
Irigylem a francia követeket, akik kisajátítanak maguknak ma estére.
− Miért gondolod, hogy nem jut rád időm, Robin? − kérdezte Erzsébet, s megcsodálta
kedvese termetét a pávakék brokát-zakóban. − Kérlek, járd velem az első gagliardát!
− Ezer örömmel − felelte Robin.
A karját nyújtotta, s a nagyterembe kísérte a királynőt, ahol a franciák már vártak rá.
A Whitehallnak, Erzsébet kedvenc londoni palotájának óriási szárnyépületei több mint
húsz hektáron nyúltak el a folyó mentén. Mivel századokon keresztül épült, stílusa meglehető-
125
sen eklektikus volt, sok részletén meglátszott az idő vasfoga, sőt, itt-ott már omladozott.
Erzsébet azonban szerette a nagyszerűen fölékesített, pompás termeket, s örült, hogy a ma esti
mulatságon a nagy épület hemzseg a legszebb ruhájukat felöltő udvarhölgyeitől és
udvaroncaitól. Amerre csak elhaladt jóvágású kísérője karján, mindenütt mély főhajtással
köszöntötte az udvari nép. De jó is Anglia uralkodójának lenni! Olyan öröm ez, amelyet
igencsak megérdemelt. E pillanatban az égvilágon semmi gondom, gondolta.
− Nagyon rossz lehet nekik, hogy amikor előtted bókolnak, előttem is meg kell
hajolniuk − mondta Dudley, s elfojtott egy mosolyt.
− Igazad van, Robin. Le merem fogadni, hogy te vagy a legtöbbet szapult férfi az angol
udvarban.
− És nem kétséges, hogy ez után a hét után még többet fognak ócsárolni − kuncogott
Dudley.
− Miért mondod ezt?
− Mert túlléptem az elvárt mértéket az előkészületek nagyvonalúságát illetően. Pazar,
nagyszerű mulatságok, minden, mi szem-szájnak ingere. Zene, színjátékok. Majd meglátod,
milyen szép lesz, még arról is elfeledkezel majd, hogy kis híján a csőd szélére kerültél −
mondta Dudley fanyar mosollyal.
− Robin!
− Te is egyetértettél abban, hogy ki kell tennünk magunkat a franciák előtt − mondta
gyorsan, hogy lecsillapítsa a királynő hirtelen támadt haragját. − Különben is jóval kevesebbe
került az egész, mint az ember gondolná. Például az összes virágot richmondi kastélyodból
hozták, a préda gyanánt használt madarak pedig…
− Jól van, elég ebből!
Megálltak a fogadóterem nagy, faragott ajtószárnyainál, amelyeket egy francia és angol
katonákból álló kisebbfajta regiment őrzött.
126
− Egy pillanat, össze kell szednem magam.
− El fogod kápráztatni őket, Erzsébet. Olyan vagy, mint egy napsugár, mely áttör a
borús délutáni felhőkön.
Erzsébet mély lélegzetet vett, mintha így akarna bátorságot önteni magába.
− Mehetünk − mondta végül, s Dudley intett az ajtónállóknak, hogy nyissák ki a
magánlakosztály magas ajtószárnyait.
Elnézte, milyen fenségesen siklik kedvese a francia követek és felcicomázott hölgyeik
közé, akik pompásan festettek csillogó selymeikben és széles abroncsú harangszoknyáikban,
majd mindkét karján egy-egy méltósággal − Monsieur de Mont Morencivel és Monsieur de
Vielleville-jel − vonul tovább. Ott, Holbeinnek az egész Tudor-családot megörökítő
mesterműve alatt Erzsébet minden jelenlévőt elkápráztatott. Ravaszul úgy helyezkedett el,
figyelte meg Dudley, hogy pontosan atyja óriási, ijesztően élethű képmása alá kerüljön, akire
megszólalásig hasonlított, mintha csak királyi származására akarna emlékeztetni. Erzsébet
csodálatos nő és uralkodó, gondolta Róbert Dudley, miközben elsietett, hogy felügyelje az esti
mulatság előkészületeit. És ő minden követ megmozgat majd, hogy biztosítsa magának a
királynő szerelmén túl az oly nehezen elérhető házastársi koronát is.
Gjfta
− Hercegnő koromban két hónapig raboskodtam a Tower-ben néhány nemessel együtt,
akiket azzal vádoltak, hogy engem akarnak nővérem trónjára ültetni − mondta Erzsébet de
Mont Morencinek és de Vielleville-nek, miközben a fáklyákkal kivilágított magánkertben
sétáltak közvetlenül sötétedés után. − Ha alattvalóim akkor nem állnak ki mellettem, nővérem
minden bizonnyal a halálba küldött volna.
Egy kőből készült nagy napórához közeledtek, amelyet bonyolult felépítésű szökőkút
vett körül. A kút harmincnégy oszlopán aranyozott vadállatok hordozták a Tudor címert. Mi
taga-
127
dás, a kert pompája nem vetekedhetett a francia palotakertekével, Erzsébet azonban
feltette magában, hogy bebizonyítja vendégeinek, fiatalsága és női mivolta ellenére is van
olyan hatalma, mint kérkedő atyjának volt.
− Harmincféle módon mutatja az időt − dicsekedett a napórával.
− Nagyjából ennyi vélemény van azt illetően is, miként juthatnánk békére országaink
között − jegyezte meg de Veillevilie cinikus mosollyal.
Erzsébet elgondolkozva felsóhajtott.
− Quo homines, tot sententiae.
− Valóban, felség − felelte Mont Morenci −, annyi vélekedés van, ahány férfi és…
asszony, mint látjuk − fejezte be tiszteletteljes fejbiccentéssel.
Kürtök harsantak, jelezve, hogy a vacsora tálalva van.
− Mehetünk, uraim?
− Tout a vous * − vágták rá a követek kórusban.
Mindannyian elnevették magukat, tökéletesnek érezve a pillanatot, s ekkor, mintegy
varázsütésre, színes vízsugarak szivárványa szökellt fel a tömérdek szökőkútból.
Erzsébet egy ajtó felé vezette a franciákat, amely teljes egészében piros és fehér Tudor-
rózsákból és rózsalevelekből készült. Amint kinyitották, a Whitehall Hosszú Csarnoka alatti
te-recskén találták magukat. Erzsébet megnémult a meglepetéstől.
A teret meseszép nyári tisztássá varázsolták. A fáklyák világánál és az andalító muzsika
mellett − fuvola és virginál szolgáltatta a zenét − a lugas falait roppant vastag ezüst− és
aranyb-rokát borította. De a dús szövésű kárpitot csaknem teljesen eltakarta a vágott virágok
tömkelege, amelyek a pavilon falait, mennyezetét és padlóját ékesítették. Ibolyából, violából,
kan-kalinból, boglárkából, gólyahírből meg nárciszból font koszo-
* szolgálatára
128
rúk és füzérek indázták körül buja összevisszaságban az oszlopokat és a boltíveket. A
baldachinos emelvény mögött egy nagy falikép Erzsébetet ábrázolta fehér csődörön; az egész
kép apró tearózsákból készült. A lugasba lépők cipője valósággal belesüppedt az istenfa-
levelek, a levendula, az izsóp és a bak-szakáll vastag szőnyegébe. A fűszeres virágillat
kimondhatatlanul finom s részegítő volt, és a királynő, aki egyébként nem kedvelte az erős
illatokat, most úgy érezte, nem tud betelni vele.
Elhallgatott, s két karján a két francia követtel együtt nézték, amint víg, rögtönzött
élőkép bontakozik ki a szemük előtt. Az asztalnál letelepedő francia hölgyek mindegyike
vagy három ember helyét foglalta el terjedelmes harangszoknyájával. A kiszorított angol
hölgyek nem bánkódtak sokat, hanem párnákra telepedtek a földre terített gyékényszőnyegen,
s e békés zugban angol lovagjaik víg kacagás közepette mulattatták őket.
A lugas végében Erzsébet felfedezte Robin Dudleyt, a fantasztikus látvány értelmi
szerzőjét. Testestől-lelkestől az övé ez a férfi, gondolta Erzsébet. Az ő katonája, hűséges
szolgája, ura és parancsolója. A legutolsó gondolat megremegtette a királynőt, s pírba
borította halovány arcát. Robin hirtelen megfordult és szembenézett vele. A tekintetük
egymásba fonódott a népes lugason keresztül, ahogy egy nagy vörös héja és égi zsákmánya is
szembenéz egymással a halálos csapást megelőző pillanatban. Mert a szerelem, mely
Erzsébettől Robin felé áradt s onnan sebesen vissza, olyan forró és olyan gyors volt, mint a
szárnyakon suhanó halál.
A királynőt menten körülfogta az udvaroncok és udvarhölgyek hada, akik az
orgonagallyakkal körülfont főhelyre kísérték − a virágfürtöknek majdnem olyan volt a színe,
mint Erzsébet ruhájának −, s ez nyomban el is homályosította kedvese képét a királynő
szívében. Még gyerek az idő, gondolta, miközben helyet foglalt a francia követek között,
annyi azonban bizonyos, hogy a javamra fordítom.
129
Gjfe
A faajtó kitárult, s odabentről kilátszott Dudley magánlakosztályának tűzfényben játszó,
meleg félhomálya. Erzsébet kámzsás bársonyköpenyében állt a küszöbön Robinnal szemben,
akinek pávakék zekéje átnedvesedett a vad éjszakai tánc hevétől, s arcán meleg, meghitt
mosoly játszott. Erzsébet minden elfogódottsága, amelyet azért érzett, hogy hívatlanul rátör a
férfira, mindenestől semmivé foszlott.
− Gyere be gyorsan! − súgta Robin, és betessékelte. Gyengéden lefejtette róla a
kámzsát, s látta, hogy látogatója
meglepetten tekinget körül a helyiségben.
− Mi lepett meg ennyire: a lakásom szerénysége, vagy az, hogy először látod?
− Hogy először látom − mondta a királynő gonos/,kás mosollyal.
− A/l hiszem, jókora botrány kavartunk ma este, te meg én -mondta Robin, és lesegítette
a köpenyt a királynőről. − Az államérdek azt kívánta volna, hogy másokkal is táncolj rajtam
kívül.
− De hát táncoltam! Táncoltam a követekkel, egyikkel a másik után. És táncoltam Lord
Cecillel is.
− Erzsébet!
− Ami azt illeti, fütyülök az egészre. Te vagy a legjobb táncos, és én vagyok az
uralkodó. Azzal táncolok, akivel akarok. Különben is csak az angolok figyeltek fel ránk −
mondta Erzsébet, miközben szétnézett. − A franciákat nem olyan könnyű megbotránkoztatni.
Nem láttad, hogyan flörtölt Madame de Vi-elleville Lord North-szal?
Dudley felnevetett, amint eszébe jutott a mókás jelenet.
− Annyira megrészegült a hirtelen kegytől, hogy elbotlott a saját lábában.
− Nem csodálom: az a nő gyönyörű.
− Egy napon sem lehet említeni veled.
130
Robin tekintete ellágyult, ahogy Erzsébetre nézett. Kifordított tenyérrel felemelte a
kezét, s Erzsébetnek nagyot dobbant a szíve az emlékektől. Bárki más számára ez a
kézmozdulat a békés üdvözlés jele lett volna. Erzsébetnek viszont múltjának egy darabját
jelentette, egy gyermekkori szerelem ötujjú híradását, egy megtört kör felét, hisz csak ennyit
menthetett át a jelenbe.
Egy pillanatra elmerült a múltban, s a Hartfield Hall mögötti erdőben találta magát. Ott
állt Robin és ő, alig kilencévesen, lovaglóruhában, kócosan és a mozgástól kipirultán. Két
barna paripa legelészett elégedetten a tölgylombok alatt, a nedves mohában. Robin volt az
alacsonyabb a két gyerek közül, mert Erzsébet mindig magas növésűnek számított. A jókötésű
fiú azonban szokatlan kellemmel mozgott. Amikor kilovagoltak Hartfieldről, ahogyan tanulás
után sokszor megtették, sziklákon és élősövényeken ugráltak át. Robin erélyesen
megsarkantyúzta a lovát, s ezzel hihetetlen teljesítményre és erőmutatványokra késztette.
Erzsébetnek puszta szeretettel és akaraterővel is ugyanazt a hű engedelmességet sikerült
elérnie saját lovánál.
A két gyerek pajkosan egymásra mosolygott, és összeütötte a tenyerét − az egyik a balt,
a másik a jobbot. Robin szólalt meg először.
− Együtt mi vagyunk a templomtorony.
− Együtt mi vagyunk a folyami rák − vágta rá Erzsébet, s felkuncogott.
Azt szerette legjobban kedvenc játszótársában, Robinban, hogy mindig megnevettette,
és belevitte mindenféle csínybe. Talán ez volt az egyetlen lazaság, amelyet a fiatal hercegnő
megengedhetett magának a királyi etikett szigorú rendjében. Erzsébet menten észrevette, hogy
barátja tekintete megváltozott. Az imént még játékos Robin komolyan nézett rá. A szeme
először ide-oda villant, majd egyenesen rászegeződött, s oly elmélyülten fürkészte barátnőjét,
ahogyan néha együtt szoktak
131
tanulmányozni egy virágkelyhet. A hangja is másként csengett, amikor megszólalt:
− Együtt mi vagyunk az ima − mondta.
Erzsébet megborzongott, mintha egy pillangó szárnya suhant volna végig a kézfején. A
szíve megremegett, és vad öröm járta át. Szavak nélkül fejezte ki gyengédségét, mindössze a
tenyerét nyomta szorosabban a barátjáéhoz. Az viszonozta a szorítást; varázslatos pillanat volt
ez. Erzsébet ekkor észrevette, hogy a meleg levegőben parányi porszemcsék táncolnak,
megmegcsillannak a tölgy lombjait bepettyező napsugárban. A madárdal is olyan tisztán és
elbűvölőn csengett, hogy a kislány azt hitte, menten elsírja magát örömében. Örült Robin
Dudleynak, s az izzadt kék zekéből sugárzó emberhő úgy fogta körül, mint két meleg kar. A
fiút is megigézte a pillanat varázsa.
Egyikük sem tudott kiszakadni ebből az igézetből, de megtette helyettük a természet. Az
ágakat megrázta egy széllökés, s a nyomában elszáradt tölgylevelek és tüskés termések
záporoztak a fejükre. A gyerekek meglepetten felkacagtak, és kezük szétvált. A varázslat
megtört.
− Mit játszunk? − kérdezte Erzsébet.
− Hoztam magammal kockát.
− Nem szeretem a kockajátékot.
− Akkor fogjunk békát, és megvizsgáljuk? − javasolta Robin, s már várta is Erzsébet
drámai visszautasító sóhaját. − Jól van, játszunk akkor királynőt és lovagját.
− Robin! − kiáltotta Erzsébet.
− Miért? Szereted ezt a játékot. Meg kell hagyni, jól is játszod.
− Igen, szeretem − ismerte el a kislány. − Mégsem szabad játszanunk.
− Miért nem?
− Mert… felségsértés.
− Csak ha te játszod − hagyta rá Robin szelíden.
132
− Hát akkor…
Robin megragadta az egyik fürtöt, amely kikandikált Erzsébet főkötője alól, és
játékosan meghuzigálta.
− Azért nem szereted ezt a játékot, mert királynő szeretnél lenni, és attól félsz, soha nem
kerülsz trónra.
Erzsébet érezte, amint halvány arca lángba borul.
− Nem is akarok királynő lenni! Fivérem a trónörökös, és én szeretem Edwardot!
− Bocsáss meg, nem akartalak megbántani, Erzsébet. Különben is, senkinek sem ártunk
ezzel a játékkal, hát nem igaz?
Ezzel Robin egyik lábát kissé a másik elé rakta, s kétrét görnyedt, miközben két karját
oly szélesre tárta, akár egy bagoly a szárnyait. Ahogy kiegyenesedett, összecsapta két kezét, s
olyan jópofán lengette, hogy megnevettette vele Erzsébetet.
− Felség! − mondta a legsiránkozóbb hangon, ami csak egy kilencéves kölyöktől tellett.
A kislány belement a játékba.
− Sir Rengőháj − felelte roppant komolyan. Robin felhúzta az egyik szemöldökét.
− Úgy, szóval lovaggá ütöttél?
− Na persze, nem emlékszel az ünnepségre, amelyet a tiszteletedre rendeztem? Az egész
családod megjelent, valamennyi rokonodat az asztalfőre ültettem. Atyád igen büszke volt rád,
a fivéreid pedig majd megpukkadtak az irigységtől.
− Jaj, hogy is felejthettem el ilyen csodálatos eseményt? És hajói emlékszem, hat nagy
házat, húszezer birkát és egy aranytányérokkal teli pohárszéket is kaptam tőled.
− Hát a lovakról elfeledkezel?
− Ó, nem, felség! Egy istállónyi lovat adományoztál nekem. Igazán roppant nagylelkű
voltál velem.
− Való igaz. És te mit hoztál nekem, Sir Róbert, mondd meg, kérlek? − A kislány
teljesen beleélte magát szerepébe, s most durcásan hátat fordított a barátjának. − Királynőd a
hízelgésen
133
túl ajándékokat is vár tőled, tudod. Mesés kincseket. Temérdek pénzt. Ritka könyveket.
Ékszereket. Különleges állatokat.
− Olyanokat, mint az a zöld, beszélő papagáj, amelyet a múlt héten adtam neked?
− Roppant ügyesen zengi dicséretem − mondta Erzsébet, s úgy bonyolította tovább a
mese fonalát, mintha egy szövevényes mintázatú falikárpitot szőne.
Fel-alá járkált az ágak boltíve alatt, akár csak egyik fogadótermében lett volna. − Isten
áldja, királylányka − kurrogta az elképzelt papagáj hangján. − Felséged szebb, mint a
leggyönyörűbb Tudor-rózsa, és édesebben illatozik, illatozik, illatozik, mint azok, kurr, kurr!
− Aztán a saját hangján folytatta. − Ez azonban a múlt héten történt. Mit hoztál most? −
kérdezte nyűgösen.
A kisfiú megragadta a kezét, és kinyitotta az ujjait. Egy tárgyat csúsztatott a lányka
tenyerébe: egy követ, egy sima, fekete követ. Színét tekintve nem számított szokatlannak,
hanem a formája: az maga volt a csoda. Szemlátomást a természet vésője formálta,
tökéletesebb szívet azonban a legügyesebb emberi kéz sem faraghatott volna. Erzsébet
menten elfeledkezett az iménti játékról, megcsodálta a kő tökéletességét, és az ajándék értékét
latolgatta. Aznap délután másodszor némult el meglepetésében.
Robin Dudley is abbahagyta a játékot.
− Tetszik? − kérdezte izgatottan.
− Nagyon. Honnan van ez?
− Ez az én titkom.
− Juj, mondd meg, kérlek! Csodaszép. Tudnom kell, Robin!
− Nem mondom meg − Robin álla dacosan megmerevedett.
− Köteles vagy megmondani. A királynőd parancsolja − jelentette ki Erzsébet gőgösen.
Robin egy pillanatra elgondolkozott, mielőtt újra elmerült volna a fantázia világában.
− Szolgálatodra, felség. Óhajod számomra parancs. De nem kaphatnék először egy
csókot az ajándékért cserébe?
134
− Hová gondolsz! − kiáltotta a kislány tettetett felháborodással.
Robin színpadias gesztussal a földre vetette magát, s csókolgatni kezdte Erzsébet
köntösének bársony szegélyét.
− Ó, felség, felség, hadd csókoljam meg legalább a ruhád szegélyét, a lábfejedet, az
alsószoknyádat, a bokádat!
Erzsébet kuncogott, miközben Robin térden csúszott előtte, s udvari locsogás közben
tovább taglalta, a kislány mely testrészeit és ruhadarabjait fogja megcsókolni. Végül
Erzsébetnek már potyogott a könnye a nevetéstől. Mindketten a hasukat fogták, úgy kacagtak,
s levegő után kapkodtak.
− Gyere, szálljunk lóra! − javasolta Robin, amikor végre visszanyerte a lélegzetét.
− Hová menjünk? − kérdezte a kislány, s magában olyan válaszért imádkozott, amely
méltóképpen megkoronázná ezt az időtlenül szép pillanatot.
A fiú belenézett a borostyánszínű szemekbe, s meglátta bennük a kihívást, amelyet ez a
sápadt arcú, aranyfürtű lányka eléje állított. És mivel úgy ismerte, mint saját magát, s már
akkor is szerette, úgy válaszolt, ahogyan egy kalandorhoz, egy kalózhoz vagy egy királyhoz
illik.
− A jövőbe! − kiáltotta. − Irány a jövő!
Valóban oda tartottunk akkor, gondolta Erzsébet mosolyogva, miközben lelke nagy,
láthatatlan madárként szárnyalt vele előre az időben, s végül Robin otthonos szobájában tette
le. Ugyanaz a jó vágású fiú állt előtte kék zekében, felemelt kézzel, feléje fordított tenyérrel.
− Együtt mi vagyunk az ima − suttogta Robin, s mosolya Erzsébet mosolyát tükrözte.
Erzsébet lassan kedvese tenyeréhez illesztette a tenyerét, hogy minden ujjperc pontosan
fedte egymást. Igen, gondolta, ugyanaz a fiú ez, aki valamikor úgy meg tudta kacagtatni, hogy
hasát fogta nevettében. Ugyanaz a hűséges, megbízható jó ba-
135
rát, aki, még mielőtt Erzsébetnek a legcsekélyebb reménye lett volna, hogy trónra
lépjen, saját birtokát adta el, hogy ő kifizethesse az adósságait. A bátor férfi, aki szembe mert
szállni Máriával, a királynővel, s a Towerben töltött sötét időkben oly megingathatatlan volt,
akár egy kőszikla. És ő az egyetlen ember, tűnődött Erzsébet, aki megtalálta az utat a szívéhez
vezető kanyargós labirintusban.
Ekkor észrevett néhány miniatűr mellképet, amelyek egy asztalon sorakoztak, s
közelebb lépett, hogy megszemlélje őket.
− A családod − mondta halkan.
Robin és fivére, Ambrose, kivételével az összes Dudley meghalt addigra. Erzsébet
felemelte az egyik aranykeretes portrét, amely egy előkelő vonású, de megtört tekintetű
negyvenes férfit ábrázolt.
− Edmund nagyatyám − mondta Dudley, aki átkandikált Erzsébet válla felett. − Hetedik
Henrik király hű szolgája és jobbkeze.
-Az pedig az én nagyatyám… − Erzsébet hangja elcsuklott, mert eszébe jutottak azok a
történetek, melyek az első Tudor királyról keringtek. Erőszakkal lépett trónra, s ő volt az első
angol király, aki megértette, hogy a pénz hatalom. Az a férfiú, Edmund Dudley pedig, akinek
képmását a kezében tartotta, hatalmas vagyont halmozott fel a király számára.
− Úgy hallottam − kezdte újra −, hogy Edmund Dudley nem éppen ízléses
módszerekkel gyarapította a király javait.
− A nép szipolyozása valóban nem túl ízléses módszer − ismerte el Robin fanyar
mosollyal. − Ráadásul a maga zsebét is jócskán megtömte közben.
− Ugye nem volt túl népszerű? − Erzsébet tudta, hogy ez merőben szónoki kérdés.
− Pontosabban szólva közutálatnak örvendett. Vérszomjas farkashoz hasonlították.
− Ismerted? − kérdezte Erzsébet.
136
− Nem volt részem ebben a szerencsében. − Ezzel Dudley lehajolt, s ujjával
megtörölgette az apró képmásokat. Erzsébet látta, hogy máskor oly magabiztos kedvese a
zavarát próbálja leplezni ezzel a mozdulattal.
− Arra célzói, azért, mert atyám kivégeztette? − találgatta a választ.
Dudley meggörbedő háta megértette vele, hogy jól sejtette.
− Van, aki úgy véli, hogy Henriknek hálásnak kellett volna lennie. Végtére is
négymillió fontot örökölt atyja halála után, s ennek zömét az én nagyatyám… teremtette elő a
számára.
-Atyám akkoriban lépett trónra, s népe szeretetére szomjazott. − Erzsébet nyelt egyet e
védőbeszéd során, mert mélyen átérezte egy új uralkodó gondjait. − Engedett a közvélemény
nyomásának.
− De hogyan nevezhette nagy atyámat felségárulónak…
− Nem volt szép tőle, Robin. Tudod jól, hogy atyám nem volt híres az igazságosságáról.
Erzsébet most egy másik miniatúrát emelt fel, ennek kerete parányi gyöngyökkel volt
kirakva.
− Azt hiszem, a megszólalásig hasonlítasz atyádhoz.
− Egy másik felségárulóhoz − fejezte be Dudley keserűen. Erzsébet kézfejével
megcirógatta az arcát.
− A Tudorok és a Dudleyk. Milyen szorosan összefonódik a sorsuk, milyen
eltéphetetlenül szorosan!
Most hirtelen ő kezdett el feszengeni. Igyekezett elhessegetni magától a gondolatot −
amelyet Kat olyan alattomosan ültetett el az agyában −, hogy Robin Dudleynak, aki
felségsértő gonosztevők családjából származik, „rossz vér” csörgedezik az ereiben.
− Nos, hogy tetszik ez a kis családi képtár? − kérdezte Dudley, s Erzsébet mellé lépett,
de nem ért hozzá. Néma mágneses áramlás indult meg kettejük között.
− Nagyon tetszik − felelte Erzsébet. − De hol az édesanyád?
137
− Anyám túl szerény volt ahhoz, hogy modellt üljön egy portréhoz − mondta, miközben
Erzsébet a kandallóhoz lépett, hogy megmelengesse a kezét.
Dudley megmerevedett. A kandallópárkányon egy levél hevert kiterítve, s a királynő
mohó tekintete már messziről a tartalmát fürkészte.
− Drága férjem… − olvasta hangosan, majd szikrázó haraggal Robinhoz fordult. − Úgy,
szóval élénk levelezést folytatsz Amyvel. Szegény asszony, milyen távol él az udvartól!
Dudley látta, hogy érzelmek vihara söpör végig kedvese arcán. Kétségbeesetten kívánta,
bárcsak megnyugtathatná a válasza.
− A birtokot igazgatja, jó feleség módjára, s mindig híven értesít a házi gondokról −
felelte rövid hallgatás után.
− A birtok gondjairól számol be? − Erzsébet felvette a levelet, s a tűz fényénél olvasni
kezdte, bár tudta, hogy gyermekesen gonosz dolgot művel, hisz Robin minden egyes
felolvasott szónál összerezzen és ellepi a verejték. −… siettem tehát, ahogyan kérted, s nyírás
előtt eladtam a birkák gyapját, noha némi veszteséggel, hogy rendezhesd adósságaidat,
amelyek annyira nyomasztják szívedet.”
Erzsébet szemlátomást megkönnyebbült, s nem minden megbánás nélkül tette vissza a
levelet a kandallópárkányra.
− Pénzszűkében vagy? Majd gondoskodom róla, hogy meglegyen mindened.
− Nincs szükségem a pénzedre. Rád van szükségem, Erzsébet. Kinyúlt, hogy átkarolja,
a nő azonban kisiklott az öleléséből.
− Akkor bolond vagy, Robin. Ha én egyszer címeket, birtokokat, aranyat ajánlok neked,
el kell fogadnod, és jól megy majd a sorod. Királynő vagyok. Végtére is nem vehetnek körül
ágrólszakadt nyomorultak.
Robin látta, hogy a pillanat édessége oly kérlelhetetlenül tűnik el, ahogyan a finom
homok pereg egy homokórában.
− Jól van hát? Mármint Amy?
138
A királynő arca megkeményedett, s megérintett egy lüktető vénát, amely lilásan ütött át
pergamenvékonyságú bőrén.
− Miért csinálod ezt, Erzsébet?
− Szóval? Jól van?
− Nem mondhatnám. Az egyik mellében daganatot találtak. A királynő összerezzent,
mintha egy láthatatlan kéz pofon
legyintette volna. A parancsoló modor nyomtalanul eltűnt. Erzsébet szembefordult
Robinnal, s gyermeki ártatlansággal kérdezte:
− Rosszul van? Ismertem egy asszonyt, Lady Windhamnek hívták, aki ilyen
betegségben halt meg. Iszonyú volt a halála.
− Nem, szerelmem, nincs a halálán − mondta Dudley, s szelíden átkarolta kedvesét.
Magában azon tűnődött, boldoggá vagy boldogtalanná tenné-e őket feleségének
halálhíre.
− Jaj, Robin, drágám, miért ilyen nehéz a kettőnk sorsa?
− Te magad is tudod a választ. Mert boldogtalanságunk oka egyúttal választ is ad
legsötétebb gondjainkra. Mindez azért van, mert te ülsz Anglia trónján. Tiéd minden
felelősség és hatalom. Azt tehetsz velem, amit akarsz. A magasba emelhetsz, vagy a mélybe
taszíthatsz. Királlyá koronáztathatsz, vagy végignézheted kivégzésemet a Tower kertjében.
Az alattvalód vagyok, Erzsébet, te döntesz életemről és halálomról.
Dudley elengedte Erzsébetet, s elfordult, hogy elrejtse sértődött tekintetét. Mert minden
látszólagos magabiztossága s az ország leghatalmasabb asszonyával való gyengéd viszonya
ellenére is mélyen megalázta saját szavainak igazsága.
− Elfáradtam, Robin. Megbocsátasz, ha nem maradok tovább?
− Hogy megbocsátok-e, felség? − Robin csendben mosolygott, majd szembefordult a
királynővel, s mélyen, kecsesen meghajolt előtte. − Ha a pokolba küldenél, akkor is
megbocsá-tanék neked, Erzsébet. De csók nélkül nem engedlek el. -Erzsébet úgy repült a
karjába, ahogyan egy éjszakai lepke repül
139
bele a lángba. Robin átölelte, s a szerelmesek egy múló pillanatra, amelyet nem
szennyezett be bűntudat, félelem vagy szenvedés, átélték a legtisztább vágyat és a
leggyengédebb szerelmet. Erzsébet nem volt királynő, s Dudley sem volt az alattvalója.
1527.június 1. Kedves Naplóm!
Csodálatosan boldog nap a mai, mert Henrik megtette a szükséges lépéseket, amelyek
házasságunk útját egyengetik. A roppant éles elméjű terv szerint Wolsey bíboros az egyházi
törvényszék elé idézi a királyt, mégpedig vádlottként, hogy bebizonyítsa Katalinnal kötött
házassága törvényességét. Nem elég világos? Hadd magyarázzam el, ahogyan Henrik is tette
ma esti látogatása alkalmával.
Először is Wolsey tudja, hogya király jogalapot keres a váláshoz, bár Henrik nem
játszotta ki minden aduját a bíborosnak, aki továbbra is úgy hiszi, hogy a király a francia
Renée hercegnőt óhajtja nőül venni, nem engem. Wolsey tehát pápai legátusként (ami azt
jelenti, hogy bár Róma irányítása alatt áll, mégis önálló döntésjoggal őrködik az angol hívek
lelki üdve felett) ma Yorkban titkos törvényszéket hívott össze nagy tudású, tiszteletreméltó
egyházfiakból, hogy döntsenek a király sorsa felett. Ezeket a bölcs férfiakat természetesen
igen előrelátóan válogatta ki. Ott van közöttük például William Warham, Canterbury érseke,
aki évekkel ezelőtt vitatta a létjogosultságát az akkori pápai felmentésnek, amely
engedélyezte, hogy Henrik házasságot kössön Arthur özvegyével. Henrik szerint Wolsey
rövidesen kimondja a válást, s a pápa Rómában minden bizonnyal megerősíti ezt a bölcs
ítéletet.
140
A legfontosabb azonban az ítélőszék titkossága. Mert ha Katalin tudomást szerez róla,
kétségkívül unokaöccséhez, Károly királyhoz, sőt, talán magához a pápához fordul
segítségért. De minden a legnagyobb csendben történt, mondja Henrik, a hajók és bárkák
egytől egyig Wolsey mólójánál kötöttek ki a résztvevőkkel, s a prelátusok a legcsekélyebb
pompa és külsőség nélkül a kastély egyik termébe vonultak vissza tanácskozásra.
A pápa barátjaként és a keresztény egyház védelmezőjeként tartja számon Henriket,
még azokból a régmúlt időkből, amikor az angol herceg foggal-körömmel harcolt Luther
ellen. (Közbevetném, hogy soha nem beszéltem neki a protestáns tanok iránti
rokonszenvemről. Nem hiszem, hogy ez most bölcs dolog lenne, s nem is szolgálná ügyünket.
Ha azonban férj és feleség leszünk, akiket a szerelem, az idő és közös gyermekeik köteléke
fűz együvé, megosztom majd vele a gondolataimat…). Henrik őszintén szereti a pápát, s talán
ő a legbuzgóbb katolikus uralkodó a keresztény világban. Jóllehet tervünk alaposan átgondolt,
és világi haszonnal jár, Henrik (aki mindegyre Mózes harmadik könyvét idézi), hisz abban,
hogy Isten szándékait is szolgálja.
Wolseynak mélyen hálás, hogy összehívta ezt az egyházi törvényszéket, mert így nem
az a dolog látszata, hogy túl akar adni a feleségén, hanem éppenséggel a törvényszék vádolja
azzal, hogy Katalinnal megszegték az egyház törvényeit és bűnben éltek. Amikor megszületik
az együttélésüket engedélyező pápai bulla, a bíboros és emberei menten kimutatják majd,
hogy őszentsége tudtán kívül súlyosan tévedett, s ezért az engedély is érvénytelen.
Henrik ma este fáradt volt ugyan, mégis sugárzott az örömtől, hisz abban reménykedett,
hogy törvényesen is egybekelhetünk. Szívből kívánom, hogy így legyen, s fiút szülhessek
őfelségének.
Örökre a Tiéd:
CAtwta
141
1527. június 21.
Kedves Naplóm!
A remény rettegésnek adta át a helyét, az öröm bánatnak. Mert Rómában most az őrület
az úr. A császári hadsereg német és spanyol zsoldosai fellázadtak uruk ellen, s vérfürdőt
rendeztek a szent városban. Felkoncolták a békés polgárokat, kifosztották a templomokat,
végigdúlták a házakat. A papokat és bíborosokat megkínozták és megölték. Az apácákat
megerőszakolták és lefejezték. Hihetetlen, minden képzeletet felülmúló ez a vérengzés.
Meggyalázták az ereklyéket, széthasogatták a szent oltárokat. A Vatikánból véres istállót
csináltak. Kelemen pápa a Tiberis túlpartján, az Angyalvárban keresett menedéket.
És éppen itt a bökkenő. Mert bár siratom az ártatlanul kiontott vért, az első mégiscsak
az önérdek. Wolsey törvényszékének ítéletét ugyanis a Szentatyának kell jóváhagynia ahhoz,
hogy törvényerőre emelkedjen. Most azonban ő maga is a spanyol király foglya, ezért többé
nem mer ujjat húzni Katalin rokonával, hiszen felmentése gúnyt űzne Katalin házasságából −
királyi szeretővé fokozná le a királynőt, s jólöltözött fattyúvá a hercegnőt.
Ezért bár Wolsey nem ismerte be kudarcát, mégis berekesztette a titkos törvényszék
munkáját (amely különben senki előtt nem maradt titok − Katalin órák múlva értesült a
dologról), majd fényes pompával, ahogy illik, elindult Franciaország felé, remélve, hogy
sikerül háborús szövetséget kötnie Spanyolország ellen a pápa megsegítésére és, ha
lehetséges, kiszabadítására. Henrikkel együtt azt gyanítjuk, hogy Wolsey a kudarcban
reménykedik, mert így maga is pályázhat a pápai székre.
A király oldalán néztem végig, amint Wolsey nagyszabású menete − több tucat fekete
bársonyba öltözött férfiú, kegytárgyakkal és Anglia nagypecsétjével − kikanyarodott a
Westminster kapuin. Henrik akkor azt mondta:
142
− A bíboros azt ígérte, hogy a békekötés után sikerre viszi titkos tervemet. Mit
gondolsz, Anna: ugye nem árul el?
− Neki is maga felé hajlik a keze, ezt ne feledd! − feleltem. -Mi ketten egyedül állunk a
világban. Ha Wolsey nem munkálkodik ügyünkön, tőle függetlenül kell továbblépnünk.
Henrik megfogta a kezemet, s a szívéhez vonta, hogy meghallgassam a dobogását.
− Szembe kell szállnom Katalinnal. Szakítok vele, többé nem élünk együtt
házastársakként.
− Igen, ezt kell tenned − mondtam, s keblemhez húztam a kezét. Elpirult és forrón
megcsókolt.
-Vágj bele már holnap! − súgtam a fülébe. Ezt tervezi tehát, nyíltan szakít Katalinnal, s
nekem is meg kell tagadnom a királynőt, különben minden reményem odavész. Örökre a
Tiéd:
1521. augusztus 6.
Kedves Naplóm!
A nyári hónapokat a heveri kastélyban töltöm, miközben a király vidéken vadászik a
vitézeivel. Amikor George bátyám otthagyta ezt a férfias gyülekezetet, hogy meglátogasson,
elmondta, súlyosan tévedek, ha azt gondolom, egyedül én és Henrik óhajtjuk az
egybekelésünket. Tudod, Naplóm, egész családom -atyám, nagybátyám, Norfolk hercege és
fivérem − kitart őfelsége mellett, s terveket szőnek, ármánykodnak az érdekemben (meg
persze a magukéban). Mi tagadás, vagyonuk is gyorsan gyarapszik a király leendő
rokonaiként. Henrik földekkel, címekkel jutalmazza őket, s közelebb állnak hozzá, mint
korábban. Hálót
143
szőnek köréje, akár egy pókcsalád, amelynek erős ökörnyálszálai egyre szorosabbra
fonódnak az uralkodó köré, prédát fognak a számára, hogy kielégítsék az étvágyát. Nem
tetszik nekem ez a családi cselszövés, jelenleg azonban semmit sem tehetek ellene. Bár
Henrik szívében én uralkodom, a világot a férfiak uralják.
George híreket hozott Wolseyról, aki még mindig Franciaországban időzik. A piros
kalapos, pocakos disznó − George csak így hívja magunk között − a maga érdekeit nézte,
amikor azon munkálkodott, hogy székhelyet hozzon létre a száműzött pápa számára
Avignonban. Az egyház botcsinálta megmentójeként természetesen a fogoly Kelemen helyére
kíván lépni, csakhogy ez a terv Henrik hozzájárulását igényelte. A király azonban ehelyett
közvetlenül a pápához fordult, s nem kevesebbhez, mint a többnejűséghez kérte őszentsége
hozzájárulását. Ezt a levelet Wolsey elfogta. George azt mondja, a bíboros immár tudja, hogy
a király engem kíván nőül venni, nem a francia Renée-t. Dúl-fúl haragjában, de ennél is
jobban megijedt. Fél és tanácstalan.
George látta azt a levelet, amelyet Wolsey bíboros írt a királynak. Könyörgött neki,
hogy vonja vissza a pápához intézett kérelmét, majd hozzátette, leghőbb kívánsága, hogy
szerencsés kimenetelhez segítse Henrik „titkos ügyét”. A levelet a következő szavakkal zárta:
„Alázatos szolgád és káplánod, T Carlis Ebor, remegő, tétova kezekkel írja alá e sorokat”.
Még hogy T Carlis Ebor!* Hájas hülye! Bárcsak belefulladna szirupos szavaiba!
Azután George egy bársony zacskót is mutatott nekem, amelyből egy tekercset húzott
elő, rajta Henrik kárminpiros viaszpecsétje. Ezt a második küldeményt, mondta a fivérem, a
heveri egyházközség megbízható rektora,john Barlow viszi majd az Angyalvárban túszként
őrzött Szentatyához. George úgy vélte, nem tudjuk kinyitni, engem azonban nem hagyott
nyugodni a
* anagramma, a Scarlet Robe (magyarul bíbor palást) összekevert betűi.
144
kíváncsiság: látni akartam azt az irományt, amelyben Henrik a velem való házasságot
kéri őszentségétől. Addig hízelegtem George-nak, addig zsaroltam, míg végül is ráállt.
Mielőtt átadta volna a levelet John Barlownak, éjszaka lelopóztunk a kastély lépcsőjén a régi
konyhába, amelyet már nem használtak, csupán patkányok surrantak ide-oda a sötétben.Vizet
forraltunk, majd roppant óvatosan, gőz fölött felnyitottuk a levelet, s a pislákoló
gyertyavilágnál elolvastuk, milyen tervet szőtt a király, és mindazok, akik szívesen látnának
engem a trónon.
A levél nem említett név szerint, ez igaz, szándéka azonban világos volt: kérte a
pápától, hogy engedélyezze házasságát egy olyan nővel, akihez a szerelem jogán rokoni
szálak fűzik. Ez Henrik és Mary nővérünk kapcsolatára utal, pislogott George a sorokat
böngészve. Vajon bölcs kérés volt-e ez, kérdeztem tőle, amikor saját házasságát éppenséggel
Arthurhoz fűződő testvéri köteléke miatt kívánja érvényteleníteni? George nem válaszolt,
hanem sürgetett, hogy fejezzem be az olvasást.
A következő bekezdés Henriknek azt a jogát feszegette, hogy elvehet-e egy olyan nőt,
aki jegyese volt már egy másik férfinak (ha nem is pecsételték meg frigyüket). Mindez
nyilván rám és Percyre vonatkozott. Ezt a kitételt viszont előrelátónak gondoltam, mert
bizony bőven akadnak az udvarban, akik szívesen használnának fel egy ifjúkori szerelmi
fogadkozást a király házassági terveinek megakadályozására. Kényszerítettem magamat, hogy
ne hátráljak meg a drága Percyre és rossz véget ért vonzalmunkra gondolva. Mindez a
múlthoz tartozik, és most egyedül a jövő számít.
Az utolsó kitételhez értünk az olvasásban. Azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek a
tartalmán, George viszont egyszerűen csak megdöbbent. A király ugyanis azt kérte, hogy nőül
vehessen valakit, akivel már együtt hált!
− Ez az utolsó passzus teljesen felesleges − mondtam harapósan, és visszazártam az
iratot.
George szemében gonosz kérdés bujkált.
145
-Jól figyelj, bátyám! Nem vagyok a király szeretője, s nem is leszek soha, csak akkor,
ha a trónra emel. Kizárólag akkor fekszem össze vele, ha fejemre tette a koronát. Ez a helyzet.
− Eddig csak azt hittem, atyánknak van vasakarata ebben a családban − felelte. Aztán
kezében a gyertyával felvezetett a csigalépcsőn az ágyamhoz. − Bámulatos vagy, édes
húgom!
Való igaz, kedves naplóm, magam is meglepődöm olykor ön-magamon.
Örökre a Tiéd:
1527. november 22. Kedves Naplóm!
Ez a bosszú, az édes bosszú napja volt! Két hét telt el azóta, hogy az udvar átköltözött a
richmondi palotába, s én velük mentem mint a király szívének egyedüli birtokosa. Henrik
elhalmoz a gyengédségével, s szorosan maga mellett tart, mintha valamiféle tartozéka volnék.
Szabadon beszél tanácsosaival a jelenlétemben, bár ez idő szerint még nem kéri ki a
tanácsomat, csupán a válás, újraházasodás és trónutódlás kérdéseiben.
Híreket kaptunk Wolsey követségéről; minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult.
Sem pápai székhelyet nem sikerült létesítenie Avignonban, sem békét nem szerzett, amiként a
válás ügyét sem vitte előbbre. Egyebekben tudomást szerzett levelezésünkről a pápával, s
nyilván becsapva érezte magát. Mivel attól tart, hogy atyám ellene fondorkodik, sietve
visszatért Franciaországból. Megtörten, üres kézzel érkezett. Doverből egyenesen
Richmondba lovagolt, s közben előreküldte küldöncét, hogy megtudakolja, mikor és hol
hajlandó őt fogadni a király.
146
Ott álltam Henrik oldalán, amikor a küldönc elébe járult, noha tudtam, hogy a királynak
négyszemközt kellene beszélni vele, amint máskor is szokta. Mielőtt azonban a küldönc
befejezte volna mondókáját, eszembe jutott a bíboros hajdani csalárdsága, amikor oly
szívtelenül elszakított Percytől. Akkor „bolond fehérszemélynek nevezett”, és most, lám, ő a
bolond. Ezért, még mielőtt a király válaszolhatott volna a küldönc kérdésére, gőgösen és
méltóságteljesen közbevágtam:
− Ugyan hol másutt fogadná őfelsége a bíborost, mint ott, ahol tartózkodik!
A küldönc elképedt pimaszságomon, hogy a király helyett beszélek, majd Henrikre
nézett, tőle várva a választ. Henrik azonban vagy okosnak gondolta a szavaimat, vagy maga is
haragudott T Carlis Eborra, ezért azt mondta:
− Úgy legyen, ahogyan az úrhölgy mondja.
E szavakra a küldönc elsápadt. Nyilván arra gondolt, hogyan fogja továbbítani ezt az
üzenetet Wolseynek. Azt mondják, a rossz hír hozójára mindenki haragszik. Szegény
nyomorult megfordult hát, és távozott.
Henrik nem szólt hozzám, de nem is mondta, hogy hagyjam majd magára Wolseyval.
Amikor azután megérkezett Wolsey, az utazástól porosan és nem túl nagy méltósággal, és
letérdelt a király előtt, voltaképpen előttem is térdet hajtott, hiszen Henrik oldalán álltam.
Lángvörös arccal, lesütött szemmel borult le előttünk, a nyelve meg-megbotlott, s nyilván −
noha félhetett is -forrt benne a düh.
Aztán felemelkedett, s a két férfi tanácskozni kezdett. Én egy szót sem hallottam
mindebből, mert a fejemben hangosan zúgtak az öröm harangjai. A vörösbe öltözött
nagyságot lefőzte az ostoba fehérnép. Megfizet még a szívtelenségéért!
Örökre a Tiéd:
147
1528. január 16.
Kedves Naplóm!
Milyen különös, hogy továbbra is Katalin udvarhölgye vagyok. A királyi párt
változatlanul összeköti a megszokás és az illendőség, akkor is, ha rövidesen Katalin helyébe
lépek. Ha ránézek, a királynő acélos tekintete harciasan megvillan, orrcimpái megremegnek,
ajkát keményen összeszorítja; ilyenkor bizony hideg futkározik a hátamon. Bevallom, nincs
meg bennem Henrik elszántsága, aki szentül hiszi, hogy Katalin aláveti magát az akaratának.
Azt mondja, jól ismeri, s előbb-utóbb engedni fog. Megpróbálom kifürkészni a szándékait, de
a gyengeség legkisebb jelét sem mutatja.
Sokszor kártyázni invitál esténként a többi udvarhölggyel együtt. Gyanítom, azért, hogy
ilyenkor is távol tartson Henriktől. Tegnap este szemtől szemben ültünk egymással a
kártyaasztalnál, Katalin meg én.Tekintete a kezemre szegeződött, egészen nyíltan bámulta a
hatodik ujjamat, amelyet sehogyan sem tudtam elrejteni. Ez először bosszantott, aztán
vakmerővé tett. Ha lehet, még többet használtam ezt a kezemet: hol kecses, hol lendületes
mozdulataim még jobban kihangsúlyozták ezt a rendellenességemet. A pimaszságomat látva a
többi udvarhölgy alig bírta leplezni mosolyát. A királynő viszont egyre hűvösebbé és
szótlanabbá vált. A játék folytatódott, én pedig sikeresen kijátszottam − a szív királyt. Az
istentelen, színes ruhába öltözött uralkodót ábrázoló kártyalap ott feküdt kettőnk között. A
légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, olyan csend lett. Féltékenység lebegett a
lebegőben; Katalin a jövőmre volt féltékeny, én a múltjára.Végül ő törte meg a csendet, s erős
spanyol akcentusa keserűen csengett:
-Anna úrhölgy, jó szerencséd egy királyt hozott az utadba.Te azonban más vagy, mint a
többiek.Vagy mindent meg fogsz kapni, vagy semmit.
148
Eztán felmutatta lapjait, a királyra dobta, és elment. Összeszorult a szívem. Mert akkor
értettem meg igazán, mit jelent, ha egy királynő az ember ellensége, akinek ereiben több
nemzedék uralkodói vére csörgedezik. Hiába leszek a király hitvese, hiába helyezik fejemre a
koronát, soha nem teszek szert ilyen méltóságra, fensőbbségre, a leszármazás biztonságára.
Mi marad nekem akkor? Henrik szerelme? Családom nagy-ratörő tervei? Egy félőrült
apáca jövendölése? Az igazat megvallva az hajszol ismeretlen sorsom elé, hogy jobb lapokat
kapjak, mint amilyeneket az élet osztott nekem. Katalin jól látja a helyzetet. Valóban egy
királyt vetett utamba a jó szerencse, és én ezzel az egyetlen lappal kezdtem nagystílű,
veszedelmes játékomba, hogy mindent megnyerjek − vagy mindent elveszítsek.
Örökre a Tiéd:
1528. március 29. Kedves Naplóm!
Visszatérése után a megalázott bíboros mindent elkövetett frigyünk előmozdítása
érdekében. Atyám saját furmányos ötleteivel traktált, s amikor félrevont, hogy tanácsot adjon,
a nyelvembe haraptam, meg ne szólaljak. Azt mondta, javamra válna, ha a magam oldalára
állítanám a bíborost.
− Még mindig van annyi hatalma, hogy kettétörje a sorsodat − mondta.
Az a hír járja, hogy a pápa Rómából Orvietóba menekült. A városban dögvész dühöng,
s így nem éri ela király öldöklő katonáinak karja. Wolsey reméli, hogy a pápa kedvező választ
ad a király kérelmére.
149
Miközben atyám beavatott terveibe, láttam, hogy egyenrangúként beszél velem, nem
úgy, mint legifjabb lányával, a kicsi Annával. Esküszöm, mélyen megindított ez a felismerés,
s minden kiejtett szavam határozottabb lett az előzőnél. Szinte szárnyalt a lelkem, tágas lett,
kitárult a világ előtt, mint egy napsütötte mező. Elégedettnek és nemes szívűnek éreztem
magam. Megköszöntem hát atyámnak a jó tanácsot, és megígértem, hogy a jövőben
tisztelettel bánok a vén Wolseyval, és megbecsülöm jó szolgálatait.
így is tettem. Henrik ésWolsey két urat bízott meg a közvetítéssel, Edward Fox és
Stephen Gardiner egyházatyákat, akik útban Orvieto felé tiszteletüket tették nálam. Ez is azt
bizonyítja, hogy megbízóik az ügy mielőbbi sikeres lezárására törekszenek. Levelet hoztak
Henriktől, aki azt írta, hogy imádkozik, rendeződjön el végre a kettőnk dolga, mert semmi
másra nem vágyik jobban, mint erre.
Jött még egy küldemény, erényeim lajstroma, amelyet a két követ hangosan olvas majd
fel a pápának. Ez a remekmű megmosolyogtatott, sőt, megnevettetett. Mert megtudtam belőle,
hogy istenfélő,józan, tiszta életű szűz vagyok, testben-lélekben szeplőtelen. A tetejében bölcs
és szép is vagyok, előkelő nemesi származású, művelt, illedelmes, méltó tehát arra, hogy
királyi utódoknak adjak életet.
Hogy reményt öntsön a túszként őrzött Kelemen szívébe, Henrik hírnököt küldött
Burgos városába, aki átadta hadüzenetét Károly királynak. Ez azonban csak üres hősködés,
mert Henrik soha nem viselne hadat Spanyolország vagy Flandria ellen, különben elveszítené
az ottani jelentős gyapjúpiacot. Tudja viszont, hogy a franciák gyorsan nyomulnak előre
Itáliában, így hamarosan felszabadítják a vidéket, és megszabadítják a Szentatyát.
Várjuk tehát őszentsége válaszát. A tél zordon és fagyos odakint. Idebent, a kastély falai
között azonban Henrik szerelmének meleg köpönyege vesz körül. Reménykedünk, és örülünk
egymásnak. Szinte ő őrködik a szüzességemen, annyira biztos a si-
150
kerben, és abban, hogy hamarosan törvényesen is ágyába vihet. De a bíboros ennél is
jobban meglep. Minden áldott hétfőn, a londoni törvénynapon Wolsey bőkezűen
megvendégel bennünket. Nagy lakomákat csap yorki otthonában és Hampton Court-ban.
Színarany tálakból eszünk, táncolunk, színjátékokat adunk elő, és vigadozunk, néha
hajnalhasadásig.
A minap levélben köszöntem meg neki a szíves vendéglátást és jó szolgálatait, s
megígértem, ha királynő leszek, méltóképpen megjutalmazom. Miközben a dicséret udvarias
szavait papírra vetettem, megállt kezemben a tollszár, és elgondolkoztam, hogy nem is olyan
régen még Wolsey halálát kívántam. Ilyen gaz köpönyegforgató volnék? Vagy komolyan
gondolom, amit írok? Magam sem tudom. Hiszek abban, hogy az ember változik. Csakhogy
ki idézte elő ezt a változást? A bíboros őszintének látszik. S ha vannak is hátsó gondolatai
(bár szereti a királyt, retteg a haragjától), tettei magukért beszélnek. Ha mesterkedései
elősegítik, hogy királynő váljon belőlem, miért is néznék rá rossz szemmel, amiért nem
őszinte hívem? Jelenleg tehát, miközben a híreket várjuk Itáliából, a jóakarómnak tekintem.
Örökre a Tiéd:
1528. május 3.
Kedves Naplóm!
Fox és Gardiner egyházatyák viharos tengeren és megáradt folyókon keltek át, míg az
elemekkel dacolva végre elvergődtek Orvietóba, a pápához. Kelemen több válaszlevelet is
küldött, amelyek reménységet öntöttek belénk. A száműzött Szentatya, aki szánandó
mocsokban lakik szűk odújában, ígéretet tett, hogy
151
teljesíti két kérésünket. Az egyik az, hogy a Katalin és Henrik házasságának
törvényességéről döntő ítélőszék angol földön ülhessen össze. Őszentsége elküldi Campeggio
bíborost, aki feddhetetlen bíró, hogy Wolseyval együtt munkálkodjon ügyünkön. Második
kérésünk az volt, mondassék véglegesnek a papok döntése, s ezt sem a római Curia, sem más
hatóság ne kérdőjelezhesse meg.
A pápai követek jó híreket hoztak: Kelemen fogadkozott, hogy akkor is kiáll Henrik
mellett, ha a spanyol uralkodó ezt nehezményezi. Madarat lehetett volna fogatni velünk
örömünkben. Hiszen egész tavasszal erre a válaszra vártunk. Közben Wol-sey bíboros
továbbra is kedvében jár családunknak − javunkra rendezte a régi vitát Piers Butler északi
birtokait illetően, s atyám így nemcsak újabb földekhez jutott, hanem ami ennél is fontosabb,
megkapta az Ormond earlje címet. így most én is egy előkelő úr leánya lettem.
A várakozás hónapjaiban néhányan himlősök lettek itt Greenwichben, ezért Henrik
előrelátóan a bajvívótér fölötti szobákba költöztetett, hogy távol tartson a kórtól. Szobámat
ugyan soha nem használták hálószobaként, de igen vidám az egész helyiség − nagy ablakok
nyílnak az udvarra, ezért csupa napfény. Ennél is fontosabb, hogy zavartalan volt magányom,
Henrik így gyakran meglátogatott, s víg délutánokban volt részünk. Dalokat írt nekem,
amelyeket fuvola− és virginálkísérettel énekeltünk el. Csatákról mesélt, ahol kard csattan a
páncélon, meg vitézei bátorságát dicsérte. Amikor ezekről a férfias dolgokról beszélt, érdekes
módom inkább kisfiúnak láttam, mint hatalmas uralkodónak. Rokonszenvesek voltak az
emberi tulajdonságai; úgy éreztem, ez a férfi, aki valóságos háborút visel értem, boldoggá
tehet engem. így vártunk tehát azokra az iratokra.
Aztán tegnap napszálltakor egy férfi állt meg a lakosztályom küszöbén, az alkony
sugárkoszorújában; első pillantásra alig ismertem fel. Fox egyházatya volt, sárosan és
kimerülten. Átkelt Calais-nál, majd lóhalálában hozzánk sietett, hogy hírt hozzon a pápától.
152
Aláírt okmányt hozott Kelementől, amely engedélyezte az ítélőszék felállítását
Angliában! A tűz mellé ültettem, bort, húst és kenyeret tettem eléje. Aztán Henrik is megjött,
s a követ falatozás közben elmondta, mennyi ármánnyal és bölcs mesterkedéssel csikarta ki
Gardiner egyházatya a pápától az engedményeket. Kelemen ellenérveit Gardiner
fenyegetésekkel és bókokkal szerelte le, majd pedig könnyek között figyelmeztette
Öszentségét, hogy a hű angol király éppenséggel megvonhatja tőle támogatását.
A Szentatya ennek ellenére sem volt hajlandó aláírni a második iratot, amely arról
rendelkezett, hogy nem vonható vissza az ítélőszék végzése, szóban azonban megígérte. Ez is
elég ok volt az ünneplésre. Henrik megcsókolt, magához ölelt, a levegőbe dobált, akár egy
gyereket, aztán átkarolta Foxot, s szinte ugrált örömében.
Késő este, amikor az egyházatya aludni tért, Henrik és én szorosan átöleltük egymást.
Végigcsókolta az arcomat, nyakamat és lemeztelenített vállamat. Most, hogy ilyen közel volt
az egybekelésünk, úgy éreztem, lassan vége a tilalomnak. Melegség öntötte el a lábam közét,
s Henrik erős teste szorosan az enyémhez simult. Lehúzta az ingvállamat, s éhes szája
megtalálta kerek fehér kebleimet a kemény, megfeszülő bimbókkal.
-Az enyém leszel, Anna, az enyém leszel most, szerelmem? -suttogta rekedten.
Az ágyékom igent mondott volna, mégis megráztam a fejem. Hiszen olyan régóta
megtartóztatjuk már magunkat, csináljuk akkor végig! Henrik egyetértett velem, és
elengedett. Remegő lábbal és reszkető szívvel, vágyban égve váltunk el, abban a reményben,
hogy röviddel Campeggio bíboros megérkezése után törvényesen is megpecsételhetjük
szerelmünket, amelynek majdan egy fiúgyermek lesz a gyümölcse. Miközben gyertyavilágnál
írom ezeket a sorokat, a tavaszi éjszaka lágyan árad be a bajvívótérre néző ablakokon
keresztül. Hamarosan minden jóra fordul.
Örökre a Tiéd:
153
1528.június 15.
Kedves Naplóm!
Az Úrjézus legyen irgalmas hozzánk most, hogy ránk tört a köleshimlő. A greenwichi
udvar Waldhamba készül átköltözni, s most halálos rettegésben él a Londonból érkező hírek
hallatán. Naponta ezrével halnak meg, egész családok pusztulnak ki órák leforgása alatt.
A királyt kerestem, s a patikáriusnál találtam rá. A borzalmas híreket hallva ő meg a vén
John Coke összedugták a fejüket, s főze-teket kotyvasztottak. Ott görnyedeztek a csöbrökkel,
gyógyfüvek-től illatozó kosarakkal és fura, színes kotyvalékokkal megrakott kecskelábú
asztal felett. Henrik bűzölgő virágokat tört össze egy mozsárban, miközben Coke mester
suttogta fülébe a receptet.
− Henrik − szólítottam meg, ő pedig felém fordult. Esküszöm, öröm suhant át az arcán,
amikor megpillantott.
− Gyere, Anna, nézd, mit készítettünk!
Közelebb léptem, ő pedig megmutatta a mozsár fenekén összegyűlt port. Zöldesszürke
massza volt, s penészszagot árasztott magából.
− Látod ezt a gyógyfüves pakolást? Ha szétterítik a bőrön, kiszívja a betegséget.
Coke mester ekkor magasra tartott egy csőrösszájú poharat, amelyben barnás folyadék
kavargott.
− Őfelsége kitűnően ért az orvosláshoz. Beléndekből, borból és gyömbérből készült
tinktúráját kilenc napon keresztül folyamatosan kell inniuk azoknak, akiket ez az új kór sújt −
az „új ismerős”, ahogyan mostanában nevezik −, aztán pedig ez a főzet következik.
Ezzel magasra tartott egy másik, sziruppal félig telt edényt.
− Henrik… − próbáltam felhívni magamra a figyelmet.
− Figyelj rám, szerelmem! − szakított félbe. − Most, betegség idején, csak módjával
táplálkozzál, igyál kevesebbet, mint más-
154
kor, s hetente egyszer vedd be Rasis piruláit. A szobáidat ecettel tisztítsd meg a
mérgektől, s fűts forró parázzsal éjjel és nappal.
− Már volt szerencsém ehhez a járványhoz − dünnyögte a vén Coke, s ismét
varázsfőzetei fölé hajolt. − Mielőtt fej− és szívfájást okozna, és még mielőtt az izzadás
megkezdődne, a beteget iszonyú félelem, vagy ha úgy tetszik, rettegés fogja el. Aztán úgy sújt
le a kór, akár egy dorong. Az sem segít, ha alaposan bebugyolálják szegény beteget, mert
bűzös verejték égeti a feje búbjától a talpáig.
− Henrik! − kiáltottam. − A komornám megbetegedett. -Henrik elkomorodott és
elsápadt. − Ez azt jelenti, nem mehetek Walthamba az udvarral. Most tőled is búcsút kell
vennem. He-verbe megyek, és ott maradok a ragály elmúltáig.
− Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy el kelljen válnom tőled!
John Coke kéretlenül is közbeszólt.
− Mégis el kell mennie, felséges úr, mert ezt írja elő a törvény. Ha valaki megbetegszik
a háznépből…
− Ismerem a törvényt! − kiáltotta Henrik gyötrődve. − Most hagyj minket magunkra,
Coke mester! − folytatta szelídebben, s az öregember kicsoszogott.
Henrik kartávolságra állt tőlem, de nem ölelt át. Egészen gyámoltalannak látszott, még
sohasem láttam ilyennek.
− Most mihez fogjak? A szerelmem vagy, és magam mellett akarlak tudni… de
uralkodó is vagyok, s mindenekelőtt a magam életét kell óvnom.
− Elmegyek, nem tehetünk mást − mondtam. Megfordultam, hogy távozzam.
− Kérlek, vidd magaddal ezt az orvosságot!
− Csomagold össze a használati utasítással, és érte küldök.
A kezem már a kilincsen volt, amikor átfogott sürgető, reszkető karjával.
Megfordultam, s szemtől szemben álltunk egymással.
− Isten legyen hozzánk irgalmas, Annácska! Kérlek, ne halj meg!
155
Aztán megcsókolt. A félelem kesernyéssé tette máskor oly édes csókját.
− Te sem, szerelmem!
Elengedett. A szeme könnyben úszott.
− Ég veled! − mondta, és én elsiettem. Örökre a Tiéd:
1528. június 23. Kedves Naplóm!
Reszkető kézzel írom e sorokat. Talán ez lesz a vég, mert a Kaszás jár-kel Hever
termeiben, s félek, hogy értem jött. Oly sokan mentek már el. Még mielőtt sietve távozhattam
volna a greenwichi kastélyból, százak hullottak el alig néhány óra leforgása alatt, többen a
király emberei közül is. Norfolk megbetegedett, s Suffolk legidősebb fia és örököse is
távozott az élők sorából. A Kaszás az országúton is tarol, Greenwichitől egészen Edenbridge-
ig. A parasztok, parasztlányok lesütött szemmel ülnek szekerükön, a hintók függönyét
behúzzák, többé senki sem köszön nyájas szóval. A rothadó tetemek ott hevernek, ahol
elhullottak, s hollók lakmároznak rajtuk.
Heverben is arat a Halál. Nővérem férjét,William Careyt magához vette a Teremtő.
Atyám és George bátyám is ágynak esett. Anyám, Istennek hála, jól van, de mivel ő gondozza
férjét és fiát, bármely pillanatban rá is lesújthat a kór.
Pontban délben megérkezett Heverbe az ifjú Zouche, a király személyes küldönce, aki
annyi levelünket hozta-vitte eddig. Üzenetet hozott Henriktől. Amikor azonban elém lépett, a
szívéhez kapott, és elsápadt. Könyörgött, hogy menjek el innen, és én
156
megígértem neki. Ahogy találkozott a tekintetünk, vad félelmet láttam a szemében,
aztán elbúcsúzott. A szobám ajtaja előtt esett össze, s valamivel négy után a szolgák
termeiben lehelte ki lelkét.
Henrik azt írta, hogy makkegészségesen, elkülönítve él Walt-hamban, és reméli, hogy
engem elkerül a kór, hisz ,,alig néhány nő” kapta meg, s csak kevesen haltak bele, az
udvarban pedig senki. Ez hiú remény, és nagy tévedés. A komornámat bizony elvitte a
betegség. Meghalt a konyhalány és anyám nővére is. Imádkozom ugyan királyom
egészségéért, mégis bánt, hogy ilyen jó a kedve. Egymagában járkál a néptelen parkban,
elmélkedik, a válásról ír, és reméli, hogy Campeggio rövidesen megérkezik. Hogy gondolhat
ilyesmire, fel nem foghatom, amikor ez az irtózatos ragály uralkodik lelkeinken. Néha attól
félek, a király ereiben nem is vér csörgedezik, annyira hideg és különös ember ő.
Ismét leszállt az éj, s termeinkre sötétség borult. Nincsenek szolgák, kik világot
gyújtanának. Magam jártam be a kastélyt, mert a kivilágítatlan átjárók annyira kísértetiesek, s
még magukhoz vonzzák a rossz szellemeket. Sorra gyújtottam hát a lámpásokat, de ez kevés
vigaszt nyújtott − csupán az árnyékok nyúltak még hosszabbra, sötét zugok riogattak
titokzatos neszeikkel, s az ajtók is baljósan nyikorogtak. Amikor végre felkapaszkodtam a
csigalépcsőn a szobámba, ruhasuhogást és kísérteties lépteket véltem hallani szorosan a
nyomomban. Megfordultam, hogy szembenézzek a jelenéssel, de senkit sem láttam. Már a
saját árnyékomtól is megijedek. Azt mondják, így kezdődik a betegség. Nem bújhatok el
előle. Kedves Naplóm, szívbéli barátom, imádkozz a lelkem üdvéért. Bizony, az Úr kezében
van az életem.
Örökre a Tiéd:
tina*
Isten legyen hozzám irgalmas, mert lesújtott rám a kór. Képtelen vagyok többet írni.
157
1528. július 2.
Kedves Naplóm!
Szemtől szemben álltam a Halállal, mégis élek, hogy hírt adjak erről a találkozásról.
Nem sokra emlékszem azt követően, hogy a fájdalom tőrként hasogatta szememet, és iszonyú
hőség kínzott, amely valósággal felforralta véremet. Anyámat hívtam; az ő arcát láttam tisztán
utoljára, mielőtt hosszú, különös éjszaka szállt volna lelkemre.
Azt mondják, öt napon keresztül hevertem ágyamban, s dacoltam a Kaszással,
vonaglottam a takarók alatt, kiáltoztam lázálmomban, néha vidáman, néha úgy, mintha
magával a Sátánnal kelnék öldöklő viadalra.
Anyám, ez a jóságos, istenfélő asszony, azt mondja, ijesztően romlott az állapotom,
mert ahelyett, hogy kiizzadtam volna a mérgeket, ezek befelé áramlottak, hogy végül egész
testem gyilkos páráktól bűzlött. Anyám az életemért aggódott, s elküldött Barlow káplánért,
aki feladta az utolsó kenetet, majd személyesen is elbúcsúzott tőlem, attól a lánytól, akit húsz
éve ő tartott a keresztvíz alá.
Eszméletlen állapotomból csupán a nagyon élénk és folyton mozgó színekre
emlékszem. Néha tündérek alakját öltötték, akik összefogódzva járták vad körtáncukat. Zene
is szólt, tündércsengők csengtek-bongtak édesen a távolból, mindez olyan gyönyörűséges,
olyan vidám volt! Máskor azonban fojtogató sötétség nehezedett rám. Sehol egy fénysugár,
sehol egy nesz. Oly szuroksötét és nyomasztó volt ez az űr, hogy azt hittem, meghaltam, s
pokolra jutottam, mert iszonyatos volt ez a sivárság. Annyit bizonyosan tudtam, hogy Isten és
Jézus nem lakozott azon a helyen. Amikor aztán ismét színek és hangok törtek sötét
börtönömbe, bizonyára felkiáltottam örömömben, mert éreztem, hogy élek vagy útban vagyok
a mennyország felé.
158
Mielőtt visszatértem az életbe, volt egy látomásom. Anyám rég halott édesanyját,
Margaretet láttam. Ráncos arca és deres haja ellenére gyönyörűszép volt, mert szépséges ruhát
viselt, s karcsú volt, akár egy fiatal lány. Nemes alakja fényárban úszott, s ez a fény mintha
egyenesen belőle sugárzott volna. A fején nagy koronát viselt, nyakán, csuklóin és ujjain
pedig ékszereket. Aztán láttam, hogy a hasa kigömbölyödött időközben; olyan volt, mint egy
szelíd, várandós Szűzanya. A hasára helyezte a kezét, és mosolygott. Hirtelen láttam, hogy
arca nem a nagyanyámé, hanem az enyém. Ekkor kinyitottam a szemem, s anyám nézett le
rám kedves mosolyával.
Jó ideig gyenge voltam, mint egy kisgyermek, miután visszatértem hosszú túlvilági
utamról, és, Istennek hála, nemcsak én gyógyultam fel, hanem atyám és George is. Henrik
saját orvosát küldte hozzám, doktor Buttsot, amikor értesült betegségemről. Nagyon bántotta,
hogy első orvosa távol van, s nem jöhet hozzám, de imádkozott, hogy akit küld, gyógyítson
meg. Ahhoz már későn érkezett a jó doktor, hogy a kór dühöngését megállítsa, de hozott
Henriktől egy írást, amely jókedvre derített. A francia király levele volt, aki biztosította
Henriket, hogy szilárdan kitart mellette a válás viszontagságai közepette; ez a
hűségnyilatkozat pedig igencsak fontos. Mert Ferenc támogatása nélkül veszve lenne az
ügyünk. Doktor Butts Henrik levelét is elhozta, amelyben kérve kér, hogy amint felgyógyulok
és megerősödöm, térjek vissza az udvarhoz.
Ez idő szerint Heverben lábadozom, s imádkozom, hogy Campeggio bíboros
biztonságban megérkezzen Itáliából Franciaországba, majd pedig hazánkba, s hálát adok
Istenemnek, hogy életben maradtam.
Örökre a Tiéd:
159
1528. augusztus 5.
Kedves Naplóm!
A fészkes fenébe is, Campeggio bíboros a mai napig nem indult el Franciaországba, s én
meg Henrik közben mindvégig abban reménykedtünk, hogy ez az ember hozza el számunkra
a megváltást. Szegény ember állítólag köszvényben szenved, ezért Itáliában nyomja az ágyat,
míg a kór alább nem hagy. Időközben a francia katonák napról napra visszaszorulnak a
spanyol királyi hadakkal szemben, amelyek egyre közelebb nyomulnak a pápa orvietói
székhelyéhez. Mire számíthatunk, ha Károly király foglyul ejti Kelement? Mivé lesz akkor
őszentsége korábbi jóindulata irányunkban? Minden reményünket elvesztettük, minden
próbálkozásunk hiábavaló.
Atyámat, fivéremet és Norfolk nagybácsit folyvást az itáliai háború híreiről faggatom.
Éjjel elkerül az álom, s míg ébren hánykolódom párnáimon, buzgón imádkozom, segítse meg
az Úr Ferenc katonáit, hogy derekasan, vitézül harcoljanak, s hogy a hadiszerencse is
melléjük szegődjön. Kérem Istenemet, hogy páncéljuk, kardjuk és pajzsuk kivédje a császár
halálos csapásait. Henrik azt szerette volna, ha két héttel tovább maradok vele Ampthillben,
de nemet mondtam. Visszajöttem Edenbridge-be, ne köszörülje rajtam senki a nyelvét. A
király sugárzott az örömtől, hogy ismét maga mellett tudhat. Naponta botrányosan ország-
világ elé tárta irántam érzett szerelmét és testi gerjedelmét, s mindenki szeme láttára
ölelgetett. Még a házasságot is tervezgetni kezdte, de ez ostobaság! Campeggio bíboros
hamarosan jobban lesz, és útra kel. Ha megérkezik hozzánk, nem szabad okot adnunk arra,
hogy azt higgye, a király azért kívánja a válást, mert engem akar elvenni. Amikor erről
beszéltem Henriknek, csak nevetett és megcsókolt, s alig tudta visszafogni türelmetlen
vágyakozását. Bosszantott, hogy kordában kell tartanom. Mivel
160
belefáradtam ebbe, ismét összecsomagoltam, hogy a heveri udvarházban várjam ki,
amíg egy köszvényes vénember visszanyeri járóképességét. Itt imádkozom majd
Franciaország győzelméért. Mégsem hagyott el a remény. Örökre a Tiéd:
1528. október 19. Kedves Naplóm!
Én vagyok a legnyomorultabb teremtés kerek e világon! Amikor hazatértem a
vadászatról, sarkamban Uriannel, átmentem a konyhán, s meghallottam, mit súg-búg
egymással két cselédlány. Nem volt ez több útszéli pletykánál, mégis vérig sértett. A két
cseléd kajánul vihorászott, hogy a londoni kereskedők nemcsak fűszereket és gyapjút hoztak
magukkal, hanem a ház úrnőjéről szóló szaftos szóbeszédet is. „Bulién Annusnak, a király
fekete szemű lotyójának” neveznek. Lotyónak, engem, aki mindvégig vasakarattal
megőriztem szüzességemet! Mert vasakarat és töretlen erényesség kellett ahhoz, hogy
kordában tartsak egy kéjsóvár királyt. Vajon harcolna-e a pápával és a császárral egy
uralkodó, hogy törvényes házasságot kössön egy lotyóval?
Ám mindez csak üres szóbeszéd, semmiség, szemenszedett ostobaság. Ennél sokkal
rosszabb, hogy semmi sem történik a válás ügyében. Campeggio ugyan megérkezett
Angliába, de folyvást köszvényes lábát panaszolja, s máig nem indította meg a pert. Magam
úgy vélem, mindez csak csel, kifogás, sovány mentség, s egyetlen célja, hogy késleltesse az
események menetét. Elvégre is Campeggio a pápa érdekeit képviseli, s a szívem azt súgja,
hogy Kelemen, bár állítólag Henrik oldalán áll, és Isten
161
embere, mégiscsak ember, aki félti az életét. Esküdni mernék rá, hogy játszik Henrikkel,
aki azonban mit sem lát ebből.
A múlt héten a király itt járt Heverben. Azt hitte, hírei felvidítanak majd engem.
Elmondta, hogy Campeggio, miután egy hétig az ágyat nyomta a bath-i palotában, végre
kihallgatást kért tőle.Valóságos bibliai vízözön zúdult a világra, miközben a legátus bárkája
lesiklott a Temzén Bridewellbe. Még lépni sem tudott, nemhogy lóra ülni, ezért négy szolga
vitte kárminpiros bársonyszékében a folyóparttól a kastély lépcsőjéig, ahol Henrik már várt
rá. A vénWolsey bíboros társa mellett haladt öszvérháton, s térdig süppedt a sárba. Nagy
lakomát adtak. A bíboros átadta a pápa néhány levelét, és hízelgő beszédek hangoztak el.
Henrik mézesmadzagként meglobogtatta Campeggio orra előtt a durhami püspökséget, mert
úgy tudjuk, hogy a legátus igencsak ácsingózik erre. Mégsem lett semmi az egészből! A
bíboros fájdalmaira és rossz közérzetére hivatkozott, s Henrik engedélyét kérte, hogy
távozzon, ő pedig kegyesen elbocsátotta.
Amikor másnap Bathba lovagolt, hogy ott tudós teológiai alapokon nyugvó támadást
indítson házassága ellen, Campeggio visszakozott, s kérve kérte a királyt, elégedjen meg jelen
házasságával. Amikor Henrik sehogyan sem állt kötélnek, s udvariasan, de határozottan nemet
mondott, a bíboros újabb javaslattal állt elő, ami már kedvére volt Őfelségének.Vonuljon
kolostorba a királynő, tanácsolta. Elvégre is jámbor és belátó asszony, aki bizonyára engedni
fog.
Másnap Campeggio és Wolsey elzarándokoltak Bridewellbe Katalinhoz, s közölték
vele, hogy a pápa ezt a boldog végkifejletet kívánja a számára. A királynő nem nyilatkozott,
majd nemsokára maga kereste fel Campeggiót Bathban. Itt azután olyan kemény válasszal
fizette ki a legátust, hogy annak leesett az álla. Katalin kerek perec kijelentette, hogy haláláig
nem lép vissza a házasságtól, amely Isten akarata. Nem hált együtt Henrik fivérével,
Arthurral, s szűzen ment Henrik ágyába. Elhatározása sziklaszi-
162
lárd, s inkább szaggassák ízekre és haljon száz halált, mintsem megtagadja házasságát
törvényes hitestársával, a királlyal.
Ha mindez nem volna elég, hogy világ nyomorultjának érezzem magam, a válás miatt
felbőszült tömeg a bridewelli palota előtt hangosan áldotta szeretett királynőjét, Katalint.
− Halál ellenségeinkre! − kiáltozták.
S ki más volna az ellenségük, mint én, leendő királynőjük?
Magamon kívül voltam. Úgy rontottam Henrikre, akár a véreb a medvére a
medveviadalon. Hogy parancsolgathat ez az törékeny spanyol asszony pápai legátusoknak,
udvari méltóságoknak és királyoknak? Hogy engedhette Henrik, hogy az ármányos
Campeggio köszvényt mímelve úgy játsszon vele, mint egy tehetetlen bábuval? A faragatlan
legátus pedig még csak fel sem keresett engem, holott Henrik megígérte.
A király megpróbált a karjába venni, megcsókolni és lecsillapítani, de elhúzódtam. Be
kell látnia, hogy bolonddá tették, jelentettem ki. A hajamat simogatta, a kezemet cirógatta, s
megígérte, mostantól minden másként lesz. Aztán ellovagolt vérmes reményeivel. En
magamra maradtam, és imádkoztam.
Tegnap levelet kaptam tőle. Azt írja, parancsba adta, hogy tilos gyülekezni a
palotatéren. Mit képzel? Azt hiszi, ha a nép nem mondhatja ki nyíltan, mennyire szereti a
királynőt, a szívük majd másként érez?
Henrik ezután beszámolt arról, hogy bridewelli tanácstermébe hívatta a londoni
városatyákat és a polgármestert. Minden hű-− séges emberétől itt remélte megszerezni a válás
megtámogatását. Katalint nem győzte dicsérni, azt mondta, még mindig szereti, a lelkiismeret
szava azonban arra ösztönzi, hogy gondoskodjon fiú-örökösről, ezért van szüksége a válásra.
Ügy tűnt, a városatyák hajlanak a szóra, amikor azonban sugdolózni hallotta az
egybegyűlteket, keményebb hangot ütött meg. Ha bárki sértő hangon merészel beszélni a
leendő királynőről, mondotta, repülni fog a feje, akkor is, ha egész életét becsületben élte le.
163
A végső csapás azonban az, írta, hogy a királynő megtalálta (vagy talán hamisította) azt
az írást, amelyet Gyula pápa adott ki Henrikkel kötendő házassága engedélyezésére. Mint
mondotta, anyja, Izabella, adta át neki az irományt halálos ágyán. Ez az irat egészen más
fényben láttatja a dolgokat, mint az, amelyet Henrik magánál tart, s most Wolseynek és a
királynak főhet a feje, hogyan tovább. E percben tehát maguk késleltetik a per megindítását!
A király hiába próbálja leteríteni ezt a megveszekedett fenevadat, hisz sebet is alig
sikerül ejteni rajta. Én meg itt rostokolok Heverben, és megrokkant egészségem, rosszkedvem
és egy durva gúnynév minden fáradozásom eredménye. A jövő kilátástalannak tűnik.
Örökre a Tiéd:
C^vnna -
1529. március 2.
Kedves Naplóm!
Attól tartok, hű barátodból lassan házisárkány lesz. A sok bosszúság és csalódás
búskomorrá tesz, folyvást sírok, vagy a királyon töltöm ki toporzékoló dühömet. Ilyenkor ő
gyengéden átölel, és reményt keltő szavakkal csillapítgat. Itt vagyok greenwichi pazar új
lakosztályomban, amely telis-tele van szerető kedvesem ajándékaival, velem van a családom
és olyan udvaroncok vesznek körül, akik szívesen látnának a trónon. Az ember azt gondolná,
hogy boldog, vidám és reménykedő vagyok. Pedig bőven van okom panaszra és borúlátásra.
Campeggio bíboros hetedik hónapja lopja a napot Angliában, s még mindig nem látja
elérkezettnek az időt az ítélőszék megnyitására. Hét hónap telt el ármányos halogatással,
miközben jöttek-mentek a levelek Ró-
164
ma és a király között, holmi gonosz ördögi körben, tele hiábavaló kérelmekkel,
haszontalan érveléssel és hazugságokkal.
Henrik küldöttséget menesztett a királynőhöz − Warham is a küldöttek között volt −,
amely kemény szavakkal próbálta észre téríteni. Warham elmondta Katalinnak, az a
szóbeszéd járja, hogy a király életére tör. Ezért tanácsosai javaslatát követve Henrik mostantól
távol tartja magát mind ágyától, mind személyétől, nehogy ő, vagy a szolgálói
megmérgezzék. Azt mondják, Katalinnak a szeme sem rebbent e szavak hallatán, és távozásra
szólította fel a küldöttséget. A király ezután kémekkel vette körül a királynőt, és elfogta
Mendozához, a spanyol követhez intézett leveleit. Leánya, Mária látását is megtiltotta neki;
mi tagadás, ez feleslegesen szigorú rendelkezés. Es vajon megtörte mindez a királynő
ellenállását? Egyáltalán nem. Megátalkodott-sága napról napra nagyobb, s ezzel arányosan nő
hű alattvalóinak lelkesedése is e derűs mártír iránt. Néha úgy kihoz a sodromból, hogy
legszívesebben a szemét kaparnám ki ennek a szentfazéknak! Na és megfojtanám azt a
seregnyi gyengekezű férfiút, akik legfeljebb elhallgattatni tudják, megérteni vagy jobb
belátásra bírni nem.
A legrosszabb azonban, és igencsak veszedelmes, hogy az az átkozott Wolsey megint a
vesztemre tör. A múlt héten Henrik kápolnájának dékánja megtalálta a holmijaim között
Tyndale egyik traktátusát − „A jó keresztények engedelmességéről” címet viseli −, s besúgta a
bíborosnak. Wolsey a királyhoz szaladt a hírrel. Tény és való, hogy egy ilyen könyvnek akár a
birtoklása is sérti a katolikus valláserkölcsöt, más szóval eretnekség. Már láttam magam,
ahogy kegyvesztetten, ország-világ csúfjára bevonulok a börtönbe, kezemben a máglyám
meggyújtásához szükséges rőzsenyalábbal, Wolsey pedig, sertésábrázatán kárörvendő
vigyorral, végignézi a jelenetet. Tudtam, bolondság efféléken töprengeni, s az igazat
megvallva jobban piszkált a harag, mint a félelem. Nagy hangon esküdöztem George-nak és
udvaroncaimnak,
165
hogy a Tyndale-énál értékesebb könyvet még senkitől nem vett el a dékán vagy a
bíboros.
Még abban az órában a király elé járultam, s a térdemre hullottam; úgy kértem
bocsánatát. Nagy megkönnyebbülésemre azt mondta, hogy bár hithű katolikus, ő maga is
gondolt már arra, el kellene olvasnia ezt a könyvet, hogy véleményt formáljon s talán
értekezést is írjon róla. Megmenekültem hát, s hálás voltam a drága Henriknek nyílt szívéért
és világos elméjéért.
Az viszont nem kétséges, hogy Wolsey továbbra is a bukásomon mesterkedik. E sorok
írása közben vajmi kevéssé hiszem, hogy a királynak sikerül rendeznie a dolgát az ítélőszék
előtt, s törvényesen elválnia Katalintól. Campeggio pedig, ez a ravasz róka, kijelentette, azért
növeszti nagyra gyér szakállát, hogy ezzel is az angol egyház siralmas állapotát gyászolja. Azt
hiszem, soha nem viselte szívén érdekeinket, s csupáncsak Kelemen üres ígéreteivel és
hazugságaival etette Henriket. Megfájdult a fejem a bosszúságtól, meg ettől a hideg téltől,
amely soha nem akar véget érni. Hetek óta nem láttunk napfényt.
Örökre a Tiéd:
1529. május 31.
Kedves Naplóm!
Tegnap csodálatos reggelre ébredtünk. A legátus megnyitotta a törvényszéki tárgyalást,
s talán mégis egybekelhetünk. Tegnap este majd kilelt a hideg atyám folyóparti kastélyában,
Durham-ben, amikor Henrik megérkezett aranyozott bárkáján, hogy itt várja ki a dagály
beálltát. Majd szétvetette a jókedv, és roppant
166
magabiztos volt, hisz maga mögött hagyta Kelemen üres kifogásait és halogatását, s
királyi fensőbbséggel maga hívta össze az íté-lőszéket. Erre szükség van, magyarázta, mert
különben őszentsége Rómában ítél felette, ami végzetes lenne ügyünkre nézve. Ez történt
tehát, s Henrik ez idő szerint a greenwichi kastélyban várja, hogy a legátusok annak rendje és
módja szerint a dominikánusok rendházába idézzék, az ülések színhelyére.
Este a házasság törvényes egyházi felbontásáról írt tudós episztolákkal szórakoztatott
bennünket: engem, atyámat és George bátyámat.Valóságos szakértővé képezte ki magát a
témában, s bízik abban, hogy a bíborosok síkra szállnak az érdekében. Majd szétvetette az
életkedv abban a pár órában, amelyet körünkben töltött. Szemlátomást jól érzi magát új
családjában, mert így hív minket mostanság, engem pedig piruló arájának nevez.
Amikor megjött a dagály, és Henrik bárkája útra kelt, atyám elmerengett a családi
tűzhely mellett. Melléléptem, és a kezemet melengettem, de nem zavartam meg töprengését.
Egymásra tévedt a tekintetünk, s néma döbbenetet, mi több, kíváncsiságot fedeztem fel atyám
szemében, mielőtt félrefordult. Felmentem az emeletre, a szobánkat összekötő folyosón
akadtam össze George-dzsal, s suttogva beszélgettünk a pislákoló gyertyafénynél. Drága
bátyám most a király fegyverhordozója és a szarvasűző kopók felügyelője. Megkérdeztem,
tudja-e, mit gondol rólam atyám, s ő igennel felelt.
− Atyánk továbbra is hízeleg a királynak, ahogyan ez idő tájt magam is. A legkisebb
tévedéstől is rettegünk; attól, hogy a kelleténél jobban felemeljük a hangunkat, és
kötekedőnek tetszünk, vagy éppenséggel túl engedékenyen fogalmazunk. Neked viszont a
lábaid előtt hever a király, Anna. Úgy táncol, ahogyan te fütyülsz! Ha úgy hozza kedved,
sikoltozhatsz, átkozódhatsz, jelenetet rendezhetsz. Henrik bizalmas ügyekben kéri ki a
véleményed, mintha férfi volnál. Most is miattad áll a pápai bíróság elé, hogy elválasszák
Katalintól. Egészen kivetkőzött magából a mi kirá-
167
lyunk, s ennek egyedül te vagy az oka. Atyánk látja ezt, s nemhogy nem érti, de örülni
sem tud maradéktalanul a sikerednek.
− Ugyan miért nem? Királyné lesz a lányából.
− Ez még csak a jövő zenéje, Anna. -A király mégis úgy hiszi…
− A király álmokat kerget.
− Én is hiszek bennük! − mondtam szenvedélyesen. − E földnek Henrik az ura, s sem a
nagyurak, sem a császár, sem a pápa, de még maga a Teremtő sem állhatna akarata útjában. Ö
pedig engem akar. Való igaz, magam sem értem, hogyan jutottunk idáig. Felhasználtam
ugyan francia csalafintaságomat, az eszemet és kacérságomat, hogy még jobban kívánjon, de
az igazat megvallva, bátyám, sejtelmem sincs, miért imád Henrik ilyen vad tűzzel. Azt viszont
tudom, oly lángolóan szeret, hogy eget-földet megmozgatna értem. Ne csüggedj hát, George,
bízz benne, hogy királynő lesz belőlem. Majd meglátod.
Olyan reménykedőn és szeretettel mosolyodott el, hogy szívemet elöntötte az iránta
érzett gyengédség. Ha atyám aggódik is értem, és nem hisz igazán bennem, mégis szerencsés
vagyok, hogy olyan bátyám van, mint George. Most a durhami udvarházban várakozom,
Henrik pedig ezenközben Greenwichben várja, hogy az angol püspökök és bíborosok
összeüljenek a dominikánusok klastromában. Tetőtől talpig karmazsinpiros ,öltözékben,
fejükön karmazsinpiros kalpaggal helyet foglalnak majd aranyhímzéses trónusaikon, s maguk
elé idézik Henriket, hogy megvallja előttük, húsz éven keresztül bűnben élt.
Járj szerencsével, Henrik, kísérje vállalkozásodat az Ég kegyelme! Rengesd meg a
világot, aztán szedd össze a széthullott darabkákat, s rakd össze őket olyan egésszé, amely
egyedül a miénk!
Kedves Naplóm, maradok
Örökre a Tiéd:
Qyvonna
168
1529. június 21.
Kedves Naplóm!
Ádázul dúl a küzdelem, s bár a mai napon mindenki súlyos sebeket kapott, egyelőre
nem vérzett el senki. Durham folyóra néző ablakaiból figyeltem, mint siklik Katalin bárkája a
reggeli dagállyal a dominikánusok klastroma felé, hogy ott az ítélőszék elé álljon.
A folyóparton nagy sokaság verődött össze, zömmel asszonynép, akik a hűség és
szeretet örömkiáltásaival éljenezték meg a méltóságteljesen úszó bárkát. Tudtam, e sokaság
elenyészőn csekély azokhoz képest, akik a királynő oldalán állnak, s gyűlölnek engem.
Hallottam, micsoda tömeg szorongott a klastromon kívül, hogy hangos üdvrivalgással erőt
öntsön a belépő királynőbe.
Pokoli meleg volt, s még a folyóparton sem talált enyhülést az ember. Odabent
félelemmel telt meg a fülledt levegő. Ólomlábakon járt az idő, s közben sem atyám, sem
Norfolk nagybátyám nem adott hírt a nap eseményeiről. Amikor azonban az álmos délután
átadta helyét az este mézszín fényeinek, megindult fel a folyón, Londonba az időközben
alaposan felduzzadt menet; az ítélőszék résztvevői a legkülönfélébb dereglyéken, csónakokon
és bárkákon tértek haza. Ott volt közöttük Henrik pompázatos hajója, amely elszakadt a többi
járműtől, és kikötött a durhami mólón.
Henrik dacosan mosolygott, miközben keresztülgázolt a gyepen, hogy mindenki
láthatta, s én, akit felbátorított ez a dac, elé-mentem dús zafirkék ruhámban, hátamra omló,
lebontott hajjal. A ház rejtekében azonban a király imént még szálegyenes testtartása
megváltozott; szemlátomást megtört, arcáról lehervadt a mosoly, s fáradt ingerültségnek adta
át a helyét. Leültem e mellé az elgyötört katona mellé, és szeretettel pátyolgattam − hűvös,
illatos kendőkkel letörölgettem a homlokát, jégbehűtött bort hoztam neki, és gyengéden
megcsókoltam.
169
Halványan elmosolyodott, mint akinek eszébe jutott, miért is vívja e véget érni nem
akaró küzdelmet, aztán mesélni kezdte a tárgyalás eseményeit. Azzal kezdte mondanivalóját a
bírák előtt, hogy muszáj könnyítenie lelkiismeretén, amelyet alaposan meggyötör, hogy,
jóhiszeműen bár, de házasságtörésben él Katalinnal, bátyja hites házastársával.
− Jól és hosszan beszéltem − mondta −, felsorakoztattam érveimet ügyem
megtámogatására, majd amikor végeztem, felállt Katalin, királynői spanyol méltóságával
átvonult az elnémult termen, s térde esett előttem. Aztán azért esdekelt hozzám, a kettőnket
valaha egybefűző szerelem és az Úr nevében, hogy ne álljak az igazságszolgáltatás útjába.
Szánalomért és együttérzésért könyörgött, idegen mivoltára hivatkozott, és felpanaszolta,
hogy nem kapott jogászokat. Ez igaz. A két királyi ügyvéd, akiknek jövetelét várta
Flandriából, nem érkezett meg… Azt mondják, maga Károly nem engedte el őket, mert az
életüket féltette. Hadd tegyem azonban hozzá, Katalin ékesszólása minden fiskálist
megszégyenített. Azt mondta, hogy hűséges, alázatos és engedelmes feleségem volt, szerette
barátaimat és gyűlölte ellenségeimet. Halva született gyermekeiért pedig ne kárhoztassam,
nem az ő hibája ez, hanem Isten akarata.
Henrik elhallgatott, s megborzongott, mint aki egy fájdalmas epizódra emlékezik.
− Mi baj, szerelmem? − kérdeztem. − Mit mondott aztán?
− Istent hívta tanúul − megint Őt, egek, hányszor hivatkozott rá! Hogy amikor először
az ágyamba vittem, szeplőtelen volt, soha férfikéz nem érintette addig. Szűzen ment Arthur
ágyába, és úgy is távozott onnan.
− Márpedig te pontosan ennek az ellenkezőjére alapozod érvelésedet, ugye? − Henrik
komoran bólintott. − Atyám azonban emlékszik− folytattam −, hogy szót váltott Arthurral a
nász reggelén, s ő akkor egészen félreérthetetlenül azt mondta: „Hozzatok egy pohár
gyömbérsört, mert Spanyolországban töltöttem az
170
éjszakát!” Mások is így tudják. Nem érintetlenül jött az ágyadba, a törvény tehát a te
oldaladon áll, bármilyen gyakran emlegeti is Katalin a Teremtőt.
Henrik hitt nekem, de továbbra is búskomor maradt.
− El se tudod képzelni, milyen volt a tömeg, amikor Katalin elhagyta a klastromot. Az a
rengeteg ember mind őt éltette. A püspökök, az egyházfiak, a jogászok és a legátusok
döbbenten, némán hallgatták az éljenzést a nyitott ajtókon keresztül. „A jó Katalin!” −
kiabálta a nép. − „Nézd, most is ura a helyzetnek!”, „Nem fél semmitől!” Ó, Anna, Katalin
csodálatosan viselkedett!
− Amiként te is! − kiáltottam, és Henrik mindkét kezét a kezembe fogtam.
Láttam, mint feszülnek meg nyakán a kötélvastagságú erek, arca pedig kipirul a
szégyentől.
− És igazat mondott, amikor kijelentette, hogy idegen ebben az országban. Ez a te
királyságod, s csak a te nagylelkűséged emelte őt a trónra!
− Igaz, igaz − dünnyögte Henrik, akibe szemlátomást lelket öntöttek a szavaim.
− A te Tudor-őseid küzdöttek meg ezért a koronáért. Te vagy a nyolcadik Henrik király
Angliában, de messze felülmúlod a többit. Egyetlen spanyol hercegnő sem állhat utadba.
− Sem egy átkozott bíboros!
Mindketten felnéztünk, s atyámat pillantottuk meg, aki ekkor lépett a terembe, ő is most
érkezett a folyón a törvényszékről.
− Esedezve kérlek, hallgass meg, felség! − folytatta. − Wolsey árt neked, királyom. Az
egész dolog kicsúszott a kezünk közül, és ez Wolsey lelkén szárad.
− Súlyos vád ez, Thomas.
− Éppenséggel túlontúl is elnéző, nagy jó uram. Suffolk hercege, akit követségbe
küldtél Franciaországba, azt állítja, Ferenc király szerint Wolsey összeszűrte a levet a pápával,
s Campeggio bíborossal is Rómában. Kérdem én, miféle hűség ez? Még
171
Thomas More, a tanult tudós is álnoknak nevezi Wolseyt. Azt mondja, gonoszul játszik
veled. A nép gyűlöli, felség, mert embertelen adókat vetett ki a külhoni háborúk miatt. Azt
tanácsolom, tartsd rajta a szemedet, meg azon a másik piros csuhás pápai lakájon,
Campeggión!
− Köszönöm együttérzésedet, Lord Ormond, meg a tiédet is, édesem. De ha igazatok
van is a bíborosokkal kapcsolatban, azt hiszem, nem mernének szembefordulni velem. A pápa
Rómában úgyszintén nem szívesen veszítené el angol szövetségesét. Kemény napunk volt,
barátaim, de bízzatok benne, hogy miénk lesz a győzelem.
Visszatért hát a jókedv, s a király velünk vacsorált Durham-ben. Jól éreztük magunkat,
sokat nevetgéltünk. Én fuvoláztam, énekeltünk, s miután atyám visszavonult,
összeölelkeztünk és csókolóztunk. Henrik azt mondta, ezért képes megmozgatni eget és
földet. Mélyen szeret, én pedig folyvást a szívemet fürkészem, vajon fellelem-e magamban
ugyanezt az érzést. Eljön majd az idő, amikor ugyanúgy fogom szeretni, mint ő engem, ezt jól
tudom, jelenleg azonban színlelnem kell a szerelmet. Maradok
Örökre a Tiéd:
nw,a
1529. július 25.
Kedves Naplóm!
A pápa olyan hallatlan árulást követett el, hogy papírra vetni is nehezemre esik. Mégis
szólnom kell róla, hiszen a sorsom régóta összefonódott Henrikével. A legátusok ítélőszékét
elnapolták, noha nem született semminemű végzés, sem olyan, amely a válásnak kedvezne,
sem az ellene szóló, egyszerűen csak bére-
oA
172
késztették a tárgyalást, s a színhelyét áttették Rómába! Ez pedig valóságos katasztrófa.
Katalin győzött, mert ha Rómában tárgyalják az ügyet, minden bizonnyal az ő javára
döntenek.
Hogy kicsoda fundálta ki mindezt, világos, s noha a királynő a győztes, nem ő az
értelmi szerző. O is csak egy sakkfigura a férfiak küzdelmében, akárcsak én. Nem tudtunk
róla, de a franciák súlyos vereséget szenvedtek Itáliában Landrianónál a spanyol csapatoktól,
a többi frank katonával pedig ragály végzett. így amíg Henrik itt kókadozott a nyári hőségben,
s türelmesen várta, hogy döntés szülessen ügyében, Kelemen pápa Barcelonába utazott, ahol
szerződést írt alá a mostanra megkoronázott királlyal. Szövetségesünk, Ferenc, ezt követően
Cambrai-nál kötött békét velük. Minderről mit sem hallottunk. Mindössze a tárgyalás
elnapolásáról értesültünk, s az álnok bíborosok azzal biztattak minket, ne féljünk, mert amikor
folytatjuk Rómában, végre pontot tehetünk ügyünk végére. Csak a híreket hallva értettük meg
végre, honnét fúj a szél. A pápa most szövetségese Károly királynak − Katalin királynő
rokonának −, ezért soha nem adja nevét ehhez a váláshoz.
Az utolsó törvénynapon − azt hittük, hogy az ítéletet is ekkor hirdetik ki -,július 23-án,
magam is elmentem a klastromba, s elrejtőztem a karzaton. Ha Durham Hallban kellett volna
kivárnom, amíg a sorsomról döntenek, hát megtébolyodom. A bíborosok felálltak, Wolsey
pedig, aki tudta, mi következik, sápadtan, szédelegve, reszketve várta, hogy Campeggio
bíboros elmondja szemforgató beszédét.
Campeggio azt mondta, hogy Isten bizonyára megbüntetné, a lelke pedig elkárhozna, ha
jogtalan előnyben részesítene bármely itteni herceget vagy főméltóságot, ezért Angliában nem
tud ítélkezni. Henrik, aki jó hírekre számított, magánkívül volt, ugyanakkor magatehetetlen is,
akár egy kisbaba. Dúlva-fúlva távozott a törvényszékről, a föld csak úgy rengett a lába alatt.
Ezután Suffolk hercege szólalt fel Henrik érdekében, s minden dühét szabadjára
engedte:
173
− Most látom, mennyire igaz a régi mondás, hogy soha egyetlen bíboros vagy legátus
nem munkálkodott Anglia javán.
Bevallom, keserű könnyeket sírtam egymagamban ott a karzaton, sirattam az
elvesztegetett rengeteg időt, és szertefoszlott reményeimet.
Vajon miért nem érvényesült most Wolsey bíboros hatalmas befolyása? Ugyan miért
nem? Ez a vén hülye elhitette velünk, hogy a legátusi bíróság a javunkra ítélkezik majd itt,
Angliában. Átkozott Wolsey! Az ipswichi mészáros felkapaszkodott fia. Most azonban
kihunyt a szerencsecsillaga! Henrik immáron hallgat rám, amikor T Carlis Ebor ellen
beszélek. Megtudja még ez a nyomorult bíboros, milyen az én bosszúm! Ha egyszer elbukik,
az végleges lesz. Majd teszek róla.
Örökre a Tiéd:
1529. augusztus 31. Kedves Naplóm!
Nyár dereka van. A király, én és az egész udvar a vadászati idény felénél járunk.
Laktunk már Walthamban, Barnettben,Tut-tenhanger Holbornban,Windsorban, sőt, még
Readingben is. A kíséret zúgolódik kissé, amikor a király oldalán vágtatok csődörömmel,
pompás rojtos-bojtos fekete bársonyruhámban, selyemben és aranyban. Ez a zúgolódás még
nagyobbra nő, ha Henrik maga mögé ültet magas növésű lova hátára. A köznép
megbotránkozik, amikor így lát minket, s a többség azt hiszi, hogy az uralkodó páváskodó
lotyója vagyok, tulajdona testestől-lelkestől.
Zöldellő, virágba borult lankákon, réteken vágtatunk így keresztül, miközben kürtszó
harsan, a szarvasbika fenségesen szö-
174
kell előttünk, a kutyák vadul csaholnak, s szél süvít napégette arcunkba. Henrik imád
vadászni. Nagyszerű, vakmerő, férfias látványt nyújt hófehér paripáján, a szeme ilyenkor
boldog tűzben ég. Minden gondja elenyészik a lódobogás robajában, még a Nagy Ügyről is
elfeledkezik.
A kutyám, Urian, akit elhozattam, ma leterített és megölt egy tehenet; átharapta szegény
pára torkát. Henrik kifizette az árát a parasztnak, azonban a suttogás, amelyet az eset szült, így
sem hagyott alább. Azt mondják, Uriannek hívják a Sátánt kísérő szellemet, s így engem a
királyt megbabonázó boszorkánynak hisz a nép.Tény és való, hogy a király fülig belém
habarodott, és ékesszólón bizonyítja szerelmét. Nem csupán ajándékokkal − bár bőven kapok
ezt is, hisz minden nyergem, lószerszámom, ruhám, íjam, nyílvesszőm, vadászkesztyűm, sőt,
még az alsóneműm is tőle származik −, de ráadásul a nagy nyilvánosság előtt mutatja ki
érzéseit, ölelget, csókolgat, cirógat, s nem zavarja, hogy mindenki látja.
Amikor ma este a magánlakosztályában vacsoráztunk a lobogó tűz mellett, azt mondtam
neki, nem bölcs dolog, ha nagydobra verjük szerelmünket. Hisz Rómában azon mesterkednek
az emberei, hogy késleltessék a válásról döntő tárgyalást. S bár a királynőt Henrik száműzte a
közeléből, spanyol követei továbbra is Katalin javán munkálkodnak. Mindaddig, amíg ügyünk
el nem rendeződik, mondtam határozottan, az illendőség keretei között kell maradnunk.
Amikor végeztünk az evéssel, a bortól kipirultán, eltelten ültünk székeinken. Henrik
felállt, s miközben a tüzet élesztgette, halkan, nekem háttal, és úgy érzem, kissé sunyin, azt
mondta, hogy Kelemen hónapokkal korábban szavát adta, hogy amennyiben nem bontja fel
Katalinnal kötött házasságát, törvényesnek ismeri el tőlem született gyermekeit. Nem hittem a
fülemnek! Felálltam, és megindultam a hálószobám felé, hogy ne lássa haragos könnyeimet.
De az ajtónál megragadott, és nem engedett el.
175
− Annácska, ne menj el! Egy szóval sem mondtam, hogy belementem ebbe az
egyezségbe.
− Akkor miért beszélsz róla?
− Mindent elmondok neked!
− Szerintem kedvedre való ez az ajánlat. Megtarthatod a királynődet is, engem is, fattyú
fiaidat törvényesítheted, s még a pápa barátságát is sikerül megőrizned. Igen, Henrik, ez az
ajánlat bizonyára teszik neked!
Megpróbáltam elhúzódni, de szorosan átölelt, nekem pedig ömleni kezdett a könnyem.
− Egek, milyen bolond voltam! Mennyi ideje várok hiába, holott előnyös házasságot
köthettem és gyermekeket szülhettem volna! De nem így történt! Most búcsút mondhatok
haszontalanul elvesztegetett fiatalságomnak!
Henriknek megnyúlt az ábrázata, széles álla reszketett, s a szemében könnyek
csillogtak.
− Hallgass meg, Anna! Pápai beleegyezéssel vagy anélkül, de elveszlek feleségül!
Döbbenten hallgattam.
− Tényleg megteszed?
− Ha muszáj.
Nem szóltam, mert tudtam, mit jelent számára mindez. Egyházi átkot. Szent háborút
Anglia ellen.
-Tudod, olvasom a könyvedet − folytatta Henrik csendesen. − Tyndale írását a jó
keresztények engedelmességéről.
− És hogy tetszik?
− Újra meg újra átolvasom azokat a szakaszokat, amelyeket megjelöltél a körmöddel. −
Henrik a tűzbe bámult. − Ezt a könyvet minden királynak el kellene olvasnia. Az áll benne,
hogy az uralkodók nemcsak alattvalóik testéért, de lelki üdvéért is felelősek.
Menten abbahagytam a sírást.
− Folytasd! − sürgettem.
176
-Anglia királya vagyok, ősi jogon teljhatalmú uralkodója… és isten földi helytartója a
saját királyságomban.
− Igen, az vagy, Henrik! − mondtam. − És ha kedvedre valók e munka gondolatai,
adhatok egy másikat is.
− Miféle könyv az? − kérdezte, s úgy csillant fel a szeme, ahogyan vadászatok során
szokott.
-A címe „Folyamodvány a koldusok érdekében”, valami Simon Fish írta.
− No, és miről szól?
− Arról, hogy a király, és nem az egyházfők feladata megreformálni az egyházat, mert
ők elvetemültek és romlottak. ír azután arról, hogy a tisztítótűz puszta kitaláció; csupáncsak
az istenfélő keresztények megfejésére szolgál, akikkel elhitetik, hogy adományaik segítik a
menny és pokol között tévelygő szeretteiket.
− Furcsa címe van.
− Fish okosan ír az egyház által koldusbotra juttatott becsületes angol alattvalókról.
Most Henrik komorodott el. Olyan súlyos gondolatok nyomasztották, mint Atlaszt, aki
egy világ terhét viseli vállain.
− Elismerem, ezek a gondolatok helyénvalók és igazak, csak hát könnyű mindenfélét
összefirkálnia annak, aki csupán önmagáért felel. Nem viselhetek most háborút az egész
katolikus Európa ellen. Nincs sem ütőképes hadseregem, sem pénzem, hogy a katonák
zsoldját kifizessem. Egész Anglia keservesen megszenvedné…
− Tudom.
− És még Rómában sem veszítettünk csatát!
− Ezt is tudom.
− Istenem, mennyire szeretlek, Anna! − kiáltotta és magához szorított. − Állj mellém,
harcolj velem, és nyerni fogunk, ebben biztos vagyok!
− Melletted leszek, Henrik, ígérem. − Ezzel megcsókoltam és átöleltem. A küzdelmünk
hosszú lesz és embertelenül nehéz,
177
ezen az estén azonban megtudtam, hogy Henrik kitartása nem rendült meg. Ennél is
fontosabb, azt is tudom már, hogy új fényben látja a követendő utat, s ez a fény nem Rómából
sugárzik szét, hanem Luthernek hívják. Örökre a Tiéd:
1529. október 27. Kedves Naplóm!
Valami nagyszerű történt! Kegyvesztett lett a valaha oly hatalmas Wolsey bíboros, s én,
a „bolond fehérnép”, voltam bukása előmozdítója.Valójában saját sírját ásta meg, mert az
idegen törvényt − a pápáét − az angol törvények fölébe helyezte, s ezzel megszegte az állam
ügyeibe való beavatkozást tiltó rendeletet. A múlt hét egy szép reggelén tehát Norfolk és
SufFolk hercege a yorki udvarházba lovagolt; magukhoz vették a birodalom nagypecsétjét,
megfosztották a kancellárt rangjától, birtokaitól és földi javaitól. Lehorgasztott fejjel, hájas
combjai közé behúzott farokkal hagyta elYorkot festett bárkáján. Csónakokban szorongva
vagy ezer londoni vette körül. Az emberek pfuj óztak, és azt kiáltozták, remélik, hogy aTower
foglyaként végzi. Egy rideg, távoli udvarházba száműzték Esherben.
Az én részem annyi a dologban, hogy felnyitottam a király szemét: lássa, Wolsey nem a
javán munkálkodik, sőt, éppenséggel bajok és kellemetlenségek végtelen sorát zúdította a
fejére. Miközben a greenwichi parkban sétálgattunk, s a szél felkavarta az avart a lábunk alatt,
úgy oktatgattam Henriket, mint valami éles nyelvű nevelő.
cA
178
-Az a jókora kölcsön, amelyet a bíboros a franciák ellen folytatott háború költségeinek
fedezésére vett fel − mondtam −, minden alattvalónak öt fontnyi adójába került. Ennél is
rosszabb azonban, hogy a bíboros diplomáciai baklövései miatt elveszítettük francia
szövetségeseinket. Hiába csúszott-mászott Ferenc előtt, Anglia háttérbe szorult Európa
nagyhatalmai között.
Henrik komoran bólogatott, mert tudta, hogy igazat beszélek, s ez felbátorított, hogy
folytassam vádbeszédemet.
− Oly magasra emelted ezt a csuhást, hogy vagyona a tiédnek bő egyharmadát teszi ki,
csakhogy neki nem kell egy országot eltartania a jövedelméből. Tudtad, hogy Európa
királyának nevezik az angol bíborost?
Henrik hátrahőkölt, mintha megütöttem volna, mert fortyogó mérge ellenére szerette és
becsülte a vén Wolseyt, ezért fájhatott neki az elválásuk. Wolsey sorsa azonban
megpecsételődött, nem volt már számára segítség.
Amikor a vénember elhagyta a yorki udvarházat, Henrik elvitt oda, és körülnéztünk a
bíboros elkobozott ingóságai között. A nagy kecskelábú asztalokra felhalmozott és a falak
mentén kiterített holmik értéke minden képzeletet felülmúlt. Falikárpitok, jó pár tucat
szőnyeg, párna, függöny, tizenhat faragott baldachinos ágy, asztalok, trónok, szekreterek,
óriási festmények, száz fő megvendégelésére elegendő arany étkészlet − tálak és kupák −,
ékköves, aranyozott feszületek, serlegek és miseruhák.
− Ez most mind a tiéd, Henrik, és méltán − mondtam, miközben a zsákmányt csodáltuk.
Meglepetést láttam a szemében, hogy ez a sok drágaság mostantól az övé.
-A tiéd is, Anna − mondta.
Elmosolyodtam, de úgy, hogy Henrik ne lássa.
− Nászajándék Wolseytól?
Henrik nem felet, és elszomorodott; talán a bíboros hasznos tanácsai jutottak eszébe.
179
− Nem a te hibád, Henrik. Wolseynak mennie kellett.
− Olyan kancellárra van most szükségem, aki nem egyházi ember. Mi a véleményed
Thomas More-ról?
Nem válaszoltam azonnal, mert tudtam, hogy ez a jogász, az „Utópia” tudós szerzője,
Henrik barátja. Az udvar és a köznép egyaránt nagyra tartotta ezt a becsületes embert.
Kinevezésének lehetősége azonban elgondolkoztatott.
− Buzgó katolikus, szerelmem, és ellenzi a válást − mondtam végül.
− Ez igaz. Vallási kérdésekben egyenesen buzdítani is fogom arra, hogy lelkiismerete
szavát kövesse. A válás viszont nem az ő dolga lesz, mindössze az államügyek és a jogi
kérdések. More mindig hű, engedelmes szolgám volt, és csak akkor nyilvánít véleményt, ha
felszólítom erre.
Eszembe jutott, miként pillantottam meg először Thomas More-t. Henrik
fogadótermében álltam, suhogott a merev szatén, súlyos aranyláncok csörrentek a nagy
ékköves melltűkön, s francia parfüm áradt a hasított ujjú zekék kikeményített fodraiból meg
az ingvállak csipkéiből. Aztán egy egészen másféle tollazatú madár rebbent ebbe a tarkabarka
pávaseregbe − egy fekete ruhás férfiú, akinek durva szövésű öltözéke lötyögött vézna
termetén. A tekintete lágy volt, s az arckifejezése barátságos.
More-t megelőzte a híre. Henrik gyermekkori barátja és jó ideje tanácsnoka, mi több, a
királyné barátja is, s Erasmus házigazdája a tudós angliai tartózkodása idején, tisztes
családapa. Mindenki tudott hosszú házasságáról az éles nyelvű Alice More-ral, vér szerinti
lányáról, Margaretről, örökbe fogadott gyermekéről − megint csak egy lánykáról −, meg arról,
mennyire imádja a családja. Nem bírtam levenni szemem az arcáról, miközben elképzeltem,
milyen nyájasan szólhat ez az ember szeretett lányához. Szelíd útmutatás, gyengéd nevelés a
világ keménysége ellenében. Mindezekben a kiváltságokban atyám nem részesített engem.
Hirtelen felmerült emlékezetemben apám arca − acélos ke-
180
ménységű szempár, pengeéles száj, amely nyers szavakat köpköd tanulmányaimban
tanúsított előmenetelemről. Az értékemet egyedül a szorgalmam mérte… Merengésemből
Henrik zökkentett ki. A véleményemre és a tanácsomra várt.
− More odaadása irántad tiszteletreméltó, és nem kételkedem az őszinteségében, de el
kell tartania egy családot, ezért bizonyára fontos számára a karrier.
− Megkérdőjelezed a hűségét? − kérdezte Henrik.
− Nem, csupáncsak a merevségét kifogásolom. Nem ostorozza-e sziklaszilárd
meggyőződéssel „Utópiájá”-ban is a házasságtörés bűnét és a bujaságot általában? Az első
kihágást rabszolgasággal büntetné, a másodikat pedig nem kevesebbel, mint halállal.
− Ez igaz. Ugyanakkor a válást is elképzelhetőnek tartja könyvében. Különben is hiszek
abban, hogy tudós teológiai érveim végül jobb belátásra bírják. Ha sikerülne megnyernünk
magunknak, kincset érő szövetségesünk lehetne.
Imádkozom, hogy Henriknek legyen igaza, mert ádáz, véres küzdelem vár ránk. Örökre
a Tiéd:
1529. december 2.
Kedves Naplóm!
Ezen a borús, szeles napon bátyám Franciaországba távozott. Kikísértem, és
elbúcsúztam tőle a doveri parton, a kastély árnyékában. A szél belekapott lebontott hajamba
és szoknyáim tömegébe. Úgy feldagasztotta, akár a vitorlavásznat, s csupán George erős karja
óvott meg attól, hogy el ne essem a homokban. Hideg volt, minket azonban melegített a
szeretet. George mélyebb-
181
re bújtatta reszkető kezeimet a rókamufíba, miközben a kosarakkal megrakott
csónakokat figyeltük; az utazóládákat és hordókat most szállították át a hullámtörőn túlra, a
fehér sapkás part mentén horgonyzó „Mária hercegnő” fedélzetére.
Összedugtuk a fejünket, és egy sereg dolog szóba került közöttünk. Hogyan gyarapította
családom rangját és vagyonát Henrik irántam érzett szerelme: atyám mostanra Wiltshire és
Ormond earlje lett, bátyám, Lord George Rochford, nővérem, Lady Mary Rochford, jómagam
pedig Lady Anna Rochford. George-ot egyúttal francia követté is kinevezték, ezért kelt most
át a csatornán.
Felidéztük a nagy lakomát, amelyet Henrik Whitehallban adott családom felemelkedése
alkalmából. Fényes ünnepség volt, s a király számos előkelő lordot és ladyt látott vendégül.
George azt mondta, hogy őfelsége nővére, Suffolk hercegnője zöldebb volt az irigységtől,
mint halványzöld köntöse, amikor a király a jobbjára ültetett; ezen a helyen ugyanis csak
koronás fők foglalhattak helyet. Du Bellay, a francia követ élénk figyelemmel kísérte az est
eseményeit, s George látta, amint Eustace Chapuys, a spanyol király új kémje az udvarban (ő
Katalin tanácsadója), a derekán csüngő kis írótáblára jegyezgetett. Gondolom, Károly
levélben értesül majd a történtekről, és mindent elkövet nagynénje érdekében.
Sok ínyencfalatot szolgáltak fel − sült kacsát és nyulat, birkahúst, galambot, fürjet és
vadhúst, téli bogyókkal töltött vajas süteményt, rengeteg édes bort, meg egy akkora almás-
körtés pitét, hogy a széle lelógott az asztalról. Végig, az egész ünnepség alatt, zene szólt.
Később udvari bolondok és énekmondók szórakoztattak minket. Miután leszedték az asztalt,
újabb muzsikusok érkeztek. Táncoltunk, nevettünk, vigadoztunk egészen addig, amíg a hajnal
fénye be nem világított a palota ablakain. Csodálatosan boldog éjszaka volt ez, néhányan azt
suttogták, olyan volt, mintha a lakodalmunkat ültük volna.
182
Amint ott álltunk a téli tengerparton George-dzsal, egy lord és egy lady vonult el
mellettünk kíséretével, nyilván ők is az átkelésre vártak. A lord jó vágású volt, a hitvese szép,
mögöttük meg ott jöttek szolgálóik és lányaik. Arcukba süvített a szél, s ők megrázkódtak a
gondolatra, hogy egy törékeny faalkotmányon kell átkelniük a háborgó mélység fölött.
-Jaj, George! − kiáltottam. − Olyanok ezek a lányok, akárha magamat látnám
kilencévesen.Talán emlékszel még rám akkoriból: magas voltam és sovány.
− Hogyne emlékeznék. Elénk, vadóc gyermek voltál. Akaratos, fekete szemű kislány, a
papa kedvence.
-Velünk voltál aznap, amikor nővéremmel elkísértük Mária hercegnőt Franciaországban
tartandó lakodalmára?
− Londonban voltam akkor.
− A mostanihoz hasonló idő volt, borús és hideg, magasra csaptak a hullámok.
Valamennyien a parton fagyoskodtunk, s a hullámtörőkön túl királyi hajók horgonyoztak,
várták, hogy fedélzetükre szálljunk. Aznap néztem meg magamnak először Henriket. Szép
volt, akár egy isten. Akkoriban koronázták királlyá, s még boldognak látszott spanyol
arájával. Együtt kísérték ki a húgát, hogy egybekeljen a totyakos vén Lajos királlyal. A fiatal
Henrik király a homokban állt, és persze nem vett észre engem, a cingár kislányt. Csak a
királynőt, a büszke Katalint látta, akinek hasát nagyra dagasztotta a terhesség.
− Emlékszem Henrikre azokból a napokból − mondta George. -Valóságos óriásnak tűnt
a szememben, a kicsattanó életkedvével és mindent felhabzsoló mohóságával. Egész
gyermekkorát a világtól elzárva élte le. Második fiúként papnak szánták, s atyja rideg
lakosztályában raboskodott. Jó nevelésben részesült, de csupán a nevelőivel beszélhetett, s
egyedül járkált az üres kastélykertben. Mindentől megfosztották ezt a szegény, magányos fiút.
Aztán meghalt édesatyja, s hamarosan Arthur is távozott az élők sorából.jaj, Anna, a fiatal
Henrik olyan volt, mint a bábból elő-
183
bújó pillangó! Teljes érettségében röppent fel ez után a csendes időszak után, s úgy járt-
kelt egy féktelen és ragyogó életformában, mintha csak beleszületett volna. A Nagy Henrik −
illik ez az elnevezés ehhez a csodálatos férfihoz és királyhoz.
George megfogta a kezemet.
− Meglásd, elvesz feleségül, érzem, hogy megtalálja a módját. Szeretném, ha hazatérve
a trónon láthatnám viszont a húgocskámat.
Megérkezett a matróz, s intett George-nak, hogy másszon bele a kis csónakba, amely
majd a horgonyán ringó hajóhoz szállítja. Megcsókoltam fivéremet, Isten segedelmét
kívántam neki, és útjára bocsátottam. Beszállt a nyikorgó lélekvesztőbe, s miközben ezt
figyeltem, egy hirtelen széllökés kis híján lefújta fejéről a kalapját, ő azonban ügyesen
utánakapott. Megfordult és rám vigyorgott, akár egy siheder. E mosolyban bujkáló meleg
szeretet átröppent a fövenyen, s körbevett, mint valami pompás gyapjútakaró. Ennek
védelmében néztem, amint vitorlát bont George hajója, s eltűnik a szürke látóhatár mögött.
Örökre a Tiéd:
1529. december 25.
Kedves Naplóm!
Ó, én minden halandók legnyomorultabbika! Lakosztályom rejtekéből hallgatom a
karácsonyi mulatság idehallatszó lármáját. Ezen a mindennél fényesebb ünnepségen a királyi
pár elnököl, míg hitvány estélyemen mindössze nővérem, anyám, Thomas Cranmer és néhány
hű udvaronc van jelen. Georgre továbbra is Franciaországban időzik, atyám pedig − akinek,
úgy hiszem, fogalma sincs a hűségről − a király oldalán ünnepel ma este.
184
Vadul rátámadtam Henrikre, hogy ilyen siralmas helyzetbe taszított, de azt mondta, nem
változtathat az ősi szokáson.
− Mindaddig, amíg ő a királynő − mondta −, Katalinnak mellettem a helye a karácsonyi
és húsvéti ünnepségek idején. Máskor, édesem, ígérem, hogy mindig a jobbomon ülhetsz. Már
most is botrányt okoz, ahogy közszemlére tesszük szerelmünket. A megszentelt ünnepeken
azonban alattvalóim nem tűrnék el, ha te kísérnél, Anna, hanem fellázadnának. Bocsáss meg,
nagyon kérlek!
De nem bocsátottam meg neki, hanem elküldtem magamtól, miközben forró könnyek
gördültek le arcomon. Most pedig a lenti csarnokból felhangzó muzsika akkordjait hallgatom,
s elképzelem a több ezer gyertya fényével megvilágított ünnepi asztalt, Henrik csillogó,
kicicomázott, felékszerezett vendégeit, amint táncolnak és vigadoznak. Hogy örvendezhetnek
ellenségeim a távollétemen!
Elpanaszoltam nyomorúságomat megözvegyült nővéremnek, Marynek. Türelmesen
végighallgatta, amint sorra szapultam rosszakaróimat. Legelőször is természetesen a
királynőt, aki makacs megátalkodottságában és bőszítő fennhéj ázásában fütyül Henrik
mesterkedéseire, miközben továbbra sem bánik rosszul velem. Mary szerint Katalin bízik
abban, hogy soha nem leszek Henrik hitvese, s ha ő szilárdan kitart, nem sért meg engem,
nem acsarkodik ellenem, eljön a nap, amikor Henrik ismét a szívébe fogadja, s ők újra
egyesülnek a házasság szentségében. A királynő semmiképpen nem gyűlölhet engem, vélte
Mary, hisz tiltja katolikus hite és jámborsága.
Mária hercegnővel már korántsem ez a helyzet. Nővérem ugyanolyan tisztán látja, mint
én, az égő gyűlöletet ennek a kis boszorkánynak a szemében. Katolikus-e avagy sem, a
halálomat kívánja. S bár Henrik egyre jobban elhidegül Katalintól, tizenhárom esztendős
bájos kislánykáját, Máriát, végtelenül szereti; amúgy igen okos és művelt gyermek, a világ
gyémántja. Mind-
185
addig, amíg világra nem hozom kis hercegünket, ez a törékeny lányka marad a király
egyetlen örököse.
Kevésbé veszedelmes ellenfelek − bár ők is épp elég bosszúságot okoznak − Katalin
spanyol udvarhölgyei. Egyszer kicsúszott a számon, bárcsak valamennyien holtan hevernének
a tenger fenekén. Mary megkérdezte, valóban azt mondtam-e a királynő szolgálójának, Maria
de Moretónak, hogy szívesebben látnám a királynőt felakasztva, semhogy elismerjem őt
úrnőmnek. Bevallottam, hogy bizony ezt mondtam, mire Mary harsány nevetésben tört ki, én
pedig vele nevettem. Jó volt, hogy felszállt a kedélyemet megülő szürke felleg, miközben
szemérmetlenlül tréfálkoztunk s élcelődtünk szépszámú rosszakaróm rovására.
Aztán Mary megkérdezte, mi a szívem vágya. Az, hogy Henrik küldje el a királynőt és
Mária hercegnőt az udvartól, vágtam rá azon nyomban.
− Elmondom neked, hogyan csikarhatsz ki egy ilyen kegyet a királytól − mondta, és
közelebb hajolt hozzám. − Kéj vágyó férfi a mi Henrikünk, s minden csókod és cirógatásod
kevés neki…
− Megmondom, mi a módszerem, nővérkém. Sokkal többre tart, mint amilyen valójában
vagyok.
− Adj neki valamit, Anna, s közben tarts meg szüzességed virágát! Próbálkozz a
szeretkezés francia válfajával − elégítsd ki a száddal! A nyakamat rá, hogy élvezni fogja, te
pedig nem győzöd majd számolni az ajándékokat és kegyeket, amelyek egyetlen éjszakai
ölelés után záporoznak rád.
Ereztem, ahogy felforr a vérem a haragtól. Hát Henrik megunt ágyasának tanácsait
kelljen hallgatnom?
− Gondolod, hogy tőled kell eltanulnom a szerelem fortélyait, amikor szinte kezemben
van már az angol korona?
− Ó, tégy, ahogy akarsz, húgocskám. Ez a korona azonban egyelőre szilárdan ül Katalin
királynő fején, s ő nem egykönnyen válik meg tőle.
− Henrik szeret engem!
186
− Ugyan, Henrik csélcsap szoknyavadász.
A legszívesebben lekentem volna egy pofont Mary csinos arcára, de türtőztettem
magamat. Mert bár hiszek a király jó szándékában, most mégis egyedül, elhagyottan
rostokolok itt karácsonykor. Istenem, imádkozom hozzád, hogy ne nővéremnek legyen igaza,
s hogy a következő karácsony már királynőként köszöntsem rám.
Örökre a Tiéd:
1530. június 9. Kedves Naplóm!
Igencsak kedvemre való, hogy az utóbbi időben beletanultam a politika és az intrikák
világába, s oktatóim − Norfolk, SufFolk, Thomas More és Lord Wiltshire − e művészet
legnagyobb mesterei országunkban. Figyelmesen hallgatom, miként szövi a segítségükkel
Henrik finom falikárpittá a kormányzás szövetét, a hűbérbirtokok, alattvalók, háborúk és adók
aranyszálú lánc− és vetülékfonalait; miként hímzi ki elegáns diplomáciával és törvényekkel;
hogyan ölti össze a jól őrzött határokat a hű lordok és lovagok cérnájával.
Bizonyos Cromwell mester, Wolsey bíboros titkára, tiszteletét tette nálam, s ugyancsak
össze kellett szednem az agyamat e kihallgatás során. Ez az alacsony emberke a fiskálisok
módjára talpig feketébe öltözött − a szeme szúrós tekintetű, az orra nagy és hegyes, a szája
vékony, az arca szögletes −, azért jött, hogy néhány jó szót esdekeljen ki megjuhászított,
mostanáig száműzött mestere számára tőlem és Henriktől. Miközben Wolseyról beszélt, aki
nagybeteg − vízkóros −, kétségbeesett és vigaszra szorul, éreztem,
qA
187
hogy valamiféle rejtett szándék lappang látogatása mögött. Semmi nem volt az emberke
szavaiban, ami hűtlenséget sugallt volna gazdája iránt, csupáncsak az okos szempár
felcsillanása, a vékony ajkakon lebegő félmosoly beszélt hátsó gondolatokról és tervekről.
Úgy tűnt, a sörfőző magasra emelkedett fia nagyra becsüli azt a nőt, aki csúszómászó féreggé
aljasította a mindenható bíborost.
Ez a különös ember felkeltette a kíváncsiságomat, annyira magabiztosnak,
határozottnak látszott. Én azonban nem játszottam ki a kártyáimat, s nagylelkűséget színlelve
csekélyke ajándékot küldtem Wolsey számára − egy arany írótáblát, amelyet a derekam körül
viseltem, s amelyre most néhány vigasztaló szót és tanácsot róttam. A titkár alázatosan
megköszönte, mélyen meghajolt, és visszavonult.
Az az érzésem támadt, hogy hallani fogok még Thomas Cromwellről. Kiderül majd a
maga idejében.
A király irántam érzett szenvedélyes szerelmében okos haditervet főzött ki a válás
véghezvitelére. Thomas Cranmer, családom új káplánja, egy szelíd, nyájas ember, aki hajdan
Cambridge lelkésze volt, azzal a merész ötlettel állt elő, hogy Henriknek nincs is szüksége
Róma jóváhagyására, mindössze több európai teológust kellene megkérdeznünk, véleményük
szerint van-e joga a pápának dönteni Henrik házasságának kérdésében. Ez az egyszerű
gondolat bogarat ültetett a király fülébe.
Henrik kijelentette, hogy Cranmer „fején találta a szeget”, s késedelem nélkül követeket
küldött Európa egyetemeire, de zsebüket előtte megtömte arannyal. Az volt a dolguk, hogy
rávegyék az egyházjog tudósait, ismerjék el a válás létjogosultságát, és írásban is támogassák
azt. Mindebből azt a tanulságot szűrtem le, hogy néhanap a cél szentesíti az eszközt. Közelgő
házasságunk bizony agyafúrtabbnál agyafúrtabb machiavellista terveket tesz szükségessé.
Ez egyszersmind nagy zúgolódást is szül. A városi és vidéki nép megveti az angol
papokat és püspököket, s mikor ezek az
188
egyházfiak a szószékről azt hangoztatják, hogy Henriknek joga van elválnia Katalintól
és fittyet hánynia Rómára, lehurrogják őket, és szitokáradatot zúdítanak rájuk. Maga Henrik is
habozik az eretnek gondolatokat illetően. Először felbőszítette Tyndale traktátusa − „A
prelátusok viselt dolgairól”, amely Wolseyt ostorozza és elítéli a válást, majd váratlanul
felajánlotta a szerzőnek, hogy beléphet a királyi tanácsba, amennyiben nyilvánosan
megtagadja gondolatait!
Esküszöm, néha már azt hiszem, az egész világ megbolondult, s vele együtt én is. Mégis
szilárdan ki kell tartanom Henrik mellett, ha sikerre akarjuk vinni ügyünket.
Örökre a Tiéd:
1530. december 1.
Kedves Naplóm!
T Carlis Ebor meghalt. Nem fejezték le, ahogyan Henrik parancsolta, hanem
közönséges vérhas áldozata lett a Tower felé menet. Pedig tartottam attól, hogy amennyiben
Wolsey újabb harcot indít Henrik kegyeinek visszaszerzéséért, győzni fog. A király ugyanis
az utóbbi időben igencsak elégedetlen volt tanácsosaival, Wiltshire-rel, SufFolkkal,
Norfolkkal, s hangosan panaszolta, hogy a bíboros többet ér, mint valamennyien együttvéve.
Visszaadta Wolseynak birtokait, meghagyta York püspöki székében, s mintegy háromezer
fontot érő ajándékkal lepte meg. Mindez valóban aggasztó volt. Mi lesz, ha Henrik ismét
bizalmába fogadja az álnok prelátust? Wolsey gyűlölt. Az elmúlt hetekben kémeim
jelentették, hogy az udvartól távol Wolsey felségáruló levelezésbe bocsátkozott a pápával,
adja hozzájárulását egy olyan ediktum kibocsátáshoz, amely elszakítana engem Henriktől.
189
Norfolk hercege, kétségkívül saját önző érdekeinek védelmében, bár szerencsére
továbbra is vágyaimmal egybehangzóan, nyilatkozatot csikart ki a bíboros emberétől, doktor
Agostinitől, miszerint a vén Wolsey Henrik kiközösítését kérte a pápától, ha nem küld el
engem az udvartól. Ami ennél is rosszabb, a bíboros összeesküvést szőtt, s maga akarta
kezébe ragadni a kormányzás gyeplőjét. A parlamentben Thomas More, az újonnan kinevezett
kancellár acsarkodva beszélt a nemrég megbukott „eunuch” Wolsey ellen, majd arról
szónokolt, hogy a királynak meg kell tisztítania nyáját a romlott, megátalkodott hívektől.
Hangos berzenkedésem sokat nyomott a latban a More-é mellett, s a Norfolk által felfedezett
összeesküvést sem lehetett semmibe venni. Henrik rezzenéstelen arccal, némán, kétségkívül
összeszoruló szívvel írta alá a haladéktalan elfogatóparancsot Wolsey bíboros előállítására.
Az urak haboztak, ki adja át az okiratot a címzettnek, s meg kell hagyni, senkinek sem
volt szíve egy ilyen feladatot végrehajtani. Ezért kezembe vettem az irányítást, s magam
választottam ki a követet. Nem mást, mint Lord Henry Percy Northumber-landet
menesztettem a bíboroshoz, tulajdon személyében. Ó, édes bosszú! Bárcsak légy lehettem
volna a falon azon az éjszakán, amikor az aljas csuhás azon merengett, hogyan fogják majd
ünnepelni beiktatását a yorki püspökségbe. Ehelyett Percy robogott be étkezőfülkéjébe a
következő szavakkal:
− Uram, ezennel letartóztatlak felségárulás vádjával.
Wolsey aztán útnak indult délnek, szigorú őrizetben, ítéletidőben, London és az
elkerülhetetlen kivégzése felé, csakhogy útközben megbetegedett, és ágynak esett. Békésebb
véget ért hát a leicesteri apátságban, mint reméltem, engem pedig megfosztott az örömtől,
hogy tulajdon két szememmel nézzem végig szánalmas halálát.
Örökre a Tiéd:
Osonna,
190
1531. február 7.
Kedves Naplóm!
Isten áldása legyen Cromwell mesteren! Őfelsége szívbéli bizalmasaként − a greenwichi
palotában lakik, s a király egy rejtekajtón keresztül ki-be járhat hozzá − olyan ördögi és
kegyetlen tervet agyalt ki, amely sikerre viheti Henrik nagy ügyét. Ez az ármányos elméjű kis
ember az angol egyház teljhatalmú fejének szándékozik kinevezni a királyt!
A canterburyi egyházmegyei zsinaton Cromwell szólásra emelkedett, s arról beszélt,
hogy az angol egyházfiak egy idegen hatalom, a pápa kezébe teszik le az irányítás jogát.
Aztán, mintha csak két kardot forgatna egyszerre − az egyik ez a tény, a másik a rettegés −, a
sziget valamennyi egyházi emberét azzal vádolta, hogy nem tartják tiszteletben a király
egyházi ügyekben való rendelkezési jogának ősi törvényét, pedig maga Wolseyt is ez a vád
buktatta meg és juttatta börtönbe. Végül fizetséget, ha úgy tetszik, sarcot követelt az
egyháztól azért, hogy a király megbocsásson nekik! Cromwell azzal érvel, hogy mivel az
egyház hatalma megroppant, s a Szentatya kipottyant a pápai székből, Henrik lett Krisztus
földi helytartója Angliában, ezért a király utasíthatja az ország legmagasabb rangú főpapját −
Canterbury érsekét −, azaz tulajdon személyét, hogy járuljon hozzá a váláshoz. Ami azt
jelentené, hogy egybekelhetünk. Mondanom sem kell, elszabadult a pokol ezen a zsinaton. A
megfélemlített csu-hások tehetetlen dühükben hasztalan próbálták megakadályozni, hogy
Henrik az angol egyház teljhatalmú fejének és védnökének kiáltsa ki magát; hasztalan
igyekeztek e kitétel mellőzésével valamiféle siralmas egyezségre jutni!
Lord More kancellár kék és zöld lett haragjában. Csakhogy erőtlennek mutatkozott új
posztján, ahonnan a vén Wolsey valamikor doronggal sújtott le ellenfeleire. Amint azt
megjósoltam
191
Henriknek, More a válás dolgában nem enged egy jottányit sem, s ellene acsarkodik. De
Thomas More így is Henrik tehetetlen játékszere, túl gyenge és puhány ahhoz, hogy
szembeszálljon királya akaratával. Ez a családapa, a nemes eszméknek ez a híve hivatalból
kegyetlenül üldözi az eretnekeket. Azt vallja, hogy a hitetleneket ki kell irtani, hogy írmagjuk
se maradjon, s az irgalom leghalványabb jelét sem mutatja irántuk. Folyvást erről a tárgyról
írogat, ami méltán bosszantja a királyt, ennél is rosszabb azonban, hogy azoknak a
polgároknak, akiknél megtalálták Tyndale-nek „A prelátusok viselt dolgairól” szóló
értekezését, nyakába akasztották az ominózus kötetet, majd szégyenszemre végig kellett
vonulniuk London utcáin, és máglyára vetniük a könyveket. More férfiakat és nőket
korbácsoltatott meg, másokat megége-téssel fenyegetett.
A királyt hidegen hagyták a kancellár ellenérvei, s megparancsolta More-nak, hogy
álljon ki a válás mellett a Lordok Házában, majd pedig az Alsóházban. A megszorongatott
kancellár itt azzal érvelt, hogy királya nem szerelemből, mint néhányan állítják, hanem
kizárólag lelkiismereti meggondolásoktól indíttatva cselekszik. Bizonyára vonakodva ejtette
ki ezeket a hazug szavakat.
Henrik nagyszerű, történelemfordító sakkhúzása egészen megrémít, mert egyedül az én
kezem elnyerése végett kaparintotta meg a pápai tiarát, s helyezte a maga koronás fejére.
Reszketek erre a gondolatra… ugyanakkor meg is mosolyogtat.
Örökre a Tiéd:
Osonna,
Erzsébet királynő
R
emélem megtaláltam, amire felséged kíváncsi -jelentette ki Lord Steward Francis
Knollys, s megcsörgette súlyos kulcsait, amelyek a vékony derekát övező láncon csüngtek.
Erzsébet nyurga kuzinja jó néhány centiméterrel magasabb volt a királynőnél, de így is
nehezen tartott lépést vele, miközben Erzsébet végigsietett a greenwichi kastély hosszú
előcsarnokán.
− Édesanyám felséged édesanyjának udvarhölgye volt élete vége felé − mondta a Lord.
− Őtőle tudom, hogy annak idején nem volt tanácsos érdeklődést tanúsítani Anna királynő
iránt, netán rokonszenvet mutatni az irányában, s halálakor legtöbb holmiját szép csendben
széthordták vagy kidobták.
Erzsébet megborzongott a gondolatra, milyen sietve és kegyetlenül elfelejtették azt az
asszonyt, akit a férje valaha mélyen szeretett. Az elítélt felségárulóról ő se szólhatott nyíltan -
az ilyesmi szokatlan volt és kínosan érintette volna −, s élete huszonöt éve alatt alig ejtette ki
a nevét. Knollys azonban rokonságban állt a Boleynekkel, s szemlátomást szívesen beszélt
Boleyn Annáról.
193
− Barátunk, Thomas Wyatt, isten nyugosztalja, mindig azt mondta, hogy atyja
szerelmes volt felséged édesanyjába. Verseket írt hozzá, s féltékennyé tette a királyt. Egészen
halála napjáig hű maradt felséged édesanyjához.
Anyám hűséges Wyattje − gondolta Erzsébet −, nemcsak naplót adott Annának, hanem
önbizalmat is az íráshoz, s nemegyszer viselte el érte a király haragját. Mégis természetes
halállal halt meg. Fia, a vele azonos nevet viselő protestáns hazafi néhány éve halt meg, vele
hóhérbárd végzett, mert élére állt a Mária királynő spanyol vőlegénye miatt kitört lázadásnak.
− Itt volnánk, felség.
Knollys megállt a folyosó végében egy faragott ajtó előtt, s csörgő kulcscsomójából
kiválasztotta azt a kulcsot, amely beleillett a rozsdás zárba.
− Nem sok maradt itt, de úgy hiszem, ez a szoba a királynő megmaradt holmijait őrzi.
Kitárta a nehéz ajtót, amely szűk odúba nyílt; valószínűleg egy szerencsés udvarhölgy
vagy udvaronc kamrája lehetett egykoron. Knollys félrehúzott egy súlyos falikárpitot, s egy
piszkos ablak vált láthatóvá. Por táncolt az üvegen átszüremlő napsugarak gyér fényében.
− Hozzak egy fáklyát?
− Nem, dehogy. Nyisd ki az ablakot! Az elég lesz.
Az ólomfoglalatú üvegablak nyikorogva szélesre tárult, s a kamra most reggeli
napsütésben fürdött.
− Köszönöm, Francis. Igazán kedves tőled. Most már magamra hagyhatsz.
− Igen, felség.
Knollys mereven meghajolt és kihátrált a helyiségből, majd csendesen betette maga után
az ajtót. Erzsébet végre magára maradt mindazzal, ami megmaradt anyja tulajdonából. Mohón
körülnézett, ide-oda ugrált a tekintete a kincsek között − itt hímzett párnát látott, ott egy
hanyagul összehajtogatott falikár-
194
pitot, amott páros réz gyertyatartót, keresztet s egy velencei üvegből készült törött
csengőt.
Kinyitotta a durván ácsolt ruhásszekrényt. Benne kifakult, rozsdavörös és narancssárga
csíkkal szegélyezett felsőruha lógott, vékony derékrésze és ingválla igazolta azt a
szóbeszédet, miszerint Anna vékonycsontú volt, akár egy madár. A ruhásszekrény alján a ruha
függőujja hevert összegyűrve, a selyem fűzőszálak foszlányai a fűzőkarikákból kandikáltak
elő. Erzsébet felemelte az egyik ujjat, s a csukló kisujj felőli oldalán hosszú leffentyűt vett
észre. Anyja divatot indított útjára azzal, hogy elrejtse a parányi körmöt és kinövést, a
„boszorkányok jelét”. Erzsébet az arcához szorította a függőujjat. Mélyen beszívta az illatát,
hiszen az idő eltompítja a szagokat. Mégis érzett valami édes parfümillatot − részben
valamiféle fűszernövényé lehetett, részben pézsma − meg emberi kipárolgás szagát. Az ő
édesanyjáét. Igen. Mindez oly távoli volt, mégis olyan ismerős. Behunyta a szemét, s
megpróbált visszaemlékezni anyja arcára, de mindössze vakító fényre emlékezett, vidám
nevetésre és egy francia gyermekdal foszlányaira, amelyet egy kellemes, csengő hang énekelt.
Az alacsony szalmazsákot kezdte vizsgálgatni, amelyen most ágynemű helyett több
egymásra tornyozott faláda meg egy oromdíszes, itáliai módra kifestett nagy szekreter foglalt
helyet. Nyitogatni kezdte a fiókokat: molytetemek százaira meg rendetlen összevisszaságban
apró használati tárgyakra lelt, amelyeket mintha sebtében dugott volna ide valaki. Egy
kosárban kecses, sarkos cipellők: egy zöld szaténból varrt pár, amelyet kacskaringós
paszomány szegélyezett; egy másik, hurkolt arany brokátból meg egy fekete selyembársony
is, ezüstbojtokkal. Anna karcsú lába mindegyik lábbeliben otthagyta a lenyomatát. Erzsébet
nehezen tudta levenni szemét a látványról.
Bukkant ott másra is: foszladozó selyembe csomagolt, molyette rókamuffra, egy nagy
ezüstdobozra, amely szépítő-
195
szereket rejtett − kísérteties fehér púdert, amely rég elveszítette illatát, egy tégelyben
arcpirosító cinóberfestéket, több üveg testápolószert, amelyek valaha olajosan folyékonyak
lehettek, mára azonban megkeményedtek és megrepedeztek. Apró, zsinórral behúzott
gyógyfüves és orvosságos zacskókra is akadt, tartalmuk porrá omlott az idők folyamán. Egy
apró gyöngyökkel kirakott keretben ismeretlen, jó vágású férfi miniatűr portréja, talán 6 volt
George nagybácsi. Gondosan összehajtogatva megtalálta Anna egyik lakájának libériáját is −
egy bíborvöröskirálykék bársonykabátot, amelynek mellrészére a következő jelmondatot
hímezték: „La Plus Heureuse”. A legboldogabb.
Nagy csattanással becsukta a bőröndöt, ettől a mozdulattól újabb porfelhő szállt fel a
napfényben táncoló porszemcsék közé, aztán felnyitotta az egyik faláda tetejét. Könyveket
talált benne. Ezek voltak Anna könyvei. Erzsébet tudta, milyen felbecsülhetetlen értékre
bukkant, hiszen a kötetek Anna olvasmányai voltak, gondolkozásának és érdeklődésének hű
lenyomatai. A királynő kezébe vett egy könyvet, s böngészni kezdte a bőrkötés arany betűit.
„A vadászat nemes művészete”. Ott volt azután az agyonolvasott „Canterbury mesék”
Chaucertől, több lovagregény, s néhány kötet francia vers. Egy vaskos munka Anglia összes
virágának és fájának rajzát tartalmazta, egy másik a gyógyfüveket és alkalmazásukat foglalta
össze. Talált egy könyvet − a borvörös bőrkötés alaposan elvékonyodott és felszakadozott −,
amely „A jó keresztények engedelmességéről” címet viselte. Tyndale műve volt. Ezt adta oda
édesanyja Henriknek, hogy a király képet kapjon az új vallásról. Erzsébet óvatosan kinyitotta
a könyvet, s lapozgatni kezdte, úgy, ahogyan bizonyára a szülei is tették. Egy ízben megállt a
csaknem láthatatlan körömnyomnál, amely egy hosszú bekezdés mellett húzódott a
hetvenegyedik oldalon. A bekezdés arról szólt, hogy a király is köteles törődni alattvalóinak
lelkével. Anna jelölte be ezt a szakaszt, hogy felhívja rá Henrik figyelmét.
196
Az új vallás. Hányan és hányan haltak meg, tűnődött Erzsébet, mert úgy gondolták,
joguk van abban hinni, hogy az ember közvetlenül is beszélhet Istenével, az észt is
választhatja a vakhit helyett? Ha a reformáció út, akkor Wittenberg kapuinál kezdődött,
végigkígyózott Európán, behálózta Németország valamennyi városát, faluját és várát. Luther,
Kálvin és Zwingli tábornokokként vezérelték az áttértek seregeit ezen az úton, amelyen a
világot átformáló új hit vértanúi hevertek.
Angliában pedig, töprengett tovább Erzsébet, miközben ujját Tyndale megjelölt
bekezdésén tartotta, egy köznépi származású fiatal lány a hívek legnagyobb bánatára a vallási
függetlenség útjára vezérelte az addig buzgó katolikus királyt. Az igazat megvallva Anglia
soha nem tért le igazán a kitaposott ösvényről, bármilyen kanyargós volt is ez. Henrik, aki
hajdan a pápát legodaa-dóbban támogató uralkodónak számított, minden volt, csak nem lelkes
vallási reformátor. Voltaképpen egészen haláláig valamennyi apróságban hű maradt a
katolikus valláshoz, egyetlen hittételt kivéve, nem hitt a pápa felsőbbségében. Ha nem szeret
bele olyan vak szenvedéllyel Boleyn Annába, gondolta Erzsébet, s nem sürgeti a politikai
szükségszerűség, hogy fiúutódot nemz-zen, Anglia máig megmaradt volna a pápa acélos
szorításában.
Atyja kétes hírű lelkiismerete − amely arra sarkallta, hogy istenkáromlásnak kiáltsa ki a
bátyja özvegyével kötött házasságot − arra már nem terjedt ki, hogy anyanyelvű szentírásról
gondoskodjon alattvalói számára. Bár maga is olvasta Tyndale munkáit, könnyű szívvel
betiltatta bibliafordítását. Erzsébet emlékezett arra, miként mesélte el oktatója, hogy Henrik
gonosztevőnek bélyegezte Tyndale-t, pusztán azért, mert megkísérelte hazájában kinyomatni
bibliáját, s hogyan üldözték Európában is a király kémei, amikor ott próbált nyomdászt
találni. Végül ugyanabban az évben, amikor Henrik az angol egyház teljhatalmú fejének
kiáltotta ki magát a canterburyi egyházmegyei zsinat színe előtt − ami meggyorsította
kiközösíté-
197
sét −, eretnekként kivégeztette Tyndale-t. Az a férfi, aki egyszer azt mondta egy
katolikus barátjának: „Ha Isten megsegít, teszek róla, hogy néhány év múltán az eke szarvánál
álló siheder többet tudjon a Szentírásról, mint te”, így kiáltott a máglyán: „Uram, nyisd fel a
király szemét!”
Amikor aztán Henrik király meghalt − barátja, Thomas Cran-mer kezét szorongatta
utolsó pillanataiban −, Erzsébet féltestvére, a gyermek VI. Edward lépett a trónra. Az ő
uralkodása idején ismerte meg Anglia először a fanatikus, más vallást tűzzel-vassal irtó
protestantizmust. Erzsébet azonban tudta, hogy Edward ke-gyencei nem azért fosztották ki a
templomokat, hogy megszabaduljanak a katolikus oltárképektől, hanem mert az arany és ezüst
oltárdíszek jól jöttek a megcsappant királyi kincstár feltöltésére.
Később, nővére, Mária uralkodása idején az ellenreformáció sem volt kevésbé
lidércnyomásos. Mária helyreállította a Rómához fűződő kapcsolatokat, a reformáció a föld
alá kényszerült, s százával haltak meg a protestáns eretnekek, köztük Thomas Cranmer is.
Maga Erzsébet is csak hajszál híján élte túl ezeket az éveket. Vállalta a színlelést, misére járt,
s közben naponta imádkozott Jézushoz, adjon erőt továbbélni, s egy napon vezérelje vissza a
nemzetet az igaz útra. Trónra lépése után Erzsébet véget vetett a vérontásnak.
A vallás mindazonáltal ingoványos terület, gondolta, miközben Tyndale „Balgaság”-
ának lapjait forgatta. Még ő is, aki pedig igazán elnéző és mérsékelt volt a vallás dolgaiban,
még ő is makacsul hitt a cölibátusban. Hogyan is tudnának jó lelkiismerettel Isten dolgaival
törődni a lelkipásztorok, ha közben nőkkel hálnak és gyermekeket kell felnevelniük?
Drámaiságot kedvelő természete különben is sóvárgott a régi hit fenséges szertartásai,
szárnyaló templomi zenéje és pazar miseruhái után. A vallás, vallotta be magának Erzsébet,
miközben becsukta a könyvet és ruhája ráncaiba rejtette, legalább olyan mély és bonyolult
kérdéskör, mint saját lelki élete, s nemcsak
198
uralkodása alatt változik majd, hanem a távol jövőben is. Mély megelégedésére szolgált,
sőt, némiképpen mulattatta is, hogy ha nem is Anna és Henrik kezdeményezte a vallás nagy
horderejű forradalmát, mindazonáltal jelentősen előmozdította.
Becsukta a ládát, bezárta az osztott táblájú ablakot, s elégedett mosollyal elhagyta az
édesanyja emlékeit rejtő kis szobát. Még visszajön ide.
1531. augusztus 15. Kedves Naplóm!
Gőgösnek és számítónak neveznek. De hát mondd meg nekem, melyik nő tudna
ellenállni egy kis gőgnek, mikor maga Anglia királya száműzi a kedvéért az udvarból tulajdon
hitvesét, a királynőt? Istennek hála, ez is megvolt. Anna úrnő most Henrik valamennyi
palotájában elfoglalta Katalin hajdani termeit. Milyen csodálatos, hogy többé nem érzem
magamon merev, fagyos tekintetét, nem látom azt a savanyú, humortalan arcot, nem kell
elviselnem minden ünnep alkalmával királynői jelenlétét, álszent fontoskodását! A király is
igencsak megkönnyebbült, mert bár Katalint letaszította a trónról, eleddig nem érkezett
Rómából sem megrovás, sem kiközösítés.
Mária hercegnőt szintén eltávolították az udvarból. Henrik arra kényszerítette, hogy
örökre búcsút mondjon anyjának; ezt túlzásnak, hogy ne mondjam, kegyetlenségnek érzem.
Henrik azonban azt mondja − és ebben igaza van −, hogy ha ezek ketten összefognak,
félelmetes ellenfelekként léphetnek fel, s összeesküvést szőhetnek vagy zendülést szíthatnak
ellenünk.
Amúgy pedig olyan asszony, akiben nincs számítás, nem mondhatja el magáról, hogy a
király oldalán foglal helyet a lakomán, s az
199
asztalfőről néz le saját atyjára, Norfolk és SufFolk hercegére, mi több, őfelsége az ő
kezének elnyeréséért alkudozik a francia követtel. Igen, számító vagyok. De nem én akartam
erre a különös és veszedelmes útra lépni. Egyszerű fiatal lány voltam, aki szeretett egy
egyszerű fiút. Miután azonban ezt a szerelmet kitépték a szívemből, s Henrik rám erőszakolta
személyét, elismerem, megváltoztam, megkeményedtem, ellenségeket szereztem, és
kitanultam az udvari hadviselés fortélyait, ahol egy kevésbé ellenálló lélek előbb-utóbb súlyos
sebeket szerezne és elbukna.
Én azonban nem. Én semmiképpen sem fogok veszíteni! Aki egyszer belekeveredik az
angol koronáért folytatott ádáz küzdelembe, csak sziklaszilárd elhatározással teheti. Én leszek
a királynő. Fegyvertársaimat bőkezűen megjutalmazom majd, ha eljön az ideje, rosszakaróim
pedig megbánják, hogy ujjat húztak velem.
A király mostanában olyan, mint valami hatalmas bika, amelyik a távolban
megpillantott egy buja rétet, s minden akadályon átgázolva igyekszik oda. Sajnos, a mai napig
nem érzek szerelmet Henrik iránt, bár nem szűnök meg imádkozni ezért az érzésért. Mégis
úgy hiszem, valami ehhez hasonló ébredezik a szívemben.
Hideg szajha lennék, ha nem indítana meg ekkora szenvedély. Azt hiszem, hamarosan
szerelemmel fogom szeretni.
Örökre a Tiéd:
Qy%* nóta,
1531. szeptember 29.
Jaj, Kedves Naplóm!
Hogy egyáltalán írok még lapjaidra ezek után, a puszta szerencsének és egy konyhalány,
név szerint Margaret odaadásának köszönhetem. Miután meglátogatta beteg testvérbátyját
Londontól
200
délre, atyám durhami udvarházába indult. Hazafelé tartott, amikor az utcán
összeverődött közrendű sokasággal találkozott. A gyülevész had hangosan, dühödten kiáltozta
nevemet, így hívta elő a polgárasszonyokat és a nyomortanyák fehérnépét, akik gyűlölnek
engem és rajonganak a királynőért. Százával, nem, ezrével sereglett össze ez a söpredék;
seprűket, késeket, husángokat és botokat ragadtak, s rögtönzött fegyvereiket úgy lengették a
levegőben, mintha az én fejemre és keblemre szándékoznának lesújtani velük.
− Nesze neked, Bulién Annus! Öljük meg a gúvadt szemű lo-tyót! − rikoltoztak.
A konyhalány reszketett a félelemtől, mi több, mesélte, arra kényszerült, hogy
megtagadjon egem, különben otthagyta volna a fogát. A söpredékhez − mert ennek lehet csak
nevezni − időközben női ruhába öltözött férfiak is csatlakoztak, ők is gyilkos fegyverekkel
szerelkeztek fel. Ez a népség aztán engem kezdett keresni a durhami udvarházban.
Margaret a legszívesebben egyenesen hozzám szaladt volna a rossz hírrel, de nem akart
gyanúba keveredni, ezért óvatosan lopakodott előre atyám háza felé az utcák labirintusában,
amelyet most ellepett a gyilkos kedvű tömeg.
Meleg idő volt, s én anyámmal a hálószobában udvari ruhákat próbáltam a
szabónőinkkel. Atyám Franciaországban járt, Henrik pedig vadászni ment, amikor a
kivörösödött, megizzadt Margaret, aki úgy zihált, mint egy kopó, feltépte az ajtót, és akadozó
lélegzettel sorolni kezdte a híreket.
− Bocsánatodért esedezem, Lady Rochford, de nagy tömeg közeledik házatokhoz, és
bántani akarnak!
Összenéztünk anyámmal.
− Menjetek! − utasította édesanyám a szabónőket, Margaret-hez pedig így szólt: −
Mondd meg a többi szolgának, hogy sebtében hagyják abba a munkát, és meneküljenek.
Mindenki hagyja el a házat Richardson mester kivételével. Tudasd vele parancsomat, hogy a
folyóparti kapunál várjon ránk.
201
Szégyellem bevallani, de először megbénított a félelem, s csak annyi lélekjelenlétem
maradt, hogy megragadjam ezt a naplót, s a szoknyámba rejtsem. Anyám biztos kézzel
levezetett a lépcsőn, s tiszttartónk gondjaiba ajánlott. Richardson, ez az erős, nyugodt férfiú
most oly nagy léptekkel sietett át velünk a tágas pázsiton a folyóhoz, hogy alig tudtam lépést
tartani vele. Itt egy törékeny csónak ringott a móló mellett. Akkor a szél különös hangot
hozott a fülembe. Ismertem ezt a hangot, csak azt nem tudtam, honnan. Megálltam, hogy
hallgatózzam, lábam szinte gyökeret vert a meleg fűben, s emlékezni próbáltam.
− Anna, gyere gyorsan! − szólt rám anyám.
A hang időközben felerősödött. Kiáltások tömegéből állt, amelyek mind a halálomat
követelték, fegyvercsörgésből, meg súlyos csizmatalpak dobogásából; ezek egyre közelebb és
közelebb értek hozzánk…
Richardson megragadta a karomat, s a csónakba rántott, ahol anyám rémülten nézett
kába lányára. Ahogy eleveztünk a parttól, üvegcsörömpölés ütötte meg a fülünket, meg
dorongok tompa puffanása a kövön. Láttuk, amint a gyűlölködő söpredék beront atyám
udvarházába, s rettenetes idegenek özönlenek elő a hátsó kapukon keresztül, majd ki a
folyóparti gyepre. Toprongyos nőszemélyek rohantak lélekszakadva a partra; seprűiket és
dorongjaikat rázták, s dühödt arccal utánunk kiabálták, hogy bár süllyedne el a csónakunk.
Jelenleg Greenwichben lakom, és reszkető kézzel, gyertyavilágnál írom e sorokat. Nem
vagyok tökéletes, de esküszöm, nem érdemlek meg ekkora gyűlöletet. Imádkozom, hogy ne
veszítsem el Isten szeretetét, s hogy az Úr lássa jóságomat.
Örökre a Tiéd:
202
1532. május 14.
Kedves Naplóm!
Henrik és Cromwell elszánt küzdelmet indítottak az angol egyház ellen. Thomas More
is csatlakozott szövetségükhöz, s megnyerte számukra a háborút. Henrik nehezményezte,
hogy papjai előbbre helyezik a Rómával szembeni elkötelezettséget az angol korona iránti
hűségnél. Az ő szemükben a pápa volt az igazi vallási vezető, s Henrik csupán őszentsége
játékszere. Tunstall és Fisher püspökök hevesen védelmére keltek a nagy múltú
ediktumoknak, s ez felbőszítette Henriket. Bár tartott attól, hogy alattvalói szentnek és
sérthetetlennek kiáltják ki az egyházi törvényeket, ugyanakkor azt sem látta volna szívesen,
ha e törvények érvényüket vesztik, mint Thomas Becket idejében. Crom-well-lel a parlament
elé terjesztette az ügyet, s a lordok mind melléálltak. A testület nyilatkozatot adott ki a
főpapság ellen, amely kifogásolta, hogy a római egyházi hatóságok és a latinul fogalmazott
egyházjogi törvények a nép beleegyezése nélkül róják ki az angolokra kemény
intézkedéseiket.
A pápai törvények szerint az eretnekség halálos bűnével gyanúsított elítélt sorsát
megpecsételhetik tanúnak beidézett rosszakarói, míg az angol alsóház rendelete kimondja,
hogy mielőtt a tanú a vádlott ellen szólna, előbb be kell bizonyítania pártatlanságát. Henrik
tulajdon kancellárja, More, akinél buzgóbb katolikust nem hordott hátán a föld, írásaiban
kiállt ezek mellett a jogsértő intézkedések mellett. Az eretnekség oly elvetemült
gonosztett,jelentette ki, hogy a törvény nem lehet elég szigorú az eretnekség kiirtásában −
hiszen a lelkek megmentése fontosabb a jogszerűségnél.
More szemlátomást nem csupán az egyház elleni hadjáratában helyezkedett szemben
Henrikkel, de a válást is helyteleníti. Tudja-e vajon, vagy felfogja-e ésszel, hogy amennyiben
magára vonja Henrik haragját, saját halálos ítéletét írja alá?
203
Cromwell és Henrik megfélemlítéssel és fenyegetésekkel támadást indítottak a
gerinctelen papság ellen, e gyenge férgek pedig, akik Birtokaikat féltették, és nem fűlt foguk a
vértanúsághoz, ismét behódoltak a király akaratának. Anglia gyáva prelátu-sai egy
dokumentumot terjesztettek Henrik mohó szemei elé, amely „A klérus hűségnyilatkozata”
címet viselte. Ez nagy változásokat indított útjára az egyházban, hiszen az egyház ősi
kiváltságait és fennhatóságát átengedte a koronának. Mostantól fogva nem hozhatnak törvényt
királyi beleegyezés nélkül, még egyházmegyei zsinat is csak az uralkodó engedélyével ülhet
össze.
Nagy nap volt ez Henrik és Cromwell számára, amiként az én számomra is, mert a
király azáltal, hogy megfosztotta Rómát befolyásától, közelebb került a váláshoz, jómagam
pedig a trónhoz. More kancellár vereséget szenvedett hát, s lemondása jeleként az okmány
kiadását követő napon Yorkban szelíd beletörődéssel átadta Henriknek a Nagypecsétet.
Henrik pedig, aki jelenleg királysága és egyháza teljhatalmú ura, elfogadta a lemondását.
Örökre a Tiéd:
1532. augusztus 20.
Kedves Naplóm!
Akad-e asszonyszemélynek több és ádázabb ellensége, mint nekem? Mert az én
ellenségeim számosak: közrendűek, nemesek, férfiak, nők, fiatalok és öregek − ők főként papi
személyek −, sőt, gyermekek is. A múlt héten kilovagoltam a királlyal, s egy alig tízéves
legényke futott át lovaink előtt. A gyerek a „király szajháját” gyalázta, majd eltűnt a nagyra
nőtt vetésben. Henrik el
204
akarta fogatni a kis csirkefogót, hogy megbüntesse, én azonban kértem, bocsásson meg
neki a kedvemért. Túl fiatal ahhoz, hogy felfogja szavainak értelmét és súlyát, mondtam én,
mire Henrik azzal vágott vissza, hogy ez az imposztor olyan férfivá érik majd, aki gyűlöl
engem mint királynőjét. Kérésemre mégis futni hagyta a kis gézengúzt.
Ennél több vizet zavar Henrik húga, Suffolk hercegnője, aki gyermekkoromból minden
bizonnyal emlékszik rám, udvarhölgye húgára, aki sok-sok évvel ezelőtt elkísérte
Franciaországba, amikor nőül ment a vén Lajos királyhoz. Most viszont a bátyja akar engem
hitestársának, ami azt jelenti, hogy rangban jóval a hercegnő fölé emelkedem, hiszen
királynőjévé lépek elő. A hercegnő nyíltan lekezel, fullánkos, pimasz sértéseit egytől egyig az
irigység szüli. O mindössze három kurta hónapig lehetett Franciaország királynője, aztán
titokban feleségül ment Henrik legjobb barátjához, Charles Brandonhoz. Ritka szerelmi
házasság volt ez, a szerelem azonban elmúlt. A férj kegyetlenül, megvetően bánik nejével,
akárha a tulajdona lenne.
Ott van azután tulajdon nagynéném, az akaratos Lady Norfolk, aki az utóbbi időben
ádázul acsarkodik rám, s majd” megpukkad mérgében emelkedésem láttán. Való igaz, a
Boleyn család családfája, amelynek megrajzolására Henrik adott megbízást, látnivalóan nem
fedi az igazságot. Ez az arannyal díszített és kipingált családfa szemenszedett hazugság.
Legelső ismert ősöm egy gyapjúkereskedő volt, bizonyos Geoffrey Boleyn, aki száz éve tette
először Angliába a lábát, s nem ötszáz éve érkezett tiszteletreméltó normann nemesként,
amint azt Henrik címertudósai írták.
Hiába kérleltem és figyelmeztettem, hogy e koholmány felin-gerli a kék vérére méltán
büszke nemességet, Henrik ragaszkodott ehhez a porhintéshez, s kiállíttatta a törvényszéken a
hivalkodó, kipingált irományt. A hölgyek többsége összesúgott a láttára, s legyezőik
fedezékében epés élceket gyártottak a rovásom-
205
ra. Nem így Norfolk hercegnő. Ó fennhéjázóan bevonult a terembe, megnézte az iratot,
a kezébe vette, és nemes egyszerűséggel kettétépte!
Nem csoda, hogy Henriknek megrendült az egészsége. Most töltötte be a negyvenet, és
az évek kezdenek megmutatkozni arcán és alakján: mindkettő jócskán meghízott. Arca nem
kamaszos többé − gondoktól elgyötört maszk. Combján egy üszkös fekély embertelen
gyötrelmeket okoz neki. Állandó fejfájás kínozza. Csak nagy ritkán lovagol ki.
Megpróbáltam gyógyítgatni. Patikákba látogattam el, sőt, boszorkánynak mondott
asszonyságokhoz is, hogy gyógyírt szerezzek seregnyi bajára. Körömvirágból és szilfából
készült főzetem néhány napig javított lábszárfekélye állapotán, hamarosan azonban ismét
üszkös vértől és gennytől bűzlött. Amikor fejfájásra panaszkodik, két kezem közé fogom a
fejét, és megmasszírozom a homlokát, elsimítom a ráncok barázdáit. Ilyenkor oly szánni-
valóan suttogja:
− Ó, Annácska, de jól esik hűvös ujjaidnak s kezednek érintése!
Amikor ilyeténképpen foglyommá teszem, gyengédséget érzek ez iránt a férfi iránt. Az
igazat megvallva, túlságosan is félek Henriktől ahhoz, hogy tiszta szívből szeretni tudjam,
úgy, ahogyan egykoron a drága Percyt szerettem. Aki csípős megjegyzéseimet hallja, nem is
sejti, hogy a királynak már a közeledtére is reszketni kezd a térdem.Tudom, mi telik tőle,
tudom, hogy a lelkében lobogó tűz egykönnyen őrületbe fordulhat át. Csatamezőnek látom
Henrik lelkét, ahol ijesztő démonok szállnak szembe szüntelen az értelem, ész és költészet
angyalaival. Csupáncsak Wolsey tudta ezt a királyról… ő azonban már nem él.
Mindenki más olyannak látja Őfelségét, amilyennek a világ előtt mutatja magát,
fenségesnek mélyen behasított zekéjében, kitömött vállú, kárminpiros selyem és szatén
ruháiban, szőrmében és aranyban; ő a nagy földrengető, vihartámasztó Poszeidón. Azt
206
akarja, hogy féljenek tőle az emberek, és amikor ezt sikerül megvalósítania, megveti
őket. Magam is félek a király őrültségétől, nekem azonban csipkelődő nevetés és az övéhez
hasonló nyers szavak mögé kell rejtenem félelmemet. Nem veszi észre, hogy csak színlelek,
és a királyi származást leszámítva egyenrangúnak tekint magával. Ha egyenlőségről itt
egyáltalán szó lehet, hát úgy vagyok egyenlő, ahogyan a szarvasünő is ugyanannyit ér, mint
üldözője, aki lovaival és kopóival hajszolja halálra. Mégis tudom, hogy Henrik pontosan ezért
az egyenlőségért szeret. Hiszen Róma hét dombját is elhordaná, csak hogy királynőjévé
tegyen. Örökre a Tiéd:
nna
1532. szeptember 2. Kedves Naplóm!
Azt hittem, már teljes ellenségeim lajstroma. Egyvalaki azonban oly távolról
csatlakozott hozzájuk (s annyira alacsony sorból jött), hogy még engem is meglepett a
feltűnése. Henrik világossá tette mindenki számára, hogy egybekelünk, és akik frigyünk ellen
vannak, most minden követ megmozgatnak, hogy megakadályozzák. Egyesek azzal érvelnek,
hogy a Katalinnal kötött házasság törvényes, helyénvaló, és nem szabadna felbontani. Mások
a válást helytelenítik, mert az Isten akarata ellen való. Megint mások az én
alkalmatlanságomra hivatkoznak, hisz sem előkelő származású nem vagyok, sem politikai
hasznot nem hajtok, mint a külhoni hercegnők.
És akkor hirtelen a királyi politika színpadára táncol Lady Northumberland. Ez a
megkeseredett asszony, ez az üszkös, bűzös seb, ez a csalódott feleség, aki rég elhidegült a
drága Henry
qA
207
Percytől, egy levéllel állt elő, amely azt igazolja, hogy Lord Nort-humberland házassági
előszerződést kötött velem. Ha a vád bebizonyosodik, jog szerint nem köthetek Henrikkel
házasságot. Nos, mindez megfelel a valóságnak, amint azt ez a réges-régen kelt írás is
bizonyítja. S noha ez csak két szerelmes fogadkozása volt, hogy egy szép napon egybekelnek,
az irományt házassági előszerződésnek nevezik, s jogilag egymáshoz köt bennünket. Még
elgondolni is szörnyű, hogy ez a gonosz banya minden reményemet porba döntheti!
Támadásba lendültem tehát.
Először is magam mutattam meg a királynak a terhelő bizonyítékot, s azt mondtam:
− Az egész szemenszedett hazugság. Ez az asszony a rosszakaróm, mert a férje nem őt
szerette, hanem engem. Fiatalkorunkban mély és igaz szerelem fűzött minket egymáshoz, de
megesküszöm az élő istenre, hogy nem jegyeztük el egymást, s nem álltunk olyan viszonyban,
ahogyan azt ez a levél sugalmazza, mielőtt Wolsey bíboros elválasztott minket. Könyörögve
kérlek, rendeld magad elé azt a férfit, akit ezzel a hazugsággal vádolnak, hadd mondja el ő
maga az igazságot!
A király, aki hőn óhajtotta, hogy a levél hamis legyen, írnokaiért küldött, hogy idézzék a
színe elé Northumberlandet.
Időközben futárt menesztettem Percyhez. Levelemben arra kértem, hogy találkozzunk
titokban egy régi találkahelyünkön. Aztán az éj leple alatt, lefátyolozva és álruhában
kilopóztam az alvó őrök között a rám váró hintóhoz, amely csattogó lódobo-gással verte fel a
kanyargó, macskaköves sikátorok csendjét; ezen a kései órán nem járt erre más, csupán
utcaseprők és szutykos örömlányok. Hosszú évek óta nem láttam Percyt. Most felidéztem
magamban sima homlokát, drága vonásait, hamvas bőrét. Ó, valamikor hogy megdobogtatta
szívemet ez az arc, s mindig oda vitt a lábam, amerre a kedvesem járt!
A hintó a Rózsabokorhoz címzett fogadó előtt tett le. A vendégszobák az emeleten
voltak. Lord Northumberlandnek már
208
nem volt ideje válaszolni, de reméltem, hogy megjelenik a találkán. A fogadóban
megkérdeztem a lompos portástól, melyik szobában találom Szív lovagot (hajdan ezen a
néven írta alá szerelmes leveleit). A sörtől bűzlő jóember rám vigyorgott, durva arcának
barázdáiban vastagon ült a mocsok.
− Mi dóga vele? − morogta igencsk ingerülten.
− Mondja meg, hol van! − szóltam rá élesen a vastag fátylon keresztül.
Borotválatlan állával a lépcső felé bökött.
− Hármas szoba.
Az ajtó kinyílt, mielőtt kopogtattam volna, mert Percy meghallotta lépteimet a folyosón.
Füstös lámpák világították meg a szűk helyiséget, a roskatag ágyat, s a roskatag férfit, aki
most betessékelt. Egek, nem tudom könnyek nélkül lefesteni, milyen volt ez a romos arc, ez a
szánandó lélek. Percy nagybeteg, de nem hajlandó beismerni. Holtsápadt, hamuszürke arcát
lángvörös seprűvénák tarkítják, a szeme beesett. Semmi sem maradt a csinos fiúból, csak a
kedves szempár, amely most az enyémbe mélyedt.
− Gyere be, Anna! − mondta rekedten. Becsukta maga mögött az ajtót.
Mindössze egyetlen veszedelmes órácskát töltöttünk el együtt. Először a régi szép
időkről beszélgettünk, életünk különös, kalandos fordulópontjairól, Percy kikényszerített
házasságáról azzal a házisárkánnyal, aki most a romlásomra tör, majd arról, hogy a király
maga elé idézte. Percy tudta, hogy egyetlen választása van csupán, hazudnia kell az
uralkodónak. Henrik nem akarja hallani az igazságot, ha ez az igazság akadályozhatja velem
kötendő házasságát. Henry Percy és én tehát barátilag megállapodtunk abban, hogy
egybehangzón megtagadjuk ártatlan ifjúkori lángolásunkat.
Az erkélyről hallgattam végig Percy felszólalását Henrik és a parlament előtt. Szegény
feje most még aszottabbnak tűnt, még szürkébb és öregebb lett, mint alig néhány napja.
Rekedt hang-
209
ján mégis háromszor jól hallhatóan megtagadta szerelmi fogadalmunkat, ahogyan Júdás
is háromszor tagadta meg Jézust. Henriknek és a parlamentnek ez elég is volt.
− Elmehetsz − mondta a király, és ezzel véget ért a kihallgatás.
Örökre a Tiéd:
1532. október 6. Ó, kedves Naplóm!
Őszi idill ez. Aranyozott bárkánk lassan úszik lefelé a kanyargó Temzén, tanyaházakat,
földeket és falvakat hagyunk magunk mögött, s az aranyló, álmos délutánok melegek és
édesek. Kandi tekintetek, bíráló megjegyzések nem zavarják békés óráinkat. Anglia királya és
Marquess de Pembroke (ez az új cím a főrangú méltóságok fölé emel, egyedül Henrik,
Norfolk és Suffolk hercege hatalmasabb nálam) most Dover felé utazik le a folyón, hogy
átkeljenek a csatornán Calais felé. Ott a tervek szerint találkozunk Franciaország nagyhatalmú
királyával, aki tanúnak ígérte magát házasságunkhoz. Istennek hála, végre egybekelünk!
Amikor Canterbury érseke, Warham meghalt végelgyengülésben, s megürült fontos
hivatala, Henrik elméje kinyílt, mint a virágok kikeletkor, s lehetőségek és kedvező
változások virágporával hintette tele a levegőt. Még azok az ellenszegülő udvaroncok is, akik
különböző kifogásokkal mentették ki magunkat, hogy nem kísérnek el minket nászutunkra,
még ők sem rontották el Henrik kedvét. Engem is nyugtatgatott, mert bevallom, nem tetszett,
hogy nem hazai földön kelünk egybe és koronáznak meg, ahogy illik. Ferenc támogatása
aranyat ér, bizonygatta, s majd később megkoronáznak Angliában. A folyóparti városok-
210
ban tomboló járvány sem felhőzte be boldogságát. Ehelyett gondos előkészületeket tett
− ékszerészek, szabónők, csipkeverők, szűcsök hadát mozgósította − a kelengyém
összeállítására.
Greenwichben szálltunk hajóra. Ruhával megtömött szekrényeket, falikárpitokkal,
szőnyegekkel és arany étkészlettel teli ládákat hordtak fel a királyi bárkára, még Henrik
királyi nyoszolyáját is szétszerelték, és felhozták a fedélzetre. Barátaink és híveink − George
és Mary, Henry Norris, Francis Bryan, Thomas Wyatt − most több száz fős kíséretünkkel
együtt a szárazföldön vonulnak utánunk, s majd Dovernél csatlakoznak hozzánk, hogy
közösen szeljük át a csatornát. A boldog várakozás majd szétfeszíti keblemet. Elmémben
rajzanak a gondolatok, tervek és ábrándok.
A víztükör csillámaiból egy látomás rajzolódik ki lelki szemeim előtt. Ezer gyertya ég a
winchesteri székesegyházban − keresztelőt tartanak. A keresztelőmedence előtt állok én,
Anglia királynője, karomban selyembe, csipkébe pólyált kisbabám, édes arca Henrik miniatűr
portréja. Atyja ránk mosolyog − hitvesére és a törvényes Tudor hercegre −, minden fájdalom,
harag semmivé lesz ebben a percben, minden elfelejtődik a szerelmen kívül. A király mögött
a valaha neheztelő udvaroncok szemében most hálás öröm csillog, s magukban hűséget
fogadnak leendő királyuk édesanyjának. E fantomalakok mögött pedig ott áll atyám; szigorú
arcvonásai megenyhülnek, ajka mosolyra húzódik, szeme könnybe lábad. Büszke rám és
királyi gyermekemre.
A látomás ekkor eltűnik, felhő takarta el a napot, s kioltotta a folyó csillámló tükréről
ábrándjaimba vetülő gyertyafényt. A sötét habokból most egészen más látomás kél elém.
Esküdt ellenségeim sorakoznak fel előttem. Ott van Wolsey kísértete, s bár újra teljes bíborosi
méltóságában áll előttem, kezében ezüst keresztet és mitrát tart, a pokol lángjai nyaldossák
körül. Szitkokat szór rám, ajka hangtalanul mozog; némaság és béna tehetetlenség a
büntetése. Most Katalint és Máriát látom, meg Norfolk és
211
SufFolk fullánkos nyelvű hercegnőit. Megöregedtek, és visszata-szítóak púpos hátukkal,
májfoltos bőrükkel, szuvas fogsorukkal. A hangjuk fülsértő gágogás.
A nap ismét előbukkan a felhők mögül, elűzi elmémből ezt a gennyedző rémálmot, s
reménysugárral tölti meg lelkemet.Talán sikerül elsajátítanom a királynők erényeit − a
nagylelkűséget és megbocsátást −, s rálelek a jóság ama kútfejére, amelyből minden jótett
fakad. De az is lehet, hogy nem.
Most befejezem lelki kalandozásomat. Henrikkel a fedélzeten költjük el vacsoránkat, s a
napnyugtában gyönyörködünk. Valamiféle meglepetést ígért, ezért most egy időre zárom
soraimat.
Örökre a Tiéd:
1532. október 7. Kedves Naplóm!
Reszket a kezem, amikor e sorokat írom. De nem a reggeli nyirkosság és a bárka
helyiségein átörvénylő jeges léghuzat állítja meg a tollszárat kezemben. Magam is
meglepődtem, miféle mély érzelem kavarja fel lelkemet, borzongatja tagjaimat. Hogy mi
ennek az érzésnek a neve? Szerelem. Szívemben és ágyékomban édes, őszinte vágyakozás
ébredt jegyesem iránt. ím, valóra vált a csoda, amelyet oly hőn reméltem, s amelyért oly
buzgón imádkoztam.
Ha valaki meghallgatja ennek az estének a történetét, azt hiheti, hogy nem annyira
szerelmet érzek, mint hálát Henrik nagylelkűségéért. Mert amikor tegnap este megjelentem a
fedélzeten a vacsorához, a kecskelábú asztalon nem birkahús, gyümölcslepény vagy roston
sült nyúl várakozott rám, hanem Kata-
212
lin halomba rakott ékszerei és családi kincsei: kösöntyűk, nyakláncok, melltűk,
fülönfüggők, gyűrűk, meg gyönggyel, smaragddal, gyémánttal, rubinttal, zafírral kirakott
fejdíszek. Szépen csillogtak a lenyugvó nap narancsvörös tüzeiben. Henrik büszkén állt e
kincsek mögött, a tekintete táncot járt, és egy kisfiú izgalmával várta, hogy megjelenjen
arcomon az ámulat, s örömkiáltásban törjek ki. Én azonban egészen elkábultam, s
meglepetésemben cserbenahagyott a hangom.
− Nos − kérdezte végül −, mit szólsz hozzá, Annácska? Úgy harcoltam ezekért
Katalinnal, ahogyan egy véreb küzd meg a medvével.
Tudom, hogy meleg ölelésre, csókokra, hálálkodó szavakra számított csodálatos
ajándékáért. Én azonban mindössze a nevetésemmeljutalmaztam! Hangos, szűnni nem akaró
nevetéssel. Istenemre, nem Katalin baján örvendeztem, inkább olyan volt ez, mintha kihúztak
volna egy dugót abból a hordóból, amely a lelkem fájdalmait rejtette. Hat esztendő minden
félelme, gyűlölete, undoksága szabadult most ki ezzel a nevetéssel. S ez a szabadjára engedett
szenvedés ragályosnak bizonyult, mert Henrik velem nevetett a maga jellegzetes harsogó,
szívből jövő hahotájával. A végén már a hasunkat fogtuk, de képtelenek voltunk abbahagyni.
Egymásba kapaszkodtunk, és potyogott a könnyünk, úgy kacagtunk. Aztán lassan
alábbhagyott viharos jókedvünk és egymásra néztünk. Csókolózni kezdtünk. Először rövid,
nedves, sós csókokat váltottunk, majd a csókok hosszabbá, mélyebbé váltak. A szívem vadul
dobolt mellkasomban. Combomból és hasamból ágyékomba áramlott minden forróság.
Megroggyant a térdem. Egyre azt ismételgettem magamban, akárcsak egy imát: „Szeretlek,
Henrik, szeretlek, Henrik.
Szavakkal leírhatatlan, hatalmas öröm ébredt a szívemben. Hozzábújtam ehhez a
férfihoz, ehhez a hű baráthoz, akit szenvedélyes szerelme viharokon és tomboló tengereken
vezérelt keresztül, ha nem is teljesen sértetlenül, de ép lélekkel, csak hogy nőül
213
vehessen engem. Oly hirtelen támadt bennem ez az éhség és mohó vágyakozás, hogy
hozzátartozzam az elképzelhető legszorosabb kötelékkel, hogy végül ő vetett véget
szenvedélyes ölelésünknek.
-Annácska, Annácska! − suttogta. − Hagyjuk abba, különben nem éred meg szűzen a
nászéjszakánkat.
Elengedett, s a szemében csodálkozás bujkált, mert tömérdek csókunkban eddig nem
tapasztalt ekkora szenvedélyt.
− Gyere, vedd ezt fel!
Intett, hogy forduljak meg, és egy súlyos nyakláncot fűzött a nyakam köré.
− Mutasd magad!
Henrik vállamra helyezte a kezét, és maga felé fordított. A szemében ott tükröződött a
napnyugtában csillogó víztükör, a nyakamon villódzó drágakövek, és − ami a legfontosabb −
a szerelmem tüze. Tudom, hogy megérezte akkor ezt a felébredő szerelmet, és melegen
elmosolyodott:
− Én vagyok a legboldogabb férfi Angliában − mondta.
− Én pedig − feleltem − a legboldogabb nő. Örökre a Tiéd:
1532. október 18.
Kedves Naplóm!
Micsoda víg éjszakákban és nappalokban van részem, akárha ébren álmodnék! Elegáns
ruhákban,királyi ékszerekkel felékesítve, fejedelmi pompában sütkérezem. Egymást érik a
tiszteletemre rendezett lakomák, színjátékok és bálok. Calais különös, bájos város. Bár francia
földön van, angol fennhatóság alatt áll. Ez Anglia utolsó birtoka Európában, s szívélyesebb
fogadtatásban része-
214
sített, mint szülőföldem valaha is. Az Államkincstárban berendezett fényes
szállásunktól elindulva pompás menetünk végigvonult az ősi, falakkal körülkerített városon,
hogy meghallgassa a misét a Szent Mihály templomban. Útközben tömegek sereglettek össze
látásunkra, s éltették Henriket és engem. A gyerekek virágcsokrokat nyújtottak át nekem, s a
férfiak és nők őszinte szeretettel mosolyogtak rám.
Mostanára sikerült lecsillapítanom fortyogó dühömet, amely kitöréssel fenyegetett. Az
történt ugyanis, hogy még Doverbe érkezésünkkor, az átkelés előtt híre jött, miszerint
Eleanor, Franciaország királynője (hajdani úrnőm), az udvar összes többi kékvérű hölgyével
együtt megtagadta, hogy részt vegyen Ferenc oldalán az esküvőmön, vagy hogy egyáltalán
fogadjon. Megértem Eleanor királynő álláspontját. A spanyol király nővére, s így Katalin
vérrokona. Ferenc nővérének, Alencon hercegnőjének, Marguerite-nek azonban nincs
mentsége sértő magatartására. Lánykoromban híven és szeretettel szolgáltam Ferenc
udvarában, s nemcsak lelkierőt tanultam tőle, de azt a kacér, léha modort is, amiért a férfiak
annyira bomolnak. Ráadásul vallási téren is felforgató nézeteket vallott a hercegnő, s
rokonszenvezett Luther tanaival. Tette mindezt egy katolikus udvar kellős közepén. Ki más
adta a kezembe azokat a traktátusokat, amelyek később arra késztették Henriket, hogy
fennhatósága alá vonja az egyházat? Ez a barátságtalan fogadtatás aljas árulás volt, bár fele
annyira sem elvetemült, mint a francia király javaslata − helyesebben sértése −, hogy nővére
helyett Vendőme hercegnőjét hozza magával. Ez a nő felettébb rosszhírű − egy kurtizán! A
francia udvarnak ezek a fennhéjázó hölgyikéi elfeledkeznek arról, hogy jól ismerem
fajtájukat, az egész feslett, kicsapongó siserehadat. Kíváncsi volnék, vajon melyikük tudta hat
álló éven át birtokolni királya szívét? A fejem rá, hogy egyik sem.
A sértő hírek hallatán féket tettem a nyelvemre. Felszegett fejjel álltam ott, s nem
engedtem, hogy elhatalmasodjon rajtam
215
az indulat. Henrik, aki már hozzászokott dühkitöréseimhez, most királynői méltóságot
talált helyettük. Büszkén és boldogan kijelentette, minden úgy lesz, ahogyan elterveztük.
Ferenccel az oldalunkon bonyolítjuk le az esküvőt. Örökre a Tiéd:
1532. október 22. Kedves Naplóm!
Szolgálóim zörgő vödrökkel, súgva-búgva most hordják tele vízzel a hálókamrám
lobogó kandallója elé állított fémkádat, s több parázstartóban is tüzet gyújtottak, hogy
bemelegítsék a hideg szobát a fürdéshez.Tudom, Henrik komornyikja is ugyanezt teszi a
szomszéd szobában.
Előre hallom már, hogyan pusmognak udvarhölgyeim, amikor elbocsátom őket
szolgálatomból.
− A király és Marquess de Pembroke egyaránt megfürödtek -súgják majd egymásnak. −
Előtte megvacsoráztak, s iszogattak is egy kicsit, mert érezzük a borszagot a leheletükön.
Korán volt még, amikor a Marquess visszavonult termeibe, s közölte velünk, hogy fürdeni
szeretne. Miközben rézkádért mentünk, az Államkincstár inasaitól megtudtuk, hogy Henrik is
ugyanerre utasította embereit. Anna úrnő énekelt, boldog volt, amikor visszatértünk a
káddal.Vizet melegítettünk, illatos rózsavizet, virágesszenciákat és olajokat öntöttünk bele,
majd besegítettük a kádba. Ann úrnőn nem sok fognivaló akad, tudod. Csont és bőr a szentem,
a melle kicsi, a nyaka hosszú és karcsú. Az ember sehogyan sem érti, mit eszik rajta a király.
Aztán amikor megfürdött, tiszta, illatozó testét tizenhárom vég fekete szaténbe bugyoláltuk,
ame-
216
lyet bársonyszegély díszített. Ezt a pompázatos hálóköntöst Henrik varratta a számára.
Addig fésülgettük fekete haját, amíg olyan csillogó és selymes nem lett, mint a hálóköntös.
Aztán elbocsátott minket. Ma este ágyba akar menni a királlyal − suttogják majd
megbotránkozva, s kezükkel eltakarják szájukat. − Öt nappal az esküvő előtt! S közben ennyi
éven át szűz volt. Miért nem várnak hát? A csuda érti ezt.
Hadd magyarázzam meg különös döntésemet. írtam már újonnan felfedezett
szerelmemről Henrik iránt, meg a lakodalmunkat kísérő fényes ünnepségekről Calais
városában. Holnap a király Boulogne-ba lovagol Ferenc fogadására, megvív, birkózik és
ünnepel vele, majd idehozza az esküvőre. Henrikkel úgy döntöttünk, négyszemközt költjük el
utolsó meghitt vacsoránkat, mert visszatérése után és a lakodalom alatt már nemigen
élvezhetjük egymás társaságát.
Kora este kicsinosítottam hát magam, s a kettőnk szobáját összekötő rejtekajtón
átmentem hozzá. ínycsiklandó vacsora várt bennünket a lobogó tűz mellett. Henrik
elbocsátotta valamennyi szolgáját, s maga húzta oda nekem a kipárnázott széket, majd bort
öntött két ékköves kupába. Aztán lehajolt, és a nyakamba csókolt.
− Két nagy király lesz jelen az esküvődön, Anna. Mit szólsz mindehhez?
Szembenéztem Henrikkel, és álltam a pillantását.
− Azt mondom, hogy két király szép dolog, de egy is bőven elég volna.
Tetszett neki a bókom, és elmosolyodott, majd szembeállította székét az enyémmel, és
meghúzta a kupáját.
-Azt akarod ezzel mondani, hogy semmibe veszed Ferenc áldását frigyünkön?
− Dehogyis. De nemrégiben jöttél rá, hogy te parancsolsz az egyháznak, hatalmasabb
vagy a bíborosoknál és a pápánál. Miért kellene akkor osztoznod ezen a hatalmon
másvalakivel, még ha király is az illető?
217
Henrik elgondolkozott a szavaimon, aztán elmosolyodott − hideg, halvány mosolya
olyan volt, akár a holdsarló −, és azt mondta:
− Szeretem, ahogy gondolkozol, édesem, nagyon szeretem. Egészségedre!
Koccintottunk.
− A legnagyobb királyra, aki nem fél egyetlen földi halandótól sem: Henrikre.
Henrik keble büszkeségtől dagadozott, s ha ez lehetséges, még nagyobbnak látszott,
mint valójában. A tekintetében olyan magasztos, nemes tűz égett, hogy a szívem majd
kiugrott örömömben. Szerettem őt ebben a pillanatban, kedves Naplóm, szerettem ezt a férfit,
aki felforgatta a kedvemért a világot.
-Vacsorázzunk meg, aztán iszogassunk, szerelmem! − mondtam. − Majd pedig nagy
királyi nyoszolyádon tiéd lehet testem és lelkem.
A holdsarló-mosoly lefagyott Henrik arcáról.
− Most? Itt? A nászéjszakánk előtt?
− Igen, igen, igen. Megfogtam a kezét az asztal fölött.
− Henrik, hat éven keresztül minden elképzelhető törvényt megszegtünk, egy
kivételével. Azt javaslom, szegjük meg mindet. Mit szólsz hozzá?
Szédítő gyorsasággal talpra szökkent, valósággal feldöntött, s elborított csókjai
özönével és becézéseivel. Mint valami zsolozsmát, úgy mormolta a nevemet:
− Anna, Anna, Anna…
Elindultunk hát külön szobáinkba megfürdeni; amolyan ke-resztségféle volt ez a tűz
melegénél. Rövidesen ismét találkozunk, hogy beteljesedjék szerelmünk, s vele két nagy
álmunk. Mindig is arról álmodtam, hogy szerelmi házasságot kötök. Henrik fiút akar. Legyen
hát.
Örökre a Tiéd:
218
1532. október 23.
Jaj, kedves Naplóm!
Esküszöm, gúnyt űz belőlem az Úr! Mi mást gondolhatnék, ha felidézem az elmúlt
éjszaka történéseit? Azét az éjét, amely győzelmet ígért, bőkezű jutalmat hatévi önfeláldozás
és hősies önmegtartóztatás után. Henrik, a nagy király, a férfiasság élő szobra, midőn
szembekerült forró vágyai tárgyával, aki tárt karokkal adta át magát neki, s elhalmozta
szerelmes csókjaival… nos, Henrik csődöt mondott. Kudarca teljes volt és maradéktalan.
Talán túl sokat ivott a francia borból. Ivott a vacsoránál, aztán folytatta a kádban,
gondolom, hogy lelket öntsön magába a nagy pillanatra, amelyen oly sok minden múlott.
Talán ennek a soksok évnek a küzdelme és az utazás fárasztotta ki, no meg az egészsége is
gyenge lábon áll. Vagy talán az hervasztotta le férfiasságát − s ettől félek a legjobban −, hogy
meglátott engem mezítelenül az ágyban, csakhogy többé nem elejtendő, folyvást
tovaszökkenő préda voltam, hanem csapdába esett áldozat, szép halálért esdeklő
őzikeszemekkel. Meglátta ezt, s ez lehűtötte. Még fiúörökösök utáni sóvár vágya sem tudta
megadásom után feléleszteni testében a vadászszenvedélyt.
Nem volt mit tenni. Hasztalan csábítottam újra szerelemre, hasztalan ölelgettem, hátha
felszítom a vágyát.
Azt kívántam, bárcsak dühödne fel, adná ki haragját ebben az iszonyú percben, ahogyan
az egyik erős szenvedély gyakran a másikat szüli. De összetört, megroppant menthetetlenül.
Ez a hatalmas ember mintha egy szempillantás alatt összezsugorodott volna, s nem tudott
könnyes szemembe nézni − nem a saját csalódásomat sirattam, nem a kellemetlen meglepetés
csalt könnyeket szemembe, hanem kedvesem elviselhetetlen szenvedése.
A lázadó egyesülés ünnepi éjszakáját tehát külön töltötte Henrik király és Marquess de
Pembroke, a leendő királynő − én
219
a nagy, kényelmetlen baldachinos ágyban hevertem, ő egy székbe roskadt az ablak
mellett, s a virradatot várta.
Végül valószínűleg elaludtam, mert amikor a reggel fénye felnyitotta szememet, a király
már távozott lakosztályából. Nem hívattam az udvarhölgyeket, hanem egyedül ügyeskedtem
magamra a fekete szatén hálóköntös érzéki tömkelegét. Elégedett, lankadt arckifejezést
erőltettem magamra, mintha csak maszkot öltenek, hogy bolonddá tegyem a világot, és
elrejtsem valódi érzéseimet.visszatértem szobáimba, s vidáman megkérdeztem, hová ment a
király. A lesütött, alázatos tekintetekből megtudtam, hogy Henrik is holmi győztes oroszlán
álarcát öltötte fel, s most már mindenki azt hiszi, hogy szerelmünk beteljesedett, s semmi sem
áll királynővé koronázásom útjába. Kérdésemre azt a választ kaptam, hogy vőlegényem
pirkadatkor Boulogne-ba lovagolt egy csapat katona kíséretében.
Nehéz a szívem, mint a kő. Miféle bosszúszomjas Isten jutalmaz ily gyászos kudarccal
ilyen hősi elszántságot? Az elkövetkező négy napot ezt a titkot hurcolva kell eltöltenem.
Senki sem tudhat Henrik felsüléséről. Egyetlen teremtett lélek sem. Hiszem, hogy erőtlensége
csak átmeneti. Talán szüksége van a házasság aranykötésére, amely megerősíti
„elhatározásában”. Sajnos, azt érzem, hogy a csődnek ebben a fekete pillanatában valami
szörnyűség született a király lelkében, amit nem irthat ki ezernyi velem eltöltött szerelmes
éjszaka sem. Mint valami beteg mag, amelyet elvetettek a kemény télben, majd ott az esők és
a napsugár förtelmes gyommá növelték, amely minden életörömöt megfojt, s megöli magát a
szerelmet is.
De semmi haszna a meddő tépelődésnek. Boldog maszkom idővel majd hozzátapad
arcomhoz, hogy amikor a tükörbe pillantok, a végén magam is becsapom önmagamat. A
hátam acélosan kemény, tekintetemet előreszegezem a jövőbe. Majd elválik, mit tartogat
számomra,jót-e avagy rosszat.
Örökre a Tiéd:
220
1532. október 28.
Kedves Naplóm!
Még mindig Calais-ban vagyunk. Szakad az eső, és fúj a szél. Egyelőre nem szállhatunk
hajóra, hogy átkeljünk a csatornán. Sok minden változott az utolsó naplóbejegyzés óta úgy a
külső körülményekben, mint a szív dolgaiban. Miközben Henrik Boulogne-ba ment Ferenc
király elé, én itt rostokoltam, s megpróbáltam legyűrni kétségbeesésemet. Barátaimnál és
családomnál kerestem vigasztalást. George és Mary alig bírnak magukkal, annyira
örvendeznek, hogy viszontláthatják Franciaországot. Egy szeles napon mulatságot rendeztek a
néptelen tengerparton. Thomas Wyatt, hű és kitartó barátom, továbbra is tiszteletteljesen teszi
a szépet, s most verset fabrikált erre az alkalomra, amely irántam érzett viszonzatlan és végül
elfojtott szerelméről beszélt. A költemény így hangzik:
Égő tűz hajszolt szelek szárnyán, Tengerek partjára, Dovertől Calais-ig hozott gályám,
Bár szenvedés az ára.
Az egyik hideg délután egyedül ültünk Thomasszal a tűz előtt, és csendes emlékezéssel
múlattuk az időt. Tíz év telt el azóta, hogy hazatértem az angol udvarba Franciaországból, és
ő nekem adott Téged, kedves Naplóm. Most is megkérdezte, teleírtalak-e, én pedig azt
feleltem, hogy feljegyeztem lapjaidra néhány költeményt és emléket; de ez minden. Bár
Thomas Wyatt hű barát, még neki sem akarom kiadni kettőnk titkát.
A királyok egy nappal az esküvő kitűzött napja előtt megérkeztek cifra pompával és
nagy csinnadrattával, én azonban tartottam magam az etiketthez, és nem jelentem meg
felséges szí-
221
nük előtt. Henrik négyszemközt sietett üdvözlésemre. Egyikünk sem hozta szóba csúfos
kudarcát elválásunk előestéjén, különben is lesújtó hírrel érkezett. Négynapos boulogne-i
látogatása során a király megvonta támogatását frigyünktől. Hírek érkeztek ugyanis
Ausztriából, hogy Károly hadai megfutamították a törököt. Katalin unokafivérének elsöprő
győzelme után vitézei újabb küzdelemre szomjaznak. Ferenc pedig attól tart, ha most áldását
adja házasságunkra, a megharagított Károly király országa ellen vezényli seregét.
Nem jutottam szóhoz meglepetésemhez. A sors kegyetlen tréfájának tűnik ez az újabb,
végső akadály a szinte leküzdhetetlen nehézségek hosszú sorában. Aznap azonban olyan
higgadt maradtam, mintha a nyugalom és belátás kútfejéből merítettem volna. Megértettem
ugyanis, hogy Ferenc visszatáncolása nem személyemmel kapcsolatos, hanem egyszerű
politikai sakkhúzás a pápa és az uralkodók között. Királynőnek éreztem magam, s ekként is
viselkedtem. Nem háborgattam Henriket könnyekkel és dühkitörésekkel, hanem csendes
belenyugvással fogadtam a rossz hírt.
− Drágám, nem arról beszéltünk mindig, hogy bölcsebb volna megesküdnünk hazai
földön? Azok az alattvalóid, akik nem szívelnek engem, semminek nem örülnének jobban,
mint egy törvénytelen egybekelésnek. Igazán boldog vagyok, hogy kivárhatom az otthoni
lakodalmat.
Henrik elcsendesedett, s szemlátomást a szavaimat emésztette, mint holmi nagyszerű,
ínycsiklandó lakomát. Ekkor kopogtattak az ajtón, s magát Párizs polgármesterét jelentették
be. Ferenc megbízásából érkezett, s egy ajándékot hozott a francia királytól − nagy, mély tüzű
gyémántot bíborvörös bársonydobozkában. A polgármester távozott, s az ékkő (amelynek
értékét Henrik tizenötezer koronára becsülte) ott sziporkázott kettőnk között. Hirtelen sokkal
derűsebbnek tetszett a világ. Megállapodtunk Henrikkel, hogy noha Ferenc a szövetségesünk,
körül kell egy kicsit udvarolnunk, ez pedig nekem igazán nem esik nehezemre. Aztán
222
Henrik mindkét kezét a vállamra tette, s a szemembe nézett. Ajka szóra nyílt − de néma
maradt. Leejtette a kezét, és magamra hagyott, azt mondta, dolga van. Azt hiszem, azt akarta
mondani, milyen büszke újonnan felfedezett királynői modoromra.
Ideje volt elterveznem, miként fogadom Ferencet. Fényes fogadtatást kell rendeznem, a
lehető legcsillogóbb körülmények között. A király fényűző külsőségekhez szokott hozzá − a
legkitűnőbb muzsikához, a legnemesebb borhoz, ínyencfalatokhoz, drága falikárpitokhoz,
minden képzeletet felülmúlóan elegáns öltözékhez. Mindezt előteremtem a számára, de ennél
többet is, mert vendéglátásunknak azt kell sugallnia Ferencnek, hogy nem haragszunk rá
visszalépéséért, s neki is javára válik, ha − bár nyilvánosan elfordul tőlünk − magánemberként
megmarad a régi, megbízható barátnak.
Aznap este, amikor a lakodalmunkat ültünk volna, Henrik és Ferenc király együtt
vacsoráztak a raktárházban, amelyet nagy gonddal díszítettem fel a nagy alkalomra. Az
asztalok és szekrények roskadoztak Henrik aranytál)ainak súlya alatt. A falak minden
talpalatnyi felületét ékköves falikárpitok borították, s a sarkokban gyertyák ontották fényüket
a drágakövekkel kirakott arany kandeláberekben. Párizsból hozatott kitűnő zenészek divatos,
dallamos melódiákat játszottak, s amikor a két nagy király eltelt étellel,itallal és jóízű
nevetéssel,minden ajtó szélesre tárult. Ekkor csillogó-villogó ruhában nyolc álarcos hölgy
lejtett be a terembe az élénk zene akkordjaira. Különleges szabású ruházatukat patyolatból,
ezüstlaméból, s bíborvörös aranybrokátból varrták. Mindegyik titokzatos hölgy egy francia
vendéget vitt táncba. Köztük volt Ferenc is, aki ibolyaszín aranybrokát ruhájában,
gyémántokkal, gyöngyökkel és kacsatojás nagyságú smaragdokkal kivarrt gallérjában olyan
volt, mint egy földre szállt istenség. Aztán a táncoló hölgyek mintegy vezényszóra levették
maszkjukat, és felfedték arcukat. A francia király partnere én magam voltam.
223
Ferenc nevető szeme felcsillant a meglepetéstől. Láttam, mennyire tetszik neki merész
belépőm, és ez az agyafúrt szem-bekötősdi. Táncoltunk-pörögtünk hát, s közben azt is
nyugtáztam, hogy Henrik a helyéről a házigazda büszkeségével gyönyörködik a látványban −
Franciaország felséges királya a kedvesének teszi a szépet. Később, amikor négyszemközt
beszélgettünk a királlyal, sok minden szóba került. Az udvarában töltött évek emlékei, néhány
komolyabb államügy, és persze buzgón bókoltunk is egymásnak. Bocsánatot kért tőlem
(képzeld csak el!), hogy nem vesz részt a lakodalmunkon, s én királyi méltósággal fogadtam
magyarázkodását. Ehelyett felajánlotta, Tournon és Grammont bíborosok segítségével
igyekszik odahatni, hogy Kelemen késleltesse a válásra vonatkozó végső ítélet kimondását,
amely mindenképpen Katalinnak kedvezne.
Az estély pompásan sikerült, Henrik egészen magánkívül volt. Igyekeztem kihasználni
jó hangulatát, és amikor késő este visszavonultunk, a karjaiba vetettem magam, ahol izgatott,
nyájas fogadtatásra találtam. Csodálatos volt ez a váratlanul jött szerelmeskedés, egyszerre
nyers és gyengéd, fájdalmas és édes. Testem és méhem mindenestől magába fogadta Henrik
királyt, s ő szenvedélyesebben nem is szerethetett volna. Nappal követte az éjszakát, de mi
nem léptünk le a királyi nyoszolyáról. Közben viharosra fordult az idő, ami lehetetlenné tette
az átkelést.
Mi azonban örültünk ennek. Az étkeket a hálószoba ajtajához hozták oda a szolgák.
Három álló nap és éjszaka egyetlen teremtett lelket sem láttunk. Nevetgéltünk, énekeltünk,
duetteket játszottunk, ettünk, ittunk, együtt fürödtünk a tűz mellett, terveket szőttünk és
szeretkeztünk.Vagy két órája Henrik felöltözött, és azt mondta, ideje utánanézni az
átkelésünknek, mert a vihar múlóban van. Megcsókolt és rám mosolygott. Nem láttam nála
boldogabb férfit.Aztán magamra hagyott… így most leírtam mindezt.
Félelmeim zöme elenyészett. A házasságom révbe ért, s ha van Isten, e szerelmes
napokban talán fiam fogant. Derűs színek-
224
ben látom a jövőmet, mert a szerelem áldása van frigyünkön, amely jelzőtűzként
világítja meg további életutunkat. Örökre a Tiéd:
Osonna
1533. január 3. Kedves Naplóm!
Jézus ereje, a jóslat valóra vált! Henrik gyermekét hordom a szívem alatt! Amióta csak
visszatértünk Calais-ból, térden állva imádkoztam ezért a jól időzített csodáért, mert a közelgő
vadászszezon és a sürgető államügyek egyre kevesebb időt hagynak a meghitt együttlétekre.
Az udvarnál mindenki tudja, hogy végül megpecsételtük szerelmünket. Jó barátaim velem
együtt imádkoznak, hogy calais-i viharos egyesülésünk hozza meg a kívánt eredményt.
Ellenségeim reszketnek ugyanerre a gondolatra.
Lélegzetvisszafojtva vártam, megjön-e a havivérzésem, ami elmaradt, és én nyíltan
örvendeztem minden kis émelygésen, minden gyomorkorranáson. Kosárszámra faltam volna a
friss almát, bár korábban nem szerettem ezt a gyümölcsöt. Keblem úgy megduzzadt, hogy
kibuggyan az ingvállból. Az arcom kikerekedett. Henriknek mégsem szóltam, amíg bizonyos
nem lettem az állapotomban. Amikor a következő havivérzésem is elmaradt, Henrik elé
álltam − két nappal Újév után −, s azt mondtam, elfeledkeztem egy neki szánt ajándékról.
Ezzel átnyújtottam egy takaros, ezüstbrokát bevonatú dobozt. Kimerültnek látszott, mert
súlyos államügyek gondja nyomasztotta.
− De hát semmivel sem tudom viszonozni, drágám.
− Henrik, ez az ajándék csupán csekélyke viszonzás azért, amit te adtál nekem −
mondtam.
225
Felkapta a fejét, nyugtázta titokzatos mosolyomat, majd kinyitotta a dobozt. Abban
patyolatba csomagolva parányi csipkés keresztelő főkötő feküdt, amelyet arannyal és
bíborfonállal hímeztem ki. Henrik kábán a főkötőre meredt, de csak pillanatok múlva fogta
fel, mit jelent mindez.
− Igaz volna? − suttogta, mint aki nem hisz a szemének.
− Áldott állapotban vagyok, Henrik. A fiunkat hordom a szívem alatt. A fiunkat.
Megragadott, magához szorított, és a nevemet kiáltotta. Aztán csókokkal borította el a
számat, arcomat, szememet, nyakamat. Forró könnyeket ontottam, s őt is zokogás rázta:
− Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
Végül kihúzta magát. Arca nedvesen fénylett, szemében örömtűz gyúlt.
− Sok még a dolgunk − mondta. − Ennek a fiúnak egy királynőtől kell megszületnie.
Két kezem közé fogtam az övét, és megcsókoltam.
− Uram, alázatos szívvel köszönöm neked ezt az ajándékot.
Aztán magamra hagyott, s magabiztos, ruganyos járása azt sugározta, hogy senkitől sem
fél e kerek világon, és mindent elkövet, hogy fejemre tegye a koronát.
Örökre a Tiéd:
Qsonwa
1533.január 16.
Kedves Naplóm!
A lordokból, ladykből, a parlament tagjaiból, tanácsosokból, kancellárokból és
püspökökből álló törvényszék mellett létezik egy titkos ítélőszék is, egyfajta titkos kabinet, s
valójában ennek
226
néhány tagja igazgatja az országot. Manapság a király és Crom-well titkár úr szabja meg
a napkelte és a dagály érkezésének óráját. Ók ketten folyvást terveket szőnek, s Henrik napról
napra egyre jobban hallgat Cromwellre. Meg kell hagyni, okos ember, s minden követ
megmozgat házasságunk érdekében.
Különös figura ez, testi megjelenése korántsem oly méltóságot parancsoló, mint
Wolseyé, s a cicomát, a felhajtást − szép házakat, finom művű ékszereket, pazar lakomákat −
sem kedveli úgy, mint a bíboros, én mégis jelentősebb egyéniségnek érzem. Valamiféle
méltóság és nagyság lengi körül szerény megjelenését. Tudom, hogy a mélyen ülő
szempárban ragyogó tűz a Wol-seyét is meghaladó becsvágyról tanúskodik. Ügyel arra, hogy
ne tévedjen, mert tanult mestere bukásából. Látom, hogy Henrik úgy hallgat rá, ahogyan
korábban a bíborosra, amin nem győzök csodálkozni.Vajon Cromwell is olyan mélyre zuhan
majd a maga idejében, núnt Wolsey? Sebaj, most egyetlen dolog számít. Ez pedig olyan, akár
egy érme két oldala; az egyik a házasságunk, a másik a válás.
Cranmert, aki követ a spanyol királyi udvarban, sürgősen hazahívták, hogy felszenteljék
Canterbury érsekévé. Időközben Henrik római ügynökei megszerezték Kelementől azt a pápai
bullát, amely a felszenteléshez szükséges. A Szentatya bizonyára nem tudja: Cranmer
felszentelésének egyedüli célja, hogy ő ad majd engedélyt a királynak a válásra, még mielőtt a
pápa ellenkező tartalmú bullát bocsátana ki. Ha ez nem sikerül, minden elveszett. Kelemen
egyelőre úgy hiszi, hogy Henrik aláveti magát döntésének, amelyet egy franciaországi
ítélőszék hoz meg tavasszal.
Egyelőre tehát nagy a hallgatás a házasság, a terhesség és a koronázás kérdéseiről. Ez a
hideg, csendes január végtelenül lassan múlik. Minden reggel rettegve ébredek, nem
csordogál-e vér a combom között, mert egy vetélés bizony romba döntené ravaszul kiforralt
haditervünket.
227
Atyám, azon kevesek egyike, aki tud áldott állapotomról, meglátogatott termeimben,
ahol minden Henrik nagylelkűségéről regél − az asztalok finom textíliáktól és aranytálak
tömegeitől roskadoznak, és van egy új, kék csempeberakású játékasztal is. Atyám komoran,
gondterhelten állt meg a kandalló mellett, megpróbáltam felvidítani.
− Szomorúnak látszol, atyám.Talán sokallod az unokák számát? Nem felelt, és kerülte a
tekintetemet. Engem azonban nem
hallgattatott el a szótlansága, és tovább faggattam.
− Mondd, miért változott meg a véleményed erről a házasságról? Miért ellenzed most
hirtelen?
− Soha nem is akartam.
− Dehogynem! Te voltál az, aki fiatal lányként Henrik mohó szemei elé hozattál. Te
öltöztettél, fésültettél, s szolgáltál fel úgy, mint holmi francia ínyencséget szoktak ezüst
tálcán! Azt akartad, hogy akarjon engem!
− De nem azért, hogy nőül vegyen!
− Hanem miért? Királynő leszek, atyám! Anglia királynője! Atyám ajka szorosra zárult,
akár egy rák ollója. Úgy festett,
mint aki keserű orvosságot nyelt. A kandallóban nagyot pukkant egy felforrósodott
széndarab, s én ebben a pillanatban megértettem atyám lelkiállapotát.
− Az a bajod, hogy föléd kerekedem, ugye? A királynőd leszek. Térdet kell hajtanod
legifjabb lányod előtt. Ez pedig bosszant téged, nem igaz?
− Mérhetetlenül − sziszegte veszett dühvel.
− A te műved mindez, atyám, s most nem szívesen fizeted meg az árát.
-Tagadod nagyravágyásod?
− Igen! − kiáltottam. − Amikor süldőlányként hazatértem Franciaországból, egyetlen
vágyam volt, hogy szerelmi házasságot kössek egy kedves fiúval. Aztán te meg Wolsey
bíboros gátat építettetek életem szelíd patakja elé, megváltoztattátok termé-
228
szetes folyását, ezért amikor Henrik kitartó szerelme lerombolta a gátakat, dühöngő árrá
dagadt, s saját medret vájt magának. Ez a folyam nyelte el Wolseyt, s most téged is ugyanez
fenyeget.
Atyám hideg, acélos tekintettel nézett rám.
− Hallgass meg, Anna! Veszedelmesebb játékot játszol, mint hinnéd. Királyokat,
püspököket tekintesz játékszerednek, mi több, Rómát is. Bolondot csinálsz a férfiakból.
Mások a te neveddel ajkukon halnak majd meg. Félek, nem végzed jól, lányom, és
családunkat is romlásba döntőd.
Ezzel faképnél hagyott. Legifjabb lánya rémülten hallgatta szavait, ugyanakkor dühödt
harag is ébredt benne ridegszívű atyja iránt.
Örökre a Tiéd:
Osonna
1533. január 27. Kedves Naplóm!
Remeg kezemben az írótoll: nőül mentem Anglia királyához! Hat év telt el azóta, hogy
megkérte a kezemet. Hat esztendő! Párom hegyeket mozgatott meg, hogy ez a házasság
létrejöjjön, mégsem hittem, hogy ilyen sebtében, titokban, hajnalok hajnalán kötünk
házasságot, amikor még mindenki alszik.
A tervet Cromwell titkár úr, Henrik és én főztük ki, s a néhány résztvevőt − atyámat,
anyámat, George-ot, Thomas Wyattet és húgát, Margaret Lee-t − álmukból riasztották fel
titkos küldönceink, hogy öltözzenek fel rohanvást a fáklyafénynél. Tolvajként lopóztak a
palota néptelen termein keresztül a Hosszú Kápolnába, ahol Henrik, Cromwell és én vártunk
rájuk. Fojtott hangon, dideregve kértünk tőlük bocsánatot, amiért egyelőre nem avatjuk
229
be őket tervünkbe. Mindaddig nem is közöltük velük, amíg meg nem érkezett Thomas
Cranmer, aki most roppant zord, hivatalos képet öltött, és felszólította a jelenlévőket, hogy
vegyenek részt a király és Boleyn Anna ünnepélyes házasságkötésén.
A szertartás rövid volt, s csupán néhány fogadalomra szorítkozott. Szavainkat kongva
visszhangozták az üres kápolna falai. Hallottam, hogy anyám sír. Nem mertem atyámra nézni.
Henrik rosszkedvű volt, feszengett, gondolom, félt, meg a hiúságát is bánthatta, hogy
egybekelésünk az illő keretek nélkül zajlik, s meg kell elégednünk ezzel a siralmas, lopott
formasággal. Miközben Henrik ujjamra húzta a jegygyűrűt, megnyikordult a kápolna ajtaja.
Csak a huzat nyitogatta az ajtót, a király szeme azonban odavillant, akár egy elejtett vadállaté,
és halkan káromkodott. Le akartam csillapítani, ezért merev kezét a hasamra tettem.
− Nincs miért aggódnod, szerelmem. Vége az egésznek -mondtam.
Cromwell odajött, hogy gratuláljon, aztán elkérte a gyűrűinket, hogy biztonságba
helyezze őket. Ennek a frigynek titokban kell maradnia mindaddig, amíg meg nem érkezik
Kelemen bullája, és fel nem szentelik Cranmert. Aztán egyenként elhagytuk a kápolnát, és ki-
ki ment a maga dolgára. Én a lakosztályomba siettem. Sötét, jéghideg folyosókon vágtam
keresztül, mégsem fáztam, és nem éreztem magam egyedül. Ereztem, hogy a hasamban alvó
baba hozzám tartozik, lényem egy darabja.Vajon álmodik-e a fiúcska? − tűnődtem. Osztozik-
e az álmaimban, vagy saját álmai vannak? Jól érzi-é magát, ha megnevettet a bolondom?
Visszatértem a lakosztályomba, csendben osontam elalvó udvarhölgyeim szobái mellett,
s bebújtam hideg és magányos ágyamba. Eletemben először aludtam el feleségként.
Örökre a Tiéd:
230
1533. május 24.
Kedves Naplóm!
Ezt az éjszakát a londoni Towerben töltöm boldog rabságban, mert minden uralkodó ezt
teszi megkoronázása előtt. Igaz, hogy Henrik szerelme és a saját makacsságom hozta el
számunkra ezt a napot, de sokat köszönhetünk Thomas Cromwell nagyszabású
mesterkedésének is. Elmondom, miben álltak utolsó cselfogásai, mert ezzel a friggyel új ág
sarjadt az angol királyok ősi családfáján; történelmi fordulópont tehát, és mint ilyen méltó
figyelmet érdemel.
Házasságkötésünk titokban maradt a pápai bulla megérkezéséig és Thomas Cranmer
főpappá szenteléséig. Mielőtt azonban ez a bölcs férfiú felesküdött volna az egyház
szolgálatára, a király és Cromwell agyafúrt terve szerint még egy rendhagyó esküt is tett:
megfogadta, hogy mindenekelőtt királyának és hazájának tartozik hűséggel. Aztán a
parlament sietve elfogadott egy törvényt, amely teljhatalmat adott Canterbury érsekének
vallási kérdésekben, s megtiltotta a Rómához való fellebbezést. Fivéremet, George-ot
Franciaországba küldték, hogy vigye hírül a francia királynak egybekelésünket. Ferenc
nagylelkű áldását adta frigyünkre, s húga, Marguerite, aki alig néhány hónapja úgy lekezelt
Calais-nál, szintén szívélyes üdvözletét küldte mindkettőnknek. Minden készen állt tehát a
döntő lépésre.
Henrik ekkor bejelentette házasságunkat a parlament előtt, s királyi követet menesztett
Katalinhoz. Ó, mint mindig, most sem adta be a derekát.
-Továbbra is én vagyok a királynő -jelentette ki Norfolk és Suffolk hercegének −, s az is
maradok halálom órájáig.
A legutóbb, hallom, új libériákat varratott lakájainak, amelybe belehímezte a H és a K −
a Henrik és a Katalin kezdőbetűinek − egybefonódó kacskaringóit. Semmit sem érzek ez iránt
az
231
asszony iránt, kedves Naplóm, sem szánalmat, sem haragot, sem megbánást. Mindössze
azt kívánom, hogy egyszerűen tűnjön el, mintha, mondjuk, Merlin varázsolta volna el.
Befolyása az udvarnál valóban napról napra csekélyebb, s bár hívei makacsul kitartanak,
sértődött pusmogásnál több nem telik tőlük.
De elkalandoztam. A válás ügyében hat napja a dunstable-i klastromban mondták ki a
döntő szót. Cranmer érsek új méltóságában érvénytelennek nyilvánította a házasságot, s
mindkét félnek engedélyt adott az újraházasodáshoz. Tegnap pedig ugyancsak Cranmer a
Lambeth-udvarház nagytermében kinyilatkoztatta, hogy Henrik velem kötött házassága
törvényes. Minden készen állt tehát a megkoronázásomra.
Ennek első napja gyönyörű idővel, sugárzó kék éggel köszöntöt rám. Nem hederítettem
a baljós előjelekre − harminc méter hosszú halat fogtak ki Anglia északi partjainál, az
égbolton pedig nagy üstökös tűnt fel, akkora farokkal, mint egy öregember szakálla.
Távoli ágyúdörgésre ébredtem a greenwichi kastélyban. Udvarhölgyeim kisegítettek az
ágyból, s aranybrokát ruhába öltöztettek, amelynek ujját és ingvállát gyöngyberakás díszítette;
nagyra nőtt hasamat külön szoknyarész takarta. A hajamat hosszan fésülgették, s lebontva
hagyták, csupán vastag gyémánt hajpánt fogta össze hátul, ebből aranyozott batisztfátyol
csüngött alá.
Margaret Mortimer kipillantott a folyóra néző ablakon, és felkiáltott:
− Nézd, egy tűzokádó, hatalmas sárkány!
S valóban az volt, egy bárkán utazott, több félelmetes szörnyeteg társaságában,
miközben vad férfiak táplálták a tüzet nagy lármával. A pompás bárka kisebbfajta armadát
vezetett − több száz fellobogózott vizijármű siklott le értem a Temzén csen-gettyűcsilingelés
és zeneszó mellett. Ilyen látványos menet szállított fel a folyón a londoni Towerbe, ahol
ágyúk dördültek fogadásomra.
232
Nagy tömeg gyűlt össze a zord kőerőd vízre vezető lépcsőjén. Amikor a hátsó kapuhoz
kísértek, a sokaság szétvált, s férjem, Henrik, állt előttem mosolyogva, széttárt karral. Meleg
tekintetétől kísérve tettem meg a köztünk lévő néhány lépés távolságot. Édes léptek voltak
ezek, meg kell hagyni, ám még édesebb volt, amikor melléléptem, s ő mindkét kezét a
hasamra helyezte, majd nagy tisztelettel megcsókolt. Szerelmének ez a kinyilvánítása a nép
előtt elmondhatatlanul jólesett a lelkemnek.
Ekkor a vén Lord Kingston, a Tower felügyelője vágott át a gyepen, s Henrikkel együtt
a királynői lakosztályba kísért, amelyet felújítottak az ünnepélyes alkalomból. Nem tudtam
eldönteni, azért olyan savanyú-e Kingston ábrázata, mert a csúz kínozza, vagy azért, mert −
mint köztudott − elkötelezett híve Katalinnak, s nincs ínyére, hogy vendégül kell látnia
engem. Mindeddig azonban nyájasan bánt velem, s semmi sem zavarja kellemes rabságomat.
Három nap múlva királyi felségként szülétek újjá.
Örökre a Tiéd:
1533. május 30.
Igaz volna? Le merjem írni e szavakat? Anglia koronás uralkodónője vagyok. Anna
királynő. Anna Regina. Úgy érzem, igenis jogom van ehhez a címhez, kiérdemeltem. Most
már a megszokott ritmusban ver a szívem, a felvonulás és ünnepség óráiban azonban többször
is attól tartottam, hogy meghasad örömömben és ijedtemben.
Szombat reggel végigvittek a zsúfolt londoni utcákon, amelyeket selyemmel-bársonnyal
ékesíttetek fel.Tarka zászlók lengedeztek a lágy szellőben, s a szökőkutakból bor lövellt. A
nyitott ablakokban fürtökben lógtak a nemesek, az utcákon meg köz-
233
rendűek, rendőrök, céhek tagjai és városatyák szorongtak, hogy végignézzék a
káprázatos menetet. Kék-sárga bársonyba bújtatott franciák lovagoltak kis termetű, szép
lovaikon, kárminpiros öltözetű dámák vonultak kárminpiros hintókban. Anglia kancellárja és
London polgármestere is teljes hivatali díszben jelent meg. Királyi méltósággal ültem
hermelinszegélyes fehér selyemruhámban egy aranybrokátos baldachinnal fedett
hordszékben, amelyet négy lovag hordozott. A hasamat büszkén kitoltam, hadd lássa
mindenki. Legvégül harminc nemesi hölgy és a király saját testőrsége zárta a menetet.
Nagyszerű látványt nyújtottunk, bár az igazat megvallva csak kevesen éljeneztek meg
vagy akárcsak emelték meg a fejfedőjüket a tiszteletemre. A bolondom rikoltozva ingerkedett
velük:
− Talán bizony valamennyiőtök fejébe süly esett, azért nem meritek levenni a
tökfödőtöket?
De csak kevesen engedelmeskedtek a felszólításnak. Ez azonban nem lepett meg.
Tudom, hogy nem szeret a nép. Minden bizonnyal a hatodik ujjamat lestek, miközben
integettem nekik, vagy a bibircsókot a nyakamon; ezeket boszorkányságom jelének vélik.
A koronázásra csak másnap vittek át a Westminster apátságba. Ebben az ünnepélyes,
diadalittas pillanatban a gőgös Norfolk hercege fogta uszályomat, Suffolk hercege pedig, aki
minden erővel azon volt, hogy ez a nap soha ne jöjjön el, a koronát vitte előttem az oltárhoz,
ahol Cranmer érsek várakozott. Ott letérdeltem és leborultam a kockaköveken, mielőtt
felemelkedtem volna felkenetésemhez. Henrik, isten áldja a jóságáért, meghúzódott az
árnyékban, hogy csak engem lásson a nép, csak én tündököljek, közben azonban biztató
pillantásokkal tartotta bennem a lelket. Alig hallottam valamit is Cranmer latin áldásaiból, a
koronázási szertartás ősi szavaiból. Csodás érzés volt viszont Szent Edward koronájának
súlyát érezni fejemen, miközben jobb kezemben a hűvös tapintású arany jogart, bal kezemben
pe-
234
dig az uralkodók meleg elefántcsont botját tartottam, Miután megkoronáztak, egyedül
tettem meg az aranyozott trónusig vezető néhány lépést, ott megfordultam, és leültem.
Végignéztem az arcok tengerén, akik mostantól alattvalóimnak számítottak, s
uralkodásomnak ebben a legelső pillanatában iszonyú rettegés szorította össze a szívemet.
Mosolyogni próbáltam, de arcomra fagyott a mosoly. A jogar és a bot is túl nehéz volt, s
hirtelen elképzeltem, amint kicsúsznak remegő kezemből, s csörömpölve a padlóra hullanak.
Akkor ez a sok mord arc mind felderülne, s a szemembe kacagnának: „Anna, a szélhámos
királynő − egy közrendű fehérnép, egy közönséges szajha, aki a nyakunkba akarja ültetni a
fattyat.” Ekkor azonban − és ezt a pillanatot soha nem felejtem el − a drága gyermek nagyot
rúgott a hasamban, mintha csak azt mondta volna: „Ne félj, édesanyám, veled vagyok.” Ez az
aprócska jelzés a nyári nap vakító sugaraihoz hasonló melegséggel árasztotta el zsibbadt
tagjaimat, s én elmosolyodtam. Tudtam, hogy szeretetteljes, ragyogó mosolyom megvilágítja
az apátság gyászos félhomályát és a rám meredő dühödt arcokat, aztán szétsugárzik a festett
üvegablakokon keresztül egész Londonra, s fennen hirdeti: igenis jogom van trónra lépni.
Örökre a Tiéd:
Erzsébet királynő
A
kastély olyan csendes volt, hogy amikor Erzsébet becsukta ölében a naplót, a fülében
halotta vére lüktetését. Anyámmal voltam megkoronázásakor. Az ifjú királynő halványan
elmosolyodott erre a gondolatra. Hisz valójában az ő parányi magzat-lábacskájának rúgása
öntött bátorságot Annába, hogy szembenézzen a világgal. Ugyanakkor hirtelen arra is rájött,
hogy édesanyja bátor volt. Megállta a próbát. Innen örökölte hát ő is a jellemszilárdságát, nem
pedig − ahogyan mindig is hitte − az atyjától. Zsenge gyermekkorától azt hallotta, hogy Anna
felségáruló, és hogy minden felségáruló gyáva. Ez a tudat és Anna házasságtörőnek
bélyegzése megzavarta a gyermek érzékeny lelkét, s a kis hercegnő mindenestől kitörölte
anyja emlékét a tudatából, még a nevét sem ejtette ki soha.
Most azonban Erzsébet megértette, hogy Anna valami nagyszerűt, valami csodával
határosat cselekedett. Véghezvitte a lehetetlent. Hat hosszú esztendőn keresztül verte vissza
Anglia királyának elszánt ostromát, hogy trónra lépjen s biztosítsa gyermeke törvényes voltát.
236
Erzsébet hónapok óta olvasta titokban a naplót, s a lapjain kibontakozó életút
megindította, bölcsebbé tette, néha pedig felháborította. Édesanyja ezeken az utolsó oldalakon
vetette papírra királynővé avatása megrázó történetét, itt írta le a szertartást, amely inkább
emlékeztetett temetési, mint koronázási menetre, itt panaszolta el a nép, az alattvalói
gyűlölködését abban a pillanatban, amikor végre fejére tehette a koronát. Mindez eszébe
juttatta Erzsébetnek saját megkoronázását.
Anglia királynői trónjának elnyerése még a király lánya számára is embert próbáló
feladat volt. Kislányként Erzsébet Ed-ward, a tehetségtelen trónörökös árnyékában élt. Atyja
ugyan kedvesen bánt vele, mégsem törődött az élénk, vörös hajú lánykával, aki a
legszenvedélyesebb, immár örökre elveszített szerelmére emlékeztette, s ez kétségkívül
keserű emlék lehetett a számára. Erzsébet az udvartól távol töltötte gyermekkorát, s atyja
nemhogy nem látta, de nem is gondolt rá, ám amikor a nagy Henrik meghalt, mégis mintha
örökre leáldozott volna a nap az életében. Barátja és öccse, Edward, rövid, viszontagságos
uralkodás után eltűnt a színről, ahogyan korán elhaltak azok a mohó férfiak is, akik irányítani
próbálták őt.
Aztán jött Mária. A trón várományosaként egy kiéhezett karvaly mohóságával ragadta
magához a hatalmat. Kora gyermekkora felhőtlenül boldog volt, hisz ő volt Henrik és Katalin
egyetlen örököse. Boleyn Anna azonban belépett az életükbe, és mindent megmérgezett.
Mária elkeseredetten, rögeszmésen gyűlölte Erzsébet anyját, s valamivel kevésbé a fiatalabb
féltestvérét.
Meg kell hagyni, rövid uralkodása idején visszafogta magát Erzsébettel szemben. Pedig
szüntelenül tartania kellett attól, hogy egy zendülés megszabadítja az országot a katolikus
királynőtől, s a népszerű hercegnőt ülteti trónra, aki megszólalásig hasonlított a fiatal
Henrikhez. Mária tanácsosai egybehangzóan arra biztatták a királynőt, hogy szabaduljon meg
a „kis szajhától”, a protestáns eretnektől, a lehetséges trónbitorlótól.
237
Erzsébet felállt székéből, s úgy érezte, törékeny tagjai igencsak elfáradtak a súlyos
hermelinpalást alatt. Egyenként elfújta a gyertyákat, és bemászott az óriási baldachinos ágyba.
A forró téglák, amelyeket Kat a takarók alá helyezett, már rég kihűltek, ezért a királynő
összekuporodott, hogy ne fázzon. De elkerülte az álom, mert lelki szemei előtt − akárcsak egy
álomszerű színjátékban, amelyben ő és családtagjai a szereplők − megelevenedtek előtte a
koronához vezető küzdelmes út állomásai.
Az az év, amikor Mária áldott állapotba került szeretett Fülöpjétől, Erzsébet életének
egyik legszörnyűbb időszaka volt. A törvényes utód érkezése minden reményétől
megfosztotta, s úgy söpörte félre az uralkodásról szőtt álmait, akár egy sirály tetemét a sziklás
partnak verődő tajték. Amikor a királynő terhessége idejére Greenwichbe vonult, visszahívta
Erzsébetet hosszú száműzetéséből, s a szolgálatára rendelte. Tudta, milyen kárörömmel
fogadják majd jelenlétét Mária és tanácsosai. Hogy hízik majd a májuk, miközben Erzsébet
reményei napról napra megfogyatkoznak, ahogy féltestvére hasa egyre jobban
kigömbölyödik!
Az ember azt gondolhatta volna, hogy az anyaság örömei meglágyítják az uralkodónő
szívét, s felhagy a protestánsok üldözésével, de nem ez történt. Még a szülőszobából is
gyilkos dühvel rendelkezett az eretnekégetések számának növeléséről, mintha csak
elhatározta volna, hogy minden hitetlent kiirt gyermeke születése előtt.
E kényszerű elzártság idején Fülöp lelkesen érdeklődött huszonegy éves sógornője iránt.
Sok-sok órát eltöltöttek együtt Erzsébet házassági kilátásainak megvitatásával. Ezek
mindegyike jelentősen megnövelte volna Fülöp király már addig sem elhanyagolható
befolyását Európában, Erzsébet azonban egytől egyig kedvesen, de határozottan
visszautasította valamennyi javaslatot. Emlékezett rá, milyen észvesztőén vonzónak találta
akkor a spanyol királyt, aki valamivel alacsonyabb volt nála, és folyvást betegeskedett, mert
gyomorbántalmak kí-
238
nozták. Fülöp imádta az életvidám lányt, akinek szellemessége és tudós hajlamai oly
éles ellentétben álltak idősödő felesége rideg szenteskedésével. Erzsébet gyanította, hogy a
király érdeklődése, legalábbis részben, gyakorlati meggondolásokon alapul. Mária könnyen
meghalhat a gyermekágyban, és ameny-nyiben a király meg akarja tartani befolyását
Angliában, kézenfekvő, hogy sógornőjét kell nőül vennie. Erzsébet azonban arra is
emlékezett, hogy miközben Mária fiának − a bábák fiút ígértek − születését várta, Fülöp
érdeklődése több volt puszta önérdeknél. Erzsébet bizonyos volt abban, hogy a király
beleszeretett, s szívesebben osztozott volna vele az angol trónon, mint Máriával.
Csakhogy a királynő nem szült gyermeket. Elérkezett a várva várt nap, a szülés azonban
sehogyan sem akart megindulni. Mária keserves órákat töltött a padlón párnák között,
miközben ijedten figyelte, mint lappad le a hasa mind kisebbre és kisebbre. S e has
lelappadásával fordított arányban növekedett Erzsébet jelentősége és befolyása. Kiderült,
hogy Máriának álterhes-sége volt, s az sem volt kizárt, hogy az öregedő királynő teljesen
meddő. A megszégyenült Mária felkelt a gyermekágyból, majd bejelentette, hogy udvara
Oatlandsbe költözik. Erzsébetnek nem sok töprengés után kiadta az útját − visszaküldte
száműzetésébe.
Mária és Erzsébet tehát külön utakon lovagolt ki a nép közé, ahol mindketten
felfedezték, mennyire megcsappant Mária népszerűsége. Harminc alatt már senki nem volt
katolikus, s a királynő eretneküldözése felháborította a lakosságot. A nagy csalódást keltő
álterhesség volt a végső csapás, amely hóhérbárdként szakította ki Máriát népe szívéből. Az
Oatlandsbe vonuló felcicomázott udvari nép mogorva arcokkal találkozott az út mentén, ahol
csak néhány kényszeredett éljenzés hallatszott itt-ott. Erzsébet szerény menetben zötykölődött
vissza Hat-fieldbe, a vidék népe azonban felsorakozott a szekérút mentén,
239
s meleg szavakkal köszöntötte. A hercegnő rádöbbent a nagy igazságra, hogy Anglia
népe a szívébe zárta őt, s a szeretett Henrik király női mását és leendő királynőjét látja benne.
A következő évben Máriának már csak egy dolga maradt: meghalni. Végül önnön
nőiessége vitte sírba, mert nemzőszervei elrohadtak testében. Fülöp önzése is megtette a
magáét: utolsó, gyötrelmes napjaiban rábírta feleségét, hogy Erzsébetet nevezze meg
utódjának. Amikor tehát a királyi futárok berobogtak Hatfieldbe a rég várt hírrel, Erzsébet
már régen készen állt arra, hogy trónja lépjen. Alig várta.
Szegény édesanyám, gondolta most. Egy lélek sem akadt, aki önszántából lekapta volna
fejfedőjét tavaszi megkoronázása idején. Őt magát tél derekán koronázták meg, mégis több
ezer fejfedő repült a fagyos, kék levegőbe. Az emberek szívükbe zárták azon a dicső napon. A
látvány minden képzeletet felülmúlt. Az utcákon szorongott az ünneplő sokaság. Ezer lovas
léptetett büszke menetben aranybrokáttal bevont hordszéke előtt, mögötte a kedves Robin
ügetett fehér csődörén. Mindenhonnan hangos kiáltások harsantak, fohászok és jókívánságok
röppentek Erzsébet felé, meg szerető szavak, amelyek erőt adó hullámokban úsztak utána.
Csodálatos örömünnep volt ez.
− Isten áldja felségedet! − kiáltozta a nép.
− És isten áldjon benneteket is mind! − kiáltott vissza repeső szívvel.
A menet időnként megállt, s kisebbfajta ünnepséget tartottak, beszédek hangoztak el, és
dalokat adtak elő. Erzsébet figyelmesen hallgatott, s együtt ünnepelt népével. Minden egyes
megállónál otthagyta alattvalói között szíve egy darabkáját. Az ígéret, amelyet a teli torokból
éljenző londoniaknak tett Cheap-side-on, miszerint igyekszik jó királynőjük lenni, őt legalább
annyira fellelkesítette, mint hallgatóságát, mert megértette, hogy egyedül népének köszönheti
trónra lépését. Az ő szeretetük nélkül Mária bizonyára lefejeztette volna mint eretneket,
240
erről meg volt győződve. Népe odaadása nélkül soha nem került volna fejére az angol
korona.
Erzsébetet lassan elnyomta az álom.
Anyámnak pontosan ez a szeretet hiányzott − ez volt utolsó éber gondolata. − Annát
egyszerűen félreértették. Félreértették, s ez a halálát okozta.
1533. június 4. Kedves Naplóm!
Ez életem legszebb nyara. A hosszú napok melegek itt,Wind-sorban, a levegőt széna−
és rózsaillat tölti be. Henrik úgy döntött, hogy ezen a nyáron nem járja körbe a vidéket, hanem
mellettem marad. Minden nap kilovagol vadászni vagy solymászni, estére azonban hazaér, s
mindig hoz valami figyelmes ajándékot az útjáról − ibolyacsokrot, mert tudja, hogy az ibolya
a kedvenc virágom; kis kosárban zamatos szedret, amit ő maga szedett; ba-golytollat; fűből,
barkából és hervadó liliomokból font szerelmi csokrot. Felettébb büszke a nagy hasamra, s
merem mondani, hogy egyetlen asszonynak sincs jobb sora, mint nekem.
Katalin holmijából rengeteg mindent kaptam: ékszereket, fedeles ezüstkupákat,
edényeket, nyoszolyákat és zsámolyokat. Személyes tanácsosaim dús birtokok adóját gyűjtik
össze a számomra. Henrik továbbra is független nőként bánik velem, akinek joga van a maga
útját járni.
Szerencsére eddig sem Róma, sem Károly király nem tiltakozott frigyünk ellen. Meg
kell érteniük, hogy ha összetűznek Henrikkel, annak maguk látják kárát. Ferenc továbbra is jó
barátunk. S szépséges nászajándékot kaptunk tőle − négy öszvért és egy olasz stílusú, dúsan
faragott, aranyozott hordszéket, amelyet
241
antik falikárpitok borítanak, s bíbor bársonyhuzatát pihetollal tömték ki. A
kísérőlevélben azt írta, reméli, hogy ajándéka méltó lesz egy ilyen gyönyörű királynőhöz.
Lakosztályomban éjt nappallá téve folyik a mulatság. Zene, tánc,játékok, színielőadások
követik egymást.Van egy új bolondom − mégpedig egy nő! Roppant mulatságosak a csínyjei
és az okos megjegyzései. Csinos komornáim és lovagjaik között számos románc fűződik; apró
intrikák és mulatságos cselszövések között telik az életük. Udvaromban azonban szigorúan
őrzöm az erényt és a nyugalmat. A veszekedéseket megtiltottam, szolgáim nem járhatnak
rossz hírű lebujokba, s nem mutatkozhatnak léha társaságban. Udvarhölgyeimet nem
kényeztetem el, és nem viselkedhetnek szabadosan, és hogy a restség bűnétől megóvjam őket,
a szegényeknek varrnak s naponta járnak szentmisére. Néha magam is azt gondolom, hogy túl
szorosan fogom a gyeplőt, most azonban, hogy Henrik az állam és az egyház teljhatalmú feje
lett, királynéjának is példát kell mutatni a hit dolgaiban. Isten különben is fiúgyermekkel áldja
meg legigazabb híveit, ezért iparkodom erényesen viselkedni és engedelmeskedni az Úr
akaratának.
Az egyik ifjú udvaronc mégis megindítja lelkemet. Mark Smeatonnak hívják, kitűnő
zenész és énekes. Megnyerő külsejű, nyíltsága és férfibája a fiatal Percyt juttatja eszembe,
amilyen szerelmünk idején volt. Mark jóval több tiszteletet mutat irántam, mint amennyi egy
uralkodónak kijár, olyannyira, hogy hódolata afféle udvari szerelem benyomását kelti. A
térdemhez ül, s hárfakísérettel érzelmes balladákat énekel, oly édesen, akárha isten angyala
volna. Nem szabad bátorítanom, rajongása mégis annyira megindít, hogy gyakran hívatom
magamhoz szűk körű összejöveteleim alkalmából. Még Henrik is kedveli Smeaton úrfit, s úgy
bánik vele, mint atya a fiával.
Jó egészségben vagyok, máskor sápadt arcom most pirospozsgás. Fiam jókedvűen
forgolódik, rúgkapál a hasamban, s senki
242
nem mer vetélésről vagy halva született csecsemőkről beszélni a környezetemben. Az
igazat megvallva félek egy kissé, nem én halok-e bele a szülésbe, ezért küldöncöt
menesztettem a kenti apácához, hogy ismét tanácsát kérjem. Jóslatában, amelyben egy Tudor-
firől s az ő hosszú, dicsőséges uralkodásáról beszélt, egy szót sem ejtett az én életemről. Újra
tudni akarom, mit lát az az iszonyú szempár a jövőmben. Mert ha az apáca rossz véget jósol,
egyet s mást el kell rendeznem halálom előtt, meg kell írnom például néhány levelet. Az
apátnő azonban azt a választ adta, hogy a jó nővér végleg elvonult a világtól, s senkit nem
hajlandó fogadni. Bele kell tehát nyugodnom a sors rendelésébe, s erőt kell vennem
türelmetlenségemen. Örökre a Tiéd:
1533.július 12.
Kedves Naplóm!
Végre hírt kaptunk Rómából, éspedig nagyon rossz hírt. Két napja, amikor Henrik
kilovagolt vadászni, rossz előérzetem támadt. Attól féltem, tán veszélybe kerül, s innen ez a
balsejtelem. Esküszöm, hogy amióta áldott állapotban vagyok, mintha hatodik érzékem
fejlődött volna ki. Henrik tehát kilovagolt, és estére sem ért vissza, én viszont határozottan
éreztem, hogy nem lett beteg és nem is sebesült meg. Amint ágyba fektettek, megérkezett
Shrewsbury earlje a hírrel, hogy őfelsége Buckdon Lodge-ban éjszakázik, mert messzebb
lovagolt, mint számította, s holnap eltölt ott még egy napot. Hideg futkározott a hátamon e
szavak hallatán. Megkérdeztem az earlt, hogy van a király, s jól sikerült-e a vadászata.
Őfelsége kitűnő egészségnek örvend, felelte Shrews-
243
bury, ami viszont a vadászszerencséjét illeti, a szarvasbika elmenekült, úgyhogy ez
idáig semmit sem lőtt. Nyugtalanul töltöttem az éjszakát, s másnap is furcsán éreztem magam.
Aznap este megérkezett a király népes, zajongó, vidám kíséretével. Amikor
lakosztályomba jött, s mosolyogva, meleg ölelések közepette a fiunk után kérdezősködött,
éreztem, hogy szavaiban kimondatlan fájdalom bujkál. Kérdőre vontam, ő azonban azt felelte,
csak a lovaglás merítette ki. Én ekkor leültettem, s megmasszíroztam a homlokát, miközben
tovább faggattam, bár ezúttal óvatosabban. Mélyet sóhajtott, s ez a sóhaj tehetetlen tömeggé
apasztotta nagy testét. Beszélni akart, de egyetlen szó sem hagyta el az ajkát. Nagy, gyűrűs
kezével elfedte a szemét, s megtörten a nevemen szólított.
-Anna… nem vadászni voltam.
− Hanem?
− Guilfordban üléseztem a tanácsosimmal. Nem akartam, hogy aggódj, édesem, a
helyzet azonban az, hogy Kelemen nyilatkozott a válásról.
− Nem engedélyezi?
− Rosszabb annál. Semmisnek nyilvánította a házasságunkat, s minden méhedben
fogant gyermeket törvénytelennek kiáltott ki. Ha nem válok el tőled azonnal, és szeptemberig
nem hívom vissza Katalint, őszentsége kiközösít, nemcsak engem, hanem Cranmer érseket is.
Henrik újra felsóhajtott, s hirtelen sokkal kisebbnek látszott.
Ereztem, hogy nekem most nála is kisebbnek kell lennem, ezért a lábához térdeltem.
Miközben beszéltem, a szavak úgy visszhangoztak a fejemben, mintha az üres kagyló lenne:
− Hisz, végül is erre számítottunk, Henrik.
− Na igen, persze. De más dolog tudni egy nagy vihar érkezéséről, s megint más,
amikor lesújt teljes erejével, elárasztja a földeket és a termést, fákat tép ki tövestől, partokat
mos el, emberek halálát okozza. -Tanácstalanul rázta a fejét. − Nem számí-
244
tottam arra, hogy ilyen… sivárságot érezzék. Egész életemben az anyaszentegyház volt
az édesanyám. Hűséges fia voltam, és ez nagy lelkierőt adott.
Erre nem sokat mondhattam, különben is tudtam, milyen oktalanság leszólni egy
férfiember előtt az édesanyját, még ha ő kezdte is, ezért inkább hallgattam.
− Most a hálátlan fiú lefejezi az anyját, s a saját fejét ülteti a nyakára. − Henrik
kétségbeesetten nézett rám. − Nem maradt más választásom, Anna, nem maradt más
választásom!
Gyengéden megfogtam a kezét.
− Nézd, vannak anyák, akik nem engedik férfivá érni fiaikat, nem hagyják, hogy éljenek
istenadta jogaikkal. Téged pedig, Henrik, ősi jogok illetnek meg Anglia uralkodójaként. Ha
anyád megtiltja, hogy szabadon gyakorold jogaidat, erőszakkal kell érvényesítened ezeket.
Anglia érdekében!
Csendben bólogatott, noha szemlátomást kellemetlenül érintették szavaim.
− Semmit sem tehetünk? − kérdeztem.
− Egyházjogi tudósaim azt javasolják, nyúljunk át Kelemen feje felett, s fellebbezzünk a
nagytanácshoz. Ez azonban mindössze késlelteti az ítélet kimondását.
− Ferenc nem lehet segítségedre? A pápa hajlik a szavára. És mit szól mindehhez
Cromwell titkár úr?
Henrik hidegen felnevetett.
− Ugyanazt mondja, amit te, hogy királyi jogaim gyakorlása előbbre való az egyház
akaratánál. De néha megijeszt ez az ember. Azt hiszem, nem fél ő sem embert, sem Istent.
− Szerintem Cromwell uram ugyanolyan istenfélő, mint bárki más, Henrik. Csupán az
egyháztól nem fél. Ebben pedig véleményem szerint igaza van.
Henrik furcsán mosolygott, és gyengéden megcirógatta az arcomat.
− Az én lutheránus feleségem. Elvette tőlem az anyámat, ma-
245
gához csábított kecsegtetőbb ígéretekkel, mint amit a mennyország nyújtani tud.
Megborzongtam ezekre a szavakra, mert eddig azt hittem, én voltam az, akit
elcsábítottak. De féket tettem a nyelvemre, és nem mondtam ellent neki, hiszen tudtam, olyan
ígéretet tettem, amelynek beteljesülése megéri az anyaszentegyház elvesztését. Fiút ígértem
Henriknek, kis herceget. Hogy ne szakadjon magva a Tudor királyok nagy dinasztiájának.
Örökre a Tiéd:
elunna
1533. augusztus 5. Kedves Naplóm!
Kegyetlenül csalatkoztam, s árulóm nem más, mint maga Henrik. Ez az alávaló árulás
váratlanul ért, mert a férjem a tenyerén hordott az utóbbi időben. A minap is pompás királyi
nyoszolyát küldött át greenwichi lakosztályomba, ahová rövidesen visszavonulok szülni. A
nyoszolyát kincsesházából kerestette elő, függönyeit arannyal szegélyezett kárminpiros
szaténból varrták. Ráadásul Katalin legnagyobb bosszúságára vásznat kért tőle a számomra −
dús szövésű ünnepi kelmét Spanyolországból, ilyenbe szokás csavarni a királyi kisdedeket a
keresztelőjükön.
A múlt szerdán fülembe jutott holmi szóbeszéd Henrik kalandjáról Elizabeth Carew-val,
tulajdon udvarhölgyemmel, egy igen szép, de butácska lánnyal. Rosszakaratú hazugság,
gondoltam akkor, méghozzá kitűnően időzített, hiszen alig tudom vonszolni hatalmas
hasamat, s fullánkos nyelvemet is megszelídítette a közelgő anyaság. Elképzelhetetlennek
tartottam, hogy Henrik hűtlenkedne, hiszen alig egy éve lettem övé testestől-lelkestől.
246
Egy rövidke év pedig semmi annyi küzdelmes esztendő után, amelyet egymás oldalán
végigharcoltunk a magunk nagy keresztes hadjáratában.
A vasárnapi misén azonban, a tompa harangzúgáson és a ta-fotasuhogáson keresztül
meghallottam, mint pusmognak padszomszédaim arról, ki mindenki segédkezett − egytől
egyig esküdt ellenségeim − a viszony létrejöttében. S ekkor hirtelen megértettem, hogy ez az
igazság. Tudtam, mindez nem fenyegeti a helyzetemet, hiszen a koronával a fejemen
biztonságban tudhattam magam. Henrik félrelépésében semmi kivetnivaló és szokatlan nem
volt a királyok mércéje szerint. Mégis, annak a gondolata, hogy Henrik mást szeret, nem
engem, megölte iránta érzett zsenge szerelmemet, mely nem oly régen szökkent szárba. Sok-
sok évi szenvedés és harc kovácsolt minket együvé, s Henrik most felrúgja ezt a szövetséget
egy ostoba liba miatt.
Dühödten berontottam férjem termeibe − felettébb otromba látványt nyújthattam
nevetségesen feldagadt hasammal és arcommal.
-Te parázna disznó! − kiáltottam, és képen töröltem.
Arca vérvörös lett ujjaim nyomán, de nemcsak a pofontól; a harag kergette fejébe a vért.
Hűtlen szerelmem, férjem és királyom döbbenten nézett rám. S bár halálos nyugalom ült a
tekintetében, ez a tekintet mégis elárulta, hogy a csúf szóbeszéd igaz. Keserű könnyekben
törtem ki.
− Hol van az a kedves, gyengéd férfi, aki örök szerelmet ígért, aki leveleiben
„egyetlenének” nevezett? − Ide-oda forgolódtam, mintha csak a nevezett férfit keresném. −
Hol van hát, mert én csupán egy hitvány csalót látok magam előtt?!
Henrik olyan megvetően nézett rám, hogy meglepődtem, mert valamiféle megbánásra
számítottam. Ehelyett ridegen végigmért, s a válasza hideg volt, mint a jég.
− Be fogod hunyni a szemed, édesem, és túlteszed magad a dolgon, ahogyan nálad
jobbak is tették. Tudnod kell, hogy bármikor a mélybe taszíthatlak, ugyanúgy, ahogyan
felemeltelek.
247
Megérintette kivörösödött arcát, aztán óriási markával megszorongatta a torkomat.
Noha vigyázott, kis híján fuldokolni kezdtem.
-Anna királynő − suttogta, érzésem szerint megvetően, majd leejtette a kezét. − Menj
utadra!
Én azonban nem hagytam magam megfélemlíteni, és farkasszemet néztem vele.
− Elmegyek, Henrik, de tudnod kell, hogy súlyosan megbántottad hű hitvesedet, fiad
anyját.
Ezzel megfordultam, és büszke léptekkel visszatértem a magam lakosztályába, ahol
átadtam magam a kesergésnek. Mert rajtad kívül senki nincs, kedves Naplóm, aki tudná,
milyen feneketlenül mély a bánatom. Egyedül vagyok, mint az ujjam.
Napokon keresztül nem szóltunk egymáshoz Henrikkel. A gyerek megint keményen
rugdos, s én vigaszra lelek ebben a fájdalomban, mert ha a király szerelme elmúlt is, ez a
szívem alatt rugdalózó csöppség ragyogó, eltéphetetlen, örökre szóló aranyszállal köt
őfelségéhez.
Örökre a Tiéd:
Osonna
1533. augusztus 29. Kedves Naplóm!
Diadalmas nap volt a mai! Dob szólt, kürtök harsogtak, lágy augusztusi szellő lengette a
lobogókat, miközben felszálltam a királyi bárkára. Henrik is kikísért, s jókívánságokkal és
csókokkal halmozott el (a veszekedést elfelejtettük). Melegen, erősen átölelt, s a fülembe
súgta:
− Szeretlek, Anna. Ez a fiú egyesít minket − s kezét áldón a hasamra helyezte.
248
Több hurrá hangzott el, majd Henrik elment.
Ez a pillanat egyedül az enyém volt. Nem tudom, miért, de gyönyörűbbnek éreztem,
mint a koronázási ünnepséget. A parti fák lombját szelíden borzolta a szél, s a Temze zöld
tükrén arany fodrok csillantak. A folyóár felemelte hajónkat, a kanyargós folyamon
lecsorogtunk egészen Greenwichig. A folyóparton végig bámészkodott a nép. Az emberek
integettek ugyan, de nem mosolyogtak rám. Pedig de jó is lett volna, ha rámosolyognak
királynőjükre, aki Tudor-örököst hordoz a szíve alatt! Ám a legtöbbjük továbbra is Katalin és
lánya pártján áll. Megváltoznak majd, ha megszületik a fiam, ebben biztos vagyok. Szeretni
fognak, s hangosan éltetik Anna királynőt.
A greenwichi kastély téglafalai és bástyái vörösen izzottak a napnyugta fényében,
amikor megérkeztünk. A parton számos ünneplő ruhás lord és lady gyűlt össze, hogy a
szobámba vezessenek. Ezt a szertartást az első Tudor-király, Henrik atyja írta elő annak
idején.Talán azért volt szüksége a szülést övező formaságok ilyen körülményes
szabályozására, mert nem örökölte, hanem fegyverrel szerezte meg a trónt.
Hazánk történelmének nagy folyója ott suhant bárkánk alatt, s én arra gondoltam, hogy
Henrik, én és gyermekünk apró erecskeként ömlünk ebbe a folyamba, hogy mindörökre
egybevegyüljünk hullámaival.
Csendes menetünk bekanyarodott a kápolnába, ahol jó barátom, Cranmer várt rám.
Magamhoz vettem az oltáriszentséget, miközben nemesi kíséretem együtt imádkozott az
érsekkel, aki hangosan kérte az Urat, hogy viselje gondom nehéz órámon. Távozóban
megláttam a vékony, merev Mária hercegnőt, fekete szeme nyomon követte lépteimet.
Kedvesen rámosolyogtam, amint elhaladtam mellette, hisz annyira tele volt a szívem
szeretettel, hogy neki is jutott belőle, de éreztem, hogy sértésnek veszi nyájasságomat. Sebaj,
gondoltam, most már legalább tudom, hogy holtan szeretne látni engem és gyermekemet.
249
A lordok és ladyk gyülekezete ezután átkísért a fogadóterembe, ahol fűszeres borral
kínáltak, s ittak az egészségemre. Bátyám, George is ott volt a férfiak között, csak úgy
dagadozott a keble az örömtől és a büszkeségtől. Megfogtam a kezét, és odasúgtam neki:
− Édes bátyám, gondolod, hogy a gyermek felém fordítja szívüket?
− Hogyne − mondta. − Ha egyszer életet adsz a leendő királynak, lehullik majd
szemükről a hályog, s meglátják végre, milyen drága asszony az én húgocskám.
Csaknem elpityeredtem, olyan hálás szeretet öntött el George iránt. De még mielőtt
sírva fakadtam volna, ő és nagybátyám, Lord Rochford, kézen fogott. A szülőszoba ajtajához
vezetettek, ott aztán jó szerencsét kívántak, és magamra hagytak.
Minden úriember visszavonult, udvarhölgyeim pedig besorjáztak utánam, s becsuktuk
magunk mögött az ajtót. A törvény előírása szerint a szülésig nem hagyhatom el e falakat, s
csupán a velem együtt bezárkózó nőket láthatom. Sötét és levegőtlen volt ez a hely, a falakat,
tetőgerendákat és ablakokat súlyos kárpitok borították, s csupán egyetlen ablakból szűrődött
be némi világosság. Megnéztem magamnak a keskeny priccset, ahol szülni fogok, a szoba
bemelegítéséhez odakészített parázstartókat, illatszeres üvegcséket, amelyek a vér nehéz
szagát voltak hivatva elnyomni, s megborzongtam a kancsók, mosdótálak, tiszta
pamutrongyhalmok, a sok-sok bábakés és félelmetes szülőszerszám láttán.
A másik szoba jóval vidámabb látványt nyújtott a dúsan faragott, szépségesen
felfüggönyzött királyi nyoszolyával. Elképzeltem, hogyan fogadom itt előkelő látogatóimat,
én, a büszke anya, hogyan heverek finom patyolat párnáimon, mélyvörös, herme-linszegélyes
bársony palástomban. Ok pedig, miután köszöntöttek engem, megcsodálják majd a kis
herceget, aki hermelinsze-gélyes aranybrokát takaróba bugyolálva édesdeden szunnyad
pompás királyi bölcsőjében, melynek szélein négy arany és ezüst gomb csillog.
250
Azt mondják, hamarosan elkezdődik a vajúdás. Kérve kérem a Jóistent, adjon lelkierőt a
szüléshez, acélozzon meg a fájdalom ellen, ne sikoltozzam szégyenszemre. Mert akadnak
majd rosszakaróim, akik a szülőszoba ajtajánál hallgatóznak. De szívesen is hallanák ezek az
alávalók fájdalomsikolyaimat! Kérlek, Istenem, tégy erőssé e nehéz órán, s add, hogy szép,
egészséges fiam szülessen!
Örökre a Tiéd:
1533. szeptember 8.
Kedves Naplóm!
Lányom született, a neve Erzsébet. A szülés iszonyú volt, merő vér, sötét rémálom.
Azok a boszorka bábák pézsmaillatú varázsigéket motyogtak széttárt combjaim fölött. Időről
időre imádkoztam a fiamért, e néma litánia azonban belefúlt sikolyaim és szitkaim áradatába.
A királyi nyoszolya kárminszín függönyei nyirkosán csüngtek alá, amikor Henrik berobogott
a bűzös, áporodott levegőjű helyiségbe. Csupa mosoly volt, s a leheletén érződött az ünnepi
sör szaga; jött, hogy megnézze kis hercegét. Nem vette észre, mint kushadnak össze
udvarhölgyeim, mint súg-nak-búgnak egymás közt, miközben elrejtik arcukat. Szerencséjük is
volt, mert ha megjegyzi őket magának, meglakolhattak volna, amiért cinkosaimmá szegődtek
a ma esti bűntényben. Henrik nem hallott mást, csak vágyva vágyott örököse hangos sírását.
− Hol van, Anna? Hol a fiam?
A hónapok, évek nyoma egy csapásra eltűnt elhízott arcvonásairól. Most ugyanolyan
fiatalnak és királyinak tűnt, mint amikor udvarolni kezdett nekem hét évvel ezelőtt.
− Mutasd meg a fiamat!
251
Ekkor körbenézett a szobában, végigflirkészte az arcokat, végül az aranyozott bölcsőre
esett a pillantása, és jeges félelem szorította össze a szívét.
− Gyönyörű lányod született − mondtam, amikor összeszedtem maradék bátorságomat.
− Lányom − suttogta. − Lányom?!
A szeme gyilkos dühtől égett, halálomat kívánta, és azt, bárcsak meg se született volna
ez a kislány. Attól féltem, megfogja az apró, ráncos újszülöttet, és addig veri az ágy
oszlopához, amíg el nem hallgat, és ki nem száll belőle az élet.
Henrik haragja iszonyatos hallgatássá sűrűsödött, amely azzal fenyegetett, hogy
kirobban, és ízzé-porrá zúzza megfáradt csontjaimat.
− Te hazudtál nekem, hazudtál! − kiáltotta. − Fiút ígértél. Ezért a vinnyogó kis
nyomorultért hagytam el istenfélő királynőmet, mondtam le alattvalóim szeretetéről és Róma
támogatásáról? Asszonyom, megfizetsz még ezért a kis vakarcsért!
Ezzel skarlátvörösen és izzadva kicsörtetett szobámból.
Egy fiúgyermek. Ez az egyszerű ígéret, amely szerelmünket éltette, Henrik nagy álma,
ez lesz tehát a vesztem. De, jaj, bizonyos ígérteket nehéz megtartani! Jobb meg sem ígérni
őket, hisz akaratlanul is hazudunk velük.
Úgy járnak körbe-körbe a gondolataim, akár egy forgóka. Mit értett akkor a kenti apáca
azon, hogy „Tudor-fiú” támad ménemből? Azt mondta, „fiú”, akinek fénye beragyogja majd
Angliát. Talán félreértettem a jóslatot? Talán a „fiú” csak annyit jelentett, hogy „gyermek”?
Én vagyok a hibás ebben a félreértésben? Hiszen amikor cingár lánykaként abban a zord
kolostorcellában álltam, s a félőrült jósnő szeme ide-oda villant, oly erős volt bennem a vágy
egy fiú után, hogy talán szándékosan azt akartam kihallani az elmormogott jövendölés
szavaiból. Erről lehet szó, hiszen ez a jósnő soha nem esküszik hamisan. Mekkora bolond
vagyok!
252
A bábák megfürdették az újszülöttet, szorosan betekerték a több méternyi pólyába, hogy
csak az arca kandikált ki, s a karomba adták. Lenéztem a halványrózsaszín teremtésre, aki
bukásomat okozta. Fogatlan szájacskájával sírdogált, s rúgkapált, hogy kiszabaduljon a
muszlinpólyából. Aztán kinyitotta a szemét, és én döbbenten láttam viszont Henrik szemeit!
Henrik haragos szempárját.
Ó, Erzsébet, atyád gyermeke vagy! Az én ménemből származol, véremmel tápláltalak,
az én imáim szálltak érted az égbe, haragod azonban atyádé. Vajon meghagyja-e az életedet?
Vagy az enyémet? Ártatlan kicsinyem, kislányom, milyen szörnyű világra szültelek? Kebleim
érted kiáltanak, s semmi másra nem vágyom, mint hogy a szívemre fektesselek ebben a
melegben és sötétben, és átadhassak valamit anyai szeretetemből. De máris itt a dajka, a maga
nagydarab, lágy, vigasztaló testével, és kitép a karomból. Alázatos mosollyal szakít el tőled,
ámde büszke bizonyossággal tudja, hogy az ő emlőjét szívod majd, ő számolja meg játékból
az ujjacskáidat, ő fésülgeti szöszke selyemhajadat, ő szárítja le könnyeidet, amelyeket én még
csak nem is láthatok. Nem engednek a közeledbe, gyermekem, hiszen hercegnőként kell
nevelkedned. Bókokat kapsz majd, nem csókokat. Ha megölelnek, merev szaténrétegeken
keresztül teszik. Udvari locsogást hallgatsz, nem a szeretet gyengéd szavait.
Jaj, apró, nyivákoló kislányom, a szomszéd szobából hallom sírásodat. Hallak, érezlek,
s felidézem azokat az időket, amikor még a szívem alatt hordoztalak. Ha ma este magamhoz
hozatlak, még láthatlak, holnap azonban elvisznek a királyi gyermekszobába; sötét, huzatos
folyosókon keresztül visznek majd, messze, nagyon messze. Henrik mulatságait,
tanácskozásait, szeretkezéseit nem zavarhatja meg gyermeksírás. Egyre ritkábban látlak majd.
A tejem elapad, emlőim kiszáradnak, s többé nem sajognak utánad. Táncolnom és énekelnem
kell, vidoran csevegnem udvarhölgyeimmel, kártyáznom. Királynő leszek újra, és soha nem
vehetlek a karomba.
253
Egyszer olvastam egy ismeretlen, ám sokat emlegetett római nemesasszonyról, akit
sötét börtön mélyére vetettek. Fogvatartói éheztették, így akarták eltenni láb alól, de lánya, aki
naponta meglátogatta, titokban megetette, s ezzel életben tartotta. Ez a jó gyermek maga is
újdonsült anya volt, s napról napra − miközben ölelést színlelt − megszoptatta tulajdon
édesanyját súlyosan duz-zadozó emlőjéből. Az idős asszony nem gyengült le, s amikor az
őrök felfedezték a csalást, meghatotta őket ez a gyengéd szeretet vagy talán saját édesanyjuk
emléke, és szabadon bocsátották a jó-asszonyt. Anya és lánya. Egyik a másikat táplálja, óvja,
védi. Jaj, Erzsébet…
Henrik gyűlöl, azt mondja, az orránál fogva vezettem, megszégyenítettem… A kis
herceg tiszteletére szervezett nagyszabású lovagi tornákat és ünnepségeket mind lefújták, s
helyettük csak csendes tósztok hangzottak el a hercegnő egészségére, meg fohászok, hogy
mihamarább fiút foganjak. Újra próbálkozni fogunk, hogy fiút nemzzünk, atyád, Henrik és
anyád, Anna. Testünk dühödten egymásnak feszül majd, s minden egyes rángás-nál azért
fogunk imádkozni, hogy a legközelebbi alkalommal megszüljem az áhított fiúgyermeket.
De újra csődöt fogunk mondani. Szörnyű bizonyosság mondatja ezt velem. Az őrült
apáca arról beszélt, hogy a Tudorgyermek beragyogja Angliát, s amikor a szemedbe, atyád
szemébe nézek, tudom, hogy olyan vagy te, mint a Nap, Erzsébet. Az egész világot
beragyogod majd dicsőséged fényével, hiába haragszik rád most atyád. Ebben biztos vagyok.
Jövőm éles szélként süvít az arcomba. Én elvesztem, gyermekem, de te itt vagy. Egy
napon királynő leszel.
Örökre a Tiéd:
254
1533. október 12.
Kedves Naplóm!
A minap szörnyű hírt hallottam. Egy viselős királynőnek hazudni illik, hogy az igazság
meg ne ártson neki, vagy, ne adj isten, a baba egészségének. Nem tudtam hát arról a nagy
botrányról, amelynek a szent kenti apáca állt a középpontjában. Mert ellenem és a király ellen
beszélt, s azt mondta, romlás van frigyünkön, s rossz véget ér. Katalin és Henrik házassága az,
ami Isten akarata szerint való. Őfelségét szétveti a düh, Cromwell pedig felségárulás bűnével
börtönbe csukatta az apácát. A titkár összeírta az apáca híveinek lajstromát, akik most az
életükért reszketnek. Azt rebesgetik, az apáca vallani fog, elmondja majd, hogy udvari
emberek beszélték tele a fejét, többek között Thomas More.
Partra vetett halként fuldoklóm. Mit gondoljak ezek után erről a leányról? Vajon nekem
is hazudott, vagy azért vallja magát bűnösnek, hogy elkerülje a hóhérbárdot? Talán soha nem
is volt jóstehetsége, engem pedig félrevezetett egy őrült parasztlány ha-landzsázása, akit a
püspökök csodaéhsége avatott látnokká.
Hittem neki, noha azt hallottam ki a szavaiból, amit ki akartam hallani. Erzsébet ennek
ellenére trónra kerül, ezt súgja a szívem, bár szükség lesz hathatós közreműködésemre, hogy
valóra váljon ez a megérzés. Férjem, a király, szemlátomást rám unt, nekem pedig nincs erőm
újraélesztem a szerelmét. Tetszik ugyan neki a kislány, s arról beszél, hogy a trónutódlási
törvény Mária elé helyezi a sorban, de csak miután megszülettek leendő fiaim. Kedves
vagyok hát hozzá, s minden erőmmel iparkodom előmozdítani a fontos paragrafus érvénybe
lépését. Ellenségeim, akik most a legszívesebben egy kanál vízben is megfojtanának, azt
kerepelik, hogy kutyaként járok Henrik nyomában. Ez a szóbeszéd a lelkemet marja, mégis
meg kell alázkodnom Henrik előtt, mert érzem, nem fogok fiakat szülni neki, s biztosítanom
kell Erzsébetnek a koronát.
255
Különös elgondolni, milyen lesz az ő megkoronázása, hiszen még olyan apró
gyermekecske. A bőre hamvas rózsaszín, a haja arany, s bár csak nagy ritkán foghatom a
karomba, megszoptatni pedig soha nem szoptathatom, édes kis szeme felismeri bennem az
anyját, kinek teste hajdani otthonát jelentette. Szeretem ezt a csöppséget, s szeretetemhez nem
kell biztatás. Olyan ez az érzés, mint a fiatal Percy iránt érzett szerelmem, csak még nagyobb.
Bárhol ülök is le, érte küldök. Ilyenkor elém hozzák, s a lábamhoz fektetik egy bársony
párnára. Mindegyik udvarhölgyem gyönyörködik benne, a göndör, szÖszke fürtökben, a friss
illatú, meleg szaténbőrben.
Könyörögtem Henriknek, szakítson a megszokással, hadd nőjön fel mellettünk a
lányunk, s ne küldjük el saját udvartartásába. Ó azonban rám ripakodott.
− Szeretem Erzsébetet, de mégiscsak lánygyermek, Anna. Nem gondolod, hogy leendő
fiainkkal kellene foglalkoznod, és nem egy lány miatt siránkoznod?
Hidegen, üresen kongtak a szavai… Olyan kietlennek éreztem a lelkem, mintha egy
behavazott kert labirintusában bolyon-ganék. Tudtam, minden szó hiábavaló, mégis remélem,
hogy amilyen szeszélyes a király, egyszer csak meggondolja magát, s én
megvigasztalódhatom kicsinyem közelségével.
− A királyi gyermekeket háromhónapos koruktól saját udvartartásukba küldik −
mondtam. − Ezeket az előírásokat férfiak találták ki, akik semmit sem tudnak az anyai
szeretetről, Henrik.
Ügy támadt rám, akár egy felbőszült medve.
− Ez a királyok szokása, a királyoké! Te pedig jobban tennéd, ha befognád a szádat,
asszonyom!
Térdre hullottam, s megcsókoltam a kezét, hogy lecsillapítsam, miközben bocsánatáért
esedeztem. Szégyellem, hogy ilyen mélyre süllyedtem, de nem veszélyeztethetem Erzsébet
biztonságát a büszkeségemmel.
Örökre a Tiéd:
QMwvna
Erzsébet királynő
Erzsébet döbbenten, letaglózva ült, s vaksin meredt a körötte pislákoló gyertyák
fénykörébe, miközben könnyek gördültek alá hűvös orcáin.
− Anyám − suttogta.
Felsóhajtott, s közben minden levegőt kipréselt a tüdejéből, úgyhogy nehezére esett a
következő légvétel. Anyja szerette őt. A felismerés egész valóját megrendítette.
Nemcsak szerette, imádta. Küzdött azért, hogy maga mellett tarthassa. Erzsébetnek
azonban − ha olvasott a sorok között -az a benyomása támadt, hogy ez az emésztő anyai
szeretet Annát legalább annyira meglepte, mint most a lányát. Oly sokáig harcolt a koronáért,
Henrik szerelméért, s védekezett ellenségei ellen, hogy születendő gyermekére csupáncsak
mint a vágyva vágyott hercegre gondolt.
Milyen hatalmas szeretet lehetett az, gondolta Erzsébet, amelyet nem gyengített az a
végzetes szörnyűség sem, hogy a várva várt gyermek leányként jött a világra. Vagy talán
éppen ez az anyaság lényege? Gyermek fogan a ménedből, s te akarva-aka-
257
ratlanul is megszereted, legyen fiú vagy lány, könnyen kezelhető vagy teli torokkal
bömbölő istencsapása, szép vagy torzszülött. Erzsébet mégis úgy érezte, Anna mélyebben
érzett iránta, bátrabban küzdött és szánalmasabban megalázkodott érte, rö-geszmésebben hitt
felemelkedésében, mint az anyák szoktak.
Szerette őt.
De mit gondoljon Henrikről, hűtlen atyjáról? Tudta, hogy nem volt gonosztevő. Ő volt a
király, s Anglia ősi, íratlan törvényei engedélyezték az uralkodónak, hogy szeretőt tartson,
függetlenül a királynővel szemben táplált érzelmeitől.
Akkor halt meg, amikor Erzsébet tizennégy éves lett, s addigra a férfias, kicsattanóan
egészséges, életvidám király, akinek képmását portrék, falikárpitok, ékszerek, bútorok és
pénzérmék örökítették meg, már azzá a nevetséges hústoronnyá változott, akinek szempárja
puszta hasíték volt hájas, kéjvágyó arcában. Akit súlya és beteg lába miatt hat ember
hordozott szobáról szobára. Látta, mi lett belőle, s tudta, hogy atyja vajmi kevéssé törődik
vele. Erzsébet csupán értékes politikai adunak számított Henrik szemében, aki hercegnőként
majdan egy külhoni herceg felesége lesz, s az évek során látni is alig látta.
Valahányszor mégis hívatta, a gyermek szíve összeszorult a félelemtől; a férfiak a
Végítéletre tartogatják ezt a félelmet. Fel sem mert pillantani, mert tudta, hogy atyja feltétlen
engedelmességet követel, s nem ismer más akaratot a sajátján kívül. Egy gyermek tisztelete
nem inoghat meg szülei iránt. Különben is, Henrik király volt, s hozzászokott alattvalói
maradéktalan odaadásához, bármilyen előkelő származásúak voltak is azok.
Az audienciák során a kislány nem egyszer térdre esett, s némán kuporgott atyja
lábánál, miközben belélegezte a rothadó hús szagát és a gennyes kötszer bűzét. Henrik néha
még a létezéséről is elfeledkezett ügyei intézése közben, s ő csak akkor állhatott fel, amikor a
térde már lehorzsolódott, s szédelgett a dögletes szagoktól.
258
Valamiféleképp mégis szerette atyját, tűnődött most, rajongott erejéért és
népszerűségéért. Az is hízelgett a hiúságának, hogy sok udvaronc vont párhuzamot atyja
ifjúkori megjelenése és jelleme meg az övé között. Mindig talált mentséget atyja kihágásainak
vagy vészjósló, gyilkos dühkitöréseinek igazolására, s azt is megbocsátotta neki, hogy őt
magát levegőnek nézte. Ahogyan anyja kivégzését is megbocsátotta.
Mára elég, parancsolt némán magának, miközben visszahelyezte a naplót a lezárható
szekreterbe. Nem gondolkozhat ezen tovább. Egy estére épp elegendő, hogy megtudta, milyen
gyengéd szeretettel csüngött rajta az édesanyja. Az ifjú királynőben mintha kitágult volna
valami, s növekedni kezdett, akár a puha földből előkandikáló palánta, amelynek zsenge
hajtásai a nap melege felé nyújtóznak. S miközben a reggel fénye beragyogott az osztott
ablaksoron, Tudor Erzsébet, Boleyn Anna lánya, azon kapta magát, hogy mosolyog.
-Felség!
Erzsébet megfordult, s királyi titkárával, William Cecillel találta szemben magát, aki
futva eredt a nyomába, miközben ő sietős léptekkel járt fel-alá a richmondi hosszú
csarnokban. Egy ilyen hideg, esős délutánon ez volt az egyetlen testmozgás, amely a királynő
rendelkezésére állt. Cecil szégyentelenül átvágta magát az udvarhölgyek gyűrűjén, akik
lármás madárcsapatként vették körül Őfelségét, és csatlakozott hozzá.
− Szép jó napot, lordom. Remélem, jól vagy. Nem jöttél el a reggeli megbeszélésre.
− Heves vita támadt a királyi tanácsban, felség, s csak most lett vége az ülésnek.
Erzsébet intett, hogy elkezdheti a jelentését, ő azonban habozott, s helytelenítő pillantást
vetett a csivitelő hölgyekre.
− Hallgatlak − mondta Erzsébet.
259
De Cecil megmakacsolta magát, s nem volt hajlandó beszélni a léha hallgatóság előtt.
− No jó.
Erzsébet udvarhölgyeihez fordult, s állának alig észrevehető mozdulatával elbocsátotta
őket. A hölgykoszorú szétoszlott, s mintegy varázsütésre eltűnt szem elől. A királynő magára
maradt Cecillel a hosszú csarnokban. Az ablaküvegen vadul dobolt az eső.
− Hadd találjam ki − mondta Erzsébet. − Skóciáról van szó. Azt akarod, hogy még több
pénzt tékozoljak el a protestáns lázadókra.
− A dolog nem tűr halasztást, felség − jelentette ki Cecil.
− Már eddig is épp eleget költöttem rájuk. Nagyon szegény vagyok, Cecil. S kétlem,
hogy a franciák szívesen vennék, ha nyíltan szembehelyezkednék szövetségesükkel.
− Azt akarod tehát, hogy a katolikusok kormányozzák az országot?
Erzsébet kimerülten felsóhajtott.
− Akkor küldj csapatokat, és vállald ennek következményeit.
− Nem, nem fogom.
− Rosszul teszed, asszonyom, ez a döntésed mindenestől elhibázott!
Erzsébet megperdült, oly heves mozdulattal, mintha le akarná harapni kancellárja fejét.
Cecil azonban olyan őszintén nézett rá, s annyira meg volt győződve az igazáról, hogy a
királynő visszakozott. William Cecil volt a leglelkiismeretesebb tanácsosa, s amellett mindig
elképesztően jól tájékozottnak bizonyult. Korábbi tiszttartója hithű protestáns volt, aki
valamiként nélkülözhetetlenné tette magát katolikus nővére, Mária,számára annak uralkodása
idején, miközben Erzsébethez is hű maradt.
Most jött rá, hogy Cecil mindig is szorgalmazta Skócia le-rohanását. 1540 óta hitt e
lépés létjogosultságában, amikor maga is részt vett a Pinkie-i ütközetben.
260
− Ne kívánd most rögtön a beleegyezésemet, Lord Cecil. Beszéljünk a dologról egy-két
hét múlva.
− Ez esetben lemondok a tisztségemről − jelentette ki az öreg váratlanul.
− Hogyan?
− Az ügy nem tűr halasztást. Jóvátehetetlen hiba volna, s nem nevezhetném magam
tanácsosodnak, ha ragaszkodnál végzetes döntésedhez.
Erzsébet a titkárára meredt, s a habozás legcsekélyebb jelét kereste arcán, de szemernyi
kételyt sem tudott felfedezni.
− Legyen hát. Nézz utána a részleteknek, és kimerítő jelentést kérek ebben a kérdésben.
− Köszönöm, felség. ígérem, nem bánod meg, hogy így döntöttél.
Megfordult, hogy távozzon.
− Azt is megígéred, hogy a háborús kiadások fedezése után nem ürül ki az
államkincstár?
− Nem, asszonyom. Azt azonban megígérhetem, hogy északi határaid a jövőben
megmenekülnek egy esetleges katolikus támadástól.
− Hát ez is valami − mondta Erzsébet fanyar gúnnyal. -Mindenesetre több a semminél.
1533. december 2.
Kedves Naplóm!
Forr bennem a harag, amely fekete patkányként rágja bensőmet. Elvették tőlem
Erzsébetet, s Hatfieldbe vitték, ahol idegenek között él majd, s hamarosan őket tekinti
családjának. Királynő vagyok, s mit sem tehetek ez ellen a szívtelen rendelkezés ellen.
Elszakítottak a
261
gyermekemtől, s rideg hagyomány dönt legbelső ügyeimben -férfitörvény, amely nem
törődik az anyai szív fajdalmával.
Még nyomorultabbá tesz, hogy napról napra nő bennem a harag Mária úrnő iránt. Ez az
én szerencsém; alig ért véget a vérre menő küzdelem Katalinnal, ennek a kis szukának az
anyjával, máris újabb kezdődik. Még lélegzetvételnyi szünethez sem juthatok. Mert mint a
leterített elődje hamvaiból feltámadó sárkány, úgy támadt rám Mária, s most vicsorgó
tépőfogakkal, égő tekintettel harcol a koronáért, amelyet magának követel. Örökölte anyja
megátalkodott természetét, és merészen szembeszegül atyjával. Amikor közölték vele, hogy
többé nem várományosa a trónnak, s nem illeti meg az Anglia hercegnője cím, hanem
mindössze Lady Mary-nek hívathatja magát, azt felelte, hogy nem ismer más hercegnőt
önmagán kívül, s megtagadta, hogy bármely egyéb névre hallgasson, mint amelyet Isten és az
angol törvények adományoztak neki.
Ez az alig tizenhét éves csitri a felségárulással kacérkodik, hiszen tudja, hogy dacos
szavai és csendes ellenállása zendülést szíthatnak a nép között, amely továbbra is gyűlöl
engem, a „nagy szajhát”, Erzsébettel, a „kis szajhával” együtt, s szívesebben látná a trónon a
spanyol szukát. Ó, kedves Naplóm, igazán buzgón imádkoztam, hogy népem megszeressen
engem és gyermekemet! Ez a nép azonban túlságosan gonosz szívű. Amikor nagylelkűen
adakozom a szegényeknek a városokban, ahová az udvar költözik − tíz fontot adok például,
hogy vegyenek egy tehénkét gyermekeik táplálására, amikor néhány shilling elegendő volna
erre a célra −, a hálátlanok azt mondják, hogy lám, a boszorkány szeretné megvásárolni
alattvalói szeretetét. S bár a nép nem állhatja a hitvány pápát és az egyházfiakat, lázadozik
romlottságuk és a búcsúcédulák árusítása miatt, azért mégis vágyik a katolikus
szertartásrendre. Mária személyében a népnek ismét pápista királynője lenne. Nem értem az
egészet!
Mária úrnőnek az udvarban is akadnak hívei, akik, ha úgy hozza a helyzet, nem riadnak
vissza a felségárulástól védencük
262
nevében. A köznép meg szívesen követné példájukat. Ellenfeleim folyvást bukásomról
pusmognak. S ennek az alávaló szóbeszédnek mindig Mária az elindítója. Meg kellene törnie
valahogyan a kis szuka akaratát, félek azonban, hogy Henriknek más tervei vannak vele. Ö
ugyanis Hatfieldbe rendelte a kisasszonyt, hogy ott féltestvére, Erzsébet udvarhölgye legyen.
Miért engedjünk egy viperát a kislányom közelébe? − kérdeztem a királyt. O azonban fütyül
az aggodalmaimra, nem látja Máriát veszélyesnek, csupáncsak engedetlennek.
Talán feleslegesen látok minden bokorban ellenséget, úgy érzem azonban, Henrik így
akar bosszút állni rajtam, amiért nem fiút, hanem lánygyermeket szültem neki. Mert bár
törvénybe szándékozik iktatni a trónutódlás új rendjét, tőlem továbbra is távol tartja magát, s
csak hitvesi kötelességtelj esitésból látogat meg az ágyamban. Vaknak kellene lennem, ha
nem venném észre, hogy majd felfalja a szemével csinos szolgálóimat, vagy süketnek, hogy
ne halljam ki a keserűséget a hangjából, amikor királynőjének nevez.
Az iránta érzett szerelmem, amely életre sarjadt zsenge szárán, mostanra elszáradt,
hiszen csak az ő ingatag szenvedélye táplálta, s nem lelkem legmélyéről fakadt. Henrik
elhidegülése a sivárság és kifosztottság érzését kelti bennem, hiszen évekig természetesnek
vettem odaadását. George bátyám, hű barátom, továbbra is követként szolgál a távoli
Franciaországban. És most a gyermekemet is elszakítják tőlem. Egyedül kell szembenéznem
az udvar farkasaival, akik a legszívesebben ízekre tépnének.
Erősnek kell lennem, bátorságot kell öntenem szívembe, és újrakezdenem a küzdelmet.
Azért sem adom meg ellenfeleimnek az elégtételt, hogy örvendezzenek bukásomon.
Megharcoltam rangomért és nevemért, s nem hagyom, hogy bárki kételkedjék jogosságában.
Anna királynő vagyok. Erőlködjenek csak, hogy letaszítsanak a trónról, de hasztalan
erőlködnek.
Örökre a Tiéd:
263
1534. április 7.
Kedves Naplóm!
Ismét viselős lettem. Henrik odavan a boldogságtól, és fiút remél. Mivel azonban fél az
újabb csalódástól, továbbra is hidegen, sőt, mondhatni kegyetlenül bánik velem. A szóbeszéd
szerint már nemcsak udvarhölgyekkel hál, hanem repedt sarkú örömlányokkal is, akiket a
városban keres fel. Félek a bujakórtól, amelyet ágyamba hozhat, ezért elterveztem, hogy
ellátogatok ahhoz a vénasszonyhoz, akiről azt hallottam, eredményesebb a gyógyírja, mint
bármely patikárius orvossága.
Az első tavaszi napon egyszerű ruhát öltöttem hát, s titokban szerény hintóért küldtem.
Egyeden útitársam Purkoy volt, egy ku-tyakölyök, amelyet kuzinomtól, Francis Bryantől
kaptam ajándékba. Ha összegömbölyödik az ölemben, vég nélkül becézgethetem, s ujjaimmal
bársonyos irháját babrálhatom szórakozottan. Hűségesen a sarkamban van; ez a drága,
butuska alattvaló vakon szeret engem.
A nap forrón tűzött vállamra a palotakapuban. Az utamba kerülő udvaroncok
megbámultak, de nem szólítottak meg, csak némán meghajoltak, amint elhaladtam mellettük.
Amikor azonban megérkezett a hintó, láttam, hogy megszokott jó kocsisom helyén egy
libériás idegen ül. Magas, nyers férfiszépség volt, Johnnak hívták. Gúnyos vigyorral segített a
hintóba, s én reménykedtem abban, hogy tisztességes ember, aki hű királynéjához.
Óvatosságból azonban úgy intéztem, hogy ne lássa a vénasszonyt, akit meglátogatok, hiszen
ha máshoz húz a szíve, még világgá kürtöli, hogy boszorkányokkal szövetkezem. Tudom,
hogyan kezdődik a gonosz szóbeszéd.
Útnak indultunk tehát ezen a szép napon,john, a kocsis, Purkoy és én − a lovak patái
végigcsattogtak a macskaköves utcákon, majd a szűkebb sikátorokon, míg végül megálltunk
egy düledező házikó előtt. Purkoyt a hónom alá vettem, s úgy osontam be,
264
hogy John ne lássa a ráncos vénséget, aki kopogtatásomra kinyitotta a durván ácsolt,
nyikorgó ajtót.
− Üdvözlégy, szép hölgy − mondta a vénasszony, és betessékelt. Nem az a sötét,
nyomorúságos odú fogadott, mint amilyenre
számítottam a roskadozó utcai front alapján. A kerti ajtón keresztül besütött a nap,
fényeket és árnyakat vetett a kecskelábú asztalokra, amelyeken virágok, gyógyfüvek
száradtak halomban, sőt, élő rovarokat is láttam különböző üvegekben. A
mennyezetgerendákról szintén illatos növények csüngtek alá, s egy kagylóhéjban égett
valami, aminek jó szagú füstje tekeregve szállt a mennyezet felé. Az ablak mellett szürke
papagáj üldögélt, a farka kárminpiros volt, fekete csőre hajlott; kalitkának azonban nyomát
sem láttam. A madár felszegett fejjel cserregett, s e fülsiketítő lármára szegény Purkoy
reszketve bújt a karomba.
A vénasszony nem tudta, ki vagyok, mert bár kedvesen fogadott, nem hajolt meg
előttem, és nem kezdett el hízelegni. Örültem, hogy titokban maradhat a kilétem, mert ennek
ismerete rendszerint mindent meg szokott változtatni körülöttem. Elrejtettem hát a kezemet,
ne lássa meg a hírhedt ujjamat, mert akkor már nehezen tagadhatnám le, hogy én vagyok
Anna királynő.
-Tedd csak le a kutyádat, hadd szaglásszon körbe, asszonyom! Sok kedvére valóra
találhat nálam.
Letettem Purkoyt, hadd futkározzon.
− Mivel szolgálhatok, szép hölgy? − kérdezte a vénasszony, s ismét májfoltos kezébe
vette a mozsártörőt; sárga magvakat tört éppen egy famozsárban, amikor megzavartam.
-A magzatodat akarod elhajtani?
Elnevettem magam, mert az állapotom még egyáltalán nem látszott meg rajtam.
− Erre semmi szükség, de azt megmondhatod, fiam lesz-e avagy lányom.
− Ezt, sajna, nem tudom. Ha jó orvosnak is számítok a magam módján, látnók nem
vagyok, asszonyom, nem bizony.
265
Megengedtem magamnak ugyanazt a szabadságot, mint Pur-koy, s alaposan
megbámultam a polcokon sorakozó üvegcséket. Némelyik tartalma ismerős volt, némelyik
valamiféle ritkaság lehetett; akadt közöttük por alakú orvosság és folyékony főzet -de
mindegyik felkeltette kíváncsiságomat. Láttam ott sárga sep-rőzanótot, amit Henrik szokott
vízben feloldani, ha elcsapta a hasát, meg borbolyát, amely hasmenés és láz ellen javallott.
-A férjem hűtlenkedik. Félek, hogy megfertőz valami kórral.
-Ahá,jogos a félelmed.Van-e valami tünete az uradnak? Piros kiütések a testén, a
tenyerén vagy a talpán, nyílt seb a szerszámán, az arcszőrzet vagy a haj hullása?
− Nem, nincsenek ilyen tünetek.
A vénasszony rám nézett, megvizsgálta az arcomat, s úgy éreztem, tekintete a vesémbe
hatol.
− Már nem vagy fiatal, de most is takaros fehérnépnek látszol. Mit gondolsz, mi az oka
a férjed hűtlenségének?
Magam is keserűnek hallottam a nevetésemet.
− Túl hosszú és szomorú történet ez ahhoz, hogy egy ilyen hideg téli estén belefogjak −
mondtam.
A vénasszony elmosolyodott, s kivillantotta meglepően hibátlan, fehér gyöngyfogsorát.
-Talán egyszer majd visszajössz, és elmeséled. De én is hadd mondjak valamit.
Bármilyen vén vagyok, a mai napig nem szűntem meg csodálkozni a férfinépen: milyen
gyorsan esnek szerelembe, s aztán milyen hirtelen állnak tovább. Bárcsak úgy tudnák szeretni
a hites feleségüket, ahogyan az édesanyjukat.
Megcsóválta a fejét, aztán intett, hogy álljak a világosra. Miközben a hajamat,
körmömet, bőrömet, szememet és lélegzetemet vizsgálgatta, kibámultam burjánzó kertjére.
Felemelte csontos karját, hogy kövessem a példáját, majd végigtapogatta a kebleimet.
− Elég jó bőrben vagy − mondta végül. − Ereidben egészséges nedvek keringenek.
Ugyanakkor melankolikus alkatú vagy, ezért ennek megfelelő orvosságot adok neked.
266
A polcaihoz lépett, majd hosszan keresgélt az üvegcséi között. Végül felcsillant a
szeme, mert rátalált arra, amit keresett. Melléálltam, hogy megnézzem, mit tartalmaz az
üvegcse − sötétzöld por volt benne.
− Hogy hívják ezt?
− Ez az gyöngyajak.Tiszta vízzel készíts belőle egyszerű italt, és idd meg! Kitűnő szer,
kiűzi a szívből a melankolikus gőzöket, felerősíti, téged pedig olyan vidámmá és jókedvűvé
tesz, amilyen régente voltál.
− Biztos vagy benne, ugye, hogy régen vidám voltam?
− Ó, tökéletesen biztos vagyok, asszonyom.
− Honnan tudod?
− Parányi örömszikrákat látok abban a szomorú szemedben. Purkoy a szürke papagáj
alá állt, és ugatni kezdte, a madár
meg visszacserregett rá a maga fülsértő hangján. Felnyaláboltam kedvencemet,
miközben az öreg hölgy némi gyógyfüvet szórt egy pergamenlapra, amelyet borítékformán
összehajtogatott, majd lepecsételt valamiféle narancssárga pecsétviasszal. Kifizettem, amit
kért érte.
− Gyere vissza, ha felfedezed férjeden vagy önmagadon a mondott tüneteket! − A banya
kinyitotta az ajtót. − Járj szerencsével, asszonyom, Isten vezéreljen utadon!
Különös volt, hogy nehezemre esett elmennem innen. Melegséget árasztott ennek az
egyszerű, nyomorúságos körülmények között élő vénasszonynak a társasága; sokkal
kellemesebben éreztem magam itt, mint az udvar fényűzésében. De nem maradhattam, és nem
is önthettem ki a szívemet. Megfogtam a pergamenborítékot, aztán kezet fogtam az
öregasszonnyal.
− Igazán kedves vagy − mondtam, s gyengéden megszorítottam az erőtlen ujjakat.
− Szép jó napot! Szép jó napot! − rikoltotta a papagáj, aztán az ajtó becsukódott
mögöttem.
John lekecmergett a bakról, s besegített párnáim közé. A ta-
267
pintat tiltotta, hogy kérdezősködjön, de láttam, milyen égő kíváncsiság bujkál a
tekintetében. Ismét visszamászott a bakra, ám még mielőtt a lovak közé csapott volna, az öreg
hölgy ajtaja nyikorogva kitárult, s ő gyöngyfogsorát villogtatva, kifulladva szaladt ki hozzám.
− Asszonyom! − kiáltotta.
Kihajoltam az ablakon, ő pedig még egy pergamentasakot nyomott a kezembe.
-A terhességedre − mondta. -A vesét és a májat tápláló dús főzet.
A bugyellárisom után nyúltam, ő azonban megállította a kezemet.
-Ajándékba adom.
Ennyi volt. Az öregasszony megfordult, és eltűnt a házában.
John a lovak közé csapott, s a batár zötykölődve megindult. Nekem ugyanilyen
hirtelenséggel eredt el a könnyem. Nem a harag vagy a szenvedés könnyei voltak ezek − az
öregasszonynak egy másik asszonyszemély iránt érzett ritka rokonszenve ríkatott meg.
Magamhoz szorítottam Purkoyt, és örültem, hogy magam mellett tudhatom, még ha nem is
helyettesítheti drága kincsemet, akit oly régóta vágyok a karomban tartani.
Örökre a Tiéd:
1534. július 4.
Kedves Naplóm!
Hát minden férfi áruló? Egyetlen megbízható sincs közöttük? Az udvarban lábra kelt a
szóbeszéd, hogy holmi boszorkányfő-zettel akarták eltenni Mária úrnőt láb alól, és én vagyok
a me-
268
rénylet értelmi szerzője. Nem óhajtottam táplálni ezt az álnok pletykát, ugyanakkor
tudnom kellett, honnan származik, ezért kiküldtem kémeimet, akik vadászmenyétként hordták
elém egy elvetemült hazugság húscafatait, amelyekből összerakhattam a gyalázatos bestiát. A
pusmogást megint csak Mária úrnő indította útjára, aki rosszullétről panaszkodott, s megijedt,
hogy megmérgezték. Szerény háztartásában nincs ugyanis főpohárnok, sem ételkóstoló, így
kénytelen megenni, amit elébe raknak, vagy felkopik az álla. A bestia lábai Mária hú szolgái
és hívei voltak, akik szélsebesen megvitték a hírt Hatfield Hallból az udvarba. A szörnyeteg
szemeit John kocsis személye szolgáltatta, aki elhíresztelte, hogy egy boszorkánynál jártam.
A gazfickó ráadásul azt is hallotta, amikor az öregasszony holmi főzetről beszélt a hintó-
ablakon keresztül. Manapság pedig elég egy vénasszonyt orvos-ságosüvegek közelében tudni,
máris boszorkánynak titulálják. Hanem ki volt e súgás-búgás szája? Ki adott neki fogakat?
Szomorú szívvel vettem tudomásul − holott azt hittem, mindent tudok a hitszegésről −, hogy a
szóbeszédet Henry Percy terjesztette el, hajdani szerelmem, az az istenverte John kocsis
ugyanis jelenleg az ő alkalmazásában áll.
Percy. Hű szerelmem és barátom, aki nem is olyan régen még szövetkezett velem, hogy
ifjonti szerelmi kötésünk ne veszélyeztesse a mostanit. Először el sem hittem, hogy ő volt
ennek az alattomos cselszövésnek a kiforralója. De többen is ugyanezt állították. Amikor a
vasárnapi misén elkaptam Percy pillantását, gyorsan félrefordult, s szándékosan kerülte a
tekintetemet; ebből tudtam, hogy a hír igaz. Soha nem fogom megtudni, miért fordult ellenem,
miért lett az ellenségem. Talán a testét emésztő szürke kór a lelkét is hatalmába kerítette jeges
karmaival. Talán új bűnbakot talált, akit boldogtalanságáért hibáztathat − tulajdon
személyemet. Vagy esetleg valamiféle homályos politikai előnye származik a bukásomból.
Nem tudom, mi volt az indítéka, és nem is firtatom. Mindössze annyit tehetek, hogy tagadom
rész-
269
vételemet e gyilkos merényletben, s igyekszem menteni, ami még menthető megtépázott
jó híremből.
E célból − és persze Erzsébetet is látni szerettem volna -Hertfordshire-be és Hatfield
Hallba lovagoltam. Bár kertje és vadászparkja hatalmas, s hemzseg benne a vad, nem
szívelem ezt a lakot. A vöröstéglás épület fölöttébb ódivatú, a bástyák és tornyok csúfak, s
belül is rideg és sivár minden. Gyanítom, hogy ha fiam volna, ő fényűzőbb rezidenciában
lakhatna.
Későbbre tartogatva drága lányom látását, összeszedtem minden bátorságomat −
igyekeztem jóindulatra hangolni magamat −, s Mária úrnőért küldtem. Arra kértem,
tisztelegjen királynője előtt. Nem rejtettem véka alá, hogy amennyiben teljesíti kívánságomat,
számíthat hálámra és atyja jóindulatára.
Az ember azt hihetné, hogy ez a kis dög annyira vágyik atyja szeretetére, hogy
engedelmességet tanul. De nem. Hideg zuhanyként ért Mária válasza nyájas meghívásomra −
szabályos betűivel azt írta, hogy Angliában egyetlen királynőt ismer, az édesanyját.
Mindazonáltal, tette hozzá, ha a király kedvese, Marquess de Pembroke szót ejtene az
érdekében őfelségénél, nagy hálára kötelezné. Jeges marok szorította össze szívemet e sorok
olvasásakor.
Hívattam Shelton úrhölgyet, az átkozott fattyú nevelőnőjét, s utasítottam, hogy
engedetlenséget a legszigorúbban meg kell torolnia.
− Ha muszáj, fel is pofozhatod − mondtam. − Hadd tudja meg, mivel jár, ha magára
vonja a királynő haragját, aminthogy a királyét már megismerte.
Miután letudtam ezt a kellemetlen feladatot, a napsütötte gyermekszobába indultam,
ahol Erzsébet aludt bepólyálva a nagy, aranyozott királyi bölcsőben. Népes személyzete
körülötte sürgölődött, hogy kedvére tegyen − a szárazdajka épp a szövő− és hímzőnők által
készített apró ruhadarabokat rakta rendbe, inasok és őrök látták el tisztüket, s hárman
ringatták felváltva a bölcsőt.
270
A személyzet munkáját unokanővérem, Lady Bryan felügyeli. Most fontos üggyel
sietett hozzám, boldogan, hogy épp jókor érkeztem. A szoptatós dajkának, Ágnesnek, aki
születése óta gondozta a hercegnőt, elapadt a teje, sürgősen új dajkát kellett hát helyette
találnunk.Több nevet raktak elém a legkülönbözőbb ajánlásokkal, s Lady Bryannel jó ideig
tanakodtunk, kit válasszunk, mivel a szoptatós dajka egészsége és személye igen
nagyjelentőségű. Nem muszáj előkelő születésűnek lennie, fontos azonban, hogy jó vérből
származzon, amely mentes minden bűnöző hajlamtól vagy elmebetegségtől. Még az
étkezésére is nagy gondot kell fordítani a szoptatás idején, hiszen testnedvei átáramolnak a
kisbabába.Végül megállapodtunk, hogy a hampsteadi Mary Gib-bons veszi át Ágnes helyét.
Ez a dolog tehát elintéződött.
Egy másik ügyben is kikérték tanácsomat: a francia követ érkezését várták tíz napon
belül, aki megvizsgálja majd a hercegnőt, mielőtt eljegyzik Ferenc harmadik fiával. Bár a
házasságot csak hét év múlva hirdetik ki, a küldöttek kimerítően tájékozódni óhajtanak az ara
testi-lelki állapota felől. A franciák először királyi pompájában tekintik meg a kis hercegnőt,
később pedig úgy, ahogyan az Isten teremtette, hogy meggyőződjenek róla, nincsen
semmilyen testi hibája; a rosszindulatú szóbeszéd ugyanis bejárta már Európa valamennyi
udvarát, miszerint a gyermek torzszülött. Bár gyűlölöm ezeket a szokásokat, amelyek királyi
vagyontárggyá alacsonyítják le a lányomat, tenni nem tehetek ellenük. Különben is hízeleg a
hiúságomnak, hogy gyermekem egy francia herceg jövendőbelije.
Kiterítették hát előttem a bölcsőde varrónőinek finomabbnál finomabb munkáit: a nagy
alkalomra készített ruhadarabokat és ágyneműket. Elgyönyörködtem a parányi ruhácskák
bájában és szépségében. A halványsárga szaténba például arannyal és ezüsttel egy Tudor-
rózsát hímeztek − ez Erzsébet jelképe − két nagyobb virág közé, amelyek Henriket és engem
jelképeznek. A köntösök a legfinomabb fehér selyemből és patyolatból készül-
271
tek, ezt vastag francia paszomány díszítette, s kárminpiros szalagok és rozetták
szegélyezték. A főkötő meg olyan volt, akár egy parányi korona: apró gyémántokkal és
gyöngyökkel volt kirakva körös-körül.
Végül felébredt az én drágaságom, s odahozták hozzám a rózsás arcocskája, vidáman
gőgicsélő csöppséget. Szemlátomást melege volt szoros muszlin pólyájában, kibontattam hát
a dajkával. Hogy végre szabadon mozoghatott, puhán és kedvesen simult az ölembe. Ó,
imádom ezt a kislányt, talán az ő személye az egyetlen jó, ami nyomorúságos életemből
származik. Boldog délután volt ez, s csupán akkor szomorodtam el, amikor eljött a hazatérés
ideje. Tovább is maradhattam volna, de Henrik rossz szemmel nézi hatfieldi kiruccanásaimat,
s azt állítja, hogy a lovaglás árt az új kisbabának. Látszólag meghajolok akarata előtt, nem
vitatkozom, és nem emelem fel a hangomat, mégsem tarthat távol Erzsébettől, s amilyen
gyakran csak tehetem, elzarándokolok ide.
Örökre a Tiéd:
1534. szeptember 22.
Kedves Naplóm!
A katolikus egyházzal való szakítás sötét fellegként nehezedik Anglia amúgy is viharos
egére. Henrik alattvalói csak kényszeredetten esküdtek meg arra, hogy teljes szívükkel
támogatják frigyünket, továbbá nem hajolnak meg külhoni herceg vagy hatalmasság előtt,
semmisnek tekintik a Katalinnal kötött házasságot, s Erzsébetet fogadják el a trón első
várományosának. A városokban és falvakban zúgolódva hallgatják, amint a lelkipásztorok ar-
272
ról prédikálnak, hogy a pápa mindössze Róma püspöke, s az angolok számára a
legfontosabb egyházi hivatal a canterburyi érsekség. A népnek nincsenek ínyére ezek a
változások. Minden egyes férfi és nő, származzon alacsony vagy nemes sorból, ha csak nem
akarja, hogy megkínozzák, kivégezzék és felnégyeljék, fel kell hogy esküdjön a „céda”
hűségére, s nem nevezheti eretnek zsarnoknak a királyt.
A kenti szent apácát, aki utóbb megismételte felségáruló jóslatait a király ellen és
ellenem, Tyburnben felakasztották, majd elevenen levágták a kötélről, kihasították a beleit,
felnégyelték, s maradványait kitűzték London egy-egy távoli sarkában. Nem hagy nyugodni a
szent apáca halála, s az az őrült szempár ott kísért álmaimban. Hiszen az apáca jóslata
változtatta meg életem folyását, s bár azóta többször is köpönyeget cserélt, továbbra is hiszek
abban, hogy korai ártatlan jóslata őszinte volt, s az Úr sugalmazta.
Thomas More semmi szín alatt nem hajlandó letenni az esküt, amelyet mindenestől
megtagadott. Kijelentette, hogy a trónutódlási törvényt ugyan nem helyteleníti, a király első
házasságát azonban nem nevezheti semmisnek − ezt lelkiismerete tiltja. Ravasz ember persze,
hímezett-hámozott hát, hosszú életet kívánt Henriknek, nekem s nemes ügyünknek szerencsés
kimenetelt, azt azonban egyetlen szóval sem mondta, hogy a frigyünk törvényes. A királyt
sem hajlandó az angol egyház teljhatalmú fejének nevezni. Henrik saját írására hivatkozik −
az „Értekezés a hét szentségről” címűre −, amikor a pápa fennhatóságát hangoztatja.
Őszentsége helyezte a koronát Henrik fejére, érvel, ezért akkor foszthatja meg tőle, amikor
óhajtja. Henrik őrjöngeni kezdett eme okfejtés hallatán és More megátalkodottságán.
Rövidesen letartóztatták, s jelenleg a Towerben lakik, a felségárulók cellájában.
Henriket elszomorítja More makacssága és bebörtönzése, s magában keresi a hibát.
Nekem azonban ne beszéljen More lelkiismeretéről, amelyet szentnek kiáltott ki, és amely
mártírt farag
273
belőle, ha kivégzik felségárulás vádjával. Mi haszna a jó lelkiismeretnek, kérdezem én,
ha egyszer tévútra vezet? Csak egy őrült követi lelkiismerete parancsát, ha az azt diktálja
neki, ölje meg feleségét és gyermekeit. Megbocsátható-e egy ilyen bűntett? Mo-re-nak azt
mondja a lelkiismerete − amelyet az emberek olyan nagyra tartanak −, hogy a pápa nem
csupán egyszerű halandó és Róma püspöke, hanem hogy maga az Úr helyezte őt székébe,
ezért joga van beleszólni távoli királyságok belügyeibe. Pedig nincs igaza, amint azt Luther
növekvő tábora is hangoztatja. Őszentsége ugyanolyan földi halandó, őt is anya szülte, s nem
élvezi jobban a Mindenható bizalmát, mint bármely más ember.
Hol volt More lelkiismerete akkor, amikor elfogadta a kancellári kinevezést, holott
nagyon jól tudta, hogy Henrik egy szép napon királynéjává tesz? Talán a bugyellárisában
lappangott, amelyet meg kellett töltenie, hogy eltarthassa élhetetlen családját. No és hol volt a
lelkiismerete akkor, amikor oly könyörtelenül és ádázul fordult a bíboros ellen a parlamentben
− jóllehet neki köszönhette felemelkedését −, hogy még hívei is visszatetszőnek találták?
Látom, mekkora felfordulást okozott Henrik irántam érzett szerelme. A sors iróniája,
hogy ez a szerelem bár kihűlt, mégis megváltoztatta Anglia törvényeit; immár a király áll az
egyház élén, lányom pedig egy napon elfoglalja a trónt. Amikor erre az útra léptem, nem is
álmodtam, hogy ez a történet ilyen fordulatot vesz. A történet azonban tovább folytatódik. A
végkifejlet még hátra van.
Örökre a Tiéd:
Erzsébet királynő
Erzsébet felpillantott az íróasztalán tornyosuló papírhalomból, s elnézte, mint rója
szabályos betűit a pergamen fölé hajoló Robin Dudley. A nap nagy részében bezárkóztak
Erzsébet magánlakosztályába, s a királynő egyetlen tanácsosát sem fogadta. Túl szép ez
ahhoz, gondolta Erzsébet, hogy a roskatag vénségek megtörjék az álomszerű varázslatot,
amelyet ez az édes kettes hozott magával. Gondolatai le-letértek kiszabott pályájukról, s
órákig el tudott ábrándozni arról, milyen lenne, ha Dudley lenne társa a trónon, s csöndes
egyetértésben intéznék az államügyeket.
− Kinek írsz, Robin? − érdeklődött szelíden.
− Lord Sussexnek, az ír követnek − felelte Dudley, aki nem nézett fel az irományból. −
Néhány ír lovat kértem tőle a számodra. − Dudley a levél alá kanyarintotta cirkalmas
aláírását, majd így folytatta: − Azt írtam, hogy nagy vadász lett belőled, ezért erős, gyors
lovakra van szükséged. Azt is megírtam, hogy bolondja vagy a sebességnek, és
agyonhajszolod a paripáidat.
Olyan melegen mosolygott Erzsébetre a szoba másik felé-
275
bői, hogy a királynő elpirult. Ezek az együtt töltött órák, amelyek megsokasodtak,
amióta William Cecil Skóciába ment, hogy Edinburgh-ban békét kössön, jobbára azzal
végződtek, hogy Erzsébet Dudley karjában találta magát, s a forró nyári napokat gyengéd
éjszakák követték. A királynő tökéletesen tudatában volt annak, hogy az egész udvart
megbotránkoztatja ez a viszony. Már az aljanép is az ő szabados viselkedéséről pusmogott,
mégsem tudta rászánni magát, hogy engedjen az illem parancsának. Erre ráér később.
Különben is rengeteg mindent elintéztek így együtt.
Ma már átnézte Cecil aznapi jelentését, amelyet a skótokkal folytatott tárgyalásról
küldött neki lóhalálában, saját megjegyzéseivel megtűzdelve. így épp a kellő időben értesült
becsvágyó és ármányos unokanővérének, Máriának, a skótok királynőjének legfrissebb
sakkhúzásairól. Mária most veszítette el hitvesét, Ferencet, a fiatal francia királyt, s félő volt,
hogy megtámadja a brit szigeteket, hogy érvényesítse nevetséges trónigényét. Erzsébet
áttanulmányozta és kiigazította tanácsosainak a pénzreformra vonatkozó javaslatát is.
Robinnak, az új kegyencnek is akadtak hívei és persze ellenségei is szép számmal.
Sokat tanult a kormányzás gépezetéről és a királynő birtokainak intézéséről, s a
legkülönbözőbb ügyekben jó tanáccsal szolgált.
Szó mi szó, az utóbbi hetekben minden az ő személye körül forgott. Ha nem dolgoztak
éppen, mint most tették, kilovagoltak, vadásztak, vagy más módon élvezték egymás
társaságát. Erzsébet gondosan került minden lehetőséget, hogy tanácsosai külhoni hercegek
házassági ajánlataival bombázzák. Még anyja naplójának olvasását is abbahagyta, mert
mélységesen felkavarta Anna kibontakozó végzete. Éjszakáit különben is Dud-leynak
szentelte, nem jutott hát ideje olyan magányos időtöltésre, mint a titkos napló forgatása.
− Érdekes írás fekszik előttem, Robin − mondta.
276
− Mi az, szerelmem? − kérdezte Dudley szórakozottan.
− Királyi pátens egy earlség adományozásáról… bizonyos Robin Dudley számára −
felelte Erzsébet szelíd mosollyal.
E szavak hallatán Robin menten hegyezni kezdte a fülét. Egész arckifejezése, testtartása
egy csapásra megváltozott, s láthatóan harckészültségbe helyezkedett. Mindketten tisztában
voltak azzal, hogy a főnemesi rang előfeltétele házasságuknak.
− Nem tudtam, hogy ezt fogalmazod − mondta Robin, és felállt.
Bágyadtan kinyújtóztatta tagjait, s közönyös kifejezést erőltetett arcára. Erzsébet
azonban tudta, hogy a szíve vadul kalapál, s alig várja, hogy tulajdon szemével lássa és
megtapogassa a fontos okmányt. Bár szerelmes volt lovászmesterébe, s hitt érzései
őszinteségében, mégsem voltak illúziói vele kapcsolatban. Robin Dudleynál becsvágyóbb
férfit nem hordott hátán a föld -minden birtokadományt, ajándékot, címet szívesen fogadott.
Dudley átvágott a helyiségen azzal a járással, amelyet Erzsébet annyira szeretett, mert
egyszerre volt nemes és férfias, s a válla fölé hajolt; csókolni kezdte mezítelen nyakát, és
elidőzött ajkával a nyak kecses ívén. Erzsébet e pillanatban nem tudta, vajon őt nézi-e vagy a
kezében tartott adománylevelet.
− Mikor írja alá felséged? − kérdezte Dudley visszafogottan.
− Amikor megfelel nekünk − felelte Erzsébet királynői gőggel. Tudta, hogy Robin
gyűlöli a királyi többest.
Dudley megsértődött, de nem akarta kimutatni. Felemelte az egyik kibodorított fürtöt a
fehér vállról, és megcsókolta a helyét. Erzsébet szembefordult vele, kis keblei hullámzottak az
ingváll mély, négyszögletes kivágásában. Dudley meleg ajkai bejárták a kerek halmokat,
miközben Erzsébet hatalmasat sóhajtott, s ujjaival beleszántott kedvese sűrű barna hajába.
Erzsébet behunyta a szemét. Hirtelen úgy érezte, mindenestől elveszett, s a pergamen, amely
Leicester earljévé nevezte ki Dud-leyt, lassan, libegve a padlóra hullott.
277
9Íe
Erzsébet átsietett a richmondi palota buja kertjén, hogy az istállóban találkozzon
Robinnal. Kedvese rövid lovaglást ígért neki az új szürke spanyol lovon, amelyet Fürgének
nevezett el. A királynő alig várta, hogy viszontlássa Robint, s így nem vette észre a kikövezett
sétautakat szegélyező virágágyásokat, nem érezte a gyógyfüvek átható illatát. Az is meglepte,
amikor váratlanul főtitkárával, William Cecillel találta magát szemben, aki elébe állt a kerti
ösvényen.
− Lord Cecil! Megijesztettél.
Intett neki, hogy lépjen közelebb. Cecil engedelmeskedett, s illő módon bókolt
úrnőjének, megszokott nyájasságának azonban most nyoma sem volt. Erzsébet már
megismerkedett titkára megrögzött makacsságával az elmúlt évben, amikor habozott, hogy
küldje-e Skóciába az angol hadsereget a protestáns lázadók megsegítésére. Végül hallgatott az
öreg tanácsára, és nem bánta meg. Ma Cecil arcán nemcsak az utazás fáradalmai tükröződtek
− hiszen Edinburgh-ból érkezett −, de szigorú, haragos arckifejezése a korábbinál is nagyobb
horderejű ügyet sejtetett. Erzsébet rögtön tudta, mi váltotta ki az öreg haragját. Cecil engedély
nélkül beszélni kezdett; hangja fojtott dühtől reszketett.
− Meg vagyok döbbenve, felség. Nem értem, hogy kuszá-lódhatott össze minden így a
távollétemben.
Erzsébet azonban nem könnyítette meg az öreg számára a megrovást.
− Mire gondolsz, Cecil?
-Az államügyekre, asszonyom… meg a jó híred romjaira.
− Az államügyeket kézben tartottam, Lord Cecil, akárcsak te Skóciában. Örülök a
szerződésnek. Többé nem kell aggódnunk Franciaország és Skócia szövetsége vagy egy
északi támadás lehetősége miatt, ráadásul a protestantizmus helyzetét is megszilárdítottuk a
brit szigeteken. Ami pedig a jó híremet illeti…
278
− Azt rebesgetik, hogy az utóbbi hónapokban teljesen elzárkóztál a világ elől, annyira
belehabarodtál Lord Róbertbe.
− Ez igaz, kellemes órákat öltöttem Robin társaságában. Cecil elvesztette az önuralmát.
− Hát nem látod, mennyit ártasz a hírnevednek? Hogy végérvényesen meghiúsítod egy
előnyös külhoni házasság lehetőségét? Skót unokanővéred, Mária, úgy tudja, hogy nőül
készülsz menni a lovászmesteredhez. Már a főherceg atyja is az általad kavart botránnyal
foglalkozik. De Sandra követ rágalmai ennél is veszedelmesebbek. Azt jelentette Fülöp
királynak, hogy olyan nő vagy, akit teljességgel a bujasága kormányoz, akinek sem esze, sem
lelkiismerete nincs, s akinek ördögök légiói lakoznak a testében!
− A spanyol követ mindig is rossz szemmel nézett rám, és csak akkor fog emberszámba
venni, ha férjhez megyek.
Cecil hallgatott, s ez nyomban Erzsébet fejébe kergette a vért.
− És te egyetértesz vele, ugyebár?
Megfordult és odább ment, hogy az öreg ne lássa kéretlenül előtörő, haragos könnyeit.
− Nem kétséges, hogy férjhez kell menned, felség − felelte Cecil szelídebben, s
utánament. − Meg kell azonban mondanom, hogy véleményem szerint te mindentől
függetlenül értékes ember vagy. Csakhogy viszonyod Lord Róberttel − óvatosan keresgélte a
szavakat −, még ha látszólag csupán önfejű-ségről tanúskodik is, nagyobb bajt okoz, mint
képzeled. Amiként az én tekintélyemet is alaposan aláásta már…
− Ez nem igaz -jelentette ki Erzsébet nyomatékosan. Cecil azonban elszánta magát arra,
hogy végigmondja a
mondókáját, s nem hederített a királynő ellenvetésére.
−…oly mértékben, hogy amennyiben ragaszkodsz ahhoz, hogy ez az úr legyen a
főtanácsosod, s továbbra sem mondasz le a vele kötendő házasság gondolatáról…
279
− Hogy képzeled, hogy hozzámehetnék Lord Róberthez, titkár uram? − szólt közbe
Erzsébet. − Hisz van már hitvese.
− De hitvese beteg, amint azt az egész udvar beszéli.
− Azt mered mondani, hogy Robin és én Amy Dudley halálára várunk?
− Tagadod, asszonyom? − kérdezte halkan a tanácsos. Erzsébetnek kivörösödött a nyaka
a haragtól, hiszen Cecil
kimondatta vele szörnyű vágyát.
− Mint mondottam, felség, ha nem lépsz le erről a veszedelmes útról, nem tudlak tovább
szolgálni.
− William! − a királynő Cecil felé fordult, arcára elkeseredett kifejezés ült, két karja
tehetetlenül csüngött az oldalán.
Erzsébet hirtelen úgy érezte, hogy elzsibbadnak az érzékei, mintha egy nehéz dunyhát
borítottak volna a fejére. Cecil szavait is, miközben az öreg tovább beszélt, tompának és
fakónak érezte.
− Örömmel szolgállak bármely más minőségben, felség. Dolgozom a konyhádon, a
kertedben… Tudom, hogy őrültség azt kérnem tőled, hogy válassz köztem és Lord Róbert
között, és nem várok azonnali választ. Mégis kérve kérlek, felség, gondolkodj el ezen az
elkövetkező hetekben, majd pedig tudasd döntésedet.
Cecil a szemével esdekelt elbocsátásért. A királynő fejének biccentésével adta meg az
engedélyt, s az öreg némán eltűnt a kikövezett útról.
Erzsébet mozdulatlanul, egyenesen állt, akár a kert egyik oszlopa, s magában tovább
vitázott eltávozott titkárával.
Könyörgöm, Cecil, ne kényszeríts választásra! Olyan boldog voltam idáig. Dudleyban
megbízom, és rajongok érte. Hát nem látod, hogy nem akarok ágyamba és testemhez engedni
egy vadidegent, egy faragatlan külföldit? A barátomhoz, föl-dimhez, szerelmemhez akarok
nőül menni. Azt tehetem, amit akarok. Nem vagyok holmi gyámoltalan liba, aki atyja tulajdo-
280
na, s akit az tetszése szerint ad tovább. Anglia királynője vagyok, s Isten akaratával a
magamét is érvényesíthetem!
Hirtelen, mintha csak sűrű folyami ködből lépett volna elő, érezte a késő délutáni nap
tüzét fedetlen fején, orrát megcsapta az alsókertből felszálló virágillat, hallotta, miként trécsel
nagy vígan három udvarhölgy, miközben átvágnak a körtefák között. Ekkor hirtelen éles
fájdalom hasított a koponyájába; olyan volt, mintha tucatnyi tűvel szurkálták volna.
Megtántorodott, kezével fogódzót keresett, mivel azonban nem talált, kis híján elesett.
− Kat, segíts! − suttogta, mint egy fohászt.
A palotakert tele volt udvaroncokkal, szolgákkal, lelkipásztorokkal, kertészekkel, és ő
semmiképpen nem akarta, hogy bárki gyengének lássa. Ezért megfeszítette akaraterejét és
kihúzta magát. Óvatosan lépegetett előre, igyekezett megőrizni a látszatot, királyian
biccentgetett az útjába kerülő hölgyeknek s uraknak, és remélte, hogy eljut a lakosztályáig.
Rosszullétét valószínűleg mindenki észrevette, mert mire halotthaloványan megérkezett,
Kat már megvetette a királyi nyoszolyát. Erzsébet hálásan belezuhant komornája kitárt
karjába, s engedte hogy Kat gyengéden lefektesse. Zavaros mo-tyogására a komorna
mindössze azt dünnyögte vissza:
− Pihenj, édes lányom, pihenj!
G)T(?
A királynő három napig hánykolódott párnái között. Az agyában tomboló tűz
szemlátomást minden hőt elvont tagjaiból és zsigereiből. Félrebeszélt, s még álmában is
kiáltozott. Hol Robin Dudleyt, hol Cecilt hívta, sőt, Kat legnagyobb elképedésére, édesanyját,
Annát is. Összeült a királyi konzílium. A tekintélyes hármas összedugta a fejét, s haszontalan
meghagyásokat motyogott a beteg pilledt teste fölött. Megszámlálták, és gyorsnak ítélték az
érverését. De nem volt sem láza, sem has-
281
menése, sem himlője. Ennek ellenére élet és halál között lebegett három napig, s Kat a
szemét sem merte lehunyni mellette.
A harmadik nap estéjén Erzsébet kinyitotta a szemét. Ko-mornája épp gyertyát gyújtott
az áporodott levegőjű szobában az éjszakai virrasztáshoz. Látta, milyen nehezen vonszolja
magát öreg gondviselője, s fáradt pillái is le-leragadoznak.
-Kat.
Erzsébet első szava meglepően csengő és tagolt volt. Ko-mornája hátrafordult a neve
hallatán, s látta, hogy Erzsébet felült az ágyban, és a tekintete tiszta, éber.
− Erzsébet! − kiáltotta, s könnyek között védencére borult. Félresimította a fiatal nő
homlokáról a csapzott, bodorított
fürtöket, s fürkészőn nézett rá.
− Jól vagyok, Kat. Jól érzem magam. Kicsit talán gyenge vagyok, de azt hiszem, valami
könnyű étel kitűnő orvosság lenne.
− Lady Sidney! − kiáltotta Kat, s a zárt ajtó azonnal kinyílt, mivel a komorna
közvetlenül mellette üldögélt.
Mary Sidney belépett a hálószobába. Kat épp a párnákat verte fel a királynő háta
mögött.
− Felség, örülök, hogy jobban vagy. − Lady Sidney közelebb lépett az ágyhoz.
Letérdelt, megfogta Erzsébet kezét, és megcsókolta. − Mondd, mit óhajtasz?
− Valamilyen tartalmas levesre vágyom. Sózzátok meg alaposan! Körtét is kérek,
felszeletelve. Meg egy nedves törülközőt. Bűzlök, akár egy kecskebak.
− Igenis, asszonyom − mondta Lady Sidney, és elmosolyodott. A királynő humorának
láthatóan nem ártott a betegség. Az
udvarhölgy meghajolt és sietve az ajtó felé indult.
− Még valamit, Mary. Ha visszajössz, intézd el, hogy Kat azonnal lefekhessen!
− Ahogy parancsolod… − felelte az, és elhagyta a helyiséget.
− De felség… − tiltakozott Kat.
282
Erzsébet látta, hogy most, miután 6 túl van a veszélyen, öreg barátnőjét teljesen
hatalmába kerítette a kimerültség.
− Katherine Champernowne Ashley − mondta színlelten komoly arckifejezéssel −,
királynőd mélységes hálával tartozik neked gondos ápolásodért, jóságodért és odaadásodért,
most azonban megparancsolja, hogy haladéktalanul térj nyugovóra. Ez ügyben nincs apelláta.
− Igenis, felség.
Kat engedelmesen fejet hajtott, s ebben a pillanatban mintegy visszaadta Erzsébetnek a
teste feletti rendelkezés jogát.
− Most pedig hozd ide az asztalomról a török kancsót! Kat átnyújtotta az apró kancsót,
amelyből a királynő egy
kulcsot vett elő.
− Nyisd ki a szekretert az ágy lábánál, s add ide azt a borvörös bőrbe kötött könyvet,
amelyet ott találsz. És a gyertyákat is húzd közelebb a fejemhez.
Kat lassan mozgott, máskor éles elméjét most megbénították az átvirrasztott órák.
Amikor Erzsébet kezébe adta Anna naplóját, túl fáradt volt ahhoz, hogy firtatni kezdje, ugyan
miféle könyvet őrizgethet a királynő kulcsra zárva az ágya lábánál.
Miközben elvette a bőrkötéses könyvet Kat kezéből, Erzsébet halkan azt mormolta:
− Anyámmal álmodtam.
− Őt hívtad álmodban.
− Valóban?
Erzsébet szelíden elmosolyodott, s elmerült emlékeiben.
− Miről álmodtál?
− Egy magas toronyban állt a tudomisén milyen palotában, legalábbis úgy hittem, hogy
ő az. Az arcát nem láthattam, mert vakító fény világította meg. Engem hívott, a nevemen
szólított. „Gyere közelebb, Erzsébet − mondta −, mondandóm van a számodra.”
− És mit mondott?
− Semmit − felelte Erzsébet, s kebléhez szorította a naplót.
283
− Nem volt ideje rá, mert a kastély összeomlott körülötte, egyik kődarab a másik után,
míg végül egy magas zsámolyon ült, háta mögött egy nagy rakás kővel. − Erzsébet megfogta
Kat májfoltos kezét, amelynek bőre érdes volt, mint a papír. − Menj, Lady Sidney majd
lefektet. Pihenj! Holnap felkelek, addigra fel kell frissülnöd.
Komornája vonakodva, mégis hálásan távozott. Erzsébet kinyitotta Anna naplóját, s
megtalálta a helyet, ahol abbahagyta az olvasást. Arra eszmélt, hogy félelemmel vegyes
kíváncsiság sarkallja anyja siralmas végromlásának megismerésére. Hirtelen megértette, hogy
e lapok nem csupán anyja történetét regélik el, de az ő jövőjéhez is kulcsot adnak. Ha elég
okos hozzá, s olvasni tud a sorok között, sokat megtudhat a naplóból, akár egy tábornok a
csatamező fekvéséből. Felfogta, hogy keresztúthoz érkezett, s nincs térkép, amely
továbbvezérelje, azon az egyen kívül, amelyet az ölében tart.
Mohón falni kezdte a betűket, mert még virradat előtt végére akart érni a naplónak.
Pillanatok múlva úgy elmerült az olvasásban, hogy észre sem vette, amikor Mary Sidney
visszatért a levessel és a körtével.
1534. december 12.
Kedves Naplóm!
Mélyen felkavar a gondolat, hogy egy ember ennyire elvetemültén, gonoszul képes
cselekedni. Elszorul szívem a gondolatra, hogy ilyen ember egyáltalán létezik. Ez az alávaló
nőszemély száműzött az udvartól egy szegény özvegyet, akit a családja is kitagadott, s akinek
egyedüli bűne az, hogy szerelemből ment férjhez, és e frigyből gyermeket is fogant. A
szegény özvegy most
284
boldog ara, s nem más, mint Mary Boleyn Carey, kegyetlen meg-kínzója pedig a húga,
tulajdon személyem.
Megpróbálom megérteni, miként jutottam idáig, hogyan vetemedhettem ilyen kegyetlen
cselekedetre. Saját terhességemnek véres vetélés vetett véget. Egy nappal azelőtt történt, hogy
nővérem sorsáról értesültem. Még az ágyat nyomtam, s egyelőre azt sem tudtam, mit mondok
majd a királynak − fájdalmak kínoztak, gyenge voltam, sajnáltam magamat −, amikor Calais-
ból megérkezett Mary. Láttam, hogy új élet növekszik a szíve alatt. Felgyűlt bennem az epe, s
még mielőtt számoltam volna szavaim következményeivel, azt kiáltottam, hogy szégyenbe
hozza magát, botrányt kavar udvaromban, és rossz fényt vet a nevemre. A dühtől vakon is
láttam, amint Mary boldog arca döbbenten megkövül, és könnyekben tör ki. Megfordult, hogy
elfusson e kegyetlen szavak elől, én azonban ágyamból lődöztem utána gonosz szavaim
mérgezett nyilait.
− Ki adott engedélyt, hogy távozz, s itt hagyd királynődet? -rikoltottam. Mary
dermedten megállt. − Nézz rám, Mary! Hadd lássam, hogy fest egy hálátlan nővér, aki a
király engedélye nélkül odaadta magát egy egyszerű katonának, amikor sokkalta jobb kérői is
akadtak volna!
− Bocsáss meg, húgocskám, de párom olyan fiatal, és a szerelem legyőzte az észérveket.
Szó mi szó, úgy éreztem, hogy mivel a világtól oly keveset várhatok, tőle pedig oly sokat, a
legjobb őt választanom, és szegényen, de tisztességben élnem mellette. Anyánk, atyánk, sőt,
még George is kegyetlenül bánik velünk, és hátat fordított nekünk.
− Tőlem se várj mást! − ripakodtam rá. − Most pedig hordd el magad, van már bolond
az udvaromban!
Sértett méltósággal, amelyhez kétségkívül férje szerelme adott erőt, hátrált ki Mary a
hálószobámból. Ha addig beteg voltam, ez a közjáték még jobban megbetegített. Sírva
őrjöngtem mindaddig, amíg hányni nem kezdtem, s közben legalább annyira haragudtam
önmagámra, mint boldog nővéremre.
285
Cromwell titkár úr, amikor ezt követően felkerestem magánlakosztályán, egy levelet
mutatott, amelyben Mary könyörögve kérte, hogy járjon közbe Henriknél az érdekében, aki
aztán majd beszél a fejemmel és meglágyítja ellenállásomat.Tudja, hogy előkelőbb születésű
férfihoz is hozzámehetett volna, írta, de szere-tőbb szívűt és becsületesebbet nem hordott
hátán a föld. „Inkább kéregetnék vele együtt, mint hogy én legyek a keresztény világ
legnagyobb királynéja”-jelentette ki.
− Ha merhetek tanácsod adni felségednek − mondta Cromwell −, meg kellene
bocsátania a nővérének. Végül is vérrokonok, és a baj már amúgy is megtörtént.A király… −
elhallgatott, mint aki belezavarodott a mondókájába.
− Mit akarsz mondani a királyról?
− Úgy vélem, nem örülne, ha ezzel a dologgal háborgatnák.
− Én is így gondolom − mondtam ki kertelés nélkül.
Azt nem tettem hozzá, hogy a király sértőnek találná régi szeretője nevének
emlegetését, amiként arról sem szóltam, mennyire bánom goromba viselkedésemet.
− Marynek és férjének legmelegebb jókívánságaimat küldöm, s vele együtt a királyét is.
Ha pedig megérkezik a gyermek, küldjünk nekik értékes ajándékot, hogy ezzel is
hangsúlyozzuk szeretetünk őszinteségét.
− Nagyon helyes, felség. Majd én eligazítom a dolgot. Távoztam Cromwell
lakosztályából, s közben nem győztem
csodálkozni szobái puritán szerénységén, hiszen ez az ember a király legteljesebb
bizalmát élvezi. Igazán megengedhetné magának, hogy puha párnákat helyezzen a székeire,
újabb gyékényeket a padlóra, s néhány szép kárpitot tegyen a falakra, melyek távol tartják a
léghuzatot. Talán oly lelkesen és maradéktalan odaadással szolgálja a királyt, hogy észre sem
veszi környezete rideg-ségét, és meg sem érzi a hideget.
Addigra Henrik tudomást szerzett a vetélésről, de ez a nyilvánosság előtt alig
változtatott viselkedésén. Késő este azonban, ami-
286
kor ágyamba jött, hogy gyakorolja hitvesi jogait − mert immáron nem a szerelem vezérli
hozzám −, durván és kíméletlenül bánt velem. Bűzlött a sörtől, s egy másik nő illatát éreztem
a testén.
− Hogy van az én királynőm? − kérdezte sziszegő gyűlölettel. − Újra kell
próbálkoznunk, Anna, bár úgy tetszik, méhed nem túl kellemes hely a fiaim számára.
Féket tettem a nyelvemre, és nem engedtem szabadjára keserű szavaimat. Széttettem a
lábamat, elviseltem bűzös leheletét és eltűrtem, hogy belém öntse gyűlöletes magvát, hiszen
én vetettem magamnak ezt az ágyat, s most nem tehetek mást, mint hogy belefekszem.
Örökre a Tiéd:
nna
1535. február 24.
Kedves Naplóm!
Súlyosbodó gondjaim ellenére udvarhölgyeimmel vidám iszogatás és sok nevetgélés
közepette töltöttük az estét, mert valamennyien kedveljük új bolondomat, egy Niniane nevű
fehérnépet. Minden ellenségünket mulatságosan kifigurázza. Csípős ékekkel fűszerezi
badarságait, majd pajzán dalokat énekel, amelyek strófáit utánaénekeljük. Elképesztően ki
tudja facsarni a tagjait és eltorzítani mozgékony arcát, máskor meg zsonglőrködik, vagy
sikamlós történeteket mesél, s közben minden hangot eljátszik, a lódobogást, a harangkongást,
a mennydörgést. Legtöbbször − nagy gyönyörűségünkre − a férfiakat gúnyolja, s nevetségessé
teszi gyengeségeiket − megjeleníti előttünk a hígvelejű nemeseket, a beképzelt piperkőcöket,
az esetlen balfácánokat és a kéjvágyó püspököket. Egy felszarvazott férjről, aki rajtakapta ne-
cA
287
jét a szeretőjével, azt mondta, úgy festett, mint egy ablakból kiesett kutya. Hasunkat
fogtuk a nevetéstől, és addig kérleltük a leányzót, míg végül kötélnek állt, és folytatta a
mókát. Busásan megfizetem a tréfáit, bőven kap aranyat és dicséretet, és szinte mindig
magam mellett tartom, mert napról napra sokasodnak a gondjaim, és szükségem van egy kis
vidámságra.
Henrik nem elégedett meg a bordélyházi örömlányokkal, sem a maga mellé vett
szüzecskékkel, s most felújította viszonyát Elizabeth Carew-val. Ö már nem csupán futó
kaland, és ezek ketten nemhogy előlem nem rejtik el szerelmüket, de fennen fitogtatják az
udvar előtt. Ujabban ez a csinos udvarhölgy drága ékszereket visel a nyakán, amelyek csakis a
királytól származhatnak, s kényeskedő arckifejezése is arra vall, hogy biztonságban tudja
magát Henrik védelmében. Hónapokig némán tűrtem ezt a megalázó helyzetet, de a végén
haragom úrrá lett a józan ész felett, s elkergettem az udvartól Carew úrhölgyet. Henrik hírét
vette rendelkezésemnek, s haladéktalanul érvénytelenítette, majd pedig üzent nekem, hogy
elégedjek meg azzal, amit kapok tőle, mert másként is beszélhetünk. Édes Jézusom, ez a
vadállat, aki a lelkem legmélyéig megaláz, a férjem. Nem elég, hogy el kell tűrnöm ocsmány
szerelmét, a tetejében úgy kezel, mint egykoron Katalin királynőt! De a java még hátravan.
Az utóbbi időben Henrik némi érdeklődést mutat lánya, Mária iránt. Küldött neki egy
szépmívű hordszéket, meg drága falikárpitokat, hogy felaggassa őket Hatfield Hallban. Ennél
is rosszabb azonban, hogy azt hiszem, nagyobb szeretettel beszél udvaroncainak róla, mint
Erzsébetről. Amikor legutóbb a lányomnál jártam, kíséretemben ott tartózkodott Suffolk és
Norfolk hercege. Vidám órákat töltöttünk együtt, amíg átlovagoltunk Hatfieldbe, s én arra
számítottam, hogy az udvaroncok mind velem tartanak a gyermekszobába, hogy ott, amint
illik, kifejezzék hódolatukat a hercegnő előtt. De alighogy Hatfieldbe értünk, s hintóinkat és
lovainkat elvezették, két udvarhölgyem kivételével
288
*
az egész kíséret faképnél hagyott, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül (bár az
egészet nyilván kitervelték) Mária úrnő termei felé indultak, hogy őelőtte, nem pedig
gyermekem előtt tisztelegjenek! Nem jutottam szóhoz mérgemben, s a két hű hölgy előtt
igyekeztem elrejteni arcomat, amely lángvörös lett a felháborodástól. Okét is meglepte ez a
nyílt lázadás. A maguk kellemes módján tréfára fogták a dolgot, s arra buzdítottak, hogy
menjek egyenesen a lányomhoz, mert tudták, hogy ha látom a kicsit, az eloszlatja haragomat.
Erzsébet még nincs kétéves, de eleven eszű, és úgy száguldozik, akár a szélvész.
Kiegyensúlyozott gyerek, és olyan gyönyörű, hogy csaknem megríkat a szépségével.
Beszéltem Lady Bryan-nel, aki azt mondja, nagyon lassan jönnek a hátsó fogai. Megígértem,
hogy amint hazaérek, küldök át levendulaolajat, ami megnyugtatja a fájó ínyt, s véget vet az
éjszakai sírdogálásoknak.
A délután már kellemesen telt volna, ha ezt is el nem rontja Mária úrnő levélkéje, amely
vérig sértett. A kisasszony megtagadta, hogy fogadásomra siessen, mert, mint írta, nem
kíváncsi rám. Később utasítottam Shelton úrhölgyet, hogy büntesse meg Máriát
szemtelenségéért, Henrik azonban maga oldotta fel a büntetést.
Bevallom, korábban eszem ágában sem volt Máriát megmérgezni, most viszont kezdem
belátni, hogy egyedül kivégzése vethet véget e felségáruló arcátlanságnak. Sem ő, sem az a
ragyás anyja nem hajlandó letenni azt az esküt, amelyet minden honpolgár letesz, ha nem akar
vérpadra kerülni. Ha Isten meghallgat, ez a nő nem sokáig keseríti az életemet. Vagy ő, vagy
én, egyikünknek pusztulnia kell!
Örökre a Tiéd:
289
1535. március 2.
Kedves Naplóm!
Attól tartok, a franciák cserbenhagytak, ahogyan a patkányok hagyják el a süllyedő
hajót! Hajdani jó szövetségeseim, neveltetésem tanúi, házasságom támogatói most gúnyt
űznek barátságunkból. Ez derült ki, amikor megérkezett Ferenc király küldöttsége, régi jó
ismerősömmel, Chabot de Brion tengernaggyal az élen, akit pazar fogadtatásban
részesítettem, valahányszor Angliában járt, és Calais-ban is, egybekelésünket megelőzően.
Pedig milyen jól megértettük egymást ezzel az emberrel, ugyanazt a nyelvet beszéltük,
ugyanolyan volt az észjárásunk. Én bolond, őszintének hittem hitvány hízelgéseit!
Most azonban, miután eljött, hogy lányom házasságáról tárgyaljon, Chabot nem kért
tőlem kihallgatást, ahogyan az illem megkövetelte volna, nem hozott ajándékot
Franciaországból, nem adta át a király üdvözletét. Amikor Henrik megkérdezte, óhajt-e
tisztelegni a királynő előtt, azt felelte, csakis akkor, ha ez kedvére van őfelségének! Nem
jelent meg egyik mulatságon, baj víváson és teniszjátékon sem, amelyet oly gondosan
terveztem el a szórakoztatására. Ha történetesen mégis meglátott, oly hidegen és elutasítóan
viselkedett, hogy különös gondolatom támadt − azt gondoltam, talán nem is régi barátom ez
az ember, hanem egy idegen, aki Chabot-nak adja ki magát. Mélyen sértett ez a
bánásmód.Végül aztán csak elkezdődtek a tárgyalások lányom házasságáról.
Úgy tűnik, Ferenc király hűsége megingott, s átpártolt Rómához. Bár továbbra is
érvénytelennek vallja Katalin és Henrik frigyét, ugyanakkor azt állítja, Mária ettől még
Henrik örököse. Megsürgette ennek a nyomorult fruskának és fiának, a Dauphin-nek az
egybekelését, hiszen régóta jegyesek. Fenyegetések, igen, fenyegetések hangzottak el, hogy
amennyiben felbontjuk a je-gyességet, a francia herceg a spanyol király lányát veszi nőül.
290
A kellemetlen meglepetések alaposan megtépázták nyugalmamat, úgyhogy amikor a
búcsúvacsorán kissé mélyebben néztem a pohár fenekére, többet kotyogtam ki, mint kellett
volna. Chabot a jobbomon ült, s a maga kimért módján társalkodott velem, én pedig fűt-fát
összehordtam, akár egy ostoba liba. Aztán megláttam Henriket, amint átment a termen, s
tekintetével máris imádott kedvesét kereste. Ahogy megpillantotta, megbabonázottan megállt,
s rajongó arckifejezése láttán − amely annyira emlékeztetett irántam tanúsított hajdani
csodálatára − keserű kacagásra fakadtam, s ez, nyilván a bor hatására, nevetőgörcsbe
torkollott. Chabot sértődötten megkérdezte, rajta nevetek-e, de erre csak még jobban
kacagtam. Habogni kezdett, elvörösödött a méregtől, s felállt, hogy távozzon. Ekkor menten
kijózanodtam, s megfogtam a karját, mert tudtam, modortalanságommal jóvátehetetlen bajba
sodorhatom lányomat, pedig már úgyis épp eléggé megingott a helyzete. Tudtam, az
igazságon kívül mással nem engesztelhetem ki ezt az embert, ezért − bár önmagamat aláztam
meg a beismeréssel − bevallottam, hogy Henrik szerelmes epekedése ingerelt nevetésre. Hálás
voltam Chabot-nak, hogy hitt nekem, noha szánakozó pillantása megsebezte hiúságomat.
A franciák indulásakor Henrik üzent nekik, hogy javaslatukat nem fogadja el, ehelyett
Angouléme hercegének ajánlja fel Erzsébet kezét. A küldöttség elhajózott, miután annak
rendje és módja szerint megígérték, hogy gyors választ adnak. Azt hittem, Henrik továbbra is
szokásos hidegségével bánik velem, de tévedtem. Amikor a franciák elmentek, rám szegezte
jeges tekintetét, és azt sziszegte:
− Imádkozz, asszonyom, hogy kedvező választ adjanak, mert mi más hasznotokat
látnám neked meg a lányodnak, ha még ez a szövetség is kútba esne?
Telnek-múlnak a hetek, s mi egyre várjuk a franciák döntését. Nyakunkon a Húsvét, de
nincs sok kedvem ünnepelni. Mégis megteszem mindazokat az intézkedéseket, amelyeket egy
ki-
291
rálynőtől megkívánnak − új ruhákat rendelek, ünnepségeket, színjátékokat és húsvéti
istentiszteleteket szervezek −, a franciák hallgatása azonban úgy kong fejemben, mint holmi
zengő, rémítő harangzúgás egy apátság üres folyosóin. Istenhez fohászkodom segítségért,
mert nem vétkeztem annyira, amilyen kemény ez a büntetés.
Örökre a Tiéd:
1535. április 14. Kedves Naplóm!
Imáim meghallgatásra találtak! A franciák végül beleegyeztek Erzsébet és Angouléme
hercegének házasságába. A frigyről Ca-lais-ban kötnek egyezséget május végén. A másik
örömhír, hogy George bátyám hosszadalmas kiküldetése lejártával végre hazatért
Franciaországból. Drágább barátot nem üdvözölhetnék bizalmasaim meghitt körében, s nem
csupán a figyelmemet tereli el gondjaimról − francia dalocskákkal, a legújabb divat híreivel,
könyvekkel és új eszmékkel −, de megkapom tőle azt a szeretetet és odaadást is, amelyet
olyan fájdalmasan nélkülöztem. Bőkezű figyelmessége virágba borította életemet, amely most
ismét hálásan illatozik. O, Francis Weston, Henry Norris és Mark Sme-aton gyakran
csatlakoznak udvarhölgyeimhez egy kis késő esti vigasságra; zenélünk, táncolunk,
társasjátékokat játszunk vagy Niniane bohóságain mulatunk.
Isten nem minden férfiúhoz volt ilyen nagylelkű. A minap több karthauzi szerzetest is
bebörtönöztek, mert nem voltak hajlandók letenni az esküt. Thomas More és John Fish
szintén aTo-wer rabjai, addig maradnak itt, amíg be nem adják a derekukat.
292
Cromwell titkár úr gyakran felkeresi és megpróbálja behódolás-ra bírni őket, hogy −
mint mindenki más − mentsék az irhájukat. More minden családtagja felesküdött hűségünkre.
Ö azonban oly konokul megmakacsolta magát, hogy Henrik napról napra jobban haragszik
régi barátjára, aki immár az ellensége. Talán More mégis jobb belátásra tér, talán hideg cellája
sötét árnyai hozzák meg a jobbik eszét, és leteszi az esküt, amellyel véget vethetne
szükségtelen raboskodásának.
George gyakran kilovagol velem Hatfieldbe, ahol örömmel figyeli csinos unokahúga
gyors növekedését. Cromwell uram, Henrik és én megtanácskoztuk Erzsébet elválasztásának
ügyét. Mária úrhölgy továbbra is Hatfieldben lakik elzárkózva a világtól, itt tartja udvarát.
Támogatóinak hűsége nem maradt titokban, ahogyan ő képzeli, ez a tábor Chapuys nagykövet
körül gyülekezik. Chapuys levelekkel árasztja el a spanyol királyt, amelyek nyilván tele
vannak fondorlatos cselszövésekkel (eddig egy sem járt sikerrel), miként kerülhetne Mária
első helyre a korona várományosai között.
Elfelejtettem említeni, hogy Kelemen elhunyt, s most új pápa, III. Pál került a helyére.
O jóval határozottabb egyéniség, mint a csoszogó járású, reszketeg kezű Kelemen, s most
dekrétumot tett közzé, amely országunk békéjét fenyegeti. Ebben érvénytelennek nyilvánítja
Henrik velem kötött házasságát, megfosztja királyságától, mi több, háborút helyez kilátásba.
A királyt azonban mindez kevéssé aggasztja, mivel Franciaország és Spanyolország rövidesen
egymásra támad, s ez annyira leköti majd a spanyol királyt, hogy nem lesz ereje Anglia ellen
fordulni. Ferenc − Henrik legnagyobb megelégedésére − kénytelen-kelletlen rászorul majd a
segítségünkre.
Annyira megjavult a hangulatom, hogy különös tervek fogantak meg elmémben. Ezeket
azonban jobb időkre hagyom.
Örökre a Tiéd:
293
1535. május 20.
Kedves Naplóm!
Ismét áldott állapotban vagyok, s új remény sarjadt szívemben, ahogy tavasszal a zsenge
palánták is a fény felé törnek. Bocsáss meg nekem, Erzsébet, de az utóbbi időben azért
imádkoztam, hogy ez a gyermek fiú legyen, Henrik vágyva vágyott hercege, a mi
megmentőnk. Ez a sorssal dacoló remény és a túlélni akarás vágya mesteri tervet ültetett el
elmémben, amely, ha sikerül, helyreállítja megingott befolyásomat.Vissza kell szereznem a
király elveszített szerelmét. Meg kell találnom elnyűtt testemben és összetört szívemben azt a
hajdani merész lányt, akinek csillogó tekintete a szerelem sötét útvesztőjébe csalta Henriket, s
hat hosszú éven keresztül ott tartotta. Úgy kell tennem, mintha most is vágynék a valaha
acélos izmú, mára azonban elhájasodott, májfoltos, visszataszító testre. A testi gerj edelemnél
is fontosabb azonban, hogy elhitessem Henrikkel, nem volt hiábavaló a soksok szenvedés,
amelyben miattam részesült. Hadd gondolja, hogy büszke tervei, a Nagy Ügy és velem kötött
házassága valami jót is szültek; nem csupán barátai halálát, a pápai kiközösítést és alattvalói
gyűlöletét hozták el számára. Még alaposan kidolgozom a fejemben ennek a cselszövésnek a
részleteit, mert nem szabad hibáznom.
Niniane, a bolondom, szellemes tréfákat gyárt terhességemről. Gyanítom, neki is
lehettek gyerekei, oly tökéletesen ismeri az anyaságot, mindazokat a zsigeri morajokat,
különös kívánságokat, fájdalmas örömöket, amelyekkel ez az állapot együtt jár. Az egyik este,
amikor kettesben maradtunk a hálószobámban, Niniane az ágyamba ugrott,
összegömbölyödött, s eljátszotta, hogy ő a hasamban növekvő kisbaba; nyivákolt, rúgkapált,
aztán meg különféle követelésekkel állt elő, ropogós almát, cukrozott gőtefarkat kívánt, meg
hogy énekeljek neki altatódalokat.
294
− Én vagyok a kis herceg! − rikkantotta gyerekhangon. − Én vagyok a herceg, a leendő
király, és eluntam ezt a sötétséget. Világosságot akarok! Meg édességet! Sok-sok aranyat és
ékszert, mert atyám fia vagyok, és mindenekelőtt gazdagságra vágyom!
Holbein lefestett engem, noha nem kértem rá. Bár senki nem merte mondani, szerintem
borzasztó vagyok a képén, arcom megdagadt a terhességtől, hajamat csúcsos főkötő szorítja
le. Egyedül Niniane merészelte megbírálni képmásomat. Amikor meglátta, felkiáltott:
− Ki ez a tokás anyakoca? Te semmiképpen nem lehetsz a hattyúnyakaddal, felség!
Amikor azt feleltem, hogy de bizony, én vagyok, kezébe kapta a sértő képet, és
énekelve körbetáncolta vele a szobát. Valami féktelen nótát talált ki Holbeinről, aki méltó
büntetést érdemel felséggyalázó tettéért − anyaszült meztelenül két hüvelykujjánál fogva fel
kell akasztani Tyburnben, s a félresikerült képet a segge lyukába dugni, dalolta.
Jaj, hogy megnevettetett! Különös barátságot érzek iránta, mert nyers humora mélyén
igazság rejlik. Az őszinteség pedig oly ritka manapság, mint a fehér holló.
Hiába firtatom Niniane múltját, minden kérdést elhárít és tréfával üt el, ami még
titokzatosabbá teszi féltett magánéletét. Gyakran gondolok erre a nőre, mert bár faragatlan és
zabolátlan, az értelme sugárzó, s a szíve nemes. Milyen körülmények közé született? Kik
voltak a rokonai? Milyen néposztályból származik? Talán egy napon majd elárulja.
Örökre a Tiéd:
295
1535. június 7.
Kedves Naplóm!
Ismét emelkedőben a csillagom, s most én vagyok Henrik szívének egyedüli lakója.
Gyengédebben bánik velem, mint valaha, s szorosan maga mellett tart. Elmondom, hogyan
értem el mindezt. A szívem alatt növekvő gyermek kigömbölyítette beesett orcáimat, a
szemem és szájam körül megmaradt ráncokat pedig higannyal tüntettem el. Ez a szer ugyan
árt a bőrnek, és kellemetlenül csíp is, de csodásan kisimítja az arcbőrt. Finom fehér ólommal
tettem sápadtabbá magamat, majd timsót pöttyintettem orcáimra, mert ez rózsás arcszínt
kölcsönöz a hölgyeknek. Az ajkamra kent bíborfesték megfiatalított és bajosabbnak mutatott,
mint jó ideje voltam. A hajhálókat és fejdíszeket félretettem, s lebontottam a hajamat, mint
még Henrik udvarlásának idejében. A kedvenc színeit vettem fel: mély rozsdavöröset,
rózsaszínt, csillogó feketét és smaragdzöldet. Olyan ékszereket választottam, amelyek
kiemelték szépségemet, s amelyek érzelmi értékkel is bírtak; ezeket szerelmünk virágzása
idején ajándékozta nekem a férjem. Egy csomó pénzt elköltöttem a legkülönfélébb francia
parfümökre, fürdőolajokra, krémekre, így amerre csak mentem, illatfelhő úszott utánam.
így mutatkoztam a király előtt, eleinte egy-egy futó pillanatra; ilyenkor átsuhogtam a
zsúfolt termen, ahol éppen tartózkodott. Nem szóltam hozzá, csak csábos, rajongó
pillantásokat és mosolyokat küldtem feléje. A tavaszi mulatság is kitűnő alkalmat kínált a
csillogásra. Én játszottam a Tavasz Királynőjének szerepét, s a köntösöm selymes
virágszirmok buja szövedékéből készült. A színdarabban kecsesen jártam a vidám táncot, s
dalomat is lelkes taps fogadta. Örömmel láttam, hogy a király nem a kedvesét fodrozza,
hanem büszkén ragyogó szemmel bámulja hites feleségét. Amikor meghajoltam a közönség
előtt, mélyen bókoltam abba az irányba,
296
ahol ült, merészen szembenéztem vele, s tudtam, hogy rabul ejtettem. A tánc kezdetekor
átjött a termen, és a kezét nyújtotta. Együtt jártuk a gagliardát, s ő ismét olyan délcegen ropta,
akár egy fiatal szarvasbika. Láttam rajta, hogy boldog. Aznap késő este vártam, hogy
megjelenjen hálószobámban, és nem hiába vártam.
Miközben fűszeres borral kínáltam a lobogó tűz mellett, összeszedtem minden
bátorságomat, s olyan merész voltam vele, mint amikor még nem tört meg a szerelem és a
házasság. Miközben homlokát masszíroztam, arról beszéltem, hogy ha őszinte volna
magához, belátná, hogy szorosabb kötelékek fűzik hozzám, mind bármely más asszonyhoz.
Hisz én voltam az, aki kiemeltem a bűnből, amelybe Katalinnal kötött házassága taszította, s
nélkülem az egyházat sem reformálta volna meg. Mi több, e lépésével elnyerte a klastromok
gazdag kincseit, s ennek köszönheti, hogy ő lett a leggazdagabb angol uralkodó.
Figyelmesen hallgatott, szinte itta a szavaimat, még biztatott is, hogy folytassam, én
pedig tovább beszéltem. Odaadtam neki a fésűmet, és mint fiatal korunkban, hosszú, sima
mozdulataival kifésülte a hajamat, és az fekete selyemként omlott szét vállamon. Aztán azt
mondtam, férfiassága újabb lehetőséget adott számunkra, hogy fiat szüljek. Hű
szövetségesként ecseteltem magunkat, mintha Holbein uram festett volna rólunk közös
portrét. Az egész világgal dacolunk, mondtam; a gaz spanyol királlyal, a hűtlen francia
királlyal, a kakaskodó pápával, a felségsértően nyakas Katalinnal és Máriával, akik zendülést
szítanak Henrik háta mögött. Minket kettőnket gonosz erők szakítottak el egymástól, tettem
hozzá, ezek az álnok fondorkodók azonban nem értik, milyen rendíthetetlen a mi
szövetségünk. Aztán megcsókoltam, hogy ne csak a királyhoz szóljak, de a férfit is
feltüzeljem. Nem volt szüksége további buzdításra, valósággal letépte rólam ruháimat,
felkapott és az ágyba vitt.
Jól ismertem a testét, ezért nem lepődtem meg, miként bűzlik ez a hústorony a lábikráin
és combjain támadt üszkös sebek-
297
tői, milyen visszataszítóak kidagadó vénái, máskor azonban nem kellett szenvedélyt
tettetnem, hanem félrefordítottam arcomat, és hagytam, hogy végezze gyorsan a dolgát. Most
összeszedtem minden lelkierőmet, megnyitottam előtte a szívemet, és szeretkeztem vele.
Mindez alaposan próbára tette színészi képességeimet, mert becsület istenemre, egy csipetnyi
szerelmet sem érzek ez iránt a vadállat iránt, akit férjemnek nevezek.
Miután kedvét töltötte rajtam, a királyon mámoros öröm vett erőt, s a jövőnkről, a
fiúnkról és Anglia felvirágzásáról ábrándozott. Ismét szerelemmel eltelve szólított nevemen, s
én magamban csendben örvendeztem, hogy sikerült változtatnom sorsomon, s lányommal a
karomban távol kerültem attól a sötét szakadéktól, amely oly félelmetesen tátongott előttünk.
Köszönöm neked, Jézusom! Mert nem kétséges, hogy velünk vagy.
Örökre a Tiéd:
1535. július 20. Kedves Naplóm!
Hogy lehet egy ilyen jó, tanult ember saját magának sírásója? Mi értelme van
szembeszállni a többség meggyőződésével, ha ennek halál az ára? Vigye el az ördög Thomas
More-t! Mostanra halott, feje ott díszeleg London hídján John Fisheré és a karthauzi
szerzeteseké mellett. Miért nem tudta letenni azt az átkozott esküt, amellyel megmenthette
volna az életét? Henrik katolikus mártírt faragott More-ból, s most már alattvalóinak is van
okuk a forrongásra.
Bátyám, George, és atyám is végignézte a kivégzést. Először Fisher fejét vették, pedig a
pápa csak a minap nevezte ki Ro-
298
chester püspökévé. A nyomorult csont-bőrré soványodott a börtönben, s a nép nem
győzött csodálkozni, hogyan maradt ebben a vézna testben ennyi vér. De leginkább More
kivégzése az, amely rémálmaimban és éber látomásaimban is kísért. A hosszú, gubancos, ősz
szakáll meg a hóhérhoz intézett intelmek, hogy jól végezze a dolgát, mert kurta a nyaka!
Mielőtt a bárd alá hajtotta beteg tagjait, beköttette a szemét. Göthös teste egészen előrebukott
a fatönkön, amely alacsony és kicsi volt. Még tréfálkozott is. Azt mondta a hóhérnak, ne vágja
le a szakállát, mert az nem követett el felségárulást. Ez a nagy ember, ez az ostoba fajankó
hason csúszva várta, hogy lesújtson rá a bárd.
A királlyal a játékasztalnál ültünk egymás oldalán, amikor hírt kaptunk More
lefejezéséről. Henrik arca bíborvörösre gyúlt, s haragosan felkiáltott:
-Az Isten verje meg! Legbecsületesebb alattvalóm halt meg.
Ezzel kirobogott a játékteremből, s napokra bezárkózott.
Ezennel megfogadom, hogy nem gondolok többé erre. Minden iszonyú gondolatot
száműzök elmémből, mert továbbra is én vagyok a királynő, és fontosabb dolgokkal kell
foglalkoznom.
Örökre a Tiéd:
1535. augusztus 10.
Kedves Naplóm!
Ebben a vadászidényben Henrik magával vitte gömbölyű hasú királynőjét nyári
körútjára, s a tenyerén hordozza. Mellette állok a vadászlesen, mint a régi időkben, együtt
követjük szemmel az őz futását, együtt lövünk, aztán pedig sört iszunk a hűvös délutánokon.
Hosszú évek óta most érezzük először jól magunkat.
299
Winchester és Hampshire megye nemesi udvarházaiban, kastélyaiban és vadászlakaiban
szívélyes vendégszeretetre találtunk. S bár a szakadó eső miatt nemegyszer le kellett
mondanunk a solymászásról, feldühödött csőcselék sehol sem keresztezte utunkat. Szeretném
remélni, ez arra utal, hogy a nép kezdi elfogadni királynőjét és gyermekhercegnőjét, a szívem
azonban azt súgja, Henrik szigora juhászította meg a pórnépet.
Másfajta örömök vártak minket az egyház központjaiban. Rochester és Dunst
klastromaiból, amelyek tele vannak római kori műkincsekkel, a király azt vihet el, amit akar.
Henrik emberei nagy, súlyos aranykereszteket, remekmívű falikárpitokat, ékkővel kirakott
mitrákat, oszlopokat, misekelyheket zsákmányoltak − csupa felháborítóan drága holmit,
amilyenre igazán nincs szükség az istentiszteletek lebonyolításához −, s szállítottak
Londonba.
Talán újonnan szerzett gazdagsága változtatott Henrik szándékain, mert mostanában
nyíltan emlegeti a spanyol koloncot. Hallottam, amint Suffolknak ezt monda:
− Többé nem tarthat félelemben az özvegy királynő és Mária úrnő. Tégy róla, hogy a
következő parlamenti ülés megszabadítson tőlük. Nem várok tovább!
Féket tettem a nyelvemre, mert mindez úgy hangzott, mintha a királynak nem volna
külön biztatásra szüksége a két nő kivégzéséhez. Milyen csodálatos is volna, ha e gyűlölködő
boszorkák eltávoznának végre erről az árnyékvilágról, s Erzsébetet biztonságban tudhatnám
áskálódásuktól! Imádkozom, hogy Henrik ugyanolyan határozott elszánást tanúsítson ebben a
dologban, mint az én trónra emelésemben. Ha ez teljesül,biztosítva van a jövőnk.
MostWolfe Hallban lakunk, Wiltshire megyében, Wales közelében. A Seymour család
mindent elkövet, hogy otthon érezzük magunkat udvarházukban.Thomas és termékeny
felesége jó példával járnak elöl tíz élő gyermekükkel − öt fiuk és öt lányuk van. Edward
néhány éve Henrik öltöztetőmestere, húga, Jane,
300
pedig − ez a jelentéktelen,jámbor lányka − Katalin udvarhölgye volt. Bátyja most szólt
nekünk az érdekében, hogy szeretne bekerülni az udvarhoz, csak túl félénk ahhoz, hogy maga
forduljon hozzánk ezzel a kéréssel. Henrik utasított, hogy mivel készségesen tesz szívességet
Edwardnak, keressek helyet udvarhölgyeim között a szürke kisegérnek.
Becsületemre ez a nyár kedvemre való, de még jobb lesz hazafelé indulni; vágyom már
a víg udvari életre és az otthon kényelmére. Mert ezt a gyermeket nyugalomban kell
kihordanom, és biztonságban kell megszületnie.
Örökre a Tiéd:
1535. december 5.
Kedves Naplóm!
Az embernek az esze megáll, ha Henrik legújabb hitszegésé-re gondol. Egy szürke
kisegeret választott kedvesének! Udvarhölgyem, Jane Seymour, a beképzelt kis szuka az új
üdvöske. Senki se tartja szépnek ezt a kövérkés, jelentéktelen lányt, aki olyan halkan beszél,
hogy alig lehet meghallani. Különben esze sincs a szellemes társalgáshoz. Mindez azonban
nem számít, gondolkodik helyette bátyja, Edward Seymour. Henrik fülig belehabarodott; nem
láttam még ilyennek, csak amikor engem szeretett. De hogy ébreszthetett benne ilyen lángoló
szenvedélyt ez a csúnyácska Jane? A nyakam rá, hogy Edward főzte ki az egészet, hiszen ez a
szánalmas viszony magasra emelheti Henrik udvarában. Attól tartok, hogy köpönyegforgató
unokafivérem, Francis Bryan, no meg Nicholas Carew is benne van a cselszövésben. Hát nem
létezik hűséges udvaronc? Tulajdon szerelmi játékaim-
301
ra buzdítják Jane-t, aki víg évődéssel, kényeskedő mosolyokkal és a teljes megadás
ígéretével csavarja el Henrik fejét, mindez azonban nem a hálókamrába vezet, hanem szűzies
csókokhoz és a fiúutódokról szőtt ábrándokhoz.
Bevallom, minden türelmemet elveszítettem e kurvapecérrel szemben, s már nem tudom
tovább palástolni, mennyire viszoly-gok tőle. Durva sértéseket vágok a fejéhez négyszemközt
és a nyilvánosság előtt egyaránt. Ha ő igent mond, én nemmel felek, mert minden
ellenszegülés jobb, mint a semmi. Napról napra újabb és újabb eszközöket találok e
fontoskodó ficsúr megszégyenítésére, kigúnyolom otromba csőrös lábbelijét és egyre növekvő
derékbőségét, nevetségesen tiritarka ruházatát, amelyben olyan vastag, akár egy fal. Minden
emberének le kellett nyíratnia a haját és megnövesztenie a szakállát. Egyik vacsoránál
hangosan elismételtem Niniane kiszólását, hogy a király úgy fest, mint egy szakállas
biliárdgolyó.
Norfolkot is leszólom, aki régóta ellenségem, most azonban volt olyan arcátlan, hogy a
hátam mögött terjesztette visszataszító rágalmait. Állítólag felpanaszolta, hogy úgy beszélek
vele, mint a kutyámmal. Niniane erre azt mondta, Norfolk nagybátyám megtisztelve érezheti
magát, mert én jobban bánok a kutyámmal, mint a legtöbb emberrel. Seymour úrhölgynek
pedig, aki vakmerően kacérkodik Henrikkel, s az ölébe ül, jókora pofont kentem le, hogy
ottmaradt a képén a tenyerem nyoma.
Henrik különös nyugalommal tűri kirohanásaimat. Ez aggasztja George bátyámat, aki
attól tart, mindez csupán vihar előtti csend. Engem azonban mintha démonok szálltak volna
meg, s e démonsereg megveszekedett dühét senki meg nem fékezheti. Miféle kegyetlen Isten
taszít végzetem felé, nem tudom, de felvettem a földre dobott kesztyűt. A párviadal
elkezdődött.
Örökre a Tiéd:
302
1536. január 9.
Kedves Naplóm!
Meghalt Katalin, Anglia hajdani királynője, én pedig mélyponton vagyok. Oly hirtelen,
természetellenesen jött a halála -szörnyű hányás gyötörte, s gyomorgörcsök kínozták
haláltusájában −, hogy egyesek mérgezésről pusmognak. Ez azonban nem igaz, rajtam s a
királyon kívül nem volt más ellensége, mi pedig nem vagyunk vétkesek a halálában. Henrik
magánkívül van az örömtől, s Katalin halálhírének hallatán felkiáltott:
− Istennek hála, hogy többé nem kell háborútól tartanunk!
Való igaz, Katalin unokaöccse, Károly király most már nem találhat okot a
megtámadásunkra, mindaddig, amíg unokahúgát, Máriát, biztonságban tudja, hisz csak az
Isten a megmondhatója, ki lép majdan a trónra.
Ezért is feküdtem le, de még így sem nyugszik meg a lelkem. Igaz, sírtam az örömtől,
amikor meghallottam a jó hírt, mi több, busásan megjutalmaztam a küldöncöt, Ellis urat.
Annak is örültem, hogy Henrik idehozatta Erzsébetet Hatfield Hallból, hogy részt vegyen a
gyászszertartáson. Sárgába öltöztette, hogy ruhája színe illjen a zekéjéhez és az én
öltözékemhez. Amikor bejött hozzám, udvarhölgyeim épp vad gavotte-ot jártak, s ő együtt
ropta velük, annyira boldog volt. Amikor azonban a király karjába vette a lányunkat, s
szobáról szobára járt vele, hogy megdicsértesse embereivel, akik sorba karjukba vették a kis
hercegnőt, hirtelen összeszorult a szívem. Elbocsátottam udvarhölgyeimet, s még Niniane sem
tudta lecsillapítani aggodalmaimat.
Hirtelen tökéletes bizonyossággal tudtam, hogy Katalin halála a véget jelenti számomra.
Amíg ő élt, Henrik nem válhatott el tőlem, mert akkor vissza kellett volna mennie hozzá.
Most azonban, hogy Katalin távozott az élők sorából, a király azt vehet el, akit akar. Azt
mondod erre, nem fog elválni tőlem. Dehogynem!»
303
Látom, milyen szerelemmel csüng Jane Seymour üres, bamba áb-rázatán. Sokan
suttognak harmadik házasságról, Henrik pedig elmulasztja megcáfolni e találgatásokat.
Jaj, Erzsébet, atyád, aki büszkén mutogatja udvaroncainak az aranyhajú, sárga batyut,
aki te vagy, talán romlásomat okozza és a tiédet is! Imádkozz velem, drága kislányom,
gyermeki fohászaiddal, hogy a magzat, akit szívem alatt hordozok, fiú legyen! Mert a jó
Henrik király nem híres családszeretetéről, sem atyai törődéséről. Félek, hogy haragja
megállíthatatlan, mint az óceánról érkező nyugati szél, s vak dühe elsöpör mindkettőnket.
Örökre a Tiéd:
QMmvva
1536. január 28. Kedves Naplóm!
Bekövetkezett, amitől a legjobban féltem. Elvetéltem, meg-mentőm odalett, mert az
apró véres húscafat, amely kilökődött ménemből, tagadhatatlanul fiúgyermek volt.
Katalin gyászünnepe hetekig tartott. Henrik nem engedte, hogy az udvar vagy bárki
nyilvánosan feketébe öltözzön. Ünnepségek, táncmulatságok, színjátékok követték egymást,
még istentiszteletek is, hálaimákkal és örvendező dalokkal, azok pedig, akik szerették az
eltávozottat, titokban, halálbüntetéstől rettegve gyászoltak. Bajvívást is rendeztek, én azonban
nem vágytam a lökdösődő, lármás sokaságra, s inkább a magányt kerestem. A
lakosztályomban maradtam hát Margaret Lee-vel és Niniane-nel, aki Chaucer verseivel meg
dalokkal mulattatott minket.
Ekkor nagy csattanással kivágódott az ajtó, amire mindannyian összerezzentünk, s
Norfolk, a nagybátyám, verte fel békés délutáni
304
*»
magányunkat. Rossz hírt hozott. A király holtan hever a küzdőtéren, csődöre kivetette
nyergéből; a hatalmas harci mén ráesett, és halálra zúzta! Éles fajdalom hasított tagjaimba,
fejembe és hasamba, s minden erőm elhagyott. Margaret felkiáltott, hogy holtsápadt vagyok,
és vigasztalni próbált. Norfolk azonban fullánkos nyelvű kígyóként, kemény szavakkal támadt
törékeny kedélyemre. Ha Henrik meghalt, én is elvesztem, jelentette ki, mert Erzsébet
trónigényét senki emberfia nem támogatja. Ha harcolni kezdenék Erzsébetért, s régensnek
kiáltatnám ki magamat, minden bizonnyal polgárháború köszöntene az országra.
Mindeközben én Henrik váratlan elvesztését sirattam, bár a veszteség tudatába kaján öröm is
keveredett, hogy a vadállatnak vége. Aztán Norfolk távozott; még csak meg sem hajolt,
mintha többé nem én lennék a királynő.
Kábán, megalázottan, az irtózatos lehetőségektől megszédülve csillapíthatatlan
reszketés lett úrrá rajtam. Margaret és Niniane megpróbált felmelegíteni, hogy megszűnjön
görcsös remegé-sem, szelíd szavakkal vigasztaltak, én azonban csak azt tudtam, hogy
karomban szeretném tartani Erzsébetet, mert a veszély úgy ugrándozott körülöttünk, mint
holmi haláltáncot színre vivő árnyjáték. Margaret elment, és megígérte, hogy előkeríti
Erzsébetet meg kevés hű emberemet.
Amikor azonban megérkeztek − Wyatt, Norris,Weston −, hírül adták, hogy a király él!
Két órán keresztül valóban ájultan hevert, de most ismét lóra szállt, s azzal fenyegetőzik, hogy
újabb versenyszámban indul. Kimerülten ágynak estem. Bár Niniane tréfái -menten
kifigurázta a furcsa esetet − megnevettettek, egyre sápadtabb és gyengébb lettem. Aznap
pedig, amikor Katalint örök nyugalomba helyezték, vért folyt a combom közül, s testemben
elhalt a magzat. A bába megvizsgálta az aprócska jószágot, és azt mondta, fiúformája van.
Henrik megtudta, mi történt, s haragosabban jött termeimbe, mint amikor Erzsébet
megszületett.
Nem kiabált velem, de a szava hideg volt, mint a jég:
− Látom már, nem akar nekem fiúgyermeket adni a Jóisten.
305
Amikor azt feleltem, hogy nem Isten büntetése, hanem az ő halálhíre miatt vetéltem el,
mert Norfolk durván bánt velem, ez nem hatotta meg és nem is vigasztalta. Nem törődött
meggyengült egészségemmel, sem a bánatommal, csupáncsak önmagával. Hátra sem
pillantott, úgy robogott ki a szobámból, s azt mondta, majd beszélünk, ha felgyógyultam.
A hűséges jó barát, Margaret Lee könnyekben tört ki Henrik távozása után. Azzal
vigasztaltam, majd szülök másik gyermeket, erre ő megosztotta velem félelmeit. Az egész
udvar beszéli, újságolta, hogy Henrik úgy véli, boszorkánysággal bájoltam el, s a házasságunk
ezért érvénytelen. Isten megmutatta neki, hogy ez a helyzet, hiszen nem tudok neki fiút szülni,
s most Jane Seymourt kívánja új, erényes hitvesül. Szóval boszorkányság és bájolás. A hatujjú
kezem, a nyakamon nőtt ördögi bélyeg az oka, meg a főzetek, amelyekkel Henrik fájdalmait
csillapítottam. Még fejfájását megszüntető ujjaimnak is gonosz varázserőt tulajdonít. Már
tudtam, hogy Katalin sorsára jutok, és Erzsébet sem számíthat különb bánásmódra, mint
Mária. A száműzött királynőt és fattyú gyermekét elküldik majd valami távoli, sivár lakba,
ahol még mások társasága sem nyújthat vigaszt nekünk.
Legyengültem, a szívem nehéz. Semmi kedvem elhagyni ágyamat. Mi lesz velünk?
Örökre a Tiéd:
QAOnna
1536. február 6.
Kedves Naplóm!
Keserű nap a mai. Szeretett Purkoyom elpusztult. A király hozta meg a hírt, olyan
kárörömmel, ahogyan Norfolk nagybátyám az ő halálhírét. Épp Mathew Parkerrel, a
káplánunkkal
306
imádkoztam, amikor Henrik kivágta szobám ajtaját. Közölte velem, hogy
húshagyókedden Londonba megy, nekem pedig itt kell maradnom Greenwichben. Kérve
kértem, hadd mehessek vele, mert Erzsébet most Londonban tartózkodik, és látni szeretném.
Megtagadta kérésemet, sőt, azt is, hogy elvigye a szabóhoz azoknak a selyemfőkötőknek a
méretét, amelyeket a lányomnak szándékoztam csináltatni. Durván azt felelte, aligha lesz
szüksége ilyen finom ruhadarabokra, majd megkérdezte, nincs-e jobb dolgom, mint ilyen
haszontalanságokkal foglalkozni.
Fellobbant a haragom ezekre a durva szavakra, s Henrik fejéhez vágtam, az ő
hűtlensége adott követendő példát másoknak, hogy elpártoljanak tőlem és a lányomtól. Még
Cromwell is megemeli mostanság a fejfedőjét Mária úrnő nevének említésére. Henrik válasz
nélkül hagyta vádjaimat. Indulni készült, én azonban megfogtam a karját, és kemény
igazságokat vágtam a fejéhez szeretőj érői, Jane úrnőről.
-Játszik veled, Henrik, úgy, ahogyan valaha én játszottam. Mi több, az én játékomat
játssza. Úgy hallom, nem volt hajlandó elfogadni azt az arannyal teli zacskót, amelyet neki
adtál. Igaz ez, Henrik? Miért is mocskolná be hírnevét egy ilyen ajándék elfogadásával,
amikor törvényes hitvesed is lehet? Hát vak vagy, hogy nem látod, két dörzsölt fivér áll a háta
mögött, akik az ő közvetítésével szeretnének felemelkedni?
− Némuljon el gonosz nyelved, asszonyom! Némuljon el, vagy én némítom el!
− És hogyan némítasz el, Henrik? Elválsz tőlem? Klastromba küldesz?
− Ne tedd próbára a türelmemet, Anna! Az utóbbi időben erősen fogytán van.
Én azonban merészen szembenéztem vele, s fogva tartottam eszelősen csillogó
tekintetét.
− Soha nem szerettelek, Henrik. Soha ez alatt a tíz esztendő alatt.
307
Megreszketett az ajka, de összeszorította az állát, miközben én titokzatos mosolyommal
a büszkeségébe gázoltam.
− Azt gondolod, sikerült megszeretnem téged? Persze, hogy azt gondolod.
Elhájasodott arca vörösre gyúlt, miközben én e hazug szavakat kiáltottam, mert,
bevallom, kedves naplóm, igenis szerettem az előtt, hogy nekiadtam volna magamat. Calais-
ban is, meg az azt követő télen. Most azonban nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy
eláruljam hajdani érzéseimet.
− Menj csak ahhoz a lóarcú, málészájú kis cafkához! − kiáltottam. − Légy vele boldog!
De legjobb, ha örökre elfelejted, hogy Boleyn Anna valaha is szeretett. Mert soha nem
szerettelek. Soha.
Rám szegezte iszonyú tekintetét, s abban a pillanatban azt hittem, kezet emel rám és
megöl. Ehelyett csupán annyit mondott:
− Elpusztult a kutyád. − Majd mosolyogva hozzátette: − Kár, hisz ő volt a leghívebb
alattvalód.
Elöntötte szemem a könny, így nem láttam, mikor ment el Henrik. O pedig örömét lelte
a könnyeimben, melyeket kíméletlen szavaival fakasztott.
Örökre a Tiéd:
1536. április 9.
Kedves Naplóm!
Rövid ideig azt hittem, hogy minden jóra fordult. Chapuys követ úr üzenetet hozott a
királytól, aki reményét fejezte ki, hogy szerződést köthet Henrikkel és velem, most, hogy
Katalin személye nem áll többé szövetségünk útjába. Nagy megelégedésemre szolgált, hogy
velem is szóba áll, nemcsak Henrikkel, mert
308
ez arról tanúskodott, hogy Károly királynőnek kijáró tisztelettel bánik velem. A
spanyolok közeledése Cromwell titkár úrnak is igencsak ínyére volt, mert az utóbbi időben
rájött, milyen hitszegő, megbízhatatlan barátok a franciák. Mi több, úgy sejtem, attól tartott,
hogy egy napon Angliának egyszerre kell megküzdenie Spanyolországgal és
Franciaországgal. így tehát ünnepségsorozatot rendeztek Chapuys tiszteletére.
Henrik nem zárt ki a terveiből, én pedig lelkesen készülődtem a magánvacsorára,
amelyet a mise után készültem adni termeimben a méltóságos lordok és mélyen tisztelt
vendégünk, Chapuys számára. Reméltem, hogy asztalomnál fontos megbeszélésekre kerül
majd sor. A misén még minden rendben ment; Cranmer püspök felette diplomatikus
szentbeszédet tartott, s a mosolygó arcok Chapuys után felém fordultak. Amikor azonban
elérkezett az ideje, hogy a követ termeimbejöjjön, Henrik aljasul saját lakosztályába
kalauzolta őt meg a királyi tanács tagjait. Egyedül ülhettem asztalhoz, s jóllakhattam a
szégyenemmel.
A király végül nem fogadta el Chapuys feltételeit, mindenekelőtt a pápának való
behódolást, másodsorban pedig fattyának, Máriának a törvényesítését. Cromwell magánkívül
volt, hogy gondosan előkészített tervei dugába dőltek, ágynak esett, s most ötödik napja jelent
beteget. Sajnos azt kell mondanom, egyetlen vigaszom ebben a dologban, hogy ő is hoppon
maradt.
Henrik nem sokat törődött Erzsébettel a tárgyalások idején, velem pedig még kevésbé.
Úgy érzem, napjaim az udvarnál meg vannak számlálva, s már több udvarhölgyem is távoli
klastro-mokra célozgat a jelenlétemben, ahol a megunt királynők menedékre találnak.
Az utóbbi időben csak kevés vigaszom akad. Csupán Mark Smeaton édes muzsikája és
Niniane bolondsága csepegtet gyógyírt lelkem sebeire. Kevés hű barátom továbbra sem pártol
el tőlem − Thomas Wyatt, Henry Norris, Francis Weston. Tudom, hogy udvarlásuk és bókjaik
nem pusztán udvari széptevést jelen-
309
tenek, de nem is a szépségemnek szólnak − mert az bizony rég oda −, inkább bátor
állhatatosságukat bizonyítják. Figyelmességük igen mély hálát és szenvedélyes szeretetet
ébreszt bennem irántuk, amely erősebb, mint amilyen Percy vagy a király iránti szerelmem
volt, és más, különlegesebb gyengédség, mint amit Erzsébet iránt érzek, hiszen őt a vér
kötelékei fűzik hozzám. Barátságunk virágba borult, egyik önzetlen szív ajándéka ez egy
másik számára. Elmondhatatlanul hálás vagyok ezért az ajándékért.
A lányokkal és asszonyokkal nem sokat törődöm, mert többségük megfojtana egy kanál
vízben, Margaret Lee azonban olyan számomra, mint egy nővér, sokkal inkább, mint vér
szerinti nővérem, Mary. Margaret agyonkényeztet. O az öltöztetőnőm, s bár hivatali
kötelessége, hogy a gondomat viselje, tudom, milyen roppant körültekintéssel választja ki
öltözékemet, hogy színe és szabása a lehető legelőnyösebben mutasson. Vég nélkül csinosít-
gat, megmelegíti hideg kezemet és lábamat, s olyan gyengéden masszírozza meg fájó fejemet,
hogy néha megríkat a jósága.
És itt van nekem a drága George. Nincs leány, akinek jobb fivére volna, mint nekem.
Gyakran emlegetjük közös gyermekkori emlékeinket. George még most is tréfál velem, s ha
nevetünk, mintegy varázsütésre minden gondunk és bánatunk tovatűnik. Csak behunyom a
szemem, és hallom, amint a csigalépcsőn felfelé jön Hever Hall-i szobámba, ahol súgva
beszélgetünk, nehogy meghallják a háziak, hogy hatalmas háborúkat és csacsi csínyeket
tervezgetünk gyermekhangunkon.
Látom magunkat az edenbridge-i őszi erdőben, ő virágkoszorút tesz a fejemre, s a
Levelek Királynőjének nevez.
− Borulj térdre, mert én vagyok a hűbérurad! − kiáltom fenségesen, s kiáltásomra vörös,
sárga és narancsszín levelek ezrei hullanak alá.
George pedig azt rikoltja:
− Mindenkinél hatalmasabb felség, alattvalód, ím, térdet hajt színed előtt!
310
Aztán kacagni kezdtünk, de úgy, hogy a hasunk is megfájdult belé. Valamikor Anglia
királynője voltam, ma már csak a Levelek Királynője vagyok.
Örökre a Tiéd:
Qs*onna
Rab vagyok, kedves naplóm, a londoni Tower foglya. Isten legyen hozzám irgalmas,
mert nekem már végem, házasságtöréssel és felségárulással vádolnak. Angliában ugyanis
felségárulásnak számít, ha a királynő követ el házasságtörést, a felségárulásért pedig halál jár.
Egy ilyen vád nem a polgári törvényszék elé kerül, amely esetleg kedvezően ítélhetne
ügyemben. Nem, Henrik nem érné be egy távoli klastrommal, ő holtan akar látni. Mark
Smeatont és Henry Norrist, szegény fiúkat, azzal vádolják, hogy testi kapcsolatban álltak
királynőjükkel, s őket is ide zárták a To-werbe. Azt mondják, bevallották, hogy velem háltak.
Ez nem lehet igaz, hiszen becsületes emberek, a vád pedig szemenszedett hazugság, merő
koholmány. Talán csak nem kínvallatással csikarták ki belőlük a vallomást? Vajon engem is
megkínoznak majd? Cromwell! Ez minden bizonnyal az ő műve! Az utóbbi időben ellenem
fordult. Es ha valaki, hát ő képes egy ilyen ocsmányság-ra. Hiszen láttam, mint kalauzolta át a
királyt a válás és a pápával való szakítás útvesztőjén, amely az én ágyamba vezetett. Azok a
beesett szemek! Az a kegyetlen száj! Láttam, milyen pillantással irányítja termeimbe azt az
ördögi küldöttséget. Ha néma maradt is, hagyta, hogy Norfolk nagybátyám letartóztasson.
Baljós jelenléte olyan volt, mintha a végzet szemfedőjét vetették volna a fejemre. Fényes
nappal felvittek a folyón, egy rozoga bárkán mentünk, ország-világ csúfjára. Nem kísért sem
barát, sem hű udvaronc, csupán szörnyű ellenségek és vén boszorkák voltak mellettem: Lady
Kingston, nagynéném, Lady Boleyn, Coffin úrhölgy,
311
akinek neve tökéletesen illik személyére.* Egy kedves szó nem sok, annyi sem telt
tőlük. Elhúzódtak a közelemből, mégis tarkómon éreztem a tekintetüket. Az az érzésem
támadt, hogy elhagy a józan eszem, s az örvénylő habok közé hullik. Istenem, segíts meg! Azt
hiszem, amikor ide hoztak, nem viselkedtem királynőhöz méltóan. Nevettem és sírtam, s
minden tagomban reszkettem. A bárka felvitt a Tower lépcsőjéig.végigfutott hátamon a hideg,
amint a nyirkot könnyező szürke falakra néztem. Megtántorodtam, és térdre hullottam. Lord
Kingston, a Tower felügyelője, aki előresietett fogadásomra, felsegített, s kedves szóval
vigasztalt. Ez igazán dicséretére válik. Mindössze annyira emlékszem az egész jelenetből,
hogy megkérdeztem, börtönbe vetnek-e, amire Lord Kingston azt felelte, nem, a régi
lakosztályomban szállásolnak el, ott, ahol koronázásom előtt megszálltam. Arra is
emlékszem, hogy miközben termeimbe vezettek, nagyot nevettem egy holló esetlenségén,
amelyik a Tower gyepén ugrándozott, ebben a pillanatban azonban eldördült az erőd ágyúja, s
az érkezésemet jelző dörrenés végigvisszhangzott a Temzén. Ekkor láttam meg az ácsolt
vérpadot is. Thomas More, gondoltam, kedves jó More páter. Az ő feje is erre a zöld gyepre
hullott le, gondoltam, és keserű könnyeket sírtam. Lord Kingston börtönöm ajtajáig kísért, s
indult, hogy magamra hagyjon. Megragadtam a karját, és felkiáltottam:
− Hát anélkül kell meghalnom, hogy a törvény ítélkezne felettem?
Azt felelte, hogy a király a legnyomorultabb alattvalójának is igazságot szolgáltat.
Eszelősen felnevettem, s ő szánakozva nézett rám. Tükröt kértem, hadd lássam, hogy fest egy
szánni való királynő, de nem engedelmeskedtek parancsomnak. Fogoly vagyok.
* a coffin angolul koporsót jelent
312
El kell tűrnöm az iszonyú banyák társaságát, akik kaján kárörömmel újságolták, hogy
egész London az utcákra tódult, s letartóztatásom felett örvendezik. Azt is megtudtam tőlük,
hogy immár Mária úrnő, nem, Mária hercegnő a trón jogos várományosa. Ezek a boszorkák
gyűlölnek engem, de azért lesik minden szavamat. Gondolom, a lelkükre kötötték, tartsák
rajtam a szemüket, hisz mostani viselkedésem esetleg újabb vádpontok alapjául szolgálhat.
Bár tudom ezt, mégsem teszek féket a nyelvemre. Hetet-havat összehordok, a félelem mély
kútjából ömlik elő ez a zagyvaság. Ellenségeimet átkozom, s azt kiáltozom, ha meghalok,
Angliát hét év aszály és döghalál sújtja. Erzsébet, Erzsébet, mit tettem veled? Ha én
felségáruló vagyok, akkor te is csak egy felségáruló gyermekének számítasz. Elveszted
anyádat, a koronát, s talán még az életedet is. En vagyok a hibás, én vagyok a hibás, én
vagyok a hibás! Drága lányom, bocsáss meg nekem! És az édesanyám? Belehal a bánatba.
Utánam hal.jézusom, segíts! Egyedül vagyok, mint az ujjam, és rettenetesen félek.
1536. május 13.
Kedves Naplóm!
Újra visszanyertem a józan eszem, a világ azonban olyan borzasztó helynek tűnik
számomra, hogy visszakívánom őrjöngése-met. Letartóztatták bátyámat, George-ot, akit azzal
vádolnak, hogy a kedvesem volt. Egyszóval vérfertőző viszonyt folytattunk! Bámulatos, mire
nem vetemedik Henrik, hogy megszerezze azt a jelentéktelen nőszemélyt! Francis Westont és
Wílliam Breyertont hasonló váddal gyanúsítják, s most Mark Smeaton és
313
Henry Norris is bevonult a Towerbe. Thomas Wyatt és Richárd Page szintén ide került.
Istenem, iszonyatos, hogy ezek a drága emberek az én botorságom miatt lakoljanak! Óránként
könyörgök fogvatartóimnak újabb hírekért, ők azonban csak azokat a pletykákat mondják el,
amelyekkel fájdalmat okoznak. Tudom például, hogy Henrik esténként lehajózik a folyón
Carew-ék-hoz, ahol Seymour úrhölgy lakik, s ott vigadozik, miközben a tárgyalást és
kivégzésemet várja.
Megkértem Lord Kingstont, továbbítsa leveleimet Henriknek és Cromwell titkár úrnak,
ő azonban azt mondta, a Tower rendtartása szerint mindössze szóbeli üzeneteket adhat át.
Tudom, hogy a börtönfelügyelő Mária hercegnő híve, előtte pedig Katalin pártján állt,
természetes hát, hogy nem részesít olyan kedvezményekben, amelyek újra hatalomra
segíthetnének. Pedig módját kell lelnem, hogy kapcsolatba kerüljek vádlóimmal, s értésükre
adjam, hogy nem vallom be állítólagos bűneimet. Figyelmeztetnem kell őket, hogy nem
találnak egyetlen olyan becsületes embert sem, aki e koholmányok és hazugságok mellett
vallana.
Atyámról eddig semmi hír, s ő maga is hallgat. Sejtelmem sincs, vajon őt is
megvádolták-e, s most a Towerben rostokol, vagy vádlóim táborához csatlakozott. Ha valakit
ilyen csúfság ér lánya és fia miatt, belehalhat a szégyenbe. De azt sem tartom lehetetlennek,
hogy ha nem is atyám főzte ki végromlásomat, valamiként a javára fordítja.
Valamelyest vigaszomra szolgál nyomorúságos rabságomban Lord Kingston
unokahúga, bizonyos Sommerville úrhölgy, őrzőim egyike. Ez a hölgy sem nem fiatal, sem
nem csinos, de a szeme, a tekintete annyira megnyugtató, s mindenkit lecsillapít és megbékít
maga körül. Bátyja és a körülöttem lévő asszonyok nem nézik jó szemmel, milyen hallatlan
kedvességgel bánik velem. Királynőjeként tisztel. Azon kapom magam, hogy valósággal
várom azokat a röpke pillanatokat, amikor magunkra maradunk, hogy őszintén, félelem nélkül
szólhassak vele, s ilyenkor
314
írok a Te lapjaidra is. Bár Sommerville úrhölgy nem kecsegtet hamis reménnyel, hogy
kiszabadulok börtönömből és felmentenek a koholt vádak alól, a mennyország örömeit ígéri,
mert megesküdött rá, hogy nem ismer jobb asszonyt énnálam. De más módon is vigaszt nyújt
− felolvas a Szentírásból, beszélhetek neki Erzsébetről, aztán ő mesél saját gyermekeiről. És,
tudod, Naplóm, még a hajamat is megfésüli. Gyönyörködik benne. Ez az apró szolgálat
sokszor megríkat, mert oly gyengéden fésülget, ahogyan hajdan Henrik szokott.
Megfordult a fejemben, hogy megkérem Sommerville úrhölgyet, csempésze ki és
juttassa el külhonba néhány levelemet, de nem visz rá a lélek, hogy igénybe vegyem a
segítségét. Szentül hiszem, hogy nem utasítana vissza, ezzel viszont az ő életét is kockára
tenném. Még azt a kérésemet sem teljesítik, hogy Cran-mer püspöknek meggyónjak. Néha
attól félek, hogy az életben nem látok többé kedves, baráti arcot.
Örökre a Tiéd:
1536. május 15.
Kedves Naplóm!
Lassan beteljesedni látszik végzetem. Felségárulás vádjával ítélnek halálra a főrend
tagjai. Egy koholmány miatt halok meg. S gyilkosom nem más lesz, mint a férjem, barátom és
szerelmem, aki tíz évig jóban-rosszban mellettem állt. Hidegvérrel öl meg mindenki szeme
láttára, és senki nem tesz majd ellenvetést. Hogyan lehetséges ez? Hogy lehetnek olyan
elvetemültek Anglia lordjai, hogy a vérpadra juttatnak egy hölgyet, csak hogy a férje újra
nősülhessen? Henrik nem közönséges férj, mondhatná erre
315
valaki. Ó a király. A Nap. Földre szállt istenség. Én azonban ismertem őt, s az az
igazság, hogy ő is csak férfi, nem több s nem kevesebb, akit más férfiak ültettek trónra háború
és vérontás árán, a hatalom bűvöletében. Nem ismernek más ösztönzőerőt, amiként atyáik
sem őelőttük, s ez kivetkőzteti őket emberi mivoltukból. Az udvari élet minden cifrasága sem
rejtheti el − miként a romlott hús undok ízét a fűszerek −, milyen alantas ösztönök uralják az
angol nemesség szívét.
Azok, akik túlélték a vérontást, ma kiéhezett dögkeselyűként várakoznak az elesettek
tetemei fölött. Sötét, vizes szempárok szegeződnek sóváran a lenti lakomára, amelyen úgy
marakodnak a résztvevők a jövedelmek, adóbérletek, falikárpitok, ruhák, bútorok
birtoklásáért, ahogyan a mohó csőrök a véres húscafatokon.
Családtagjaik megtagadják a veszteseket, hiszen nem bölcs dolog egy áruló mellé
szegődni, még ha saját húsából és véréből is származik. Atyám azonban ravasz ember, ezt
mindenki tudja. Thomas Boleynt senki ne tévessze össze egy korlátolt hajóskapitánnyal, aki
utolsónak hagyja el a süllyedő hajót. Ó, az én atyám nem ilyen! Azt mondják, Weston, Norris
és Breyerton tárgyalásán tanúsította, hogy gyermeke házasságtörést követett el a vádlottakkal.
Mi több, úgy hallom, felajánlotta, hogy az én tárgyalásomon meg a George-én is megjelenik,
végül azonban megkímélték ettől a gyalázattok Azt hiszem, ha kikérik a véleményét,
ugyanúgy bűnösnek nyilvánított volna minket, mint a huszonhat főrendi tag. Az én atyám
túlontúl félti a fejét ahhoz, hogy szeretni merészeljen egy felségárulót. Nem, többre tartom
magamat, mint illene. Gyanítom ugyanis, hogy atyám soha nem szeretett engem. Az sem
érdekelte, ki vagyok. Csupán egy jól használható leánygyermeket látott bennem, akinek
okosságát és szépségét kamatoztathatta, bár nyilván bosszantotta, hogy annyi makacsság és
büszkeség szorult belém, mint egy férfiba. Bizonyára felmérgesítette, hogy legfiatalabb
gyermeke kiszabadult vasmarka szorításából, s felpattanva a nyugtalan paripa hátára, amely
316
az élete volt, egyenesen a dicsősége és a végzete felé vágtatott. Atyám soha nem
szeretett engem.
Le kell írnom a tárgyalás eseményeit, mert bevonultak a történelembe, s bár ma senki
sem beszélhet minderről másként, mint ahogyan Henrik engedélyezi, az udvar gyalázatossága,
égbekiáltó becstelensége egyszer még napvilágra kerül, országunk szégyenére. Barátaimat
tegnap, május 12-én, a főrend tagjai egytől egyig bűnösnek találták felségárulás vétkében,
amennyiben testi kapcsolatba léptek királynőjükkel, s a király életére törtek. Kegyetlenül
felkoncolják majd a nyomorultakat, mert ez a felségárulók és eretnekek büntetése. Három
nappal az ő tárgyalásuk után következett az enyém.
A Tower kertjén vezettek keresztül a Királyok Csarnokának ősi, szürke bástyáihoz. Az
óriási teremben, amelybe beléptem, vagy kétezren szorongtak; ekkora tömeg gyűlt össze,
hogy megnézze a királynő felségárulási perét. A fülledt, áporodott levegőjű hodályban
egymás mellett lökdösődtek London polgármestere, a városatyák, számtalan udvaronc, s a
legkülönfélébb külhoni követek. Az utóbbiak oldalán írnokaik görnyedeztek.Vidéki
nemesurakat láttam nejeikkel, akik nyilván kikönyörögték, hogy feljöhessenek Londonba s
végignézhessék a nagy látványosságot. A köznép is ott tolongott, hogy lássa, hogyan
ítélkeznek a „nagy szajha” felett, aki oly régóta közutálat tárgya.
A tömeg kettévált, hogy utat engedjen nekem. Kihúztam a hátam, felszegtem az állam, s
büszkébbnek mutattam magam, mint az elmúlt években bármikor. Udvarhölgyeim rikító tollú
madarakként jelentek meg a tárgyaláson, egyedül Seymour úrhölgy hiányzott, de nem is volt
illendő, hogy itt mutatkozzon. Míg azonban hölgyeim valaha tarka, kacarászó csapatot
alkottak körülöttem, most nem egymás társaságában álltak, hanem mindegyik családja vagy új
barátai védelmébe húzódott.
Margaret Lee Thomas Wyattbe karolt, s tekintete egyszerre tükrözött bánatot és örömet;
bátyját ugyanis felmentették, s a
317
minap szabadult. Wyatt elmondhatatlanul szomorúnak látszott, s magamban
megköszöntelek neki Téged, kedves Naplóm, hisz Te voltál leghívebb barátom sorsom
hányattatásai közepette.
Niniane előre állt, hogy láthassam, amikor elhaladok mellette. Talán a helyzet
nevetségessége indított arra, hogy egyedül a bolondommal álljak szóba a tömegből.
− Niniane − mondtam, és megálltam előtte. Meglepődött, teljes joggal, és kaján mosoly
jelent meg az arcán. Hozzám hajolt, és azt súgta:
− Azt hiszem, új nevet kapsz.
− És mi lesz a nevem? − kérdeztem.
− Fejetlen Anna királynő, felség.
− Fölöttébb találó név, meg kell hagyni − mondtam, és visszamosolyogtam rá.
− Szeretlek, asszonyom − súgta. − Nagyon fogsz hiányozni a bolondodnak.
Továbblépdeltem. A bírói pulpitus előtt sorakozott fel hosz-szú kettős sorban Anglia
főnemessége, tetőtől talpig suhogó skarlátöltözetben. Huszonhat komor ábrázat meredt rám.
Ott láttam közöttük Henry Percy Northumberlandet; sápadt volt, nyúzott, és idősebbnek
látszott a koránál. Mögöttük nem a király foglalt helyet a baldachinos pulpituson (úgy látszik,
ezt már nem bírta el a gyomra), hanem Norfolk, a nagybátyám. Nyakán súlyos aranyláncok
csüngtek, kezében hosszú, fehér pálcát tartott. Mellette Surrey earlje, SufFolk hercege és a
lordkancellár, Audley
Nagybátyám nem vesztegette az időt, hanem tiszta, seszínü hangon felolvasta a vádakat.
Ezek szerint én, a királynő több mint három éve mocskolom be házasságomat. Merő
szeszélyből, no meg a király iránti gyűlölettől és alantas vágyaimtól indíttatva parázna
beszéddel, csókokkal, cirógatásokkal, ajándékokkal és a legkülönfélébb mesterkedésekkel
ágyamba csábítottam a király szolgálattevőit. George bátyámmal nyelves csókokat váltottunk,
s vérfertőző viszonyra léptünk egymással. A többiekkel pedig összeesküvést szőt-
318
tem a király meggyilkolására, mert soha nem szerettem, mi több, egyik szeretőmnek
házasságot is ígértem Henrik halála után. Helyek és időpontok hangzottak el, amelyek mind
kéjvágyamat, kicsa-pongásaimat bizonyították. Úgy tűnt, mértéktelen bujaságom óhatatlanul
felhívta magára a világ figyelmét. Egy éjszaka több szeretőm is megjárta ágyamat; alig egy
hónappal Erzsébet születése után már paráználkodtam, néha még áldott állapotban is.
Legyünk őszinték, némi igazságmagva volt azoknak a vádaknak, miszerint gúnyoltam a
királyt, öltözködését és személyét, sőt, még a balladáit is nevetségessé tettem. De hogy ezek a
vétkek felségárulásnak minősüljenek, csak azért volt lehetséges, mert mindenáron el akartak
veszejteni.
A vádak felolvasása után felálltam, hogy elmondjam védbe-szédemet, nagybátyám
azonban nyersen leintett. Egyetlen tanú nem szólalhatott fel mellettem. Ez a szokatlan
törvénysértés megdöbbentette a hallgatóságot, amely fészkelődni kezdett, s lármás
közbeszólásokkal adott hangot nemtetszésének.
− Hadd beszéljen! Engedjétek védekezni! − kiáltozták.
Ez a perc volt a legédesebb uralkodásom történetében, mert éreztem, hogy a nép
mellettem áll. Nem állítom, hogy szerettek is, talán csak arra jöttek rá, hogy amennyiben a
király felesége ilyen elbánásban részesül, ők még nyomorúságosabbra számíthatnak, ha
történetesen ujjat húznak a törvénnyel. Az igazság meghalt Angliában.
Visszafogtam tehát haragomat, s nem ontottam szitkokat ezekre a gerinctelen férgekre.
Kijelentettem, nem érzem magam bűnösnek, s Istent kértem, legyen ártatlanságom tanúja.
Aztán Norfolk minden lordtól egyenként kért ítéletét − egyik a másik után mondott bűnösnek
a padjában.végighallgattam, amint újra meg újra elhangzik a megvásárolt ajkakról ugyanaz a
szó, de csak egyetlenegyszer rendültem meg.
Henry Percynek elcsuklott a hangja, mielőtt kimondta volna az ítéletet, amellyel halálba
küldte az egyetlen asszonyt, akit szeretett. Én ekkor a tekintetét kerestem. O azonban az életét
félt-
319
hette, mert nem emelte fel a tekintetét. Maga elé meredt, s a többieknél hangosabban
kiáltotta:
− Bűnös!
Norfolk háromszor a padlóra koppintott fehér pálcájával, s a koppanás
végigvisszhangzott a némaságba borult termen, ahol egy légy zümmögését is meg lehetett
volna hallani.
− Mivel megsértetted uralkodónkat, a király őkegyelmessé-gét, s felségárulást követtél
el személye ellen, halállal lakolsz; a Tower kertjében fognak megégetni. Őfelsége, ha úgy
akarja, le-fejezésre változtathatja az ítéletet.
Nagy zúgás támadt a tömegben.
− Micsoda disznóság! Hol a király az új szeretőjével? Hol itt az igazság? − kiáltozták, s
a nép szitkokat szórt a gyáva törvényszékre.
Egyetlen szó nélkül elvezettek volna, ha a tömeghangulat nem kívánja az ellenkezőjét.
Norfolk hercege felmérte a helyzetet, s szót adott, sőt, ha hallgatok, talán erőszakkal
kényszerít beszédre.
Ha valaha is volt bennem méltóság, tudtam, most a javamra kell fordítanom. Sorra
szembenéztem vádlóimmal, és szilárd hangon azt mondtam:
− Uraim, gondolom, tudjátok, nem az itt felsorakoztatott bizonyítékok alapján ítéltetek
el. Egyedüli vétkem a király ellen az volt, hogy féltékeny voltam rá, s nem mutattam iránta
kellő tiszteletet. Nektek azonban nem saját lelkiismeretek parancsát kell követnetek, hanem a
királyét. Felkészültem a halálra, uraim, s mindössze azért fáj a szívem, mert ártatlan, királyhű
emberek kerülnek miattam vérpadra.
Ezután szembefordultam a tömeggel − egy pisszenés nem hallatszott −, hagytam,
nézzenek meg alaposan, lássák a rég gyűlölt arcot, de ártatlanságomat is, majd alázatosan arra
kértem őket, imádkozzanak a lelkem üdvéért. Nem engedtem, hogy bárki hozzám érjen,
miközben Anglia királynőjéhez illő méltósággal kisuhogtam a teremből. Később Lady
Sommerville keresett fel börtönömben, s beszámolt arról a komédiáról, amelyet
320
bátyám tárgyalásának neveztek. George annyi kellemmel és szellemességgel viselte
magát, hogy mindenki a felmentésében reménykedett, mesélte Lady Sommerville. Sajnos
azonban elhatalmasodott rajta a düh, s olyan váddal illette Henriket, amelyet nem lett volna
szabad, ha kedves az élete, bármilyen keserű örömmel járhatott is a nyílt ellenszegülés − a
király férfiúi tehetetlenségéről beszélt. Állítólag sógornőmnek mondtam, ő pedig George-nak,
hogy férjemnek megrendült életereje és férfiassága. E kijelentés hangos suttogást, sőt,
nevetést indított útjára a közönség soraiban; a végén nagybátyámnak kellett rendet teremtenie.
A nyílt dac e pillanata a fejébe került George-nak. Végső büntetésként azt szabták ki ránk,
hogy halálunkig már nem is láthatjuk egymást.
Végül Lady Sommerville elmondta, hogy amikor a tárgyalást berekesztették, Norfolk
felszólította a főnemeseket, emelkedjenek fel. Mindannyian meg is tették, egy kivétellel.
Henry Percy székébe roskadt, közeljárt az ájuláshoz, s úgy tetszett, a végét járja. Négy őr vitte
ki a teremből, mert a lordoknak nem volt ideje a gyengékkel és betegekkel foglalkozni.
Most tehát máglyára kerülök, vagy ha a király nagylelkű lesz, lefejeznek. Igencsak
elfáradtam, s imádkozom, hogy jöjjön álom a szememre. De ennek a nyomorult asszonynak,
aki vagyok, talán nem álom maga az a kívánság is, hogy nyugodt álomra találjon?
Örökre a Tiéd:
1536. május 16.
Kedves Naplóm!
Meglátogatott barátom, Cranmer érsek. Egy futó pillanatig azt hittem, a király
bocsánatát hozza, talán száműzetést egy távoli
321
klastromba. Cranmer azonban mindössze egyetlen engedményt nevezett meg, a
fájdalom nélküli halált. Nem a máglyán végzem, mert őfelsége nem így akarja. Szegény
Cranmer − vékony, mint egy kard, orra horgas madárcsőr, szeme tompa a bánattól.
Tömjénszagot árasztott, mintha órák óta térdepelt volna egy tömjén-füstös kápolnában. A
hangja azonban erős volt, és egyszer sem reszketett meg, amikor arcára mosolyt erőltetve
meleg szavakkal üdvözölt. Kevés az ideje, mondta, ezért haladéktalanul rátért, mivel bízta
meg Cromwell titkár úr.
− A király és Cromwell tökéletesen ismerik álláspontomat -jelentette ki −, mert
letartóztatásod után megírtam Henriknek, hogy nem ismertem nálad erényekben bővelkedőbb
asszonyt, s őfelsége után minden teremtmény közül neked tartozom a legnagyobb hűséggel.
− Ezt írtad Henriknek?
− Természetesen, hiszen így érzek.
− Bátor tett volt, Thomas. Cranmer megköszörülte a torkát.
− A király elszánta magát, hogy újra megházasodik, Anna, és minden akadályt félre
akar állítani az útjából. Azonkívül azt is kívánja, hogy Erzsébet… minősüljön fattyúnak.
Megtántorodtam ezeknek az iszonyú szavaknak a hallatán, mintha csak egy óriási kéz
mért volna ütést rám. Hasztalan fáradoztam hát gyermekem jövőjének biztosításán.
− A halálom eszerint nem elég?
− Alig néhány nappal a per előtt ismét megpróbálta rákényszeríteni Henry Percyt, hogy
írásban tanúsítsa, házassági előszerződést kötött veled. Percy nagybetegen is megtagadta a
király kérését. Őfelsége most annak bizonyítását követeli, hogy vele kötött házasságod
érvénytelen.
− Én bizonyítsam ezt be a számára?
− Igen. Vagy megcáfolod Lord Northumberland állítását, s magad jelented ki, hogy a
házassági előszerződés igenis létezett,
322
vagy tudatod a királlyal, hogy mivel viszonya volt nővéreddel, a közeli rokoni
kapcsolatok nem tesznek lehetővé törvényes frigyet kettőtök között.
− Nekem kell tudatnom a királlyal, hogy Maryvel hentergett?
− Ne várd tőlem, hogy rációt keressek Henrik gondolkodásában. Magad is tudod, hogy
ez lehetetlen.
Nekem azonban hirtelen új lehetőség villant az elmémbe.
− Ha soha nem voltunk házasok, Cranmer, nem az következik-e ebből, hogy királynő
sem voltam?
− De igen.
− Márpedig csak a királynőnél minősül felségárulásnak a házasságtörés.
− Értem az okfejtésed velejét, asszonyom, sajnos azonban… -elhallgatott, a szavakat
keresgélte − a király a halálodat kívánja.
− Mondd, ki tervelte ki az egészet, Cromwell?
− Pontosan. Szerintem akkor fogant meg agyában a gondolat, amikor Chapuys követ a
spanyol király szövetségi ajánlatáról tárgyalt. Emlékszel, hogy miután a tárgyalások
megszakadása meghiúsította Cromwell reményeit, ágynak esett, s öt napig betegetjelentett?
Azt hiszem, ekkor főzte ki a cselszövését, mert ettől fogva más ember lett. Olyan volt ez,
mintha egy vérengző pillangó bújt volna elő gubójából, s most szétterjesztett szárnyakkal
zsákmányára vadászna. És ez a zsákmány te voltál, asszonyom. Minden ellenségedet,
háznéped minden kémjét mozgósította, hogy ellened tanúskodjanak. A Throgsneck Streeten
álló házába kérette Mark Smeatont, azzal az ürüggyel, hogy szegény fiú játékára kíváncsi. Ott
aztán kínvallatásnak vetette alá, s erőszakkal csikarta ki a vallomását.
− Ezt magam is feltételeztem. De miért tette? Mi haszna volt mindebből? Nem csavarta-
e ki a paragrafusokat a lehetetlennel határos módon, csak hogy előmozdítsa Henrik és az én
frigyemet?
− Elfelejted, hogy egy pillangó a legerősebb széljárással viteti magát.
323
− Igen, és Angliában egyetlen széljárás uralkodik − tettem hozzá keserűen −, amelynek
Henrik a neve.
− Emlékezz vissza arra, hogy Cromwell annak idején szenvedélyesen támogatta a
spanyol királlyal kötendő szövetség ügyét, amikor azonban a király elvetette ezt a lehetőséget,
a titkár rájött, hogy rossz oldalra állt. Egyvalamivel tudta csak visszahódítani Henrik bizalmát.
A Jane Seymourral kötendő házassággal. Egy akadálytalan házassággal.
− De vajon Henrik őszintén a halálomat kívánja? Hisz valaha szeretett, Cranmer! Egész
lelkével szeretett. Ugyanúgy tudod, mint én, mi mindent megtett azért, hogy megszerezzen
magának.
− Neked viszont azt kell tudnod, hogy egy Henrikhez hasonló férfinál hol egyik, hol
másik irányban leng ki a szenvedély ingája.
Cranmer érsek elhallgatott, mint aki nem akar túl nyersen fogalmazni, s ezért a szavakat
keresgéli
− Asszonyom, félő, hogy amennyiben nem adod meg neki, amit kíván, azt Erzsébet
keserüli meg.
Úgy éreztem, megfagy ereimben a vér, s megborzongtam.
− Ót is megölné?
− Henrik királytól sok gonoszság kitelik, és ha lánya meggyilkolása az érdekeit
szolgálja, ezt sem nem tartja lehetetlennek. Vagy ő, vagy rossz szelleme, Cromwell, keres
majd ürügyet arra, hogy eltegyék láb alól a kislányt, ahogyan a te esetedben is kerestek.Téged
boszorkánynak kiáltottak ki, ezért a gyermeked is annak számít. Vagy mivel fattyúként
Henrik nem sok hasznát veszi, hisz a kislány nem számíthat méltó kérőre, nem akar tovább
vesződni a nevelésével. Minden elképzelhető. Mert a király eszelős.
− Felséggyalázást követsz el, érsek uram.
− Ha az igazság felséggyalázásnak számít, jogos a vád.
− Engem hamis vád alapján ítéltek el. -Amint azt valamennyien jól tudjuk, asszonyom.
Képtelen volt a szemembe nézni, mert szégyellte magát, s ki-
324
nézett az ablakon a Tower kertjére. Tekintete egyetlen pontra szegeződött, arca
eltorzult, én pedig odaléptem mellé, hogy lássam, mit néz olyan elmélyülten. Néhány munkás
nyers fageren-dákat cipelt a pázsit közepére, s ott halomba rakták a vérpad mellett, amelyen
Thomas More-t kivégezték.
− Azt kérdezted, nem szeret-e még mindig a király. Talán egyetlen lángocska
megmaradt abból a fáklyából, amely oly világító fénnyel égett. Calais-ba küldetett Európa
legjobb hóhérjáért, hogy kivégzésed tiszta munka legyen.
Szavai jeges marokkal szorították össze szívemet, amikor azonban elmúlt a félelemnek
ez a rohama, megnyugodtam, s még egy tréfát is sikerült elsütnöm.
− Ó, hallottam én is, hogy a calais-i hóhérok értik a mesterségüket. Különben is, vékony
a nyakam. Én igazán nem piszkítom be a jóember kezét.
− Ó, felség!
Cranmer térdre hullott előttem, megragadta a kezem, megcsókolta, s közben keservesen
zokogott.
− Ugyan, barátom, ne sirass engem! Azt hiszem, ez a kegyetlen, igazságtalan vég Isten
akarata, márpedig az Ö útjai kiszámíthatatlanok. Földi halandó nem érheti fel ésszel a
Mindenható szándékait.
Azért mondtam mindezt, hogy megvigasztaljam Cranmert, pedig magam nem így
gondoltam. Ö azonban valóban megvigasztalódott. Mielőtt letörölte volna könnyeit,
felsegítettem.
− Szégyellem magam, hogy még te vigasztalsz engem, és nem fordítva.
− Emiatt ne fájjon a fejed. Hozass nekem pergament és írótol-lat, hogy megírhassam az
okmányt, amelyet Henrik kíván tőlem.
Amikor Cranmer előteremtette mindezt, leültem és megírtam vallomásomat, amelyben
kijelentettem, hogy házassági előszerződést kötöttem Henry Percyvel, azonfelül szoros rokoni
szálak fűznek a királyhoz nővérem révén. Megírtam még, hogy
325
boszorkányságommal babonáztam meg, ezért nem kötik többé hozzám e hamis frigy
kötelékei. Lányunk törvénytelen, vallottam, majd az iromány végére odabiggyesztettem:
„Anna, Mar-quess de Pembroke”. Miközben óvatosan felitattam a tintát, nehogy írásom
olvashatatlansága félreértésekre adjon alkalmat, megkérdeztem Cranmert, mi lesz vele.
-Azt hiszem, biztonságban tudhatom magam. A királyi tanács néhány tagja beidézett a
Csillagkamara elé, s közölték velem, köteles vagyok a bűnösségedet elfogadni. Lord Sussex
emlékeztetett kedvenc próféciánkra, miszerint „eljő az idő, amikor két-három püspököt és egy
királynőt fognak megégetni”.
− Mintha bizony emlékeztetni kellene arra, hogy velem együtt fogsz elbukni!
Cranmer behunyta a szemét, hátravetette a fejét, s keserűen összepréselte az ajkát.
− Megtagadtalak, felség. De hidd el, kérlek, nem gyávaságból tettem. Te már úgyis
elvesztél, nem sokra mentél volna hát a támogatásommal. Élnem kell, hogy folytathassam az
Új Egyház kiépítését.
-Tudom, Cranmer, hogy jól döntöttél. Utolsó leheletemmel is imádkozni fogok, hogy
sikerüljön vállalkozásod, s Anglia soha ne kerüljön Róma igájába.
Cranmer elmondhatatlan szomorúsággal pillantott rám.
− Látod még valaha hollandus feleségedet? − kérdeztem.
− Azt hiszem, nem. Botorság volt megházasodnom.
− De legalább szerelmi házasságot kötöttél, Cranmer. Ez roppant ritka, és soha nem
botorság. Talán, ha Henrik ráun szolgálataidra, ismét meglátogathatod hitvesedet
Hollandiában.
Cranmer elmosolyodott a gondolatra.
− Igen, talán. Köszönöm, felség, hogy egy ilyen nehéz pillanatban is rám gondoltál.
Esküszöm, nem ismerek nálad kedvesebb emberi lényt.
Aztán a jó lelkipásztor meghallgatta legutolsó gyónásomat, s
326
szelíden feloldozott bűneim alól. Eljött az ideje, hogy távozzon. Miközben
összegöngyölte az átkozott okmányt, és az iszákjába tette, megjegyezte, nem buzdít
bátorságra, mert bátrabb vagyok, mint amilyen ő valaha is lehetne. Aztán istenhozzádot
mondott, s hozzátette, teljes szívéből imádkozik majd a lelkem üdvéért. Megcsókoltam, és
útjára bocsátottam.
Különös öröm lepett meg, mintha egy meleg sálat borítottak volna a vállamra. Ennek az
embernek a látogatása szép ajándék volt Henriktől. Az is megnyugtatott, hogy minden tőlem
telhetőt megtettem drága, ártatlan gyermekem megmentésére.
Örökre a Tiéd:
Erzsébet királynő
Felség!
Mary Sidney szava éles kardként hasított Erzsébet tudatába, s nyomban elszakította attól
a tragédiától, amely olyan mélyen foglalkoztatta. Anna, Cranmer püspök és utolsó
találkozásuk a Towerben egy csapásra eltűnt, amint víg udvarhölgyek fecseré-sző csapata
vonult keresztül a hálószobán; gőzölgő vízzel teli tálakat vittek a fürdőbe.
− Gyerünk, ki az ágyból! − kiáltotta Lady Sidney a formalitásokat mellőzve, s
félrehúzta a szatén ágyfüggönyt. − Épp elég ideig heverésztél, felség. Kancellárjaid égnek a
vágytól, hogy lássanak, amiként fivérem is.
− Hol van Robin? − kérdezte Erzsébet, s különös érzése támadt, mivel jó ideje
elfeledkezett kedveséről.
− Utánad sápadozik, felség. Sőt, sápítozik is. Lord Cecil visszatérése és a te
megbetegedésed után Róbert bezárkózott termeibe. Gyere, hadd segítselek fel! Támaszkodj
rám, mert a lábad minden bizonnyal nehezen bír még el.
− Hol van Kat?
328
− A kincstárszobában húzza a lóbőrt, és hangosan hortyog. Tegnap este, amikor
lefektettem, három másodperc alatt elnyomta az álom, pedig a többi udvarhölgy igencsak
lármázott körülötte. Meg sem moccant, amikor Lady Benton szelídített mókusa végigfutott a
karján. Jócskán kimerülhetett.
Mary Sidney feltámogatta Erzsébetet. Valóban remegett a lába, mint a nyárfalevél, de a
következő pillanatban már lerázta magáról komornája karját.
− Most menj! Nézz utána, hogy elegendő orgonaolajat tegyenek a fürdőmbe. És hajat is
kell mosnom.
− Okos dolog ez, felség? Hisz csak most… -Menj!
− Igenis, asszonyom − felelte Mary, és eltűnt a szomszéd szobában.
A naplóból hátravolt még néhány oldal, de Erzsébet elővette a meggyűrődött lepedők
közül, s a szekreterbe helyezte az ágy lábánál, majd kulcsra zárta a szekrényt. Átment a
fürdőszobába, vékony hálóinge a bokájánál lebegett − mintha angyal suhant volna keresztül a
helyiségen.
A fürdőszobában Lady Sidney felügyelt: több hideg vizet hozatott a kádba, vászon
törülközőket rendelt, majd utasítására az udvarhölgyek rózsaszirmot és gyógyfüveket szórtak
a vízbe. A gőzölgő párák felszálltak a rézkádból, és elhomályosították a padlótól a
mennyezetig érő tükör felületét. Mary Sidney még egyszer utoljára ellenőrizte a fürdővíz
hőmérsékletét, majd intett Erzsébetnek, hogy minden rendben. Egy másik komorna lehúzta a
királynő hálóingét, ő pedig belépett a meleg, illatozó vízbe.
Több kéz lassú, gyengéd mozdulatokkal dörzsölni kezdte Erzsébet halovány, finom
bőrét. A pára felmelegítette a levegőt, s a beszélgetés hangjait is tompította, bár az
udvarhölgyek különben is a szokásosnál halkabbra fogták a szót, hogy csivi-telésükkel ne
zavarják legyengült úrnőjüket. Erzsébet feje körül levendula− és gyógyfű-illatfelhők lebegtek.
A víz a nyakáig
329
ért, de gondolatai egy sólyom sebességével szárnyaltak vissza a Towerbe.
Erzsébet úgy érezte, egy pillanatra beköltözik anyja tudatába. Érezte nyakának finom
bőrét, s elképzelte, amint a hóhér bárdja belehasít a szövetekbe és a csontokba. Vajon érzett-e
fájdalmat? − tűnődött. Nem lehetséges-e, hogy egyetlen múló pillanatra a gyepre guruló fej
érzékeli a világot?
A férfiak árulók.
Az elképzelt jelenet borzalma visszavezette Erzsébetet saját gondolataihoz. Anyja
bátorságán gondolkozott. Milyen sokáig harcolt a megbecsülésért és azért, hogy ura legyen
sorsának! Úgy küzdött, akár egy férfi, egy vitéz lovag. Az évek során egyik félelmetes
ellenséget a másik után győzte le − Wolseyt, Suffolkot, Kelemen pápát −, hogy végül
legrégibb szövetségese okozza a vesztét.
Jaj, az árulás! − kiáltott fel magában Erzsébet. Henrik addig tartott ki Anna mellett,
amíg erős volt, s amíg megtagadta tőle azt, amire a leginkább vágyakozott: a testi szerelmet.
Abban a pillanatban, hogy engedett Henrik ostromának, s a tetejében a házasság szent
köteléke fűzte már őket együvé − gondolta Erzsébet keserűen −, Henrik ellene fordult.
Alávalóan, váratlanul, visszataszítóan. Ott lyukasztotta keresztül az acélpáncélt, ahol a benne
rejtőző asszony a legsebezhetőbb volt, a combjai között.
Erzsébet egészen eddig a pillanatig nem fogta fel, milyen égbekiáltó, vérlázító árulást
követett el atyja. Oly heves szenvedéllyel szerette Annát, amely megrengette királysága, sőt,
az egész kereszténység alapjait. Amikor pedig másként fordult kapcsolatuk, mint elképzelte,
nem érte be azzal, hogy megszabaduljon tőle. Erzsébet úgy tudta, hogy Anna rászolgált a
halálra, házasságtörést és felségárulást követett el. Azon kevesek, akik tisztában voltak
ártatlanságával, vagy maguk is meghaltak, vagy, mint Lady Sommerville, hallgattak az
igazságról, hogy mentsék a bőrüket. Még Cromwell, Henrik legnagyobb
330
győzelmeinek értelmi szerzője is fejét vesztette Anna bukásának árnyékában.
Erzsébetnek most szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy atyja kicsapongó
szoknyavadász volt, valóságos fenevad.
− Lord Cecil fölöttébb aggódott az egészségedért, felség -mondta Lady Sidney, aki
kiszakította Erzsébetet álmodozásából. − Napjában kétszer-háromszor is érdeklődött
hogyléted felől. Ő a leghívebb szolgád, asszonyom.
És a legbűntudatosabb is, tette hozzá magában a királynő. Cecil bizonyára rájött, hogy
az ő ultimátuma betegítette meg, s most szégyelli magát. Ha legközelebb találkoznak, kedves-
és elnéző lesz hozzá, hiszen az öreg szándékai tiszták és önzetlenek, határozta el a királynő.
Meg volt győződve arról, hogy a Dudleyval folytatott szerelmi viszony árt úrnője hírnevének,
s úgy látta, hogy egy esetleges házasság katasztrófába torkollna. Most azonban nem szabad
erre gondolnia. A fejfájása, Istennek hála, elmúlt. E pillanatban csupán a masszírozó ujjakat
élvezi, meg a körülötte lebegő illatos párákat.
A királynő és a királyi tanács Erzsébet betegsége utáni első ülése felhőtlen légkörben
zajlott. A királynő megdicsérte embereit az edingburg-i békekötésért, s meglepetésükre
szokatlan határozottságot tanúsított egy új adó kivetésének kérdésében. A mai ülést bizonyos
bajtársiasság jellemezte, sokat tréfálkoztak és nevettek, s az uralkodónő is jól mulatott.
Teljesen az ujja köré csavarta tanácsosait, miközben észrevétlen eloszlatta aggodalmaikat.
Még Lord Cecil is jókedvre hangolódott, bár nem adta fel tartózkodását, ami annak jele volt,
hogy nem feledkezett meg az ultimátumról. De Erzsébet sem feszegette a Robint earllé
kinevező pátens kérdését. Van még erre idő…
A délutáni nap sugarai rézsút tűztek be a tanácsterembe az ólomfoglalatú ablakokon
keresztül, amikor a nyájas csevegés-
331
be merült tanácsosok összeszedték papírosaikat, hogy távozzanak. Erzsébet vette
először észre az ideges fiatal futárt, aki belépett, térdre hullott, s várta, hogy a királynő
megszólítsa. Intett neki, hogy álljon fel, s mintha csak megérezték volna e perc fontosságát, az
urak elnémultak. A legényke megköszörülte a torkát, s rövid habozás után beszélni kezdett.
− Felség. A devoni Cunmor udvarházból jövök.
Erzsébet gyomra összeszorult Robin Dudley birtokának említésére. Azt kívánta, bárcsak
tűnne el az ifjú, mint valami bűvészmutatványban. 0 azonban folytatta.
− Lady Amy Dudley meghalt. A lépcső alján találtak rá a vásárról hazatérő szolgák.
Nyakát − a fiú szava elakadt −, nyakát törte, de nem az esés okozta a halálát. A fejdísze nem
bomlott meg. Az emberek gyilkosságot emlegetnek.
− Értesítették Lord Róbert Dudleyt? − tudakolta Erzsébet.
− Igenis, felség. Egy pillanattal ezelőtt adtam át a hírt az istállóban.
− Helyes.
Erzsébet eltökélte, hogy nem néz emberei szemébe, s nem hagyja, hogy lángvörös
arccal lássák.
− Fizessétek ki a futárt! − utasította a tanácsosokat, de nem fordult szembe velük,
hanem a szárnyas ajtóhoz vonult.
Tudják!, gondolta, s elhessegette magától a kis hölgykoszorút, amelyik kint várakozott,
hogy átkísérje az ülésteremből a lakosztályába. Ebben az iszonyú pillanatban nem lett volna
képes elviselni sanda pillantásaikat és színlelt tiszteletüket. A folyosók végtelen hosszúnak
tetszettek, s az volt az érzése, ezer meg ezer lépcsőt kell megmásznia, ráadásul az
udvaroncok, az őrök és a testőrök, akik mellett elhaladt, mintha mind kaján vigyorral néztek
volna rá.
Amikor végre belépett fogadótermébe, döbbenten látta, hogy tele van urakkal és
hölgyekkel. Furcsa módon visszafogottan viselkedtek, s nem súgtak-búgtak, amint az a jelen
kö-
332
rülmények között várható volt. Tartózkodásuk oka egy távoli sarokban álldogált
nővérével, Mary Sidneyvel.
Robin sápadtnak látszott, máskor oly szálas termetét most megroggyantotta a félelem.
− Kifelé! − kiáltotta Erzsébet. − Mindenki távozzék!
A királynő ellentmondást nem tűrő parancsa megtette hatását, s a helyiség pillanatokon
belül kiürült. Kat, aki most lépett ki a hálószobából, jobbnak látta, ha nem kérdezősködik,
hanem szótlanul követi a többieket. Egyedül Robin maradt ott; mozdulatlanul állt a sűrűsödő
homályban. A teremben alig lehetett látni, mert a nagy izgalomban elfelejtettek gyertyát
gyújtani.
Erzsébet elment Dudley mellett, s a hálószobája felé tartott. A férfi némán a nyomába
eredt, s becsukta maga mögött az ajtót. Erzsébet magában azért fohászkodott, hogy sikerüljön
megnyugodnia, s lassan, mélyen lélegzett, hátha ez lecsillapítja és visszahozza a józan eszét.
Mert úgy érezte, az őrület szélén áll.
− Miért? − kérdezte végül, megtörve az iszonyú csendet.
− Erzsébet…
− A halálán volt, Robin. Miért nem tudtál várni?
Dudley Erzsébethez lépett, hogy karjába zárja, ő azonban kisiklott öleléséből.
− Hogy feltételezhetsz rólam ilyet, Erzsébet? Semmi sem bizonyítja, hogy
meggyilkolták. Csupán a halála körülményei szokatlanok.
Erzsébet Dudley arcát fürkészte. A férfi arcizmának egyetlen rezdülése, vallanak
parányi rándulása, hangszínének leheletnyi változása sem kerülte el a figyelmét, mégsem
tudta eldönteni, igazat mond-e kedvese vagy hazudik.
− Amyre a lépcső alján találtak rá. Valószínűleg az eséstől törte ki a nyakát.
− Csakhogy most téged gyanúsítanak a meggyilkolásával -mondta Erzsébet. − Meg
persze engem. Hát nem fogod fel, mit mond a látszat? Anglia királynője a lovászmesterével
hentereg.
333
Azt kívánják, a feleség ne álljon útjába gyalázatos viszonyuknak. És mit ad Isten, a
feleséget holtan találják…
− Esküszöm, nem öltem meg a feleségemet…
− És arra is megesküszöl, hogy nem is öletted meg? Megesküszöl, hogy nem te ültetted
a gondolatot készséges szolgáid fejébe, hogy nincs más kívánságod, mint Amytől
megszabadulni?
− Újra mondom. Nem öltem meg Amyt. De nem hazudok neked: örülök a halálának.
− Robin!
Dudley utolsó szavai hatására a szoba forogni kezdett, és a világ elhomályosodott
Erzsébet körül − egy pillanatra nem a kedvese állt előtte, hanem hájas atyja, Henrik. A
vadállat. Henrik, aki vidám sárga öltözékben gyászolta meg anyja kivégzését, s már másnap
feleségül vette Seymour úrhölgyet. O is örült a felesége halálának.
A férfiak árulók.
Dudley arca ismét megjelent, s háttérbe szorította a kísérteties jelenést.
− Ne tagadd, Erzsébet, te is a halálát kívántad!
− Beismerem, kellettél nekem, de soha nem kívántam, hogy egy másik ember vére
tapadjon a kezemhez.
− Szeretlek, Erzsébet. Teljes szívemből és lelkemből. Akár Isten, akár a sors volt e halál
oka, újra szabad vagyok… elvehetlek feleségül.
− Nem! − Erzsébet befogta a fülét. − Ne mondj ilyeneket! Megint atyja hangját hallotta.
Aki örült, hogy Anna meghalt… újra szabad… örült, hogy meghalt…
− Erzsébet!
Dudley megragadta a királynőt. Erzsébetet egész testében hideg rázta. Úgy érezte, jéggé
dermedt a szíve.
− Kérlek, ne! Ne érj hozzám! − Erzsébet megpróbált megnyugodni, visszanyerni az
ítélőképességét. − Most menj el, Robin! Azt hiszem, egy időre vissza kell vonulnod az
udvartól. Az
334
ügyet kivizsgálják, s téged remélhetőleg ártatlannak nyilvánítanak. − Erzsébet Robin
tekintetét fürkészte. − Ugye, így lesz?
− Igen.
− Helyes. Akkor menj Kew-ba. − Erzsébetnek meglódultak a gondolatai. − Ott várd ki,
amíg küldök érted! Senkivel se beszélj Lord Cecilen kívül, majd vele üzenek.
− Nem fogsz írni? Ha távol kell lennem tőled, legalább a gondolataidból ne zárj ki. Nem
bírnám elviselni!
− írni fogok.
Dudley térdre hullott Erzsébet előtt, s szoknyája ráncai közé fúrta a fejét. A királynő két
kezébe vette Robin arcát, s letörölte legördülő könnyeit. így maradtak egy ideig, azután
Erzsébet jelezte Robinnak, hogy álljon fel. Dudley felemelkedett, gyengéden végigcsókolta
Erzsébet ujjait, majd engedélyt kért a távozásra, s reszketve kihátrált a hálószobából.
Erzsébet végigfeküdt a királyi ágyon, és sírni kezdett. Úgy érezte, olyan törékeny, akár
egy velencei üvegcsillár. Siratta anyját, atyját, Robint és Amyt, siratta a szerelmet és a halált,
siratta örökre elveszített, megvalósíthatatlan, édes ábrándjait.
1536. május 17.
Kedves Naplóm!
A király újabb kegye, hogy barátaim és fivérem megmenekültek egy lassú kivégzés
borzalmaitól. Mindannyian meghaltak, lefejezték őket, drága vérük a hóhér csizmáját öntözte.
Börtönöm ablakából nem láttam ki a vérpadra, ezért megkértem Lady Kings-tont, vigyen egy
olyan helyre, ahonnan végignézhetem a szörnyű eseményt, amelyet az én
meggondolatlanságom idézett elő.
335
Nagy tömeg gyűlt össze aznap − egész családok jelentek meg piknikes kosaraikkal,
magas és alacsony rangú kormánytisztviselők, külhoni méltóságok, kereskedők, akik bezárták
boltjaikat az ünnep idejére. A vérpadot magasra építették, hogy mindenki kiélvezhesse a véres
látványosságot. Norris, Weston, Breyerton egyenként elfoglalták helyeiket. A mellvédről,
ahol álltam, nem hallottam ezeknek a bátor férfiaknak utolsó szavait, később azonban
megtudtam, hogy egyikük sem árult el, mindössze az Úr segítségét kérték, hogy könnyen
haljanak meg.
Amikor George, drága bátyám lépett a vérpadra, a tömeg elnémult. Az asszonyok
magukhoz vonták gyermekeiket, hogy ne lássák a vérfertőző szörnyeteget. Egy hájas polgár
bamba vigyorral zsíros ujjait nyalogatta: talán eszébe jutott, mint sivalkodott undorító súlya
alatt húga vagy lánya. Egy tejfelesszájú ifjonc, aki feltehetően az udvarba kívánkozott,
megkövülten állt, s nem vette le szemét a vérpadról. Szemlátomást lenyűgözte a félelem, mert
most értette meg, milyen halálos veszélyeket rejt új hivatása.
Kétségbeesetten kerestem fivérem tekintetét, hogy még utoljára szembenézzen velem, s
így, a távolból küldhessem felé szeretetemet, megkönnyítendő mindkettőnk sötét utazását. Ö
azonban maga elé révedt. Minden mozdulata méltóságot sugárzott, minden szavát gondosan
megválogatta, hogy bátor halálát sokáig emlegesse az utókor. Miután elmondta
búcsúbeszédét, felnézett az ég kékjére, amelyen nagy felhők vonultak, akár a vitorlák.
Eszembe jutott az a szeles nap, amikor kikísértem Doverben. Megint magam előtt láttam a
fürge mozdulatot, amellyel kalapja után kapott.jaj, milyen boldog is volt az a nap, az egész
élet előttünk állt még!
Magam is felnéztem az égre, hogy ne lássam, hogyan térdel le George a hóhér előtt.
Csak az émelyítő puffanást hallottam, majd a csőcselék éljenzését. Megfordultam, s nem
néztem hátra, mert nem kívántam látni fivérem kiontott vérét aTower gyepén.
336
Lady Kingston a börtönajtóban várt rám, a szeme jéghideg, krumpliorra és tokás álla
közé préselt ajkát összeszorította. Megrendített a vérfürdő, amelynek tanúja voltam, s mivel
attól féltem, Erzsébet is hasonló sorsra jut miattam, könyörögve kértem ezt az undok
nőszemélyt, továbbítsa szavaimat Mária úrnőnek. Elmondtam tehát az üzenetet, amely a
következőképpen hangzott: Töredelmesen bánom hajdani kemény bánásmódomat. Kis
féltestvére azonban ártatlan. Az irgalmán kívül semmire és senkire nem számíthat, hisz nincs
egyetlen barátja, aki a védelmére kelne. − Börtönőröm ugyan hideg maradt, mint a jég, de
beleegyezett, hogy minden egyes szavamat továbbadja Mária hercegnőnek. Úgy éreztem,
nagy kő esett le a szívemről, s megkönnyebbülten fellélegeztem.
Holnap reggel fejeznek le, fel kell készülnöm a halálomra. Adj hozzá erőt,jézusom!
Örökre a Tiéd:
1536. május 18. Kedves Naplóm!
Egy nappal elhalasztották a kivégzésemet, bár gyanítom, ezzel is csak kínozni akarnak.
A magam részéről örülök ezeknek az ajándékba kapott óráknak, amelyeket jól ki kell
használnom. Ma írni fogok Erzsébetnek, elmondom neki − s csak neki −, ami a szívemet
nyomja. Lady Sommerville-re szándékozom bízni a naplómat, aki megígérte, hogy a maga
idejében átadja a lányomnak.
Igazi, türelmes nővérkém voltál, kedves Naplóm. Egész életemet leírtam lapjaidra. E
sok-sok éven át úgy tekintettem rád,
337
mint nyájas tekintetű, előkelő hölgyre, aki szert tett már némi életbölcsességre. Gyakran
elképzeltem, amint egy napsütötte ablakfülkében ülsz, s friss bejegyzéseimet olvasod, amiként
az egyik barát olvassa mohó kíváncsisággal a másik híradását.
Bár soha nem kaptam Tőled választ, tömérdek láthatatlan jótéteményben részesítettél.
Amikor a tollszár a papírhoz ér, különös vegyi folyamat veszi kezdetét. Naplóm afféle
bölcsek köveként silány fémekből arannyá változtatta emlékeimet, álmaimat,
beszélgetéseimet, reményeimet, félelmeimet és gondolatfoszlányaimat. Ez az „arany” volt
lelki nemesedésem letéteményese. Teljes szívemből köszönöm Neked ezt az ajándékot. Hadd
búcsúzzam Tőled egy verssel, drága barátnőm.
Ó, ringass álomba, halál, Hozz nyugalmat nekem, Keblemből a lélek kiszáll, Bár tiszta,
szennytelen. Szólj, bánatos lélekharang, Kongasd el vesztemet, Zokog a szív; giling-galang,
Lélekharang temet.
Álnokság és rosszakarat Bukásom kútfeje, Nyomukban siralom fakad, Az öröm odalett.
Híremet sárba rántotta Hamis bírák kara. Mégis hasztalan vádolnak, Nevem tiszta marad.
Örökre a Tiéd:
Qytonna
338
Drága Erzsébetem!
Amikor utoljára láttam kedves személyedet, még nem töltötted be harmadik életévedet.
Szép voltál, akár egy festett baba, és oly nyíltszívű, jó természetű, mint egyetlen általam
ismert gyermek sem. Emlékszem arra a napra, mert a tavaszi nap vakítóan betűzött a
gyermekszoba ablakán, s piros szaténruhácskád szinte lángolni látszott a napsütésben,
miközben karodat széttártad, s felém tipegtél. Talán kiestek emlékeid közül ezek a korai évek,
de elmondhatom, Erzsébet, hogy bár nagy bánatomra keveset láthattuk egymást, megismertél
és szerettél engem. Furcsa, kisajátító szeretettel szerettél, amely szokatlan egy ilyen kis
gyermeknél. Ölem volt a trónod, én pedig egyetlen alattvalód. Ha ide befészkelted magad,
teljes odaadást követeltél, s senki sem zavarhatta meg kettősünket. Te mondtad meg, milyen
dalokat énekeljek, milyen meséket meséljek, hol csókoljam meg és csiklandozzam nyakadat,
füledet, lábadat. Elmondhatatlanul örültem ezeknek a ritka, varázslatos óráknak, s remélem, te
sem feledted el őket egészen, mert úgy kell meghalnom, hogy anyátlan árvaként hagylak
magadra egy kegyetlen, veszedelmes világban.
Minden jel arra mutat, hogy soha nem viseled majd az angol koronát. Mária fog
uralkodni, s bizonyára Jane Seymour sem lesz utolsó a sorban Henrik oldalán. Mégsem
halhatok meg úgy, hogy ne higgyek abban, egy napon még trónra lépsz. Nem a kenti apáca
jóslata mondatja ezt velem, bár meggyőződésem, hogy szegény pára valóban a jövőbe látott,
mielőtt a hatalmasok játékszere lett. Ugyanakkor azt is megértettem, hogy a váratlan,
erőszakos sorsfordulatok befolyásolhatatlanok. Azért képzellek el Anglia trónján, mert az én
elszántságom mellett atyád királyi vérét is örökölted.
Holnap meghalok, mivel nem a hús örömeit kívántam, hanem uralmat saját sorsom
felett. Tudom, egy nő nem várhat el ennyit az élettől, mégis sokszor gondoltam arra, hogy
eszem ér annyit, mint egy férfié.Világunkban egy nőnek születésétől fog-
339
va atyja parancsol, egészen addig, amíg át nem adja őt férjének, aki élete végéig lesz ura
és parancsolója. Sok prédikátor hangoztatja, hogy az asszonyi állatnak nincs lelke.
Természetem különös torzulása engem azonban arra késztetett, hogy ne engedelmeskedjem a
férfiaknak. Fiatal süldőlány voltam, amikor először szálltam szembe akaratukkal. Sokukkal
dacoltam − atyámmal, Wolsey bíborossal, Henrikkel. Vitézül megálltam helyemet, akár
valami hős lovag a csatamezőn. Összegyűjtöttem hadaimat, előrenyomultam, visszavonultam,
ütközetekben vettem részt, diplomáciai manővereket hajtottam végre, kemény csatákat
nyertem meg.Végül pedig elveszítettem a háborút.
Mindössze azt sajnálom, lányom, hogy téged magadra kell hagyjalak. Hisz asszony
létemre ritka előjogokban volt részem. Megismertem az igaz szerelmet, sikerrel küzdöttem a
koronáért, királyok, királynők és bíborosok között forgolódtam. Szültem egy gyermeket.
Egyesek boszorkánynak tartanak, te azonban elolvastad ezt a naplót, tudod hát, hogy erőm
nem az ördögtől származik.
Azt hiszem, először akkor kérgesedett meg a szívem, akkor lettem ilyen erőssé, amikor
elveszítettem első szerelmemet, Henry Percyt. Bele is rokkanhattam volna ebbe az iszonyatos
veszteségbe, ám akár a verem mélyére vetett, megkínzott, vérző medve, bömbölve támadtam
a bundámat marcangoló vérebekre, s életben maradtam a következő napig.
Engedelmes lánya voltam atyámnak, és igaz szerelemmel szerettem a két férfit, Henryt
és Henriket, hűségem jutalma mégis az lett, hogy megcsaltak és elárultak. Mindennek ellenére
nem állítom, hogy valamennyi férfi áruló. Ismertem jó és igaz férfiakat: nagybátyádat, George
bácsit, Thomas Wyattet, Norrist,Wes-tont, Breyertont. Atyádnak is megbocsátok, Erzsébet,
mert úgy vélem, megértem különös döntéseit. A férfiak ugyanis azt hajszolják, ami nem lehet
az övék, és azt gyűlölik, ami felett nincs hatalmuk. Henrik számára mindkettő én voltam.
340
így tehát lányom, noha rövidesen meghalok azon önző törekvésemért, hogy magam
kívántam irányítani sorsomat, kérve kérlek, kövesd példámat. Ne engedd, hogy egyetlen férfi
is föléd kerekedjen! Szeresd őket, élvezd ki őket, menj hozzájuk nőül, ha úgy hozza kedved,
de tartsd távol minden férfitól lelked egy darabkáját. Mivel ez sikerült nekem, nem hajtom
megbánással fejem a hóhérbárd alá, nem félek a haláltól. Mielőtt megáldoznék, magamban
megesküszöm a lelkem üdvére, hogy igaztalan vádak alapján halok meg, a te kedvedért
azonban alázatosan alávetem magam a király akaratának, és bocsánatáért esedezem.
Hamarosan meghalok, mégis örvendezem, mert benned továbbélek majd. Egyedül ezt a
naplót hagyom rád, ez szüleid életének krónikája.Tudnod kell, hogy nagyon szerettelek, s
hogy az égből is vigyázni fogok rád. Melletted leszek egész életedben. Isten veled, édes
lányom, isten veled!
Örökre a Tiéd:
Erzsébet királynő
William Cecil felnézett, amikor a királynő belépett a tanácsterembe. A nap most kelt fel,
s az udvar népe még jobbára aludt. Lord Cecil azonban koránkelő fajta volt, s most egyedül
üldögélt csendes elmélkedésbe merülten, közvetlenül az ajtó mögött, így Erzsébet nem látta
meg azonnal. A királynő szokatlan hangulata − valami furcsa elszántság ez, amely a lélek
békéjére vall, gondolta Cecil − arra ösztönözte, hogy ne törje meg a csendet, és ne hívja fel
magára a figyelmet.
A királynő egyenesen az íróasztalához ment, amelyen egy nagy halom okmány és levél
hevert, s addig kotorászott közöttük, amíg meg nem találta, amit keresett.
Cecil ekkor pillantotta meg a pengét a hosszú, elefántcsontfehér ujjak szorításában, az
acél megvillant a reggeli napsütésben. Erzsébet felemelte a tőrt, s rövid döfésekkel beleszúrt a
pergamenbe egyszer, kétszer… talán egy tucatszor is, amíg vékony csíkokra nem hasogatta, s
a fényezett padlóra nem szórta az okmány darabjait.
Eztán megfordult, hogy távozzon, és meglátta hű tanácsadóját.
342
Cecilnek az volt a benyomása, hogy e pillanatban még büszkébben kihúzza magát, mint
máskor. Nem mosolygott rá, de nem is büntette jeges arckifejezéssel. Mindössze tartózkodó
biccentéssel tudomásul vette jelenlétét, és kiment mellette.
Néhány perc elteltével a tanácsos felállt, és a padlón heverő, széthasogatott okmányhoz
ment. Lehajolt, felszedegette a darabkákat, és az íróasztalra fektette. A királynő
nemtetszésének áldozatává lett papíros összerakása mindössze pár pillanatot vett igénybe. A
pátens volt, amely earllé nevezte volna ki Róbert Dudleyt.
− Vezesd be, Kat, aztán pedig hagyj minket magunkra! Erzsébet komornája ajtót nyitott,
s betessékelte Lady Som-
merville-t a királynő hálószobájába, majd távozott. A meghajlás fájdalommal járhatott
az öregasszonynak. Erzsébet szelíden felsegítette.
− Gyere! − mondta. − Üljünk le, Lady Sommerville! Miközben az ablakfülkéhez
mentek, az öregasszony szeme
az ezüst borítású asztalra tévedt, amelyen vagy egy tucat egyformán hímzett jelvény
feküdt − az a fajta, amelyet a libériás királyi inasok viseltek. Megállt, és érdeklődve nézegette
őket, azonban egyiket sem merte megérinteni. Erzsébet, aki látta érdeklődését, odaadta az
egyik jelvényt, az öreg hölgy pedig közel emelte a szeméhez.
A hímzés koronás, jogart tartó fehér sólymot ábrázolt, amely egy fehér és piros
rózsákkal teli gallyon ült. A hölgy elmosolyodott.
− Büszke jelkép, nem igaz, Lady Sommerville?
− Látom, megtiszteled anyád emlékét azzal, hogy legkedvesebb jelvényét használod.
Már éppen visszahelyezte volna a jelvényt az asztalra, Erzsébet azonban megállította a
kezét.
343
− Nem, tartsd csak meg, emlékül, mindkettőnktől! − mondta. − Gyere, üljünk le!
Leültek a folyóra néző padkára, a hajlott korú nemesasszony és a királynő.
− Kérlek, beszéld el nekem anyám halálát, Lady Sommerville!
Az öregasszony jó ideig hallgatott, a Temze dereglyéit nézte. Erzsébet már azt hitte,
nem hallotta meg a kérdését, vagy az emlékezés fájdalmassága némítja el, ekkor azonban
Lady Sommerville mégis beszélni kezdett. Göcsörtös ujjai a jelvénnyel babráltak, fakó
szempárja a múltba révedt.
− A nap csodásan sütött azon az iszonyatos napon. A királynő, az édesanyád,
valahogyan megtalálta szegény, összetört lelkében az erőnek és nagyságnak azt a szikráját,
amely végigsegítette utolsó útján. Egyszerű, szürke, mélyen kivágott damasztruhába
öltöztettük fel, s a haját vászon főkötő alá tűztük. Bár az arcát nem festette ki, fiatalnak és
gyönyörűnek láttam aznap reggel, jaj, milyen szépnek! Egyre csak mosolygott, szinte
boldognak látszott. Lord Kingstont egészen felkavarta a viselkedése, s azt mondta, a királynő
szemlátomást örömmel fogadja a halált. Én azonban tudtam, hogy ez nem így van, mert nem
akarta itthagyni a világot és téged, bárányt a farkasok között… Büszkén ment ki a Tower
kertjébe. Nem sírta el magát, s nem ájult el, amikor megpillantotta a vérpadot és a zsibongó
tömeget, amely tüstént elnémult, ahogy ő megjelent. Még a Saint Omerből hozatott francia
hóhért is annyira lenyűgözte tiszta szépsége s nemes lélekjelenléte, hogy szemlátomást
megrendült és magába szállt… Anyád felment a vérpad lépcsőjén. A király parancsára az
emelvényt most alacsonyabbra építették, hogy kevesebb polgár lássa a kivégzést. Anna
tanácstalanul nézett körül, mert nem látott farönköt. A hóhér azonban -miközben Anna
átnyújtotta a díjat szolgálataiért − kedvesen elmagyarázta, hogy azért nincs rönk, mert ő olyan
gyakorlott, hogy nincs szüksége rá. Aztán arra kérte a királynőt, mondja el
344
utolsó szavait. Anna tehát az összegyűlt tömeg felé fordult, s egy arcizma sem rándult a
vérszomjas tekintetek láttán… Csengő, tiszta hangon beszélt, miközben elmondta
búcsúbeszédét, s arra kérte a népet, imádkozzanak a lelki üdvéért. Aztán azt tette, amit a szíve
diktált; szerettei védelmében fennszóval dicsérte a királyt, s kijelentette, igazságosabb és
könyörületesebb uralkodót nem hordott hátán a föld… Ezt követően letérdelt, gondosan
elrendezte lábánál szoknyájának ráncait, majd kendővel kötötte be gyönyörű fekete szemeit.
A hóhér, aki meg akarta könnyíteni utolsó perceit, ekkor ravasz cselhez folyamodott. Szalma
közé rejtve ugyanis ott volt már kezében a bárd, de előbb a vérpad széléhez lépett, és
elkiáltotta magát: „Hozzátok ide a bárdomat!”. Abban a pillanatban, amikor anyád a hang
irányába fordította bekötött szemét, a hóhér mellette termett, és egyetlen határozott
mozdulattal lecsapott a nyakára. A csel bevált. Annának nem kellett megélnie a halálos csapás
előtti utolsó pillanatot.
Lady Sommerville szünetet tartott, mint aki újra átéli az emlék minden borzalmát.
-Ahogy azt a szokás megköveteli, a hóhér levette Anna szeméről a kötést, s megmutatta
a tömegnek a vértől csöpögő fejet. Gúnyos kiáltások hallatszottak, de az igazat megvallva,
nem tűntek őszintének, s csak kevesen mártottak rongyot Anna vérébe, hátborzongató emlék
gyanánt. Anna bátor halála rádöbbentette a népet, hogy a király véres asszonygyilkos. A
szóbeszéddel ellentétben anyád ajka nem mozgott már a lefejezés után. Tiszta szívvel
kijelenthetem, hogy nem voltak fájdalmai, és a hóhér egyetlen pillanat alatt végzett vele.
Erzsébet az öregasszony csontos kezére fektette hosszú, kecses ujjait, s vigasztalón ott
tartotta, bár nem mert szembenézni Lady Sommerville-lel.
− A többi komornával együtt vászonba bugyoláltuk a testet és a fejet. Henrik nem
tartotta helyénvalónak, hogy koporsóba
345
temessék a bűnöst, így mindkét testrészt egy ék alakú ládába helyeztük, majd néhány
férfi átvitte a ládát a Béklyóba Vert Szent Péter kápolnába, amely közvetlenül ott van a Tower
kertje mellett. A kórus alatt helyezték örök nyugalomra, s máig ott találhatók földi
maradványai.
A két nő csendben üldögélt egy ideig, s a hajósok kiáltásait hallgatták a folyón. Végül
Erzsébet szólalt meg.
− Elolvastad a naplót, Lady Sommerville?
− Minden szavát, felség. Az utolsó bejegyzés kivételével, mert azt Anna királynő csak
neked szánta.
Erzsébet elmosolyodott.
− Mivel felmérhetetlen értékű ajándékot kaptam tőled, szeretném valamivel viszonozni.
Kérlek, mondd meg hát, mivel jutalmazhatom hűségedet!
A vénasszony mindössze egyetlen pillanatig gondolkozott, mintha számított volna erre
az ajánlatra.
− Van egy unokám, felség. Bájos lányka, most töltötte be a tizenhetet. Soha nem járt az
udvarban, s mivel imádja a vidéki életet, nem is szándékozik ide jönni. − Az öreg hölgy
elhallgatott, s a szavakat keresgélte. − Szeret egy ifjút, egy helybéli mesterember fiát, aki
atyja mesterségét folytatja. Az ifjú viszontszereti. Amint az szokás, fiam és felesége egy
fogatlan özvegyhez szándékoznak adni a lányt, hogy ezzel is gyarapítsák birtokukat. − Az
öregasszony könyörögve nézett a királynőre. − Ez a frigy százezer darabra töri majd az
unokám szívét.
Lady Sommerville szemét oly hirtelen borította el a könny, hogy maga is meglepődött.
Erzsébet zsebkendőt húzott elő a ruhaujjából, s az öregasszonynak adta, aki hálásan elvette, és
megtörölgette vele a szemét.
− Bocsáss meg! − mondta.
− Nincs mit megbocsátanom, kedves hölgy. Légy nyugodt, teljesítem kérésedet. Fiadat
és feleségét bőkezűen kárpótolni fogom a veszteségért, ami lányuk választása miatt éri őket.
346
− O, felség! − mormolta Lady Sommerville hálásan. Erzsébet tekintete az ágyon heverő
naplóra esett.
− Vedd úgy, mint anyám, Anna királynő ajándékát!
− Anyád nagyszerű asszony volt, felség, akit mindenki félreértett. De te büszke lehetsz
arra, hogy a Boleynek vére csörgedezik ereidben.
Erzsébet felsegítette Lady Sommerville-t, és az ajtóig kísérte.
− Megtiszteltél azzal, hogy fogadtál, felség. Erzsébet belenézett a megtört szempárba.
− Te tiszteltél meg engem, kedves hölgy. Olyan kincset juttattál vissza hozzám,
amelynek elvesztéséről nem is tudtam, és egyúttal olyan szeretetet, amelyről elfeledkeztem.
Ahogy Lady Sommerville felemelkedett meghajlásából, ölelő karok zárták körül. Öreg
teste nem ismert még ilyen meleg ölelést, sem férfitól, sem édesanyjától.
− Isten áldjon, gyermekem! Anglia népe szerencsésnek mondhatja magát, hogy ilyen
királynője van.
Amikor az ajtó becsukódott a látogató mögött, Erzsébet ágyához ment és a napló után
nyúlt. Kebléhez szorította a borvörös bőrkötést, behunyta a szemét, s lelkének minden
erejével igyekezett maga elé képzelni anyja arcvonásait, de hasztalan próbálkozott.
− Kat − szólt ki, s öreg társa azonnal megjelent, hogy szolgálatára legyen. − Intézkedj,
hogy készítsék elő a bárkát! Ma délután lemegyek a folyón.
− Ahogy parancsolod, felség. Mit mondjak, mi lesz utad célja?
− Utam célja? A Tower.
A királyi bárka nem harsonaszóval, csupán néma pompával úszott a folyón. A délutáni
eget gomolygó viharfelhők takarták, amelyeken csak itt-ott tűztek át sziporkázva az aranyló
napsugarak. A nap elő-előbukkanó fénye lángba borította a folyó tükrét.
347
Erzsébet egyedül ült a felső fedélzeten, mert minden udvarhölgyét hátrahagyta, ami
hosszú prédikációra ösztökélte Katet.
− Nem királynőhöz illő viselkedés kíséret nélkül járni -mondta megrovón. − Na és a
Tower? Ugyan mi dolgod akadt hirtelen a Towerben, kérdem én?
− Magánügy − felelte Erzsébet szelíden, s nem zavartatta magát Kat basáskodásától. −
Magánügy.
Miközben a víz tükrén felcsillámló és a felhők közül előbukkanó napsugarakat figyelte,
úgy érezte, nagy nyugalom szállja meg a szívét. Hirtelen sokkal erősebbnek, jobbnak,
teljesebbnek érezte magát, mint valaha. Sürgős elintéznivalója akadt. Olyan ügy, amelyet
egyetlen tanácsosa, még William Cecil sem intézhet el helyette.
Anyám.
A királynő minden ceremóniát nélkülöző megjelenése a Tower kikötőjében
megdöbbentette az Árulók Kapujának őreit. Feltápászkodtak, kihúzták magukat, s szertartásos
köszöntő szavakat motyogtak, miközben Erzsébet partra szállt, s a felhúzott kapurostély alatt
bevonult a Tower kertjébe. Ahogy egyedül lépkedett az óriási udvaron, a kopasz
börtönfelügyelő előresietett a fogadására; útközben söpörte le az ebéd nyomait fekete
asztalkendőjéről.
− Micsoda megtiszteltetés, felség! Jaj, csakhogy nem vártuk az érkezésedet… miben
lehetek szolgálatodra?… Csak óvatosan. Amint látod, átépítjük a hidat, kellemetlen volna, ha
megcsúsznál és elesnél. Felajánlhatom a karomat?
− Magam is tökéletesen jól látok, Lord Harrington, bár köszönöm a kedvességedet. Az a
kívánságom, hogy hagyjatok magamra. Hálás lennék, ha elküldenéd a kertből az őröket és a
munkásokat. Egyedül akarok maradni.
− Egyedül, felség?
A királynő szigorú arckifejezése elég volt a parancs megerősítéséhez. A börtönfelügyelő
elsietett. Sűrűn csóválta a fejét, és
348
annyira kihozta sodrából a szokatlan utasítás, hogy egyik lábujja beakadt két macskakő
közé, s csak az utolsó pillanatban menekült meg egy szégyenteljes eséstől. Erzsébet
elmosolyodott, ahogy látta, mint teszik le munkájukat a kőművesek és ácsok. A
toronyajtóknál és kapuknál posztoló őrök is most kaphatták meg az utasítást, hogy hagyják el
őrhelyeiket, és tűnjenek el szem elől.
Végül teljesen egyedül maradt az ősi kastélyudvaron. A Fehér Torony vaskos falai a
feje felett törtek az ég felé. Hogy a Haragtorony és a Beauchamp-torony közötti bástyához ért,
felnézett a magasba; itt levegőzött rabsága idején. Eszébe jutott a nyirkos lépcsőház és titkos
találkozója Robinnal. Felidézte, miként vették el álmát a sötétzárka rémségei és a förtelmes
kínzószerszámok, hiszen maga is félt, hogy kipróbálják rajta a sütő-rostélyokat, a szorítókat, a
fogat kiverő és a lábujjcsavaró szerkezeteket. A Towerben egyedül a halálfélelembe is
belehalhatott az ember. És most övé ez is, nem kell tartania tőle… sem azok szellemeitől, akik
itt veszítették el életüket.
Erzsébet a Királyok Csarnokához ért, és kinyitotta a nagy szárnyasajtót. Megállt a tágas,
visszhangos teremben, a magas, boltíves mennyezet alatt, s közben elképzelte, miféle lármás
népség gyűlhetett itt össze Anna perének tárgyalásán; miként kopoghatott pálcájával a
fapadlón Norfolk hercege, hogy rendet teremtsen. Lelki szemeivel maga előtt látta a
huszonhat főrendi méltóság skarlátpiros öltözetét, orrában érezte félelmük szagát, hisz
bizonyára szorongtak, nehogy rosszul válasszanak, és fejükre idézzék a király haragját.
Anyám.
Elképzelte, miként szedte össze Anna királynő utolsó lelkierejét, hogy szembenézzen a
bírósággal, s nemes daccal feleljen gyalázatos, koholt vádjaikra. Hogyan hallgatta végig, hogy
ellenfelei és hajdani barátai bűnösnek találják felségárulás, házasságtörés és vérfertőzés
vétkében. „Saját rendje árulta el hazug szóval”. Mégis, gondolta Erzsébet, anyja nem volt
szent. Szó
349
mi szó, vér tapadt a kezéhez. Nyughatatlanabb és vakmerőbb volt bármely más angol
nőnél. Kora gyermekkorától kezdve akaratos, rossz természettel verte meg a Teremtő, hamar
kijött a sodrából, és nyelve is élesebb volt a kelleténél. A szenvedélyek és a becsvágya uralták
döntéseit − a férfiak uralmának ugyanakkor nem volt hajlandó alávetni magát.
Milyen furcsa is a vér szava!, gondolta Erzsébet. Nem emlékszem anyámra, nem volt
módom tanulni tőle, mégis oly sok mindenben hasonlítok rá.
Oly sok mindenben − mégsem mindenben. Annát mindenekfölött a harag és a bosszú
vezérelte. Wolsey. Katalin. Mária. Norfolk. Valamennyi a haragosa volt. Sérelmei azonban
üszkös sebbé növekedtek a lelkében, s beleesett a maga ásta verembe. Anyjának ezt a
jellemvonását nem fogja utánozni, döntötte el Erzsébet.
Mire a királynő kilépett a Királyok Csarnokából, a gyér napsütést sötét fellegek takarták
el, s a Tower kertje komor tájképtanulmánnyá változott. Bár most nem emelkedett vérpad a
gyepen, Erzsébet odament, ahol valaha állt, ahol édesanyja vére öntözte a májusi pázsitot.
Hogy érhetett ilyen szégyenletes véget Anna? − tűnődött. Egy nő életében két férfi van, az
atyja és a férje − gondolta. Annát atyja döbbenetes kíméletlenséggel saját érdekei szolgálatába
állította, és amikor többé nem hajtott neki hasznot, cserbenhagyta.
És a férje? Nem fért hozzá kétség, hogy Henrik szerette. 0 azonban e szerelem
csapdájába került, ahogy csapdába kerül a kopók hajszolta szarvasünő is. Nem tehetett mást,
részt kellett vennie a hajszában. Henrik minden észérvnek fittyet hányva akarta őt. Ha egy
király megkíván egy nőt, annak nincs más választása, mint hogy alázatosan igent mondjon.
Hacsak, mint Anna, nem tesz fel mindent egy lapra. O lett hát Henrik legfür-gébb zsákmánya,
aki sötét, veszedelmes vidékekre csalta, s felforralta a vérét, hogy tovább hajszolja. Ő azonban
tovaillant, évről évre, míg azután Henrik félig-meddig eszét vesztette a hi-
350
ábavaló üldözés közben. Anna azonban mégiscsak préda volt. Ő volt az, akire
vadásztak. Nem maradt más választása, mint a menekülés vagy a megadás, s az utóbbival −
mindig is tudta a lelke mélyén − saját halálos ítéletét írja alá.
Erzsébet most Anna hitvesére gondolt. A naplóban „vadállatként” emlegetett személy
nem más, mint tulajdon szülőatyja.
Szerettem, mi több, imádtam atyámat, gondolta a királynő. Uramnak és parancsolómnak
tartottam, Isten után az elsőnek. És most azt kell megtudnom édesanyámtól, hogy szörnyeteg
volt. Ezt bizony nehezen fogom megemészteni!
Kegyetlen volt és vérlázítóan igazságtalan, Erzsébet azonban tudta, képtelen
megszabadulni atyjától származó tulajdonságaitól. Ráadásul tőle tanulta uralkodása
legsarkalatosabb alapelvét. Azt, hogy lehet bármilyen kedves és nagylelkű, teremthet békét
országában és összhangot alattvalói között, mindvégig vasmarokkal kell kormányoznia,
különben elveszti az oly nehezen megszerzett trónt.
Megborzongott, mert időközben az ég még borúsabbra fordult. Átvágott a kerten a
Béklyóba Vert Szent Péter kápolnához, s kinyitotta a súlyos, nyikorgó ajtót. Az ősi, normann
stílusú kicsi kápolnát semmi sem díszítette. A templomhajót mindössze néhány gyertya fénye
világította meg, s a levegőben átható tömjénillat terjengett. Sötét, szomorú hely volt ez.
Erzsébet kis időre letérdelt az oltár keresztje elé, de nem időzött itt sokáig, mert igazából a
kórust kereste. A berakásos márványpadló semmi nyomát nem mutatta, mit rejt a mélység −
anyja földi maradványait, akit atyja küldött a túlvilágra. Erzsébetre hirtelen oly vad, fájdalmas
vágyakozás tört rá, hogy talpra szökkent. Anyja, aki a karjában tartotta és szerette, azért halt
meg, mert ő lánynak született. Most, ím, itt fekszik szinte mindenkitől elfeledve a lába alatt, s
nem több egy rakás csontnál.
Erősen fülelt, hátha meghallja a csendben, mint kiált fel Anna a sírjában. Valamiféle
üzenetre, leckére, figyelmeztetésre várt.
351
De semmi nem történt, csupán kegyetlenül sajogni kezdett a szíve Róbert Dudley után.
Hisz ő a legdrágább barátja, akinek édes órákat köszönhet, aki legmerészebb ábrándjait is
megosztotta vele. Csakhogy immáron nem bízhat meg benne. Egyetlen férfiemberben sem
bízhat. Bizonyos volt benne, hogy ha valaha is hallaná anyja hangját, azt mondaná: „Soha ne
add át az irányítást egyetlen férfinak sem!” Aztán különös gondolat fogant meg Erzsébet
agyában. Atyja, az egyetlen férfiú, akit fölébe rendelt a természet, halott. Mi a csudának
menne hát férjhez most… vagy bármikor? Hogy saját kezével ruházza át az uralkodás
félelmetes hatalmát férjére? Nem, nem követi el ezt a bolondságot.
Hirtelen megbénultak a gondolatai. Csak nem ment el teljesen az eszem? − gondolta.
Miféle ostobaságra készülök? Egy uralkodó, aki nem akar gyermeket, hogy ezzel vége
szakadjon Anglia legjelentősebb dinasztiájának?
Eszébe jutott, milyen büszkén jelentette ki Robinnak süldőlány korában, hogy soha nem
megy férjhez. A fiú erre nagyot nevetett, és azt mondta, csacsiság. Hiszen mint született
hercegnőnek kötelessége, hogy előnyös frigyre lépjen. Húsz év telt el azóta. Időközben
királynő lett, és most itt áll, és a fogadalmán töpreng. Vajon már akkor, gyermeki értelmével
is megsejtette volna, hogy egy nőnek félnie kell a szerelemtől?
− Vajon sose megyek férjhez? − mondta ki hangosan a kérdést, s szavai végigkondultak
a márvány kápolnában.
Soha nem megyek férjhez? Soha nem lesznek gyermekeim? Nem szülök fiakat és
lányokat? Forró könnyek gördültek le az arcán. Úgy, szóval soha nem lesz lánya, aki megőrzi
emlékezetében, s féltve őrizgeti azt, ami megmaradt utána − egy gyűrűt, egy könyvet, egy
monogramos kendőt. De nem, nem szabad érzelegnie. Ugyan mi szüksége volna
gyermekekre? Ott vannak neki az alattvalói, akik imádják és magasztalják, s akik sokáig
emlékeznek majd dicsőséges uralkodására.
352
Aztán, mintha csak csoda történt volna, egyetlen rakoncátlan napsugár szökött be a
karzatablakon keresztül. Erzsébet kábultan meredt a vakító sugárnyalábra… amely hirtelen a
hatfieldi gyermekszoba sziporkázó napsütésévé változott! Igen! Orrában érezte a fűszerek és a
pézsma sűrű illatát. Igen! Vidám nevetést hallott, s egy francia altatódal fülbemászó dallamát.
Aztán a su-gárözönből tisztán, ragyogóan egy szempár rajzolódott ki − eleven, éjsötét,
boszorkányos tekintet. Igen, igen, ez anyám szeme! Ingerkedő, kacér szempár, amely az
őrületbe kergethet egy férfit; sötét tenger, amely magába nyeli a férfilelket. Akaratos szempár,
amelyben a sorssal dacoló éles értelem csillog. Reménykedő tekintet, amely ott is szenvedélyt
keresett, ahol semmiképpen nem találhatott.
A látomás halványulni kezdett.
− Ne! − kiáltott fel hangosan Erzsébet, mert semmit sem kívánt jobban, mint hogy
néhány pillanatig még anyja tekintetének sugarában sütkérezzen.
A szempár ekkor vidáman felcsillant, s Erzsébetnek repesett a szíve, mert látta, hogy e
tekintetből hatalmas, kimondhatatlan öröm sugárzik, s az anyja meleg ölelése felé kitárt karral
tipegő vörös hajú kislány iránti szeretet tükröződik benne.
− Ne menj még, maradj velem, édesanyám! Kinyújtotta kezét a látomás felé, a
szellemszemek azonban
lassan elenyésztek. Nem maradt más a helyükben, csak a karzatablakon keresztül betűző
fénykéve, majd egy nagy felhő eltakarta a napot, és ez is végképp eltűnt.
Erzsébet megkövülten állt a kápolnában, mozdulatlanul, akár egy Madonna-szobor. A
látomás eltűnt, de tovább él majd az emlékezetében. Magával viszi innen anyja lelkének egy
szikráját, amely immár örökre eggyé válik vele, amely kiegyenesíti gerincét az elkövetkező
évek küzdelmeiben, s bátor szívet ültet mellkasába. Mert minden bizonnyal szüksége lesz a
szívére, hogy olyan nagy királynő legyen, amilyennek a kenti
353
apáca jósolta. Hogy ő legyen az Anna méhéből fakadt Tudor-Nap, amely messze
sugárzó fénybe vonja hazáját.
Erzsébet megfordult, és kisietett a kápolnából. Amikor a nehéz ajtó döngve becsapódott
mögötte, tudta, hogy a sors rendelésének megismerése kiegyenesíti derekát, és ruganyossá
teszi lépteit.
Igen, gondolta, ahogy kilépett az immár napsütötte délutánba, anyám lánya vagyok. És
úgy kell élnem, hogy büszke lehessen rám.
Köszönetnyilvánítás
Ez a könyv huszonöt év kutatómunkám terméke, szenvedélyesen érdekel ugyanis a
Tudor-kori Anglia színpompás világa. Norah Lofts regényciklusa ébresztette fel
érdeklődésemet e tárgy iránt, amely két 16. század eleji női géniusz -Boleyn Anna és
Aragóniái Katalin − sorsát dolgozta fel.
Amikor az egyszerű érdeklődés elmélyült tanulmányoknak adta át a helyét, olyan
szerzők műveiből merítettem, mint Carolly Erickson, Marié Louise Bruce, Elizabeth Jenkins
és Paul Johnson életrajzai. Luther és a reformáció korának megértésében William Manchester
„Tűzvész csak lángokból keletkezhet” című kötete volt segítségemre.
Szívből köszönöm szerkesztőmnek, Jeanette Seversnek segítségét és munkám
természetének mély megértését; Anne Marlow korrektornak, hogy többet tud a 16. századról,
mint jómagam; ügynökömnek, Kim Witherspoonnak, hogy az ő áldozatos segítségével talált a
könyvem kiadóra.
Személyes ismerőseim közül is egy sereg embernek tartozom hálával. Tanáromnak,
Deena Metzgernek köszönhetem, hogy képes voltam áttérni a forgatókönyvírásról a
regényírásra, ami felér egy halálugrással. Billie Mortontól, drága barátomtól és tizenöt
esztendeje cinkostársamtól származik a regény megírásának gondolata, és ő volt az, aki szelíd
szóval, őszinte bírálattal és baráti noszogatással kihajtotta belőlem ezt a művet. Édesanyám, a
Rettenhetetlen Kapitány volt írói munkásságom első tántoríthatatlan apostola, s máig ő maradt
a legnagyobb ösztönzőm.
Mindenekelőtt azonban férjemnek, barátomnak, tanáromnak és szövetségesemnek, Max
Thomasnak tartozom a legmélyebb hálával és megbecsüléssel, amiért testben-lélekben, jóban-
rosszban végig mellettem állt az együtt töltött évek során.
Kiadta a Tericum Kiadó Kft.
Felelős kiadó a Tericum Kiadó vezetője
Felelős szerkesztő: Pavlov Anna
Layout és borítóterv: Pavlov Anna
Nyomdai előkészítés: Pozitív Logika Grafikai Stúdió
Korrektor: Rajsli Emese
Nyomta és kötötte: Dürer Nyomda Kft., Gyula Felelős nyomdavezető: Megyik András
ügyvezető igazgató
ISBN 963 8453 52 4