Ő maga volt a rejtély. Vajon

úrhölgynek született, hogy

gyermeket szüljön és neveljen,

vagy csak egy álruhás

könnyűvérű nőnek? Feleség

vagy szerető? A fiatal hölgy

semmit nem akart elárulni

múltjából, még a nevét sem.

Rycote gróf csak azt tudta,

hogy ez a nő az ő házában

lakik, sorsa az ő kezében van,

és szépsége egészen

megbabonázza. Miss Caroline pedig nem merte felfedni a

valóságot önmagáról, és nem is akart a gróf terhére lenni,

bár egyre jobban érezte, hogy közeledik a veszély, és

Rycote vágyainak nem fog tudni ellenállni…

VÁGYAK TÁNCA

– Önnek is táncolnia kellene lenn – szólt Rycote

grófja Caroline-hoz, és fogta a karját, hogy kihúzza a

szobából.

– Ne találjon ki szamárságokat! – válaszolta

Caroline. – Csak vessen egy pillantást rám! Hogy nézek ki

ebben az ócska ruhában!

– Akkor mi a magunk táncát ebben a szobában

járjuk – mondta Rycote, és karjával közelebb húzta a nőt.

Caroline lába földbe gyökerezett, mikor meglátta azt a

csodálatos szempárt, ami rá szegeződött. A testét pedig

valami különösen forró érzés kerítette hatalmába.

– Gondolhatta volna, hogy egyszer úgyis

bekövetkezik – szólt ismét a gróf.

Caroline nem is tudott vitába szállni a gróf ezen

kijelentésével. De mégsem tudta, mitévő legyen, miközben

a gróf szája az övéhez közeledett...

A BIANKA sorozatban eddig megjelent:

Evelin Richardson: A vonakodó örökös

April Kihlstrom: A félrevezetett

Diana Emily Hendrickson: A makacs csábító

June Calvin: Pelham két menyasszonya

Karen Harbaugh: Ördögi alku

Penelope Stratton: A földön járó nő

Dawn Lindsey: Az amerikai unokatestvér

Anne Douglas

VÁGYAK TÁNCA

AlexandrA

4

Eredeti cím: Miss Caroline's Deccption

Copyright © Anne Bayless, 1995

Fordította: Hunyadi Lászlóné

ISSN 1416– 3349

ISBN 963 367 221 X

Magyarországon kiadja a PÉCSI DIREKT Kft.

ALEXANDRA Kiadója

Felelős kiadó: a kft. ügyvezetője

5

Első fejezet

Valamikor nagyon szép nő lehetett. Dickon Richardson,

Rycote grófja látta maga előtt, hogyan csavarta el a fejét

oly sok ifjú férfinak, akik csodálattal nézték finom ívű arc-

csontját, egyenes orrát, s a kis gödröcskét az állán.

Mostanra nagyon megváltozott. Arca sápadttá vált, a

kimerültség összes jele tükröződött az arcán. Színüket

vesztett haj tincsek lógtak ki a kontyból, s keretezték az

arcát, mely az öle felé nézett. A rajta lévő sötét ruha alatt

domborodott a pocakja, s keze azon nyugodott, miközben

egy zsebkendőt gyűrögetett az ujjai között. Gyermeket

várt.

Mellette egy idősebb nő – valószínűleg a szolgája – ku-

porgott, s így együtt üldögéltek a Bull and Mouth vendéglő

egyik padján, ahová általában a kocsisok jártak. A szolgáló

motyogott valamit a nőnek, aki röpke pillantást vetett rá.

Egy pár lépéssel odébb Dickon arra figyelt fel, hogy a nő

tekintete egyenesen rá szegeződik, bár az arca nem

látszott túl jól, mert a kalapja árnyékot vetett a szemére. A

lámpák pislákoló fénye néha-néha úgy esett, hogy

meglátta a nő arcát, akinek arckifejezése olyan volt, mint

aki nem e világon él.6

December közepe tájékán borzongató hidegek jártak, a

vendéglő mégis nagyon zsúfolt volt. Utasok, kocsisok,

segédek, lovászok és naplopók járkáltak ide-oda, s közben

kis párafelhőket fújtak, ahogy kiengedték szájukon és

orrukon a levegőt. Meglehetősen nagy zaj volt. A nő és a

szolgálója mit sem vettek észre ebből. Akár száz

mérfölddel odébb is lehettek volna.

Dickon nem tudta mire vélni, hogy egy ilyen állapotos

nő miért csak a szolgálójával utazik. Hol lehet a férje?

Fürkésző szemmel fésülte át az udvart, ahol ő és a

megözvegyült nővére, Ruth, Lady Stilton, épp egy

postakocsit kerestek, amivel eljuthatnak a Nagy északi

úton át Durhambe. A két nőről senki más nem vett

tudomást.

Dickon intett a nővérének, aki magas, negyvenes

éveiben járó helyes nő volt, s némi aggodalommal

kérdezte: – Szerinted nem lesz baja az utazástól annak a

nőnek? Bármikor megszülhet. Remélem, nem Durhambe

tart. Az utazás épp elég kényelmetlen lesz így is, hát még

ha egy kis váratlan jövevény is érkezik útközben.

– Szegény asszony – szólt Ruth együttérzően. – Biztos

jó oka lehet, hogy így egyedül utazgat. Szerintem még

nem jött el annak az ideje, hogy megszüljön – vizsgálta

7

kritikus szemmel a nő hasát Ruth. – Olyan hat hónapos

lehet. Szegény! Holtfáradtnak néz ki!

– Nos, nem a mi dolgunk – szólt Dickon, és odébb

húzta a nővérét. – Keressük meg a kocsit, hiába nem

tetszik az ötlet. Az igazat szólva, remélem, nem

találkozunk senki ismerőssel. Még hogy én Durhambe

postakocsival utazzak!

– Nincs más választásunk – bámult Ruth a testvérére.

– Tudod, hogy anya nem tudná megbocsátani, és nagyon

szomorú volna, ha nem lennénk ott karácsonykor. De az

biztos, hogy én szívesen megyek postakocsival, s nem is

kell olyan sokat fizetni. Jó, ha az ember néha az árát is

nézi valaminek, öcsikém.

– Hát persze – válaszolt a testvére. – Ki tudja, milyen

csőcselék gyűlik össze azon a postakocsin. Egy úriember

mindig saját kocsit bérel.

– De a pénzzel tudni kell gazdálkodni is – emlékeztette

Ruth a testvérét barátságosan. – Nem lesz semmi bajod,

ha most az egyszer ezzel megyünk, Dickon. Nézd! Nem a

mi kocsink? Szálljunk be, mielőtt még megtelik.

Dickon nem sok lelkesedéssel követte a nővérét. A

Hadügyi Hivatalban rengeteget kellett könyörögnie, hogy

legalább egy kis szabadságot kaphasson erre az

időszakra, és anyjával tölthesse az ünnepeket 8

Durhamben. Többször próbált célozni rá, hogy az anyját

valamiféle nyavalya gyötri, és ezért hívja mindig. Ebből

annyi volt igaz, hogy mindig hívta, mert már szinte egy év

telt el azóta, hogy nem látták egymást.

Most pedig beleegyezett, hogy postakocsin utazzon

hazáig. Az idő nagyon rossz volt, és félő, hogy még

rosszabbra fordul. Ki nem állhatta a hosszú kocsikázást,

de hirtelen azt sem engedhette volna meg magának, hogy

saját kocsit béreljen. A Hadügyi Hivatal nem fizetett valami

jól. A szabadság, amit már oly régóta várt, nem kezdődött

valami fényesen. Vacogott, hiába volt rajta a nagykabátja,

s – ugyan nem fülsértően – átkozta is az időjárást.

Dickon felsegítette Ruthot a piros-fekete színű kocsiba,

amiben már ült egy idős ember hivatalnoki ruhában.

Dickon meggyőződött arról, hogy bepakolták-e a csomag-

jaikat, majd beszállt a kocsiba.

Egypár perccel később csatlakozott hozzájuk a leendő

anya és a szolgálója. Mikor közelebbről megnézte a nőt,

látta rajta, hogy olyan harmincas éveiben járhat, ha nem

idősebb. Csak pár évvel lehetett több, mint Dickon, aki

harmincegy volt. Szíve mélyén szomorúságot érzett.

Remélte, hogy a nő és a szolgálója a legközelebbi városig

fognak csak utazni. Nem akarta a gentlemant játszani,

mégis olyan gondolatok jártak a fejében, miszerint nem 9

lehet egy férfi olyan bolond, hogy elenged hosszú útra egy

ilyen állapotban lévő nőt ilyen fagyos decemberi estén.

Ráadásul szerinte nem volt már sok hátra a gyermek

megszületéséig.

A nő szomorkásán lépett be a kocsi ajtaján, miközben

lihegő szolgálója hátulról segített asszonyának

elhelyezkedni a kocsiban.

Az ismeretlen a sarokban foglalt helyet, a szolgálója

pedig a hivatalnok mellett, középen. Velük szemben

Dickon és Ruth ült. Ők már előbb kiválasztották maguknak

a menetiránnyal szembeni helyeket. A kocsiban eredetileg

négy személy utazhatott volna, és Dickonnak eszébe is

jutott, hogy felmászik a kocsis mellé, de aztán

meggondolta magát. Kifizette a két helyért a viteldíjat, mert

egyetlen porcikája sem bánta, hogy nem a hideg szél fújja

az arcát. Szemben vele mind a három utas törékeny és

vékony volt, csak a nő pocakja domborodott jócskán előre.

Úgy tűnt, nem ülnek túl szorosan.

– Asszonyom, nem ülne inkább menetiránnyal

szemben? – kérdezte Dickon körültekintően, miközben a

nőre pillantott.

A nő lefelé nézett, s fekete kalapja most is eltakarta

arca nagy részét. Mikor fejét felemelte, üres szemmel

10

nézett Dickon felé. Elfésült egy hajtincset a kezével, majd

ismét lehajtotta a fejét.

– Nem – monda végül. A hang, melyet nagy nehezen

préselt ki magából, mély volt és szomorkás. De Dickon

még soha nem hallott ennyire kétségbeesetten és

elkeseredetten kimondani egy ilyen rövid szót. – Nem,

köszönöm – mondta ismét. A fejét most sem emelte fel

teljesen. Kivett egy zsebkendőt a táskájából, és gyűrögetni

kezdte annak csipkés szélét.

Dickon a nővérére tekintett. Ruth felemelte a szemöl-

dökét, majd megrántotta a vállát.

A kocsis kinyitotta az ajtót, és összeszedte a jegyeket,

mielőtt felmászott a helyére, ami a csomagtartó fölött volt.

Kicsit meglepődött, hogy öten ültek benn, nem pedig né-

gyen. Valamit mormogott magában, majd becsapta az

ajtót, és megjegyezte. – Ide egy zabszem nem férne be.

Dugig van.

Miközben kifelé hajtott az udvarról, megnyomta a kürt-

jét pontban nyolc órakor, jelezve, hogy elindult Edinburgh-

ba Durhamen keresztül.

Az utak nem voltak rossz állapotban, de maga az

utazás nyomorúságos volt. Havas eső kezdett hullani az

égből, még mielőtt kiértek volna Islingtonból. A kocsis 11

pedig ugyanolyan irammal hajtotta a lovakat, hogy tudja

tartani az időt, s csak akkor vett vissza a vágtából, mikor

már úgy csúszkáltak a lovak, hogy majdnem felborult a

kocsi. Mindezek után csak lépésben hajtott a következő

állomásig, ahol kicserélte a lovakat. Dickon jól tudta, hogy

négy ló még száraz időben sem tud igazán együtt haladni.

Ezt a lassúságot látva, még a fogait is csikorgatta. Azt is

jobban elviselte volna, ha gyalog teszi meg ezt a

távolságot, csak ne lett volna olyan hideg. Semmi levegő

nem volt a kocsiban, s ki is nyitotta egy pillanatra az

ablakot, hogy egy kis friss levegőt szippantson. De azon

nyomban vissza is húzta a nyakát, mert a hódara hirtelen

belepte a haját. Megpróbált elaludni, de nagyon fázott a

lába. Odakuporodott Ruth mellé, aki sztoikusan tűrte, hogy

öccse jobban érezze magát. Dickon néha rá-rápillantott a

terhes nőre. Közömbös volt mindennel szemben, és

állandóan csak a zsebkendőjét fogdosta.

A kocsi csak rövid időre állt meg az állomásokon, hogy

felvegye a postát, és lovakat cseréljen. Dickon mindannyi-

szor ki is szállt a kocsiból, amikor csak lehetett, és kinyúj-

tóztatta a lábát. A hivatalnok Biggleswade-ben kiszállt, így

már csak négyen maradtak a kocsiban. Ahogy hajnalodott,

a havas eső is kezdett elállni, helyette eső csepergett. A

kocsis gyorsíthatta a tempót.12

Mivel mindig csak kis időre álltak meg, Ruth és Dickon

alig érezték, hogy ettek valamit. A terhes nő és a

szolgálója még csak üdítőért sem szálltak ki, állandóan a

kocsiban ültek. A várandós nő alig moccant. Dickon ezt

nem tudta mire vélni, azt gondolta, hogy vagy alszik, vagy

nincs teljesen magánál. Kérdően nézett a szolgálóra, de ő

ugyanolyan üresen nézett vissza, mint azelőtt az

asszonya. Dickon nem próbálkozott tovább.

– A fenébe is! – kiáltott fel, miközben épp egy kis kocs-

ma felé igyekeztek Ruthtal rövid pihenőjük során. – Úgy

néz ki, mint aki nem is él. Mit kellene csinálnunk?

– Mit is csinálhatnánk? – kérdezett vissza a nővére. –

Ha segítségre lesz szüksége, akkor majd biztos szól

valamit. A szolgája sem aggódik egy cseppet sem.

– De hát semmit nem evett. Vigyek neki egy kis süte-

ményt? Ha ő nem eszi meg, akkor majd a másik nő biztos

elfogyasztja.

– Miért is ne? – kérdezte Ruth. – Igazán szép dolog.

Kétlem, hogy olyan könnyen tudna ki- és beszállni a kocsi-

ból, s valószínűleg ez az oka, hogy meg sem mozdul.

– Vagy talán rejtőzködik valaki elől? S nem akarja,

hogy rájöjjenek, hol van – szólt Dickon.

– Csak nem gondolod? Miért tenné ezt? – Ruth szeme

nagyra nyílt, mert úgy érezte, rájött valamire. – Valószínű-13

leg nincs férjnél, és az apja látni sem akarja a gyerekkel

együtt. Szerinted ez lehet az igaz? Bár nem értem, milyen

is lehetett az a férfi, aki ebbe a nőbe szerelmes lett.

Szegény nő! Lehet, hogy soha nem tudjuk meg a titkát.

– Kétlem, hogy akad olyan apa, aki így töltené ki a

mérgét a leányán, hogy világgá küldi gyerekestül – mondta

Dickon. – Bárhogy is legyen, viszek neki egy kis

csemegét.

– Ne felejtsd el a másik nőt se! Vigyél kettőt!

Dickon és Ruth megették a maguk süteményét, s még

egy-egy jókora korsó sörrel le is öblítették torkukat. Pont

visszaértek, mire indult a kocsi. Még meleg volt a papírba

csomagolt sütemény. Egyik nő sem hagyta el a kocsit.

– Egy kis csemege a hölgyeknek – mondta kedvesen

Dickon, s odanyújtotta az asszonyoknak.

– Ó – kiáltott fel a terhes nő, majd végigmérte a férfit

tetőtől talpig. Szemével végignézett a kocsi belsejében, s

végül kísérőjén állt meg a tekintete. – Nézd, Dossie,

sütemény! Tessék.

– Köszönöm, Miss Caroline – mondta a szolgáló. – De

ön egyen előbb. Önnek jobban szüksége van rá.

– Edd csak meg mind a kettőt.

– De Miss Caroline! Ma még egy falatot sem evett! Baj

lesz még ebből.14

– Nem merek enni – mondta sóhajtozva. – Vedd csak

el mind a kettőt.

A várandós nő elhelyezkedett kényelmesen a kocsi

sarkában, és lecsukta a szemét.

– Köszönöm – mondta Dossie, s mind a kettőt

hangtalanul el is majszolta.

A kocsi nem tudta igazán tartani a tempót a havas eső

miatt, és a kocsisok, akik minden harmadik állomásnál

cseréltek, megtették, amit lehetett, hogy behozzák a

lemaradást. A pihenőket is lecsökkentették negyven

percről húsz percre, majd tizenötre. Dickonnak nehezére

esett ezt megemésztenie, s így nem is volt megelégedve

az úttal. Mindig motyogott valami káromkodásfélét, de

Ruth úgy tett, mint aki nem hallja. A velük szemben ülők

pedig egyáltalán nem vettek róla tudomást.

A terhes nő egyszer csak figyelmes lett arra, hogy

behajtottak Haycockba, egy kedves kis vendéglő

udvarába, ami Wansfordban volt. Valamit suttogott a két

nő egymásnak, majd ügyetlenül kiszálltak a kocsiból.

– Hallottad, hogy Miss Caroline-nak szólította? – mond-

ta halkan Ruth, miközben a másik két nő már elhagyta a

kocsit. – Akkor igazam volt. Egy szegény, félrevezetett,

tönkrement nővel van dolgunk, akit jól kihasználtak, és

most ő fizet érte, mégpedig ezzel a gyerekkel, aki 15

házasságon kívül fog születni. Ez borzasztó. Annak a

férfinak, aki ezt tette vele, feleségül kellett volna vennie őt.

– Igen – értett egyet testvérével Dickon. Most már

sokkal jobban érdekelte a nő igazi története, mint azelőtt.

A nő hiába volt rosszul öltözött és megviselt, valamiféle

tiszteletreméltóságot mégis sugárzott magából. A férfi

egyáltalán nem nézte le emiatt. Tudta, hogy néha a

legkörültekintőbb nők is bajba keveredhetnek, ez pedig

csúnya következményekkel járhat.

Tíz perccel később a két nő visszatért. A fiatalabbik

szégyenlősen Ruthra pillantott, és elhelyezkedett a már

meg szokott helyén.

Mikor elindultak, ismét beszürkült az ég alja, s még

messze voltak Durhamtől, mikor Miss Caroline mocorogni

kezdett és felsóhajtott: – Ó, jaj!

Dickon és Ruth erre egyből felfigyelt. Dossie, a

szolgáló, csak szundított úrnője mellett, s úgy tűnt, hogy

nem hallja a sóhajokat.

– Segíthetek, kedvesem? – kérdezte Ruth. – Talán a

gyermek jön?

– Ó, nem. Még nem – válaszolt gyengén Miss Caroline,

s közben elfordította a fejét. – Még nincs itt az ideje.

16

– Biztos benne? Néha hamarabb érkeznek, mint ahogy

az ember várja őket. Ez az első gyermeke?

– Nem. Ő lesz a negyedik, vagyis azt hiszem. Vagy

az ötödik? Olyan nehéz állandóan... – nyöszörgött Miss

Caroline, majd elájult.

Sehogy sem akart felébredni, tudni a világról. Csak azt

érezte, hogy valaki dörzsölgeti a kezét. Egy másik pedig

az arcát csipkedte. Miért nem hagyják magára? Csukva

tartotta a szemét abban a reményben, hogy feladják, és

hagyják pihenni, de az ébresztgetés tovább folytatódott.

Hallotta Dossie hangját, mely távolinak tűnt, és tele volt

aggodalommal.

– Miss Caroline! Miss Caroline! Fel kell kelnie. Még a

kocsiban vagyunk. Mit kezdjek önnel?

Caroline kinyitotta a szemét. Dossie ismét

megdörzsölte kezét, s közben a szemben ülő kedves

hölgy az arcát csipkedte finoman, és néha végigsimította a

homlokát. Az, hogy ilyen sokan voltak körülötte, még

jobban elvette a kedvét a dolgoktól.

– Itt vagyok – szólt halkan. – Semmi baj. Mindjárt

jobban leszek. – Mikor ráeszmélt, hogy ő foglalja el az

ülést teljes hosszában, megkísérelte, hogy felálljon, s

átadja Dossie-nak a helyét.17

– Csak feküdjön nyugodtan – szólt a vele szemben ülő

hölgy. Caroline elfordította a fejét, s tekintete a férfiéval

találkozott. Milyen helyes férfi! De ez nem jelentett semmit.

Walterre gondolt, aki valaha szintén helyes férfi volt. Az

ilyen magas, széles vállú, barna hajú és nagy szemű férfi-

akban gyakran az ördög lakozik. De ez a férfi egy

szikrányit sem tűnt kegyetlennek. Csak meg volt rémülve.

– Ruth – mondta a férfi –, vajon nem a.... a.... baba

jön? Megállítsam a kocsit?

– Menj már! – szisszent fel Ruth. – Nem hiszem, hogy

a baba jön. Vannak fájásai, asszonyom? – kérdezte

Caroline-t.

– Nincsenek – válaszolta. – Tán csak megérezném

ennyi tapasztalat után. Egy kicsit gyengének érzem

magam. Ennyi az egész. Biztos elmúlik.

– Pedig nem fog, ha nem eszik – motyogta a szolgáló.

– Hová tartanak? – kérdezte Ruth.

Most megmondja nekik az igazat? Úgy határozott,

jobb, ha nem. Ahhoz túlságosan fáradt volt, hogy okos

dolgokat mondjon. A történet, amit még régebben eszelt ki

– hogy hátha szüksége lesz rá egy ehhez hasonló

helyzetben hihetőnek tűnt volna, de nem tudta sehogy

sem összeszedni gondolatait. Jól tudta, hogy nem szabad

semmi olyan nyomot hagyni, mely alapján Walter utánuk 18

tud jönni, mert még az is lehet, hogy ezeket az embereket

is megkeresi és kikérdezi.

– A nővéremhez megyünk – hazudott. – Durhambe.

– És hol a férje? – kérdezte Ruth.

– Meghalt – válaszolta Caroline. Összehúzta a szemöl-

dökét, miközben Dossie kiengedte a levegőt.

– Két hónapja halt meg.

– És a többi gyermek? – kiáltott fel Ruth kétségbeeset-

ten. – Azt akarja mondani, hogy a gyerekeit meg otthagyta

valahol?

Caroline eltakarta az arcát a kezével. Bárcsak ne

említette volna őket! Soha! Soha!

– Jó kezekben vannak – kiáltott fel. – Egyáltalán nem

aggódom értük.

Megpróbálta összeszedni magát, de ez már túl sok

volt.

– Mi értelme az életnek? – kérdezte, majd elfordult a

többiektől, és összehúzta magát az egyik sarokban,

elrejtette az arcát, és csak zokogott.

Dossie fölé hajolt, s ő is megingott egy kicsit, miközben

a kocsi egy bukkanón haladt át. – Ó, kedvesem – mondta

–, nem sok van már hátra.

A baba már abbahagyta az erőteljes mozgolódást, és

Caroline is jobban érezte magát. Még ha érzelmileg nem is 19

volt minden rendjén, már jobb kedve lett. Jó volt lefeküdni

a kocsi ülésére, még akkor is, ha az óriási sebességgel

zötykölődött is.

Az emlékek pedig csak jöttek és jöttek. Ha nem hallja

meg, hogy mit beszél Walter...

Aznap elhatározta, hogy leül, és elbeszélget Walterral

a jövőjükről. Úgy döntött, felkeresi a dolgozószobájában,

még vacsora előtt. Az ajtó kissé nyitva volt, megállt előtte,

de akik benn voltak, nem vették észre, hogy ott van.

– ... már megint egy átkozott lánygyermek. Biztos

vagyok benne – mondta Walter. – Ez a szuka nem képes

egy fiút szülni nekem. Csinálhatok én bármit. Most már

nem bírom tovább. Pedig már azt hittem, hogy ekkorára

meghal a szülésben. De nem! A gyerekek meghalnak, de

ő bezzeg! Olyan, mint egy beteg macska, úgy néz ki, mint

egy darab rongy, s alig tudom megérinteni. Hát akkor hadd

legyen csak a gyerekével.

– Nézd, Fenland. Segítenél? Megéri, hidd el. Már körül-

belül hat hónapos, ami azt jelenti, hogy bármelyik percben

megszülhet – úgy emlékszem, egyszer négy hónapos volt,

mikor megindult a szülés. És én mondom neked, hogyha

ez sem lesz fiú, vagy holtan jön a világra, akkor neki vége.

Elegem van. Egy baleset a kocsival... vagy egy esés a

lóról, s ha pont nincs ott senki, aki segítene... s elvérzik... 20

valamit tenni kell vele. S egy kis szünet után majd találok

valami nekem való fruskát, aki szül nekem végre egy

örököst.

Caroline nem várta meg, hogy mit mond erre James

Fenland, hogy segít-e megölni őt. Már régebben

találkozott Fenlanddel, és semmi kétséget nem érzett

afelől, hogy szívesen segítene. Megfordult, felrohant a

lépcsőn olyan gyorsan, ahogy csak tudott, felkeltette

Dossie-t, aki éppen szundikált. Megkérte, hogy szedje

össze a legszükségesebb dolgokat. Leosontak a szolgák

lépcsőjén, és kirohantak a házból, keresztül a konyhán,

ahol már nagy volt a sürgés-forgás. Az itteni személyzet

kérdően nézett rájuk, de folytatták munkájukat. Caroline

magával vitte azt a pár kilónyi apróbb pénzt, amit össze

tudott eddig gyűjteni, és az ékszereit annak a

reményében, hogy majd beváltja kocsijegyre és egyéb

nélkülözhetetlen dolgokra.

De most hová menjenek? Miközben egy bérelt

kocsiban utaztak a Bull and Mouth felé, már látta, hogy

onnan mindenféle irányba indulnak postakocsik. Úgy

döntöttek, hogy átszállnak. Biztos volt abban, hogy a saját

családja nem szívesen látná. Dossie-nak azonban támadt

egy ötlete, hogy menjenek a Durhamben élő

21

Fincasterékhez, ahol Dossie öt évvel ezelőtt szolgált,

mielőtt Caroline-hoz jött volna.

– Ott úgy bántak velem, mint egy családtaggal –

nyugtatta meg Dossie Caroline-t. – Fincaster asszony

mindig imádkozott, és Mister Fincaster sem tűnt úgy, mint

aki bánja, hogy felesége ezt teszi. Az asszony állandóan

azt mondta, hogy azt teszi, ami Istennek jó. Gondolom,

nem lesz probléma, hogy minden reggel imádkozni

fogunk. Fincaster asszony rengeteg imát tud. Ugye már

meséltem önnek róla Biztos a gondjaiba vesz minket, ha

látja, hogy mi is szívesen imádkozunk.

Caroline-nak úgy tűnt, hogy ez nem nagy ár azért,

hogy valahol menedékre találjon. – Biztos vagy benne,

hogy Fincasterek még Durhamben laknak? – kérdezte.

Mikor Dossie megnyugtatta, beleegyezett, hogy a

Durhambe tartó postakocsiba üljenek. S mi lesz aztán?

Nem akart a jövőre gondolni. Az volt a lényeg, hogy végre

megszabadt Waltertől.

Második fejezet

Caroline nem kényelmesen, de fáradtan feküdt a

kocsifülkében. A többi utas is hasonlóan ki volt merülve.

Mindannyian Durhambe tartottak. Nem érezte jól magát, 22

de abban is biztos volt, hogy még nincs itt az ideje a baba

érkezésének. Már elég sok tapasztalata volt abban, hogy

mit kell éreznie akkor, ha jön a gyermek. Felajánlotta

Dossie-nak, hogy összébb húzza magát, hogy ő is

odaférjen, de Dossie csak mormogott. A velük szemben

lévő pár – akiket, mint később megtudta, Dickonnak és

Ruthnak hívtak és testvérek voltak – helyet szorított

Dossie-nak az ülésen, és így hárman ültek szorosan.

Caroline bezárta a szemét.

Most, hogy utazásuk vége felé jártak, Caroline-t egyre

jobban elhagyta a bátorsága. Mit fognak gondolni Dossie

volt munkaadói, Fincasterék, ha meglátnak egy asszonyt

egyedül, hat hónapos terhesen? Dossie azóta nem találko-

zott velük, hogy Carroway vicomtja leendő menyasszonyá-

hoz jött dolgozni öt évvel ezelőtt. Lehet, hogy már nem is

emlékeznek Dossie-ra.

Caroline-nak a saját családja jutott az eszébe. Henry

már biztos huszonöt év körül lehet. Már három éve nős, és

két gyermek apja. Régebben volt olyan, hogy minden

titkukat megosztották egymással, de sajnos már régóta

nem találkoztak. Henry sok más dologgal volt elfoglalva,

és nem igazán érdekelte, hogy mi van az egyetlen

nővérével. Még soha nem találkozott Henry feleségével és

gyerekeivel. Ők is, akárcsak a szüleik és hat másik 23

fiútestvére, Bedfordshireben laktak, nem messze

Londontól, de Caroline soha nem utazott el oda, nehogy a

sorozatos terhességével elriassza a családtagokat. Néha

írtak egymásnak, de látogatásra soha nem került sor

Caroline első problémája után. Akkor pedig azt hitte, hogy

a testvére megérti őt. Nem volt semmi öröm abban, hogy

Carroway vicomtjának házában lakott.

Caroline ökölbe szorította a kezét, és megpróbált nem

visszaemlékezni arra, hogy milyen szörnyűségek is érték

azalatt a pár év alatt. És persze a rengeteg korlátozás.

Nem lovagolhatott. Napközben mindig pihennie kellett, ha

akarta, ha nem. Rengeteg gyógyszert szedetett vele

Walter, hogy biztosan egészséges gyermek jöjjön a

világra. Ilyen ormótlan köpenyeket kellett viselnie, mint

amilyet most is visel, társadalmi életet egyáltalán nem

élvezhette. Walter üzleti elképzeléseiben túl hamar

szerepelt a gyermekáldás gondolata. Alig telt el idő, hogy

egy szülést kihevert volna, már jött a következő. Kétszer

tudta megszülni gyerekeit, de később azok is meghaltak.

Caroline parancsolt magának, és félretette emlékeit. Nem

számított neki, hogy hol találja meg az igazi önmagát csak

az, hogy végre normális életet éljen, ha egyszer megszüli

ezt a negyedik gyereket. Nem sok reményt táplált az iránt,

hogy élve fog születni, de ha mégis így lenne, akkor keres 24

egy kis házat, és Dossie segítségével rendbe hozza életét.

És soha nem engedi, hogy Walter megtudja, hol is lakik.

Attól félt, hogy az elképzelése csupán álom marad. De

végre mert álmodozni, s ez volt az első alkalom, hogy ilyen

terveket szőtt. Mióta férjhez ment, félelemben töltötte az

életét, és állandóan rettegett. Nemsokára elaludt, és az

aggódás ráncai fakulni kezdtek az arcán. Dickon ránézett

a zárt kocsiban, bár nem sokat látott, mert félhomály volt.

Igaza volt. Valamikor biztosan csodálatos lehetett, és nem

sok hiányzik ahhoz, hogy megint régi fényében

tündököljön. Haragudott magára, hogy milyen önző volt,

mikor azt gondolta, hogy ez a nő meg fogja keseríteni az

utazást. Ha problémái vannak ennek a nőnek, akkor neki

segítenie kell. Ő volt az egyetlen férfi a kocsiban, s

úriemberként kell viselkednie. De nem tudta, hogyan

fogjon hozzá.

– Miss Caroline! Keljen fel! Durhamben vagyunk –

rázta meg Dossie finoman Caroline vállát.

– Nagyon hideg van. Ha itt marad a holmival, akkor

megnézem, hogy van-e szabad kocsi.

Caroline vonakodva nyitotta fel a szemét. Majdnem

koromsötét volt, de a vendéglő udvara jól ki volt világítva,

és tele volt emberekkel és lovakkal.

– Hány óra van? – kérdezte.25

– Két óra körül járhat – felelte Dickon. – Senki nem jön

önökért? Hol lakik a testvére? – kérdezte.

Caroline pillanatnyilag el is felejtette, hogy azt hazudta,

miszerint a testvéréhez megy. – Micsoda? – kérdezte

nyöszörögve.

– A testvére. Senki nem jön önök elé? – kérdezte

megint Dickon, és leugrott a kocsiról, hogy segítsen a

nőnek leszállni a kocsiból. A fagyos szél beleragadott

ruháikba, s Caroline elfordította a fejét, hogy ne csapjon

arcába a szél. Egyszer csak Dickon szeme szegeződött

rá. Majdnem fekete volt. Semmi más nem tükröződött

benne, csak melegség és együttérzés. Olyan más volt ez

a szempár, mint Walter fagyoskék nézése!

Caroline összeszedte magát, és a távolba merengett. –

Senki nem vár ránk. Nem tudtuk megmondani a nővérem-

nek, hogy melyik kocsival jövünk. Majd bérelünk egy mási-

kat, és azzal elmegyünk.

– Hajnali kettőkor? Milyen messze lakik a testvére?

Engedje meg, hogy én és a testvérem elvigyük önöket.

Az anyám kocsija itt vár. Dickon egy sárga-fekete mintás

kocsira mutatott.

– Engedje meg, hogy elvigyük önöket – hangzott Ruth

szájából ugyanaz a kérés. Integetett a kocsisnak, aki

ásított egyet, majd elindult feléjük.26

Caroline zavartan nézett Dossie-ra. Fogalma sem volt

hol lakhatnak Fincasterék. Még soha életében nem volt

Durhamben. – Sajnálom, de nagyon fáradt vagyok. Nem

tudok tiszta fejjel gondolkodni. Dossie, lennél kedves

megmondani, hogy merre menjünk?

– Azonnal, asszonyom – válaszolt Dossie félénken.

Körülnézett, mint aki menekülni készülne. – Bár nem

voltam még a városban úgy, hogy ilyen sötét lett volna, de

ahogy emlékszem, Fincasterék észak felé laknak, vagyis a

templomtól északra.

– Fincasterék? – kérdezte Ruth és Dickon egyszerre.

Caroline és Dossie meglepetten néztek rájuk.

– Csak nem arra a vénasszonyra gondolnak, aki szinte

már térden csúszva jár? – kérdezte Dickon. – Nem lehet,

hogy ő az ön testvére. Még ahhoz is öreg, hogy az anyja

legyen.

– Ismeri őket? – kérdezte habozva Caroline, s közben

azon gondolkodott, miért nem hagyják őket békén, hogy

mennének a saját útjukra.

– Ismerjük őket – szólt Ruth. – De Dickon, nem volt

valami szép dolog tőled, hogy így nevezted a hölgyek

rokonait. Mrs. Fincaster jellemvonásait mindenki jól ismeri

Durhamben. Csak jót tudunk róla mondani. És Mr.

Fincasterről is.27

– Bocsánat – mormogta Dickon. – De ne ácsorogjunk

itt a hidegben – szólt, mikor észrevette, hogy Caroline

mennyire fázik. – Szálljunk be anyám kocsijába. Én hozom

a csomagokat. Majd útközben különválogatjuk azokat.

A férfi megfogta Caroline kezét, a kocsihoz kísérte, és

visszament a csomagokért. Mire a kocsi készen állt az

indulásra, a csomagok már ott púposodtak a kocsi mellett.

Már akkor is megjegyezte, hogy milyen kevés csomag

Caroline-nál, amikor legelőször a kocsma udvarán

megpillantotta. Miért nem hozott vajon több csomagot, ha

meghatározatlan időre jött? A kabátka, ami rajta volt, jó

minőségűnek látszott, bár sötét és kopottas is volt, de

eszébe jutott, hogy a férjét gyászolja. Caroline-ban volt

valami megfejthetetlen. Szerette volna teljesen

megismerni és választ kapni néhány kérdésre. A

csomagokat felkötözték a tetőre, és a kocsis már készen is

állt az induláshoz. Caroline-t igazából nem érdekelte . Túl

fáradt volt ahhoz, hogy érdekelje, merre is mennek. Inkább

lefeküdt a kényelmes kocsiülésre, s hagyta, hogy más

hozzon döntést helyette. Dickon felugrott a kocsis mellé,

és megtudakolta, merre is laknak Fincasterék.

– Oda menjek? – kérdezte a kocsis hitetlenkedve.

– Először oda – mondta Dickon. – Aztán haza.

28

– Rendben, uram – szólt a kocsis, és bekanyarodott a

következő sarkon.

Caroline még mindig nem hallott semmi, csak az ájulás

környékezte.

– Miss Caroline! Miss Caroline! Mit csináljak? –

kérdezte térdepelve Dossie, s közben szorongatta

asszonya kezét, és hiába is fürkészte az eszméletét

vesztett nő arcát.

– Nemsokára Fincasteréknél leszünk – mondta Dickon.

Biztos vagyok benne, hogy rendbe fog jönni Miss Caroline,

ha várják önöket. A személyzet – reméljük – csak

Caroline-nal fog foglalkozni. De egy dolgot azért nem

értek. Mrs. Fincaster nem lehet a nővére Caroline-nak.

Dickon arra gondolt, hogy a kocsis segítségével

talán be tudják vinni Caroline-t a házba, ha véletlenül nem

térne magához. De reménykedett benne, hogy visszanyeri

az eszméletét.

– A nővére? – kérdezett vissza Dossie, és a hangja

tele volt aggodalommal. – Miss Caroline-nak nincs is

nővére. Ő az egyetlen lány. Összesen nyolcan vannak

testvérek, de többiek mind fiúk, ráadásul legtöbbjük

lókötőfajta.

29

Dossie rádöbbent, mit is mondott, s összecsapta a

kezét.

– De mit is beszélek én!... Azt akarom ezzel mondani

uram, hogy Mrs. Fincaster olyan, mintha a testvére volna

Caroline-nak.

Dossie szégyenkezve nézett Dickonra, aki a maga

módján viszonozta ezt a nézést.

– Felejtse el, hogy a Fincaster házhoz megyünk

először, John! Egyenesen hazafelé!

– Rendben, uram – válaszolt a kocsis. Azon nyomban

homlokegyenest más irányba hajtott, miután befordult egy

sarkon. A lovak nagyon jó ütemben tudtak haladni, hiszen

egy ilyen fagyos decemberi éjszakán senki nem járkált az

utcán.

– Mit csinálsz? – kérdezte követelőzően Ruth. –

Dickon, megőrültél?

– Itt valamit titkolnak a hölgyek – válaszolta. Caroline

szolgája valamit motyogott, s Dickon a testvérének

válaszul annyit mondott: – Ryfieldben maradhatnának

mára, s holnap majd elvisszük őket a barátaikhoz.

– Behoznál a házunkba két teljesen idegent, amikor az

egyikük ilyen állapotban van? Az éjszaka közepén? Anya

nem fog örülni neki! Most vigyük el őket a nővéréhez, vagy

a barátaikhoz, vagy ahhoz a Mrs. Fincasterhez, bármilyen 30

rokonságban is legyenek – fejezte be Ruth

felháborodottan.

– Mindent a maga idejében – mosolygott Dickon. – Az

igazat megvallva semmi kedvem most válaszolgatni

Fincasterék őrült kérdéseire, amikre ráadásul a választ

sem tudom. És egyébként is a legszebb álmukból

ébresztenénk fel őket. Fázom, fáradt vagyok, és már a

saját ágyamban szeretnék feküdni. Szerintem te is

ugyanezt érzed.

– Rendben van – felelte Ruth. Caroline-ra nézett. – Már

tudatánál van? – kérdezte Dossie-t. Amikor ő nemmel

válaszolt, Ruth felsóhajtott. – Hozzánk megyünk – közölte

terveiket a szolgával. – Aztán holnap tovább indulhatnak

Fincasterékhez. Most nem akarjuk felébreszteni őket. S

ráadásul a mi otthonunk sokkal közelebb van.

– Nagyon köszönjük, asszonyom! – kiáltott fel

örömében Dossie, s láthatóan örült, hogy más oldja meg a

problémáikat.

Nem telt el tíz perc sem, már Ryfieldben jártak. A nagy,

kocka alakú kőházban sötét volt, csak egy gyertya

világított az utca felőli ablakban, s látszott, hogy a szél ide-

oda fújja a lángot. Mikor a kocsi megállt, Dickon azonnal

kiugrott, és megkérte a kocsist, hogy segítsen bevinni a

házba Caroline-t. Úgy tűnt, hogy már jobban van, bár 31

szeme még csukva volt, s halk nyögések hagyták el a

száját.

A kocsis alaposan végignézte a nőt a pislákoló lámpa

fényében. – Legjobb, ha sietünk, még mielőtt megszül –

szólt, miközben Dickon kiemelte Caroline-t a kocsiból. A

kocsis segített a nőt elhelyezni Dickon karja között, majd

követte őket, hogy azon nyomban tudjon segíteni, ha

valami baj van. Elég ügyetlenkedve, de csak sikerült

Dickonnak felvánszorognia a lépcsőn, ahol nővére már

kopogtatott.

Bár a hölgy nagyon vékony volt, Dickon teljesen

elfáradt, mire fölért az ajtóhoz. Ez a baba már legalább öt

kiló, gondolta Dickon. Az is meglehet, hogy ikrek lesznek,

vagy három gyermek bújik elő ebből a pocakból.

– Végre! Drága gyer... – kezdett ujjongva örülni az ősz

hajú asszony, aki szederszínú pongyolát viselt. Dickon

szerint biztos hallotta az érkezésüket, és már régóta

álldogált az ajtóban. Egy kicsit el is keseredett. Azt

remélte, hogy el tudja helyezni vendégeiket az egyik

szobában úgy, hogy anyja ne lássa.

– Ki a fene ez? – kérdezte Lady Rycote, miközben jó

ban szemügyre vette Caroline-t.

Dickon jobbnak tartotta, ha indul a kocsissal a

csomagokért. – Mindent a maga idejében – mondta az 32

anyjának. – Először fektessük le! Mit gondolsz, hová

tegyük? A kék szobába! Elő van készítve?

– Igen, de ott épp most aludt ki a tűz. Te jó ég! Csak

nem itt fog megszülni? Nem tehetjük a kék szobába.

Vigyük Benjámin régi szobájába.

Caroline teljesen magánál volt, mikor azon kapta

magát hogy Dickon erős kezei tartják. Fantasztikus érzés

kerített hatalmába, biztonságban érezte magát. Nem is

akarta erőltetni, hogy a saját lábára álljon. Csak kíváncsian

nézte az ősz hajú asszonyt, aki éppen magyarázott,

kiabált, és arcával gesztikulált, mígnem rájött, hogy ő a

vita tárgya, s őmiatta van ez a nagy felhajtás. Arra is rájött,

hogy nagyon nehéz lehet, mert a férfi egyre nehezebben

cipeli. De azért vitte még akkor is, ha közben hangosan

felnyögött néha.

– Kérem, engedjen, hadd menjek egyedül. Ne

haragudjon a gyengeségemért. De most már tudok járni.

Dickon finoman letette, de védőén fogta a karját.

– Tegyük egy székbe a kisasszonyt, uram – javasolta a

kocsis.

– Igen, ezt tesszük – válaszolta Dickon. Érte nyúlt az

egyik székért, ami az előszobában volt. Dickon és a kocsis

időt nem hagyva Caroline-nak az esetleges ellenkezésre

beültették a székbe. A széket megfogták két oldalról, és 33

úgy vitték a lépcső felé. Őket kísérte két álmos, rosszul

öltözött inas, hogy segítsenek, ha valami baj történne.

Lady Rycote nem várta meg, míg lejönnek. Annál

jobban aggódott, mi van ezzel az idegen teremtménnyel.

Elindult a két inas után, akik a csomagokat vitték, és

kísérték Dickonékat. Hirtelen azonban megfordult és

lerohant, majd ismét felfelé olyan sebesen és hirtelen,

hogy a férfiak majdnem meginogtak Caroline-nal és a

székkel. – Egy lámpa kell. – Körülnézett, és gyorsan

elemelt az ablakból egyet, előrement, hogy mutassa az

utat. – Erre! – mondta győzedelmesen.

– Anya! Én is legalább olyan jól tudom, hol van

Benjámin szobája, mint te – szólt erélyesen anyjára

Dickon. Nagyon nehéznek érezte az újdonsült „csomagot".

Lady Rycote elég ébernek látszott, s még hamarabb ju-

tott be a szobába, mint a szolgájuk. Letette a gyertyát, és

levette a takarót a nagy, magas ágyról.

– Tegye ide! – mondta kelletlenül, miközben a férfiak

óvatosan az ágyra tették Miss Caroline-t. Úgy tűnt, Lady

Rose most először vette észre, hogy lánya is itt van, akár-

csak Dossie.

– Ó! – kiáltott fel. – Ruth lányom! Szervusz, drágám, új

szolgálód van? Küldd le, hogy mondja meg Reddingnek,

tegyen még fát a tűzre.34

– Nem ismeri Reddinget. Majd én lemegyek – mondta

egyre halványabb hangon. Tudta, hogy ez a kijelentése

magyarázatot kíván. Kiviharzott a szobából, és otthagyta a

tátott szájjal álló Dossie-t.

– Majd én megcsinálom Miss Caroline ágyát – szólt

Dossie a mellette álló asszonynak. Majd ránézett a

kocsisra, aki annál jobban meg volt lepődve, mint hogy

azonnal elhagyja a szobát. – Hozná a csomagjainkat,

uram? Egy kis bőrönd, a kocsi tetején.

Dossie pedig elindult a magasított ágy felé, és

megsimogatta Caroline homlokát.

– Itt vagyok, kedvesem. Hadd tegye kényelembe az ön

jó öreg Dossie-ja. Felülne egy kicsit, hogy levegyem a

ruháját?

Most már mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a külö-

nös asszonyhoz tartozik a szolgáló, nem pedig Ruthhoz.

Lady Rycote hagyta, hadd csinálja azt, amit akar.

Hirtelen villámcsapásként érte a gondolat, ki is lehet ez a

nő. Biztos Dickonnak a szeretője, s teherbe ejtette, ezért

hozta el az anyai házba. Túl messzire ment ezzel Dickon.

S ráadásul pont karácsonykor! A fiára bámult.

– Dickon – szólt fagyosan. – Csalódtam benned.

Bemegyünk a nappaliba, és elmagyarázod, miről is van

szó. Azt sem bánom, ha egy éjszakát töltesz a 35

magyarázkodással. Ezt meg kell tenned – mondta, s

közben sehová nem nézett, ahogy elhagyta a szobát.

– De anya! Ez a nő beteg! – rohant Dickon az anyja

után.

– Gondolom, hogy ez a nő már itt is fog maradni.

Számomra úgy tűnik, hogy ez a nő tudja, mit csinál. A te

Miss Caroline-od. Isten nevében kérdezem, hogy miért

hoztad őt ide? Kérlek, mondd, Dickon! – horkant fel Lady

Rycote.

Mikor elérték az első emeletet, s Dickon épp az anyja

után baktatott, találkoztak Ruthtal, amint épp indult felfelé

– Te is gyere! – szólt szigorúan Lady Rycote a

lányához, – Te is részt vettél abban, hogy játékot űzz

velem. Mindketten gyertek!

Megragadta Ruth karját, aki nem ellenkezett.

– Boldog karácsonyt mindkettőtöknek!

Lady Rycote megengedte Dickonnak, hogy töltsön

magának egy fél pohár konyakot, mielőtt leülnek

beszélgetni Ruth is kért egyet testvérétől, amit az anyja

elég rosszallóan nézett.

– Hát akkor kezdjünk bele. Ki is az a Miss Caroline, és

miért kellett őt idehoznotok? – kérdezte követelőzően Lady

Rycote. – Szegény édesapád megfordulna a...36

– Soha nem láttam még őt addig, amíg nem

találkoztam vele a londoni Bull and Mouth udvarán –

vágott az anyja szavába Dickon. – Nem igaz, Ruth?

Ruth bólintott. – Vele és a szolgálójával együtt utaztunk

egy postakocsin. Mást nem tudtunk meg róla, csak azt,

hogy Caroline-nak hívják. Csak annyit mondott nekünk,

hogy meghalt a férje olyan két-három hónappal ezelőtt, ha

jól emlékszem. És épp a testvére felé tartott Durhambe.

– El kell ismernem, bájos történet – Lady Rycote

gúnyosan mosolygott. – Mit csinált? Betegnek tettette

magát, és engedte, hogy te kényeztessed? És ti ketten,

mint két ostoba ember, elhittétek, amit művelt. Abban

biztos lehetsz, hogy ennek a nőnek soha nem volt férje. És

miért nem ment akkor a nővéréhez?

Dickon és Ruth félénken néztek egymásra. Ruth

megrántotta a vállát, és megitta gyorsan maradék

konyakját. – Ebben Dickon a bűnös, úgyhogy majd ő

elmagyarázza. Ő volt a lovagias a nővel szemben, most

lássuk, hogyan keveredik ki belőle.

– Biztos, hogy volt férje – szólt Dickon, s közben a ma-

gasba emelte a karját. Nehéznek érezte a vállát a

cipekedéstől, és a lábát a lépcsőn való fel-alá járkálástól.

Megtekergette a vállát, felemelte a konyakospoharát, és

ivott egy jó kortyot belőle.37

– De miért vagy benne olyan biztos? Semmi bizonyíté-

kod nincs. A szolgáló mondta? Valószínűleg nem akarta

elárulni Miss Caroline-t.

– Ez már a negyedik gyereke – mondta Dickon csend-

ben.

Lady Rycote zavartan nézett a fiára. Képtelen volt fel-

fogni, hogy az mit is mondott.

– Megtudtuk, hogy Fincasterékhez igyekeztek –

folytatta Dickon. – Fogalma sem volt, hogy hol is laknak.

És természetesen Nell, a vénasszony sem lehet a

testvére. Mikor beakartuk vinni, elájult, és akkor

elhatároztam, hogy haza kell hoznunk. Holnap pedig

tovább folytatja útját. De hadd töltse az éjszaka hátralevő

részét nyugalomban. Úgy tűnt, tényleg nincs valami jó

állapotban. Holnap már el is hagyhatja a házat. Vagyis ma

reggel. Kérlek, ne haragudj rá!

Lady Rycote lehajtotta a fejét, és pongyolájának egy

darabjával játszadozott. Egy jó ideig semmit nem szólt.

Majd felemelte fakókék szemét, és könnyek jelentek meg

a szemében.

– Ne haragudj, hogy hibáztattalak, de máshogy ítéltem

meg a helyzetet. Ha az, amit mondasz, igaz, akkor tényleg

minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk.

38

Felegyenesedett, és a vállát hátrahúzta. – A Fincaster

mesében viszont akkor sem hiszek. Azt nem kétlem, hogy

Nell órákig imádkozik érte, de abban is biztos vagyok,

hogy a kisujját sem fogja mozdítani, hogy segítsen rajta.

Akkor miért éppen hozzájuk megy?

Hirtelen egy gondolat jutott Lady Rycote eszébe, ami

villámcsapásként jött. – Dickon! – kiáltotta.

– Jó családból való ez a Miss Caroline? Nem

engedhetjük meg, hogy olyan valaki aludjon Benjámin

szobájában, aki a szolgák és a cselédek közül való.

Mondd, mit tudsz róla?

– Szerintem biztos, hogy nemesi családból származik –

felelte Ruth. – Ugyan csak a beszédét hallottuk, és a

ruháját láttuk. Jelenleg ugyan gyászol, azért van rajta az a

ruha, de biztos a magasabb rétegből való. A másik dolog

pedig, hogy van egy szolgája.

Bárki felbérelhet egy szolgát vagy egy cselédet. Mi van

akkor, ha valami lókötő üzletelő férfi özvegye?

– De anya! – kiáltott fel Dickon. – Most már elég! Mit

számít? Nem arról van szó, hogy most már itt fog lakni.

Csak egy kis menedéket nyújtunk neki éjszakára.

Miután ezt elmondta, egyetlen korttyal megitta a

maradék konyakot. – Megkérdezem a szolgájától, hogy

39

van Miss Caroline, s aztán én is ágyba bújok. Mikor is

láttam utoljára ágyat? – kiáltott fel, és kisétált.

– Csak kérdeztem, nem kell komolyan venni – mondta

Lady Rycote halkan. Felállt, és odament Ruthhoz. – Ó,

kedvesem! Nagyon örülök, hogy itt vagy. Meg kellene

néznünk még utoljára, hogy minden rendben van-e új

vendégeink körül, s aztán mi is lefekhetünk. Holnap fel

sem kelünk délig. Tudom, hogy fáradt vagy.

Lady Rycote karon fogta a lányát, és felmentek a

lépcsőn.

Nem mást találtak a nő ágya mellett, mint Dickont, aki

ugyan azt mondta, hogy lefeküdni megy, most mégis itt ült.

A szoba fényben úszott. És pont ezt a fényt szerette a

szoba előző lakója a legjobban kiskorában. De ugyanúgy

vonzották a hatalmas barna bútorok, a barnára festett

falak és az azon lógó képek és egyéb emlékek. A

legjobban azt élvezte, mikor horrorkönyveket olvasott

ebben a szobában, ahelyett hogy iskolába ment volna. Ma

Benjámin már kapitány egy hadseregnél, és saját kaland-

és rémregényei szereplője a félszigeten.

Milyen csodálatos hely Benjámin szobája ennek a –

számukra idegen – nőnek. A fények megnyugvást hoztak

annak, aki oda bement, s ennél jobb menedékhely nem is

létezik egy idegennek. Most már együtt érzett Miss 40

Caroline-nal, s szívesen hagyta a nőt, hogy itt pihenje ki

magát. Most már mindegy, egypár órán belül úgyis

elhagyja a házukat. Lady Rycote odahajolt az

ismeretlenhez, hogy kiengesztelje azért, ahogy az előbb

viselkedett vele, s kedvesen megkérdezte:

– Hogy van, Miss Caroline? Remélem, most már

jobban.

Dickon felhúzott szemöldökkel nézett anyjára, majd

testvérére.

– Azt hiszem, a hölgyet a férje nevén kellene szólíta-

nunk. Azt mondta, hogy Mrs. Makepeace-nek nevezzük.

Igaz asszonyom?

– Igen – mondta Caroline. Remélte, hogy nem felejti el,

hogy erre a megszólításra válaszolnia illik. Makepeace

nagyanyjának volt a lánykori neve.

– Igen, most már minden rendben – válaszolt a ház

úrnőjének. – És szeretném megköszönni, hogy ilyen

kedvesek voltak velem. Ahogy hallottam, ön Rycote

hercegnő, a lánya Lady Stilton, és ez az úr a gróf. Azt

hiszem, nem ismerkedtünk össze a postakocsiban, és

csak most tudtam meg, kik is önök. Azt hiszem, az önök jó

szívéről tanúskodik az, hogy az éjszaka közepén egy

idegent befogadtak. A továbbiakban nem akarok

kellemetlenséget okozni önöknek, s pár óra múlva már a 41

nővéremnél leszek. De addig is, örök hálám önöknek –

szólt Caroline, és fáradtan mosolygott Lady Rycote-ra.

Lady Rycote arca komorrá vált a „nővérem" szó

hallatára. – Gondolom, nem akarja nekem is bemesélni,

hogy Fincaster a nővére? Nell, a vénasszony, biztos nem

az.

Caroline zavartan nézett. Most tehát rajtakapták, hogy

hazudott. De képtelen volt kitalálni egy hihetőbb történetet.

Az elmúlt évek emlékei még éltek benne, s jól emlékezett

Walternak arra a mondására, hogy „ha nem jut eszedbe

egy hihető válasz vagy kifogás, azonnal válts témát". Most

akkor ezt érdemesnek találta kipróbálni.

Te jó ég! – kiáltott fel, miközben a hasára tette kezét. –

A fájás...!

Lady Rycote azonnal intézkedett. – Dickon! Küldj egy

inast Dr. Francisért! Ruth, te pedig kérj meg valakit, hogy

tegyen fel vizet forrni, és hozass Reddinggel tiszta lepedőt

és terítőket. Én pedig itt maradok, és megteszek mind

tőlem telhetőt, Mrs. Makepeace. De még nem kellene

szülnie, ugye?

Caroline megrázta a fejét. Lady Rycote aggódva figyelt

– Remélem, meg tudunk előzni egy esetleges... ó,

kedvesem, mindent megteszünk.

42

Caroline rosszul érezte magát, hogy ilyen bonyodalmat

okozott. – Nem kellene még várnunk? Hiszen ez lehet,

hogy semmit nem jelent. Már korábban is voltak ilyen

fájásaim.

– A legjobb, ha mindent előkészítünk – jelentette ki

Lady Rycote határozott hangon. Fia és lánya is körülöttük

állt, s várták Lady Rycote végső döntését. – Menjetek! –

kiáltott fel a végén.

– Most pedig – szólt Lady Rycote, miközben leült arra a

székre, melyen előzőleg a fia telepedett meg –, elmondja

nekem, hogy tényleg a negyedik gyermekét várja-e. Most

már biztosan könnyebben fog menni, ha ez így van. Ne

aggódjon, drágám. Mindent megteszünk. Kérem,

meséljen! Hol van a többi gyereke? Milyen szép család

lehet! Bizonyára hiányolja őket. Gondolom, mindegyikük

él.

Caroline nem bírta ezeket a kérdéseket. Elfordította

fejét Lady Rycote-tól, és csak annyit mormogott: – Nem,

egyikük sem.

Könny csordult ki a szeméből, ahogy visszagondolt a

hosszú évek próbálkozásaira, amikor még élt benne a

remény, hogy új életet adhat, egy egészséges gyereket

Walternak. Két kicsi gyermek ugyan élve született, de az

egyik még első pár hét valamelyikén meghalt. A másik, 43

Charles, túlélte a szülést és az azt követő heteket.

Mennyire örült Walter! Semmit sem talált elég jónak a kis

Charlest illetően. Walter nem engedte, hogy ő gondozza

állandóan a kisfiút, mert attól félt, hogy ha nagyon sokat

dolgozik, akkor nem esik teherbe a továbbiakban. Így egy

dada és egy nővér segédkezett a házban.

Aztán nyolc hónapos korában halva találták Charlest a

kis bölcsőjében. Walter fájdalma óriási volt. Kirúgta a

dadát és a nővért is, annak ellenére, hogy láthatóan

Caroline-t hibáztatta. Azzal vádolta, hogy belopakodott a

kisfiú szobájába, és megfojtotta fiát, hogy ezzel megnyerje

a csatát és a visszavágót ellene, hogy mindig gyötörte

azzal, hogy legyen egy fiú örökös. Caroline biztos volt

abban, hogy nagyon megverte volna Walter, ha akkor nem

lett volna négy hónapos terhes.

És most itt van, kedves emberek társaságában

idegenként, és hamarosan elmegy más idegenekhez.

Vajon gondját fogják viselni? A különböző pletykák, mely

Nellről hallott, nem derítették jókedvre. Még három

hónapja volt hátra, hogy megszülessen a gyermeke, és a

jövő nem sok jót ígért.

Lady Rycote megfogta Caroline kezét, és erősen

megszorította. Másik kezét a nő hasára tette.

44

– Érzem, ahogy rugdos – mondta vidáman. Majd

komolyan kezdett hozzá beszédének. – Ó, kedvesem,

milyen szörnyűségeken mehetett keresztül! Elvesztette a

gyerekeit, utána meg a férjét. Gondolom, hogy ez már az

utolsó gyermeke lesz, hiszen a férje meghalt. Imádkozunk,

hogy túlélje a baba.

Caroline alig hallotta az asszony szavait, annyira

beletemetkezett emlékeibe, és annyira félt a jövőtől.

Tovább szipogott.

Dossie, aki a másik ágyon pihent, felállt, és odament

asszonyához. – Itt vagyok, Miss Caroline – lehajolt az

ágyon fekvő nőhöz. – Még nem fog megszülni, ugye?

Akkor több fájása lett volna.

– Nem fáj már – mondta Caroline szipogások

közepette. Egyszer csak a szeme kikerekedett, és az arca

eltorzult. Dehogynem! Épp most kezdődik!

Perceken belül előjöttek a fájások, s egyre gyakoribb

lettek. Ruth megjött egy halom tiszta lepedővel, és

bejelentette, hogy a forró víz is nemsokára itt lesz.

Dickon is jött, s elmondta anyjának, hogy már

nemsokára itt lesz az orvos. Caroline kivette kis

csomagjából a pongyoláját, egyik kezével a háttámlához

támaszkodott. Arcán csendes fájdalom látszódott. Ruth és

Dossie leterítették az ágyat az újonnan hozott lepedőkkel. 45

Dickont nem engedték be a szobába. Férfinak már nem

volt itt keresnivalója. Visszavonult a könyvtárba egy üveg

konyak „társaságában".

A pokolba is, gondolta. Az ember azt hihette volna,

hogy saját gyermekét várja, mert minden apa így tesz

gyermeke születésekor. Nagyon fáradt volt, alig tudta

nyitva tartani a szemét. Levette szoros nyakkendőjét,

lábáról a csizmát, végigsimította kezét a haján és

kinyújtotta lábait. Lassan elszenderült, bár pohara még

félig volt konyakkal.

A következő nap hideg és esős hajnalán Dickon arra

ébredt, hogy Ruth megérinti a vállát. Kimerültnek látszott,

szeme piros volt és dagadt. Vérfolt csúnyította szoknyáját.

– Fiú volt. De nem élte túl. Mrs. Makepeace nehezen

viselte, de most már aránylag jól van.

Harmadik fejezet

Dossie az ágy mellett ült, mikor Caroline felébredt.

Zavart és aggódó pillantásokat vetett a fekvő nőre.

– Itt van néhány szép ruha, Miss Caroline – szólt

Dossie – Legjobb, ha felveszi, mielőtt megcsapná a hideg.

A szolgáló előrehajolt, hogy segítsen Caroline-nak

felülni, az ágy támlájához támaszkodni. 46

Caroline nemsokára rájött, hol is van. Lenézett testére.

Nem dudorodott már a pocak. Látta, hogy összetépődött

az ágynemű, ahol lábujjaival abba kapaszkodott. Ismét

vége.

Üresnek, haszontalannak, gyenge teremtménynek

érezte magát, aki nem tudja teljesíteni az Úr által rá

kiszabott feladatot. Ezt az érzést már egyre jobban

ismerte, hiszen annyiszor érezte már. A hónapok, amikor

semmit nem csinált, a féltő gondoskodás, a finomabbnál

finomabb ételek, gyógyszerek, az imák, a fájdalmak, a

remény, a kétségbeesés... s az eredmény? Már megint

nem sikerült. És ahogy telt az idő, minden egyes

alkalommal egyre jobb fájt.

– Fáradt vagyok – mondta. – Mennyi az idő? Indulnunk

kell Fincasterékhez.

– Nem mehet sehova, amíg fel nem veszi ezt a pár

ruhadarabot – mondta Dossie, s közben egy tálat hozott,

melyben valami forró étel gőzölgött. Az étel fantasztikus

illata megcsapta Caroline orrát, s az egészet azonnal le

akarta nyelni egyetlen kortyban. Olyan mohón nyúlt a

tálért, hogy majdnem kiborította azt.

– Ne olyan gyorsan! - figyelmeztette Dossie. Dossie

visszavitte a tálat a tálcára, melyen egy vékony szelet

47

vajas kenyér volt, egy csésze tea, szalvéta és egy kis

vázában narancsillatú selyemvirág.

Mivel már elhúzták a barna sötétítőt, Caroline

kipillantott az ablakon, miközben Dossie a tálcát az ölébe

tette. Zord idő volt kinn, ugyanakkor világos.

– Reggel van, ugye? - kérdezte két kanál leves között.

– Micsoda idő! Remélem, azért még kikukucskál a nap.

– Már elmúlt dél is.

Caroline nem győzött csodálkozni. – Dél? Miért nem

keltettek fel? El kell indulnunk Fincasterékhez.

– Nem, asszonyom. A hercegnő azt kérte, ne menjünk

sehová.

Caroline mohón megette a vajas kenyeret, ivott egy

csészeteát, és szomorúan nézte a levesestálat.

Kérdezősködjön? Ahhoz túl fáradt volt. Le szeretett volna

feküdni, de nyomta az ölében lévő tálca. Csak várt,

gondolatai pedig kavarogtak. Túl van még egy

terhességen. Még egy csalódáson. Soha többé nem

próbálja meg. De most mit tegyen? Nem ujjongott, hogy

Fincasterékhez kell mennie.

Lady Rycote és Ruth együtt léptek be a szobába, és

mosolyogtak.

48

– Hogy érzi magát, kedvesem? – kérdezte Lady

Rycote. Tudott egypár falatot enni? Úgy látom, igen. –

Megfogta a tálcát, és elvette.

– Sokkal jobban érzem magam – válaszolta Caroline.

– Azt hiszem, sikerül még ma elutaznom

Fincasterékhez, ha valaki segít lemenni a lépcsőn. Nem

akarok a továbbiakban terhükre lenni. Annyira kedvesek

voltak! – mondta, majd visszafeküdt.

– Nem tesz semmit–- mondta Lady Rycote. – Pihennie

kell, és fel fog épülni. De sajnos egy szomorú dologgal kell

folytatnom. Hová temessük a kis ártatlanságot? Gondolom

a kistestvérei és a férje mellett lesz a helye a család

temetőjében. Tudom, hogy most nem tud ezzel

foglalkozni, de biztos vagyok abban is, hogy majd Dickon

mindent elintéz.

Csak annyit mondjon, hogy hová tegyük.

Te jó ég! – gondolta magában Caroline.– És most

lesz?

Oldalra fordult, s pont olyan szögben látta meg Lady

Rycote-ot, hogy jól szemügyre tudta venni. Kellemes

külsejű, barátságos nő volt, aki mindig készen állt, hogy

segítsen bajba jutott embereken, főleg azok után, hogy

megtudta, Caroline-t semmiféle kapcsolat nem fűzi

49

Dickonhoz, Caroline érkezését nem tudta mire vélni, s

nem csoda, hogy kételyek merültek fel benne.

A következő pillanatban Caroline Ruthra nézett. Ruth

egy magas, igazi hölgy volt, akinek barna hajában megbújt

egy-egy ősz hajszál. Első találkozásuktól kezdve igazán

kedvesen viselkedett vele.

– Ha szól a grófnak, akkor elmagyarázom neki –

mondta Caroline.

Ruth csengetett az inasért, és Dickont kérette. Lady

Rycote Caroline-ra nézett, majd az üres tányérba.

– Annyira vékony, kedvesem. Egy óra múlva ismét

felküldök egy kis levest. Eddig nem evett semmit,

gyermekem?

– Dehogynem! – kiáltott fel Caroline, s közben azon

gondolkodott, hogyan szólíthatja őt gyermekemnek. Úgy

érezte, hogy már lassan százéves lesz. – Bár mostanában

nem sokat ettem, mert rosszul szoktam lenni a kocsiban.

Anyám sosem adott enni, ha postakocsival utaztunk

valamerre.

– De most már nem az édesanyja mondja meg az

ilyen dolgokat. Legalábbis szerintem. Maga még nem

nőtte ki ezt a rosszullétet? A legtöbb gyerek hamar túl van

rajta.

– Mióta férjhez mentem, nem ültem kocsiban, csak 50

most. És most sem éreztem magam túl jól.

Lady Rycote folytatni akarta a beszélgetést, de ahogy

belekezdett, el is hallgatott, mert Dickon közeledett.

– Jó reggelt! – mondta Caroline-nak, miközben az ágy

felé ment, s kedvesen mosolygott. - Vagyis inkább jó

délutánt. Remélem, kipihente magát.

– Igen, így van.

Caroline mosolygott, és a két szempár találkozott. Most

még vonzóbbnak találta a férfit, mint ahogy

emlékezetében élt. Sötétkék felöltőjén rézgombok

csillogtak, nadrágja és kesztyűje is elegáns volt.

Nyakkendője szépen kötött, csizmája fényes, és a haja is

rendbe volt hozva. Szinte semmit nem tudott erről a

férfiról, de már kezdett benne bízni. Pedig nagyon

nehezen, vagy egyáltalán nem tudott a másik nemben

bízni.

Caroline megköszörülte a torkát, és megszólította a

Richardson család három tagját.

– Azt hiszem, most már bíznom kell önökben. Attól

tartok, eddig nem voltam valami tisztességes.

Lady Rycote-ot nagyon érdekelte, mit is akar mondani

ezzel a nő. Ruth is meglepődve nézett, Dickon pedig

meleg szemekkel.

51

– Tizenhat évesen eljegyeztek, majd tizenhét voltam,

mikor férjhez mentem – kezdte alig hallhatóan. – Olyan

családból származom, amelyet mindenki tisztelt a jó

neveltetésért. Amikor hozzámentem a férjemhez – akinek

a nevét, ha megengedik, most nem árulom el, de hívjuk

Johnnak –, ő pont olyan asszonyt keresett magának, aki

tökéletesen ért a gyerekekhez, és meg tudja ajándékozni

egypár örökössel. Nyolcan vagyunk testvérek, és ebből

egyedül én vagyok a lány. Anyám a kilenc terhességéből

csak egyet nem tudott kihordani. Nagyon megtetszett

nekem is John, hiszen helyes volt, csinos és tökéletes

udvarló. Úgy döntöttem, hogy azonnal hozzámegyek,

ahogy megkéri a kezem. A szüleim is jó partinak tartották

a házasságot.

Caroline mély lélegzetet vett, és folytatta. – De azt nem

tudtam addig, amíg össze nem házasodtunk, hogy csak

fiúgyermekben látná élete értelmét. Tudom – mondta,

mikor látta, hogy a többiek félbe akarják szakítani, hogy ez

majdnem mindenhol így van, és egy nagyon általános

helyzet ez. De John családjában a nők nem tudták

kihordani a gyerekeket. Ő az egyedüli gyerek, akit az

édesanyja meg tudott szülni. Pedig hatszor volt áldott

állapotban. Bizonyára elhatározta, hogy nem szabad az

időt vesztegetni, s minél hamarabb biztos akart lenni 52

abban, hogy valaki továbbviszi a nevét. Az első

gyerekemet tizenhét éves koromban vártam. Azóta már

többször próbálkoztunk. De még mindig nem sikerült.

– Hány éve asszony? - kérdezte Lady Rycote.

– Öt - válaszolta Caroline.

– Ó, kedvesem - szedte szaporán a levegőt Lady

Rycote akkor ön nem több huszonkét évesnél.

– Ez így van – válaszolta Caroline. – Tudom, hogy

idősebbnek nézek ki, de nem volt könnyű az életem.

Nem volt könnyű az élete? De hát mit vár egy nő az

élettől? Lehet, hogy problémák merültek fel a gyerekek

kihordása közben. Vagy lehet, hogy sok ideig kellett

ápolnia a férjét a betegségében, és a végén elvesztette őt.

– Hosszú ideig volt beteg a férje? – kérdezte lady

Rycote gyengéden. – Nehéz lehetette egyedül. Saját

családja akkor nincs is?

Caroline nem tudta, mit is mondjon. – Ha nem akarok

mellébeszélni, akkor ezt kell mondanom. De a férjem nem

halott, hanem nagyon is él.

– Akkor miért nincs ön mellett? – kérdezte Dickon. –

Elhagyta? Kitagadta? Miért nincsenek együtt?

– Én… én… – Caroline nem bírta tovább. Beletemette

arcát a párnába, és csak zokogott.

53

Ruth azonnal odarohant hozzá, és meg akarta

vigasztalni. – Most már biztonságban van. De mondja, mi

hozta Durhambe? Kérem, mondja el, Mrs. Makepeace.

Meg-megállva lassan, szepegések közepette Caroline

elmondta, hogy hallotta, amint férje éppen arról az

elhatározásáról beszélt, hogy mást keres helyette, ha nem

szül neki egy fiút.

– Akkor tudtam, hogy el kell jönnöm – mondta. – A

probléma csak az volt, hogy hová. Dossie Fincasteréknél

dolgozott, mielőtt hozzám jött volna. Ő mondta, hogy

Fincasterék biztosan befogadnak, mert nagyon jó

emberek. Nem volt idő a levélírásra. Csak felültünk egy

postakocsira, és úgy gondoltuk, hogy váratlanul

betoppanunk hozzájuk. Most már ott lennénk, ha önök

nem lettek volna ilyen kedvesek, hogy idehoznak

bennünket. Azonnal tovább is kell mennünk, nem akarunk

tovább zavarni.

– Addig maradhatnak, amíg csak akarnak – mondta

határozottan Lady Rycote. – Nagyon élvezem az önök

társagát. Ők ketten – mondta, miközben Ruthra és

Dickonra utatott – úgyis visszamennek tizenkettedikén. A

másik fiam pedig a félszigeten harcol. Övé ez a szoba. De

azért mondanék pár szót Fincasterékről, mielőtt

döntenének. Nell tényleg nagyon vallásos és jó, de nagyon 54

hisz a házasság szentségében. Ha megtudja, hogy él a

férje, semmi mást nem akar majd, csak hogy

visszamenjen hozzá. Úgy gondja, hogy akiket Isten

egymásnak teremtett, azt ember szét nem választhatja.

Azt javaslom, kedvesem, ne menjen mégse

Fincasterékhez.

– De... - szólt közbe Caroline.

– A neve tényleg Mrs. Makepeace? – kérdezte Dickon.

– Nem, de hívhatnak így. Vagy inkább Caroline-nak.

– Akkor mindnyájan Caroline-nak fogjuk hívni, de csak

akkor, ha megígéri, hogy nem megy Fincasterékhez –

szólt Lady Rycote.

– Legalábbis amíg erősebbnek nem érzem magam,

Aztán majd meglátjuk.

– Ez az! – kiáltott fel Lady Rycote. – Meg kell

erősödnie! – mondta, és már húzta is a csengőt, hogy

ezzel jelezzen az inasnak. Majd eszébe jutott: – Mégsem

hozatom fel megint a levest. Kérem, mondja meg, hogy

hová temessük a kis drága csecsemőt. Dickon, kezedbe

vennéd az ügyet?

– Természetesen – egyezett bele. – Mit óhajt,

asszonyom? Hogyan intézkedjek?

– Azt hiszem, most nem tudok ilyeneken gondolkodni.

Ön mit tanácsol?55

Dickon gondolkodott egy pillanatig. – A falu

templomkertje, azt hiszem, megfelelő. A pap tőlünk kapja

a fizetést. Biztosan elmond egy imát érte. Egy csendes kis

megemlékezés, azt hiszem, elegendő

– Igen – egyezett bele Caroline. – Egy kis sírkő, amire

csak annyi lesz írva, hogy „A kis Makepeace” és a

halálának dátuma. Ez nem fog sokba kerülni. Van egy kis

pénzem és persze az ékszereim.

– Ne aggódjon emiatt – mondta Dickon. – Majd

megbeszéljük az anyagi oldalát akkor, amikor már erősebb

lesz. Most pedig megkeresem a papot.

Azzal fel is állt, és kiment a szobából. Caroline hallotta

a lépteit, amint a férfi lefelé szaladt a lépcsőn.

– Azért csodálkozom, hogy már ennyi gyermeket

elveszített – kezdte Lady Rycote, miközben megigazította

Caroline ágytakaróját. – Pedig a legjobb orvosai lehettek.

Ők nem tudták az okát felfedni? Igaz, hogy szinte minden

nő elveszít egy gyereket, de az ön esete kivételes. Én is

elveszítettem kettőt, de megmaradt három. Ruth pedig

hármat vesztett el, de három fia megmaradt, sőt már mind

elég idős El akartam mondani, hogy mit mondott az

orvosom, Dr. Francis, csak hát eddig még nem volt rá

alkalmam. Úgy tűnik, valami probléma volt a kisbaba

tüdejével. Dr. Francis szerint még akkor sem született 56

volna élve, ha kilenc hónapig tudja kihordani a szíve alatt.

Dr. Francis pedig biztosan ért hozzá. Edinborough-ban járt

iskolába. Van valaki a családjában, akinek problémái

lehettek a tüdejével? A többi gyermeknek is ez volt a baja?

– Nem tudom. Nem volt senki tüdőbajos. Ebben biztos

vagyok – állította Caroline.

Bár azt nem tudta, hogy mi a helyzet Walter

családjában, mert nem ismerte a hozzátartozóit. Volt

valami rokona Kentben, ahová egyedül járt, de nem volt

testvére, a szülei pedig meghaltak.

– Csak ez jutott eszembe – mondta Lady Rycote. – Itt

van a leves. Azután pedig aludja ki magát, és legyen

napról napra erősebb. Ruth, én és Dickon holnap hozunk

egy hatalmas fenyőfát, és ha kedve lesz, lejöhet, hogy

megcsodálhassa a földszinten.

Felsegítette Caroline-t, és a tálcát az ölébe tette, amit

Redding hozott fel pár perccel előbb. – Szóljon, ha

megette, és valakit majd felküldök a tálcáért – mondta, és

elhagyták a szobát.

Caroline csak a fél tányér levest tudta megenni. Dossie

elvitte a tálcát, és Caroline ismét kényelmesen elhelyezke-

dett az alváshoz.

57

Miközben Dickon átöltözött, azon gondolkodott, hogy

nem egészen úgy indult a téli szünete, mint ahogy azt

tervezte, távol a munkahelyétől. Beszélni akart a

brancepethi pappal, aki Ryfield közelében lakott. Már

vágyott a lovaglásra. Elege volt abból, hogy állandóan

örök körforgásban élt, és mindig a munkájára szentelte az

összes idejét, ráadásul egész nap egy íróasztalnál ült, és

háborús jelentés készített a főnökeinek.

Örült, hogy tehetett valamit Miss Caroline-ért, s egyre

többet gondolt rá. Csodálkozott, hogy válhatott ilyen

keserűvé és rossz kinézetűvé, de biztos volt abban, hogy

bármely nő így nézne ki, aki valaha végigélte volna azokat

az eseményeket. És ezt szerinte minden épeszű ember

így fogja fel.

És mennyivel fiatalabb! Soha nem gondolta volna,

hogy még csak huszonkét éves. A férj is az eszébe jutott.

Vajon szerették egymást még a legelején? Gondolták-e

vajon, hogy szerelmeskedésükből gyerekek fognak vagy –

ez esetben – nem fognak születni? Aggódott Caroline-ért,

és egyre a szomorú, gondterhelt arca, sovány alkata,

könnyei és fájdalma jutott az eszébe, és az, hogy mi

mindenre képes egy férfi egy ártatlan nővel szemben.

Rengeteg ideje volt gondolkodni, amíg el nem ért az

istállóhoz, és megkérte a lovászt, hogy készítse elő a 58

lovat. A nap már lemenőben volt, az ég alja rózsaszín és

lila színekben pompázott. Remélte, hogy még sötétedés

előtt visszaér.

Hamar elintézte a dolgait. Az imát reggel tartják majd a

sírnál. A sírkövet is megrendelte. Dickon a körülményről

nem sokat mondott, csak annyit, hogy egy pici gyermeket

kell csendben eltemetni. Nem akarta elmondani a különös

asszony történetét, és azt is remélte, hogy a szolgák nem

pletykálnak a Ryfieldben történt szülésről, ha pedig igen,

akkor kis idő múltán majd elfelejtik.

Ryfieldtől fél mérföldre volt, mikor találkozott egy

magányos lovassal, aki nagyon sietett. Mikor a lovas

elhaladt mellette, az hirtelen felkiáltott: - Csak nem te vagy

az, Dickon?

– Harry! – fordult meg Dickon, és üdvözölte régi

barátját, Sir Henry Wadswortht. Jól elbeszélgettek és

nevetgéltek lóhátról.

– Hogy megy a sorod a hivatalban? Sikerült már meg-

nyerned a harcot Bonaparte ellen? – kérdezte Wadsworth.

– Ez a legunalmasabb munka Christendomban –

válaszolt Dickon, miközben elhúzta a száját. – Miért is

engedtem a családomnak, hogy rábeszéljen erre a

munkára, ahelyett hogy elmentem volna harcolni, s most

nem papírok lennének egész nap a társaim. Ruth és én 59

tizenkettedikéig maradunk itthon. Te hová tartasz? Miért

nem jössz el felénk?

– Bárcsak lenne időm. De most is Maddyt viszem

vacsorára Packenhamékhez, és már így is késesben

vagyok.

– Akkor most Maddyvel jársz?

– Jól kijövünk egymással, és májusban egybekelünk –

mondta a barátja.

Irányba fordították lovaikat, és folytatták útjukat.

– Gratulálok! - kiáltotta oda Dickon Wadsworthnak. –

Gyere el, ha lesz egy kis időd, és akkor bővebben

beszélgethetünk.

Szóval az öreg Harry is beleesett a csapdába. De

biztos szép élete lesz Maddy Curtis mellett. A férfinak volt

egy szép birtoka, és mindig gondját tudta viselni. Dickon

összehasonlította az övével, ami sajnos nem volt valami

viruló állapotban, de remélte, hogy ha vége lesz a

háborúnak, akkor rendbe tudja hozni. Nem tudja követni a

gazdaságban zajló dolgokat, hiszen messze van, és a

londoni büdös irodájából nem sokat tud az igazi otthonáról.

Dickon mélyet lélegzett a friss decemberi levegőből,

és azt kívánta, hogy bárcsak eljönne már az a nap, amikor

visszatér hőn áhított és szeretett otthonába.

60

Negyedik fejezet

Dickon, Ruth és az anyja voltak az egyedüli gyászolók

a Caroline gyermekének rendezett gyászmisén másnap

reggel. Remélték, hogy senki nem vesz tudomást a

temetésről, de nem erről tanúskodott az, hogy nem

messze egypár fiú állt egy kis körben, és onnan kémlelték

kíváncsian az eseményeket. Akkor pedig hamarosan

egész Brancepeth megtudja, mi történt, csakúgy mint a

durhami lakosok. S még az is lehet, hogy Cumberlandig és

Westmorlandig is eljut a hír, Northumberlandet és

Yorkshire-t már nem is említve, gondolta keserűen Dickon.

Pedig neki sem hiányzott a pletyka.

Mint később kiderült, volt oka, hogy így érezze magát.

Csak három nappal később tudta meg Ruthtól, aki

Reddingtől hallotta, hogy Brancepethben mindenki azt

hiszi, hogy az ő kölyke az, akit a templomkertben

temetnek „A kis Makepeace" néven.

– Az átkozottak! Azt hiszik, idehozok egy szeretőt, aki

ráadásul terhes is? Ide, az anyám házába? – kiabálta

Dickon. Öklével a könyvtár kandallópárkányára vágott, s

közben Ruthra nézett. – S pont karácsonykor?

61

– Higgadj le! – kérte Ruth a testvérét. – Nem lehet mit

tenni, hogy pont most történt ez az eset. Ha egy gyerek

karácsonykor születik, akkor nincs mit tenni, ha a fene

fenét eszik is, akkor születik meg. De attól tartok, anya

első feltételezését Miss Caroline-ról a szolgák közül

bizonyára sokan hallhatták. És tudod, hogy terjed a

pletyka. Túl jó szóbeszéd tárgya volt ahhoz, hogy ne

szóljanak róla semmit. Bár szerintem a legtöbb szolgáló

tudta az igazat. De ez ne befolyásoljon, és ne legyen rád

ilyen hatással. Inkább Caroline-ért aggódom. Ő az

emberek szemében már semmit nem ér.

Dickon nem mérgelődött tovább, és nyugodt hangon

folytatta a beszélgetést. – Hogy lehet ez? Senki sem tudja,

ki ez a nő, még mi sem. Akkor hogyan ítélkezhetnek?

– Ez igaz. De amíg itt lesz, senki nem fog jó szemmel

nézni rá. Mindenki csak annyit tud róla, hogy Londonból

jött, és Mrs. Caroline „Akárkinek” hívják.

– Akkor most szerinted mit csináljunk? – kérdezte

Dickon.

Ruth felhúzta a szemöldökét. – Nem tudom – mondta.

– Lehet, hogy meg kellene szakítanunk mindenféle

kapcsolatot Caroline-nal. Ha anya a szárnyai alá veszi

Caroline-t, akkor talán nem gondolnak rosszakat Caroline-

62

ról. Ugyanis az anyák nemigen szokták fiuk szeretőit vagy

azok fattyúit védeni és vigyázni rájuk.

– Bárcsak Caroline megbízna bennünk – mormolta

Dickon –, és elmondaná, ki is ő valójában, és ki az az

átkozott férj…

– Miért érdekel ennyire? – kérdezte Ruth kíváncsian. –

A férj semmi rosszat nem csinált. Nem hiszem el Caroline-

nak azt a meséjét, amikor arról beszélt, hogy milyen tervei

voltak a férjének vele. Csak azért találta ki, hogy legyen

kifogása, miért jött el otthonról. És az, hogy már négy

gyermeket vesztett el... Nézd Anne királynét! Tizenhét

gyermeke született, és mindegyik meghalt.

– De az száz évvel ezelőtt volt! Ebben a modern

korban azonban...

– Dickon, a gyerekszülés akkor sem változott – bámult

Ruth az öccsére.

Tizenkét év volt közöttük. Az anyja Ruth után két

gyermeket vesztett el, majd megszületett Dickon.

Szerencsésnek tartotta magát, hogy megmaradt ez a két

gyermeke és Benjámin mint harmadik. És mindegyiket fel

tudta nevelni. Dickon ezt jól tudta, s azt is, hogy az

Angliában született gyerekeknek csupán a fele éli át a

csecsemőkor különböző viszontagságait. Akkor meg miért

ilyen dühös Caroline férjére, aki csak egy örököst akart?63

– Az olyan fajta férfiak biztos nagyon brutálisak –

mondta Dickon.

– Értem már! Szóval féltékeny vagy.

– Féltékeny? Mire? Ha azt gondolod, hogy álmodozom

arról a teremtményről, aki jelenleg Benjámin szobájában

van, akkor el kell, hogy keserítselek. Semmi mást nem

érzek iránta, csak sajnálatot.

– Lehet – válaszolt Ruth. – Lehet, én mégis úgy látom,

féltékeny vagy a férjére. Előbb-utóbb neked is örökösről

kell gondoskodnod...

– Most már elég – vágott a szavába Ruthnak, és

kiviharzott a szobából.

Miközben ment felfelé a lépcsőn, eszébe jutottak azok

a szavak, melyeket Ruth vágott hozzá. Biztos volt benne,

hogy semmi terve nem volt Miss Caroline-nal, csak

szánalmat érzett egy törékeny nő iránt, akinek az érzései

között már csak a félelem és feszültség foglalt helyet. És a

férj – megállt egy pillanatra. Milyen lehet az egy nőnek, ha

állandóan gyereket akarnak tőle? Nem kétséges, hogy a

szerelmeskedés átkozottul jó lehet, de a többi? Jóleső

meleg futott végig rajta.

De Miss Caroline-nak ez sem okozhatott sok örömet.

Dickon még soha nem találkozott olyan nővel, akinek a

szerelmeskedés ne okozott volna gyönyört. Vajon Miss 64

Caroline olyan fagyos lenne? Vagy az is lehet, hogy a

férje, John, nem tanította meg a szerelmi élet

szépségeire?

Az utóbbit tartotta valószínűnek. Bolondok azok a

férjek, akik nem tartják ezt hivatásuknak. Egy ilyen szép

feladatot! Miss Caroline érzékeny nőnek látszik, és ha

valaki megtanította volna erre, biztos sok örömét lelte

volna benne.

Ha ő lett volna ama bizonyos John helyében...

Dickon úgy tervezte, hogy kilovagol a faluba. De mielőtt

átöltözött volna, úgy gondolta, hogy meg kell néznie Miss

Caroline-t, javult-e az állapota. Bekopogott az ajtón.

Dossie nyitotta ki, és csak annyit mondott, hogy alszik.

Csalódottan ugyan, de bement Dickon a saját szobájába.

Eljött a karácsonyeste. Caroline sokkal jobban érezte

én magát. Lady Rycote szerint még ágyban kellett volna

maradnia, de Caroline tudta, hogy minél tovább fekszik,

annál gyengébben fogja magát érezni. Már régebbről

ismerte ezt az érzést.

– Felöltözöm és lejövök – mondta Lady Rycote-

nak, miután megjelent a szobaajtóban reggeli után.

– Megint meg tudtam úgy enni a reggelit, hogy egy

csepp tea sem csöppent az ágyneműre, és a lepedő sem 65

lett vajas. De kérem, engedje meg, hogy ezután lenn

reggelizzem.

Elmosolyodott, és kimászott az ágyból, mielőtt

Rycote asszony bármit is szólhatott volna.

– Látja, milyen szépen tudok már járni? Megígérem,

hogy fogom a korlátot, és úgy megyek le a lépcsőn.

Dossie, segítenél felöltözni?

– Nagyon örülök neki – válaszolta Lady Rycote. –

Akkor most lejöhet, és megcsodálhatja ezt a gyönyörű fát.

De nehogy kimerészkedjen! Ehhez ragaszkodom!

Nem telt bele egy óra, Caroline az egyik szörnyű

ruhájában, összefogott hajjal, sápadt arccal, de csillogó

szemmel indult lassan lefelé a lépcsőn. Kapaszkodott a

korlátba. Dickon ott állt lenn, s olyannak látta Caroline-t,

mint egy hercegnőt, akit országából űztek ki.

Caroline lenézett, és látta, hogy Dickon épp egy férfival

beszélget, de mindketten kérdően bámulják.

– Ki a csuda ez? – kérdezte Harry Wadsworth

különleges hangsúllyal. Azt hitte, Caroline nem hallja.

Pedig igenis jól érzékelte ezt a becsmérlést.

Dickon nem habozott. Rámosolygott Caroline-ra,

kinyújtotta a kezét, és megfogta. – Caroline, bemutatom

önnek az egyik kedves barátomat, Sir Harry Wadswortht.

66

Harry, ez itt Mrs. Makepeace, a nővérem egyik barátnője,

aki itt fogja tölteni a karácsonyt a mi kis társaságunkban!

– Mrs. Makepeace – mondta Harry, s közben meghajolt

a hölgy előtt. – Jól van, asszonyom? – kérdezte, mert nem

tudta mire vélni, hogy olyan sápadt.

Még mielőtt Caroline válaszolt volna, Dickon annyit

mondott: – Mrs. Makepeace beteg. Örülünk így is, hogy le

tudott jönni a lépcsőn. Ez az első ilyen alkalom.

Caroline-hoz fordult, és megkérdezte: – Iszik velünk

egy csésze teát? Épp most hozatok az étkezőbe.

– Köszönöm, elfogadom – válaszolta Caroline. Nem

tudta mire vélni Dickonnak ezt a meséjét, miszerint ő Ruth

egyik barátnője.

Caroline kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál,

ahová az inas pár percen belül kihozott egy kanna teát és

hozzá pogácsát. Nem érezte magát jól, mert látta, hogy

Harry milyen kérdően és kíváncsian szemléli. Attól félt,

hogy nem tudja felemelni a nehéz teáskannát, így hagyta,

hogy az inas töltsön és keverjen – a megszokottnál sokkal

több – cukrot a teába.

– Tehát ön Ruth egyik barátnője – kezdte Harry. –

Londonból ismerik egymást?

– Igen – mondta bizonytalanul Caroline. – Londonból.

– Akkor bizonyára ismeri a fiait – folytatta Harry. – 67

Hogy van a kis Alfréd? Azt hittem, talán ő is eljön

Durhambe, csak ugye az után az eset után...

Caroline egy pillanatra Dickonra nézett rémülten.

– Most már tökéletesen rendben van minden. George-

dzsal és a feleségével fogja tölteni az ünnepeket – szólt

közbe Dickon halkan. – Azt hiszem, ön, Caroline, nem

látta, mióta jobban van.

– Nem, egyáltalán nem – válaszolt Caroline, és közben

kényszeredetten kavargatta teáját. Szíve mélyén nagyon

tisztelte Dickont, amiért így elsimította ezt a helyzetet. De

nem tudta, meddig fog ez még tartani. Óriási félelemben

ült ott, és rettegett, hogy valami rosszat szól.

– Igazából soha nem tudtam, mi is történt vele – merte

Caroline mondani. – Ruth soha nem beszélt róla.

– Nem? Ruth bizonyára azt gondolta, hogy tudja –

mondta Dickon. Majd Harryhez fordult, és azt mondta: –

Biztos hallottad, hogy Alfrédét kirúgták a Gentleman

Jackson iskolából, miután összeveszett valakivel. Nem

lehetett vele beszélni, teljesen maga alatt volt. Nem

törődött magával, nem érdekelte, mi lesz vele, és egyszer

még el is ütötték, mégpedig olyannyira, hogy félő volt, nem

gyógyul fel. De szerencsére most már kutyabaja.

– Örülök neki – válaszolt Harry. – Alfréd jó fiú. És

mondja, Mrs. Makepeace, ön...68

– Ne felejtsd el megnézni a szép fánkat! Nem volt

valami könnyű becipelni – vágott közbe Dickon. Caroline-

ra mosolygott, majd felállt, és letette a teáját az asztalra.

– Gyere, Harry, menjünk a fához. Nézd, milyen szép.

Kísérjük oda Miss Caroline-t.

Caroline fellélegzett, és szívesen engedte, hogy a két

férfi megkarolja és az előszobában lévő kandallóhoz

kísérje, ahol egy csodálatos fenyő pompázott.

– Ez csodálatos! – kiáltott fel Caroline. –

Gyerekkoromra emlékeztet. Most jöttem rá, milyen rossz

volt, hogy ez eddig kimaradt az életemből!

– Csak nem azt akarja mondani, hogy ön nem... –

kezdett bele Harry, de Dickon olyan figyelmeztető

szemmel nézett rá, hogy abba kellett hagynia. – Bocsánat

– mondta Harry.

– Megkeresem Lady Rycote-ot, mert azt mondta

hogy... mennem kell – szólt Caroline.

Nem mert több időt eltölteni Dickon barátjának

társaságában. Túl kíváncsi jellemnek találta.

– Ne haragudjanak – mondta Caroline gyorsan, és az

őt váró inas felé indult, hogy segítsen neki megtalálni Lady

Rycote-ot.

– Rendben. Most pedig elmondod a színtiszta igazat

erről a kis sápadt hölgyikéről – nézett Harry szigorúan 69

Dickonra. – Azt mondják a faluban, hogy idehoztad ezt a

nőcskét, s ráadásul halott gyereket szült. Itt az anyád

házában. Én nem ilyennek ismertelek, Dickon. Ki ez a nő?

Dickon céltalanul kémlelte a magas fát. – Ruth egyik

barátnője, akivel csak most nemrég találkoztam, hogy

együtt utaztunk vele. Keveset tudok róla.

– Ruth egyik barátnője? De hisz ti egy lakást béreltek

Ruthtal Londonban. Akkor hogy lehet, hogy nem ismered?

Nem hiszem, hogy nem találkoztatok – mosolygott

Dickonra gúnyosan.

– Nem hiszel nekem? Azt hiszed...

– Szeretnék neked hinni, de csak azért, mert tudom,

nem a te ízlésednek felel meg az ilyen kis nőcske. Ő is

egy azok közül, akiket megsajnált a nővéred? Bár igaz,

hogy már Ruth is vesztett el újszülöttet. Akkor nem

telhetnek valami boldogan a napjaitok. És édesanyád hogy

fogadta?

– Nem volt sokkoló hatással rá. És Ruth sem

sajnálatból hozta ide. Ő a barátja. Akadt egy kis probléma,

nem tudott hová menni, és itt húzódik meg nálunk egy

időre. De a többi körülményt nem ismerem.

– Legalábbis nem akarod elmondani – mondta Harry. –

Rendben van. Az év rejtélye itt Durhamben! Ez igen. A

70

szádat pedig mintha leragasztották volna. De ugyan hol

van Mr. Makepeace?

– Fogalmam sincs.

– Ha egyáltalán van valahol valamilyen Mr. Makepeace

– erősködött Harry. – Nem tudok kiigazodni az érzéseiden,

Dickon. Olyan, mintha érintve lennél a témában.

– Hát persze! – nevetett Dickon. – Ide járnak hozzám

ismeretlen nők szülni, igaz? Hidd el, hogy nem az én

esetem a hölgy. Ha jól tudom, azért jöttünk, hogy

elszórakozunk és hogy megnézd a legújabb lovaimat.

Kérlek, ne említsd többet a Mrs. Makepeace nevet!

Indulhatunk?

Caroline a nappaliban találta Lady Rycote-ot, aki éppen

leveleit írta, és nagyon örült a váratlan látogatónak.

– Csatlakozzon hozzám – kérte Lady Rycote. – Kér

egy csésze teát? Engem megnyugtat, mikor látom, mennyi

dolgom van még. El sem tudom hinni, mit képzelnek

magukról ezek a kereskedők. De gondolom, önt nem

igazán érdekli most az én gondom. Csak néha olyan

ideges leszek. – Az egyik oldalára tett egy halom papírt és

számlát.

– Köszönöm, nem kérek teát – mondta habozva –

Caroline. – Épp most ittam az urasággal és a barátjával. 71

És nem tudtam, mit mondjak, mikor az úr barátja

kérdezgetett. Szerencsére az uraság mindjárt

segítségemre sietett.

– Hát ez meg hogy lehet? Be kell ismernem, hogy

nagyon meg vagyok lepve. Drága Dickonom pedig nem

szeret hazudni – szólt Lady Rycote. – Kedvesem, nincs

önnek szebb ruhája? Már nem nagy a hasa, és viselhetne

csinosabb ruhát is. Biztos van valami elegánsabb is.

– Nincsen – válaszolta Caroline, és megrázta a fejét. –

Mikor viseltem volna azokat? Az az idő, amíg nem voltam

terhes, olyan rövid volt, hogy nem lett volna érdemes venni

új ruhát. Meg hová is viseltem volna?

– Sehová nem járt? Londonban? De hát ott annyi látni

való van. Azért a férje csak megengedte, hogy néha

meglátogassa a barátait vagy elmenjen vásárolni.

Legalábbis, ha szerette.

– A férjem soha nem gondolta azt, hogy én elég jó

vagyok neki – mondta Caroline, és felsóhajtott. – És az

igazat megvallva, alighogy megszültem egy gyereket és

felépültem a férjem már azonnal a következő gyerekről

ábrándozott – mesélte Caroline, s arca közben keserűvé

vált.

– De hát ez olyan, mintha zárdában vagy börtönben

tartotta volna! Soha nem lázadt fel? 72

– Fellázadni? John ellen? Nem volt más

választásom. Egyszer el akartam menekülni. Ő

rendszeresen elutazott Kentbe, hogy meglátogassa az

úgynevezett unokatestvérét. Mindig akkor ment el, amikor

már tudta, hogy terhes vagyok. Egyszer, néhány évvel

ezelőtt, amikor elment Kentbe, egészségesnek éreztem

magam. Gyorsan rávettem Dossie-t, hogy pakoljon össze,

és elmentünk vásárolni. Akkor vettem egy új kalapot, egy

kesztyűt és egy gyönyörű selyemkendőt, melyre rózsák

voltak festve. Mindent a férjem számlájára írattam. Egy

teljes délután távol voltunk, és csodálatos volt.

Lady Rycote-nak megesett a szíve Caroline-on, mert

látta, milyen boldogsággal töltötte el a vásárlás gondolata.

El sem tudta képzelni, milyen szörnyű lehetett egy ilyen

férfival élni. És öt évig így kínlódni!

– És hogy találta ki, hogy elszöktek otthonról?

Gondolom, a számlák elég magasak voltak, s mikor

megkapta, nem tudta mire vélni.

– Pontosan így volt – válaszolta Caroline. – Ez is volt a

szándékom vele. Azt akartam, hogy lássa, nem vagyok a

rabszolgája, és nekem is van saját akaratom. De

mindhiába történt az egész. Úgysem volt alkalmam viselni

azokat a szép darabokat. A féljem nagyon dühös lett, és

73

ne haragudjon, de semmi kedvem elmondani, hogy mit tett

velem.

Caroline elfordította a fejét, s megtörölte könnyes

szemét.

– Ó drágám – mondta Lady Rycote, és odament

Caroline-hoz. Kezét a fiatal nő vállára tette, és

megsimogatta. – De nem bántotta, ugye?

– Fizikai értelemben tényleg nem – mondta már

nyugodt hangon. – Mire a számlák megjöttek, már három

vagy négy hónapos voltam, és egy ujjal sem ért hozzám.

De mindent visszavett, és elégette a kandallóban.

Elégette, és közben az egészet végig kellett néznem.

Mindent elégetett, csak ezt a szép legyezőt nem. Ezt el

tudtam rejteni egy biztonságos helyre, s azt mondtam neki,

hogy eltört. Itt is van velem.

Caroline felemelte a fejét, és megkönnyebbülve

mosolygott.

– Nagyszerű – tapsolt Lady Rycote. – El sem tudja

hinni, mennyire örülök, hogy a sors hozzánk hozta. Soha

ne menjen vissza ahhoz a szörnyeteghez. De kedves,

még nem mondta el, hogyan mentette ki magát Dickon a

barátjánál. Nekem is tudnom kell, mit is hazudott.

– Azt mondta, hogy én Lady Stilton egyik régi

barátnője vagyok. És szeretném, ha mindent elmondana 74

Lady Stiltonról. Mert ha még egyszer szóba kerül, valamit

tudnom illene a „barátnőmről”.

– Nagyon szívesen mesélek – mondta Lady Rycote, és

közben csengetett a szolgáért. – Ott egye meg a fene

azokat a számlákat. Iszunk még egy kis teát. A

legalkalmasabb személy erre én vagyok, az anyja. Ennél

többet senki nem tud Ruthról.

Miközben Lady Rycote elmesélte lánya életét, boldog

házasságát Lord Stiltonnal, három fiának életét és a

rengeteg kisebb történetet, Caroline nagyon jól érezte

magát. Úgy tűnt számára, hogy a régi élete és Walter már

tényleg a múlté. Waltertól való félelme és iránta való

gyűlölete bűntudatot ébresztett benne. Nem tudta

eldönteni, hogy a férje valóban komolyan gondolta-e, hogy

megöli.

Ruth a karácsony előestéjének nagy részét az egyik

barátjánál töltötte, s csak utána ment haza. Vitt egypár

ajándékot a gyerekeknek, és Ryfield híres szakácsának,

Mrs. Wrightnak a karácsonyi pudingjából is evett. Mikor

hazaért, még mindig nagyon boldog volt, és örömmel

számolt be arról, hogy a gyerekek milyen nagy kedvvel

díszítették a fát és segítették fagyönggyel feldíszíteni a

lakást is.75

Még vacsora előtt fel kell díszítenünk a házat – mondta

Lady Rycote, miközben Ruth a kandallónál melegítette a

kezet. – És ki fogunk találni egy hihető mesét Mrs.

Makepeace múltjára.

– Valóban? – kérdezte kissé csodálkozva Ruth.

– Természetesen ő is ott lesz velünk, és segít kitalálni

egy megfelelő történetet. Mindnyájunknak ott kell lenni,

hogy ugyanazokat a dolgokat tudjuk róla. Azt is el kell

mondanom neked, hogy Dickon már beszélt a barátjával,

Harryvel, és azt mondta, hogy Miss Caroline a te barátnőd.

Fél napig beszéltem rólad, és az egész életedet tudja.

Vacsora közben az asztalnál pedig mindent kitalálunk róla.

Mindenki téged fog kérdezgetni róla, mert Dickon is azt

mondta, hogy nem találkozott vele addig, amíg nem

utaztatok együtt.

– De ugye nem árult el semmit? – kérdezte Ruth. – Bár

ahogy Dickont ismerem…

– Caroline azt mondta, hogy csodálatra méltóan

viselkedett, és kimentette.

– Ezt fel kell jegyezni! Most pedig már alig várom, hogy

kezdődjön a karácsonyeste, ami nem olyan lesz, mint

ahogy eddig megszoktuk. Hol vannak a díszek? Kezdjük,

mert aztán nagyon sokára lesz vacsora.

76

Dickon a gazdaságban volt Harryvel, Caroline, Ruth és

az édesanyja a házat díszítették. Mindenhová fenyőágat

tettek, az ajtóra és a kandallópárkányra is. Fenyőkoszorút

fontak és tettek az egyik előszobában található szobor

fejére, mely olyan lett, mintha most koronázták volna meg.

Caroline-t kérték meg, hogy végezze el az utolsó

simításokat, mert neki sokkal több érzéke volt ehhez, mint

az inasnak. Elrendezgette a fagyöngycsokrokat, és a

bejárati ajtónál lévő lámpán is szépen eligazgatta a

díszeket.

Dickon időben ért haza vacsorára, de Sir Harry nélkül.

A vacsora után Lady Rycote elmondta terveit az est

további részére vonatkozóan, és mindannyian a

könyvtárban gyűltek össze egy kis beszélgetésre.

– Miss Caroline, úgy tűnik, jól beilleszkedett hozzánk –

mondta Dickon, miközben odavezette a legkényelmesebb

fotelhoz, ami a kandalló mellett volt. – Jól megdolgoztatta

anyám és a testvérem. És rögtön az első nap! Anyám,

hogy is tehetted!

– Ez egyáltalán nem így van – kiáltott fel Caroline, s

dühösen felemelkedett a fotelból, amelybe épp csak egy

másodperce ült le. – Nem így kell felfogni. Annyira jól

éreztem magam. Minden percét élveztem a ma

délutánnak. Nekem magamnak volt szükségem erre. Egy 77

kicsit ugyan fáradt vagyok, de ez volt a legcsodálatosabb

és a legtöbbet jelentő nap az életemben, amikor új

barátokra tehettem szert. Körbenézett és az előtte álló

embereket figyelte csodálattal. – Önök visszahozták az

életkedvemet – kezdte, de csakhamar könnyes lett szeme.

– Soha nem fogom tudni eléggé megköszönni ezt –

mondta, majd leült.

Dickon törte meg a szinte már zavaró csendet. – Hát

akkor beszéljünk Caroline életéről. Mit is találjunk ki? –

kezdte meleg hangon.

A legszélsőségesebb történetet Dickon találta ki, aki

azt javasolta, hogy mondják azt, hogy Caroline egy

hercegnő vagy örökös, aki elvesztette eszméletét, és nem

emlékszik a múltjából semmire sem.

– De akkor honnan tudjam, hogy örökös vagyok? –

tette fel a kérdést Caroline. Dickon ezen kívül még sokféle

variációt felvetett Caroline származását illetően.

Caroline a végén már annyira nevetett, hogy rekedt lett

a hangja. Mikor Dickon látta, hogy milyen jókedvre

derítette Caroline-t, ő maga is elkezdett nevetni. Caroline

nem tudta mire vélni, hogy Dickon így szórakoztatja.

Annyira más volt a férfi a kocsiban, amíg ide nem értek

Durhambe.

78

Mikor már mindnyájan levegőt tudtak venni, és

abbahagyták a nevetést, komolyra fordították a szót. Úgy

döntöttek, hogy Caroline egy özvegyasszony lesz, aki épp

most vesztette el férjét, és elkeseredettségében nem

tudott máshoz fordulni, csak legjobb barátnőjéhez,

Ruthhoz. Ruth pedig szívesen hívta meg ryfieldi

otthonukba. S az még pluszveszteséget jelentett Caroline-

nak, hogy a gyermeke is meghalt. A korábban született

vagy meg nem született gyermekekről nem fognak szót

ejteni.

– És mi lesz, ha valaki érdeklődik a jövőbeni terveiről?

– kérdezte Ruth.

Caroline elpirult. – Sajnos az még nincs. De ne

féljenek, mert előbb-utóbb kitalálom, mihez kezdek. Nem

akarok visszaélni a vendégszeretetükkel. Most már egyre

erősebbnek és…

– Nem kell megköszönnie – szólt határozottan közbe

Lady Rycote. – Kérem, hogy addig maradjon, amíg jólesik

itt, az otthonunkban. Hiszen ha elmegy ez a két

gyermekem, nagyon magányos leszek, és nagyon

élvezném az ön társaságát.

– Köszönöm, Lady Rycote – válaszolt Caroline. – De

saját utamat kell járnom. Dossie és én elég sokat

79

tanakodtunk, és csak most jutottunk arra az elhatározásra,

amit szeretnék önökkel is tudatni.

– Csak nem Nellhez akarnak menni? – kérdezte

felháborodottan Lady Rycote. – Megígérte, hogy oda nem

mennek.

– Az az utolsó variáció – jelentette ki Caroline.

– Kérem, maradjanak a mi családi körünkben – kérlelte

Caroline-t Lady Rycote.

– Köszönöm. De azért majd elmondom, mire

gondoltunk.

James Fenland óriásit káromkodott, mikor egy

kocsisnak odaadott egypár aranyérmét, hogy mondja el,

kiket látott, de az mégsem tudta a megfelelő választ adni.

Legalábbis Lady Carrowayt illetően. Senki se látta volna,

hogy hová ment az asszony? Pár nap múlva, a londoni

Bull and Mouth-ban tudta meg, hogy egy szegényes

kinézetű terhes asszony egy postakocsit bérelt Durhambe.

De hát most, hogy ideért, pont karácsonyeste van, és

azonkívül fáradt, éhes, fázik, és akit eddig kérdezett, nem

tudott olyan választ adni, hogy az alapján megtalálná a

nőt. Ráadásul az ónos eső is szitálni kezdett.

Visszatért a kocsmába, ahol sült marhaszelet illata

csapta meg az orrát, ráadásul minden a karácsonyt idézte 80

a feldíszített asztalokkal, pultokkal. Fenland leült, rendelt,

és megnézte, mennyi pénze van. Még volt egypár

aranypénze arra az esetre, ha valaki több információt

tudna neki adni. Meg kellett keresnie még azt a kocsist, aki

aznap Durhambe hozta Lady Carrowayt. De hát melyik

volt az a nap?

Fenland végigszántotta kezével a haját. Negyven év

körüli ember volt, átlagos kinézetű. Olyan, akire senki sem

figyel fel különösebben. Senki nem szúrná ki a tömegből.

Tudta, hogy ezért alkalmazza Carroway. De ha végre

egyszer elszabadulna Carrowaytől, akkor aztán

megmutatná a világnak, hogy nem átlagos fickó! Akkor

aztán hímzett mellényben fog járni, és gyémántos lesz

még a mandzsettája is.

Milyen átkozott ez a Carroway! Miért akarja, hogy az a

szerencsétlen teremtés visszamenjen? Örülnie kellene

inkább, hogy elszökött. Ha azonban Lady Carrowayt nem

tudná visszahozni, akkor mindenképpen keresnie kellene

egy új feleséget. Amíg nem szerez tudomást Caroline

haláról, addig nem lesz nyugta. De majdcsak túl lesz rajta.

Fenland gonoszul döfködte a marhaszeletet. Egy-két

napot Durhamben tölt, aztán pedig irány Kent, ahol

várhatóan sokkal jobb idő van. Nem szerette ezt az északi

81

időjárást. Gyorsan leengedte torkán az első korsó sört,

ráadásul úgy, hogy az egész kabátujjvége csupa sör lett.

Karácsonyi énekeket zengedező fiatalok gyűltek össze

a kocsma előtt. Fenland keserűen nézte a helyiségben

összejött emberek mosolygós tekintetét.

Karácsony volt. De őrá ez nem hatott.

Ötödik fejezet

Mikor Caroline felkelt karácsony reggelén, úgy érezte,

hogy most akár már hegyet is mászhatna. Dossie

kinyitotta az ablakot, és széthúzta a sötétítőt. Óriási

örömmel töltötte el, hogy mennyire süt a nap. S

lelkesedése csak tovább fokozódott. Végre süt a nap itt,

Durhamben.

Kikászálódott az ágyból, megmosta az arcát hideg

vízzel. Lábaiban azonban még érzett egy kis gyengeséget.

Lehet, hogy egy kissé túlbecsülte az erejét. Talán majd

holnap mászik hegyet. Most karácsony van, és egy kedves

család karolta fel őt. Mi többet kívánhatna még?

– Segíts felöltözni – mondta Dossie-nak. – Farkaséhes

vagyok s reggeli után sétálunk egyet. Micsoda csodás

nap! Velem tartasz, Dossie?

82

– Sétálni, asszonyom? Minek? Elnézést, hogy ezt

kérdeztem. Legyen úgy, ahogy asszonyom akarja. De

minek mászkáljunk, ha nem muszáj?

Caroline felhúzta a zokniját, majd felnézett a nála

idősebb nőre, aki Caroline csúnya, gyűrött ruháját tartotta

a kezében. – Igaz – gondolta magában – a sétálgatás nem

Dossie-nak való. Az ő lábai már nem olyanok, mint a

fiataloké.

Nem baj, akkor ne gyere – mondta Caroline. – Majd

akkor valaki más biztos eljön velem, vagy ha mégsem,

akkor egyedül megyek. De Dossie! Végre szabad vagyok,

és odamegyek, ahová akarok. Már senki nem zár be, nem

vagyok terhes...

– De azt mondják a többiek is, hogy jobb, ha még

pihen és nem megy ki – szólt Dossie.

– Már nem lábadozom, hanem tökéletesen érzem

magam.

– Ön dönti el, asszonyom. De most menjünk, és

reggelizzünk.

Caroline evett egy narancsot, egy kis halat, három

tojást. A végén pedig forró teát. Egy kicsit sok volt ez, de

nagyon jólesett Caroline-nak. Lady Rycote ugyan mondta,

hogy nemsokára kész lesz a karácsonyi pulyka is.

83

- Lesétálom a reggelit – jelentette ki Caroline. Felkapott

egy szelet pirítóst, s elindult a lépcsőn felfelé a kabátjáért,

közben pedig majszolta a kenyérdarabot.

– Várjon – kiáltott utána Dickon. – Hová akar menni?

– Először is a kabátomért. Valaki velem tart? Olyan

csodás nap van!

– Ragyogó ötlet. Akar még valaki jönni? Anya? Ruth?

A hölgyek egymásra néztek. – A templomba megyünk

– mondta Lady Rycote határozottan. – Te nem jössz a

templomba, Dickon? Biztos csodás lesz a karácsonyi

mise, s már régóta nem voltál az itteni templomban.

– Ez igaz, de mindenki úgy tudja, hogy Londonban

vagyok, és biztos nem fognak hiányolni. Miss Caroline-t

pedig nem hagyhatjuk egyedül. Így van? Szerintem az

sem lenne jó, ha a templomban mutatkozna. Ki tudja?

Lehet, hogy valaki keresi. Te és Ruth csak nyugodtan

menjetek, majd én elszórakoztatom a vendégünket.

A két hölgy egymásra nézett, bólintottak, és

egyetértettek Dickon javaslatával.

– Vegyen fel meleg kabátot, sapkát és vízálló cipőt –

mondta Dickon Caroline-nak, miközben lenézett a vendég

lábára, amin nyári cipő volt. – Van csizmája, ugye?

– Nincs… – dadogta Caroline. – De nincs is semmi

szükség rá.84

– Lehet, hogy anyának itt van... – kezdte Dickon. –

Mindjárt megkeresem.

Tíz perccel később Caroline már ott állt a hatalmas

hallban, és felöltözve gyönyörködött a fenyőben. Egy

fekete köpenyt, fekete kabátot és sapkát viselt, és a

kesztyűi is olyanok voltak, amilyet már nem sokan viseltek.

A lábán még mindig könnyű cipő volt. Mikor látta, hogy

Dickon még nem ért vissza, leült az egyik fal menti

székbe, és grimaszokat vágott a szobornak, amit előzőleg

ő díszített fel.

Lady Rycote és a lánya is elmentek a misére. Tíz perc

múlva érkezett meg Dickon. Alig kapott levegőt, úgy sietett

a ház hátsó részéből. A kezében egy viseltes

csizmaszerűség volt, aminek az eleje az ég felé állt.

– Anya cipője biztos nem jó az ön lábára – mondta

bűnbánóan. – De mindjárt kárpótolom. Eltereltem a

szolgák figyelmét, és egy kis csemegét hoztam a

konyhából. Mindenki nagyon buzgón dolgozik a karácsonyi

vacsorán. Biztos nem látott még akkora pulykát, mint

amekkora ma este lesz. Nézze, itt van. Csemegézzen.

Esther, az egyik segédszakács adta, hogy fogyasszuk el.

Dickon büszkén nyújtotta a kezét, és mutatta a lopott

csemegét. Egy szalvétába volt csomagolva négy kis

85

húsgolyó. Kicsit szégyenlősen mondta: – Lehet, hogy

innen kell megennünk. De előbb próbálja fel a cipőt.

A cipő tényleg túl széles volt Caroline lábára, bár a

hossza pont megfelelt. Caroline örült azért neki, és Dickon

mögött kilépett a házból.

Bár a nap sütött, enyhe szellő fújdogált. Caroline

becsatolta kabátján az összes csatot, s már nem is

emlékezett, mikor járt kinn utoljára friss levegőn. A fehér

kesztyűk nem sok meleget jelentettek. Még az esküvője

előtt kapta.

A kesztyűn javítgatás jelei látszódtak, hiszen már

egypárszor kikandikált az ujjbegye. Nagyon szeretett volna

egy jó meleg kesztyűt.

Dickon mohón baktatott előre, mikor észrevette, hogy

Caroline nem tudja követni a tempót. Megállt, és megvárta

a hölgyet.

– Ne haragudjon – mondta –, de elfelejtettem, hogy

még nem gyógyult meg teljesen. Csak hát már sokkal

jobban néz ki. Van egy kis pír az arcán, fényesek a

szemei, a nevetése pedig. ..

Dickon rámosolygott Caroline-ra, aki látta, hogy a férfi

szeme milyen fényes. Így álltak itt egypár percig,

vizsgálgatva egymást, majd mikor Caroline valami furcsa

érzést vélt felfedezni magában, a távolba nézett.86

Dickon törte meg a csendet, amikor észrevette a

kesztyűt. Te jóságos Istenem! Létezik olyan férj, mint ez a

John, aki képtelen a feleségének venni egy pár finom

kesztyűt? Nem akarta, hogy elpiruljon Caroline, de mégis

megkérdezte: – Miért nem teszi be a kezét az én nagy

kabátzsebembe? Megmelegítem a kezét. Utána pedig a

másik keze kerül sorra, és így cserélgetjük.

– Ha nem bánja – mondta félénken Caroline.

Becsúsztatta jobb kezét a férfi bal zsebébe, s már alig

várta, hogy a másik keze is sorra kerüljön. – Így már

sokkal jobb – ismerte be.

Gyalogoltak, s közben érezték a meleg napsugara az

arcukon. Pontosabban csak Dickon, mert Caroline fejfedőt

viselt.

– Várjon! – szólt Caroline. – A kalapom útban van. –

Kivette kezét a férfi zsebéből, és kikötötte a kalap

masniját. – Útban van a kalap.

– De kell hogy legyen valami a fején – kiáltotta Dickon.

– Nagyon meg fog fázni.

– Ide nézzen! – mondta Caroline, s közben mosolygott

a férfira. Megfogta a kalapot, a mély karimát

visszahajtotta, s úgy kötötte meg a két masnit, majd azt

mondta: – A dolgok mindig változnak.

87

Caroline nagyot nevetett. Dickon, aki szeretetteljesen

nézte, szintén nevetésben tört ki. Majd megfogta a nő bal

kezét, és beledugta a kabátja zsebébe. Folytatták a sétát,

s közben húspogácsát falatoztak.

Több mint egy óráig voltak oda, s ez pont elég volt

ahhoz, hogy Caroline mindkét keze átmelegedjen, és

megtudja mi mindent jelent Rycote grófnak Ryfield.

Meghatóan nyilatkozott Dickon arról, hogy milyen

változásokat szeretne a gazdaságban, mennyi állatot

szeretne tartani, s milyen halakkal szeretné majd feltölteni

a gazdaság folyóját.

– És miért nem most kezd hozzá? Mi akadályozza? –

kérdezte Caroline, miközben a folyóparton álltak. A folyó

két oldalán fehér jégtáblácskák lebegtek. – Miért kell

Londonba mennie, mikor oly nyilvánvaló, hogy itt akar

élni?

– Teljesítenem kell a feladataimat a Hadügyi

Hivatalban is – mondta szomorúan. – Ez mind az én

bűnöm. Legfőbb vágyam az lett volna, hogy elmenjek a

félszigetre harcolni. De a családom fellázadt ez ellen. Azt

mondták, hogy az örökösnek nem szabad kockáztatnia az

életét. Helyettem Benjamin ment el s én „önként dalolva"

mentem Londonba. Azon nyomban cserélnék

88

Benjáminnál, amint felajánlanák ezt. Majd meghalok az

unalomtól, és annyira hiányolom a friss levegőt.

– A háborúnak szerencsére hamar vége lesz – szólt

Caroline. Meg tudta érteni a férfi aggodalmait. Mivel ő

Bedfordshire-ből származott, ő maga is utálta a zajt, a

füstöt, a tömeget, és London piszkosabb részeit. Durham

nem olyan volt, mint Bedfordshire, de a férfinak ez volt az

otthona.

Az viszont igaz, hogy Londonban hatalmas társasági

élet zajlott.

– Semmit nem talált, ami szórakoztatta volna

Londonban? – kérdezte Caroline. – A férjem megtalálta

azt. Mindig járt klubokba, versenyekre, színházba,

kártyázni. Abban a városban aztán véget nem érő listája

van a szórakozóhelyeknek.

– Ez igaz, de csak akkor, ha valakinek kedve van

hozzá – mondta a férfi, s átdobott egy követ a folyó

túloldalára. – Nem olyan fából faragtak, aki egy este alatt

el akarja veszteni a vagyonát. Sajnálom, hogy a gazdaság

nem megy olyan jól, mint ahogy szeretném. De ennek az

oka az, hogy nem vagyok itt.

– Értem – mondta Caroline, mikor megvilágosodott

előtte, hogy egy olyan családnál tanyázik, akiknek azért

nem megy olyan jól. Azelőtt azt hitte, hogy aki Ryfieldben 89

lakik, az nagyon tehetős, ha nem is engedhet meg

magának mindent. – Nincs semmi ötletem. De kérem,

hagyjanak elmenni bennünket, mert tényleg nem akarunk

terhükre lenni. Láthatja, hogy most már kutya bajom. Ha

hazaérünk, megkérem Dossi- t, hogy azonnal

csomagoljon.

– És hová indulnak? – kérdezte Dickon, miközben

kivette a nő kezét a kabátja zsebéből, és szorosan tartotta

mindkét kezével. Sötét szemével nézte a nőt.

Caroline megpróbált ellenállni, de a férfi keze annyira

kedvesen tartotta fogva. Lenézett kopott cipőjének fölfelé

álló elejére, mely ugyanolyan volt, amilyet a konyhán

dolgozó cselédek viseltek.

– Még... még pontosan nem tudom, de már

gondolkodom rajta. Lehet, hogy elmegyek valahová

eladónak vagy esetleg házvezetőnőnek. Igen! Biztos jó

házvezetőnő Iennék, mert már öt éve van gyakorlatom

benne.

– És hány vacsorapartit adott már? Vagy esetleg bált,

zenés összejövetelt?

– Egyet sem – ismerte be halkan. – Nem jártunk

társasággal sehová sem, és nem szórakoztunk. Attól félt a

férjem, hogy valami baj történik a gyerekkel, ha

megerőltetem magam, akár ilyen módon is.90

Dickon mormogott valamit. Megfordult, s Caroline jobb

kezét a bal zsebébe tette, és így indult a ház felé. – Nem

megy egyelőre sehová – mondta, s közben megszorította

a nő kezét.

Caroline nagyon boldog volt, mert úgy érezte, még

soha nem evett ilyen finomat és ilyen sokat életében. Két

óra hosszáig ültek az asztalnál, s közben mindenféle

finomság érkezett. S nem lehetett eldönteni, melyik a

finomabb, mert mindegyik csodásan nézett ki. Mikor a

húspogácsát szolgálták fel, Dickon ránézett Caroline-ra, és

rákacsintott. Annyira jóllaktak, hogy vacsora után úgy

döntöttek, mindegyikük lefekszik a saját szobájába, amíg a

szolgák és cselédek is megvacsoráznak. Dossie is velük

evett, Caroline így egyedül ment a lakhelyére. Letette

papucsát, és lefeküdt az ágyra, de aludni semmi kedve

nem volt, csak azért pihent le, hogy közben gondolkodjon.

Érthető volt számára, hogy neki és Dossie-nak el kell

hagyniuk a házat. Érezte, még ha nem is éreztették vele,

hogy terhére vannak a Richardson családnak. De a

legfontosabb az a félelme volt, hogy Dickon esetleg

hatással lesz rá. És ezt nem akarta. Hiszen ő egy férjes

asszony. De még, ha szabad lenne, akkor sem menne

férjhez ismét. Az összes férfi örököst akar, és kirázta a 91

hideg, ha a terhességre gondolt. De hát ő a hibás, hiszen

egy gyermeket sem tud kihordani úgy, hogy az

egészségesen szülessen. De hová menjen?

Megpróbálta megerőltetni az agyát, de közben elaludt.

Lassanként az egész család felkelt, és elindult a

lépcsőn lefelé. A szakács már készített süteményt és teát

az asztalra. Tiltakozásai ellenére csak falatoztak még egy

kis mogyorót, pulykát, kenyeret, és ittak hozzá teát. Nem

sokkal ezután Lady Rycote behozott egy kosár

becsomagolt ajándékot, és mindenkinek boldog

karácsonyt kívánt.

Caroline nagyon kellemetlenül érezte magát, mert neki

semmije nem volt, amit odaadhatott volna a többieknek, de

a családtagok hamar elhárították mentegetőzéseit, és

buzgón figyelték, hogyan bontogatja a csomagot, melynek

tetején az ő neve állt. Kapott a családtól egy meleg

rózsaszín, karimás kalapot. Caroline annyira meghatódott,

hogy majdnem elsírta magát.

– Honnan tudták, hogy erre vágyom? Hogy tudták

megvenni, hiszen, csak ma jöhettek rá, a séta után. Ha

tudnák, hogy mennyire utáltam azt a fekete kalapot. De

sajnos nem volt más.

92

– Nekem már akkor az eszembe jutott, mikor

megtudtam, hogy nem egy özveggyel állok szemben.

Tudtam, hogy a fekete nem illik az ön egyéniségéhez. A

rózsaszín viszont üdeséget kölcsönöz. Pár nappal ezelőtt

csináltattam – mondta Lady Rycote, és kedvesen

mosolygott Caroline-ra.

– Nagyon köszönöm – tört ki könnyekben Caroline.

Felpróbálta a kalapot. Tökéletesen állt rajta. Csinos kis

masniba kötötte a két megkötőt, és úgy táncolt a szoba

kellős közepén.

– Tudom, hogy olyan vagyok, mint egy kisgyerek–

mondta Caroline, s megállt. – Kérem, bocsássanak meg.

De meg kell néznem magam ebben a szörnyű fekete

kabátban és rózsaszín kalapban. – Miután megnézte a

tükörben magát, óvatosan leült.

– Önök nem nézik meg az ajándékaikat?

Sutyorogtak valamit, majd a többiek is kibontották

ajándékaikat. Mindegyik csomagban kis ajándékok voltak,

de annál nagyobb volt az örömük. Walter nem szerette a

karácsonynak ezt a hagyományát, soha nem vettek

egymásnak ajándékot. Ez az első igazi karácsonya, mióta

eljött a szülői háztól. Az est további része azzal telt, hogy

ajándékokat csomagoltak a szolgáknak, amit minden

évben karácsony másodnapján adnak oda. Ilyenkor olyan 93

használati cikkeket kaptak. mint például kötényt, sapkát,

fejkötőt (nem rózsaszín kalapot, mint ahogy azt Caroline

észre is vette), sálat, bundakesztyűt.

Kis idő múltán végeztek is vele. Mind a négyen

bementek az óriási előszobába, és ismét megcsodálták a

fenyőt, melyen piros lámpácskák, gyertyák, díszek

világítottak.

Caroline megfordult, hogy most már nyugovóra térjen,

de hirtelen Dickon keze karolta át. Dickon végigvezette a

hallon, elmentek a szobor előtt, majd megálltak a csillár

alatt, ami nem messze volt a bejárati ajtótól.

Dickon felnézett a fagyöngyre, amit még Caroline

rakott fel az ajtó fölé és a csillárra, majd a nőre pillantott.

Ajkát finoman a nő szájához érintette egy pár pillanatra,

majd annyit mondott: – Boldog karácsonyt, Miss Caroline!

És ne felejtse el, hogy sehová nem mehet.

A nő álmosan és zavartan a férfira nézett, és gyorsan

felmenekült a lépcsőn.

Caroline tudta, hogy fel kell újítania ruhatárát. Akár

munkába fog állni, akár nem, most már nem viselhet ilyen

kopott, fekete ruhákat, amiknek semmi formájuk sincs,

Egyre közelebbinek érezte az időt, amikor meg kell kérnie

Lady Rycote-ot, hogy engedje el körülnézni Durhamben.94

– Viszem az ékszereimet, s biztos adnak valamennyi

pénzt, amiből rendesen felöltözhetek – mondta reggeli

közben, karácsony másnapján.

Dickon, aki mohón falatozott egy tányér füstölt

heringet, felnézett. – Bizonyára elfelejtette, hogy önnek

inkognitóban kell maradnia. Ennél jobban nem is adhatná

az emberek tudomására, hogy Durhamben tartózkodik. S

így könnyen nyomára akadhatnak. Eddig szerencséje volt,

de veszélyes lehet az emberek között mutatkoznia –

mondta Dickon, s közben megvonta szemöldökét.

– Ha akarja, én eladhatom az ékszereit, hiszen úgyis

Durhambe kell mennem, s lehet, hogy önt még be is

csapnák, és nem az igazi értékét fizetnék ki az

ékszereknek. S ami a ruháit illeti, tényleg némi frissítésre

szorulnak. Mit javasolsz, anya?

Lady Rycote Caroline-ről Ruthra nézett, aki épp most

érkezett meg a reggelihez.

– Nem vagyunk egy méretűek – mondta a ház

asszonya. – Te sem, és én sem tudnánk Caroline-ra ruhát

venni. Ön túlságosan sovány. A mi ruháinkba kétszer is

beleférne. Leveszem a méreteit, és elviszem a

varrónőnek. Majd azt mondjuk, hogy túlságosan beteg

még ahhoz, hogy lábra álljon. Az lesz az egyetlen

probléma, hogy nem tudja kiválasztani az anyagot.95

Caroline-nak volt elképzelése az anyagról.

Képzeletében selyem és szatén járt, muszlin és meleg,

puha gyapjú, bársony. Elég távoliak voltak emlékei, hiszen

nem volt ruhaboltban már körülbelül öt hosszú éve.

Utoljára akkor ment be, mikor az anyja segített kiválasztani

a menyasszonyi ruháját. Attól kezdve hozzájuk járt a

varrónő és hozta azokat a ronda, sötét anyagokat –

barnát, szürkét, feketét. Walter tudatta vele, hogy nem tűr

semmiféle cicomát. De nem tudta mire vélni ezt a

döntését, hiszen ki sem lépett a házból. A másik dolog,

hogy folyamatosan gyászolta elveszett gyerekeit. Az

esküvői öltözéke még Londonban volt a szekrényében,

alig használtan.

Mikor Lady Rycote látta, hogy Caroline milyen

elszontyolodott képpel néz, kedvesen azt mondta:

– Mondja meg, milyen színeket kedvel, és milyen

anyagból készüljön a ruha. Megígérjük, hogy aszerint

vásárolunk. Igaz, Ruth? És egyik ruha után csináltatjuk a

másikat.

Caroline kissé kételkedett. Milyen baj érhetné a

városban akkor, amikor zárt kocsiban utaznak, és csak

néhány percig látják az emberek. Senki nem fogja egy

ruhásboltban keresni.

96

Gondolkodott, mit is tegyenek. – Ez a legkedvesebb és

legtöbb, amit megtehetnek értem. Megeszem a tojást, és

már oda is adom az ékszereimet az uraságnak.

Dickon nagyon elcsodálkozott azon a gyűjteményen,

melyet Caroline odanyújtott. Egy bőrtáskában volt minden,

a nyakláncok, a fülbevalók, ezernyi kitűző, s mindegyik

aranyból volt, ráadásul gyémánttal, smaragddal, rubinnal

és gyöngyökkel díszítve. Ez a gyűjtemény nem illett egy

olyan férjhez, aki nem engedte feleségét szebb ruhákban

járni, csak ócska rongyokban. Egy pillanatig nem tudta

mire vélni. Caroline elmondott egy történetet, aztán

megváltoztatta. Vajon a második történet már igaz volt?

Egy gyémántkitűzővel játszott, s közben töprengve

megvonta szemöldökét.

Caroline észrevette a férfi bizonytalanságát. – Ugye

nem tudja, honnan vannak ezek? Biztosíthatom, hogy

mind az enyém, s valamennyit az anyámtól kaptam. Ha

vissza tud rá emlékezni, elmondtam, hogy én vagyok az

egyedüli lány a családomban. A szüleim nagyon örültek a

házasságomnak, s azt mondták, hogy mindig jó

benyomást kell keltenem egy főnemes mellett, ha

társaságba megyünk. Ez a hozományom egy része volt –

mondta, s Dickonra nézett.

97

Lady Rycote felkapta a fejét a főnemes szóra. – Akkor

ön valójában Lady Makepeace és nem csak egyszerűen

Mrs. Makepeace.

– Mint ahogy már mondtam, egyik sem vagyok –

mondta Caroline. – De kérem, továbbra is csak Mrs.

Makepeace-nek hívjanak, mert már úgy hozzászoktam

ehhez a névhez.

– De a férjének akkor van rangja? – kérdezte

erősködve Lady Rycote.

– Igen, van. De most csak ennyit mondhatok.

Tudtam, hogy ön egy lady, már az első perctől fogva

mondta Lady Rycote.

– Te tudtad, anyám? – kérdezte Dickon gúnyosan.–

Sajnos, nekem nincs meg ez a képességem – szólt közbe,

és az anyjára vigyorgott, aki tűzvörös lett.

Dickon nemsokára visszaért Durhamből. El tudta adni

Caroline ékszereit. Ezerhatszáz fontot kapott értük, bár

szerinte többet értek. De még akkor is több, mint amennyit

remélt értük. Szomorú volt, mert úgy érezte, Caroline

összes értékét és emlékét eladta. Bizonyára neki nagyon

sokat jelenthettek ezek az ékszerek. Ha lett volna most

ezerhatszáz fontja, akkor ő maga vette volna meg, s

98

később visszaadta volna neki. De sajnos semmi pénze

nem volt.

Meg volt lepve, hogy Caroline egy cseppet sem

hatódott meg, mikor elmondta, hogy eladta az ékszereket.

Vagy legalábbis nagyon jól palástolta.

– Ezerhatszáz font! – ismételte Caroline. Szeme

ragyogott, mikor a férfi odanyújtotta neki a bankjegyeket.

– Mindenféle ruhát megveszek! Lovaglóruhát, egy új

kabátot, félcipőt, és mind élénk színű lesz. Már soha többé

nem veszek magamra feketét, bárki temetéséről is lesz

szó.

– De nagyon sajnálom, hogy el kellett adnia a családi

ékszereit azért, hogy ruhákat tudjon venni.

– Egy percig se izgassa magát!– kiáltotta Caroline. –

Mi hasznát vehetném én ezeknek az ékszereknek? El

tudna képzelni engem egy olyan úri asszonynak, aki

állandóan gyémántot hord? Vagy esetleg házvezetőnőnek,

akinek smaragd nyaklánc lóg a nyakában? Higgye el, egy

cseppet sem sajnálom.

Caroline átvette a pénzt, és csodálattal nézte. Még

nem soha nem látott ennyi pénzt együtt. S megpróbált

megbarátkozni a ténnyel, hogy ez mind az övé. Dickon

kinyújtotta a kezét,

99

és megkarolta Caroline-t. – Most már nem hagy el

bennünket – mondta.

Caroline ránézett a férfira. – Nem látja? Itt én ugyanúgy

bezárva érzem magam, akárcsak a férjem házában, ami

legjobban egy börtönhöz hasonlított. Kérem, ne értsen

félre. Szeretek itt lenni. Ryfield gyönyörű, még akkor is,

amikor ilyen kihalt a táj. És a családja felülmúlhatatlanul

kedves. De mégis börtönben érzem magam. El kell

mennem.

Szorosan megmarkolta a pénzt, és kisétált a szobából.

Dickon nem szólt egy szót sem. Ryfield börtön. Ez szinte

sértésnek számított előtte.

Végül nem ment Caroline a hölgyekkel Durhambe.

Pedig nagyon nehezen tudta megállni. Azon kapta magát,

hogy nagyon szeret itt lenni vendéglátóival, s már ő is

része Ryfield mindennapjainak. Hagyta, hogy Lady Rycote

és Lady Stilton együtt válasszák ki az anyagot. Nem nagy

ár azért, hogy biztonságban legyen a továbbiakban is.

Kocsival indultak útnak, és magukkal vitték Dossie-t,

aki tudta, melyik Caroline kedvenc színe, és milyen az

ízlése. Dossie akkor is jelen volt, mikor Caroline

kiválasztotta az esküvői ruháját. Igaz, hogy azóta már

eltelt öt év, és az is meglehet, hogy megváltozott asszonya 100

ízlése. Caroline mégis úgy gondolta, hogy Dossie a

legmegfelelőbb ember, aki tudja, mi tetszik neki. S

legalább tud pihenni úgy, hogy a szorgos Dossie egy szót

is szólna hozzá és kérdezgetné. Dossie nem volt teljesen

meggyőződve arról, hogy Caroline jól van, s kérlelte, hogy

pihenjen. Mintha még most jöttek volna meg Londonból, s

még hat hónapos terhes lenne a babával.

Caroline sokáig nézegette haját a szoba falán lévő

fényes tükörben. Úgy tűnt számára, mintha kezdene

erősödni. A terhességei alatt egyre csak vékonyodtak a

hajszálai, s még azt is fontolgatta, hogy esetleg parókát

vesz. Most, hogy erősödik, nem vágja le, csak azért, hogy

ezzel megváltoztassa a külsejét. Talán majd egy parókát

vesz akkor, ha esetleg el akarná rejteni alá a valódi haját...

De mekkora változást hoz majd a ruha! Abban egészen

máshogy fog kinézni. Senki sem fog ráismerni, ha

megjelenik majd egy testre szabott, világos ruhában. Ilyen

megfontolások alapján fogja megcsináltatni új ruhatárát, s

közben várja, hogy Richardsonék tanácsaikkal lássák el.

Rájuk mindig számíthat.

– Ez itt Mrs. Cutter boltja – vezette be Lady Rycote

Dossie-t egy boltba. Csillogó ablakaiban különféle ízléses

masnik jelezték, hogy itt tucatnyi anyag van. – Mrs. Cutter 101

nem annyira kedves, mint a szomszéd utcában lévő

francia hölgy, de minden darabja valóságos csoda. S a

név is illik hozzá. Jobb nem is lehetne. Mrs. Vágó –

mosolygott Dossie-ra.

– Igen, asszonyom – mondta ünnepélyesen Dossie.

Mrs. Cutter kedvesen megkérte vendégeit, hogy

várjanak, hiszen még el volt foglalva egy másik vevővel.

Dossie idegesen állt egyik lábáról a másikra, s úgy tűnt, fél

megvizsgálni az anyagokat. Pedig Lady Rycote és Ruth

már mohón kutatták a megfelelő selymeket.

Dossie éppen a padlót nézte, mikor Mrs. Cutter

kivezette vevőjét a próbafülkéből.

A vásárló felsikított, mikor meglátta a szolgálót, s

azonnal odament hozzá.

– Dossie Carter! Mit csinálsz te itt Durhamben? Azt

hittem, valami lady mellett szolgálsz Londonban. Hogy

vagy, drágám? Biztos vagyok benne, jó sorod van, vigyáz

rád az Úristen.

– Mrs. Fincaster! Nagyon örülök, hogy látom. Mr.

Fincaster hogy van? Annyit gondoltam önökre. Öt éve

már. Velem minden rendben van, csak az ízületeim fájnak

néha.

– És itt vásárolnak az úrnőjével? – kérdezte Mrs.

Fincaster miközben olyan harsányan beszélt, hogy az a 102

kis helyiséget teljesen betöltötte. A barátai legalábbis

mindig úgy jellemezték, hogy „harsány", de mások szerint

ez a jelző nagyon kedveskedő a magatartásához és

hangerejéhez képest. Mrs. Fincaster magas volt és

parancsnokoskodó. Mielőtt még Dossie gondolkodhatott

volna bármi válaszon is, Mrs. Fincaster odaintett Mrs.

Cutternak, s azt mondta: – Szerdán jövök az utolsó

próbára. Jó lesz, ugye?

Mrs. Cutter motyogta magában, hogy valóban jó lesz,

hiszen mit is mondhatott volna egy ilyen erőszakos és

irányító vevőnek, mint Mrs. Fincaster. Dossie közben

csendesen Lady Rycote-hoz fordult, és azt kérdezte: –

Most mit mondjak, asszonyom?

– Kedvesem, mondja azt, hogy az én személyzetem

egyik tagját látogatja éppen meg, aki az ön barátja. Nem,

ez mégsem jó, mert nagyon jól fogja tudni, hogy az én

személyzetemben önnek nem lehet barátja. Nem tudom,

mit kellene mondani, de gyorsan kell dönteni. Gondoljon

valakire, aki szóba jöhet. Azt is lehetne mondani, hogy

ideiglenesen alkalmazzuk most, hogy elment az asszonya

– vonta meg szemöldökék Lady Rycote. Attól tartott,

Dossie egy kicsit buta ahhoz, hogy mindjárt egy frappáns

választ tudjon adni.

103

– Akarja, hogy én mondjam el, hogy kicsoda is

valójában ön?

– Megtenné, asszonyom?

Lady Rycote, Dossie-val a háta mögött, Mrs. Fincaster

közelébe férkőzött barátságos mosollyal az arcán. – Nell

Fincaster! Hogy van? Nagyon jó színben találom ma. És

hogy van Mr. Fincaster?

– Lady Rycote! Én nagyon jól vagyok, de sajnos a

férjem nem így. Éjjel-nappal imádkozunk érte, és remélem,

a Jóisten eldönti, mi legyen vele. Hiszen mindnyájan

az ő kezében vagyunk. Dossie önnel van?

– Valóban – mondta vidáman Lady Rycote. – Ruth! –

hívta oda magához a lányát. – Ugye emlékszel Mrs.

Fincasterre? Ruth hazajött az ünnepekre, s az idősebbik

fiam is itthon van. Benjámin, a kisebbik pedig a félszigeten

harcol.

– Örvendek, Mrs. Fincaster – szólalt meg Ruth,

miközben felvette legbájosabb mosolyát. – Sajnálom, hogy

beteg a férje. Már régóta fekszik?

– Több mint egy hónapja – felelte Mrs. Fincaster. –

Még az ételt sem tudja lenyelni. Mostanában alkalmazok

egy lányt, Patsyt, aki csak levest főz neki, és most már

kezd rendbe jönni. Egy másik, Sarah, pedig állandóan az

ágyat tisztítja és cseréli az ágyneműt, de úgy érzem, az 104

egésznek semmi értelme. Csak akkor érzi jól magát,

hogyha Sally vagy Ella nedves kendővel törülgeti a fejét,

és közben a másik a Bibliából olvas fel részleteket.

– És akkor ön nem is foglalkozik vele? – kérdezte Lady

Rycote.

– Nekem azon kívül még más dolgom is van. Ezért

alkalmazom a lányokat. Én pedig a Jóistenhez

imádkozom. El sem tudnák képzelni, miféle történeteket

mesélnek a lányok arról, hogy mit csináltak, mielőtt

idejöttek hozzám. Égnek állna a hajuk!

– Hány lányt alkalmaz?

– Jelenleg hét van, de épp most küldtem el kettőt. Ön-

nek, asszonyom, nem lett volna szüksége egy

konyhalányra?

– Most nem, de észben fogom tartani, hogyha

szükségen lesz rájuk. De hogyan került önhöz ez a hét

lány?

Mrs. Fincaster részletesen elmondta mind a hét lány

életét, s azét a két lányét is, akiket elküldött. De hirtelen

megállt, és feltette a már régen várt kérdését.

– És Dossie mit csinál itt? – kérdezte. –

– Lehet, hogy őt is a Jóisten küldte hozzánk –

mormolta Ruth halkan. Lady Rycote figyelmeztetően

rápillantott, majd elkezdte:105

– Egy kis ideig itt lesz velünk, amíg vissza nem jön az

úrnő, akinél szolgál. Külföldön van. Olaszországban. Igaz,

Dossie? Az úrnője Ruth legjobb barátnője.

Ruth gyorsan helyesbítette anyját. – /\zóta vagyunk

barátnők, hogy férjhez mentem és Londonba költöztem.

Dossie-nak nagyon kedves emlékei vannak a Durhamben

töltött éveiről. És mondta, hogy már nagyon szeretné

önöket is meglátogatni. Mikor megtudtam, hogy hol is

szolgált egy ideig, azt javasoltam neki, hogy jöjjön velünk,

hátha összefutunk önnel is

Dossie nyitott szájjal hallgatta végig, amit Lady Rycote

mondott. Bármelyik percben szívesen otthagyta volna az

egész boltot. Mikor Ruth szólt neki, csak ártatlanul nézett,

és annyit mondott:

– Igen, asszonyom.

Mrs. Cutter, aki mindvégig háttérben maradt, végre

szóhoz jutott, és megkérdezte Lady Rycote-ot, hogy miben

segíthet.

– Néhány ruhára van szükségünk. Egy barátnőnek kell,

aki nem tudott eljönni velünk, mert beteg. De itt vannak a

méretei. Lady Stilton és én majd kiválasztjuk az anyagot.

– Azt akarják, hogy megmondjam, melyik anyag

tetszene neki? – ébredt fel Dossie álmából, s úgy

gondolta, hogy valamiben most már segíteni tud.106

Lady Rycote és Lady Stilton szemei szúrósan nézték

Dossie-t, aki egy pillanatra nem vette észre, mit is

mondott. Mrs. Fincaster azonban mindent hallott, bár már

épp kifelé készült.

– Valaki beteg Ryfieldben? – kérdezte. – Megengedik,

hogy imádkozzam érte? Mondják meg a nevét, és én min-

dennap imádkozom. Vagy még jobb, ha személyesen

megyek el hozzá.

– Nagyon kedves öntől – mondta Lady Rycote – , de

szükségtelen, hiszen gyönyörűen javul. Tudom, milyen

elfoglalt, s ráadásul a férje is beteg, és ott van az a hét

Iány is. Nem akarom, hogy még a mi bajunkat is a

nyakába vegye.

– De ha nem javulna, kérem, hívjanak – mondta Mrs.

Fincaster, tudomásul véve, hogy szolgálataira nincs

szükség. – Dossie, nem kísérnél ki a kocsihoz? A

hölgyeknek most nincs rád szükségük, nekem viszont

elmondhatnád, hogy mi történt veled.

Ezzel karon fogta Dossie-t, és elhagyták a boltot.

Lady Rycote és lánya egymásra néztek. Csak remélni

tudták, hogy Dossie-nak lesz annyi esze, hogy a száját

zárva tartsa és ne beszéljen Miss Caroline-ról, és nem

fogja kilocsogni, miért is jöttek Durhambe. De nem tűnt

valami okos nőnek.107

Akár kezdhetjük is a válogatást – mondta Ruth Mrs.

Cutternek. – Mi a véleménye erről a kék selyemről?

James Fenland továbbra is reménykedett.

Szerencséjére talált is egy kocsist, aki emlékezett egy

terhes asszonyra, aki a szolgálójával utazott két héttel

ezelőtt Durhambe. Fenland annyira megörült, hogy

azonnal adott a férfinak három shillinget. Az egyetlen

probléma csak az volt, hogy a férfi arra már nem

emlékezett, hová is mentek pontosan.

– Két úri kinézetű emberrel utaztak, de egy kocsiban.

Nem tudom, kinek a kocsijával mentek. Annyira egyformák

ezek a kocsik. Letettem őket, és hajtottam tovább északi

felé. Tartanom kellett a tempót.

A kocsis még arra sem emlékezett pontosan, hogy az a

két ember, akivel utaztak, férfi volt-e, vagy egy nő és egy

férfi. A shillingre koncentrált, arra, hogy vajon eredeti-e.

Fenlandnek be kellett ismernie, hogy nem tudja, merre

is találja Lady Carrowayt. De hol keresse? Eszébe jutott

Lady Carroway külseje, megjelenése és így a sötét ruhák

is. Hát persze! Új ruhákat akar majd. Bár nem vette

biztosra, hiszen még hat hónapos terhes, és még várhat

az új ruhával.

108

Azt viszont jól tudta, hogy Lady Carroway majd szebb

akar lenni és ezért tenni is fog. Minden nő tetszeni akar.

De hogyha még terhes, akkor biztos nem sétálgat Durham

utcáin. Vagy mégis? Végigfutott benne, hogy milyen

kegyetlenül bánt vele Carroway annyi éven keresztül, és

ezért szökött el tőle, még ha az állapota nem is engedte

volna.

Elhatározta, hogy bejárja a várost, és felkutatja a

terhes asszonyt. Nem jutott jobb az eszébe.

Egy idő után azonban nagyon elfáradt.

Rengeteg olyan asszonyt látott, aki a szolgálójával jár-

kált. Ezek mind megálltak a kirakatok előtt, benéztek, be-

kukucskáltak, hogy milyen áru van a boltokban. Általában

cipőt, kalapot, masnit kerestek. De jó ég, mit nem adna, ha

ihatna egy pohár sört! De még kora délután volt, és úgy

döntött, hogy továbbmegy.

Egyszer csak megakadt a szeme egy magas,

öntudatos asszonyságon, akinek elég különös hangja volt,

és éppen egy olyan nővel beszélgetett, aki az alsóbb

osztályba tartozott. Egy kopottas kocsi mellett álltak, s a

magas nő épp egy egy csomagot adott fel a kocsisnak.

Kedvesem – szólt ismét harsányan a magas nő –, mit

csinálsz te itt Durhamben? Tudod, hogyha segítségre van

szükséged, akkor hozzám bármikor eljöhetsz. Miért nem 109

hozzám jöttél, mikor megérkeztél? Már karácsony előtt is

Durhamben voltál, igaz?

– Igen, asszonyom, reméltem, hogy hamarabb fogunk

találkozni, de várnom kellett. Nem akartam kocsit kérni. És

nem is tehettem volna meg. Hogyan is mentem volna el

önökhöz?

Fenland szemei nagyra nyíltak. – Te jó ég! Ez az a

szolgáló az, akit Carroway asszony magával vitt.

– Hé! – kiáltotta. Mi is a neve? Ja, igen – jutott eszébe.

– Dossie! – kiabálta.

Dossie azonnal felismerte. Ez rémülettel töltötte el, s

csak egyetlen dolog jutott az eszébe. – Kérem, gyorsan

asszonyom! Azonnal el kell tűnnünk.

S anélkül, hogy Mrs. Fincaster egy szót is szólhatott

volna, Dossie már benn is termett a kocsiban.

Mrs. Fincaster utánamászott, és utasította a kocsist,

hogy azonnal induljon.

– És most – mondta szigorúan – elmondod az igazat.

– Ez a férfi egy rossz ember – szólt, miközben a hideg

rázta, s kinézett, hogy Fenland követi-e. De úgy tűnt,

elveszett a tömegben.

– Rossz ember? Milyen értelemben? Dossie, tudod,

mindig van remény, hogy megjavul az ember. Most

hazajössz velem, és imádkozunk a férfi lelkéért. Mind a 110

hét Iány fog még rajtunk kívül imádkozni. És Mr. Fincaster

is, ha még képes lesz rá. De még nem válaszoltál a

kérdésemre. Mit csinálsz itt Durhamben?

– Az mind igaz, amit az asszonyság mondott.

Dossie nem engedte, hogy bármit is kivegyen belőle

Mrs. Fincaster. Eddig is épp elég bajt okozott. Így folytatta:

– Nagyon kedvesek voltak, hogy elhoztak magukkal

Durhambe, amíg az asszonyom külföldön van. De nem

mondhatok többet.

Mikor Lady Rycote és lánya látták, hogy Dossie nem

tért vissza, kezdték magukat kényelmetlenül érezni. Ruth

felajánlotta, hogy majd ő kimegy és megnézi, hogy vajon

még mindig beszélget-e a két hölgy, de nem tudta, merre

van Mrs. Fincaster kocsija. A varrónőnél töltött egy óra

eltelte után Ruth elment, hogy megkeresse a kocsit. Nem

találta Fincasterék kocsiját. A saját kocsijuk is üres volt,

csak a kocsis ült benne, s várt a sorára. Ő sem látta

Dossie-t.

Akkor egyszerűen el kell mennünk Nellhez – határozta

el Lady Rycote. – Az az érzésem van, hogy megpróbál

kiszedni valamit Dossie-ból. A Jóisten legyen velünk, hogy

ez ne sikerüljön neki. Akkor egész Durham megtudná az

igazat.111

Három ruhát rendeltek Caroline-nak, az egyik egy puha

kék selyem, a másik egy rózsaszín gyapjú, amely pont

illeni fog a kalapjához, a harmadik pedig egy muszlinruha,

melyre fehér és sárga virágok vannak festve zöld

levelekkel, s amelynek nyaka és aljának szegélye zöld

csipkéből lesz. De még ehhez rendeltek egy kék kabátkát

és zöld lovaglóruhát, mikor megtudták, hogy a fizetendő

összeg sokkal kevesebb, mint Caroline ezerhatszáz fontos

vagyona. A cipőket holnapra hagyták, hiszen mindkét

hölgyet jobban érdekelte Dossie tartózkodási helye.

Könnyen megtalálták Mrs. Fincaster otthonát. Mrs.

Fincastert jól ismerték mindenhol. Fincasterék Durham

északi részén éltek, egy nagy, régi, kopottas kőházban,

melyet az idő szürkévé varázsolt az évek folyamán. Nem

tudta senki sem, hogy miből élnek. Fincaster valaha

hivatalban dolgozott, s nem volt valami jól fizető állása.

Néhányán azt rebesgették, hogy Mrs. Fincaster pénzt

örökölt.

Lady Rycote és Ruth felmentek a régi ház lépcsőjén,

és kopogtattak. Az ajtót hamar kinyitotta egy tizenhat éves

forma lányka. – Tessék! – mondta.

– Találkozhatnánk Mrs. Fincasterrel? – kérdezte Lady

Rycote.

112

– Éppen imádkozik – mondta a lány – Mr. Fincaster

haldoklik. Megvárják azért?

– Akkor várunk. De hadd kérdezzem meg, hogy amikor

hazajött, hozott-e valakit még magával. Dossie Cartert

keressük.

– Kicsodát? Ja igen! Ő itt van. Vele akarnak találkozni?

– Természetesen – válaszolta az asszonyság. –

Mondja meg neki, hogy Lady Rycote van itt.

– Nem tudom, hogy mit fog szólni Mrs. Fincaster, ha

közbeszólok az imájába. Az biztos, hogy nem fog neki

tetszeni. Kérem, várjanak itt.

A lány kisétált, s otthagyta a két hölgyet, miközben

azok tördelték ujjaikat. Az előszobában egyetlen szék sem

volt. Tapétázva volt valamikor, de a papírcsíkokon lévő

vörös rózsás minták elhalványodtak. Az asztal és a fogas

is elég használt volt már.

A levegőt káposztaszag járta át.

Végül meghallották, hogy jön valaki, s éppen Dossie

jött, aki óriási léptekkel vette a lépcsőket.

– Asszonyom! Hála istennek, hogy megtalált. Miss

Caroline-nak és nekem feltétlenül el kell mennünk.

Megtaláltak!

– Kicsoda? – kérdezte Lady Ricote, s közben próbálta

lecsendesíteni az ijedt szolgálót. – Miss Caroline férjére 113

gondol?

– Nem. Arra a szörnyű emberre. Ó, mit is csináljak?

Hatodik fejezet

Szipogások közepette mesélte el Dossie a „rossz

ember" történetet Lady Rycote-nak, ahogy a kocsi hajtott

Ryfield felé. Csak kis idő eltelte után értette meg az

egészet, s azt, hogy miért lett Dossie ilyen rémült. De

nemsokára elvesztette türelmét.

– Ki a fene az a „rossz ember"? – kérdezte Lady

Rycote, miközben ráförmedve nézett a szolgálóra. –

Nekem egyenesen beszélj, Dossie.

Dossie csak szipogott, s kabátujjával törölte a könnyeit.

– Az asszonyom... vagyis az uraság barátja. Az az ember,

akinek megparancsolta az uraság, hogy kövesse el a

balesetet az asszonyom ellen. S lehet, hogy utánunk

küldte, hogy megtegye. Miért is kellett nekem önökkel

eljönnöm? Bárcsak tudnám – mondta, s ismét sírni

kezdett.

Miután Lady Rycote rájött, hogy Dossie-nak ki az az

uraság és ki az az asszonyom, kérdőn nézett Ruthra. –

Gondolod, hogy ez a szörnyű ember rá tudna találni

114

Caroline-ra anélkül, hogy látott volna akár engem, akár té-

ged?

– Nem, de az nem biztos, hogy ha Mrs. Fincaster nyo-

mán elindul, akkor nem talál ránk. Csak pár perc, és már ki

is deríti, kinek a kocsijával robogott el Dossie. Ebben a vá-

rosban mindenki tudja, milyen Fincasterék kocsija. Meg

kellett volna mondanunk Mrs. Fincasternek, hogy tartsa a

száját. Miért is nem tettük?

– Azt hiszem, nem a legalkalmasabb pillanat erre az,

amikor Mr. Fincaster haldoklik. Kétlem, hogy olyan

hangulatban lett volna, hogy meghallgasson bennünket.

De ezért nem is hibáztatnám. De ne felejts el, hogy ott

vannak még a lányok is. Ki tudja, közülük hányan látták,

amint Dossie megérkezett. Még ha nem is látták, biztosan

tudnak róla. Biztos lehetsz abban, hogy az a szörnyű

ember valamit kihúz belőlük.

– Mr. Fenland – mondta Dossie – így hívják.

– És mit tudsz Mr. Fenlandről? – kérdezte Lady

Rycote.

– Nem sokat – válaszolta Dossie. – Csak annyit, hogy

mindig az uraság körül sündörög, és issza az uraság

konyakját. Az uraság senkit nem tudott rávenni a szolgák

közül, csak őt, hogy komisz dolgokat műveljen.

115

– Caroline hátha többet tud – mondta Ruth, ahogy

mentek a Ryfield felé vezető úton. – Kedvesem, azonnal el

kell mondanunk neki mindent.

Caroline és Dickon éppen teáztak, mikor a három zilált

hölgy megérkezett. Caroline fellélegzett. Hallotta az

izgatott hangokat, de mindezt a vásárlásnak tulajdonította.

Dickonnal nagyon jól érezte magát. Megbeszélték még azt

is, mi legyen Caroline következő teendője. Dickon nem

Iátta értelmét, hogy bármit is dolgozzon, úgy érezte, nincs

még biztonságban. És azt sem tudta, hogy mivel tehetné

boldoggá.

Caroline biztos volt abban, hogy Walter utána fog jönni,

s először a szülei házában keresi majd. De lehet, hogy

még a fiútestvéreit is felkeresi. Pedig ő magának sincs

tudomása arról, hogy hol is keresse őket. Caroline szerint

két vagy három fiútestvére otthon lakott, a többiek

megnősültek, s már saját házuk és családjuk van.

Elhatározta, hogy Paulhoz lenne a legjobb mennie, s vele

megoszthatná a titkát. Egy ideig biztonságban lehet nála.

– Csak addig maradok, amíg ön és Ruth visszatérnek

Londonba – mondta Dickonnak. – Kérem, hogy tegyenek

majd le Bedfordshire-ben, és megkérem, hogy ha bárki

116

kérdezősködne felőlem, ne mondjon semmit. Ez a két

kérésem van.

Caroline észrevette, hogy Dickon teljesen magánkívül

van – A testvére lesz az első, akinél keresni fogja. Nem hi-

szem, hogy ez a legjobb megoldás – kiabálta Dickon.

– Uram – mondta Caroline megfontoltan és lassan –,

nem az ön dolga, hogy ebben döntsön. – Letette a

csészéjét, és határozottan nézett Dickonra. – Kérem,

hagyja, hogy azt tegyem, amit úgy érzek, hogy helyes.

Tudom, hogy soha nem tudom eléggé megköszönni

önnek és a családjának ezt a...

Hirtelen mind a három nő berohant a szobába. Alig

kaptak levegőt, úgy siettek.

– Miss Caroline! – zokogott Dossie, s futott az

asszonyához összekulcsolt kezekkel. – Képzelje, itt van

Mr. Fenland. Mit fogunk most csinálni? – nézett Caroline-

ra kisírt szemmel.

Caroline felugrott, s félve nézett az ajtó felé. – Itt? A

házban? De hogy jutott be?

– Nem, nem – nyugtatta meg Lady Rycote. – De

Dossie azt mondja, hogy Durhamben van. – Elmondta a

történetet, amit előzőleg Dossie mondott neki. – Reméljük,

nincs annyi esze, hogy Mrs. Fincasternél keresse, s onnan

117

tudja meg a lányoktól, hogy mi kapcsolatban állunk. De

attól tartok, hiába reménykedünk ebben.

Lady Rycote leült a kandalló mellett lévő székre. –

Dickon, kérlek, hozass még egy kis teát. Nagyon

átfagytam. Nell már szerintem ég a vágytól, hogy mindent

megtudjon. Milyen szörnyű, hogy neki is pont akkor kellett

ott lennie abban a boltban.

– Nem kellett volna önökkel mennem – mondta Dossie.

– Nem kellett volna! Az én bűnöm. Könyörgöm,

bocsásson meg. Legjobb lesz, ha felmegyek az emeletre.

– Nem, maradj itt – parancsolta Caroline. –

Szükségünk lesz a segítségedre. Biztos vagy abban, hogy

Mr. Fenland volt az?

– Biztos. Ilyet nem tudnék hibázni. A nevemen szólított

– Akkor azonnal mennünk kell – szólt Dickon, s ezzel

mind a négy arc elkomorult, és ijedten nézett. – Ruth,

milyen hamar tudsz becsomagolni?

– De hát azt mondtad, hogy tizenkettedikéig maradsz –

kiáltotta Lady Rycote.

– Anya, kérlek, gondolkodj! Most nem tudjuk használni

a saját kocsinkat, tehát bérelnünk kell egyet. S mindezt

mielőtt még ideérne Fenland. Az a szörnyeteg biztos

gondolja, hogy ha Dossie elmondja Caroline-nak a

történetet, akkor azonnal el akar menekülni a városból. 118

Mikor indul a következő postakocsi dél felé? – kérdezte a

többieket.

Senki nem tudta.

Dickon idegesen tekergette hajfürtjeit. Nagyot sóhajtott,

s Ruthra nézett. – Csak a postakocsi az egyetlen

megoldás. Bármennyibe kerül is. Küldök egy inast, hogy...

– Ne! – kiáltott Caroline. Közben a teát is meghozták. –

Egyelőre ne csináljunk semmit. Ez az én ügyem. Az

enyém és Dossie-é. Maradjanak itt az édesanyjukkal

tizenkettedikéig. Dossie, te pedig indulhatsz csomagolni.

De mi lesz a szép, új ruháimmal? Megrendelték már?

Milyen kár! Azok nélkül kell elmennem.

Caroline szomorúan nézett le a kopott szürke ruhájára.

Majd kipirult arccal vetett egy pillantást Lady Rycote felé.

– Mondja meg, mennyibe kerül, és itt hagyom az árát,

amiből ki tudja fizetni, ha készen vannak. Aztán egyszer

majd hírt adok magamról, és akkor elküldi nekem. Csak

annyi kell, hogy ki tudjam fizetni az utat.

– Mikor lesznek kész a ruhák? – kérdezte Dickon az

anyját.

– Van, amelyik egy, a többi pedig két hét múlva. Nem

emlékszem pontosan – válaszolta Lady Rycote. Remegő

kézzel öntött magának egy csésze teát. – Kedvesem –

szólalt meg ismét, Caroline-ra nézve. – Ha a ruhák árát 119

kivesszük, akkor marad hatszáz fontja. Ezzel az összeggel

lehet valamit kezdeni. De hová akar menni?

– A testvéremhez, Paulhoz – mondta Caroline. – Bed-

fordshire-be. Remélem, őnála nyugtom lesz. Oda kellett

volna mennem legelőször, nem pedig Durhambe. Akkora

terhet jelentettem az önök számára.

– Hát akkor miért nem ment oda? – kérdezte élesen

Lady Rycote.

Caroline elfehéredett. Nem tudta, hogy a testvére ho-

gyan fogadta volna, ha egyáltalán beengedi. Sok év eltelt

azóta, hogy nem találkoztak. George-hoz, a legidősebb

testvéréhez mindig is jobban vonzódott. Ő volt az örökös.

Az öröklésről alkotott véleményük azonban merőben más

volt. Paul, a második fiú, egészen másképp látta a

helyzetet.

– Paulnál biztos kapok egy szobát – mondta

magabiztosan, pedig egyáltalán nem ezt érezte. – Az ő

családja elég kicsi. Miért is nem mentem oda? Még én

sem tudom. Régóta nem láttuk már egymást. Sajnos soha

nem éreztem a családomat a sajátomnak, és nem voltunk

elég közel egymáshoz. Akkor úgy tűnt, az lesz a legjobb,

ha minél távolabb kerülök Londontól.

Dickon egyre idegesebb lett. Caroline egy olyan

testvérénél legyen, aki nem is biztos, hogy gondoskodik 120

róla? Lehet, hogy a testvére inkább meggyőzi, hogy

menjen vissza a férjéhez, mint hogy rejtegesse. Lehet,

hogy örökre eltűnik a szemük elől, és soha nem tudják

meg, mi is történt vele. Ebbe nem akart belegondolni. De

miért is aggódik érte ennyire? Nem tudta az okát. Csak

mérges volt, és gondolkodni akart róla.

– Paulhoz ne menjen! – kelt ki magából Dickon. – Egy

postakocsival elmegyünk Londonba, legyen bármi is

véleményed, Ruth. Tudhatnátok, hogy minden egyes

testvérénél keresni fogják. Ön pedig szépen elfér velünk

abban a kis házban, ahol Ruth és én lakunk Londonban.

– De ha Mr. Fenland megtudja, hogy Mrs. Fincaster…

Londonba fog indulni. Hiszen ha tudomást szerez róla,

hogy mi is kapcsolatban állunk... Ott sem leszek nagyobb

biztonságban, mint Paulnál – jelentette ki Caroline.

– Én másként gondolom. Fenland szerint London csak

utolsóként jöhet számításba. Fenland arra gondol, hogy

csak nem pont abban a városban húzza meg magát, ahol

ők is élnek. S mire végigjárják az összes rokont, addigra

mi biztonságba helyezzük önt. Új nevet találunk ki,

máshogy fog kinézni...

– Abban is biztos vagyok, hogy John már meglátogatta

a szüleimet és a testvéreimet. Most már rábízta Mr.

Fenlandre a munka piszkosabb részét. Tudja nagyon jól, 121

hogy nem vagyok Paulnál. Ha most odamegyek,

biztonságban leszek.

– Ne tegye! – mondta ismét Dickon, hiszen

elképzelhetetlen volt a számára, hogy a testvéreihez

menjen. Ő is felelősnek érezte magát Caroline-ért, s még

csak átutazni sem akart Bedfordshire-en.

– Nem szabad kockáztatnunk – jelentette ki. – Ruth,

nem mész csomagolni? Akkor pedig magam fogok egy

inast küldeni, hogy nézze meg a postakocsijáratokat, és

majd magam csomagolok be.

Azzal letette a teáscsészét, és csengetett az inasért.

Caroline megpróbálta önuralomra inteni magát. Milyen

jogon mondja meg neki Dickon, hogy merre menjen? Mit

képzel magáról ez az ember? Sajnos nem volt sok

választása.

– Az igazság az – kezdett bele Caroline –, hogy nekem

ez tetszik. Bedfordshire nem esik messze a főúttól. Ha ott

letesznek, biztos megtalálom a házához vezető utat.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy még nem járt ott? –

kérdezte Dickon.

Az inas éppen belépett, s Dickon lejjebb vette hangere-

jét. Utasította az inast, hogy azonnal nézzen utána a

postakocsinak.

122

– Most pedig – szólt szigorúan Dickon – elmondja,

hogy pontosan hol is lakik ez a testvére, ahová éppen

menni készül.

– Nem messze Sandytől. Legalábbis úgy emlékszem.

Vagy inkább Charlestól? Tudnia kell, hogy még soha nem

jártam arra, a testvéreim házában. Mindegyik felnőtt, meg-

házasodott és az esküvőm óta nem is láttam őket. Kivéve

a legkisebbeket. Ők még mindig otthon vannak. Vagy

iskolába járnak valahová.

– Hát akkor nem szabad kockáztatnunk – mondta

élesen Dickon. – Egyenesen Londonba indulunk.

– De...

– Kérem, szedje össze a holmijait. Anya, te pedig meg-

kérhetnéd a szakácsot, hogy tegyen oda valami útravalót.

Nem várhatunk egy percet sem, és főleg nem vacsoráig.

Én is becsomagolok.

Dickon karon fogta vendégüket, és kimentek a

helyiségből, majd a férfi szobája felé vették az irányt.

Caroline is jobbnak látta, ha mégsem mennek a roko-

nokhoz. A férfi és persze Ruth is vigyázni akarnak rá. S mi

jelenthetne számára nagyobb biztonságot? Az pedig nem

számított Dickonnak, hogy az anyja és a nővére mit gon-

dolnak erről az elmenetelről. Ő csak csomagolta a ruháit.

***123

Caroline, Ruth és Dickon csendben ültek a hallban, s

várták, hogy visszaérjen az inas, akit azért küldtek el, hogy

egy postakocsit szerezzen. A holmijuk is ott volt. Lady

Rycote azon aggódott, hogy nem lesz elég az ennivaló,

amit odatett. Nem tudta, hogy vajon megalusznak-e a

gyerekei egy vendéglőben, vagy egész éjjel úton lesznek.

S azt sem értette, miért nem lehet holnapra tenni az

indulást. Mindenáron szerette volna, ha isznak még egy

csésze teát.

– Most már elég, anya! – kiáltott fel Ruth. – Kérlek, ülj

le, és ne légy olyan ideges. Három felnőtt áll előtted, s

mindannyian tudunk magunkra vigyázni.

Félig felemelkedett a székéből, mikor meghallotta,

hogy egy kocsi érkezett a ház elé.

– Bizonyára Moffat érkezett meg.

A férfi azonban más volt, mint pár perccel később

kiderült.

– Az úr vár ma este vacsorára. Jókor jöttem ? –

kérdezte Sir Harry Wadsworth, miközben otthonosan

lépkedett a ház lépcsőjén.

A hölgyek mind vádolva néztek Dickonra, aki ököllel rá-

vágott a szék karfájára. – A fenébe! – kiáltott fel. – Hogy is

felejthettem el?

124

Sir Harry, akinek elég sűrűn bejárása volt a családhoz

a hosszú ismeretség lévén, meg sem várta, hogy

betessékeljék a hallba.

Mosolyogva viharzott be, de megtorpant, amikor

meglátott egy egész csoportnak beillő ülő embert, akik

éppen rá bámultak.

– Valami rosszat csináltam? Vagy nem megfelelő az

öltözékem? – kérdezte, s közben végignézett magán

vigyorogva. De senki nem szólalt meg. – Nem? Akkor

haláleset történt? Miért néz rám mindenki ijedten?

– Öreg barátom, ne haragudj, de teljesen kiment a

fejemből, hogy jössz – mondta Dickon. Mély lélegzetet

vett. – Most már nem szabad rejtegetnem az igazat

előtted. Hát elmondom. De ígérd meg, hogy soha egyetlen

szót sem árulsz el senkinek sem. Érted?

Még mielőtt Harry válaszolhatott volna, Dickon felállt,

és barátja előtt termett. Egyenesen a szemébe nézett. –

Bízhatok benned?

– Furcsa, hogy bánsz egy baráttal, aki vacsorára

érkezett. De hát persze hogy bízhatsz bennem. Miről van

szó?

Dickon sietősen elmondta, milyen probléma előtt

állnak. – Csak egy kocsira várunk, és utána irány London.

Elmegyünk. Nincs vesztegetni való időnk.125

Caroline figyelte Harry arcát, ahogy a történet kezdett

kibontakozni előtte. Az arcára volt írva minden. Meglepő-

döttség, riadtság, együttérzés. Látszott, hogy mondani

akar valamit, de amíg Dickon abba nem hagyta, egy szót

sem szólt.

– Mindig is gondoltam, hogy többről van itt szó. Ő nem

csak egyszerűen Mrs. Makepeace. De szerintem most

nem fogsz postakocsit találni. Mi lenne, ha elvinnéd az

enyémet? Már egy éve nem használtam azt, amivel

kirándulni szoktunk menni. És ott áll a lovaknál. A te Mr.

Fenland barátod soha nem fog rájönni, kik is vannak a

kocsiban. John kocsisomat is odaadjam? Hát persze hogy

odaadom, s még lovakat is. Nem valami jó lovak vannak

az istállódban, így hát jobb, ha az én lovaim közül viszel.

De mindegyiket visszahozd épségben!

Dickon kiegyenesítette a vállát. – Köszönöm, de van

saját kocsink. A tiéd sem jobb semmivel.

– Szállj le a magas lóról, Dickon. Nagyon jól tudod,

mint ahogy mindenki más is, hogy a te kocsidat már

Durham egyik végéből fel lehet ismerni piros-sárga

színéről. Az én kocsim legalább fekete, nem is új, nem is

régi, nehéz kiszúrni több száz közül. Ezért gondoltam arra.

– Harry – szólt ünnepélyesen Dickon. – Nem

engedhetem meg, hogy ezt megtedd.126

– És ha szabad kérdeznem, miért nem? Te is

megtennéd értem ugyanezt, és egyébként is, már nagyon

sokat köszönhetek neked. Akkor mire valók a barátok?

Dickon alig hitt a fülének. Harry megtenné ezt érte? És

nem csak érte, hanem Miss Caroline-ért, akit alig ismer, de

tudja, hogy ő segíteni akar ennek a nőnek? Abban

mindenképp igaza volt, hogy egy saját kocsit sokkal

nehezebb követni, mint egy postakocsit.

– Sir Harry nagylelkű ajánlatát meg kell ünnepelnünk –

szólt Lady Rycote, miközben belevágott Harry szavába,

aki még rengeteg dolgot akart kérdezni. – És a vacsora!

Nem mehet el anélkül, hogy egy jót vacsorázott volna.

Azonnal szólok a szakácsnak, hogy hozzon bőséges

vacsorát.

Harry és Dickon azonban úgy döntöttek, hogy nem

vesztegetik az időt. Szinte azonnal elnyargaltak Harry

otthonába, Branebridge-be. Szóltak a kocsisnak, és

kikészítették a kocsit és a lovakat is. Mikor Lady Rycote

visszatért a konyhából, csak Ruthtot és Caroline-t találta

ott, a férfiaknak csak a hűlt helyét. Alig hitt a szemének,

olyan gyorsan történtek az események. Dossie pedig az

emeleten volt, és Benjámin szobáját tette rendbe.

– Ó, asszonyom. Nekem nem tetszik ez – mondta

Caroline. – Itt áll egy erős, egészséges nő, és nemhogy ez 127

a család, de még Sir Harry is a nyakába veszi az én

bajomat. Most már sajnálom, hogy elmondtam, hogy

veszélyben van az életem. De honnan tudják, hogy

nemcsak ugratni akarom önöket?

– Nem valószínű, mert elég rémültnek látszik, ha meg-

hallja Mr. Fenman vagy Mr. Fenland vagy hogyishívják ne-

vét.

Caroline tényleg összerezzent, mikor meghallotta a ne-

vet, amit Lady Rycote észre is vett. Ez elég bizonyíték volt

a számára. A férje tényleg egy szörny lehet, gondolta Lady

Rycote, aki mosolygott, és azt mondta:

– Kérem, ne rontsa el a férfiak kalandvágyát. Még soha

nem láttam Dickont ennyire lelkesedni egy ügyért. Őt és

Harryt is egy fából faragták. Szükségük van egy kis

izgalomra. Tudom, hogy ha Sir Harry tehetné, akkor ő is

elmenne Londonba, és segítene megtervezni minden

egyes lépését.

– De amíg megjönnek, üljünk le vacsorázni. Biztos ha-

mar itt lesznek, és erőt is kell gyűjteni valahonnan.

Lady Rycote odatessékelte a hölgyeket az asztalhoz,

ahol már a vacsora várta őket.

Caroline, aki azt hitte, hogy olyan ideges, hogy egy

falatot sem tud lenyelni, nagyon mohón evett. Két szelet

pulykát is vett, s közben azon gondolkodott, hogy ő is 128

kalandnak fogja fel az egészet, akárcsak Dickon. Egy

kölcsönkocsiban száguldozni a tél közepén Anglia egy

kieső részén. Ez ám a kaland! Mivel Rycote gróf mellette

volt, és övé volt az irányító szerep, semmitől nem félt. Így

hát azt gondolta, megpróbálja rávenni Dickont, hogy

Bedfordshire felé menjen, bár nem táplált illúziókat afelől,

hogy ez a kívánsága teljesülni fog.

Bárhogy is legyen, látszott a férfin, hogy biztonságban

akarja tudni Caroline-t, és meg akarja menteni. Bár nem

tudta, mit rejteget számára a jövő és ez a férfi.

Elias Stackpole egy szikár, alacsony, köpcös férfi volt.

Sir Harry őt kérte fel, hogy irányítsa a kocsit. Végig

morgolódott, miközben rakodták a csomagokat a kocsi

tetejére. Harry is visszament Ryfieldbe, nehogy lekésse az

indulást. Tengernyi utasítással látta el Eliast, miközben

Dickon segített a hölgyeknek beszállni a kocsiba. Meleg

téglát tettek a lábukhoz, hiszen elég hideg volt.

Párafelhőket fújt a lovak orra is.

– Merjünk a Nagy északi úton menni? – kérdezte

Harryt, miközben egy sálat csavart a nyaka köré. – Biztos

az lesz Fenland első gondolata, ha megtudja, hogy

elutaztunk.

129

– Ez igaz – válaszolt Harry –, de nektek van egy nap

előnyötök. Először biztos Ryfieldbe fog jönni, s akkor még

nem tud rögtön indulni. Nem tudjuk, hogy van-e saját

kocsija és hogyan jutott el Durhambe. Lehet, hogy bérel

egyet. S miért gondolna egyből arra, hogy Londonba

mentetek? Én azt tanácsolom, minél gyorsabban menjetek

délre.

Dickon érvei is egyszerűek voltak, és örült, hogy

barátja ebben megerősítette. Mikor elkészültek, Dickon

megcsókolta az anyját, s felmászott a kocsiba. Elias egy

ostorcsapással jelt adott az indulásra, és míg a kocsi

látszott, a hölgyek végig integettek az ablakból.

Ruth gyorsan behúzta a függönyt, hogy benn tartsa azt

a kis meleget, amit a téglák árasztottak.

Dickon megdörzsölte a kezét, és kedvesen mosolygott

útitársaira. – Ismét itt vagyunk. Ugyanúgy négyen, mint

egypár nappal ezelőtt. De most már mennyire mások va-

gyunk! Most már barátokként ülünk itt. És egyetlen célunk

van. Nagyon éhes vagyok. Tudom, hogy a hölgyek ettek,

de én éhezem. Dossie, ideadná a kosarat? Kér még valaki

sajtot, pulykát, mártást?

Dickon jót lakmározott, a hölgyek csak figyelték. Nem

sokat beszéltek, mert mindnyájan elaludtak.

130

Dickon riadt fel először, mert érezte, hogy a kocsi hup-

pant egyet, és megállt. Valami baj történhetett.

Hetedik fejezet

Ruth volt a második, aki felkelt, amint megállt a kocsi. –

Hol vagyunk? – kérdezte aggódva. – Miért álltunk meg? –

A következő pillanatban azonban már észrevette, hogy a

kocsi egyik része alacsonyabban van, mint a másik, ahol ő

is ült. Caroline azon a részen ült, ahol lejtett az ülés, és így

egyre jobban csúszott lefelé. Dickon is csúszott Dossie

felé, aki asszonyával szemben ült.

– Dickon – szólt Ruth –, az a bolond kocsis belevitt

minket valami gödörbe.

– Ez igaz? De hogy találtad ki? – kérdezte gúnyosan. –

Milyen okos megjegyzés! Inkább segíts kinyitni az ajtót,

hogy megnézzem, mi a baj.

Az ajtó kinyitása nem bizonyult könnyű feladatnak, hi-

szen nemcsak a gravitációval, hanem egy nagy fadarabbal

is meg kellett küzdeniük. Dossie is magához tért közben, s

csak arra lett figyelmes, hogy Dickon mindig csúszik felé,

miközben megpróbálja kinyitni az ajtót. Dossie azonnal el-

kezdett kiáltozni, mert azt hitte, összeütköztek valakivel.

131

Caroline, aki Dossie éles hangjára ébredt, azonnal

felmérte a helyzetet, s utasította Dossie-t, hogy hagyja

abba a kiáltozást. – Nem lett semmi bajod. Inkább te is

segíts kinyitni az ajtót énfelőlem.

Caroline hamar kinyitotta az ajtót Dossie segítségével,

aki ugyan nem jelentett sokat, hiszen sokszor inkább

hátráltatta, mint segítette. De az ajtó sajnos csak egy kis

résnyire nyílt ki. A kocsi ezen része a gödröt érintette,

melyet mindenféle fű fedett, s ez is oka volt annak, hogy

nem tudta Caroline kinyitni az ajtót.

Dickon és Ruth a másik ajtót próbálták kinyitni, de

sajnos kevés sikerrel. Egyszer csak odakiáltott nekik a

kocsis.

– Ott minden rendben van? Sietek, ahogy csak tudok.–

Egy nagyot káromkodott, és a felső ajtó kinyílt, s Elias feje

jelent meg.

– Az lesz a legjobb, ha kijönnek, amíg rendbe hozom

kocsit. De vigyázzanak, mert a gödörben víz is van.

Segítek kimászni önöknek – mondta a kocsis. Már nyúlt is

Dickon kabátjáért, aki lábát az ajtó belső szegélyére tette,

felhúzódott, ugrott egy nagyot, és kinn is termett,

szerencsére sértetlenül.

Nem volt ideje arra, hogy dicsérgesse magát, hogy

milyen ügyes, hiszen csak azt érezte, hogy egyik lába 132

süllyed a füves talajon. Megkapaszkodott a kocsiban, de

egy kis csobbanás arról tanúskodott, hogy a vízben áll.

– A fenébe is – káromkodott. Megrázta a fejét, melyen

kivételesen nem viselt kalapot. Túl magas volt ahhoz, hogy

egy alacsony kocsiban még kalapot is viseljen, s ezért a

kosár tetejére tette.

– Elias, segítsünk kijönni a hölgyeknek! – kiáltotta Dic-

kon.

A hölgyek nem estek kétségbe. Mindegyikük jól

feltalálta magát. Csak Dossie viselkedett úgy, mint egy

hisztérika. Ruthnak segítettek kijönni legelőször, ő csak

egy jajszót hallatott, amint leért a földre, pontosabban a

gödörbe, amikor megcsapta lábát a hideg víz. Caroline

először kinyújtotta Dickon kalapját, majd megbirkózott az

elemózsiás táskával, s csak aztán engedte, hogy

kisegítsék. Cipellőjét a táskájába tette, és harisnyában

mászott ki. Ő is hamar elmerült a gödör vízben.

– A forró téglák kicsúsztak a másik ajtón – jelentette a

helyzetet Dickonnak. – Már biztos nem árasztanak semmi

meleget.

Dickon elgondolkodott, mit is csináljanak. A lovak

csendben voltak, csak néha prüszköltek és fújtattak. A

konflis félig a gödörben, félig az úton volt. Olyan volt,

133

mintha valaki elől ki akart volna térni, és becsúszott az

árokba.

– Kérem, magyarázza meg! – szólt Dickon szigorúan a

kocsisra nézve.

– Jött egy másik kocsi – kezdte Elias. – Nem hallotta?

Úgy jött, mint a szélvész, s nem volt semmiféle lámpája

sem. Hajtott, mint aki az egész utat birtokolja. Csak hallot-

tam, de sajnos nem láttam semmit. Csak az utolsó

percben tudtam valamit kezdeni. Megpróbáltam

félrehúzódni, és látja, így kerültünk bele ebbe az átkozott

gödörbe. Sajnos a hold sem világít, és koromsötét van

odakinn. Ha odébb húzódik egy kicsit, akkor megpróbálom

kihúzni a kocsit.

Elias felmászott a kocsipadra, és hozzálátott a lovak

irányításához. Még kiabált is, de nem történt semmi. A

lovak meg sem mozdultak.

– Hogy a fene essen bele! – kiáltotta. Még egyszer

megpróbálta. A kocsi ment előre egypár centit, de aztán

ismét visszagurult a gödörbe.

– Túlságosan csúszik – mondta sajnálkozva. –

Gondolja, uraság, hogy ön tudna...?

Dickon tudta, mit akar Elias, és ismét belemászott a vi-

zesárokba. Nekitámasztotta vállát a kocsinak, és Elias

jelét megvárva, minden erejét összeszedve nyomta a 134

kocsit. Háromszor próbálkoztak így, és mindannyiszor

csak egy kicsit mozdult. A sok erőfeszítés eredményeként

a kocsi végül felgördült az útra,

Az átfagyott utasok visszamásztak helyükre. Míg Elias

megpróbálta visszaigazítani a csomagokat a kocsi tetején,

a hölgyek a füveket takarították a kocsiból és annak

ajtajából.

Dickon a kocsi hátsó csomagtartójából kivette azt a pár

rongyszőnyeget, melyet még Harrytól kért útnak indulásuk

előtt. Örült neki, hogy akkor gondolt rá.

– Meg kellene állnunk egy vendéglőnél, hogy

megaludjunk – tanácsolta a hölgyeknek. – Azt reméltem,

lépést tudunk tartani a tervezettel, de ilyen rossz

állapotban, vizesen, fázva mindenképpen meg kell

pihennünk, mert még rosszabbra is fordulhat.

– Hány óra van? – kérdezte Ruth.

Dickon kihúzta az óráját, és egy kis lámpa fényénél

megnézte az időt. Szerencsére a lámpának semmi baja

nem lett.

– Tizenegy múlt – szólt Dickon.

– De hol találunk ilyenkor vendéglőt? – kérdezte Ruth.

– Nem tudom, de az első kocsmánál megállunk és

megpihenünk.

135

Dickon azonnal utasította is a kocsist, hogy álljon meg,

ha meglát egy kocsmát vagy vendéglőt, nézzen ki

bárhogy.

Húsz perccel később Darlingtonba robogtak be. Elias

csengetett a tulajdonosnak, aki éppen lefekvéshez

készülődött, s így szerencsére be tudtak jutni egy kis

menedéket kérni. Két szobát azonnal tudott adni a háziúr.

Sajnos egyikben sem volt igazán meleg. Mire begyújtották

a kandallókat és a szék háttámlájára terítették vizes

dolgaikat, már szinte hajnalodott.

Dickon Eliasszal aludt – bár nem igazán volt kedvére,

de tudta, hogy más lehetősége nincsen. Dickon nem aludt

el addig, amíg Elias vissza nem jött a lovaktól, mert meg

akart bizonyosodni arról, hogy minden rendben van-e a

jószágokkal.

Mikor Elias visszaérkezett, Dickon éppen konyakot

iszogatott. – Üljön le egy percre! Miért vállalta ezt az utat?

– kérdezte Dickon.

Elias elnevette magát. – Jó mókának tartottam. Az

igazság az, hogy nagyon unalmas állandóan

Brancebridge-ben élni.

– Hát bármilyen legyen is ez az utazás, az biztos, hogy

mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy unalmas –

mondta Dickon.136

Másnap reggel sokkal jobb kedvük volt az utasoknak,

különösen egy kiadós alvás és bőséges reggeli után. A

kocsma megtelt mindenféle emberrel, árusokkal, vevőkkel,

akik főleg gyapjúból készült ruhákat árultak, s az üzleti

teendőket egy csésze tea és pár tojás mellett beszélték

meg.

Darlington egyre fontosabb szerepet játszott az ország

textiliparában. A kocsma pedig igen kedvelt helynek

számított.

Caroline is hallotta az emberek beszédét – igaz, hogy

fülelt is –, s csak akkor jött rá, milyen keveset is tud az an-

golok mindennapi életéről. Csak az otthoni dolgokban volt

járatos. De itt már sokkal komolyabb szavak repkedtek. A

szállítás napja, árcsökkentések, minőség, problémák az

alkalmazottak bérével. Ez a temérdek új információ oko-

zott egy kis kavargást a fejében. Furcsállotta, hogy ezek

az emberek semmi másról nem beszélnek, és így is jól

szórakoznak.

– Csak erről beszélgetnek? – kérdezte Dickontól,

miközben a körülöttük lévő emberekre nézett, akik épp egy

heves vita közepén tartottak.

Dickon hallgatott egy pillanatig. – A nyers gyapjú árán

vitatkoznak. Tudomásom szerint most nagyon lenn van a

nyersanyag ára. A háború és a korlátozások miatt nem 137

szállíthatjuk a gyapjút a tengerentúlra, s itthon csak

halmozódik a raktárakban. A ryfieldi gyapjú ára egy ideig

magas volt, de nem sok hasznot hozott – vonta meg

szemöldökét Dickon, és az asztalra csapott.

– Ha jól értem, ön is hasonló cipőben jár.

– Természetesen. Ryfield legfontosabb eladható

terméke a gyapjú.

– De hát ön a Hadügyi Hivatalban dolgozik.

– Ott is. Azonkívül mindenféle munkát el kell

végeznem. De emellett tudnom kell a különböző termések

áráról, a juh és a gyapjú vételi, eladási árát, a gyapjúét

ugyanúgy, ahogy a gabonáét, a krumpliét, és ismernem

kell a legújabb termék- és termésfeldolgozó

berendezéseket.

Caroline tágra nyílt szemmel nézett Dickonra. Te

jóisten! Hogy tudja mindezt egy ember észben tartani és

elvégezni? Emlékezett, hogy valamelyik nap, amikor

elment Dickonnal sétálni, a férfi előszeretettel beszélt

terveiről, melyeket a gazdaságban és a földjein akar

véghezvinni, de régebben úgy gondolta, hogy ezek csak

tervek, s ő maga nem fog a megvalósításával foglalkozni,

csak önfeledten lovagol majd keresztül a gazdaságán, és

a munka majd másra vár. Rájött, hogy ez nem így van, s

mennyire fontos lett volna otthon maradnia. De őmiatta 138

képes volt eljönni, két héttel a tervezett hazautazás

időpontja előtt.

– Mikor akar visszatérni Ryfieldbe? – kérdezte Caroline

– Ki tudja ezt? – kérdezett vissza Dickon. – Mikor lesz

vége a háborúnak?

Reggeli után nem sokkal elhagyták Darlingtont, s dél

felé folytatták útjukat, egy – szerencsére – jól kiépített

úton. Néha-néha még a nap is kikukucskált a felhők közül.

Dickon felmászott Elias mellé a kocsipadra, és úgy döntött,

ott tölti a délután többi részét.

Még sötétedés előtt elértek Yorkba, és egy kellemes

kis kocsmában szálltak meg.

Dickon szerzett egy kis szobát, ahol mindannyian

megvacsorázhattak, majd leült a szoba közepére, és ismét

konyakot kortyolgatott, amíg a hölgyek felfrissítették

magukat.

Egyszer csak felnézett, és látta, hogy Ruth int neki. –

– Szeretnék beszélni veled. Várlak a másik szobában –

mondta, s közben mutatta az odafelé vezető utat.

– Igen? – kérdezte nővérétől Dickon, miután kényelme-

sen elhelyezkedett a kandallónál, és egy fiatal hölgy hozott

Ruthnak egy csésze teát. – Mi a baj?

– Lehet, hogy túl korai az örömöm, de szerintem jó

úton járunk. Eddig minden simán ment, kivéve azt a kis 139

balesetet – mondta Ruth. – De te miért vagy ilyen

szomorú? Nem követett senki sem bennünket.

– Nem erről van szó – próbálta rejtegetni problémáját,

de úgy döntött, semmi haszna. Kíváncsi volt, honnan

érezte meg Ruth az aggodalmát, amit ő maga mindig

szeretett takargatni. – Azt hiszem, nincs elég időnk arra,

hogy kellően megtervezzük a továbbiakat. Csak ezek a

lovak vannak, nem tudjuk lecserélni őket, ha mégis arról

lenne szó. Ha bérelünk, akkor azt sem úszhatjuk meg egy

kis késedelem nélkül. S mi a garancia arra, hogy Harry

sem árul el minket.

– De ezek csak apróbb problémák. Szerintem az igazi

baj az, hogy minden este megalszunk, s nem lesz elég

pénzünk, hogy öt emberre minden napra tudjunk szállást,

étkezést és a lovaknak takarmányt biztosítani. Ezekben a

kocsmákban nem adnak hitelt nekünk, hiszen nem

ismernek. Mikor kértem a szobakulcsot és be kellett

diktálnom a nevem, hiába mondtam, hogy Rycote gróf

vagyok, a kocsmáros úgy nézett rám, mintha most találtam

volna ki, s azt mondta: – Öt font és még adjon valamennyit

azért a kis helyiségért.

– Öt font tényleg sok.

– Énszerintem is, de melyikünk fogja egész Yorkot be-

kocsikázni egy kocsmáért, ahol esetleg kicsivel olcsóbb 140

szállást adnak? Én biztos nem.

– Valamit elfelejtettél – szólt Ruth, miközben kezét a

teáscsészével melegítette. – Miss Caroline-nak van

hatszáz fontja vagy talán még több. Biztos boldogan ad

belőle. Végül is az egészet ő érte tesszük.

– Nem! – kiáltotta Dickon, miközben letette konyakját

az asztalra, és megmarkolta az egyik szék karfáját. – Neki

minden fillérre szüksége lesz. Ez mindene, amit

felhasználhat, hogy jobb jövője legyen. Nem akarok erről

hallani sem.

Már megint magas lóról beszél az öcsém, gondolta

Ruth. Mikor tanulja már meg, hogy nem csak egyetlen út

létezik, és hogy a döntései nem megmásíthatatlanok.

– Akkor te mit javasolsz? Kérlek, Dickon, gondolkozz

épp ésszel. Nekem csak egypár fontom van, épp elég

arra, hogy megaludjunk még egyszer. Beszélek Miss

Caroline-nal. Ami pedig a lovakat illeti, nincs jobb ötletem,

csak hogy így folytassuk tovább az utat, és reméljük a

legjobbakat. Lehet, mégis jobb lett volna, ha postakocsival

indulunk útnak. Szerintem már Londonban lennénk.

– Lehet – nyújtotta ki izmos karját Dickon, és töltött

még egy pohár konyakot.

A pénzügyi helyzetüket valóban Caroline-nak

köszönhették. Aznap este, mikor Dossie éppen ágyazott 141

asszonyának és Ruthnak, Caroline szóba is hozta ezt.

– Ezt mind a gróf fizeti? – kérdezte Ruthtól. – Az úr

semmit nem mond, amikor erről akarok beszélni. De azt

hiszem, nem engedhetem meg, hogy a továbbiakban ez

így legyen.

– Ez az ő ostoba büszkesége miatt van – mondta Ruth.

– Pedig egy olyan ember, aki pénzügyi problémákkal küzd

nem engedheti meg magának a büszkeséget. De próbálja

megmagyarázni neki! Tőlem kérhet kölcsön, de öntől?

Soha. Pont ma este ismerte el, hogy éppen csak elég a

pénz arra, hogy eljussunk Londonba, de lehet, hogy nem.

Igaz, nálam is van egy kis pénz, de azt is kölcsön fogja

kérni. Öntől viszont meg sem próbál.

– Akkor odaadom a pénzem önnek, és ön kölcsönadja

neki.

– Azt hiszem, így jó lesz. Majd úgy teszek, mint aki

felfedezi, hogy az egyik zsebében van még egy kis

dugipénz. Köszönöm, Miss Caroline. És ha a lovak

kibírják, akkor nemsokára Londonban leszünk.

Ruth véletlenül meglökte Dossie-t, aki épp Caroline ha-

ját fésülte. – Bocsánat, Dossie – mentegetőzött Ruth.

– Az önök úti célja London, az enyém Bedfordshire.

– Majd meglátjuk – szólt Ruth.

142

Másnap végig esett az eső, hideg szél fújt, és az utak

nagyon ingoványossá váltak. Hiába volt mindenféle

esőálló felszerelés, Elias bőrig ázott. Nagyon vacogott,

mikor megálltak egy ebédre. Dickon megparancsolta neki,

hogy feltétlenül melegedjen át a kandallónál, és szedje

össze magát, mielőtt még tovább indulnak. Közel egyórai

pihenés után végül Elias felállt, és bejelentette, hogy kész

az indulásra. Megpaskolta a lovakat is, jelezve ezzel, hogy

nemsokára indulás. Dickonnak nem tetszett Elias állapota,

s úgy döntött, hogy megállnak egy éjszakára

Doncasterben.

Dickon és Elias megint egy szobában aludtak. A kocsis

szívesen aludt volna az istállóban vagy egy olyan

helyiségben, ahol a szolgák is pihenőre tértek, de Dickon

jobbnak látta, ha együtt alszanak. Szerette Eliast, mert

akaratos volt és intelligens. Már évek óta ismerte a férfit,

bár még pár szónál többet nem beszéltek egymással Sir

Harrynél. Az utóbbi két este hosszú beszélgetésekbe

bocsátkoztak a lovakról, főleg Sir Harry lovairól, s igen

meg kellett erőltetniük magukat, hogy eszükbe jusson a

lovak neve.

Elias betakarta magát egy pár pokróccal, s hirtelen

eszébe jutott egy szó: – Agamemnon – mondta.

143

Még csak kilenc óra volt, és Dickon éppen egy újságot

nézett a kandalló előtt, s egy pohár konyakot kortyolgatott.

– Ez az! – kiáltotta. – Agamemnon! Hogy is felejthettem

el? Köszönöm, Elias!

Fordított egy lapot az újságban. Egy képet látott a

félszigetről. De semmi új információt nem talált benne.

Csak azt, amit eddig is hallott, például hogy ki áll nyerésre,

ki vonult vissza.

– Agamemnon – hangzott ismét az ágy felől.

– Rendben – mondta Dickon. Azt olvasta az újság

egyik hasábján, hogy a régensherceg bált adott a Carlton

Houseban. A szobában csend volt, csak a tűz ropogását

lehetetett hallani. Mikor Dickon túl hangosan hajtott egyet,

Elias horkantott egy nagyot.

Felállt, és odament az ágyához, hogy megnézze a

kocsist, minden rendben van-e vele. Nagyon hangosan

vette a levegőt, s ráadásul a száján. Arca piros volt,

szemei zárva. Rázkódott, és vele együtt a nagy halom

pokróc is.

– Te jóisten – szólt Dickon. – Csak nem beteg?

Kirohant a szobából, le a lépcsőn, s felkeltette a

kocsmárost, hogy azonnal hívjon orvost.

144

Elias nincs olyan állapotban, hogy az út további részén

vezesse a lovakat és elvigyen bennünket – mondta Dickon

a hölgyeknek, akik abban a kis helyiségben gyűltek össze,

amit előzőleg Dickon bérelt ki. – Hagyjuk itt, és menjünk

tovább, vagy várjunk pár napot? Én természetesen tudok

a lovakkal bánni, ha szükség van rá. Természetesen úgy

láttam, senki nem követett bennünket. Szerencsére

megmenekültünk Mr. Fenland elől, de azért nagyobb

biztonságban érezném magam, ha Londonban lennénk

már. Nos, szavazzunk, hogy mi legyen?

Tessék, itt a nagy alkalom, gondolta magában Dickon.

Most nem én hozok döntést. Így nem vádolhatnak, ha

rosszul döntök. Most legalább úgy lesz, ahogy a többség

dönt.

Először Ruthra nézett, majd Caroline-ra. Dossie a

hölgyek szobájában volt.

– Menjünk – mondta Ruth, s pont abban a pillanatban

szólalt meg Caroline is, aki annyit mondott:

– Maradjunk.

– Nem hagyhatjuk így magára – kiáltotta Caroline. –

Egy idegen városban, idegen emberek között, akik nem

viselik gondját. Ez képtelenség lenne. Uram, ön lehet,

hogy a továbbiakban el tudja vinni a kocsit, de mi van, ha

ismét csak esni fog, és akkor ön is ugyanígy 145

megbetegszik? Akkor mit csinálunk? Hát ezért javaslom,

hogy inkább maradjunk.

– És mi a fenét fogunk itt Doncasterben napokig csinál-

ni? – kérdezte Ruth. – Soha nem vágytam arra, hogy a

drága időmet Doncasterben töltsem.

– Meglátogathatnánk a versenypályát – javasolta

Dickon. – Bár jelenleg nem rendeznek versenyeket, a

lelátó maga megéri, hogy ellátogassunk oda. Vagy akár

végigmehetnénk a főutcán, és megnézhetnénk a

Lótenyésztők Házát. Bár be kell vallanom, hogy nem sokat

tudok Doncasterről.

– S mindezt honnan tanultad? – kérdezte gúnyosan

Ruth.

– A kocsmárostól, természetesen. Ő nagyon büszke

Doncasterre. Ő is legalább annyira büszke, amennyire mi

vagyunk Durhamre.

– De Durhamnek még katedrálisa is van.

– Ez így van, de sajnos nem minden város ennyire sze-

rencsés. Azt hiszem, az én szavazatom dönti el, hogy mi

legyen. Én pedig arra szavazok, hogy maradjunk még egy

napig s akkor majd meglátjuk, hogy Elias állapota hogyan

változik. Holnap pedig ismét szavazunk. Jó éjszakát,

hölgyek!

146

Dickon bevitette Eliast egy külön szobába, mert nem

akarta elkapni a betegséget. Felkérte a kocsmáros egyik

lányát, egy tizenhat éves forma lányt, hogy tartsa szemmel

Eliast az éjszaka folyamán. Adjon neki enni, és

ellenőrizze, hogy a gyógyszereket bevette-e. Ez mind

pluszköltségekkel járt, s nagyon örült annak, hogy Ruthnál

a vártnál több pénz volt. Legalább nem kell Miss Caroline-

hoz menni pénzért, gondolta Dickon. Feljegyzett minden

fillért, mellyel tartozott nővérének.

Következő reggelre elállt az eső. Reggeli után Ruth és

Caroline Dossie társaságában meglátogatták Doncaster

boltjait, s Caroline még vett is egy pár lábbelit. Már csak

ezért is megérte szétnézni Doncasterben, gondolta.

Dickon egyedül ment.

Estére mindnyájan visszaértek, de Elias sajnos nem

volt jobban.

– Még egy nap! – mondta Dickon a vacsoránál. – Csak

egy nap, és aztán útnak indulunk.

Következő nap reggel úgy tűnt, javulófélben van a

kocsis. Elsie, a lány, aki vigyázott rá, a jó hírt közölni

akarta a gróffal, de sehol nem találta. Valahová elment, de

senki nem tudja, hová. Így Lady Stiltonnak mondta el. Ő és

Caroline a szobában voltak, s nézegettek az ablakon

147

kifelé, amikor éppen nem olvastak. Várták, hogy leessen a

hó, hiszen annyi szürke felhő volt az égen.

A kocsis már jobban érzi magát – mondta Elsie a höl-

gyeknek, miután beengedték a szobába. – Már

valószínűleg nem fog visszaesni.

– Köszönöm, Elsie – mosolygott Ruth, és adott a

távozó lánynak egy érmét. – Caroline! Azonnal szólnunk

kell Dickonnak. Ha Elias jobban van, akár már ma

elmehetünk. Miért ment el Dickon? Fogalmam sincs, hol

keressük – rohant Ruth az ablakhoz, hogy megnézze, nem

látja-e jönni.

Majd én kimegyek és megnézem, hátha meglátom va-

lahol – mondta Caroline. – Lehet, hogy már vissza is jött,

csak bement a szobájába inni egypár korty konyakot. Bár

Elsie biztos megnézte már a szobájában.

Caroline vette a kabátját, és már indult is.

– Ne menjen sehová! Túlságosan veszélyes. Önnel

megyek. Dossie, te itt maradsz és vársz, hátha

megérkezik az úr. Mindjárt visszajövünk – mondta Ruth.

Dickont nem találták a szobájában. A kocsmáros sem

látta. A hölgyek begombolták kabátjukat, felhúzták a kesz-

tyűt, és kiléptek az utcára, ahol egy furcsa látványra lettek

figyelmesek. Négy férfi, két nő és egy tipegő gyerek,

akinek kezét fogta az egyik nő, de az el akart mindenáron 148

szaladni, a kocsma felé tartott. Mögöttük néhány csomagot

cipelő ember jött, és egyre csak kiabáltak: – Kérem, utat.

Utat.

Rutht és Caroline-t nem különösebben érdekelték az

utasok, csak arra lettek kíváncsiak, mi történhetett, hogy

így, kocsi nélkül tartanak csapatostul a kocsma felé. De

egyszer csak meglátták, ahogy a távolban füstfelhő

kavargott az egyik ház fölött. – Tűz! – kiáltotta valaki, és az

utazó csoport kivételével mindenki futásnak eredt. A füst

egyre nagyobb lett, s szinte fekete oszloppá sűrűsödött. –

A Fehér Ló! – kiáltotta egy férfi.

Ruth és Caroline annyira izgatottak voltak, hogy még

mindig nem érdekelte őket az utasok csoportja, akik épp

az ő kocsmájuk bejárati ajtaján igyekeztek befelé. Nem

sikerült könnyen kimenniük, hiszen útjukat elzárta az a sok

ember, akik kifelé igyekeztek a másik kocsmából, hogy

lássanak valamit a tűzből.

A két hölgyet ide-oda lökdösték, s azok várták, mikor

juthatnának ki már ebből a tömegből. Caroline egyszer

csak észrevett egy férfit, aki az utasokkal érkezett. S ő

nem volt más, mint James Fenland.

149

Nyolcadik fejezet

Vajon Fenland meglátta őt? Caroline szerint nem,

hiszen azon nyomban jelét adta volna, például

megmarkolta volna a karját ott helyben. Tökéletes

nyugalommal álldogált, közben Ruth karjába

kapaszkodott, és lefelé nézett, elfordította még a fejét is,

amíg meg nem bizonyosodott arról hogy Fenlandet

elsodorta a tömeg.

Egy pillanatra egyedül maradtak a fogadó előtt, mert az

üres kocsmát hirtelen ellepték az utasok és érdeklődők.

– Ruth! – kiáltotta Caroline rekedt hangon. – Itt van

James Fenland! Most mihez kezdünk?

– Jóságos ég! – szólt Ruth. – Biztos benne? Melyik az?

– Igen, ő az. Akkor nem mehetünk be. Ott van benn.

Ön természetesen visszamehet, Ruth, hiszen nem ismeri

Fenland. Nem olyan, akit könnyen észrevesz az ember, s

így ön sem fogja felismerni. Csak én és Dossie tudjuk,

milyen ember is ő, és hogy néz ki. Csak Dossie nehogy

lejöjjön a lépcsőn. De mi sem állhatunk itt egész nap.

Caroline összes reménye, jókedve szertefoszlott, s

eltűnt, mintha soha nem is létezett volna azóta, hogy

elmenekült a férjétől. Ismét visszajöttek a rémálmok.

Nagyon félt. Úgy érezte, hogy a szökési kísérlete most 150

kudarcba fulladt. Mert mint mindig, most is Walter fog

győzni. Ha soha nem ment volna hozzá, nem kellett volna

ilyen dolgokat átvészelnie. De magának csinálta. Amit az

ember megfőz, azt egye is meg. Eszébe jutott, amikor

Walter mellett feküdt az ágyban s az állandóan kínozta.

De hol lehet Dickon?

Ruth látta a kétségbeesést Caroline arcán. És bár nem

volt kész megoldása a helyzetre, mégsem adta fel.

– Lefogadom, hogy bárhová is indult Dickon, most a

Fehér Ló fogadót nézi, amint éppen ég. Egész Doncaster

ott van. Menjünk egy kicsit arrébb! Hátha meglátjuk!

Caroline bólintott. Bárhová elment volna, csak hogy

messze legyen a Három Madártoll nevű fogadótól, ahol

James Fenland is megszállni készült. Szorosan

belekapaszkodott Ruth karjába, és elindultak lefelé az

utcán.

Érezték a füstöt, egyre jobban, ahogy közeledtek a

másik fogadó felé. A lángok egyre magasabbra csaptak.

Doncaster tűzoltócsapata visszavonult, hiszen látták, hogy

itt már semmit nem tehetnek. A fő stratégia a fogadó

közelében lévő épületek megvédése volt. A tüzet figyelő

emberek közül néhányan gúnyos megjegyzéseket

kiabáltak, mások tanácsokat osztogattak. Ruth és Caroline

megtudták, hogy a tűz egy faborítású szobában ütött ki, 151

egy sötételőfüggöny, mely túl közel volt a tűzhöz,

meggyulladt. Akkor vette észre a tulajdonos is, mikor

éppen az egyik utast vezette be a szobába. Ezért küldték

ezt az utast és még hármukat a Három Madártoll nevű

fogadóba addig, amíg el nem oltották a tüzet.

A Fehér Ló fogadó istállója szerencsére nem gyulladt

meg, de a lovászok nem kockáztattak. Mikor értesültek a

tűzről, azonnal kivezették a lovakat, és biztonságba

helyezték, bár a tűz láttán a jószágok hevesen ellenkeztek.

A riadt állatok nyerítése, a kiabáló emberek, a tűz látványa

olyan, mintha a pokol tornácán állnának, gondolta

Caroline. Meghúzta Ruth karját.

– Menjünk innen – könyörgött. – Nem kell hogy még mi

is itt lábatlankodjunk.

– Csak arra gondoltam, hogy itt megtaláljuk Dickont – s

közben lábujjhegyre állt, és kutatta az öccsét. – Ott van! –

kiáltott. Magával ragadta Caroline-t, s utat próbáltak törni a

tömegben.

Dickon, aki már nagyon ziláltan nézett ki, észrevette

Ruthot, és elindult felé. – Mi a fenét csináltok itt? –

kérdezte a testvérét. – Itt semmi keresnivalótok.

– És ha szabad kérdeznem, te mit csinálsz itt? A Fehér

Ló fogadóban voltál? Mi történt veled?

152

Caroline nagyon megörült, mikor meglátta a férfit.

Eszébe jutott, hogy akár meg is halhatott volna. Ekkor

érezte, hogy mennyire fontos számára ez a férfi.

Dickon elmondta, hogy annak reményében ment a

Fehér Ló fogadóba, hogy hátha tudna bérelni egy pár

lovat. A Fehér Lónak óriási volt az istállója, s nagyobb

reményeket táplált iránta. Mikor meghallotta, hogy „Tűz!",

akkor azonnal berohant, hogy kimentse az embereket és

az értékesebb dolgokat. Hosszan időzött benn, és

segítőkészsége közepette nem vette észre, amint egy égő

gerenda lezuhant. Kemény, masszív cipőjének

köszönhette, hogy nem lett komolyabb baja a lábának. A

cipőt ugyan többé már nemigen lehet felhúzni. A csizma

szétszakadt és lyukas lett.

– Azonnal menjünk vissza a Három Madártollba –

javasolta. – Le kell zuhanyoznom.

Ruth és Caroline egymásra néztek.

– Dickon, James Fenland ott van a fogadóban –

mondta Ruth.

– Nem mondod komolyan! – kiáltott Dickon. – Biztos

vagy benne? Meglátott benneteket?

Dickon azonnal abbahagyta, amit éppen csinált, és

riadtan nézett a két aggódó arcra.

Caroline elmondta, hogy látta férje emberét.153

– Biztos, hogy nem látott meg – mondta –, de hogy

térjek ki előle? Vissza kell mennünk Dossie-ért, Eliasért és

a holminkért. Hová rejtőzzek? És még ha el is tudok bújni,

mi van Dossie-val? Ő nincs biztonságban.

Megállt egy percre, majd folytatta: – Most már akár fel

is adhatom magam, és akkor az egésznek vége – szólt

Caroline szomorúan bámulva új cipőjére, mely még egy

nappal ezelőtt óriási örömöt jelentett a számára.

– Miss Caroline! – emelte fel állát Dickon az ujjaival,

amíg szemük össze nem találkozott. – Ez nem az a Miss

Caroline, akit megismertünk. Ő elhatározta, hogy éli a

saját életét, ráadásul olyan messze, amennyire csak lehet,

attól az állítólagos Johntól. Nem olyan fából faragták, aki

könnyen feladja, különösen akkor nem, ha olyan barátai

vannak, akik mindent megtesznek azért, hogy nehogy

bántódása essék – mosolygott, és leengedte ujjait. –

Kérem, ne haragudjon, hogy összekentem az állát a

kormos kezemmel. Jöjjön! Megpróbáljuk a lehetetlent. Én

ugyanis nagyon aggódom, hogy valóban jól van-e Elias.

– Tudod, miért jöttünk érted? Mert szerintünk el kellene

hagyni Doncastert – szólalt meg Ruth. – Nem megyünk el?

– Dehogynem – válaszolt Dickon.

Most, hogy ismét Dickoné volt a vezető szerep,

Caroline-t remény töltötte el, és már nem félt annyira. 154

Jólesett meleg ujjainak érintése, és nem bánta, hogy

piszkos lett. Egy kicsit szégyellte is magát félelmei miatt.

Úgy viselkedett, mintha nem segítség nélkül menekült

volna el Waltertól hat hónaposan. Akkor ehhez képest már

gyerekjáték James Fenland kezei közül kicsúszni,

ráadásul két segítődsz barát támogatásával. Kihúzta

magát, és a Három Madártoll fogadóba indult.

– És mit csinálunk? – kérdezte, mikor elérték a fogadó

bejáratát. Megállt, és utasítást kérve nézett Dickonra.

– Keresztülmegyünk a fogadón, felmegyünk a lépcsőn,

és összepakolunk. A barátja, Fenland, most már a saját

szobájában van. Ha Isten is úgy akarja. Én felmegyek a

tetőtérbe, és megnézem, hogy van Elias, tud-e

továbbutazni velünk. Remélem, a hölgyek nem bánják, ha

a kocsifülkében utazik önökkel együtt. Én pedig hajtom a

lovakat, amíg jobban nem lesz. Nem lenne bölcs dolog, ha

hagynánk ilyen állapotban vezetni. Esni is fog a hó –

kémlelte közben az eget Dickon, melyen szürke felhők

tornyosultak.

– Rendben – helyeselt Ruth. Belekarolt Caroline-ba,

másik karját pedig Dickon fogta meg. Így indultak be a

kocsmába.

A recepciónál James Fenland kiabált idegesen a

fogadóssal.155

– Én kifizettem a szállást a Fehér Lóban. Nem fogok

megint fizetni!

A kocsmáros megpróbálta lecsöndesíteni. – Ezt a

Fehér Ló fogadósával beszélje meg. Annyiból szerencséje

van, hogy tudunk szállást adni, de fizetnie muszáj.

Fenland arcán ismét a düh látszott. – Hogy kérjem

vissza a pénzem a Fehér Ló fogadósától? Abból már

semmi nem maradt. Csak azt nem értem, hogy miért

fizessen az ember ugyanazért kétszer?

Dickon, Caroline és Ruth úgy mentek el, mintha

tudomást sem vettek volna erről az incidensről. Caroline

szeme állandóan a padlón volt, s fejét, melyen a csinos kis

rózsaszín kalap volt, elfordította a fogadóstól és az

erőszakos szálláskeresőtől. Dickon remélte, hogy

megláthatja ezt az embert, de csak a hátát látta.

Mikor elérték a lépcsőt, úgy rohantak felfelé, mint

akiket puskából lőttek ki.

Dickon nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy

Elias állapota sokat javult volna, de a kocsis nem akart

maradni. – Higgye el, uram, hogy itt sokkal unalmasabb,

mint Brancebridge-ben. – Itt senki máshoz nem tudok

szólni, csak Elsie-hez, neki pedig nincs sok esze.

Felállt, és öltözni kezdett. – Legjobb, ha megnézem a

lovakat. Mikor indulunk?156

– Amint lehet – mondta Dickon. – De először is én vé-

gigsétálok a földszinten, a kocsmarészen, és te jól megné-

zed, hogy ott van-e az a férfi, akit keresek. Mr. Fenlandnek

hívják, ő az a férfi, aki Miss Caroline-t keresi, vagyis Mrs.

Makepeace-t. Meg kell tudnunk, hogy néz ki.

– Te jó szagú úristen! És meglátta a hölgyet?

– Szerintünk nem, de nem sok kellett volna hozzá.

Mikor leértek a lépcsőn, Dickon óriási vágyat érzett,

hogy megfogja a gallérját, és cibálni kezdje Mr. Fenlandet.

Ez azonban semmi jóra nem vezetne, csak legalább meg-

tudná Mr. Fenland, hogy kikkel is van Miss Caroline.

Jól átvizsgálták az alsó részt, de nem láttak senkit, aki

Fenlandhez hasonlított volna. Nyugodtan sétáltak ki az is-

tállóhoz, hogy előkészítsék a lovakat az út hátralevő

részére.

Míg Caroline elmondta Dossie-nak, hogy Fenland a fo-

gadóban van és egyben meg is nyugtatta, Ruth a konyhán

feltöltette az élelmiszeres kosarukat. Egyikőjüknek sem

volt kedve a fogadóban enni. Két órára már indulásra

készen álltak. Elias hozta a kocsit, majd lemászott a

hajtópadról, hogy Dickon átvegye a helyét. Elias segített a

hölgyeknek bemászni a kocsiba.

Útjuk a romokban heverő Fehér Ló felé vezetett.

Caroline félrehúzta a függönyt, hogy még egy utolsó pillan-157

tást vessen rá. S egyszer csak James Fenland arca volt

előtte, aki rábámult.

Caroline azonnal visszahúzta a függönyt, de attól

tartott, hogy túl késő volt már.

– Meglátott! – kiáltotta. – Te jóisten! Meglátott!

Kilencedik fejezet

Dickon, aki a hajtó helyén ült, nem vett tudomást az

incidensről Fenland és Caroline között, így hajtott tovább.

Semmiféle jel nem mutatott arra, hogy meg kellene állni,

Szerencsére már távolabb jártak, mikor Fenland valamit

léphetett volna.

Már egy-két mérfölddel elhagyták Doncastert, mikor

Caroline dörömbölni kezdett a tetőn. Dickon félrehúzta,

lovakat, és megállt, majd kinyitotta a kocsi ajtaját. – Mi a

baj? – kérdezte, közben fürkészte az ijedt arcot.

– Ön látta? – kérdezte Caroline, s közben a

kézitáskáját markolászta, mintha attól függne az élete, és

menekülnie kellene. – A Fehér Lónál? Ön látta?

– Nem is biztos, hogy Fenland volt az – szólalt meg

ismét Dickon. Nagy csapás lenne, ha minden

erőfeszítésük ellenére, amikor a dolgok ilyen jól mennek...

– Sok embert láttam az utcán, de nem igazán figyeltem 158

rájuk, csak arra, hogy térjenek ki az utamból. Miért kellett

Fenlandnek visszamennie a másik fogadóba? – kérdezte,

majd válaszolt is saját kérdésére. – Hogy visszakérje a

pénzét. És meglátta önt? Megismerte?

– Ebben nagyon biztos vagyok – mondta Caroline. –

Egyenesen rám szegeződött a figyelme, hiszen csak egy

méterre állt tőlem.

Dickon gondolkodott egy pillanatig. – Azt hiszem, itt az

idő, hogy letérjünk erről a Nagy északi útról. Nem messze

lesz egy vámkapu, ahol fizetnünk kell. S ha Fenland utá-

nunk jön, akkor megkérdezi, hogy kik voltunk és merre

mentünk. Tehát szerintem forduljunk nyugat felé. Jobb, ha

nem Lincolnba megyünk. Ha szerencsénk van, az az

ötlete támad, hogy Lincolnba mentünk, és akkor soha nem

talál meg bennünket. Rendben van?

Akik eddig figyelték, most bólintottak.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Dickon Eliast. – Nem

nézel ki valami jól.

– Nekem kellene hajtanom, uram, nem pedig magának.

Nem helyes, hogy én utazom a hölgyekkel. Mi lenne, ha

felülnék ön mellé? – kérdezte Elias, s látszott, hogy

tényleg kényelmetlenül érzi magát.

– Majd holnap, Elias. Még pihenj egy kicsit.

159

Bezárták az ajtót, és Dickon a helyére indult. Egyszer

csak megfordult és kinyitotta az ajtót, ahol a négy utas ült.

– Elias, add ide a kalapod. Az enyém elveszett abban az

átkozott tűzben, s nagyon hideg van.

Elias örömmel segített Dickonnak, és nézte, hogy teszi

fel az úr az ő kalapját. Nagynak tűnt a kalap, s nem sok

illett hozzá, hogy a Dickon szemét is eltakarja. Dickon le-

vette, és közben egy hosszú sálat kötött fejére, mely eddig

a nyakában lógott. Erre tette rá a kalapot, s így már

minden jobban állt rajta. A szemére sem csúszott a kalap.

– Minden rendben – mondta, majd bezárta az ajtót, fel-

mászott a hajtópadra, és ostorral jelzett az indulásra.

A hó, amit már vártak, tényleg esni kezdett, szép fehér

és azonnal elolvadt, ahogy leért a földre. Dickont cseppet

sem idegesítette. Inkább különböző gondolatok futottak

végig agyán Fenlandet illetően. Mindenféle lehetséges

megoldás eszébe jutott, s annyira hatalmába kerítette ez,

hogy már nem is érezte a hideget.

Kifizette a vámot, és megkérdezte, merre kell menni

Lincoln felé. Természetes, hogy nem arra akart menni. Öt

mérföldkőre a határtól meglátott egy kis utat, mely nyugat

felé vezetett, és rákanyarodott. Ez az út a hegyek között

vitt Conisbrough-ba, ahol a conisbrough-i vár romjai álltak

egy dombon, és onnan az egész vidéket be lehetett látni. 160

Dickon megpróbált visszaemlékezni, és eszébe jutott,

hogy nekik Sheffield felé kell menniük. Egy útjelző tábla

segített is az eligazításban. Azonnal nyugat felé indult,

hiszen tudta, hogy bölcsebb a kevésbé használt úton

menni, mint a nagyvárosban.

Conisbrough-ból egyenesen Wath Upon Dearne-be

ment, majd délre, nyugatra, délre és délnyugatra vette az

irányt. Az út kacskaringós volt, és egyre jobban sötétedett,

homályosodott. Nemsokára olyan szürkület lett, hogy

képtelen volt elolvasni az irányítótáblát. Úgy tűnt,

irányérzéke faképnél hagyta. Ismét észak felé indult,

anélkül hogy rájött volna. Sajnos a hold sem világított.

Megállította a lovakat az út közepén. Most először állt

meg. Meggyújtotta a lámpát, és bedugta fejét a kocsi

hátsó részébe, hogy megbeszélje a továbbiakat az

utasokkal.

– Nem egészen tudom, merre vagyunk – ismerte be.

– Akkor megkérdezzük a következő farmon – mondta

Elias. Nevetett. – Kíváncsi is voltam, merre megy. Hadd ül-

jek oda én egy kicsit, és addig ön megmelegedhet itt benn.

Már nyitotta is az ajtót, és levette Dickon fejéről a kala-

pot. Nyitva hagyta az ajtót, hogy az uraság hadd tudjon

bemenni. Dickon bemászott, kicsit szégyellte magát.

161

Jó volt behúzódni a szél elől. Dickon kényelmesen

elhelyezkedett a bőrülésen, majd mosolyogva álomba

szenderült. Félálomban volt, mikor megállt a kocsi, és

valamivel később Elias kinyitotta az ajtót, majd büszkén

annyit mondott: – Sheffieldben vagyunk! Boldog új évet!

Új év? Senki nem tartotta számon, hogy milyen nap is

van, csak Elias. A nap nagy részét azzal töltötték, hogy

Yorkshire-en mentek keresztül, s mostanra érkeztek meg

Sheffieldben, akármennyire is igyekeztek. Beköszöntött az

1812– es év.

Aznap éjjel Sheffieldben aludtak, és szerencsére

semmiféle incidens nem történt.

James Fenland nem tudta eldönteni, merre induljon.

Azt az utasítást kapta, hogy keresse meg Walter

asszonyát. Meg is találta Durhamben, de nem látta az

utcán. Fincaster asszony mondta el neki, hogy merre

találja őket, és azt, hogy az egyik nemes hölgy fiával és

lányával van, akik tizenkettedikéig lesznek az anyjuknál. S

ezért gondolta, hogy akkor Walter asszonya is ott lesz

tizenkettedikéig. Bizonyára megbarátkozott a fiúval és a

lánnyal.

Mrs. Fincaster erősködött, hogy kihúzzon Fenlandből

valamit a nővel kapcsolatban, de az nem mondott semmit,

s csak bolondnak nézte az asszonyt.162

Fenlandnek nem jelentett volna problémát az

özvegyasszony megkeresése. S biztos volt abban is, hogy

Walter nője ott volt. De ezt nagyon kockázatos dolognak

tartotta. Ehelyett megköszönte Mrs. Fincasternek az

információkat, és megígérte neki, hogy hamarosan érte jön

az egyik lányért, hogy az ápolja a feleségét. Búcsúzóul

megcsókolta Mrs. Fincaster kezét, és dél felé, Kentnek

indult.

Nem akart megállni Doncasterben, de utastársai

olyanok voltak, hogy egy percig sem tudta volna megtűrni

őket a továbbiakban. Az egyik egy részeges fiatal srác

volt, aki odahányt a kocsi közepére úgy, hogy még

Fenlandre is csurrant-cseppent. Így aztán alig tudott

levegőt venni. Nem is tudta elképzelni, hová fajul még a

világ. Ekkor döntötte el, hogy megszakítja útját

Doncasterben, és remélte, hogy legközelebb jobb

társasága akad.

Fenland összeveszett a Három Madártoll fogadósával,

s ha nem ment volna vissza a Fehér Ló fogadóba, hogy

kártérítést kérjen, akkor nem látta volna meg a nőt, amint

éppen egy elegáns, fekete kocsiban furikáztatja magát dél

felé. Az átkozottak! Hová tarthattak? Vajon megtudták,

hogy követi őket? Az a félnótás Dossie biztos kifecsegett

163

valamit. Nem gondolta volna, hogy rájön, ki is ő. Nem

kellett volna megszólítania.

De most mit csináljon? Menjen az után a nőszemély

után? De ki tudja, már merre jár? Valószínűleg Kentbe

ment. Ha már elért oda, akkor Walter leveszi a fejét.

Kifizette a Három Madártoll fogadóban a szobát. A dél

felé tartó kocsi már régen elment, és csak holnap lesz a

következő.

Bár Elias még mindig beteg volt, csurgott az orra és

köhögött is, azt mondta, hogy már meggyógyult, és

ragaszkodott ahhoz, hogy ő fogja a gyeplőt. Ő és Dickon a

sheffieldi fogadóstól kapott térkép segítségével tárták fel a

lehetséges utakat, és kiválasztották, melyiken menjenek.

Dickon el akarta kerülni Bedfordshire-t, de ezen még kár

volt gondolkodnia, mert jóval odébb esett. Legalább pár

nap kellett, hogy a közelébe kerüljenek.

Aggódott a hölgyekért. Ő volt a felelős mindenért. Min-

denki tudta ezt. Rá kellett jönnie arra, hogy a nők nagyon

sok dolgot megéreznek, intuícióval rendelkeznek, s ezt

legfőképp az évek során a nővérétől kapott tanácsokból

szűrte le. Sokszor nagyon jó ötleteik vannak. S mint

úriember, úgy érezte, néha hallgatni kell rájuk.

164

Caroline pedig azt kérte tőle, amire már számított.

Hogy Bedfordshire felé menjenek, hadd látogathassa meg

testvérét, és menedéket kérjen Paultól. Dickon

határozottan ellenezte ezt. Megkérdezte Ruthot, hogy neki

mi a véleménye erről.

– A te nagyszerű terved szerint, hogy inkább a kisebb

utakon menjünk és kerüljük a nagyvárosokat, Dél-

Yorkshire-ben szét tudunk nézni. Igaz? Szerintem

Yorkshire csodás látványt nyújt nyáron, de télen?

Decemberben? Szerintem most már a rendes úton kellene

mennünk. Nem gondolod? Neked is ott kell lenned

nemsokára a Hadügyi Hivatalban. Egyenesen Londonba

tartsunk! Menj előbb Peterborough-ba, és utána kanyarodj

rá a Nagy északi útra. Nem barangolhatjuk be egész

Angliát azért, hogy elkerüljük Fenlandet. Én haza akarok

menni.

– Rendben van – mondta Dickon.

És Dickon lassan London felé vette az irányt.

Mikor elérték azt a házat, melyben Lady Stilton lakott

az öccsével, Caroline-nak az az érzése támadt, hogy már

kiskoruk óta ismerik egymást. Ugyebár megtudta Ruth

életének történetét az anyjától, Lady Rycote-tól. Igaz, hogy

egy anya sokszor máshogy látja a dolgokat. Ruth erős

jellem volt, magabiztos, aki nem tűrte maga mellett a buta 165

embereket. Szeretett öccse hibáit pedig sokszor elnézte.

Caroline nagyon csodálta, és azt kívánta, hogy bárcsak

neki is ilyen hihetetlen bátorsága lenne.

Ami Dickont illeti, Caroline kezdte azt hinni, hogy ez a

férfi a légynek sem tudna ártani. Mikor ő és Ruth nem ér-

tettek egyet – ami elég sokszor előfordult –, soha nem mu-

tatta ki haragját, hanem a végén tréfát faragott belőle.

Néha megfogadta nővére tanácsait, máskor mosolygott,

és azt csinálta, ami neki jólesett. Az arrogancia, melyet a

kocsiban tanúsított, mikor Durham felé tartottak, már rég

tovaszállt. Mintha nem is létezett volna.

– Neked köszönhető, hogy Dickon ilyen lett – mondta

Caroline-nak Ruth egyik este, mikor még nem érték el

Londont. – Dickon annyira nagyra volt magával. Most már

sokkal rendesebb. Biztos, hogy neked köszönhetem, hogy

így megváltozott.

– Nem! – pirult el Caroline. – Ő mindig is nagyon

kedves volt, szerintem nem...

– Hidd el, amit mondok – mondta erőszakosan Ruth.

Caroline egyre visszahúzódóbban viselkedett, mikor

elérték Londont. Attól félt, hogy ha kinéz a kocsi ajtajából,

akkor Walter arcát pillantja meg először. Ugyanúgy, ahogy

Fenlandet meglátta Doncasterben. Bár öt évig élt

Londonban, semmi nem volt ismerős a számára. Mint 166

később megtudta, Dickon és Ruth a Golden téren laknak.

Ez nem volt messze a Hanover tértől, ahol ő lakott

Walterral. Sehová nem járt abban az időben. A Hanover

téri ház volt a börtöne.

Elhatározta, hogy Lady Stilton háza nem lesz a

börtöne. Bár ha már börtönről van szó, akkor az a

luxusbörtönök közé lenne sorolható. Amint megérkeztek,

Caroline-t elhelyezték a vendégszobában, mely vidám

sárga és krémszínekben fénylett. Az ablakai a hátsó kertre

néztek. Volt a szobában egy krémszínű, márványborítású

kandalló, egy nagy, kényelmes ágy, egy fésülködőasztal,

és még egy ágy Dossie-nak. A berendezést egy nagy

íróasztal egészítette ki, melynek tetején tintatartó, papiros

és toll is volt.

Ruth és Dickon biztatták, hogy nyugodtan érezze

magát otthon. Hamar megszokta az egész környezetet.

Délelőtt többen jöttek, hogy megismerkedhessenek vele,

és délutánonként is sokan keresték fel Lady Stiltont. Főleg

úgy, hogy megtudták, nem egyedül jött. Caroline-t Mrs.

Makepeace-ként mutatták be s azt mondták, hogy

Durhamből jött, és hosszú látogatást tesz Londonban, a

barátainál. A Durhamben megrendelt ruhákat viselte, és

Caroline ismét nőnek érezhette magát, és az önbizalma is

egyre nőtt.167

Nem sokat találkozott Dickonnal, akinek első útja egy

bankár barátjához vezetett, és kölcsönt vett fel, hogy

nővérének vissza tudja fizetni az adósságot. Az

adósságot, mellyel igazából Caroline-nak tartozott.

Caroline-nak mind a ketten védelmet jelentettek az

ismeretlen jövőre nézve. Dickon belevetette magát a

munkába a Hadügyi Hivatalban, s elmondta, mennyi

jelentés halmozódott fel azóta, hogy nem volt benn a

munkahelyén, és rendbe kell tennie ezeket.

Kicsit lehangoltnak tűnt. A Hadügyi Hivatalban semmi

sem változott. A háború lassan a végéhez közeledett, és

egyre sürgetőbbé vált a hadügyi jelentések

rendszerezése. Nagyon vágyott már Ryfield mezőit

átlovagolni vagy lovas kocsit hajtani a Nagy északi úton. A

szíve és lelke mindig máshová húzott. Felettese, Lord

Avebury már többször felhívta a figyelmét arra, hogy ne

engedje gondolatait másra terelődni.

Egy este, miután Caroline már nyugovóra tért, beszél-

getni kezdett nővérével, Ruthtal. – El sem tudod képzelni,

mennyire féltem ettől az úttól. Állandóan csak az járt az

eszemben, hogy nem hagyhatom Eliast egyedül hajtani,

hiszen annyira hosszú út volt. A Hadügyi Hivatalt is ott

akarom hagyni. Úgy érzem magam, mintha börtönben

lennék.168

– Akkor most már van fogalmad arról, hogy mit érezhe-

tett Caroline – mondta Ruth.

– Hogy érted? – kérdezte meglepve Dickon. – Most

már nincs megkötözve a keze. Bármit csinálhat.

– Nem így van. Nem megy sehová, mert attól fél, hogy

meglátják és felismerik. Gondolj erre!

De mit tehetnének, hogy ne így legyen? És itt egy

másik probléma, mely Dickon nyakába szakad. Pedig már

eddig is megtette, amit megtehetett. Caroline már

megszabadult a férjétől, és egy könnyedebb életet él a

Golden téren. De ez mind nem elég.

Mióta Londonba érkeztek, nagyon kevés időt töltöttek

együtt. Arra gondolt, ez mind azért van, mert a nő óriási

hatással volt rá. Tudta, hogy a nő megváltoztatta életüket,

de ez cseppet sem gyengítette az iránta táplált

érzelmeket. Megpróbálta leküzdeni vágyát, mely mindig

arra irányult, hogy újra és újra a kezében tartsa a nőt.

– Csak nem három szelet pirítóst eszik? – mondta

Dickon, s közben a kenyerekre pillantott. – Olyan kövér

lesz, mint a malac. – Azzal ki is használta a pillanatot,

hogy tanulmányozza a nő alakját. Annyira törékeny és

sovány volt, és ezt találta a legérdekesebbnek benne.

– Malacot mondott? – vágott vissza Caroline. – És ön

talán nincs jó húsban?169

– Van valami kifogása az alakommal? – kérdezte

Dickon. – Egy férfi sem tudja rendesen végezni a

munkáját, ha nem lakik jól. És egy férfinak ugye akad még

a munkáján kívül más kötelessége is.

A fenébe is, gondolta Dickon, csak a tűzzel játszom,

melynek lángja oly forró, hogy megéget. Ennél többet aka-

rok. Szerintem ő is. Legjobb, ha nem reggelizem és

vacsorázom vele együtt.

– Mondja, Ruth, mit gondolnak az emberek, hol lakom,

igazából? – kérdezte Caroline Ruthot, miközben teáztak

egyik reggel. – A barátai, Lady Robstart és Mrs. Hinkle na-

gyon érdeklődnek. Úgy érzem magam, mint amikor

Ryfieldben voltam, és Sir Harry kérdezősködött. Mindig at-

tól féltem, hogy valami rosszat mondok. Nehéz visszagon-

dolni egy olyan múltra, ami meg sem történt.

Ruth nevetett. – Pedig nagyon jól játssza a szerepét –

mondta. – De most már azt hiszem, tegeződhetünk, mert

elég jó barátok lettünk. Jellemezd, hogy milyen

Durhamben a vidéki táj. Szerintem azok a hölgyek még

soha nem jártak arra. Mit mondtál Sir Harrynek? Nem

vagyok biztos benne, hogy le akart vizsgáztatni.

– Kérdezgetett a fiaidról, mivel úgy gondolta, ismerem

őket. Tényleg, mikor találkozhatnék velük?170

– Bármelyik nap – mondta Ruth. – De legjobb lesz, ha

előtte mesélek róluk.

Will, a legidősebbik fiú, aki Dorsetben él a Stilton

család gazdaságán, néhány nappal később érkezett. Épp

akkor jelentették be, mikor Caroline és Ruth Lady Robstart

és Mrs. Hinkle társaságában szórakozott.

Caroline örült neki, mert máskülönben soha nem ismer-

hette volna meg Ruth fiát. Huszonnégy év körüli férfi volt,

szőke hajjal és élénk kék szemmel. Nem volt magasabb,

mint az anyja.

Will üdvözölte édesanyját, csókot nyomott a két arcára,

és Ruth vendégeihez fordult: – Emlékszik, kedves... –

kezdte Ruth, és bemutatta mind a két hölgyet, akiknek a

nevére Will igazából nem is emlékezett.

Caroline érezte, hogy itt a végzet, de már késő volt.

– És biztosan emlékszel még Mrs. Makepeace-re –

mondta Ruth, s mosolygott Caroline-ra.

Will felhúzta szemöldökét, és megkérdezte: – Találkoz-

tunk mi már valaha, Mrs. Makepeace? Biztos nem felejtet-

tem volna el az arcát.

Caroline hallotta a háttérben a sutyorgást, amit Lady

Robstart és Mrs. Hinkle csapott, mikor meghallották, mi-

lyen bókot mondott Will Caroline-nak. Caroline remélte,

hogy ez csak álom. De ahelyett, hogy nagyon zavarba jött 171

volna, mosolygott és azt mondta: – Will! Te viccelsz?

Olyan sokat változtam volna azóta, hogy Durhamben

jártál? Ruth – fordult oda újdonsült barátnőjéhez –, tényleg

olyan sokat változtam volna? Mondd meg ennek a fiúnak,

hogy persze beteg voltam, de most már jobban vagyok.

Will zavarban érezte magát, de az anyja pillantásaiból

ítélve rájött, hogy itt valami másról van szó. Valami nem

stimmelt. Majd odafordult a következő vendéghez, és azt

mondta: – Most már emlékszem.

Miután a hölgyek elmentek, Ruth megmagyarázta

Caroline jelenlétét a fiának. Caroline viszont attól tartott,

hogy minden veszve van. Félt, hogy a két hölgynek eljár a

szája, hogy Ruth fia meg sem ismerte anyja legrégebbi és

legkedvesebb barátnőjét, aki ráadásul korban sokkal

közelebb van a fiúhoz, mint az anyjához.

Caroline arra gondolt, hogy legjobb, ha most elmegy.

Nem akart több kellemetlenséget okozni vendéglátójának.

A január hamar elmúlt, és közeledett a február.

Caroline mindent megtett, hogy segítsen Ruthnak vacsora-

és zenés partikat szervezni. Az utóbbira egy híres olasz

szopránt sikerült beszerveznie, aki fantasztikusan énekelt.

Caroline egyre többet tapasztalt. Arra gondolt, hogy ha

esetleg elhatározná, hogy munkába áll mint házvezetőnő, 172

akkor rengeteget tudna segíteni a tulajdonosnak

rendezvények szervezésében. Fokozatosan

figyelmeztetnie kellett magát arra, hogy bár nagyon jól érzi

itt magát, mégsem folytathatja tovább ezt az állapotot.

Egypár kilóval most már nehezebb, és a ráncok kisimultak

az arcán. Sokkal többet törődött kinézetével, különböző

variációkat talált ki arra, hogyan viseije haját. S kezdett

egyre jobban igazi korára hasonlítani. Nem nézett ki most

már harminckét évesnek. Hiszen még csak huszonkettő

volt.

Dickon pont az ellenkezője lett. A rengeteg munka na-

gyon megváltoztatta. Álmait akarta megvalósítani. Nagyon

keveset tartózkodott a Golden téri házukban, és ez

aggasztotta Ruthot, akinek szüksége lett volna arra, hogy

egy férfi legyen a háznál, mikor vendégek vannak és partit

rendeznek. Nem hitte el Dickonnak azt a kifogását, hogy

rengeteg a munka a hivatalban.

– Azt mondtad, hogy eleged van a Hadügyi Hivatalból.

Mégis ott töltöd időd nagy részét – szidta le öccsét egy

vasárnap reggel, mikor Dickon azt mondta, hogy a misére

sem megy el. – Minek van akkor a vasárnap? Ezen a

napon nem érkeznek jelentések. Nem a munkával kell

foglalkozni.

173

– Az bármikor jöhet – mondta Dickon, és nem nézett

testvére szeme közé. – Azt az ember soha nem tudhatja.

– Szamárság! – kiabálta Ruth. – Kerülöd Miss Caro-

line-t igaz? Eddig pedig olyan kedves voltál hozzá. Dickon,

tudod nagyon jól, hogy ezt nem lehet folytatnod. Miért nem

találkozol fiatal hölgyekkel? Olyan hölgyekkel, akik meg-

felelnek a te elvárásaidnak és függetlenek? Annyi fiatal

hölgyet vezetnek be a társaságba ebben az évben. Én

tudom. Nekem megvan az összeköttetésem. Annyi hölgyet

tudok elhívni hozzánk, amennyi csak befér a házba. És te

választhatsz. Ígérd meg, hogy nem folytatod ezt tovább.

Dickon, itt az idő, hogy te is párt válassz és családot

alapíts.

– Túl elfoglalt vagyok ahhoz – mondta makacsul

Dickon.

– Hát persze! Akkor menj, nézegesd a jelentéseidet,

én pedig kitervelek valamit.

Tizedik fejezet

Ruth kijelölt egy időpontot a Dickonnak rendezendő

partira, s már alig volt két hetük, hogy megkezdjék az

előkészületeket. A házban amúgy is nagy volt a

felfordulás. Caroline a szobájában ült, és a meghívókat 174

címezte. Ruth pedig utasította a cselédeket, hogy

tegyenek rendet a szobákban az alsó szinten, fényezzék ki

az ezüsttárgyakat, vasalják ki az asztalterítőket, és

szerezzék be az ennivalót.

Ruth elmondta Caroline-nak, hogy mi a nagy felhajtás

oka. Caroline csak egyet tudott vele érteni, hogy

Dickonnak már feleségre van szüksége. De a hír furcsán

érintette. Belegondolt, hogy ez azt jelenti, most már saját

családja lesz és nem fogja látni. Nem mintha eddig sokat

látta volna, de tudta, hogy számíthat egy férfira, akire

bármikor szüksége lehet. De miféle szükségre is

gondolhatna? – kérdezte magától. Neki ugyan nem kell

egyetlen férfi sem. A Ruthtal és Dickonnal való barátságát

a továbbiakban is fenntarthatja levélben. A parti után

azonnal keres magának egy helyet.

Caroline felállt a szobájában lévő kandalló elől, és

elindult lefelé a lépcsőn, mert látta, hogy nem sokáig lesz

elég a fenn lévő szén. A szolgák annyira el voltak foglalva

a takarítással, hogy Caroline egy percig sem csodálkozott,

hogy így kifogyott fenn a tüzelnivaló. Az egyik cseléd,

mikor meglátta Caroline-t lefelé jönni egy zsákkal, azonnal

odament, és kivette a kezéből. És már szaladt is, hogy

tegyen bele utánpótlást.

175

Ruth a legrégibb ruháját viselte a ház rendbehozatala

közben. Egy különös sapka is volt a fejére kötve,

miközben az inassal éppen azt beszélte, hogyan is

rendezzék át a bútorokat. Azt kérte, úgy helyezzék a

fotelokat és rekamiékat, hogy könnyen lehessen

közlekedni egyik szobából a másikba. De azért legyen

egypár szék, ahová le tudnak ülni az idősebb vendégek is.

Ruth Caroline-t is bevonta a beszélgetésbe.

– Idősebb vendégek is jönnek? – kérdezte Caroline. –

Azt hittem, hogy csak fiatal hölgyek jönnek el Dickonhoz.

Ruth elmosolyodott. – Ez így is van, de legtöbben a

szüleikkel jönnek, hiszen még oly fiatalok. És ott vannak

az én barátaim is, akik idősebbek. Például Lady Robstart

és Mrs. Hinkle. Egy parti alkalmával az ember mindenkit

meghív.

– Azt hiszem, én eltűnök arra az időre – mondta

Caroline.

Ruth nem tudott hová lenni, tárt karokkal csodálkozott:

– De miért?

– Nem szabad elfelejtenünk, hogy én rejtőzködöm. Ha

mindenkit meghívtok, akkor a vendégek között lehet, hogy

lesznek olyanok, akik ismerik az én „John" férjemet, és

tudják, hogy nincs meg a felesége. És ha összeáll nekik a

kép, rájönnek, hogy van valami furcsa a dologban. 176

Ráadásul már Lady Robstart és Mrs. Hinkle gondoskodtak

arról, hogy a gyanú esetleg rám terelődjön.

– Szerinted a férjed tudatta valakivel, hogy elhagytad

őt? – kérdezte Ruth. – Mert szerintem nem. Senki sem

látott, senki nem ismer, senki nem hiányolhat.

– Nem baj, akkor is jobb lesz, ha a szobámban

maradok. Örömmel segítek az előkészületekben, de nem

fogok részt venni. Kérlek, érts meg.

Ruth túlságosan is jól megértette. Nehéz dolog lenne

Dickont látni, amint szépségekkel járja táncát. Ruth szíve

pedig nagyon húzott Caroline felé.

Mivel a partit Szent Valentin napja előtt egy nappal

rendezik, Ruth elhatározta, hogy piros szívekkel díszíti fel

a házat. Megkérte a szolgákat, cselédeket, hogy kutassák

át a ház legtávolabbi zugait is piros díszekért,

porcelánfigurákért. Még egy varrónőt is felkért, hogy

rózsaszín díszeket varrjon a hosszú asztal terítőjére,

ahová a frissítőket szolgálják fel. Fonalakon lógó szívek

díszítették a csillárt is. Piros tulipánok voltak a ház körül

elhelyezve cserépben. A szakács pici szív alakú tortákat

sütött, és mindegyiket eperlekvárral töltötték és díszítették.

Végül már Ruthnak is elege lett az egészből. Fogytak a

házimunkák, de még mindig akadtak simítások. A bútorok

már nem a megszokott helyükön álltak, a szolgák 177

fáradtnak és levertnek látszottak. Ruth egy nagy széket

húzott el a könyvtár falától a kandalló elé, és fáradtan

belerogyott.

– Még két napunk van – morogta hangosan. –

Akkorára kész leszünk – mondta, s közben csengetett

teáért.

A teával együtt megérkezett Ruth öccse is.

– Dickon! – kiáltott, s megpróbálta lelkesedését kifejez-

ni. – Nem láttalak már napok óta.

– Ebben a házban nem lehet élni. Csak azért jöttem,

mert el kell mennem itthonról, és nem veszek részt a

partin. A Hadügyi Hivatalból...

– Ne etess már megint a hivataloddal! – kiáltotta Ruth

dühösen. Felállt, és szembenézett az öccsével. – Az

egészet miattad csinálom. Miattad! Még akkor is itt leszel,

ha erőszakkal kell hogy kényszerítselek rá. Képes leszek

és le kötözlek. Megígérted! Megígérted!

– Nem ígértem meg. Te ugyan megkértél, hogy ígérjem

meg, de én nem tettem. A hivatal...

– A fenébe a hivatallal. – Ruth azzal visszarogyott a

székébe, és kezébe temette arcát. – Dickon, jönnöd kell.

Először Miss Caroline, most meg te nem akarsz jönni.

Hiába minden munka, idő, szolgák?

– Mi van Miss Caroline-nal ? Ő is panaszkodott? 178

– Attól fél, hogy valaki felfedi hollétét – szólt szipogva

Ruth. – Nem tudom rábeszélni. Kétlem, hogy veszélyben

lenne.

– Rendben van. Majd szólok Lord Aveburynek. Talán

elenged, és akkor néhány órára el tudok jönni.

Elérkezett február tizenharmadika, és a Golden téri

házban minden a legnagyobb rendben volt. Már csak a

friss virágcsokrok hiányoztak, amit Caroline rendezett el az

utolsó percben. Ruth már túl fáradt és ideges volt.

Ruth végigszemlélte az előszobát, a lépcsőfeljárót és a

nappalit, melynek széles ajtóbejáratai voltak. – Ez túl sok –

szólt hirtelen. – Az egészet túldíszítettem. Le kellene tépni

ezeket a piros szíveket, és a virágok fele sem illik ide. Az

emberek azt fogják hinni, hogy megőrültem. Kedves

Caroline, nagyon elfáradtam. Meg kellene keresnem az

ágyam, és egy hónapig fel sem kelni, csak aludni.

Szerintem ez a parti kész tragédia lesz – mondta

keseregve, és ismét lerogyott a székbe.

– Ez nem így van – szólt közbe Caroline, aki sokkal

jobban érezte magát, mint Ruth. – A ház csodálatos, és

nagy sikere lesz a partinak. Bárcsak én is részt vehetnék

rajta!

179

– Még nem késő! – szólt mohón Ruth. – Felvehetnéd a

sárga-zöld színű ruhádat. Azt még nem is viselted.

– De hát az hogy menne a piros szívekhez?

Köszönöm, inkább nem.

Szilárd elhatározása ellenére Caroline mégis

magányosnak érezte magát a szobájában. Elhatározta,

hogy az emeleten fog megvacsorázni. Felhozat egy tálca

ennivalót, és lefekvés előtt elolvas egy jó könyvet. Ahogy

ismerte magát, félt attól, hogy nem fog tudni elaludni. Ő is

ugyanolyan keményen dolgozott, mint Ruth, csak ugyebár

ő nem fogja élvezni ezt az estét és a csodálatos díszítést,

gondolta szomorúan. Ő döntött így, és nem kell magát

sajnáltatnia.

A vendégek lassacskán megérkeztek a késő délután

órákban. Caroline hallotta a zenészeket és a

beszélgetések morajlását, s azt is, hogy egyre oldottabb a

légkör, egyre nagyobb a hangzavar. Caroline megpróbált a

könyvére koncentrálni, de nem sok sikerrel. Vajon

találkozott Rycote gróf álmai hölgyével? Hogy néz ki a

hölgy? Biztosan szőke alacsony, kék szemű és bájos

mosolyú. Hirtelen Caroline megutálta az összes szőke

hajú nőt.

Egy szolgálólány érkezett egyszer csak a tálcával. – Az

mondták, hozzam fel ezt önnek, mielőtt még felszolgálják 180

az ételeket odalenn – mondta sietősen, és már be is húzta

az ajtót maga mögött.

Caroline nem volt éhes, mégis hozzálátott a

finomságokhoz. Már csak azért is, hogy teljen vele az idő.

Fél óráig tartott. Éppen egy szív alakú epres süteményt

tartott a kezében, mikor kopogtak az ajtón. Gondolta, hogy

a szolgálólány jött a tálcáért. – Jöjjön be – kiáltotta.

De tévedett. Dickon volt.

– Mit csinál maga itt? – kérdezte hebegve.

Dickon maga volt a tökéletesség, ahogy kinézett. Nem

tehetett róla, de óriási zavarában végignézte a férfit, ahogy

kék mellénye és krémszínű kabátja kiemelte széles vállát.

A nadrág pontosan passzolt lábára, szép alakú combjára.

Kis fehér csokornyakkendő díszítette ingje nyakát.

Caroline lenézett saját, szürkés, elnyűtt ruhájára, mely

még egyike volt a régi ruhadarabjainak, és látszottak rajta

az előkészületek nyomai.

– Mit csinál maga itt? – kérdezte ismét. Dickon

ránézett. – Mondjon már valamit! – kérte a férfit, hogy

szólaljon meg. Hirtelen letette az asztalon lévő tányérra a

sütemény egy kis darabját. Felkelt és lesimította

szoknyáját. Dickon felé lépett, aki kíváncsian figyelte a nőt.

– Le kell jönnie – szólt Dickon, de nem mozdult.

181

– Nem, nem megyek – tiltakozott Caroline. – Ruthnak

már elmondtam, miért. Önnek nem itt kellene lennie. A

partit önnek rendeztük.

– Le kell jönnie. Velem tart? – kérdezte Dickon, s köz-

ben behajlította karját, mint aki várja, hogy belekaroljanak,

s kivezesse a hölgyet a szobából.

– Ne legyen buta – nevetett idegesen Caroline. –

Nézzen rám, hogy nézek ki ebben az ócska ruhában.

– Rendben van. Akkor magunknak, itt az emeleten ren-

dezünk egy partit. Ez a tánc, remélem, az enyém. Keringő.

S Dickon ismét kitartotta karját, mint aki a táncparkettre

akarja vezetni kedvesét.

Caroline azonban visszalépett. – Ez nem bál. Ez egy

parti. És a partin nem szoktak táncolni.

– Kifogások, kifogások – mondta Dickon, miközben kö-

zelebb húzódott a nőhöz.

– Uram! – kiáltott Caroline, és nagyon megijedt, szinte

földbe gyökerezett a lába, pedig semmi oka nem volt rá.

Az a különös érzése támadt, hogy minden erejét elveszti.

Lábai mintha nagy fadarabok lettek volna, meg sem tudta

mozdítani azokat. S a férfi sötét szeme teljesen

elvarázsolta. Az egész teste egy furcsa, lüktető szívvé

változott.

182

– Nagyon jól tudja, hogy ez elkerülhetetlen – szólalt

meg Dickon. Csak egy-két lépéssel állt távolabb Caroline-

től. Egy pillanatra a férfi lehunyta a szemét. – Tudom, hogy

nem szabad – mondta. – Én megpróbáltam parancsolni

magamnak.

Dickon meg sem mozdult.

– De most már teljesen elvesztem – mondta végül. –

Ó, Caroline!

Átölelte a nőt, s fejét a mellkasához nyomta, miközben

ujjaival simogatta a nő haját. Kis csókokkal halmozta el

Caroline fejét, és ismét simogatni kezdte a haját, mint aki

azt akarja, hogy a csókok eljussanak Caroline testébe.

Caroline hangtalanul és mereven állt. Egy pár perccel

később Dickon hátralépett, és felemelte a nő arcát.

– Mondja, hogy menjek el! Mondja! Vagy mondja, hogy

maradjak, és minden a legnagyobb rendben van, és hogy

nagyon jól érezte magát velem ez alatt a pár hét alatt.

Nem küzdhetünk érzéseink ellen.

Caroline teljes csendben fogadta Dickon ezen

mondatait, és csak bámulta addig, amíg ajkuk nem

találkozott. Dickon ajka finom meleg volt, és kényeztette

az övét. Caroline kereste, kutatta, hogyan viszonozza ezt

a melegséget, anélkül hogy gondolkodott volna rajta.

183

Érezte a férfi kabátján lévő gombokat, melyekhez

odapréselődött, s érezte a gyapjú és a szappan illatát.

Caroline olyan volt, mint egy játék baba, melynek nincs

akaratereje. Egyre hevesebben csókolóztak, s mikor

Dickon abbahagyta és hátralépett, Caroline úgy érezte

magát, mint akit elhagytak. Ösztönösen odapréselte a fejét

a férfi erős mellkasához, és karjaival átölelte. Soha nem

érzett még ekkora vágyat és ilyen boldogságot.

Hát ilyen az az érzés, amit az emberek beszélnek a

szerelemről! Most először érezte ezt. Mennyire hiányzott

már! Szükségét érezte, hogy ismét végigszántsa Dickon

haját, hogy érezze a frissen borotvált álla illatát, hogy

megsimogassa a fülét.

De nem tette egyiket sem. Kényszerítette magát, hogy

ő is hátralépjen, az asztalhoz sétáljon és leüljön egy

székre. Fejét a kezébe temette, és a tintatartóra bámult.

– Tudja, hogy nem tehetjük meg – mondta fáradt,

kimerült hangon. – Nem tehetjük meg, Dickon.

– Nézzen rám, és mondja el, miért nem – mondta

kedvesen, és mögé állt. – Forduljon meg, és mondja meg,

hogy miért.

– Mit akar tőlem? Én egy férjes asszony vagyok. Azt

akarja, hogy a szeretője legyek? Nagyon sajnálatra

méltó szerető lenne belőlem. Olyan vagyok, mint egy 184

jégcsap. Nem tudta?

– Ne nevezze magát jégcsapnak. Ön egyáltalán nem

érzéketlen.

Dickon kezét lassan Caroline vállára tette, és finoman

körkörös mozdulatokat végzett, így simogatta. Caroline

szinte felsikoltott a vágytól. Olyan volt, mintha a mennyor-

szágban lenne.

Tudta, hogy ha most megszólal meleg hangján a férfi, s

még egyszer megengedi, hogy megsimogassa, akkor el

lesz veszve. Erőt vett magán, és szembenézett a férfival. –

Ruth nem fogja tudni, hogy hol van. Várja, hogy ön is

fogadja a vendégeket.

– A fogadás már megvolt.

– De akkor is, maga most a ház ura. Ott kell lennie!

– Ruth fiai ott vannak. Hadd csinálják csak. Hadd mu-

tassa be Ruth a fiúkat a hölgyeknek. Ők sem házasok

még. Engem pedig senki nem hiányol.

– Tudja, hogy nem kellene a szobámban lennie.

– Igaza van. De azt gondoltam, ön is örülne, ha látna.

– Természetesen nagyon örülök, hogyha látom. Ön és

Ruth annyira kedvesek voltak hozzám, hogy...

– Ne kezdje már megint. Ne tegyen úgy, mint egy ide-

gennel, aki csak a kereszteződésben segítette átmenni.

Nézünk szembe a dolgokkal, Miss Caroline. Valami van 185

közöttünk – vonta meg szemöldökét Dickon. – Nem

kerestük, sőt még harcoltunk is érzéseink ellen.

Legalábbis én így tettem. Belefáradtam a harcba. Mit

gondol, miért töltök annyi időt a Hadügyi Hivatalban?

Pedig alig bírok ott lenni. Az a sok úriember mind azt hiszi,

hogy nagy államemberek, és tudják, hogyan kell

megnyerni egy harcot. De nem csak erről van szó. Nem

tudnánk megegyezni? Kevés van, amit adhatok, de az

mind az öné. El tudtunk szökni együtt Londonba, együtt

laktunk Ryfieldben, az anyám nagyon szereti, s ki tudtunk

találni egy történetet, hogy mi lett Johnnal, az állítólagos

férjjel. Talán folytathatnánk így tovább, és még egy

házassági ajánlatot is elfogadna tőlem. Anyám nagyon

örülne neki. Azt is meg tudnánk csinálni így együtt.

Caroline nem tudta tovább nézni Dickon vágykeltő

szemét. A tervek csodálatosnak tűntek. De Caroline

szerint nem létezett megoldás kettőjük dolgára. Mennyire

kísérti ez a férfi! Erősnek kell lennie. Felállt, és a férfi

szemébe nézett.

– Nem, Dickon. Elég hosszú ideig voltam házas ahhoz,

hogy tudjam, többé nem akarok úgy élni. Számomra

elképzelhetetlen, hogy úgy éljek. Már a parti előtt

elhatároztam hogy az összejövetel után azonnal elmegyek

innen. És úgy is fogok tenni. Viszlát, Dickon.186

Caroline megállt, és töredezett hangon még annyit

szólt:

– A jóisten legyen magával.

Válaszul Dickon nem tudott más tenni, csak magához

rántotta, és egész arcát beborította csókokkal. Caroline

küzdött ellene. Dickon engedte is, hogy hátrébb lépjen,

majd Caroline arcába nézett, és egy utolsó, hosszú csókot

nyomott a szájára, melytől azonnal remegni kezdett.

Mikor már teljesen elengedte a férfi, odament a széké-

hez, és leült. Dickon sarkon fordult, és elhagyta a szobát.

Óvatosan zárta be az ajtót maga mögött.

Caroline aznap éjjel keveset aludt. Visszaidézett

minden csókot, minden ölelést, s csodálattal töltötte el,

hogy egy férfi ilyen érzelemgazdag lehet. Walter ugyan

udvarolt neki, de soha nem csókolta meg, s csak arra

figyelt, hogy gyerek legyen. Minden egyéb tevékenység,

mellyel még boldogabbá tehették volna egymást, csak

időpocséklásnak számított.

Mindenféle vonzalom, amit Walter iránt érzett, a

nászéjszakán semmibe veszett.

Miután Walter olyan módon bánt vele, ami nem

emberhez méltó volt, úgy érezte, hogy ő már egyetlen

férfinak sem tud igazából megfelelni. Milyen rossz

helyzetben volt akkor! S milyen reménytelen volt az élete! 187

A válás számításba sem jöhetett, Walter ellene volt, bár

mindenáron meg akart tőle szabadulni. A világ előtt együtt

voltak, de egyébként soha. Walter titokban intézte a maga

kis ügyeit.

Caroline emlékeztette magát, hogy Dickonnak is örö-

kösre van szüksége. És ez a legrosszabb. Még ha a jövője

boldognak is látszik így Walter nélkül, akkor sem lesz telje-

sen felhőtlen, hiszen nem tudja örökösökkel megajándé-

kozni a férfit. Ezt már bebizonyította. Öt év reménytelen

próbálkozás után.

Caroline Dickon karjaiba képzelte magát, és

gondolatok ébredtek benne szerelmük folytatásáról. A

kandalló fénye egyre jobban halványult. Megpróbálta

észhez téríteni magát, felállt, és meggyújtott egy lámpát.

Szenet is tett még a kandallóba.

Kíváncsi vagyok, rájön-e, hogy mennyire szeretem,

gondolta, miközben ruháit szedegette a szekrényből, és

csomagolt. Remélem, megtalálja a nőt, akire vágyott

ebben a társaságban, melyet Ruth hozott neki össze ma

estére. Szeretném, ha boldog élete lenne, és soha nem

tudná meg, hogy az én szívem összetört, aminek nemcsak

ő az oka.

A valóságban Walternak köszönhetett minden

szomorúságot és pesszimizmust.188

Tizenegyedik fejezet

Mikor reggel nyolckor lejött Dickon a hallba, különös

csendre lett figyelmes. A földszinten minden a megszokott

rendben volt, úgy tűnt, mintha nem is tartottak volna partit.

Az étkező felé vette az irányt. Az is teljesen elhagyatott

volt. Nem volt a tálalóasztalon semmiféle ennivaló, nem

volt megterítve az asztal. Dickon meghúzta a csengőt, és

leült egy mahagóni bútordarab csupasz szélére.

Végre-valahára megérkezett az egyik szolgálólány.

Egyik kezében teáskannát tartott, másikban pedig citromot

és cukrot. – Teát parancsol, uram? – kérdezte. Mikor

Dickon bólintott, letette a tálcát a férfi elé.

– Hol vannak a többiek?

– Ruth asszony azt mondta, hogy ma reggel

pihenhetünk, merthogy senki sem jön délig.

A szolgálólány szemrehányó pillantást vetett a férfira. –

Talán reggelizni szándékozna?

– Ha lehet, ennék egypár falatot. Mennyi ideig tart,

amíg elkészül? Ugyanis mennem kell a hivatalba.

– Nem tudom – szólt nyeglén a lány, miközben nagyok

ásítozott.

– Nem várhatok.189

Azzal hirtelen leöntötte torkán a teát, és elhagyta a

helyiséget. Az inas sehol nem volt, nem tudott mit tenni,

vette a kabátját, kalapját, kesztyűjét, és elindult. Közben

kezével jelzett egy kocsisnak, aki a Golden tér sarkán állt.

Úgy gondolta, sokkal jobban jár, ha bérel egy kocsit vagy

lovat, hiszen mire felkeltené a lovászt, és megvárná míg

jóllakik a ló, addigra biztosan megunná az életét is. A

napnak is vége lenne, mire hozzákezdene valamihez.

Elhatározta, hogy felmondja állását a Hadügyi Hivatal-

nál, és addig akarta ezt megtenni, míg meg nem gondolja

magát.

Furcsa hatást tettek rá a tegnap este történtek. De

beismerte, egyelőre nem sikerült célját elérnie. De hogyan

is hihette, hogy beleegyezik Caroline bármibe is? Nem

engedhette meg magának anyagilag, hogy megtartsa

Caroline-t, hiszen a testvérével lakik együtt a házban, mert

csak így engedhetik meg maguknak, hogy megfelelő

ruhatárat, kocsit tartsanak fenn. A helyzete pedig

korántsem fog javulni addig, amíg vissza nem megy

Ryfieldbe. És akkor sem lehet megváltoztatnia az egész

életét egyik napról a másikra. A legjobb lesz az, ha

otthagyja a hivatalt, és visszamegy Durhambe, ahol vigyáz

és igazgatja a gazdaságot.

190

Akkor talán el tudja felejteni azt a gondolatát, hogy

Caroline-t magához vegye és elszökjön vele valahová.

Bárhová elmenne. De Caroline soha nem tudna elszökni

vele. S nem is érezné magát jól egy fedél alatt egy ilyen

férfival. Mindkettőjük kényelmetlenül érezné magát, hiába

adna meg neki minden kényelmet és szeretetet. El kell

mennie, és akkor Caroline marad a házukban, és nem

utazik el. Látta, hogy kényelmetlenül érinti Caroline-t

annak a gondolata, hogy meg kell a testvérét, Pault

látogatnia annyi év után. Az pedig a legnevetségesebb

dolog, amit valaha hallott, hogy házvezetőnőként élje az

életét.

Ő volt az egyik, aki nagyon hamar érkezett be a

Hadügyi Hivatalba. A jelentések óriási halma sokkal

magasabbnak tűnt, mint amikor tegnapelőtt hazament a

munkahelyéről. Kisétált, és keresett egy péket, ahol

megvásárolta a napi ennivalóját. Tíz órára kért egy

időpontot Lord Aveburytől. Ő ugyanis sohasem érkezett

annál hamarabb. Ekkor tudta meg, hogy Lord Avebury két

napig nem jön be, mert Oxfordba hívták a fia miatt.

Dickon felsóhajtott, és visszatért a nagy halom

jelentéshez. Gyorsan átnézte, semmiféle hír nem volt

benne, ami a testvérét, Benjámin Richardsont érintette

volna. Ezek szerint Ben testvér még mindig harcol.191

Egy órakor Dickon elhagyta a hivatalt. Senki nem vette

észre, hogy ilyen korán távozott, senki nem kérdezte, hogy

hová megy. Hazafelé megállt az egyik kocsmánál, lehajtott

egypár pohár konyakot, és hazament.

Ruth délben kelt fel. Rápillantott az órára, és belefúrta

fejét a párnák közé. Arra gondolt, ma megteheti, hogy

egész nap nem kel fel, csak fekszik. Nincs miért felkelnie.

Szerencsére a parti már a múlté. Ez volt élete egyik legna-

gyobb vállalkozása. Ebben biztos volt, hiszen maga az ok,

amiért megrendezte, létfontosságú volt. Még soha nem

aggódott ennyire azért, hogy sikerüljön valami.

Arca fáradt volt. Heteket készült erre a nagy napra,

mindent megtett, hogy a környék legszebb hölgyeit meg-

hívja. És mi az eredménye? Dickon csak egy órát töltött a

vendégek társaságában, minden hölgyre ugyanúgy

mosolygott, mindenféle érzelem nélkül. S a legnagyobb

megdöbbenést az okozta, amikor meglátta, hogy a fiatal

hölgyek megismerése helyett Lady Robstarttal beszélget.

Pedig ő aztán szóba sem jöhet, hiszen anyjának is öreg

volna. Nem sokkal ezután mintha a föld nyelte volna el

Dickont.

Ha nem lettek volna ott a fiai, Will és Alfréd, Ruth sze-

rint a parti totális katasztrófába torkollt volna. George és a

felesége, Marian is ott voltak. Will és Alfréd itt aztán kibon-192

takoztathatták magukat. Mindenféle trükköt és tréfát

bevetettek, hogy elkápráztassák a lányokat. Büszke is volt

rájuk.

Ruth elhatározta, hogy kemény leckéket fog adni

Dickonnak a társasági életről, ha hazajön a hivatalból. El-

határozta, hogy mégiscsak felkel, és megkeresi Caroline-

t, aki már valószínűleg alig várja, hogy megtudja, mi

történt.

Ruth odament Caroline szobájához, és bekopogtatott.

Senki nem válaszolt. Aztán rájött, hogy már dél is elmúlt.

Caroline nem volt fenn késő estig, korán lefeküdt, biztos

volt benne, hogy a földszinten találja meg.

Ruth felöltözött, és lement a lépcsőn. Az étkező üres

volt, egy bögre kihűlt tea és egy tálca azonban arról tanús-

kodott, hogy valaki már járt ott. Egy szolgát sem talált.

Ruth meghúzta a csengőt. Mikor az inas megérkezett,

megkérdezte tőle, hol van Caroline. De az csak

meglepődve nézett Ruthra, és elmondta, hogy nem tudja.

A szolgák sem tudtak semmilyen információt adni Miss

Caroline-ról. Egyikük sem látta Mrs. Makepeace-t.

Ruth felrohant a lépcsőn, és kopogtatás nélkül nyitott

be Caroline szobájába. A szoba üres volt. A szekrény is.

A kis íróasztalon azonban már ott várta egy szépen

megírt levélke.193

„Köszönök mindent, amit kettőtöktől kaptam – olvasta

Ruth. – Elmegyek a testvéremhez. Már eddig is túl sokáig

halogattam. Ha megérkezem vagy elköltözöm valahová,

feltétlenül hírt adok magamról.

Caroline Makepeace"

– Nem lehet igaz! – kiáltott fel Ruth kétségbeesetten.

De hát Caroline azt se tudja, milyen irányba induljon

Paulhoz. Hogy indulhatott útnak egyedül? Vagyis Dossie-

val, aki ugyan nem sokat tud segíteni neki. Elege lett

mindenből. Remélte, hogy ha Dickon hazajön, kitalál

valamit. Ha valaha hazajön egyáltalán a Hadügyi

Hivatalból.

Ruth egy kicsit magába nézett. Milyen jogon mondja

meg akár ő, akár Dickon, hogy mit csináljon, hova menjen

Caroline. Caroline felnőtt ember, s tud önálló döntéseket

hozni. Valahogy tudatnia kellene Dickonnal, hogy Caroline

elment, bár biztos fel fog tűnni neki, hogy nincs a házban.

Még az is meglehet, hogy vissza tudja tartani Dickont attól,

hogy Caroline után menjen.

De még ha utána is megy, akkor is kicsi a

valószínűségi hogy megtalálja, hiszen nem tudják Caroline

vezetéknevét és azt sem, hogy hol lakhat a testvér

Bedfordshire-ön belül. Vagy talán menjenek végig egész

Bedfordshire-ön, és kutassanak egy bizonyos Paul után?194

Délután háromkor megérkezett Dickon, és sokkal

rosszabbul nézett ki, mint valaha. Ruth azonnal nekiesett.

– Hála istennek, hogy itthon vagy – mondta. – Caroline

elment.

Már két hónapja ismerjük egymást és még csak a

családnevét sem tudjuk, azt sem, hogy hol lakik, mi a férje

neve és címe, mormogott Dickon magában. Miért nem

bízott sohasem bennünk? Nem árultuk volna el a titkait.

Elment ismét a Bull and Mouthba, hogy hátha felszáll

Caroline ott ismét egy Bedfordshire felé közlekedő posta-

kocsiba. Végignézett a St. Martin's-le-Granden, ahol

rengeteg kocsi furikáztatta utasait. A nyolcórás kocsi

indulásáig volt még két óra, de az utasok már gyülekeztek,

és a kocsit is kezdték rendbe hozni. Az alagsori istállóban

tartott lovak közül még egyet sem fogtak be. Dickon a

rozoga pad felé nézett, ahol legelőször megpillantotta a

nőt. De most üres volt.

Nagyon rossz idő lett. Hideg szél fújt Dickon kabátja

alá, és majdnem elvitte a kalapját. Néhány jobb kinézetű

utas menedéket keresett a fogadó udvarán a hideg elől.

Dickon nem tudta elképzelni, mihez kezd egy

magányos hölgy és annak szolgálója. A Golden teret

reggel hagyhatták el, azóta pedig már tíz-tizenkét óra telt 195

el. Megkérdezte, melyik kocsi indul Bedfordshire-be, s

miután megtalálta, várt mellette.

Átkozottul sok ideig tartott a várakozás. Meg is unta a

hidegben való álldogálást, s rátámaszkodott a kocsira. De

ez nem tarthatott sokáig, mert egy goromba kocsis

ráparancsolt, hogy ne rongálja a konflist. Ide-oda járkált a

bedfordshire-i és a King Lynn felé közlekedő kocsi között.

Látta, ahogy az utasok egy kocsiba szállnak be, melyre

piros ruhás őrök vigyáztak, hogy ne mászhassanak be

illetéktelenek. Ez volt a királyi postakocsi.

Egyszer csak dudaszót és kiabálásokat hallott, s látta,

amint a Bedfordshire felé induló kocsi harmadikként gurul

ki tucatnyi társa kíséretében. Mindegyik felvette a postát a

gyűjtőhelyről, és elindultak a St. Martin's-le-Grand felé. Hí-

re– hamva sem volt Miss Caroline-nak.

Dickon fáradtan, kimerülten, rossz hangulatban indult

útnak hazafelé.

Az is hozzájárult, hogy Lord Avebury nem volt benn,

nem tudták megbeszélni a távozását. Sokáig gondolkodott

ezen a könyvtári kandalló tüze mellett, miközben

melegítette magát.

Most már nem tartotta olyan fontosnak, hogy eljöjjön és

Durhambe költözzön. Testvére közben forró csokoládéval

196

kínálta, és hallani akart minden részletet, ami Caroline ke-

reséséhez kapcsolódott.

Úgy gondolta, most már akár szembe is nézhet a dol-

gokkal. Az, hogy Londonból el akart menni, Caroline miatt

volt. Meg akarta előzni. S ez jó okot adott volna neki arra,

hogy visszaköltözzön Durhambe és vigyázzon a

gazdaságra. Tudta, hogyha ő és Caroline továbbra is egy

fedél alatt laknak, nem fog tudni rá annyira vigyázni, hisz

akkor minden idejét a Hadügyi Hivatalban tölti.

Most, hogy Caroline elment, azonnal előtérbe került ő.

És neki meg kell találnia. Caroline sokféle szempontból

ártatlan teremtésnek számított, akit öt éven át börtönben

tartottak. Nem volt tudomása az élet buktatóiról és

kudarcairól. Hogyan is boldogulna szegény bármiféle

segítség nélkül? Dossie elég ügyetlen volt ahhoz, hogy

bármiben is tudott volna segíteni. Dickon figyelembe se

vette, hogy léteznek rokonai, és létezik Paul is, hiszen

tőlük sem várhatott támogatást, nem számíthatott rájuk.

– Hová mehetett? – kérdezte Dickon a testvérét.

– Lehet, hogy nem postakocsival utazott? – kérdezett

vissza Ruth. – Lehet, hogy tömegkocsival ment. Az

olcsóbb, és most már biztos vagyok benne, hogy minden

fillért megnéz, hogy hová tesz. De egy fiatal nő egy olyan

kocsiban! Az nagyon zsúfolt, és úgy össze vannak 197

préselve az emberek mint a heringek. Valahogy nem

tudom elképzelni, hogy azzal ment volna.

– Én sem – válaszolt Dickon. – Pedig meg fogom tudni,

hogy azzal ment-e. Londonban körülnézek, és ha semmi

jelét nem látom annak, hogy itt van, akkor elutazok

Bedfordshire-be, és ott kérdezősködöm.

Dickon felsóhajtott, és a csészében lévő pilléket nézte.

– Kíváncsi vagyok, hogy neki most melege van-e, és iszik-

e csokoládét úgy, mint én – mondta gyengéden.

Megrázta a fejét, felállt és elindult.

– Várj egy percet – szólt Ruth. – Nem mondtad meg

miért nem tetszett tegnap a parti, és miért tűntél el úgy.

Miután annyit foglalkoztam azzal, hogy örömet szerezzek

neked. Te teljesen semmibe vetted ezt. Páran meg is

jegyezték, és hiányoltak. Remélem, nem azt akarod

mondani hogy egyenesen a munkahelyedre mentél. Az

nem lett volna tisztességes, Dickon.

Dickon kihúzta magát, és sértődötten nézett testvérére.

– El voltam foglalva. Tudod nagyon jól, hogy soha nem

szerettem az ilyen partikat, még ha reményeket is tápláltál

ezzel kapcsolatban. Hidd el, hogy képes vagyok arra, hogy

feleséget keressek magamnak. És akkor nősülök meg,

amikor én akarok.

– Hol voltál akkor? – kérdezte Ruth.198

– Teljesen mindegy – válaszolt hűvösen Dickon, és

kirohant a szobából, mielőtt testvére bármit kérdezhetett

volna.

A hivatalból sürgős távozásra kért engedélyt, és

azonnal Bedford felé hajtott. (Ismét azt hazudta, hogy

haldoklik az édesanyja.)

Londonhoz képest Bedford város kicsinek számított. Ez

azt jelentette, hogy kevesebb fogadóban kell szétnéznie

és Caroline után kutatni. Hiába volt minden, mert itt sem

járt sikerrel. Emlékezett azonban Caroline-nak arra a

megjegyzésére, hogy Paul nem messze lakik Sandytől. A

nap sütött, a természet tavaszt érzett, és úgy döntött,

ellovagol oda.

Sandy alig volt nagyobb, mint egy falu. Volt benne né-

hány ház, bolt, és egy hosszú utca. Megállt egy pékbolt

előtt, ahol friss kenyér illata csapta meg az orrát. Már

messziről lehetett érezni a csábító illatot.

Belépett a boltba, nagyot szippantott a levegőbe és vett

két fánkot. Miközben aprót keresett a zsebében, kedvesen

mosolygott, és barátságosan megkérdezte: – Meg lehet

ezen a környéken élni az üzletből?

A boltvezető egy kövér asszony volt, fején nagy, fehér

sapkát viselt. Dickon nem tudta megállapítani a korát. A nő

felnézett, és annyit mondott: – Nem mindig.199

– Az ember azt hinné, hogy a sütemények illata több

mérföldes körzetből vonzza ide az embereket.

A nő elmosolyodott. – A pékségek között nincs

különbség. Mindenhol ilyen illat van. Mindenki csinálja a

saját üzletét. De haladnunk kell.

Megfordult, és egy nagy tepsire kis pogácsákat formált

a kezével. Mindegyiket rózsaszín vagy fehér mintával

díszítette.

– Van errefelé egy nagy ház? – kérdezte Dickon.

A nő habozott egy kis ideig, majd megszólalt. – Nem

tudom, önnek mi a nagy. De mindenesetre a legnagyobb

házban Sir Charles Lapham lakik. Lenn találja a kelet felé

vezető utcán. És ott van még Sir Humphrey Smart. De az

olyanfajta nem vásárol itt. Alávalónak tartja. De miért kér-

dezi? Talán venni akar nekik valamit? – nézett a nő

Dickonra kérdően.

– Egy olyan házat keresek, ahol egy Paul nevű úr lakik

De a baj az, hogy elfelejtettem a vezetéknevét. Tud valakit

errefelé, akit így hívnak?

– Paul – gondolkodott az asszony. – Csak egyetlen

Paul nevű fickót ismerek. Ő a kovács fia. Huszonegy-

huszonkét éves lehet. Rá gondol?

– Sajnos nem – mondta Dickon. Felsóhajtott. – És kö-

szönöm a segítségét. Nagyon finom süteményt árul.200

Visszahajtott Bedfordba. Összekapta a holmiját, amit

még egy fogadóban hagyott, és London felé indult. Még

soha nem érezte ennyire meghiúsulva terveit. Nem

kutathatja fel Bedford összes kocsmáját, ha azt sem tudja,

kit keres. Az utazása teljesen hiábavaló volt. De annyi

öröme azért volt, hogy két napig nem kellett bemennie a

hivatalba.

Másnap reggel viszont már ment dolgozni. Már csak

azt látta, hogy a jelentések eddig soha nem látott

kupacban gyűltek össze. Néhány kollégája morgott rá,

hiszen a nagyfőnök tegnap javasolta, hogy osszák meg a

munkát, ami Dickonnak úgy felgyűlt. Egyikük sem vállalta,

mondván, mindenkinek megvan a maga ellátni való

feladata.

Lord Avebury, a nagyfőnök, nemsokára megérkezett.

– Örülök, hogy itt van. Az édesanyja... vele mi van?

– Mi lenne? – kérdezett vissza Dickon anélkül, hogy

gondolkodott volna. Majd hamar észbe kapott, mit is hazu-

dott. – Már jobban, uram. Köszönöm.

– Örülök, hogy hallom – válaszolt Lord Avebury.

Dickon minden erejével azon volt, hogy kevesebb

legyen a kupac a szobájában az elkövetkező napokban.

Gondolatai azonban máshová is elkalandoztak. Hol lehet

vajon Caroline? Jól van? Miért nem értesítette őket, hová 201

megy? Pedig azt ígérte a kis levélkében. Mikor esett az

eső, Dickon képzeletében úgy élt Caroline, mint egy nő,

aki esernyő nélkül járkál, a rózsaszín kalapban bőrig ázik,

és közben menedéket keres, de nincs annyi szerencséje,

hogy megszánják. És a végén jól megfázik. Képzeletében

egy istállóba megy be, és onnan kiált Dickonért. Mikor fújt

a szél, látta maga előtt, ahogy vacogott, rongyokba

öltözve, s közben levendulát árult az utcán. De nem sikerül

neki eladni egyet sem, mert sokkal tapasztalatlanabb, mint

a többi árus. Mikor sütött a nap, elképzelte, hogy kibújik

menedékéből, és London egyik parkjában élvezi a

napsugarak fényét. Mindig is sápadt volt, szomorú és

szerencsétlen. Olyan valaki, akinek szüksége van egy

férfira, mégpedig rá. Dickon biztos volt abban, hogy

szüksége van rá. De nem találta sehol.

– Az anyja ismét beteg? – kérdezte Lord Avebury az

egyik márciusi reggel Dickont.

– Nem, uram. Köszönöm kérdését.

Dickon megállt a már olvasott és még nem olvasott je-

lentések között, és úgy tűnt, nagyon rossz kedvében van.

– Valami emészti a lelkét? – kérdezte a főnöke. – Az

utolsó jelentésének se eleje, se vége nincs. – Azzal elé tett

egy jelentést, melyet Dickon azonnal felismert. – Nézze –

szólt Avebury –, azt mondja, hogy a harmadik gyalogsági 202

egységnek William Stuart ezredes a parancsnoka. A lap

alján, itt, pedig valami Makepeace-ről beszél. Az isten

szerelmére, Dickon, tudja nagyon jól, hogy Stuart ezredes

parancsol a harmadik gyalogsági egységnek. Ki akkor az a

Makepeace? Még soha nem hallottam róla.

Dickon nagyon elpirult. – Ne haragudjon, uram. Csak

véletlen volt. Többet nem fog előfordulni.

Avebury kételkedve nézett a férfira. – Majd meglátjuk.

– Ismét ránézett Dickonra, és elhagyta a szobát.

Dickon ismét átolvasta Stuart jelentését a harmadik

gyalogsági egységről. Megtudta, hányan maradtak élve

közülük a franciaországi Albuheránál történt súlyos

vereség után. Írt egy új jelentést. Nagyon figyelt, hogy el

ne rontson valamit.

Egy kimerítő nap után érkezett haza, már azt sem

tudta, fiú-e vagy lány. Otthon találta Ruthot.

– Megvan! – kiáltotta Ruth, s odaszaladt öccséhez,

még mielőtt levehette volna a kalapját. – Dickon! Azonnal

utána kell menned. Ne is vedd le a kabátodat. Én is

megyek. Hová is tettem a kesztyűmet?

Ruth, az ő csendes, érzékeny nővére úgy rohangált,

mint akivel történt valami. Felhúzott egy zöld kesztyűt, s

annak kereste a párját. Mivel nem találta, felhúzott egy

szürkét.203

Dickon tudta, milyen érzések kavarognak benne. Úgy

tűnt, hogy most már van értelme ennek a napnak is, és

óriási izgalommal töltötte el a várható találkozás. – Végre!

Hol van Caroline? Hol van? Hogy találtad meg? Rendben

van vele minden? Mondjad azonnal, Ruth!

– Most el kell mennünk – mondta Ruth, s közben húzta

kifelé a házból. – Az úton majd elmondom. Menjünk kocsi-

val, jó?

– Rendben. Siessünk.

Ruth legalább egy lépéssel ment testvére előtt, az

Upper John utca felé vette az irányt. Mikor beszálltak egy

kocsiba Ruth azonnal utasította a kocsist, hogy menjen a

Charing Cross felé. Aztán elmondta Dickonnak, hogy mit

tudott meg.

– Dossie megjelent ma délután – kezdte –, és azt

mondta, hogy nem szeret segítséget kérni, de most

tényleg nem tudja, mit csináljon. Miss Caroline varrással

akarja keresni a kenyerét. Nem hagyták el Londont.

Caroline keresztelőruhákat készít. Ma éppen a befejezett

ruhákat szállította az egyik boltba, és Dossie kapott az

alkalmon, hogy meglátogasson bennünket. Szegény

elindult gyalog, de teljesen eltévedt, és kocsival kellett

jönnie. Adtam neki kocsira pénzt a visszafelé útra.

204

Ruth kihúzott egy papírdarabot a táskájából. – Az egyik

kis utcán laknak, ami a Charming Crosstól lefelé megy. Ó,

Caroline, miért is csináltad ezt!

– Egy varrónő! – kiáltott Dickon. – No, csak kapjam el.

– Azzal egy nagyot csapott a kopott kocsiülésre. – Az sem

jobb, mint a házvezetőnői munka!

– De úgy tűnik, abban van gyakorlata. Biztosan szépen

tud keresztelőruhákat varrni. Dossie azt mondja, hogy ad-

dig, amíg a gyermekeit várta, mindig lefoglalta magát. De

most már nincs kire várnia. Kellett neki egy hobbi.

– De ebből nem fognak tudni mind a ketten megélni! –

mondta Dickon kissé csendesen. – Van mit enniük? Jó he-

lyen laknak? Nem áznak?

– Dossie nem mondott el részleteket. Csak azon aggó-

dott, hogy előbb visszaérjen, mint Caroline.

A kocsi megállt, és a kocsis kikiáltott. – Charing Cross.

A továbbiakban is Ruthé volt a vezető szerep, ő irányí-

totta, hogy merre menjenek. Végigmentek a Charing Cross

úton, és befordultak egy kis utcába, mely tele volt

huppanókkal és gödrökkel. Furcsa épületek voltak itt.

Ruth csodálkozva nézte az irigylésre egyáltalán nem

méltó épületet, miközben Dickon lesegítette.

– Milyen érdekes! – kiáltotta. – Sose gondoltam, hogy

léteznek ilyen épületek.205

– Londonban sokkal csúnyábbak vannak – szólalt meg

az öccse.– De biztos tudod.

Az épület valaha magánház lehetett, de most

különböző lakói voltak. Erről a tábla árulkodott, ami a

házra volt kivesztve. Szoba kiadó.

Felmentek a lépcsőn, és Dickon erőteljesen kopogtatott

az ajtón, mivel nem talált kopogtatót. Végül egy kissé ittas

hölgy nyitott ajtót, s pislogva bámulta látogatóit.

– Látni akarják, hogyan élünk?

– Van itt önöknél egy Mrs. Makepeace nevű hölgy–

kérdezte Dickon.

– Nincs – mondta, s elindult, hogy becsukja az ajtót.

Dickon a lábát hirtelen a küszöb és az ajtó közé tette, s

megkérdezte: – Egy fiatal varrónő nincs itt? Egy idősebb

hölgy kíséretében. Lehet, hogy másik nevet használ.

A nő megvakarta a fejét. – Van néhány varrónőnk itt.

Ez jó kis hely a magafajtának. Egy egész csoportnyi fiatal

hölgy.

– Akkor lehet, hogy az egyik közülük Miss Caroline.

– Miss Caroline. Azt tudom, hogy van egy Miss

Maudie, egy Miss Belva, egy Miss... Caroline. Ő lenne az,

aki sosem szól semmit. Alig látjuk. Az emeleten lakik.

Csak egypár hete van még itt.

– Igen – mondta mohón Ruth ő lesz az. Felmehetünk?206

– De ne álljanak meg nézelődni.

A furcsa asszonyság kinyitotta az ajtót, kiegyenesítette

sapkáját, és útba igazította őket. – Csak felfelé. Dickon és

Ruth kettesével vették a lépcsőket. A második emeleten

volt egy szoba, melynek kilincse is alig volt látható, annyira

kevés fény szűrődött be. Dickonnak problemát jelentett a

megkeresése. Aztán kopogtattak. Akár jön válasz, akár

nem, mindenképpen bemegyek, gondolta Dickon.

– Ki az? – kérdezte egy hang bentről.

– Ruth – mondta Lady Stilton.

Nem válaszolt senki, csak azt hallották, hogy valaki

bútorokat mozgat odabenn. Az ajtó kinyílt. Caroline állt a

szobában, szemén látszott a csodálkozás és a zavartság.

– Ó – szólalt meg végül. – Gyertek be!

Caroline hátrafelé lépett, és majdnem elesett a

székben, amely az előbb még az ajtóhoz volt tolva. Arrébb

tolta, és mozdulatain látszott, hogy már jó ideje gyakorolja

ezt. Nem nézett a látogatóira.

Dickon éhes szeme ismét a szürke, kopott ruhán akadt

meg, mely szinte már szét volt foszladozva. Rajta volt a

cipő, amit még Doncasterben vett és nagyon örült neki.

Keze ki volt pirosodva. Azonnal karjaiba akarta venni.

– Hogyan találtatok rám? – kérdezte Caroline. A szék

mögött állt, és kezei a háttámlán voltak. Úgy tűnt, hogy tá-207

maszra van szüksége.

Ruth nem akarta, hogy a hűséges Dossie bajba

kerüljön. – Teljesen mindegy – válaszolta. – Caroline, ez

butaság. Ez nem neked való hely. Kérlek, gyere haza

velünk.

Caroline jelentőségteljes pillantást vetett Dickonra, mi-

előtt megszólalt. – Jó itt. Nem engedem meg a továbbiak-

ban, hogy valaki nyakán élősködjek. Nagyon örülök a láto-

gatásnak. De nézd, Ruth, mivel foglalkozom!

Átvezette a vendégeket a szobán, melynek egyik

sarkában Dossie varrt egyetlen gyertya fényénél. Mintákat

varrt egy pici, finom pamutból készült ruhácskára. Caroline

elvette tőle a kis ruhát és büszkén mutatta látogatóinak. –

Csipke lesz a nyaka és az ujjai körül. Finom, puha csipke.

Nem fogja kidörzsölni kis viselője nyakát. Ennek pedig elöl

végig díszítése lesz. Egy ideig hímeztem is rá, de az

sokkal hosszadalmasabb, mint az apró minták rávarrása.

Néha pedig úgy szeretnék hímezni ezekre! Tudjátok

biztosan, hogy az ilyen keresztelőruhák generációról

generációra szállnak. Jó azt gondolni, hogy pici babák

fogják viselni ezt a kis darabot remélhetőleg még legalább

száz évig.

Caroline megsimította a kis ruhácskát. – Dossie sokat

segít. Nagyon jól haladunk. Nagyon kedves volt tőletek, 208

hogy eljöttetek. Csak tudnék adni valami frissítőt, mielőtt

elmentek…– szólt Ruth felé.

– Hagyja abba, Caroline – kezdte Dickon. – Nézze ezt

a helyet. Egy szoba, koszos ablakkal. A nap még be sem

süt ide. A tapéta mállik a falakról. Nincs szőnyeg! Nincs

tűz a kandallóban! Egy keskeny ágy van kettőjüknek. Hogy

tudja...

– Dossie és én melegítjük egymást – mosolygott

segitőtársára.

– Most azonnal hazajön velünk – szólt szigorúan

Dickon. – Ragaszkodunk hozzá. Igaz, Ruth?

– Ez így van. Nagyon késő van. Segítünk

összepakolni. Dossie, hol van Miss Caroline holmija?

Dossie, aki örült annak, hogy végre elmennek, gyorsan

szedte elő a holmit az ágy alól. A szobában ugyanis nem

volt szekrény. A két nő kabátja pedig a falba vert két

szegen lógott. Caroline hiába tiltakozott, a többiek

csomagoltak. Egy nagy, faragott székben ült, mikor Dickon

felkapta a félig kész keresztelőruhát, és megkérdezte: –

Ezzel meg mit csináljak?

– Vigyázzon rá! – kiáltotta Caroline. Hirtelen felugrott

és kivette a kis ruhát a férfi kezéből, majd becsomagolta

egy darab papírba. – Ezt tiszta helyen kell tartani.

209

Caroline csomagja tetejére tette a bebugyolált

ruhadarabot.

Dickon levette Caroline kabátját a szegről, és tartotta. –

A hétre ki van fizetve a bér – morogta Caroline, azért en-

gedte, hogy a férfi ráadja kabátját. Miközben Dickon meg-

igazította kabátjának gallérját, és megérintette erős ujjaival

a hátát, szenzációs érzés futott át Caroline-on. Úgy érezte

most is, hogy földbe gyökerezik a lába. Ismét olyan volt,

mint a Golden téren, a parti napjának éjszakáján. Dickon

minden érintése akkora hatással volt rá, hogy alig tudta

rejtegetni.

Félt, mert kezdte úgy érezni, hogy Dickon is

ugyanolyan veszélyt rejtegethet számára, mint annak

idején Walter. Mégis elindult a kopott, hideg szobából,

lefelé a lépcsőn.

A Charing Crossig sétálniuk kellett, csak ott találtak egy

konflist. Az utca, ahol lakott, túl szűk és kicsi volt ahhoz,

hogy kocsik hajtsanak rajta.

Caroline végig csendben volt, amíg a Golden térre nem

értek. Dickon és Caroline hiába próbáltak beszélgetést

kezdeményezni.

Azon tűnődött Caroline, hogy mije is van. Még fenn

sem tudja tartani magát és Dossie-t. Elköltötték az

210

ékszerekért kapott pénzt. És most utazik vissza a házba,

ahol Dickon is lakik. Hogy fog tudni ellenállni neki?

Szeme félelmet tükrözött. A jövő csupán rettegést

jelentett. Semmi nem oldódott meg. Sehonnan nem tud

pénzhez jutni. Dickonnal szembeni vonzalmát is ki kell

hogy irtsa magából. Ezt pedig legkönnyebben úgy tudta

volna megtenni, ha nem látja soha többé. Nem tudott

határozni.

Tizenkettedik fejezet

Dickon erősen gyanította, hogy Caroline nem evett

rendesen, amíg oda volt. Máskülönben miért esett volna

neki vacsorának, melyet elé tettek visszatérésük után?

Mikor Dickon ránézett a tálcájára, Caroline elpirult.

– Meg kell hagyni, hogy nélkülöznöm kellett a

szakácsuk finom ennivalóit. Ettek már valaha a Zabkása

Szigeten?

– Zabkása Sziget? Elég furcsa név. Hol van ez? A

Temzén valahol?

– Dehogy! – válaszolta Caroline. – Ez a neve annak a

résznek, ami a házunktól nem messze volt, és ennivalót

árultak a különféle boltokban. Tudják, hogy nem tudtunk 211

főzni a szobában, csak vizet melegítettünk a kandallónál.

Ha volt tüzünk. Mrs. Hobbs megtiltotta, hogy főzzünk a

szobában. Szerinte az vonzza az egereket.

– Mrs. Hobbs volt az az asszony, aki kissé ittasan

beengedett bennünket? – kérdezte Dickon.

– Hát azért volt olyan furcsa szaga? – kérdezett vissza

Caroline.

Dickon bólintott. Hogy milyen naiv ez a nő! Hogy lehet

az, hogy valaki már huszonkét éves, és nem ismeri fel, ha

egy nő leitta magát?

Mivel Dickonék ragaszkodtak hozzá, hogy mondja el,

mi történt vele azóta, hogy otthagyta őket, Caroline

elmesélte. Keresett egy boltot, ahol keresztelőruhákat

árultak, és felajánlotta segítségét. Szerencséje volt. A

boltos azonnal kérte, hogy mutassa meg, mit tud. Nem

zavarta el. Mikor kilépett a boltból, egy hölgy csatlakozott

hozzá, aki – mint később kiderült – szintén ennek a

boltnak varrt. Mikor Caroline megkérdezte, hogy hol lakik,

és elmondta, hogy neki egy szobára lenne szüksége, a

hölgy, Miss Maudie elvitte Mrs. Hobbs házához. Miss

Maudie Caroline alatt lakott. Barátok lettek. Miss Maudie

mutatta meg neki először a Zabkása Szigeteket, a

legrövidebb utat az otthonuktól a boltig, és elmondta a

keresztelőruhák varrásának jelenlegi árfolyamait, nehogy 212

becsapják. Caroline mintadarabját elfogadták, és ő is

hozzáláthatott a varráshoz.

– És hogy tudtad megmagyarázni Dossie-t? – kérdezte

Ruth. – Kevés varrónőnek van szolgálója.

– Szerencsére kigondoltam valamit. Azt mondtam,

hogy ő a nagynéném. Maudie ugyan csodálkozott, hogy

miért nevez a nagynéném Miss Caroline-nak, de soha

nem mondtam el neki az igazat.

– Nem próbálta megkeresni a testvérét, Pault? – kíván-

csiskodott Dickon.

– Nem. Arra gondoltam, hogy túl veszélyes lenne. Mi

lett volna akkor, ha Paul ragaszkodik ahhoz, hogy

tudassuk John férjemmel, hogy hol vagyok. Egyszer pont

ön jegyezte meg, hogy London lenne az utolsó hely, ahol

John kerestetne. Úgy éreztem, hogy Mrs. Hobbsnál

biztonságban vagyok – mesélt Caroline, s most először

mosolygott.

– Kerestem Bedfordshire-ben is – vallotta be Dickon. –

Természetesen hiába. Nem tudtam, hogy mi a testvére ve-

zetékneve.

– Tényleg elment oda? – kérdezte Caroline, s közben

szíve nagyokat dobbant. Megtette volna ezt érte? Most

már sokkal jobban tetszett neki a férfi, mint ezelőtt.

Lenézett a tányérjára, nehogy meglássák a könnyeit.213

– Nem gondolja, itt az ideje, hogy elmondja a

vezetéknevét? Megígérem, hogy egy léleknek sem árulom

el, soha nem használom fel ön ellen, soha többé nem

húzok ki semmit magából, ha nem önszántából mondja el.

Hónapok óta kételyek között élek, hogy ki is ön valójában.

Pedig mindent tud rólunk. Tisztességes dolog ez ön

szerint? már megtanulhatta volna, hogy bízhat bennünk.

– Igen, igaza van. Nem volt valami szép dolog tőlem A

családnevem Lapham. Caroline Laphamként láttam meg a

napvilágot – mondta Caroline, és nagyot sóhajtott. Végre

kimondta. De az asszonynevét már nem mondja meg.

Nem azért, mert nem bízott bennük, hanem azért, mert

még annyira félt Waltertól. Itt még a falnak is füle van.

– Lapham! – kiáltott fel Dickon, és ököllel az asztala

csapott olyannyira, hogy a csészék majdnem kiugrottak az

alátétükből. – Lapham. Sandyben hallottam egy

Laphamről, aki a közelben lakik. A keresztneve pedig

Charles. Igen Sir Charles Lapham.

– Charles a harmadik bátyám – szólt Caroline. – Tehát

ő lakik Sandy közelében. Tudtam, hogy valamelyik ott

lakik, de azt hittem, Paul az. Milyen jó, hogy nem mentem

Sandybe Pault keresni – nevetett. – Charles harcolt a

háborúban, de megsebesült, és haza kellett jönnie.

214

Elvesztette három ujját a bal kezén, és a térde is

megsérült. Legalábbis így tudom.

Nem látta testvérét már régóta. Legutóbb még akkor,

amikor kiskamasz volt. – Mindig szeretett fára mászni, és

az almafánkról szedegette a zöld almákat. Most már

szegény nem tudna fára mászni.

Felállt, Dickonra és Ruthra nézett. Mindkettőjük kifeje-

zéséből kiolvasta a szeretetteljes együttérzést. Milyen cso-

dás barátokra tett szert azon a decemberi estén a

postakocsin! – Remélem, azért a továbbiakban is Caroline

Makepeace-nek fogtok nevezni – szólt Ruthhoz. – Nem

akarom, hogy a barátok gyanítsanak valamit.

– Természetesen. Most pedig gyere. Segítünk

beköltözni a már ismert szobádba.

Dickon boldogtalansága egyre fokozódott, amikor csak

meglátta a Hadügyi Hivatalt. Látszott, hogy Lord

Aveburynek kételyei vannak a jelentések pontosságát

illetően. Nem bízik már úgy meg benne, hiába adott most

pontos leírást az egyes harci zónákról. Nem volt könnyű

feladat. Tíz jelentés tíz különböző területről. Hetek és

hónapok is eltelhetnek, míg ismét megkapja a harci

jelentéseket.

Lord Avebury tudta, hogy ez kemény dió Dickon

számára, bár Dickon szerint a nagyfőnök már elvesztette 215

bizalmát vele szemben. Kétszer mondta már neki, hogy

beteg az édesanyja, egyszer pedig már becsúszott a

jelentések közé a Makepeace név is. S mindez azért volt,

mert aggódott Caroline miatt.

Így nem csoda, hogy a legrosszabbra számított, mikor

beszámolóra ment Lord Avebury irodájába egy március

végi napon. Gondolta, hogy most biztosan elbocsátják, s

akkor elindul Durhambe, hogy rendbe hozza a

gazdaságot, így legalább Caroline-t sem látja többé.

Számára is elviselhetetlen, hogy egy házban kell laknia

vele. A legszörnyűbb az volt, hogy ugyanolyan baráthoz

mérten bánt vele is. Néha ugyan szenvedélyesen

pillantottak egymásra, ami elárulta neki, hogy ha nem

lenne férje és a körülmények is másak lennének, akkor

sokkal több lenne közöttük, mint puszta barátság.

– Igen, uram, itt vagyok – nyitott be Lord Avebury iro-

dájába. Avebury egy hatalmas, fényes asztalnál ült. Toll,

kés, tintatartó volt az asztalon. És egy kicsi fénykép a fele-

ségéről és a fiáról.

– Hívatott, uram?

– Igen, üljön le.

Lord Avebury a hatalmas zöld bőrborítású székre

mutatott, ami az asztal másik oldalán volt, vele szemben. –

216

Az az érzésem, hogy mostanában nemcsak a munkája

köti le. Igazam van?

– Megpróbálom a tőlem telhető legtöbbet megtenni –

mondta Dickon.

– Ez nem válasz. Látszik, hogy az esze egészen

máshol jár. Az édesanyja miatt aggódik? Ha jól

emlékszem, nemrég még nagyon beteg volt.

– Nem, uram. Sokkal jobban van. Benyújthatom a

lemondásomat? – kérdezte Dickon.

Lord Avebury kuncogott. – Csak nem azt gondolta,

hogy kirúgom ezért? Nem. Szükségünk van magára,

Rycote. De azt hiszem, egy kis levegőváltozás jót tenne

önnek. Mi lenne, ha szabadságra menne?

– Szabadságra? Az nagyszerű. Úgyis el kell mennen

Durhambe, és akkor hozzáláthatok a gazdaság

rendbetételéhez.

– Nem erre gondoltam – állította meg Lord Avebury. –

Egyáltalán nem erre, Rycote. Azt akarom, hogy valaki

megnézze, hogy állnak a dolgok Kentben. Valaki kémkedik

a franciáknak. Ez lenne a feladata, fiam. Angol fegyvereket

szállítanak Franciaországba, és ellenünk használják fel azt

amit mi gyártunk. Igaz, hogy keveset tudok, de amit

hallottam, az gyanakvóvá tett. Számíthatok arra, hogy

elvállalja?217

Dickon nem erre számított. Néhány percbe telt, míg fel-

fogta, miről is van szó. Minél többet gondolt a javaslatra

annál jobban tetszett neki. így legalább távol lehet a

hivataltól és Caroline-tól. Kentben a friss vidéki levegőt

szippanthatja, nem kell egy fülledt irodában ülnie reggeltől

estig. Teljesen egyedül lehet, senki nem szól bele, hogy

mit csináljon és mit ne.

– Örömmel elfogadom. Hol kezdjek?

– Romney Marshnál.

– Gondolhattam volna – mondta, s közben kutatott

fejében, hogy mit is tud a területről. Talán azt, hogy Kent

legdélebbi csücskén van, egy hatalmas mocsaras síkság,

egy különleges terület, melyet jóformán csak csempészek

és juhok „laknak". Legalábbis így hallotta. Csak azok

tudják megfejteni a kanálisok labirintusának titkát, akik már

egy életet leéltek ott. Dickon tökéletesnek találta ezt a

munkát.

– Mikor kezdjek? – kérdezte.

– Arra gondoltam, hogy a fiatal Bardsleyt állítom rá a

jelentések összegzésére. Magyarázza el neki a munkáját.

Aztán hétfőn már indulhat is.

Avebury felállt, és kezet fogott Dickonnal. –

Berendelem Davenport ezredest, hogy találkozzanak, még

218

mielőtt elmegy. Ő majd elmondja, milyen információkat

kapott.

Dickon visszatért asztalához. A feje zsongott. Van még

mit elintéznie hétfőig.

Caroline ismét berendezkedett a szobájában, és olyan

otthonosan érezte magát, mintha soha nem is hagyta

volna el. Nem tudta volna ennyire megbecsülni a meleg

szobát, a kandallót, az ennivalót, ha nem került volna

olyan helyzetbe, mint egypár nappal ezelőtt. A szoba is

kétszer akkora volt, mint amekkorában Mrs. Hobbs

házában lakott. Az ujját sem kellett megmozdítani, és a

kész ennivaló előtte állt. És a barátok is aranyat érnek.

Maudie is jó barátnak bizonyult, de két különböző

világból jöttek. Maudie nem ismerte azt az érzést, hogy

örülni is Iehet az életnek. Caroline annyira boldog volt,

hogy visszatérhetett megszokott kis kuckójába.

Azonnal a kis keresztelőruha varrásába kezdett. Mindig

is élvezte a munkát, és legalább úgy érezte, ő is csinál

valami hasznosat. Arra gondolt, hogy a későbbiekben

majd elvisz egy csomagra való keresztelőruhát a boltba,

hiszen ő volt a tulajdonos egyik támasza. Dossie csinálta

az egyszerűbb varrásokat a ruhák szegélyén, de az ő

szeme már nem volt elég erős, hogy a bonyolultabb

öltéseket szépen megcsinálja. Caroline pedig pont ezt 219

szerette az egészben. Úgy gondolta, hogy most már

sokkal több ideje lesz kimunkálni a ruhadarabokat. Nem

nyomasztotta még az sem, hogy sok kisruha várt még rá.

Még mindig úgy érezte, hogy adósa vendéglátóinak.

Ruth is nagyon sokat dolgozott a megélhetésért, bár soha

nem mutatta ki. Dickonnak is minden fillért meg kellett

néznie, hogy mire költ, hiszen ki kellett fizetni a ház bérle-

tének a felét, a szolgákat, a kocsit, és ráadásul elég kevés

támogatást kaptak Ryfieldből. Caroline egypárszor már ta-

núja volt a pénzügyi veszekedéseknek, bár mindig

megpróbálta magát távol tartani a testvérek civódásától.

Ahhoz túl félénk volt, hogy beleavatkozott volna a vitába,

vagy valamelyikük mellé állt volna.

Mikor végzett hat csodálatos kis keresztelőruha

elkészítésével, elhatározta, hogy elviszi azokat, hogy

legalább egy kis pénzt tudjon hazahozni. Még az is

meglehet, hogy a szállítás díja a boltig annyiba kerül, mint

amennyit kap a ruhákért, de nem tehetett mást, hiszen a

Golden tér nagyon messze volt. Dickon kocsiját pedig nem

volt mersze elkérni. Akkor egy kocsisnak is el kellett volna

kísérnie, hiszen a lovak hajtása nem nőknek való volt.

Először is, gondolta, megmutatja Ruthnak a kis

ruhákat. Ruth éppen régi ruhákat, rongyokat válogatott, és

azt tervezte, hogy adományként adja az árváknak.220

Ruth félretette a ruhát, amit éppen vizsgálgatott, és

mérgesen azt mondta: – Felszedtem egypár kilót. Még a

gombokat sem tudom bekapcsolni.

– És ha kiengednéd a varrásnál? – kérdezte Caroline.

– Már kiengedtem, amennyire lehetett. És veled mi

van?

Caroline megmutatta a ruhákat. Ruth éppen nézegette

Caroline munkáit, amikor meghallotta, hogy Dickon jön

felfelé a lépcsőn.

– Ruth! – kiáltotta. – Miss Caroline! Új híreket hozok,

Hamarosan összegyűltek a könyvtárban egy csésze tea

mellett, és beszélgetni kezdtek.

Dickon elmondta, milyen feladatot kapott. Megpróbált

nyugodt maradni, de nem igazán tudta leplezni

lelkesedését és izgalmát. Fel-le sétált, és közben

gesztikulált a kezével.

– De hát pont Romney Marsh! – kiáltott fel Ruth. – Ez

olyan, mintha szénakazalban keresgetnél egy tűt. Hogyan

jutottál arra az elhatározásra, hogy oda menjél?

– Gondolkoztam, és áthelyezem a székhelyemet

Dymchurchbe. Azt mondják, hogy ez a hely a

csempészések melegágya. Itt fogom ezentúl nyitva tartani

221

a szemem. És még azért is jövök ide, mert hogy is

mondjam...

– Dymchurch! Valahol már hallottam ezt a nevet –

mondta Caroline. Hirtelen eszébe is jutott. – Tudom már!

Itt élnek a férjem rokonai. Ahová „John" mindig ellátoga-

tott. Nem emlékszem már annak a nevére, akihez mindig

ment.

Dickon hegyezte a fülét. Biztos nincs semmiféle

kapcsolat a kettő között. Miért is fordult meg a fejében,

hogy bármiféle köze is lenne Caroline arisztokrata férje

rokonának a Franciaországba történő

fegyvercsempészéshez? Gondolatát azonnal ki is verte a

fejéből. De azért megkérte Caroline-t, hogy feltétlenül

tudassa vele a rokon nevét, ha netalán eszébe jutna.

– Mennyi ideig leszel távol? – kérdezte Ruth az öccsét.

– Ki tudja? De biztos lehetsz benne, hogy állandóan fo-

gok írni, és tartjuk majd a kapcsolatot. De nem fogok

visszafelé sietni. Milyen nagyszerű alkalom, hogy végre

távol lehetek a Hadügyi Hivataltól! Már alig várom.

Caroline aggódva figyelte a férfit. Nem lesz egyszerű

mulatság. Dickon állandó veszélynek lesz kitéve. Vér fog

folyni, ha rájönnek, hogy ki az, aki fegyvereket szállít az el-

lenségnek.

222

Caroline látta, hogy a férfi alig várja, hogy rájöjjön, ki a

tettes. Olyan ez, mint amikor Fenland elől menekültek.

Olyankor csak arra tudott koncentrálni, és szenvedélyesen

csak azzal foglalkozott. Biztos volt benne, hogy Dickon a

megfelelő ember erre a feladatra.

– Gratulálok! – mondta teljes szívből Caroline, de nem

mutatta, mennyire sajnálja, hogy nem találkoznak. – Meg

fogja tudni csinálni! Biztos vagyok benne! Csak legyen na-

gyon óvatos!

– Az leszek – mondta Dickon kelletlenül mosolyogva.

Pénteken Dickon találkozott Davenport ezredessel. Az

idős katona hivatalosan már nyugdíjasnak számított, de et-

től még cseppet sem csappant meg az érdeklődése a

háború alakulása iránt. Volt már Kentben is, s itt figyelte a

háború alakulását, egy esetleges francia invázió létrejöttét.

– Az egyik régi kollégám, Ferris kapitány találkozott ve-

lem Rye-ben, még azelőtt, hogy elvesztette volna a lábát –

kezdte. – Ittunk egypár kortyot a régi idők emlékére, és ak-

kor mesélt nekem arról, hogy mi is folyik ott. A harmadik

ital után beismerte, hogy ő is részt vett egy kis

csempészési akcióban, amiért francia konyakkal fizettek.

„De senkinek nem ártottam semmit"– idézte a kapitányt. –

Mihez is kezdhet egy ember, akinek csak egy lába van?

Így szokott rá a konyakra. Én akkor sem fogom 223

feljelenteni. Jó ember volt. Megkérdeztem tőle, hogy mit

tud arról a zavargásról, ami ott folyik. Erre teljesen

felháborodott. Megrémült, hogy elkapják, ha bármit is

mond. Vennem kellett még egy kis konyakot, hogy el

tudjam érni azt, hogy eláruljon még pár szót. A végén már

félig részeg volt, s így nem tudni, mennyire pontosak az

információi. Csak annyit motyogott magában: – Figyeld

Carrowayt!

– Ez a név biztos nem mond sokat. Én sem hallottam

ezelőtt ezt a nevet, de élhet valaki a kenti partszakaszon,

akit Carrowaynek hívnak. A te feladatod, hogy megtaláld,

kiről is van szó.

– Szerintem Londonban biztosan él egy bizonyos

Carroway vicomte-ja. Annak talán valamilyen rokonáról

van szó. Nem egy szokványos név.

– Menj, fiam – mondta az ezredes. – Anglia hálás lesz

még neked. Lord Avebury szerint te vagy az, aki teljesíteni

tudja ezt a feladatot.

– Komolyan ezt mondta önnek? – Dickon nagyon bol-

dogan kérdezett vissza.

Eddig azt hitte, Lord Avebury csupán megtűri őt maga

mellett. – Köszönöm, uram! És mindent megteszek, hogy

büszkék legyenek rám.

224

Dickon már alig várta, hogy elújságolja Ruthnak és

Caroline-nak az ezredessel folytatott beszélgetésüket. Az

információ, amit kapott, nem volt valami sok, és nem tudta

pontosan, hogy el fogják-e a hölgyek hinni egyetlen szavát

is. Ilyenkor azt kívánta, hogy bárcsak Harry Wadsworth

barátja a közelében lenne. Ezek inkább férfidolgok, és

jobban szerette volna megtárgyalni egy férfival. Mivel ez

utóbbi lehetetlennek tűnt, a testvérével és az általa nagyon

szeretett nővel kellett megbeszélnie. A szeretett nővel.

Végre bevallotta magának, hogy Caroline nem más, mint a

szeretett lény.

Gyorsan letakarította az asztalát, s szombatra már

csak egy pár darab jegyzetelnivalója maradt. Azonnal

haza is ment a gyűlés után. Ruth és Caroline éppen a

hátsó kertben üldögéltek, és gyönyörködtek a virágzó

fákban és virágokon. Leszakított egy csodálatos sárga

nárciszt, és Caroline-nak nyújtotta, miközben meghajolt

előtte. .. Caroline elvigyorodott. – Jobb kedvre akar

deríteni? Önnek legalább ott jobb lesz.

– Azért én is szomorú vagyok egy kicsit – válaszolta

Dickon ünnepélyesen. Ruthra pillantott, aki szintén

mosollyal viszonozta a pillantást.

– Menjünk be, igyunk egy kis teát. Fontos dolgokról

szeretnék beszélni.225

Mindannyian leültek a könyvtárban a kandalló köré,

teát iszogattak, miközben Dickon nekiállt elmondani, mit

tudott meg Davenport ezredestől.

– Ferris ott volt Rye-ban. Lehet, hogy én is inkább oda

helyezem székhelyemet, mint Dymchurchbe. Lehet, hogy

ott nagyobb esélyem van, hogy megtalálom a keresett

emberünket, egy féllábú embert, aki még több részletet is

el tud nekem mondani.

– És eddig mit tudott meg? – kérdezte Caroline.

– Csak egy dolgot, hogy egy bizonyos Carrowayt kell

keresnem.

Caroline nyomban felsikoltott.

Dickon és Ruth rászegezték szemüket. – Mi a baj? –

kérdezte Ruth.

– Te jóisten! – mondta Caroline. – Te jóisten!

A két testvér pedig várta, amíg Caroline összeszedi

magát.

– Walter Carroway, Carroway vicomte-ja az én férjem –

mondta Caroline.

Halálos csend fogadta bejelentését.

Végül Dickon szólalt meg elsőként. – Te jó ég!

– De ez még nem jelenti, hogy ő is részt vesz a

fegyvercsempészésben – szólt Ruth gyorsan.

226

– Ő Londonban van. Nemde? Aligha lehetne Kentben

Vagy mégis? Nem azt mondtad, hogy van Dymchurchben

valami rokona? Lehet, hogy ez jelent valamit – húzta fel a

szemöldökét Ruth.

– Rendszeresen jár oda valamiféle rokonához – szólalt

meg Caroline. – Bárcsak eszembe jutna a neve annak a

fickónak. Néha még James Fenlandet is magával viszi, bár

nem mindig. Lehet, hogy Fenland az, aki rendszerint

találkozik azzal a férfival. Nem tudom.

– Egy férfit vádolunk, amikor még semmit sem tudunk

az egész ügyről. Biztos vagyok abban is, hogy egy másik

Carrowayről van szó – mondta Ruth.

Caroline összehúzta a szemét. – Nem vagyok meggyő-

ződve róla. Walter mindenre képes. Meg egy csöppet sem

engedte, hogy beleszóljak az ügyeibe vagy bármit is meg-

tudjak. Úgyhogy én elég keveset tudok. Te jó ég! Ezt azért

soha nem gondoltam volna róla!

– Miért is feltételeznéd róla? Még mindig azt mondom,

nincs semmi okod, hogy azt gondold a férjedről, hogy

bármi köze is lehet az egészhez. Ferris kapitány is részeg

volt, mikor említette ezt a nevet. Igaz, Dickon? Az ember

nem bízhat egy részeg ember szavában.

– Van úgy, hogy a részeg ember mondja a legnagyobb

igazságot.227

Carroway vicomte-ja. Akkor hát Lady Carroway áll itt

előtte. Többször elismételte a nevet. A Carroway név az

utolsók között volt, ami Dickonnak eszébe juthatott Caro-

line utálatos férje kapcsán. Keveset tudott erről a férfiról,

de azt tudta, hogy többet jár szórakozóhelyekre és sportol-

ni, mint bálokra. Vagyis ezt hallotta róla. De arról nem

hallott, hogy Carroway megnősült volna. Jól elrejtette fele-

ségét a többiek elől.

– Akkor most már úgy fog az eszemben járni, hogy

Walter, nem pedig úgy, hogy John. Azt hiszem, kedvesebb

volt számomra a John – mondta Dickon, és megpróbálta a

két hölgy kedvét visszahozni.

– Caroline, megígérem önnek, hogy meg fogom tudni,

hogy a férje-e az, akit keresünk. Remélem, nem. Ha ő az,

akkor.. . nem is tudom, mit mondjak.

– De ne ölje meg! Mert akkor bíróság elé állíthatják

gyilkosság vádjával – kiáltott fel Caroline. Megbocsátható

bűnnek számított egy áruló megölése, de Caroline nem

akart hogy Dickon veszélybe sodorja saját magát. Bár ha

akár Dickonnak, akár másnak sikerülne Walterral végezni,

akkor az élete hátralévő részét nyugalomban tölthetné.

– Természetes, hogy nem ölöm meg. Bár

megérdemelné azok után, amiket önnel tett. Majd a jog és

a bíróság ítéletet hoz. Ha el tudom kapni, és be tudom 228

bizonyítani bűnösségét, akkor félő, hogy önnek nagyon

nehéz dolga lesz. Hiszen ön a felesége. Nem valami jó

ajánlólevél a emberek szemében egy olyan nő, akinek a

férje börtönben van. Még az is lehet, hogy felakasztják

vagy Ausztráliába küldik.

– Ha bűnös, akkor megérdemli – mondta határozottarn

Caroline. – Biztosíthatom, hogy túl fogom élni.

Nem sok más került szóba aznap este. Caroline úgy

érezte, csak egy rossz álomról van szó. Ez nem is lehet

igaz! Hogy Walter fegyvereket küldene Franciaországba?

Ilyen eszébe sem jutott volna. Megpróbálta megerőltetni

az agyát, hogy látta-e jelét valaha annak, hogy ilyen

dolgokkal üzletel. Vagy esetleg valami jel utalhat-e arra,

hogy ezzel foglalkozik. Semmi nem jutott eszébe. Walter

elég laza életet élt, állandóan versenyekre járt, és

szerencsejátékokat űzött. Gyakran órákra eltűnt, amikor

Caroline-nak fogalma sem volt, hogy hol lehet. Havonta

vagy hathetente elutazott a rokonokhoz Dymchurchbe. Az

első év eltelte után elhidegültek egymástól, alig

beszélgettek, és csak étkezéseknél találkoztak.

Miközben Caroline lefekvéshez készülődött, az jutott

eszébe, hogy már első alkalommal is csodálkozott,

honnan van annyi pénze Walternak. Meg volt győződve,

hogy örökölte azt. Soha nem kérdezte, Walter pedig soha 229

nem szólt róla. Talán már az a pénz is a Franciaországnak

eladott fegyverek árából származott. Az étel, amit evett, az

átkozott ruhák, a kandalló szene mind abból a pénzből

volt, amit ilyen ocsmány módon szerzett meg.

Hogy is mehetett férjhez egy ilyen emberhez?

Hétfőre virradt, eljött Dickon elutazásának a napja.

Ruth és Dickon kibékültek, miután azon kaptak hajba,

hogy milyen ruhákat vigyen Dickon magával. Dickon

keresni kezdte azokat a régi ruhadarabokat – nadrágokat

és mellényeket –, melyek ugyan kopottak voltak, de mégis

kedvencei közé tartoztak. Sehol nem találta azokat, és ki-

rontott szobájából, egyenesen Ruthnak.

– Azok a rongyok! – kiáltotta Ruth. – Még azt sem ér-

demlik meg, hogy elássuk a kertben. Az én rosszabb

ruháim is ott vannak, csak arra várnak, hogy elinduljak

velük, és odaadjam valamely jótékonysági szervezetnek.

– Nincs igazad! – kiabált Dickon. – Nem vagy az eltar-

tóm. Hol lehetnek? – motyogta magában.

– A mosókonyhában. De kérlek, Dickon, ne vedd fel...

– Pedig azt fogom tenni! – mondta, és közben a

testvérét bámulta. Lerohant a mosókonyhába, hogy még

mentse, ami menthető. Talált is egy nagy halom ruhát

230

egybecsomagolva, madzaggal átkötve. Eltépte a zsineget,

és válogatni kezdett a ruhák között.

– Másnak a ruháit tedd így tönkre! – kiáltotta testvéré-

nek, s közben mutogatta a felhozott ruhákat.

– És soha ne merj a szekrényembe nyúlkálni!

A két testvér nagyon ridegen viselkedett egymással

egy napig, de amikor eljött a hétfő, az indulás napja, szinte

minden haragjuk tovaszállt. A régi, kopott ruhákat kitisztí-

tották, és azok szépen egymás mellett sorakoztak a

bőröndben. A csomag is elkészült. Eljött az ideje a

búcsúzásnak.

– Sokkal jobban örülnék, ha menne veled valaki –

mondta aggódó hangon Ruth. – Nem is merek rágondolni,

hogy egyedül fogsz élni, körülvéve csavargókkal,

tolvajokkal csempészekkel. Legalább vihetnél magaddal

egy lovászt

– Azt hiszem, elég idős vagyok már ahhoz, hogy

magamra is tudjak vigyázni – mondta szórakozottan

Dickon, s remélte, hogy a hölgyek is jókedvre derülnek.

Nagyon örült a mának, s nem engedte, hogy bárki is

elrontsa jókedvét.

Caroline a távolba nézett, látszott, hogy érzelmeivel

vívódik. Bárcsak ő is mehetne! Dickon úgysem ismeri fel

231

Waltert, ha esetleg összetalálkoznak. Még James

Fenlandet sem ismeri. Nagy segítség lenne a számára.

Legalább annyira jelentett nehéz feladatot érzelmei lep-

lezése, mint Dickonnak. Remélte, hogy így is van, ahogy

gondolja. Ugyanolyan nehéz volt mindkettőjüknek.

Volt ugyan néhány összetűzés köztük is, de így utólag

már mosolyog rajtuk. Néhányszor pedig egymásra moso-

lyogtak, mikor kezük összeért, ahogy egyszerre nyúltak a

teáskannáért. Persze Dickon mindent tudatosan csinált, s

ezt mindketten tudták is.

Te jó ég, gondolta Caroline. Sok férjes asszonynak van

szeretője, mért épp ő ne tarthatna? Lehet, hogy

szóbeszéd tárgya lenne, de arra vigyázna, hogy titokban

maradjon, és senki ne vegyen róla tudomást.

Mégsem értett egyet magával teljes egészében.

Bólintott, elmosolyodott, és minden jót kívánt Dickonnak.

Megígérte hogy azonnal írni fog, amint megtudja, hová is

költözik. Addig integetett Dickonnak, amíg a kocsi el nem

tűnt a Golden tér sarkán. Aztán ismét belevetette magát a

munkába, és hozzálátott a keresztelőruha kiszabásához.

Dickon nem tudta eldönteni, hogy Rye felé menjen-e,

ahol több információt össze tud szedni Ferristől, vagy

inkább egyenesen Dymchurchbe. Úgy döntött,

Dymchurchbe indul. Ha Davenport ezredes, az idős 232

felügyelő nem tudott meg a férfi nevén kívül mást, amellett

hogy leitatta, akkor ő sem számíthat többre.

Még abban sem volt biztos, hogy Dymchurchben

egyáltalán talál valamit. Az egyetlen fonal, amin el tudott

indulni, az volt, hogy Caroline férje odajárt valamiféle

rokonához. Bár az is meglehet, hogy csupán ártatlan

látogatásokról volt szó. Már korábban meggyűlölte a férfit

Caroline miatt, s most azt kívánta, bárcsak Carroway

vicomte-ja lenne az, akit keres.

Kentben szépen tavaszodott. Dickon nem siette el a

dolgát. Még beleszippantott a jó levegőbe, örömmel

illatozta az alma, a körte és a szilvafák illatát, s látta,

hogyan kezdik az emberek munkájukat a mezőn. Az út

menti kertekben fészekrakó madarakra lett figyelmes,

ahogy azok énekükkel kápráztatták el. Kent nem olyan

volt, mint a szeretett Durham, de valami mégis arra

emlékeztette.

Az éjszakát a Royal Tunbridge Wellsben töltötte, és

csak kedden érkezett Dymchurchbe.

Az út utolsó szakasza teljes változást jelentett a már

megszokott termékeny földek és kertek látványához

képest. Egyetlen út sem vezetett keresztül Romney

Marshon. Körbe kellett utaznia ahhoz, hogy elérjen

Dymchurchbe. Látta a mocsaras erdők tömegét, meg- 233

megállt, és rájött, milyen csodás búvóhely ez annak, aki a

törvény elől menekül. Ha ezen a területen rejtőzködik az

az ember, akit ő keres, akkor bizony nem lesz könnyű

dolga, és elég kevés az esélye annak, hogy megtalálja.

Pegazus, a lova láthatóan nem szerette ezt a

mocsaras vidéket. A vízimadarak dalára Dickon lova

figyelmes lett, és nagyon izgalomba jött, olyannyira, hogy

félő volt, megbotlik. Dickon meghúzta a gyeplőt, lemászott

a kocsiról, odament a lóhoz, hogy megnyugtassa, s

szeretetteljesen beszélt hozzá. Pegazus körbenézett, majd

bátorítást nyert gazdája meleg hangjától. Majd mégis úgy

döntött, hogy meg sem mozdul. Ismét le kellett szállnia,

hogy elinduljon Pegazus. Dickon káromkodni kezdett. A

kocsija nem a legjobbak közül való volt, s különösen nem

egy hosszú útra építették. Inkább városi használatra. De

nem volt más.

Dickonnak minden optimizmusa tovaszállt, és elindult

egy lepusztult fogadó felé.

Tizenharmadik fejezet

Miután Dickon bejelentkezett a fogadóba Daniel

Richards néven, elrendezkedett a szobájában, ami nem

állt másból, mint egy ágyból, zuhanyzóhelyiségből, egy 234

székből és egy jéghideg kandallóból. Még Caroline

szobájánál is rosszabb volt, amit Mrs. Hobbsnál kapott. Le

is sétált a közös helyiségbe, és rendelt egy konyakot.

Valamiféle hivatásának érezte, hogy felülvizsgálja a ko-

nyakokat, amelyekből mostanáig elég gyakran ivott. Így

legalább el tudja dönteni, hogy jóízű-e a francia konyak –

az igazi valószínűleg csempészáru –, vagy valamiféle

kotyvalékról van szó.

Az előbbi volt igaz. Jó francia konyak volt. Először nem

olyan helynek tűnt, ahol ilyen márkás italt lehet kapni. Az

itteni férfiak csak sört vagy gint rendelnek, s annál nem

finomabbat. Dickon gyorsan lehörpintette, ránézett a zseb-

órájára, mintha várna valakit, s körbenézett.

A közös helyiség tömve volt fickókkal, akik vedelték az

italt. Két bárpultos hölgyet azért tartottak, hogy kiszolgálják

a vendégeket. A sok kiabálásból óriási hangzavar

kerekedett, s Dickon terve is csődbe ment, hiszen a

párbeszédek kihallgatása reménytelennek látszott.

A mellette levő asztalnál, jobbra, egy kötött sapkát

viselő, homályos tekintetű férfi hirtelen elkapta a pultoslány

kezét, aki éppen a következő poharat tette elé.

– Ne olyan gyorsan, szivi – mosolygott már-már

feketére színeződött fogaival. – Várj egy percet. Kellene

valaki, akivel együtt ünnepelhetnék, igaz, Jimmy? – fordult 235

oda társához, aki csak némán bólintott. – Jimmy nem

számít. Ő nem tudja, mi az az ünneplés.

– Bocsánat, uram, de nekem még dolgom van –

mondta a lány, és megpróbálta kiszabadítani a karját.

– Ne olyan hevesen – kiáltotta a homályos tekintetű

férfi- – Csak egy perc, szivi. És hozz még egy italt. Te

pedig meg ihatnád a Jimmyét. Még bele sem ivott a

sajátjába.

A lány lassan megvárta, míg elterelődik a férfi figyelme

és hirtelen kirántotta karját a részeg ember keze közül, s

ezzel ott is hagyta a férfit, miközben az már csak a levegőt

markolászta.

A lány tovább folytatta útját a többi asztal felé, még mi-

előtt rájött az „udvarlója", hogy elszökött tőle.

– A fenébe is! Menj haza, Jimmy! Veled nem tudok ün-

nepelni. Nem az én hibám, hogy süllyedő csónakban ülsz.

Menj haza a feleségedhez, és mutasd meg, mit tudsz.

Azzal hátat is fordított a másik férfinak.

Jimmy pedig baljós pillantást vetett rá, felállt és kiment

a közös helyiségből. Még egy szót sem szólt. Dickon

nézte, ahogy az üveges tekintetű férfi odébb tolja a

poharat, amit pultoslány most hozott, majd körbenézett.

Dickon nem tudta eldönteni, hogy azért teszi-e ezt, hogy új

társra leljen vagy egy másik italt akar.236

Egy hirtelen belső kényszer hatására Dickon rámosoly-

gott a férfira, mikor összeakadt a tekintetük. Dickon felállt,

odament a másik ember asztalához, és azt mondta: –

Kérhetek önnek egy italt?

– Micsoda? De hát mi nem is ismerjük egymást.

– Nem? Nem emlékszel rám? Én is hallottam az óriási

szerencsédről, és szeretnék ünnepelni veled. Pultos! –

kiáltotta Dickon, de hangja közben elhalványult.

Az üveges tekintetű végignézte Dickont tetőtől talpig.

Dickon ruhája inkább hasonlított egy városi emberéhez,

mint a csempészkedéssel foglalkozó kentiekéhez, de

valahogy mégis régies volt és már ódivatú. A helyiségben

lévő többi ember is egyszerűbb ruhát viselt. Az üveges

tekintetű elégedettnek tűnt.

– Hogy lehet az, hogy nem emlékszem rád? –

kérdezte. – Neked még soha nem adtam el konyakot.

Emlékeznék rád.

– Nem, még tényleg nem – válaszolt Dickon. – De

hónapokkal ezelőtt beszéltünk róla. De akkor nem tudtál

eladni. Nem emlékszel?

– Nem igazán. De igyunk még egyet!

Dickon megfogta saját konyakospoharát, és közben a

bárpultos lány felé integetett addig, amíg az meg nem

237

látta. Ugyanaz a lány volt, aki az előbb elmenekült az

üveges tekintetű elől.

– Ön ezzel a fajankóval, Barttal van? – kérdezte. – Azt

hittem, ön egy másik asztalnál ül. Vigyázzon Bartra. Már

ivott egypár pohárral.

– Én is láttam – mosolygott Dickon. – Csak most

csatlakoztam Barthoz, hogy együtt tudjunk ünnepelni.

Hozzon neki még egy italt!

A pultoslány elfordította az arcát, de közben elvitte Bart

üres poharát. Hamarosan visszatért a teli pohárral. Arra

azonban vigyázott, ne tudja elkapni a férfi, és óvatosan

tette le az asztalra az italt.

– Most pedig – szólt Dickon mi az, amit ünneplünk?

– Azt hittem, tudod – kezdte Bart. – Azt hittem, min-

denki tudja. Ez az én szerencsenapom – mosolygott olyan

élesen, hogy a feketére színesedett fogai mögül még a

nyelve is kilátszott.

– Hát persze hogy tudtam. Csak a részletekre is

kíváncsi vagyok. Hál' istennek, Bart. Ez tényleg a

szerencsenapod. Erre inni kell.

Bart felhajtotta az előtte lévő italt. Dickon pedig

szétnézett, hátha találna egy mellékhelyiséget, ahol

elvégezhetné a dolgát.

238

Mint később megtudta, Bart kapcsolatba került egy

francia férfival, aki az italok új szállítója lett.

– Olyan finom ez, mint a selyem – dicsérte Dickonnak.

Azt is elmondta, hogy az árut a mocsaras részen rejtették

el, és csak akkor ment érte, amikor már úgy gondolta,

semmiféle gyanúba nem keveredhet.

– Legyen bármilyen okos egy ember, bennünket aztán

senki nem tud utolérni. Meg tudom téveszteni a fináncokat

annyira, hogy a másik úton induljanak el a keresésre.

– Semmi veszély nem fenyeget?

– Nem – válaszolta Bart. – Mindenféle trükköt, praktikát

ismerek. Legyen valaki bármilyen okos és tapasztalt, az én

eszemen nem jár túl. Azt mondtad, hogy egy kis konyakot

vennél? Az utolsó szállítmányból még van. Legalábbis azt

hiszem.

– Szeretném, ha lenne – válaszolta Dickon lelkesen.

De mit is kezd majd annyi konyakkal. Őt igazából nem

is az érdekli, hogy mi jön be az országba, hanem hogy

kifelé mi megy. Bár az az érzése támadt, hogy a kettő

összefügg. Ez jó fizetségnek tűnt a beszállítóknak.

– Értesíteni fogom a vevőimet – mondta Bartnak. –

Nos, ők Canterbury felé laknak. Tudnál hozni mondjuk egy

héten belül?

– Hány hordóval?239

– Hármat, mondjuk.

– Még hatot is, ha úgy kéred – válaszolta Bart. – De ezt

csak egy régi barátnak teszem meg – mosolygott ismét

Bart, és a fejét közben előre-hátra ingatta.

– Akkor legközelebbre hatot. Most pedig hármat. Előbb

meg kell kérdeznem a vevőimet.

– Nem emlékszem a nevedre – mondta Bart.

– Daniel – mondta Dickon. – Nem nehéz megjegyezni.

Daniel Richards.

– Jó fickó vagy te – mondta Bart. – Nem akarsz még

egy italt rendelni?

– Neked feltétlenül – mondta Dickon. Később, miután

lefekvéshez készülődött, de nem tudott aludni a zajtól, azt

fontolgatta, hogyan kellene megszabadulni ettől a

háromhordónyi konyaktól egy héten belül. Ezt is jó lett

volna megbeszélnie Lord Aveburyvel, mielőtt eljött. De már

túl késő volt. Egy nagyszerű ötlet jutott az eszébe, de nem

volt benne biztos, hogy végre tudja hajtani. Mikor elaludt,

már nem ez járt a fejében.

Dickon másnap elkezdett ismerkedni Dymchurchcsel.

Különös figyelmet fordított a tengerparti részre, ahol óriási

mennyiségű homok gyűlt össze. Azon gondolkodott, hogy

ez nem teszi éppen a legjobbat a csempészek

csónakjainak, de meglehet, hogy a nagyját eltakarítják, 240

amikor az árut kirakják a partra. Vagy valahol máshol

szállnak partra. Szerette volna, ha többet tud meg a

csempészek szokásairól. Szerette volna, ha Bart egyszer

józanon is elmondta volna neki, amit tud.

Legközelebb a város másik részét nézte meg, a

mocsarakat. Ugyanolyan ronda volt ez a vidék, mint két

nappal ezelőtt. Bár sütött a nap, egy kis párafelhő ott

lebegett a hatalmas tömegű mocsár felett. Hallotta a

rikoltozó madarak hangját – kacsákat, libákat, tyúkokat, kis

sárszalonkákat és sok más olyan madár hangját, amiket

nem tudott azonosítani, azokat, amik Durhamben nem

voltak ismertek. Pedig ott aztán tanult a madarakról.

Időszakonként felreppent egy-egy raj sárszalonka vagy

bíbic a ködpára felé, majd ismét visszaszálltak a helyükre.

Meglátott egy pár evezős csónakot azon a helyen, ahol

a mocsár széle találkozott Dymchurchcsel. Úgy tűnt, hogy

senki nincs a közelben. Egyik nap majd kibérel egy csóna-

kot, és elviteti magát egészen a mocsárig.

Legközelebbi céljának azt tartotta, hogy mindent meg

tudjon egy bizonyos Carrowayről. De hogyan tehetné ezt

anélkül, hogy gyanút fogna bárki is? Elhatározta, hogy ezt

inkább későbbre hagyja, hátha valami jobb ötlet jut az

eszébe. Visszatért a fogadóba, hogy átcserélje sáros

csizmáját és egyen valamit. Majd gyorsan fabrikált egy 241

levelet Ruthnak és Caroline-nak. Leírta benne az utazását,

a Barttal töltött éjszakát, és azt is megírta, milyen címre

írjanak neki. Miután feladta, visszatért a közös helyiségbe,

és ivott egy konyakot, miközben megpróbálta kihallgatni

mások párbeszédét.

A pultoslányon kívül senki más nem üdvözölte, nem

figyelt fel rá. Bart McBride ma nem volt itt. Kevés vendég

iszogatott. A múlt éjjel kiváló lehetett a csempészésre.

Megette gyorsan a vacsoráját, és ágyba bújt.

Dickonnak nem sikerült teljesítenie másnapra tervezett

feladatait, elkeseredett, hogy nem talált egyetlen fegyver-

csempészt sem. Úgy döntött, hogy a továbbiakban

mindent megtesz, hogy jobb kapcsolat fűzze Bart McBride-

hoz. Megtudta, hogy merre lakik, és utána már nem

okozott nehézséget megtalálni magát a házat.

A ház meglepően tiszta volt és stabil felépítésű. A mo-

csár szélén talált rá. A ház alapja meg volt toldva egy

méterrel, a mocsár szintjéhez igazítva, de Dickon akkor is

csodálkozott azon, hogyan tudják itt túlélni az esős

időszakokat. Két fiatalabb fiú nyitott ajtót, akik letagadták,

hogy valamit is tudnak McBride-ról. Éppen indulóban

voltak horgászbotokkal a kezükben, és tudomást sem

véve róla, elindultak a mocsaras part mentén, hogy

megkeressék a legjobb helyet, ahol jó kapás várható.242

Dickon erőfeszítése arra vonatkozóan, hogy találjon

egy csónakos embert, aki beviszi a mocsárba, nem kisebb

kudarccal járt. Meglátogatta a lovát, Pegazust a fogadó

istállójában, mert biztos akart lenni abban, hogy jól ellátják

élelemmel és kedvesen bánnak vele. Még arra is gondolt,

hogy kiviszi a kocsit. De miért tenné? Végül meggyőzte

magát, hogy teljesen hiábavaló lenne. Céltalanul

bolyongott a faluban, és mindenkinek köszönt, aki

barátságosan nézett rá.

Végül lábai a mocsarak felé vitték, ahol különös

látványban volt része. Még soha nem volt szerencséje

ilyen hatalmas területű síkság látványához. Lapos volt,

szinte végtelennek látszott, ugyanakkor mocsári élőlények

tízezreit rejtette. A halaktól egészen a rovarokig. Legtöbb a

hal volt benne. Dickon nézte s közben csodálta a tájat.

Látta, amint egy szürke gém apró halak után kutat, majd el

is kap egyet, és lenyeli. Gondolta, hogy még azt is

megnézi, hogyan púposodik a gém nyaka, miközben a hal

megy lefelé a torkán. Egy héja – Dickon szerint egy

mocsári héja – szállt alá a földre, lassú, méltóságteljes

csapásokkal. Az is eledelt keresett. Mikor pár centire volt a

gém felett, az egy harsány hangot hallatott, és

felemelkedett a levegőbe, magasan a héja felé.

243

Csodálatos naplemente zárta a napot, amilyet Dickon

még soha nem látott. Levendula-, narancs- és rózsaszín

pompázott az égen és tükröződött a vízen. Ahol legalábbis

volt víz.

Mégsem volt teljesen hiábavaló ez a napja. Azt

kívánta, bárcsak Caroline is ott lett volna vele, és látta

volna mindezt.

Másnap korán reggel Dickon beszállt kocsijába, és

elutazott Rye-ba. Érdeklődött, és elirányították egy olyan

hivatalba, ahol a fináncokat lehetett megtalálni. Jó

ajánlólevél volt a számára az az okirat, amit Lord

Aveburytől kapott és a bal csizmájában tartott – hiszen

nem akarta, hogy illetéktelenek kezébe kerüljön az irat. A

hivatalban el is mondta, hogyan került ide.

A finánc, akihez beszélt, Harold Penney volt.

– Nagyon örülök, hogy segíthetek, fiam. De tudja, mit

kér? – mondta Penney. – Az egész Dymchurch fészke a

csempészésnek, ugyanúgy ahogy Új-Romney is. És a

kettő közötti települések is. Csak ennyien vagyunk, és

nem tudunk mindenhol ott lenni egyszerre. Megvannak a

saját kémeink, és tippeket is kapunk, de valahogy tovább

kell lépnünk. Ön egy férfit keres, aki valamit kifelé küld az

országból, és nem befelé hoz. Ami kifelé megy, azon nincs 244

vámadó. Tehát arról nem tudunk sokat. Az nem a mi fel-

adatunk.

Dickon elkeseredett arca arra kényszerítette Penneyt,

hogy mondjon még valamit.

– Csak találja meg a kettő közötti összefüggést, és mi

azonnal ott termünk. Valószínű, hogy a hajó vagy csónak,

ami a selymet és a konyakot hozza, ugyanaz, mint ami

kiviszi a fegyvert. Ha minden igaz, akkor ez így van.

Elkapjuk azokat, akik hozzák a konyakot. De utána ön

következik. Ne felejtse azonban el, hogy mindegyikük

kitűnően érti a dolgát. Nem tudom, hogy egymaga hogy

fog tudni megbirkózni velük. Miért nem látták el több

segítséggel a Hadügyi Hivatalban?

– Azt gondolták, hogy ha egyedül leszek, legalább nem

vonom annyira magamra a figyelmet. Jelenleg Daniel

Richards néven tartózkodom itt, és úgy teszek, mint aki

csempészett árut vásárolgat. Bart BcBride-tól már vettem

három hordó konyakot.

Penney kuncogott. – Mindnyájan jól ismerjük Bartot.

Önnek pedig sok szerencsét! Feltétlenül értesítsen

bennünket, ha elkapja a fickókat. Rendben van, Daniel

Richards. A többi fiúnak pedig le is írom, ki ön, hogy

tudják.

245

_ Viszlát – szólt ismét Penney, mikor Dickon elindult. –

Csak azt nem tudom, mit csinál háromhordónyi konyakkal.

– Ha más nem jut eszembe, akkor megiszom.

– Biztos? Új kor jön – nevetett Penney, miközben kikí-

sérte Dickont.

Dickon útja Dymchurchbe sokkal több ideig tartott, mint

Rye-ba, mivel letért a megszokott útvonalról. Azt akarta,

úgy tűnjön, mintha Canterburyből jönne, a vevőitől, ha va-

laki mégis megismerné.

Annak ellenére, hogy Caroline továbbra is

szorgalmasan varrta a keresztelőruhákat, és segített

Ruthnak két parti – az egyik egy vacsoraparti volt, a másik

egy egyszerűbb, bensőségesebb – megszervezésében,

amit a következő hétre terveztek, óriási ürességet érzett.

Senki nem kacsintott már rá, senki nem vetett rá olyan

különös pillantást. Mióta Dickon elment, még csak nem is

hagyta el a házat, kivéve amikor a varrnivalót vitte kocsival

a Golden térről. Bár már elég sok idő telt el, mégis félt férje

felbukkanásától.

Vajon mostanra már abbahagyták a keresését? Nem

akart kockáztatni.

Lady Robstart és Mrs. Hinkle is részt vettek az egysze-

rűbb partin. Caroline nem tudta mire vélni, hogy megint 246

felbukkantak, hiszen mostanában nem is látogatták Lady

Stiltont. Ültek egymás mellett, s közben beszélgettek és

bólogattak. A Mrs. Hinkle fején lévő turbán, amin egy

strucctoll díszlett, ugyanúgy mozgott, ahogy a feje, amikor

bólintott.

– Jöjjön, kedvesem – intett Lady Robstart Caroline-

nak, aki engedelmesen odament hozzájuk. – És hol van a

kedves Rycote? Azt hallottam, hogy valamit üzletel, és

ezért tűnt el. Igaz ez?

– Nekem semmi említést nem tett arról, hogy hová is

ment – válaszolta Caroline. – Miért nem kérdezik meg

Lady Stiltont?

– Nahát! – kiáltott fel Mrs. Hinkle. – Előre tudtuk, hogy

ön nem fog elárulni semmit. Pedig ön és Dickon nagyon

közel álltak egymáshoz.

– Lord Robstart testvérének a veje a Hadügyi Hivatal-

ban dolgozik – kezdte Lady Robstart. – Ő azt mondta,

hogy kirúgták szegény Rycote-ot. Ezért ment vissza

Durhambe hogy nyalogassa sebeit. De miért nem vitte

magával? Annyira közel voltak egymáshoz.

Caroline alaposan megdühödött, s hirtelen arra

gondolt, hogy megszégyeníti ezt a két nőt. A strucctollas

kalappal jól ki tudta volna gúnyolni egyiküket.

247

De a végén csak rájuk nézett, és annyit mondott: –

Elnézést. – Majd kisétált a szobából.

Mint derült égből villámcsapás érte, hogy olyan pletyka

terjed, mely róla és Dickonról szól. A vénasszonyok még

azt is a szájukra vehették, hogy ők ketten együtt hálnak.

Pedig mennyire figyelt arra, hogy semmi ne tudódjon ki,

vagy ne legyen gyanús. Bár a többiek azt gondolják, hogy

ő özvegyasszony, és ilyen esetben nyugodtan felkeltheti

az érdeklődését egy fiatalembernek. Bárki azt gondolhatja,

hogy itt Ruth szárnyai alatt jól összemelegedtek. Mivel

Dickon most oda van, valószínű, hogy elfeledik az

emberek ezt a pletykát.

Mikor végre elmentek a vendégek – Lady Robstart és

Mrs. Hinkle természetesen utolsóként távozott Caroline

megemlítette Ruthnak a megjegyzéseket.

– Ha a világ azt hiszi, hogy Dickon Durhamben van, ak-

kor annál jobb. Ezt nem fogom letagadni, bárki is kérdezné

– válaszolta Ruth. – Most jut eszembe, hogy levelet

kaptunk Dickontól. Csak várni akartam, amíg a vendégek

elmennek.

– Akkor most már végre írhatunk neki! – sikított fel

örömében Caroline, miután elolvasták a levelet. – Annyira

örülök, hogy biztonságban van. Csak azt nem tudom, mit

fog csinálni három hordó konyakkal.248

– Írd meg, ha valami ötleted támadt – mondta

vigyorogva Ruth. – Nem is merek arra gondolni, hogy ezt

egymaga fogja meginni.

– Még ma este írok neki – mondta mohón Caroline.

Úgyis eszembe jutott Walter rokonának a neve. Leírom ne-

ki.

– És ki az?

John Dunthorpe – mondta Caroline.

– John Dunthorpe – mormogta Dickon. Ez egy olyan

név, ami azonnal feltűnést kelt. Már csak két nap volt hátra

addig, hogy elszállítsa a konyakot. S ez aggasztotta a leg-

jobban. A kocsija biztos nem bír el három hordót. Ugyan

már beszélt egy emberrel, hogy kibérel egy nagyobb

kocsit, de hová küldje?

Ezek a gondolatok igazán nem is foglalkoztatták, csak

az, hogy Caroline-től levelet kapott. Legalább most már

birtokában van egy névnek.

Rye-ba tartó utazása óta próbálta magát

megkedveltetni Bart McBride-dal, de a férfi mindig a fejét

vakarta, ha Daniel Richardsról volt szó. Dickon még

mindig nem ismerte ki magát teljesen ezen a mocsaras

vidéken, bár úgy tűnt, McBride nem messze áll attól, hogy

megengedje Dickonnak, hogy betekintést nyerjen abba, 249

hogyan is rakodják át az árut. Pedig erre nagyon kíváncsi

lett volna, mert nem tudta, hogy vajon a parton vagy a

mocsaras vidéken történik-e mindez. Dickon zsebre vágta

Caroline levelét, feltette a kalapját, és elindult Bart házába.

McBride otthon volt, de a látogatót megpillantva nem

tűnt valami boldognak. Nem is hívta be Dickont. Csak az

ajtóban beszélgettek. – Mi újság, öcskös? – kérdezte.

– Kaptam egy jobb ajánlatot, McBride – szólt komolyan

Dickon. – John Dunthorpe kilenc shillinggel aláment az ön

ajánlatának. Hordónként természetesen. Mi a véleménye?

McBride felhúzta szemöldökét. – Jó konyakot akarsz?

Ezt csak a jó öreg Barttól kaphatod meg. Nos,

Dunthorpe... Hol találkoztál vele?

– Itt is, ott is. Körbejártam Dymchurchöt, és elég sok

emberrel találkoztam. Ugyebár az én szakmámban ez így

van. A vevőim pedig a legjobb konyakot akarják a legala-

csonyabb áron.

– És hol találtál arra a helyre, ahonnan az árut venni

akarod?

– Little Stone-ban.

– És az miért jobb?

– Mert ha el akarod adni a portékádat, akkor az a leg-

jobb, ha nem sokat kell szállítani, és van a közelben

áruforrás.250

– Szóval azt akarod, hogy lejjebb faragjam az árat. Ne-

kem ez nagyon sokba kerül, és így is szívességet teszek.

– Biztos vagy abban, hogy a te konyakod jobb

minőségű, mint a John Dunthorpe-é? De én honnan

tudjam ezt?

– Adok egy kis kóstolót – mondta McBride, és behívta

a házba. – Van itt egy kis kóstoló.

Valóban finom konyak volt, nagyon jólesett Dickonnak

annak ellenére, hogy egy cserépedényben adta oda

McBride. Sokat dicsérte, miközben elkortyolgatta. Sokkal

jobb volt annál, mint amit a kocsmában ivott, bár az is kitű-

nőnek számított.

– Meggyőztél – mondta McBride-nak. – De akkor most

le kell mondani a Dunthorpe-pal kötött üzletemet. Merre-

felé menjek?

– Csak nem azt akarod mondani, hogy nem tudod? Azt

hittem, üzleti dolgokról beszéltetek.

– De nem az ő házában.

– Végigmész ezen az úton, egészen Dymchurch másik

végéig. Az fehérre és feketére festett ház a Dunthorpe-é.

Két emelete van. Akkora óriási házban lakik! Jól

összeszedte az olcsó konyakból! Nekem viszont a házam

kicsi, de nagyrabecsülésnek örvendek – horkant fel.

251

– Nagyon hálás vagyok – mondta Dickon, és lelkesen

rázott kezet McBride-dal. – Azonnal oda is megyek.

Dunthorpe háza nem messze volt attól a helytől, ahol ő

is lakott. De mégsem ment oda Dickon. Csak megvizsgálta

a ház közvetlen területét. Alacsony kőkerítéssel volt

körbevéve. Leült a kőkerítésre, és próbált úgy tenni,

mintha egy elfáradt gyalogos volna. A Dunthorpe ház az

utcára nézett. Nem volt előrenéző kertje. A házat tartó

oszlopos faragott gerendák régies hatásúnak tűntek,

egészen Erzsébet királynő korabelinek látszódtak. De jó

állapotban maradt meg, és frissen festették őket.

Dickon az ajtót figyelte, amely egyenesen az utcára né-

zett, és a két első emeleti elfüggönyözött ablakot. Nem lá-

tott egyetlen embert sem, semmiféle mozgást nem észlelt.

Egyre kényelmetlenebb volt a kövön ülni. Felállt, és

elindult lefelé az utcán, majd ismét vissza.

Gyalogosok vagy kocsival közlekedők jöttek-mentek.

Késő délután volt, és remélte, hogy hasonló élményben

lesz része a naplementét illetően, mint az előző nap.

Mikor már megunta a várakozást, és azon volt, hogy in-

duljon, úgy tűnt számára, hogy egy kis homályos

fénysugár szűrődik át az egyik földszinti ablak függönyén.

Átment az úton, s mivel senki nem volt a közelben,

megpróbált bekukucskálni a lyukon, de a függöny eléggé 252

korlátozta látását. Úgy tűnt, hogy a fényforrás messzebbről

jön. Akkor miért ne menne körbe, a hátsó részhez?

Ahhoz, hogy ezt meg tudja csinálni, hosszú utat kellett

körbebejárni, mivel a Dunthorpe házhoz még csatlakozott

két kisebb kiegészítő épület mindkét oldalon. Mikor a

végére ért az egyenes útnak, balra fordult, majd ismét

balra, ahol egy hátsó kert és az istálló közelében találta

magát. De elfelejtette megszámolni, hogy a Dunthorpe ház

hányadik a sorban, hiszen eljött pár ház előtt, és csak

most vette észre hogy mindegyik egyforma a sötétben, és

néhánynak még hasonló melléképülete vagy istállója is

volt. Visszament pár lépést, és akkor látta, hogy hátulról a

negyedik a Dunthorpe-ház.

Mikor odaért az istálló bejáratához, Dickon csendben

osont, s remélte, hogy sötét ruhája még jobban elrejti.

Csakhogy volt rajta fehér ing is. Megállt, hogy feltűrje

ingujját a kabátja alá. Kivette sálát a nyakából, és

belenyomta a zsebébe. Csendesen osont az istállóknál, s

azt fürkészte, melyik lehet Dunthorpe-é.

Egy lovásztól megriadt. Gyorsan oldalra húzódott, vé-

gigosont a fal mentén, amíg el nem érte a főistállót, ami

egy másik istállósorba nyílt. Úgy döntött, ott marad a

végénél mert így legalább bentről sem lehet észrevenni.

Megpihent, majd a ház felé fordult. Ismét futni kezdett, s 253

fel is sértette könyökét egy kiálló szögben. A fájdalomtól

felkiáltott, ami pont elég volt ahhoz, hogy felkeltse a

szomszédokat.

Megdörzsölte a könyökét, miközben káromkodott egy

nagyot. Két percre megállt. Hallotta, ahogy a lovak fenn

voltak és zabot ettek, de semmi nem utalt arra, hogy

ember is van a közelben. Várt, majd észrevette, hogy ajtók

vannak az istállón. De mindegyik zárva volt.

Az egyik ajtót résnyire kinyitotta. Szíve a torkában do-

bogott, annyira megrémült, mikor az megcsikordult. Várt.

Mivel nem történt semmi, belopakodott a másik istállóba,

amiben olyan sötét volt, mint egy szenespincében. Biztos

volt abban, hogy az istállóból egy ajtó nyílik a hátsó kertre,

hiszen Dunthorpe így tudta legjobban megközelíteni az

istállót. De nem tudta, merre keresse.

Érzéseire hallgatott, és végigment az istálló hosszabbik

oldalán. Egy átlagos istálló tervrajzát már többször látta.

Az ajtót kutatta. Érezte, hogy ott lehetnek a közelben a

lovak, mivel egyik-másik ló feje nem messze volt tőle.

Gondolta, hogy a lovak most azt vizsgálgatják, ki is lehet

ő. Nekiállt futni, s inkább érezte, mint látta, hogy az istálló

végén már nincsenek lovak. Remélte, hogy talál egy ajtót,

és nem egy üres istállóba jut. Nem volt válaszfal a hátsó

részen. Erre a következtetésre úgy jutott, hogy a lábával 254

rugdosta a semmit, mígnem előrébb lépett, kinyújtotta a

karját, tapogatózott, és megint kalimpált a lábával, hátha

talál egy ajtót.

Megrémült. Valami hatalmas dolog állt az útjában.

– Ön az, uram? – szólalt meg a hang halkan.

– Igen – mondta Dickon suttogva. Közben pedig reme-

gett.

– Jól belém rúgott – kezdett nevetni a férfi, majd

köhögni. Mikor ismét beszélni tudott, megkérdezte:

– Hol a lova?

– A fogadónál – válaszolta Dickon az igazat.

– A mester nincs itthon – válaszolta a hang. –

Meghagyta, hogy mondjam meg önnek, hogy holnap

ugyanekkor találkozzanak Fenlanddel itt. Valami baj

történhetett, és utána akar nézni a dolognak.

Dickon hallotta, ahogy a férfi feláll, és megdörzsöli a

testének valamelyik részét. Valószínűleg ott, ahol

megütötte.

– Tehát Fenland itt van? – suttogta Dickon.

– Igen, már itt volt. Mondtam neki, hogy aludjon meg a

fogadóban. Ugyanúgy, ahogy maga is. Ott találkozhat

vele.

Mikor a férfi felállt, akkor vette észre Dickon, hogy mi-

lyen hatalmas hústömeg tornyosul előtte. Bár nem látták 255

egymást. Dickon nem is bánta ezt.

– Köszönöm. Meg fogom keresni – mondta. – Most,

hogy mindkettőnkkel találkozott, nyugodtan elmehet. Az

istálló alja nem valami kényelmes.

– Nem tudtam, hogy ennyire vigyáz rám – szólt a férfi,

és ismét nevetésbe kezdett, ami ismét köhögésbe fulladt.

Ekkorára Dickon már elérte a túlsó falat és egy nyitva

álló ajtót. Átment alatta, majd bezárta maga mögött.

Visszament a fogadóba. Mielőtt belépett volna az ajtón,

leporolta nadrágját, hogy ne legyen semmi nyoma annak,

hol járhatott.

Egyenesen a szobájába ment, levette csizmáját, és

ráfeküdt az ágyra.

Mibe keveredett? Nagy lélegzetet vett. Isten kegyelmé-

nek köszönheti, hogy megmenekült a Dunthorpe-

istállóból. Annyira megrémült, hogy ott volt az az ember,

hogy nemigen tudta tiszta fejjel átgondolni a helyzetet.

Szerencsére, amikor a férfi megkérdezte kiléte felől, ő

azonnal rávágta, hogy igen, ő az uraság. Végtére is, ő is

uraság. Legfeljebb nem az, akit vártak.

Eljátszott pár jelenetet képzeletében. Minden feltétele-

zése igaznak bizonyult. Az, hogy James Fenland is benne

van a „játékban", maga után vonja azt, hogy Carroway is. 256

Biztos volt abban, hogy az istállóban lévő férfi

összetévesztette Carrowayjel. De mi történt volna, ha az

igazi Carroway is megérkezik?

Dickon eléggé sürgette az istállós férfit, hogy hagyja el

helyét, s így valószínűnek tartotta, hogy Carroway az

egészről semmit nem tud. Akkor mit fog Carroway

csinálni? Megkeresse Fenlandot a fogadóban? Hogyan

tudna ezeknek az embereknek a közelébe férkőzni

anélkül, hogy felfedné önmagát?

Zsongott a feje. Felállt, visszakötötte vékony sálját, és

lesétált a közös helyiségbe. Miközben egy pohár finom ko-

nyakot kortyolgatott, szemével azt kutatta, melyik férfi le-

het James Fenland.

Tizennegyedik fejezet

Egy bőséges vacsora elfogyasztása után Dickon

visszatért a szobájába, és azt fontolgatta, hogy mihez is

kezdjen. Rájött, hogy olyan helyzetbe került, ahonnan

nincs menekvés. Végiggondolt néhány lehetőséget, de

egyik sem tűnt olyan kiválónak. Kicsi volt az esélye annak,

hogy így elkaphatja Carrowayt, és nagyon veszélyesnek

tűnt. Most már nincs visszaút, és mindent megtesz, amit

csak tud.257

Gondolatai hamar Caroline-ra terelődtek. Az ő számára

is veszélyt jelentett, hogy a férje az újságok hasábjain

szerepel majd, Anglia-szerte fognak tudni róla, és még

pletykákat is kitalálnak a történethez. De lehetségesnek

tartotta, hogy Caroline személye végig titokban maradjon.

Vajon a tény, hogy a férje börtönben van, elég okot adna a

válásra? Nem bízott benne, még nem hallott ilyenről.

Caroline helyzete csak nehezebb lenne, mert fel kellene

fednie magát, ha válásról lenne szó.

Bármi is történt, semmi esélyét nem látta annak, hogy

megszabaduljanak a volt férjtől, és ez azt jelenti, hogy

soha nem tudhatja maga mellett ezt a nőt. Bár ha John

meghalna. .. Vagy felakasztanák...

De az árulásért már nem jár akasztás, csak vagyonától

foszthatják meg, vagy elküldhetik Új-Dél-Walesbe, ami a

világ másik végén van.

Dickon mindenképpen be akarta bizonyítani Carroway

bűnösségét, még akkor is, ha nem tudta magát meggyőzni

arról, hogy ez feltétlenül Carroway halálát jelentené.

Tucatnyi lehetőségét vázolta fel egy darab papíron

annak, hogy hol is indulhatna el. Mindegyik megoldás

rosszabbnak tűnt, mint az előző.

A végén összegyűrte és bedobta a kandallóba, hogy a

tűz martalékává váljon. Az egyik papiros nem akart sehogy 258

sem a tűzbe esni. Kikapta a kandallóból, és éppen a többi

után akarta dobni, mikor meggondolta magát. Kinyitotta.

Ugyanaz a lehetséges változat szerepelt rajta, mint ami

akkor jutott eszébe, amikor Dymchurchbe érkezett. Úgy

érezte, ez valami isteni sugallat. Kisimította a gyűrött lapot,

és a mosdókagylóra helyezte, borotválkozási szerei mellé.

Majd lefeküdt. Ez lesz az a variáció, amit kipróbál. Ha nem

sikerülne, akkor majd egy másikat próbál ki – persze, ha

még életben lesz.

Reggel Dickon első dolga az volt, hogy megkeresse

Bart McBride-ot, és megkérje, hogy a három hordó

konyakot egy nappal hamarabb szállítsák el. Mivel előző

nap beszélt a seftessel, biztos volt abban, hogy találnak

neki nagyobb kocsit, amivel a hordókat is el lehet

szállítani. Ha pedig nincs szabad ló, akkor majd Pegazus

fogja húzni a billenős kocsit. Erre a gondolatra azonban

elnevette magát. Pegazus, aki egy hatalmas kocsit húz!

Azonnal elintézi McBride-dal az ügyet, és Fenland még

várhat. Szerencsére McBride otthon volt. Dickon hallotta,

miközben kopogtatott az ajtón, hogy épp egy nővel vesze-

kedik hangosan.

A két fiú közül a kisebbik nyitott ajtót, és megkérte,

hogy várjon. A veszekedés hangjai lassan elhaltak, és 259

McBride mérgesen jelent meg az ajtóban.

– Már megint te – mondta. Majd hátrafordult, látszólag

a nőt kutatva a szemével. De nem látta. Ismét megfordult,

és kérdően Dickonra nézett. – Most meg mi van?

– Szereztem egy nagy kocsit, és jobban szeretném, ha

az árut ma vinnénk el, mint holnap. Azonnal tudok fizetni.

Bankjegyekben – mondta Dickon.

McBride mérges tekintete meglágyult e szavak

hallatán. Nagy hatással volt rá az, hogy a pénz nemsokára

az ő zsebébe vándorolhat.

– Felküldök néhány fiút – mondta. – Nem tudod

úgysem egyedül be-és kipakolni. – Ma egy órára hozd ide

a kocsit. Majd szólok Jackynek vagy Peternek, hogy

segítsen.

– Magam is be tudok pakolni. Már sok ilyen dolgot csi-

náltam, biztos lehetsz benne. Ez a legkevesebb, amit

megtehetek. Örülök, hogy ilyen hamar le tudjuk bonyolítani

– mosolygott McBride-ra.

McBride szemügyre vette a férfit, s örült, hogy nem kell

segíteni.

– Elég kemény munka lesz! – figyelmeztette Dickont. –

Legjobb, ha egy ócska térdnadrágot veszel fel.

– Igazad van – helyeselt Dickon.

260

Gyorsan egy kocsis után nézett, otthagyta McBride-ot,

hogy befejezhessék a perlekedést.

Dickon elmondta a kocsisnak, hogy egy jókora

szekérre vagy billenős kocsira van szüksége, és egy lóra

is – Pegazus csak tartalékban volt. Majd visszatért a

kocsmába, hogy átöltözzön valami ócskább ruhába.

A reggeliidőnek már vége volt, és a közös helyiségben

sem volt senki, kivéve az a pár lány, aki sepregetett és az

italokat törölte. A fogadós ki-be járkált, irányította a lányok

munkáját és átfutotta a receptek hozzávalóit. Mikor a

kopott ruhás Dickon belépett, a fogadós ránézett, és fel-

emelte szemöldökét.

– Lakik itt egy James Fenland nevű ember? – kérdezte

Dickon.

– Vissza fog jönni – válaszolt a férfi. – Most azt hiszem

elment valahová.

– Csak megkértek, hogy kérdezősködjem felőle. De

attól tartok, nem ismerném fel, még akkor sem, ha látnám.

– Itt volt a reggelinél. Legalábbis azt hiszem. Igaz

Rosie?

Az egyik lány bólintott.

– Hogy ismeijem meg? – kérdezte Dickon.

– Hogyan? Keressen egy olyan férfit, akit alig lehet

észrevenni. Az lesz Fenland.261

– Gyakran jár ide?

– Igen, rendszerint felbukkan itt. Bár nem mindig tar-

tózkodik lenn. Olyankor nem tudni, hol van. De ha nem itt

alszik, akkor is betér pár pohár italra.

– Köszönöm – mondta Dickon. – Kérem, ne említse ne-

ki, hogy kérdezősködtem felőle. – Dickon rákacsintott a fo-

gadósra, és egy kis ajándékot csúsztatott a kezébe.

– Egy szót sem hallottam – vigyorgott a fogadós, és

zsebre tette a potyán jött ajándékot.

Dickon elsétált a fuvaroshoz, és elhozta a billenős

kocsit. Keveset tudott az ilyenfajta kocsikról, és nem

maradt sok ideje arra, hogy megtanulja a használatát. Ez

egy nehezebb fajta volt, amihez két ló kellett. Általában

mocsári gazt és hínárt szállítottak vele a földekre, a jobb

termés elérése érdekében. A vizes, nedves hínár és gaz

nehéz, magyarázta Dickonnak a fuvaros. De vajon Mr.

Richards mire akarja használni? Bármi is legyen, a kocsi

biztos jó szolgálatot fog tenni, és elbírja a rakományt.

– Nem lenne szükségem ilyen nehéz billenős kocsira –

mondta Dickon. – Olyan nincs, amit csak egy ló húz?

A fuvaros nem válaszolt. Dickon nem akarta elárulni,

mit is akar szállítani. Nem tudhatta, hogy a fuvaros nem

kémkedik-e.

262

Hozott a fuvaros két lovat, és elmagyarázta, hogyan

nyílik a kocsi hátsó fala, ahol be és ki tud pakolni. A hátsó

rész úgy nyílt ki, mint egy ajtó, nem pedig hirtelen

lecsapódott. Dickon nem nagyon értett hozzá. Ryfielden is

voltak ilyen billenős kocsik, de egyiket sem vezette.

Leginkább a földeken dolgozók használták. Furcsának

találta, hogy egy kocsi, melyet hínárok szállítására

használnak, ilyen érdekes módon nyílik. De valószínűleg

ezért nem kellett senkinek sem akkor, amikor neki

szüksége volt rá.

Nem mert felülni a kocsira, hanem megfogta a lovak

kantárját, és úgy sétált mellettük. Mikor meglátta a mélye-

déseket a földben, arra gondolt, jó döntés volt, hogy ezt a

kocsit hozta el. Irányította a lovakat, és megpróbálták kike-

rülni a mellettük húzódó kis csatornát. Nem volt könnyű

feladat, de elvégezte. Már egész más szemmel nézte a

fuvarosokat, hogy ilyen munkát végeznek.

Nem volt benne biztos, de gondolta, hogy egy óra felé

járhat. Bart McBride háza felé indult.

McBride már várta.

– Te jóisten! Egy hínároskocsi! – kiáltott fel, és

megrázta a fejét.

McBride megkötötte a lovakat, és megmutatta, melyik

ösvényen tudnak kijutni a vízhez a mocsaras füvön 263

keresztül, ahová egy csónak volt kikötve.

Mondta Dickonnak, hogy szálljon be a csónakba.

Dickon, aki eddig még nem sokszor ült csónakban, nem

tartotta valami stabilnak azt a szerkezetet, és gyorsan

leült, még mielőtt elvesztette volna egyensúlyát. McBride

felhorkant, de nem mondott semmit. Elkötötte a csónakot,

ellökte lábával, és hozzálátott az evezéshez.

Dickon elhatározta, hogy megjegyzi az út minden apró

részletét, de hamar feladta. Úgy tűnt, McBride jól ismeri a

környéket, és tudja, merre menjen. Tizenöt perc eltelte

után már oda is értek a konyak rejtekhelyére.

McBride elvigyorodott, mikor közelítettek egy fából ké-

szült csónakhoz, ami nagyon hasonlított az olyan

halászhajókhoz, melyeket a tenger szokott partra vetni.

McBride szeméből büszkeség sugárzott.

– Ez az én horgászcsónakom – erősítette meg Dickon

elképzelését McBride.

– Ott van ni! – kiáltott fel McBride. Egy fej bukkant elő.

– A fiam, Abel – magyarázta. – Ő szokott rám vigyázni. –

McBride megpróbálta csónakjukat a part mellé kormá-

nyozni, a nagyobbik csónak felé. Látta, hogy Dickon

sokáig habozik, hogyan szálljon ki, ezért kinyújtotta a

kezét.

264

– Ugye még nem csináltál ilyet? – kérdezte, és

kuncogva kisegítette a csónakból.

– Hol a kajám, apám? – kérdezte a fiú. – Ha nem

eszek, nem is tudok dolgozni.

– Majd később – válaszolta McBride, s elindult a

tölgyből készült konyakoshordók felé, amik egy vízhatlan

ponyvával voltak letakarva. – Gyere, fiú, segíts!

McBride-nál volt egy erős kötélháló, amivel be tudták

engedni a hordókat a csónakba. Simán ment minden.

Dickonnak még kételyei is támadtak afelől, hogy szükség

van-e az ő segítségére. Nem tudta mire vélni, hogy ilyen

szállítást kell alkalmazni, és miért nem lehet a konyakot el-

rejteni McBride házában vagy valahol máshol, a szárazföl-

dön. Meg is kérdezte McBride-ot.

– Faggatózódunk? – kérdezett vissza McBride. –

Romney Marshnál nincs biztonságosabb hely. Azt hiszem,

a jóisten azért teremtette nekünk ide ezt a helyet, hogy

valamiből meg tudjunk élni. Ostobák lennénk, ha nem

használnánk ki

A három hordó akkora helyet foglalt el, hogy Dickon

alig tudta valahová betuszkolni hosszú lábait.

Összeszorított lábakkal várt és ült, miközben McBride és

fia vitatkoztak valamin. Végül McBride egy csomag

265

ennivalót nyújtott oda a fiának, beugrott a csónakba, és

elindultak.

Mikor partot értek, kipakolták a hordókat, ami sokkal

bonyolultabb feladatnak tűnt, mint a hordók bepakolása.

Abel nem volt ott, hogy segítsen. Nagy nehezen kirakták a

partra az árut, és odagörgették a billenős kocsihoz. Dickon

fenn állt a kocsi hátsó részén, és várta, hogy McBride oda-

nyújtsa az árut. Mikor végeztek, bezárták a kocsi hátsó aj-

taját.

Bementek McBride házába, hogy nyélbe üssék az üzlet

maradék – egyben legfontosabb – részét. Nem volt ott az

asszony. McBride megkínálta Dickont egy fél bögre ko-

nyakkal, amit gyorsan le is hajtott, és kiszámolta a pénzt,

amivel tartozott. Hála istennek, Lord Avebury gondolta,

hogy szüksége lesz pénzre, és még küldött is neki.

– Legközelebb hatot viszek – mondta Dickon, és John

Dunthorpe háza felé vette az irányt.

Bár már késő délután volt, még nem volt annyi, mint

amikor előző nap összeakadt azzal a férfival Dunthorpe is-

tállójában. – Holnap ekkor – emlékezett vissza Dickon a

férfi szavaira. Dickon remélte, hogy nem fog túl korán ér-

kezni.

Bevezette a kocsit az istállóba, s megállította. Akkor

látta, hogy a kocsi annyi helyet foglal el, hogy nemigen 266

lehet tőle egyik irányba se menni. Hozzákötözte a lovat az

egyik farönknek, ami az istálló oldalában állt, és besétált.

Hál' istennek, elég korán jött. Még világos volt. Látta,

hogy a lovak ott vannak. Elsétált a helyiség másik végére,

ahol meg is találta Dunthorpe istállójának hátsó ajtaját, ami

a kertbe nyílt. Átment az ajtón.

A kert teljesen elhagyatottnak látszott, bár egy virágágy

félig be volt vetve a ház hátsó bejáratánál. A kövekkel kira-

kott út be volt takarva lehullott falevelekkel és mohával.

Dickon végigment a járdán, és bekopogtatott a hátsó ajtón.

Mikor egy olajos, fekete hajú és szemű, vastag szájú

fickó kinyitotta az ajtót, Dickon elmosolyodott és azt

mondta: – John Dunthorpe?

– Az vagyok – válaszolt Dunthorpe. – Mit akar?

– Van egy ajánlatom az ön számára. Azt hiszem, nem

fog tudni ellenállni neki. Bemehetek?

– Nem érdekel semmiféle átkozott ajánlat. Legjobb, ha

elmegy.

Vissza akart térni a házba, s rá akarta csukni az ajtót

Dickonra.

– Ne mondja, uram, hogy visszautasítana egy olyan

ajánlatot, ami kétszer annyit hoz. És ez tuti. Akkor viszont

másnak kell megajánlanom. Mondjuk Bart McBride-nak –

mosolygott Dickon gúnyosan.267

– Bart McBride-nak? Annak a szélhámosnak? –

kérdezte habozva Dunthorpe.

– Ön dönt. De attól még semmi sem vész kárba, ha vé-

gighallgat. – Dickon várt, és meggyőzte magát, hogy

cseppnyi jelét sem szabad mutatnia félelmének és

bizonytalanságának.

– Most nem beszélhetünk. Várnak rám – mondta

Dunthorpe. Felhúzta a szemöldökét, és ismét vissza akart

menni a házba.

– Barátok, igaz? Lehet, hogy őket is érdekli az ajánla-

tom.

– Miről van szó? Meg akar győzni, hogy ruházzak be

egy másik csatornára? Köszönöm, de nem kérek belőle.

Voltak már a múlt héten itt, és csatornarészvényeket

árultak. Elküldtem őket, ahová én gondoltam. Nem

érdekelnek az ehhez hasonló ügyek.

– Az én ajánlatomnak semmi köze a csatornákhoz. A

kulcsszó itt a KONYAK. – Dickon reménykedve nézett

Dunthorpe-ra.

– Konyak? Ha valaki, akkor én mindent tudok róla. Mit

akar maga itt?

– Ha megengedné, hogy bejöjjek és elmondjam a

javaslatomat önnek és a barátainak, akkor megértené.

268

Dunthorpe úgy tűnt, mint aki hajlandó meghallgatni, de

mikor engedte volna be, mégis bizonytalanná vált.

– Ki küldte ide? Miért pont hozzám jön? Hogy jutott

ide? Az istállón keresztül?

– Uram, egy hete vagyok Dymchurchben. Kötelessé-

gemnek tartottam megtudni mindent, ami itt folyik az üzleti

életben, és egyre világosabban láttam, hogy az egyetlen

ember, aki itt a kereskedelemben számít, az nevezetesen

ön. Már akkor tudtam, amikor még nem is találkoztunk,

hogy ön a megfelelő ember a számomra. Jó üzleti érzéke

van, jó híre és minden lehetőséget jól ki tud használni.

– És önnek ebben mi a jó? – kérdezte Dunthorpe.

– Nem tagadom, hogy nekem is jól jönne egy kis plusz.

Máskülönben bolond lennék megkötni az egyezséget. De

hadd magyarázzam meg.

– Rendben van. Jöjjön be – szólt Dunthorpe.

Az alacsony mennyezet ellenére a ház kényelmesnek

tűnt. Dickon végigkövette a házigazdát egy bal oldali ajtóig

egy tanulószobaszerű helyiségbe, amiben íróasztal,

székek és néhány könyv volt. Két szempár szegeződött

rájuk, mikor beléptek a szobába.

– Ki ez? – kérdezte az egyikük.

Dickon jól megnézte a kérdezősködőt. Húszas évei vé-

gén járhatott a fickó. Egy megnyerő külsejű ember volt, sö-269

tétszőke göndör hajjal, mely összevissza állt. Egyenes

orra volt és nagyra nyíló szeme. A férfi megnyalta a száját.

Dickon látta, milyen kegyetlen ajka van.

– Az úrnak van egy ajánlata – szólt Dunthorpe.

– Nézze, Dunthorpe, nincs idő ajánlatokra – mondta a

második vendég, akinek már ritkult a haja.

– Menjen a fenébe!

Dickon azonnal kitalálta, ki lehet ez a két ember.

Szeme Carroway vicomtjára szegeződött.

– Ne olyan gyorsan, Fenland – mondta Carroway. – Ha

már itt van, mondja el a fiú, hogy mit akar.

Fiú? Dickon idősebb, mint ez a szörnyeteg. Mérgét

lenyelte, és annyit mondott: – Daniel Richards.

Canterbury-ből.

– És mit akar ajánlani?

– Meg tudom duplázni a jövedelmüket. Olyan

kapcsolataim vannak, melyek által a legfinomabb francia

konyakot tudom behozni, olyat, amilyet még maga a

régensherceg is szívesen kortyolna. Azt mondják, az orosz

cár is ilyet iszik A mennyiség sajnos korlátozva van, de

mivel családi kapcsolatom van Franciaországban, be

tudom magam biztosítani a megfelelő utánpótlásról. Az

egyetlen problémám a szállítás. A családomból senki nem

ért hozzá.270

– Ha jól értem, olyan valakire van szüksége, aki már

csinált ilyet. Ha jól tudom, ezt senki más nem csinálja

jobban, mint Mr. Dunthorpe.

– Ez a konyak annyira magasan a többi felett áll minő-

ségben, hogy az árat is ugyanolyan magasra tudná

állítani. Duplájára, mint eddig. Lehet szó üzletről?

– Nos – szólalt meg Carroway. – A konyak az konyak.

A legtöbb bolond ember nem érzi a különbséget. Egyre

megy nekik.

– Kérem, engedje meg, hogy hozzak egy kis kóstolót.

És akkor döntsön.

– Ha itt van nem messze, akkor rendben – válaszolta

Fenland.

– Idekinn van, de egy perc és máris hozom.

Carroway bólintott, Dickon pedig kisietett a billenős ko-

csihoz. Volt egy kis problémája a hordó kivételével, nehe-

zen tudta végiggörgetni az istállón és a köves úton, be a

házba. Megkönnyebbült, mikor már a dolgozószoba

bejáratánál állt. A férfiak addig sem mozdultak.

– Van poharuk, uraim? – kérdezte Dickon jókedvűen.

– Majd én hozom – szólt Dunthorpe, és kisietett.

Egy pár perccel később a három férfi ott kortyolta a

konyakot, Dickon pedig mosolygott.

271

– Ez tényleg sokkal jobb, mint a miénk – mondta

Carroway. – Mit gondol, Dunthorpe? .

– Tényleg nem rossz – válaszolt Dunthorpe. –

Fenland?

– Egyetértek.

Dickon boldogan bólintott. – Örülnék, ha elvinnék a két

hordót. Most csak ennyi van nálam. Tudják, hogy nagyon

nehéz a szállítás. Ajánlják a legjobb vevőiknek, és meglát-

ják, hogy azok nagyon meg lesznek elégedve, és

észreveszik majd a különbséget. Biztosíthatom önöket,

hogy óriási meglepetés éri majd őket és örülni fognak.

– Kedves öntől – mondta Carroway. – Elfogadjuk.

– Nos, uraim, ha elmegyek, ezt itt hagyom önöknél. Ak-

kor miben állapodhatunk meg a szállítást illetően?

– Ne olyan gyorsan! – mondta Carroway. – Nem megy

ez egyik napról a másikra. Mára más szállítandó árunk

van... Holnap is más dolgunk van. Beszélek majd a

csónakos emberrel, hogy mikor tud jönni. A következő

hónap jöhet számításba. Egy hónapban egyszer szoktunk

szállítani, persze ha az időjárás is megengedi.

– És mi lenne, ha én magam beszélnék azokkal az

emberekkel, akik még részt vesznek ebben? Nagyon

szeretném, ha holnap éjjel lebonyolódna az egész. Még én

is segítenék a kipakolásban és az átpakolásban.272

– Szó sem lehet róla – monda Carroway, s gyanúsan

nézett Dickonra. – Lehet, hogy ön az egyik kéme a

fináncnak. Csak maradjon nyugodtan, és mi mindent

elintézünk.

– Ahogy kívánják – mondta Dickon, s úgy tett, mint aki-

nek teljesen mindegy. – Találkozhatnánk kedden vagy

szerdán, hogy megtudjam, mit sikerült intézni a

szállításban szintén részt vevőkkel?

– Lehet – mondta Carroway. – A fogadóban van?

Akkor megtaláljuk.

– Rendben – válaszolta Dickon. Visszament a billenő,

kocsijához és kipakolta a maradék két hordó árut. Végig

görgette az istállón, és a hátsó kertben hagyta, az istálló

ajtajánál.

Hadd legyen másnak baja ezekkel, gondolta Dickon.

Visszafelé sürgette a lovakat, hogy minél hamarabb

visszaérjen a fuvaroshoz. Kifizette a kocsi egynapi

kölcsönzési díját, és besétált a kocsmába. Végre

megszabadult a három hordótól. Minden jól végződött a

tervét illetően. Remélte, hogy továbbra is szerencséje lesz.

Még aznap este írt egy levelet Ruthnak és Caroline-

nak. Szörnyen hiányolta Caroline-t, de legalább biztos volt

abban, hogy Londonban nincs semmi bántódása. A

göndör hajú szörnyeteg, Caroline félje Dymchurchben van, 273

és nem valószínű, hogy Caroline keresésére indulna

ismét.

Ebben a levélben leírta Carrowayjel való találkozását,

amin persze részt vette Fenland és Dunthorpe is. Bár azt

nem írta, minek kapcsán találkoztak. A lényeget nem írta

le. Miközben fogalmazta a levelet, megjelent előtte

képzeletben Carroway és Caroline, ahogy az ágyban

fekszenek – amivel nem tudott szembenézni és ökölbe

szorult a keze. Carroway fiatal és helyes, és aki nem tud a

férfi visszataszító ügyleteiről, az könnyen csapdába eshet.

Biztos volt abban, hogy Caroline és családja jó fogásnak

tartották.

De honnan fogja megtudni, hogy Carroway

csempészett konyakját hol fogják átpakolni másnap éjjel?

Nem tetszett az ötlet, hogy Dickon jelen legyen. Pedig ő

nem tud egy egész hónapot arra várni, hogy a májusi

szállítmány megérkezzen. Felsóhajtott. Egyetlen

segítséget Bart McBride-tól

Azon imádkozott, hogy McBride tudja a választ, és

elmondja neki.

– Bart, barátom! – kiáltott fel Dickon, mikor másnap

reggel üdvözölte a csempészt. – Tényleg igazad volt. Sike-

rült eladni az árut azonnal, és még rengeteg

megrendelésem van. Úgyhogy egy tucat ilyen hordóra lesz 274

még szükségem. Remélem, tudsz még adni. Mikor

várható?

Dickon összeállított egy egész listát a fogadókból és

kocsmákból. Nem engedte, hogy McBride meglássa azt.

Csak ott voltak tartalékban, hogyha véletlenül mégsem

tudná eladni a konyakot.

– Két hét múlva – mondta sajnálkozva McBride. – Az

időjárástól függ. Soha nem lehet tudni, milyen a csatornán

az idő.

– Tudnál hozni egy tucattal? – kérdezte Dickon.

– Lehet – válaszolta Bart. – Még itt leszel akkor?

– Nem vagyok benne biztos. Ha nem leszek, akkor is

visszajövök. Mellesleg, nagyon rossz élményben volt ré-

szem, mikor John Dunthorpe barátoddal találkoztam.

– Nekem ugyan nem a barátom! – kiáltott fel Bart. –

Utálom az olcsó konyakjával együtt. Mindannyiunkra ve-

szélyt hoz.

– Nagyon undokul viselkedett, mikor lemondtam az üz-

letet. Azt hazudtam neki, hogy kaptam egy jobb ajánlatot,

de nem említettem a nevedet. Megfenyegetett! Azt mond-

ta, hogy majd gondoskodik róla, hogy Dymchurchben

senki ne adjon el konyakot nekem. Megteheti ezt?

– Nem – válaszolta McBride. – Csak nagyra van

magával – nevetett.275

– Támadt egy ötletem – mondta Dickon óvatosan. –

Nagyon szeretnék ott lenni, amikor bejön az ő

szállítmánya – mégpedig ma este. Megtudtam. Nem lenne

jó, ha Dunthorpe vagy valamelyik barátja meglátna, de

akkor legalább megtudnám, hol pakol ki. És amikor

bosszút állna azért, hogy nem nála vásárolok, és el akar

vágni minden összeköttetést, akkor szólok a fináncnak,

merre is találja meg az árujával együtt.

McBreide megrémült. – Az igaz, hogy nem a barátom

de a legrosszabb ellenségemmel sem tudnám ezt

megtenni. Ezt emberségből nem teszem meg. Nem.

Dickon máshonnan közelítette meg a dolgot. – Valójá-

ban nem jelenteném fel – biztosította McBride-ot. – Csak

megfenyegetném. Ha megtudnám, hogy hol pakol ki,

akkor azért csak megkérdezném tőle, hogy megmondjam-

e a fináncnak, hogy nézze meg ezt és ezt a helyet, kettő

körül éjszaka, ekkor meg akkor... Ez nem lenne hatásos?

McBride intett. – Nem tetszik ez nekem – mondta vé-

gül.

– Tudod egyáltalán, hogy hol szokott kipakolni? – kér-

dezte Dickon.

– Természetesen. Ott fenn, a parton. De nem mondom

meg, hogy hol. Mások is használják azt a helyet. Néha

még én magam is.276

– És a finánc nem jött még rá?

– Nem. Egyikük sem. Nem is valószínű, hogy rájönnek

– nevetett McBride.

Dickon mindent megtett volna, hogy megtudja, hol ez a

hely. Ha nem kapja rajta a csempészhármast ma este,

akkor egy teljes hónapot kell várnia, hogy ilyen lehetősége

legyen. Úgy gondolta, hogy nem tudja olyan sokáig

rejtegetni magát. Addig bármi történhet.

Legalább valami utalást adj, hogy merre van ez a hely

– szólt viccelve.

McBride ezt nem igazán viccnek vette. – Nem. A leg-

jobb, ha semmit nem tudsz róla.

Azzal hátralépett, vissza a házba. Ezzel jelezte, hogy

végérvényesen pontot akar tenni a beszélgetésük végére.

Bezárta az ajtót, és Dickon ott maradt egyedül a bejá-

ratnál.

Hamar visszament a fogadóba, üdvözölte Pegazust, és

elkészíttette a kocsiját, majd elindult Rye felé, amilyen

gyorsan csak tudott.

Harold Penney volt ismét hivatalban, és már messziről

üdvözölte. – Mr. Richards! Milyen hírei vannak?

– Carroway vicomte-ja és barátai ma estére várnak egy

szállítmányt – mondta Dickon. – Csak az a baj, hogy fogal-

277

mam sincs, hová. Annyit tudok csak, hogy Dymchurch

északi partjára kötnek ki. Jelent ez valamit önnek?

– Szóval megtudta, hogy Carroway vicomte-ja ludas a

dologban? Ehhez csak gratulálni tudok. Ez még annál is

több, mint amit mi megtudtunk. Ami pedig a rakodás hely-

színét illeti, arra én is csak azt tudom mondani, hogy bár-

csak tudnám. Rengeteg hely van, ami szóba jöhet, s ha

még az egész személyzetet is kivezénylem a mocsaras

részre – legyen az akár ezer finánc –, akkor sem fogjuk

tudni megtalálni.

– Azért számíthatok ma este egy kis segítségre? – kér-

dezte Dickon. – Nem vehetnénk igénybe egy nagyobb

csónakfélét, amivel a közelbe hajóznánk, és figyelemmel

kísérnénk a gyanús halászhajókat?

– Az éjszaka közepén hogy akar meglesni csónakokat?

A vak sötétben, lámpa nélkül?

– Hold is van a világon – mondta Dickon reménytelje-

sen.

– A telihold már elmúlt. Két nappal ezelőtt volt telihold.

Ezt azt jelenti, hogy ma későn jön fel. Igen! Megcsinálhat-

juk! Most már csak a felhőt kell figyelembe venni.

Penney odament az ablakhoz és kikukucskált. – Most

nagyon felhős az ég. Talán később kitisztul. De ha nem,

akkor minden hiába.278

Megfordult az ablaknál, és Dickon szemébe nézett.

– Tehát azt tervezi, hogy mindenképpen megpróbálja.

De ha észreveszik, akkor annyi önnek. Soha nem fog

ennyire a közelükbe férkőzni.

– Tudom, de legalább van egy esélyem.

Megbeszélték, hogy napnyugtakor találkoznak a

Globsden nevű folyókanyarnál, ahol egy hajó is várni fog

rájuk. Dickon azonnal el is ment. Még hosszú út állt előtte

Dymchurchig, utána pedig egy rövidebb, a folyókanyarhoz.

Nagyon szeretett volna már enni valamit, és pisztolyát is

meg akarta keresni, hátha szüksége lesz rá.

Csak találgatni tudta, mikor lehet napnyugta, mivel egy

szürke felhő eltakarta a napot. Ma este nem lesz olyan

csodálatos látványban része napnyugtakor, mint eddig.

Dickon lehajtott az útról a fák közé, ahol elkötötte

Pegazust a kocsitól, amit a fák között hagyott. A lovat

pedig a folyókanyarnál lévő kis kunyhóba vezette. A

kunyhóban lévő bácsika meglepődött, de beleegyezett,

hogy a lovat itt hagyja. Persze, bizonyos összegért.

Mivel nem volt ideje az evésre, Dickon kicsomagolt,

elővett egy kevés kenyeret, sajtot, és hozzálátott.

Miközben a csónakhoz közelített, rájött, hogy a

folyókanyarnál nincs olyan hely, ahol igazán vízre lehetne

bocsátani egy csónakot, legfeljebb, ha a vastag homok 279

nem számít olyan helynek. A csónakjuk nem ért el

egészen a partig.

Penney felemelte a kezét, és az eget kémlelte. – Átko-

zott felhők! – panaszkodott. – A csempészésre viszont tö-

kéletes. Felhajózunk a parton, és keresünk egy kis sarkot,

ahol meghúzódunk. Akár órák is eltelhetnek, míg történik

valami. A többi fiú lentebb van. De nemsokára ők is ide-

érnek.

– Hányan vannak?

– Ketten. De a többieken kívül. Ennyit tudtunk össze-

szedni.

Dickon talált egy kötelet a hajócska fenekén, és leült,

ellenőrizte pisztolyát, becsomagolta egy olajos selyemda-

rabba, és zsebre tette. Nézte a halászhajó két feltekert

árbocát és csodálkozott, milyen masszív hajócskában ül.

Miközben eltűnődött, milyen magas árbocai is vannak a

hajónak, eső kezdett cseperegni az égből.

Tizenötödik fejezet

Caroline csodálta, milyen hamar érkezik a posta. Bár a

postakocsiban tett utazása csak megerősíti azt a tényt,

hogy nagyon gyorsak a kocsisok. Alig fejezte be a levelét,

már jött is a válasz Dickontól. A levelet a könyvtárba vitték 280

neki, ahol általában újságokat nézegetett. Mindig

átböngészte, hátha talál valami hírt Walter bűnösségével

kapcsolatban.

Mikor az inas egy halom levelet hozott be tálcán, Ca-

roline nem bírt Ruthra várni, aki éppen ruhát cserélt egy

ismét náluk rendezendő partira. Caroline azonnal feltépte

a gyantával leragasztott borítékot, és olvasni kezdte

Dickon levelét. Jó egészségben van, biztonságban, és

ráadásul rájött Walter titkára is.

– Ruth! – kiáltotta. – Dickon megcsinálta. Megtalálta

Waltert, Fenlandet és Dunthorpe-ot. Hadd olvassam fel a

levelet.

Felolvasta, majd a két hölgy egymásra nézett. Bár

egyikőjük sem beszélt, mindkettőjük tudta, milyen

veszélyes helyzetben van Dickon. Tudták, hogy egy hibás

lépés a halálát jelentheti.

– Ó, kedvesem – mondta Ruth, és odahívta Caroline-t

magához. – Tudom, hogy milyen sokat kezdetek jelenteni

egymásnak. Dickonnak sem könnyű. Néha olyan mogorva,

hogy még engem is zavarba hoz. De okos és találékony.

Biztos, hogy nem lesz semmi bántódása. Ezt kell

remélnünk, és nem szabad hagyni, hogy elszomorodjunk.

– Igen – szólt Caroline. – Ez így van.

281

Tehát Walter Dymchurchben van. Caroline gyakorlatból

tudta, hogy ha Walter elment a rokonaihoz, az mindig

igénybe vett egypár napot. Néha még egy hetet is. Csak

azt nem tudta, hogy Dunthorpe tényleg a rokona-e. Biztos

volt benne, hogy két-három napig nem tér vissza

Londonba. Fenland pedig vele van, tehát nem

találkozhatnak össze. Végre itt a lehetőség számára, ami

eddig még soha nem adatott meg.

– Ruth – mondta kicsit később, miközben együtt

sétáltak le a lépcsőn –, ha nem bánod, akkor én most nem

vennék részt a partin. Nincs semmi beszélnivalóm Lady

Robstarttal és Mrs. Hinkle-lel. És van egy kis

elintéznivalóm.

– Mrs. Hinkle nem lesz itt. Mr. Hinkle-nek van valami

baja, és a feleségének otthon kell ülni, és hallgatni a siral-

mait.

– Még akkor sem tudom elviselni Lady Robstartot, ha

egyedül lesz. A te gondjaidra bízom. És Dossie is velem

jön. Elmegyünk egy kis időre, de mire vége, már itthon is

leszünk.

Ruth kérdően nézett Caroline-ra. Csak nem aznap akar

Caroline ruhát szállítani a boltba, amikor Ruth partit ad?

De nem kérdezősködött.

282

– Dossie! – kiáltott Caroline az egyik szobába. – Haza-

megyünk!

Dossie nem hitt a fülének. – De hát itthon vagyunk.

– Megyünk a Hanover térre – válaszolt türelmetlenül

Caroline. – A régi otthonunkba, Dossie. Nincs vesztegetni

való időnk.

– Te jóisten! Csak nem azt akarja mondani, hogy oda

megyünk vissza... az urasághoz... ?

– Ő most Kentben van. Soha nem tudja meg. Hol a ci-

pőm?

Caroline azonnal áthúzta a lábbelijét, és kisétáltak a

cselédek bejáratán, nehogy Ruth egyik korán érkező ven-

dége meglássa őket. Beszálltak egy Hanover térig

közlekedő konflisba, és már nem voltak messze a Golden

tértől.

Caroline megállt a ház előtt, hogy még egy pillantást

vessen arra a helyre, ahová öt évig volt bezárva.

Ugyanolyan volt. Ablakai fénylettek, a rolók pedig újra

voltak festve. A téren lévő házak nagyon hasonlítottak

egymáshoz. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát,

ahogy a lépcsőkön baktatott felfelé. A rézkopogtató

hiányzott az ajtóról. Ez jelentette azt, hogy a család –

család? – nincs itthon.

Caroline mégis bekopogtatott.283

Az ajtót az inas, Jaynes nyitotta ki, akinek a szája tátva

maradt a csodálkozástól. – Lady Carroway! – kiáltott fel.

– Igen, én vagyok – mondta Caroline. – Hogy van,

Jaynes?

– Nagyon jól, asszonyom. Jó, hogy ismét visszajött.

– Kétlem, hogy így lenne.

Caroline beljebb lépett a már ismerős előtérbe, Dossie

pedig mögötte kullogott. Minden ugyanolyan volt. Ismét

birtokába kerítette az a nyomasztó érzés, ami a falakból

áradt, az érzés, amitől mindig menekülni akart, és időtlen

időkre azt kívánta, hogy soha ne lépje át többé e ház

küszöbét. De megrántotta a vállát, és magabiztosan indult

el a lépcső felé.

– Azt hiszem, van egypár holmink a padláson – mondta

Caroline a szolgálójának. – Menj fel, és nézd meg, mit tud-

nánk elhozni. Én pedig utánanézek a ruháimnak.

Tudta előre, mint fog találni. Rengeteg szürke és sötét

ruhát. Ott voltak azonban még az esküvőjére vett ruhák,

amiket ugyan nem tud hordani így, de ha átalakítja, akkor

igen. Talált még egy pár harisnyát és alsóneműt is. És

négy keresztelőruhát. A ruhákat már össze is pakolta egy

halomba, mire Dossie lejött a padlásról kezében táskákkal,

szatyrokkal. Egy óra múlva már készen is álltak az

indulásra.284

Mindkét kezük tele volt, úgy próbáltak lejönni a

lépcsőn, Jaynes is megjelent a lépcsők alatt, riadtan nézte

a két hölgyet, ahogy azok a szatyrokkal zötykölődtek

lefelé.

Caroline megkérte Dossie-t, hogy vigyázzon a csomag-

jaikra, amíg ő elintéz még egy dolgot, aminek nyomós oka

volt az, hogy idejött a házba. Walter szobája felé indult el.

Jaynes, mikor figyelmes lett arra, hogy mit is akar

csinálni Caroline, odaállt a szoba elé, és elállta az útját.

– Az uraság megparancsolta, hogy nem mehet be –

mondta.

– De nincs itt, ha jól tudom. Amikor ő nincs itthon, ak-

kor az én szavam a döntő. Emlékezhetne. Álljon odébb,

Jaynes!

Jaynes nem mozdult.

Caroline nagyot dobbantott a lábával. – Drága az időm,

nem érek rá, Jaynes. Mozduljon már!

Jaynes meg sem moccant. Keresztbe tette a kezét, és

rábámult. – Nem, asszonyom.

Caroline egy hirtelen mozdulattal óriásit taposott cipője

sarkával Jaynes lábára, aki elkapta a lábát, és

visszahőkölt. Caroline bejutott a szobába, és azonnal

bekulcsolta az ajtót maga mögött. Megkönnyebbülve

sóhajtott fel.285

Először is Walter íróasztalához ment. Az asztal teteje

szinte csupasz volt, csak néhány iromány volt rajta. A

fiókok is zárva voltak. Körülnézett, hátha talál valamilyen

eszközt ahhoz, hogy kinyissa a fiókokat. De semmi ilyesmi

nem volt a közelben. Walter előre gondoskodott arról,

hogy semmi fémtárgy vagy éles eszköz ne legyen kéznél.

Végigböngészte a könyvespolcokat, hátha talál valami

használható dolgot az olvasnivalók között. A legtöbb könyv

nagyon unalmas volt. Jogi eljárások vagy leírások arról,

hogy a jobb társadalmi rend elérése érdekében milyen

eszközökhöz kell folyamodni.

Kinyitott egy párat, és az egyik felső részén ott volt egy

név, amit rögtön le is jegyzett. David Winston Hargreaves

Az alsó polcon is talált egyet, melynek a borítója már el

volt szakadva, s alatta az írás alig volt látható. De sokáig

böngészte, és ki tudta venni. Lycee. Annyit tudott, hogy ez

gimnáziumot jelentett franciául. S ismét egy írás volt az

első lap felső részén. George Hamstead.

Walternak ez a könyvtára csupa használt könyvből állt.

És csupán a látszat kedvéért. De vajon miért?

Caroline észrevett egy könyvjelzőt az éppen a kezei

között lévő könyv lapjai között. A könyvjelző bőrből

készült, de még ahhoz is kemény volt. Nagyon kemény.

286

Caroline hamar rájött, hogy a könyvjelzőnek csak a kül-

seje bőrborítású. Valószínűleg valamilyen fém lehet

benne, gondolta a súlyáról. Ez pont jó lesz neki kinyitni a

fiókokat.

Megpróbálkozott a könyvjelzőt a középső fiók és asztal

felső része közé szorítani, és így feszegette a fiókot.

Egyszer csak kicsúszott a fémdarab a bőrtokból. Ekkor jött

rá, hogy a puha bőr csak álcának volt rajta a fémdarabon.

Megfogta a fémet, forgatta kezében és akkor világosodott

meg előtte minden.

A fémdarab nem volt más, mint egy kis ezüstlap, amin

az írás a következő volt:

Walter Carrowaynak

Franciaországnak tett hű szolgálatáért

1809

Caroline szeme óriásira nyílt. Itt a bizonyíték, hogy

Walter áruló. És ő még azt hitte, hogy valami olyan

bizonyítékot találhat, ami esetleg az ártatlanságát

bizonyítja. Ez pedig egy elismerés Walter számára,

mégpedig francia földről. Arra gondolt, hogy Walter

valószínűleg belecsúsztatta ebbe a tokba, hogy senki meg

ne lássa, és idővel elfeledkezett róla. Négy évvel ezelőtt 287

volt! Visszatette a tokba, hogy meg ne sértse a kezét, és

hozzálátott az előbb elkezdett munkához.

Nem volt könnyű dolga. Az asztal fiókjai nagyon szoro-

san záródtak, nem igazán volt hely arra, hogy ez a

fémdarab közé férjen a fiókoknak. Teljes erőbedobással

dolgozott, s közben felkarcolta a finom rózsafából készült

asztalt. Szerencsére eléggé ki tudta feszíteni a központi

fiókot ahhoz, hogy egy nagyobb tárgy is odaférjen, de a

zár nagyon erősen fogta. Körbenézett, de most már

jobban kétségbe volt esve, mint előtte.

Egy közeli kisasztalon meglátott egy ezüst

gyertyatartót, amiben egy félig elégett mézviasz gyertya

volt. Caroline gyorsan kihúzta a gyertyát, és a

gyertyatartóval próbálta kifeszíteni a fiókot. A tartó

állandóan megcsúszott, és csak a keze sérült meg minden

alkalommal, ahogy feszegetni próbálta.

Kétségbeesett. Végre eljut idáig, és akkor most

kudarcot vall. Bárcsak Jaynes ne lenne olyan hűséges

Walterhoz! Bárcsak Dickon vele lenne! Bárcsak...

Mindig csak a „bárcsak"-ok! Semmire sem jók; most se

megy velük semmire. Úgy döntött, mégsem adja fel.

A zár meg sem mozdult, túl kemény fából volt a

középső fiók elülső része. Máshogy próbálkozott. Leült a

földre, és a fiók alját kezdte ütögetni a gyertyatartóval. A 288

fiók ezen része sokkal puhább és vékonyabb fából készült,

mint az eleje. Addig sikerült feszegetni az alsó részt, míg a

fióknak ez a része megadta magát, kinyílt, és az összes

dolog a földre esett.

Caroline felállt, majd leült a székre, és kisimította haját

a szeméből, vállát egy kicsit megtekergette, mert már

nagyon elzsibbadt az asztal alatt. Végre! Majd ismét

lehajolt, hogy szemügyre vegye, mit is rejtett a fiók.

A fiók tartalmának legnagyobb részét semmire nem

tudta használni: töltőtollak, meghívások és szépen

összehajtogatott zsebkendők hevertek a szőnyegen. Egy

csillogó fémdarabra azonban figyelmes lett. Egy

kulcscsomó!

Az egyik kulcs pont beleillett a bal alsó fiókba. A

fiókban talált egy könyvelést, amibe azonnal belenézett.

Képtelen volt felmérni, hogy mit is jelenthetnek a benne

lévő adatok úgy döntött, hogy magával viszi. Egy másik

fiókban rátalált a levelekre. Sajnálkozott, hogy ezt már

nem tudja elvinni hiszen annyi más dolog van, amit még

cipelnie kell. Egypár levelet azért csak megmarkolt, és a

könyvelést tartalmazó könyv közé dugta.

A kulcscsomón hét különböző méretű és alakú kulcs ló-

gott. Az egyik, egy rövid, de tömzsi kulcs igen felkeltette az

érdeklődését.289

Emlékezete szerint, ez nagyon hasonlít ahhoz, amilyen

az ő apjának is volt. Hamar eszébe is jutott: az egy széfet

nyitott.

Nem több mint három perc múlva rájött, hogy a széf

egy hajókat ábrázoló kép mögött van. A kulcs pont

beleillett. Egész köteg bankjegyek voltak átkötve

madzaggal, egy bőrtáskában pedig arany volt.

Caroline otthagyta az aranyat, hiszen túl nehéznek

találta ahhoz, hogy elvigye. De egy köteg bankjegyet csak

eltett, bedugta ruhája alá. Lehet, hogy rossz helyre tette,

de nem bánta.

Megragadta a könyvelést úgy, hogy a levelek nehogy

kiessenek, a többi szemetet pedig a földön hagyta, a

felszaggatott fadarabokat és a fiók többi tartozékait. A

behorpadt gyertyatartót pedig az íróasztal közepére tette.

A kemény „könyvjelzőt" is elrejtette a könyvelésbe.

Hallgatózott, de semmi neszt nem észlelt. Kinyitotta az

ajtót, és kikukucskált. Nem látott mást, mint szolgák

csoportját, akik körben álltak. Ott volt majdnem mindenki a

kiszolgáló személyzetből. A hallban gyűltek össze.

Kérdésekkel ostromolták Dossie-t, akitől csak annyit

lehetett tiltakozásul hallani: – Nem tudok semmit! –

Mennyiszer elhangzott ez a mondat!

290

Caroline azonnal odasietett, hogy megmentse. – Ez

minden mondandónk – szólt a szolgákhoz határozott han-

gon. Néhányan meglepődve néztek rá. Nem igazán

szokott hozzá ez a népség, hogy így felemelem a hangom,

gondolta Caroline. Az utóbbi időben már nem is ellenőrizte

őket, és nem adott parancsokat a személyzetnek.

– Visszatérhetnek a munkájukhoz, és végezzék a

dolgukat. – Utat tört a személyzet között, egyik karja alatt

a könyvelés volt, és mindkét kezébe felvett egy-egy

csomagot.

– Gyerünk, Dossie!

– Ó, Miss Caroline! Már azt hittem, soha nem jön

vissza – panaszkodott Dossie. – Minden rendben van?

– Igen – szólt Caroline, és odaszólt az inasnak. –

Jaynes! Nyissa ki az ajtót.

Jaynes teljesítette kötelességét, de mérgesen nézett

asszonyára. – Hol találja meg az uraság? Biztos akarja

majd tudni.

Caroline egyenesen Jaynes lábára nézett, ahová

nemrég odataposott. – Mondja meg neki, hogy... ide biztos

nem jövök többé. Valahol máshol keressen.

Dossie és Caroline felemelt fejjel távoztak. A

személyzet nem tért vissza munkája végzéséhez. Csak

bámulták a távozó hölgyeket. Caroline nem tudott teljesen 291

megnyugodni, amíg vissza nem tértek a kocsihoz, és el

nem foglalták helyüket. Átkarolta Dossie vállát, és

megszorította: – Megcsináltuk! El sem tudom hinni, hogy

megvan! Ó, Dossie, annyira féltem.

– Sohasem gondolták volna magáról! És Mr. Jaynes

sem! Nagyon tetszett, ahogy elbánt velük.

Caroline kényelembe helyezkedett, letette a

könyvelést, amit addig szorosan magához ölelt, a mellette

lévő helyre. – Most már tényleg remélem, hogy soha többé

nem lépem át annak a háznak a küszöbét.

A kétárbocos hajócska csendesen ringatózott a Globs-

den-kanyarnál. A víz lágyan csapkodta a csónak oldalát.

Nem volt egyetlen csónak sem a láthatáron. Kivéve azt a

kettőt, amin a finánc emberei voltak egy esetleges

támadás elhárítására. De közülük egy sem volt látható a

fedélzeten, mert behúzódtak a fedett helyiségbe az eső

elől.

– Ha nem kapunk szelet, akkor sehová sem tudunk

menni – szólt Harold Penney Dickonhoz. A két másik

finánc is helyeslően bólintott. – Pedig ha eső van, akkor

szél is szokott jönni. A fenébe is!

– Tudunk egy kis fényt csinálni? – kérdezte Dickon. –

Szükség lesz rá, ha elindulunk.292

– Az a kapitánytól függ – válaszolta Penney. – Biztos

abban, hogy McBride azt mondta, hogy Dymchurch északi

részére várhatóak? Igazából lehet, hogy ő délre gondolt,

mert itt minden nézőpont kérdése. A Dymchurch-fal egy

kicsit északra húzódik, s rengeteg a homok, pont úgy, mint

itt. Meglehetősen nehéz ezen a helyen kihajózni a partra.

Még lovakat sem lehet odavinni.

– Mi az a Dymchurch-fal? – kérdezte Dickon.

– Óriási homoktömeg, ami elér egészen Denge Nessig.

Nem látta Dymchurchben? A közelébe sem lehet vinni

egyetlen csónakot sem.

Dickon nem akarta, hogy meglássák, mennyire

csalódott. Annyira biztos volt abban, hogy északon fogják

kipakolni az árut. Majd megörült. Az is lehet, hogy McBride

azt gondolta, hogy „Mr. Richards" nem fogja elhinni a

történetet az északi részen történő kipakolásokról, és

egyenesen dél felé indul.

El is mondta ezt Penneynek.

– McBride egy minden hájjal megkent ürge – mondta

Penney. – Lehet, hogy igaza van, és inkább itt próbálko-

zok, északon. Ha a szél felkerekedik. Egyébként nincs sok

esélyünk ma estére. Esik az eső, nem világít a hold, és

még a szél sem fúj. Ez a mi szerencsénk.

293

A férfiak összekuporodva ültek a hajócskában, és

várták a további fejleményeket. Dickon azt kívánta, hogy

bárcsak megmentett volna valamennyit a konyakból. Most

jó szolgálatot tett volna.

Végre kiabálásokat, valami neszt és nyögéseket is

hallottak, miközben megmozdult a hajójuk. Dickon

felmászott a fedélzetre, és szétnézett. A legénység húzta

felfelé az árbocra a vitorlákat, amibe az enyhe szellő néha-

néha belekapaszkodott, és észak felé vitte a hajót. Az eső

még mindig esett, de Dickon remélte, hogy eláll.

Valaki adott neki egy esőkabátot, és kiült a fedélzetre,

hátha meglát valamit, bár inkább abban reménykedett,

hogy hangokat fog hallani. Csak egy kis lámpás világított.

Kezdetben még izgatott volt, de utána megváltoztak érzé-

sei.

Tengeribetegség! Ez még eddig soha nem fordult vele

elő. Miközben észak felé hajókáztak, kihajolt és kihányt

mindent, amit azelőtt megevett.

Dickon arra gondolt, hogy nemsokára eljön a reggel.

Mikor volt ideje, le-lement beszélgetni a többiekhez. Mire

elállt az eső, már csuromvizes volt, és a fedélzet nem az a

hely volt, ahol nyugodtan pihenhetett volna. A hideg is ki-

294

rázta. Április volt ugyan, de ez aligha érződött az időjárá-

son.

A többiek tekintettel voltak állapotára, és egyedül hagy-

ták. Lehet, hogy nevetnek rajtam, gondolta Dickon. Felállt,

és a zsebóráját kereste. Rájött, hogy már éjfél is elmúlt.

Már jobban érezte magát. A hajó egyre simábban siklott.

Felállt, megtöltötte a pisztolyát, és elindult a

kormányosfülkébe, ahol Penney üdvözölte. – Már eljöttünk

a fal végéig, és most visszafelé hajózunk, dél felé. Semmi

gyanúsat nem észleltünk. Semmi értelme nem volt, hogy

ön is így átfagyjon. Hogy érzi magát ezek után?

– Már jobban – mondta Dickon, és kisimította a haját a

szeméből. – Csak nagyon vizes vagyok. Nincs egyetlen

száraz holmim sem. Szörnyen sajnálom, hogy

kellemetlenséget okoztam. De hát a tengeribetegség!

Penney nevetett. – Nem ön az első. Igyon egy kis

rumot, hogy felmelegítse a bensőjét. A tengerészeket már

évek óta a rum tartja olyan jó kondícióban. Bárcsak

tudnánk adni száraz ruhát! – sajnálkozott Penney, és

odatartott egy félig telt üveget.

Dickon örömmel vette el. Egyet kortyolt, de az is olyan

volt, mintha a tűz marta volna végig a torkát. Remélte,

hogy ez segít.

295

Egy órára a szél már meg is szárította felsőruháit, és

jobban érezte magát annak ellenére, hogy az alsóruházata

még mindig nedves volt. A lelkesedése teljesen tovaszállt.

Mi a fenét csinál ő, Rycote gróf, aki Durhamben született

és nőtt fel? Parancsokat ad a fináncoknak, hogy merre

menjenek és mit csináljanak? Arra gondolt, hogy bárcsak

elkapná Carroway vicomte-ját csempészés közben.

Miközben kiviszi a fegyvereket és behozza a konyakot.

Halk füttyszó szakította félbe gondolatait. A kapitány

felnézett, mert a legénység egyik tagja figyelmeztette,

hogy valami sötét tárgy mozog a vízen, egyenesen előttük,

kivilágítatlanul. A kapitány csendre intett mindenkit, és

remélte, hogy az előttük lévő csónak utasai túl elfoglaltak

ahhoz, hogy felfigyeljenek arra, hogy egy hajócska

közeledik feléjük.

– Várunk, amíg közelebb nem érünk hozzájuk – szólt

halkan a kapitány. – Ugye nem akarja, hogy máris

felfedjük magunkat? Ha el tudunk halkan csorogni odáig,

ott aztán partra szállhatunk.

– Hol vagyunk? – kérdezte Dickon.

– A Brock Farmnál – válaszolt a kapitány. – Vonat

megy innen a Butters-hídig. Itt tudnak ki és be közlekedni

az itteniek.

296

– Akkor lehet, hogy a vonaton vannak már – mondta

bosszúsan Penney. – A fenébe! Éppen most, amikor azt

gondoltam, hogy rátaláltunk a keresett helyre? Ők pedig

sehol?

A hajó tett egy kis kitérőt, és a sötétben lévő csónak

felé indult. Már csak hat méter volt a két vízi jármű közötti

távolság, mikor a hold kikukucskált a felhők közül. Jól

látható volt, hogy sok férfi és hordó van a másik hajón.

Éppen a rakományt pakolták egyik hajóból a másikba.

Hálót használtak. Látszólag már a veszekedés is kitört

köztük.

– Ott vannak ni! – kiáltott fel a kapitány. – Mondják meg

a nevüket és honnan jöttek!

Senki nem felelt. A nagy halászhajón nem volt zászló.

A kapitány ismét felszólította a hajón tartózkodókat. Egy

hang válaszolt, de távolinak tűnt. – Mi közöd van neked

ehhez?

Penney kihajolt a hajó egyik korlátján, és felkiáltott: –

Ellenőrzés! Elkapjuk magukat!

– Nemigen – válaszolt a hang. Csak arra lettek

figyelmesek, hogy egypár hordót a harmadik hajó

fedélzetén hagyva, két halászhajó elindult a part felé.

Kötelekkel, emberekkel és hordókkal megrakodva.

297

Penney káromkodott egyet. – Most aztán nehéz lesz

elkapni őket. Már csak annyit tehetünk, hogy a harmadik

hajót lefoglaljuk mint bizonyítékot. Kapitány, van még pár

embere készenlétben? Van fegyverük? – Remélte, hogy a

legénység még a közelben van és rejtőzködik.

– Mr. Penney! – kiáltotta Dickon. – Ne csak a konyakra

gondoljon! Szükségük lesz a harmadik hajóra is ahhoz,

hogy átrakodják a fegyvereket. A hajó nélkül nem fogják

tudni átvinni a fegyvereket Franciarországba. Nem fogjuk

tudni rajtakapni őket. Hadd szálljunk ki a partra. És akkor

azt gondolják, hogy nekünk fogalmunk sincs a

fegyverekről és akkor lehet reményünk arra, hogy elkapjuk

őket, még mielőtt kiviszik a konyakot a partra.

– Nem fogják átpakolni a fegyvereket addig, amíg itt ál-

lunk ezzel a hajóval – mondta a kapitány.

– Akkor hajózzanak odébb pár mérfölddel, és utána jöj-

jenek értünk.

– Nem fogja tudni megcsinálni, még akkor sem, ha a

legénység fele önnel lesz.

– Siessenek – mondta Dickon, és közben figyelte a két

hosszú csónakot, ami most már körülbelül kilenc méterre

volt a parttól. A két evező ember nemigen tudta összehan-

golni az evezést, legalábbis messziről úgy tűnt. A hold fé-

298

nyénél látszott, ahogy erőlködnek, és az evezők gyors

csapása is jól látható volt.

Penney egyetértett azzal, hogy nem szabad az időt

vitatkozással pazarolni.

– Megpróbáljuk, amit Richards mond. Abból nem lehet

semmi baj. Fogja a legénységet, és tűnjünk el egy kis

időre. Jó? Mondjuk két-három órára.

A legénység, akit még az előbb arra ösztönöztek, hogy

vegyék hatalmukba a csónakot, mégsem tette azt. Azok

nem fináncok voltak, nem is állt volna jogukban lefoglalni a

csónakot. Amikor meghallották az új parancsot, a hajóról

leengedtek a vízbe egy kisebb csónakot, és ott álltak, hogy

besegítsék a fináncokat és Dickont.

– Gyerünk, Richards! – mondta Penney. – Meg van

töltve a pisztolya? Nem fázik?

Dickon elmosolyodott, és megpaskolta a derekát. – Jól

be vagyok bugyolálva.

Penney még csak nem is javasolta, hogy Dickon

segítsen az evezésben. A két másik finánc megragadta az

evezőt, és a csónak végigsiklott a vízen. Mielőtt kiért volna

a partra, jól érezhetően végigsuhant a homokon. Látszott,

hogy a fináncok egyike sem vette komolyan ezt. Már

hozzá voltak szokva. Egyikük kiugrott, megfogta a kötelet,

299

és húzta a csónakot maga után. A víz csak pár centi volt

ott, ahol a többiek kiszálltak.

A két hosszú csónak négy méterre lehetett tőlük

kikötve.

Volt még pár hordó benne, de a csempészeknek

nyoma veszett.

– Utánuk! – parancsolta Penney. Kissé bátortalannak

tűnt. – Csináltam már ilyet ezelőtt is.

Dickon, akinek a lába csuromvíz volt, cseppet sem

érezte magát optimistábbnak. Mindkét irányba átfürkészte

szemével a partot. Egyetlen ember nem akadt rajtuk kívül,

legfeljebb a lábnyomokat tudták volna követni – ami a

szárazföld belseje felé vitt –, ha nem lett volna ilyen sötét.

Az egyik finánc elővarázsolt valahonnan egy lámpást,

és miután sikerült meggyújtania, a csapat elhatározta,

hogy mégis követik a lábnyomokat. Csakhamar a mocsár

szélén találták magukat, ahol egy patakocska vagy

valamiféle kanális húzódott, és a tenger felé vitte

hordalékát. Most, hogy elhagyták a homokos részt, a

lábnyomok sehol nem látszódtak. Csak a fű volt néhol

letaposva. Meg kellett állniuk.

Valaki felvetette, hogy át kellene menni a patak másik

oldalára és ott ismét megkeresni a lábnyomokat. Dickon

vállalkozott erre a feladatra. – Majd én.300

Négy patak volt összesen, és még csak az első

következett. Dickon átgázolt a patakon, és közben átkozta

Carroway vicomte-ját, James Fenlandet, John Dunthorpe-

ot, Romney Marshot és az összes franciát. A patakok kö-

zött nem akadt semmiféle lábnyomra, itt is csak a

letaposott fű árulkodott legfeljebb arról, hogy merre

mehettek.

A negyedik patakból kilépve szilárd talajt érzett Dickon

lába. Dickon jó irányba indult, mikor egyszer csak

megbotlott valamiben, ami azonnal bégető hangot adott.

Tucatnyi vagy még több juh volt ezen a helyen. .

Dickon lenézett, hátha látja az utat, amit követni akart.

De az itt pihenő juhok teljesen betakarták és elmosták a

lábnyomokat. Jó tíz percbe került, míg rájött, hogy merre is

induljon. Dickon azért aggódott, hogy a hajójuk nehogy túl

hamar érjen vissza. Biztos volt abban, hogy a

csempészeknek nem messze van egy bázisuk, és tudta,

hogy nem kevesebb mint egypár óra hosszába kerül, amíg

kihozzák a partra a fegyvereket, és bepakolják a két

hosszú csónakba, amit ezek után Franciaországba

küldenek. Ez viszont nem történik meg, ha a láthatáron

feltűnik az ő hajójuk. Dickon meggyorsította lépteit, és a

többiek követték.301

Mikor odaértek egy kunyhóhoz, ami nem messze állt

egymagában a parton, Penney felsóhajtott.

– Brock Farm! – kiáltott fel. – Félrevezettek.

A többiek meglepetten néztek rá.

Penney összekulcsolta öklét. Nagyon fájdalmas

arckifejezést vágott.

– Félrevezettek – ismételte keserűen. – Brock Farm

nem több mint egy mérföldre van a parttól. Vagy

kevesebbre, ha jól emlékszem.

Egy kocsinyom húzódott a part és a farm között.

– Ha tudtuk volna, hogy merre is megyünk, akkor ne-

gyed óra múlva itt lettünk volna. Biztosak lehettek benne,

vagy észrevették, hogy utánuk jövünk, azért találták ki ezt

a cselt. Azt gondolták, hadd jöjjünk csak körbe. Mialatt a

mocsaras földet tapostuk, ők azalatt megcsinálták a

maguk piszkos üzletét. Le merem fogadni, hogy itt nem

találunk rájuk.

Penneynek félig igaza volt. Egy lelket sem találtak, vi-

szont annál több nyomot. Kitaposott földutat leltek a

kunyhó körül, kocsi és lovak nyomait, melyek a Butters-híd

felől ékezhettek. A part felé vezető utat követték.

– A partra! – kiáltott fel Penney, és a kis csapat futni

kezdett a part felé, bár közben mindannyian az elázott

302

cipőkkel bajlódtak. Egy finánc vette át a vezetést, aki

kezében lámpást tartott.

– Legalább még egy kis időt nyerünk azzal, hogy ki kell

pakolniuk a csónakban maradt árut, mielőtt a többit bepa-

kolják – szólt Penney ziláltan Dickonnak, aki mögötte bak-

tatott.

Hirtelen a mocsaras résznek vége szakadt, és a part

látványa tárult egyenesen eléjük. Nem voltak egészen egy

mérföldre a farmtól. A kis csapat megállt, és a finánc

eloltotta a lámpát. Suttogva beszélgettek.

Miközben előrefelé kúsztak, látták a hosszú

csónakokat, a sötét árnyakat, melyek a vízen tükröződtek,

és hat vagy hét férfit, akiknél lámpa volt. Halkan beszéltek,

s közben a hordókat emelték a hosszú csónakokból. Nem

pakoltak rendesen, valami probléma lehetett az együttes

munkával, mert néhány hordó vízszintesen, néhány pedig

függőlegesen volt állítva.

Két férfi otthagyta a hordókat, és elindultak ládákért a

közeli furgonhoz, és sietősen pakolták az árut a hosszú

csónakokba.

Dickon elmondta, hogy szerinte ez a három férfi a

főbűnös az egészben. Dunthorpe-ot a többiek is ismerték,

de Carrowayt és Fenlandet nem. Dickon és a fináncok is

ellenőrizték pisztolyaikat. Előrébb merészkedtek.303

A csempészek testének látszott a körvonala, nem

voltak teljes sötétségben. Az egyik finánc nyomban

elkapta az egyik rakodó férfit, s kezét a szájára tette, hogy

nehogy hallatsszon, ahogy a férfi segítségért kiált. Sálát

gyorsan levette, és rátekerte a szájára. Vele még később

is ráérnek foglalkozni.

– Még hat maradt. Vagy hét? – suttogta Penney. – Ne

felejtse el, hogy mindegyikük élve kell. Ha mindenképpen

lőnie kell, nehogy létfontosságú szervet találjon. Többen

vagyunk, de azért érhetnek még meglepetések.

Kitört a pánik, mikor rájöttek a csempészek, hogy felfe-

dezték rejtekhelyüket. Akik eddig a rekeszeket pakolták,

azonnal abbahagyták, és meglökték az egyik hosszú

csónakot, ami már a homokos részen állt, mivel időközben

lejjebb apadt az apály miatt. A másik hosszú csónakban

még mindig volt pár hordó. Akik ezt a csónakot pakolták

kifelé, azon nyomban elejtették az árut ijedtükben. Ketten

a mocsár felé vették az irányt. De ott maradt még három

ember. A második hajót is védőpajzsnak használták, és

úgy buktak le benne, miközben elengedtek egy lövést, és

a harmadik, a saját hajójuk felé igyekeztek.

Dickonék hajója a láthatáron sem volt.

304

Könnyűnek tűnt a feladat, merthogy három csempész

volt négy ember ellen. De mégsem bizonyult annak. A

hosszú csónak és a hordók jó védelmet nyújtottak a csem-

pészeknek, míg Dickont és a fináncokat semmi nem védte.

A sötétség ellenére is könnyű célpontok voltak. A csempé-

szek eloltották a lámpásokat. Egy lövést adtak le a ló felé,

ami a kocsihoz volt kötve. Szegény jószág el is próbált

menekülni, de akadályozta ebben az óriási tömegű ólom,

ami oda volt kötve egy kötéllel. A ló vonszolta a rakományt

egypár méteren át, majd megállt. Túl messze volt a

csempészektől ahhoz, hogy védelmet nyújtson a

számukra. Ugyanúgy, ahogy a fináncok sem bízhattak az

effajta segítségben.

Penney parancsára az egyik finánc cikkcakkosan futott,

miközben Penney fedezte, s végül elértek a furgon mögé,

ami jó menedéknek bizonyult. Szerencsére nem találta el

őket a nekik szánt golyó. A másik három férfi három kü-

lönböző irányból közelítette meg a csempészeket, és

remélték, hogy elég sötét van ahhoz, hogy az árnyékuk se

látszódjon.

– Carroway, jöjjön ki! – mormogta magában Dickon,

miközben a hosszú csónak felé indult az egyik oldalról.

Tudta, hogy a három csempész nem lehet más, mint

Carroway, Fenland és Dunthorpe. Ők ugyanis nem hagy-305

nák el olyan könnyen ezt a helyet, ahol ott vannak a reke-

szek, a furgon és a lovak.

Carroway gondolta, hogy óriási bizonyíték kerül üldö-

zőik kezébe, ha hatalmukba kerítik a rekeszeket. Mielőtt

még Dickon vagy a többiek elérhették volna a csónakot,

amiben a három csempész rejtőzködött, az egyik személy

hirtelen kiugrott a csónakból. Az árny körvonala Dickonnak

azt sugallta, hogy ez Carroway. A férfi a furgon felé indult,

hogy kiemelje a nehéz rakományt, amikor az egyik oldalról

egy finánc kiabált rá a fák közül. – Adja föl! Dobja a

fegyverét a földre!

Carrowayre egy pisztoly szegeződött, de ő nem tétová-

zott, kirántott zsebéből egy fegyvert, és azonnal lőtt. A fi-

nánc jobb karját találta el. A férfi elejtette pisztolyát, és le-

rogyott a földre.

Dickon túl messze volt célpontjától, és nem akarta elta-

lálni a lovat sem. Carroway után futott, remélte, hogy a fér-

fit kapzsisága úgyis megállítja, és elkezd pakolni.

Carroway fontosabbnak tartotta, hogy elmeneküljön, mint

hogy bárkit is meglőjön ismét. Kioldozta a lovat, s közben

már egyik kezével a kantárt fogta. Felszállt a furgonba, és

a lovat indulásra sürgette.

A két másik csempész a hosszú csónakból figyelte a

pislákoló holdnál, mit is csinál Carroway. Mikor 306

nyilvánvalóvá vált számukra, hogy társuk nélkülük akar

elmenekülni, utána kiáltottak, de helyüket nem hagyták el.

Penney és az egyik finánc mögéjük lopakodott, és

mindenféle nehézség nélkül fogták el őket.

Dickon a furgon után rohant, de közben rengeteg aka-

dályba ütközött a latyakos földnek köszönhetően. Milyen

esélye is lehet, ha egy lóval versenyez? Ha Carroway

megfordulna és lőne, aligha tévesztene célpontot. Dickon

egyre hevesebben lélegzett, de nem adta föl.

Egyszer csak a ló széles ívben kanyarodott be arra,

amerről előzőleg jöhetett. Dickon szerint Carroway

reménykedett abban, hogy ez az út az, amerről jöttek,

mivel a sötétben nem láthatott semmit. Visszafelé vették

az irányt a Brock Farmra és a Butters-híd felé.

A ló továbbra is széles ívben húzta a kocsit. Dickon

nem tudta mire vélni ezt az állandó kanyargást. Arra

gondolt, hogy Carrowaynek csak egy kantár van a

kezében, ezért megy a ló mindig ívesen.

Carrowayt már messziről lehetett hallani, ahogy a lónak

káromkodott. Szidta Anglia összes fináncát és a furgont.

Mikor a kocsi a láphoz ért, kiugrott belőle, és a mocsár felé

vette útját. Dickon ott volt mögötte.

Hallotta, ahogy Carroway kínlódik a magas aljnövény-

zettel, cipőjének talpa furcsa hangot adott, ahogy a sárban 307

szedte lábait. Dickon pont jól rálátott, amikor a hold kiku-

kucskált a felhők közül. Igaza volt. Carroway állt előtte.

– Állj! – kiáltotta Dickon.

Carroway megfordult. – Maga az?

Már nyúlt is a pisztolyáért, de Dickon már célzott is

Carroway lábára. A lövés eltalálta, s vége lett a

rémálomnak.

Tizenhatodik fejezet

Dickon kisvártatva megírta levelét Ruthnak és

Caroline-nak, melyben értesítette őket Carroway vicomte-

ja sebesüléséről és elfogásáról, valamint Fenland és

Dunthorpe részvételéről és a csempészés várható

következményeiről. Megírta azt is, hogy nem sokkal előtte

érkeztek Londonba a bűnösök, és leírta, milyen tevékeny

részt vállalt abban, hogy Penneyvel el tudják fogni a

csempészeket.

Nagyon kíváncsi volt, hogy a rekeszek mit rejthetnek,

mekkora mennyiségben. Ő, Penney és a megsebesített fi-

nánc a helyszínen feltörtek egyet. Lőszert találtak benne.

Feltételezték, hogy a többi rekeszben még puska is volt,

de azokat nem vizsgálták meg. Volt egy sebesültjük, akiről

gondoskodniuk kellett, hogy feltétlenül lássa az orvos. És

volt még egy fogoly, aki nagyon súlyos sérüléseket 308

szerzett. Ezenkívül ott volt még három csempész, akik

előre bánták sorsukat. A furgonnal is törődniük kellett, amit

csak egy ló húzott és egy kantárral kellett valahogy

hazavinni.

A hajójuk egy fél órával azután érkezett meg, hogy

rajtakapták a csempészeket, és fegyveres támadás tört ki

közöttük. A csempészek közül egyik sem vette a

bátorságot, hogy folytassa a berakodást a csónakba,

kivéve Carrowayt. S ráadásul úgy, hogy tudta, kergetik és

rá is lőhetnek.

Az egyik sértetlen fináncot hagyták ott a

csempészekkel, amíg az egyikük vissza nem tért egy ép

kantárral.

Hajójukkal visszacsordogáltak a folyókanyarhoz, ahol

Dickon a többieket elhagyva, felvette Pegazust és a kocsit.

Megbeszélték Penneyvel, hogy másnap találkoznak Rye-

ban, ahol a csempészek ideiglenes fogdába kerülnek. Mire

mindez megtörtént, már kivilágosodott. Felpattant a lovára,

és kifizette a férfit, aki mind ez ideig vigyázott rá és az idő-

közben csuromvizessé vált kocsira. Elhajtott, és azonnal

lefeküdt. Legalább tizenhárom órát aludt.

Felüdítő szunyókálás után jólesően ette meg a

hatalmas vacsorát a közös helyiségben. Óriási hangzavar

és kavarodás jelei látszottak még itt is, láthatóan a 309

csempészek elfogásának híre Dymchurchbe is eljutott. De

az ő részvétele nem derült ki. Örült neki, hogy a három

főbűnös csak annyit tudott nyilatkozni, hogy Mr. Richards

volt az egyik elfogójuk.

Másnap, miután feladta a levelet, Rye-ba utazott az

összes csomagjával. Senkit nem akart látni

Dymchurchben, különösen nem Bart McBride-ot. Rye-ban

megtudta, hogy a megsérült finánc már jobban van, és

hamar fel fog épülni. Nem úgy, mint Carroway. Úgy

látszott, Dickon fegyvere sokkal nagyobb kárt tett benne.

– De én a lábát céloztam! – erősködött Dickon.

– Az lehet. De egy kicsit magasra sikerült. Vagy az is

lehet, hogy pont rosszkor mozdult meg – mondta Penney.

– Lehet. Fel fog épülni?

– Nem kétséges. Szívós fajta. De addig mindenképpen

életben akarjuk tartani, amíg ki nem kérdezik. Londonba

kell mennie, és ott a Hadügyi Hivatalban aztán mindenféle

kérdést feltehetnek neki, és megnézhetik, ki is bonyolította

a sorozatos csempészéseket.

– És a konyakcsempészés ügyében sikerült valamit

tenni? Azt hittem, először azt akarja tisztázni.

Penney elhúzta a száját. – Ez már így esett. Minket, fi-

náncokat, senki nem kedvel. Rábukkanhatunk mi akár egy

csempészrakományra is, lefülelhetjük, és még sincs senki, 310

aki köszönetet mondana. Akit és amit elfogunk, azt is oda

kell adni a Hadügyi Hivatalba. Ez a mi szerencsénk.

– Láthatnám a vicomte-ját?

– Legjobb, ha ma látogatja meg. Holnap ugyanis már

indul Londonba.

Dickon a rye-i börtön egyik cellájában talált rá Carro-

wayre. Egy kisebb fajta ágyon feküdt, szemei le voltak zár-

va. Még akkor sem nyitotta ki a szemét, amikor kulcsát

csörgetve megérkezett a börtönőr, és bejelentette

látogatóját..

– Lord Carroway – szólt Dickon a férfihoz. Az ágyon

fekvő férfi nem válaszolt.

– Uram – próbálkozott Dickon még egyszer. – A pokol-

ba is kerülhet azért, amit Lady Carrowayjel tett – szólt

Dickon, és már indult is kifelé, mert látta, hogy mindhiába

a beszélgetés kezdeményezése.

Carroway erre azonnal feleszmélt. – Mit mondott? –

kérdezte harsányan. – Lady Carroway?

– Az asszonya jól van, de nem önnek köszönhetően.

Tud arról, hogy letartóztatták önt, és az egész történetről.

Gondoskodtam róla.

Carroway látogatójára bámult. – Megvan a gyerek?

– Nem élte túl a megpróbáltatásokat – mondta röviden

Dickon.311

Carroway nem volt igazán meglepve. – Ki ön, Mr.

Richards? Ön és az átkozott nyeresége, amivel elkábított?

Mit tett a feleségemmel? Az én drága feleségemmel?

– Semmi köze, hogy én ki vagyok. És további jó napot,

uraság!

Azzal Dickon megzörgette a cellaajtót, jelezve ezzel,

hogy ki szeretne jönni.

A szállítmány, amit lefüleltek, annyi lőszert és puskát

tartalmazott, hogy egy egész hadseregnek elég lett volna.

Másnap Londonba szállítják Carrowayt, ahol a Hadügy,

Hivatalban felel bűneiért.

Dickon kezet fogott az összes finánccal, és kedvenc

lova Pegazus, társaságában Londonba indult.

– Ezer font? Ez nem is igaz! Hogy merted? – kérdezte

teljesen kétségbeesve Ruth, miután Caroline részletesen

elmondta, mi történt a Hanover téri látogatása alkalmával.

– De hadd mutassam meg, hogy még mi mindent talál-

tam – szólt izgatottan Caroline. – Ide nézz! – mondta, és

közben kivette az ezüst könyvjelzőt és tokját, ami

mostanra már nagyon gyűrött lett.

Ruth föl-le forgatta, és csak csodálkozott. – Mi ez?

– Vedd ki a tokból!

312

– Ó! – kiáltott fel Ruth, mikor észrevette a feliratot. – Ha

Dickon ezt meglátja! És még mit találtál?

Caroline előbányászta a könyvelést, amit tele volt töm-

ködve levelekkel. A levelek szövegezése nagyon

körültekintő volt. Vagy árura vagy szállításra vagy

kipakolásra vonatkozott. Azt gondolta, hogy valószínűleg

Walter csempésztársaitól érkezhettek az egyes

konyakcsempészések között. A feladó neve helyén sehol

nem szerepelt teljes név, csak keresztnév vagy a gúnynév,

például Jem vagy Roger, vagy Egyszemű Billy. Ezeket

bizonyítékként nemigen lehet felhasználni. Egyik levél sem

kötődött szorosan a fegyverkereskedelemhez, a feladók

inkább megrendeltek, mint eladtak.

Ezek után Caroline a könyvelést vette kezébe. Ez

valami olyasmi volt, amihez inkább Dickon érthetett, mert

tele volt jelekkel, kódokkal. Talán ő tud majd kezdeni vele

valamit.

De az ezer font és a ruhák csak az övéi voltak. Most

már volt elég pénze ahhoz, hogy megalapozhassa jövőjét,

ruhákat vehessen, és megbecsülésnek örvendjen.

Csodálatos érzés volt.

Ő és Ruth már jelölték a napokat naptárjukban, hogy

mikor érkezik Dickon. Már csak egypár nap volt hátra.

313

Caroline elhatározta, hogy addig még kivarr néhány ke-

resztelő kisruhát, de a figyelme mindig máshová kalando-

zott. Számtalanszor ki kellett vennie az öltést, mert nem jó

helyre varrta a díszeket. Újra kellett kezdenie. Végül

elvesztette türelmét, és félretette a ruhákat. Most minek ez

a nagy sietség, amikor van ezer fontja tartalékban?

Állandó bizonytalanság gyötörte. Mit kellene tennie

Walterral, aki most valahol sebesülten fekszik? Dickon leír-

ta utolsó levelében, hogy a rye-i börtönben van, de azt is

megírta, hogy Londonba fogják szállítani, és ott kell majd a

váddal szembenéznie. Vajon Newgate-ben fogják tartani?

Amilyen állapotban most van, biztos nem tudna kárt tenni

benne. És mi van a templomi fogadalmával, amely úgy

szól, hogy „egészségben és betegségben"? Muszáj

tartania magát ehhez, most, hogy Walter megsérült?

Szíve mélyén azt kívánta, hogy Dickon bárcsak

megölte volna ezt a férfit.

Vádolta magát gondolatai miatt. De remélte, hogy fel-

akasztják, ha kiderül bűnössége. Volt már elég bizonyíték

ellene.

Dickon megérkezése előtt szinte pánikszerűen viselke-

dett a két hölgy. Az előző napokban sokat gyakorolták, ho-

gyan fogják köszönteni és milyen csodálatos vacsorával

lepik meg.314

– Az összes kedvenc ételét megcsináljuk – mondta Ca-

roline.

– Azért ne mindet, csak majdnem mindet – mondta

Ruth nevetve. – Ha nem vetted volna észre, bármilyen en-

nivaló kerül Dickon elé, azonnal ráveti magát, és amíg egy

szem morzsa is van a tányéron, mindent befal.

Ruth megbeszélte a szakáccsal, hogy mi lesz az

ünnepi menü, melynek középpontjában sült marhaszelet

fog állni, és a desszert áfonyás nyalánkság lesz. Az

egyetlen problémát már csak az jelentette, hogy nem

tudták, pontosan mikor várható Dickon.

Dickon a reggeli órákban érkezett, amikor a két hölgy

még az újságot olvasta. Éppen Lady Lacroix musicaléről

beszéltek, hogy miért tetszett és miért nem, amikor Dickon

betoppant a szobába.

– Jó reggelt!

– Dickon! – sikított fel Ruth. Azonnal a karjaiba rohant,

hogy átölelje öccsét. – Ó, Dickon, ismét itthon, épségben!

Annyira büszkék vagyunk rád.

Caroline is felállt, de nem tudta mitévő legyen.

– Én is nagyon örülök neki – mosolygott Dickon a

nővérére, majd megfordult, és maga mögé nézett. – Várj

egy percet!

315

Kinyújtotta kezét Caroline felé. Caroline örömében fel-

nevetett, és azonnal karjaiba omlott.

Dickon testén érződött a fáradtság és a távoli helyek

illata, de Caroline semmit sem vett észre ebből most, hogy

Dickon karjai tartották. Caroline nem tudott a szemébe

nézni, mert félt, hogy meglát benne valami olyasmit, ami-

nek nem tud ellenállni. Arcát odanyomta a férfi mellkasá-

hoz. Annyira örült, hogy látja ismét. És mégsem. A régi fe-

szültség és vágyódás is ugyanúgy visszatért.

– Nagyon örülünk, hogy itthon van – mondta a férfi ka-

bátja alá bújtatva száját. Erősen tartották egymást.

Caroline próbált úgy tenni, mintha semmi nem történt

volna, miután elengedték egymást. Szégyellte magát,

hogy ennyire nyilvánosan kimutatja érzelmeit Ruth előtt.

De Ruth úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit

sem, csak jókedvűen elmondta, miből fog állni az ünnepi

vacsora, és meg akarta tudni, hogy jó lesz-e az áfonyás

desszert..

– Csodálatos lesz – válaszolta Dickon Ruth kérdésére.

– Most, hogy eldőlt a nap legfontosabb kérdése,

megkérdezhetném, hogy ti ketten hogy boldogultatok

nélkülem? Milyen csínyt követtetek el?

– Mindjárt meglátja – mondta Caroline, és beszaladt a

szobájába, ahonnan hamarosan a könyvjelzővel és a 316

könyveléssel tért vissza. Kihúzta a kis ezüstlapot a

tartójából, és Dickon elé tette.

Dickon nem úriemberhez méltóan horkant fel. – Ez

honnan van? – kérdezte. – Ez aztán a végső bizonyíték,

ami pontot tesz az i-re. És vége lesz ennek az ügynek.

Szép munka volt!

Dickon megszorongatta Caroline kezét.

Caroline részletesen elmondta, milyen „élményben"

volt része a Hanover téren. – És itt egy könyvelés –

mondta mohón. – És még elhoztam ezer fontot is, ami öt

év fizetsége.

Dickon alig hallotta az ezer font történetét, annyira el-

bűvölte a könyvelés. Értette a számokat. Mindent ki tudott

venni. A sorokban le volt írva a jövedelem, a bevételek és

a kiadások is. A számok mellett levő megjegyzések

görögül lehettek, amit csak Carroway érthetett. Most már

látható volt mindenki számára, hogy Carroway vicomte-ja

kulcsfigura volt a csempészésben. Volt ugyan pár kód,

amit nem tudott mire vélni, de reménykedett, hogy valaki

majdcsak megfejti. És ha bebizonyosodik, hogy igaza van,

akkor kétszer annyi bizonyíték lesz ellene. A könyvjelző is

életbe vágó bizonyítéknak számított.

– Azonnal el kell mennem a Hadügyi Hivatalba –

mondta Dickon, és még a teáját sem itta meg.317

– Annyira örülök, hogy ennyi bizonyítékot sikerült ösz-

szegyűjteni. Azonnal el kell mondanom Lord Aveburynek.

Hátha valaki meg tudja fejteni, mi is van a kódokban. De

Caroline! Hogy magyarázzam meg, hogy hozzám kerültek

ezek a bizonyítékok? Mondjuk meg Aveburynek, hogy

Carroway vicomte-jának a felesége álnéven lakik nálam és

a testvéremnél? Akkor aztán elindul a pletyka!

Caroline gondolkozott, és megkérdezte: – Feltétlenül

meg kell mondania, hogyan jutott ezekhez?

Mivel Dickon elmondta Caroline-nak, hogy bizony fur-

csa lesz, ha ott lesznek a bizonyítékok, és nem mondja

meg, hogy honnan vannak, ezért Caroline beleegyezett,

hogy felfedje az igazat. – De kérje meg, hogy ne

terjesszék a hírt.

– A tőlem telhető legtöbbet megteszem – ígérte

Dickon. El is ment, hóna alá csapta a könyvelést, és

magával vitte a könyvjelzőt is, de megígérte, hogy a

csodás vacsorára mindenképpen itthon lesz.

Még idejük sem volt a hölgyeknek végighallgatni

Dickon történeteit.

Ruth sietve végignézte a meghívásokat, amik az

asztalán hevertek. – Lady Lacroix musicale? Azt hiszem,

felesleges elmennünk. Ahhoz túl elfoglaltak vagyunk. Ó! 318

Lady Robstart kedden rendez egy nézelődőpartit.

Mindketten hivatalosak vagyunk rá. Csak azt nem tudom,

mit ért nézelődés alatt. Ja! Ide van írva, hogy készen van a

róla készült festmény. Méghozzá egész alakos.

Gondolom, alig várod, hogy megtekinthessük a csodálatos

alkotást – szólt Ruth gúnyosan Caroline-hoz.

– Mit mondtál? – kérdezett vissza Caroline.

– Lady Robstartról készült egy csodás festmény. Nem

hallottad, mit beszéltem az előbb? Pedig hozzád szóltam.

– Sajnálom, de nem – válaszolta Caroline.

Az eszében a férfi járt, aki éppen most viszi főnökének

a bizonyítékokat férje bűnösségéről. Ez lesz az utolsó

csepp a pohárban és biztos a halálba viszi ezzel a férjét.

A szakács hamar elkészítette a levest, a sült

marhaszeletet, a kocsonyás angolnát, a sárgarépát, az

önteteket, az áfonyás nyalánkságot és persze minden más

egyebet az uraság visszatérése hírének örömére.

De még nem jött vissza.

Ruth egyik üzenetet a másik után küldte a konyhába,

hogy csak tizenöt perc múlva szolgálják fel a vacsorát.

Majd félóra múlva. De mivel még mindig nem jött, az

utolsó üzenetben még egy félóra múlva kérte a vacsorát.

Ő és Caroline már mindennel készen voltak, és

türelmetlenül vártak.319

– Pedig mindig pontos – mondta aggódva Caroline.

– Csak nem akkor, amikor a hivatalból jön. Az ember

soha nem tudhatja, mikor szabadul onnan.

– Remélem, semmi baj nem történt vele – folytatta az

aggódást Caroline. – Megígérte... De mi tarthatja még ott?

– Ki tudja? – kérdezett vissza Ruth, aki nem akarta,

hogy Caroline lássa, hogy ő is mennyire aggódik. –

Beszéljük meg, hogy milyen meghívásokat fogadjunk el.

Azt hiszem, én elmegyek Lady Robstart partijára. Ő már

annyiszor volt. Remélhetem, hogy velem tartasz?

– Hogy én? Lady Robstarthoz? – szólt felháborodottan

Caroline. – Azért, hogy élőben is hallgassam, meg még a

róla készült képet is bámuljam? Ez aztán a dupla élvezet!

Köszönöm, de nem megyek.

– Igazad van. Az én férjemnek a rokona, nekem kell

ezt a keresztet magamon viselnem. Rendben van –

mondta Ruth.

Nemsokára már nem volt miről beszélniük. Dickon még

tíz órakor sem volt otthon. A szakács már le is mondott ró-

la. Üzenetben hagyta meg Ruthnak, hogy a húst túl

sokszor kellett melegíteni, és ezért egy kissé megszáradt.

A zöldségek is megsínylették az állandó melegítgetést, és

íztelenné váltak, az áfonyás nyalánkságról nem is

beszélve. A két hölgy akkor sem tágított attól, hogy együtt 320

vacsorázzanak mind a hárman. Mit ér egy ünnepi vacsora

az ünnepelt nélkül?

Dickon nagyon ziláltnak tűnt, mikor betoppant. Már

nem hasonlított arra a vidám lélekre, akit reggel üdvözöl-

tek.

- Megölte magát - jelentette be a hölgyeknek.

- Walterra gondol? - kiáltott fel Caroline, és végigfutott

rajta a hideg.

- Igen, Walter.

Dickon Lord Aveburyvel töltötte napját, akivel egész

részletekbe bocsátkoztak. Megmutatta neki a könyvjelzőt

és a könyvelést. Avebury elküldte az egyik alkalmazottat

egy művelt katonáért, hogy fejtse meg a kódot. A

könyvjelzőnek is örült, és a bizonyítékok közé tette. Éppen

beszélgetésük végén jártak, amikor megérkezett egy futár,

és Carroway vicomte-ja haláláról értesítette őket. Azonnal

a börtönbe siettek.

A fogoly, aki aznap érkezett Rye-ből, rendes

ételadagot kapott, de csak egy részét ette meg.

Elhatározhatta, hogy mindennek véget vet. Az ágya egy

magas, rácsozott ablak alatt volt, csak egy nagyon magas

ember láthatott volna ki rajta, ha felmászott volna rá.

Carroway viszont nem volt az a fajta. Lekötötte sebéről a

321

kötszert, ami előzőleg a lőtt seben volt rajta, nyaka köré

tekerte, és megpróbálta a hosszú pólyát az egyik rácsra

tekerni. Egyet rúgott a lábával, és hamar véget ért az

élete.

Dickon már ezelőtt is látott halott embert, de most na-

gyon megrázta Walter Carroway látványa. Az eleven seb

kinyílt, a nyelve lógott, a szeme ki volt dülledve. Egyedül

volt a cellában, nem tudni, hogy a Hadügyi Hivatal paran-

csára, vagy azért, mert megfizette az őrt. Dickon nem

tudta eldönteni. Már pár órája halott volt, amikor rátaláltak.

Én voltam, gondolta Dickon. Én lőttem rá. Hogy lehet

ehhez hozzászokni? Pedig Európában mindenhol ez

megy. Mindennapos dolog. Látni az ellenséget meghalni,

csakúgy, mint a társunkat. Lehet, hogy egyes emberek

hamar hozzászoknak ehhez.

A kellemetlen részleteket nem közölte Caroline-nal és

Ruthtal.

– Walter elhatározta, hogy mindenképpen végez magá-

val. A golyót eltávolították, és előzőleg azt mondták, hogy

egész jól javul az állapota. Talán teljesen fel is gyógyult

volna, kivéve ott, ahol a... férfiasság van.

– Akkor nem lesz tárgyalás – jelentette ki Caroline.

Akkor reménykedhet benne, hogy egy szó sem derül ki

322

róla, hacsak néhány újságíró utána nem ered a tényeknek.

Azt ugyan nem remélte, hogy a neve sem kerül nyilvános-

ságra, de szerette volna, ha így történik. Természetesen

lesz temetés, és ki más intézné, ha nem ő. Szomorúan

gondolt a fekete kesztyűre, a koszorúkra. S hogy megint

feketébe kell öltöznie. Ezt túl soknak tartotta megtenni egy

olyan emberért, akit gyűlölt.

Talán megkérhetne egy ügyvédet, hogy bonyolítson le

helyette mindent. Az ügyvéd azonban túl sokat tud róla, és

nem reménykedett benne, hogy Mr. Lamburton megteszi

ezt neki.

– Kíváncsi vagyok, miért tette – szólt Dickon. – Be kell

vallanom, hogy nem értem, miért akasztotta fel magát!

Árulásért nem jár akasztás, csupán száműzetés. Élhetett

volna idős koráig. Az igaz, hogy föld nélkül lett volna, de

mégis meg kellett volna próbálnia. Lord Avebury is nagyon

meg volt lepve. Azt gondolta, hogy Walter mindent tagadni

fog a bírák előtt, és még az is felmerült, hogy

pénzbüntetéssel ússza meg. Fenland és Dunthorpe

azonban örülnek annak, hogy így mindent ráfoghatnak, és

azt fogják hazudni, hogy ők tisztességes állampolgárok,

akiket puskával kényszerítettek erre a cselekedetükre.

Dickon ismét eltűnődött. – Azt hiszem, már soha nem

tudjuk meg az igazat. Mehetünk vacsorázni?323

– Értem már! – kiáltott fel Caroline. – Azt mondja, hogy

ott... ott találta el?

– Igen.

– Akkor soha nem lehetett volna örököse!

Óriási súlytól könnyebbült meg Caroline. Ha a férje úgy

halt volna meg, hogy még meg tudta volna ajándékozni

egy gyermekkel, akkor örök életében lelkiismeret-furdalás

és kétségek gyötörték volna. De ha életben maradt volna

sem tudott volna sokat tenni örökösök születése

érdekében. És neki csak ezért kellett Caroline.

– Dickon! – kiáltott fel ismét. – Szabad vagyok!

– Igen. Még csak most jössz rá, kedvesem? Végre

szabad vagy.

De milyen áron? Most örül, hogy Waltert legyőzte, és

rájött, hogy mi van a csempészett konyak mögött? Ennél

sokkal többről volt szó. Walter csak egy azon emberek

közül, akik így akarnak nyereségre szert tenni. És mikor

lesz ennek vége? Még mennyi ideig fogja az angol

hadsereg harcba vinni katonáit azért, hogy védjék a hazát

és meghaljanak érte? Vagy majd úgy térnek haza, hogy fél

lábuk hiányzik? Vajon milyen esélye van Benjaminnak,

hogy túléli a harcokat?

Dickon arca meg sem mozdult, miközben a

vacsoraasztal felé mentek. Mindkét karját egy-egy hölgy 324

karolta át. Az egyikhez kicsit közelebb húzódott.

– Szeretnélek elkísérni, amikor holnap meglátogatod

az ügyvédet – ajánlotta fel Dickon Caroline-nak. Még

korán volt. Caroline, aki csak most látta, mi minden vár

még rá, azt kívánta, hogy bárcsak minél hamarabb

átvészelné ezt.

– Elkísérnél? – kérdezte megkönnyebbüléssel. –

Fogalmam sincs, mint tegyek Walter temetésével

kapcsolatban. Azt hiszem, mindenbe beleegyezem, amit

az ügyvéd mond, ha az azt jelenti, hogy nekem az

egészben nem kell részt vennem. Nem tudom, hogy

szembe tudok-e nézni majd a sok fekete ruhába öltözött

szolgával, a temetési szertartással és Walter esetleges

bűntársaival.

Caroline sápadtnak tűnt ma éjjel. Olyan volt, mintha

tényleg gyászolná ezt a szemtelen embert.

Más gondolatok is eszébe jutottak Caroline-nak. – Nem

mintha sajnálnám, hogy elment közülünk. Csak azt nem

tudom, hogy meg tudtam volna-e akadályozni mindezt.

Vagy legalább ha megállítottam volna ezt a folyamatot.

Bárcsak több beleszólásom lett volna a dolgaiba! Ehelyett

magam csendességébe burkolóztam, és

keresztelőruhákat varrogattam. És persze sajnáltam 325

magamat. Legalább tudtam volna, mire készülődnek.

James Fenland gyakran járt nálunk, és olyankor becsukták

kulcsra magunk mögött az ajtót Walter

dolgozószobájában. Ha kihallgattam volna őket vagy

megfizettem volna valamelyik szolgát, hogy tudja meg,

miben sántikál Walter. Túl sokat foglalkoztam magammal,

a boldogtalanságommal, az anyaságommal...

Caroline a kezébe temette az arcát, és sírva fakadt.

Dickon gyengéden megkérdezte: – És akkor mit

csináltál volna, ha rájöttél volna, hogy miben mesterkedik

Walter?

– Nem tudom! – kiáltotta. – Biztos kigondoltam volna

valamit. Dossie esetleg kicsempészhetett volna egy levelet

az apámnak. Vagy írhattam volna a miniszterelnöknek.

– Lehet. De azt hiszem, hogy ezt mindenki más egy

boldogtalan feleség vádjainak tekintette volna, és Walter is

letagadott volna mindent.

– Igen – mondta Caroline könnyedebben. – Ebben iga-

zad van. Ki a csuda hallgat meg egy nőt? – kérdezte Ca-

roline, s közben a száját harapdálta.

– Menjünk el Mr. Lamburtonhöz. A kocsi készen vár.

Dickon csendes pillantást vetett testvérére, és kikísérte

Caroline-t a kocsihoz.

* * *326

Mr. Lamburton azt tanácsolta Caroline-nak, hogy olyan

kicsi és csendes temetést szervezzenek, amilyet csak

lehet. De abban egyetértett, hogy nem lesz könnyű.

Londonszerte ismerik Walter nevét, hála az újságoknak.

Dickon neve viszont fel sem merül. Öngyilkosságról sem

írtak a lapok. Csak annyi van a sajtóban, hogy Walter

börtönben hunyt el sebesülése következtében, miközben a

tárgyalásra várt. Semmi olyan említésre méltó dolog nincs,

ami megakadályozná a tisztességes temetését.

Caroline kissé bűnösnek érezte magát, de

beleegyezett, hogy kis temetés legyen. Az viszont már

nem érdekelte, hogy hová temetik Waltert. A lényeg, hogy

minél egyszerűbb legyen. Tudta, hogy gyászolók fognak

részvétet nyilvánítani Hanover téri lakásukban, amitől már

előre tartott. De remélte, hogy kibírja azt a pár órát.

– És most pedig a végakaratról – kezdte Mr.

Lamburton.

– Igen? – kérdezte Caroline. – Gondolom, hogy a

szegényekre hagyja gazdaságát.

Mr. Lamburton felhúzta szemöldökét. – Ön az egyedüli

örökös. Ha nincs esetleg – nézett Caroline vékony

derekára – útban egy kisgyermek.

– Nincs – válaszolta Caroline.327

– A végakarat 1807-ben készült el. Nem sokkal a

házasságkötésük után.

– Igen?

– Az uraság ugyan említette egyszer vagy kétszer,

hogy meg szeretné változtatni, de soha nem tette meg.

Fogalmam sincs, hogy mit is akart. Tehát ez az utolsó és

törvényes végakarata. Azért hoztam fel ma, mert más

örökös nincs. Ön az egyetlen, akit megillet. Ha jól

emlékszem, neki még vér szerinti rokonai sincsenek, akik

várhatnák, hogy az ő tulajdonukba kerül egy része a

gazdaságnak. Igazam van?

– Igen – válaszolt Caroline.

– Kis időbe fog kerülni, míg felmérjük, milyen

beruházásokat is tett mostanában. Ha jól tudom, van egy

háza Kentben és egy másik Londonban, a Hanover téren.

De ha egy férfi áruló volt, akkor az ingatlanjai az államra

szállnak. Az öné pedig a kétszázezer font.

Lamburton nem tűnt valami boldognak.

Caroline alig tudott magához térni. Kétszázezer font!

Sose gondolta volna, hogy létezik ennyi pénz a világon.

Hirtelen eszébe jutott a széf Walter dolgozószobája falán.

Lamburton valószínűleg nem vette számításba azt az ara-

nyat és készpénzt, ami még a lakásán van. Tehát még

ennél is többet hagyott rá. Vajon mennyi pénz jöhetett be a 328

konyakból, a csempészésből? Biztos volt abban, hogy ezt

mind törvénytelen úton szerezte Walter.

– Énrám hárul a büntetés Walter törvénytelen cseleke-

deteiért és ilyen úton szerzett dolgaiért? – kérdezte

Caroline az ügyvédjétől.

– Azt gondolom, hogy valamennyi bírságot ki kell fizetni

értük. De biztos lehet benne, hogy én semmi törvénytelent

nem láttam az uraság dolgaiban, amíg meg nem láttam az

újságot, és nem értesültem tetteiről. És teljesen megdöb-

bentem. De ez már nem ide tartozik.

– Köszönöm – szólt Caroline. – Mehetünk, uram? –

kérdezte vidáman Caroline.

Dickon, akit úgy mutatott be Caroline, mint a család ba-

rátját, felállt, és átkarolta Caroline-t. Barátságosan mosoly-

gott Lamburtonre. Meg akarták győzni az ügyvédet arról,

hogy Caroline egy hölgy, aki keveset ért ebből az

egészből, és szüksége van egy férfira, aki segít neki.

Dickon azonban biztos volt abban, hogy Lamburton tudott

Carroway minden tisztességtelen ügyéről. Dickon azért is

jött el, mert reménykedett abban, hogy senki nem akarja

majd Caroline örökségét megkaparintani.

Jókívánságokkal búcsúztak az ügyvédtől.

* * *

329

A temetés nagyon hasonlított egy olyan darabhoz, me-

lyet az Astley Színházban lehetett általában látni. Legjob-

ban az óriási tömeg hasonlított. Caroline elképzelése, mi-

szerint kevesen lesznek a temetésen, nem valósult meg.

Kíváncsiskodók tömege vette körbe a templomot, később

pedig a Hanover téri házat, ahol frissítővel kínálta a

gyászolókat. Kifogyott a fekete szélű és mintázatú

zsebkendő, így már csak gyászgyűrűket tudott osztogatni

a többieknek. Nem számított ennyi emberre. Fekete ruhát

viselt kabátja alatt. Azt, ami még a régi ruhatárához

tartozott.

Legnehezebb volt elviselni a jóakaró emberek

megjegyzéseit, akik együttérzésükről támogatták. Walter

barátai közül sokan nem is tudtak a létezéséről, és

nehezen tudták leplezni meglepődöttségüket. Egyik

gyászoló sem tudott mit mondani, mindegyikük utalt

valahogy Walter halálának az okára.

Ruth és Dickon óriási támaszt jelentettek Caroline-nak,

bár őket csak egypár gyászoló ismerte. Ők és Walter

különböző körökben mozogtak.

Ruth megpróbált odamenni az örök pároshoz, Lady

Robstarthoz és Mrs. Hinkle-hez. Már előzőleg is biztos volt

abban, hogy ők ketten eljönnek, hiszen mindenhol ott vol-

tak. De most a férjeiket is magukkal hozták. A két hölgy 330

mutatós puszival üdvözölte Ruthtot, és továbbmentek

Caroline felé, annak ellenére, hogy Ruth megpróbálta elte-

relni gondolataikat.

– Lady Carroway! – kiáltott fel Mrs. Hinkle. – Jól túljárt

az eszünkön! Mikor megtudtam, hogy ön nem is Mrs.

Makepeace, akkor alig akartam hinni a fülemnek. Lady R.

és én a legmélyebben együtt érzünk önnel, hogy

elvesztette szeretett férjét.

Mrs. Hinkle árulkodó pillantást vetett Dickonra, aki

mellette állt.

– Ó, igen – folytatta Lady Robstart. – Milyen szörnyű,

ha valaki ilyen fiatalon özvegyül meg. Ha jól tudom,

nincsenek gyerekeik. Akkor bizonyos értelemben

könnyebbséget jelent. De gondolom, vannak kedves

barátai, akik gondoskodnak önről – bámult Dickonra.

Az utóbbi néhány nap annyira kimerítette Caroline-t,

hogy nem volt biztos abban, hogy tartani tudja magát,

amíg el nem mennek a vendégek. És az a pár

megjegyzés, amit ettől a két boszorkánytól kapott, elég

volt egész hétre. De megpróbált normális választ adni

kérdésükre.

– Köszönöm aggódásukat – mondta csendesen. – Na-

gyon is gondoskodnak, jobban, mint gondolnák – válaszolt

Caroline, és valaki máshoz kezdett beszélni. Otthagyta a 331

hölgyeket a férjeikkel, akik nem tudták mire vélni ezt a vá-

laszt.

Mikor elmentek a vendégek, Caroline, Ruth és Dickon

ott maradtak. Ruth megszólalt: – Most pedig irány hazafe-

lé. Hál' istennek, vége.

– Én is veletek megyek, de holnap visszaköltözöm ide

– válaszolta Caroline. – Ez az otthonom, legalábbis addig,

amíg nem veszek egy másikat. Remélem, a kormány hagy

egy kis időt, hogy új otthonra találjak, és nem kérik

azonnal.

– Semmi ilyesmire ne gondolj! – mondta határozottan

Ruth. – Micsoda képtelenség! Valaki majd itt terem, és ki-

dob az utcára.

– Tényleg nem teheted meg! – kiáltotta Dickon is. – Te

már hozzánk tartozol.

– Köszönöm nektek. Nagyon jó barátok vagytok. Ez az

én házam, és néhány dolgot meg kell változtatnom.

Jaynes, az inas el fog távozni, és a többiek sem maradnak

itt a továbbiakban. Sok minden tennivaló van még itt. És

ez mind rám vár.

Tizenhetedik fejezet

332

Az elválás keserédes volt. Caroline összepakolt, és

nem engedte érzelmeinek, hogy az elkövetkező magányos

napokra gondoljon. Remélte, hogy lesz annyira elfoglalt,

hogy nem lesz ideje Ruth-ot és különösen Dickont

hiányolni. Elmondta nekik, hogy mindkettőjüket nagyon

sok szeretettel látja, és sokkal többel tartozik, mint

amennyit valaha is vissza tudna fizetni.

Dickon azonban nem engedte el anélkül, hogy ne

beszéltek volna négyszemközt. Aznap reggel, amikor

indult volna Caroline, bekérette magához a könyvtárba,

miközben Ruth a szakáccsal beszélte meg a teendőket.

Caroline Dickon előtt lépdelt a könyvtár felé. Mikor

odaértek, Dickon erősen bezárta az ajtót.

– Gyere be! – szólt.

Caroline felnézett, és csak bámult. Dickon Kentből való

visszatérése óta nem kerültek bensőséges kapcsolatba.

Egyetlen rejtett mosoly vagy tekintet nem történt. Dickon

nagyon meg volt rázva. Caroline megértette ezt. Walter

árulása és halála teljesen beárnyékolta kapcsolatukat.

– Gyere ide – szólt Dickon ismét. Mivel Caroline félén-

ken csak állt, Dickon ment oda hozzá, és megfogta a

kezét.

– Jóistenem! Milyen hosszú volt ez az idő! – mondta,

miközben megcsókolta Caroline arcát. – Drága Miss 333

Caroline! – ismét megcsókolta, de most már a fülét

puszilgatta. – Én szeretett Mrs. Makepeace-em! Imádott

Lady Carroway! – csókolta meg a másik fülét, majd az orra

hegyét. – Nem gondolkoztál rajta, hogy még egyszer meg

kellene változtatnod a nevedet? Mondjuk Lady Rycote-ra?

A következő csók már a száján csattant, és ez volt a

legkellemesebb.

Caroline úgy érezte, hogy szíve azonnal kipattan helyé-

ből. Bárcsak Lady Rycote lehetne! Beleomlott Dickon kar-

jába, és úgy érezte, hogy most mindent megtenne, amit

kér tőle a férfi. De természetesen lehetetlen, hogy a

felesége legyen. Ki kell várni az egy évet, ami a gyász

miatt van. Dickon is megérti ezt. De vajon megértené, ha

soha nem tudná megajándékozni egyetlen örökössel sem?

Pedig ő is nagyon vágyhat rá. Csakúgy, mint Walter.

Békén kell hagyni Dickont, hadd válasszon magának egy

fiatal hölgyet, aki örökösöket szül neki, leginkább fiúkat.

Akkor tudna családjával utazgatni, és mindenféle jó

munkát elvállalna.

A jövő nagyon rejtélyesnek tűnt.

– Ó, Dickon – kiáltott kétségbeesetten. – Jól tudod,

hogy még nem tehetem.

– Miért nem? – kérdezte, és közben egy hajfürtöt tett

Caroline füle mögé.334

– Ki kell várnom az egy évet. Képzelem, máris miket

mondanak rólam. Biztos lehetek benne, hogy az egész

város tud rólam mindent. Hála Lady Robstartnak és Mrs.

Hinkle-nek. Nem akarom, hogy még több mindent

terjesszenek rólam, s belém kössenek, miért nem

gyászolok tisztességesen.

– Mit mondanak az emberek? – csókolta meg Dickon

az asszony ujjait, egyiket a másik után.

– Tudod te nagyon jól. Hogy elmenekültem a férjemtől,

és álnéven rejtőzködtem. Mondtam már, hogy a nagyma-

mámat hívták Makepeace-nek? És azt is beszélik, hogy

közel állok egy férfihoz, aki nem a férjem. És azt mondják,

hogy ezzel a férfival már Walter halála előtt is jóban

voltam. Nem elég ez? A következő az lesz, hogy

belekevernek Walter csempészügyeibe.

– Milyen férfihoz állsz te közel? – Dickon végigsimította

ujjaival Caroline karját.

– Mintha nem tudnád! Hát természetesen hozzád. És

nem történt közöttünk semmi. Mások pedig egyből a leg-

rosszabbra gondolnak.

– Szerintem azt nem lehet rossznak nevezni – mondta,

s közben hódítóan nézett Caroline-ra. – Inkább örömmel

töltene el. Semmi jobb dolog nem történhetne velünk, mint

hogy annyira közel legyünk egymáshoz. Nagyon közel. 335

Caroline! Nekem rád van szükségem. Szeretlek, és azt

akarom, hogy a feleségem légy. Szeretlek. Felejtsük el,

mit mondanak az emberek. Gyere hozzám feleségül, és

akkor megmutatjuk, milyen közel állunk mi egymáshoz.

Már majdnem engedett Dickon kedves szavainak és

meleg javaslatának, amikor könnyekre fakadt.

– Bárcsak... – Caroline sírni kezdett és remegett

Dickon ölelő karjában.

Bárcsak. Már megint ezt mondja. Megígértette már

egyszer magával, hogy soha nem mondja, hogy bárcsak.

Felállt, és letörölte a könnyeit.

– Nem tehetem, Dickon. Tudod, hogy nem tehetem. Ne

beszéljünk erről később se. Itt az ideje, hogy elmenjek. El

tudnál vinni a kocsival vagy béreljek egyet? Rengeteg cso-

magom van, és még Dossie-ra is gondolnom kell.

– Kétszer fordulok majd. Nem utoljára látsz –

figyelmeztette Caroline-t.

– Hát persze hogy nem. Ha beköltöztem, azonnal meg-

hívlak téged és Ruthot egy finom vacsorára.

– Rendben van. Kívánságod parancs – hajolt meg

Dickon előtte. Udvariasan kinyitotta az ajtót, és kikísérte.

Mikor elment előtte az asszony, rákacsintott.

* * *

336

Caroline kezébe akarta venni a Hanover téri ház irányí-

tását. A személyzet száma hat vagy hét volt, s

némelyekben furcsa érzések kavarogtak Carroway

vicomte-ja iránt, bár többen nem merték kimutatni ezt az

érzésüket. Caroline jól tudta, ki melyik oldalon állt. Csak

egy pár szolgáról nem tudta eldönteni, akikkel azelőtt sem

találkozott túl sokat. Például a lovászokról. Azon túl, hogy

tudta neveiket, nem tudott túl sokat. Nem akarta elküldeni

a jó munkaerőt sem.

Végül kirúgta Jaynest és két másik inast, akik mindig

összejátszottak, és cinkostársaknak tűntek. Egy irodán ke-

resztül felvett egy új inast, akit Crubbinsnak hívtak. És egy

másikat is. Mivel özvegyasszony volt, és egyedül élt, nem

volt többre szüksége.

Állandó félelem élt benne, hogy jön valaki, és kiteszi a

házából. És ezért önmagát is vádolhatja, hiszen nem vett

házat magának. De ezt nem is tudta volna megtenni,

hiszen még nem kapta meg az örökségét. Mr. Lamburton

türelemre intette. Amíg a bíróságon nem rendeződnek a

dolgok, nem kaphatja meg a pénzt. Caroline ezt csupán

formalitásnak tartotta, de elfogadta Lamburton

magyarázatát és egy javaslatot, amit szintén benyújtott

Lamburton. Ő sem kapja meg addig a juttatását, amíg be

nem bizonyítja a végakarat érvényességét.337

Mindennap kiment London utcáira. Eljött június, és ez

volt a legszebb hónap Londonban. A levegő sokkal

tisztább volt, a kandallók tüze már nem égett. Egyetlen

oka volt annak, hogy sokszor eljárt otthonról, mégpedig az,

hogy szabadnak érezte magát, mint a madár.

Csak egy üzenetet kellett küldenie az istállóba, és a

kocsi és a lovász előállt. Oda mehetett, ahová akart.

Ő lepődött meg a legjobban azon, hogy megunta a jár-

kálást. Július lett, amikor már nem szívesen ment

céltalanul sehová sem. Attól tartott, hogy amikor elhagyja

a házat és visszatér, kilakoltatva találja magát.

Sürgette magát arra az elhatározásra, hogy

kiválogassa, mely darabokat hagyja itt az államra, és

melyeket viszi magával. A törvény ugyan igényt tarthat

minden darabra, ami a lakásban van, de nem tudta

eldönteni, hogy a ruháit vajon viszik-e. Azok nem

számítottak csempészésből vett árunak. És az asztal, amit

még ő vett, hogy Walter elrongálódott íróasztalát

kicseréljék? A falban lévő széfet betette egy bankba, mert

szerinte még jó szolgálatot tehet, ha várni kell egy kis időt,

amíg megkapja az örökséget. Az íróasztalban sem talált

már semmi érdemlegeset. Néhány levél, amiben konyakról

meg borról volt szó. Mind elégette.

338

Egy nap felszaladt hozzá Lord Avebury, s épp Walter

dolgozószobájában találta, ami mostanra már az övé lett.

Nagyon meglepődött, hogy mit keres nála Dickon főnöke.

Arra gondolt, hogy Walter ügyében akar valamit kérdezni.

Meddig fogják még nyaggatni Walter dolgaival? Elege volt

már belőle, és minél hamarabb túl akart esni a beszélgeté-

sen.

– Vezesse be! – szólt Caroline, mikor Crubbins

bejelentette a vendéget.

A szokásos üdvözlések után Lord Avebury rátért a

tárgyra.

– Van egy kellemes közölnivalóm. Értesíteni fogják

róla, de én jobbnak láttam, ha előre figyelmeztetem.

– Csak kell fizetnem Walter valamely bűnéért? Nem

elég nekik ez a ház? Meg az összes többi ingatlan?

– De igen. Csak ki kell fizetni a bírságot is. És akkor

lesz törvényes.

– Mekkora bírságra számíthatok?

– Ötvenezer fontot kér a törvény. Ha fellebbezni akar

ez ellen, akkor a bíróhoz kell fordulni.

Caroline álma a gondok nélküli jövőről azonnal szerte-

foszlott. – Ötvenezer font! – kiáltotta. – Ez aztán több a

soknál. Hogy tehetik ezt meg velem? Miért ilyen óriási az

összeg?339

Avebury megértően nézett rá. – Mert tudják, hogy tehe-

tős vagyonra tett szert. Szerencsés abban a tekintetben,

hogy nem visznek el mindent, és nem hagyják semmi nél-

kül. Már intézkedtem az ügyében, és gondoltam a bizonyí-

tékokra is, amit ön talált és odaadott Rycote-nak. Nem is

beszélve a könyvelésről. A szakértőim már dolgoznak az

ügyön. Reméljük, ez elvezet bennünket ahhoz, aki Car-

roway mellett áll. Sikerült meggyőznöm a bírákat arról,

hogy önnek semmi köze sincs a férje tettéhez, és nem is

tudott a dolgairól. Igazából ön is a törvényt szolgálta, és

nem szabad pénz nélkül hagyni.

– Asszonyom, mit gondol, honnan volt a férjének annyi

pénze, amikor még nem csempészkedett? Nem valószínű,

hogy abból a pénzből vette a házat is, amit ilyen úton szer-

zett. Örökölhette is – nézett körül Avebury a dolgozószo-

bában. – Nem tudja, milyen pénzügyi helyzetben volt a fér-

je, amikor hozzáment?

– Nem – suttogta. – Semmit nem tudtam.

– Az apját nem érdekelte, hogy milyen jövő vár a lányá-

ra? Nem gondolt rá, hogy megkérdezze az apját? Mint

ahogy azt Rycote közös barátunktól tudtam meg, maga

nem egy üres fejű hölgyike. Igazából gratulálni kellene ön-

nek, hogy megtalálta azt a könyvjelzőt és a mindent

eláruló könyvelést.340

– Köszönöm – mondta bágyadtan Caroline. –

Köszönök mindent, amit megpróbált tenni értem. Nagyon

kedves öntől. Ami Walter elképzeléseit illeti, nem igazán

érdekelt, mert akkor még csak tizenhat éves voltam. Apám

nagyon örült az esküvőnek. Walter pedig helyes volt és

kedves...

– Természetesen. De ön nem látott át a szitán. Igaz? –

mosolygott Lord Avebury. – Mindnyájan követünk el hibát.

Remélem, azért nem akar elkövetni még egyet, mondjuk

azt, hogy összetöri Rycote szívét.

Caroline arca tűzpiros lett. – Gyászolok – szólt halkan.

– Egy árulót? Ó, asszonyom, tudom, hogy meg akar fe-

lelni az emberek elvárásainak, azért csinálja mindezt. De

mondja meg, ki kívánja meg öntől, hogy egy árulót gyá-

szoljon?

Avebury úgy gondolta, hogy ezzel a kérdésével már túl

messzire ment. – Bocsánat. Nagyon örültem, hogy

rendben találtam. Ha bármi segítségre van szüksége,

jöjjön el hozzám.

S azzal Avebury el is hagyta a házat.

Caroline hosszasan gondolkozott, miután Avebury el-

ment. Annyira biztos volt abban, hogy élete végéig meg

tud élni az örökségből, amit soha nem is remélt volna, ha

el nem megy Lamburtonhoz. Bár így is szépen megélhet 341

százötvenezer fontból. Értesíti is az ügyvédjét, hogy

fizessék ki a bírságot.

Caroline nagy szükségét érezte, hogy valakivel megbe-

szélje a dolgokat. De senki más nem volt a közelében,

csak a szolgák. Hogy is élhetett ebben a házban öt évig

úgy, hogy senkivel nem beszélt? S aztán jöttek azok a

csodálatos hónapok Lady Rycote-tal, Ruthtal és

Dickonnal. Velük bármiről beszélhetett, ami csak az

eszébe jutott. S ő is meghallgatta a többiek történeteit. A

londoni ismerőseit mind Ruthnak és Dickonnak

köszönheti. Túlságosan függ ettől a két embertől. Ideje

neki is saját barátokat szereznie. Akár bevallja magának,

akár nem, nagyon magányos.

Sorra megpróbálta végiggondolni, hogyan zajlana a be-

szélgetés az ötvenezer fontos büntetésről, ha találkozna

egyes emberekkel. Mondjuk Lady Robstarttal!

Nevetséges. Rossz rágondolni. Gondolatai addig

kavarogtak, míg Dickonnál kötött ki.

El is küldte az inast Dickonhoz, hogy adja át

meghívását.

De remélte, hogy Dickon nem vár túl sokat ettől a

találkozástól.

Mikor másnap délután megérkezett Dickon a hölgy által

megjelölt időben, Caroline hivatalosan üdvözölte, és beve-342

zette a dolgozószobába. Mielőtt még Caroline elmondhatta

volna, mit is akar, Dickon megkérdezte: – Mit tehetek ér-

ted, drága hölgyem?

Most hogy mondja el neki, hogy mennyire vágyott már

egy meghitt baráti beszélgetésre? Hogy számtalanszor el-

képzelte már ezt a pillanatot. Hogyan mondja meg, hogy

nagyon szerette volna látni a mosolyát, hallani a nevetését

és érezni az érintését? Hogyan lehetne éreztetni vele

ezeket anélkül, hogy egy szót is szólna?

– Kíváncsi vagyok, hogy megy a sorod a Hadügyi Hiva-

talban. Még mindig készítesz jelentéseket Lord Avebu-

rynek?

– Szerencsére már nem – mondta nevetve. – Amikor

elmentem Kentbe, ráhagytam a munkát egy másik fickóra,

aki annyira szereti csinálni, hogy nem is tudja abbahagyni.

És mindenképpen jó benyomást szeretne kelteni a főnök-

ben. Lord Avebury pedig úgy gondolja, hogy én elég tehet-

séges vagyok ahhoz, hogy más irányban helyezkedjek el.

És épp most dolgozunk azon, hogy lefüleljünk más

árulókat is. Lehet, hogy ismét el kell utaznom ennek

következtében. De gondolom, nem azért hívattál ide, hogy

ilyenekről beszéljünk. Miről van szó? Nekem nyugodtan

elmondhatod.

– Lord Avebury nálam járt tegnap – kezdte Caroline.343

– Minek?

– Az örökségemmel kapcsolatban. És a bírság miatt,

amit Walterra szabtak ki, és nekem kell kifizetni. – Caroline

elmondta, mi mindent beszéltek Lord Aveburyvel. – És

képzeld, Dickon! Intézkedett az érdekemben. Nem fogja

hagyni, hogy semmi nélkül maradjak. És a pénzt is megta-

láltam Walter széfében, és eltettem biztonságba. Akkor

pedig még nem is gondoltam arra, hogy a törvény még

arra is igényt tart. Ötvenezer fontot akarnak. Jó embernek

dolgozol, Dickon.

Dickon kuncogott. – Jó hangulatban van mostanában –

mondta. – Londonban akarsz maradni?

– Természetesen. Hová máshová mehetnék?

Gondoltam rá, hogy elmegyek Bedfordshire-be, de

valahogy...

– És Durhamhez mit szólnál? – javasolta Dickon. Még

a lélegzetét is visszatartotta, annyira kíváncsi volt, hogy

mit válaszol Caroline.

– Durham? Miért mennék épp oda? Dickon, tudod,

hogy ez képtelenség. Tudom, miben sántikálsz, de

megkértelek, hogy ne említsük ezt a témát. Megkérlek rá.

– Boldog vagy, Caroline? – kérdezte Dickon komolyan.

– Igen, azt hiszem, boldog vagyok. Kérsz egy kis teát?

Hadd hozassak!344

Caroline odasietett a csengőzsinórhoz, amivel az inast

szokta hívni, de közben elfordította a fejét.

Dickon ránézett a szeretett nőre. Caroline egy ódivatú

ruhát viselt, ami kétszer olyan csúnya és kopott volt, mint

amilyet előtte látott rajta. De ez nem változtatott szerel-

mén. Fekete szalagot tűzött a hajába. Az alatt a pár hónap

alatt, hogy együtt voltak, teljesen kivirágzott, de most a

csillogó szeme fénytelenné vált. Arcáról eltűnt az egészsé-

ges pirospozsgás szín, és sápadttá változott. Egyikük sem

volt boldog.

– Caroline, jól tudod, hogy hazugságban élsz, egy

szörnyeteget gyászolsz – mondta Dickon. Felállt, és

odament Caroline-hoz, aki még mindig a zsinórt fogta.

Dickon kezébe vette az arcát, és kényszerítette, hogy a

szemébe nézzen. – Lehet, hogy gyászolsz, Caroline. De

hogy nem Carroway vicomte-ját, az is biztos. Nézz

magadra! Egyedül élsz ebben a házban, a pénzedért

aggódsz, a lakásodért, és hogy kifizesd a büntetést Walter

tettéért. És senki más nem érdekel. Miért színlelsz

érzelmeket? Gyere hozzám feleségül! Az isten

szerelmére! Vagy legalább egy értelmes okot adjál arra,

hogy miért nem jössz hozzám. Szabad vagy, nem

emlékszel? Ha jól tudom, szeretsz. Vagy már megutáltál?

345

Dickon nem merte megcsókolni, mert félt a visszautasí-

tástól. Azért is uralkodott magán, és nem tette meg.

Egy szolgálólány hozta a teát. Dickon mozdulatlanul

állt, még mindig Caroline fejét fogta, amíg el nem ment a

szolgálólány.

– De, szeretlek! Tudod nagyon jól! – kiáltotta Caroline,

s könnyes szemekkel nézett a férfira. – Pont ezért nem

tehetem meg.

– Miért? Ezt nem értem.

– Dickon, gondolom, nem kell hogy emlékeztesselek

arra, hogy nem tudok egészséges fiút szülni. A jóisten

tudja, mennyire szerettem volna, és mi mindenen mentem

keresztül. Még egyszer nem tudnék végigmenni ezen a

tortúrán. Nem tudod, milyen az az érzés, amikor egymás

után veszted el a gyermekeidet. Te Rycote grófja vagy, és

ki tudja, hogy hány és hány kis Rycote apja lehetnél. És

megérdemled, hogy fiad szülessen, aki továbbviszi a

neved. Én nem tudok fiút szülni neked. Egy másik

feleséget kell keresned.

Dickon féktelenül mérges lett. – Hát ezért utasítasz

vissza? – mordult fel. – Szeretném, ha tudomásodra jutna,

hogy a testvéremnek három fia van, ha még eddig nem

tudtad volna. Mind a három fiú várományos lehet felőlem a

Rycot gróf címre. És ami a legfontosabb, van még egy 346

öcsém, aki nem nősült meg, de reméljük, hogy győztesen

kerül ki a háborúból, és feleségül vesz valakit. Látod,

milyen sok örökös van?

– De azok nem a te gyerekeid!

– Hölgyem! Én nem Walter Carroway vagyok. Nem az

az egyetlen célom és életem fő értelme, hogy örököseim

legyenek. Nekem most az a legfőbb vágyam, hogy

feleségül gyere hozzám. Ha nem lesznek gyerekeink,

akkor nem lesznek.

Itt aztán abba kellett hagynia, mert a szolgálólány jött a

tálcáért. Caroline csak csendben ült, miközben mindkettő-

jüknek töltött. Dickon szerette volna tudni, milyen gondola-

tokkal küszködik Caroline.

Soha nem gondolta volna, hogy ez a férfi ennyire jó.

Azt gondolta, hogy ő is olyan, mint a többi, hogy élete

egyik fő célja az, hogy fiai szülessenek. Az egyetlen dolog,

amit nem mert elmondani, az maga a hitvesi ágyban

történő dolgoktól való félelme. Mert ha enged a férfi

házassági jogainak, akkor könnyen egy gyermekkel a

hasában találhatja magát. Egy gyermekkel, akit

elveszíthet, aki betegen születhet, vagy aki még

gyerekkorában meghalhat. Ezzel nem tudott megbirkózni.

– Nem, akkor sem tudom megtenni. Sajnálom, Dickon.

Valaki mást kell keresned.347

– Ez olyan döntés, amit nekem kell meghoznom, és

nem másnak. Ha én nem bánom, hogy nincsenek fiaim,

akkor te miért játszod a mártírt?

Dickon végigsimította ujjait Caroline haján. – Isten le-

gyen veled. Nekem elegem lett ebből. További jó napot –

köszönt el Dickon, és letette a még mindig teli csészét az

asztalra, és kisétált. Caroline végignézett magán, majd a

szobán. Az újonnan szerzett asztalát, melyre a teát tette, a

mélykék sötételőfüggönyt, a vörös kárpittal behúzott búto-

rokat és a csodás Axminster padlószőnyeget. De ezek

mind csupán tárgyak. Nem emberek. Ezeket a tárgyakat

mind el fogja veszíteni.

Most már aztán senki nincs, akivel beszélhetne. Nem

bánt valami tisztességesen Dickonnal, és abban is

kételkedett, hogy Ruth valaha találkozni akarna vele.

Túl elkeseredett volt ahhoz, hogy sírva fakadjon. Csak

felsóhajtott, és megitta a teáját.

Caroline szinte senkivel sem találkozott júliusban. Min-

denki elhagyta a várost az év ezen időszakában.

Mindenki, aki számított. Ő sajnos nem szerepelt egyetlen

listán sem, ami a meghívottakról készült, hiszen csak egy

árulónak az özvegye volt. A régi barátokkal találkozhatott

volna, csakhogy régebben egyetlen barátja sem volt.

Gyakran gondolt Ruth partijaira, és gondolkozott azon is, 348

hogy csinál egyet, de attól rettegett, hogy senki nem megy

el.

Aztán egy este elege lett magából. Ott ült, egyedül egy

hosszú, kifényezett mahagóniasztalnál, mellette az inas

várta, hogy teljesíti minden kívánságát. Egy tucat gyertya

világított az ezüsttartóban. Kis kristálygömbök lógtak a

plafonról és tükröződtek ezüstszélű tányérján. A

mahagóniasztal mentén végig székek sorakoztak

csodálatos rendben.

Caroline ránézett a terítékére, majd magára, és

meglátta a gyászoló fekete ruháját. Elnevette magát.

Addig nevetett, amíg könnyek nem csorogtak a szeméből.

Felkapott egy szalvétát, és letörölte könnyeit.

Az inas nem tudta, mitévő legyen, azt mondta: –

Asszonyom, minden rendben van?

– Nem vagyok benne biztos – válaszolta Caroline. – Mi

is jön ezután? Elfelejtettem.

– Asszonyom, még csak az első fogást, a levest ette

meg. ízlett? Mit hozzak?

– Legjobb, ha a kocsimat készítik. Mondja meg Has-

kellnek, hogy elmegyek itthonról. Az asztalt pedig letaka-

ríthatják, Olivér. Nem kívánok többet.

– Értettem – mondta rémülten Oliver.

349

Caroline kisietett az étkezőből egyenesen saját

szobájába, és utasította Dossie-t, hogy vegye elő a sárga-

zöld mintás ruháját. Még amit Durhamben csináltatott.

Soha többé ne lássak feketét! – kiáltotta, és csikorgatta

a fogait. – Ezek a szörnyűségek mind mehetnek a

szemétbe. Egytől egyig hajigáld ki! Vége a gyásznak.

– Igen – dadogta Dossie.

Húsz perc múlva pedig már közeledett a Golden

térhez.

– Caroline! – kiáltott fel Ruth, Lady Stilton. – Tényleg te

vagy az? Már teljesen lemondtunk róiad. Gyere be.

Hawkins – mondta miközben az inas felé fordult –, szólna

a grófnak?

Hawkins eltűnt, mire Caroline habozva szólalt meg. –

Csak éppen erre jártam. Már befejeztétek a vacsorát?

Nem akarlak zavarni benneteket.

– Ne beszélj szamárságokat. A két fiam volt itt

vacsorára, de már vége, és csak az asztal mellett

üldögélnek. Ahogy elképzelem, Will épp az almack's-i

hódításaival dicsekszik Alfrédnak. Gyere be a nappaliba!

Caroline Ruth után ment felfelé a lépcsőn, végig az elő-

téren, ami nagyon ismerős volt számára. Csakúgy, mint a

350

nappali. Ezt a kényelmes kis házat sokkal inkább a sajátjá-

nak érezte, mint azt, amiben már öt évig lakott.

Ruth azonnal észrevette Caroline ruháját. Még a szem-

öldökét is felhúzta. – Soha többé fekete?

– Soha – válaszolta Caroline.

– Akkor jó. Hogy megy sorod?

– Nagyon jól. És nektek?

Ruth elnevette magát. – Úgy teszünk, mint akik most

találkoztak először. Nagyon hiányoztál. Egy szót sem tu-

dunk rólad. Még Lady Robstart és Mrs. Hinkle is hiányol-

tak. Ha pedig ők nem tudnak rólad, akkor senki.

– Feljöhettek volna pedig hozzám. Szeretettel vártam

volna őket.

– Lady Robstart megsértődött, hogy nem mentél el

megnézni a róla készült képet. Biztos emlékszel. Néhány

hónappal ezelőtt történt, rögtön azután, hogy Lord

Carroway... A kép beteríti az egész falat a sárga szobájá-

ban. Pedig biztos van öt méter magas. A kezében egy

fekete-fehér kutyus van.

Caroline nagyot nevetett. – De hol van Dickon? – kér-

dezte.

– Dickonnak mostanában nagyon sokszor el kell

hagynia a várost – szólt Ruth. – Gyanús dolgok történnek

Essexben. Csak egy vagy két nappal ezelőtt jött haza. 351

Nagyon örülök, hogy pont akkor vagy itt, amikor ő is. De

hol lehet ez a fiú? Még a fiaimtól is elnézést kért, hogy

nem tudja folytatni a társalgást. Azt mondta, hogy pár

oldalt végig kell futnia.

– Látni akartál? – fordult Dickon a nővéréhez. Arca ko-

mor volt, és csak Ruthra nézett, úgy sétált be a szobába.

Kiválasztotta a neki legjobban tetsző helyet, és leült. – Ó,

csak nem ön az, Mrs. Caroline? – szólalt meg hivatalosan,

mint aki idegennel találkozik.

Ruth egyikőjükről a másikra nézett. Erre a két felnőttre,

akiken látszott, hogy valami vita volt közöltük, ami nem ol-

dódott még meg. Ez a két személy olyan sokat jelentett

egymásnak, és Ruth nagyon szerette volna, ha tehet

valamit kapcsolatuk helyrehozataláért. Dickon hirtelen úgy

döntött, nem mondja el Caroline-nak, hogy aznap, amikor

nála volt és összevesztek, elmondta Ruthnak, hogy mi

történt. Hogy a barátságuknak vége, és hogy nem akar

többé beszélni sem Caroline-nal. Ruth ezt nem vette

komolyan, úgy gondolta, hogy csak egy ideiglenes dolog,

ami csak pár hétig tart.

Mikor Ruth ránézett a fiatalokra, észrevette, hogy az ő

személye és jelenléte most teljesen felesleges.

– Meg kell valamit beszélnem Will-lel és Alfréddal –

mondta csendben. – Bocsássatok meg.352

– Mi hozott ide? – kérdezte most már nem magázóan

Dickon, mivel Caroline nem fogadta előző üdvözlését.

– Gondolkodtam – kezdte Caroline. Most, hogy itt volt,

bátorsága teljesen faképnél hagyta. Lenézett az ölébe, és

kisimította ruháját. Nem tartotta valószínűnek, hogy Dickon

észrevette, mit is visel.

– Igen ? – kérdezte kurtán Dickon.

– Attól tartok, hogy nagyon önző voltam. Ha még sze-

retnéd, akkor beleegyeznék abba, hogy a feleséged

legyek – nézett bizonytalanul Dickonra.

Vajon talált-e már magának feleséget az elmúlt

időszakban?

Dickon nem tűnt annyira boldognak, mint ahogy azt

Caroline várta. Caroline szíve szaporán vert.

– Érdekes döntés – válaszolta Dickon. –

Megkérdezhetném, hogy jutottál erre az elhatározásra?

Megváltoztak bizonyos körülmények?

– Nem – válaszolta Caroline. – Én változtam meg.

Most már egymás szemébe néztek. Dickonnak úgy

tűnt, hogy most ugyanaz a kedves, drága hölgy áll előtte,

akibe szerelmes lett. A gyönyörű arc, a magas, tiszteletet

parancsoló testalkat. És hirtelen rájött, hogy nincs már

rajta a fekete ruha.

– Te már nem gyászolsz! – kiáltott fel meglepetten.353

– Igen. Soha többé nem akarok hazugságban élni.

– Ezért nagyon tisztellek. Óriási bátorság kellett, hogy

ezt megtedd. Képzelheted, mit fog mondani a két hárpia!

– És tudni szeretnéd, mi változott még? – kérdezte Ca-

roline. Biztos volt abban, hogy a férfi tudja, hogy még akar

valamit mondani.

– Van még valami? Találjam ki?

Caroline nevetett. – Ne. De mint ahogy már mondtam,

sokat gondolkodtam. Dickon, nagyon nehéz elmondanom,

de meg kell tennem. Ha összeházasodunk – ha még

mindig ezt akarod akkor biztos vagyok benne, hogy

szeretnéd érvényesíteni a házastársi jogaidat.

Ez aztán felkeltette Dickon érdeklődését. –

Természetesen. Szeretlek, Caroline. Azt próbálod nekem

elmondani, hogy csak akkor jössz hozzám feleségül, ha

megígérem, hogy egy ujjal sem érek hozzád? De hát

milyen házasság lenne az?

Most aztán a legnehezebb részhez érkeztek. Olyan

részhez, amit mindig is remélt, hogy senkinek nem kell

majd elmagyaráznia. De döntött. Most vagy soha.

– Dickon. Veled nem akarom megtenni azt, ami már

velem megtörtént. Vagyis nagyon szívesen tenném veled,

de akkor biztos megint terhes lennék. És akkor reszkethet-

nénk, reménykedhetnének, imádkozhatnánk, hogy 354

megmaradjon a gyermek. És a vége mi lenne? Az, hogy

bárhogy is vigyáznánk, elveszteném a gyerekemet, vagy

halva születne, vagy betegen. Nem hiszem, hogy végig

tudok menni mindezen még egyszer. És számodra is

ugyanolyan tragédiát jelentene. Hát ezért utasítottam

régebben vissza az ajánlatodat. Aztán, mikor ma este

magamban vacsoráztam és ültem a hosszú asztalnál,

eszembe jutott, hogy most azért szenvedjek éveken át,

egész életemben, mert egyszer attól féltem, hogy nem

foglak tudni megajándékozni örökösökkel? Én lennék a

legboldogabb anya, ha gyermeket szülhetnék neked. Ne

reménykedjünk ebben, de mindent megteszek érte.

Alig mondta ki ezeket a szavakat, mikor Dickon oda-

ment hozzá, és erős karjaival felállította Caroline-t a szék-

ből, és átkarolta.

– Édesem! Miért nem mondtad ezt el nekem? Én téged

akartalak. Örökössel vagy anélkül. Lesz, ami lesz.

Megpróbálkozunk vele. De Caroline! Miből gondolod, hogy

a te hibád az, hogy nem tudtad kihordani a gyermekeidet?

Nem lehet, hogy annak a szörnyű Walternak voltak

problémái? Nem gondoltál még erre?

Könnyek jelentek meg Caroline szempilláin, de közben

mosolygott. – De igen. Csak Walter meggyőzött arról,

hogy ez a felvetés egyszerűen képtelenség. Ő egy 355

egészséges ember. És ez így is volt. Hangsúlyozta, hogy

az egyedüli személy, akiben valami nincs rendjén, az én

vagyok. Már csak azért is mondta ezt, mert reggelente

állandóan rosszul voltam és fejfájás gyötört. És rengeteget

fogytam. Akkor voltam a legrosszabb állapotban, amikor

összetalálkoztunk. Mindig keserűen panaszkodott, hogy

milyen rosszul választott feleséget. Te szintén egészséges

ember vagy. És ha megint nem sikerül, akkor

bebizonyosodik, hogy az én hibám.

Caroline elrejtette az arcát Dickon mellkasába fúrva.

Ha visszautasítaná, hogy Dickon felesége legyen,

akkor egész élete „bárcsak"- okból állna.

– Elfogadjuk, amit kiszabott ránk a sors – mormogta

Dickon, és a karjába vette. – Ó, drága Caroline! Az enyém

vagy! – kiáltotta, és csókokkal halmozta el.:

Mikor végül szétváltak egymástól, azt mondta: – Azon-

nal tudatnom kell Ruthtal. Már ezt várja hetek óta.

Be is hívatta a testvérét, aki azonnal tudta, miről van

szó, mikor meglátta az arcukat. – Akkor a sógornőm

leszel! Légy üdvözölve a családban!

Mivel Dickonnak el kellett mennie egy helyre a Hadügyi

Hivatal megbízásából, szerzett egy különleges engedélyt,

és hamar megesküdtek Ruth és Lord Avebury 356

társaságában. Dickon elköltözött a Hanover téri házba, bár

nem érezte ott igazán otthon magát. Miközben ő a

nyomában járt egy férfinak, akiről azt feltételezték, hogy

óriási mennyiségű pénzt küldött a franciáknak, a házat

kérte a törvény. Caroline visszaköltözött a Golden térre, és

csak a ruháit és az íróasztalát tudta megmenteni. Végül

megkapta a százötvenezer fontról szóló csekket, amiből

valamennyi kis összeg Lamburtonnek járt.

Fenlandot és Dunthorpe-ot Ausztráliába száműzték.

Dickon új munkahelye megszűnt október tizenkilence-

dikével, amikor Napóleon serege vereséget szenvedett

Lipcsénél, a nemzetek harcában. Bár Bonaparte nem adta

meg magát 1814. április tizenegyedikéig, a legrosszabb

éveknek vége volt. Dickon pedig engedélyt kapott a

Hadügyi Hivatalból való távozásra, és győztesen vonult be

Durham városába. Ott aztán az idősebbik Lady Rycote

üdvözölte őket, és tiszteletükre meghívta még Sir Harry

Wadswortht és a feleségét is. Caroline és Maddy, Lady

Wadsworth, hamar kebelbarátokká lettek.

Caroline soha nem gondolta volna, hogy milyen

csodálatos érzés egy szeretett férfival szerelmeskedni.

Cseppet sem hasonlított arra, amit Walterral élt át.

Csodálatosan érezte magát az egyik este, egy fáradt

és hosszú nap után. Ezt a házasságot neki találták ki, 357

gondolta. Egyre erősebbnek érezte magát, és mindig

mohón vágyott az estére. A gróf nem győzött hova lenni a

csodálkozástól.

– Nem hiszem, hogy valaha is éreztem már magam

ilyen jól – mondta kitárulkozva férje előtt. Az ágyon feküdt,

és nézte csodálatos férjét. – Jól érzem magam, mert

boldog vagyok. Gyere ide! – tárta ki a karjait.

– Csak nem csókot akarsz? – kérdezte Dickon, s már

teljesítette is rászabott feladatát.

– Nos, az igazság az, hogy nagyon éhes vagyok. Lelki

szemeim előtt látom, hogy az a fürt szőlő, ami a

vacsoraasztalon volt, most hívogat. Szőlőt akarok enni,

Dickon. Lennél olyan kedves és hoznál? Megígérem, hogy

nem szemetelek az ágyba.

Dickon ugyan csodálkozott, hogy felesége ilyen hirtelen

megkívánta a szőlőt, de teljesítette kérését. Hamar hozott

egy egész tállal, ami ugyanolyan hamar el is fogyott. Csak

a mag maradt belőle.

– Kedvesem, lehet, hogy te babát vársz. Miért nem

mondtad? Akkor nagyon vigyáznunk kell rád – húzta fel

szigorúan szemöldökét.

– Babát várnék? Honnan gondolod? Csak mert meget-

tem egy kis szőlőt?

358

– Még soha nem történt ilyen veled? Hogy valamit na-

gyon kívántál volna? Mondjuk valamilyen ételt. Emlék-

szem, Ruth mondta, hogy mikor Alfréddal és Georgedzsal

volt terhes, akkor mindig nagyon szeretett volna enni vala-

mi különlegeset. Ő állandóan süteményt evett. De félek,

hogy a szőlő nem lesz elég táplálék a picinek.

– Ez igaz? Még soha nem hallottam róla. De az nem

lehet, hogy terhes legyek. Ahhoz túl jól érzem magam.

Ujjain visszaszámolt, és rájött, hogy mégis lehet. Nem

jött meg már hónapok óta a menstruációja, bár régebben

sem volt rendszeres.

A végén kiderült, hogy tényleg terhes volt. Egy

csodálatos terhesség után látta meg a napvilágot egy

aranyos kisfiú, aki Richardnak kereszteltek Dickon apja

után. A waterlooi csata után, 1815. június

huszonkettedikén, Benjámin Richardson is hazatért

Ryfieldbe. Teljesen ép volt, csak a hóna alatt volt egy

óriási seb.

1816-ban megérkezett a kis Ruth, akinek nagyon

örültek a szülők, Caroline és Dickon is. Az egyetlen

probléma az újszülöttel az volt, hogy a testvér nagyon

féltékeny lett rá.

Aztán jött Harry, Peter, és utoljára John. Mindnyájan

egészségesen. Caroline büszkeséggel nézte gyarapodó 359

családját.

– Csak nem egy krikettcsapatot akarsz összehozni? –

kérdezte Caroline a férjét, miközben a kis Johnt a férje ölé-

be tette.

A dada sokat panaszkodott, hogy Caroline túl sok időt

tölt a gyerekeivel. De Caroline-nak ez a megjegyzés nem

tetszett. Ők voltak a szülők, de soha meg nem unták

gyerekeiket. Mindig csodálattal néztek rájuk.

Dickon nevetett. – Túl nagy a korkülönbség. Egypár év,

és John is megfoghatja az ütőt. Richárd pedig a kapitány

lesz. De mi lesz Ruthie-val?

– Talán összehozhatnánk egy női csapatot is – szólt

boldogan Caroline.

360