BALOGH JÁNOS

Érdekes szigetek

RTV – MINERVA

Budapest, 1982.

Tartalom

Előszó 5

Herman Ottóval a madárszigeten 7

Gyalogosan egy sarki szigetre 12

Egy folyó - ezer sziget. . . 17

Sziget - 3800 méter magasságban 21

Az élő kövületek földje 25

A szélviharok hazájában 31

Az Elefánt-sziget hajótöröttéi 35

A százévesek szigete 40

A rabszolgák szigetei 44

A szökések szigete 47

A legfurcsább szigetek 53

A Lepra-sziget története 57

Benyovszky Móric királysága 60

Kalózok, kincsek, tolvajrákok 65

Robinson véletlenségből 69

Egy sziget - két kapitány 74

A gyöngyök és rubinok szigete 78

A sárkánygyíkok hazájában 83

Magyar sziget Óceániában 88

A kétszázmillió éves híd pillére 93

A furcsa fenyőfák szigete 98

Stevenson Kincses szigete 102

Egyszemélyes korallzátony 107

Az álmok szigete 111

A Tűzistennő szigetei 115

A soha nem volt szigetek 121

Szerkesztette Bujtás Amália

A fényképeket Balogh János készítette A térképvázlatok Balogh

Péter munkái

© BALOGH JÁNOS, 1982

ISBN 963 223 218 6

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó A kiadásért felel: Dalos Vilmos

igazgató Kossuth Nyomda, Budapest - 81.0631 Felelős vezető: Bede

István vezérigazgató K-4706 • Budapest, 1982 Felelős szerkesztő:

Györki Mária Műszaki vezető: Büchler Alfréd Műszaki szerkesztő:

Nagy András

A kötéstervet Nagy András készítette a szerző fotójának felhasználásával Formátum: B/5.

Terjedelem: (melléklettel) 12,6 A/5 ív. Példányszám: 33 800 Betűtípus: Garamond

5

Előszó

A földgömböt kezembe véve simogató ujjaim

alatt hegyek s erdők sarjadzanak s én, bukva

nagy folyók vizébe, árjukkal együtt sietek a

szédületes tengerek felé, merítve szememet

egy más világ igézetébe.

(Jules Supervielle : A földgömböt kezembe véve. . . Somlyó György fordítása)

Az első szigetet egy júliusi felhőszakadás után fedeztem fel a házunk előtt. Nagyanyám megengedte,

hogy a többi gyerekkel én is kimenjek „gázolni", vagyis mezítlábasán tapiskálni az utcai árkokban

folyó langyos esővízben. Még most is érzem az otthoni föld jellegzetes nyers szagát, és bennem van

az a fényesség, amelyet a zivatar után kisütő nap az akácfák vizes leveléről és a pocsolyák ragyogó

tükréről csillantott felénk.

Ekkor pillantottuk meg a szigetet, amelyet az út szélén folyó víz úgy zárt körül, mint valami törpe

Margitszigetet. Azonnal elfoglaltuk; hiszen annyiból állott, hogy óriások módjára átléptünk a most

született folyón. Éppen csak annyi hely volt rajta, hogy mi ketten, első elemista gyerekek, elférjünk.

Hozzáfogtunk, hogy berendezkedjünk a szigetünkön, de mire körülnéztünk, a folyó elapadt, és a

sziget eltűnt a szemünk elől. A helyén iszap, elsodort akáclevél maradt vissza.

Azóta is keresem a magam szigetét; erről a keresésről próbálok számot adni a most következő

történetekben. Sokszor már azt hittem, hogy megtaláltam: hol a Rio Negro egyik sárga

homokszigetén, hol valamelyik óceániai kis korallszigeten. Ilyenkor mindig nagyon boldog vagyok;

később mégis rájövök, hogy nem ez volt az én szigetem. Ezért hívtam segítségül a többi

szigetkeresőt ebben a könyvben, hátha ők találták meg az igazit, nem én. Mert az igazi szigetről

mégiscsak többet tud Tom Neale, aki egy korallzátony lakója volt, vagy Stevenson, aki a Csendes-

óceán egyik legszebb szigetén haláláig álmodott a Kincses szigetről. így gyűjtöttem össze saját

szigetélményeim mellé a többi szigetkereső kalandjait is. Több kötetre való történet van, és szinte

valamennyi érdekes.

Ma már nincs ismeretlen sziget; hiszen a műholdak csodálatos fényképezőgépei rögzítenek

minden szirtet, minden tenyérnyi korallzátonyt. Az érdekes szi-

getek mégis érdekesek maradnak, mert a magunk élményei, a saját képzelő-erőnk teszi őket azzá,

mert mindig újra fel kell fedezni őket a magunk számára. Induljunk hát el együtt erre a közös

expedícióra úgy, ahogyan azt előző ifjúsági könyvemben: a Bioszféra-expedícióban tettük. Saját

útjaimon készült fényképfelvételeimből most is közreadok egy válogatást: majdnem kivétel nélkül

olyan felvételeket, amelyek ebben a könyvben kerülnek először a nyilvánosság elé. Szeretném, ha az

olvasók olyan szeretettel fogadnák ezt a könyvet is, mint a Bioszféra-expedíciót.

Herman Ottóval a madárszigeten

Az érdekes szigetek sorában különleges hely illeti meg a madárszigeteket. Képzeljünk csak el

egyetlen, meredek falakkal határolt sziklaszirtet, körülötte tajtékzó hullámokkal. Ha az ember egy

ilyen szigeten nagy nehezen mégis partra vergődik, meglepetéssel tapasztalja, hogy a madarak

elfoglaltak már előtte minden talpalatnyi helyet. Sirályfélék és más tengeri madarak százezrei, néha

milliói fészkelnek szorosan egymás mellett.

A Föld különböző pontjain találhatók madárszigetek. Messze északon, Norvégia partjainál, majd

tovább az Újvilágban, Kanada és Alaszka vidékén, a déli félgömbön pedig Dél-Amerika és Afrika

déli részein. A felsorolt helyek között egyetlen közös vonás van: valamennyi a sarki tájon, tehát a

Föld hűvös vidékein található. Vajon miért? Az igazi kutatókat éppen az ilyen látszólag ellentmondó

dolgok izgatják. Ez a magyarázata annak, hogy több mint száz éve foglalkoznak a madárszigetek

kérdésével. A tudományos kutatómunka egy kicsit a detektívmunkához hasonlít, ezt már többször

elmondtam, de nem árt ismételni. Ugyanis mindig olyan igazságot kell kideríteni, ami gondosan el

van zárva a szemünk elől.

Ilyen kíváncsisággal indult el a múlt század végén egy világhírű magyar tudós, Hermán Ottó is,

hogy kiderítse az egyik norvégiai madársziget titkát. Hiszem, hogy kevesen vannak, akik nem

ismerik a nevét. Hiszen múzeumot, iskolát, utcát, szakköröket neveznek el róla.

Gyermekkorában Herman Ottó, ha csak tehette, az erdőt, mezőt járta, hogy a madarakat és a

természetet megfigyelje. Az 1848-as szabadságharc kitörésekor majdnem 13 éves volt, és úgy érezte,

elég öreg ahhoz, hogy a honvédek közé álljon. A toborzó irodából azonban hazaküldték szüleihez.

A szabadságharc leverése után nem akart tovább tanulni, és elindult világot látni. Ennek

köszönhette később, hogy mindenért háromszor annyit kellett dolgoznia, mintha tanulmányait

idejében elvégezte volna.

Történetünk idején már európai hírű tudós volt. Abban az időben, a múlt század nyolcvanas

éveinek végén kalandos utazásnak számított, ha valaki Budapestről Norvégia északi csücskéig el

akart jutni. Az út tovább tartott, mint ma egy Föld körüli utazás. Hermán Ottó vonaton ment

Dániába, majd ott hajóra szállt. A norvég vizeken való hajózás abban az időben elég veszélyes volt.

Ezzel kapcsolatban ezt írja úti beszámolójában: „Ha a kis hajókat nyugati szél találja a tengeren, a

partra jutás lehetetlen, mert a szél a könnyű bárkákat besodorja valamelyik fjordba, mely pedig

olyankor mintha forrana, mint a pokol üstje, mert az óceán felől jövő hullámtorlódás rettentő

áramlásokat éleszt. A bárkák ilyenkor

8

százával felborulnak, és akkor a halászoknak a felborult bárka ormára kell jutniuk, ahol

kapaszkodásra szolgáló fogantyúk vannak. Ahol nincsenek ilyenek, ott a halászkést ütik a bárka

ormába, és ebbe fogódznak. Ha nem bírja ki a vihart, társai a bevert kések számából tudják meg,

hányan pusztultak el."

Hermán Ottó azonban biztonságosabb gőzhajón utazott, és viharban sem volt része, minden baj

nélkül érkezett meg Svaerholt madárszigetére. Kalauzolását szívesen vesszük, mert a szakemberek

véleménye szerint Herman Ottó leírása a legszebb és a legjobb a madárszigetekről.

„Keleten egy hegyhát szökött ki a tengerbe - írja -, egy fok, amelynek homlokzata össze volt

törve, omladék, amelynek kiszakadt szirtjei kiemelkedtek a tengerből. A hajó fedélzetén vagy hatféle

nyelven hangzott fel a szó: madárhegy. Hajónk a hegyszakadék elé ért. Az előtérben egy, a hegyről

lezuhant omladékból alkotott óriási torlasz állott, amely elfogta a közel 300 méter magas sziklafal

alsó részét. A látható részen mintha keleti gyöngyfüzérek mozgolódtak volna. Ekkor a hajó

pattantyús legénye megközelítette az első ágyú gyújtólyukát. A lövés eldördült, és erre mintha a

torlaszon túl valami óriási fújtató töméntelen polyvát lökött volna ki az ég felé, úgy rebbentek ki és

föl a sirályok ezernyi ezrei. A második lövésnek éppen ilyen a hatása, a harmadiknak azonképpen.

Most a hajó tisztje a korláttól sorba a szakadékba bocsátotta a rakétákat, amelyek sisteregve ívet

vágtak, és az omlás kellős közepében nagyot durrantak. Erre a sziklafal látható része mintha

morzsolódni kezdett volna. Azok a gyöngysorok itt-ott megszakadtak, és szárnyat bontva

megvallottak sirályvoltukat. Es azután a szárnyaszabadjára került madártömeg egyetlen bömbölésbe

olvadó károgásba, sikoltásba tört ki, hogy végre egy kavarogva lengő, sűrű fátyolt szőjön a hajó és a

tenger síkja fölé. A csodálatos azonban az volt, hogy a fölöttünk kavargó tömegnek szárnyra való

szabadulása nem ritkította meg azokat a gyöngysorokat. Az ezernyi ezer párkány, amelyet a palakő

rétege azon a sziklafalon alkot, még mindig borítva volt madárral, s tisztán állott az a tény, hogy ezt

a tömeget sem közönséges ágyúlövéssel, sem rakétákkal egyszerre szárnyra szabadítani, felröpülésre

bírni nem lehet: a millióra rúgó madárcsapat károgása magába temet minden más hangot."

Herman Ottó útjának további részét így írja le: „A hegy keleti oldalán roppant köves, tekervényes

úton hágtunk felfelé, hogy lankásabb helyre jussunk. A tenger felé tekintve, úgy nyolc-tízezer sirály a

szomszéd hegy lábát alkotó párkányokon sorakozott, nagy része pedig mint egy kirepesztett párna

tollazata, mikor forgószél kapja el, úgy keringett, nyüzsgött a tenger szintjének egy pontja fölött.

Körülbelül a hegy derekára érve föl, egyenesen a szakadék felé tartottunk. Egy párkányszerű

kidülledés mutatkozott, erre kellett kijutnunk, hogy a nagy falat és fészkeit megláthassuk. Elértük a

kidülledést, és akkor szédületes, káprázatos látvány tárult szemeim elé. Egy irtóztatóan meredek,

részben áthajló sziklafal, amelynek vízszintesen futó palarétegzete a nyugati szélen hosszában

9

szinte hasábosán volt felszelve. A párkányok rakva voltak sirályok százezreivel, ami sirály hozzánk

közel ült, az tisztán és teljes alakja szerint volt látható, de a távolsággal mind kisebbekké váltak, a

legtávolabb ülők pedig már éppen csak apró gyöngy nagyságúaknak tetszettek. És amint a

párkányzatok lépcsőket vagy hosszú sorokat alkottak, úgy tűnt föl különösen a távolabb eső rész,

mintha a falat valami szeszélyes kéz gyöngysorokkal aggatta volna telis de tele. Lehasaltam kissé az

omlás ösvényén. A legközelebb ülő sirályok lehettek tőlem vagy öt méternyire, de nem törődtek

megjelenésemmel. Jó lövéstávolságra egy tízes csoportot szemeltem ki - és sörétes tölténnyel

odalőttem. Az eredményt nem vehettem ki, mert új jelenet kápráztatta el a szememet. A lövésre

ezernyi sirály kapott szárnyaszabadjára, oly sűrű tömegben, hogy az égbolt nem látszott tőle, s

minthogy valamennyi a megriadásnak egyazon hangját egyszerre adta ki magából, valósággal

üvöltéssé olvadt össze az, mely semmihez sem hasonlítható: ebbe azután belésüvöltött a fiókák

szava, és néha azt a hatást keltette, mintha gyermekhang kiáltott volna közbe. Nyomban, amint a

sereg szárnyra kelt, oda-

lőttem a másik csővel, ahol a legsűrűbb volt. E két lövés után 31 sirályt szedtünk össze."

Hermán Ottó mentségére és magyarázatképpen el kell mondanom, hogy a két lövésre nem

madárpusztítási szándékból, hanem tudományos célból került sor.

Hosszúra nyúlna, ha sorra vennénk az ő madártani megfigyeléseit. Az egyik legérdekesebb itt élő

madárfajról, a halfarkasról mégis meg kell emlékeznem. Ez a madár ragadozó életmódra áttért

sirályféle. A halfarkas elnevezés, amely a múlt századbeli velencei-tavi halászoktól származik, erre

utal. Úgy is mondhatnánk, hogy a halfarkas elfelejtett sirály módjára halászni. Ehelyett megvárja,

amíg az igazi sirály kifogja a tengerből a halat, és űzőbe veszi zsákmányával együtt. Az üldözésnek

rendszerint az a vége, hogy a sirály kiejti a csőréből a halat. Erre a halfarkas zuhanó repüléssel a

lehulló zsákmány után bukik, utoléri és elkapja a levegőben. A pórul járt sirály pedig mehet vissza

újabb halért magának, vagy ha végképp nincs szerencséje, a következő halfarkasnak.

A madársziget másik, jellegzetes madara az alka. Sokan, akik nem tudják, hogy a pingvinek csak a

déli féltekén, az Antarktiszon és az onnan felhúzódó szigeteken élnek, az alkat is pingvinnek

nevezik.

Hermán Ottó csak egyetlen napig maradhatott, ezért néhány órai pihenés után újból nekiindult,

hogy minden percét a madárhegyen tölthesse. Munkájáról így számol be: „Behúzódtam egy

sziklasarokba, s a hidegtől dermedező ujjakkal valami vázlatfélét iparkodtam készíteni a

homlokzatról. Közbe-közbe lőttem is egyet, csak úgy a levegőbe, hogy a falon ülő sirályok

mozgásában is elgyönyörködhessek. Ekkor láttam, milyen hatalmas élet ez, egy-egy lövésre alig egy

századrésze mozdult meg a madárseregnek. Visszaindultam arra, ahonnan jöttem, mert más út nem

is volt, de a járás ezalatt megnehezült. A megeredt eső feláztatta a sirályguanót, és az oly síkossá vált,

mint a szappan. Meg kellett feszítenem testem minden izmát, hogy a szakadékokban és a

kőlépcsőkön baj ne érjen, de kivergődtem, és pihenés nélkül a hegynek indultam. A hegy legtetején

haladva, a szakadék felé fordultam, s amint kellő távolságra jutottam hozzá, mind több és több

sirály vágódott föl a mélységből, s néha valóban úgy tetszett, mintha a földből jöttek volna elő.

Sajátságosan ívelték szárnyaikat, a testet pedig lebocsátották, hogy az erős szél áramlását legyőzzék.

Egyszerre hollók is kezdtek fölvágódni, most tudtam meg, miért nem láttam őket ma az alsóbb ré-

szeken: éppen fészekrabláson voltak. Lehasaltam, és alig 10 perc alatt négy hollót járt át a lövésem,

és mind abba a rettentő mélységbe zuhant. Hát abba a mélységbe le kellett pillantani. A szélén

azonban egy bár keskeny, de mély rés tátongott, a hegy meg volt szelve, és csak idő kérdése, mikor

dől le a mostani fal, a sirályfészkekkel egyetemben. A vállalkozás mindenesetre szédítő volt, s a test

tiltakozni kezdett, valami bizsergés futott végig minden tagomon. Letettem a fegyvert, a tarisznyát,

lehasaltam, s így kúsztam át a résen. Ugyanígy értem el a szakadék szélét, le is tekintettem a

mélységbe, de nem állhattam sokáig, mert va-

lami zsibbadás fogott el, a test mintha erőnek-erejével vissza akart volna húzódni a rettentő örvény

széléről, ahova csak az erős akarat parancsolta. Visszahúzódtam hasalva a résen át a fegyverig,

azután talpra állottam. Világosan éreztem, hogy a testre az a gondolat hatott leginkább, hátha testem

súlya elegendő arra, hogy a fal ledőljön. Az akarat nem volt elég hatalmas, hogy a test reakcióját

teljesen legyőzze. Erezni kezdtem a kimerülést, felaggattam tehát a zsákmányt a tarisznyára,

keresztbe akasztottam a hátamon a fegyvert, s kézzel, lábbal mászva kikapaszkodtam az útra.

Valami felséges érzés volt az, amikor a gyepre érve, a megfeszült izmok kiengedtek."

Ezzel a szédítő sziklamászó epizóddal be is fejeződött Hermán Ottó megfigyelő útja a

madárszigeteken. Amit látni szeretett volna, mindent látott, és hazatérése után az útról írt

könyvében megfogalmazta a madárszigetek legfontosabb biológiai törvényszerűségét. Minél

északabbra hatolunk fel, annál jobban csökken a madárfajok száma, de annál jobban nő az egyes

fajokhoz tartozó példányok száma.

A madárszigeteken alig húsz madárfaj él, de ezek közül több faj százezres példányszámban

található. De Hermán Ottó is adós maradt egy válasszal: miért van ez így. Erre a miértre Hermán

Ottó idejében még nem tudott a biológia választ adni, mert nem ismerték eléggé a tenger életét.

Azóta sok minden kiderült a madárszigetekkel kapcsolatban. Az újabb kutatások abból a tényből

indultak ki, hogy a madárszigetek majdnem mindig hideg tengerekben vagy hideg ten-

geráramlatokban vannak. A világtengereknek két fő hidegáramlatát ismerjük. Az egyik a Benguela-

áramlat, Afrika nyugati partjai mentén áramlik felfelé az Antarktisz felől, a másik a Humboldt-

áramlat Dél-Amerika nyugati partjai mentén, ugyancsak az Antarktisz felől. Ez a két áramlat messze

északra jön fel. A másik tény az, hogy ezekben a hideg áramlatokban rengeteg hal van, a hideg

áramlatok tehát bőségesen ellátják hallal a madárszigetek madarait. A legfontosabb kérdés csak

ezután következhet: miért éppen ezekben a hideg áramlatokban van ilyen sok hal. Ma már erre is

választ tudunk adni: azért mert a hideg tengerekben sokkal több a halak táplálékául szolgáló

plankton. A plankton pedig azért gazdagabb, mert a hidegebb vízben kedvezőbben, nagyobb

tömegekben fejlődnek a plankton táplálékát kitevő egysejtű algák. A tudomány tehát felderítette az

egész élelmi láncot: a madártól a halig, a .haltól a planktonállatokig, végül az élelmi lánc első

szeméig, a mikroszkopikus kicsinységű tengeri algákig. És hogy a plankton mennyire fontos a vízi

élet szempontjából, abból is láthatjuk, hogy a tengeri halászat nagy része szintén a hűvösebb

tengerrészekre összpontosul. A tengeren szorgoskodó halászhajók tulajdonképpen a madársziget

madarai elől fogják ki a halat. Amikor tehát halkonzervet fogyasztunk, mi is versenytársai vagyunk

ezeknek a madaraknak.

12

Gyalogosan egy sarki szigetre

Ez a szigetcsoport, amelyről történetünk szól, többszörösen megérdemli az „érdekes" jelzőt.

Mindenekelőtt azért, mert felfedezése az egyetlen olyan sarki expedícióhoz fűződik, amelynek

magyar résztvevője volt. 1873-ban az osztrák-magyar sarki expedíció, hároméves hihetetlen

szenvedés után, visszatért az Északi-sarkvidékről. Útjuk során egy szigetcsoportot fedeztek fel, és az

Osztrák-Magyar Monarchia akkori uralkodójáról Ferenc József-földnek nevezték el.

A szigetcsoportot azonban igazán érdekessé a norvég Nansen utazása tette. A nagy felfedező-

utazó nagyon különös ember volt. A múlt század nyolcvanas éveiben sokat vitatkoztak arról, vajon

milyen lehet a világ legnagyobb szigetének, Grönlandnak a belseje. Azt már tudták, hogy a partokat

jégtakaró borítja, de mást nem. Sokan még azt is feltételezték, hogy dús növényzet, erdőségek

zöldellnek a belsejében. Nansen nem vitatkozott, hanem elhatározta, hogy megnézi a helyszínt.

Huszonhét éves, edzett fiatalember volt, rendszeresen sportolt, így azután sítalpon vágott a

félelmetes útnak. Sikerült is keresztülhatolnia a szigeten, egyik partjától a másikig, és a helyszínen

állapította meg, hogy az egészet vastag jég borítja, növényzetnek nyoma sincs. A vakmerő út

egyszerre világhírűvé tette a fiatal kutatót, s ez még nagyobb tudományos cél kitűzésére ösztönözte.

Elhatározta, hogy - ami még egyetlen sarkkutatónak sem sikerült -, eléri az Északi-sarkot.

Kevés olyan viharos tudományos ülése volt a londoni Királyi Földrajzi Társaságnak, mint

amelyiken Nansen bejelentette ezt az útját. A világ minden számottevő sarkkutatója jelen volt az

ülésen. A vihart nem maga az expedíció, hanem Nansen fantasztikus ötlete váltotta ki. A 33 éves

Nansen előadásának eredeti szövegét idézve, elhisszük az öreg tudósok megdöbbenését.

„A jég, amelyet elődeim az Északi-sarkra jutás legnagyobb akadályának tekintettek, nekem

szövetségesem lesz. Nem erővel fogok odáig hatolni, hanem annak a hatalmas tengeráramlatnak a

segítségével, amely a jégmezőket Szibéria partjaitól az Északi-sarkon át a grönlandi partokhoz

sodorja. Hajómat szándékosan befagyasztom a jégmezőbe, és azzal együtt haladva jutok a sarkhoz.

Hajóm felépítését gondosan megfontoltam, célom, hogy a jég ne morzsolja össze, hanem emelje a

felszínre. Lehetséges, hogy a tengeráram nem pontosan az Északi-sarkra sodorja expedíciómat,

hanem valahol a közelében fogunk elhaladni. Ez a jövő titka. De hát csakugyan olyan fontos a

tudomány szempontjából, hogy elérjük ezt a földrajzi pontot? Úgy vélem, ennél sokkal fontosabb,

hogy végre megtudjuk: mi van, mi történik a sarki ismeretlen vidéken."

13

Persze, hogy felzúdultak az öregebb sarkutazók, amikor ez a fiatalember nyíltan megmondotta,

hogy az ő kárukon akar tanulni. Nansen ugyanis két olyan tapasztalatra alapozta tervét, amellyel

csakugyan szövetségesévé tette a jeget. Az egyik a már említett sark felé történő jégáramlás volt, a

másik az a tény, hogy a hajók a jégbe fagyás után legtöbbször úgy roppannak össze, hogy előbb a

jég nyomása megemeli őket. Mint annyi más tudományos felfedezés, ötlet, Nansené is

pofonegyszerű volt: ha a jég oldalnyomása fel tudja emelni a hajót, tervezzük olyan alakúra, amellyel

megkönnyítjük a jég dolgát. így épült fel hajója, a Fram, alakja olyan volt, mint egy dióhéj. Körös-

körül nem volt rajta sem szöglet, sem él, sem nagyobb kiemelkedő borda, és nagyszerűen bevált.

Amint a hajó jégbe fagyott, a jég oldalnyomása szépen, kíméletesen felemelte, egyetlen repedés, sé-

rülés sem támadt rajta. Ebbe a hajóba költözött az a tucatnyi ember, aki erre a nem mindennapi és

nagyon veszélyes expedícióra vállalkozott. A legidősebb 40 éves volt, a legfiatalabb 25, lényegében

tehát fiatalok csapata volt együtt. Az utazás első szakasza kényelmesnek indult. A hajón öt évre

elegendő élelmiszert tároltak, elegendő fűtőanyaguk is volt. Friss fóka- és jegesmedvehúsról a vadá-

szok bőségesen gondoskodtak. De a jegesmedve-vadászatok egyáltalán nem voltak veszélytelenek.

Az egyik kalandot Nansen a következőképpen írta le:

„Hirtelen lekiáltott valaki a fedélzetről: hozzatok hamar puskát! Éppen akkor tántorgott be a

szalonba Péter, a kormányos. A medve összevissza marta szegény fiú oldalát! Felkaptam egy puskát

és kirohantunk. Nem volt nehéz a sötétben eldönteni, merre rohanjunk, mert a partról zűrzavaros

hangokat hallottunk, a kutyák pedig dühösen ugattak. Gyorsan kihúztam a kócdugót a puskám

csövéből, és amint be akartam dugni a töltést a csőbe hátul, észrevettem, hogy a cső hátul is be van

dugva kóccal. Téptem-húztam kifelé a kócot, de nem jött. Péter pedig torkaszakadtából kiabált:

lőjön már az istenért, az enyém sehogyse akar elsülni! Hiába csattogott a fegyver kakasa, megint úgy

bekente vazelinnal, hogy a ravasz csúszott, és nem fogott, minden lövése csütörtököt mondott, mi-

alatt a medve egész kényelmesen guggolt a hajó oldala mellett, s jóízűen lakmározott egyik

kutyánkon! Mellettem még egy társunk ugyanúgy vesződött a kóc-dugóval, mint én, Mogstad, a

negyedik már kilőtte minden töltését, és ordítozott, hogy lője már valaki agyon a medvét, de rögtön!

Végre előkerült Johansen, és felköszöntötte a medvét egy golyóval, amelynek mindjárt volt némi

eredménye. A fenevad eleresztette a kutyát, és dörmögni kezdett. Most két újabb lövés dördült el,

mire a fehér kutya, amely eddig a medve talpa alatt vergődött, hirtelen felugrott, és szélsebesen

elnyargalt, míg az egész kutyafalka dühösen csaholva állta körül a medvét. E pillanatban végre kijött

a kócdugó az én puskámból is, és egy utolsó golyót röpítettem a medve koponyájába."

A kormányos, a medvekaland szenvedő hőse a medvével való találkozást a következőképpen

mondta el: „Alig távoztunk egy kis darabon a hajótól, hatalmas állat vált ki a sötétből, és egyenesen

felénk rohant. Lélekszakadva futottunk

14

vissza a hajó felé, de amikor már egészen közel voltunk hozzá, egyszer csak látom, hogy jobb felől

nekem ront valami. A bestia rám ugrott, és belemart a derekamba, közben pedig dühösen morgott.

Se puskám, se késem nem volt, fogtam hát a lámpást, és akkorát vágtam vele annak a dögnek a

fejére, hogy darabokra tört, mármint a lámpás. Amikor fejbe kólintottam, csak leguggolt a földre,

úgy bámult rám. Mire észbe kapott, én már elinaltam a hajóra."

Másfél évi sodródás után nyilvánvaló lett, hogy a hajó nem az Északi-sark felé halad. A 83. fokon

túlsodródva így is elérték a legészakibb pontot, ahová valaha ember által épített hajó eljutott, de

tovább északra csak gyalogszerrel juthattak. Nansen elhatározta, hogy megkísérli a lehetetlent. A

legénységből kiválasztotta a vele egykorú Johansent, a fűtőt, és ketten nekivágtak a fantasztikus

útnak. A két utazó körülbelül olyan feladatra vállalkozott, mint amikor valaki felfelé indul a metró

lefelé tartó mozgólépcsőjén. A mozgólépcső az ő esetükben a jégmező volt, amely számításaik

szerint távolodott az Északi-sarktól. A kérdés az volt, tudnak-e gyorsabban haladni felfelé, mint

ahogyan lefelé halad a jégmező. Március 14-től április 8-ig haladtak előre, közben túllépték a 86.

szélességi fokot, és 450 kilométerre közelítették meg az Északi-sarkot. Ez ismét új világcsúcs volt:

ennél északabbra ember még nem járt. Innen azonban vissza kellett fordulniok. Nansen ezt

naplójába három rövid mondattal jegyzi be: „Továbbmennünk lehetetlen. Őrültség lenne.

Visszafordulunk." Ezeket a mondatokat a szokottól eltérő írással írta. Az akaratlanul is megváltozott

írás mutatja, milyen emberfölötti áldozatot kívánt tőle a döntés. Visszafelé azonban kiderült, hogy

csakugyan az életüket mentette meg ez az elhatározás. Sokkal lassabban haladtak, mint remélték, és

eredeti tervük, hogy a Spitzbergák szigetcsoportot elérjék, lehetetlenné vált. Ezért csak úgy

toronyiránt megcélozták a Ferenc Józsefföldet és megindultak. A felfedezések történetében példa

nélküli, hogy két ember gyalog induljon el egy szigetre. A gyalog szót persze nem kell teljesen szó

szerint venni. Ahol a jégtakaró megengedte, gyalogoltak, ahol a jeget hasadékok, víztükrök

szaggatták meg, eveztek.

Július 24-én végre megtörtént a csoda, megpillantották a szárazföldet, a Ferenc József-föld

valamelyik szigetét. De itt rögtön olyan kalandba bonyolódtak, amely majdnem Johansen életébe

került. Az esetet Nansen így mondja el: „Nagy erőfeszítés után egy széles csatornához értünk,

amelyen kajakkal kellett átkelni. Én mentem elöl, és éppen odahúztam a kajakot a csatorna széléhez,

amikor hirtelen mozgást és puffanást hallottam a hátam mögött, rögtön azután Johansen tompa

hangon felkiáltott: »Gyorsan puskát!« Rögtön megfordultam, és ijedten láttam, hogy egy óriási

jegesmedve rohan Johansenre, aki már elbukott, és hanyatt feküdt a jégen. A tokjában levő

puskámat fel akartam kapni, de a kajakom ebben a pillanatban becsúszott a vízbe. Első gondolatom

az volt, hogy utánaugrom, és majd a kajakról lövök. Ekkor mint a villám cikázott át agya-

15

mon, hogy ez veszedelmes lenne, mert a kajak ingadozik, és nem célozhatok biztosan. Elkezdtem

kifelé húzni a kajakot, mikor Johansen - a legnagyobb nyugalommal - megszólalt: »Lőjj gyorsan, ha

nem akarsz elkésni vele!« Egyetlen rántással kikaptam a puskámat a tokjából, és azonnal lőttem,

egyenesen a fenevad füle mögé, úgyhogy nyikkanás nélkül rogyott össze. A medve úgy követhette

nyomunkat, mint valami macska, míg végre oly közel lopakodott hozzánk, hogy Johansent elérte és

megtámadta, váratlanul olyan pofont adott neki, hogy csak úgy szikrázott a szeme. Az egész kaland

nem tartott öt percig sem, és szinte hihetetlen szerencsével végződött. Johansennek csak a bal

arcáról kaparta le a piszkot, úgyhogy széles fehér sáv maradt utána a bőrén."

Ezzel az esettel megkezdődött a rendszeres medvevadászat. Augusztus vége felé már

nyilvánvalóvá vált, hogy ismét ott kell telelniük. Ezért annyi medvét, rozmárt vadásztak, hogy

bőséges élelmük legyen a hosszú télre, és azután téli kunyhót építettek, a tetejét rozmárbőrrel fedték

be. Azután medvebőrökből hálózsákokat és új ruhát varrtak maguknak. Üres konzervdobozaikat

rozmárzsírral töltötték meg, és 4-5 ilyen lámpa úgy bevilágította a kunyhót, hogy írni is lehetett

benne. Sőt a fűtést is ezek a lámpák szolgáltatták, kellemes, fagypont körüli hőmérsékletet adtak.

Jellemző, hogy ezt már kellemes melegnek érezték. Ennek az a magyarázata, hogy a sok húsból és

zsírból - ami élelmük nagy része volt - sokkal több kalóriához jutottak, mint a megszokott emberi

táplálkozással. Étrendjük az eszkimókénak felelt meg. Reggelire hihetetlen mennyiségű

medvehúslevest ittak, vacsorára pedig óriási szelet medvekarajokat sütöttek. Só helyett tengervizet

használtak. Napjaik legnagyobb részét semmittevéssel, alvásszerű félkábulatban töltötték, mintha

téli álmot aludtak volna. Naponta sort kerítettek egy kevés mozgásra, és így teljesen egészségesek

maradtak a hosszú, nyolchónapos tél alatt. Május közepén készen állottak az indulásra. Egy hóna-

pon át vándoroltak dél felé, és a csodával határos módon menekültek meg.

Szabadulásuk történetét Nansen így írja le: „Június 17-én alig múlt el a dél, amikor hozzáfogtam

az ebéd készítéséhez. Feldaraboltam a húst, betettem a fazékba, és mivel közben megritkult a köd,

felhúztam a cipőmet, és felkapaszkodtam a mellettünk emelkedő domb tetejére. A szárazföld felől

enyhe szél fújdogált, és messziről felénk hozta a madarak százezreinek lármáját, mely hívogatóan

csendült felém dél felől, amerre a hazám fekszik. Hirtelen kutyaugatás ütötte meg a fülemet."

Ezután minden drámai gyorsasággal pergett le. Nansen elindult a hang irányába, és hamarosan

összetalálkozott egy angol expedíció tagjaival.

Ettől kezdve Nansenék útja diadalút volt hazáig. Közben hajójuk is megszabadult a jég

fogságából, tehát sikeresen véget ért a nagy vállalkozás. Tudóst és felfedezőt nagyobb elismerés még

nem fogadott, mint Nansent. Még a politikai pálya lehetősége is megnyílt előtte, de ő ebből csak

egyet vállalt el, a Népszövetség hadifogolyügyi főbiztosa lett. Az első világháború befejezése után

sokakat

segített vissza a hazájukba. Abban az időben a Nansen-útlevél az egész világon fogalommá vált.

Nansen életének volt még egy teljesen példa nélkül álló epizódja is. Amikor Norvégia elszakadt

Svédországtól, honfitársai felajánlották neki a norvég trónt. Ez az egyetlen eset a történelemben,

hogy egy utazót a hazájában királysággal kínáltak meg. (Szinte népmesébe illő fordulat volt.) De

Nansen igazi tudós volt, nem a hatalom érdekelte. Egyetlen pozíciót fogadott el, az egyetemi

tanárságot, hogy tudományos munkáját folytassa. így szolgálta hazáját és az emberiséget élete

végéig.

Az őserdőben mindenféle vízfolyásuk áttekinthetetlen szövedéke húzódik. Ilyen az

Anavilhanas-szigettenger

Az őserdőben nincsenek évszakok. A lombhullás vagy folyamatosan megy végbe, vagy

pedig egy-egy fa egyszerre hullatja le lombját. Ilyen lombjuk vesztett fákat különösen a

lombkoronaszintből kimagasló óriásfák között láttam gyakran

Ha a fellegek a víz fölé úsznak, akkor a sötétkék víz felszínén csodálatos fehér és

krémszínű tükröződés jelenik meg

A Titicaca-tó vize sötétebb kék, mint az ég. A kettő határán legtöbbször hófehér gomolyfellegek vannak

Az állandó, viharos szelek a fákat a szél irányába eltorzítják, sőt néha valósággal a földre

teperik. Képünkön ilyen szélnyomott fák láthatók. A háttérben a hóval borított Olivia-csúcs

A fák ágait sok helyen a szakállzuzmó jellegzetes szövedéke lepi be

Amint az első galápagosi sziget partjait megközelítettük, egy fiatal fóka úszott a

csónakunkhoz. Bemászott a matrózhoz a csónakba, és mindent kíváncsian szaglászott

körül

Az anyafóka még a felröppenő fregattmadár után morog, közben mögüle egy galápa-

gosi sas lopakodik előbbre, hogy megszerezze a méhlepény maradékát

A tengeri pelikán a Galápagos-szigetek madara

Alvó fókák a parton

A Galápagos-szigetek egyik jellegzetes hüllője, a tengeri gvík. Ma is nagy számban él a

szigeteken, és a jelek szerint nem fenyegeti kipusztulás

23

Egy folyó - ezer sziget...

A tudományos munkát végző kutatónak az egész világon megvan a becsülete, és ha kell, segítenek

neki. Ha pedig olyannal akad össze, aki maga is kapcsolatban van a természettel, mindjárt kész a

barátság az új ismerősök között. így voltam én a brazíliai Manausban Willy Schwarz-cal, egy

Európából Brazíliába szakadt díszhalkereskedővel. Amikor megismerkedtünk, Willy már jómódú

embernek számított Manausban. Az Amazonas folyam mentén fogott színes akváriumi halakat

tenyésztette, és szállította tovább az Egyesült Államokba. Amikor meghallotta, hogy az őserdei

talajokban élő apró állatokat gyűjtöm és tanulmányozom, azonnal felajánlotta a segítségét. Segítsége

nagyon sokat jelentett számomra, mert Willy Schwarz-nak 29 hajóból álló kis flottája volt. A

hajókon 5-6 embere szolgált, és mindegyikben volt hely egy alkalmi utas számára.

Amikor meglátogattam Willy Schwarz-ot, egy térképre mutatott, és így szólt: „Az egyik hajóm

holnap indul a Rio Brancóra, és ha a vízállás megengedi, felmegy egészen a venezuelai határig. Az út

legalább háromhetes, de tudom, hogy magának soha sincsen három hete egy helyen."

Miközben beszélt, mutatóujjával, talán csak véletlenül, a térkép egyik pontja-' ra bökött. Azon a

helyen - kevéssel Manaus felett - a Rio Negro hatalmas folyóvá szélesedik, és a kiszélesedő részt

teljesen elborítja a szigetek szinte kibogozhatatlan szövevénye. Különös portugál nevet olvastam le

róluk: Arquipelago Anavilhanas, ez magyarul Anavilhana-szigettengert jelent. Ma már biztosan tu-

dom, hogy e név hatására változtattam meg útitervemet, és szálltam fel Willy Schwarz hajójára.

Döntésem önkényesnek tűnhet, de elmagyarázom az okát. Egy tudományos expedíció során,

mielőtt repülőgépre szállnánk, szinte mindent tudnunk kell arról a területről, ahova el akarunk jutni.

Brazília Amazóniá-nak nevezett óriási területéről én is sok mindent megtudtam. Elsősorban azt,

hogy fél Európánál nagyobb, nagyrészt őserdővel borított terület. A feladatom az volt, hogy az

őserdei talajélet alapján megállapítsam, megvan-e a szükséges biológiai egyensúlyuk ezeknek a

talajoknak. Remélhető-e, hogy az őserdő kivágása után életképes ültetvényeket lehet ide telepíteni.

Nem ok nélkül vetették fel ezt a kérdést, mert a milliós költséggel létrehozott ültetvények egymás

után pusztultak el itt. A térképen ott húzódott előttem az ötmillió négyzetkilométeres őserdő.

Nyilvánvaló volt, hogy nem járhatom be, tehát ki kellett választanom néhány olyan pontot, amely

képet ad az egészről. - Willy Schwarz térképe segített a választásban, mert a sok ezer sziget láttán

egyszerre felvillant bennem, hogy erre az óriási folyóvölgyre az újonnan születő földek, a folyami

szigetek a legjellemzőbbek.

24

Másnap, az itteni szokások szerint alkonyat táján, a déli hőséget követő enyhületben szálltunk

hajóra, és naplemente után futottunk ki Manaus kikötőjéből. Az ilyen hajóútnak csodálatos

hangulata van. A fedélzetet napsütés és eső ellen fehérre festett deszkatető fedi. A másik

érdekessége, hogy itt fekvőhelyek nincsenek, mindenki indián függőágyban alszik. A hajó oldalába,

arra alkalmas helyen, vaskampók vannak beverve egymással szemben, ebbe akasztja ki-ki a maga

függőágyát. A függőágyakhoz tartozik a szúnyogháló is, mert moszkitójárás idején enélkül

mindenkit véresre marnának a kellemetlen rovarok. A vendégnek kijáró udvariassággal a hajó

elejében kaptam helyet, a szél kellemesen hűtötte a párás forróságot.

Másnap reggel már az Anavilhana-szigettenger szövevényében jártunk. Ezek a szigetek

semmilyen más folyami szigethez nem hasonlítanak. Egyik végük és hosszú oldaluk homokzátony.

A kristálytiszta homok zsemleszínű vagy fehér, és akinek szerencséje van, teknőstojásokat is találhat

benne. A másik oldalnak meredek a partja, amelyen azonnal kezdődik az őserdő. Hajónk az egyik

homokzátonyhoz simult, és kikötöttünk a szigeten. Fényképező- és filmfelvevő géppel felszerelve

elindultam első felfedező utamra. Két hajós is velem tartott, vásárolni akartak halat, teknőst és friss

gyümölcsöt. Akárhogy kerestük, de embert nem találtunk. Távolabb hófehér kócsagok lépegettek a

sekély vízben, és néha egy-egy kék jégmadár húzott el mellettünk. Mind a kettő halevő madár, így

reméltük, hogy mi is hozzájutunk friss halhoz. Az egyik kanyar után hirtelen előtűnt egy özönvíz

előtti bárka, körülötte kis embercsapattal. Két nő a sekély vízben mosott, egy férfi a parton egy

legalább másfél méteres óriási halat bontott fel. A kép olyan volt, mint egy hazai falusi disznótor. A

felbontott halból a halász éppen a beleket dobálta ki, fekete, tyúk nagyságú pulykakeselyűk

viaskodtak a hulladékon. A madarak kopasz fejük és nyakuk után kapták nevüket. Lenn a

homokban két kisgyerek egy kalap nagyságú teknőssel játszott. Mire az érdekes jelenetet

végigfényképeztem, társaim is megkötötték a csereüzletet. Sóért, cukorért, konzervért nagy darab

friss hal, néhány teknős és egy kosárnyi apró teknőstojás került fel a hajóra. Mielőtt visszamentem,

sétát tettem a szigeti őserdőben. Meglepett, hogy a fák milyen alacsonyak, és a sűrűségben milyen

könnyen lehet járni.

A Rio Negro itt a rengeteg ággal és a szigetekkel együtt körülbelül 30 km széles, és a szigettenger

száz kilométernél hosszabban húzódik. A hajóról nézve a sötétzöld őserdő, a hófehér

fellegfoszlányok, a kék ég és a folyam ezüstszínű vize gyönyörű volt. Az ezüstös víz azonban alig

mozog, a Rio Negro és az Amazonas egész folyamrendszere a Föld leglassúbb vízfolyásai közé

tartozik, másodpercenként alig egy métert haladnak előre.

Miközben hajónk fürgén siklott felfelé a szigetek között, én ezen a páratlanul érdekes

folyamrendszeren gondolkoztam. Mi a Rio Negrón haladtunk, az igazi Amazonas tőlünk valahol

délre folyik. Manausnál a kettő egyesül, innen számít -

25

juk az igazi Amazonast. Ez a mozdulatlannak tűnő vidék sok millió évvel ezelőtt végigszenvedte a

földtani erők szörnyű játékát. Ismeretes, hogy a mai Amazonas-medence eleinte egyetlen óriási

tengeröböl volt a Csendes-óceánra nyíló kijárattal. Amikor az Andok hegyvonulata kiemelkedett,

elzárta a kijáratot, és a mai Amazónia helyén előbb beltenger, majd édesvizű tó keletkezett. A tó

vize azután kelet felé, az Atlanti-óceánba folyt le, így alakult ki az Amazonas mai folyamrendszere.

Alkonyodni kezdett délután 5 óra körül, az eddigi fehér fény lassan aranysárgába ment át a

folyón. Ez a szemet gyönyörködtető színváltozás a levegőben levő por és pára következménye, és

néha olyan mértékben fokozódik, hogy a naplemente bíborvörös fellegek között fejeződik be. Ilyen

kivételes napnak ígérkezett az is, amikor az egyik szigeten egy pálmakunyhó mellett kikötöttünk.

Társaim friss gyümölcs és zöldség után indultak, én pedig nekivágtam a sziget egyik ösvényének. Az

erdőben már félhomály volt, de a madarak, majmok és a többi fán lakó népség hangjával

rosszallását fejezte ki megjelenésem miatt.

Közben körülnéztem a sziget belsejében, ahol 2-3 méter magas hátság húzódott. Ilyen majdnem

minden amazóniai szigeten van. Ezek a szigetek ugyanis úgy keletkeznek, hogy valamelyik vízfolyás

megváltoztatja eredeti medrét. A visszamaradó természetes part átalakul hosszú, kígyószerű folyami

szigetté. A folyam azután felül állandóan hordja, alul pedig homokzátonnyal építi a szi-

getet. így évszázadok során minden sziget lassan, de feltartóztathatatlanul vándorol lefelé. Az

említett hátságon óriási, szétterülő gyökerű őserdei fa állott. Amint a közelébe értem, mozgás

támadt a lombok között, a nagy fát egy bőgőmajomcsapat foglalta el. Ezek az óvatos, félénk állatok

egész Amazóniában fogyóban, visszaszorulóban vannak. Az óriási területen másfél évtizede

úthálózatot építenek. Az útépítő munkások rendszerint a bőgőmajmok húsát eszik, ezért

könyörtelenül vadásszák őket. Mint minden kipusztulóban levő állatfajt, a bőgőmajmokat is nagyon

sajnálom.

Gondolataim közben hirtelen rám szakadt a trópusi éjszaka. De az ég fényes csillagokkal volt

tele, és a Hold is világított. Eltévedni lehetetlen volt, mert a kis szigetnek ez volt az egyetlen

ösvénye. Továbbmentem tehát, és hamarosan elértem az ösvény végét.

Másnap reggelre eltűntek a szigetek, és a folyam annyira kiszélesedett, hogy a két part csak távoli

zöld csíknak látszott. A térkép szerint a Rio Negro itt legalább 20 km széles, háromszor olyan

széles, mint a mi Balatonunk. Ezen a tengernek beillő hatalmas vízen egyszerre csak különös úszó

sziget tűnt fel. Régebben már olvastam az Amazonas vízrendszerének úszó szigeteiről, ezért kíván-

csian vártam, mit látok. Elöl egy pálmalevelekkel fedett faház volt rajta, mellette két kisebb ólféle

épület. A sziget tehát nem sziget, hanem egy óriási tutaj, pontosabban őserdei fák több száz

méteres, egymás mellé kötözött rendszere volt, rajta a tutaj kormányosával. A férfi és a gyerekek

kíváncsian az óriási tutaj szélére jöttek, és megcsodálták a hajónkat, mi pedig őket.

Alighogy az óriási tutajt elhagytuk, fokozatosan megváltozott a táj. Előbb balról ömlött két

kanyargó folyó a Rio Negróba, azután egy valamivel szélesebb következett jobbról. Amikor ezt a

torkolatot is elhagytuk, néhány órai út után fehér sávok keveredtek a Rio Negro vizébe. Majd

megpillantottunk egy újabb torkolatot, a Rio Brancóét. Rio Branco magyarul „fehér folyót" jelent,

és vize csakugyan fehéres, szőke volt. A Rio Negro pedig „fekete folyót" jelent, a név a folyó sötét

vizére céloz. A portugál nevek nagyon jól kifejezik Amazónia folyóinak kétféle típusát. A fekete

folyók hordalékban, tápanyagokban nagyon szegények, és nem raknak le termékeny iszapot, így

partjuk mentén nem lehet ültetvényt telepíteni. Ezt bizonyították az én talajvizsgálataim is. A fehér

folyók ezzel szemben iszapban, hordalékban, tápanyagokban gazdagok. Ezeknek a folyóknak az

árterében virágzó földművelés, banánültetvények, kukoricaföldek vannak. Érdekes, hogy már az

első portugál gyarmatosítók ismerték a fekete és a fehér folyók közötti különbséget, csak az okát

nem tudták kideríteni. A Rio Negro vizében mutatkozó legyezőszerűen szétterülő fehér folt jelezte,

hogy megérkeztünk a Rio Branco torkolatához. Hajónk itt nagy ívben északnak fordult, és elindult

felfelé a Duna szélességű, szőke vizű folyón. A sűrűn felugró halak, a madarak százai is elárulták,

hogy a fekete vizek élőlényekben szegény vidékéről megérkeztünk a dúsan termő trópusra.

27

Sziget - 3800 méter magasságban

Az a sziget, amelynek története most következik, szintén megérdemli az „érdekes" jelzőt, aki el akar

jutni oda, nagyon szokatlan utat kell követnie. Repülőgépre kell szállnia, át kell repülnie 6000

méteres hegygerinceket, azután újból le kell ereszkednie 4000 méterre. A földrajzban járatos már

ennyiből is kitalálhatja, hogy a szóban forgó sziget csakis Dél-Amerikában, az Andesek gerincén túl,

a Titicaca-tó egyik szigete lehet. De mielőtt ezt a kis szigetet megpillanthatnánk, szinte egész Dél-

Amerikán keresztül kell utaznunk.

Az elmúlt évtizedben háromtagú expedícióval jártunk ezen a tájon, e földrész teljesen ismeretlen

talajéletét kutatva. Először az Amazonas torkolatától indultunk a világ legnagyobb őserdővidékére.

Kétmotoros gépen, ezer méternél nem sokkal magasabban repülhettünk. Tiszta idő volt, és a sárga,

rózsaszín és fehér virágokkal díszített óriásfákat is jól láthattuk. Brazília és Bolívia határán végig-

repülve e földrész egyik legeldugottabb zugában ütöttünk tábort. Ez a vidék valamikor a

seringierók, magyarul gumigyűjtők birodalma volt. Ma a guminál is sokkal értékesebb kőolaj után

kutatnak itt a geológusok. A mi kutatásunk is eredményes volt, egy fél mázsa talajmintával szálltunk

repülőgépre. Karácsony körül járt az idő, ez a trópusi őserdőkben az esős évszak kezdetét és a nyár

elejét jelenti. Gépünk zsúfolva volt utasokkal és csomagokkal. Alattunk a Mamore folyó völgye

terült el, ez a híres Oriente, Bolívia keleti része. Azután Oriente központját, Trinidad kis repülőterét

elhagyva egyszerre megkezdődik a világ legfurcsább repülőútja, amelyet repülőgépes hegymászásnak

is nevezhetnénk. A gép előtt egyszerre dombok, majd meredeken emelkedő hegygerincek jelennek

meg, s kígyózva, a mély völgyeket követve kezdi meg a kapaszkodást. Trinidad repülőtere alig 200

méternyire van a tenger szintje fölött, a La Paz-i pedig 4000 méter körül. A gép pedig nemcsak ezt a

3800 méteres magasságkülönbséget győzi le, hanem közben, úgy mellékesen, átrepül az Andesek

majdnem 6000 méteres gerincén is. Ezután az utasoknak csodálatos látványban van részük. Ez a

csoda a piros naplemente az Illimani vulkán hófödte csúcsain. Mi is végigfényképeztük ezt a csodát,

és vetettünk néhány pillantást az alattunk elterülő Titicaca-tóra és a benne levő két szigetre. Ekkor

még nem tudtuk, hogy a tó körül milyen érdekes utazásban lesz részünk.

A bolíviai magyar követség vezetője mindent megtett, hogy a magyar expedíció munkáját segítse.

Amikor meghallotta, hogy a Titicaca-tó környékén is szeretnénk dolgozni, a követség kocsiján vitt

oda bennünket. Gépkocsink, amint a hajtűkanyarokban bővelkedő völgykatlanból kiért, megindult a

látszólag sík vidéken. Ha az állandó levegőhiányt nem érezzük, semmi sem jelzi számunkra,

28

hogy 4000 méter magasságban vagyunk. Alig egyórás út után előbb egy távoli hegyvonulatot, majd

egy hatalmas, sötétkéken csillogó vízfelületet pillantottunk meg. Megérkeztünk a Titicaca-tóhoz.

Nehéz szavakkal leírni, milyen kék egy tiszta vizű tó ebben a magasságban, és milyen fehérek

fölötte a fellegek. Az autóút végállomása Tiquina, itt van a kompátkelőhely. A komphajók élénk szí-

nűre festett vitorlások. Amint az autó és az utasok beszálltak, szélnek fordult a vitorla, és szép

lassan átsuhantunk a túlsó partra. Innen szédítően meredek út vezet a tóba nyúló Copacabana

városkába.

A Titicaca-tó egyes kutatók véleménye szerint annak a több millió éves tónak mai maradványa,

amely valamikor az Altiplánónak nevezett magasfennsík nagy részét elborította. Az Altiplánó

lefolyástalan medence, ezért vízjárása csak a nagyon lassú éghajlatváltozásoktól függ. Jelenleg, úgy

látszik, éppen kiszáradóban, összezsugorodóban van. Ez a „jelenleg" már pár évezred óta tart. A tó

szigetei eredetileg az Altiplánóból kiemelkedő dombok voltak; ezeket vette körül az összegyűlő víz.

Legnevezetesebb két ilyen sziget: a Nap-sziget és Hold-sziget ; mindkettő tele van aránylag

épségben megmaradt indián romokkal.

A második világháború utáni években két fiatal francia néprajzkutató és régész dolgozott ezen a

vidéken. Nagyrészt az ő kutatásaik nyomán ismerkedünk meg a terület múltjával.

Hónapokat töltöttek a tó mellett az indiánok életének tanulmányozásával. A történelem itt is -

mint korábbi útjaimon oly sokszor tapasztaltam - a 10 ezer éve földbe temetett tűzhelyekben van

elrejtve. Az ősi tűzhelyek elszenesedett fa-darabkáiból úgynevezett izotópos vizsgálattal szinte évnyi

pontosággal meg lehet állapítani, mikor jártak, éltek ott, akik a tüzet rakták. A régészek feladata volt,

hogy Észak-Amerika északi végétől, Alaszkától le egészen Dél-Amerika déli csücskéig, a Tűzföldig

kiássák az eltemetett tűzhelyeket. Ezután meghatározták az ott talált szénmaradványok pontos

korát, és ezt az évszámot felírták Amerika térképére, a leletek mellé. Ez a számokkal ellátott térkép

elmesélte az indiánok egész történetét. Érdekes részletek derültek ki belőle.

Megtudtuk, hogy az indiánok ősei Ázsiából Alaszkán keresztül érkeztek az Újvilágba. Az első

csoportok mintegy 10000 évvel ezelőtt. Előttük nem élt ember a két kontinensen. A vadászó,

harcias törzsek több olyan nagy termetű, lassú mozgású állatot kipusztítottak, amelyek nem tudtak

védekezni a váratlanul érkező új ellenséggel szemben. így pusztult ki például az óriáslajhár, más

védtelen állatokkal együtt. Az új lakók hamar ellepték az óriási területet, és időszámításunk előtt

8000 évvel már a Tűzföldre is megérkeztek. Az utolsó néhány ezer évről sajnos kevés pontos

értesülésünk van, itt még sok munka vár a régészetre. A fehér ember számára Amerika története

Kolumbus útjával kezdődik. Az ennél régebbi leletekre azt mondják, Kolumbus előtti, tudományos

szóval prekolumbián. Amerika földjén ugyanis az inka birodalmat megelőzően is voltak fejlett

civilizációk, amelyeket csak romjaikból ismerünk.

29

Mindezt tudnunk kell ahhoz, hogy megértsük, milyen nehéz kutatómunka vár azokra a régészekre

és néprajzkutatókra, akik Dél-Amerika területén járnak. Valóságos detektívmunkát végeztek francia

kísérőink, Lelongék is a Nap- és Hold-szigeten. Érdekes útjukat így írták le: „A tó felé haladtunkban

már túljártunk a 4000 méteren. Még egy csúcs, és mintha az ég azúrjába hatoltunk volna be. Amikor

a sziklagerincre érkeztünk, amely a kétoldalt elterülő tó fölött őrködik, az autó megállt, és

kiszálltunk, hogy szabadon gyönyörködhessünk a felejthetetlenül szép tájban. A messzeségben

hósipkás hegyek csillogtak, a tavon a Nap-sziget és a Hold-sziget vöröslött a napfényben. Most már

megértettük a vidék ősi lakóit, miért helyezték ide vallási központjukat. Úgy mesélik, hogy az inkák,

amikor a spanyolok rászedték őket, elhatározták, hogy megmaradt aranyaikat és egyéb kincseiket

ezekbe a szent vizekbe dobják. Lehet, hogy a tó mé-

lyén pihen ez a legendás kincs. Régen, amikor az inka útra kelt, gyaloghintóját aranylánccal

kerítették körül. Az itt élők főleg erre az aranyláncra gondolnak, amikor a víz mélyén pihenő

kincsről esik szó.

Másnap reggel a hidegtől és a fáradságtól megmerevedve ébredtünk a motorcsónak fenekén. Egy

óra múlva felkelt a Nap, és a távoli parton délibáb jelent meg. Miután átjutottunk a sziklafal szűk

nyílásán, megpillantottuk a Nap-szigetet, amely fényesen, sárgásán tündökölt a reggeli világításban.

A kis öböl sziklái mögött épület rejtőzködik. Vezetőnk szerint valaha inka erőd volt. Végül egy

félhold alakú mező szélén értünk partra, a hatalmas inkakori lépcsőzet lábánál.

- Mennyi ideig tart, míg a palotához érkezünk? - kérdeztük vezetőnktől. - Legalább egy fél vagy

háromnegyed óra - válaszolta. De megfeledkezett arról, hogy 4000 méter magasságban vagyunk, és

mi, európaiak nem edződtünk a nagy magassághoz. Valójában két óra kellett, amíg odaértünk. Az út

le- és felfelé kanyargott a kőrengetegek között. Mielőtt a romokhoz értünk, az ösvény szélén

hatalmas követ vettünk észre: a spanyolok által lerombolt templom maradványa. Valószínűleg ez a

kő volt a Napistennek szentelt oltár. Maga a palota nem menekült meg a hódítók dühétől. Szinte

csalódást éreztünk, hogy ekkora út után csak egyetlen kőrakást láttunk. De azután megértettük,

hogy miért választották ezt a helyet. A sziget itt a legkeskenyebb, és a palota egy sziklagerincre épült.

Szinte uralkodik a végtelenbe nyúló tó fölött."

Itt, a Nap-szigeten aránylag épségben maradtak a romok, más elpusztított épületekhez képest.

Úgy látszik, megközelíthetetlensége valami védelmet mégis nyújtott. így szinte a kődarabokból kell

kiolvasni, hogy milyen is lehetett az inka korszak civilizációja. Nem véletlen, hogy ezt a területet

Nap-szigetnek nevezik, hiszen majdnem minden dél-amerikai nép életében nagy szerepe volt a Nap

tiszteletének. La Paz városa mellett található - az inkák előtti időből való - Napkapu, és ha innen

észak felé haladunk, a mai Peru területén mindenütt megtaláljuk a Nap kultuszát. Sok nép életében,

vallásos hiedelmeiben játszik fontos szerepet a Nap. Ereje kelti életre a növények rügyeit, így az

egyszerű népek előtt világos, hogy a Naptól függ az életük.

Trópusi vidékeken a napimádás szorosan összefügg a mezőgazdasággal. A száraz és az esős

évszak szinte óramű pontossággal jön és megy. A tavasz kezdetét, a mezőgazdasági munkák

megkezdését napra pontosan tudni kell. Ez az egyszerű csillagászat az inkáknál is a papok

tudománya volt. Szerencsére az inkák egyik városa, a híres Machu Picchu véletlenül fennmaradt.

Ugyanis a váratlan támadásoktól félő lakosság, egy meredek völgy fölött, alulról teljesen észre-

vehetetlen helyre építette. így azután csak 1911-ben sikerült felfedezni. A korhadó tetők és farészek

kivételével szinte sértetlen maradt Machu Picchu. Néhány repedés azt jelzi, hogy az elmúlt

évszázadokban egy-egy enyhébb földrengés pusztított itt az ember helyett. Itt eredeti helyén van a

napkő, amelynél a tavasz érkezését bejelentették.

Az élő kövületek földje

1535-ben egy spanyol vitorlást a vihar messze elsodort Dél-Amerika partjától a Csendes-óceánra.

Az Egyenlítő táján járhattak, talán 500 mérföldre a partoktól. A vihar éppen szűnőben volt, amikor

a hajósok ismeretlen szigetet pillantottak meg. A koromfekete, sziklás partokhoz közeledve

félelmetes állatokat vettek észre a kövek között. Valósággal sárkányra emlékeztető szörnyetegek

voltak, tüskés tarajjal a hátukon, és hosszuk akkora lehetett, mint egy nagyobb kutyáé. A babonás

tengerészek először vissza akartak fordulni, mert azt gondolták, hogy ez a fekete sziget a rajta élő

pokolbeli szörnyetegekkel csak az ördög földje lehet. A hajó előkelő utasa, Panama püspöke

azonban megparancsolta nekik, hogy szálljanak partra. A püspök úr is megrettent a parton

csúszkáló szörnyetegektől, de fogytán volt a vizük és az élelmük, így nem habozhattak tovább. A

partra szállókat más meglepetés is várta. Alighogy elindultak a kaktuszos, bozótos parton, óriási

teknőst pillantottak meg, amely akkora volt, mint egy nagyobb boroshordó. Amikor a közelébe

értek, fejét-lábát hatalmas páncélja alá húzva, holtnak tetette magát. Később tucatnyi teknőst láttak.

A középnagyságúak közül néhányat a hajóra cipeltek, hústartaléknak. Panama püspöke a teknősök

nyomán Teknősbéka-szigeteknek, azaz spanyolul Galápagos-szigeteknek nevezte el a földet.

E kényszerű látogatás után sokáig nem hallatott magáról a sziget. Ebben az időben csupán a dél-

amerikai parti városokat fosztogató kalózok menekültek ide, ha a spanyol király hadihajói üldözőbe

vették őket.

A gazdátlan kalózszigeteket hivatalosan 1832-ben Ecuador, a szigetekhez legközelebb eső dél-

amerikai ország vette birtokba. 1833-ban a később világhírű természetvizsgáló, Darwin szállt partra

itt, és ezzel kezdődött el a Galápagos-szigetek igazi felfedezése. Ugyanis hiteles formában ő adott

hírt elsőnek arról, hogy itt csakugyan a mesék világába illő, csodálatos ősi élőlények élnek. Darwint

főleg az a tarajos hátú, sárkányszerű gyík érdekelte, amelyről a babonás tengerészek annyi

hajmeresztő történetet meséltek. Ez a tengeri gyík -. ahogyan Darwin nevezi - rászolgál a nevére,

mert a Föld egyetlen gyíkfaja, amely a tengerből táplálkozik.

Darwin leírása szerint igen csúnya teremtmény, piszkos fekete színű, ostoba és esetlen mozgású.

A parttól tíz méternél messzebbre sohasem távozik, ez is azt mutatja, hogy élete teljesen a tengerhez

kötődik. Tápláléka kizárólag egy olyan tengeri moszatféle, amely csak az árapály-övezeten kívül, a

nyílt tenger fenekén él. A gyíknak tehát ki kell úsznia a nyílt tengerre, hogy élelemhez jusson, ott pe-

dig a falánk cápák támadása fenyegeti. Ezzel függ össze az a rendkívül érdekes

32

megfigyelés, amelyet Darwin így ír le: „A tengeri gyík táplálkozási módja, továbbá az a tény, hogy

önként kiúszik a tengerre, mindenképpen vízi természetét bizonyítja. Ugyanakkor furcsa

rendellenességet tapasztalunk, tudniillik, ha megijesztik, nem a tengerbe menekül. Egy példányt

többször is megfogtam oly módon, hogy a part széléig kergettem, s noha nagyszerűen tudott úszni

és víz alá bukni, semmi sem bírhatta rá, hogy a vízbe meneküljön. Valahányszor a vízbe dobtam,

mindig visszajött a partra. Ezt az esetet annak kell tulajdonítanunk, hogy a gyíknak a parton

semmiféle ellensége sincsen, csak a tengerben a cápák. Valószínűleg azért keres menedéket,

bármilyen veszedelem esetén is, a parton, mert megszilárdult, öröklött ösztöne, hogy a part nyújtja

számára az igazi biztonságot."

Aki ma érkezik Galápagosra, bizonyos tekintetben ugyanazt a képet találja, mint a fiatal Darwin.

Persze azért vannak nagyon nyugtalanító változások is. Például, amikor 1832-ben Ecuador birtokba

vette a szigetet, első teendője volt, hogy gyarmatosokat, telepeseket küldött a szigetre. A

szigeteknek nem volt őslakossága, a sok millió éves ősi állatvilággal ugyan ki törődött volna. így

megbomlott a szigetek élővilágának biológiai egyensúlya. A bajt a betelepített és elvadult disznók

okozták. Ezek az állatok mindent kitúrnak, minden fészket, tojást, fiókát felfalnak. Több állatfaj

teljesen kipusztult, vagy a kipusztulás szélére jutott. Ebben a kritikus helyzetben az Egyesült

Nemzetek segítségével az ecuadori kormány nemzeti ősparkká nyilvánította a szigetcsoportot, és

biológiai kutató intézetet létesített az egyik szigeten. Aki tehát erre a szigetre lép, nem nyúlhat

semmihez, nem téphet le egyetlen növényt, nem ölhet meg egyetlen állatot sem - legalábbis

elméletben.

A tengerpart közvetlen környékén van a világ legrégibb úthálózata. Ezek minden emberkészítette

útnál öregebbek, több millió évre becsülhető a koruk. Darwin erre vonatkozó megfigyelései

útinaplója legérdekesebb részeihez tartoznak. „A teknősbéka szereti a vizet - írja -, sokat iszik, és az

iszapban hempereg. Csak a nagyobb szigeteken vannak források, és ezek is mindig a középső részek

felé, tekintélyes magasságban találhatók. így azután az alsóbb vidékeken tartózkodó teknősöknek

ugyancsak hosszú utat kell megtenniök, ha szomjasak. A spanyolok úgy fedezték fel a forrásokat,

hogy a teknősök útjait követték." Érdekes látvány, amikor a források közelében megpillantjuk

ezeket az óriási lényeket. Egy csapat kinyújtott nyakkal buzgón ballag előre, a másik csapat - amely

már jól teleitta magát - visszatérőben van. A napló érdekes részleteket ír le arról, hogy a tengerészek

miként használták fel „víznyerésre" az óriásteknősöket. „A teknősök ritkán isznak, és az ilyenkor

felvett vizet hosszú időn át tartalékolják testükben. Két nagyobb természetes tartályuk van, a

vízburok és a húgyhólyag. Az óriásteknősök testében sokáig iható állapotban marad a víz. Ezért a

lakók a part menti részeken gyakran felhasználják ezt a körülményt, ha megszomjaznak, megölnek

egy óriásteknőst." Persze ma már erre nem kerülhet

sor, részben mert az egyes példányok védettek, részben mert a turistahajók bőven el vannak látva

ivóvízzel.

Költők, írók a földi paradicsomot olyan helynek képzelték el, ahol a vadállatok is békességben

élnek egymással és az emberrel. Ilyen paradicsomi állapotok uralkodtak a Galápagos-szigeteken,

amikor először jelent meg az ember, sőt még odatelepülése után is egy ideig.

Egy Cowley nevű utazó Galápagoson járva 1684-ben, tehát nem egészen 300 évvel ezelőtt, a

következőket tapasztalta: „A galambok olyan szelídek - írja -, hogy gyakran kalapunkra és kezünkre

szállnak, úgyhogy elevenen foghattuk meg őket. Az embertől nem féltek, míg csak társaságunk

néhány tagja rájuk nem tüzelt, ami kissé félénkebbé tette őket." Dampier, a híres angol kalóz és fel

34

fedező ugyanebben az évben járt a szigeteken, és megerősítette, hogy a reggeli séta alkalmával

puszta kézzel 6-7 tucat galambot meg tudott ölni.

Mindebből azt gondolhatnánk, hogy az emberről szerzett rossz tapasztalatok megváltoztatták a

Galápagos-szigeti madarak természetét. Darwin körülbelül 150 évvel az előbbi látogatások után járt

a szigeteken, és közben százszámra kötöttek ki hajók, szálltak partra többnyire kegyetlen, állatokat

pusztító tengerészek. Mégis Darwin 1834-ben ugyanezt tapasztalta. Útinaplójának most következő

részlete szinte csodálkozásra készteti az embert. „A szigetek leírását a madár rendkívüli

szelídségének egy példájával akarom befejezni. A madarak rendkívüli szelídsége az összes

szárazföldi fajoknál tapasztalható. Gyakran olyan közel jöttek hozzám, hogy bottal vagy - ahogy

meg is tettem - sapkával vagy kalappal ütöttem le egy ölyvet a faágról. Máskor a földön feküdtem,

amikor a kezemben tartott teknőshéjból készült veder szélére egy rigó szállott, s nyugodtan

szürcsölni kezdett a vízből, azt se bánta, ha felemeltem a vedret a földről, miközben rajta ült.

Gyakran megkíséreltem, és majdnem sikerült, hogy a lábánál fogva megfogjam ezt a madarat. Bár

most még jobban üldözik őket, mint 150 évvel ezelőtt, mégsem vadulnak el. Azt hiszem, mindebből

levonhatjuk azt a következtetést, hogy a madarak ember iránti vadsága átöröklött szokás, és az egyes

madarak - rövid idő alatt - nem képesek megszerezni."

A Galápagos-szigeteken tett látogatás Darwin egész életére nagy hatást gyakorolt. Itt tűnt fel neki

először, hogy az egymással közeli rokonságban levő madár- és hüllőfajok a különböző szigeteken

mennyire elkülönülnek egymástól. Más szóval, a természetes kiválogatódás és a fajok származásának

és keletkezésének gondolata itt villant fel elméjében. Itt értette meg először, hogy az állatok

életmódja és környezete milyen szoros kapcsolatban van egymással. Még harmincéves sem volt,

amikor a következőket írta: „Ha az ezernyi óriásteknős által kitaposott ösvényekre, a szigetek

partjain tízezerszámra sütkérező tengeri gyíkok tömegére gondolunk, az a meggyőződés alakul ki

bennünk, hogy nincs a Földnek még egy másik pontja, ahol a hüllők ilyen rendkívüli mértékben he-

lyettesítenék a növényevő emlősöket. A geológusnak - ezt hallván - bizonyára az jut eszébe, amikor

az itteniekhez hasonló, de elefánt nagyságú óriásgyíkok nyüzsögtek a szárazföldön és a

tengerekben."

Akinek régebbi bélyegekből álló gyűjteménye van, talán még megtalálja benne azt a Galápagos-

bélyegsort, amelyen az óriásteknős és Darwin arcképe egyaránt szerepel, mert az eleven kövületek

szigetcsoportja és Darwin neve elválaszthatatlanul egymáshoz kapcsolódott. A szigeteken az

UNESCO-tudósok tanulmányozzák az óriásteknősök, a tengeri gyíkok és egyéb csodalények életét

és szaporodását, mert szeretnék megakadályozni kipusztulásukat. Az elmúlt években két magyar

kutató is járt a szigeteken. Hazánkból Balázs Dénes, a világutazó földrajzkutató az ottani

lávabarlangok keletkezését tanulmányozta, és Galápagos címen kitűnő, a helyszínen készült színes

fényképekkel illusztrált

35

könyvet írt. Az Egyesült Államokban élő, magyar származású Vágvölgyi Tibor a közelmúltban

fejezte be azokat a rendkívül fontos vizsgálatokat, amelyek a szigetcsoport talajbiológiáját

igyekeztek tisztázni.

Egyik gyermekkori álmom valósult meg, amikor én is eljutottam Galápagosra. Három társammal,

a Magyar Televízió forgatócsoportjával, az Egyesült Nemzetek Szervezetének nevelésügyi,

tudományos és kulturális intézménye (UNESCO) felkérésére utaztunk ide, hogy tanulmányozzuk a

sziget természetvédelmét, és hogy filmet készítsünk az itt élő, egyedülálló állatvilágról.

Egy kis vitorlás hajóval útban voltunk az első kikötőhely felé, amelyről csak annyit tudtunk, hogy

a pelikánoknak^ a nagy csőrű vízimadaraknak a lakóhelye. Amint megközelítettük a partot, egy fóka

úszott felénk, és felkapaszkodott a hajó után kötött kis mentőcsónakra. Nem akartunk hinni a

szemünknek, mert 3—4 méterre tőlünk a fóka körülszaglászta a csónakmotort, a benzines kannát,

azután jellegzetesen ugatva valamit közölni kívánt velünk. Villámgyorsan fényképeket készítettünk

az esetről, mert akkor még nem tudtuk, hogy később sokkal hihetetlenebb eseményeknek is

szemtanúi leszünk. A kikötésnél gyakorolnunk kellett a partraszállást. A szigetek partjain majdnem

mindenütt kifutó hullámok vannak. Az átszállás a hajóról még csak sikerült, beugrottunk a fel-le

emelkedő kis négyszemélyes farmotoros lélekvesztőbe, de azután a hullámszünetben - fejünkön a

felszereléssel - kellett a partra rohannunk. Ha nem siettünk eléggé, a hullám utolért, és a vízbe

taszított minket.

Másnap reggel végre igazi galápagosi kiszállás következett. Alighogy a partra rohantunk, máris

egy állatkolónia kellős közepén találtuk magunkat. Köröskörül fókák hevertek, és fiaikat szoptatták.

Az embertől nem féltek, csak akkor emelkedtek fel, és mordultak felénk, ha túlságosan közel

mentünk hozzájuk. Egy anyafóka kevéssel a forgatócsoport érkezése előtt szülte meg kicsinyét, a

bébi már szopott. Mellettük hevert a méhlepény. A ragadozó madarak tudják, hogy a kis fóka

megszületése után a méhlepény szerencsés esetben az ő zsákmányuk lehet. Ezt a jelenetet filmezték

társaim. A gyors röptű tengeri fregattmadarak a fóka fölött köröztek, a földön pedig barna sasok

igyekeztek a közelbe lopózni. Az anyafóka azt hitte, hogy kölykére pályáznak, ezért mindig dühösen

a közeledő madarakra horkant. A jelenet végül a madarak győzelmével végződött. Az egyik

fregattmadár lecsapott, és felkapta a méhlepény nagyobbik felét. Miközben a fóka erre a madárra

támadt, a lesben álló sasok odagyalogoltak, és ellopták a maradékot.

A fókák filmezése után elindultunk a kis lávasziget belseje felé. A hígan kifolyt láva nem lehetett

50-60 évesnél régibb, még éppen csak hogy mállani kezdett. A málladékban és a madárguanóban

pedig növények telepedtek meg. Egy húsos levelű kis növény a szokásostól eltérően nem zöld,

hanem világos meggypiros volt. A fekete lávakő a piros növénnyel olyan fantasztikusnak hatott,

mintha mesebeli tájon jártunk volna. A fantasztikus hangulatot csak fokozta,

hogy megpillantottuk az első tengeri gyíkokat. A taréjos hátú, ripacsos, félméteres állatok

csoportosan ültek a lávaköveken. Ha a közelükbe mentünk, egyszerre, mintha dróton mozgatnák,

fordították felénk fejüket. Ha tovább közeledtünk, előbb rángatni kezdték fejüket, mintha gyors

ütemben igent bólintottak volna, utána felénk köptek. Ezek az állatok kizárólag algagyepet legelnek.

Mivel tengervizet isznak, szervezetük képes a sót kiválasztani. Ezt a sós masszát köpik támadójuk

felé. Érthető, hogy ez a védekezés nem elegendő az újonnan betelepített ragadozók, a vadkutyák, az

elvadult macskák, de még az elvadult disznók ellen sem. Sajnos a tengeri gyík elvesztette eredeti

alkalmazkodóképességét, és minden váratlan hatás a létét veszélyezteti. Ilyen a tengerbe kerülő mű-

anyag hulladék is. A természetvédelem emberei - kísérő nélkül - senkit sem engednek a szigetekre,

és közlekedni csak a fehér cölöpökkel kijelölt ösvényeken szabad.

A madarak szigetét is meglátogattuk. Ez a sziget egyetlen lapos, vulkáni hamuval fedett lávamező,

csak kerek levelű kaktuszfák, a mi opuncia nevű szobakaktuszunk fajrokonai nőnek rajta. A szigeten

szinte minden négyzetméternyi területen a szulák fészkelnek. A galápagosi fajt kéklábú szulának

nevezik, mert a lába világos türkizkék. Odaérkezésünkkor a fiókák már anyányiak voltak, a szülők

azonban még etették őket. Jöttünkre azonnal szárnyra keltek, de a fiókák furcsa riasztó hanggal

próbáltak elűzni minket.

Santa Fé szigetén nagyobb utat tettünk meg egy kaktuszfaerdőben. Itt az opuncia kaktuszok

derékvastagságú, 5-6 méter magas fákká nőttek.

A galápagosi út nem lett volna teljes az óriásteknősök felkeresése nélkül. Ezek az állatok

valamikor tízezerszámra éltek a szigeteken, ma azonban a fogságban tartott példányokkal együtt

csak ötezerre becsülik számukat. Talán sikerül megmenteni őket a kihalástól. Legnagyobb

ellenségük az elvadult disznó. Ezek a friss teknőstojást tartják a legfinomabb csemegének, s

igyekeznek az utolsót is kitúrni a homokból. Jó megoldás lenne a disznók kiirtása, de ez nagyon

nehéz. Az ENSZ tudós szakértői most dolgozzák ki a disznók elleni taktikát, hogy a teknősöket

megmentsék a kipusztulástól. Santa Cruz szigetén, ahol a Darwinról elnevezett kutatóállomás van,

összegyűjtöttek vagy 10-15 nagy teknőst. A legnagyobbat százévesnél idősebbre becsülik, de még ez

is szaporodik. A homokba lerakott tojásokat időnként felszedik, keltetőgépbe rakják, és a kis

teknősöket terráriumban nevelik tovább. Egy- vagy másfél éves korukra egy arasznyinál hosszabbra

nőnek, ekkor megkezdődik a kihelyezésük. Mióta a Darwin Intézet működésbe lépett, emelkedik az

életben maradó fiatal teknősök száma.

37

A szélviharok hazájában

Az óceán legérdekesebb szigeteinek krónikásai maguk is érdekes emberek voltak. Akadt köztük

tudós, felfedező utazó, mindnyájan tudományos munkájuk révén jutottak el ezekre a távoli helyekre.

De ugyanilyen érdekesek voltak azok a világjáró utazók is, akik csak kalandvágyból járták a világot.

Marco Polo nagyon találóan azt mondta: „Hajózni annyi, mint mindig új kalandra indulni." Ilyen

kalandra vágyó, vállalkozó szellemű ember volt történetünk hőse is, Slocum kapitány. Előbb

hajóskapitányként járta a tengereket, de később elhatározta, hogy önállósítja magát. Épített egy kis

vitorlás hajót.

Az elmúlt évszázad utolsó éveiben még nem létezett a Panama-csatorna. Aki Föld körüli útra

indult, annak meg kellett kerülnie Dél-Amerikát. A hajósokat Dél-Amerika déli csücskénél a Föld

egyik legérdekesebb és legfélelmetesebb szigetvilága várta. Ugyanis a Tűzföld a hozzácsatlakozó

szigetekkel együtt áttekinthetetlen világot jelent. Itt halad át a Magellán-szoros, amelyet a Föld

körül-hajózójáról neveztek el. (Fernando Magellán portugál admirális volt, aki 1519-ben indult el

Spanyolországból, hogy nyugati irányból megkerülje a Földet, és meggyőződjék gömb alakjáról.)

Slocum kapitány az argentínai Buenos Airesből indult el, és állandóan délnek és délnyugatnak

tartott. Kis hajója egyre zordabb vidékre érkezett, és útján nemcsak a szélsőséges éghajlat, a

váratlanul lezúduló szélviharok fenyegették, hanem a szigetek lakossága is. Azonkívül bujkált ezen a

vidéken sok gyilkos, szökött fegyenc is. Leghőbb vágyuk az volt, hogy hajót szerezzenek, és tovább

meneküljenek.

Slocum kapitány hajója szilárdan megépített, viharálló kis vízi jármű volt. Hossza valamivel több

mint 12 méter, szélessége pedig 4 méter. Magas árbocára nagy vitorlát lehetett felhúzni, amely jó

szélben csak úgy röpítette a fürge kis hajót. Csupán egy erősebb vihar zavarta meg, de végül is

szerencsésen megérkezett Punta Arenas kikötőjébe. Ez Dél-Amerika leghosszabb államához, Chilé-

hez tartozik, és akkor jelentéktelen kikötőhely volt. (A második világháborút követő időkben

azonban a Tűzföldön gazdag olajtelepeket fedeztek fel, s ez fellendítette Chile déli részét s vele

együtt Punta Arenast is.)

Slocum kapitánynak az akkor még csak néhány ezer lelket számláló kikötő révkapitánya, egy chilei

tengerésztiszt azt ajánlotta, hogy fogadjon fel révkalauzt, és feltétlenül maradjon a kikötőben addig,

amíg egy ágyúnaszád nem érkezik. Az majd fegyveres védelmet nyújt számára, és a vezetőhajó

szerepét is ellátja. Révkalauzt persze nem lehetett találni az egész kikötőben, és Slocum nem akart

hetekig várakozni egy odatévedő ágyúnaszádra sem. Egyik régi barátja,

38

Pedro Samblich, osztrák hajóskapitány furcsa módon segített rajta. A kezébe nyomott egy zacskó

rajzszöget. Slocum nem értette a dolgot, és visszautasította azzal, hogy sok mindenre lehet szüksége

az úton, de rajzszögre nem. Samblich kapitány titokzatosan mosolygott, és azt felelte: „Rajzszögre

biztosan szükséged lesz. Csak azután óvatosan bánj vele! Már úgy értem, nehogy véletlenül te lépj

bele."

Slocum ebből a célzásból értette meg, hogy az ajándékba kapott rajzszögek az éjszakai hívatlan

vendégektől fogják megóvni. Persze ezek után sem hitte, hogy ilyen látogatókkal hozza össze a sors.

Alighogy a tengerszorosba hatolt, azonnal ismeretséget kötött a Tűzföld különlegességével: a

willwaw-nak nevezett szélviharral. Ezeket a szeleket láthatatlan erő kergeti le hihetetlen sebességgel

a környező hegyekről. Az egyik pillanatban teljes szélcsend van, még a fák levelei sem rezdülnek,

majd a következő percben, szinte a semmiből, bömbölő szél kerekedik. Azután hirtelen elcsende-

sedik, csupán a felkavart tenger fortyog tovább. A csodálatos norvég fjordokra emlékeztető öblök, a

félelmetes szélrohamok önmagukban is érdekessé teszik ezeket a szigeteket. De igazi

érdekességüket a tenger csodálatos állatvilága, főképpen a madárvilág adja meg. Az északi és déli

sarkkörök táján vannak a Föld halban leggazdagabb tengerei. A sok hal vonzza a madarakat. A

tenger madarai, különösen szaporodási időszakban, annyira megfeledkeznek a veszedelemről, hogy

még az embert is közel engedik magukhoz.

Ebbe a különleges világba hatolt be Slocum kapitány hajója, és hamarosan kiderült, hogy a

madarakon kívül élnek itt veszedelmesebb élőlények is. Kis hajója szelte a habokat, amikor hirtelen

csónakok tűntek fel, és villámgyorsan eveztek a vitorlás irányába. Tűzföldi indiánok ültek a

csónakokban, de hirtelen egy szakállas arcot is megpillantott. A tűzföldi indiánok nem viselnek

szakállt, és így könnyű volt felismerni Fekete Pedrót, a banditát, akit több gyilkosságért köröztek.

Az indiánok, úgy látszik, jóhiszeműen befogadták maguk közé. Az ezután következő eseményeket

Slocum kapitány így írja le: „Semmi kedvem sem volt elárulni, hogy egyedül vagyok. Ezért

bementem a fülkémbe, gyorsan ruhát váltottam, és a másik feljáratnál bukkantam elő. így már -

látszólag - ketten voltunk. Azután a csapóajtón újból lementem, matrózruhát öltöttem, s így most

már harmadik alakban léptem eléjük. Ám a kérgesszívű tengerészek semmiképpen sem akartak

hallani a »jammersóner«-ről, pontosabban a megállásról. Amikor láttam, hogy csak közelítenek

hozzám, elsütöttem a puskámat. Fekete Pedro, a körözött fegyenc erre ész nélkül elmenekült

csónakjával." Slocum e kis kaland után néhány órát nyugodtan pihent, ezután újból nekivágott a

tengerszorosnak. Lassan elérkezett a Föld egyik legviharosabb pontjához, a híres Hoorn-fokhoz.

A tenger ekkor nyugodtnak látszott, és Dél-Amerika párába-ködbe vesző partjai észak felé

húzódtak. A Hoorn-fok mellett elhajózva bőszült erővel tört

39

rá a vihar, bevonta hát vitorláit, és amíg lehetett, kormányozni próbálta a hajót. Végre majdnem

háromnapi vihar után elcsendesült a tenger. A halálra fáradt kapitány pihenni szeretett volna, de a

távolból ismét két csónakot látott közeledni. Akkor a végveszélyben eszébe jutott barátja, Samblich

ajándéka, a rajzszöges zacskó. A további eseményeket azután így írja le naplójában: „Teleszórtam a

fedélzetet rajzszögekkel. Nem feledkeztem meg Samblich barátom tanácsáról, és ügyeltem rá,

nehogy magam lépjek rajzszögbe. Köztudomású, hogyha valaki rajzszögbe lép, nem állhatja meg

szó nélkül. Egy derék keresztény füttyent egyet, ha a rajzszög a talpába fúródik, egy körözött

rablógyilkos pedig üvölteni kezd, és a levegőt kapkodja. Amikor munkámat elvégeztem, lementem a

fülkémbe egy kicsit aludni. Amikor azon az éjszakán, úgy éjfél táján Fekete Pedro fellopakodott a

hajómra, azt hitte, alvás közben meglep, és hajómmal együtt a keze közé kerülök. De minden

másképp történt. Úgy érezte, hogy ő került az én

karmaim közé. Társaival együtt üvöltve ugráltak le a fedélzetről, én pedig néhány golyót küldtem

utánuk. Hadd tudják meg a gazfickók, hogy itthon van a gazda."

A kaland után az időjárás is fokozatosan javulni kezdett. A kiszámíthatatlan, váratlanul lerohanó

willwaw-k néha még megtáncoltatták a hajót, de az igazi gondoknak, bajoknak lassan végük szakadt.

A jó idő beköszöntével madárénektől lett hangos a szigetvilág. Elsőnek a gőzhajókacsákat

pillantotta meg a kapitány. Ezek a furcsa vadkacsák repülni egyáltalán nem tudnak, de szárnyukkal

olyan gyorsan eveznek a vízben, hogy csónakkal sem lehet utolérni őket. Szárnyuk gyors mozgása

egy lapátkerekes gőzhajó mozgására emlékeztet, innen kapták nevüket.

A jó idő beálltával Slocum észak felé indult, hogy felkeresse a világhírű Jüan Fernandez-szigetet.

Történelmi tény, hogy itt élt éveken át Selkirk tengerész, a Robinson-történetek hőse. Kevesen éltek

itt, csupán 45 ember. A kis szigeten kikötött, és igen jó üzletet csinált. Ugyanis korábban a

Magellán-szorosban zátonyra futott. Kénytelen volt megállni és kijavítani a hajóját. Eközben egy

elhagyott, marhafaggyúval megrakott hajót talált. Mivel az elhagyott hajónak nincs gazdája, a

rakományt saját hajójára vitte át. Úgy gondolta, talán valahol vevőre talál. Jüan Fernandez-szigetén a

lakók érdeklődtek a faggyú iránt, ezért a kapitány egy kis rúdmérleget eszkábált össze, és kimérte a

faggyút. Az árut a vevők részben több száz éves pénzekkel fizették meg, és a kapitány volt olyan

bölcs, hogy elfogadta a régi pénzeket. Otthon kiderült, hogy az érmék régiségek, és sokkal

értékesebbek, mint a forgalomban levő érvényes fizetési eszközök. A kiárusított faggyún tehát

kétszeresen keresett.

Ezután Slocum kapitány hajóját nyugatnak fordította, nekivágott a Csendesóceánnak, és új

kalandokat keresve a dél-tengeri szigetek felé indult.

41

Az Elefánt-sziget hajótöröttei

Azon a napon, amelyen történetünk kezdődik, három, hajótöröttekkel megrakott csónak vergődött

partra a Déli-sarkvidék egyik lakatlan, kopár szigetén. A csónakokból meggémberedett emberek

ugráltak ki, és úgy viselkedtek, mint akik elvesztették az eszüket. Egyesek a földre dobták magukat,

és meghemperedtek a vizes homokban, mások eszelősen nevetgélve felmarkolták, és ujjuk közt

morzsolták a homokot, mintha aranypor lenne. A több napos tengeri hányódástól, az állandó

halálfélelemtől való szabadulás visszahatása volt ez a különös viselkedés, mert mindnyájan úgy

érezték, hogy ez a kopár sziget az életüket mentette meg.

Egy ember azonban nem vett részt a féktelen örvendezésben, a csoport parancsnoka, Shackleton

kapitány. Ő tisztában volt azzal, hogy a 28 hajótörött élete a kényszerű partraszállással még nincsen

megmentve.

A hely, ahol partra szállottak, az Elefánt-sziget volt, egy apró sziklasziget a Déli-sarkvidék és Dél-

Amerika déli csücske között. A szigeten csak fű nőtt, fókákon, pingvineken kívül nem élt rajta senki

és semmi. Történetünk idején, 1915-ben még nem volt rádióösszeköttetés az ilyen elhagyott vizeken

hajózók és a külvilág között. Mindenki azt hitte, hogy Shackleton kapitány hajójával, az Endurance-

szal és 28 emberével valahol a Déli-sarkvidéken jár. Pedig az expedíció hajóját a jég

összeroppantotta, és Shackleton kapitány embereivel együtt csekély élelemmel és a legszükségesebb

holmival, hónapokon át - jégmezőkön, jégtáblákon vándorolva - puszta életét próbálta megmenteni.

Állandóan észak felé haladtak, abban a reményben, hogy valahogyan elvergődnek Déli-Georgia

szigetére. Ez volt akkoriban errefelé az egyetlen emberlakta nagyobb sziget.

Történetünk kezdete előtt öt nappal elfogyott a jég alóluk, és így kénytelenek voltak a magukkal

vitt három csónakban tengerre szállni. A nagyon viharos tenger, az állandó hullámzás és a rájuk

fagyó vízpermet tette ezt az ötnapos utat borzalmassá. Mégis, a csodával határos szerencsével

elérték az Elefánt-szigetet. Shackletonék voltak az elsők, akik csónakkal kikötöttek ezen a szigeten.

Nevét valószínűleg az elefántfókákról kapta. Az élelmezéssel, amíg a déli-sarki nyár tartott, nem volt

gondjuk, mert fókákat, pingvineket bőven találtak a szigeten.

Mindent összevetve három csónakjuk, néhány sátruk, hálózsákjuk, meleg ruhájuk és kevés,

nagyon kevés élelmük volt. Továbbá már az első napokban kiderült, hogy itt állandóak a

szélviharok, erejük egyszerűen felborította és földre nyomta az embereket.

A kapitány végiggondolta a helyzetet: itt vannak szállás, élelem nélkül egy lakatlan szigeten.

Közeledik a déli-sarkvidéki tél, faggyal, több hónapos éjszaká-

42

val, ez a 28 hajótörött számára a biztos halált jelenti. Tehát vagy beletörődnek sorsukba, vagy

megpróbálják a lehetetlent, csónakkal, evezőkkel eljutni a legközelebbi lakott helyre. Ez körülbelül

akkora távolságra volt tőlük, mint Budapest Moszkvától. Amikor gondolataiban idáig jutott,

világosan tudta, hogy mi a tennivalója. Huszonnyolc emberrel elindulni, mindannyiuk számára a

biztos

43

halált jelentené. Egy megoldás van csak: az expedíció legelszántabb és testileg is legerősebb tagjaival

elindulni csónakon, és segítséget hozni a többieknek. Az ittmaradottak készítsenek téli szállást,

gyűjtsenek össze annyi tartalékélelmet, amennyit csak lehetséges, és várják a mentőhajót. Ha nem

érkezik meg, akkor azok, akik túlélik a hosszú telet, próbálkozzanak meg újabb csónakúttal.

Csupa rettenetes, életet és halált jelentő „ha". „Ha" csónakon elérik Dél-Georgiát, „ha" ott

lesznek még a cethalászok, akik segítséget adhatnak, „ha" sikerül az Elefánt-szigeti csoportnak

elegendő élelmet gyűjteni, „ha" sikerül áttelelni . . . A kapitány érezte az óriási felelősséget, de nem

volt más választása, azonnal cselekednie kellett.

Az expedíció második emberének, Wildnek mindenképpen a hajótöröttekkel kellett maradnia.

Nemcsak azért, mert a kapitány után lelkileg ő volt a legerősebb, hanem mert ő volt az expedíció

orvosa is. Betegség esetén tehát nélkülözhetetlen a hátramaradók számára. A kapitány a hajó

kormányosát, a hajóácsot és három másik társát jelölte ki az útra. Nehéz volt választania, mert

sokan jelentkeztek, de utóbb belátták, hogy a hátramaradóknak éppúgy szükségük van erős,

egészséges emberekre, mint a vakmerő utazóknak. Megvárták, amíg az éppen őrjöngő vihar egy

kicsit elcsitul, azután egy hónapra való élelemmel felszerelve nekivágtak az útnak. Az elindulás

körülményeit Shackleton szavaival lehet a legjobban jellemezni:

„Csónakunk sohasem festett valami hatalmasnak, de most, amikor a rá váró feladat világában

vettem szemügyre, mintha valami csodálatos módon összezsugorodott volna. (Hosszúsága 670 cm,

legnagyobb szélessége 210 cm volt.) . . .McCarthy, a hajóács üres ládákból valami tetőfélét

mesterkedett össze. Amikor készen lett, egész tekintélyes külsőt adott a csónaknak, habár az a kínos

érzésem támadt, hogy veszedelmesen emlékeztet a dolog a színpadi díszletekre. Az események

során azonban bebizonyult, hogy kitűnően megfelelt céljának, s nélküle nem úsztuk volna meg

elevenen. . . Amikor tengerre szálltunk, megható volt látni a parton állók elárvult csoportját.

Háromszoros éljent kiáltottak felénk és integettek, míg csak el nem tűntünk szemük elől."

Aki még sohasem járt azokon a távoli vidékeken, egyszerűen képtelen elképzelni a viharos sarki

óceánt. Én több ezer kilométerrel északabbra, Chile déli részein fordultam meg egyik

expedíciómon, de még most is emlékszem a hegyek között süvöltő hideg szélre, és a földhöz

nyomott, szinte vízszintes, vihartépte bokrokra és fákra.

Történetünk hat vakmerő hőséhez visszatérve, ismét idézzük fel a csodálatos kaland

főszereplőjének és krónikásának, Shackleton kapitánynak a naplóját.

„A következő tizenhat nap története egyetlen óriási harc az elemekkel: a szubantarktikus óceán

méltó volt téli rossz híréhez. Tomboló hullámhegyek hátán hánykolódtunk. . . Kétóránként

váltottuk fel egymást a kormányrúdnál. Aki szabad volt, a nyirkos hálózsákba bújva igyekezett

felejteni gondjait. A csó-

44

nak nem volt kényelmes. . . Szűk fekhelyünkön szorongva, át- meg átnedvesedve a folytonos

permettői, egész úton keservesen szenvedtünk a hidegtől. Olykor csak hajszálon múlt, hogy

mindenestől el nem süllyedtünk." Hajótörött vándoraink így haladtak tizenhat napig, amikor egy

szörnyű vihar után nagy nehezen partra vergődtek Déli-Georgia szigetén.

Miközben csónakos vándoraink szerencsésen partot értek, a visszamaradt csoport berendezkedett

az Elefánt-szigeten. Nagyon sok gondjuk volt. Első táborhelyük közel volt a tengerparthoz, és a

hullámjárás nyoma mutatta, hogy nagy viharok idején a víz idáig felnyomul. Igen helyesen a szigeten

élő állatok tapasztalatát hívták segítségül. Egészen a pingvinek fészektelepéig húzódtak fel. Az okos

madarak vízszintes fészkelőhelyei példájára ők is itt építették fel kunyhójukat. A házikó teteje két

csónak volt, oldalai sziklák, és az egészet ponyvával borították be. A vitorlavászonba óraüveget

varrtak, így még ablakuk is volt, varrni és olvasni is tudtak. Könyvtáruk hat kötetből állott: két ver-

seskötet, egy dél-sarki expedíció leírása, két csonka lexikon és egy szakácskönyv. Még elképzelni is

szörnyű, milyen körülmények között éltek ebben a kunyhóban. Naplójuk ad némi ízelítőt ezekről a

hónapokról: „Napról napra szennyesebb a kunyhó. Minden csupa szutykos korom. Piszkosabbak

már alig lehetünk. Minden tagunk fáj a kemény görgeteges helytől, amelyen alszunk. Nem

mosdottunk, mióta a hajót elhagytuk, csaknem tíz hónapja. Ha egy ember megmosdanék közülünk,

féltucat másik ivóvíz nélkül maradna aznap. Ugyanis csak annyi jeget olvaszthatunk, amennyi

ivóvíznek kell."

Shackleton kapitányék eközben néhány napot pihenéssel töltöttek. A parton fészkelő óriási

tengeri madarak, az albatroszok fészkeit dézsmálták, és kövér fiókáikból főztek húslevest

maguknak. Azután, amikor egy kicsit felerősödtek, hárman nekivágtak a hegymászásnak. Három

társukat hátrahagyták. Egyetlen lehetőségük ugyanis a szárazföldi út volt, hogy eljussanak a

bálnavadásztelepre. A kockázat, éppúgy mint eddig, óriási volt. Shackleton így írja le további útjuk

történetét: „Keveset tudtunk a sziget belsejéről. Soha senki sem hagyta még el a partokat, a

bálnavadászok járhatatlannak tartották a hegyeket. . . Elindultunk, az első nehézség mindjárt a

gleccsernyelv szélén mutatkozott. A gleccser ujjak módjára nyúlt le a tengerbe. A hullámok elérték

az ujjak hegyét, s nekünk futva kellett átrohanni szakaszonként, amikor a víz vissza-visszahúzódott.

Azután megkezdtük a hólejtő megmászását kelet felé. Két órai kapaszkodás után 800 méter

magasságban járhattunk. . . Jó barátunk, a Hold, hosszú árnyékot vetett, így figyelmeztetett rá, hogy

szakadék fölé jutottunk. Elkerültük a tátongó szakadékot, amely egy hadsereget elnyelhetett volna.

A hólejtő tetejére érve köd ereszkedett. Magunkra kötöttük a hegymászó kötelet. . . A napkelte jó

időt ígért. A köd eloszlott, de a kilátás csalódást okozott. Meredek fal bukott alá félezer méteres

mélységbe, amelybe mintha úgy hajigálták volna bele a hatalmas jégtömböket. Út sehol. A jégbe

lépcsőket faragtunk, úgy szálltunk lefelé."

Shackletonék egész napja ilyen keserves mászásban telt el. Már a sziget főgerincén vándoroltak.

Sietniök kellett, közeledett az éjszaka, és nem volt meleg ruhájuk, sem hálózsákjuk. Feltétlenül le

kellett érniök egy völgybe, ahol száraz fű van. Ha itt a hóban gödröt vájnak, fűvel bélelik ki,

kényelmesen éjszakázhatnak. A „kényelmes" jelzőt Shackleton naplójából szándékosan vettem ki.

Ez mindennél jobban mutatja, milyen körülmények között élhettek hónapok óta, ha egy hóba vájt,

fűvel kibélelt gödröt kényelmesnek tartottak. De csak egy félórát pihentek, sietniök kellett tovább.

Az út legdrámaibb szakaszáról a kapitány így számol be: „Reggel öt órakor a hegylánc

sziklasarkantyújának lábánál voltunk. A magasból dermesztő szél fújt, elhatároztuk, hogy egy szikla

védelme alá vonulunk pihenni. Letettük a hóra botjainkat és a szekercét, azokra ültünk rá egymás

mellé húzódva és egymást átkarolva. . . Egy perc sem telt bele, két társamat elnyomta az álom.

Ráeszméltem, mily végzetessé válhatnék, ha mind a hárman elaludnánk egyszerre. Az álom ilyen

viszonyok között csak átmenet a halálba. Öt perc múlva felköltöttem őket. Útnak indultunk. ..

Nyugtalan szívvel, fáradt testtel vonszoltuk magunkat keresztül a hágón reggel hat órakor. Ha a

túloldal járhatatlan, kétségbeejtő helyzetbe kerülünk. A hajnali pirkadásban a bálnavadásztelep öble

tűnt fel előttünk. . . Vidám hangulatban ültünk neki a reggelifőzésnek. Pontosan 7 órakor

megszólalt a bálnavadásztelep ébresztője, egy gőzsíp. Soha nem hallottunk édesebb muzsikát. Az a

sípszó elmondta nekünk, hogy emberek vannak közelünkben, hajók vannak útra készen, és talán

napok múlva útban leszünk visszafelé az Elefánt-szigetre, hogy hajótörött társainkat

hazahozhassuk."

A történet további része úgy folyt le, ahogyan várni lehetett. Előbb egy hajó elment a

hátrahagyott három emberért a sziget másik oldalára. Biztonságba helyezték őket és a csónakot is,

amelyen a hat ember ezt a hihetetlennek tűnő, nehéz utat megtette. A további 22 ember

megmentése még sok gondot okozott. Háromszor űzte vissza mentőhajóikat a jégzajlás és a vihar,

míg végre a chilei kormány kölcsönadott hajója elérte az Elefánt-szigetet. A negyedik mentőakció

mentette ki a sziget foglyait. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a hajótörés, a jégen való vándorlás, a

mesébe illő csónakút és az Elefánt-szigeti nyomorgás után, az expedíció valamennyi embere életben

maradt. Akaraterejük, erős szervezetük mellett az a kölcsönös segítőkészség, bajtársiasság mentette

meg őket, amely nélkül nagy tetteket nem lehet véghezvinni. A kis csapat boldogan érkezett meg

Valparaisóba, ahol 30 000 ember és az egész világ bámulata fogadta őket, a tudomány és a

sarkkutatás hőseit. Teljesítményük ma is a legnagyobbak között szerepel a déli földrész

felfedezésének történetében.

46

A százévesek szigete

Tristan da Cunha vulkanikus sziget az Atlanti-óceán déli részén. Mintegy félúton van Dél-Amerika

és Afrika között, de annyira délre, hogy kívül esik a hajóforgalmon.

Már betelepítése is érdekesen kezdődött. Először öt férfi érkezett a szigetre, de hamarosan

megunták a magányt, család után vágytak. Egy arra járó kapitány megígérte, hogy v isz nekik

feleséget. A feljegyzések szerint Szent Ilona szigetén, az ottani kormányzó segítségével

kiválasztottak öt leányzót, csupa egészséges és erkölcsös hajadont. Szent Ilona szigetének azonban

színes lakossága is van, és így a kiválasztottak közé egy néger lány is került. Ez a hajó kapitányának

nyilván sok gondot okozott, és a fogas kérdést végül úgy oldotta meg, hogy a menyasszonyjelölteket

éjszaka tette partra, azután sietve elvitorlázott. Az öt házasság jól sikerült, és a sziget mai, 200-nál

több lakosa nagyrészt ettől az öt szülőpártól származik.

Érdekesség az is, hogy a tudomány a mai napig sem tudta megfejteni, miért a Föld

legegészségesebb, leghosszabb életű embercsoportja ennek a szigetnek a lakossága. Mintegy 50

évvel ezelőtt partra szállt egy hajóorvos, hogy ellenőrizze a szigetlakókról szállongó híreket. Szinte

hihetetlen tényeket állapított meg. A szigetlakók majdnem mind 90-100 éves korukig éltek, és a

leggyakoribb betegségek szinte teljesen ismeretlenek a szigeten. Azóta több orvosi ellenőrzést

tartottak, mert sokáig azt hitték, hogy az újságírók eltúlozzák az igazságot. A helyszínen kiderült,

hogy minden hír igaz.

A sziget látogatóit érdekes kép fogadja. A tengerből kiálló veszedelmes sziklaszirtek a

szárazföldön is folytatódnak. A sziget legmagasabb csúcsa egy vulkán, pontosabban egy olyan

tűzhányó, amelyet 1961-ig kialudtnak hittek. A sötétzöld növényzet elárulja: a szigeten sok az eső, és

majdnem mindig nedves, párás a levegő.

Mint minden kis szigetnek, Tristan szigetének is felborult a biológiai egyensúlya, amikor az ember

megtelepedett rajta. A legnagyobb baj az, hogy egy hajótörés alkalmával patkányok kerültek a

szigetre. Minthogy természetes ellenségük nem volt, úgy elszaporodtak, hogy a gabonatermelést

abba kellett hagyni, mivel az állatok érés előtt lerágják a kalászt. Valakinek eszébe jutott ugyan, hogy

a patkányok ellen kígyókat telepítsen a szigetre. Fel is rakták a kígyókat tartalmazó kosarat a

postahajóra, de amikor az egyik utas meglátta, gyorsan a tengerbe dobta, nehogy a kígyók bajt

okozzanak a hajón. A szigetlakók a patkányokat egyszerűen istencsapásának tartják, és

beletörődéssel viselik el. Gyakran előfordul, hogy a patkányok alvó emberek lábujját rágják éjszaka.

Teljes bizton-

47

ságban csak függőágyban lehet pihenni a szigeten. így azután a krumpli és a hal a fő táplálék Tristan

szigetén. Sokak szerint éppen ezért olyan egészségesek az itteniek.

A szigetlakók életét tanulmányozó orvosok egészen megdöbbentő megállapításokat tettek. Senki

sem akarta elhinni, hogy a szigetlakóknak mind a 32 foguk megvan, és hogy a fogszuvasodás

ismeretlen a szigeten. Egy norvég fogorvos röntgenkészüléket és fogászati laboratóriumot tett

partra, ezzel vizsgálta meg a sziget minden lakóját. Csupa ép fogat talált, legfeljebb egy-egy gyerekes

anyánál tapasztalt apró, kezdeti szuvasodást. Hogy ennek a csodának a nyitjára jöjjön, utánanézett a

szigetlakók táplálkozásának. Megállapításai nemcsak tudományos szempontból figyelemreméltóak,

hanem mint érdekességek is. Zöldségfélét, gyümölcsöt alig esznek, legfeljebb káposztát, hagymát,

répát és éretlen almát. Az almaérést ugyanis nem várhatják meg, mert amint az alma érni kezd, az

utolsó szemig megeszik a fára fölmászó patkányok. Az igazi érdekesség azonban az, hogy

főzőzsírnak a viharmadarak kiolvasztott zsírját használják, lámpájukban pedig pingvinháj ég

petróleum helyett. További húsforrásuk a sziget lakatlan oldalán elvadultan élő tehenek húsa.

Nagyon érdekes, hogy kenyeret, cukrot, kávét, teát, rizst, fűszerfélét szinte egyáltalán nem

fogyasztanak.

A szigetlakókat tanulmányozó orvosok más meglepő dolgokat is tapasztaltak. Rákos

megbetegedés, gyomorbaj, magas vérnyomás és szívbetegség sose volt Tristan szigetén. A halál oka

legtöbbször öregkori végelgyengülés vagy baleset. Ez utóbbi alatt olyanokat sorol fel a krónika, mint

vízbe fúlás viharos tengeren, lezuhanás a sziklákról tojásszedés közben.

Tristan szigetén élnek a legjobb szemű emberek. A tengerparton állva jelzik, hogy közeledik egy

hajó, olyankor, amikor az európai ember még csak egy elmosódó pontot lát, jobban mondva sejt.

Az alig észrevehető pontról még azt is megmondták, hogy hány árbocos a hajó, milyen a vitorlázata,

és leírásaikban sohasem tévedtek. Szemüveget senki sem visel, még a 90 évesek is e nélkül olvasnak,

feltéve, ha nem analfabéták. Ugyanis a lakosság nagyobb része írástudatlan.

Igazán érdekes sziget kincskeresés nélkül elképzelhetetlen. így Tristan szigetének is megvannak a

maga kincskereső történetei. 1864-ben, még az amerikai polgárháború idején történt, hogy a déliek

egyik hajója üldözte az északiakét. Az északiak hajója, a kétárbocos Lark nem akármilyen hajó volt,

Summers kapitány 35 ezer font értékű aranyat és bankjegyet szállított rajta. A déliek hajója erősebb

volt, ezért Summers kapitány saját hajóját zátonyra futtatta, és a sziget egy távoli barlangjában elásta

a kincset. Majd meghalt anélkül, hogy a kincset megkereste volna. Egyedül a Lark kormányosa

ismerte a titkot, és jóval később, mintegy 30 év múlva fölkereste a rejtekhelyet. A kincset

hiánytalanul megtalálta, és ennek hírére Summers kapitány fia is jelentkezett, mint örökös. Végül is

barátságosan megegyeztek. A kapitány fia 17 ezer fontot kapott, a többin a kormányos és a

költségeket előlegező társa osztozott.

48

A sziget régi és híres kincse, amit az első állandó telepes, Jonathan Lambert rejtett el, azonban

nem került elő. A híresztelések szerint Lambert eredetileg kalóz volt, de abban az időben

mindenkire könnyen ráfogták, hogy kalózkodott, ha vagyonra tett szert. Valószínűbb, hogy

Lambert szerencsés kezű fókavadász volt, prémfókákra vadászott, és rengeteg fókaolajat olvasztott

ki. így szerezhette vagyonát, amelyet a sziget egy ismeretlen pontján ásott el. A kincs további sorsa

ismeretlen, de a mendemondáknak, úgy látszik, valami alapjuk mégiscsak volt. Lambertnak ugyanis

két társa volt, amikor megtelepedett a szigeten. Az egyik, egy Corri nevű olasz később azt mesélte,

hogy Lambert és másik társa csónakkal halászni ment, de nem tértek vissza többé. A

mendemondák szerint Corri ölte meg őket, hogy a kincs birtokába jusson. Mi igaz, mi nem, ma már

nehéz lenne kideríteni. Tény, hogyha Corrinak pénzre volt szüksége, térült-for-dult, és előhozott

néhány aranyat. Ilyenkor barátainak italt fizetett. Megpróbálták nyomon követni, hogy az állítólagos

kincs helyét kilessék, sikertelenül. Corri sírba vitte a titkát.

Egy másik érdekes történet a Kelet-indiai Társaság hajójához fűződik, amely a sűrű ködben

hajótörést szenvedett. A hajó roncsait egy óriási hullám a partra dobta, de csodák csodája, a

legénység tagjai közül csak ketten tűntek el. A hajón őrzött ékszereknek és aranynak viszont nyoma

veszett. A történet hiteles, mert egy szemtanú tiszt jegyezte föl, mégpedig régi újságpapírból készült

naplójába pingvinvérből készült tintával.

A kincset hiába kutatták. Thomas Kerra kapitány századunk elején kis gőzjachtján e kincs

keresésére indult. Újságokban közzétette, hogy olvasnivalót visz a Tristan-szigetieknek. Erre a hírre

a jószándékú, de a világban egy kissé tájékozatlan adakozók újságok, árjegyzékek, Bibliák óriási

tömegét gyűjtötték össze. Egy szemtanú, aki a szigeten látta a kirakott papírhalmot, mondta, hogy

Tristan lakói Bibliával és árjegyzékkel több évszázadra el vannak látva. Tekintettel arra, hogy a sziget

lakóinak jelentős része abban az időben még írástudatlan volt, nem sok hasznát vették a technikai

találmányok árjegyzékeinek. A küldemény persze csak arra volt jó, hogy álcázza a hajó

tulajdonképpeni célját, a kincskeresést. Kerra kapitány sorra járta az állítólagos rejtekhelyeket, de

nem talált semmit, még a tengerészeit sem tudta kifizetni.

Nem mindennapi a Tristan-szigeti gyémántmezők története sem. Az eset úgy kezdődött, hogy az

egyik hosszú járatú kereskedelmi hajó kapitánya egy dohányzacskót tett le gazdája - az egyik

bálnavadász cég igazgatója - asztalára. A zacskó tele volt jellegzetes kavicsokkal, amelyek kizárólag

gyémántmezőkön fordulnak elő. A minta állítólag Tristanról, pontosabban az egyik közeli szigetről

származott. A teljesen lakatlan kis szigetről egy angol hajóskapitány adott először leírást. Leírásában

elmondta, hogy hajótörött fókavadászokat talált ott, éjjel tüzet gyújtottak a dombokon, és a fényre

érkező madarakat agyonverték, és a húsukkal táplálkoztak. A világ legritkább madarai élnek itt, és

félő, hogy

nagy kárt okoztak bennük a hajótöröttek. Száz évvel a fókavadászok után érkeztek ide a gyémánt

vadászok. Azt hitték, hogy a sziget talaja gyémánthomok. Nem tudhatták, hogy a bemutatott

homok a dél-afrikai gyémántbányák környékéről származott, és egy szélhámos ötlete volt, hogy

hajót csaljon Tristan szigetére. A gyémántexpedíció hónapokon át ásott és kutatott, de lassan

bizonyossá vált, hogy itt nincsen gyémánt.

A kincskeresők üres kézzel távoztak, pedig van a szigetnek kincse, a különleges állatvilága. Az

egész világon csak itt élnek prémfókák, csupán a véletlen mentette meg őket a teljes kihalástól. Itt él

a piros taréjú, repülni nem tudó, apró szárnyú haris madár, és a félelmet nem ismerő zöld sármány,

amely az ember vállára száll, és valósággal a fülébe énekel.

Megható és szinte érthetetlen az a ragaszkodás, amelyet lakói éreznek kis szigetük iránt. 1961

októberében a sziget kialudtnak hitt vulkánja oly hevesen tört ki, hogy a teljes lakosságot ki kellett

telepíteni. így került a 270 főt számláló kis csapat Fokvárosba, a fűvel fedett, kőből épített apró

kunyhókból a technikai civilizáció kellős közepébe. Mindenki azt hitte, hogy a nagyváros csodái

megragadják őket, és legalább egy részük nem tér vissza szigethazájába. Éppen ellenkezőleg, amint a

vulkán elcsendesedett, a veszély elmúlt, kivétel nélkül valamennyien visszatértek szigetükre. Amikor

megkérdezték tőlük, miért térnek vissza, az egyik öreg azt felelte: „Mert ott hagytuk két legnagyobb

kincsünket - hazánkat és a szabadságot."

50

A rabszolgák szigetei

Ha Dél-Amerika földjét ollóval kivágnánk a térképből, Brazília kiugró csücskét szinte pontosan bele

tudnánk illeszteni az Afrika nagy hajlatában levő Guineái-öbölbe. A földtudomány művelői

kimutatták, hogy mintegy kétszázmillió évvel ezelőtt Dél-Amerika és Afrika összefüggő földrész

volt, és egy óriási repedés mentén kezdtek távolodni egymástól. Az egész félelmetes színjáték

emberi szemmel észrevehetetlen, mert az elmozdulás évenként csak centiméterekben mérhető.

Ugyanakkor a Guineái-öbölben apró vulkanikus eredetű szigetek jelzik, hogy itt valamikor roppant

erők működtek.

Ha Fernando Póon képzeletben partra szállunk, utunk buja őserdővel vagy szépen megművelt

trópusi kertekkel borított földek között vezet, amíg az első lakott helyhez, kis zsúpfedeles

kunyhókból álló faluhoz nem érünk. A bennszülöttek spanyollal kevert angol nyelven beszélnek. A

kis falu mögött hatalmas, több ezer méteres kettős hegycsúcs emelkedik a magasba, egy kialudt

vulkán. A hegyek között azután furcsa kis településre bukkanunk. Különös nép - bubi négereknek

nevezik őket - éli itt a maga kőkorszakbeli életét. Egy tudós, aki sok évvel ezelőtt először járt náluk,

megfigyelte, hogy a bubi négerek a sötétben akadozva, dadogva beszélnek. Amikor azután a Nap

felkel, ismét visszanyerik folyékony beszédkészségüket. Ez a nyelv egyike a legősibb afrikai

nyelveknek. A tudós kiderítette, hogy a bubiknak beszéd közben a kezükre is szükségük van, hogy

megértsék egymást. Ez a magyarázata, hogy sötétben akadozva beszélnek egymással.

A feltevések szerint ez a titokzatos nép 300-400 évvel ezelőtt az afrikai földrészről került át a

közeli Fernando Póo szigetére. Ugyanakkor ők másképpen mesélik el történetüket. Szerintük őseik

a legmagasabb vulkáni kráterből: a Santa Isabelből, a Föld mélyéből bukkantak fel. A másik

mondájuk, amely az ősi bölény vadászatról szól, már hitelesebb. Ma ugyan nem él itt bölény, de

csontmaradványaikat megtalálták. Sok ezer évvel ezelőtt egy földrengés következtében az afrikai

földrész és a sziget között szárazföld emelkedett ki a tengerből. A bölények ezen át jutottak el

Fernando Póora. Ez a földhíd később újra elsüllyedt. A szigetre került bölények mindaddig éltek,

amíg az afrikai betelepülők az utolsó példányukat ki nem pusztították.

A szájhagyományok szerint a bubi törzsek hosszú háborúkat viseltek egymás ellen. A hadakozó

törzseket azután egy Moka nevű törzsfőnök egyesítette. Sok évtizeddel ezelőtt egy utazó

meglátogatta Moka birodalmát, melynek székhelye messze a sziget belsejében volt. A bubi

hagyományok szerint ugyanis az uralko-

51

dónak sohasem szabad megpillantania a tengert. Moka valósággal foglya volt saját birodalmának.

A Santa Isabel vulkánt, majdnem 140 évvel ezelőtt, megmászta a sziget akkori kormányzója. A

bubik mindenáron meg akarták akadályozni az utat, nehogy a fehér ember megsértse őseik

nyugvóhelyét. A csúcsnál két bennszülött kísérő megfagyott. A bubik ezt úgy magyarázták, hogy az

ősök szellemének büntetése volt. Ezért a csúcs felé vezető út mentén felégették a növényzetet,

gondolván, hogyha a felfelé törekvőknek nincs mivel tüzelniük, akkor nem tudják megmászni a

hegyet.

Fernando Póo szigetét börtönszigetnek is használták a múlt században, haladó gondolkodású

spanyol értelmiségieket, egyetemi tanárokat, írókat száműztek ide. Egy alkalommal egy csoport

száműzött nagyon kalandos módon szökött meg egy angol hajótulajdonos segítségével. A

tulajdonos néhány pálmaolajos hordót üresen hagyott, és a szökevények még a szigeten elbújtak

bennük. Azután a pálmaolajjal megtöltöttekkel együtt előbb csónakba rakták, majd a hajóra

szállították a hordókat. Alig indult el azonban a hajó, a szökést felfedezték, és egy spanyol

ágyúnaszád indult a szökevények felkutatására. A hajótulajdonos számolt ezzel is, és a szökevények

hordóit a pálmaolajos hordók alá rejtette, így a naszád legénységének kutatása eredménytelen

maradt.

A régi időkben a sziget majdnem biztos halált jelentett a fehér emberek számára. A maláriától és

más trópusi betegségektől szinte mindenki elpusztult. Ebből az időből fennmaradt egy angol hajó

jellemző napiparancsa: „Az első munkacsapat sírgödröket ás, mint rendesen. A második

munkacsapat további parancsig koporsókat készít."

Fernando Póo szigetétől délebbre, az afrikai szárazföldtől 400 kilométernyire van a kis Annobón

szigete. Sokáig teljesen kiesett a forgalomból. Vannak, akik úgy tartják, hogy ez a világ egyik

legnyugalmasabb, legbékésebb földje. Mintegy 400 évvel ezelőtt - a rabszolga-kereskedelem

virágkorában - egy portugál rabszolgaszállító hajó, Brazília felé tartva, a sziget közelében sziklának

ütközött. A hajó fehér tulajdonosa és emberei a tengerbe fulladtak, de a rabszolgák nagy része,

férfiak, nők vegyesen, kiúsztak Annobón partjára. A menekülő rabszolgák zavartalanul birtokukba

vehették a földet.

A sziget mindössze 8-10 km átmérőjű, földje vulkáni eredetű, tápanyagokban gazdag. A

termékeny talaj, a trópusi éghajlat és a hajótöröttek keze munkája valóságos földi paradicsommá

varázsolta. A rabszolgák leszármazottai szabadon, zavartalanul éltek itt. Utóbb kiderült, hogy

Annobónt a portugál hajósok már régebben birtokukba vették, de csak jelképesen, mert portugálok

itt sohasem telepedtek le. A szigetet később átadták Spanyolországnak azzal a kikötéssel, hogy az „a

négerek nyílt és szabad adásvételi helye" - magyarán, afféle rabszolgaszabadkikötő. A gyarmatosítás

történetében Annobón szigete az egyetlen példa,

hogy a spanyolok majdnem 200 éven át egyszerűen megfeledkeztek birtokukról. Csak az Antarktisz

felé haladó bálnavadászhajók kötöttek ki a szigeten. Ok sohasem foglalkoztak rabszolga-

kereskedéssel. A messziről jött bálnavadászhajókat Annobón lakói fával, vízzel, friss baromfival

látták el, és ami még ennél is fontosabb: a skorbut ellen friss citrommal és más gyümölcsökkel.

Amikor a halászok mindezért arannyal akartak fizetni, csak a fejüket rázták, nem ismerték, nem

fogadták el a pénzt. Ugyanakkor egy üres palackért vagy egy csomag tűért bőséges csereárut adtak.

Ugyanilyen szívesen fogadták el a hajósok kétszersültjét és a rumot is.

A bálnavadászok sok érdekességet meséltek otthon a sziget lakóiról. Kétszáznál több elégedett,

egészséges lakót találtak Annobónban. Valamennyien egyetlen faluban éltek, és a közös

egyetértéssel választott főnök vezette a kis közösséget. Főnöküket időről időre úgy választották,

mint napjainkban a köztársasági elnököt. Az adózás a szigeten ismeretlen volt. Egy-egy verekedéstől

vagy kisebb lopástól eltekintve, bűnesetek nem fordultak elő, így bíróra vagy rendőrségre sem volt

szükség. Még ennél is érdekesebb, hogy - a gyarmatosítás virágkorában - a kis Annobón

gyakorlatilag nem tartozott sehová, mai értelemben független afrikai állam volt.

A szigetlakók ősei valamikor felvették a kereszténységet, és megőrizték a katolikus vallás emlékét.

Ez abban nyilvánult meg, hogyha a szigeten hajó kötött ki, megkérdezték, hogy van-e pap a hajón.

Az már nem érdekelte őket, hogy milyen felekezethez tartozik. Körésereglettek, és megkérték, hogy

keresztelje meg őket, és adjon áldást házasságukra.

A múlt század végén mégis papok voltak az első fehér emberek, akik megtelepedtek a szigeten, és

az egyikük mentette meg Annobón szigetét attól, hogy német gyarmattá legyen. Németország a

gyarmatokért való versenyfutás idején, az első világháború előtt, egyik hadihajóját Annobón

szigetére küldte, hogy Vilmos császár nevében birtokba vegye. Amikor a hajó a part közelébe ért, az

ott élő pap spanyol zászlót húzott fel a parti fára. így adta a német hajónak tudtára, hogy a

spanyolok megelőzték. Annobón szigete Egyenlítői Guineával együtt nyerte el függetlenségét 1968-

ban.

53

A szökések szigete

Csodás játék végződött most be;

A nagynak immár hűlt pora.

Rabság ködében áldozott le

Napóleon véres kora.

Az elítélt császár nincs többet,

Kit úgy kegyelt a győzelem,

És a világból száműzöttnek

Bírája a történelem.

(A. Sz. Puskin: Napóleon

Radó György fordítása)

Szent Ilona szigete csöppnyi vulkáni sziget a déli Atlanti-óceánon, Dél-Afrika és Brazília között. A

történelem iránt érdeklődők úgy tartják számon, mint Napóleon szigetét. Napóleont ugyanis

bukásától haláláig itt őrizték. A földrajztudós mint az óceán közepén felbukkanó salakfelszínű

tűzhányót, a világjáró turista mint a Föld egyik legszebb fekvésű szigetét emlegeti. A biológusok

pedig az emberi butaság egyik bizonyítékát látják benne: egy ostoba tengerészkapitány ugyanis azzal

az indoklással, hátha odasodródik egy szegény hajótörött, és legyen mit ennie, partra tett egy csapat

kecskét. Ezek azután úgy elvadultak, hogy az odavetődött hajótörött semmiképpen sem tudná

megfejni őket, viszont úgy elszaporodtak, hogy lerágtak minden bokrot, lelegelték a füvet gyökeres-

től, és ezzel elpusztították a termőtalajt.

A kis sziget mindaddig ismeretlen volt, míg nem esett a világkereskedelem útvonalába. De amint

sűrűbben kezdték használni - a Jóreménység-foka megkerülésével - az Indiába vezető utat, értéke

megnövekedett. Először a hollandok vették birtokukba, majd később a franciák is megpróbálták

megszerezni, s amikor az angolok is bekapcsolódtak a kelet-indiai kereskedelembe, az Angol Kelet-

indiai Társaság kerítette hatalmába.

A szigetnek vannak őslakói, az afrikai kontinensről kerültek ide, és vannak „ideiglenes" lakói, a

szolgálatot teljesítő katonák. A szigetlakók ezt tartják a világ legszebb, legjobb helyének, és mindig

itt akarnak élni. A katonák és más alkalmilag odakerült emberek viszont mindig szökni akartak és

akarnak innen, így ragadt rá a „Szökések szigete" név.

Szent Ilona szigetének első telepese Fernando Lopez portugál nemes volt. Lopezt az indiai

gyarmaton, Goában szökésért és árulásért megcsonkították. Az eset 1516-ban történt, és a kor

szokásának megfelelően levágták a jobb kezét, bal keze hüvelykujját, a fülét és az orrát. A

szerencsétlen, félholt ember megszö-

55

kött a börtönből, és fellopózott egy Lisszabonba induló portugál hajóra. A hajó útközben kikötött

Szent Ilona szigetén, hogy ivóvizet vegyen fel. Lopez még a hajón meggondolta magát, elhatározta,

hogy ilyen szörnyen megcsonkítva nem tér vissza feleségéhez. Otthagyta a hajót, és elrejtőzött az

erdőben. A hajón észrevették, hogy eltűnt, megsajnálták, és a partra tettek egy hordó kétszersültet,

sózott marhahúst, szárított halat sőt néhány ruhadarabot is, és ami a legfontosabb egy alkalmi

Robinsonnak: tüzet raktak számára a parton. És megkezdődött az emberi történelem egyik

legfurcsább Robinson-élete.

Lopez bal keze négy ujjával előbb egy barlangot vájt ki magának, hogy lakása legyen. Hébe-hóba

sikerült neki egy-egy elvadult disznót vagy kecskét megölnie, vagy a partra mászó teknősbékák közül

néhányat zsákmányul ejtenie. Körülbelül egy év múlva újabb hajó kötött ki a szigeten. Lopezt

elfogta a rettegés, hátha őt keresik, hogy foglyul ejtsék, és visszavigyék az indiai gyarmatra. Ezért

elrejtőzött az erdőben és megvárta, amíg a hajó elhagyja a szigetet. Amikor barlangjába visszatért,

egy halom kétszersültet, sajtot, rizst és más élelmiszert talált és egy levelet, amelyben arra kérték,

hogy az érkező hajók elől ne rejtőzzék el, beszéljen nyugodtan a partra szálló matrózokkal, mert

senki sem akar ártani neki. Legnagyobb örömére talált a tengerparton egy félig vízbe fúlt kakast is.

Valahogyan magához térítette, s ettől kezdve a kakas lett legkedvesebb társa robinsoni magányában.

Később egy „Péntek"-je is akadt, amikor egy jávai rabszolgafiú megszökött az egyik hajóról, és

társául szegődött.

Végre mégis elhatározta, hogy visszatér hazájába, és felszállt egy Lisszabonba tartó hajóra. De a

civilizáció nyüzsgése megrémítette, és szerencsétlennek érezte magát régi hazájában. Amikor

megkérdezték tőle, hogy a sok szenvedés után mi élete leghőbb vágya, gondolkodás nélkül azt

felelte, hogy szeretne visszatérni Szent Ilona szigetére, kis barlangjába. Kívánságát teljesítették, és

majdnem 30 évi Robinson-élet után ott halt meg Szent Ilona szigetén.

A mai Szent Ilona nagyon különbözik Lopez Robinson-szigetétől. A legfőbb különbség a már

említett kecskéknek köszönhető. Teljesen lelegelték, kiirtották az erdőket, és a sziget nagy részéből

kopár sziklákkal borított tájat csináltak. Ami egészen a mai napig változatlan, az a kicsiny főváros:

Jamestown panorámája. Mintha kétszáz évet ugrottunk volna visszafelé, olyanok a régi házacskák és

a keskeny, girbe-gurba utcácskák. Ami azonban a legteljesebb ámulatba ejti az érkezőt, az a „Jákob

létrájának" nevezett, hihetetlenül meredek lépcső. A lépcső a Létrahegyre kapaszkodik fel, amely

körülbelül 300 méterre emelkedik ki a tengerből. A 700 meredek lépcsőfokon nagyon fárasztó

felkapaszkodni, szédülésre hajlamosak pedig meg se merik próbálni, annyira félelmetes ez a lejtő. A

lépcsőt kétoldalt vaskorlát szegélyezi. A két korlát olyan közel van egymáshoz, hogy a sziget

gyerekei ráfekszenek nyakkal az egyik, lábbal a másik korlátra, és lesiklanak az újonnan érkezett

turistákat megrémítő sebességgel. A lefelé való közlekedésnek ez a formája abban az időben alakult

ki, amikor a hegy tete-

56

ATLANTI-ÓCEÁN

jén levő barakkok katonái lenn a tengerparton teljesítettek szolgálatot. Az ebédet a hegy tetején

főzték meg, és a szigeti gyerekek feladata volt, hogy a tengerparton levő katonákhoz eljuttassák. A

kihordás módja az volt, hogy a gyerekek az előbb leírt módon ráfeküdtek a vaskorlátra, hasukra

tették az ételhordót, és lesiklottak a mélységbe. Egyetlen esetet sem jegyeztek fel, hogy az ebéd

kiborult, vagy a gyerek lezuhant volna. Ellenben egy részeg katona, aki utánozni akarta a gyerekeket,

kitörte a nyakát a sziklán. A Létrahegy különben is nagyon kíméletes volt a balesetezőkkel.

Megtörtént, hogy a hegyről levezető, rendkívül meredek autóúton a francia alkonzul elvesztette

uralmát a volán felett. Az autó áttörte az út melletti kőfalat, és lezuhant a 300 méteres mélységbe.

Az alkonzul a repülésnek is beillő zuhanásban csak néhány, jelentéktelen zúzódást szenvedett.

A katonák és az alkalmi tisztviselők mindig börtönnek érezték Szent Ilona szigetét. Különösen a

múlt században alig volt év, amelyben legalább féltucatnyi ember ne kísérelt volna meg szökést. Egy

részük eltűnt, valószínűleg a tenger nyelte el őket, de voltak csodával határos menekülések is. A

napóleoni háborúk idején a szigeten, a háború okozta elszigeteltség miatt, a katonák éheztek,

zsoldjukat nem kapták meg. Ebben a hangulatban a helyőrség egyik őrmestere lázadást szervezett.

Az ellenszegülőket a vár börtönébe zárta, és elfoglalt egy, a kikötőben veszteglő kisebb hajót.

Nemcsak az utazáshoz szükséges élelmiszert és vizet vették fel, hanem a Kelet-indiai Társaság Szent

Ilona szigetén felhalmo-

-o-1-----------

Speery-sz.

5 7

zott kincseit is. A hajóról és utasairól soha senki nem hallott többet. Valószínű, hogy valahol

Brazíliában szerencsésen partot értek, és örökre elrejtőztek üldözőik elől.

A szigetnek volt egyszer egy rendkívül kegyetlen kormányzója, aki a már kiszolgált katonákat

erőszakkal visszatartotta. Négy visszatartott katona egy éjszaka ellopott egy csónakot, és egyhavi

élelemmel, ivóvízzel nekivágtak az óceánnak. Egyikük, aki civilben szabó volt, tervszerűen készült a

szökésre. Hónapokig tanulta könyvből a tengeri hajózás tudományát, például a helymeghatározást

és néhány más tengerészeti ismeretet. Ily módon ő lett a kis csapat parancsnoka, és csodával határos

módon elvezette a törékeny kis csónakot az Antillák egyik szigetére. A kereken 4500 mérföldes utat

minden baj nélkül tették meg, és utána panaszt emeltek az önkényeskedő kormányzó ellen. A

kormányzót kegyetlenkedéséért Londonból meg is dorgálták.

Talán még ennél is kalandosabb volt az a szökés, amelyet egy altiszt vezetésével hat katona és egy

rabszolga hajtott végre. A rabszolgát Szerencsés Jánosnak nevezték, és úgy látszik, valóban

rászolgált a nevére. A szökés a szokásos módon történt. Az éjszaka leple alatt elkötöttek egy

csónakot, és nekivágtak a nyílt tengernek. A szigeten mindenki biztosra vette, hogy elpusztultak. A

következő évben azonban valaki találkozott velük Angliában. Elmesélték, hogy előbb elérték

Brazíliát, majd onnan rendes hajóval kerültek át Angliába. Nem sokkal később Szerencsés János, a

rabszolga visszatért Szent Ilonára. Elmondta, hogy nem is akart megszökni, de a többiek

kényszerítették.

Szent Ilona szigetének talán legromantikusabb szökése 1799-ben történt. Egy Mc Kinnon nevű

ember öt társával elhatározta, hogy hazaszökik Angliába. Bonyolult szökési tervet dolgoztak ki,

amelyben a főszerepet Mc Kinnon mellett egy Parr nevű egykori tengerész vállalta. Szent Ilona

kikötőjében éppen akkor egy amerikai bálnavadászhajó horgonyzott. A hajó neve Columbia volt.

Parr beszélt a kapitánnyal, és a kapitány megígérte, hogy az éjszaka sötétjében felveszi őket a

hajójára. Alighogy beállt a sötétség, egy apró csónakba szálltak, és elindultak a Columbia felé. A

sötétben egy bálnavadászcsónak mellett haladtak el, és ekkor Parrnak az a különös ötlete támadt,

hogy lopják el ezt a csónakot. Úgy gondolták, hogy ezzel félrevezetik a hatóságot, azt hiszik majd,

hogy ezzel a csónakkal szöktek meg. Minden kifogástalanul ment, de amikor a Columbiához

érkeztek, a parton nagy mozgást, dobpergést és fénypontok mozgását észlelték. Azt hitték, hogy az

ő szökésüket fedezték fel, ezért nehogy a Columbia kapitányát bajba keverjék, elhatározták, hogy

rövid időre kieveznek a nyílt tengerre. Az amerikai kapitány biztonságból egy hordó vizet és 25 font

kenyeret tétetett a csónakjukba. Ezenkívül volt még egy tekercs kötelük és öt evezőjük, de vitorlájuk

nem volt. A csónak szivárgott, úgyhogy a hat ember kénytelen volt állandóan a kalapjával meregetni

a vizet. Ilyen keserves helyzetben eveztek ki a nyílt tengerre a megbeszélt irányba, ahol az amerikai

bálnavadászhajót kellett bevár-

niok. Hiába várták, az amerikai kapitány hajója soha többé nem mutatkozott, cserben hagyta a

szökevényeket.

így azután csak két utat választhattak: vagy visszatérnek a szigetre mint katonaszökevények, vagy

nekivágnak a végtelen óceánnak. Az első biztos halált jelentett, mert háborús időkben a

katonaszökevényekre akasztófa várt. A második út is nagy kockázattal járt, mert helyzetükben

rendkívül kicsi esélyük volt arra, hogy valahol Dél-Amerikában vagy az Antillák szigetcsoportján

szárazföldet érjenek. Parr, az egykori tengerész mégis erre beszélte rá őket.

A szökevények engedtek a rábeszélésnek, és ezzel megkezdődött a hajózás történetének egyik

legkalandosabb utazása. Ha az útról szóló beszámolót olvassuk, csak bámulattal adózhatunk az

emberi elszántságnak. Vitorlájuk, vásznuk nem volt, ezért zsebkendőikből készítettek egy apró

vitorlát. A szél valahogyan mégis belekapaszkodott ebbe a kicsiny vitorlába, és a szökevények az

evezők segítségével kormányozták a csónakot. Találomra a közeli Ascensión szigete felé vették az

irányt, de ez a sziget olyan apró a végtelen Atlanti-óceánon, hogy nem sikerült megtalálniuk. Amikor

már biztosra vették, hogy elhaladtak Ascensión mellett, Parr azt javasolta, hogy változtassanak

irányt, és induljanak északnyugatnak, Brazília irányába. Ez a döntés nyolc nappal tengerre szállásuk

után történt, amikor víz- és kenyérkészletük kezdett fogyatkozni. A megteendő hosszú útra való

tekintettel kenyéradagjukat napi egy unciára vagyis nem egészen három dekára csökkentették, és

mindenki két korty vizet kapott. Hogy az idő jobban teljék, és hogy figyelmüket eltereljék

szenvedéseikről, múltbeli emlékeikről és angliai barátaikról beszélgettek. Külön beszédtéma volt:

megérkezésük után mit fognak csinálni Angliában. Ezek a beszélgetések döntötték el a menekültek

sorsát. Ugyanis azt a meggyőződést ébresztették bennük, hogy csakugyan sikerül megmenekülniök.

Ez a hit az apró csónakban fontosabb volt, mint a napi három deka kenyér.

Elindulásuk után 15 nappal elfogyott az utolsó falat kenyerük is. Ekkor egyiküknek eszébe jutott,

hogy hallott hajótöröttekről, akik - élelem híján - cipőjük bőrét rágcsálták. Egyikük előbb cipője

külső bőréből vágott le egy darabot, és rágni kezdte, de nagyon keménynek találta. Ekkor a cipő

talpbélésével próbálkozott, ez jobban ízlett neki. Az egész talpbélést kivette, és igazságosan elosz-

totta társai között. Ez a tette - kétségbeesett helyzetükben - a bajtársiasság szép megnyilvánulása

volt. A következő napon szinte a csodával határos módon Parrnak sikerült egy delfint elfognia. Ez a

tengeri emlős arról nevezetes, hogy gyakran követi a csónakokat, és ez alkalommal is

kíváncsiságának esett áldozatul. A delfin húsa és főképpen a friss vér újabb erőt adott nekik, de

néhány nap múlva ez is elfogyott, és ismét éheztek. Mivel az ivóvizük is fogytán volt, a hat menekült

közül négy azt javasolta, hogy süllyesszék el a bárkát, és fulladjanak együtt a tengerbe. Mc Kinnon, a

szökés kiagyalója ellentmondott ennek az indítványnak. Ehelyett azt kérte: bízzák a sorsra, ki legyen

öngyilkos, ezzel meg-

59

hosszabbítva a többiek életét. A javaslatot mindnyájan elfogadták. A halál a szökés kitervelő jenek,

Mc Kinn ónnak jutott osztályrészül. Mielőtt végzett magával, így szólt társaihoz: „Lelkem ernyed,

reményem fogytán, de sorstársaim és barátaim kedvesek szívemnek. Igen, az én rábeszélésemre

szöktek meg szolgálatukból és a társadalomból."

Az öt életben maradott két nap múlva partot pillantott meg, de a kikötés előtt a csónak felborult,

és ketten közvetlenül megmenekülésük előtt vízbe fulladtak. Olyan gyengék voltak, hogy nem

tudtak a sekély vízből kiúszni. Az egyik életben maradott felgyógyulása után önként visszament

Szent Ilona szigetére, és feljelentette magát. „El akarom mondani szenvedéseinket a helyőrség

tagjainak, és el akarom rettenteni őket az ilyen őrült tervektől" - szól az írásban megőrzött vallomás.

De sajnos, az intelem hiábavaló volt, mert a szökések ezután is megismétlődtek.

Ma, az óriás repülőgépek korában, természetesen teljesen megváltozott Szent Ilona szigetének

jelentősége. Csak egy kábelállomás működik itt, és a csendet, történelmi hangulatot kereső

kirándulók, utazók szigetévé vált. Ők jegyezték fel a sziget múltjából a most elmesélt történeteket.

A legfurcsább szigetek

Dassen-szigetnek olyan az alakja, mint egy csillagnak. De mégsem az alakja miatt nevezték a világ

nyolcadik csodájának, hanem gazdag madárvilága miatt. Az Antarktisz felől hideg tengeráramlás: a

Benguela-áramlat húzódik felfelé Dél-Afrika partjai mellett. Ez az áramlat a tenger apró élőlényeit, a

planktont és a belőlük táplálkozó halrajokat sodorja errefelé. Ebből élnek a madarak, és hul-

ladékukból keletkezik a guanó, ami a múlt században a kincsnél is többet ért Európa számára. A

sarkvidékről érkező Benguela-áramlat még egy érdekességgel szolgál: bálnákat, fókákat, pingvineket

hoz magával. A csillag alakú Dassen-sziget a déli félgömbön majdnem azon a földrajzi szélességen

van, mint az északin Nápoly vagy Athén. Számunkra elképzelhetetlen, hogy Nápoly környékén sarki

állatok éljenek, de a dél-afrikai madárszigeteken a Benguela-áramlat lehűti az éghajlatot.

Következő szigetünk a kis Sinclair. Ez tulajdonképpen csak egy sziklaszirt, amely 700 méter

hosszú, és alig 200 méter széles. A kis sziget legérdekesebb lakója Róbert Rand fókatudós volt. A

dél-afrikai kormány bízta meg, hogy tanulmányozza a fókák életét. Ha van fanatikus tudós, akkor

Rand az volt. Egy fabódéja volt ugyan a szigeten, de valójában együtt élt a fókákkal, hogy egészen

közelről tanulmányozhassa őket. Fókabőrbe bújt, és közéjük feküdt. Hamarosan befogadták maguk

közé, és rendben is ment minden addig, míg az udvarlás ideje el nem érkezett. Rand ugyanis egy

fókaleány bőrét húzta magára, és az egyik fiúfóka nagyon érdeklődött iránta. Mit volt mit tennie,

kénytelen volt kibújni a fókabőrből, hogy a további bonyodalmakat elkerülje.

Szilvapuding szigete alakja után kapta ezt a különös nevet. Az egész szigetecske egyetlen kopár

szikla. Ha a guanót gyűjtő munkások közül meghalt valaki, nem tudták eltemetni. Egy vulkáni

eredetű csatorna van itt, s abban helyezték el a halottakat. Egy ízben két madártudós, egy norvég és

egy francia telepedett le a szigeten. Egyedül voltak. A francia madártudós váratlanul meghalt. A

norvég kutató nem bírta elviselni a holttesttel való együttlétet. Tutajt eszkábált össze, vizet, élelmet

rakott rá, és elindult a szigetről. A tutaj összetört, és a norvég tudós hatvan mérföldön át hányódott

a tutajroncsba kapaszkodva, míg a hideg tengeráramlatban félholtra fagyva, nagy nehezen partot ért

valahol.

A legtöbb embert mégsem a magány riasztja el ezektől a szigetektől, hanem a vízhiány, a

szomjanhalás réme. Régen történt, hogy az egyik guanószigeten elfogyott a víz, de a hajó érkezése

még távol volt. Ekkor egy önkéntes jelentkező csónakba szállt, és Afrika partjához evezett, majd

elindult segítségért. Reménytelen vállalkozás volt ez, hiszen előtte volt a világ egyik legfélelmetesebb

sivata-

61

ga: a Kalahári, és lakott helyet valahol messze, sok-sok kilométerre találhatott. Végül is az egyik

település határán szomjan pusztult. A holttestét felismerték a megtalálói. így értették meg, hogy a

szigeten maradottak végveszélyben vannak. Az utolsó pillanatban egy önfeláldozó ember mentette

meg a többit a pusztulástól.

Aranylázról már sokat hallottunk, de guanóláz eddig csak egyszer volt a világon. Ez is a dél-afrikai

partok mentén levő szigetsor egyikén, a kis Ichaboe-n történt. Ez a sziget is kicsi, mindössze 160

méter széles és alig fél km hosszú, a legmagasabb pontja is csak 10 méterrel emelkedik a tenger fölé.

így a tenger nagy hullámai átcsaphatnának rajta, ha egy sziklasor nem védené partjait. Neves

ornitológusok szerint itt a legnagyobb a madársűrűség az egész világon. Volt idő, amikor óvatos

becslések szerint egymillió szula élt a szigeten. Ma már persze jóval kevesebben vannak, de még így

is több százezres a létszámuk.

Az egész világon ez az egyetlen hely, ahol nem az ember szorítja ki az állatokat, hanem

megfordítva. A sziget lakói az északi csúcson, kicsiny területen összezsúfolt házakban élnek.

Házaikat kőkerítés védi a madaraktól, különben a tengerbe szorítanák őket. A házakra tolleső hull,

és ami még ennél is kellemetlenebb, a guanó hullása miatt nem tanácsos a szabadba lépni. Ebben az

önként vállalt börtönben, a madarak örökös fülsiketítő rikácsolásában élnek a sziget

guanómunkásai. Ők csupán a mindennapi kenyerüket keresik meg a guanóval, de 130 évvel ezelőtt

egy liverpooli kereskedő meggazdagodott a szigetből.

Egy arra vetődő fókavadász hírül adta, hogy a szigetet majdnem 10 méter vastag guanóréteg

borítja. Ennek a hírnek a jelentőségét csupán egy liverpooli kereskedő értette meg. 1843-ban

kétárbocos vitorlását küldte el a szigetre, és a hajó guanóval megrakodva, egy kissé szagosán

érkezett vissza kiindulási helyére. Akkoriban rossz idők jártak a brit hajózásra. Liverpool tele volt

veszteglő hajókkal és munkanélküli tengerészekkel. A guanókincs hírére az itt veszteglő hajóhad

megrohanta Ichaboe szigetét. Mint a kaliforniai aranyláz idején, előbb itt is kicövekelték a

„lelőhelyeket", majd az ököljog vette át az uralmat a szigeten. Marshall tengernagy, az eset

szemtanúja, így írta le az eseményeket: „Képzeljenek el egy flottát, százhuszonöt, nagyrészt

kiszuperált, hajótemetőből előszedett hajóval. A legtöbb hajón minden gyakorlat nélküli a kapitány,

a fegyelmezetlen, szedett-vedett mintegy 3500 főnyi tengerész és munkás a legalantasabb elemekből

verődött össze, a világ kétségtelenül leggarázdább horgonyzó-helyén." Marshall tengernagy Őfelsége

Isis nevű hadihajójáról nézte végig az eseményeket. Az alig fél kilométer hosszú sziget alkalmi

lakossága 6000 fölé emelkedett, és a horgonyzóhelyen 250-nél több hajó volt összezsúfolva, amikor

vihar tört ki. A hajók a nyílt víz felé menekültek, de egy tucatnál több a parthoz vagy a környező

szirtekhez ütődött. Öreg tengerészek szerint a trafalgári csata nem vitt véghez olyan pusztítást, mint

ez a vihar a guanóflottában.

Következő állomásunk Higany-sziget, amely furcsaságban és félelmetességben az eddig

bemutatott szigeteken is túltesz. Már amikor a szigethez közeledünk, valami szorongás fog el

bennünket. Hegyes, guanótól fehér piramis tűnik elénk, a tenger felőli oldalán egy barlanggal. A

kopár szikla fölött madarak rikoltoznak, emberi életnek nyomát sem látjuk. Majd később két,

betonoszlopokon nyugvó házat pillantunk meg, ezekben az egyik ember a másik után őrült meg a

magányosságtól. A Higany-sziget egyetlen vízszintes területe ugyanis a két házhoz tartozó mintegy

10 méter hosszú veranda. Azon túl már csak hegyet lehet mászni, ha valakinek kedve van az

ammóniaszagú, csúszós sziklákra felkapaszkodni. Egyes helyeken hidakat, fakorlátokat építettek a

megközelítés céljából, de a guanókitermelésen a munkások egymáshoz kötve dolgoznak, akárcsak a

sziklamászók. Meredek és rémítő hely ez, és ha a körülbelül 40 méter magas

BOTSWANA •Hlgany-sz.

■Ichaboe-st NAMÍBIA

Lüderltz

63

csúcsra felmászunk, megnyugtató kilátás helyett újabb ijesztő látvány fogad bennünket. Egy

természetes kürtő van a lábunk előtt, és a mélyből a tenger morajlik. Valóságos halálcsapda ez: elég

egy elhibázott lépés, hogy a síkos guanón megcsúszva eltűnjünk a mélységben.

A Higany-sziget tulajdonképpen elvékonyodó sziklakéreg, amely minden hullámcsapásra

megremeg, mint a tálba öntött higany. Száz vagy ötszáz év múlva - ki tudná megmondani mikor? -

egyszerre csak beomlik, és eltűnik a guanó, madár, faház, s csak egy halom szikla marad az egykori

sziget helyén. Az utazó pedig - akit a véletlen erre a komor hangulatú szigetre vet - arra gondol,

hogy ennél a helynél már az örök hóval fedett Antarktisz is barátságosabb.

A Lepra-sziget története

Aki tengeren érkezik a dél-afrikai Fokvárosba, a kikötővel szemben alacsony homokszigetet pillant

meg. A furcsa sziget úgy bukkan fel az érkező hajó előtt, mint egy óriási bálna, amely világítótornyot

hordoz a hátán. Bár ott van a fokvárosiak előtt, mégis alig akad valaki, aki ismerné a történetét, vagy

éppen megfordult a szigeten. Ha érdeklődünk, a vidám arcok elkomorulnak, és a megkérdezett

rendszerint csak annyit válaszol: az a Lepra-sziget.

Honnan kapta hát a nevét? A sziget hivatalos neve Robben-sziget, és ma már semmiféle

kapcsolatban nincs a leprával. A múlt századba nyúlik vissza története. Ekkor volt itt fegyenctelep,

leprakórház és elmegyógyintézet, csupa szomorú hely az ott lakók számára. Azóta a legtöbbször

Lepra-szigetként emlegetik.

Ismeretes, hogy a leprásokat a fertőzés veszélye miatt elkülönítették, és így kitaszított emberekké

váltak. Ezen a kitaszítottságon segített a Robben-szigeti telep, hiszen a környező táj kellemes

éghajlatával, szép tengerpartjával ma is üdülőhely. De a fogság a Föld legszebb pontján is fogság, és

a rabságban levő embernek mindig szökésen jár az esze. Robben-sziget története tehát a szökések

sorozatának története, mert itt csak egyetlen gyógyíthatatlan betegséget ismertek: a vágyat a

szabadság után. Pedig a telepen igyekeztek mindent megtenni, hogy a betegek otthonosan érezzék

magukat. Nappal minden korlátozás nélkül kóborolhattak a szigeten, sokan a tengerparton

horgásztak. Naponta kétszer társaskocsin kirándultak a szigeten. Azt is megengedték nekik, hogy kis

kunyhókat építsenek maguknak, és nap közben élvezzék a magányosságot, este 10 órakor viszont

közös hálótermekben tértek nyugovóra.

Az egyhangúságba változatosságot csupán a hajótörések hoztak a sziget életében. Feljegyeztek

egy esetet, amikor a közelben egy ausztráliai gőzös hajótörést szenvedett. Értékes árukkal volt

megrakva, és a hullámok hónapokon át valóságos kincseket vetettek partra, pl. szőnyegeket,

bundákat stb. Ilyen alkalmakkor a betegek kis kunyhói fényűző berendezést kaptak. A szigeten 100

elítélt, 500 elmebeteg és 1000 leprás élt. Az őrségnek csak a megismétlődő szökésekkel volt gondja.

Mintegy húsz főből állt a különleges rendőrség, nappal a telepet és környékét, éjjel a partokat

figyelték.

A szökésre készülőknek nem az okozott gondot, hogy a csónak faanyagát honnan szerezzék meg,

hiszen a tenger elég uszadékfát vetett partra, hanem a csónak titokban való elkészítése és elrejtése.

Négy beteg egyszer kunyhója padlója alatt titkos föld alatti műhelyt vájt ki. Végül elkészült a közös

csónak, de egyikük eldicsekedett a szökés tervével. A rendőrség így az utolsó pillanatban elkobozta

a csónakot, és meghiúsította a szökést. A legmakacsabb szökésterve-

ző a dél-afrikai James Walsh volt. Többször is hozzáfogott a csónaképítéshez, míg végre egyet

befejezett, és sikerült is elszöknie. Nem volt szerencséje, elfogták és visszavitték a szigetre.

Tizenhárom évet töltött még itt, amikor egy orvosi felülvizsgálat kiderítette, hogy téves diagnózissal

került ide, sohasem volt leprája, így végleg elbocsátották.

Ha a felfedező utazások eseményei között lapozgatunk, gyakran előkerül Robben-sziget neve,

pedig azt hihetnénk, hogy ilyen apró homokszigeten nem is történt semmi.

A sziget viharos története azzal kezdődik, hogy 1525-ben fegyenceket tettek partjaira, azzal a

feladattal, hogy a messziről érkező hajók számára zöldségeskertet létesítsenek. így akarták a hajósok

rémét, a skorbutot legyőzni. Ezután majdnem 100 év múlt el, amíg újabb hírt olvashatunk a

szigetről. Később az angolok nyolc halálraítéltet telepítettek le itt. A fegyencek zöldségeskert

telepítése helyett a szigettel szemközti parton harcba keveredtek a hottentottákkal. A hottentották

visszaverték őket Robbenra, és az angolok egy féléven át pingvintojáson és fókahúson tengették

életüket. Hárman maradtak életben, őket egy hajó visszavitte Angliába. Ott, kevéssel partraszállásuk

után, elloptak egy pénztárcát, de tettenérték őket, és mint visszaeső bűnösöket kivégezték

mindhármukat.

A szigeteket fenyegető biológiai egyensúlybomlás itt is bekövetkezett. A feltevések szerint egy

kalózhajó házinyulat tett partra. A nyulak igen elszaporodtak, és volt idő, amikor az egész sziget

egyetlen nyúljárat-labirintus volt. Amikor azután a lepratelep létrejött, és az őrök kertészkedni

kezdtek, macskákat hoztak be a nyulak rendszabályozására. A macskák azonban elvadultak, elfog-

lalták az üregi nyulak járatait, és ebből a természetes menedékből inkább a háziszárnyasokat és a

sziget madarait pusztították.

Robben-sziget történetében kutatva, a telepen működő orvosok és ápolók között különös,

titokzatos embereket találunk. Például az egyik ápolót, aki egy nemesi család utolsó sarja volt.

Orvosnak készült, de megbukott a szigorlatán, így ápoló lett a szigeten működő

elmegyógyintézetben. Minden hónap elsején, amikor a fizetését megkapta, szabadságot vett ki, és

áthajózott Fokvárosba. A legjobb szállodában szállt meg, és főorvosnak szólíttatta magát. Éjszaka

azután elverte minden pénzét, és másnap reggel álmosan, üres zsebbel visszatért ápolónak az

elmegyógyintézetbe.

Titokzatos és máig kiderítetlen egy másik eset. A sziget szikláin zátonyra futott, kettéhasadt, majd

elsüllyedt a Tantallon Castle nevű gőzös. A hajón nagy ékszerszállítmány is volt. A mentésben az

elmegyógyintézet egyik ápolója is részt vett. A hajótörötteket megmentették, de az

ékszerszállítmányt soha senki nem találta meg. Kevéssel az eset után az ápoló leköszönt állásáról,

elment a szigetről, és hamarosan egy jól menő vállalat tulajdonosaként tűnt fel Fokvárosban. Az

ottani törvények szerint soha senki sem kérdezhette meg tőle, honnan szerezte vagyonát. Talán az

elveszett ékszerekből?

66

A következő történet a legfurcsább. Iratai még ma is megtalálhatók az egyik fokvárosi

levéltárban.

A leprások gyakran fordultak panasszal a hatósághoz. Nem a bánásmód ellen panaszkodtak,

hiszen itt jól bántak a betegekkel. A vita mindig akörül forgott, hogy a betegek, ha tüneteik

enyhültek, gyógyultnak képzelték magukat, és vissza akartak térni családjukhoz. Természetesen

akadt néhány eset, amikor tévedésből ártalmatlan betegségben szenvedőt tartottak a telepen, de a

panaszok legnagyobb része alaptalan volt. így gyakran küldött ki a kormány vizsgáló bizottságot a

telepre. A bizottság tagjai bizony sokszor nagyon nehéz helyzetben voltak, mert kétféle érdeket

kellett figyelembe venniük, és okos döntéssel az igazságot védelmezniük.

Történt, hogy az egyik ilyen felülvizsgáló ülésen a panasszal élő betegeket nem engedték a

bizottság közelébe, őrök álltak a panaszosok és az asztal között. A bizottság egyik tagja megkérdezte

az őröket, hogy mi a furcsa óvatosság oka?

Erre az őrök vezetője azt válaszolta, hogy összeesküvést lepleztek le. A leprások meg akarták a

bizottságot fertőzni, hogy megbosszulják fogvatartásukat.

Az orvostudomány és a közegészségügy fejlődésével a betegek száma egyre csökkent, és végül a

telep elnéptelenedett. Előbb az elmegyógyintézetet, majd a lepratelepet zárták be. így a Szomorú-

sziget vagy Robben-sziget lakatlanná vált.

Benyovszky Móric királysága

Az érdekes szigetek külön érdekessége, hogy a Föld négy legnagyobb szigete közül kettőnek is van

magyar vonatkozása. Összehasonlításképpen érdemes egymás mellé állítani ezeket a nagy szigeteket.

Hogy a nagyságukat jobban felfoghassuk, tegyük meg mértékegységnek Magyarország területét.

1. Grönland 2160 000 km2 23,2 x Magyarország

2. Új-Guinea 771900 km2 8,3 x Magyarország

3. Borneó 734000 km2 7,9 x Magyarország

4. Madagaszkár 589 500 km2 6,3 x Magyarország

A két magyar vonatkozású sziget a második és a negyedik. A másodikról: Új-Guineáról könyvünk

más helyén esik szó; itt most a negyedik helyen levő Madagaszkárra teszünk látogatást. Ha a

térképre pillantunk, látjuk, hogy Madagaszkár alakja ugyanolyan egyszerű, partja éppoly tagolatlan,

mint hatalmas szomszédjáé, Afrikáé. De a gondolkozó térképolvasók ennél sokkal többet is

meglátnak. A sziget keleti partjaival majdnem párhuzamosan 2000 méteres magasságot is elérő

hegyvonulat emelkedik. A kelet felől érkező, párával tele forró övi légáramlás ennek ütközik neki,

majd felemelkedik, és trópusi esőzés alakjában adja le a nedvességét. Ezt mind elárulja a térkép, és

ez történik Madagaszkár keleti partjain a valóságban is. Szúnyograj okkal tele tengerparti mocsarak,

forróság mindenütt. Valamikor itt párás őserdők voltak; ma pedig helyükön gazdagon termő

rizsföldek. Ezután a többit már könnyű kitalálni. A hegység túloldalára érkező levegő sokkal

szárazabb; ott füves szavannák, sőt távolabb már majdnem félsivatagos területek húzódnak.

Az elmondottakat megtaláljuk a szigetekről szóló földrajzi leírásokban is. Pusztán ezek miatt

Madagaszkár még nem kapna helyet az érdekes szigetek között. De ha ezeken túl a terület

kialakulásának, növény- és állatvilágának, végül lakosságának és történetének nézünk utána: csupa

érdekességre bukkanunk. Talán azzal kezdeném, hogy Madagaszkárt Afrikától mindössze 540

kilométer széles tenger: a Mozambik-csatorna választja el; de a két terület növény- és állatvilága

annyira különbözik, mintha két távol fekvő földrészről lenne szó. A sziget Afrikával, Indiával,

Ausztráliával, Antarktisszal és Dél-Amerikával együtt a déli őskontinens, a Gondwana-föld része

volt. Kétszázmillió évvel ezelőtt, amikor Gondwana-föld szétszakadása megkezdődött,

Madagaszkár is eltolódott kelet-északkelet irányába. Elég egy pillantást vetni Afrika délkeleti

partjaira, azonnal látjuk a sziget kétszázmillió évvel korábbi helyét. Madagaszkár nyugati partjának

kiugrása: a St. André-fok pontosan a Mozambik déli part-

6 8

jánál levő Sofalai-öbölbe illik. Érdemes pauszpapíron körülrajzolni és kivágni Madagaszkárt,

azután az említett öbölbe illeszteni, és máris előttünk áll a kétszázmillió évvel ezelőtti helyzet.

De hiába ez a közeliség és a hajdani összetartozás: növény- és állatviláguk teljesen különböző.

Madagaszkár szigete olyan, mint egy óriási, de élő őslénytani kiállítás. Tele van ősi típusú,

rokontalan növény- és állatfajokkal. Az itt található növényfajok száma nagyobb, mint egész

egyenlítői Afrikáé, de a fajoknak több mint háromnegyede bennszülött, csak Madagaszkáron él.

Hasonló az arány a két terület állatvilágában is. Az Afrikára jellemző nagy növényevők és ragadozók

nem élnek, és sohasem éltek Madagaszkáron. Az úgynevezett félmajmok: a főemlősöknek ez az ősi

formája nagyrészt Madagaszkár szigetén található meg.

Még érdekesebb, hogy a sziget lakossága nincs rokonságban sem az afrikai négerekkel, sem a

berber-arabokkal. Körülbelül a magyar államalapítás idején,

6 9

tehát ezer éve vagy még ennél is előbb vándoroltak ide a távoli maláj szigetekről. Kitűnő hajósok

lehettek, hogy a 10000 kilométeres távolság ellenére eljutottak ide. Ebben a tengeráramlás is

segíthette őket, mert a maláj szigetektől Madagaszkárig hatalmas, ívalakban haladó tengeráramlat

mozog.

Madagaszkár szigetét számunkra mégsem növény- és állatvilága, hanem Benyovszky Móric

személye teszi érdekessé. Benyovszky utazásáról, jelentőségéről sokat vitatkoztak és vitatkoznak ma

is. Vannak, akik úgy tartják számon, mint a 18. század egyik legnagyobb kalandorát, mások mint

jelentős felfedezőutazót, írtak már róla regényt, színdarabot, sőt kevéssel ezelőtt tévéfilmsorozatot

is. Ez is mutatja, hogy élete folyása változatos, érdekes volt. Ha pusztán élete főbb eseményeit

mondjuk el, abból is kikerekedik egy izgalmas kalandregény cselekménye.

Tizenöt éves volt, amikor a hadseregbe lépett, és utána részt vett a hétéves háborúban. Később

lengyelországi birtokára utazott, és itt a lengyel szabadságharcba sodródott bele. Orosz fogságba

került, és mint lázadót Kamcsatkára küldték száműzetésbe. Alig múlt 28 éves, amikor Kamcsatkára

érkezett, de itt sem maradt sokáig nyugton. Mintha egy regényíró fantáziája irányította volna a

sorsát, úgy alakult tovább. A kamcsatkai kormányzó szépséges leánya: Afanázia belészeretett, s

ennek köszönhette, hogy a többi száműzöttnél szabadabban mozoghatott. Benyovszky Móric

ebben a helyzetben mégsem családalapítási gondolatokkal foglalkozott, hanem azon törte a fejét,

hogy tudna megszökni innen, a világ végéről. Őrizői talán azt hitték, hogy a karriert jelentő szerelem

minden bilincsnél jobban odaköti. O ezt a tévhitet használta ki, amikor száműzött társaival együtt

összeesküvést szőtt. Hatalmukba kerítettek egy vitorlás hajót, és az őrséget kijátszva megszöktek

Kamcsatkáról. 1771 májusa volt, és Benyovszky mindössze 30 éves, amikor ez a kalandos utazás

megkezdődött. Érdemes térképen, lehetőleg egy nagyobb földgömbön nyomon követni a

szökevények útvonalát. A Kuril-szigetek legészakibb két szigete között vitorláztak ki a Csendes--

óceánra. Itt előbb az Aleut-szigetek ívét követték, majd Alaszka partjáig jutottak el. Útjuk

legészakibb pontja a St. Lawrence-sziget volt, amely a Bering-szoros déli bejárata előtt fekszik. A

sziget lakóiról az első leírást Benyovszky adja emlékirataiban. Innen ismét délnyugat felé fordultak,

és Japánt, majd a Ryukyu-szigeteket érintve előbb Tajvan szigetére, majd a kínai parton levő Macau

portugál gyarmatra érkeztek meg. Ő írta le elsőnek a Ryukyu-szigeteket, és ugyancsak elsőnek

ismertette részletesebben Tajvan szigetét, amelyet akkor Formosának neveztek. Itt támadt az a

gondolata, hogy létesítsenek osztrák-magyar gyarmatot. Ki tudja, hogyan alakult volna Ausztria-

Magyarország története, ha akkor Benyovszkyra hallgatnak? - teszi fel a kérdést Cholnoky Jenő

egyik könyvében. Ebből azonban nem lett semmi, és Benyovszky a franciáknak ajánlotta fel

szolgálatait. Eredetileg távol-keleti francia gyarmatosítást javasolt, de Franciaországba utaztában

megállott előbb Mauritius, utána pedig Madagaszkár szi-

70

getén. Itt mindössze néhány napot tartózkodott, de ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy felfogja a

nagy sziget gazdasági jelentőségét. Párizsba már azzal a tervvel állított be, hogy itt létesítsenek

francia gyarmatot. A kormány elfogadta javaslatát, és megbízta Madagaszkár gyarmatosításával.

Ma, az óránként 900 kilométeres sebességgel repülő gépek korában az ilyen ide-oda utazás

semmiségnek látszik. De a 18. században, vitorlás hajóval hatalmas utazásnak számított a

Madagaszkár-Franciaország közötti út. Benyovszky azonban nem törődött a nehézségekkel.

Hamarosan ismét Mauritius szigetére érkezett, hogy madagaszkári útját előkészítse. Ezen a szigeten,

noha a franciák birtoka volt ekkor, nem nézték jó szemmel az új gyarmat alapítására vonatkozó

terveket. Attól féltek, hogy siker esetén a sokkal nagyobb Madagaszkár komoly versenytársa lehet

Mauritiusnak. Ezért titokban mindent elkövettek, hogy hátráltassák Benyovszkyt. Közben létrejött

az új kereskedelmi telep, és Benyovszky megkezdte a gyarmat szervezését. Úgy látszik, jól tudott a

bennszülöttekkel bánni, mert nemcsak hogy megtűrték, hanem rövid idő alatt meg is szerették.

Minden a legnagyobb rendben haladt, de a mauritiusiak Párizsban azzal vádolták meg, hogy a saját

zsebére dolgozik. Az ilyen vádak könnyen hitelre találtak, és Párizs vizsgáló bizottságot küldött ki az

ügy tisztázására. A vádak alaptalannak bizonyultak, de Benyovszky megunta az állandó hercehurcát,

ezért lemondott a megbízatásáról.

És most kezdődik az egész történet legfurcsább, szinte már fantasztikus szakasza. 1776

augusztusában 62 törzsfőnök kereste fel az akkor 35 éves férfit, és a szokásos szertartásokkal

„fejedelmükké", tehát a sziget királyává választották. Most már egy független állam uralkodójaként

utazott Franciaországba, és felszólította a kormányt, hogy lépjen az új állammal szövetségre. A

franciák elképedtek a javaslatra, hiszen ők Madagaszkárt saját gyarmatuknak, nem önálló államnak

tekintették. Természetesen visszautasították Benyovszky ajánlatát. Ekkor visszatért Magyarországra,

és úgy látszott, hogy teljesen felhagy madagaszkári terveivel. Évek múlva újból elfogta a

nyugtalanság, és Mária Teréziának ajánlotta fel a szövetséget. Az elutasító válasz után Angliához

fordult, de ott is kosarat kapott. 1784-ben elhatározta, hogy a nemrég függetlenné vált Észak-ameri-

kai Egyesült Államoktól kér segítséget. Áruval megrakott hajón átment Amerikába, de miután ott

sem talált szövetségest, ismét nekivágott a Madagaszkárba vivő útnak. A hajó viharba került, és

lesodródott Brazíliába, majd hosszas bolyongás után nyolc hónap múlva érkezett meg a szigetre.

Hogy itt mi lett a kalandos életű ember sorsa, talán sohasem tudjuk pontosan megállapítani. A hajó-

napló szerint 1785. augusztus 1-én éjjel 10 és 11 óra között a partról, ahová Benyovszky az árukkal

együtt kiszállott, erős tüzelést hallottak. Hajnalban a lövöldözés kiújult, és reggel, világosodás után a

fehéreknek már nyomát sem látták. Más szemtanúk viszont azt állították, hogy a hajó a parton levők

szeme láttára vitorlázott el, és Benyovszky megpróbálta egy csónakkal utolérni.

A franciák másképpen adják elő az eseményeket. Szerintük Benyovszky a bennszülöttek között

sereget toborzott, hogy a franciákat megtámadja. Amikor erről Mauritius szigetén a hatóságok

értesültek, 60 főnyi katonasággal hajót küldtek ki Benyovszky ellen. A franciák 1786. május 23-án

szálltak partra, tehát majdnem tíz hónappal azután, hogy Benyovszky a szigetre érkezett. Be-

nyovszky egy erődítésfélét rögtönzött, és ebben a védelmi állásban várta a franciák támadását. Két

európai volt mellette, két ágyú és 30 bennszülött. A bennszülöttek a franciák első lövéseire

megfutamodtak, Benyovszky pedig ágyúgolyótól találva rogyott össze.

Valószínű, hogy ez a második történet felel meg a valóságnak. A Mauritius-szigetiek első

pillanattól kezdve áskálódtak Benyovszky ellen, és igyekeztek a madagaszkári gyarmatosítást

megakadályozni. Nem nagyon valószínű, hogy amúgy is nehéz helyzetében ő akarta volna a

franciákat megtámadni, hiszen ehhez sem hajója, sem megfelelő katonasága nem volt. Éppen

ellenkezőleg: a franciák használták fel nehéz helyzetét, hogy végleg megszabaduljanak veszedelmes

versenytársuktól.

Benyovszky Móric életének és kalandjainak története önéletrajz formájában először Londonban

jelent meg angol nyelven. A könyvnek hamarosan német és holland kiadása is napvilágot látott, és

olyan nagy sikere volt, hogy több kiadást megért. Magyarul csak az első kiadás megjelenése után

majdnem száz évvel, 1888-ban jelent meg Jókai Mór fordításában és átdolgozásában. Ez a kiadás Jó-

kai gyönyörű magyar nyelvével ma is felveszi a versenyt sok idegenből fordított ifjúsági

kalandregénnyel. A történet egyik kedves alakja Benyovszky legénye: Rontó Pál, akit gazdája

valósággal barátjává fogadott.

Sokszor felvetik a kérdést: vajon kalandor volt-e Benyovszky Móric? Az élete mindenképpen

kalandos, szinte páratlanul érdekes és mozgalmas volt, de kalandornak mégsem mondanám.

Felfedező-utazónak sem nevezhetjük, hiszen nem volt alkalma a hajózás tudományában kiképezni

magát. A francia történet írás kedvezőtlenül ítéli meg, hiszen független bennszülött államot akart

alapi tani, ami a 18. században a hatalom elleni lázadásnak számított. Nem akaró Benyovszky Móric

alakját „heroizálni", magyarán szólva nemzeti hőssé, kora megelőző, zseniális emberré kikiáltani.

Csak azon gondolkozom, vajon nem érdemel-e tőlünk, az utókortól legalább annyi megbecsülést,

amennyit Erzsébet angol királynő a tengereket járó angol kalózkapitányoknak megadott. Vajon

melyik uralkodó értette meg jobban a maga korát: Mária Terézia magyar királynő, aki szóba sem

állott a gyarmati terveket hozó Benyovszkyval, vagy Erzsébet, aki a dél-amerikai spanyol városokat

végigrabló kalózkapitányokat is felhasználta birodalma kiépítésére?

De hagyjuk a történelmet, és fogadjuk el Benyovszky Móricot és legényét, Rontó Pált annak a

kedves, szinte már népmesei alaknak, amilyennek Jókai megrajzolta.

Új-Kaledóniában különös alakú fenyőfák, az araukária fenyők nőnek. Képünk közepén és

jobb oldalán látjuk ezeket a ritkás, karcsú, jegenye alakú fákat

Ezt a különös tengeri szirtet alakja után Kotlósnak nevezték el

A Hawaii-szigeteken majdnem mindig működik valamelyik vulkán. Az éjszakai felvételen

jól látszik, hogy a kráter láváján, mint hatalmas jégtáblák, úgy úsznak a megmerevedő

rétegek

Ez a lávamező két nappal a felvétel készítése előtt fagyott meg. A felszíne még forró volt, és

a repedések mélyén több helyen világított az izzó láva

A kihűlt kráter szélén gyakran a mélybe szakad a laza törmelék

A Hawaii-szigetek belsejében, ahol régen nem volt vulkáni kitörés, mindent elborít a buja

trópusi növényzet. Több méter magas páfránybozót, páfrányfák nőnek mindenütt, és a

rengeteg eső miatt sok terület mocsarassá válik. Ilyen helyeken deszkapallókon

közlekednek

75

Kalózok, kincsek, tolvajrákok

Ha az afrikai földrész keleti oldalán, Madagaszkár szigete körül nagy, ív alakú vonalat húzunk, a

kisebb-nagyobb szigetek egész sorát kerítjük körül. Ezek a szigetek valamennyien megérdemlik az

„érdekes" jelzőt, mert mindegyiknek kalandos a története. Drámai hajótörések, Robinson-kalandok,

kalóztörténetek és elrejtett kincsek legendái fűződnek hozzájuk. Nehéz eldönteni, hogy melyikkel

kezdjük az érdekes történetek sorát. Választásom Jüan de Nova szigetecskére esett. Ezen a néven

talán fejben sem tartottam volna, de olvastam egy leírásban, hogy Jüan de Nova a „kutyák

királysága". Ez azonnal felkeltette érdeklődésemet, és utánanéztem a szigettel kapcsolatos

érdekességnek.

Könnyű tengerjáró vitorláson vagy motorcsónakon hamar el lehet jutni a kutyák királyságába. A

kis sziget alig 100 kilométerre terül el Afrika partjaitól. Eddig eljutni tehát nem nagy dolog, de

kikötni annál nehezebb. A sziget felé erős, kiszámíthatatlanul sodró tengeráramlás tart, a part előtt

pedig éles szirtek elszórt halmaza húzódik. A sziklák tele vannak hajóroncsokkal, annak jeléül, hogy

a kutyák szigetén veszedelmes dolog kikötni. Állandó lakosai a szigetnek nincsenek, a Madagaszkár

szigetéről érkező halászok teknősbékáért, teknősbéka- és madártojásért keresik fel minden évben.

Lehet, hogy ők vitték be a kutyákat is.

A kutyákról először 70 évvel ezelőtt egy tengerész adott hírt, aki három hetet töltött a szigeten.

Éjszaka, viharos tengeren hajója sziklára futott, és sohasem szabadult meg onnan. A hajótöröttek

megvárták az apályt, és amikor a hajó a sziklával együtt szárazra került, kimentek a partra. Azután

kénytelenek voltak ott maradni, mert a hajót a következő dagály szétzúzta és elsüllyesztette. A hajó-

töröttek elindultak tehát a sziget felderítésére. Azonnal szembetalálták magukat egy nagy csoport,

veszedelmes nézésű, mindenféle színű korcs kuvasszal. Mindnyájuknak feltűnt, hogy a kutyák nem

ugattak. Első alkalommal és további éjszakákon is hangosan szűköltek anélkül, hogy igazi kutya

módjára ugattak volna. A másik fontos megfigyelésük az volt, hogy valamennyi kutya farkas módjá-

ra behúzta a farkát. A hajó kormányosa első találkozásukkor riasztásképpen a falkába lőtt, mire a

kutyák elrohantak, és elrejtőztek a bozótban. Különböző színük és formájuk valószínűvé tette, hogy

több fajtából származtak, talán több egymást követő hajótörés során kerültek a szigetre. Ezt ma már

lehetetlen kideríteni. A néma, ugatni nem tudó kutyákról szóló híradás - első hallásra - talán

hihetetlennek tűnik, de utazásaim során Új-Guinea hegyeiben, bizonyos területeken én is

találkoztam ilyenekkel. A szakemberek a helyszínen tanulmányozták a pápuák néma kutyáit. Arra a

következtetésre jutottak, hogy egy, a tudomány-

76

ra nézve ismeretlen, új kutyafajt fedeztek fel. Le is írták annak rendje és módja szerint, sőt

tudományos nevet is adtak neki. Az újabb kutatások kiderítették, hogy bizonyos helyzetekben ezek

az állatok is ugatnak.

A kutyák szigetén mégsem a kutyák az egyedüli urak, hiszen a hajótörések alkalmával macskák is

kerültek ide. Együtt valószínűleg az egész madárvilágot kipusztították volna, ha nem jön közbe

véletlenül egy harmadik új telepes, a patkány. Természetesen a patkány kiadósabb falat, mint a kis

termetű és gyakran megközelíthetetlen helyen fészkelő madarak, így bizonyos egyensúly állt be a

kutyák, macskák és patkányok között. Végül is megmenekültek a madarak.

Az egyensúly nem minden szigeten áll be. A megbomlott biológiai egyensúly néha elképesztő

helyzetet teremt ezekben a zárt egységekben. Különösen feltűnő példákat ismerünk az Afrika

ellenkező oldalán fekvő atlanti-óceáni Ascensión szigetéről. Ez a sziget geológiai értelemben nagyon

fiatal, talán mindössze 50 ezer éves lehet. Tulajdonképpen egyetlen, tengerből kiemelkedő vulkáni

salakhegy, s növény- és állatvilága is nagyon újkeletű. Állandó emberi település alig több mint másfél

száz éve van a szigeten. Az odatelepült ember szinte állandó harcban van az állatvilággal. Egy

alkalommal, a szokottnál nagyobb esőzések után, a szigeten élő svábbogarak nagymértékben

elszaporodtak. Az odaérkező amerikai hadihajón táncestre készülődtek. Kevéssel a bál megkezdése

után valóságos svábbogárinvázió kezdődött, a rovarok százezres tömegben nyomultak be a

táncterembe. Bármivel próbálta elriasztani őket a hajó legénysége, a táncestet félbe kellett szakítani,

mert a svábbogarak erősebbnek bizonyultak az embernél.

Ascensión szigetének lakossága állandó harcban áll a szigeten élő parti rákokkal. Egyik fajuk, a

tolvajrák felmászik a pálmafára, ollójával levágja a kókuszdiót, majd újra a földre mászik, és a diót

földi üregébe görgeti. Az ascensióni rákok ennél többre is képesek. Arasznyinál is nagyobb állatok

ezek, veszedelmes ollókkal. A tengerpart megközelíthetetlen lávamezőin, bozótjaiban élnek, és

rendszeresen lopni járnak a kertekbe. A szigeti mendemondák szerint egy alvó juhásznak kiszúrta a

szemét egy parti rák az ollójával. A másik történet szerint a mezőn pihenő juhász zsebéből a rák

ellopta az óráját. Később az órát megtalálták az egyik rákodúban. A rákok ellen az egyik kormányzó

kutyákat hozatott be, de felvették a harcot a kutyákkal, és üregeikből ki-kinyúlva támadták meg őket

ollóikkal. így a kutyák majdnem tehetetlenek voltak a szokatlan ellenféllel szemben, végül is feladták

a harcot. Ebben az is közrejátszott, hogy a sziget élesen töredezett lávasalakja állandóan felsebezte a

kutyák lábát.

A biológiai egyensúly-megzavarás legérdekesebb esete a második világháború idején történt. Az

Egyesült Államok légiereje támaszpontot épített ki a szigeten. A katonák másfél kilométer hosszú,

kitűnő repülőkifutót építettek. Mindent figyelembe vettek, egyetlen biológiai tényen kívül. A kifutót

pontosan arra a helyre építették, ahol egy telepesen fészkelő kis vízimadár, a halászka fészkelő-

I

77

helye volt. Alighogy a kifutó elkészült, és az első repülőgépek megérkeztek, befutottak fészkelés

céljából a halászkák is. Bizonyára csodálkoztak egy kicsit, hogy közben kibetonozták a

fészkelőtelepet, de a nagy gépek sem zavarták őket, a repülőgépek alá fészkeltek. Amint a későbbi

számításokból kiderült, körülbelül százezer madár élt a telepen. Ha felrepültek, elsötétítették a

Napot, fehérre változtatták az ott állomásozó repülőgépeket és igen-igen csúszóssá a kifutót.

Rendes körülmények között nem szálltak fel, hanem szorgalmasan ültek a tojásaikon. De ha egy

repülőmotort bekapcsoltak, ezt már ezek a szelíd madarak sem bírták ki, azonnal szárnyra keltek, és

a levegőben bekövetkezett az előbb említett kellemetlenség. így a frissen épített repülőtér

használhatatlanná vált, hiszen még az is előfordult, hogy egy madár átütötte a rádió fülkéjét, és

összetörte a berendezést. A hadsereg megpróbált mindent, füstfáklyákat, mérget, lángszórót. A

madarak felrebbentek, majd a támadás után visszatértek, és újból tojást raktak a repülőgépek alá.

Végül az amerikai Természetrajzi Múzeum madárszakemberét különrepülőgépen hozták a

helyszínre, hogy megoldást találjon. A megfigyelésekből kiderült, hogy a madarakat egyetlen dolog

készteti távozásra, ha frissen rakott tojásaik összetörnek. így született meg a második világháború

legfurcsább napiparancsa, amely kirendelte a légierő minden beosztottját tojást törni. A katonák

napi negyvenezer tojást törtek össze, és ezzel sikerült elriasztani a madarakat. A halászkák - a

pusztítás ellenére- sem ritkultak meg, csak költőhelyüket változtatták meg.

Az Afrika körüli szigetekről rengeteg kincslegenda forog közszájon. Biztosra vehető, hogy egy

részük igaz, de a kincseket már korábban megtalálták és elvitték. Természetes, hogy aki kincset talál,

lehetőleg titokban tartja. A Madagaszkárhoz közeli Réunion szigetén 1730-ban került bitófára egy le

Vasseur nevű kalóz. Azért ítélték halálra, mert rengeteg kincset rabolt, és elrejtette valahol a

szigeten. Mielőtt a hóhér megkötözte, egy térképet hajított a tömeg közé. . . „Találja meg a kincset

az, aki tudja" - mondta. A kalóznak volt humora, mert a kincs helyét titkosírással írta le. Még a

második világháború után is keresték le Vasseur kincsét, de ma sincs hír róla, hogy valaki

megtalálta-e.

Állítólag valahol itt rejtették el a híres Kidd kapitány kincseit is. A különféle nyomok az afrikai

partok közelében levő nagy sziget, Zanzibár felé vezettek, és a kincskeresők még ma is gyakran

felkeresik ezt a területet.

Egyik vélt kincslelőhely egy palota romja volt. Amikor, vagy hatvan évvel ezelőtt, lerombolták,

megtalálták azoknak a rabszolgáknak a csontjait, akiket az építéskor elevenen befalaztak az épületbe.

Valahol itt kellett volna megtalálni a befalazott kincseket is, de nem kerültek elő.

Hogy a kincstörténeteknek gyakran van valami alapjuk, ezt a következő, hiteles eset bizonyítja.

Még a múlt század elején történt, hogy egy arabnak elpusztult a szamara. A gazda nagy gödröt ásott,

hogy kedves szamarát elföldelje. A gödörből nagy halom aranypénz fordult ki, az aranyérméken a

híres bagdadi

kalifa, Harun al Rasid neve látszott, és állítólag Kidd kapitány kincsei voltak. A szamaras arab a

pénzzel együtt eltűnt, de a kincs híre eljutott a zanzibári szultán fülébe is. Az egész környéket

keresztül-kasul felásatta, de nem talált egyetlen fityinget sem.

Az utolsó, hiteles kincslelet mégis Zanzibárból származik. Amikor a múlt században a szultán

palotájának alapjait rakták le, ásáskor egy aranyrúddal teli ládát találtak. A kincsekről azóta is sok szó

esik, de lehet, hogy csak az idegenforgalom érdekében.

Kereken száz évvel ezelőtt francia gyarmati tisztviselők egy kegyvesztett törzsfőnököt

Franciaországba akartak száműzni. A hajó a törzsfőnök háremével, szolgáival és kincseivel eltűnt a

Farquhar-szigetek mellett. A balesetre később, amikor a szigetcsoportot egy francia hajó felkereste,

fény derült. Egyetlen élő embert találtak itt, magát a törzsfőnököt, aki a nélkülözésekbe beleőrült.

Zavaros és ellentmondásos szavaiból annyit kihámoztak, hogy a hajótörés után a kincsekkel és

néhány társával szerencsésen partot ért. Társai sorra elpusztultak. A kincs helyéről nem tudott, vagy

nem akart felvilágosítást adni.

Lehet, hogy száz vagy kétszáz év múlva is lesznek kincslegendák sőt talán még kincskeresők is. A

kincsek sorsa engem nem nagyon érdekel. Az óceáni szigetek igazi kincse a természeti szépség, és az

mindenkié. Kiásni sem kell, kutatni sem kell utána, csak gyönyörködni kell benne - és megvédeni!

79

Robinson véletlenségből

Aki először van tengeri úton, mindig izgatottá válik, ha a látóhatáron feltűnik egy kis sziget.

Mindnyájunkban el van rejtve a felfedező-utazó, aki szeretne elsőnek lépni erre a szigetre, és

felkutatni az ismeretlent. Talán még arra is szívesen vállalkoznánk, hogy letelepedjünk ott, és

Robinson módjára éljünk. Történetünk hőse, Cremasy kapitány nem foglalkozott ilyen kalandos

gondolatokkal. Nem volt igazi hajóskapitány, inkább hajótulajdonos, kis kétárbocos vitorlás

hajójával járta a tengert. Kalandok helyett különös pénzszerzési módot talált ki: kókuszcsemete-

kereskedő lett. Abban az időben, jó 60 évvel ezelőtt az egész világon gyorsan terjedtek a

kókuszültetvények. A kókuszdió szárított bele, kereskedelmi nevén a kopra, nagy keresletnek

örvendett. Az elhagyott korallzátonyokon rengeteg vadon kelt kókuszcsemete nőtt. Ha ezeket a

csemetéket kiásták, és az ültetvényen újból elültették, két-három évvel korábban kaptak termést.

Cremasy kapitány ezért járta az Indiai-óceán elhagyott szigeteit, főképp a Madagaszkár körül

található ezernyi apró szigetecskét. Hajója egy-egy sikeres út után olyan volt, mint egy mozgó

kókuszliget. Rakományát eladta az ültetvényeseknek, azután újból elindult különös vándorútjára.

Cremasy 30 év körüli fiatalember volt, és mindennél jobban szerette hajóját, meg ezt a független,

szabad életet.

Éppen a Madagaszkár szigetétől északra húzódó Seychelle-szigetcsoportot járta, és a Providence

nevű kis korallszigeten kötött ki, amikor történetünk kezdődött. A sziget maga legfeljebb 3

kilométer hosszú keskeny zátony. Körülötte tucatszám találhatók egészen apró korallszirtek.

Legtöbbnek még neve sincsen, és mint sziget, szinte csak megszületőben vannak. Néhány pálmafa

és apró bokrok jelzik, hogy az elhalt korallok mészvázán megindult a talaj felhalmozódása.

Magányosságot kedvelő tengerjárónak ennél jobb területet kívánni sem lehet. Cremasy számára még

a haszon is megvolt. Gyorsan akart dolgozni, ezért a legtöbb zsákmányt ígérő főszigeten szállt ki.

Embereit a hajón hagyta, hogy ne kockáztassák a zátonyra futást a veszedelmes parton. O maga egy

kis lélekvesztőn vitette ki magát terepszemlére. Semmi sem volt nála, hiszen embertől, vadállattól

nem kellett tartania, csupán egy macheté: hosszú, nehéz, kard formájú bozótvágó kés. (Őserdei

utaimon én is gyakran használtam ilyet, nélküle alig tudtam volna átjutni a sűrűbb helyeken.)

Cremasy is így vágott utat a sűrűségben, majd a tisztásra érve örömmel látta, hogy egész

hajórakományra való kókuszcsemete van itt. Azonnal visszaindult, hogy társait zsákokkal és

csákányokkal felszerelve a partra hívja, amikor hirtelen szélroham keletkezett, majd kellemetlen,

hullámokat korbácsoló vihar támadt. Ilyen időben a kis hajókat kataszt-

rófa fenyegeti a korallszirtek között. Cremasy hajója tehát, szokás szerint, idejében kifutott a nyílt

tengerre, s mire a kapitány a partra ért, már csak egy távolodó fehér vitorlát látott belőle.

Cremasy csak ekkor fogta fel, hogy milyen képtelen helyzetbe került. Ott állott egy szál ruhában,

bőrig ázva, kezében egy szál bozótkéssel egy lakatlan korallzátonyon. Akkor még azt hitte, hogy

néhány órás, legfeljebb egynapos kalandról van szó, ezért nem keseredett el. Megszárítkozott a

napon, keresett néhány kókuszdiót, machetéjével felnyitotta, majd nagyot evett és ivott belőle.

Utána egy szélvédett mélyedésbe húzódott, és jót aludt a kellemes meleg éjszakában. Másnap reggel

frissen, de farkaséhesen ébredt. Hajójának azonban nyomát se látta. Ekkor rémlett fel benne először

az a gondolat, hogy talán hosszabb időt kell eltöltenie ezen a szigeten. Először is számba vette, hogy

milyen felszerelése van a várható Robinson-élethez. A leltár nagyon sovány eredményt hozott. A

rajta levő ruhán és cipőn kívül egy sapka és a bozótkés volt minden vagyona. Miután nem volt

dohányos, egyetlen szál gyufája sem volt. A gyenge szívűek ebben a helyzetben rendszerint elvesztik

a fejüket, és ez legtöbbször az életükbe kerül. Cremasy azonban elhatározta, hogy segít magán.

Tisztában volt vele, hogy a hajó visszatérése teljesen bizonytalan. Nyilván valami baja történt, sőt

talán el is süllyedt a viharban, különben jelentkeztek volna már az emberei. Ha pedig a hajó

elsüllyedt, akár évek is beletelhetnek, amíg rábukkannak ezen az eldugott szigeten.

Mindenekelőtt átkutatta a szigetet, és kiderítette, hogy előtte - legalábbis átmenetileg - mások is

éltek már itt. Nagy örömére elvadult yamültetvényt talált. A yamgyökér a trópusi vidékek

burgonyapótló, tehát kenyérpótló tápláléka. Az éhhalál már nem fenyegette. A yam és a kókusz

elegendő a táplálkozáshoz, ha egy kis hús is kerül hozzá. A bokrok közt fészkelő vadgalambokat

látott. Mivel az embert alig ismerték, szinte kézzel meg lehetett fogni őket. Az apály beköszöntével

a visszamaradó pocsolyákban rengeteg apró hal is volt. Az első napi ebéd nyers tojás és nyers hal

volt. Utána kókuszdió, végül csemegének a papaya, magyarul: a dinnyefa gyümölcse. Ez a különös

növény a sárgadinnyéhez hasonló ízű sárga gyümölcsöt hoz.

Cremasy most már teljesen visszanyerte nyugalmát. Világosan látta, hogy a pusztulás veszélye

nem fenyegeti, de keményen kell dolgoznia, ha hosszabb időn keresztül emberi módon akar a

szigeten élni. Ehhez két dologra volt még szüksége: emberi hajlékra és tűzre, hogy élelmezését

változatosabbá tegye. A sziget egyik legnagyobb kellemetlensége a patkányok hada volt. Mint

minden óceáni szigetre, ide is valamilyen hajóval kerültek. Az első éjszaka a testén futkostak a

patkányok, előbb tehát egy patkánybiztos kerítést épített éjjeli szállása körül. A következő napokban

hozzáfogott egy kunyhó építéséhez. Fatörzseket vágott ki, pálmalevelekből bennszülött módra tetőt

épített, így végre több napos munkával emberi hajlékra tett szert. A nyers halat már nagyon unta,

ezért

8 1

hozzálátott, hogy tüzet csináljon. A tűzgyújtás ősi módja minden természeti nép körében jól ismert.

Látszólag nagyon egyszerű az egész. Egy puhafába vájt lyukban két tenyerünk között keményfa

pálcikát forgatunk, kéznél tartva a kókuszforgácsot, hogy a dörzsöléskor keletkezett hő segítségével

lángra lobbantsuk. Csak aki saját kezével is kipróbálta ezt a módszert, az tudja, milyen nehéz

európai embernek így tüzet csiholni. Cremasy több napon át kínlódott, míg végre füst csapott ki a

pálcika hegye alól.

Edénynek teknőspáncélt használt, mert teknősök szép számmal éltek a szigeten. A sült

yamgyökér a kenyeret jelentette, a nyárson sült galamb a pecsenyét. További változatosságot a

tengeri halak és a sült banán hozott az étrendbe. A nagy termetű parti rákok pedig egyenesen

ínyencfalatnak számítottak. Sóban sem volt hiány, mert a forró napon a sziklamélyedésekben,

kagylóhéjakban összegyűlt tengervizet könnyű volt elpárologtatni. A kis háztartás tehát mindennel

el volt látva. Mégis ebben a helyzetben döbbent rá, hogy mennyire egyedül van. A Föld egyik

legszebb táján, az óceánok korallszigetén, örökös nyárban, de teljesen magányosan él. Valahol, a kis

szigettől ezer és ezer kilométerre emberek élnek, akikkel talán sohasem fog találkozni.

Mint minden Robinson-történet, ez is két részből áll. Az elsőben a kényszerű egyedülmaradás

után az ember úrrá lesz a szigeten, és megteremti a továbbélés feltételeit. Amikor ez megvan,

azonnal megkezdődik a második rész. Megmenekülni, elmenni a szigetről vissza az emberek közé.

Cremasy helyzete valamivel jobb volt, mint a legtöbb hajótörött Robinsoné. Volt esélye arra, hogy a

hajója megmaradt, és visszajönnek érte. Emlékezetből tudta Providence-sziget helyzetét. Déli

irányban Madagaszkár északi csücske volt a legközelebbi lakott hely. Ez a távolság alig több 200

kilométernél, amely nyugodt tengeren egy kis csónakban is megtehető néhány nap alatt. Ehhez

azonban előbb csónakot kell építeni. Cremasy minden szerszáma a bozótvágó kés volt.

Természetes, hogy mindennél jobban vigyázott az életet jelentő szerszámra. Újra és újra elindult, ki

tudja hányadszor, hogy bejárja birodalmát. Kunyhója a sziget közepén volt, és előbb dél felé indult,

arra, amerre Madagaszkár, a szabadulás földje lehet, majd áthaladt a kis yamültetvényen, amely két

hónap alatt szép gyarapodásnak indult. Ezután a dinnyefák következtek. Ezek olyan bőven

teremtek, hogy termésükből a madaraknak sőt a patkányoknak is jutott. Érintette a sziget egyetlen

kútját, amelyet ki tudja, milyen régen vájtak ki elődei, más alkalmi hajótöröttek. A kút vize egy kicsit

mindig sós volt, mint általában a korallszirtek ivóvize, de hűs és üdítő, jobb az ízetlen esővíznél. De

mindez most nem érdekelte, mert hajóépítő szemmel nézett körül a parton. Az óceáni szigetek nagy

kincse az úgynevezett uszadékfa. Vihartól kitépett óriás fák, hajóroncsok gerendái, deszkái ezek.

Különösen ez utóbbiak érdekelték nagyon, mert a hajóroncs darabjaiban mindennél értékesebb

dolgok, rozsdás szögek, vaspántok lehetnek. Ugyanazzal a türelemmel és kitartással, amellyel előbb

az életben maradását biztosította, fo-

8 2

gott hozzá a csónaképítés előkészületeihez. Mindennap talált valami értéket, és külön osztályozta a

deszkát, gerendát stb. A kunyhóval szemközti parton lassanként valóságos kis csónaképítő műhelyt

rendezett be.

Arról sem feledkezett meg, hogy bármely pillanatban érkezhet megmentő. Kunyhója közelében,

a nyílt tengerről jól látható magasabb parton száraz fából máglyát rakott, hogy bármely pillanatban

fény- és füstjelet adhasson, ha a sziget közelébe hajó érkezik. Hiába volt gyakorlott tengerjáró, néha

mégis áldozatul esett a hajótörötteket félrevezető csalódásoknak. Többször előfordult, hogy ala-

csonyan szálló felleget hajónak nézett, és meggyújtotta a jelzőtüzet. Nagyon vigyázott arra, hogy ne

ringassa magát a könnyű szabadulás reményében. A mát a mindennapi élet, a kunyhó, a tűz és az

élelem megszerzése jelentette. A holnap a lassan előkészített csónaképítés, a saját erejéből való

menekülés terve volt. A távoli menekülés reményében annyira biztos volt, hogy a szigeten sorra

ültette el a kókuszdiófákat. Tervszerűen készült arra, hogy ne csak a puszta életét mentse meg,

hanem vissza is térjen a szigetre a maga ültette kókuszcsemetékért.

Amikor már úgy látszott, hogy a kis szigeten minden rendben van, váratlanul rászakadt a trópusi

tengerek legfélelmetesebb veszedelme, egy rettenetes vihar. Az ilyen kis korallszigetek csak néhány

méterre emelkednek ki a tengerből, úgyhogy a nagyobb hullámok szinte átcsapnak rajtuk. Cremasy

erre a lehetőségre is gondolt, amikor kunyhója helyét kijelölte, de arra már igazán nem számíthatott,

hogy mindent elsöprő, óriási erejű vihar támad. Az orkán legalább százkilométeres sebességgel

száguldott, és éppen keresztbe csapott le a szigetre. A hullámok egyre magasabban torlódtak föl,

végül átcsaptak a szigeten. Csak a jól kiválasztott védett hely, a kis mélyedés mentette meg a

kunyhót és a benne lapuló hajótöröttet. Amikor a vihar elült, és a kapitány először hagyta el

menedékhelyét, a szigeten csak hullámtépte fákat, sós vízzel elárasztott ültetvényt talált. A

jelzőtűznek szánt máglyát teljesen elmosta a tenger, és a gondosan összeszedett uszadékfának, az

egész csónaképítő műhelynek nyoma veszett. Röviden szólva: Cremasy másodszor is hajótörést

szenvedett. Egyedül a kunyhóban őrzött tüze maradt meg és az a bámulatos kitartása, amellyel az

egész Robinsonéletet annak idején elkezdte. „Nincsen semmi baj, élek, és egészséges vagyok,

kezdjünk mindent újra!" - mondogatta magának, amikor a szigeten tett körútjáról visszatért

kunyhójába. A legfontosabbat, a jelzőtűzhöz szükséges máglyát még aznap felállította, és

hozzálátott az uszadékfák összegyűjtéséhez is. Arról semmiképpen nem akart lemondani, hogy a

csónakot felépítse, és visszatérjen rajta az emberek közé.

A kunyhó rendbehozatala egyheti megfeszített munkát jelentett, de utána minden ugyanolyan

volt, mint a vihar előtt. „Ha kell, még évekig is megélek itt, és felépítem a csónakomat" -

mondogatta magában, mert az utóbbi időben gyakran beszélt hangosan, úgy érezte ugyanis, hogy

különben fokozatosan elszokik a beszédtől. A következő pillanatban valami fehér villant meg a

látóhatár

szélén. „Talán ismét felhő" - gondolta szomorúan. A felhőnek látszó valami azonban egyre nagyobb

lett, és most már tisztán látszott, hogy egy vitorlás hajó közeledik a szigethez. Cremasy a máglyához

rohant, parazsat dobott rá, és a következő percben felgomolygott a füst. A hajóról lövés hangja

jelezte, hogy észrevették a tüzet, és egy óra múlva Cremasy hajója, a Henriette beállott a horgonyzó

helyre. A hajóról csónakot bocsátottak le, és emberei örömmel látták, hogy kapitányuk kissé

lerongyolódva, barnán, de egészségesen töltötte el a háromhónapos Robinson-életet.

Emberei azután elmesélték a hajó kalandjait is. A vihar messze délnyugatra sodorta őket, a

vitorlákat eltépte, a keresztrudakat összetörte, és a kötélzetet megrongálta. Az 500 kilométernyire

fekvő Mayotte szigetén kötöttek ki, és majdnem három hónapba telt, míg a hajó sérüléseit

kijavították. A véletlen szülte Robinson nem sietett elhagyni szigetét. Előbb gondosan kiásta a

magról nevelt kókuszcsemetéket, és gazdag zsákmánnyal tért vissza az emberek közé.

" 8 4

Egy sziget - két kapitány

Jó másfél évszázaddal ezelőtt történt, hogy John Ross hajóskapitány hajójával kikötött az Indiai-

óceánban levő Kókusz-szigeteken. Ezek Ausztrália északnyugati partjától több mint 1000 km

távolságban fekszenek, tehát igazán eldugott helyen. Akkoriban még senki sem lakott rajtuk, és Ross

kapitány elhatározta, hogy birtokba veszi a gazdátlan szigeteket. Ma már nem lehet megmondani,

hogy a szigeteket borító kókuszpálmaligetek szépsége vagy a magányosság vonzotta-e ide. Egy

biztos, két év múlva újból kikötött, hogy családjával és nyolc tengerésszel letelepedjen. Amikor

azonban a partra lépett, óriási meglepetés érte. Embereket talált a lakatlannak hitt szigeteken.

Közben ugyanis egy Hare nevű, a maláji szigetekről származó férfi birtokba vette ezt a területet.

Ha-re mohamedán volt, és mint hithű muzulmánnak 40 felesége és nagy csapat gyereke volt.

Ross kapitány partra szállt, és azonnal megindult a világtörténelem legfurcsább háborúja a két

foglaló között. Szerencsére nem fegyveres összetűzésről volt szó, mert ebben a háborúban egy

csepp vér sem folyt. A hadművelet abból állott, hogy mindenféle csúf dolgokat kiabáltak át

egymásnak. A háborúságban Ross kapitány bizonyult erősebbnek, mert félelmetes hangja volt. Hare

és az asszonyok kiszorultak a nagy szigetről, és a Börtön-sziget nevű kis szirtre húzódtak vissza.

Ahogyan Hare később mesélte, Ross néha akkorát kiáltott, hogy még az ezer kilométerre levő Jáva

szigetén is meghallották. A különös háborúnak végül is a nők vetettek véget, mert egy szép napon

mind átszöktek Ross kapitányhoz. Hare pedig - feleségek nélkül - visszamenekült Jáva szigetére.

Kilenc évvel később, Föld körüli útja végén, Darwin is járt itt. Ő Keeling-szigetek néven

emlékezik meg erről a területről, ugyanis a szigetek igazi felfedezője 1608-ban William Keeling

kapitány volt. A szigeteket igazán nevezetessé és érdekessé Darwin útja tette.

Megérkezését így írja le: „A Lagúna-sziget gyűrű alakú zátonyát hosszának nagyobb részében

szigetsorok veszik körül. A zátony szélnek kitett oldalán nagy nyílás van, amelyen át a hajók a belső

horgonyzóhelyhez jutnak. A lagúna sötét, tiszta és csendes, nagyobbrészt fehér homokon nyugvó

vize a merőlegesen tűző napfényben a legélénkebb zöld színt mutatta. Ezt a több mérföldnyi széles,

ragyogó területet minden oldalról vagy az óceán sötét hullámainak fehér taraja, vagy a

kókuszpálmákkal koronázott földcsíkok fölötti kék égboltozat zárja körül. Itt-ott egy-egy fehér

felhő kellemes ellentétet jelent az égbolt kékségével. Lent pedig a lagúnában élő korallok csíkjai

homályosítják el a smaragdzöld vizet. Csillogó fehér homokpart szolgál keretként a tündéri hely

számára."

85

Ha a megérkezés álomszép képei ilyen költői leírásra ragadtatták még a hűvös fejű tudóst is -

elképzelhetjük, milyen csodálatos látvány lehet egy-egy ilyen korallsziget az egyszerű halandó

számára. Darwin azonban hamar legyőzte költői lelkesedését, hozzákezdett kutatásaihoz. Azt akarta

kideríteni, hogyan keletkeztek itt, az óceán közepén ezek az apró korallszigetek. Később, a

Suwarrow-szigeteknél, Tom Neale történeténél még írok erről. Most csak annyit: amikor az óceán

mélyéről váratlanul egy vulkán kúp alakú csúcsa emelkedik ki, a csúcsot körülfogó tengerpart

mindig kör alakú. A sekély vízben a korallok is kör alakban kezdik a szirtet építeni. Még ma, 150

évvel később sincs ennél jobb magyarázat a gyűrű alakú korallzátonyok, a gyűrűatollok

keletkezésére. Érdekes megemlíteni, hogy ezt a tudományos megállapítást a 25 éves Darwin tette.

A fiatal tudós szinte ámuldozva írta le, hogy a korallszirtek anyaga apró tengeri állatok terméke.

Sok ezer kilométer hosszúságban és néhol ezer méternél is vastagabb rétegekben foglal helyet a

Földön a mészkő, és a mérhetetlen, egész hegyvonulatokat felépítő kőzet - kivétel nélkül - mind

ezektől az állatoktól származik. Darwin még nem tudhatta, hiszen napjainkban derítették ki a kör-

nyezetbiológusok, hogy ezeknek a hatalmas mészkőrétegeknek az élet és az ember szempontjából

óriási a jelentőségük. A mészkő lényegében úgy jön létre, hogy a korallok az életfolyamataik során

keletkező széndioxidot kalciummal kapcsolják össze, a mészkő tehát a természetben folyó óriási

mértékű biológiai levegőtisztítás végterméke.

A fiatal tudóst Kókusz-szigeti felfedező útján szenvedélyesen izgatta az a kérdés: honnan jönnek,

és miképpen honosodnak meg a növények és az állatok egy ilyen világtól elzárt, távoli kis szigeten?

Darwin, amint a szigetet bejárta, azonnal látta, hogy kevés növény- és állatfaj található, de egyikük-

másikuk bámulatosan alkalmazkodott ehhez az elzárt világhoz. Valamennyi között talán legér-

dekesebb a kókuszrák vagy tolvajrák esete. A tolvajrák nagy, majdnem kalap nagyságú tengeri rákfaj,

de csaknem teljesen a szárazföldi élethez alkalmazkodott. „A tolvajrák nappali állat - írja róla

Darwin -, de mint tudják, minden éjjel felkeresi a tengert, kétségtelenül azért, hogy megnedvesítse

kopoltyúit. A fiatalok mély üregekben tartózkodnak, ahol bámulatos mennyiségű kókuszhéjrostot

halmoznak fel, amit fészek gyanánt használnak. A bennszülöttek néha összegyűjtik a fonalas

tömeget, hogy kötelet fonjanak belőle."

Még mesének tartja, hogy a tolvajrák felmászik a pálmafára, és ollójával levágja a kókuszdiót.

Azóta bebizonyosodott, hogy ez így van, ez a rák rászolgál a nevére. Szinte elképesztő, ha

végiggondoljuk, hogy a tolvajrák milyen tervszerűen dolgozik. Tudnia kell, hogy a kókuszdió a fán

terem, ráadásul el kell készítenie a maga számára a következő programot: felmászom a fára, levágok

egy diót, amikor lehullott, lemászom, megkeresem és megnézem. Hiteles megfigyelések bizonyítják,

hogy a tolvajrák ezt a programot számtalan esetben végrehajtja. De talán még ennél is érdekesebb,

miképpen jut hozzá a korallszigeteknek ez

86

a tízlábú tolvaja a dió belsejéhez. Ehhez idézzük fel ismét Darwin útleírását: „A tolvajrák mellső

lábai erős ollókban végződnek, az utolsó páron sokkal gyengébb és keskenyebb ollók vannak. Az

első pillanatra lehetetlennek tartaná az ember, hogy egy rák felnyissa a kemény héjú kókuszdiót,

pedig ez megtörténik. Mégpedig úgy, hogy a rák a külső burkot szálanként lefejti, és a diónak

rendszerint azon a végén kezdi, ahol a három csíralyuk van. Ha ezzel kész van, nehéz ollóival addig

kalapálja az egyik csíralyuk fedelét, amíg egy nyílás nem támad. Azután testével megfordul, és a

hátsó, keskenyebb ollóval a lyukon át kipiszkálja a fehér, kocsonyaszerű anyagot. Azt hiszem, ez a

legkülönösebb ösztönszerű cselekedet, amelyről valaha hallottam, s éppoly különös az

alkalmazkodás egymástól annyira távollevő két élőlény, a rák és a kókuszdiófa között. Arra nézve,

hogy mellső ollói milyen erősek, megemlíthetem, hogy egy megfigyelő egyszer egy tolvajrákot erős

bádogdobozba zárt, és fedelét drótsodronnyal erősítette rá, a rák azonban lefeszítette a doboz

szélét, és megszökött. Hogy ezt végrehajthassa, apró lyukakat fúrt a bádogba."

Ezeken a szigeteken nagyon barátságos emberek élnek. Valamennyien a bevezetőben említett

Ross kapitány és családja, valamint a hozzájuk menekült malájok leszármazottai. Slocum kapitány,

aki a múlt század végén maga készítette, egyszemélyes vitorlásán hajózta körül a Földet, a

következőképpen írt a sziget gyermekeivel való barátkozásáról: „A gyerekek jó ideig gyanakodva és

félelemmel sandítottak a furcsa hajóra, amelyen csak egy magános tengerész vitorlázott ide. Évekkel

ezelőtt egy bennszülött eltűnt a tengeren, és az én váratlan megjelenésemkor összesúgtak a

kicsinyek: lehet, hogy az a vízbe fúlt néger tért vissza egy fehér ember képében. - Eleinte minden

mozdulatomat bizalmatlanul figyelték. Különösen az érdekelte őket, mit eszem. Egy nap, miután

kátránnyal festettem be a partra húzott vitorlás fenekét, a jól végzett munka után, jutalmul sze-

derdzsemet ebédeltem. Javában falatoztam, amikor egyszerre csak valami neszre lettem figyelmes. A

következő pillanatban rémült sikoltozás hasított a fülembe, és eszeveszetten menekülő gyerekeket

pillantottam meg: »Kátrányt eszik a kapitány! Kátrányt eszik a kapitány!« - üvöltözték rémüldözve.

No, de hamarosan meggyőződtek róla, hogy ez a kátrány igen ízletes ennivaló, és megnyugvással

vették tudomásul, hogy jó sokat hoztam belőle."

Es mégis, ezek között a barátságos emberek között, egy pillanatnyi gondatlanságáért majdnem az

életével fizetett Slocum kapitány. Ezt az esetet a következőképpen írta le: „Régóta járom a

tengereket, és már valamennyi óceánon végigvitorlázva körülhajóztam a Földet, de még sohase

álltam olyan közel a halálhoz, mint itt. Ennek az volt az oka, hogy másra bíztam magam,

megfeledkezvén arról, hogy az a másik ugyancsak gyarló ember, aki talán éppen belém helyezi

bizalmát. Elég az hozzá, hogy egy foszladozó vitorlájú csónakba ültem egy négerrel, amikor a lagúna

csatornájának kellős közepén elkapott bennünket egy hirtelen szélvihar, s mi tehetetlenül

sodródtunk a nyílt tenger felé, ahol biztos

pusztulás várt ránk. Előttünk, a szél irányában fenyegetőn zúgott a mérhetetlen óceán. S miután a

nyílt tenger felé sodródtunk, legnagyobb rémületemre felfedeztem, hogy egyetlen evező vagy

legalább valami deszkadarab sincsen csónakunkban. Szerencsére az utolsó pillanatban ráakadtam

egy rúdra, amit felhasználva, minden erőmet megfeszítve eveztem. Szerencsés véletlen folytán,

rövid időre a szél is elállt, és nagy üggyel-bajjal sikerült a sekély vízre vergődnünk. A legközelebbi

part, szél mentében, Afrika volt, de mintegy 3000 mérföld választott el tőle. A csónakban egy csepp

ivóvíz sem volt, ezzel szemben egy sovány, éhes néger ült mellettem, így minden eshetőségem

megvolt rá, hogy a hajótöröttek legszörnyűbb halálával végezzem."

Ross kapitányék partraszállásától, egészen Slocum kapitány századvégi látogatásáig tartott a

Keeling-szigetek színes, romantikus története. A két világháború között azután odatelepedtek az

ausztráliai távírdászok, akik a légijáratok biztonságához szolgáltatták a meteorológiai és egyéb

adatokat. A korallzátonyok szépsége azonban még ebben a félig civilizált világban sem veszett el, a

Keeling-szigetek továbbra is megmaradtak szépséges és érdekes területnek.

Egy Föld körül vitorlázó angol házaspár, Hiscockék az ötvenes évek elején jártak itt.

Élményeikről a következőkben számoltak be: „Mindennap több ízben úszkáltunk a kristálytiszta,

meleg vízben, és védőszemüveggel felfegyverkezve csodáltuk meg az alattunk csillogó tenger

szépségeit. Néha, amikor késő éjszaka tértünk haza hajónk fedélzetére, csodálatos holdfényben

fürdött a táj. A vitorlás árnyéka olyan tisztán és élesen rajzolódott ki a tenger fenekén, mintha nem

is vízen, hanem levegőben lebegne. Ezekben a varázslatos pillanatokban olyan hihetetlenül szép volt

minden körülöttünk, hogy szinte fájt arra gondolni, egy napon tovább kell vitorláznunk, és soha

többé nem lesz ilyesmiben részünk."

88

A gyöngyök és rubinok szigete

Sri Lanka, korábbi nevén Ceylon, az eurázsiai földrész nagy partközeli szigeteinek sorába tartozik.

India partjától mindössze 80 km-re terül el. Földtanilag a Dekkán-fennsík tartozéka. Ezt az egykori

kapcsolatot a természet még azzal is igazolja, hogy korallszirtek íve vezet a sziget partjától Dekkán

felé. A korallzátonyok között csak kis bárkák haladhatnak át. A szárazfölddel - a szirteken át - vasút

köti össze, csak egyetlen szakaszon kell a vonatot komphajón átszállítani.

A sziget őslakói a veddák voltak. A később betelepülő szingalézek és tamilok elől a sziget

délkeleti erdőségeibe húzódtak vissza, s ma már csak néhány család él itt közülük.

Ceylonnak mintegy négyötöde alföld és lankás dombvidék, csak a középső részét foglalja el a

Központi-hegység, amelynek hegyoldalait teaültetvények borítják.

Én is jártam Ceylonban, szívem egyik kedves szigetén. Dr. Loksa Imre egyetemi docenssel egy

forró nyári napon érkeztünk meg a főváros, Colombo repülőterére. Az volt a feladatunk, hogy

talajtani vizsgálatokat végezzünk a sziget ismeretlen dzsungeljeiben.

Kutató útjaink egyike éppen ide a hegyvidékre vezetett. Valaha az egész hegyvidéket sűrű őserdő

borította. Ezt azután legnagyobbrészt kiirtották, és a helyére teaültetvényeket telepítettek. A

teacserjék alig magasabbak egy méternél. Sűrű zöld bevonatot alkotnak a hegyoldalakon, amelyben

szabálytalanul kanyarognak azok a keskeny ösvények, amelyeken a teaszedő munkások járnak.

Érdekes figyelni, amint a hátukon levő puttonyba dobálják villámgyors mozdulattal a leszedett

leveleket.

A teaföldek között szinte fehérlenek a több emeletes szárítóépületek: a „teagyárak", a frissen

szedett leveleket kezelik tovább bennük. A földek között rohanó patakok, meredek sziklákról

lezuhanó vízesések tarkítják a tájat, úgyhogy a ceyloni teavidék nagyon szép. Hosszasan

gyönyörködni persze nem volt időnk, mert az őserdőbe igyekeztünk, és hosszú utat kellett még

megtennünk.

Sohasem hittem volna, hogy az Egyenlítő közelében, a trópusi őserdők övezetében dideregni is

lehet, pedig így volt. Zuhogott a monszuneső, és köd borította az egész tájat. Magunkra húztuk

esőköpenyünket, bár már az előző napon kiderült, hogy csak a magyarországi esőkben vízálló. Még

a leheletünk is látszott, amikor 2000 méter magasságban kiszálltunk terepjárónkból és nekiindul-

tunk. Az út két oldalán csodálatos ősvilági erdőre emlékeztető erdőségek hú-

90

zódtak. Öt-hat méteres girbegörbe fák, közöttük pedig szinte áthatolhatatlan bozót. Ezt valami apró

bambuszféle alkotta, teljesen összegabalyodva az erdőben levő bokrokkal. Fatörzset, ágat, bozótot

vastagon beborított egy mohaféle, az ún. szakállmoha, amely csakugyan úgy csüngött le a

növényekről, mint a szakáll. Az eső pedig, bár kissé megcsendesedett, szünet nélkül hullott. Ceyloni

kísérőnk azzal vigasztalt bennünket, hogy sose búsuljunk, mert az erdő száraz időben is csöpög a

víztől. Nem tehettünk mást, nekivágtunk a sűrűségnek. Az erdőszél bozótját valósággal szét kellett

tépni, hogy bejuthassunk. Néhány perc alatt bőrig áztunk. Gumicsizmánk sajnos tökéletesen

vízhatlan volt, ami azt jelentette, hogy a víz felülről belefolyt, de alulról nem tudott kifolyni. így

időnként ki kellett öntenünk belőle a vizet. Ettől eltekintve félelmetesen szép volt ez az őserdő.

Éppen elgondolkozva néztem körül, amikor társamra, Loksa doktorra esett a pillantásom. Ijedten

kiáltottam fel, mert világosbarna ingén három kerek vérfolt piroslott. Egyik éppen a szíve fölött,

mintha halálos lövés érte volna. - Mi van veled? Megsebesültél? - kiáltottam rémülten. Csodálkozva

nézett rám, azután véres ruhájára. Fogalma sem volt, hogy mi történt, nem érzett semmit! Gyorsan

lehúzta az ingét, és ekkor megoldódott a véres sebek rejtélye. A bőrén három apró, véres lyuk

látszott, vékonyan szivárgott belőlük a vér, az ingén pedig megtaláltuk a három, mutatóujj nagyságú,

vérrel teleszívott piócát. Ezek a szárazföldi piócák a nedves erdő avarjában, bokrain élnek, és a

közelükbe kerülő emberek, állatok vérét szívják. Nyálukban két érdekes hatású anyag van, az egyik

érzéstelenítő, a másik véralvadást gátló. Az érzéstelenítő hatás miatt nem vesszük észre a piócák

támadását, és a jóllakott állat lehullása után a nyitott seb tovább is vérzik. A sebet leragasztottuk

leukoplaszttal. Erre többször is sor került, mert egész magashegyi utunk alatt harcban álltunk a

piócákkal. Ők maradtak a győztesek, ceyloni gyűjtéseinkért vérünkkel kellett megfizetnünk. De

megérte, mert előttünk még nem járt itt talajvizsgáló biológus. A gyűjtött talajmintákból sikerült

teljesen új, ismeretlen állatfajokat elkülönítenünk, és az első példányokat hazahoztuk a Nemzeti

Múzeum számára.

Az esőtől csepegő, hideg erdők után valósággal megváltás volt a ceyloni sík vidék forrósága. 35-

40 fokos hőségben észak felé vándoroltunk tovább. Útba ejtettük a világhírű kétezeréves romvárost,

Anuradhapurát. Bár feladatunk nem kapcsolódott a régészethez, mégis megcsodáltuk az ősi

buddhista templomokat és a királyi palota romjait. Ez a félig eltemetett, növényekkel sűrűn benőtt

romváros mesterséges tavaival, sztupáival, kupola formájú ereklyetartó épületeivel, monumentális

Buddha-szobraival az építőművészet és szobrászat nagyszerűségében vetekedik az ókori Egyiptom

leghíresebb műemlékeivel. A leglátogatottabb a Bo fa temploma. Az itt álló fa - a hagyomány szerint

- annak a fának az utóda, amely alatt - 2500 évvel ezelőtt - Buddha „megvilágosodott". A hívők

nagy tisztelettel veszik körül.

9 1

A természettudós számára azonban ennél is érdekesebbek voltak az északceyloni erdőségek. A

fák itt nem nagyon magasak, és a bozótos terep kiválóan alkalmas hely a nagyvadak számára. Itt

például találkoztunk vadon élő bivallyal, a bivaly egyébként Ceylonban megszelídített háziállat is.

Láttuk a mi tyúkféléink egyik vadon élő alakját, ez az érdekes szárnyas Dél-Ázsiában honos, itt a

bozótos helyeken él.

Északi utunkon ismerkedtünk meg a ceyloniak nagy állatszeretetével. Már korábban is feltűnt,

hogy a gyerekek semmiféle állatot nem bántanak. Kísérőnk

- érdeklődésünkre - elmondta, hogy ez a vallásuk parancsa. A buddhisták a lélekvándorlásban

hisznek, és azt képzelik, hogy az ember lelke halála után állatokba vándorol át. Ceylonban rengeteg

a kutya is, különösen sok a kuvaszféle. A nagy forróságban kifekszenek az országút közepére, talán

azért, mert ott hűvösebb a talaj. Ha autó jön, minden kutya előtt fékeznek, nehogy elüssék őket. A

kutya pedig szép nyugodtan leballag az országút szélére, de amikor az autó elrobog, újból visszatér

kedvenc helyére.

Marco Polo tudósításától kezdve színes útleírások szólnak a gyöngyhalászok nehéz mesterségéről.

A múlt századi leírásokból tudjuk, hogy a gyöngyhalászatot sok helyen egy hónapra korlátozták.

Erre az időre messzi tájakról ide-sereglettek a leggyakorlottabb gyöngyhalászok. A kagyló életkora

mintegy 10 év, s a gyöngy képződése kb. a negyedik-ötödik évben kezdődik. A búvár átlag 20-30

méter mélységig merült le, és letörte az alzatról, a padról a kagylókat. A parton azután felhalmozták,

és rövid ideig rothasztották a kagylókat, majd a halomból úgy mosták ki a gyöngyszemeket, mint a

folyami homokból az aranyat. Néha bizony 10000 kagyló között alig találtak egy-egy értékes

gyöngyszemet. Ma már ez a nehéz foglalkozás is sokat veszített jelentőségéből.

A gyöngyökön kívül Ceylont a régi időktől kezdve a drágakövek tették híressé: a zafír, a rubin, az

akvamarin, a topáz stb. Csak néhányat említettem, de ezek mind Kínában, mind az ógörög világban,

mind Rómában igen keresettek voltak. Még egy érdekesség: minden faragványon, domborművön

ábrázolták az elefántot. Ugyanis a tudomány és művészet istenét elefántfejjel képzelték el.

Ellátogattunk a sziget déli részébe is, és felkerestük a tengerpart közelében a híres yalai

rezervátumot. Nevezetessége, hogy itt Ceylon minden nagyvadját, elefánttól a tigrisig, megtaláljuk.

Hatalmas kiterjedésű területen élnek az állatok, és mintha csak tudnák, hogy semmi veszély nem

fenyegeti őket, egészen a közelükbe engedik a gépkocsikat. Szigorú szabály azonban, hogy megállás

után is járatni kell az autó motorját, mert ha a motor leáll, megeshet, hogy az állatok támadnak.

Hogy nem teljesen veszélytelén az ilyen megállás és kiszállás, azt mi egy bivalycsordánál

tapasztaltuk. Ugyanis fényképezés céljából közelebb akartunk menni az állatokhoz, mire a csorda

bikája - farkával csapkodva - megindult felénk. Az ilyen pillanatokban mindenkit elfog a vágy az

autó belseje után

- mi is ott kerestünk menedéket.

Jártunk a sziget nyugati partján is. Itt az országút mellett szinte egybefolynak a kis falvak. Az apró

házakat pálmafák, virágzó trópusi bokrok veszik körül, és minden falunak szép iskolája van. Az első

pillanatban feltűnt, hogy rengeteg a gyerek. Ha valamelyik faluban megálltunk fényképezni, azonnal

körülfogtak minket. Mindegyikük fehér ruhában volt, fiúk-lányok a jellegzetes ceyloni száriban, egy

szoknyaszerűen maguk köré csavart és övvel összefogott fehér lepedőfélében. Nagyon tiszták, a

hófehér ruhákon egyetlen folt sincsen.

A sűrűn lakott területről hamar kiértünk, és az országút a dombok közé kanyarodott. Először azt

hittük, hogy ismét erdős vidékre értünk, mert az utat mindenütt fák szegélyezték. Ezek azonban

nem igazi erdők, hanem gumiültetvények voltak. A sorokba rendezett fákat emberkéz ültette.

Törzsükből a jellegzetes csavarvonalban futó bevágások mentén tejszerű nedv folyt egy odadróto-

zott fél kókuszdióhéjba. így fogják fel a nyersgumit, majd az ültetvény munkásai kannákba öntik.

A gumiültetvényeket elhagyva ismét trópusi őserdőbe értünk. Az út lefelé vitt, és alattunk egy

patak csordogált. Egyszerre valami furcsa, morgásszerű hangot hallottam, és 20-30 méterrel előttem

megmozdult valami. Az ösvény éppen az erdő széléhez ért, és amikor felnéztem, a patak előtti

tisztáson egy hatalmas elefánt állott. Hosszú, íves agyara volt, és szemmel láthatóan engem figyelt.

Közben idegesen előre-hátra csapkodott két nagy fülével. Tudtam, hogy itt élnek még vad

elefántok, bár legtöbbjük már háziállat, és teljesen veszélytelen az emberre. Mindez egy pillanat alatt

futott át agyamon, míg farkasszemet néztem vele. A következő pillanatban a feszültség feloldódott,

mert emberi hangokat hallottam. Előreléptem, és megpillantottam a másik elefántot is. Békésen

feküdt a patak vizében, oldalra fordulva, ormányával időnként egy-egy adag vizet fröcskölt magára.

Mellette állt a gazdája, az ormányos hátát vakargatta egy éles szélű kókuszdióhéjjal, mintha csak

borotválni akarta volna. Ceyloni kísérőnk elmagyarázta, hogy ezek szelíd, dolgozó elefántok. A

környéken erdőirtás folyik, és az elefántok a levágott, láncra csatolt törzseket vízmosásokon

vontatják le a völgybe. Ilyenkor déli szünetet tartanak, és a 40 fokos hőségben a hűvös patak vizébe

húzódnak.

Folytattuk utunkat egy pálmafákkal tarkított, gyönyörű őserdőbe. Itt ismét megkezdtük

talajvizsgálatainkat, és este sok értékes trópusi rovarral és egy elefántkalanddal gazdagabban tértünk

vissza szálláshelyünkre.

93

A sárkánygyíkok hazájában

Nem sok felfedezőnek jut osztályrészül az a szerencse, hogy expedíciója során mesebeli sárkányt

fedezzen fel. Az utazások története egyetlen ilyen esetet tart számon, a komodói óriásgyík

felfedezését, amely a tudomány legizgalmasabb eseményei közé tartozik.

Komodo apró sziget abban a hatalmas szigetsorban, amely Ázsiától Ausztrália felé húzódik az

Indiai-óceán és a Csendes-óceán között. Ha térképen utánanézünk, legtöbbször még a nevét sem

találjuk meg, mindössze egy apró pont a Flores szigetétől nyugatra levő tengerszorosban. Ez a kis

pont a valóságban körülbelül akkora terület, mint a Balaton fele. A tengerszorosban legtöbbször

gyors az áramlás, emiatt nagyon nehéz kikötni Komodo szigetén.

Az első fehér ember nagyon későn, 1910-ben kötött ki a szigeten. A holland hadsereg hadnagya,

Hensbroek volt, és az ő nevéhez fűződik korunk zoológiai csodájának: az óriásgyíknak a

felfedezése. Hensbroek hadnagy néhány vakmerő bennszülött katona társaságában, egy csónakon

kelt át a háborgó tengeren, hogy utánanézzen a bennszülöttek között elterjedt mendemondának.

Azt mesélték, hogy Komodo szigetén sárkányok élnek. A kikötés után hamarosan a távolban egy

embernél jóval magasabb, két lábon rohanó, gyíkszerű szörnyet pillantott meg. Tudta, hogy egy

szavát sem hiszik el, ha bizonyítékot nem visz magával. Ezért lelőtt egy példányt, lenyúzta a bőrét,

és elvitte a jávai múzeum igazgatójának. A csodával határos felfedezés hírére azonnal tudományos

expedíciót szerveztek, és ennek eredményeképpen 1912-ben megjelent a komodói óriásgyík

tudományos leírása.

A holland kormány, amelynek gyarmata volt az indonéziai szigetvilág, azonnal védetté

nyilvánította az óriásgyíkot, és megtiltotta a partraszállást Komodo szigetén. így akarta a példátlan

tudományos értékű állatfaj kipusztulását megakadályozni. Ettől kezdve csak ritkán adtak engedélyt

kiváló tudósoknak, hogy Komodo szigetére látogassanak, kizárólag tudományos céllal. Közöttük

szerepel a magyar Fejős Pál, aki svéd tudományos intézmények megbízásából expedíciót szervezett

az óriásgyíkok tanulmányozására és életmódjuk filmrevételére. Fejős Pállal a páratlanul érdekes

expedíció után néhány évvel személyesen is találkoztam Budapesten. Úgy volt, hogy magával visz

dél-amerikai expedíciójára, de közben kitört a második világháború, és így az útból nem lett semmi.

Kárpótlásul itt hagyta a magyarok számára komodói expedíciójának történetét úgy, ahogy most

felelevenítem.

Fejős első alkalommal 1937-ben járt a szigeten. A kis parti hajó kapitánya azt ígérte, hogy öt hét

múlva értük megy. A partraszállás a sziget teljesen ismeret-

94

len, nyugati oldalán történt. Az ezt követő drámai eseményeket Fejős a következőképpen mondta

el:

„A kikötés alkalmával a hullámtörés és az erős áramlás elárasztotta a hajónkat úgy, hogy teljesen

megtelt vízzel. Személyes felszerelésünk csuromvizes lett, de mindent partra vittünk. A legnagyobb

baj az volt, hogy a 25 palack, amelyben az ivóvizünk volt, eltörött. Mindössze 3 félliteres

ásványvizünk maradt. A dagály percről percre emelkedett, úgyhogy emberfeletti munkával tudtuk

csak a több mint 1000 kg-ot kitevő csomagjainkat biztonságba helyezni. Expedíciónk mindhárom

tagja a vízben dolgozott, és hatalmas adagokat ittunk a tengervízből. Amint holmink biztonságban

volt, elindultam megkeresni a térképen megjelölt folyót. Csakhamar meg is találtam, de víz nem volt

benne. Mire leszállt az est, mindhárman kimerültünk. Nyelvünk feldagadt, szájunk kiszáradt a

lenyelt tengervíz okozta szomjúságtól. A három üveg ásványvizet elosztottuk, majd elhatároztuk,

hogy hajnalban átkelünk a sziget másik oldalára. Reggelre kelve azonban láttuk, hogy az áramlás

elvitte csónakunkat."

Fejősék ebben a kétségbeesett helyzetben elindultak, hogy gyalog jussanak át a sziget másik

oldalára, ahol vizet reméltek. Ekkor találkoztak az első óriásgyíkkal. Ezt a találkozást így írja le a

magyar tudós:

„Először a parti homokon vettük észre az állat nyomait, vagyis a jellegzetes lábnyomokat, köztük

a hullámzó farknyomot, ahogyan az állat a homokban maga után húzza. Fél kilométert mehettünk,

amikor az állattal is találkoztunk, csendesen ballagott előttünk. Lehetett vagy 22 láb, vagyis több

mint hét méter. Nehogy azt gondolhassák, hogy az izgalom vagy a szomjazás miatt túlbecsültem az

állat nagyságát, eltűnése után becslésemet a nyomok megmérésével ellenőriztem. Csak akkor vett

észre, amikor 7 méterre megközelítettem. Nyugodtan megfordult, végignézett, első lábaira

támaszkodva felemelkedett, és villás nyelvét rám öltötte. Mindketten csendben álltunk. 8 mm-es

Mannlicherem acélburkolatos dum-dum golyóra volt töltve, de csak támadás esetén tüzeltem volna.

Tíz másodperc után nem bírtam tovább, a levegőbe lőttem. A lövésre megfordult, és eltűnt a szúrós

fűben."

E drámai találkozás után Fejős Pál körülnézett az ismeretlen tájon. Különös világ volt ez, félig

még Ázsia, félig már Ausztrália. A fénylő égbolt előtt fantasztikus növényzet körvonala látszott: egy

legyezőpálmaféle, amelynek nagyon vékony a törzse, és messziről nézve a hőségtől remegő

levegőben szinte eltűnt a szem elől. A különös, legyező alakú lombkorona a távolból úgy látszott,

mintha a levegőben lebegne. Egy méter magas szúrós fű vette körül, az úgynevezett along-along,

eltakarta a köveket és a kövek között rejtőző csörgőkígyókat. Ha megmozdult, fehér kakaduk nagy

csapatai keltek szárnyra, hollók károgtak, a parti sziklákon halászkák és más vízimadarak tanyáztak.

Ausztrália északi végében hajszálnyira hasonló tájak vannak, itt én is többször jártam kutatóútjaim

során.

83

Visszatérve Fejős Pál naplójához, a történetet így folytatja: „Elhagytam a folyómedret, és

felmásztam a domb oldalán. A terep nagyon nehéz volt. Derékig érő szúrós along-along fűben,

köves talajon, trópusi forróságban kapaszkodtam felfelé. Azt hittem, hogy a csúcsra érve

megpillantom a túloldali tengerszorost, ahol emberek és ivóvíz vár ránk. Sajnos fájdalmas csalódás

fogadott, mert közöttünk és az öböl között még két hegyvonulat nyúlt el. Térképünk tehát hibás

volt, félrevezetett. Délután 4 órakor a beálló hatalmas hidegrázás emlékeztetett rá, hogy maláriám

még nem múlt el. Minden erőm elhagyott. Előbb egy kicsit pihentem, majd utána elhatároztam,

hogy visszamegyek a táborba. Éhségtől és szomjúságtól elcsigázva érkeztem egy lontárpálmához. A

fa hegyén, vagy 30 méter magasságban ott csábított három dió. Felmászni nem tudtam, ezért

ellőttem egy dió szárát. A dió lehullott, és a feltörésével majdnem egy óráig kínlódtam. Szerszámok

nélkül keserves munka volt. Sajnos, a belseje teljesen száraz volt.

96

A lövés hangjára egyik társam elém jött, kinint és egy kevés vizet hozott magával. A táborhoz

botorkáltam, és társaimmal elhatároztuk, hogy másnap egy benzineshordó és a nálunk levő

fémcsövek segítségével tengervíz-desztilláló készüléket szerkesztünk. Ha ez nem sikerül, szomjan

veszünk a szigeten."

Erre azonban nem került sor, mert egy parti hajó véletlenül arra járt, észrevette a bajba jutottak

fényjeleit, és megmentette őket.

Egyik ismerősük ültetvényén hatheti pihenés és erőgyűjtés következett. Ez a vidék, a Nagy

Szunda-szigetek íve, tulajdonképpen két teljesen különböző világot kapcsol össze egymással. A

szigetek nyugati csoportja növény- és állatvilágát tekintve Ázsiához, keleti része Új-Guineához és

Ausztráliához tartozik. Ugyanilyen éles a határvonal az emberek között is. A szigetek nyugati ívén az

indonézek, régebbi nevükön malájok élnek, ettől keletre pedig a melanéz népek területe következik.

A második expedíció az előző tapasztalatain okulva már 41 tagú volt, és hordószámra tették

partra az ivóvizet. így a szomjanhalás veszélye nem fenyegette őket. A sok résztvevőre azért volt

szükség, mert a holland kormány engedélyezte, hogy a filmezésen és megfigyelésen kívül két

óriásgyíkot fogságba ejtsenek hazaszállítás és tudományos megfigyelés céljából.

Fejős Pál a második, sikeres expedíció történetét így mesélte el: „Megérkezésünk után azonnal

felállítottuk a ketreceket. Egy részük - a legerősebbek - az óriásgyíkok számára készültek, a többiben

20 kecskénk és 40 tyúkunk volt. Ezeket táplálékul hoztuk a fogságba kerülő óriásgyíkok számára.

Ezenkívül csapdaketreceket is állítottunk fel. A legsikeresebb a táborhelytől 5 kilométerre volt.

Tizenkét bennszülöttnek két napjába került, amíg a helyszínre szállította és felállította őket. Már az

első napokban három nagy állat került a csapdába. Egy 2,30 méteres példány mindjárt alkalmat

adott arra, hogy életmódját, zsákmányolási módját megfigyeljem. Az óriásgyík a fogságba esés után

rendkívüli dühvel és erővel próbált a ketrecből kitörni. Mikor látta, hogy minden kitörési kísérlete

sikertelen, lefeküdt, és mozdulatlanul várt. Ekkor a ketrecébe tettünk egy kecskét. Eleinte

mozdulatlan maradt, csak szemével kísérte a zsákmányt. A kecske ekkor körülbelül 8 méternyire

lehetett a gyíktól, azután, talán kíváncsiságból, közeledett feléje. A gyík nyugodtan várta a

közeledést, és mindaddig a földön feküdt mozdulatlanul, amíg a kecske egészen a közelébe nem ért.

Ekkor anélkül, hogy a lábait felemelte volna, farkával nagyot csapott, és leütötte a kecskét a lábáról.

Ugyanebben a pillanatban felemelte a fejét, és esésben levő zsákmányához kapott. Mindez

villámgyorsan, szemmel nem követhetően történt, csak az látszott, hogy a kecske nyaka mintha

borotvával lett volna átvágva. A farok lendülete, úgy látszik, szándékosan úgy irányult, hogy a

zsákmány egy bizonyos helyre, éppen a gyík szája elé kerüljön. Ezután a kecskét darabokra tépte, és

rágás nélkül nyelte el. A nyelés nem is jó kifejezés, mert az egyes dara-

bok, minden munka nélkül, úgy tűntek el az állat torkában, mintha elsüllyedtek volna."

Az expedíció legfontosabb célja, az óriásgyíkok életmódjának filmezése, és két példánynak

tudományos célra való elfogása, sikerrel járt. Nem volt egyszerű feladat, hogy a ketrecükben

dühöngő, állandóan kitörni készülő állatokat elszállítsák anélkül, hogy akár önmagukban, akár az

expedíció valamelyik tagjában kárt tegyenek. Különösen a gyíkok rettentő erejű farkától féltek a

bennszülöttek. Nem ok nélkül, mert egyetlen farkcsapás elég lett volna egy ember gerincének

eltörésére. A szállítás azonban sikerrel járt, és a két óriásgyík szerencsésen megérkezett Európába.

A tudomány, de a természet iránt érdeklődő közönség számára is óriási élmény volt, hogy láthatta

ezt az ősvilági szörnyeteget a koppenhágai állatkertben. Érdekes, hogy még ezek az aránylag nagyon

alacsony fejlődési fokon levő állatok is képesek az emberrel bizonyos kapcsolatba kerülni. Általában

nagyon vadul viselkedtek az óriásgyíkok, de Fejős Pált és feleségét hamar megismerték. Ha Fejősek

kezüket a ketrec rácsára tették, az óriásgyíkok felváltva kinyújtották félméteres nyelvüket, és nyelvük

végével - nyilván barátságuk jeléül - megtapogatták gazdájuk kezét. Azt hiszem, nem túlzás, ha azt

mondom, hogy ez a legfélelmetesebb kézcsók, amit valaha is kapott valaki.

Szomorú és egyúttal nagyon tanulságos, hogyan pusztult el az egyik óriásgyík. Egy sörösüveg

kupakját nyelte le, amit nyilván az egyik felelőtlen látogató dobott a ketrecbe.

Lehet, hogy Fejős Pál volt az utolsó, aki természetes viszonyok között nagy számban láthatta még

ezt az állatot, mielőtt mint a sárkányok nemzetségének utolsó élő tagja, teljesen eltűnik a Földről.

98

Magyar sziget Óceániában

Előző könyvemben már írtam Új Guineáról. Mi, magyarok azon kevés európai nép közé tartozunk,

akiknek - szerencsére - sohasem volt gyarmatuk. Ezt a szigetet mégis egy kicsit magunkénak

tekinthetjük azon a jogon, hogy feltárásán sok magyar tudós dolgozott. Egy kicsiny darabját pedig

egészen magyarnak tekinthetjük, ahol Fenichel Sámuel hazánkfia nyugszik. Róla és kutatásairól már

írtam, most a másik tudósunkról, Biró Lajosról szeretnék megemlékezni. Szegény szilágysági

parasztfiúból lett világhírű utazó, felfedező. Hét itt töltött évének küzdelmeit, kalandjait, sikereit és

világhírét próbálom most feleleveníteni.

A múlt század végén Új-Guinea a Föld legveszélyesebb vidékei közé tartozott, s csak nagyon

elszánt európaiak vállalták az ottani szolgálatot, ők is csak hatalmas fizetségért. Biró ingyen ment,

pedig tudta, hogy minden harmadik ember elpusztul ott egy éven belül. Magyar elődje, Fenichel

Sámuel korai halála nemhogy elrettentette volna az utazástól, hanem inkább makaccsá tette. 1895-

ben, 40 éves fejjel indult el a veszélyes útra. Útrakelését - a maga fanyar humorával - a

következőképpen jellemezte: „Úgy indultam el, ahogy talán egy reményevesztett katona indul

ismeretlen harctérre. De neki legalább bajtársai vannak, én csak egymagam, ha ő megsebesül vagy

elesik, ellenség vagy jóbarát kórházba viszi, ápolja, vagy eltemeti, engem akkor agyonütnek és

felfalnak." Akkor még ilyen veszedelmes hírük volt Új-Guinea lakóinak, a pápuáknak.

Az első mulatságos kaland még hajóra szállása előtt, Fiumében történt vele. A lepkeölő

veszedelmes mérget, a ciánkálit elfelejtette Magyarországon beszerezni, ezért az utolsó pillanatban

egy fiumei orvoshoz fordult segítségért. Az orvos megkérdezte, hogy mennyit írjon fel? Legalább

egy kilót kérek - felelte Biró Lajos gyanútlanul. Az orvos értetlenül nézett rá, azt hitte, hogy

megzavarodott. Ciánkáliból néhány gramm is halálos méreg. Sorra járták a gyógyszertárakat, de

mindenütt csak néhány grammot találtak. Eredménytelenül váltak el, és az orvos hazafelé menet

összetalálkozott egy katonatanár barátjával. Ilyen esetem sem volt még - mesélte a tanárnak. - Nézd

csak azt a nagyszakállú magyart, ott a kávéház előtt. Új-Guineába indul, és egy kiló ciánkálit akart

receptre felíratni velem. Egész Fiumében nem találtunk ennyit. - Akkor ő az én emberem - kiáltott

fel a tanár. - Nemrég érkezett a kémiai szertáramba - tévedésből - egy kiló ciánkáli. Már aludni sem

tudok a gond miatt, hogy mit csináljak ennyi méreggel. Adjuk oda gyorsan a magyarnak. - így jutott

Biró Lajos a tudományos munkához nélkülözhetetlen méreghez.

1896-ban éppen újév napján kötött ki a hajó Új-Guinea partjánál. Biró Lajos így írja le érkezését:

„A késő délutánon már az egész vidéket meglepte a nedves

99

köd, a nap vörös korongja még csak világít, de napfényt nem ad. Nyugatra egy, a Budai-hegyekre

emlékeztető hegysor, északra, keletre apró szigetek fogják körül a tengeröblöt, mindenik sziget

olyan messziről, mint egy pálmákkal megrakott, szép, nagy kosár."

Ez a párába burkolt táj gyilkos éghajlatot jelentett a fehér ember számára. Ekkor még nem tudták,

hogy a legveszedelmesebb trópusi betegséget, a maláriát szúnyogcsípés terjeszti. Azt hitték, hogy a

mocsári levegővel lélegzi be az ember. Biró a harmadik héten ismerkedett meg a betegséggel, de

kevéssel később olyan kalandja volt, amely majdnem az életébe került. Egy folyó mentén, a sűrű

őserdőben vadászgatott, egy bennszülött fiú kíséretében. „A szálas őserdőben jó madarászó

vadászat esett - írja emlékirataiban -, mert itt másféle madarak élnek a fák koronáit összeszövő

liánok bogyóin. Nem messze tőlünk valami nagyobb madár ismeretlen hangját hallottam. A hang

visszacsábított a sűrűségbe, és úgy belekeveredtem egy tüskés bozótba, hogy sötétedésig nem

tudtam visszavergődni a folyóhoz. Még csak kalap és kabát sem volt velem, ing, nadrág, cipő és

puska volt minden felszerelésem. Nyolc óra tájban megeredt az eső is, és áztatott hajnalig. Az erdő

kivilágításának - amelyet később sokszor láttam - először itt voltam tanúja. A fák törzsei, a talaj

minden porcikája kékes foszforfényben vagy rubinvörösben úszott a korhadó gombáktól.

Tündérnek képzelhettem volna magamat tündérországban, ha nem gondoltam volna arra, hogy

ilyen helyeken cserkésznek a mindig éhes krokodilusok. Ott kuporogtam minden fától

félrehúzódva, mert azok tele vannak csípő hangyákkal, és lestem minden zörejre, nehogy meglepjen

a krokodilus. Meg is virradt valahára, és hamar hazataláltam, de az orvos kijelentette, hogy legyek

elkészülve a legrosszabbra. Azt mondták, hogy nem volt rá eset, hogy fehér ember esős évszakban

az erdőn éj jelezett volna. Visszacsomagoltam ládáimba, búcsúleveleket írtam, megneveztem

végrendeletem végrehajtóját és vártam, hogy él tovább a halálra szánt áldozat."

De Biró Lajos túlélte ezt az éjszakát, és túlélt még további hét esztendőt Új-Guineában. Közben

egymás után adta postára az értékes gyűjteményeket, és egy év múlva már egy sereg európai

múzeumban az ő anyagán dolgoztak a tudósok.

Biró Lajos számára az igazi zoológusélményt a világ legszebb madarai, a paradicsommadarak

jelentették. Ezek a madarak tulajdonképpen egy tengerészlódítás révén jutottak szép nevükhöz. Az

első, Európába kerülő paradicsommadárbőrökről a madarak lábát oly ügyesen vágták le a

bennszülöttek, hogy a sűrű tollazat alatt nyomuk sem látszott. A tengerészek, hogy a csodaszép

madarakért több pénzt kapjanak, azt a mesét terjesztették, hogy ezek a madarak a világ végéről, a

bibliai Paradicsomkertből valók. A madarak láb nélküliek, mert a Paradicsomkertben örökké a

levegőben lebegnek, nincs is szükségük lábakra. Később a csalás kiderült, de a paradicsommadár

név már rájuk ragadt.

Biró Lajos munkája ritkán folyt zavartalanul, ha nem a malária gátolta, akkor nyakába szakadt az

expedíción levő tudós legnagyobb gondja, a pénztelenség.

100

Szorult helyzetében - a tudomány érdekében - kegyes csaláshoz folyamodott. Új-Guineában kétféle

hittérítés is volt: katolikus és evangélikus. A református Biró Lajos, mint abban az időben a

természettudósok nagyobb része, nem volt valami vallásos. Amikor azonban a hazulról várt

pénzsegély már hónapok óta nem érkezett meg, elhatározta, hogy segít magán. Az evangélikus

missziónál volt látogatóban, és a hittérítők előtt célzást tett rá, hogy a katolikus misszió át akarja

téríteni a katolikus vallásra. Ez persze nem volt igaz, de elhitték neki. így, hogy a katolikus

konkurrenciát legyőzzék, hónapokon át maguknál tartották, és élelmezték Biró Lajost. Ezt az esetet

a maga kedves humorával a következőképpen mesélte el: „Csak három hittérítő van itt, és ezek a

fejükbe vették, hogy engem megtérítenek. A napokban az egyik felszólított, hogy saját érdekemben

vegyek részt az istentiszteleteken. A jámborok naponta tizenegyszer tisztelik az Úristent. Hatszor

evés előtt és után, meg reggel, délben, este és még kétszer bennszülött nyelven. Én azt hittem,

dicséretet kapok tőlük, hogy ájtatosan imádkozom hatszor sőt még hetedikszer is, ha vacsora után

elcsíphettek. Otthon jó magyar ételekért nem kellett ennyit hálálkodnom a jó Istennek, mint itt a

hétszámra egyforma, sótlan marhakonzervért. Igyekeztem kapacitálni őket, nézzék, más a

hivatásunk, más a lelki szükségletünk. Egy hittérítő lelkének kövér eledelek szükségesek, de egy

magamfajta tudós sovány lelki koszttal eltengődik. Csak hagyjanak meg engemet az én szerény

hivatásomnak, lám, én sem kívánom meg tőlük, hogy naponta tízszer menjenek madarászni-

bogarászni. Érzékenyen, sértve érezték magukat, hogy én a kígyók, békák fojtogatásával merem

összehasonlítani az ő magasztos hivatásukat."

Biró rokonszenvet, méltánylást vitt magával a pápuák közé. A bizalom meg is mutatkozott iránta.

Felajánlották neki, maradjon köztük, kap kunyhót és asszonyt is. Biró megmagyarázta, hogy a

faluban nem maradhat, mert neki minden sziget nyelvét, szokását meg kell ismernie, hogy otthon

beszámolhasson fehér testvéreinek. De az asszonyt elfogadja. Biró Lajos még bizalmas leveleiben

sem írt erről a házasságáról. A lány nevét sem tudjuk. Az idősebb múzeumi zoológusok, akik Biró

Lajost személyesen ismerték, arról is tudtak, hogy ebből a házasságból gyerekek születtek. Asztalos

Sándor Biró Lajos, a nagy magyar utazó c. könyvében közli Biró Lajos házasságlevelének alsó részét

másolatban, aláírásokkal. Én is nyomoztam Biró Lajos leszármazottai után, de sikertelenül. Vajon

élnek-e leszármazottai Új-Guineában? Hetven év távlatából nagyon nehéz, talán lehetetlen is erre

választ adni, de folytatni kell a kutatásokat.

Az évek lassan peregtek, és Biró Lajos elérkezett új-guineai tartózkodásának hetedik évéhez. Az

állandó láz és a nélkülözések, a forró éghajlat nagyon igénybe vette közel ötvenéves szervezetét.

Legfőbb ideje volt, hogy hazautazásra gondoljon. Sohasem akart végleg hazatérni Magyarországra.

Egyik ismerősének, aki Új-Guineába készült, a következőket írta: „Levelével nagyon meg-

örvendeztetett, de még jobban azzal az örömhírrel, hogy eljön az én gyönyörű

101

Új-Guineámba. Kérdéseire íme a válasz: Meddig maradok itt? Örökké! Nem megyek én el innen,

úgy megszerettem itt. Nem volnék én ilyen boldog, ilyen szabad sehol a világon!" így érzett, így

gondolkodott Biró Lajos akkor is, amikor elindult hazafelé.

A fogadtatás minden várakozást felülmúlt. Tudóst még nem várt ilyen ünneplés Magyarországon.

A Magyar Nemzeti Múzeum küldöttsége elébe ment a Kelenföldi pályaudvarig. A Keletiben az

egész peront betöltő tömeg várta, és a kormány nevében egy államtitkár üdvözölte. Az országos

ünneplés csak néhány óráig tartott, azután ellobbant, mint a láng. Nehéz lenne pontosan

megmondani, hogy utána miért feledkeztek meg Biró Lajosról. Talán az volt a fő oka, hogy

sohasem volt ügyeskedő, helyezkedő ember, és elmulasztotta, hogy fellebbvalóinak hízelegjen. És

biztosan közrejátszott paraszt származása is. Abban az időben még nem tudták elfelejteni, hogy

milyen nagy társadalmi különbség van az úri családból származó Humboldt és Biró Lajos között.

Végül még egy szerény állást sem adott az az ország ennek a világhírű tudósnak, aki annyi

dicsőséget szerzett, és annyi tudományos kincset hozott haza.

Mint tiszteletdíjas vagyis ideiglenes múzeumi alkalmazott dolgozott, pedig bármely nagyhatalom

büszke lehetett volna rá, ha véletlenül odaszületik. Nekünk, ma élő tudósoknak egyszerűen

felfoghatatlan, hogy miért bántak vele így. De Biró Lajos ezt is elviselte, mert egyetlen vágya volt,

visszatérni az ő Új-Guineájába. Mindent megmozgatott, de hiába, nem tudta megszerezni a

visszautazáshoz szükséges útiköltséget. Közben a debreceni egyetem meghívta professzornak, de

visszautasította a nagy megtiszteltetést és anyagi függetlenséget jelentő állást. Azért nem vállalta el,

mert egyetlen hivatást érzett, távoli vidékek kutatását. Még 72 éves korában is erről ábrándozott,

pedig ekkor már biztosan érezte, hogy nem látja többé álmai földjét. Az akkori magyar tudomány

nagy szégyenére, mindenkitől elhagyottan halt meg 1931. szeptember 2-án a Rókus-kórház

szegényosztályán. Az utódok teljesítették, amit kortársai elmulasztottak. A magyar nép és a Magyar

Tudományos Akadémia emléktáblája a független országgá vált Új-Guinea első egyetemén hirdeti

emlékét.

103

A kétszázmillió éves híd pillére

A térképről sok mindent le lehet olvasni, olyat is, ami nincs ráírva. Ezért vált szokásommá, hogy

expedíciós útjaimat mindig térképek előtt dolgozom ki. Új-guineai kutatásaim egyik legérdekesebb

tudományos eredménye az antarktiszi talajállatok felfedezése volt. Kiderült, hogy a déli őskontinens:

Gondwana-föld állatvilága az észak felé vándorló szárazföldekkel együtt egészen az Egyenlítőig

eljutott. Éppen ezt a több ezer kilométeres vonalat nézegettem Óceánia térképén; azt a láthatatlan

vándorutat, amely a mai Új-Zélandtól Új-Guineáig vezet. Ennek fele útján van egy hosszú, keskeny,

majdnem szivar alakú sziget: Új-Kaledónia. Cook kapitány fedezte fel, később francia gyarmat lett

belőle. Több mint fél évszázaddal ezelőtt kiderült, hogy szinte az egész sziget krómércből épül fel.

Ez a fém a nehéziparban szinte nélkülözhetetlen; nem csoda, hogy Új-Kaledónia egyszerre fontossá

vált a franciák szemében. Ma Franciaország részének tekintik, annak ellenére, hogy 20 000

kilométerre van az anyaországtól, a földgömb ellenkező oldalán.

Engem nem az érc, hanem Új-Kaledónia helyzete vonzott. Mivel éppen Gondwana-föld növény-

és állatvilágának vándorútjába esik, biztosra vettem, hogy ott is megtalálom az ősi állatokat. A sziget

csakugyan a világ végén van. Ausztrália legnagyobb városából, Sydney-ből több órán át repültünk

kelet felé, míg a partokat megpillantottuk. Eleinte a szokásos óceániai kép fogadott: gyönyörű

türkizkék korallzátonyok a sötétkék tengerben. Közelebb érve megváltozott a kép: a partról

legyezőalakban szétterülő, vöröses iszap festette meg a tenger vizét. Ijesztő látvány volt: mintha a

Mars bolygó vörös talaja mosódott volna a tengerbe. Megérkezésem után megtudtam a furcsa

látvány okát. A sziget óriási krómbányái a felszínen vannak. Csak az erdőt kell kipusztítani, utána

pedig talajgyaluval el kell távolítani a termőtalajt. Alatta ott a világ egyik legtisztább, legértékesebb

krómérce. Egyszerűen fel kell markolni, a kikötőben kiizzítani, hogy a krómtartalom még jobban

feldúsuljon, hajóra rakni, és mehet is a Föld nagy acéltermelő országai felé. Az érc jó pénzért elkel,

az elpusztított termőtalaj a tengerbe mosódik, és nagy területen mérgezi, gyéríti a tenger élővilágát.

A szigetlakóknak megmarad az erdőtől, termőtalajtól, végül a krómérctől megfosztott szikla,

amelyen ezután legfeljebb csak bozót nő. Pillanatnyilag azonban mindenki jól keres Új-

Kaledóniában, a jövővel pedig csak néhány elkeseredett hazafi, a külföldiek közül pedig csak a talaj

pusztulását látó ökológus törődik.

A megbolygatott felszín az én munkámat is zavarta. A feladatom az lett volna, hogy érintetlen

erdőkben talajlakó állatok után kutassak; érintetlen erdők

104

pedig alig maradtak. Az új-kaledóniai erdészet szakemberei segítettek rajtam. Mint a világon

mindenütt, az erdészek között találtam meg itt is azokat, akik hamar megértették munkám

jelentőségét. Aki fát ültet, az legalább egy emberöltőre előre gondolkozik. Az erdészektől szállást,

terepjáró autót kaptam, így sikerült eljutnom azokra a legtávolabbi vidékekre, ahol még megmaradt

valami az őserdőkből. Az erdészeti állomások szinte kézről kézre adtak, és három egymást követő

expedíción Új-Kaledónia minden zugába eljutottam.

Új-Kaledónia 400 kilométer hosszú és 50 kilométer széles. Ha Magyarország térképére

helyeznénk, Sopron és Békéscsaba vonalán az osztrák határtól a román határig érne; szélessége

pedig akkora, mint a Budapest és a Velencei-tó közötti távolság. Előbb dél felől elindulva

északnyugati irányban mentem végig rajta, kis, egymotoros repülőgépen. Ugyanaz a kép húzódott

alattunk: kipusztított erdők, vöröses felszíni krómbányák és a bányákból a tengerbe mosódó,

legyezőszerűen szétterülő vörös iszap; a sziget pusztuló termőtalaja.

A sziget legészakibb városában, Koumac-ban kezdtem meg munkámat. Vendéglátóim

elmondották, hogy a város határában mészkőhegyek és egy hosszú barlang van. A barlangot még

nem kutatták ki. A barlangok az adott terület legősibb állatait őrzik meg; így én is itt kezdtem a

kutatást. Rovargyűjtő felszerelésem a hátizsákomban volt; a zseblámpa, gyufa, gyertya,

viharkabátom zsebeiben. Vittem magammal néhány francia újságot is útjelzőnek a föld alatti folyo-

sók elágazási pontjaihoz. A leereszkedés elég meredek, nyaktörő sziklákon kezdődött, majd

bejutottam a főágba. Állandó vízfolyás nem volt, de látszott az időszakos esők lerohanó vizének

nyoma. Kétoldalt a csepegő víz alatt kisebb-nagyobb természetes medencékben kristálytiszta víz

gyűlt össze. Az út teljesen veszélytelen volt, csupán a vakon végződő oldalágak bejárása vett el az

időmből. Az ilyen helyeken gondosan megjelöltem a főágat, nehogy visszatéréskor eltévedjek a föld

alatt. Hamarosan megkerültek az első barlangi állatok: egy majdnem hófehér kis pók és néhány

százlábú. Már a zseblámpa fényénél, kézi nagyítóval is láttam, hogy teljesen ismeretlen, a

tudományra nézve új fajt találtam, de a kis barlangi pók még csak a bőre pigmentanyagát vesztette

el; szemeit nem. Az igazi barlangi állatok egy része a több százezer vagy éppen több millió éves

sötétben élés során a szemét is elveszti. Talán egy fél kilométert haladhattam befelé, és a több órán

át tartó gyűjtőmunka után úgy találtam, hogy minden itt élő állatból van már példányom, így

visszatértem a felszínre. A barlang hőmérséklete végig kellemes, 18 °C körüli volt. A barlangok

hőmérséklete mindig annyi, mint az illető ország átlagos évi középhőmérséklete. így a magyarországi

barlangokban egész éven át 10 °C körüli a hőmérséklet.

Koumac-ból a sziget másik oldalán, autóval indultam tovább. Útközben többször megálltam

gyűjtés céljából. Megálltam Ponérihuen környékén is, és egy parasztcsalád vendégeként egy távoli

majorban dolgoztam. Új-Kaledóniá-ban nagyon szép patakok vannak. A gyorsfolyású, köves vizek

környéke min-

dig jó rovargyűjtő hely. Az egyik kirándulásról visszatérve megfigyeltem, hogy vendéglátóm milyen

szokatlan módon abrakolta a lovait. A gazda baltával feltört vagy tíz kókuszdiót, és a lovak elé tette.

A lovak nagyon ügyesen ették ki a kókusz lágy részeit a csonthéjból. Legjobban azon csodálkoztam,

hogy a csonthéj éles törési felülete nem sértette fel a szájukat. A lovak itt a füvön kívül csak

kókuszdión élnek.

Új-kaledóniai utam legszebb része a magasabb hegyekben kezdődött. Érintetlen őserdő csak a

völgyek meredek, felső részeiben maradt; vendéglátóim ezekre a helyekre vittek el. Új-Kaledónia

erdeiben nincsenek veszedelmes vadállatok, sok kárt tesz azonban az elvadult sertés. Ezek a félvad

állatok úgy élnek, mint nálunk a vaddisznók. A fészkek, tojások elpusztításával, az utolsó őserdő-

foltok feltúrásával több ritka madarat, rovart, növényt pusztítanak el, mint az ember. Én csak

egyszer találkoztam vaddisznóval. Az őserdei gyűjtőmunkának megvan a maga kialakult rendje.

Miután a megfelelő helyet kiválasztom, előbb „tábort ütök", ami azt jelenti, hogy leterítek a földre

egy fehér lepedőt, és kirakom rá a gyűjtőeszközöket, üvegeket. Utána egy másik lepedőt helyezek el

2-3 méter magasságban egy fatörzsön; feltűnő, lehetőleg messziről is jól látható helyen. Ez az irányt

adja meg, ha munka közben messzebb kerülök a táborhelytől. A gyűjtést guggolva vagy térdelve kell

végezni, és munka közben rendszerint nem ügyelünk az irányra, tehát nagyon könnyű irányt

téveszteni. Ilyen földön térdeplő, piszmogó gyűjtést végeztem éppen, amikor valami különös hangra

figyeltem fel. Felkaptam a fejem, és a domboldalban alig tíz lépésnyire tőlem egy vaddisznót

pillantottam meg. Azt hiszem, egyszerre vettük észre egymást; én rémületemben felugrottam, és a

-----(FenySk szigete)'

106

disznóra ordítottam. A disznó valószínűleg nálam is jobban megrémült; röfögött, és vad vágtában

tűnt el a bozótban. Vendéglátóim utólag megnyugtattak, hogy az elvadult disznók nagyon félnek az

embertől. A találkozásra csak azért kerülhetett sor, mert széllel szemben közelítettem meg az állatot.

A legszebb, legvadabb új-kaledóniai őserdőt Poindimié közelében találtam. Alighogy

megérkeztünk a hegytetőre, megjött Új-Kaledónia egy gyakori vendége: a kiadós trópusi zápor.

Mindenki fedél alá menekült; én is behúzódtam egy faházba, onnan néztem az esőtől gőzölgő erdőt.

Előttem tisztás volt, majd talán ötven méterrel távolabb kezdődött az őserdő. Az erdő szélén

magas, elkorhadt fatörzs állott, ajtómból is jól láttam, hogy tele van rovarrágások nyílásaival. Éppen

arra gondoltam, hogy milyen jó lesz majd eső után alaposan megbogarászni, amikor a törzs

megreccsent, megbillent, és a következő pillanatban a tisztásra zuhant. Az esővel mit sem törődve

felkaptam egy gyűjtőüveget, egy baltát, és a ledőlt fához rohantam. Éppen a legjobbkor érkeztem,

hogy egy menekülőben levő nagy cincért elfogjak. A puha, pudvás fában valósággal nyüzsögtek a

kisebb-nagyobb faragó rovarok, főképpen bogarak. Délfelé az eső szűnni kezdett, és

reménykedtem, hogy nekiindulhatok, amikor váratlanul megérkezett szállítóeszközünk, a landrover.

A sofőr izgatottan magyarázta, hogy ha azonnal el nem indulunk, több napra a hegyekben

rekedünk. Igaza volt, a legnagyobb patak medrében a víz átcsapott a kocsi padlóján. Végül sze-

rencsésen megérkeztünk, és hamarosan tovább indultam, valami esőtlenebb helyet keresni.

Legérdekesebb új-kaledóniai utam a Mont Pánié megmászása volt. Ez a hegy a sziget

legmagasabb csúcsa: 1639 méterre emelkedik a tenger színe fölé. A bennszülött lakosság hite szerint

a csúcson rossz szellemek laknak, ezért az útra nem lehet kísérőt kapni. Hatan indultunk el: egy

erdészházaspár, egy francia férfi angol feleségével, egy új-zélandi egyetemi hallgató és én. Az új-

zélandi fiú gyakorlott hegymászó volt, és vállalta, hogy viszi a sátrat. Piros hátizsákja legalább 35

kilogramm volt, és mint egy torony, úgy magasodott a feje fölé. Mindnyájan meg voltunk pakolva,

az én hátizsákom is nyomott vagy 18 kg-ot. Autóval mentünk a hegy lábáig; a kocsit lezárva ott

hagytuk, ez Új-Kaledóniában általános szokás. Szó szerint a tenger szintjéről: a tengerpartról

indultunk egy éles gerincen. Az út egyre jobban emelkedett, és a hátizsák egyre nehezebbé

vált. Szerencsénkre nem kellett sietnünk. Társaim növényeket gyűjtöttek, én a szokásos munkámat

végeztem. A gyakori megállások után úgy éreztem, hogy a hátizsák egyre nehezül. Délután öt óra

tájban felállítottuk az első tábort. Magasságmérőnk 845 métert mutatott. Nagyon szép,

páfrányfákkal, pálmafákkal tarkított erdőben táboroztunk. A második napot lassú haladással és

gyűjtéssel töltöttük. Ez volt az út legnehezebb szakasza. A szinte függőlegesen felvetődött rétegek

kakastaréjszerű fogakat képeztek: egy-egy fog magassága 20-30 méter lehetett, a másik oldalon

valamivel kevesebbet ugyan, de lefelé kellett menni. Huszonegy ilyen kapaszkodót tettünk meg,

elkeseredésemben az őrültek lépcsőjének neveztem el ezt a helyet. Pontosan délben, 1305 méteres

magasságban felvertük a második tábort, mert mindnyájan nagyon fáradtak voltunk. Rövid pihenő

és gyors ebéd után gyűjtéshez láttunk, és sötétedésig nagyon hasznosan töltöttük az időt. Másnap,

alig másfél órás út után, elértük a csúcsot. Nem a csúcs megmászása volt a célunk, hanem annak

megállapítása, hogy ebben a magasságban is megtaláljuk-e a Gondwana-földről származó ősi

állatvilág maradványait. Az egész napot itt töltöttük munkával és éhesen. Utunk ugyanis a ter-

vezettnél egy nappal hosszabbra nyúlt, és élelmiszereink nagyrészt már az előző nap elfogytak.

Másnap reggel nagyon éhesen, de az eredményektől jókedvűen nekilódultunk, és szinte egy

nekifutással kora délutánra leértünk az autóhoz. Egyikünk se vallotta be nyíltan, de a jó ebéd

reménye is hajtott minket.

A három expedíción sok fáradsággal összegyűjtött új-kaledóniai állattani anyag, amikor ezeket a

sorokat írom, még nincsen tudományosan feldolgozva. A sürgős expedíciókra azért volt szükség,

hogy az erdők teljes pusztulása előtt, legalább a tudomány számára mentsünk meg valamit ebből a

halálra ítélt állatvilágból. Ugyanezért gyűjtötték expedíciós társaim a növényeket. Néhány évtized

múlva ezek a példányok ugyanolyan múzeumi ritkaságok lesznek, mint ma az amerikai

vándorgalamb utolsó múzeumi példányai. Az akkor élő emberek pedig aligha fogják megérteni:

hogyan gondolkozott az ember a mi korunkban. Mert semmi egyébre sem lett volna szükség, mint

néhány négyzetkilométeres területen háborítatlanul hagyni a krómércet, fölötte az erdőtalajt és az

erdőt. De kapzsiságunk még ezt a néhány négyzetkilométert sem kímélte meg.

108

A furcsa fenyőfák szigete

Új-Kaledónia szomszédságában néhány apró sziget található, amelyek úgy veszik körül, mint

kiscsibék a kotlóst. Ezeket a kis szigeteket kellett végigjárnom, hogy megkeressem rajtuk

Gondwana-föld nyomait.

Új-Kaledónia fővárosától, Nouméától a legközelebbi szigetig rövid az út. Repülőgépen alig fél

óráig tart, miközben alattunk csodaszép, türkizkék zátonyok csillognak a tenger sötétkék vizében. A

rövid repülés után különös, kopár fenyőfákat pillantottam meg, majd hamarosan földet értünk a kis

leszállóhelyen. A furcsa fenyők a Dél-Amerikában is honos araukária fenyők közeli rokonai; róluk

kapta a sziget a Fenyők szigete nevet. A repülőtéren Mr. Sam, a sziget erdészetének vezetője várt.

Terepjáró autón Sam házához mentünk. A ház a tengerparton volt, gyönyörű, virágzó bokrokkal

körülvéve. Letelepedtünk, hogy megbeszéljük a teendőket. Vendéglátóm elmondotta, hogy itt, az

erdészházban vendégszoba áll a rendelkezésemre, kényelmesen berendezve, villanyvilágítással,

vízvezetékkel. Beszélgetés közben megtudtam, hogy a háztól két kilométernyire egy elhagyott

fűrésztelep van. Sam elmondta, hogy régebben ott szálltak meg a vendégek, de a házban nincs

villany és nem kényelmes. Talán ez a megjegyzése okozta, hogy hirtelen kedvem támadt az elhagyott

fűrésztelephez; elvégre nem azért jöttem egy óceániai szigetre, hogy a kényelmet keressem. Meg-

kértem vendéglátómat, hogy telepítsen át. Útközben a falu kis üzletében gyertyát, gyufát vásároltam,

elemeket a magnetofonhoz, utána odamentünk a házhoz. Már érkezéskor láttam, hogy jól

választottam. Az elhagyott kertben gyönyörű trópusi fák virágoztak, és a házat körülnőtték a

szebbnél szebb növények. Egy béklyós lábú ló odajött hozzánk, láthatóan vágyott a társaságra. A

szobákban rövid harcot kellett vívnom a pókhálók és a beköltözött rovarok ellen, de egy óra

leforgása alatt igazán kedvemre való otthonom lett. Egyetlen véres incidensem volt: a lakásba

valamelyik kitört ablaktáblán keresztül egy óriási levélutánzó szöcske költözött be. Majdnem

arasznyi hosszú volt, és engem elfogott a rovarászláz. Sikerült megfognom, de ő is megfogott. Én

csak tapintatosan, de ő rágójával tövig mutatóujjam hegyébe harapott. Szép, háromágú csillaghoz

hasonló seb volt, és alaposan vérzett. Kölcsönösen elengedtük egymást, és beláttam, hogy nem ő

kezdte.

A kis konyhában a gázrezsón megfőztem az ebédet, azután elindultam első felderítő utamra. A

Fenyők szigetén az eredeti araukária fenyőkből kevés maradt meg. Még a vitorlázás korszakában

kivágták, és árbocnak használták fel a törzseket. Más fákból azonban nagyon szép, sűrű őserdő nőtt

mindenütt.

109

A Föld egyik legszelídebb helyén jártam: sem vadállat, sem mérges kígyó nem él ezen a vidéken. Ha

szúnyogok és hangyák nem lennének, akár az erdő földjén tölthetnénk az éjszakát. Hozzáláttam a

rovargyűjtéshez, és hamarosan kiderült, hogy ez a sziget sem teljesen veszélytelen. Amikor az egyik

korhadó fa kérgét lefeszítettem, a kéreg alól dühös darázscsapat rontott rám. Kisebbek és valamivel

sötétebbek voltak, mint a magyarországi darazsak, de sokkal dühösebbek, nem volt gondolkozási

időm, elhajigáltam eszközeimet, és rohanni kezdtem. A következő pillanatban lábam egy láthatatlan

indába akadt, és a lendülettől teljes hosszamban végigvágódtam a földön. Egyetlen szerencsém az

volt, hogy a darázscsapat továbbrepült, és nem vette észre, hogy hirtelen irányt változtattam, így

egyetlen csípés nélkül megúsztam a darázskalandot. Egy ilyen, teljesen érintetlen őserdő bőven ad

munkát a gyűjtő zoológusnak. Előbb a rovarokat szedtem össze a budapesti múzeum számára,

azután a talajminták gyűjtéséhez láttam. A Fenyők szigete részben korallmészből áll. A koralltelepek

valamikor a tengerben keletkeztek, majd utána lassan kiemelkedtek, talaj képződött rajtuk, és az

egészet benőtte az őserdő. Mindezt abból tudtam meg, hogy a lábam alatt üresen kongott a föld, és

ha a falevelek korhadékát megkapartam, azonnal előtűnt a likacsos mészkő.

Estefelé besétáltam Samhez. Az út végén keskeny földnyelvre érkeztem. Talán 20 méter széles

lehetett, és mindkét oldalán hullámzott a tenger. A tengerparton jobbról is, balról is eredeti

szigetvilágbeli kunyhók sorakoztak. Azt hittem, hogy egy faluba érkeztem, de hamarosan kiderült,

hogy egy bennszülött falunak álcázott luxushotel. Minden kunyhónak villanyvilágítása, vízvezetéke

volt; a központi épületben pedig nagy éttermet, bárt találtam, méregdrága italokkal. Ide hordják

repülőgépen a messziről jött turistákat, akik Óceániából csak ezt az összkomfortos faluutánzatot

kapják. Ezek után kétszeresen örültem, hogy az elhagyott házat választottam. Mire elindultam

visszafelé, besötétedett, majd később felkelt a Hold. Néhány nap választott el a holdtöltétől, ezért

hamarosan ezüstös fény hullott az erdőre. Rengeteg csillag volt az égen, és az erős hangú kabócák

muzsikával töltötték meg a levegőt. A ház közelében sötét árnyék mozgott: a ló jött oda, hogy

hozzám dörzsölje az orrát, és elkérje a kockacukrát.

Másnap reggel megmásztam a sziget legmagasabb csúcsát. Kétszáz méternél nem volt sokkal

magasabb a hegy, csak azért tűnt magasabbnak, mert itt csakugyan a tenger szintjéről indultam.

Útközben a sziget egyik történelmi nevezetességű helyét: a deportáltak temetőjét is felkerestem. A

párizsi kommün leverése után, 1870-ben több mint 200 foglyot hurcoltak ide Franciaországból. Az

elítélteket a Fenyők szigetén telepítették le, de mivel sem megfelelő lakóhelyük, sem élelmük nem

volt, sokan elpusztultak közülük. Az életben maradottak később jobb körülmények közé kerültek,

majd hamarosan kegyelmet kaptak. Egy

110

részük annyira megszerette Óceániát, hogy nem kívánt visszatérni Franciaországba. Letelepedtek

Új-Kaledóniában, és leszármazottaik ma jómódban élő emberek a szigeten.

Az út a temetőtől erdőben vezetett tovább. A fiatal fák koronája a fejem fölött összeborult,

valósággal zöld alagútban haladtam. A meredek oldalban az erdő véget ért, és különös, soha nem

látott bokrok, növények között, meredek ösvényen kapaszkodtam felfelé. A kilátás egyre jobban

megnyílt, a legszebb sötétkék tenger és hófehér, passzátfellegekkel tarkázott ég zárta be a látóhatárt.

Kevéssel a csúcs alatt nagy fakeresztet állítottak fel a szigeten meghalt deportáltak emlékére.

Állítólag erről a pontról figyelték, hogy nem érkezik-e vitorlás, amelyen megszökhetnének

rabságukból.

A Fenyők szigetén volt kellemetlen kalandom is: egy hatalmas erdőtűz. Sam egy reggelen azzal

riasztott, hogy ég az egyik ültetett fenyves, induljunk azonnal tüzet oltani. A tűzoltáshoz ketten

voltunk. Tűzoltókészülék nem volt, de hiába is lett volna, mert a mészkőszigeten úgyszólván semmi

víz nincsen. Itt ismerkedtem meg a tűzoltás óceániai módjával. Szerencsére a szél nem volt nagyon

erős, és a tüzet szél alól közelítettük meg. Sam csak arra figyelmeztetett, hogyha a szél megfordul,

azonnal dobjak el mindent, és meneküljek a fátlan rész felé, különben megégek én is. Szerencsére a

szél iránya állandó maradt. Amint a tűz széléhez értünk, Sam kivágott egy-egy seprűnyél vastagságú,

egy méter hosszú fát. Lombja csak a végén volt, a majdnem egy pontból kiágazó, vékony ágakon.

Ezután a fát két kézre fogva, csapdosni kezdte lombjával a tüzet. Nem hittem volna, hogy ez az

egyszerű tűzoltás milyen eredményes. Az elvert részek előbb füstölni kezdtek, majd teljesen

kialudtak. Én is követtem példáját, és alig egy óra alatt hosszú vonalon megállítottuk a lángok

terjedését. Dél felé a tűz magától is lankadni kezdett, a mi munkánk is egyre nagyobb területet zárt

le, és lassan elmúlt a veszély.

A tűztől eltekintve a napok eseménytelenül teltek a szigeten. Egyetlen társaságom a ló volt és a

nagy zöld szöcske, amellyel az első napi összekapás után teljesen kibékültem. Hajnalban a madarak

éneke ébresztett, de olyan madárhangverseny, amelytől zengett az egész erdő. Néha-néha megjelent

Sam, és hozta az ennivalót, este pedig előbb a holdtöltében, majd a csillagos ég szikrázásában

gyönyörködtem. A szigeten végzett tudományos munka legérdekesebb része az utolsó napokra

maradt. Samtől még az első nap hallottam, hogy szállásomtól távol, a sziget egyik eldugott pontján

egy barlang található. Elhatároztam, hogy a kötelező óvatossági rendszabályokat betartva,

felderítem. Sam elkísért a barlanghoz, és abban állapodtunk meg, hogy délben visszajön értem.

Négy órám volt a munkára. A barlang szája jókora kapu nagyságú volt, és a folyosó meredeken

indult lefelé. Óriási leszakadt mészkősziklák és más törmelék zárta el az utat, valamivel mélyebben

pedig egymásra dobált kövek halmaza következett. Különösen arra kellett nagyon vigyáznom, hogy

magamra ne billentsek egy-egy

nagy követ. Az omladék kövei ugyanis lazán álltak, nem voltak egyensúlyban. Óvatosan

kapaszkodtam, majd a föld hirtelen kiszaladt a lábam alól, és meredeken csúszni kezdtem lefelé a

sötétben. Félig nadrágfékes csúszás, félig zuhanás volt, de egy sziklaperemnél sikerült megvetni a

lábam. A magammal sodort kövek továbbzuhantak, majd nagyot csobbantak alattam a sötétben.

Óvatosan tapogatóztam magam körül, majd elővettem és meggyújtottam zseblámpámat. Egy

pillanatig még a sajgó oldalamról és lehorzsolt térdemről is megfeledkeztem, amikor körülnéztem.

Alattam kristálytiszta, sötét víz csillogott, felszíne még most is hullámzott a belehullott kövektől.

Átlátszó és fekete volt egyszerre, olyan, mint a füstkvarckristály. A víz alagútban folyt tovább.

Szomorúan láttam, hogy az alagutat teljesen kitölti, így hát nem tudok továbbhaladni. Pedig ez a

föld alatti világ mesebelien szép volt, és jó lett volna belehatolni. De valamennyi járat egy közös

terembe torkollott, abba, amelyikbe ilyen szokatlan módon érkeztem le. A terem fenekét víz töltötte

ki, és a folyosók víz alatt haladtak tovább. A barlangkutatásról így le kellett mondanom.

A biológus munkája a nehéz testi munka, a rendőrségi nyomozás és a rejtvényfejtés keveréke. A

kívülállók ebből az elsőt: a nehéz testi munkát legtöbbször nem veszik észre. Aki nem csoportos

turistautakon, hanem egyedül és komolyabb céllal akarja bejárni a világot, annak először is az

állóképességét kell kifejlesztenie. Tanuljon meg úszni, legyen jó középtávfutó, esetleg súlyemelő, és

közben tanuljon két vagy három nyelvet: azokét az országokét, ahová el szeretne jutni. A szakmai

tudás csak ezután következik. Mielőtt Új-Kaledóniába indultam, elolvastam minden elérhető

szakkönyvet a sziget növény- és állatvilágáról, geológiájáról és a többi tudnivalóról. A könyvekből

tudtam meg, hogy az araukária fenyőknek ezeken a kis szigeteken több fajuk él, mint egész Dél-

Amerikában. Dél-Amerikában ugyan sokkal nagyobb területet foglalnak el, de csak két fajuk, míg

Új-Kaledóniában hét vagy nyolc fajuk él. Itt valósággal szétrobbantak fajokra, tehát a fejlődésük

valamilyen okból itt volt a leggyorsabb. Az ilyen „robbanásos" helyek mindig érdekesek, mert hátha

más faj is követte a fejlődésben ezt a példát. Ez a „hátha" hozott engem Új-Kaledóniába; ezért igye-

keztem az erdőkben minél több fajt összegyűjteni az apró állatokból. A nyomozás eredményét csak

később, itthon tudtam meg, amikor az összegyűjtött állatokat részben én és munkatársaim, részben

pedig külföldi szakemberek feldolgozták. Az eredmény kedvező volt: kiderült, hogy az Új-

Kaledóniában gyűjtött állatok között ott vannak az ősi déli kontinensről odaszármazott fajok is.

Az utolsó napon összecsomagoltam, és elbúcsúztam Samtől. A barátommá szegődött ló

megkapta a maradék kockacukrot, de mégis az óriás zöld szöcske járt a legjobban, mert eredeti

szándékomról letettem: nem hoztam magammal a múzeum gyűjteményébe.

112

Stevenson Kincses szigete

A csillagos, nagy ég alatt

halok meg, ott ásd síromat:

életem szép volt és szabad

s akartam a halált.

Kövembe pedig vésd bele, vésd:

„Ide kérte-kapta a pihenést;

hazaküldte a tenger a tengerészt

és haza a domb a vadászt."

(R . L. Stevenson: Requiem

Szabó Lőrinc fordítása)

Hetedik tengerentúli expedícióm az összes addigi között a legmozgalmasabbnak ígérkezett. Előző

útjaimon felderítettem Ausztrália több pontjának talajállatait, bejártam Új-Guinea egy részét, de az

ettől keletre elterülő óriási szigetvilág : a csendes-óceáni szigetek még hátra voltak. Egy-két

évtizeddel ezelőtt még keveset tudtak ennek az óriási területnek a több száz millió éves geológiai

múltjáról. Azóta kiderült többek között az, hogy a Csendes-óceán nyugati szegélyövezetének

szigetei eredetüket tekintve kétfélék. Ausztrália több száz millió évvel ezelőtt jóval nagyobb volt,

mint ma. A tőle keletre levő nagyobb szigeteken talált ősi szárazföldi eredetű kőzetekből arra lehet

következtetni, hogy több mint kétszázmillió évvel ezelőtt Ausztráliától keletre nagy szárazföld

lehetett. Ezt az őskontinenst a geológusok Ős-Ausztráliának nevezték el. Ez fokozatosan darabokra

szakadt és elsüllyedt. Megmaradt töredékei a mai Fidzsi-szigetek, Salamon-szigetek, Új-Hebridák,

míg az ezektől keletre levő apróbb szigetek már sokkal fiatalabbak.

Elhatároztam, hogy Ausztráliából kiindulva egyetlen nagy expedíción bejárom az egész területet,

hogy kiderítsem: mutat-e a talajfauna valami bizonyítékot ezekre az érdekes feltevésekre. így került

sor a hetedik tengerentúli expedíciómra, amely minden eddigi utamnál kacskaringósabb volt.

Nyugat-Ausztráliában kezdtem a munkát, a hatalmas karrierdők kutatásával. A karri az eukalip-

tuszfajok egyike, és a Föld egyik legnagyobbra növő fája. Az igazi expedíció akkor kezdődött,

amikor Nyugat-Ausztráliából elindulva előbb Darwinba, majd óriási cikcakkvonalban Ausztrália

közepére és északkeleti csücskébe repültem. Utána Új-Guineán keresztül szigetről szigetre

vándoroltam. Mint valami óriási hídon, úgy mentem végig a Bismarck-, Salamon- és Santa Cruz-

szigeteken, majd az Új-Hebridák érintésével Új-Kaledóniába és a Fidzsi-szigetekre jutottam

113

el. Ezek a szigetek valamennyien kapcsolatban voltak az említett Ős-Ausztráliával. Az itt gyűjtött

talajállatokból, mint az ősi civilizációkból visszamaradt cserépdarabokból kellett összeillesztenem az

eltűnt őskontinens állatvilágának képét.

Erről az egyetlen utazásomról egész könyvet írhatnék, de most csak egy szigetről, Upoluról

szeretnék megemlékezni. Ez a sziget a Szamoa-szigetek egyike, és ha Óceánia térképére nézünk,

azonnal a szemünkbe tűnik, hogy egy óriási, előreívelt szigetsor kiugró pontjában van. A szigetsor

délen Új-Zélanddal kezdődik, északnyugat felé pedig a Marshall-szigetekkel fejeződik be. Ez a

szigetsor zárja be nagyjából a hajdani őskontinens határait, éppen ezért választottam kutatásaim

befejező helyéül a Szamoa-szigeteket.

A Csendes-óceánt átszelő repülőjárat légikikötője a Wailima nevet viseli. Ide érkeztem meg egy

szombati napon, amelyről azonban kiderült, hogy pénteken van. Ez a furcsaság úgy történt, hogy

gépünk átrepülte a dátumvonalat, amely a 180. hosszúsági fokon halad keresztül. Aki a

dátumvonalat nyugatról keleti irányba repüli át, az nyer egy napot, aki fordított irányba, elveszti.

Wailima repülőtere 25-30 kilométernyire van a fővárostól, Apiától. Az utat özönvíz előtti kis

autóbuszon tettük meg, amely többnyire a tengerparton haladt. A tenger ugyanolyan csillogóan kék

volt, mint mindenütt Óceániában; megérkezésemkor azonban rögtön feltűnt valami: az itteni

emberek közvetlensége és barátságossága. A Szamoa-szigeteket mesterségesen kétfelé vágták. A

Nyugat-Szamoá-nak nevezett két nagyobb sziget független állam; keleti, kisebb része Amerikai

Szamoa néven az Egyesült Államok territóriuma. Én Nyugat-Szamoa fővárosába érkeztem, és már

az első pillanatokban otthonosan éreztem magamat. Apiában az Aggie's Hotelben szálltam meg. A

szállodában mindenki úgy élt, mint egy nagy család tagja. Közösen étkeztünk, és a régi vendégek

úgy fogadtak minket, mint jó ismerősöket. Mivel kevés volt az időm, azonnal elővettem frissen

vásárolt térképemet, és haditervet készítettem.

A térképről több érdekesség derült ki. Először is az, hogy jól benn vagyunk a Csendes-óceán

közepében. Hozzánk legközelebb dél felé, mintegy 250 kilométerre a Tonga-szigetek legészakibb

szigetei vannak, Ausztrália szárazföldje pedig több mint 4000 kilométernyire délnyugatra van

tőlünk. Maga Nyugat-Szamoa két nagy szigetből és körülötte hét piciny szigetecskéből áll. Az egész

terület mindössze 2842 km2, vagyis négy és félszer akkora, mint a mi Balatonunk. Ezen a kis

területen mégis megtalálható minden érdekesség, ami egy óceániai vulkáni szigetre jellemző. A két

nagy sziget közül a kisebbik, Upolu, alig nagyobb 1000 km2-nél. A térképről megtudtam azt is, hogy

a sziget közepén kialudt vulkánok kráterei vannak. Némelyik kráterben krátertó is található. A szi-

geteken nagyon sok az eső; így az aránylag rövid folyók is bővizűek, sokszor zuhatagokat alkotva

rohannak le a tengerbe. A térképen látottak alapján úgy döntöttem, hogy a kutatást a főváros

környékén végzem. A vulkáni kitörések-

114

től tápanyagban gazdag talaj, a bő esőzés valószínűvé tette, hogy gazdag rovarvilágot találok.

Most már csak az volt hátra, hogy helyismerettel bíró személyt találjak, aki útbaigazít. A

szerencse ebben is segítségemre jött, mert a szállodában találkoztam egy magas, őszülő hajú

férfival, aki dr. Krauss néven mutatkozott be. Azonnal tudtam, hogy a csendes-óceáni szigetvilág

szinte legendás hírű tudósával ismerkedtem meg. Dr. Krauss élete nagy részét azzal töltötte, hogy a

szigeteket járta, és rovarokat gyűjtött különböző múzeumok, elsősorban a honolului Bishop

Múzeum részére. Nincsen olyan valamirevaló sziget, amelyen legalább néhány gyűjtőüvegre való

rovart össze ne szedett volna, és elmondhatja magáról, hogy ő ismeri legjobban az egész

szigetvilágot. Azonnal elkalauzolt a környék legjobb gyűjtőhelyeire.

Amit ma Nyugat-Szamoáról tudok, nagyrészt dr. Krausstól hallottam. Elmesélte, hogy kevéssel

ezelőtt nyugalomba vonult, és jelenleg éppen ezen a szigeten él. De annyira megszokta a vándorlást,

hogy nyugdíjasán sem képes egyetlen helyen sokáig megmaradni. Egész Óceániát szereti. Nyugat-

Szamoát mégis azért kedveli különösen, mert talán ez a kis ország őrizte meg a legjobban egész

Óceániában az őslakosság, a polinézek ősi jellegét és szokásait.

A kis országnak egészen a legújabb időkig nincs írott történelme, de a régészeti leletek alapján

sikerült néhány érdekes részletet megállapítani. Az első polinéz hajósok 2500-3000 évvel ezelőtt

érkeztek ide. Sokáig ez a szigetcsoport volt az Óceániába kirajzó vándorlások központja. A

szájhagyomány szerint körülbelül 20 generációra visszamenően, körülbelül 1200-ig tudják uralkodó

családjukat, a Malietoa-házat visszavezetni. A gyarmatosítók egészen a 19. század közepéig békén

hagyták a Szamoa-szigeteket. Ekkor egyszerre négy nagyhatalom is jelentkezett: előbb a franciák és

az angolok, majd az amerikaiak és a németek. Hadihajók vonultak fel a szigetek körül, de utóbb

mégis a gyarmatosítók bevált módszerét követték: az egymással szembenálló főnököket

fegyverezték fel, és uszították egymásra. A viszálykodás az európai fegyverek segítségével valóságos

vérfürdővé fajult. Az ellenségeskedésnek 1899-ben a berlini háromhatalmi megállapodás vetett

véget. A gyarmatosítók megosztoztak a zsákmányon: a mai Nyugat-Szamoa a németeké, Amerikai

Szamoa az amerikaiaké lett. Az angolokat is kártalanították a Salamon-szigetek egy részével; csupán

az ott élő néppel, a szamoaiakkal nem törődött senki.

A németek csak az első világháború kitöréséig maradtak Szamoában; ekkor új-zélandi csapatok

szálltak partra, s ettől kezdve önállóságra váró, úgynevezett gyámsági terület lett a szigetekből. Az

önállóságot 1962. január elsején kiáltották ki, Nyugat-Szamoa volt az első független állam

Óceániában.

Balázs Dénes dr., a világjáró barlangkutató óceániai útjai során bejárta ezt a két szigetet is. Ő

derítette ki, hogy a szigeteknek magyar vonatkozásuk is van. A nagyobbikon, Savai'i szigetén még

ma is működő vulkánosság van. A leg-

115

utóbbi kitörés 1903-ban kezdődött, és 1905-ben érte el a csúcspontját. Ez idő tájt járt ott a magyar

Vojnich Oszkár, aki elhatározta, hogy megközelíti a még javában működő vulkánt. Csapatával

lóháton indult el, majd a kitöréstől kiégett erdőkön gyalog felkapaszkodva elérték egészen a kráter

peremét. A látottakról Vojnich a következőket jegyezte fel: „A kráter fenekét vörös, izzó lávató fedi.

A rendkívül olvadt láva olyan folyékony anyagként mutatkozik, mint forró vízfelület piros bengáli

fényben. Az izzó tó száz és száz helyen forr, bugyog, sistereg." Nagy merészség kellett hozzá, hogy

a működésben levő és teljesen kiszámíthatatlan vulkánt a kráter széléig megmássza.

Az én expedícióimnak mindig egy kicsit szomorú pillanata, amikor a helyszíni kutatások tervét

elkészítem. Hiába hallok gyönyörű vízesésekről, megfagyott lávamezőkről és füstölgő vulkáni

kráterekről: az idő rövidsége és a pénzhiány majdnem mindig arra kényszerít, hogy lemondjak a

látványos turistaútról. Nyugat-Szamoában mindössze két napom volt, ez pedig kellett a főváros

környéki gyűjtésekre és a talajminták felszedésére. A hegymászást, a vízesést, a krátertavat

meghagytam hát másoknak. Egyetlen nem tudományos programról mégsem mondtam le: arról,

hogy a Vaea-hegyet megmásszam. Ez az út az én személyes ügyem volt.

Van a gyermekkoromnak egy nagyon kedves olvasmánya, olyan könyv, amelyet az Egri

csillagokkal, A láthatatlan emberrel, a legkedvesebb Jókai- és Mikszáth-könyvekkel és a Verne-

könyvekkel együtt szeretek. Ez a könyv Stevenson A kincses szigete. Kisdiák koromban általa

álmodtam magam Óceániába,

Flint kalózkapitány kincses szigetére. Aki maga is olvasta A kincses szigetet, annak nem kell tovább

magyarázni ezt a rajongásomat; aki pedig nem olvasta, annak azt ajánlom, hogy sürgősen szerezze

meg, és olvassa el.

Amikor már felnőtt fejjel utánaolvastam Robert Louis Stevenson kalandos életének, megtudtam,

hogy élete legboldogabb napjait Upolu szigetén töltötte, Vailima nevű házában. Nyilván ennek

emlékére kapta Nyugat-Szamoa fővárosának légikikötője a Wailima nevet. Azt is olvastam, hogy

élete utolsó szakaszában, már halálos betegen, a háza fölé emelkedő Vaea-hegyről kémlelte az óce-

ánt : azt a tengert, amelyet egész életében a legszebbnek tartott, és ahová eljött meghalni. Az volt a

kívánsága, hogy a Vaea-hegy tetején temessék el; azon a ponton, ahonnan messze el lehet látni a

tengerre.

Egyedül indultam a fiatalos erdővel borított hegyre, egy felfelé kanyargó ösvényen. Alig félórás

séta után az út egyik kilátópontjáról megpillantottam alattam egy különös, kék cseréppel fedett

épületet. Ez volt Vailima, Stevenson hajdani háza. Jelenleg állami épület és múzeumféle. A

kilátóponttól már rövid út vezetett felfelé, a Vaea-hegy tetejére, ahol a sír van. A kőszarkofág

oldalán és végén bronztábla volt. Az egyikre csak ennyit írtak a szamoai bennszülöttek: Tusitala

sírja. A másikon is egyszerű felirat: 1850 Róbert Louis Stevenson 1894. A felirat alatt Requiem című

verse. Mindezt a Stevenson életéről szóló könyvből tudtam, mert a síron, óriási meglepetésemre,

nem találtam meg a táblákat. A magukat turistáknak nevező vandálok lefeszítették és elvitték. Az

egyiptomi sírok ismeretlen és ismert kirablóinak ocsmány tettére, ha mentség nincs is, de

magyarázat van: az arany, a kincs megszerzése vezette őket. De mi vezette azt az alkalmi sírrablót,

aki az értéktelen, pusztán kegyeletet hirdető táblákat magával vitte? Úgy éreztem, hogy kell valamit

tennem, ami kifejezi, hogy nemcsak sírrablók járnak Nyugat-Szamoába a „civilizált" földrészekről.

Letéptem egy piros trópusi virágot, a tábla helye fölé tettem, és fényképet készítettem arról a sírról,

amelyben a szigetek legnagyobb szerelmese pihen.

117

Egyszemélyes korallzátony

Történetünk hőse, az új-zélandi születésű Tom Neale 18 éves korában úgy döntött, hogy foglal

magának egy üres szigetet. Ebből is kitűnik, hogy a mi Tóműnk nem volt mindennapi ember. Ezt

bebizonyította azzal is, hogy nem követte édesapja tiszteletreméltó foglalkozását, nem lett számvevő

az egyik új-zélandi szénbányában, hanem jelentkezett a tengerészetnél. Fűtőként kezdte, s így

szigetről szigetre hajózhatott. Nem éppen erre vágyott, mert a szigetekből legtöbbször csak olajjal

szennyezett kikötőhelyeket, mólókat és különféle hajókat láthatott. Később meg is unta, letelepedett

az egyik szigeten, és afféle falusi boltos lett belőle.

A fordulat akkor következett be, amikor egy hajóskapitány barátjával kikötött a Suwarrow-

atollon. Ez a híres orosz tábornokról, Szuvorovról, a Napóleon-elleni háborúk hőséről kapta a

nevét. A Suwarrow-atoll lakatlan terület, mintegy 320 kilométerre van tőle egy lakott sziget. Az

iskolai atlaszban sajnos helytelenül Suwarrow-szigetnek jelzik. Érdekes, hogy még a térkép készítői

sem ügyeltek arra a különbségre, ami az atoll és az atollon helyet foglaló sziget között van. Az

atollok úgy keletkeznek, hogy a tengerből előbb egy vulkán, egy tűzhányó emelkedik ki. A tűzhányó

körül azután - a sekély tengerben - korallok telepednek meg, és mivel a vulkán kör alakú, így a

korallok is gyűrű alakban veszik körül. Persze ne valami apró, Gellérthegy nagyságú vulkánra

gondoljunk, hanem olyan 50-100 km átmérőjű, óriás tűzhányóra, mint pl. a hawaii vulkánok.

Amikor később a vulkán kialszik, és lassan a tengerbe süllyed, a korallok a lesüllyedő hegy körül

gyűrű alakban tovább építkeznek. A korallgyűrű egyes pontjai lassan feltöltődnek, növényzet

telepszik meg rajtuk, így keletkeznek azután az atoll kis szigetei. Egyik ilyen szigete a Suwarrow-

atollnak az Anchorage-sziget, ahol Tom Neale-ék 1943-ban kikötöttek. A szigeten csupán öt parti

őr volt, mert akkor már javában folyt a második világháború, és útjuk tulajdonképpeni célja az volt,

hogy az őrségnek átadják a szükséges élelmiszert. Tom Neale pedig ekkor döntötte el véglegesen,

hogy ezen a szigeten telepedik le.

Anchorage-sziget elfoglalására még hét évet kellett várnia. Tom ekkor már 50 éves volt. Érdemes

elgondolkodni ezen, a mai türelmetlen világban. Az ilyen Tom Neale típusú emberek elhatároznak

valamit, és utána ha kell, évtizedekig dolgoznak és várnak, amíg célhoz nem érnek. Amikor Tom

eldöntötte, hogy nekivág az útnak, pontosan negyvenkilenc font, ma magyar pénzben kifejezve

kereken 1600 forint volt a zsebében. Vessünk csak egy pillantást Tom listájára, amelyre a

bevásárolnivalókat jegyezte fel: 40 kg cukor, 25 kg liszt, néhány tucat húskonzerv, tea, kétszersült,

20 dkg kávé, rizs, só, fűszer stb., azután magvak,

118

szerszámok, szegfélék, varrókészlet, edények, néhány ing, rövidnadrág, törölközők, ágynemű,

egyszóval a Robinson-élethez szükséges, szerény holmik. Érdekes, hogy fegyvert nem vitt magával,

mert vadászni nem akart. Később kiderült, hogy rosszul tette, mert a korallzátonyon elvadult

disznók voltak.

Amikor egy alkalmi hajóval megérkezett a szigetre, ládáit azonnal csónakba rakták, és kipakolták a

parti homokra. A hajó egy napig ott maradt, legénysége szétszéledt, míg az újdonsült Robinson

elindult az alig ötven méter hosszú, korallmésszel feltöltött ösvényen a sűrűben elrejtett kunyhóhoz.

Ebben a kunyhóban laktak a második világháború idején a tengerészőrök. Neale számára az el-

hagyott kunyhó és a mellette levő esővíztartó ciszterna nagyon fontos volt. A kunyhót szinte

teljesen benőtték a trópusi futónövények. Egyedüli társa, Tolvaj nevű macskája azonnal otthonosan

érezte magát, és öt perc alatt elpusztította első patkányát.

Bekukkantva a kis kunyhóba, egy 3 x 3 méteres szobát talált a legszükségesebb bútorokkal.

Tartozott még hozzá egy kétméteres veranda is. A kunyhó mögött két víztartály állott, mind a kettő

tele volt esővízzel, és az aljában levő csapot kinyitva, kellemesen hűvös, tiszta víz folyt belőle.

Amikor a kunyhóból kilépett, hogy a távolabb fekvő fürdőházacskát megnézze, egy elvadult tyúk

ugrott fel kotkodácsolva mellette. Tehát étkezéseihez tojásra is számíthatott, csak a fészket kellett

megkeresnie. Ezután az elvadult kert megtekintése következett, a kerítést megette a rozsda, a

termőföldet pedig széttúrták az elvadult disznók. A kert mögött kezdődött a dzsungel és a

vízimadarak, sirályfélék birodalma.

Tom ismerkedő sétája után megállapította, hogy rengeteg munkája lesz, ha meg akar élni. Rendbe

kell hozni a kunyhót és környékét. Azonkívül tenni kell valamit a félig elvadult disznókkal, mert

amíg itt vannak, zöldségeskertet nem telepíthet. Azután a dzsungelből termőföldet kell hordani,

mert anélkül nem kezdhet az ültetéshez. A verandán talált egy csónakot, amelyet rendbe kell hozni,

hogy a környező szigetekre járhasson halászni és élelmet gyűjteni. Este visszatért a hajóhoz, hogy

elbúcsúzzék társaitól, akik virradatkor útra keltek. Akkor még nem tudta,- hogy majdnem két évre

búcsúzik a külvilágtól.

Tomot másnap ragyogó trópusi napsütés ébresztette. Végre egyedül volt, ahogy harminc évvel

korábban megálmodta. A legközelebbi szárazföld 320 kilométerre, a legközelebbi város ezer

kilométernél is nagyobb távolságra volt tőle. Nekilátott, hogy rendbe hozza az elhanyagolt, elvadult

szigetet. Bizonyára sokan azt gondolják, hogy ilyen apró szigeten egyedül élni unalmas, egyhangú

dolog. Ha Tom Neale naplóját olvassuk, kiderül, hogy a magányosan eltöltött évek olyan

változatosak, izgalmasak voltak, mintha egy több milliós világvárosban élte volna le őket. „Akinek

dolga van, sohasem unatkozik" - neki pedig rengeteg tennivalója akadt. Elsőnek végezni kellett az öt

vaddisznóval, amely a szigeten garázdálkodott. Nem hússzerző vadászatról volt szó, hanem meg

kellett szabadulnia vetélytársaitól, mert az apró korallszirt nem volt képes egy em-

119

bert és öt disznót eltartani. Tom Neale naplójában így írta ezt le: „A kérdés megoldásától

egyszerűen az életben maradásom függött. Hosszas gondolkodás után tudatára ébredtem, hogy a

disznókkal csak egyenként végezhetek. Megtettem az előkészületeket, és még az esőzések idején

borotvaélesre köszörültem egy törött késpengét, amelyet erős rúdhoz kötöttem. Volt fegyverem, és

megvolt bennem a szükséges elszántság is. A kérdés csak az volt, hogyan csalhatom egyenként

lőtávolba vagyis szigonyom elé a vadállatokat. Tudtam, hogy a disznó nem szokott felfelé nézni,

ezért egy pálmafán 3 és fél méter magasságban leshelyet készítettem. A fa alatt a bozótot kivágtam,

majd egy tucat kókuszdiót feltörtem, és a fa törzse köré raktam. A következő éjszakákat a leshelyen

töltöttem. Az első napokon csak patkányok és kókuszrákok jelentek meg, hogy a dióból

lakmározzanak, de az ötödik éjszakán végre sötét árnyék közeledett. Amikor az agyarakon

megcsillant a holdfény, szinte elállt a lélegzetem. A disznó tétovázott, mélyen, gyanakodva szívta be

a levegőt. Ösztönösen tudtam, érzi jelenlétemet. Nyaka mögé célozva, teljes erőből beledöftem a

magam készítette szigonyt. A vaddisznó szörnyű üvöltést hallatott, és a szigonyt kitépte kezemből.

Üldözőbevettem, és megadtam neki a kegyelemdöfést. Tántorogva hátráltam, egy pillanatig azt

hittem, hogy rosszul leszek. Másnap elástam az állat tetemét. Semmiért a világon nem ettem volna

belőle egy falatot sem."

Tom így végzett sorra a többi elvadult disznóval. Végre elvethette zöldség-magvait, és néhány

hónap múlva a kis kert szinte elárasztotta friss zöldséggel. A tenger pedig bőségesen ellátta hallal,

friss tojás és csirkehús is volt a szigeten. Ezek voltak a Robinson-élet legszebb hónapjai, mindaddig,

amíg a szörnyű orkán meg nem érkezett. Itt, az orkánok hazájában értjük meg, hogy mit jelent a

„vihar előtti csend" kifejezés. Ilyen csend előzte meg azt a szörnyű néhány napot, amelyben Tom

Neale majdnem életét vesztette. De újból idézzük naplójának néhány sorát: „A szél szinte állati

jajgatással süvöltött a pálmafák levelei között. Amikor a kunyhó ajtaját kinyitottam, a szél majdnem

elrántott, alig bírtam visszavonszolni magam. A szél olyan erős volt, hogy minden más zajt elnyo-

mott. Időről időre újabb fatörzsek zuhanását hallottam, és vártam, mikor szakad be a kunyhó teteje.

Négy órán át ültem összetörten, közben bizonyára elszundítottam, mert egyszer csak hatalmas

csattanásra ébredtem. Az ajtóhoz rohantam, ki akartam nyitni, de nem tudtam megmozdítani.

Ekkor jöttem rá, hogy a veranda teteje leszakadt." Ezzel a vihar ki is adta erejét. Ismét szép hetek

következtek, de megtörtént a legnagyobb baj, ami egy magányos szigetlakót érhet. Csónakján az

egyik kis szigetre evezve, éppen a sekély vízbe dobta a nehéz horgonyt, amikor rettenetes nyilallást

érzett a hátában. Alig tudott megmozdulni, porcsérvet kapott. Órákba telt, amíg valahogy

visszasodródott a maga szigetére, és a csónakból kiszállva, szinte négykézláb a kunyhóig

kapaszkodott. A fájdalomtól félig eszméletlenül valahogyan bemászott a kunyhóba, és felmászott az

ágyába. Napokig feküdt mozdulatlanul, félálomban. Arra gondolt tiszta

pillanataiban, hogy vagy meggyógyul, vagy étlen-szomjan hal meg, mert az odatett víz és kevéske

élelem hamar elfogyott. Rettenetes gondolat volt, hogy pár méterre az életet adó víztől, egy fedél

alatt az élelmiszerekkel, mozdulatlanságában el fog pusztulni. Csodálatos megszabadulását így írta le:

„Ébren voltam, amikor határozottan arra gondoltam, hogy hangokat hallok, valami tompa morajt,

mint amikor két ember beszél egymással. Természetesen álomnak kellett lennie, mert a másik

lehetőség az volt, hogy megőrültem. A következő pillanatban tisztán megszólalt egy hang: Van itt

valaki? - és egy férfi lépett a szobába." Nem csoda történt, hanem csodának is beillő véletlen. Két

amerikai fiatalember érkezett egy kis hajóval a zátonyhoz, négy nappal azután, hogy Tom Neale

súlyosan megsérülve, mozdulatlanságra kényszerítve, lerogyott az ágyára, így menekült meg a biztos

haláltól, és így került el - életben - arról a szigetről, amelyet annyira megszeretett.

121

Az álmok szigete

Mikor éj kámzsázza a földet és hajóm ringatja a nyugati szél - a város felöl vad zenebona dárdázza a levegőt. Ha kórus zeng, mintha a nappal acélnyilai, zápornyilai pattannának vissza a levegő boltozatára. Ha egy rikkant csak, trombitaként harsan a reszelős hang. Bendzsók és dobok dobognak, dünnyögnek, lüktetnek hisztérikusan a vályogputrik mellől.

Messze a Nap, pókként a saját felhőhálójába fogva, leforr a tengerbe és köpüli, vérrel pacskolja a hullámokat. Kétségbeesetten csapkod rőt csápjaival, vadul kapaszkodik a hullámok gyapjúfehér tarajába, aztán kiloccsan a partra, lombjukkal hadonásznak a nagy fák, vászonból-szabott színpadi fák; - leveleik úgy korbácsolják őket, ahogy a kötelek verik az árbocokat, a só-áztatta hajókon.

(S . Sitwell: Tahiti.

Szabó Lőrinc fordítása)

Az érdekes szigetek legérdekesebbike, valamennyi csendes-óceáni utazó álma, Tahiti, sokáig

elérhetetlen maradt számomra. Kereken kétszáz évvel azután, hogy Cook kapitány, a sziget első,

részletes leírója partra lépett Tahitin, végre én is eljutottam erre a csodálatos tájra. Engem azonban

nem a felfedező utazók vitorlás hajója, hanem egy Boeing 707-es röpített az álmok szigetére. De

amint a Tahitivel szemben fekvő Moorea-sziget csipkés vulkáni csúcsát megpillantottam,

gondolatban egyszerre visszaugrottam a régi időkbe. A tenger ugyanolyan sötétkék volt, mint Cook

kapitány vagy Darwin idejében, a korallszirtek ugyanolyan könnyedén libegtek a meredek csúcsok

fölött, mint régen.

A két klasszikus utazó: Cook kapitány és Darwin útleírását olvasva, állíthatom, hogy náluk

szebben és találóbban senki sem tudott írni e tájról. Ennek igazolására hadd idézzem a 26 éves

Darwint:

„Napkeltekor megláttuk Tahitit. Ez a sziget mindig klasszikus marad a Csendes-óceánon utazók

számára. Az alsóbb részek buja növényzetét még nem láthattuk, és ahogy a felhők

tovagomolyogtak, a sziget közepe táján a legvadabb

123

és legmeredekebb csúcsok bontakoztak ki. Ebéd után partra szálltunk, hogy élvezzük azokat a

benyomásokat, amelyeket az új vidék támaszt bennünk. Nagy tömeg férfi, asszony és gyermek gyűlt

össze, hogy nevetve és vidám arccal fogadjanak bennünket. A kanyargó, árnyékos kis ösvények

elszórt házakhoz vezetnek, amelyeknek tulajdonosai mindenütt szíves és vendégszerető fogadtatás-

ban részesítettek bennünket. Mikor este visszatértünk a csónakhoz, megálltunk, hogy egy nagyon

kedves jelenetnek legyünk tanúi. A parton egy csomó gyerek és fiatal örömtüzeket gyújtott, amelyek

megvilágították a tengert és a környékbeli fákat. Mások körben állva tahiti verseket énekeltek. Az

énekek rögtönzöttek voltak."

Semmi sem vonzza annyira a messze földről érkezett utazót, mint az ismeretlen sziget ismeretlen

útjai. Elindulni és elsőnek meglátni azt, amit előttünk még senki sem látott. így indult neki Darwin is

első tahitibeli felfedező útjának. „Reggel korán partra szálltam - írja naplójában - egy kosár eleséggel,

meg két takaróval, magam és legényem számára. A holminkat egy hosszú bot két végére kötöttük,

melyet tahiti kísérőim vittek vállukon. Vezetőimet kértem, lássák el magukat eleséggel meg ruhával,

de ők azt felelték, hogy a hegyekben elég a táplálék, ruházatnak pedig elegendő a bőrük. Egész nap

a hegyek között haladtunk, és estére egy kis lapályos helyre értünk. Itt háltunk meg éjjelre. A

szakadék mindkét oldalán nagy banánligetek voltak, tele gyümölccsel. Némelyik fa 20-25 láb magas

és 3-4 láb kerületű volt. Kísérőim bambuszszálakból és banánlevelekből pár perc alatt pompás házat

építettek számunkra, és száraz levelekből jó puha ágyat vetettek. Aztán tüzet gyújtottak, és

megfőzték a vacsoránkat. Gallyakból kis tüzet raktak, egy csomó apróbb követ tettek az égő fára. A

húsdarabokat, a halat, a banánt levelekbe göngyölték, két réteg forró kő közé rakták, azután az

egészet földdel takarták be, úgyhogy sem gőz, sem füst nem távozhatott el belőle. Körülbelül fél óra

alatt minden pompásan megfőtt. Az ételt banánlevélből készült térítőre rakták, kókuszhéjból ittuk

hozzá a rohanó folyó hűs vizét, így élveztük a falusi vacsorát."

Ottjártamkor én is felkerestem a sziget belsejét. Csakhogy az utat aszfaltozott gépkocsiúton, egy

ott élő, magyar származású festőművész autóján tettem meg. Először egy hajdani szent helyet

látogattunk meg. Azután rövid látogatást tettünk Bengt Danielssonnál, aki a Heyerdahl-féle Kon

Tiki tutajexpedíció egyik résztvevője volt. Jelenleg feleségével együtt Tahiti szigetén él, itt írja

érdekesebbnél érdekesebb útikönyveit. Majd az elmaradhatatlan múzeumlátogatás következett a

Gauguin képtárban. Bizonyára mindenki hallott róla, hogy Gauguin, a francia festőművész

Tahitiben készült képeivel vált világhírűvé.

A múzeumlátogatás után gondolatban térjünk vissza abba a banánlevéllel fedett kunyhóba,

amelyben Darwinék a hegyek között az éjszakát töltötték. Úti-beszámolójában így ír erről:

„Napfelkeltekor kitűnő reggelit készítettek barátaim, ugyanazon a módon, mint tegnap este. Ők is

kivették belőle a részüket, so-

hasem láttam még embert, aki csak megközelítőleg is annyit evett volna, mint ők. Azt hiszem, az

ilyen rendkívül tág gyomor a túlnyomórészben gyümölccsel és növénnyel való táplálkozás

következménye. Reggeli után folytattuk utunkat. Mivel én a belső vidékekből mást is akartam látni,

más úton tértünk vissza. Egy ideig a hegy lejtőjén egy nagyon bonyolult ösvényt követtünk. A

kevésbé meredek részeknél nagy kiterjedésű banánligeteken mentünk át. Lefelé a gerincek irányát

követtük. Folyton a szakadékon és mélységen csodálkoztam, amikor egyik borotvaéles gerincről

körültekintettem a vidéken. Támaszpontom olyan kicsiny volt, hogy csaknem olyan látványban volt

részem, mintha léghajóról néztem volna szét. Ugyanazon a sziklapárkányon aludtunk, ahol tegnap

vacsoráztunk. Az éjszaka szép volt, de a szakadék mély és keskeny volta miatt rendkívül sötét.

Reggel korán elindultunk, és még aznap elértük hajónkat." Ahol hajójuk valaha kikötött, ott ma a

főváros, Papeete központja áll.

Már Cook kapitány útleírásában is sok szó esik arról, hogy a tahiti szigetlakók másképpen

gondolkoznak, mint mi. A legtöbb félreértés, sőt összetűzés ezért támadt az európai látogatók és a

polinéziai bennszülöttek között. A szigetlakók könnyen magukkal viszik, ami hirtelen megtetszik

nekik. Ebből a szempontból olyanok, mint a gyerekek. De náluk a tárgyak elcsenése nem számít

akkora vétségnek, mint a fehér ember szemében. Ha rajtakapják őket, legfeljebb visszaadják, vagy

más ajándékkal kárpótolják a károsultat. Helytelen tehát velük szem-

125

ben az európai szokásokat, vagy éppen törvényt alkalmazni, hiszen egyszerűen nem tudják felfogni,

miért olyan nagy bűn az, amit tettek. És általában a bűn és a büntetés mást jelent számukra. Cook

kapitány ezzel kapcsolatban az alábbi történetet írta le: „A hajó mészárosának megtetszett egy

kőbalta, amelyet az egyik bennszülött házában látott. Megpróbálta megvenni az éppen otthon tar-

tózkodó asszonytól egy szegért. Amikor az asszony ezen az áron nem volt hajlandó az üzletbe

belemenni, az angol megfenyegette, hogy elvágja a torkát, ha ellenáll. Amikor elém kerültek, a

mészáros oly keveset hozott fel a védelmére, hogy alig lehetett kételkedni a bennszülött asszony

igazában. Miután bűnét ráolvastam, és megmutattam a bizonyítékokat, parancsot adtam

megbüntetésére, hogy elejét vegyem további hasonló erőszakosságoknak. Miközben a bűnöst le-

vetkőztették és kikötötték az árbochoz, a bennszülöttek csendben voltak, és feszülten várták a

történendőket. Mikor az első korbácsütés elcsattant, izgatottan hozzánk rohantak és könyörögtek,

engedjük el a büntetés hátralevő részét. Nyomós okaim voltak rá, hogy ebbe ne egyezzem bele, ők a

sajnálattól könnyekre fakadtak. Valóban olyanok, mint a gyerekek. Könnyekkel fejezik ki lelkük

bármilyen felindulását, és ugyancsak gyermeki módra, a következő percben már el is felejtik, hogy

az előbb még sírtak. Azonban mindent összevetve, ha el is ismerjük, hogy boldogabbak nálunk, ki

kell jelenteni, hogy a gyermek mindig boldogabb a felnőttnél, mi viszont kiestünk ebből a

boldogságból - természetünk tökéletesítésével, ismereteink növelésével és látókörünk

kibővítésével." Azt hiszem, Cook kapitány szavainál jobban nem is lehetne a polinéziai benn-

szülöttek természetét jellemezni.

Tahiti fővárosa, a dallamos nevű Papeete ma már sajnos idegenforgalmi látványosság, és

állandóan tömve van a világ minden részéből odasereglő turistákkal. Aki az igazi, hamisítatlan

polinéziai életre kíváncsi, annak repülőgépen néhány órás, hajón néhány napos útra kell indulnia és

partra szállnia valamelyik eldugott korallszigetecskén. Ezt az utat választottam én is, amikor Bengt

Danielsson tanácsára a Rangiora-zátonyt látogattam meg. Kis, kétmotoros repülőgépen, a mai

légiközlekedéshez mérten lassan tettük meg odáig az utat. A repülőgép kis vattacsomó fellegek

között repülve érte el a Rangiora-atoll türkizkék gyűrűjét. A sziget piros tetejű temploma és a fehér

vitorlás csónakok játékszerekként sorakoztak alattunk, amikor megkezdtük a leereszkedést. De a

faluban a korallmészből épült kis házak teteje már hullámbádogból volt, és a bérbe adott szoba

falán Hongkongból érkezett, oroszlánt és tigrist ábrázoló, mérhetetlenül ízléstelen falvédőt találtam.

Pálmalevéltetőt most is fonnak ugyan az asszonyok, de csak az épülő turistahotel számára, ami

hamarosan megnyílik a Rangiora-atollon. Tehát én sem mentem elég messze...

A dél-tengeri szigetekről még a harmincas években megjelent egy könyv A haldokló szigetvilág ámen.

Lehet, hogy ez a jóslat akkor még korai volt, mert a valódi szigeti élet igazában csak most van

eltűnőben.

A Tűzistennő szigetei

A Hawaii-szigetek a Csendes-óceánban a Ráktérítő mentén Polinézia legészakibb szigetcsoportja.

Földrajzi fekvése miatt fontos közlekedési csomópont. Névadó és legnagyobb szigetén hatalmas

vulkánok vannak, legmagasabb a már kialudt Mauna Kea, egyetlen működő vulkánja a Mauna Loa.

A tűzhányó kőborította kupolájától le, egészen a keskeny, mélyen benyúló parti öblökig, mindenütt

meglátszik a vulkánosság kegyetlen munkája. Vannak elpusztított, és vannak megáldott részei.

A tűzhányó oldalai szelíden hullámzanak lefelé. Ahol a kertek megszűnnek, buja legelők

következnek. Itt nem kell trágyázni a földet, Pele istennő tüze gazdagítja. Ki is tulajdonképpen Pele

istennő? A nép őt a tüzek asszonyának, Kaui istennőnek is nevezi. Nagy kultusza van. Ha fenyegető

kedvében van, akkor tyúkot, malacot, mindenféle gyümölcsöt cipelnek fel a kráterhez, hogy az

istennő haragját lecsillapítsák. Az áldozatnak megvan a maga szertartása. Legelőször az

ohelobogyókat, majd a lehuavirágokat dobják a kráterbe, ezután a gyümölcsöket, veteményeket

legutoljára pedig az élő állatokat.

A véletlen úgy hozta magával, hogy Föld körüli expedícióim során négyszer is jártam a Hawaii-

szigeteken. Nekem a meggypiros virágokkal borított lehua-erdők jutnak mindig eszembe, ha Hawaii

nevét hallom. Amikor először odaérkeztem, még nem tudtam, hogy a lehua Pele istennő virága, és

csak az utolsó utamon, amikor a Magyar Televízió munkatársaival jártam ott, találtam meg Pele

istennő haját. Ekkor tanultam meg, hogy Pele, a tűzhányók istenasszonya, szőke volt. Egy

alkalommal egy mellékkráter mellett álltunk, társaim a fortyogó lávát filmezték, amikor lábamhoz

összegubancolódott, szőke hajcsomót sodort a szél. A hajcsomó az alattunk fortyogó lávató, a

Halemaumau felől érkezett. Ugyanis, amint a forró gőzök a lávató, buborékjainak falát

szétpattintják, a buborék anyagából finom szálak ezreit húzzák ki. A szél ezt a lávából született

ásványi hajat óriási tömegben sodorja szerteszét.

A Hawaii-szigeteken talajbiológusként főleg azt tanulmányoztam, hogy milyen biológiai erők

tartják fenn a talaj termőképességét, azt a csodálatos erőt, ami évezredeken és milliókon át lehetővé

teszi, hogy új és új élet sarjadjon a szűz talajból és a termőföldből egyaránt. Valóságos természetadta

laboratóriumot találtam itt. Hiszen szemünk láttára buggyan ki a láva a Föld gyomrából, s dermed

kőzetté, mállik el buja termőfölddé. Ebben az óriási laboratóriumban szinte egymás mellett

láthatjuk mindazt, ami a Föld őskorában, a földkéreg megmerevedésétől az élet első megjelenéséig

és a magasabbrendű élet, a mai nö-

1 2 7

vények és állatok kifejlődéséig történt. Ezt a majdnem 4 milliárd éves folyamatot látjuk egyszerre,

néhány évtizedbe összesűrítve.

A földtani érdekességeken túl a Hawaii-szigetekhez fűződik az újkori felfedezéstörténet

legnagyobb alakjának, Cook kapitánynak az emléke. Mivel őt gyermekkorom óta példaképemnek

tekintettem, nem mulaszthattam el, hogy itteni nyomát ne kutassam. A szigetsor legrégibb, kereken

ötmillió éves nyugati nagy szigetét, Kauait fedezte fel elsőnek. Mégpedig váratlanul és teljesen

véletlenül. Harmadik és egyben utolsó útján talált rá, és akkor még nem sejtette, hogy ez a

felfedezése az életébe kerül.

Cook kapitány 1728-ban született Mortonban. Szülei szegény, írástudatlan parasztok voltak.

Gyermekkorában boltosinasnak szegődött el, később egy hajóépítő cégnél dolgozott, és itt alaposan

megismerkedett a korabeli hajók szerkezetével és berendezésével. Szinte éjjel-nappal tanulva,

bámulatos akaraterővel haladt életcélja felé. Huszonhét éves korában, amikor az angol királyi

tengerészet szolgálatába lépett, már kitűnő matematikus és csillagász hírében állott. Ekkor küldték

ki első expedíciójára a Csendes-óceánra. Hivatalos megbízatása az volt, hogy a nemrég felfedezett

Tahiti szigetére vitorlázzék, és figyelje meg a Venus bolygónak a napkorong előtt való átvonulását.

Ez a megfigyelés nagyon fontos volt az akkori hajózás számára.

Valószínű azonban, hogy az expedíciónak az volt a fő célja, hogy eldöntse, csakugyan létezik-e

egy nagy déli földrész a Csendes-óceánon? Az emberek tudatában ugyanis évszázadok óta élt az a

feltevés, hogy valahol a Csendes-óceánon létezik egy ilyen földrész, csak még nem bukkantak rá.

Cook kapitánynak természetesen ezt a célját titokban kellett tartania, mert akkoriban versengés folyt

a francia és az angol felfedezők között.

A fiatal kapitány nem várt eredménnyel teljesítette feladatát. Felfedezte és bámulatos

pontossággal feltérképezte előbb Új-Zélandot, majd Ausztrália keleti partjait, megállapította, hogy

Új-Guinea egyetlen nagy sziget, és nem tartozik egyetlen földrészhez sem.

Azt hihetnénk, hogy ennyi szenzációs eredmény után elismerték Cookot. Tévedés. Igaz ugyan,

hogy a tudományos körök haladó szellemű képviselői elismerték. A hivatalos, kormányzati körök

azonban nem. Ok a fiatal kapitányban ezután is a névtelen parasztgyereket látták. Elismerést nem

kapott ugyan, de újabb feladatot igen. Ezúttal két hajót bíztak rá abból a célból, hogy járja be a

Csendes-óceán egész déli felét. Ez az expedíció három és fél évig tartott, és az emberiség első,

igazán tudományos vállalkozása volt. Cook kapitány kereken 12000 kilométert tett meg, háromszor

akkora távolságot, mint az Egyenlítő hossza. Még felsorolni is nehéz lenne, mi mindent talált ez az

expedíció. Az új földrajzi felfedezések mellett megoldotta az akkori tengerészet legszörnyűbb

betegségének, a skorbutnak a gyógyítását is. Ezt a betegséget a C-vitamin hiá-

1 2 8

nya okozza. Cook természetesen nem tudott még a vitaminokról, de rájött saját tapasztalatából,

hogy milyen élelmet vigyen magával, miként adagolja és tárolja, hogy hasznára váljék. A több mint

ezernapos úton főképp a citromlé és a káposzta fogyasztásával elérte, hogy egyetlen tengerésze sem

betegedett meg.

A második sikeres út után a kapitányt a Királyi Társaság, a Royal Society tagjai sorába választotta.

Állami részről azonban ismét semmiféle elismerést nem kapott, csak egy újabb feladatot. Ez

alkalommal a Csendes-óceán északi részére küldték, hogy keresse meg az északnyugati átjárót,

vagyis azt a tengeri utat, amely a feltevések szerint Szibéria és Európa fölött a Csendes-óceánt az

Atlanti-óceánnal köti össze. Cook kapitány ezen az úton hajózott, amikor teljesen váratlanul egy

nagy sziget bukkant fel előtte: Kauai szigete. Semmiféle térkép nem jelezte, hogy itt szigetcsoport

lehet. 1778 februárjában tehát váratlanul bukkant a Hawaii-szigetekre. Kauai lakói a legnagyobb

vendégszeretettel fogadták a látogatókat, de Cookék nem időzhettek itt sokáig, tovább kellett indul-

niuk az északnyugati átjáró keresésére. Akkor még nem tudták, hogy útjuk hiábavaló, mert ilyen

átjáró nincsen.

De Kauai szigetén - a különös látogatók megjelenése után - nem nyugodtak meg a kedélyek. Úgy

érezték, hogy valami egészen rendkívüli dolog történt velük, fehér istenek jelentek meg közöttük.

Ezt az eseményt méltóképpen meg kellett ünnepelni. Ezért egy melét készítettek Dal a látogatóról

címen. A melé kü-

129

lönleges hawaii irodalmi mű, ha a mi irodalmi fogalmaink szerint akarjuk meghatározni, azt

mondhatjuk, hogy az eposz, a görög dráma és az oratórium keveréke. Csak töredékek maradtak

fenn ebből a meléből, amelyet akkor adtak elő a kauaiak, amikor Cook kapitány már nem élt. A

kórusok előtt egy szólista így kezdte: „Lono temploma megérkezett, áttörve az égboltot, vízre

szállt." Lono-nak Cook kapitányt nevezték, Lono náluk az esőisten neve. Lono temploma pedig

Cook kapitány hajója volt. Ezután a kórus így folytatta: „Mennyi vendég, mennyi vendég, laulauáé,

laulauáé! Fehér az arcuk, furcsa a nyelvük, isteni fajta, laulauáé, laulauáé!"

Miközben a békés Kauai szigetén ünnepségre készültek a fehér istenek tiszteletére, a többi

szigeten háború dúlt. Az itt élő harcos népek éppen a szomszédos sziget, Maui meghódításával

voltak elfoglalva, amikor megkapták a hírt, hogy Kauai szigetén két hatalmas „úszó templom",

hawaii néven heiau jelent meg, és rajtuk volt az eső csodálatos istene, a fehér arcú Lono is. De

további megdöbbentő hírek is szárnyra keltek Lono istenről és a társaságában levő fehér istenekről.

Valamennyien laza bőrű, lebernyeges lények, oldalaikon nyílások vannak, és valahányszor ezekbe a

nyílásokba mélyesztik kezüket, gyöngyöket, szögeket, késeket és egyéb csodálatos holmit húznak ki

testük belsejéből. Szájukból füst pöfékel elő, mintha csupa kis tűzhányó lenne mindegyik, sőt még

beszélnek is, de beszédük csuklás és zörej, amit nem képes megérteni az értelmes ember.

Mintha csak az istenek irányították volna, néhány hónappal a hírek elterjedése után, hirtelen Maui

partján is megjelentek az úszó templomok. A harcosok felszólították a papjaikat, imádkozzanak,

hogy a fehér istenek őket is tiszteljék meg látogatásukkal. Úgy látszik, a papok jól imádkoztak, mert

az úszó templomok Lono isten fehér zászlóival besiklottak az öbölbe. A törzsfő azonnal parancsot

adott, rakjanak meg egy kenut ajándékokkal, azután ünnepi tollköpenyben, fia és az előkelőségek

társaságában megindult az úszó templomok felé, a csónakok egész rajától követve. A csónakraj

háromszor körülevezte az úszó templomokat, miközben szent dalokat énekeltek a fehér istenekhez.

Ezután a látogatók kötéllétrát engedtek le, és jelekkel felszólították a vezéreket, hogy látogassanak

fel hozzájuk. Féltek ugyan, de azért engedtek a meghívásnak. Amikor felérkeztek, egészen meglepő

dolog történt: Lono isten a törzsfőnökhöz lépett, megragadta a kezét, és rángatni kezdte. A

törzsfőnököt az istennek ez az értelmetlen szokása teljesen meglepte, de nem volt ideje sokat

gondolkozni, mert amikor a rángatást abbahagyta, egy nyíláson át benyúlt a teste belsejébe, és

ajándékokat adott át neki. Igazat mondtak tehát a kauai hírek, hogy a fehér istenek oldalán lyukak,

belsejükben pedig ajándékok vannak.

Ez az első találkozás rendben és békésen zajlott le. Két hónap múlva, amikor a mauik a

hadjáratból hazatértek a Nagy Szigetre, már ott állott az öbölben Lono isten két úszó temploma. A

törzsfőnök ismét meglátogatta Cook kapitányt,

és a saját tollköpenyét borította rá hódolata jeléül. Ezután ünnepségsorozat kezdődött, amely tíz

napon át tartott. Ezalatt a sziget egész élelmiszerkészlete elfogyott. De a törzsfőnök nem törődött

vele, hiszen velük van Lono, az esők istene. Majd ad ő esőt és jó termést, vagy ha kell, élelmet is.

Lono vagyis Cook kapitány ezzel nem tudott szolgálni. Ehelyett ugyanazt tette, mint Tahiti

szigetén. Tűzijátékot rendezett a szigetlakók tiszteletére. A hatás itt is lenyűgöző volt. A szemtanúk

szerint mintegy tizenötezer ember gyűlt össze, hogy végignézze Lono isten csodáját. Amikor a

rakéták robbanására került sor, mindenki arcra borult, és ezt kiáltozta a tömeg: „íme, Lono isten,

ura a mennydörgésnek és a villámlásnak is."

Ha a két hajó a tűzijátékot követően felszedi a horgonyt, és nyomtalanul eltűnik, talán még az

éhínség sem ártott volna Lono isten tekintélyének. Egy istennek, aki felmegy az égbe, el kell tűrni

mindent. Csakhogy két nappal a hajók kifutása után vihar kapta el őket, és az egyik árboc eltört.

Cook kapitány elhatározta, hogy visszatér a szigetre. Itt azonban ünneplés helyett némaság fogadta.

A falu teljesen kihaltnak látszott, de végül találtak egy embert, aki közölte velük, hogy uruk távol

van, az öblöt pedig „kapu", azaz tabu alá vették, senkinek sem szabad vízre szállni. A kapitány nem

értette, mi az oka ennek a hirtelen hangulatváltozásnak. Ha egy kicsit jobban utánanéz embereinek,

könnyen rájöhetett volna az okára. A matrózok ugyanis sorra követték el azokat a vétkeket, amelyek

haragra gerjesztették a lakosságot. A szent helyek kerítését felszedték és eltüzelték. Ezért kellett az

öböl környékét kapu alá venni. A hajó tisztjei máris partra szálltak, hogy vízkészletüket kiegészítsék.

Minden simán ment volna, ha a második napon valamelyik szigetlakó el nem köti Cookék csónakját.

A polinéziai népeknél a magántulajdon nem olyan szent, mint Európában. Azt tartják, hogy a

csónak nem kopik el attól, ha használja valaki. Utána úgyis visszakerül tulajdonosához. Cook

kapitány azonban - az akkori angol szokások szerint - a lopást nagyon komoly bűnnek tartotta.

Személyesen ment a partra, hogy a törzsfőnököt túszként magával vigye a hajóra, míg a csónak elő

nem kerül. A törzsfőnökkel a hajó felé indultak, amikor a bennszülöttek körülfogták őket. A figyelő

őrszem a hajón azt hitte, hogy megtámadták a kapitányt, és jelet adott a matrózoknak a tüzelésre.

Eldördült az ágyú, és a matrózok rohantak a bennszülöttek felé. A törzsfőnök ekkor szorongatni

kezdte Cookot. A hawaii legenda szerint nem akarta megölni, hiszen feltételezték róla, hogy isteni

lény, tehát nem halhat meg. A kapitány azonban a törzsfő szorítására nagyon is emberi módon

viselkedett, felnyögött. Erre felharsant a bennszülöttek kiáltása: jajgat, ha jajgat, akkor nem isten!

A többi villámgyorsan zajlott le. A kapitány a matrózokra kiáltott, hogy meneküljenek a hajóra az

ágyútűz védelmében! Még ebben a veszélyes helyzetben is arra gondolt, hogy a vérontást elkerülje.

Ez a kiáltás azonban az utolsó szava

131

volt, mert a törzsfőnök a háta mögé ugrott, és beledöfte azt a kést, amit néhány nappal korábban a

kapitánytól kapott ajándékba.

Utolsó kívánsága tehát teljesült, a harc nem folytatódott. Cook holttestét az egyik közeli

szenthelyre vitték, majd éjfélkor testének egy darabját két harcos átadta a hajók legénységének.

Február 21-én, egy napsütéses vasárnap reggelen, a tengerészek ünnepélyes szertartással adták meg a

végtisztességet Cook kapitány földi maradványainak.

A soha nem volt szigetek

Kik voltak Atlantisz költői? Ki ismeri hőseiket? Mormog a tenger, de csak magának, mélye nem fecsegi ki csöndjének titkait, s nem tudja, mily ütem zárult, mikor Atlantisz végső buborékait felvetette a megnyugvó talaj.

(G. Bottomley: Atlantisz

Szabó Lőrinc fordítása)

A legérdekesebb történetei a nem létező szigeteknek vannak. A soha nem volt szigetek történeteivel

több kötetet megtölthetnénk, ezekből választottunk ki néhányat. Nem a mesék birodalmába

utazunk, mert ezeket a soha nem volt szigeteket komoly tengerészkapitányok, sőt néha tudósok

kalauzolása mellett járjuk be.

Azonnal egy nem létező földrésszel kezdjük képzeletbeli utazásunkat. Az ókor egyik legnagyobb

tudósa, Arisztotelész kalauzol bennünket. O volt az első, aki erről a nagy déli kontinensről

tudósított. A déli földrészt persze sem ő, sem más szemtanú nem látta, pusztán okoskodással

jutottak el arra a következtetésre, hogy „kell" lennie egy ilyen földrésznek. Azt gondolták ugyanis,

hogy enélkül nincs, ami egyensúlyban tartaná a Földet, és nélküle felbillenne a földgolyó. Később

egy másik ókori tudós, Ptolemaiosz még a térképét is megrajzolta mesék és a saját elképzelései

alapján.

Akármilyen hihetetlen, de ez a képzelet szülte térkép egészen a felfedezések kezdetéig komoly

tudományos forrásnak számított. A hajósok abban a hitben indultak el, hogy megtalálják mindazt,

amit Ptolemaiosz több mint ezer évvel ezelőtt a térképre rajzolt.

Egy spanyol kincskereső, Alvaro Mendanya de Nayra jó 70 évvel Kolumbusz útja és Amerika

felfedezése után indult el kelet felé, az új földrész megkeresésére, így jutott el Új-Guineától keletre, a

mai Salamon-szigetekre, a szigetek neve tőle származik. A szigeten ugyanis, ahol kikötött, talált egy

kevés aranyat, de nem annyit, hogy meggazdagodhatott volna belőle. Az aranyat tehát megtoldotta

egy kis hazugsággal. Hazatérve azt a hírt terjesztette, hogy megtalálta Salamon király kincses

országát, Ofirt. Ofirt ugyan nem találta meg, de a szigeteken mai napig rajta ragadt a Salamon név.

A sok kalandor és hajóskapitány között a legtöbb józan ésszel Drake, a híres angol hajóskapitány

rendelkezett. Egyik tengeri útja után kereken kimondta,

133

hogy „déli földrész pedig nincsen". Ennek ellenére néhány évtizeddel később VIII. Kelemen pápa

és III. Fülöp spanyol király Quiros kapitányt azzal a céllal küldte a tengerre, hogy foglalja el a déli

földrészt, és az ott lakó népeket térítse keresztény hitre. A kapitány, teljes nevén Pedro Fernandez

de Quiros, a parancsnak megfelelően el is indult kalandos felfedező útjára. Útijelentésében annyira

összekeveredett az igazság a mesékkel, hogy sokszor még ma sem tudjuk pontosan, milyen földrajzi

helyeket takarnak azok a hangzatos nevek, amelyeket Quiros adott az egyes szigeteknek. Nyilván

megbízói kedvébe akart járni, amikor a mai Új-Hebridák legnagyobb szigetét a „Szentlélek Déli

Földrészének" nevezte el, és a Déli-sarkkal együtt bekebelezte a spanyol birodalom országai közé.

Megjegyzendő, hogy az Új-Hebridák szigetcsoportja Ausztrália magasságában van, jó néhány ezer

kilométerre északra a Déli-sarkvidéktől, és mindössze néhány szigettel tarkított óceán terül el

közöttük. Quiros tehát jó nagyot lódított, amikor a déli földrész felfedezését jelentette megbízóinak.

Az egész tévedésből csupán a név maradt meg, mert az Új-Hebridák legnagyobb szigetét a mai

napig Espiritu Santonak, azaz Szentléleknek nevezik.

Az egyik csendes-óceáni expedíciómon én is megfordultam Espiritu Santo szigetén. A néven

kívül semmi sem emlékeztet a spanyolokra a modern repülőtérrel ellátott, pálmaligetekkel borított

szigeten. A szigetlakók, akik Óceánia legsötétebb bőrű népcsoportjához tartoznak, valószínűleg

nem is sejtik, hogy szigetük neve egy középkori tengerészkapitány lódításának emlékét őrzi.

Cook kapitány felfedező útjai után kirajzolódott a mai Ausztrália térképe a környező

szigetvilággal együtt. Kiderült, hogy óriási földrész helyett óriási óceán, a Csendes-óceán van itt,

nem képzeletbeli, hanem nagyon is valóságos szigetekkel.

Az ismeretlen földek kutatói így kiszorultak erről a vidékről, de maradt nekik még egy ismeretlen

terület, az Atlanti-óceán középső és déli vidéke. Ez ugyan nem olyan nagy, mint a Csendes-óceán,

de megvan a maga legendája. Platón ugyanis azt mondta, hogy időszámításunk előtt 9600 évvel

szörnyű katasztrófa történt, amely a mai Atlanti-óceán helyén levő nagy földrészt, virágzó városok-

kal, palotákkal együtt elnyelte. Ma már tudjuk, hogy ilyen földrész nem volt, de az Atlantisz

legendája azért mindenütt elterjedt.

A múlt század végén nagy tekintélyű szakemberek hittek Atlantisz létezésében. Gladstone brit

miniszterelnök hadihajót akart kiküldeni felkutatására, de az államkincstár, amely éppen akkor

majdnem üres volt, tiltakozott a terv ellen.

Szerencsére akadt egy dúsgazdag amerikai hölgy, Blossom kisasszony, aki elhatározta, hogy

megkeresi az elveszett Atlantiszt. Felszereltetett egy vitorlás hajót, és nem éppen szerényen saját

magáról Blossomnak nevezte el. A hajó kereste az elsüllyedt földrészt vagy legalább a maradványait.

A műkedvelő nyomozók abban reménykedtek, hogy az Atlanti-óceán apró szigetein valami nyomot

találnak majd. Sorra járták előbb az Azori- majd a Zöld-foki-szigeteket, és vé-

134

gül eljutottak egészen Szent Ilona szigetéig. Az elsüllyedt Atlantisznak azonban nem akadtak a

nyomára.

A reménytelennek látszó kutatást a távoli vizeken járó hajók még sokáig folytatták. A brit

admiralitás tengeri térképein a múlt század végén még gyakoriak voltak az apró, pontszerű szigetek,

mellettük a titokzatos P. D. vagy E. D. betűkkel. Ezek a titokzatos kezdőbetűk magyarul: a „helye

kétséges" és a „létezése kétséges" megjelöléseket jelentik. Persze ezek a jelzések a repülőgép és a

légifényképezés korában eltűntek a hajózási térképekről.

Egyetlen apró atlanti-óceáni szigetecske van, amelynek titokzatos eredetét a legutóbbi időben

sikerült talán megmagyarázni, ez a Brazília kiugró csücskével szemben levő Szent Pál-szikla.

Lakatlan, vulkáni eredetűnek látszó sziget ez, amelyen csak tengeri madarak élnek.

Darwin világ körüli útján egy rövid időre kiszállt ezen a szigeten, és útleírásában elmondja, hogy a

partraszállás itt - az erős hullámzás és a sok cápa miatt - nem éppen veszélytelen. A sziklaszirten

főleg a madarakat tanulmányozta, így csak az utána ott járt kutatók vették észre, hogy ezek a fekete

sziklák milyen furcsa összetételűek. Ismét feléledt az Atlantisz-legenda, de most már korszerű, tu-

dományos formában. Az egyik kutató megállapította, hogy ez a különleges fekete kőzet Atlantisz

utolsó roncsa. Nemrég derült ki, hogy ez az egyedülálló, minden rokonság nélküli szikla a Föld

kérge alatti rétegnek, az úgynevezett köpenynek egy felszínre került darabkája. Mai tudásunk szerint

a Föld kérge itt a legvékonyabb, ezért került a felszínre ez a mélységből származó kőzet. Szent Pál

sziklája tehát nem a múltban letűnt, hanem éppen egy új, születőben levő darabja a Föld kérgének.

Évszázadok óta kísértő történet Új Szent Ilona szigetének meséje. Szent Ilona, mint ismeretes, az

Atlanti-óceán közepén, pontosabban Afrika felé eső részén van. Legtöbben Napóleon szigeteként

ismerik, mert a francia császár bukásától haláláig itt élt száműzetésben. A korábbi évszázadokban

Szent Ilona szigete nagyon fontos állomás volt a kelet felé közlekedő vitorlás hajók számára. Itt

jutottak friss zöldséghez, élelemhez, ivóvízhez. A sziget azonban messze volt Afrika partjaitól, és

kiesett a keletre tartó hajóvonalak útjából. A Holland Kelet-indiai Társaságot nagyon felizgatta

azután az a hír, hogy Afrika partjai és Szent Ilona között van egy szép sziget. Ezt nevezték el

látatlanban Új Szent Ilona szigetének. Az első hitelesnek tűnő tudósítást erről egy Lodewyk

Claessen nevű hajóács adta Holland-India központjában, Batáviában. Vallomásában a hajóács

elmondta, hogy amikor a portugálok fogságába esett, egy napon hajójuk egy szigethez érkezett.

Szarvasmarhák legelésztek, és gyümölcs, zöldség bőségben termett rajta. Claessen nem sokat értett a

hajózáshoz, így nem tudta megmondani, hogy a sziget pontosan merre van, de azt gondolta, hogy

nem lehet messze Szent Ilona szigetétől. A hajóács a továbbiakban elmondta még, hogy kétszer is

járt itt, és megfigyelte, hogy a portugálok erődöket építenek a szige-

135

ten. A Holland Kelet-indiai Társaság két hajórajt is kiküldött, hogy keresse meg, és vegye birtokba,

de hiába. Keresztül-kasul járták a szóba jöhető tengerrészt, de semmiféle szigetnek sem akadtak

nyomára. Új Szent Ilona szigete ennek ellenére a térképen maradt egészen a múlt század végéig. A

hajósok annyira komolyan vették a létezését, hogy sokáig őrséget állítottak, ha hajójuk ezen a

vidéken járt, hátha mégis megpillantják Új Szent Ilona szigetét.

Dr. Rudmose Brown, az Antarktisz tudósa egy helyen azt írja: „Könnyebb egy szigetet berajzolni

a térképre, mint eltávolítani onnan." Ez a tréfásnak tűnő mondás nagy igazságot takar. Ugyanis, ha

egy sziget rákerült egyszer a hajózási térképre, egyetlen kapitány sem akar hajótörést szenvedni a

partjai előtt, azért óvatos, ha a közelben hajózik, vagyis létezőnek tekinti a bizonytalan szigetet is.

Ilyen létező szigetnek tekintették sokáig Saxemburgh szigetét is, a déli szélesség 30. fokánál, fele

úton Dél-Afrika és Dél-Amerika között. A hajósoknak nagyon jól jött volna, ha ezen a ponton

csakugyan felfedeznek egy szigetet, éppen ezért hitelesnek fogadták el, amikor Lindenmann angol

kapitány 1670-ben jelentést tett Saxemburgh felfedezéséről. Az árboc tetejéről két ember is látta a

szigetet és „oszlopszerű, keskeny hegycsúcsát" - olvashatjuk az egykori jelentésben, így a sziget

rákerült a térképre anélkül, hogy bárki is partra szállt volna rajta. Galloway amerikai kapitány több

mint egy évszázaddal később megerősítette a sziget létezését. Azt jelentette, hogy a szigetet négy óra

hosszat lehetett látni, és ő is megfigyelte a korábbi jelentésben szereplő oszlopszerű hegyet. Már

ennek az évszázadnak az elején egy angol hajóskapitány ismét jelezte a szigetet - a korábban

megadott hely közelében. Néhány évvel később James Hors-burgh, a Királyi Akadémia tagja már

hiába kereste a szigetet, Saxemburgh eltűnt, és azóta sem találta meg senki.

A Csendes-óceánon hajózó kapitányok rendszerint szigetről szigetre haladnak. Kelet felé

haladtukban, különösen, ha nagyon délre sodródnak le, a Húsvét-sziget az egyik legtávolabbi föld.

Aránylag későn fedezték fel. Innen elhajózva a Tűzföldig, ismét üres tengerrész következik. Itt

találunk ismét egy soha nem volt szigetet: Isle Grande-ot. Ez a név magyarul nagy szigetet jelent, így

feltételezhetnénk, hogy itt valódiról van szó. Egy nagy sziget nem lehet káprázat. A déli Atlanti-

óceán régi térképei a következő leírást adták Isle Grandé szigetéről: „A déli szélesség 45. fokánál

van egy nagy, szép sziget, amelyet Anthony la Roche, Anglia szülötte fedezett fel. Keleti partján jó

kikötő van, amelyben la Roche vizet, fát és halat talált. Emberrel nem találkoztak, noha hat napig

maradtak ott." Ennél hitelesebb leírást igazán nem várhatunk egy hajóskapitánytól, aki Anglia, tehát

az egyik legnagyobb hajósnép szülötte. De ha a leírásnak jobban utánagondolunk, némi kételyünk

támad. Vizet, halat és fát említ a derék kapitány, de földet, hegyet, völgyet nem. Azok, akik a

tengerészek hasonló jelentéseit kétségbe vonják, arra szoktak hivatkozni, hogy a tengeren gyakran

136

látni szárazföldhöz nagyon hasonló felhőket. Az is elképzelhető, hogy nagy tömegű tengeri hínár

valóságos úszószigetet képez, vagy éppen trópusi folyókról leúszott, valódi úszószigetek sodródnak

a tengerészek elé. Az ilyen úszószigeteken gyakran még bokrok sőt kisebb fák is vannak.

Nem lenne tudósításunk teljes, ha az eddig bemutatott, soha nem volt szigetek mellett nem

beszélnénk egyről, amely sokáig fantáziaszülte szigetnek látszott, és utóbb kiderült, hogy valóságos.

Ezt a szigetet Bouvet, francia tengerésztiszt 1739-ben fedezte fel. Amennyire erre a ködös időben

sor kerülhetett, helymeghatározást is végzett. Ez azonban meglehetősen pontatlan volt, mert

később megállapították, hogy 400 kilométert tévedett. A szigetet felfedezőjéről Bouvet-szigetnek

nevezték el, de az apró, alig 50 négyzetkilométeres, jéggel borított szigetnek nem volt sohasem

nagyobb jelentősége. Mélyen délen, az Antarktisz közelében fekszik, szinte örökké forrongó,

viharos tengeren. Amikor Cook kapitány dél felé tartva a Bouvet által megadott helyre érkezett,

nem talált ott semmiféle szigetet. Cook kapitány mérései pontosak voltak, arra pedig nem

gondolhatott, hogy a sziget felfedezője 400 kilométert tévedett. A ködös, háborgó, jeges tengeren

egy ilyen apró szigetet megtalálni majdnem olyan nehéz, mint azt a bizonyos tűt a szalmakazalban,

Cook kapitány tehát kijelentette, Bouvet-sziget egyszerűen nem létezik. Feltételezte, hogy Bouvet

úszó jéghegyet nézett szárazföldnek, ami itt gyakran megtörtént. Majdnem száz évvel később, a

nagy déli-jegestengeri bálnavadászatok idején két brit bálnavadász újra megtalálta a szigetet. Persze

ők nem tudtak a francia tiszt felfedezéséről, és azt hitték, hogy ismeretlen, új szigetet találtak.

Egyikük, Lindsay kapitány el is nevezte a szigetet - magáról - Lindsay-szigetnek. Néhány évtized

múlva harmadszor is felfedezték Bouvet szigetét. Felfedezője, ugyancsak egy brit kapitány elődjénél

valamivel szerényebb volt, nem önmagáról, hanem szülővárosáról Liverpool-szigetnek nevezte el.

így tehát ennek a jeges kis szigetnek volt már három neve is, csak azt nem tudta senki, hogy

pontosan hol is fekszik. Hogy a zavar még nagyobb legyen, ez az utolsó felfedező egy újabb szigetet

is talált Bouvet-sziget közelében, ennek a Thompson-sziget nevet adta. Ezt a kis szigetet azonban

sohasem sikerült újra megtalálni, míg az igazi Bouvet-sziget végérvényesen rákerült a térképre.

Evans tengernagy, az Antarktisz kutatója, a Déli-Jeges-tenger legalaposabb ismerője, a

következőképpen mentegeti a régi vitorláskapitányok tévedéseit: „Ezeken a jéghegyekkel teli,

alacsony szélességi fokokon a hajózás olyan, mint a biciklizés egy temetőben. Az ember meglát egy

sírkövet, és irányt változtat, hogy nyomban tucatnyi másik álljon útjába." Egy norvég bálnava-

dászhajó abban az időben, amikor Norvégia még igényt tartott Bouvet-szigetre, lehorgonyzott az

egyik szélárnyékos kis öbölben, a hajósok nagy nehézségek között partra szálltak, és előretörtek a

sziget belsejébe. Koromfekete kőzetek között kapaszkodtak egyre fölfelé, végül megérkeztek a

sziget legmagasabb

pontjára, egy kialudt kráter peremére. A sziget tulajdonképpen egyetlen vulkán, amely 1000

méternyire emelkedik a tenger színe fölé, az örökké ott lebegő felhők közé. A nehéz hegymászásért

még csak az a jutalom sem járt, hogy valami szép kilátásban gyönyörködhessenek, mert a felhő és a

köd mindent betakart. A félelmetes sziget jeges talaján egyetlen emberi nyomot találtak, egy régi

szén-fűtéses kályhát. Minden bizonnyal még a múlt században hagyták ott ismeretlen amerikai

cetvadászok, talán bálnazsírt olvasztottak rajta.