139649200 ullmann linn kegyelem

159
Linn Ullmann Kegyelem Regény

Upload: tavaszitekercs

Post on 18-Dec-2014

59 views

Category:

Documents


4 download

TRANSCRIPT

Page 1: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Linn Ullmann

Kegyelem

Regény

Page 2: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

A mű eredeti címe Náde

A fordítás alapjául szolgáló kiadás

Forlaget Oktober as, Oslo 2002

Copyright ©2002,

Linn Ullmann

All rights reserved

Fordította Deák Sarolta

Page 3: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Hungarian translation ©Deák Sarolta, 2006

Hungarian edition © Scolar Kiadó, 2006

Page 4: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Janna Ullmann-nak (1910-1996)

Page 5: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

I. fejezet

AZ ABLAK

Mikor rövid töprengés után a fiatal orvos felolvasta a vizsgálat eredményét, és kissé félénken − anélkül, hogy eltitkolta volna, hogy ez a nyavalya végül úgyis Johan Sletten barátom életébe kerül kifejtette, milyen kezelés lenne a legcélravezetőbb, Johan lehunyta szemét, és Mai hajára gondolt.

Az orvos fiatal, szőke férfi volt. Igazán nem tehetett róla, hogy nagy, ibolyakék szeme jobban állt volna egy nőnek. Meg sem említette azt, hogy halál. „Riasztó” − ezt a szót használta.

− Johan − szólt az orvos, és megpróbálta elkapni a másik tekintetét. − Hallgasson meg, kérem!

Johan nem szerette, ha idegenek a keresztnevén szólítják. Ráadásul az orvosnak iszonyú fejhangja volt. Még mindig mutál, vagy a szülei gyerekkorában kasztráltatták, remélve, hogy eunuch lesz belőle, tűnődött. Szívesen kitért volna a keresztnevek és vezetéknevek használatára, már csak a korkülönbség miatt is. Az orvos fiatalabb volt, mint Johan fia, akivel ő

Page 6: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

már nyolc éve nem beszélt. De nem csak neveltetésről volt itt szó. Manapság a fiatalok minden további nélkül keresztnevükön szólítják az idősebbeket. Johan viszont mindig is szeretett távolságot tartani. Az idegenek közötti intimitás minden formáját − például azt a legújabb társasági szokást, ahogy az ismeretlenek találkozáskor megpuszilják egymást (pontosabban nem is puszilják, hanem az arcuk éppen csak egymáshoz ér), tulajdonképpen tiszteletlenségnek és kellemetlennek tartotta. Jobban szerette, ha az emberek, a feleségét kivéve, Slettennek szólítják. Nem Johan. Sletten. Kedve lett volna ezt közölni az orvossal is, de nem kockáztatott. Semmi értelme kínos helyzetbe hoznia. Minek? Esetleg más irányba terelné a beszélgetést. Az orvos talán olyasmit mondana az állapotáról, amit egyébként nem állt szándékában, csak mert rossz néven veszi, hogy kioktatják a neveltetéséről.

− Őszintén szólva más eredményekre számítottam − folytatta az orvos.

− Hmm − dünnyögte Johan, és megkockáztatott egy mosolyt. − Mindenesetre sokkal jobban érzem magam.

− A test néha csalárd − suttogta az orvos, azon tűnődve, hogy a „csalárd test" vajon nem túlzás-e egy kicsit.

Page 7: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Hmm − dünnyögte Johan még egyszer.

− Nos − fordult a számítógép felé az orvos. − Amint említettem, van ok némi aggodalomra.

Ezután rövid monológ következett, melyben az orvos részletesen ismertette a leleteket és ezek gyakorlati következményeit, például hogy új kezelésre lesz szükség, esetleg még egy műtétre. Közben Johan, aki csak néha-néha tudott közbeszólni, próbálta meggyőzni az orvost, hogy mégiscsak jobban érzi magát. Ezt az orvos is igazán értékelhetné. Bármilyen csalárd legyen is az a test. De amikor az orvos végül, szinte mellékesen, kimondta azt a szót, hogy „áttét", Johan feladta, hogy bármiről is meggyőzze. Áttét. Erre várt egész felnőtt életében − várta, és előre félt tőle. Semmi értelme eltitkolni, még halála után sem, hogy Johan Sletten javíthatatlan hipochonder és örökös borúlátó volt. Az orvos és a közte zajló mostani jelenet − a hipochonderek klasszikus nagyjelenete − már fiatalkora óta újra és újra lejátszódott képzeletében. De ellentétben a fejében gondosan megrendezett nagyjelenettel, az igazi beszélgetés jóval kevésbé volt drámai.

− Áttét? − kérdezte Johan.

− Ez nem azt jelenti… − válaszolta az orvos.

− Áttét − hajtogatta Johan.

Az orvos elismételte, hogy ez nem feltétlenül

Page 8: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

jelenti azt, amit a legtöbb esetben. Valahogy így mondta. Szimpatikus, fiatal orvos volt. Szemtől szemben ült betegével. Időt akart adni neki, hogy megeméssze a hallottakat, végül is, most megpecsételte egy másik ember életét. Biztosan tanult empátiáról az orvosin, tűnődött Johan.

− Mit gondol, mennyi időm van? − kérdezte.

− Semmit sem gondolok − felelte az orvos. − Mindenkinél máshogy alakul, és ahogy mondtam, ma már vannak jó gyógymódok.

− De mégis − vágott közbe Johan −, átlagosan mennyi időt él még egy ilyen állapotú ember? Pusztán statisztikailag.

− Nem hinném…

Johan megint közbevágott:

− Ha nem én ülnék itt… Tegyük fel, ha én nem én volnék, és ön sem ön volna… ha két ismeretlen ember ülne itt egymással szemben, és önt, aki tehát nem ön volna, arra kérnék, hogy általánosságban véve… szóval érti. Mit mondana?

− Amint említettem, nem szeretnék ebbe belemenni.

Johan öklével az asztalra csapott.

− Legalább egy őszinte választ adjon! Mondjon már valamit, amihez tarthatom magam! Árulja el, mennyi időm van! − Óráját az orvos

Page 9: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

arcába tolta.

− Tudni akarom, mennyi időm van!

Az orvos nem húzódott el, Johan szemébe nézett.

− Fél év. Talán több, talán kevesebb.

Majd rövid szünet után:

− De amint említettem… − nem fejezte be a mondatot.

Csönd lett. Johan a padlóra meredt, és tépkedni kezdte jobb szemöldökét. Gyerekkori rossz szokása volt ez, amely arcának kissé ferde jelleget kölcsönzött, mivel bal szeme felett bozontos, jobb szeme felett pedig tépett volt a szemöldöke. Megpróbált rájönni, mit érez. Az orvos szavait nem lehetett visszavonni. De ezek csak szavak voltak, nem ütés vagy simogatás, a szavak pedig lassabban hatnak. Tudta ezt jól. Nem is érzett még semmi különbséget. Tulajdonképpen egészen jól érezte magát. Már egy hete jól érezte magát. Olyan jól, mint már régóta nem. Mi akadályozza abban, hogy felálljon és otthagyja az orvos szobáját? Lemehetne a városba, tavasz van. Beugorhatna egy könyvesboltba vagy egy lemezboltba venni magának valamit, vagy csak hogy lődörögjön és nézelődjön egy kicsit. Senki sem hallotta kettejük beszélgetését. Titokban is lehetne tartani. Akkor minden ugyanúgy lenne, mint azelőtt. Felvidítaná

Page 10: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

egy séta a városban. Az orvos szobája fülledt és zárt volt. Az orvos izzadságszagú, Johan rögtön megérezte, amint belépett hozzá.

Felállt, és így szólt:

− Kicsit összezavarodtam, most mennem kell. Majd később beszélünk.

Az orvos bólintott.

Johan még hozzáfűzte:

− A feleségem segíteni fog ebben. Mai segíteni fog.

Megint Mai hajára gondolt, ami − különös módon − még a sötét szobában is fénylett.

Mai Johan felesége volt. A második felesége.

Első feleségét Alice-nak hívták.

Feszültebb helyzetekben, mint például most az orvosnál, Johannak mindkét felesége eszébe jutott.

Maira próbált koncentrálni, de valami belül arra kényszerítette, hogy Alice-ra gondoljon.

Johan és Alice 1957-ben házasodtak össze. Johan huszonöt, Alice huszonhat éves volt. Két évvel később megszületett fiuk, Andreas.

Házasságuk boldogtalan volt. Nem az övék volt az egyetlen. A boldogtalan házasságot

Page 11: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

gyakran azzal magyarázzák, hogy túl nagy a csönd a házastársak között. Johannak és Alice-nak más volt a problémája. Közöttük soha nem volt csönd. Bárcsak így lett volna, mondta egyszer Johan. Alice és Johan házassága túlontúl hangos volt. Soha nem volt benne nyugalom.

Johan gyakran eltűnődött azon, hogy ha Alice-t − húszévnyi együttélés után − nem gázolta volna halálra és hallgattatta volna el örökre egy fekete terepjáró a Frogner úton, ő maga ütötte volna el.

Régebben történt, hogy Alice a rakparton állt, egészen közel a vízhez. Nem tudott úszni, sosem mert megtanulni, mert gyerekkorában két vele egykorú lány belökte őt egy kisebb tóba. Nem volt túl mély a víz, mégis, fejét egészen a víz alá nyomták. Ő elképesztő energiával feltört, és elfutott.

Most a felnőtt nő, Johan első felesége ott állt a napfényes rakparton, és az ég felé hunyorgott.

Johan sosem tudta pontosan megmagyarázni, miért is tette, de hirtelen Alice hátához emelte a kezét, és meglökte. Nem egy icipici lökés volt, hanem egy gyönyörű, díjnyertes taszítás, amely elérte a várt hatást: Alice sikítva beleesett a tengerbe. Johan úgy látta, inkább megdöbbent, mint megijedt.

Page 12: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Azonnal utána ugrott, és kihúzta a partra. Alice sértetlenül megúszta, de torkaszakadtából üvöltött.

− Ezt meg miért csináltad? Megőrültél?

Sírt, kiabált és csapkodott. Ruhája testéhez tapadt, hajából és arcáról csurgott a víz, jobb cipőjét még a vízben lerúgta. Megzavarodva és elveszve bicegett körbe-körbe a rakparton. Johan némi elégedettséggel figyelte, hogy Alice leginkább egy lefejezett tyúkra hasonlít.

Akkor Alice Johan elé állt, ökölbe szorította kezét, és behúzott neki egyet.

− MIÉRT LÖKTÉL A VÍZBE, JOHAN?

− Én… nem is tudom. Bocsáss meg! Fogalmam sincs, mi jött rám − hebegte, és kezét szeméhez emelte, mely később kékké, lilává, majd sárgává vált.

De Alice nem érte be ennyivel.

− Miért?

− Fogalmam sincs, Alice.

Megpróbált tisztán látni és valami indokot találni.

Végül így szólt:

− Azt hiszem, azért tettem, mert szeretlek.

Mozdulatlanul álltak, és nézték egymást. Johan persze csak fél szemmel. Alice lehajolt,

Page 13: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

lehúzta bal cipőjét, és bedobta a tengerbe. Mezítláb ment el a rakpartról. Johan csak állt, és tekintetével követte. Alice megfordult, visszakiáltott valamit, és már mosolygott.

A Ló. Johan csak így hívta. Például amikor fecsegve lehuppant mellé a kanapéra azzal a nehéz testével. Ő csak üldögélt ott békésen, mit sem sejtve, amikor hirtelen felbukkant Alice: mint amikor fekszel a strandon, és előtűnik egy egész falvakat elsodró, hatalmas hullám. Amikor Alice nevetés közben kitátotta a száját, megmutatta egész fogsorát. Az első fogak látványa miatt érezte úgy Johan, hogy egy lovat vett feleségül. Ahányszor egy igazi lóval találkozott, bár ez elég ritkán fordult elő, mindig bocsánatot kért tőle. A lovak ugyanis szép állatok. Igazán nem szolgáltak rá, hogy első feleségéhez hasonlítsa őket, vélte Johan.

Amikor Alice megfordult, és rámosolygott Jo-űhanra a rakparton, nem hasonlított semmiféle lóra. Nemcsak a mosolya, de a nézése, mosolygós pillantása is olyan különös volt, és ez a nevetés ott csilingelt a lelkében. Bár Johan szíve szerint nem ezt gondolta volna, mégis úgy érezte, ő a legcsodálatosabb nő a világon.

Meg aztán ott volt a pénz is. Szinte alig volt pénzük. Alice-nak valamivel több, mint Johannak.

Page 14: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Ő kapott az apjától, amikor szükségük volt rá. Nem sokat, csak épp annyit, hogy kifizesse a számlákat és ennivalót vegyen. Egyszer, amikor egy jót ettek, drága borral és finom desszerttel, amit persze az apja pénzéből fizettek, Alice odavetette:

− Megvettelek és kifizettelek. Ugye, tudod?

Johan ezt sosem felejtette el.

Amikor az apja meghalt, Alice örökölt 150 000 koronát. Johan javasolta, hogy váljanak el. Így szólt:

− Te és Andreas már boldogultok nélkülem.

De Alice rögtön gyengéd és hízelgő hangra váltott:

− A pénz nem számít, Johan. Felejtsd el a pénzt. Felejtsd el az egészet. Mostantól úgy élünk, mint a királyok. Mindent megkapsz, amit csak akarsz.

És akkor elgázolták, és meghalt.

Sokan gyászolták Alice-t. Johan csodálkozva állapította meg, mennyien szerették. Egészen csinos volt, hajtogatták. És milyen fiatal! Túl fiatal a halálhoz. Mindig ezt mondják, ha egy bizonyos kor alatt hal meg valaki. Ha valaki hetvenöt alatt hal meg, az túl fiatal a halálhoz, ha negyvenöt éves kora előtt, az tragédia. Érthetetlen tragédia. Alice még bőven hetvenöt

Page 15: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

alatt volt, és nem sokkal múlt negyvenöt. Sokan Johan kezét szorongatva suttogták, hogy Alice halála érthetetlen tragédia. Akárhányszor ezt elismételték, Johanban ellenállhatatlan kényszer támadt, hogy azt kiáltsa: Nem igaz! Ti ezt nem értitek! Sosem hagyott békén!

Legjobban fia, Andreas gyászolta.

A temetés utáni időkben Johan közeledni próbált hozzá. Ehhez a búskomor, pattanásos, idegen fiúhoz, aki papának szólította. Eljártak együtt vacsorázni, Johan többször meglátogatta őt a lakásán, sőt egyszer-kétszer még síelni is elmentek vasárnap délután. Egy este a Theatercaféban vacsoráztak. Bélszínt ettek berni mártással. A fiú az apjára nézett, és így szólt:

− Papa!

Johan bólintott. Már megint. Egy apró gúnyos mosoly tűnik fel minden egyes alkalommal, amikor a fiú kimondja azt, hogy papa. Nem tudta volna biztosan meghatározni, a fia vagy a saját mosolyában jelent-e meg először ez a gunyorosság.

− Papa! − ismételte meg Andreas.

Johan tányérjára fektette az evőeszközt.

− Szeretnél mondani valamit, Andreas?

Mindig ez volt. Beszélgetés a semmiről. A fiú sosem tudta befejezni a mondatot.

Page 16: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Nem is tudom − válaszolta Andreas −, biztos van valami, amit szeretnék elmondani. Csak éppen nem tudom.

Gyerekkorában Andreas vézna volt, mint az apja. Volt valami törékeny és szinte áttetsző ebben a kis fiútestben.

Alice-t a fia egy amőbára emlékeztette. Talán emiatt az amőbaszerűség miatt akarták állandóan megverni az osztálytársai.

Saját bevallása szerint Johan sosem tudott igazán bánni az emberekkel. Legalábbis addig, amíg meg nem ismerte a második feleségét, Mait.

Mai olyan volt, mint az a dal. Arra a dalra emlékeztette. Talán nem kellene keverni dalokat a szerelemmel? Olykor eltűnődtem azon, vajon utolsó napjaiban foglalkoztatta-e Johant a gondolat, hogy ő végső soron felcserélte szerelmét egy dalra.

Ki evez ott a tajtékzó habokon?

Egy lány, Herr Flinck, jön egymaga hajón.

Fúj az északnyugati szél, üvölt kegyetlen.

Vajon ki lehet? Mint egy férfi, úgy evez.

A malöi Máj az, oly szép és nemes.

Halld meg gyönyörű szép énekem!

Page 17: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Johan és Mai 1979 tavaszán házasodtak össze. Két évvel Alice halála után. Mai harminc, Johan negyvenhét éves volt.

Mait sosem hasonlította volna lóhoz vagy bármilyen más állathoz. Ha mégis le akarta volna írni valahogy, azt mondta volna, hogy számára Mai a kegyelem.

Fiatalkorában Mai zongorista szeretett volna lenni. De zenész apja azt tanácsolta, tegyen le erről. Szerinte Mai nem volt tehetséges. Majdnem jó volt, de nem elég jó. És ez nem volt elég sem Mainak, sem az apjának. Ezért aztán abbahagyta a zenét, inkább az orvosira ment.

Azért néha még zongorázott. Leginkább Schumannt játszott, de, ahogy mondani szokta, csak szórakozásképpen, nem komolyan. Mai gyakran különválasztotta a szórakozást a komoly dolgoktól.

− Zongorázni akartam, az volt az álmom − mesélte egyszer Mai. − De nem volt hozzá tehetségem. Egész jó voltam, de sosem voltam igazán jó. Nekem nem adatott hozzá… tudod… − Felemelte kezét, és ujjaival integetni kezdett az arca előtt.

− Nem adatott hozzá…

− Kegyelem?

Page 18: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Nem szeretem ezt a szót. Ez olyan…

− Számomra te vagy a kegyelem. Azért élek kegyelemben, mert te engem választottál.

− Jaj, Johan. Nem tudnánk egyszerre csak egyvalamivel törődni? És közben mellőzzük a nagy szavakat.

Egy napfényes napon, kicsivel azután, hogy először találkoztak, és ez a beszélgetés lezajlott köztük, Johan lefényképezte Mait. Egy pádon ült a Frogner parkban. Farmer és ing volt rajta, hosszú, sajátosan fényes haja pedig copfba volt kötve.

Akkoriban frufrut viselt, és bár harminc körül járt, úgy nézett ki, mint aki éppen betöltötte a tizenkilencet. Munkahelyén, a gyermekkórházban gyakran furcsa helyzetek adódtak, mert sokszor őt magát is gyereknek nézték.

A fényképen sápadt, egészen halvány az arca, barna szeme, telt alsó ajka és nagy, görbe orra van. Fiatalabb korában mindig szégyellte az orrát. Minél idősebb lett, annál kevésbé zavarta. Mintha az arca felnőtt volna, felkészült volna a feladatra, hogy ilyen orrot hordjon. Mintha csak egy értékes ékszert viselne.

Ugyanazzal a közönyös nőiességgel viseli az orrát, mint Bette Davis a nercbundáját az All About Eve című filmben, állapította meg egyszer

Page 19: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Johan.

Szinte nem múlt el nap anélkül, hogy legalább egyszer ne nézte volna meg a fényképet.

De nem mutatta meg senkinek. Csak egyszer. Örömében, hogy ez a nő lefeküdt és összeköltözött vele, szinte teljesen áthevülve előhúzta a képet, és megmutatta három férfikollégájának, akik egyben egyedüli barátai is voltak.

Johan egy norvég napilapnál dolgozott. Nemrég pályázta meg a kultúrarovat szerkesztői állását, de megelőzte őt egy Dasslokket álnéven publikáló, félművelt irodalomkedvelő. A főszerkesztő azt találta mondani, hogy Johant még túlságosan áthatja a gyász Alice két évvel azelőtti tragikus halála miatt, és még egyáltalán nem készült fel egy ilyen nehéz és kihívásokkal teli állás betöltésére Norvégia harmadik legnagyobb lapjánál. (A főszerkesztő nem tudta, hogy Johan számára Alice már csak egy kényszerképzet volt, és Mai jóvoltából most már kegyelemben élt.)

De nem ez a lényeg.

Amit el akarok mondani, az a következő:

Johan és három kollégája, akik egyben egyedüli barátai is voltak, egy sörözőben ültek az asztal körül, sört ittak, és egy tehetségesnek

Page 20: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

tartott kezdő írónőről beszélgettek, amikor Johan hirtelen, győzedelmes ábrázattal kicsapta Mai fényképét az asztalra. Három kollégája (Öle Torjussen, Geir Hemes és Odd Karlsen − mind közepes kritikus, bár Öle Torjussen azóta már halott) a kép fölé hajolt, és értetlenül bámulta. Mindannyian félreértették. Azt hitték, Mai a kezdő írónő, akiről beszéltek. Mint említettem, Mai fiatalnak tűnt a képen. És erre Öle Torjussen, vagy lehet, hogy Odd Karlsen így szólt:

− Hát, szépnek éppen nem mondható.

Akkor Geir Hernes, aki épp egy köhögési rohamot próbált elfojtani, hozzátette:

− Azt hiszem, az ország fiatal írónőitől elvárhatnánk, hogy legalábbis szépek legyenek. Ezeknek a rondaságoknak, mint ez itt − és agyoncsócsált nikotinsárga körmével a lány arcára bökött a világra sem szabadna jönniük.

Johan visszahúzta a képet, arca hirtelen kimelegedett és legszívesebben hangosan sírva fakadt volna, éppen úgy, mint gyerekkorában, amikor egy teli kosár szamócát a patakba ejtett. De csak csöndben ült tovább, nem szólt semmit. Sem Öle Torjussen, sem Geir Hernes, sem pedig Odd Karlsen nem vette észre, hogy valami nincs rendben, ittak tovább. Johan nem akarta tisztázni a félreértést. Pár perccel később elfelejtették a képet is, a fiatal írónőt is.

Page 21: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Azóta persze eszébe jutott, mit kellett volna mondania: Van abban valami, ahogy Mai mozog. El kellett volna mesélnie, hogy amikor homlokából kifésüli a haját, az mennyei − olyankor ki nem kívánkozna a mennyek országába?

Ha verekedős lett volna, most biztosan verekedett volna. Mondjuk feláll, ökölbe szorítja a kezét, és jól behúz egyet Geir Hernesnek. Nem azért, amit mondott, hanem inkább azért, mert Mai arcába nyomta az ujját, olyannyira, hogy a fényképen még ma is látszik a körme nyoma. De Johan nem volt verekedős. Nem verekedett más férfiakkal, egyik feleségét sem verte, sem a halottat, sem a még élőt, akit szeretett. Újságírónak sem volt harcos. Amikor hatvannégy éves korában nyugdíjba ment, úgy érezte, nem írt soha semmi jelentőset.

Nem csak szerénykedett, a kollégák és az olvasók teljesen egyetértettek volna vele.

Igaz egyszer, sok évvel ezelőtt írt egy cikksorozatot, amely nagy elismerést váltott ki a művelt és megbecsült olvasók között. A hat cikket sokan esszének nevezték. Nagy felhajtást csaptak, amikor hat egymást követő szombaton megjelentek a kultúrarovatban. A cikkek témája William Faulkner volt: az író, az ember, a mítosz. Sikerült a norvég irodalom és társadalom tükrében valami lényegeset mondani az amerikai

Page 22: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

irodalomról és társadalomról. Nagyszerű munka volt. A cikkeket gondosan és szakszerűen illusztrálták régi fotókkal és kéziratrészletekkel. Sosem dicsérték még ennyien azok közül, akiknek adott a véleményére. A kulturális életben jártas, elismert személyek hívták fel azzal, hogy nemcsak átértékelte William Faulkner munkásságát, hanem valósággal új mértékegységet állított az irodalomkritika elé. Johan Sletten William Faulkner életéről és munkásságáról szóló tudományos és egyben személyes hangvételű írása mondott valamit magáról az olvasás művészetéről is.

De mindez már a múlté. Ma már nem emlegetik a cikksorozatot. Már senki sem akar vele az olvasás művészetéről beszélgetni. Az egyetemen néha-néha tartanak William Faulkner szemináriumokat, de Johan Slettent nem hívják meg. Most már vége. Mindennek vége. Johan Sletten és a norvég újságok viszonya a múlté. Nyugdíjba vonult.

Bár a „nyugdíjba vonult", őszintén szólva, túl finom kifejezés. Felkérték, hogy menjen. Kapott egy „ajánlatot", s ő nem volt abban a helyzetben, hogy azt visszautasíthassa. Felmondtak neki, kirúgták, kitették a szűrét, kipenderítették.

Az egész egy kis lett regény német recenziójával kezdődött. Elolvasta, és kíváncsi lett a műre. Johan kíváncsi típus volt. Megvette a

Page 23: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

regényt dán fordításban, és miután elolvasta, sírva fakadt. Hírül akarta adni mindenkinek az országban, hogy az ég szerelmére, azonnal rohanjanak a könyvesboltba, és vegyék meg a regényt. Leült írni, de sehogyan sem boldogult. Csupán semmitmondó szavak jutottak eszébe, olyanok, mint azok az idióta kis legyek, amelyek a darázs színeit öltik magukra, mert azt hiszik, ettől félelmetesebbek lesznek. Borzasztó volt. Minden leírt szó egyre közhelyesebbé tette a regényt, amelyről áradozni akart. Ezért olyat tett, amilyet még sosem. Lefordította a regény német kritikáját, aláírta a saját nevét, és beküldte a szerkesztőségbe. A kritika, amely korábban egy kicsi, mindössze ezerötszáz példányszámban megjelenő német irodalmi folyóiratban látott napvilágot, minden szempontból mesteri volt. Johan nem tudta, ki írhatta. Aláírásként J. I. S. szerepelt. Az ő nevének kezdőbetűi. Majdnem. Neki persze nincs „I" a nevében, de kit érdekel. A lényeg az, hogy

J. I. S. kritikája pontosan azt fejezte ki, amit maga is érzett amikor elolvasta a könyvet. És J. I. S. cikke csöppet sem volt érzelgős. Johan utálta az érzelgősséget. Már így is tele volt vele az újság, semmi szükség többre. J. I. S. kritikája egyszerre volt szellemes és sokatmondó, és a lett regényt megfelelő történelmi, politikai és érzelmi kontextusba helyezte. Rendkívül

Page 24: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

személyes, ugyanakkor általános érvényű volt. Minden tekintetben olyan kritikának tűnt, amilyet Johan maga is szívesen írt volna. Másnap 13:07-kor, pár órával azután, hogy Dolores, az elragadó, irodalom szakos gyakornok az egekig magasztalta az általa „az év legzseniálisabb cikkének" nevezett munkájáért, Johan kapott egy e-mailt a főnökétől. Lehetőleg késedelem nélkül fáradjon az irodájába egy kis „elbeszélgetésre”.

Egész életében várta, hogy ez történjék − és megtörtént. A leleplezés. Mindennek vége, örökre vége. Johan nagy levegőt vett.

A Mo i Rana-i lakos bizonyára egyike volt a világ azon ezerötszáz emberének, akik előfizettek a német irodalmi folyóiratra. Valószínűleg ő volt az egyetlen Skandináviában, aki tudta, mit rejtenek a J. I. S. kezdőbetűk, ki bújik meg az aláírás mögött. Ez a bizonyos Mo i Rana-i olvasó rögtön felfedezte a plágiumot, és azonnal írt egy nagyon hosszú, felháborodott e-mailt a főszerkesztőnek, amit másolatban elküldött a kultúrarovat szerkesztőjének és a hírszerkesztőnek is. Johan Sletten ellopta J. 1. S. kritikáját, és az újságban saját aláírásával publikálta. Ez tűrhetetlen, vélekedett a Mo i Rana-i olvasó. Egyszerűen érthetetlen, hogy mindez megtörténhet egy olyan sajtóorgánumnál, amely színvonalas újságnak

Page 25: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

nevezi magát.

Johan a főszerkesztő arcát vizsgálta. Nem volt dühös. Johan később azt is állította, hogy még csak meglepett sem volt. A főszerkesztő nem szerette Johant, és az ő szemében csak azt tette, ami várható volt.

De várjunk csak! Kicsit többről volt szó, mint hogy nem szerette Johant…

Az igazság az, hogy a cég már régóta szeretett volna megszabadulni tőle. Nem volt rá szükség. A plágium, Johan egyetlen ballépése, különös fejlemény volt az újságnál eltöltött negyven év alatt. (Nem volt kivételes újságíró, de elfogadható volt, és egészen idáig megbízható is. Lehetett rá számítani.) A kis lett regényről szóló kritika, amelyet egy még kisebb német folyóiratból lopott, az a 886 szó, 4250 leütés, kapóra jött Johan főnökének. Igen kínos volt ez az újságnak, ezt azért nem mulasztotta el megemlíteni Johannak. A hírszerkesztő legalább fél órán keresztül csitította a felháborodott Mo i Rana-i olvasót. Az olvasó ugyanis azt akarta, hogy közöljék levelét az újságban, (Nem levél − üvöltötte a telefonba hanem tudósítás!) és meg kellett győzni arról, hogy nem sok értelme lenne pellengérre állítani egy kiszolgált műkritikust, aki hamarosan úgyis nyugdíjba megy.

Page 26: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Johan utolsó emléke erről a napról a következő volt:

Dolores, az elragadó gyakornok semmit sem tudott a dologról. Már mindenki tudta. A szerkesztők, a telefonközpontosok, a titkárnők, a recepciósok, az újságírók, az archívum munkatársai, szóval mindenki. Még a sportrovatnál is erről beszéltek, de Dolores semmit sem tudott. Ahogy Johan haladt a folyosón, minden szem rászegeződött. Erre a nézésre várt egész életében, ismerte ezt a nézést, mindig is tudta, hogy egy nap majd rászegeződnek ezek a tekintetek. Senki nem nézne így rá, ha összetett és ellentmondásos személyiség lenne. Az ilyen ember szembenéz másokkal, és tekintetével azt üzeni: kiállók amellett, amit gondolok. De a plágium nem ellentmondásos dolog. Nem lehet kiállni mellette.

Nos, már csak Dolores nem tudott az egészről. Ez az elragadó, buta lány nem tudott semmit.

Ott állt előtte a végtelen folyosón, és mosolygott rá. Mosolygott. Nagy, fekete válltáskájában kotorászott, majd előszedte a kis lett regényt dán fordításban, és így szólt:

− Ritkán rohanok a könyvesboltba megvenni egy könyvet egy újságcikk hatására − Az újság szót kicsit felháborodva, bennfentes suttogással

Page 27: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

ejtette ki, hogy illusztrálja mindkettőjük megvetését a napilap intellektuális sekélyessége iránt.

− De a te cikked miatt megtettem − lelkendezett. Barna szemét Johanra meresztette. − Felkavart a cikked.

Áldott Dolores. Johan megsimogatta a lány haját. Még sohasem történt vele ilyesmi. Egy elragadóan szép, fiatal lány csodálja. Nem sok férfit ér az a szerencse, hogy egy elragadóan szép, fiatal lány − akit ráadásul Doloresnek hívnak −, kitüntesse a csodálatával. De Johan Slettennel megtörtént, és egy pillanatra sikerült elfelejtenie a körülményeket. Az elragadó, fiatal Dolores csodálta, és ő megsimogatta a haját, amely talán még Mai hajánál is szebb volt. És a lány engedte.

Elsietett, mielőtt Dolores bármire rájött volna. Megijesztette a gondolat, hogy újra összefutnak. Elképzelte a lány tekintetét miután megtudja, miután valaki félrevonja és megsúgja neki. Johan életében nem sok méltóság volt. De még egyszer szemtől szemben Doloresszel… Ilyen megaláztatásnak nem tehette ki magát.

Ezért Johan minden további nélkül elfogadta a főszerkesztő ajánlatát az idő előtti nyugdíjazásról, és soha többé nem tette be a lábát a szerkesztőségbe.

Page 28: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Mai fiatalabb volt, mint Johan. Amikor megismerkedtek, Mai harmincéves volt. Amikor Johan meghalt, ötvenhárom.

Élete utolsó hónapjaiban Johan bal arcán egy nagy tályog keletkezett. Egyszer megkérte Mait, hozzon neki egy tükröt. Mai előhúzott a táskájából egy zsebtükröt, és odatartotta.

− Föl nem foghatom, miért tetszem neked − sóhajtott Johan. − Ronda vagyok, öreg, és nemsokára meghalok.

− Te így is az én Johanom vagy, és én szeretlek téged − válaszolta.

Johan sokszor eltűnődött azon, hogy Mai az ő számára kegyelem. Ő viszont teher Mainak. Te így is az én Johanom vagy. Egy gyerek lehetett volna a közös terhük, de Mai nem akarta azt a gyereket. Csak Johant akarta.

Aznap este, amikor kirúgták a laptól, elmesélte Mainak az esetet. Johan az ágyban feküdt, Mai a tükör előtt állt, és fésülte hosszú haját, amely már egészen szürke volt, de még mindig vastag és fényes.

− Mitől olyan szép a hajad? − kérdezte egyszer.

− Minden reggel és este százszor végigfésülöm. Először teljesen lehajolok, így − magyarázta, miközben lehajolt és a hajkefét

Page 29: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

végighúzom a hajamon egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, ötször, hatszor, hétszer és tovább, egészen százig. így!

Ugyanígy állt ott, amikor Johan elmesélte neki, mi történt a lapnál. Lágyan lehajolt, közben számolta a hajkefe simogató csusszanásait.

Amikor Johan befejezte, még mindig hátra volt harmincnyolc simítás. Mai lassan és figyelmesen elvégezte, anélkül, hogy bármit szólt volna. És akkor jött az a pillanat, amit Johan általában nagyon szeretett. Mai hátradobta a haját, mire az visszarendeződött arca köré és a vállára. Ezután mindig belenézett a tükörbe és mosolygott.

De aznap este, amikor Johan elmesélte a lapnál történteket, nem nézett bele a tükörbe, és nem mosolygott.

− Szegénykém − sóhajtott, még mindig a tükör felé fordulva. Aztán megfordult, átsétált a szobán, és leült az ágy szélére. Mezítláb volt. Vékony, kék hálóingét apró, fehér csillagok díszítették. Finom illatot árasztott. Johan a vállára hajtotta fejét.

− Megvetsz engem, Mai?

− Soha − válaszolta, és átölelte. − Soha.

Hasonló jelenet játszódott le köztük öt évvel később is, amikor az orvosnál tett látogatásról

Page 30: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

számolt be Johan.

Mai előrehajolva állt a tükör előtt, hajkefével a kezében. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc. Johan az ágyban feküdt. Kereste a szavakat. Az orvos szobájáról beszéljen? Arról, hogy kicsi volt és zárt? Vagy arról, hogy az orvos izzadságszagú volt, és fiatalabbnak tűnt Andreasnál? A „riasztó" szóról és az „áttétről" kellene beszélnie? Mait nézte, és arra gondolt, biztosan segíteni fog. Átölel, és azt súgja majd, hogy szeret. Átölel, és azt súgja, hogy segíteni fog, ha szükségem lesz rá. Meghalni, amikor már úgy akarom. Meghalni elviselhetetlen fájdalmak nélkül. Méltóság. Erről szólt mindez, és Johan életében nem sok méltóság volt.

Megint Maira nézett, ott állt a tükör előtt. Nem tudta, hogyan kezdje. Nem találta a szavakat.

Johan apjára a halálát megelőző éjszakán a szomszéd kertben találtak rá, ahogy négykézláb mászott, meztelenül, vastag ürülékcsíkot húzva maga után. Amikor apja másnap reggel ráeszmélt, hogy mit tett, sírva fakadt szégyenében. Megragadta felesége karját, és könyörgött neki, bocsásson meg.

Johan tizenöt éves volt.

− Ülj ide mellém! − könyörgött Johan apja. − Ne menj el, Ágnes, kérlek!

Page 31: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Az anyja lesütötte szemét, és csak rázta a fejét.

− Ne menj! − kiáltotta. − Nem teheted ezt… Könyörgök…

− De képtelen vagyok… − mondta az anyja, és elhagyta a szobát.

Johan apja üvölteni kezdett.

Becsukták az ajtót.

Johan anyja, felnőtt nővére és Johan leültek a kanapéra a nappaliban. Eloltották a villanyt. Az apja üvöltött. Időről időre felüvöltött. Végül néhány bömbölő segélykiáltás hallatszott.

Mielőtt megbetegedett volna, Johan apja kékre festette a hálószobaajtót. Anyja szerint a kék ajtó ízléstelen volt. Apja ráadásul, a gyerekek és a szomszéd előtt, aki éppen náluk járt, átölelte a felesége derekát, és elmagyarázta:

− Látod, Ágnes? A mi ajtónk a mennyország kapuja.

Az ajtó most zárva volt, a festék már kezdett leperegni róla, és az apja üvöltött.

Johan sírni kezdett, az anyja felemelte kezét, és megsimogatta fia fejét. Aztán a nővére emelte fel a kezét, és simogatta meg a kisfiú fejét. A kanapéba süppedve ült anyja és nővére között, akik a haját simogatták, így hallgatta apja üvöltését. Amikor a nők simogatása ellenére

Page 32: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

folytatta a sírást, anyja a fülére tapasztotta a kezét. Egyik kezét az egyik fülére, másik kezét a másikra. Próbálta elfojtani a hangot. Ugyanígy tett nővére is. Egyik kéz az egyik fülre, másik kéz a másikra. így ültek ott: Johan középen, fülén anyja és nővére kezei.

Ez így ment egy darabig. Senki nem mozdult. Aztán alábbhagyott az üvöltés. Csak a kék ajtó, négy kéz, két pár nagy, meleg, száraz tenyér, húsz ujj a fülein. Testük egymáshoz simult. Teltek az órák. Anyja mosogatószer-illatú, testvére kicsit izzadságszagú volt. És akkor véget ért. Johan tudta, hogy vége, mert a két nő egyszer csak elengedte. Pakk, kezük felpattant a füléről, mint amikor a dugó hirtelen kiszabadul a borosüvegből. Aztán csönd.

Johan anyja felállt, átsétált a szobán, és kinyitotta a kék ajtót. Megállt a küszöbön, körbenézett, mintha most látta volna először saját hálószobáját. Az ablakból áradó fényt, a kék függönyt, a rézgombos mahagóni komódot. A nagy házastársi ágyat, a kék ágyneműt. Johan kiskorában annyira szeretett benne összekuporodni. Az az örök álmos meleg a szülők ágyában. Anyja hívta Johan nővérét, és együtt leemelték a holttestet az előszobaszőnyegre. Aztán fogták a felmosórongyot, a kefét, és felmosták a padlót, lemosták a falakat, ágyneműt cseréltek,

Page 33: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

kinyitották az ablakot, és gyertyát gyújtottak. Végül visszaemelték Johan apját az ágyra.

− Most egyedül szeretnék vele maradni − szólt az anyja halkan, és becsukta az ajtót.

Johan lehunyta szemét, majd újra kinyitotta. Mai előrehajolva állt a tükör előtt. Fésülködött. Közben hangosan számolt: hatvannyolc, hatvankilenc, hetven.

Johan sosem volt népszerű ember. Sosem csodálták. És sohasem volt ellentmondásos személyiség.

Kételkedett abban, hogy bárkinek is hiányozni fog. Viszont szerették. Mai szerelmében nem kételkedett. Ugyanakkor nem tudta felfogni, Mai miért szereti. Jobb pillanataiban úgy látta, vannak tulajdonságai, amelyeket Maion kívül senkinek nem mert, vagy nem tudott megmutatni. Olykor, éjszaka, ha ébren feküdt az ágyában és töprengett, úgy vélte, Mai olyan nő, aki csak egy nála gyengébb férfit tud szeretni, aki csodálja őt, és ki van szolgáltatva neki. Egy ilyen szerelem végső soron mindkettőjük számára megalázó. Igaz szerelem csak két egyenrangú és hasonlóképpen gondolkodó ember között létezhet, nem?

Ránézett Maira. Akárhogy is, inkább választom a megalázó, de gyengéd szerelmet,

Page 34: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

ha az olyan, mint Maié és az enyém.

Régebben történt, hogy Johan megkérte Mait, hat szóval jellemezze önmagát. Egy darab papírt kapott, hogy arra írja a listát. Johannak mániája volt a listaírás.

Mai a következő jelzőket írta a papírra:

Határozott

Szakértő

Csúnya

Szavatartó

Gyermektelen

Elégedett

Őszinte

− Ez túl sok szó − tiltakozott Johan, amikor Mai odaadta neki a papírt. − Hat szót kértem, nem hetet.

− Csöppet sem izgat − vonta meg a vállát, majd szinte egy másodperc alatt elfelejtette az egészet, és mással kezdett foglalkozni. Mai ilyen volt. Johan nem ismert senki mást, aki olyan gyors lett volna, mint ő. Mai türelmetlen volt. Sosem tudott túl sokáig egyetlen dologgal foglalkozni. Gyorsan járt, gyorsan evett, gyorsan szeretkezett, gyorsan takarított, gyorsan gondolkodott. Johan néha idegesítette is, mert ő nem volt olyan gyors. Mindenre bőven szánt időt.

Page 35: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Ráérősen járt, evett, szeretkezett, takarított, gondolkodott. Mai listáját is gondosan áttanulmányozta. Erre is szánt időt.

Hat szót kért, Mai hetet írt.

Egyet mindenképpen ki kellett húzni.

Tehát − hajolt a papír fölé Johan.

Határozott? Igen. Mindig teljesült az akarata.

Szakértő? Ez is igaz. Megbecsült és elismert orvos. Rendelője falát színes gyerekrajzok díszítik. A szülőktől folyamatosan hálálkodó leveleket kapott. Ugyanakkor, ahogy mondani szokás, nem vitte haza a munkát. Egyszer elárulta, hogy mindig elfelejti a betegei nevét, akkor is, ha azok meghaltak. Johan meglepődött. Ez akarat kérdése, magyarázta Mai. Nem akart emlékezni a nevekre. Ha minden egyes névre akart volna emlékezni, a gyógyultakéra, és azokéra is, akik meghaltak, sosem lett volna nyugta.

Csúnya? Nem, nem csúnya. Mai viszont mindig egyfajta büszkeséggel állította azt, hogy csúnya, jól tudván, hogy épp csúnyasága teszi egyedivé: hosszú, szürke haja, gyermekarca és szokatlan, nagy orra. Ha csak egy kicsivel is szebb, sokkal kevésbé lett volna vonzó.

Szavatartó? Igen, mindig. Mai minden ígéretét betartotta. Sosem szegte meg a szavát,

Page 36: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

akárhogy alakultak a dolgok. Egyszer megbeszélték Johannal, hogy elmennek egy új oslói étterembe, amelyet nagyon dicsértek a lapok. Amikor megérkeztek, és a főpincér fogadta őket, kiderült, hogy a nevük nem szerepel a listán.

− De én foglaltam asztalt − emelte fel a hangját Mai.

− Sajnálom − válaszolta a főpincér. − Az ön neve nincs itt. Talán egy másik este?

− Nem − szögezte le Mai. − Ma este itt fogunk vacsorázni.

− De…

Mai félbeszakította:

− Ha van egy szabad asztal, szóljon!

Johan és Mai leültek a bárpulthoz. Nyolc óra volt. Tíz órakor még mindig nem kaptak asztalt, és a főpincér még jelét sem adta annak, hogy hamarosan felszabadulna egy hely. Johan azt javasolta, induljanak haza, majd útközben bekapnak valamit.

− Nem! − mordult rá Mai.

− Nem? − kérdezte Johan.

− Nem! − válaszolta Mai. − Megbeszéltük. Te meg én megbeszéltük, hogy ma este itt fogunk vacsorázni. Megígértem neked.

Page 37: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Johan megrázta a fejét, még tíz percig üldögélt ott, aztán felállt. Ami sok, az sok. Mai viszont ülve maradt, csak meredt maga elé.

− Én maradok − jelentette ki. − Ma este itt fogok vacsorázni.

Johan hazament. Később Mai elmesélte, hogy végül, úgy éjfél körül kapott asztalt, és a felszolgálók legnagyobb kétségbeesésére négyfogásos vacsorát rendelt. Nagy megkönnyebbülésükre rekordgyorsasággal megette.

Gyermektelen? Igen. Saját akaratából.

Johan felnézett a papírból.

Olykor, reggel, zuhanyozás után, a mosdókagyló előtt állva, ráfújt a tükörre, és egy arc tárult elé. Nem a saját arca, de egy olyan, amelyhez köze volt. Egy arc, amelyet mindig magával hordott.

Johan megint a papír fölé hajolt.

Elégedett. Kétségkívül, bólogatott Johan. Mai alapvetően tartózkodó, megmagyarázhatatlanul és megfoghatatlanul elégedett természetű. Tudja élvezni a „jó kis életet", ahogy ő fogalmazott; a finom ételt, egy pohár hideg fehérbort, egy sétát az erdőben, Johan kezét, a csókját. Sok évvel ezelőtt, amikor kapcsolatuk még új volt, Johan meglepődött,

Page 38: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

hogy Mai mit élvez a testén. Mai szomjas volt és kíváncsi, állandóan szeretkezni akart. Pár év elteltével megértette Johan, hogy mégsem róla volt szó. Azaz, kevésbé róla, sokkal inkább Mairól. Mai szájáról, nyakáról, kezéről, melléről. Saját teste felett érzett öröméről, és arról, hogy egy másik testtel való találkozáskor mit tud elérni, milyen élvezetekre képes.

Őszinte. Ez állt a lista végén. Johan tudta, hogy ezt a szót kell kihúznia. Mai egyáltalán nem volt őszinte. Ellenkezőleg − gyakran hazudott. Hazugságai inkább jelentéktelen füllentések voltak, ezért soha nem is hozták szóba. Vagyis Johan nem említette soha, hogy tud a hazugságairól. Elég kellemetlen egy büszke embernek elárulni, hogy ismerjük a gyöngéit. Mintha egy pávát kővel dobálnánk meg, miközben meghitten kitárja előttünk gyönyörű tollait. Ugyanakkor igencsak jóleső érzés a gyenge embernek rámutatni a gyengeségére.

Első felesége gyenge volt.

Alice és én hasonlítottunk egymásra, szokta mondani. Sohasem hagytunk egymásnak békét.

Ami Mai hazugságait illeti, ahogy említettem, teljesen jelentéktelenek voltak.

Régebben történt, hogy Mai Göteborgba utazott. Egy gyermekorvosi szemináriumra hívták meg előadást tartani a csecsemőkori kólikáról.

Page 39: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Három nap Mai nélkül… merengett Johan. Most egyszerűen nem tudta elviselni annak a gondolatát, hogy ilyen sokáig távol legyen tőle. Amikor a Jacob Aall utcai lakás ajtaja becsukódott Mai mögött, ő csak ült tovább egy cérnagurigát forgatva maga előtt az ebédlőasztalon. Péntek este volt, és azon tanakodott magában, vajon elmenjen-e közös vármlandi nyaralójukba. Jobb vidéken egyedül lenni, mint itt a városban. Ott legalább a fákkal lehet beszélgetni. Tovább babrált a cérnagurigával. Közben ezt mormogta:

− Mai tud varrni.

Aztán kicsit hangosabban:

− Alice nem tudott. Alice mást sem tudott, mint engem ócsárolni. Na és pénzt számlálni. Ahhoz aztán értett!

Johan körülnézett az üres lakásban. Nevetést hallott a sarokból.

− Alice, te vagy az! − sziszegte. − Te kísértesz engem!

Megint hallotta a nevetést.

− Boszorkány! − mormogta.

Késő este volt, és Johan tudta, ha kiejti első felesége nevét, és ráadásul beszélni kezd hozzá, az a depresszió első jele. Ezért eldöntötte, mégsem megy a vármlandi nyaralóba. Inkább

Page 40: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

holnap korán reggel elutazik Göteborgba, hogy meglepje Mait.

Sosem jó ötlet meglepni valakit. Johan elvben mindenfajta meglepetést ellenzett. És az ő elveit komolyan kell venni. Nem volt túl jó ötlet Göteborgba utazni és meglepni Mait. Mai sosem tudta meg, hogy Johan ott járt. Még Johan halála után sem. Valószínűleg el is felejtette már az egész szemináriumot. Ha például Johan, halálos ágyán megkérdezte volna, emlékszik-e, amikor tizenhét évvel ezelőtt Göteborgba utazott, hogy előadást tartson egy szemináriumon a csecsemőkori kólikáról, összeráncolta volna a homlokát, és megrázta volna a fejét. Mainak nem jó az emlékezete. A legjobb, amit Mai emlékezetéről mondani lehet, az, hogy szelektív. Csak arra emlékszik, amire emlékezni akar, a többit pedig elfelejti. Johan szerint Mai ezért tudott olyan magabiztosan viselkedni, és ő maga, egy bizonytalan ember, ezért pihenhetett meg nála. Mai egyszerűen elfelejti azokat a dolgokat, amelyekre szerinte fölösleges emlékeznie. Johan ellenben nem felejtett. Semmit sem felejtett el. Olykor úgy látta, a tályog az arcán, a felfekvések, a sebhelyek, és minden, ami fájt, váladékozott és lüktetett, minden, ami testét sűrű mocsárrá változtatta, az élete emlékei voltak. Hogy életében − és először épp a legvégén −, a fájdalom által vált valóságossá.

Page 41: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Borzasztó dolog valóságossá válni − nyöszörögte.

Csak Mai értette, mit is mondott Johan a halálos ágyán. Aztán már ő sem értette.

− Egyedül te adtál nekem enyhülést − vallotta meg Mainak.

Johan délelőtt érkezett Göteborgba. Szakadt az eső. Elsétált a szállodához, remélte, hogy felesége még a szobájában van. Tudta, hogy valamikor délután kerül sor az előadásra, talán fél hármat említett Mai, és arra számított, hogy a délelőttöt a felkészülésre szánja. Bőrig ázott, mire megérkezett. Csöpögött a víz az orráról, szeméről, szemöldökéről, szájáról, csurgott a kabátjából, a nadrágszárából, a táskájából. Tocsogott a cipője. Fehér inge és alsónadrágja rátapadt a testére. A hotel előtt felcsörgette Mait egy utcai telefon-fülkéből, és a recepciós felkapcsolta a szobába. Mai azonnal felvette. Azt mondta, örül, hogy hallja Johan hangját.

Honnan telefonál? Munkából? Jól aludt nélküle? Nem hagyta válaszolni, csak beszélt és beszélt, azt mondta, idegeskedik az előadás miatt, és fél, hogy elfelejtette magával hozni a legfontosabbakat.

Végül Johan is szóhoz jutott, és megkérdezte Mait, mit csinál éppen.

− Csak írok − mondta. − Ülök és írok.

Page 42: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Értem − vágott közbe Johan −, de épp amikor telefonáltam, akkor mit csináltál? Magam elé akarlak képzelni.

Mai kuncogott.

− Amikor telefonáltál, vagyis épp azelőtt, felkeltem és kimentem a fürdőbe. Fésülködtem.

− Százszor?

− Á, nem, csak néhányszor. Megpróbáltam eldönteni, hogy kiengedve vagy összefogva legyen-e a hajam délután.

− Kiengedve.

− Gondolod?

− Aha.

Jó így állni a szálloda előtt, tűnődött Johan, miközben az eső zuhog a telefonfülkére. Állni a pocsolyában, állni és kapaszkodni a vizes kagylóba, kapaszkodni Mai hangjába, a képbe, ahogy a tükör előtt áll és fésülködik. Hosszú haja, úgy képzelte, bevilágítja a sötét hotelszobát, a hotelt, és egész Göteborgot.

− Mi van rajtad? − kérdezte.

− A csíkos hálóingem és szemüveg.

− Még nem öltöztél fel?

− De felöltöztem. Lementem reggelizni, aztán visszajöttem a szobába, és visszavettem a hálóingemet. Jó ebben lenni, nem szorít és nem

Page 43: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

is túl meleg.

− Nem fázol hálóingben? − folytatta Johan. − Ugye, csukva tartod az ablakot, nehogy megfázzál?

Felnézett a hotelre, az összes ablak zárva volt. Az egyik mögött ott állt Mai.

− Nem − válaszolta Mai, majdhogynem meglepve −, az ablak nyitva, süt a nap, szinte tavasz van. Csak egy kis szellő fúj be az ablakon, simogatja a hajam. Oslóban milyen az idő?

− Esik − felelte Johan.

− Jellemző − sóhajtott Mai.

Elhallgattak.

− Hogyan döntöttél? − kérdezte végül Johan.

− Mivel kapcsolatban?

− A hajaddal. Kiengeded vagy összefogod?

− Azt hiszem, kiengedem − Kis ideig hallgatott, majd hozzátette: − Vagy inkább talán összefogom. Nem tudom.

− Szeretlek − szólt Johan.

− Én is téged − válaszolta Mai. − Be kell fejeznünk, vissza kell ülnöm írni − sóhajtott. − Hogy bírod ezt, Johan? − tört ki belőle hirtelen − Minden nap cikkeket írsz. Szerintem, ez maga a

Page 44: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

pokol.

− Szerintem is − felelte Johan és nevetett. − Tarts ki! Nemsokára túl leszel rajta, és ma este már ünnepelhetsz.

Aztán letették a kagylót.

Johan Göteborgban maradt egész nap. Szemmel tartotta Mait. Egy fa mögött állva várta meg, amíg kijön a hotelból. Majdnem két óra volt, és még mindig esett. A hosszú, élénkpiros esőkabát alatt Mai kék pulóvert, egyenes szabású kék szoknyát és zöld gumicsizmát viselt. Az egyik kezében nejlonzacskót vitt, minden bizonnyal ebben volt a váltócipője. A másik kezében a táskája, ebben lehetett a legépelt előadás. Ezenkívül még egy nagy, sárga esernyőt is szorongatott, amelyet majd' elfújt a szél. Fényes haját kiengedte.

Johan a konferenciaépületig követte, látta, amint eltűnik a tömegben. Elbújt egy fa mögé, hogy megvárja, amíg véget ér az előadás. Több óra telt el. Biztosan sokat kellett csevegnie a kollégákkal, vélekedett, vagy több előadást is tartottak. Alighanem más is tartott előadást Maion kívül. Végül kijött az épületből, két nő társaságában. Szorosan egymás mellett mentek, mint a barátnők, és hangosan nevettek, ahogy a szél csaknem elfújta őket. Maihoz hasonlóan a másik két nő is nagy, sárga ernyőt szorongatott.

Page 45: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Az esernyőkön fekete betűkkel ez állt: „Norvég gyermek-orvosi konferencia 1985". Ajándék lehetett a konferencia szervezőitől.

Este Mai a kollégáival vacsorázott a szálloda éttermében. Mai nem vette észre Johant, aki ott állt az ajtóban, és fürkészve nézett körül, míg megtalálta az asztalukat. Eszébe sem jutott, hogy követhetik, hogy Johan itt lehet Göteborgban, hogy egyáltalán eljött. Ugyanazzal a két nővel beszélgetett, és minden jel arra utalt, hogy jól érzi magát.

Ha az ember felesége elutazik egy konferenciára, és hazudik az utazás körülményeit illetően, bizonyára viszonya van valakivel. Beleszeretett egy másik férfiba. De ha Johan felesége utazik el egy konferenciára, és hazudik az utazásról, nem kell másik férfira gyanakodni. Pusztán az időjárásról van szó. Johan felesége azt hazudta, hogy süt a nap, nyitott ablaknál ül és ír, míg a meleg szellő a haját simogatja.

Johan sosem értette meg, miért hazudik Mai. Biztosan nem azért, hogy megvédje magát vagy Johant, vagy a házasságukat. Mégis, mitől kellene megóvni magukat?

Átfutott rajta, hogy mindez figyelmeztetés. Mai füllentései figyelmeztetik egy nagyobb és veszélyesebb hazugságra. Amikor odakint

Page 46: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

zuhogott az eső, és Mai azt hazudta, süt a nap, és nyitott ablaknál dolgozik, hogy érezze a tavaszi szellőt a hajában, Johan hirtelen megrémült: Mai beleszeretett egy másik férfiba! Megcsal engem!

Aztán arra jutott, nincs semmi ésszerű összefüggés a göteborgi időjárás és egy lehetséges másik férfi között. Egy nő, tűnődött, nem lesz kevésbé hűtlen a napsütésben, mint esőben.

Johan erre sem talált magyarázatot. Apró kis hazugság. Sem az igazság (esett az eső), sem pedig a hazugság (sütött a nap) nem volt bántó, fájdalmas vagy bármilyen szempontból jelentékeny.

De Mai hazudik. Ez az igazság.

Mai hazugságai, amióta figyel rájuk, ugyanolyan fajták, mint az a hazugság az időjárásról. Már ha a hazugságoknak egyáltalán lehet fajtája. Jelentéktelenek. Lehet, hogy Johan észre sem veszi az egészet, ha nem utazik el Göteborgba.

Előfordult, hogy felhívta Mait a munkahelyén. Ha korábban ment haza, mint ő, általában felhívta és megkérdezte, mi van rajta. Ez amolyan játék volt kettejük között. Mai tudta, hogy Johan szereti maga elé képzelni őt. De Johan többször is felfedezte, hogy egészen más

Page 47: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

van rajta, mint amiről a telefonban hallott. Azt mondta, kék szoknya van rajta, közben pedig piros nadrágot viselt. Ilyesmi.

De nem mindig hazudott.

Harmincnyolc éves korában Mai elmondta Johannak, hogy terhes, de eldöntötte, hogy elveteti a gyereket. Elvégeztette a magzatvízvizsgálatot, és az eredmény szerint a magzat sérült. Johan tiltakozott. Ezt nem döntheti el egymaga, legalábbis meg kell beszélniük. Egyáltalán, hányadik hónapban van?

− Tizennégy hetes − vetette oda, és elfordult.

Később egy könyvesboltban, a Baba-Mama részlegen, talált egy könyvet, amely hétről hétre követte a terhességet. Kikereste a könyvben a tizennegyedik hetet. „A baba szíve huszonnyolc liter vért pumpál naponta" olvasta.

Huszonnyolc liter vér.

Maga elé képzelt huszonnyolc dobozos tejet. Aztán maga elé képzelt egy szívet.

De most csak állt ott szótlanul, és Mai hátára meredt.

− Te jó ég, Mai! Nem is mondtál semmit. Én meg nem vettem észre. Most már túl késő az abortuszhoz. Egy valóságos kis gyereket hordasz a hasadban.

Page 48: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Még nem késő.

− Ő az én gyerekem is − próbálkozott Johan. Úgy vélte, ez talán nem hangzott üresen. Johan ebben a bátor pillanatában, ami aztán rögtön el is illant, akarta azt a gyereket.

− Nem mondhatod egyszerűen csak azt, hogy…

− Ez az én testem! − csattant fel. − ráadásul sérült a gyerek. Egy sérültet csináltunk. Nem akarom megszülni. Kár érte, de szó sem lehet róla.

Johan ránézett.

− Rideg vagy, Mai.

− Nem vagyok rideg. Egyáltalán nem.

− Amit most csinálsz, erkölcsileg… tisztességtelen. Nem dönthetsz csak úgy…

− Nagy szavak, Johan − sziszegte. − Nagy szavak. Óvatosan beszéljünk azokról a dolgokról, amiket nem értünk.

Mai sírva fakadt. Egy pillanatra Alice-t juttatta Johan eszébe, ő gyakran kezdett sírni, csak hogy lezárjon egy vitát.

− Ki nem állhatom a gondolatát, hogy kihordjam. Ki nem állhatom − szipogta.

Ott helyben leült a földre, kezét végigsimította a haján, és halkan így szólt:

Page 49: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Te még egy egészséges gyerekről sem voltál képes gondoskodni, Johan. Még Andreasról sem. Ő mindvégig az anyjára volt bízva, és amikor Alice meghalt, Andreas egyedül maradt a világon. Nem akarok veled világra hozni egy gyereket. Sem egy egészségeset, sem ezt a beteget.

Mai érvei ellen, nyilvánvaló okok miatt, semmit nem tudott fölhozni. Egy apró gúnyos mosoly, minden egyes alkalommal, amikor a fiú kimondta azt, hogy papa. Mai tudta jól, mit kell mondania, pontosan tudta, mi lesz hatásos. Johant elhagyta a bátorsága, és elnémult.

Éjszakánként azon tűnődött, hogy Mai el is titkolhatta volna az egészet. Mondhatta volna, hogy kórházba kell mennie valamilyen női baj miatt, semmi komoly, csak egy egyszerű, rutin beavatkozás. Közölhette volna ugyanazon az érzéketlen hangon, ahogy azt hazudta, süt a nap, nyitva az ablak, tavaszi szellő fuj. Mai ezt már rég eldöntötte. Nem volt szüksége Johan tiltakozására, támaszára, véleményére. Mai gyorsabb volt, mint ő, és már meghozta a döntést.

Az abortusz után Johan érte ment a kórházba. Mai nem szólt semmit, míg be nem ültek az autóba. Akkor Johan felé fordult, és azt suttogta:

Page 50: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Nem akarok beszélni róla.

Johan csak bámult maga elé és vezetett.

− Ha nem, nem − válaszolta.

Mai meredten figyelte. Ő viszont nem akart Maira nézni.

A Majorstua irányába hajtott.

− Akarod tudni, mi volt? − szólt halkan Mai.

− Azt mondtad, nem akarsz beszélni róla.

− Nem. De nem akarod tudni? Megkérdeztem, és megmondták.

− Nem tudom Mai, hogy éppen ezt szeretném-e tudni.

− Kislány. Kislány volt.

A gyerekről nem beszéltek többé. Sem a kalapáló szívről, sem a napi huszonnyolc liter vérről. És amikor Mai negyvenéves lett, úgy ünnepelte őt Johan, mint egy királynőt. Reggeli az ágyba, ebéd a zöldben, a Frogner parkban, és vacsora egy étteremben. Egy kiskutyát kapott ajándékba, és egy ezüstfeszületet, amelyet már régebben kinézett magának. Johan nem volt vallásos, de Mai mindig úgy tartotta, ártani nem árthat, ha hisz az ember. Ezt a homályos megfogalmazást sohasem akarta bővebben kifejteni. Aznap hosszú, kék pamutruha volt rajta, hajába sárga rózsát tűzött. Úgy nézett ki, mint

Page 51: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

egy fiatal lány. A felszolgáló az étteremben Johan lányának nézte.

Csak miután szürke lett a haja − majdhogynem egyik napról a másikra −, nem nézték többé Johan lányának. Úgy pár évvel ötvenéves kora előtt.

Ugyanakkor Johan mindig idősebbnek nézett ki, mint amilyen valójában volt.

Amikor a kórházi váróteremben üldögélt − még nem tudva, hogy állapota „riasztó" −, ismeretséget kötött egy kócos kislánnyal. Ő is az orvosra várt az anyukájával.

Mennyi idős lehetett?

Öt? Hét? Vagy talán csak négyéves?

Johan sosem tudta megmondani a gyerekekről, hány évesek. Saját fiáról, Andreasról sem tudta soha, éppen mennyi idős. (Bár azt mindig számon tartotta, hány éve beszéltek utoljára.)

A kócos kislány átsétált a várón, felmászott egy Johan mellett levő székre, és szinte kiabálva így szólt:

− Remélem, én sosem leszek olyan öreg és ráncos, mint te!

Anyja felnézett a magazinból, és megszidta a kislányt, aztán többször bocsánatot kért Johantól. Johan nagyvonalúan megrázta a fejét,

Page 52: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

és mosolyogva a kislányhoz fordult:

− Na, mit gondolsz, hány éves vagyok?

A kislány félrebillentette a fejét, kicsit hunyorított, mintha ki akarta volna mutatni, hogy komolyan elgondolkodik a dolgon. Így vizsgálgatta Johant egy darabig, míg ő zavarba nem jött. Aztán a kislány kinyújtotta a kezét, széttárta apró ujjacskáit, a körmein félig lekopott rózsaszín körömlakkal, és megsimogatta Johan arcát.

− Szerintem, öregebb vagy, mint a nagypapám − harsogta, mire az anyja megint felnézett a magazinból, csitította, és ismét bocsánatot kért.

− És mennyi idős a nagypapád? − kérdezte Johan.

− Nyolcvannégy − felelte a kislány − és még mindig vág az esze. Neked is?

− Tessék? − rökönyödött meg Johan.

− Neked is vág még az eszed?

− Hát persze, természetesen − felelte Johan sietve, a kelleténél kicsit hangosabban de egyébként csak hatvankilenc vagyok. Tehát tizenöt évvel fiatalabb, mint a nagypapád.

Érezte, hogy eltúlozta, de mi mást tehetett volna? Az orvos korábban azzal hívta fel, hogy azonnal jöjjön be, és ez eleve nem sok jót ígért.

Page 53: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

És akkor jön ez a kócos kis törpe az idegesítő hülyeségeivel meg az idióta nagyapjával. Johant zavarta a kislány szókimondása és az anya állandó bocsánatkérése. Úgy érezte, meg kell mutatnia, nem olyan öreg, mint a kislány nagyapja, és a gyerek vicces megjegyzéseit humorral fogadja. Nem az a fajta ember, aki ne tudna nevetni önmagán vagy egy vicces kisgyereken.

Aznap este az ágyban ülve várta, hogy Mai befejezze a fésülködést. Szavakat keresett. Nem tudta, hogyan fogalmazzon. így töprengett: Segíteni fog nekem. Beteg vagyok, és ő segíteni fog.

− Az én életemben nem sok méltóság volt.

− Mi az, Johan?

Mai Johan felé fordult. Az arca elsápadt. Látszott, hogy fél.

− Mi az? Mi jár a fejedben?

− Mai! Továbbterjedt. Azt hiszem, most már komoly.

Úgy. Végre elmondta.

− Mit mondott az orvos? − kérdezte Mai elakadó lélegzettel.

− Izzadságszagú volt.

− Johan! − a hangja dühösre váltott. − Mit

Page 54: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

mondott az orvos?

− Azt, hogy riasztó az állapotom.

Mai sírva fakadt. Ezúttal nem színészkedett. Letette a hajkefét az asztalra, a tükör elé. Odament az ágyhoz, és férje mellé kuporodott. Johan megsimogatta a haját.

− Segítened kell, ha majd szükségem lesz rá − kezdte.

Mai ráemelte a tekintetét. Csupa piros folt volt az arca. Könny és takonyfoltok.

− Ezt meg hogy érted? − csuklott el a hangja. − Hát persze, hogy segíteni fogok.

Johan tovább simogatta a haját.

− Én magam akarom megválasztani, hogy mikor legyen vége. Nem akarok meghalni. Akár száz évig élnék, ha veled lehetek. De könyörgök, segíts, ha már meg akarok halni.

Mai elhallgatott, és Johanra meredt. Aztán felállt, és pofon vágta. Tenyere Johan bal arcán csattant. Johan megragadta a vékony kezet, és ujjait Mai ujjai közé csúsztatta. Mai ismét sírva fakadt.

− Csak ezt ne! − suttogta. − Ezt nem kérheted tőlem. Nem merem megtenni.

Hosszú csend után, melyet egyikük sem mert megtörni, Johan lehajtotta a fejét, és így

Page 55: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

szólt:

− Az én életemben nem sok méltóság volt, Mai.

Később tályog lett az arcán, ott, ahol Mai megütötte.

Nyilván nem volt orvosi összefüggés Mai ütése és a tályog között, Johan mégis mindig úgy tekintett rá, mint olyasmire, amit ők ketten együtt teremtettek. Mai keze és az ő arca közti találkozás gyümölcsöt hozott, és Johan kihordott egy tályogot. Az arca megnyílt, és életet adott neki. Ronda és fájdalmas tályog volt, viszolygást keltett az emberekben. Ezért, amikor csak tudott, az oldalán feküdt, úgy, hogy arcának csak az ép fele látsszon. Egyszer azonban megfeledkezett magáról. A kórházban egy eltévedt látogató lépett be hozzá − egy nő, aki egy másik osztályon fekvő beteget keresett −, ő felült az ágyban, hogy megkérdezze, segíthet-e. Amikor a nő meglátta Johan arcát, a szájához kapott, valami bocsánatkérés-szerűt rebegett, és elviharzott.

A tályog a részévé vált, és saját szemében szörnyeteggé változtatta. Egy kétfejű szörnnyé, egy nagy és egy kicsi fejjel, amivel az embereket riogatja. Ugyanakkor a tályog önálló lény is volt. Élte a maga életét. Néha nagy volt, fényes padlizsánszínű és fájdalmas. Máskor egészen

Page 56: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

halvány és matt. Napról napra változott, és mint egy csecsemőt, állandóan gondozni kellett. Szárogatták, kenegették és időnként bekötözték.

Johan egyszer azt állította, a tályog kiabálására ébredt.

Amikor Mai hozzáért, azt súgta neki:

− Ezt mi ketten hoztuk létre. Én hordtam ki. Az arcom megnyílt, és életet adott neki.

II. fejezet

A TÜKÖR

Összesen hétszer műtötték meg. Röntgenfelvételeket készítettek, és ultrahangvizsgálatokat végeztek. Belenéztek, nyomkodták, felvágták, majd újra összevarrták. Megvitatták az esetét, és jelentéseket írtak róla. Johan Sletten nem volt idegen. Már hozzájuk tartozott. A fehérköpenyesekhez.

A kórház előtt biciklik álltak, gyerekülésekkel, kormánytáskákkal és kerékre tekeredő nagy zár-szerkezetekkel. Látszott, hogy egész másfajta emberek is vannak itt. Az egészségesek. Nap mint nap elhagyják a kórházat, hazamennek, és élik az egészséges emberek életét. Johant viszont már a betegek közé sorolták. A kórház az otthonává vált.

Page 57: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Egyszer, szokásos folyosói sétáján megállította egy középkorú hölgy, és megkérdezte, merre találja a főorvost. Johan tudta, hol a főorvosi szoba, és a hölgynek pontos és részletes leírást adott.

A nő megköszönte, és továbbsietett.

Johan útbaigazított egy idegent.

Johannak egész életében három barátja volt: Geir Hernes, Odd Karlsen és Öle Torjussen. Sokat gondolt Öle Torjussenre, akit hármuk közül a legjobban szeretett. Újságíró munkatársa volt. Sajnos már halott.

Régebben történt, hogy Öle Torjussen beleszeretett egy fiatal, sötétbarna szemű amerikai nőbe. Egy mámoros pillanatában szemtelenül felmondott a munkahelyén, Norvégia harmadik legnagyobb lapjánál, elhagyta a feleségét és két gyerekét (egy tizenkét éves fiút és egy tizennégy éves lányt), New Yorkba utazott, és összeköltözött a fiatal nővel. Kapcsolatuk fél évig tartott, aztán Öle Torjussennek kitették a szűrét. Visszautazott Oslóba, kibékült a feleségével, aki a gyerekekre való tekintettel visszafogadta. Ajánlatot kapott régi munkahelyén. Valakit hosszabb távon helyettesített, így el tudta tartani magát. Négy évvel később meghalt leukémiában.

Öle Torjussen nagyon keveset tudott

Page 58: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

mesélni a New Yorkban töltött fél évről barátjának, Johan Slettennek. Boldog volt, mesélte, mindaddig, amíg ki nem dobták. A legeslegboldogabb napja egy májusi vasárnap volt, amikor reggel a fiatal, barna szemű nő leküldte kávéért, kenyérért és újságért.

A szerelmesek a 73. utcában laktak egy kis lakásban, a Central Parkhoz egészen közel. A fiatal nő irodalmat tanult az egyetemen, és otthonról kapott pénzből tartotta el magát. Öle Torjussen naphosszat olvasott, főzött, takarított és egy, a felesége elől eltitkolt számlán összegyűjtött pénzből élt.

Öle Torjussen legeslegboldogabb napján a következő történt:

Épp kijött a sarki boltból, ahol mindig vásárolta a kávét, kenyeret és újságot. (Igen, mindig. Ez volt az új élete, és ebben az új életben mindig a sarki boltban vette a kávét, kenyeret és újságot. Hasonlóképpen mindig ugyanazon a helyen olvasott a Strawberry Fields közelében a Central Parkban, és mindig ugyanazt a Greenwich Village-i francia éttermet kereste föl, ha csigát akart enni.)

Tehát Öle Torjussen épp kilépett a sarki boltból, amikor megszólította egy turista − egy fiatal férfi válltáskával, pólóban és fehér kardigánban. A férfi idegen volt a városban,

Page 59: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

ehhez nem fért kétség. − És ez a fiatal férfi megkérdezte Öle Torjussentől a legközelebbi metrómegállóhoz vezető utat. Sok mindenki mást is megkérdezhetett volna, mesélte Öle Torjussen. Nagy jövés-menés volt az utcán, bár vasárnap kora reggel volt. Sokan igyekeztek a 77. utcai bolhapiacra, néhányan pedig a kutyájukat sétáltatták. Mások, hozzá hasonlóan, leugrottak reggeliért és újságért.

De a férfi nem mást, mint Öle Torjussent kérdezte meg. És Öle Torjussen segített neki. Elmagyarázta a legközelebbi metrómegállóhoz vezető utat, és azt is, hol érdemes átszállni, hogy gyorsabban haladjon. Öle Torjussen útbaigazított egy idegent New Yorkban, a világvárosban. Egy banális kis történet, amelyet rögtön el is felejtett volna, amint visszaindult a 73. utcai lakásba az újsággal a hóna alatt, kávéval és kenyérrel a kezében, hacsak. .. Hacsak nem szállta volna meg az a különös boldogság. Az az érzés, hogy meghódította a világot.

Öle Torjussen útbaigazított egy idegent New Yorkban.

A kórházban töltött pár hét után a főorvosnő úgy ítélte meg, hogy kiengedheti Johant. Meyernek hívták, és régebbről valamennyire ismerte Mait. Meyer egy balett-táncosra emlékeztette. Minden mozdulata olyan volt, mintha táncolna. A karjával, kezével, egész

Page 60: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

testével beszélt. Ezenkívül csinos is volt. Az orvosi köpeny alatt lengén öltözött, így jól látszott szép, kicsi melle.

Általában bejött hozzá, és leült az ágya szélére. Mindig ráérős volt. Egy nap a következő történt:

Dr. Meyer felállt, és az ablakhoz lépett. Johan zongorázást hallott… Vajon dr. Meyer is hallja? Csajkovszkij?… Talán egy rész a Giselle-ből? Meg akarta kérdezni tőle. De egyszerűen nem tudta kinyitni a száját, nem tudta levenni a szemét a doktornőről, ahogy ott állt az ablaknál, a fényben. Dr. Meyer hirtelen lábujjhegyre állt és előrehajolt. A teste boltívbe feszült. Tökéletes, szép mozdulat. Johan nem egészen értette, amit látott, de amikor a doktornő újból felegyenesedett, megköszönte neki.

Visszaült az ágy szélére.

− Csak azért gondolom, hogy állandóan táncol, mert morfiumot kapok? − kérdezte Johan. − Csak képzelődöm?

− Nem − nyugtatta meg a doktornő, és megigazította a párnát. − Nem csak képzelődik.

És ekkor dr. Meyer megemelte a karját.

− Ideje elmennie innen − szólalt meg mosolyogva. − Legalábbis egy kis időre.

Johan felfigyelt az „egy kis időre" szavakra.

Page 61: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Az élet odakint, az egészséges emberek között már többé nem az ő élete. De engedélyt kapott rá, hogy még utoljára egy kis ideig köztük legyen. A fájdalom kicsit enyhült, és Johan Sletten teste pozitívan reagált a kezelésekre.

− De − tette hozzá dr. Meyer, aki Mai jelenlétében sosem táncolt − azonnal telefonáljon, ha történne valami.

Mai kivezette vézna férjét a kórházból, be az autóba. Egyenesen a vármlandi nyaralójukba hajtottak. A nyaraló magányosan állt a norvég határnál, egy tó mellett, körülötte mindenütt erdő. Békés hely volt.

Johan az első éjszakát végigaludta. Másnap reggel szeretkezett a feleségével. Lesoványodott teste Mai teste köré fonódott, míg ő óvatosan besegítette magába férje gyenge péniszét és halkan nyögött.

Még most, félholt állapotomban is élvez engem, állapította meg csodálkozva Johan.

Aztán Mai megtisztította a tályogot, leszárogatta, és óvatosan megpuszilta férje arcát.

Johan annyira szerette volna élvezni ezt a kis időt. Nem voltak túl nagy fájdalmai. Mintha meg tudott volna szökni a betegség elől. De ezt nem mondhatta ki, mert ha kimondja, a nyavalya újra rátalál, és bosszút áll rajta. Legjobb volt

Page 62: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

csöndben meglapulni és egy kicsit élvezni az életet. Nem nagyon, csak egy kicsit. De még ez a kis szórakozás is nehézkes volt, mert az első vármlandi reggelen arra ébredt, hogy árpa nőtt a jobb szemére. Fájt, viszketett, váladékozott, és a szemhéja feldagadt. Mai egy svéd kollégájával felíratott szemcseppet.

A nappaliban ültek, ki-ki a maga karosszékében. Johan kölcsönkérte Mai zsebtükrét, hogy tanulmányozza a gyulladást.

− Szerinted, ez egy sima árpa?

− Igen − felelte Mai.

Johan behunyta a szemét.

− Nem használ a szemcsepp, Mai.

− Egy-két napba telik, amíg hat.

− De jobban fáj, mint tegnap.

− Johan, ez csak egy árpa!

Johan kinyitotta a szemét. Úgy érezte, lüktet.

− Szerinted komoly?

Mai sóhajtott.

− Nem. Árpa nőtt a szemedre.

Johan felnevetett.

− Amióta az eszemet tudom, attól félek, hogy egyszer megvakulok. Nem akarom

Page 63: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

túldramatizálni, Mai. Tudom, hogy szerinted néha túlzásba viszem az aggodalmaskodást, de én mindig is attól féltem, hogy megvakulok, és most úgy érzem, ez nem csak egy átlagos árpa. Rosszabb. Egészen biztos, hogy rosszabb.

Mai ledobta könyvét a földre, és Johanra emelte tekintetét.

− Johan. Árpa van a szemeden. Nem fogsz megvakulni. Nem hiszem el, hogy…

Nem fejezte be a mondatot.

− Nem hiszed el, hogy… − suttogta Johan. − Most, hogy nemsokára…

Ő sem fejezte be.

Másnap reggelre szinte teljesen eltűnt a gyulladás.

Néhány nappal később, reggeli közben Johan váratlanul azzal állt elő, hogy szerezzenek egy kutyát. Egyszer már volt kutyájuk, és most egy újat szeretett volna. Nem igazán gondolt bele. Egyáltalán, nem is gondolta komolyan. Csak egy hirtelen ötlet volt. Egy hideg, nedves kutyaorra vágyott, a tappancsok szagára, és arra, hogy az eleven, meleg kutyatest saját nyugtalan testéhez érjen. Ezért aztán azt javasolta:

− Szerezzünk magunknak egy kutyát.

Mai félretette a könyvet, amelyet éppen

Page 64: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

olvasott. Lenézett a tányérjára, és piszkálni kezdett egy paradicsomdarabot. Nem szólt semmit, csak vett egy nagy levegőt. Ahogyan megtorpant a beszélgetés... Ezt a kis szünetet nem lehetett félreérteni. Johan pontosan tudta, mi jár Mai fejében. Azt gondolta: nem akarok egyedül gondoskodni egy kutyáról.

− Felejtsd el − legyintett Johan. − Nem gondoltam komolyan. Most legkevésbé egy kutyára van szükséged.

Mai mosolyogva ránézett.

− Mit kezdenél egy kutyával? − folytatta. − Nem is szeretsz sétálni.

Mai tovább nézte.

− És én mindig itt leszek neked − mondta Johan. − Vau-vau.

− Johan, kérlek… Talán majd ha jobban leszel.

− Vau! Vau!

− Johan, kérlek, hagyd abba. Ha majd jobban leszel…

− Nem leszek jobban, Mai. A francba is! Nézz rám! Nem leszek jobban.

Johan felidézte magában Mai negyvenéves születésnapját. Mai haja még mindig fénylett, és néha Johan lányának nézték. Ajándékként egy

Page 65: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

feszületet kapott, amelyet már régebben kinézett magának, és egy kiskutyát. Igazság szerint Johan mindig is szeretett volna egy kiskutyát, és most Mainak vett egyet.

A kutya albínófehér, labrador retriever szuka volt, és a Charley névre hallgatott. Bár, mint említettem, szuka volt, Johan Charleynak nevezte. A kutya pedig jobban hallgatott a Charleyra, mint bármilyen más névre, amit kipróbáltak, mint például a Kiarára, Kirára vagy Carlára.

Charley kölyökkutya kora után rögtön öreges, lassú és nehézkes lett. Egy picit sántított egy veleszületett csípőrendellenesség miatt, amit tizennyolc hónapos korában vettek észre. Amikor éppen nem egy erdei sétán bicegett Johan után − sosem tudott futni, vagy más kutyákkal játszani − az előszobában feküdt a kosarában, tulipánpiros orrával a két mancsa között.

Charley egyáltalán nem volt ragaszkodó. Bizalma nem ismert határokat. Akárkivel találkozott, rögtön odaadó és törleszkedő lett. Aztán egyszer a következő történt:

Charley és Johan a Sognsvann körül sétáltak. Félúton egy fiatal pár üldögélt és grillezett a tóparton. A fiatal nő vállpánt nélküli virágos ruhát viselt, az izmos férfi, aki alighanem szerette mutogatni magát, félmeztelen volt.

Page 66: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Ahogy Charley az izompacsirta kezében lifegő virsli felé bicegett, a férfi felállt, és jól oldalba rúgta. Charley nyögött egyet, és összeesett.

Johan egy kicsivel odébb állt. Látta az egész jelenetet. A kutyát, akit megrúgtak, és nyögdécselve megpróbál újra felállni. A fiatal izompacsirtát, virslivel a kezében, azzal a hülye vigyorral az arcán. Johan tudta, hogy most kellett volna cselekednie. Itt és most. Most kellett volna megmutatnia a világnak, mire képes Johan Sletten. Most kellett volna odamenni az izompacsirtához és szerelméhez, és segíteni védtelen, öreg kutyáján. Oda kellett volna mennie, kitépni a virslit az izompacsirta virsli ujjai közül, és jól behúzni neki egyet. A fenébe is! Odamenni, és megvédeni a kutyát, aki a hátán fekszik és nyöszörög. De Johan nem sietett a segítségére. Inkább hátralépett és meghúzódott egy fa mögött. Johan nem volt izmos. Mai pálcikaemberhez hasonlította a testét. És az ember mégsem esik neki egy izompacsirtának, ha ő maga egy pálcika-ember. Ezért hátrált két lépést, elbújt egy fa mögé, és halkan hívogatni kezdte a kutyáját. Csak csöndben, csöndben! Nehogy valaki meghallja. Főleg ne az izompacsirta, aki most otthagyta Charleyt, és visszament szerelméhez és a virslikhez. Johan halkan szólongatta kutyáját, nehogy haragot vagy ellenségeskedést szítson. Csak csöndben!

Page 67: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Épp csak annyira hangosan, hogy az öreg kutya meghallja, felkeljen és odasomfordáljon hozzá.

Ez volt Charley − a jó öreg Charley, azzal a félénk, jámbor szívével. Ő járt a fejében, amikor megkérdezte Mait, ne szerezzenek-e egy új kutyát. De Mai nem akart. A reggelinek annyi. Vége a jó kis vármlandi hangulatnak. Johan felállt az asztaltól, és kiment a kertbe. Később bement a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót. Odaállt a mosdókagylóhoz, és az öreg tükörben bámulni kezdte az arcát.

Ezt a fürdőszobát két kezével újította fel. Kék tapéta. Kék járólap. Az erdőre és tóra néző fürdőszobaablak nyitva volt. A meteorológusok szép időt jósoltak. Ehelyett fújt a szél, néha esett, és időnként kisütött a nap. A megbízhatatlan északi nyári nap, amely nem melegít, és bármikor eltűnhet egy felhő mögött. Johan már kora reggel rosszul érezte magát. Magára vette a változékony időjárást. Úgy hitte, jel ez is, mint minden más: a fájdalom, a fájdalom hiánya, a könyvek, amelyeket ő maga vett vagy éppen ajándékba kapott. Régi barátjától, Geirtől kapott Dylan Thomas-verseskötete is tele volt jelekkel. Johan így szólt:

− Le tudom győzni! Ezt a jelet küldte Geir. Hallod, Mai? Le tudom győzni! Nem adom meg magam egykönnyen az éjszakának. Nem akarok meghalni.

Page 68: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Kicsivel később Mai kopogni fog a fürdőszoba-ajtón, és ha ő nem válaszol, óvatosan kinyitja majd az ajtót, és meglátja, ahogy a tükör előtt töpreng. Mögé áll, és talán átöleli. Így állnak majd ott. Egymáshoz simulva.

Mai maga is jel volt. Johan gyakran szinte gyanakvóan tanulmányozta az arcát. − Ugyanúgy, ahogy a repülőgép utasai fürkészik az utaskísérő arcát, ha a gép rázkódni kezd, és leoltják az utastér lámpáit. Most le fogunk zuhanni? Ő is fél? Mikor lesz ennek vége?

Minden a betegségével kapcsolatos jel volt. Johan körülnézett. A napot, a füvet, az eget, a könyveket és Mai arcát vizsgálta: Túlélem? Meg fogok halni? Adj jelet! Áruld el! Olyan volt, mint amikor Mai elvesztette, elvetette vagy megölte a magzatot a hasában − Johan nem találta a megfelelő szót. Talán mert sohasem beszéltek róla. Soha. Utoljára akkor érezte, hogy a változékony időjárás egy jel. Erre világosan emlékezett. Sütött a nap, aztán fújt a szél, és eleredt az eső, amikor Mai elmondta, hogy terhes, de el akarja vetetni a gyereket. Határozottan emlékezett a változékony időre. Emlékezett Mai arcára, amikor beszámolt róla, hogy a magzat kislány volt. És tisztán emlékezett a könyvre is, amelyet a könyvesboltban talált, benne képekkel a magzat fejlődéséről, és maga előtt látta a napi huszonnyolc liter vért pumpáló

Page 69: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

szívet is.

A következő időszakban rosszabbul lett. A fájdalmak felerősödtek, és a jelek eltűntek. A jelek többé nem voltak jelek, csak véletlen történések. Ahogyan mindent összevetve, Johan Sletten maga is a véletlen műve volt. Eljött az az idő, amikor Johan belátta, a világ semmit nem akar neki mondani, a teste sem, mert az csak hús, és a hús megsemmisül, és a fájdalom sem akar neki semmit mondani. Minden csak úgy volt. Nem léteztek jelek. Nem állt titkos összeköttetésben a világgal, és a világ sem állt titkos összeköttetésben vele. A nap nap volt, az eső eső, a test test. A fájdalom fájdalom. És eljött az az idő is, amikor Johan összetette kezét, és így suttogott: Miért? A válasz egyszerű volt: Csak.

De most! Most ott állt a tükör előtt, remélve, hogy valami történik, hogy jelt kap. Remélve, hogy ez a nyavalya, ami befészkelte magát a testébe, és beárnyékolta az életét, utat enged majd hosszú, háborítatlan, derűs napoknak. Az én… életem, tűnődött. Nem talált jobb kifejezést. Szeretett volna valami magasröptű dolgot mondani ott a tükör előtt. De nem jutott más az eszébe, mint az én… életem. Hideg sört inni. Olvasni. Horgászni. Mai mellett feküdni, kéz a kézben, érezni felesége hajának és testének illatát. Ahogy ebbe belegondolt, rögtön fejfájása

Page 70: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

és hányingere támadt. A hányinger megrémítette. Nem kellett hozzá sok, hogy megijedjen attól, hogy valami ismeretlen, elképzelhetetlen szörnyűség történik a testével. Valami, amire nem lehet előre felkészülni, és nem lehet irányítani. Görcsök. Vérzés. Fulladás.

Nyugtalanította, ha sokáig a nagy, modern kórházon kívül kellett tartózkodnia. Jó volt kicsit kijönni, de a „kint", ahogyan ezt most látta, már csak egy veszélyes hely volt. Nem akart „kint" lenni. Ott akart lenni, ahol a modem technika segítségével meg tudják menteni az életét. Ott, ahol nem halhat meg csak úgy, minden további nélkül, a fák, az erdő, a fű és a csendes tó társaságában. Ki menti meg, ha hirtelen összeesik? Mai? Aki alig akart neki egy kis váliumot adni, amikor nyugtalan volt? Igaz ugyan, hogy orvos, de eszközök, gyógyszer és szaktudás nélkül. Pedig Johan állapota a legjobb specialistákat igényelte.

Mélyet lélegzett. Az én állapotom a legjobb specialistákat igényli − bámulta a vékony arcot a tükörben, és megpróbálta elkapni saját tekintetét. Visszatartotta lélegzetét. Most erősebb lett a hányinger. Mintha valaki ledugott volna egy fapöcköt a torkán. Vagy a fejfájás lett rosszabb? Tovább tartotta a lélegzetét, nem akart hányni, mert akkor csak hányna és hányna, mindaddig, amíg összeroppanva el nem hever a

Page 71: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

fürdőszobapadlón, mint egy száraz faág. Akkor ki mentené meg?

Kiskorában Johan az osztálytársaival azon versenyzett, ki tudja tovább visszatartani a lélegzetét. A víz alatt, alagútban, amíg ötvenig, hetvenig vagy akár százig számoltak. Amikor fia, Andreas tízéves volt, Johan egyszer a ruhásszekrénybe zárkózva talált rá, nejlonzacskóval a fején. Letépte fejéről a zacskót, és pofon vágta − nem mintha verekedős lett volna, csak megijedt.

− Ezt meg miért csináltad, Andreas?

A fiú megvonta a vállát, és arrébb ment.

Egyszer, jó tíz évvel később azt kérdezte Maitól:

− Miért vonzza úgy a gyerekeket a fulladás?

Mai kicsit eltöprengett, majd Johan torkára szorította az ujját, és egyre erősebben nyomta, egészen addig, amíg Johan el nem lökte magától.

Kifújta a levegőt, arcát bámulta a tükörben, majd hátralépett, végigvizsgálta testét: fehér kezét, hosszú, vékony ujjait, hosszúra nőtt körmeit (El ne felejtsem levágni a körmeimet rögtön ezután!), gyerek hátizsákra hasonlító, lógó, fehér hasát, és vékony pálcika lábait.

− Undorító hulla! − szólalt meg Johan. −

Page 72: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Mocskos, öreg, undorító hulla! − hajtogatta, és meglepődött azon, hogy a „mocskos" szót használta. Egy ilyen idős úriember!

Közelebb hajolt a tükörhöz, a bal arcán lévő tályogot tanulmányozta. Ma tűzpiros volt, és ahogy Johan képzelte, vigyorgott.

− Mocsok! Mocsok!

A tályog csak tovább grimaszolt. Johan viszonozta.

− Szemét! Mocsok! Picsa! Fasz!

Hangosan mondhatta, mert hirtelen Mai hangját hallotta a konyhából:

− Minden rendben odabent, Johan?

Motyogott valami választ.

A hang a konyhából:

− Csak kiugrottam egy kicsit…

Johan félbeszakította.

− Minden rendben. Csak a körmömet vágom − integetett a tükör előtt. − Csak a körmömet vágom, a körmömet vágom.

Még most is érezte szagát az ujjain. Az ujjain, amelyeket Mai óvatosan, gyöngéden és mélyen magába tolt, amikor aznap reggel szeretkeztek.

Milyen kivetnivalót talál rajtam a Halál? −

Page 73: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

töprengett Johan. ígéreteimet megtartottam, megállapodásaimat teljesítettem, imáimat elmondtam.

Mások meghaltak, Johan nem. Bár ő erre még csak gondolni sem mert soha. Nem ivott, nem dohányzott, nem vezetett gyorsan, nem kérkedett makulátlan életmódjával. Nem tartozott azok közé, akik mások temetésén megkönnyebbülnek, és azt hajtogatják: „Ez velem nem történhet meg". Tudta jól, az ilyen kijelentések visszaütnek, ráadásul éppen akkor, amikor a legkevésbé számít rá az ember. Nagyon ügyelt, nehogy szemtelennek tűnjön

Nem akarta kihívni maga ellen a sorsot. A Halálhoz fűződő viszonyában (amelyet nem egyenrangúak közötti barátságnak, de mindenesetre barátságnak tekintett) alázatos, szinte megalázkodó volt. Tudom, hogy velem is megtörténhet.

Tudom, hogy erősebb vagy nálam, de hidd el, a lehető leghálásabb vagyok, amiért békén hagysz.

Amikor Johan barátját, Öle Torjussent kidobta fiatal, barna szemű szeretője, és hazajött New Yorkból, némi civódás után megbocsátott neki a felesége. Négy évvel később megbetegedett, és meghalt.

− Ez a büntetés amiért azt hittem, boldog

Page 74: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

lehetek − súgta Öle Torjussen Johannak. − A szemtelenségem vitt a sírba.

− Hülyeség − vágta rá Johan, pedig neki is megfordult már fejében a gondolat. Megkönnyebbült, amiért nem hívta ki maga ellen a sorsot: sosem volt hűtlen, még az első feleségéhez sem, pedig őt nem szerette. És hálás volt Maiért. Minden egyes Mai-jal töltött napért köszönetét mondott.

Öle Torjussen temetése után a gyászolók nem emlegették fel, hogy „a sorsot maga ellen fordítva" az Atlanti-óceán másik oldalán kereste a boldogságot. Nem. Arról beszéltek, hogy szépen, békében halt meg. És persze méltósággal. Ezt főként megbocsátó felesége hangsúlyozta. Halálos ágyán gyertyát gyújtottak, és összehívták a családot. Öle Torjussen biztosította mindannyiukat (főként feleségét) szeretetéről. Megfogta a kezét, és még egyszer bocsánatot kért tőle.

− De miért, szerelmem? − suttogta az asszony, mert még egyszer szerette volna hallani.

− Hát a…

Öle Torjussen maga előtt látta a szép, barna szemeket, a Columbus Avenue-i tetőtéri lakást, a férfit, aki útba igazítja az eltévedt turistákat.

− De miért, szerelmem? − ismételte Öle

Page 75: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Torjussen felesége.

− Mindenért! − suttogta Öle Torjussen, és lehunyta a szemét.

Becsukta a szemét, tűnődött Johan − aki többször hallotta már Öle Torjussen történetét −, részben azért, mert kész volt már a halálra, részben pedig azért, mert még egyszer látni akarta maga előtt a szép, barna szemeket.

− Lehunyta a szemét, és mosolyogva halt meg − szipogott a megbocsátó és a lehető legkékebb szemű feleség.

Johan kisfiú volt még, amikor először fordult a Halálhoz. Akkor az anyja nevében tette. Anyja megfázott és belázasodott. Johanban felmerült, hogy esetleg meg is halhat. Örökre eltűnhet. Az apja nem érdekelte, ő meg is halt néhány évvel később, amikor Johan tizenöt éves volt. De az anyja! A szép kezű anyja! A kedves puszik. A puha, kerek has, amibe néha belefúrhatta arcát. Ő nem halhat meg! Johan az égre emelte tekintetét, mert a Halál valahol ott lakott. Megígérte, hogy többé nem lop pénzt anyja táskájából, és kedves, engedelmes fiú lesz, ha anyja vele maradhat. A Halál pedig meghallgatta. Anyja meggyógyult, és életük visszatért a régi kerékvágásba. Kivéve, hogy attól kezdve Johan, természetesen teljes titokban, rendszeresen beszélgetett a Halállal. Anyja nevében, nővére

Page 76: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

nevében és a saját nevében is. Mint említettem, az apja nem érdekelte. De ezt nem vallotta be a Halálnak. Erről senkinek sem beszélt. Megtiltotta magának, hogy akár gondoljon is erre, elvégre a Halál minden bizonnyal olvas a gondolataiban. Szóval, miután anyja meggyógyult, Johan kedves és engedelmes fiú lett. Még idétlen és rossz szagú apjával is nagyon kedvesen viselkedett. Igaz, apja jó szándékú is volt. Jobb szándékú, mint más apák. Időt szánt a gyerekeire. Gyakran elbeszélgetett velük, főleg a kisebbikkel, Johannal. Esténként olvasott neki, kirándulni és moziba vitte. Még az Arany város című német színes filmet is látták, pedig ebben maga Joseph Goebbels írta a hősnő zárszavait: „Nem szerettem eléggé a szülőföldemet, ezért meg kell halnom." Még ezt a filmet is látták, anyja tiltakozása ellenére.

Johan behunyta a szemét, és hallotta apja hangját:

− A francba! Nem azért akarom megnézni, mert német! − kiabálta. − Azért akarom megnézni, mert színes!

− Nem számít − suttogta az anyja. − Hát nem érted? Nem számít. Olyan színes lehet, amilyet csak akarsz, de attól még német. Beszélni fognak!

Apja odaállt anyja elé. Erre tisztán

Page 77: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

emlékezett Johan, és épp amikor erre visszaemlékezett, észrevett valamit, amit korábban még sosem.

Valahányszor emlékezetébe idézte szüleit, anyját hatalmasnak, apját kicsinek látta. De most, hatvan év elteltével a fürdőben a tükör előtt, maga előtt látta, hogy is volt ez valójában. Anyja egyáltalán nem volt hatalmas. Épp ellenkezőleg, kicsi volt. Icipici nő volt. Az apja hatalmasodott mindenki fölé. Anyja elébe állt és ráförmedt:

− Kik fognak beszélni?

− Az emberek! − sziszegte. − Mindenki! Ezt te is jól tudod.

Johan lehunyta a szemét, és amikor megint kinyitotta és megpillantotta tekintetét a tükörben, úgy emlékezett rájuk, ahogy mindig is, ahogy szeretett rájuk emlékezni. Anyja nagy, apja pedig kicsi volt.

Apja elvitte fiát kirándulni és moziba. Mint említettem, jó szándékú ember volt. Ugyanakkor idétlen, és rossz szagú is (Johan azt gyanította, nem mosakszik rendesen a lábai között), és ezenkívül nem voltak barátai. Más gyerek apjának voltak barátai, de Johan apjának nem. Apja talán a háború miatt lehetett magányos. Bár Johan ebben nem volt biztos. Más gyerekek apjának voltak történetei, amelyeket időről időre

Page 78: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

elmeséltek, de Johan apjának egyetlenegy története sem volt. Egyetlenegy barátja és egyetlenegy története sem.

Aztán egy nap megint megbetegedett az anyja. Megfázott, belázasodott és sápadt lett. Ez 1946-ban történt, Johan épp betöltötte a tizenharmadik évét. Az orvos gondterhelt képpel jött ki anyja szobájából. Johan egyenesen odaállt elé, és megkérdezte:

− Ugye, rendbe fog jönni anya?

Az orvos csak annyit mondott, hogy nem szabad elveszíteni a reményt. Johan bólintott, és magában elátkozta az orvost az ostoba válaszért. Orvos volt, nem pap. A reménnyel aztán nem sokra megy. És amikor az apja, a gyenge, rossz szagú és jó szándékú apja megsimogatta a haját, éppen ugyanazt ismételte el, amit az orvostól hallott: − Nem szabad elveszítenünk a reményt, Johan. Reménykednünk kell, hogy anya most is rendbe jön.

− Na igen, bosszankodott Johan. Hát persze!

Bezárkózott a szobájába, amelyen nővérével osztozott, térdre rogyott, és így suttogott:

− Inkább őt vidd! Apát, akit szeretek, őt vidd anya helyett!

Page 79: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

És akkor úgy tűnt, mintha a Halál válaszolna neki:

− De ha az apukádat ugyanannyira szereted, mint az anyukádat, miért az apukádat vigyem, amikor én épp az anyukádat akarom?

Johan kicsit töprengett, majd így szólt:

− Mert ő már többet élt. Ez így sokkal… igazságosabb.

Kis időre csönd lett. Johan fölnézett a mennyezetre.

Aztán megint meghallotta a hangot:

− Nem azért kéred ezt, mert téged az apukád nem is érdekel? Nem azért kéred ezt, mert valójában szerinted az apukád egy patetikus, rossz szagú, gyáva ember, és tőled akár meg is halhat? Nem azért kéred ezt, mert az anyukádat imádod, és elvesznél nélküle? Nem így van ez, Johan barátom? Nem egy szívességet kérsz most tőlem?

− Nem − válaszolta Johan, és összekulcsolta kezét. − Mindkettőjüket szeretem. Apa jó ember. Csak úgy igazságosabb, ha apát viszed el előbb. Ő… ő… tíz évvel idősebb anyánál.

Johan felemelte a fejét, és a tükörben megpillantotta arcát. Fáradtnak tűnt. Fáradt is volt. Ez olyasfajta fáradtság, amely nem múlik el.

Page 80: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Éjjel-nappal kitart. Álmatlan és fáradt volt. Az alvás mit sem segített. Eszébe jutott a kislány a kórházban, aki olyan idősnek nézte, mint az ősöreg nagyapja. Csak bámulta magát. Ezt az arcot látta ő is. Ezt az arcot… Szegény kislány!

Egy nappal azután, hogy a tizenhárom éves Johan szívességet kért a Haláltól, anyja apró, piros rózsákkal az arcán fölkelt az ágyból. Egy hét múlva már egész nap talpon volt, három hét múlva pedig visszament dolgozni. Johan már majdnem elfelejtette, mi is történt a szobájában, amikor egy évvel később véletlenül meghallotta apja és anyja beszélgetését a nappaliban. Apja orvosnál volt, ezt addig is tudta, de nem különösebben érdekelte. Johan hallotta apja félénk suttogását, és anyja vigasztaló, lágy hangját: − Nem lesz semmi baj! Ne félj, nem lesz semmi baj! Minden rendben lesz, meglátod.

Aztán hallotta, ahogyan apja sírva fakad: − Félek! − Johan felült az ágyban. Apa, a rossz szagú, barátok nélküli kis emberke, ez a jó szándékú férfi, a nappaliban ülve sírt, és azt hajtogatta, fél.

Johan sietve összetette kezét, és köszönetét mondott:

− Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! − suttogta, miközben torkát fojtogatta a sírás. Megtörölte az arcát, visszafeküdt, és lehunyta a

Page 81: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

szemét. Hallotta apja csöndes sírását a nappaliból.

− Hé! − súgta a sötétben. − Hé, te!

Nem jött válasz.

− Tudom, hogy hallasz, és csak azt szeretném mondani, hogy hálás vagyok, amiért megtetted, amit kértem, de tudd meg, ez nem kis áldozat. Az apám jó ember. Ne hidd, hogy nem érdekel. Azt mondtad, engem nem érdekel az apám, de ez nem igaz. Igenis érdekel.

Johan ráfújt a tükörre. Megpillantotta apja arcát. Apja riadt, fehér arcát az utolsó pillanatban, mielőtt anyja becsukta az ízléstelen, kék ajtót, és az üvöltés elkezdődött.

Nem akarta úgy végezni, mint az apja. Maga akarta megválasztani, mikor jön el az idő. Nem akart senkinek sem terhére lenni, legfőképp Mainak nem. Legalábbis nagyobb terhet nem akart jelenteni, mint amekkorát már amúgy is. Mai tizenhét évvel fiatalabb volt nála, csak ötvenhárom. Sovány, és nemes. Majdnem szép. Megpróbálta előhívni Mai arcát, ahogy apja arcát is felidézte. De nem sikerült, csak párát látott. Hallotta a hangját, ahogy a konyhában dúdol, csörömpöl az edényekkel és evőeszközökkel. Lehetetlen felidézni egy olyan arcot, amelyet ennyire ismer. Jobban belegondolva, álmában is csak egész ritkán látta az arcát. Anyja arcát

Page 82: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

viszont bármikor fel tudta idézni, és apja arcát is, ahogy ott feküdt a halálos ágyán, mielőtt becsukták volna az ajtót. És Alice arcát is, amint vele kiabál, de Maiét nem. Viszont a boldogságot, amelyet Mai arca ébresztett benne, bármikor fel tudta idézni − csak le kellett hunynia a szemét és arrafelé törekedni, ami mindig fénylett odabenn. Nemcsak amikor friss volt a szerelmük, hanem még ma is. Mint amikor felfedezel egy tisztást az erdőben telis-tele szamócával. Igen, volt benne egy hely, amely mindig fénylett. Egy megmagyarázhatatlan kis szikra. Bár ő tudott róla, azok közül, akik ismerték, nagyon kevesen hitték volna, hogy bármilyen szikra is van benne. A temetésén azt hangsúlyozták, hogy tiszteletre méltó, szimpatikus, szellemes, okos és ügyes volt. Aztán megemlítették a könyvek, a film és a zene iránti érdeklődését is. Szenvedélyességről nem esett szó. Senkinek sem jutott volna eszébe szenvedélyről beszélni Johannal kapcsolatban. Még Mai sem keltette azt a benyomást, hogy a huszonhárom évnyi együttélés a szenvedélyről szólt volna, amikor sokak meglepetésére magához ragadta a szót férje ravatalánál. Barátság, figyelmesség, megértés és bizalom: ilyen szavak hangzottak el. Legtöbbször a bizalom. Sokszor elismételte ezt a szót. Most, hogy mindennek vége, úgy tűnik Johan volt az

Page 83: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

egyetlen, aki tudta, hogy volt benne egy szikra, egy apró, kék szikra, egy IGEN! Ezért akart harcolni is. Harcolni, ameddig csak tud. Nem lehetetlen túlélni ezt. Nem lehetetlen! Rengeteg történetet lehet hallani. Johan listát vezetett az összes olyan esetről, amelyről hallott vagy olvasott, férfiakról és nőkről, akik az övéhez hasonló diagnózissal életben maradtak. Ő is meggyógyulhat!

De ha már nem lesz kedve harcolni, méltósággal akart meghalni. Mielőtt saját mocskában fetrengve találnak rá. Mielőtt teher lenne Mainak. Ez az ő döntése. És Mainak ezt meg kellett értenie. Most utoljára kért segítséget. Harcolni akart. Igen, harcolni! De ha küzdelme kudarcot vall, azt akarta, segítsen neki fájdalom és megaláztatás nélkül meghalni.

Szemtől szemben állt magával a tükör előtt.

Ez a kutya-ügy rányomta bélyegét az egész napra. Tulajdonképpen nem is akart kutyát. Amikor Charleyt nyolcéves korában elaltatták, elhatározta, hogy soha többé nem lesz kutyája. Nem az rontotta el a napot, hogy nem teljesült az akarata, hanem az, hogy egy hétköznapi beszélgetés arról, hogy szerezzenek-e egy kutyát vagy sem, eleve lehetetlen volt. Ahogy abban az időben minden más, ez is csak élet-halál kérdés lehetett. Mai nem akart kutyát, mert tudta, hogy Johan hamarosan veszi a kalapját és

Page 84: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

elmegy (ha-ha, micsoda kifejezés, tűnődött Johan, és elkezdett képeket vágni a tükörben. Veszi a kalapját és elmegy! Veszem a kalapom, és megyek. Johan Sletten veszi a kalapját és elmegy), ő pedig nem akart egyedül gondoskodni egy kutyáról. De ilyesmit nem mondott. Erről sosem akart beszélni. Holott minden beszélgetés, még a leghétköznapibb kis hülye beszélgetés is arról szólt, hogy Johan hamarosan veszi a kalapját és elmegy. (Bár a veszi a kalapját és elmegy kifejezés inkább egy munkahely elhagyására vonatkozik, gondolta Johan, ő pedig ennél többre készül. Beadja a kulcsot, feldobja a talpát, örök álomra szenderedik.) De beszélni róla? Ó, nem! Mai nem akart, és tulajdonképpen Johan sem. Már nem tervezgettek, ahogyan korábban. Mai nem volt hajlandó. Nem akarta elismerni, hogy arra számít, Johan hamarosan meghal, de terveket sem akart már szőni. Nem akart tettetni. Mai nem volt olyan.

A kutya-ügy felkavarta, ezért most mindenáron beszélni akart Maijai. Körbejárt kis vármlandi kertjében, elátkozta a szeszélyes időjárást, és eldöntötte, most kezébe veszi a sorsát. Egy hang, saját hangja azt súgta neki, hogy kezébe kell vennie az irányítást. Igen, ez az! Egy hang azt súgta ott belül, hogy a fenébe is, legfőbb ideje átvenni az irányítást! És

Page 85: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

pontosan abban a pillanatban előbújt a nap a felhők mögül és rásütött. Hatalmas erejének egy picike sugarával rásütött az én vézna Johan Sletten barátomra, aki úgy határozott, kezébe veszi az irányítást.

Arcát az ég felé fordította, és hagyta, hogy melegítse a napfény.

Ideje volt kezébe venni a sorsát.

Ezért került sor aznap este vacsora közben Johan és Mai beszélgetésére. Johannak nem volt étvágya. Az ételtől, még a finom ételtől is hányingere támadt. De előfordult, hogy szívesen megivott egy-két pohár bort. Így történt azon az estén is. A konyhaasztalnál ültek, a kék lámpa alatt. Johan arcán vöröslött a tályog. Mai kissé aggódva így szólt:

− Tűzpiros a tályog. Bekötözöm.

Felállt.

− Ülj le, Mai!

Mai meglepve nézett rá. Visszaült, míg Johan így folytatta:

− Hagyd békén az arcomat! Meg kell beszélnünk valamit.

Nagy levegőt vett.

− Eldöntöttem.

Mindketten megrökönyödtek a hanglejtésen.

Page 86: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Most senki se zavarjon − folytatta, és kezével az arcához ért. − Ne beszélj az arcomról!

− Az ég szerelmére… − Mai zavartan nevetni kezdett.

− Én… − szakította félbe én gondolkodtam.

− Aha.

− Azt akarom, hogy hallgass végig, anélkül, hogy félbeszakítanál. Ez most fontos. Szükségem van a segítségedre, Mai. Jobban szükségem van rád, mint valaha.

− Nem értelek.

− Gondolkodtam.

Mai bólintott.

− Beteg vagyok, de harcolni fogok ellene. Harcolni akarok. Talán meggyógyulok… talán újra egészséges leszek… De ha nem…

− Johan − szólt közbe finoman Mai. − Vegyük csak szép sorjában! Most jobban érzed magad, nem? Nem élvezhetnénk inkább ezt a kis időt a sok tépelődés helyett?

− Most akarok meghozni néhány döntést − suttogta Johan − hogy aztán a hátralevő időt békében tölthessem veled. Csak egy kis békességet akarok.

− Sosem lesz nyugtod, ha mindent előre akarsz látni − vágott közbe Mai. − Lehet, hogy

Page 87: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

holnap a fejemre esik egy tégla. Akkor aztán egyszer és mindenkorra adios Mainak! Nincs értelme előre eltervezni…

− Hallgass már meg! − kiáltott rá Johan. − Én csak azt mondom, hogy harcolni fogok ellene, hogy élni akarok. Nem akarok meghalni. De azt akarom, hogy segíts, ha… ha a betegségem teher lesz… − kereste a szavakat −, teher mindkettőnk számára.

Mai a padlóra meredt.

− Nem vagy teher − suttogta.

− De ha az lennék.

− Én nem így gondolkodom − bökte ki elakadó lélegzettel.

− Félek a fájdalomtól, Mai.

− A fájdalmat lehet csillapítani. És én veled leszek. Mindvégig veled leszek.

Johan hálásan nézett rá.

− Félek a megaláztatástól. Nem akarom, hogy úgy lássál… félek, hogy elvesztem az önuralmamat. Nem akarom, hogy az utolsó, amire emlékszel rólam, az a bűz legyen. Emlékszem, amikor apa… − Nem fejezte be.

Mai ránézett, nagyot sóhajtott.

− Értem, de…

És abbahagyta.

Page 88: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Mai úgy fejezte be, hogy „de", és Johan tudni akarta, mi jön a „de" után. Tudni akarta, megismétli-e, hogy „veled leszek". Hogy bármit kérdezzen is, Mai azt mondja-e majd, „mindig veled leszek". De nem mondta azt sem, hogy „veled leszek" és mást sem. Semmit sem mondott. Csak elkezdte leszedni az asztalt. Johan ülve maradt és nézte. A haját, amelyet hosszú, szürke copfba font, nagy kezét a rövidre vágott körmökkel, vékony fehér ívvel minden egyes ujjhegyen. Az egészség jele, jegyezte meg egyszer Mai. Alice-nak vékony, töredezett körmei voltak, amiket rágni kezdett, ha megfeledkezett magáról. Néha elment egy manikűröshöz, levágatta, és rózsaszínre lakkoztatta a körmeit. Mikor hazajött, kezével, azzal az icipici kínai kézzel integetni kezdett Johan arca előtt, és megkérdezte, szerinte szép-e. Most ránézett saját, hosszú körmeire. Fehér ívek itt is. Egyszer tenyerét Mai tenyeréhez tartotta. − Neked meg nekem olyan hasonló a kezünk − szólalt meg. Mai gyorsan elhúzta az övét, mert úgy vélte, balszerencsét hoz összehasonlítani a kezeket.

Mai megígérte, mindig vele lesz. Fogja a kezét, amíg véget nem ér. Nem hagyja el. Kéz a kézben. Mai keze volt a jó kéz, és Johan azt akarta, hogy ez legyen az utolsó dolog, amit életében megérint. Hogy ő vezesse át a másik oldalra.

Page 89: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Johan mindig úgy tekintett Mai kezére, mint a jó kézre. Nyugodt kéz. Ő, aki egyébként mindig gyors volt, olyan finoman tudott odafeküdni mellé. Szerette a kéz lassú mozdulatait a hasán és lejjebb, ahogy megállt a heréken, olyan lassú volt, olyan játékosan lassú. Nem görcsös, kapkodó vagy erős. Más nőknek nem volt kezük. Csak Mainak volt keze.

Aznap este, mielőtt lefeküdtek volna, Mai tüzet rakott a kandallóban.

A nyáreste már az ősz közeledtét jelezte. Erősen fújt a szél, és a sötétség olyan váratlanul érkezett az elmúlt hónapok hosszú, világos estéi után.

Johan és Mai a nagyszobában ültek, ki-ki a maga karosszékében, ki-ki a maga könyvével. Akár egy átlagos este is lehetne, tűnődött Johan, ha nem lenne ez a hányinger, ez a kis göb a nyelőcsőben, ami sem fel, sem le nem akar mozdulni. És az a beszélgetés Maijai. Miért végződött azzal, hogy „de…"?

Talán azzal akarta folytatni, hogy vele lesz? Talán ezeket a szavakat akarta megismételni?

− Mondjad, Mai! − suttogta. − Beszélj hozzám!

Elnézte, ahogy a kandalló előtt ül a lángok fényében, orra a könyvben, szája félig nyitva − mint egy kislány első detektívregényével. De Mai

Page 90: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

már nem kislány. Ó, nem. Idősödő nő − gondolt bele elégedetten −, annak ellenére, hogy még mindig felfedezhető az arcán az a gyerekes vonás, amely miatt sok éven keresztül fiatalabbnak tűnt valódi koránál. Egy idősödő nő, tűnődött, halandó ő is. Éppúgy, mint a kislányok, akik azt hiszik, sohasem halnak meg. De a kislányok hajtincsei között is másznak majd giliszták. Csak nézte, és mosolygott. Itt akár véget is érhetne, tűnődött. Itt véget érhetne, csak úgy, egyszerűen. Két öreg barát. Johan és felesége. Johan és Mai. Ki-ki a maga karosszékében, ki-ki a maga könyvével, egy nyáreste a kandalló előtt.

Johan meredten nézte, de Mai nem is sejtette. A fényes, szürke fonat a nap során összekócolódott, minden irányban kiszabadult hajtincsek álltak ki belőle. Kerek szemüveg ült az orrán, és az arca kipirosodott. Johan kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa, de nem akarta megzavarni, inkább visszahúzta.

Itt véget érhetne. Fájdalom, kiáltozás, félelem és megaláztatás nélkül. Csak ez az egy pillanat − Johan, Mai és a lángok a kandallóban − aztán a hosszú, fekete éjszaka.

Kéz a kézben legjobb barátjával. Véget érhetne így.

Johan lehunyta a szemét. Egy másik nőre

Page 91: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

gondolt: az anyjára.

Anya. Mielőtt meghalt volna, időről időre találkoztak egy cukrászdában, habos kakaót ittak, és süteményt ettek. Johan egyszer megkérte, meséljen neki apjáról. Általában semmi különösről nem beszélgettek. Mesélt az elviselhetetlen szomszédokról, a nőkről a bridzsklubban, a Glasmaga-sin üzletházban töltött hosszú, magányos órákról. De amikor Johan az apjáról kérdezte, és ő belekezdett, hirtelen elakadt a hangja.

Vele szemben ült.

− Képtelen vagyok − suttogta vékony hangján. A kicsi, ráncos arc ránézett, és könnybe lábadt a szeme. − Te ezt nem érted. Mindig, amikor magam előtt látom, csak az utolsó napok képei jönnek elő. Apa disznó módjára… apa a legnagyobb szükségben… És én nem tudok segíteni rajta. Olyan, mintha ezek a képek rárakódtak volna a többire, a kedves képekre. Apád és én… Jó házasság volt. Apád jó ember volt. Én meg itt maradtam ezekkel a borzasztó, visszataszító képekkel. Nem tudok szabadulni tőlük. Nem tudom őket kitörölni. Pedig próbálom. Próbálok más képeket látni. A kedves képeket. De képtelen vagyok. Nem tudok védekezni a sok undorító ellen.

Johan hirtelen meghallotta Mai ásítását,

Page 92: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

látta, amint könyve az ölébe csúszik. A kandallóban kihunytak a lángok. Ideje lefeküdni. Nem beszéltek. Csak elvégezték a szokásos teendőket, amelyeket házastársak szoktak esténként, anélkül, hogy megzavarnák egymást. Megágyaztak, fogat mostak, vécére mentek, és megmosták a kezüket. Jóéjt puszit adtak egymásnak, és eloltották a lámpát.

Ez mindig így történt, de Johan tudta, hogy aznap este nem fog elaludni. Már szinte sosem aludt, de Mait nem tartotta ébren panaszaival. Fájt a feje. Jobb szemét belülről feszítette valami, mintha egy dühös kis emberke szorította volna az öklét Johan homlokának. Nem ritka, hogy az embernek ilyen változékony időjárásban fáj a feje. Úgy érezte, a hányinger is rosszabbodott. Talán csak azért, mert nem akart elmúlni. És mert a paplan túl meleg volt. Talán kicsit büdös is. Vagy mert nem talált jó alvóhelyzetet? Erősen koncentrált. Megpróbálta elképzelni, hogy egészséges sejtjei megfojtják a betegeket. Így tanácsolta a pszichológus. De hiába, épp az ellenkezőjét látta maga előtt. Halál, halál, halál az egészséges sejtekre. Elátkozta a pszichológust és a hülye tanácsait. Csak feküdt, és egyre rosszabbul lett.

− Minden rendben, Johan? − kérdezte Mai lágy hangon.

Ő sem aludt.

Page 93: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Add a kezed! Félek.

Mai megfogta a kezét.

− Ne félj! Szeretlek.

− Segítesz majd, amikor már nem bírom ki? Segíteni fogsz? − faggatta remegő hangon.

Mai nem szólt, megszorította a kezét.

Mindketten elhallgattak.

Sokáig feküdtek így, egymás mellett a hátukon, kéz a kézben, a sötétben. Johan lehunyta a szemét. Érezte Mai kezét, a lélegzetét, az illatát, a félálmát. Majdnem el tudott aludni. A hányinger gyengült. A fejfájás is. Ma este el lehet aludni. Alvás, ízlelgette Johan, és megszorította Mai kezét. Alvás. Béke. Te vagy a legjobb barátom, Mai.

És épp amikor az álom ráborította volna nagy, fekete köpenyét, Mai hirtelen felült az ágyban, és meggyújtotta az éjjeli lámpát.

Johan kinyitotta a szemét.

− Mi az? − suttogta riadtan. − Azt hittem, alszunk.

− Nem alszunk. Legalábbis én nem.

− Mi van, Mai?

Mai sóhajtott.

− Amire megkértél, Johan, azt tiltja a

Page 94: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

törvény!

− Micsoda?

Johan megdörzsölte a szemét.

− Amire kérsz. Amire már többször is megkértél.

− Ja, az! − suttogta Johan.

− Tiltja a törvény.

− Milyen rohadt törvény? − mordult rá.

− A norvég törvények. És mindaz, amit az orvosi kamara képvisel.

Johan már teljesen éber volt.

− És a te törvényeid, Mai?

Mai két kezével a paplanra csapott, elkapta Johan tekintetét.

− Az én törvényeim most nem érdekesek. Felfogtad egyáltalán, hogy egy bűncselekmény elkövetésére kérsz? Felfogtad?

Johannak könnybe lábadt a szeme. Nem erre számított.

− Hát akkor elutazunk Hollandiába − szólalt meg halkan. − Vagy Belgiumba. Ahol nem tiltja a törvény. Ülünk majd egy hotelban, és várjuk, hogy a testem már elég rohadt legyen ahhoz, hogy a törvény hozzájárulásával… neked ez számít, nem igaz? És a törvény hozzájárulásával

Page 95: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

beadsz majd nekem egy injekciót.

Mindketten elcsöndesedtek. Johan nagy levegőt vett. Aztán halkan folytatta:

− Azt hittem, más a baj… azt hittem, azért nem akarod megtenni, mert… Azt hittem, személyes okai vannak. Nem gondoltam a törvényekre. Hidd el, Mai, én az egészet személyes ügynek tekintettem, egy egyezségnek két öreg barát között. Egy kegyes cselekedetnek, ez minden.

− Aha − bólintott Mai.

− Te voltál az, aki elvitte Charleyt az állatorvoshoz. Akkor bezzeg nem méltatlankodtál.

− Nem.

− Vau-vau − motyogta.

Mai elmosolyodott.

− Nem érdekes! − tette hozzá Johan, hogy lezárja a beszélgetést. − Lehet, hogy úgyis túlélem. Tudod, hogy ezt szeretném.

Mai nem figyelt, már máshol járt az esze. Johan mellette ült az ágyban, megérintette a karját, de ő nem vette észre.

− Halló! Mai? − suttogta. − Hol jársz? Gyere vissza!

Mai hirtelen megragadta a kezét.

Page 96: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Tudni akarod, miért olyan nehéz ez nekem? Tudni akarod, mit gondolok?

− Azt hittem, alszunk.

− Elmondom, mi a véleményem − kezdte, s könnybe lábadt a szeme. − Szerintem szörnyű arra kényszeríteni valakit, hogy akarata ellenére éljen. Szörnyű, hogy iszonyú fájdalmakkal küszködő, haldokló embereknek nem segítenek meghalni, ha maguk is ezt szeretnék. Méltóságról beszélsz. Nincs méltóság, Johan. Nincs méltóság. Egy haldokló ember, legyen öreg vagy beteg, vagy mindkettő, először a természet, majd a kórházak által válik kiszolgáltatottá. Gondolod, hogy ez az élet tisztelete? Tudom, hogy nem ezt gondolod. És én sem akarlak így látni. Nem akarom. Ez minden csak nem szép és nem méltó az élethez.

Johan lenézett a paplanra.

− Aha − bólintott.

− Arra kérsz, hogy segítsek neked, és én segíteni fogok, Johan. Segíteni fogok, mert te vagy a férjem. És én mindent megteszek érted, még ezt is. De félek. Félek, hogy elhagy a bátorságom, mert rólad lesz szó. Mert te vagy a legjobb barátom. Nem akarom látni, ahogy meghalsz, még akkor sem, ha már nehéz lenne élned. És félek a következményektől…

Túl messzire megy, gondolta Johan. Túl

Page 97: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

messzire megy. Nem ezt akartam. Nem így.

− De még semmi sem biztos, Mai. Tulajdonképpen egész jól érzem magam. Jobban vagyok, azt hiszem.

Mai két kezével fogta meg Johan kezét. Odabújt hozzá, és megcsókolta a száját.

− Johan, szerelmem.

Johan megköszörülte a torkát, és így szólt:

− Szerintem erre még térjünk vissza. Komolyan gondoltam, amit kértem. Nem akarok úgy meghalni, mint apa… méltóság és emberség nélkül. De majd térjünk még vissza erre. Most itt fekszem melletted frissen és életerősen.

Johan felkelt az ágyból, felegyenesedett, és a szoba közepén ugrálni kezdett. Föl-le ugrált az éjjeli lámpa fehér fényénél.

− Frissen, életerősen! Látod?

Karjával hadonászott, ugrált és kiáltozott:

− Mostantól nyugodtan szólíts csak Hopp-Johannak!

Ugrált. Zihálni kezdett, a mellkasa szinte behorpadt, de ugrált. Hopp-Johan ugrált, föl-le ugrált. Minden landolásnál reccsent egyet a fapadló. Reccs, reccs, reccs.

Mai tenyerébe temette arcát.

− Hagyd abba, légy szíves! Gyere, feküdj le!

Page 98: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Johan csak folytatta. Reccs, reccs, reccs. Most aztán megnézheti az asszony, ki tud itt hajnal hasadtáig ugrálni.

− Nézd, Mai! − lihegte. − Nézd!

− Hagyd már abba! − kiáltotta Mai.

− Most aztán megnézheted, ki tud itt hajnal hasadtáig és kakaskukorékolásig ugrálni!

Mai sírva fakadt.

Johan megállt. Zihálva nézett Maira. Könyök a paplanon, arc a tenyérben.

Leült, megsimogatta a haját.

− Mi az, Mai?

− Miért csinálod ezt?

− Hogy miért ugrálok? − kérdezte makacs hangon.

A vécépapírtekercsért nyúlt, amit korábban az éjjeliszekrényre készített arra az esetre, ha vérezne éjszaka. Letépett egy hosszú csíkot, és megtörölte vele a homlokát.

Mai ránézett.

− Johan, arra kértél, hogy komolyan beszéljünk erről, és így is tettünk. De aztán egyszer csak viccet csináltál az egészből. Mindent megteszel azért, hogy ne kelljen arról beszélned, ami legyőzött minket. Beteg vagy, Johan. És nem fogsz meggyógyulni. Felfogod

Page 99: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

egyáltalán, hogy ez mennyire fáj nekem? Ráadásul mindezt nem akarod belátni. Ez is fáj. El kell terveznünk néhány dolgot. Meg kell beszélnünk… − Elcsuklott a hangja.

− Harcolni akarok, Mai.

Johan hangja elvékonyodott. A papírral megtörölte homlokát és arcát. Izzadt, zihált, és megint hányingere támadt. Mintha a hasából valami fel akarna mászni, és kitörni a torkán. De ő nem hagyta magát, csak azt hajtogatta, hogy harcolni akar. Aztán Mai felé fordulva rebegte, hogy ne vegye el tőle a reményt, csak fogja meg a kezét, és ígérje meg, hogy mindig vele lesz. De Mai ezt nem hallotta. Talán, mert Johan képtelen volt szavakat alkotni.

− Johan, ez a beszélgetés azzal kezdődött, hogy megkértél valamire. Tudnom kell, hogy egészen biztos vagy-e benne, és tényleg ezt akarod-e… ha majd eljön az idő. Ez egyike azoknak a kérdéseknek, amelyekről beszélnünk kell.

Johan ránézett.

− És mi lesz a következményekkel? Már úgy értem, rád nézve?

− Nem tudom.

Mai eloltotta az éjjeli lámpát. Egy ideig csak feküdtek a sötétben, anélkül, hogy bármit is

Page 100: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

szóltak volna, csak hallgatták egymás lélegzését. Aztán Johan halkan így szólt:

− Jobban örülnék, ha azt mondanád, velem leszel, amikor nehéz lesz. Hogy fogod majd a kezem. Az előbb ezt mondtad, és annyira jó volt hallani. Annyira szeretném, ha elismételnéd. Azt a másikat… hogy segíteni fogsz, ha… nem fontoltam meg igazán, te meg komolyan vetted. Megijedtem.

Johan halkan fölnevetett.

− Nem tudom, mit akarok. Érted? Fogalmam sincs, mi vár rám, és nem tudom, mi az, amit akarok. − Mai megszorította a kezét. − De, tudom! Itt akarok feküdni melletted.

− Itt fogsz feküdni mellettem.

− Csak ezt akarom, és semmi mást. Elég a mának a maga baja. Felejtsük el az előbbi beszélgetést, olyan rossz volt.

− Felejtsük el!

Johan sóhajtott.

− Jó éjt, Mai!

− Jó éjt, Johan!

Először a fény. Fehér és forró. Aztán a fejfájás. Johan fejfájásra ébredt. Vagy a fényre. Vagy mindkettőre. A fejfájásra és a fényre. A lepedőt átitatta az izzadság. Mindkettőjük

Page 101: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

izzadsága. Az ököl tovább fúrta magát koponyája mélyére, bár már nem is csak egy ökölbe szorított kéz volt, hanem egy kéz, benne kalapáccsal. Egy kéz, amely a koponyájában kalapált, és úgy érezte, már teljesen szét is kalapálta. Kopp-kopp-kopp, mormogta. Csak folytasd. Johan kimászott az ágyból, bement a fürdőszobába. A mosdónál elhányta magát, és megpillantotta tekintetét a tükörben. A tályog vörösen fénylett. Még ma vissza kell menniük a városba. Ez így nem megy. Ezt már tegnap megértette. A különbség csak az, hogy ma már sürgős.

Felegyenesedett, és visszament a hálószobába.

Mai már felkelt, felgyújtotta a lámpát, és elkezdett pakolni.

− Csak a legfontosabbakat teszem be − hadarta anélkül, hogy fölnézett volna. − Pár nap múlva visszajövök és összepakolok.

− Hamar el kell indulnunk.

− Tudom, Johan.

Felnézett, megpróbált nyugalmat erőltetni az arcára, de Johan pontosan le tudta olvasni róla, mit vett észre rajta Mai.

− Ennyire rossz?

− Nem, nem − felelte sietve, és elfordult.

Page 102: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Johan megfogta a kezét, leült az ágyra. Mai mellé telepedett. Kéz a kézben ültek az ágy szélén.

− Nem akarom, hogy így legyen, Mai. Nem akarom, hogy ennél rosszabb legyen. A fejfájás… Nem tudom, miért fáj ennyire a fejem.

− Majd megvizsgáltatjuk.

− Amiről tegnap beszéltünk…

− Igen?

− Nem tudom, mi tört rám, hogy képtelen voltam befejezni egy beszélgetést, amit én magam kezdeményeztem. Ez fontos nekem, ugye, érted? Azt akarom, hogy segíts, Mai! Azt akarom, hogy segíts nekem, ha eljön az idő. Képtelen vagyok…

Szipogni kezdett.

− Segíts, Mai! Tudnom kell, hogy kezemben tarthatom a sorsom. Most minden csak úgy, magától történik. Ugye, érted? Én akarok irányítani, ígérd meg, hogy segíteni fogsz!

− Segíteni fogok.

− Félek, hogy megalázó lesz.

− Nem lesz megalázó.

− Én akarok irányítani.

− Te fogsz irányítani.

Page 103: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Méltósággal?

− Méltósággal.

− Segítesz?

− Segítek.

− Megígéred?

− Megígérem.

Mai közelebb húzódott, átkarolta, és így suttogott:

− Biztos vagy benne, Johan? Tudnom kell, hogy egészen biztos vagy-e benne.

− Igen.

− Meg kell mondanod, ha nem vagy benne biztos.

− Biztos vagyok benne.

Johan ránézett Maira. Azt mondta, biztos benne, és Mai elsírta magát. De volt még más is. Mai arca mondott még valamit. Johan megtanult már olvasni erről az arcról. Felismerte a bánatot, amiért elvetette a gyerekét, a jelentéktelen hazugságokat, amelyeket sohasem hozott szóba, az orgazmus előtti pillanatot, ahogyan akkor nevetett. Jól ismerte a nyitott szájat alvás közben, ezt a duzzadt, ronda, sérülékeny kis szájat. Johan most is az arcát figyelte. Tekintetük találkozott.

− Szerintem ez lesz a helyes befejezés −

Page 104: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

súgta Mai. − Senkinek, de főleg neked nem szabadna többet szenvedned a szükségesnél.

− Nem − morogta Johan.

Mai ujjaival letörölte először saját, majd Johan könnyeit.

− Van még idő, Johan. És ez a mi időnk.

− Ez a mi időnk − ismételte Johan.

Mai felállt, Johan tovább figyelte. Annyira könnyed, mint egy fiatal lány. És az arca. Mai arca. Johan egy szót keresett. Mai kicsit pakolt még, aztán kiment a konyhába, kinyitotta a csapot. Johan hallotta, ahogy csurog a víz. Ott ült az ágy szélén. A feje. Üvölteni akart. AAAAÁAAAA ÚÚÚÚÚÚÚ-ÚÚÚÚ ÁÁAAÁAÁÁÁAÁÁÁÁÁÁÁ. Talán itt marad és azt üvölti, hogy AAAAAÁAAAAA és ÚÚÚÚÚÚ-ÚÚÚÚÚ, amíg el nem múlik. Egy metsző fehér fénysugár! AAAAÁAAAA. Még egy fénysugár! Maga előtt látta levágott fejét egy tálon. Ki is volt az? Ki vágta le kinek a fejét és szolgáltatta fel egy tálon? Talán Cézár feje volt? Nem, nem, nem. Nem kalapács, hanem fejsze. És Mai? Mi tükröződött Mai tekintetében? Mit látott az arcán? Mindig tudott olvasni az arcáról. De most? Épp most? Mielőtt felállt, kiment a konyhába, és kinyitotta a csapot. Mi lehetett az? Egy szó. Nem jött rá. Mai azt mondta, segíteni fog neki. Ő pedig megerősítette, hogy biztos benne. Megegyeztek.

Page 105: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

És ekkor észrevett valamit az arcán. Mintha valami végleg elveszett volna. Maga előtt látta Mait a zongoránál azon ritka alkalmakkor, amikor sikerült elfelejtenie, hogy nem elég jó. Hogy is fogalmazott az apja? Neki nem adatott hozzá kegyelem. Azon ritka alkalmakkor, amikor elfelejtette, hogy nem adatott neki kegyelem.

Kegyelem, gondolta Johan, és megint Mai arcát látta.

− Nincs hitem. Nincs reményem. De van szerelmem − suttogta.

Talán megkönnyebbülés?

Ez az! Ezt a szót kereste. Megkönnyebbülés tükröződött Mai szemében, amikor azt válaszolta, biztos benne.

Nem nyugalom, megkönnyebbülés. Szegény kicsi Mai.

Mai megígérte, hogy segíteni fog. Addig-addig könyörgött neki, amíg végül beleegyezett. Rádöbbent, hogy abban a pillanatban megkönnyebbülést látott az arcán. Valami eltört benne. Nem így képzelte el az egészet. Kiabálni akart vele, megrázni, könyörögni neki, vagy talán csak hozzáérni. Nem így képzelte. De képtelen volt szavakba önteni, annyira fájt. Szavak helyett csak a sírás tört ki belőle. Vagy talán nem is sírás, hanem egészen furcsa, undorító hangok, idegenek, mintha más szájából jöttek volna. Még

Page 106: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

mindig fájt a feje. Mintha más feje lenne. Johan lefeküdt az ágyra, fejére húzta a paplant, és csak feküdt ott teljes csöndben. Mint gyerekként, amikor arra várt, anyja mikor találja meg, veszi föl és vigasztalja, amíg végleg el nem múlik.

III. fejezet

AZ AJTÓ

Csupasz, kékesfehér vén teste fehér kórházi ingben, alatta semmi. Pénisze, heréje, feneke, minden kilátszik. Mint egy nagyfiú az örökölt ünneplő ingben, tűnődik, és megigazítja magán az inget. Bár az altatáshoz teletömték nyugtatóval, még így sem felejti el megigazítani a kórházi inget. Vajon miért nem takarja a kórházi ruha a legfontosabbat, a legszemélyesebbet? Johan Sletten mindig is szeretett távolságot tartani. Most viszont itt fekszik, nemi szervei kiteregetve.

A fehérköpenyesek nem figyelnek rá.

A fehérköpenyeseknek nincs arcuk, csak kezük. Számtalan kezük. Mintha mindnyájan egy test részei lennének. Mintha egy hatalmas, fehér polip kezelne, képzeleg, és már nyitja is a száját, hogy elmondja nekik, de képtelen megszólalni. Nemsokára a sebész még egyszer beleszúrja a kést, átvágja a bőr−, porc− és izomrétegeket, és

Page 107: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

mindvégig folyik majd a vér. Itt minden fehér, hideg és csöndes, akárcsak a tenger fenekén. És akkor az aneszteziológus − egy női hang, sosem egy arc, csak egy hang − lágyan és végtelenül gyöngéden suttogja, hogy most elalszol, Johan. Maga előtt látja azt a kis rozsdás kenyérvágó kést a konyhafiókban (felülről a másodikban) a vármlandi házban. Mait látja, amint éppen süt valamit, vagy lehet, hogy az anyja az?

Talán anya az?

Ha mindez véget ér, elmeséli a fehérköpenyeseknek, és mindenkinek, aki ide tartozik a tenger fenekéhez, milyen az otthon sült kenyér íze vajjal és friss szamócalekvárral.

Johan anyját Ágnes Lindnek hívták. 1930-ban ment feleségül Johan apjához, Henry Slettenhez, egy óvatos, jó szándékú emberhez, akinek a legjellemzőbb tulajdonsága az volt, hogy szeretett moziba járni. Még azokat a német színes filmeket is megnézte, amelyekben Goebbels írta a hősnő zárszavait. Apja hivatalnok, anyja titkárnő volt. Az Öle Vig utcában laktak a Majorstuán, Oslóban, egy háromszobás lakásban két gyermekükkel, Johannal és Johan nővérével, Annéval. A gyerekek a Majorstua iskolába jártak, életük többnyire eseménytelenül zajlott. Miután béke lett, a tizenkét éves Johan gyakran hallotta anyja halk dúdolását a konyhából:

Page 108: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Apró kis virágos világomban

Örökké elidőzik a boldogság.

Az év legcsodálatosabb napja az egész család számára a szenteste volt. Legalábbis a gyerekeknek, és főleg a kisebbiknek, Johannak. Már maga a szó is… Ha elég sokszor elismétled, hogy szenteste, mintha egy nagy, zöld legyező nyílna ki, rajta csillogó, színes ecsetvonásokkal.

A szentestét mindig Johan nagymamájánál, özvegy Lindnénél töltötték. Bár nagyon szigorúan nézett ki, és csakis saját kezűleg kötött gyapjúsálat és harisnyanadrágot ajándékozott, a szürke hajú hölgy imádta a családját. Karácsony reggelén fehér damasztterítővel, kék porcelánnal és egyszerű mintás, finom kristálypohárral megterített, meggyújtotta az égőket a karácsonyfán, amelyet Johan és nővére díszített fel előző este, azután felvette legszebb piros ruháját. Miután minden készen állt a Frogner úti lakásban, egy kis pohár sherryvel a kezében odament az ablakhoz, a piros függöny mögé, és várta a vendégeket. És amikor meglátta őket, ahogyan ott lent a latyakos utcán tapostak nagy bakancsban, kötött sapkában és hosszú kabátban, kezükben a becsomagolt ajándékokkal azon a szép téli estén, magában így suttogott:

Page 109: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Na, oda nézzenek. Ott jön az én kis családom!

Johan nagy levegőt vett. Hirtelen elárasztották az emlékek. Nem nyitotta ki a szemét. Most minden visszatér, sietve közeleg. Szenteste. Nagymama és anya.

Johan anyja egészen haláláig apró kis virágos világában… Hallotta a hangját messzi-messzi, a távolból, az ajtó mögül. Nem a csukott kék hálószobaajtó, apa mennyország kapuja, hanem a konyhaajtó mögül. Ez az ajtó semmi esetre sem volt ízléstelen vagy valami ehhez hasonló. Biztonságos volt, mert mindig félig nyitva állt. És a konyhaajtó mögött: egy résnyi anya hajából, anya hangjából.

Nem fájt a karjában a kanül. A lepedők fehérek, tiszták és kemények voltak. Száz fokon mosták, nagy, félszemű mosógépekben odalent a kórház pincéjében. A fehérköpenyesek ki-be járkáltak az ajtón. A teste számukra nem volt titok. Felnyitották, belenéztek, egyik szervét a másik után szedték ki, mindent megfogtak, ami odabent lüktetett. De a nyavalyát nem bántották. Ide is nyúltak, oda is nyúltak. Csak a nyavalyához nem értek. Csak a patkányhoz nem. Olyan volt, mint egy patkány, ami beköltözött a testébe. Táncolt, cincogott, párzott, és újabb és újabb patkányokat préselt ki magából ott, az orruk előtt.

Page 110: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Később elvitték az intenzív osztályról. Vissza a szobájába, más betegek közé. Amint felébredt, megpillantotta Mait, aki már régóta ott ült az ágya szélén, fogta a kezét, és simogatta az arcát. Kis idő múlva, amikor már meggyőződött róla, hogy Johan teljesen felébredt, és magánál van, azt suttogta, hogy nem tudnak mit tenni.

A fehérköpenyesek felnyitották, belenéztek, és megállapították, hogy nem tudnak mit tenni.

Már csak össze kellett varrni.

− Érted, amit mondok, Johan? − suttogta.

− Azt hiszem.

− Én magam akartam neked elmondani. Nem akartam, hogy…

Johan bólintott, majd felpillantott Maira.

− Tudtad, Mai, hogy apa kékre festette a hálószoba ajtaját? A mennyország kapujának nevezte.

Mai fölé hajolt, és megcsókolta a száját.

Johan érezte hosszú hajának illatát. Alma. Vagy talán körte. Mindegy, valamilyen gyümölcs.

Később egy hatágyas szobába gurították át. Rajta kívül csak egyvalaki volt ott. Egy férfi, aki köhögött. Johan kért egy paravánt. Kapott is. Morfium-adagolót nem kellett kérnie, anélkül is kapott.

Page 111: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Augusztus közepe volt. Három héttel később meghalt.

Ez senkit sem lepett meg. Élhetett volna még egy hónapot, talán kettőt. Nem tudni. De a nyavalya végül úgyis győzött volna, és a fájdalmakat is ki lehetett volna bírni. Vagy talán mégsem? Mai mindenesetre úgy ítélte meg, hogy már elviselhetetlen a fájdalom.

Egy éjszaka odaül Johan ágya szélére.

− Johan! − suttogja, de ő nem válaszol, csak nyöszörög. Mai hosszan figyeli. Végül kinyitja a táskáját, és elővesz két fecskendőt. Mindent gondosan előkészített. Muszáj volt. Nem kockáztathat, hátha valaki bejön, és meglátja őket, esetleg botrányt csap. Vagy őt hagyja el a bátorsága, amikor előveszi a fecskendőt és a tégelyt.

− Johan! − suttogja még egyszer.

Johan kinyitja a szemét, és ránéz, egyenesen rá.

− Eljött az idő… ugye? − kérdezi.

Johan figyel.

− Azt hiszem, itt az idő, Johan.

Ezúttal már nem kérdezi.

Johan nem szól semmit. De Mai ismeri őt. Van egy másik nyelvük. Egy saját nyelvük. Ezt

Page 112: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Johan maga mondta többször is. Vagy Mai? Ő mondta volna? Eljött az idő.

− Szeretlek − suttogja Mai, és Johan lehunyja a szemét.

Egy kis vattapamaccsal megnedvesíti a bőrt a férfi felkarján, és beadja neki az altató injekciót. Látja, hogy alszik, nem fáj neki. És ez jó. Aztán beadja a másikat, az izombénító Curacitot is. Figyel és vár. Olyan gyorsan és észrevétlenül történik az egész. Nincs változás az arcán. Kicsit vérzik a tályog. Épp csak egy kicsit. Tulajdonképpen mit vár? Látott már embert meghalni. Olyan, mint a lélegzetvétel. Megfogja a kezét, és a pulzust keresi. Már majdnem vége. Majdnem. Fölé hajol, blúza suhog, ahogy mozog. Fülét a mellkasára teszi. Jól van. Hát akkor vége. Visszahúzódik.

Pontosan három héttel korábban: Johan lehunyja a szemét, és elmereng azon, hogy Mai haja finom illatú. Maga előtt látja, ahogy a tükörnél fésülködik. Egy, kettő, három, négy, öt…

Ha felülne az ágyban, ha csak egy kicsit is fel tudna ülni, látna egy résnyit anya hajából a konyhaajtó mögött. Hallaná a hangját. A dalokat, amelyeket dúdolni szokott. Főleg azt az egyet. Azt a vacak kis nótát, amit még jóval azután is imádott énekelni, hogy már mindenki más elfelejtette.

Page 113: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Mélyen a szívembe zártam Mindazt a szépet, amit álmodtam Sosem felejtem a képet a boldogságról Apró kis virágos világomról.

− Anya! Emlékszel a kirándulásainkra?

− Persze, hogy emlékszem.

Az ágy szélén ült, és őt nézte aggódó tekintettel. Épp úgy, mint amikor kiskorában lázas lett, és nem mehetett iskolába. Most kék ruhát viselt és bézs utcai cipőt. Hosszú, sötét hajfonata végigsimult a hátán.

− Rátennéd a kezed a homlokomra, anya?

Megrázta a fejét.

Nem lehetett több öt- vagy hatévesnél azon a nyáron. Talán harminckilencben történt. A család kibérelt egy házat vidéken. Johan és anyja minden egyes nap elmentek az erdőbe szamócát szedni.

Anyja ment elöl, Johan utána. Mindketten egy-egy kis fehér kosarat vittek.

Anya egy hosszú barna copf volt egy háton, egy vékony fehér pamutruha és egy fenék, ami ringott, ahogy haladt. Emlékszem, így volt.

− Hosszú, barna copfod és vékony fehér ruhád volt, ugye? − kérdezte Johan, és felpillantott.

Anyja még mindig ott ült az ágya szélén, és

Page 114: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

mosolygott.

− Aztán egy nap külön utakon mentünk.

A kicsi fiú, a kis Johan, meglátott egy tisztást az erdőben, és letért az ösvényről, eltávolodott az anyjától. A tisztáson egy nagy fa alatt, ott, a moha és a gallyak között szamócára lelt. Először egy nagy pirosat látott meg, aztán még egyet, aztán még egyet, és ahogy lehajolt, látta, hogy minden tele van szamócával. Telis-tele. Egész kosárravaló!

De hol van anya? Meg akarta neki mutatni.

Mindig anyja találta a lelőhelyeket. Ő soha. Legalábbis máig. Akárhányszor anyja talált egy lelőhelyet, odaintette magához, mutatóujját a szájára tette, hogy egészen csöndben legyen. Mintha egy hangos szó vagy egy hirtelen mozdulat a szemük láttára gyommá változtatná a szamócát. Mintha még pislogni sem szabadna.

− Ezek a helyek valójában nem is léteznek − súgta ilyenkor. − Jobb lesz gyorsan leszedni a szamócát, mielőtt eltűnik. Nehogy levedd róluk a szemed!

Négykézláb mászott a mohában, és csak szedte, szedte, egyiket a másik után. Közben néha hátrafordult, hogy megnézze, hol az anyja.

Hol lehetett?

Nem mert kiabálni neki, mielőtt teleszedte

Page 115: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

volna a kosarát.

Biztosan büszke lesz rá.

Ő, a kicsi Johan, nemsokára az egész családnak elegendő szamócát szed.

Megint megfordult. Miért nem jön már? Miért nem értette meg, hogy talált egy olyan helyet? Egy lelőhelyet, ahol tökéletesen csöndben kell lenni, nehogy minden tönkremenjen? Valósággal meg kellett igézni a tisztást, hogy azt higgye, nem is láttad, sosem jártál ott. Johan csak feküdt a földön, a mohában és minden szem szamóca után, amelyet óvatosan kosarába helyezett, hátrafordult − sőt egyszer még szólította is az anyját, csak halkan, nagyon halkan. A-NY-A! A-NY-A! Halkan, mert ezek a helyek meghallják! Miközben egyre többet szedett (igen, egyre többet és többet!) végig arra számított, hogy a tisztás bosszút áll, és hullámzó, barna mocsárrá változik, amelyben szörnyek laknak.

Johan megfordult.

− Anya! − kiáltotta. − Hol vagy? Anya!

Körülnézett. Csak fák, ég, fű. Más semmi. Most aztán biztos mindent tönkretett. Anyján kívül minden és mindenki hallotta. Minden tönkrement. Nem volt mit tenni, csak várt. Lefeküdt a földre, a mohába. Kezét a fülére szorította. A mocsár mégiscsak rosszabb, mint a szörnyek, tűnődött. ANYA!

Page 116: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Akkor megérezte hajában anyja ujjait, meghallotta hangját onnan fentről a lomb koronákból, a fényből.

− Nocsak, Johan! Mi a baj? Csak itt voltam, kicsit arrébb.

Johan a hátára fordult, és megpillantotta. Fehér ruhában, mozdulatlan, mutatóujjával a száján.

Felült.

− Anya, nézd! − suttogta.

Megmutatta mennyit szedett, mielőtt megijedt volna. Anyja mosolygott, a kosár fölé hajolt, közel, egészen közel, és beszippantotta a friss szamóca illatát.

− Neked kell hazavinned mind − mosolygott −, ez mind a tied.

Amikor Johan kinyitotta a szemét és körülnézett, látta, hogy beesteledett. Minden elcsöndesedett. Majdnem. Csak a férfi köhögött a szomszéd ágyon, a paraván mögött. Nem tudta, ki az. Olykor, ha egyedül maradt, azon tűnődött, meg kellene kérdezni. Bemutatkozni, vagy valami ilyesmi. Néha elviselhetetlen a magány.

De hát nem kiálthat át csak úgy a szomszéd ágyon köhögő idegennek, hogy jó napot, Johan Sletten vagyok, és a magány szinte

Page 117: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

elviselhetetlen.

Mai minden nap bejött. Az utolsó és sikertelen operációt követő első napokban nem beszéltek sokat. Mai fogta a kezét, és kérdezgette erről-arról, miközben gyengéden simogatta arcát. Johan később jobban lett. A morfium igazi ajándék volt. Csodás, isteni ajándék. Szó szerint, gondolta. Morpheusról, az álom istenéről nevezték el, aki nem más, mint Hypnos, az alvás istenének fia. Bár néha egyáltalán nem volt álmos. A morfiumtól jól érezte magát. Egyszer, amikor Mai látogatóba jött, Johan párnákkal a háta mögött ült az ágyán, és egy életrajzi könyvet olvasott, amelyet nemrég dicsértek a lapok.

Mai leült az ágy szélére. Johan ránézett. Kisminkelte magát. Nem nagyon, csak egy kicsit. A száját és a szemhéját. Azelőtt Mai sosem festette ki magát. Most kivételesen megtette. Szép volt.

A hajában egy piros selyemkendő díszelgett. A piros kendő a hosszú szürke hajfonaton művészi külsőt kölcsönzött neki. Kicsit olyan Karen Blixenest.

Johan meg is mondta neki.

− Ha majd az én életrajzomat írod, legyen az a címe, hogy „Ünnep a Morfiumvölgyben".

− Ünnep a Morfiumvölgyben − nevetett.

Page 118: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Hosszú és szenvedélyes írás lesz az életemről. Szerintem ez a cím neked is mint életrajzírónak, és nekem is mint a témádnak, a misztikum és megaláztatás sötét auráját kölcsönzi majd.

− Hogyne, megaláztatás.

− Megaláztatás, Mai. Azt a benyomást kell keltened, hogy veszélyes, hektikus és destruktív életet éltem.

Mai megsimogatta az arcát.

− Te így is az én Johanom vagy.

Már megint. Az a gyengéd hang. Te így is az én Johanom vagy.

Johan arrébb lökte Mai kezét. Ez meglepte Mait. Szeme kifejezéstelenné vált.

Johan nem akart ránézni.

A szomszéd ágyon köhögött a férfi. Johan így suttogott:

− Kifestetted magad, Mai.

− Nem, tulajdonképpen nem. Csak…

− Kifestetted magad nekem. Kivételesen szép akartál lenni, amikor bejössz meglátogatni haldokló férjedet.

− Mindig kifestem magam egy kicsit, tudod jól. Ma sincs ez másképp.

Page 119: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− És piros kendő van a hajadban?

− Igen.

− Szép vagy.

− Köszönöm.

Mai lenézett a földre. Szemhéja vörös volt.

− Beszéltem Andreasszal. Megkértem, jöjjön be.

− Aha. És ő be akar jönni?

− Elmondtam neki, milyen súlyos az állapotod, és hogy talán itt az ideje.

− Akkor eljön?

− Említette, hogy együtt él valakivel.

− Ideje volt. Hány éves is a fiú?

− Negyven fölött. Negyvenhárom, azt hiszem.

− Aha, negyven fölött.

− Az élettársát Ellennek hívják.

− Ellen − ismételte meg Johan −, ő is negyven fölött?

− Nem egészen. Sőt egyáltalán nem. Azt hiszem huszonnégy éves. Biztosan kedves teremtés. Az iparban dolgozik.

− Milyen iparban?

− Nem tudom. Iparban. Csak ennyit

Page 120: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

mondott.

− Jaj, Mai. Meg kellett volna kérdezned, milyen iparban.

Mai sóhajtott. Johan megfordult és ránézett. Mai tüntetőleg harapdálni kezdte az ajkát.

− Johan − folytatta, most már határozottabb hangon −, majdnem nyolc éve nem beszéltél Andreasszal, és én alig ismerem. Szerintem jó lenne, ha találkoznátok, mielőtt… tudod.

Johan megint a paraván felé fordult.

− Hallottad? − kiáltott át az idegennek. − Van egy fiam! Andreasnak hívják!

Az idegen köhögött. Johan a paravánon egy mozgó árnyékot látott.

− És a fiamnak lett egy élettársa. Egy aranyos, huszonnégy éves kis libuska. Bár a fiam már elmúlt negyven.

A paraván mögött az idegen sóhajtott.

− Fogja már be! Egyébként meg nekem is van egy fiam.

Johan megrökönyödött. Közelebb hajolt a paravánhoz, hogy hallja, mást is mond-e a szomszédja. De most csöndben maradt. Johan csak a nehézkes test hangját hallotta, ahogy a kórházi ágyon az egyik oldaláról a másikra próbál hem-peredni.

Page 121: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Mai felé fordult. Kicsit elkenődött a szemfestéke. Johan szégyenkezve mosolygott, és kinyújtotta feléje a kezét.

− Mit mondott Andreas? Akar velem találkozni?

− Igen, végül úgy döntött. Utaltam rá, hogy… hogy te… hogy talán már nem lesz több alkalom…

Johan ránézett. Hirtelen felült. A mozdulattól mintha felszakadt volna a varrat. Felkiáltott.

− Mi a francnak?

Mai épp magyarázni kezdte volna.

− Minek utalgatsz te egyáltalán?

− Mert Andreas a fiad. Joga van tudni. Itt az alkalom a megbékélésre. Azt akarom, hogy kibéküljetek, mielőtt túl késő lenne.

− A pokolba, Mai! Úgy beszélsz, mintha már holnap meghalnék!

− Én megbékélésről beszélek. Csak azt mondom, hogy eljött a megbékélés ideje.

Egy pillanatra elcsöndesedett.

− Johan, azért mondtam el olyan sok mindent Andreasnak, mert Ellen terhes.

− Ki a franc az az Ellen?

− Az élettársa. Akiről az előbb beszéltem.

Page 122: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− A huszonnégy éves?

− Igen.

Johan felnevetett.

− Ja, aki az iparban dolgozik!

− Igen.

Mindketten elcsöndesedtek. Aztán Mai így folytatta:

− Egy unoka, Johan. Ellen a kilencedik hónapban van. Bármelyik nap szülhet. Ezért tartottam fontosnak, hogy mindent elmondjak Andreasnak.

Ismét beesteledett. Mai már rég elment. Aztán beköszöntött az éj. Miért? − töprengett Johan. Miért volt rajta piros selyemkendő?

− Festi magát, Johan − hallotta meg Alice hangját. Alice, első felesége, a Ló, leült az ágya szélére.

Johan sóhajtott. Nem igazság! Nem szenvedtem már így is éppen eleget? Meg akarta kérdezni a paravánon túl fekvő férfitól, hogy őt is látogatják-e halottak. Olyan ez az egész − mondta volna −, mintha ezt és a másik világot elhatároló fal el akarna illanni. Aztán inkább nem szólt semmit. Ha beszélni akart volna a szomszéd férfival, meg kellett volna fordulnia. De még ez a közönséges mozdulat is fájdalmat okozott. Nem érte meg a fáradságot.

Page 123: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Úgy maradt, ahogy volt, szemei tágra nyitva. Megpróbált Maira gondolni, de ez nem nyugtatta meg. Ezért aztán Alice-hoz fordult, és így szólt:

− Nem változtál.

Alice végignézett rajta.

− Ugyanez rólad nem mondható el, Johan. Borzasztóan nézel ki.

− Mindig kellemes hallani a hangodat. Hiányoztál.

− Nekem nem hiányoztál.

− Nem? Nem is hittem volna. Mit csinálsz mostanában? Talán a Jóistennel perelsz?

Nem válaszolt. Johan folytatta:

− A fiunknak gyereke születik. Tudtad?

− Tudtam.

− Ideje volt. Már negyven elmúlt.

− Negyvenhárom.

Johan ránézett Alice kezére, az ujjaira, a lerágott, lakkozott körmökre. A lóarcra.

A számtalan kísértet közül, akik leülhettek volna az ágya szélére, miért épp neki kellett eljönnie? Miért nem halott öreg barátja, Öle Torjussen látogatta meg? Vagy egy híresség. Például Oscar Mathisen vagy Strindberg.

Alice megzavarta a gondolatait:

Page 124: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Ő az örökösöd?

− Mi a francot akarsz?

A körmeit tanulmányozta.

− Jaj, ne izgasd fel magad, csak meg akarok győződni róla, hogy Andreas fogja örökölni a pénzt. Nem akarom, hogy az én örökségemet az új feleséged szerezze meg. Az az én apám pénze volt.

− Az egész ott van a számlán. Hozzá se nyúltam, Alice.

− 150 000 korona húszévnyi kamattal.

− Valahogy úgy.

− Ez bizony sok pénz.

− Mind Andreasé lesz, biztosíthatlak.

− Nem bízom benned.

− Sosem bíztál.

− Okkal.

Johan nyögött egyet.

− Te már nem vagy köztünk, Alice.

Feltámaszkodott az ágyában, és így üvöltött:

− Már nem vagy köztünk! Már húsz éve halott vagy! Csak nem azért tetted meg ezt a nagy utat a te világodtól az én világomig, hogy a pénzről veszekedjél velem? Ez annyira… annyira kicsinyes!

Page 125: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Johan, te lényegében már az én világomban vagy.

− Tűnj el innen!

Alice lebiggyesztette az ajkát.

− Szegény kicsi Johan.

Johan pedig utánozta:

− Szegény kicsi Johan. Szegény kicsi Johan.

Kibuggyantak a könnyei, és párnáját a falnak hajította.

− Azt mondtam, tűnj innen! Takarodj! Hagyjál már békén!

− De kedves Johan! Nincs értelme jelenetet rendezni.

Figyelte. Közelebb hajolt hozzá, és ezt suttogta:

− Mi van itt az arcodon? Csak nem egy tályog? Milyen kellemetlen. Mintha ketten lennétek.

− Nem tudnál végre békén hagyni, Alice?

− Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy ha én a mennybe jutok, te a pokolba akarsz kerülni? Így megússzuk, hogy együtt legyünk az örökkévalóságig.

Johan bólintott.

Page 126: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Na, és a mennyországba jutottál?

− Nincs mit remélned. Nincs mennyország, sem pokol. Csak a halál, vagy valami, ami talán még annál is rosszabb.

Johan dúdolni kezdett:

Talán a halál ott leselkedik A csipkézett korallok mögött Keménykezű, de igazságos.

Hát énekelj, hej hó!

A férfi a paraván mögött köhögött. Nem volt más a szobában. Hol van Mai? Miért nem jön már? Hány óra van egyáltalán? Johan meg akart fordulni, hogy mondjon valamit a férfinak, de ismét meghallotta Alice nyavalygó hangját.

− Miért löktél a vízbe, Johan? Jól tudtad, hogy nem tudok úszni.

Alice meredten bámulta.

− Hogy miért?

Kicsit tanakodott, s végül így szólt:

− Ez volt a legtermészetesebb, amit tehettem. A rakpart szélén álltál, és világos volt, hogy be kell lökjelek.

Amikor Mai késő délelőtt megérkezett, Johan már jobban érezte magát. Hajnaltájt sikerült valamicskét aludnia.

A ruhát, amelyet ma viselt Mai, még sosem látta. A mellénél és a derekán szűkített, lent

Page 127: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

pedig kibővül. Egy szép, piros ruha. Talán kicsit túl fiatalos. Végtére is már ötven elmúlt.

− Új ruha, Mai?

− Ja, nem − felelte, és leült az ágy szélére. Kicsit babrált a kezével, majd ránevetett. − A padláson találtam.

− Nincs is padlásunk! − csodálkozott el Johan.

− Tudod, hogy értettem. Az egyik régi bőröndben a pincében.

− Ja, szóval így értetted.

Mai lenézett a földre.

− Megint beszéltem Andreasszal. Szeretne bejönni. Te is akarod?

− Igen.

Johan Mait bámulta. A fülbevalója is új. Két piros csillag egy ezüstszálon.

− Megbékélésről beszéltél?

− Igen.

− Ő örököl mindent, ugye, tudod? 150 000 koronát kap a húszévnyi kamattal. Alice pénze volt. Rád tulajdonképpen nem marad semmi. Csak az adósság.

Mai ránézett, és megsimogatta az arcát.

− Nehéz éjszakád volt, édes Johan?

Page 128: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Fáradtnak látszol. Nem érzed túl jól magad, ugye?

Arrébb lökte a kezét.

− Kiváló éjszakám volt. Egy maratont is le tudnék most futni. Tudod miféle ember Andreas?

− Nem ismerem túlzottan. Most kedvesebbnek tűnt, mint amikor utoljára beszéltünk.

− Kibírhatatlan. Az a fajta, aki állandóan kijavít mindenkit, legyen idegen vagy jóbarát, fiatal vagy öreg. Mindenkit! Teljesen gátlástalan. Ha például valaki rosszul ejt ki egy szót, Andreas arcán rögtön megjelenik az a gúnyos kis mosoly, és kijavítja az embert. A baj csak az, hogy szinte mindig téved.

− Jaj − sóhajtott Mai.

− Egyszer étteremben volt néhány új barátjával. Csak figyeld meg, Mai! Mindig új barátai vannak. Egyszerűen nincs ezen a földön olyan ember, akiről Andreas elmondhatná, hogy ez itt az én régi barátom, iskoláskorunk óta ismerjük egymást.

− Nem tudhatod, Johan − szakította félbe Mai. − Már nyolc éve nem találkoztatok.

− Ő a fiam. Ismerem. − Nagy levegőt vett. − Szóval, ült az étteremben az új barátaival, és az egyik férfi épp arról beszélt, hogy chévre-t akar

Page 129: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

rendelni. Az én fiam rögtön elmosolyodott, és kijavította: chevrének ejtik. A hangsúly az utolsó e-n van. Accent aiguvel. így, ni. A száját kicsücsörítette, egy icipicit megemelte a kezét: Chevré! Ilyen egyszerű! Senki nem figyelmeztette, hogy nevetséges a kiejtése. Csak hagyták, hadd folytassa, dicsérték, kérdezősködtek, a bolondját járatták vele. Megkérdezték, beszél-e franciául, és Andreas rávágta, hogy persze, tud egy kicsit franciául. Nem nagyon, de oui, oui, egy kicsit természetesen igen, folytatta, és megemelte poharát. Akkor bizonyára olvasott a meg nem értett francia szerzőtől, Marcel Baviantól, akinek csak most kezdik el felfedezni a novelláit. Egy fiatal nő tette fel a kérdést. Andreas természetesen olvasta Marcel Baviant. Nagy örömmel. Főként a novelláit. Marcel Bavian mintaszerű novellákat ír: stílusa gazdag, ugyanakkor letisztult, mentes minden nyelvi allűrtől, és egy az egyben az olvasó gyengéjébe talál bele.

Johan Maira nézett.

− Ilyen ember. Csak jóval később értette meg, hogy amikor nevettek, rajta nevettek.

− Ezt meg honnan veszed?

Mai mosolygott. Belefeledkezett a beszélgetésbe. Csevegtek. Johan szerette ezt.

Page 130: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Ő mesélte el nekem. Persze nem úgy, ahogy ezt én mondtam el neked. De nem ám! Büszkén, Mai. Részletesen kifejtette, hogyan tanította meg kedves, új barátait egy francia sajt nevének pontos kiejtésére, és hogy én, a sokévi műkritikusi munkám során biztosan hallottam már Marcel Bavianról. Talán norvégra is lefordították már? Á, nem valószínű.

Mai maga elé nézett.

− Lehet, hogy megváltozott − jelentette ki. − Ez már régen történt.

− Gondolod, hogy megváltoznak az emberek?

Visszaemlékezett az újságnál töltött utolsó napra. Szemtől szemben Doloresszel, az elragadó gyakornokkal. A tekintete. A nevetése. A megaláztatás.

− Nem tudom − válaszolta Mai. − Azt hiszem. Én megváltoztam.

− És én? Én megváltoztam?

Mai ránézett. Már megint. A tekintete. A tekintetében meglátta, milyen a saját állapota.

Kért tőle egy tükröt, ő előhúzott a táskájából egyet, és odatartotta az arcához.

Először sápadt bőrét pillantotta meg. Aztán a tályogot, ami kész volt elemészteni egész arcát. Végül pedig a megszokott ferdeséget, amiatt,

Page 131: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

hogy egyik szemöldökét mindig tépdeste, míg a másik bozontos maradt.

− Föl nem foghatom, miért tetszem neked − sóhajtott. − Ronda vagyok, öreg, és nemsokára meghalok.

− Te így is az én Johanom vagy, és én szeretlek téged.

Mai hangja gyengéd volt és meggyőző. Johan továbbra is magát nézte a tükörben, s közben lehajtotta fejét felesége vállára. Malöi Máj, dúdolta, szépséges Máj, téged dédelgetne minden hullám. Mai megsimogatta az arcát, és óvatosan kihúzta kezéből a tükröt. Közelebb ült hozzá az ágyon, és így szólt:

− Látom, hogy fáj.

Látom, hogy fáj. Johan rájött a hanglejtéséből, hogy ideje elkezdeni egy másik beszélgetést. Nem kívánta. Nem akarta.

− Igen. Néha fáj. Nehéz megfordulni este az ágyban. És a fejem… a fejfájás. De már nincs olyan erős hányingerem. Ez is haladás.

− Beszéltem a főorvossal, Emma Meyerrel.

− A balett-táncosnővel?

Mai értetlenül nézett rá.

− Hogyan?

− Áh, felejtsd el.

Page 132: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Szóval, Emma szerint…

− Emma…? − szakította félbe Johan. Nem szerette, ha idegenek keresztnevükön szólítják egymást. Emma! Micsoda dolog ez? Ránézett Maira. Nem akarta, hogy a főorvost, aki döntéseket hoz az életéről, ilyen… regénybe illő néven szólítsa, és ráadásul egyfajta barátnője legyen.

Mai kijavította magát.

− Dr. Meyer szerint a legutóbbi vizsgálat magyarázatot ad a fejfájásodra.

Nem kellett többet mondania.

− Azt hittem, a fejfájás a szeszélyes időjárás miatt van. Olyan meleg és párás volt az idő. Most meg kicsit jobban is érzem magam. Már nem fáj annyira a fejem, mint múlt héten.

− Nem − szólt halkan Mai.

− Szóval azt hittem, az időjárás vagy az elmúlt hét eseményei miatt van. Valamilyen pszichikai reakció lehet. A stressz fejfájást okoz, ezt mindenki tudja. Olvastam egy újságcikkben, hogy még a gyerekeknek is fáj mostanság a fejük a stressztől. A szülők feszültsége átragad a gyerekekre. Ez komoly probléma.

Mai bólintott.

− De Meyer vizsgálata valami mást mutatott ki, igaz? − kérdezte Johan, és ránézett.

Page 133: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Én magam akartam elmondani… Gondoltam, jobban örülnél, ha tőlem hallanád.

− Tulajdonképpen jobban örültem volna, ha az orvostól hallom − csattant fel Johan.

− Én is orvos vagyok! − vágott vissza Mai.

Johan maga elé meredt.

Az semmit sem jelent, hogy ő nap mint nap küzd? Hogy néha már-már föladja. Aztán máskor… máskor megint körülnéz, és megállapítja, hogy még aznap is létezik. Reggel kivilágosodik, este besötétedik, és ő itt van a világosságban és a sötétségben is. Ez talán semmit sem jelent? Reggel kivilágosodik, este besötétedik, ezt ismételgeti mintegy megtisztulásképpen, mintha bizonyíték lenne arra, hogy… Mire is? Nem tudta pontosan. De megnyugtatta, ha sokat mondogatta. Ezerszer ismételd el! Mondd: Reggel kivilágosodik, este besötétedik! De mit jelent ez másoknak? Mit jelent ez Mainak vagy a fehérköpenyeseknek?

Lefényképezték a testét. Betolták gépekbe, és lefényképezték a legeslegbelsőjét. A nagy szerkezetek tekintete egyenesen áthatolt rajta. De csalóka szemek voltak ezek. Megfigyelték a szerveit, egyiket a másik után, és megállapították, hogy itt, itt, itt és itt van a probléma. És ez az „itt, itt, itt és itt" megadta nekik mindazt, amit tudni akartak Johan

Page 134: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Slettenről.

Ránézett Maira.

− Elveszítem az önuralmamat?

− Johan…

− A francba már! Elveszítem az önuralmamat, vagy sem?

Mai nem válaszolt, a padlóra meredt. Behunyta a szemét, és ujjaival masszírozni kezdte a homlokát. Johan így szólt:

− Nem akarok. Nem akarok olyan lenni, mint… mint egy zsák krumpli. Csinálj valamit, Mai! − emelte fel a hangját. − Kérlek, csinálj valamit! − könyörgött.

Mai tekintete találkozott az övével.

− Azt hiszem, az előbb igazad volt. Erről dr. Meyerrel kellene beszélned. Nem kellett volna szóba hoznom.

Mai nem akart ránézni, bár Johan meredten bámulta. Talán rájött, hogy tükör volt számára? Talán rájött, hogy minden egyes pillantása, mozdulatai és egész arca elárulta mindazt, amiről dr. Meyerrel beszélgettek? Nincs visszaút. Mindennek vége. Ez a legrosszabb. És a legrosszabb után − semmi. Szédülni kezdett. Érezte, hogy a mellkasa lüktet, kezdődik a hányinger. Sírva fakadt, és Mai átkarolta.

Page 135: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Másmilyen leszek? Elvesztem az önuralmamat?

Mai maga elé nézett.

− Mindenki megteszi érted a tőle telhetőt.

− Én is megteszem a tőlem telhetőt − szipogott Johan.

Megragadta Mai kezét, és elismételte:

− Én is megteszem a tőlem telhetőt, hát nem látod?

Mai megsimogatta a fejét, és így vigasztalta:

− De látom, Johan. Látom.

Visszatartotta a lélegzetét, kicsit hezitált, mielőtt bármit is szólt volna, aztán hozzátette:

− Nem kell tovább harcolnod, ha már nem akarsz.

− Nem?

− Nem.

− Megígéred?

− Megígérem. De tudnom kell, hogy továbbra is azt akarod-e, hogy megtartsam a vármlandi ígéretemet.

Johan elhúzódott, és a párnahuzatba törölte az arcát.

− Most nem akarok erről beszélni! − szipogta. − Az ég szerelmére, Mai! Ne

Page 136: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

nyomassz!

− Édes Johan, nem akarlak nyomasztani. Nem akarlak… Csak előfordulhat, hogy elveszted… − Mai küzdött a szavakkal −, elképzelhető, hogy hirtelen… hirtelen már nem leszel képes döntéseket hozni.

− Na és akkor? − mordult rá Johan.

− Azt teszem majd, amit te kívánsz − suttogta.

Mai felállt. A piros ruha nehéz anyagból készült.

Drága lehetett. Egy drága, új ruha. Jól állt neki. Szép ma, de fáradt is. Végtelenül fáradt. Johan hirtelen megértette, hogy számára már az egész véget ért. A döntést meghozták. Megegyeztek, hogy ő segíteni fog neki, ha már kibírhatatlan lesz. De mikor? Nem tudhatta. Egyelőre még ismételgetheti, hogy reggel kivilágosodik, este besötétedik. Ezekben a szavakban van méltóság. De jelent ez bármit Mainak?

Mai számára ezek a napok csak értelmetlen várakozást hoztak. Nap mint nap. Csak az ő halála után tudja majd értelmesen kitölteni a napjait.

Sírással, emlékekkel, vigasszal és megbékéléssel. Élettel. Az ő halála Mainak − és

Page 137: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

megint maga előtt látta Mai arcát, ahogy a végső döntést meghozták − megkönnyebbülés lesz.

Johan lehunyta a szemét.

Mai arca eszébe juttatott valamit. Nincs ebben semmi különös. Az emlékek állandóan előtolultak, mint az örökké figyelmet követelő gyerekek. Képek. Éles, erőteljes és világos képek. Majd hangok, illatok és érzések is. Egy fehér nyak. Egy hang. Egy mutatóujj. Egy hajtincs. Ha lenne ereje, mindezt leírná. Hogy valami megmaradjon belőle. Valami, amit nem lehet félreérteni. Most, ahogy maga előtt látta Mai arcát, amint Vármlandban meghozták a végső döntést, eszébe jutott, ahogy anyja és nővére között ült a kanapén, míg apja a csukott ajtó mögött feküdt az ágyon és üvöltött. Visszaemlékezett arra, ahogy a kezek hirtelen elengedték a fülét. Arra a bizonyos hangra. Mély lélegzet. Más semmi. Csak anyja és nővére mély lélegzését hallotta. Mintha túl sokáig maradtak volna víz alatt, és végre, amikor apja kilehelte a lelkét, felszínre törtek, és újból teleszívták tüdejüket a friss levegővel.

Mait nézte. Fáradt arcát, ölét, szemeit, fülcimpáját, az ezüstszálon csüngő piros csillagokat. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán inkább csöndben maradt. Eszébe jutott az ígéret, amelyet Mai tett neki Vármlandban. Vagyis inkább az ígéret, amelyet ő

Page 138: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

tett Mainak? Már nem volt benne biztos. Mindenesetre megegyeztek, és csak tartozik annyival Mainak, hogy tartsa a szavát. Neki ez már nem hasznos idő, csak értelmetlen várakozás. És ez így mehet még hetekig, talán hónapokig.

Nem tudni, mennyi ideig, mondta dr. Meyer, amikor kikérdezte saját állapotáról. Ez a bizonytalanság volt a legelviselhetetlenebb. Kegyetlen. Még akkor is − Hallod, Mai? −, még akkor is, ha reggel kivilágosodik és este besötétedik.

Mennyi idő telt el az óta a vármlandi beszélgetés óta? Napok? Vagy hetek? Már nem számolta.

Johan az éjjeliszekrényre pillantott. Itt tartotta személyes holmiját: a morfiumadagolót, a naptárát, egy közepesen jó amerikai regényt egy írónőtől, akit Mai imádott. Miért? Miért gyötröm magam azzal, hogy mindennap olvassak egy felejthető regényből? Ez a vacak könyv, amit csak Mai és hasonló nők tudnak szeretni − kicsit eltűnődött, hogy milyen nők is ezek, de semmire sem jutott. Valószínűleg ez lesz az utolsó regény, amit valaha olvas. Erre csak közepesen jó. Vagy közepesen rossz − egyre megy −, de minden tekintetben jelentéktelen. Miért nem hajította el, tépte darabokra, taposott rajta, köpte le, üvöltött vele? Mégis hogy merészel az éjjeliszekrényén

Page 139: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

feküdni, élete utolsó olvasmányaként? Ez a mesterművek ideje. Ilyen egyszerű. Itt az ideje, hogy elolvassa a könyvet, amelyet el kell olvasni, mielőtt meghal az ember. A mesterművet. Johan eltűnődött, nagy levegőt vett… Talán a Macbeth. Vagy a Háború és béke. Absalom, Absalom! Megint az éjjeliszekrényre bámult. Van itt más is. Fésű, zsebkendő, óra, egy discman és egy walkman. Két CD és egy nélkülözhetetlen kazetta: a CD-n Mozart Varázsfuvolája és Bach-korálok. A kazettán egy-két Schumann-dal amatőr felvétele. Dalok, amelyeket senki nem énekel, csak Mai játszik. Johan visszaemlékezett egy beszélgetésére Mai-jal, pontosabban egy beszélgetéstöredékre. Mai persze sosem akart rá emlékezni. Schumannról mesélt valamit, amit Johan nem tudott elfelejteni.

Robert Schumann 1854-ben, egy hollandiai útja során megbetegedett, és haza kellett utaznia, hogy elmegyógyintézetbe menjen. Nemcsak a szifilisz, hanem valami egészen különös, felfokozott, isteni zene is eluralkodott rajta, és bármit tett is, ott kavargóit a fejében. „Minden zaj és emberi hang zenévé alakul a fejében, és azt mondja, ez a zene annyira nagyszerű, és a hangszerek olyan fönségesen szólnak, hogy ilyet még nem hallott ember a földön… Robert rettenetesen szenved" − írta felesége, Clara a naplójába. Clarának azt

Page 140: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

javasolták, maradjon távol tőle, vagy talán csak ő nem akarta látni férjét. Így hát Schumann élete utolsó két évét egy elmegyógyintézetben töltötte Endenichben, Bonn közelében. Csak Johannes Brahms és barátja, Joseph Joachim látogatta meg.

Clarát sokan szívtelenséggel vádolták, amiért magára hagyta férjét, amikor leginkább szüksége lett volna rá.

− Hát én sem akartam volna látni − tört ki Mai.

− Miért kellett volna vele maradnia? Csak fájdalmat okozott volna mindkettőjüknek. − És akkor kicsúszott a száján az, amit Johan sosem felejtett el: − Schumann már nem volt többé Schumann!

Mit is akart ezzel mondani? Johan sosem kérdezte meg, hogy értette ezt. Akkor sem, és azóta sem. Ezek a szavak csak véletlenül hagyták el a száját egy pohár bor mellett, aztán rögtön másról kezdett beszélni. Álljunk csak meg! − kapta fel a fejét Johan. Amikor az elmegyógyintézetben feküdt, Schumann már nem volt többé Schumann? Schumann csak akkor volt Schumann, amikor olyan zenét szerzett, amely túlélte őt magát, Clarát, Mait, Johant és minden más embert is? Már nem volt többé Schumann, minden tekintetben

Page 141: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Schumann, amikor ágyban feküdt, vagy az endenichi elmegyógyintézet folyosóit rótta, és egyetlenegy dallamot sem tudott többé kipréselni magából, csak a kavargó zenét hallotta fejében? „Ó bárcsak még egyszer láthatnálak benneteket − írta utolsó levelében a kórházból −, bárcsak beszélhetnék veletek még egyszer, utoljára. De olyan hosszú az út."

Johan sokáig áthúzta a napokat naptárában. Tudni akarta hétfő, kedd, szerda, csütörtök vagy péntek van-e. Meleg van, vagy hideg? Norvégiában az augusztus nyári és őszi hónap is egyben. Ezért minden nap megkérdezte a nővérkét, milyen az idő odakint.

Csütörtök vagy péntek lehetett. Egész biztosan vagy csütörtök, vagy péntek. Ma jön be Andreas terhes élettársával, Ellennel. Ezt tegnap jelentette be Mai. Vagy talán tegnapelőtt?

Johan már nem tartotta számon a napokat, elfelejtette kihúzni őket a naptárban. Hideg volt, vagy meleg. Nem kérdezte. Ezt is elfelejtette. De a legkedvesebb, legfiatalabb és legszebb nővérke, a hosszú, szőke hajú Malin beszámolt róla, hogy meleg van kint.

Ez a Malin nővérke leült az ágya szélére, és elmesélte, milyen meleg van. Aznap reggel három pulcsit vett föl, mert azt hitte, hideg van. De aztán, úton a kórház felé, magyarázta, le

Page 142: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

kellett vennie a pulcsikat. Először az egyiket, aztán a másikat, végül pedig a harmadikat. Egyszerűen annyira meleg volt, hogy egy kis fehér pamut felsőn kívül nem kellett semmi.

Johanra nevetett. A kórház legszebb nővérkéje ránevetett. És a nevetése! Mint a finom, friss víz. Bárcsak megihatná!

Johan az ágyában feküdt, és maga elé képzelte a jelenetet. Gyalog jött munkába? Talán egy kereszteződésnél kezdte el levenni a pulóvereket? Vagy villamossal jár be? Ilyesmi sosem történt, amikor ő villamosozott.

Tehát csütörtök vagy péntek van. Vagy mindkettő. Miért ne lehetne egyszerre csütörtök és péntek is? Johan átkiabált a paravánon túl fekvő szomszédjának:

− Hé, te! Milyen nap van ma?

Hallotta, ahogy a másik megmozdul, és maga elé morogja: A pokolba már! Johan megköszörülte a torkát.

− Elnézést − suttogta −, ma jön be a fiam. Csak tudni szerettem volna, milyen nap van ma. Nem akarok zavarodottnak tűnni. Ne haragudjon! Többé nem zavarom.

− Szombat van − mormogta a szomszéd.

− Köszönöm.

A férfi köhögött.

Page 143: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Köszönöm szépen − ismételte Johan.

Később bejött Andreas. Johan egyszer csak észrevette, hogy ott áll az ajtóban, meghökkent tekintettel. Megpróbált felkelni. Szépen átkötözték a tályogot, nehogy megijessze a látogatókat. Malin azt mondta, ma kivételesen szépre kötözte. És most ott állt. Ott állt a fia.

− Nyolc éve nem láttalak − kezdte Johan, és könnybe lábadt a szeme. Nem akart sírni. A sírás színjáték. Gyenge színjáték.

Andreas bólintott, és beljebb lépett. Mai és egy vörös hajú nő követte. Bemutatta élettársát, Ellent. Élettársa hasát is bemutatták.

− Egy kislány − vigyorgott Ellen. − Tudjuk, hogy kislány lesz. Tegnapra voltam kiírva − folytatta, és nevetett. − Már csak várakozom − egész testével hullámzó mozdulatot tett. − Csak imbolygok és várok.

− Én is − szólt Johan −, ugyan nem imbolygok, de én is várok, akárcsak te.

A lány értetlenül nézett rá.

− Úgy értem, tegnap kellett volna megszületnie − magyarázta −, most már túlhordom… ezért mondtam, hogy csak imbolygok és várok.

Johan nagyot bólintott, és így szólt:

− Aha, szóval így gondoltad. Most már

Page 144: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

értem!

Hát ilyen Ellen, állapította meg Johan. Keveset ért, de mindent megmagyaráz.

Mai a háttérben állt, onnan szemlélte a jelenetet. Mintha mindent meg akarna most jegyezni, hogy aztán egy későbbi alkalommal részletesen elmesélhesse.

Miért is? Miért is nem beszélt egymással apa és fia nyolc éven keresztül? Nem volt világos. Andreas egyszer kölcsönkérte a vármlandi nyaralót, de Johan elutasította azzal, hogy éppen nem alkalmas. Andreas ezt tudomásul is vette. Pár héttel később együtt vacsoráztak, békében és egyetértésben. A nyaraló-ügy csak úgy, mellékesen került szóba, egyébként minden szokatlanul kellemesen alakult. Aznap este Johan azt mondta Mainak, szívesen töltene több időt a fiával. Egy hónappal később Johan levelet kapott Andreastól. A levélben fia világossá tette, hogy ugyanúgy megveti az apját, mint ahogy az apja megvetette őt mindig is. Az, hogy nem adta kölcsön a nyaralót, csak az utolsó csepp volt a pohárban.

Johan megrázta a fejét. A levél elszomorította, de nem igazán tudott vele mit kezdeni. A nyaraló beázott, és épp felújították. Ezt Andreasnak is elmagyarázta. Nem mintha magyarázattal tartozott volna bármiért is. A fia

Page 145: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

felnőtt ember, nem volt magától értetődő, hogy amikor csak akarja, kölcsönkapja a nyaralót, és isten tudja kivel, isten tudja mit csinál Johan és Mai legszemélyesebb helyén, legszemélyesebb dolgai között. De hát egy beázás! Ezt még Andreas is megérthette volna.

Pár nappal azután, hogy megkapta a levelet, megkérte Mait, hívja fel Andreast. Mai mindig jobban rendbe tudta hozni az ilyen helyzeteket, gondolta.

A fia viszont nem adta meg magát:

− Hát nem fogja föl a papa, hogy csalódtam benne? Köztünk mindennek vége, nem is az apám már.

De most itt állt egy várandós élettárssal. Vézna volt, mint az apja, de az arca az anyjáé. Johan meg akarta kérdezni az élettársat, ő is olvasta-e Marcel Baviant. Ha-ha-ha. Aztán inkább letett erről. Helyette megpróbált mosolyogni, bár fájt a megerőltetés. Szóval nem az álszentség, nem az fájt. Hanem maga a mozdulat. Az ajka, a szeme és a fején minden, aminek mozdulnia kellett ahhoz, hogy egy többé-kevésbé őszinte mosolyt kicsikarjon magából. És a feje. Az az állandó nyomás, ami csak rosszabb lett azzal, hogy a látogatók itt voltak. A nyomás, úgy érezte, zavaros egy és két szótagú szavakká alakul: menj-ki-ki-innen-nem-jó-nem-kell-itt-

Page 146: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

lenned-menj-ki-ki-ki-innen-most.

− Hát akkor itt volnánk − kezdte Andreas. − Hogy vagy, papa?

− Hol így, hol úgy − felelte Johan, miközben megpróbálta helyén tartani a nehezen kicsikart mosolyt. Arca mindjárt darabokra törik, szétrepedezik, felszakad, felnyílik, akárcsak a tályog. Egészen biztos, hogy mindjárt kifröccsen belőle valami. Óvatosan babrált a morfiumadagolóval. Mindenki látta, de nem kommentálták.

− Nyolc év − sóhajtott Johan.

− Igen − így Andreas.

A két nő, Mai és Ellen némán ültek és hallgatták.

− Nyolc év − ismételte Johan.

− De most beteg vagy − fűzte hozzá Andreas −, és ilyenkor bizony kicsit megváltoznak a dolgok.

Johan meg akarta kérdezni, mégis mi változik meg. A fia talán azért jött ide, hogy megbocsásson neki? Ha ez a helyzet, akkor akár el is mehet. Mai megbékélésről beszélt, nem megbocsátásról. Nem tett semmit, amit meg kellene bocsátani.

Johan Andreas felé fordult.

Page 147: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Beázás volt.

A fia értetlenül nézett rá.

− Beázás volt.

− Nem értem…

− A nyaraló. Kölcsön akartad kérni. És én nemet mondtam, mert épp felújították egy beázás miatt. Valami történt a fürdőben a csappal, és teljesen elöntötte a víz.

Andreas maga elé nézett.

− Aha.

Johan a fiát figyelte. Nem ezt akarta hallani? Épp olyan, mint Alice volt. Sosem adja meg magát.

− Nem tudtad volna ezt akkor elmondani? − morogta.

− Micsodát?

− Hát ezt a beázás-dolgot.

Johan lehunyta a szemét. Mintha most meghalna. Megint kinyitotta, és Maira nézett. Ezt nevezte ő megbékélésnek? Ezt a szerencsétlen szóváltást egy vézna negyvenes és egy még nála is véznább hetvenes között? Ezt az üres, hétköznapi párbeszédet egy beázásról? Ezt a büdös kis duzzogást? Johan Andreasra irányította a tekintetét. Mi lehetett az a fiában, ami miatt állandóan be akart neki húzni egyet?

Page 148: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Ismerős érzés volt ez Andreas gyerekkora óta. Ez a védtelen, remegő kezű amőbagyerek egy gyáva nyúl volt. Ezt mondták az osztálytársai is, mert bár mindig hencegett, sohasem volt bátor. És hazudott. − Néhány gyereket egyszerűen csak nehezebb szeretni − mondta egyszer Alice. − Ezért kell jobban igyekeznünk. Végtére is, ő a mi kis madárkánk − tette hozzá.

Johan megköszörülte torkát, összeszedte maradék erejét, és kinyújtotta kezét a fia felé.

Végtére is Andreas az ő kis madárkája, és senki másé.

− Andreas − szólította meg −, gyere, ülj ide mellém!

A fiú odaült. Apja megsimogatta a fejét.

− Meg tudsz bocsátani?

− De miért? A nyaraló miatt?

− Igen, amiatt is. És mert nem az az apa voltam, akire szükséged lett volna. Meg tudod ezt bocsátani?

Andreas Ellen felé fordult, és kérdőn rápillantott. Ellen bólintott. Andreas nagy levegőt vett, és visszanézett az apjára.

− Nem fontos. Én… Félreértetted… Én csak… − Andreas félbehagyta, ahogy mindig is szokta, de ez alkalommal azért, hogy apja vállára hajtsa a fejét és sírjon.

Page 149: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Már indulófélben voltak, az ajtóban álltak, és búcsút intettek, amikor Ellennek hirtelen eszébe jutott valami.

Beletúrt a táskájába, és előhúzott egy fényképezőgépet.

− Majdnem elfelejtettem a legfontosabbat! − kiáltott fel.

Visszavezényelte Andreast az ágy széléhez. Le kellett ülnie, és megfognia apja kezét. Mait is odaállította a háttérbe, neki kissé gondterhelten kellett pózolnia. Felemelte a fényképezőt, belenézett, biztosította őket, hogy jól néznek ki, főleg ebben az ablakon beszüremlő szürkés délutáni fényben, aztán:

− Így, ni! Kész is van! − kiáltott fel finoman. − Örök emlék marad.

Johan ránézett.

− Ellen, küldj nekem is egyet ebből a képből, légy szíves!

Ellen bólintott, és Maira pillantott.

− Ide küldjem, vagy inkább hozzátok, vagy hova?

Mai válaszolni akart, de Johan gyorsabb volt.

− Küldd ide a kórházba! Nekem. Akkor nézegethetem esténként, mielőtt elalszom.

Page 150: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Ellen megint bólintott, de aztán a hasára mutatott:

− Lehet, hogy egy kis időbe telik. Szerintem, csak a szülés után tudom majd előhívatni a képeket. Bármikor kezdődhetnek a fájások, de nem indítják be a szülést csak a kiírt időpont után két héttel − csacsogta −, szóval nem tudom pontosan, mikor tudom elküldeni…

− Mindegy mikor, kedvesem − szakította félbe Johan −, bármikor jó lesz. És küldj egy képet a babáról is!

Ellen Andreasra nézett, és lelkesen bólogatott.

− Szeretnék egy képet arról a pillanatról… -megköszörülte a torkát −, arról a pillanatról, amikor először fordul feléd és érint meg téged a kisbabád. Tudsz egy ilyen képet küldeni, Ellen?

Megint bólogatott, bár kétségkívül látta már, hogy nehéz lesz ilyen képet készíteni.

− Ellen! − szólalt meg Johan.

A terhes nő ránézett.

Johan a fia felé bólintott, míg tekintetét nem mozdította Ellen kék szeméről.

− Maradj vele!

− Hát persze! − vágta rá Ellen, és megragadta Andreas kezét. − Világos.

Page 151: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

A következő napokban már kiabált fájdalmában. De nem lehetett túl hangos, mert senki sem hallotta meg. A feje majdnem szétrobbant. Eszébe jutott valami, amit Mai mesélt Schumannról. Amikor kezdett elsötétülni előtte a világ, Schumann szüntelenül az A hangot hallotta. Állandóan az A hangot, megállás nélkül. Ez még azelőtt történt, mielőtt kísérteni kezdte volna az a hátborzongatóan szép zene, amelyet sem leírni, sem lejátszani nem tudott. Éjjel-nappal az A hang. Ezt hallotta Johan is. Egy tárcsahangot, amely egyre erősebb és erősebb lett. Nem volt hallása, de úgy hangzott, mint a tárcsahang a telefonban, és a tárcsahang az A hang, ezt mindenki tudja. A mint arzén, A mint arc, A mint Ámor, A mint ananász, A mint aggodalom, A mint abrakadabra. A mint Mai!

− Nekem szóltál? − hallotta Mai hangját messziről.

− Nem tehetnél valamit? − könyörgött neki.

− Fogom a kezed. Érzed?

− De nem tehetnél valamit, Mai?

A zűrzavar pillanata. Ricsaj. Szavak összevissza. Keresztül-kasul. Hej-hó. Trilla, trilla, trilla. Mai könnyei. Messze, nagyon messze suttogás. Nem neki, valaki másnak. Most már nem tudja, mit beszél.

És a világosság pillanata. Johan a tükör előtt

Page 152: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

aznap Vármlandban. Ez az én… Ez az én… életem. Nem látott mást, csak egy hosszú, egyenes vonalat. Mint Mai hosszú hajtincse. Ez minden? Kedves Mai, egyetlenegy ív sincs?

Kavarogni kezdtek a gondolatai. Egy ívet szeretett volna. Reggel kivilágosodik, este besötétedik, és napközben megfordul, felnéz az égre vagy végig az úton. Semmi jelentősége. De megfordul. Ez egy ív. Ha megfordul, egy ívet ír le. Tökéletes, szép mozdulat.

Reggel kivilágosodik, este besötétedik, és napközben megfordul.

Valahogy így.

Most el tudna aludni. El szeretne. Csak meg kell fordulni, akkor biztos el tudna aludni.

− Johan.

Mai ott áll felette.

Kinyitja a szemét és ránéz. Mai mosolyog.

− Felébresztettelek?

Megrázza a fejét.

− Andreasnak és Ellennek megszületett a lányuk. Három és fél kiló. Reggel hét után öt perccel, császármetszéssel jött a világra. Az anya és a baba is jól vannak. A babát Agnesnak nevezték.

− Anya után?

Page 153: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Igen.

− Jó − suttogja, és visszaalszik.

Újabb zűrzavaros napok. Megint hallja, hogy Mai a fehérköpenyesekkel beszélget. Már nem tudja, mi történik körülötte. Már nincs velünk. Megint hallja, hogy sír. Mai sír, a fehérköpenyesek pedig vigasztalják. Kiabálni akar, hogy nem! Nem mentem el! Itt vagyok! De nem tud kiabálni, mert nagyon fáj. Egészen más hangok hagyják el a száját.

És egy éjszaka bejön hozzá Mai. Bizonyára éjszaka van, mert már pár órája nem hallott semmilyen hangot. Mai odaül az ágya szélére.

− Johan! − suttogja.

− Igen, Mai?

− Johan! − suttogja még egyszer.

Nem hiszi, hogy Mai hallja őt, ezért kinyitja a szemét, és ránéz.

− Eljött az idő… ugye? − kérdezi.

− Nem tudom − válaszolja −, itt fekszem, és arra várok, hogy kivilágosodjon. Hallgasd csak: reggel kivilágosodik, este besötétedik, és napközben megfordulok. Ilyen egyszerű. − Johan mosolyogni próbál. − Ez egyfajta varázsige. Nem jelent semmit, de segít, ha sokszor elismétled.

Nem hallja.

Page 154: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Nem hallasz, Mai?

− Azt hiszem, itt az idő, Johan.

Ezúttal már nem kérdezi.

− De én mondom, csak… csak te nem hallod.

− Jobban ismerlek, mint bárki más − folytatja Mai.

− Ebben nem lennék olyan biztos.

− És nekünk, neked meg nekem megvan a saját nyelvünk.

Csakis Mai lehet, aki ilyeneket mond. Egy saját nyelv! Hah! Ne viccelj, Mai. Malöi Máj. Neked meg nekem nincs semmiféle saját nyelvünk.

− Egy másik nyelv − folytatja.

Mait bámulja.

− Eljött az idő.

− Nem! − kiáltja, de Mai nem hallja. − Nem! − ismétli meg. − Ne, Mai! Még ne! Kérlek! Várd meg, amíg kivilágosodik!

− Szeretlek − suttogja Mai, és megfogja a kezét. Egy kis vattapamaccsal megnedvesíti a bőrt a férfi felkarján, és beadja neki az altató injekciót. Látja, hogy alszik, nem fáj neki. És ez jó. Aztán beadja a másikat, az izombénító Curacitot is. Figyel és vár. Olyan gyorsan és

Page 155: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

észrevétlenül történik az egész. Nincs változás az arcán. Kicsit vérzik a tályog, de ez minden. Összeteszi a kezét, és elmond egy imát. Nem mintha vallásos lenne, vagy mintha Johan az lett volna, de talán így helyes.

Ahogy elhagyja a szobát, és becsukja maga mögött az ajtót, a táskájából előhúzza mobiltelefonját. Beüti a főorvosnő, Emma Meyer telefonszámát. Ez nem az a beszélgetés, amelyet bocsánatkéréssel kezd az ember, amiért ilyen későn telefonál, és felveri az egész házat. Bár tényleg késő van. Nagyon késő. Már nem is éjszaka, hanem hajnal. Nemsokára kivilágosodik, és dr. Meyer hallgatja, miért hívta Mai. Kész feladni magát a rendőrségen, bár fél, hogy bíróság elé állítják, de a lelkiismerete szerint cselekedett. Ígért valamit a férjének, és azt megtartotta.

− Amúgy is meghalt volna hamarosan − szól dr. Meyer.

Mai sírva fakad.

− Nem mondom el senkinek, Mai, ha te sem.

− Nem mondod el? − Mai hangja meglepett és erőtlen.

− Nem.

− És miért nem?

Meyer kicsit csöndben marad.

Page 156: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

− Johan kívánságát teljesítetted. Te ismerted, én nem. És azok sem ismerték, akik elítélnének téged, ha ez kitudódna.

Mainak nincs hozzáfűznivalója.

− Várj meg ott, ahol vagy, rögtön jövök én is. Iszunk egy kávét, és eszünk valamit. Aztán hazamész, és alszol egyet. És pár óra múlva kezdődhet a nap.

Mai bólint, ahogy a gyerekek szoktak telefonálás közben, mert nem tudják, hogy akivel beszélnek, nem látja őket.

− Hallod, amit mondok?

− Igen.

− Egy szót se, Mai. Nincs értelme elmondani…

− Nincs.

− Akkor megbeszéltük?

− Megbeszéltük.

A beszélgetés után visszamegy Johanhoz, és leül az ágya szélére. Az ajtó félig nyitva, a fény beszűrődik a folyosóról. Még nincs változás, ugyanúgy néz ki. Mai megfogja Johan kezét és megcsókolja, de a kéz hideg, gyorsan ellöki magától.

Körülnéz.

Semmi értelme sem volt visszajönni ide.

Page 157: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Mit keresett itt? Mit is akart itt?

Még egyszer szeretett volna beszélni vele?

Hallani akarta, hogy jó volt végre megszabadulni?

Föláll, és elindul az ajtó felé.

Ha Johan még élne, ezt mondaná: Nem nehezek a léptei, de fáradt. Végtelenül fáradt. Fáradt, amikor lefekszik, és fáradt, amikor felkel.

Nem fordul vissza, amikor becsukja maga mögött az ajtót.

Besötétedik. Nagy sötétség borul Johan Sletten arcára.

Azt mondaná: A hajad, Mai, a hajad szebb ma reggel, mint bármely más reggelen.

Page 158: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Scolar Kiadó

1114 Budapest, Bartók Béla út 7.

Tel./fax: 466-7648

[email protected]

Felelős kiadó: Érsek Nándor

Felelős szerkesztő: Illés Andrea

Borító: Máthé Hanga

Tördelő: Blazsek Réka

ISBN-10: 963-9534-26-9

ISBN-13: 978-963-9534-26-1

Page 159: 139649200 Ullmann Linn Kegyelem

Nyomás: Dürer Nyomda Kft., Gyula

Ügyvezető igazgató: Kovács János