-4.2.2/b-10/1-2010-0014, „tehetsÉgtÁmogatÁs …...vonatkoztathatók egy bizonyos individuumra...

A kiadvány a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0014, „TEHETSÉGTÁMOGATÁS A PÁZMÁNY PÉTER KATOLIKUS EGYETEM KILENC TUDOMÁNYÁGÁBAN” c. projekt támogatásával valósult meg.

Nyelvelmélet és diakrónia 2

Nyelvelmélet és diakrónia 2

Szerkesztette:

É. Kiss Katalin és Hegedűs Attila

PPKE BTK

Elméleti Nyelvészeti Tanszék – Magyar Nyelvészeti Tanszék

Piliscsaba

2014

A kötet tanulmányait lektorálták:

Alberti Gábor

Bácskai-Atkári Júlia

Bors Edit

Cser András

Dömötör Adrienne

Farkas Judit

Giampaolo Salvi

Haader Lea

Horváth Márton

Ittzés Máté

Kiefer Ferenc

Ladányi Mária

Mayer Gyula

Nemesi Attila László

Rebrus Péter

Szigetvári Péter

Siptár Péter

Varasdi Károly

© A szerzők, 2014

A borítót Zétényi Zsófia tervezte Dabis Balázs Silvius

fényképének felhasználásával.

ISBN 978-963-308-183-9

Felelős kiadó: Szuromi Anzelm

Nyomdai előkészítés: Balogné Bérces Katalin

Tartalomjegyzék

Bevezetés

9

Bende-Farkas Ágnes:

Minden valaki – Az ómagyar kori vala-kifejezések

értelmezéséhez

10

Dömötör Adrienne:

A hogyki és társai: egy sajátos kötőszófajta az ómagyar

korból

42

Egedi Barbara:

Határozottsági ciklus a magyarban

63

É. Kiss Katalin:

Milyen volt az ősmagyar mondatszerkezet?

84

Hegedűs Attila:

A birtokviszonyjel – Egy terminológiai probléma leíró és

történeti megközelítésben

103

Kálmán László – Forró Orsolya:

„Lökött” korlátok nyomában. Rejtélyes mássalhangzó–

magánhangzó interakciók a magyar elölségi harmóniában

109

Kiss Sándor:

Nyelvi szintek kölcsönhatása a latin esetrendszer leépülése

során

130

Koós Eszter:

Az assurément határozószó fejlődése a francia

nyelvtörténetben

139

Simon Zsolt:

Birtokos szerkezetek a kizzuwatnai luviban:

kontaktushatás vagy belső változás?

157

Varga Mónika:

A szövegkoherencia tényezőiről boszorkányperekben: a

referensfolytonosság kérdésköre

168

Bevezetés

E kötettel második ciklusát zárja a PPKE BTK-nak az elméleti és empirikus

nyelvészeti kutatásokat egymáshoz közelíteni igyekvő kiadványsorozata. A

sorozatban Nyelvelmélet és dialektológia, Nyelvelmélet és kontaktológia,

Nyelvelmélet és diakrónia címmel évente követik egymást a tanulmánykötetek.

E kötetek a hasonló elnevezésű konferenciasorozat előadásainak legjavát adják

közre lektorált, átdolgozott formában.

Kötetünk – a sorozat korábbi köteteihez hasonlóan – olyan tanulmá-

nyokat tartalmaz, melyek empirikus eredményeiket valamely közismert elmélet

alapfeltevéseire és módszertanára támaszkodva mutatják be, és a megfigyelt

jelenségek törvényszerűségeit, a változások kiváltó okait és az elméleti

tanulságokat is vizsgálják.

A tanulmányok többsége magyar nyelvtörténeti jelenségeket vizsgál.

Három diakrón mondattani írás mellett a kötet morfématörténeti és hangtörténet

tanulmányt is közöl. Újdonságnak számítanak a történeti szemantika és történeti

szövegtan témakörét képviselő fejezetek. Két írás romanisztikai (késő-latin és

kora-francia) morfológiai és szószemantikai vizsgálatokról számol be. A luvi

birtokos szerkezetet vizsgáló tanulmány egy i.e. 2. évezredi kis-ázsiai indo-

európai nyelvben lezajlott változás tisztázására vállalkozik.

A második ciklus lezárása után érdemes megvonni bizonyos

tanulságokat. Kialakultak-e a párbeszéd formái akár a műhelybeszélgetések

során, akár a megjelent tanulmányok alapján? Oldódtak-e az idegenkedések a

hagyományos nyelvészet képviselői és a strukturális szemléletmódot képviselők

között? Hozzájárult-e ez a hat kötet az elmélet és az empíria közeledéséhez? A

szerkesztők úgy vélik, mindhárom kérdésre többé-kevésbé igennel felelhetünk: a

konferenciákon s majd a kötetekben szereplő szerzők, a tanulmányok

gondozásában résztvevő lektorok ezt az óhajtott közeledést szolgálták, azt tehát,

hogy a magyar dialektológiát, kontaktológiát és nyelvtörténetet kiragadják a

partikularitás, a bezárkózás veszélyéből, elméleti látásmóddal egészítsék ki. A

PPKE Elméleti Nyelvészeti és Magyar Nyelvészeti Tanszéke a továbbiakban is

feladatának tudja a szemléletmódok közelítésének elősegítését és határozottan

képviseli ennek szükségességét.

Minden valaki – Az ómagyar kori vala-kifejezések

értelmezéséhez Bende-Farkas Ágnes

1. Bevezetés 1.1. Elöljáróban Ennek a dolgozatnak a célja az ómagyar kori vala-előtagú DP-k és

determinánsok szemantikai elemzése, különös tekintettel vonatkozó névmási

használatukra, és az antispecifikus, valamint a ’korlátlan választék’ (’Free

Choice’) olvasatra. Az ómagyar kori kódexekben található adatok szerint a vala-

kifejezések széles sávú határozatlan leírások voltak, amennyiben értelmezési

lehetőségeik skálája a specifikusságtól a negatív polaritású elemekig terjedt. Az

elemzés számára levonható következtetés ezek szerint az, hogy a vala-

kifejezéseknek nem volt egyetlen, jól meghatározható szemantikai-pragmatikai

funkciója (szemben például az akár-előtagú kifejezésekkel, amelyek a korlátlan

választék olvasat sajátos esetét képviselték). Az ómagyar kori vala-kifejezések

viselkedése a ’korlátlan választék’ jelentésmozzanat azon elemzései számára

szolgáltat empirikus bizonyítékot, amelyek szerint ez a jelentésösszetevő a

pragmatikára, és nem a szintaxishoz közvetlenül kapcsolódó szemantikai

reprezentációra tartozik.

A dolgozat a határozatlan leírások szemantikai tulajdonságainak

áttekintése (1.2) után bemutatja a határozatlan leírások mai rendszerét (2), ezen

belül a vala-kifejezések mai viselkedését (2.1), majd rátér az ómagyar kori

rendszer felvázolására (3.1) és az ómagyar kori vala-kifejezések elemzésére (3.2

és az ezt követő alfejezetek). A 4. alfejezet tartalmazza az összefoglalást és egy

néhány, a határozatlan leírások ómagyar kori rendszerével kapcsolatos nyitott

kérdést.

É. Kiss Katalin – Hegedűs Attila (szerk.) 2014. Nyelvelmélet és diakrónia 2. PPKE BTK Elméleti

Nyelvészeti Tanszék – Magyar Nyelvészeti Tanszék. Piliscsaba. 10–40.

MINDEN VALAKI – AZ ÓMAGYAR KORI VALA-KIFEJEZÉSEK ÉRTELMEZÉSÉHEZ

NYELVELMÉLET ÉS DIAKRÓNIA 2 | 11

1.2. A határozatlan leírások szemantikai-pragmatikai tulajdonságai Ebben a részben áttekintjük a határozatlan leírásoknak a nemzetközi

szakirodalomban tárgyalt legfontosabb tulajdonságait.

A határozatlan leírások (’indefinites’) lehető legáltalánosabb jellemzése,

hogy:

1. egzisztenciális kvantifikációt fejeznek ki, és

2. új diskurzusreferenst vezetnek be, szemben az anaforikus határozott

leírásokkal, amelyek a diskurzusba korábban bevezetett referensre utalnak

vissza, és a kvantorokkal, amelyek nem vezetnek be ’túlélő’, atomi

diskurzusreferenst.

(1) a. Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egyi kislány. Piroskának hívtáki.

Egy napon az édesanyjai elküldte az erdőbe a nagymamához.

b. Piroskai az édesanyjáival lakott. ???Az édesanyjai elküldött egyi kislányt a

nagymamához.

(2) Minden diáki a könyvtárban dolgozott este nyolc óráig. ???Zárás után gyalog

menti haza.

(3) Ma a könyvtárban nem volt senkii. ???Ma volt az első vizsgájai.

OK: Ma volt az első vizsgájuk. (Ha köztudott, mely csoportról van szó.)

A határozatlan leírásokat emellett egyéb szemantikai-pragmatikai tulajdonságok

is jellemezhetik. Ezek némelyike lehet a grammatikában kódolt (a szintaxisban

vagy a morfológiában), de ez nem kötelező. (Egy-egy tulajdonság grammatikai

kódolása nyelvről nyelvre is változhat.)

1. Specifikusság: Ez a terminus legalább három jelentésmozzanat jelölésére

szolgálhat a nemzetközi szakirodalomban. Farkas (2002b) szerint beszélhetünk

episztemikus, partitív és hatóköri specifikusságról.

(a) Amikor egy határozatlan leírás jelölete (a beszélő szándéka, illetve a

hallgató értelmezése szerint) egy jól meghatározott individuum, episztemikus

specifikusságról (e-specifikusságról) beszélünk:

(4) Tegnap felkeresett egy barátom

Amint a (4)-es példából is látható, az episztemikus specifikussághoz nincs

szükség felszíni ’fogódzóra’. Mindemellett több nyelvben is jelölt lehet:

jelölésére szolgálhatnak bizonyos melléknevek (az angol certain, a német

bestimmt, gewiss), illetve morfémak (például az orosz -to). A jelöltség az e-

BENDE-FARKAS ÁGNES

12 | NYELVELMÉLET ÉS DIAKRÓNIA 2

specifikus olvasatnak elégséges, de nem szükséges feltétele (azaz, lehetséges e-

specifikus olvasat felszíni jelölő nélkül is).

(b) Ha egy határozatlan leírás egy ismert halmaz vagy csoport új, addig nem

ismert elemére utal, partitív-specifikusságról (p-specifikusság) beszélhetünk.

(5) a. A kocsmában egyszer csak megjelent tíz diák.

b. Két lányt mindenki felismert.

A p-specifikusság felszíni jelölője lehet például a magyarban a topikalizáció,

vagy a törökben a tárgyeset (Enç 1991).

(c) Hatóköri specifikusság: A határozatlan leírások nem engedelmeskednek a

kvantoremelést korlátozó ún. sziget-megszorításoknak. Az alábbi példákban a

határozatlan leírások szintaktikai szigetben fordulnak elő, mégis értelmezhetők

akképpen, mintha a hatókörük a szigeten kívül lenne.1

(6) a. Every colleague heard the rumour that a student of mine had been called

before the dean

‘Mindegyik kolléga hallotta a híresztelést, hogy egy diákomat behívatták a

dékánhoz’

b. If three uncles of Eddy’s die, he will inherit a house

‘Ha Eddynek meghal három nagybátyja, örökölni fog egy házat’

c. Every professor rewarded every student who read a book he recommended

‘Minden tanár megjutalmazott minden diákot, aki elolvasott egy könyvet,

amelyet ő ajánlott neki’

2. Utóspecifikusság (Heim 1982, Kamp 1981, Szabolcsi 1992): A ‘módosítatlan’

határozatlan leírások diskurzusreferensére vissza lehet utalni a diskurzusban

(szemben a kvantifikáló DP-k változójával, vö. a (2)-beli példával):

(7) a. Élt egy orvosi Londonban.

b. Ő magai velszi volt, a feleségei pedig skót.

3. ‘Szamaras’ hatások: Feltételes mellékmondatokban, illetve az univerzális

kvantor szkópuszában a határozatlan leírások univerzális értelmezésre tesznek

szert. A (8-a) példában az általánosítás minden gazda minden szamarára

érvényes.2

1 A ’legalább, legfeljebb, pontosan ’ típusú adverbiumokkal módosított kifejezésekre érvényesek a sziget-megszorítások, l. Szabolcsi (2010), Winter (1997, 2000). 2 A ’szamaras’ jelző a jelenséget illusztráló példákból származik. A ‘szamaras’ hatás Peter

Geachnek köszönhetően került a modern logika és nyelvfilozófia homlokterébe (Geach 1962). A

jelenség már a középkori logikában is ismert volt.



(8) a. Ha egy gazda vesz egy szamarat a vásárban, elviszi az állatorvoshoz.

b. Minden gazda, aki vett egy szamarat a vásárban, elvitte az állatorvoshoz.

A szamaras ekvivalenciák a kondicionális értelmezéséből következnek. A (9)

alatti ekvivalenciák a klasszikus logikában is érvényesek, ha φ-ben x-nek nincs

szabad előfordulása.

(9) a. (∃x.[P(x)]) → φ ≡ ∀x.[P(x) → φ]

b. ∀x.[P(x) ∧ ∃y.[Q(y)] → φ] ≡ ∀x.∀y.[P(x) ∧ Q(y) → φ]

4. Dependensség1 (Farkas 1997, Szabolcsi 2010): Bizonyos nyelvekben a

határozatlan leírások egy jól meghatározott csoportjának az értelmezése egy

másik változótól függ. A magyarban például ilyenek a reduplikált számneves

kifejezések. Ezeknek az értelmezése (i) egy másik változóétól függ, és (ii)

‘váltakozniuk’ kell, amennyiben a ‘fölérendelt’ tartománynak és a határozatlan

leírás tartományának is legalább két elemet kell tartalmaznia. Ez a két kikötés

magyarázza a (10-c) mondat furcsaságát, amikor a mondat egy konkrét

időpontra (és nem egy kiterjedtebb időszakra) vonatkozik.

(10) a. Minden diák elolvasott egy-egy királydrámát és öt-öt szonettet

b. (Séta közben) János megállt egy-egy fánál

c. #János látott egy-egy madarat.

5. Dependensség2 (Farkas 2002a): Több európai nyelvben vannak határozatlan

leírások, amelyeknek egyik legszembetűnőbb jellemzője az antispecifikusság,

akár abban az értelemben, hogy egy másik operátor hatókörében kell

előfordulniuk (ilyen a román vreun), akár abban az értelemben, hogy nem

vonatkoztathatók egy bizonyos individuumra (ilyen például a német irgendein, a

spanyol algún, az orosz névmás + nibud’ sorozat, vagy a francia quelque,

quelconque).

(11) a. R: Dacă vezi vreo benzinărie spune-mi

Ha látsz vagy-egy benzinkút mond-FELSZ.2SG-DAT.1SG

‘Szólj, ha látsz vagy egy/valami benzinkutat’

b. R: ?Dacă vizitezi Londra du-te la

Ha meglátogatsz London megy-FELSZ.2SG -hoz

vreun muzeu

vagy egy/valami múzeum

‘Ha Londonban jársz, menj el vagy egy/valami múzeumba’

Jayez–Tovena (2006) szerint az e-specifikusságnak és a dependensség2 bizonyos

válfajainak a közös nevezője az episztemikusság, ezért ennek a két osztálynak a

BENDE-FARKAS ÁGNES


jellemzésére az episztemikus határozatlan leírás terminust használják. (A

továbbiakban mi is használjuk ezt a címkét, de elsősorban a dependens,

antispecifikus episztemikus határoztlan leírásokra, és nem az e-specifikusokra.)

Az episztemikus leírásoknak az értelmezésében kulcsfontosságú a kognitív

ágens (tipikusan, a beszélő) rendelkezésére álló információ (vagy éppen az

információhiány). (Alonso-Ovalle–Menéndez-Benito 2010 modális-nak nevezik

a dependens-episztemikus leírásokat, mint például a német irgendein, a román

vreun, a spanyol algún, vagy a francia un quelcuonque, quelque.)

(12) *Marie a rencontré un diplomate quelconque, à savoir mon frère

‘Mari találkozott valami (féle) diplomatával, jelesül, a bátyámmal’

Az episztemikus-dependens leírások jellemzője, hogy referensük azonossága

irreleváns.

6. A főnévi csoportok között megkülönböztetett figyelmet érdemelnek az

úgynevezett ‘korlátlan választék’ (Free Choice, FC, KV) elemek (ilyen például

az angol any és ever, vagy a magyar akár- és bár- előtagú kifejezések). A

szakirodalom szerint ezeknek a többsége a határozatlan leírásokhoz tartozik.

Jayez és Tovena (2006, 2011) (és többek között Dayal 1997 vagy például von

Fintel 2000) szerint a ‘korlátlan választék’ jelentésösszetevő az episztemikusság

sajátos esete. A ‘korlátlan választék’ jelentésmozzanat egyik fő jellemzője, a

szakirodalomban általánosan elfogadott tézis szerint, hogy a határozatlan leírás

értelmezési tartományára nézve nincs semmiféle kontextuális megkötés

(Kadmon–Landman 1993):

(13) a. Marinak egy diákja díszoklevelet kapott (e-specifikus)

b.???Marinak akármelyik diákja díszoklevelet kapott

(14) a. Mari elnéző, ha egy diákja elkésik

(Lehetséges tartomány: elsőévesek, hiszen mindegyikük ingázik)

b. Akármelyik diák késne el, Mari elnéző vele

(Marinak minden egyes diákjára igaz)

(15) If you see anything out of the ordinary alert the police

‘Ha bármi szokatlant látsz, hívd a rendőrséget’

A KV kifejezések és a modalitás két szempontból is összefüggenek. Egyrészt,

sok esetben (bizonyos típusú) modális operátor engedélyezi a KV kifejezést:

(16) a.???János elvette akármelyik süteményt

b. OK: János elvehette akármelyik süteményt

c.???Jánosnak el kellett vennie akármelyik süteményt



Másrészt, a modalitás erősebb értelmezést kölcsönözhet a releváns kifejezésnek

(’Free Choice Permission’):

(17) a. János megevett egy almát vagy egy körtét

(Valamelyikre igaz, hogy megette )

b. János elvehetett egy almát vagy egy körtét

(Mindkettőre igaz, hogy elvehette)

(18) a. Elvehetsz egy süteményt

‘Van egy sütemény (például a mandulás), amelyiket elveheted’

b. Bármelyik süteményt elveheted

‘Mindegyik süteményre igaz, hogy (azt) elveheted’

7. Polaritás: A negatív polaritású elemek, NPE-k (az angol any, ever, a red cent

(‘egy fabatka’), vagy a magyar akárki (is), egy kicsit is/sem, egy fabatkát is/sem)

engedélyhez kötöttek, amennyiben egy másik, matematikailag pontosan

jellemezhető operátor hatókörében kell előfordulniuk (Ladusaw 1980, 1983):

(19) a.???Ez a könyv egy fabatkát is ér.

b. Ha ez a könyv egy fabatkát is ér, visszaadom a diplomámat.

c. A vásárlók elvittek minden árut, amiről gyanítható volt, hogy akár egy

fabatkát is ért.

d. Ez a festvény hamisítvány, egy fabatkát sem ér.

A pozitív polaritású elemek, PPE-k, tág hatókört vesznek fel pontosan azok

fölött az operátorok fölött, amelyek a NPE-ket engedélyezik. A következő

alfejezetben szó lesz arról, hogy a mai magyar nyelvben a (módosítatlan)

határozatlan leírások PPE-k:3

(20) a. János nem talált hibát a dolgozatban.

b. János bosszankodik, mert nem talált meg egy hibát a dolgozatban.

8. Tagadó névmások/determinánsok a negatív egyeztetéssel bíró nyelvekben

(Ladusaw 1992): Ladusaw szerint az úgynevezett n-kifejezések (a magyarban: s-

kifejezések) határozatlan leírások, amelyeknek (a NPE-khez hasonlóan)

engedélyre van szükségük. A negatív polaritású elemektől az különbözteti meg

őket, hogy csak a tagadás engedélyezheti őket. Megelőlegezve a dinamikus

szemantikát, Ladusaw nyomán azt mondhatjuk, hogy az s-kifejezés

hozzájárulása egy szabad változó bevezetésére korlátozódik. (Ezt a változót a

tagadó operátor köti.)

3 A (20-a) példából kitűnhet, hogy a számjelölés nélküli puszta főnevet nem tekintjük határozatlan

leírásnak.

BENDE-FARKAS ÁGNES


(21) János nem látott semmit

semmi : dolog'(x), engedélyhez kötött.

A határozatlan leírások kezelésének alapvető kérdése, hogy kvantornak

tekintendők-e. Az utóspecifikusság, a szamaras hatások és a kivételes hatóköri

viselkedés amellett szolgáltat érvet, hogy nem tekintendők kvantornak. A

dinamikus szemantika megoldását (Heim 1982, Kamp 1981) követve a

határozatlan leírásokat szabad változót tartalmazó kifejezésnek fogjuk tekinteni.

Ez lehetővé teszi az s-kifejezések vagy a dependens, váltakozó jelöletű

kifejezések kezelését is.

A határozatlan leírások különféle ’többlet’ jelentésmozzanatait illetően

az első kérdés, hogy egy-egy jelentésmozzanat az igazságfeltételek (tehát a

szintaxis által meghatározott szemantikai értelmezés) vagy az implikatúrák és

más pragmatikai jelenségek körébe tartozik-e. A hatóköri specifikusság például

nyilvánvalóan szemantikai tulajdonság (a különböző hatókörű olvasatok más és

más igazságfeltételeknek felelnek meg); a reduplikációval jelzett dependens

olvasatok is az igazságfeltételeket érintik. Ma is igen élénk vita tárgya azonban,

hogy az e-specifikusság, az antispecifikusság vagy a korlátlan választék olvasat

a szemantikához vagy a pragmatikához tartozik-e.

2. Határozatlan leírások a mai magyar nyelvben Ebben az alfejezetben az összehasonlítás érdekében röviden felvázoljuk a mai

magyar határozatlan leírások osztályait.

Leíró, formai szempontú besorolás szerint a következő osztályokról

lehet szó:

Határozatlan névelővel vagy determinánssal alkotott szerkezetek: egy,

némi, (egy) néhány; valamennyi, valahány.

Né- előtagú DP-k vagy determinánsok: némely, néha; némikor,

némelykor, néhol.

Vala+névmás; (determináns és DP). A vala-DP-ket követheti az is

partikula.

Akár+névmás (+is).

Bár+névmás (+is).

S-kifejezések (senki, semmi, sehol…).

Értelmezési lehetőségeik szerint a mai magyar nyelv határozatlan leírásai a

következő módon jellemezhetők:

Episztemikus specifikus olvasata lehet azoknak a DP-knek, amelyek

határozatlan névelőt vagy számnevet tartalmaznak, valamint a vala-

sorozat legtöbb tagjának.



Partitív specifikus olvasata lehet azoknak a DP-knek, amelyek

előfordulhatnak a mondat bal perifériáján, a Topik pozícióban.

(22) a. A könyvtárban ma mindenki Shakespeare-t olvasott.

b. Egy diáklány a szonetteket olvasta.

Dependens1 leírások a reduplikált számnevek.

Dependens2 determináns az Erdélyben használatos vagy egy (vaegy,

vajegy), vagy a köznyelvben is előforduló valami, valamiféle.

(23) a. Van vagy egy gyufád?

b. János egy fogadáson találkozott valami diplomatával, azóta ilyen

választékos a beszéde.

Negatív határozatlan leírások, s-kifejezések: senki, semmi…

‘Korlátlan választék’ kifejezések és negatív polaritású elemek:

akár+névmás, bár+névmás (is-sel vagy anélkül), vala+névmás + is.4

2.1. Valaki és társai a mai magyarban Ebben a részben áttekintjük a vala-kifejezéseknek a mai magyarra jellemző

értelmezési lehetőségeit. Ennek az áttekintésnek az elsődleges célja az ómagyar

kori állapottal történő összevetés. A 2.1.1 rész foglalkozik a kifejezéscsaládra

általánosan jellemző, az antispecifikusságot nem érintő tulajdonságokkal. A

2.1.2 kitér bizonyos vala-kifejezések antispecifikus használatára, az is partikula

(feltételezett) hozzájárulására és egy-két jelenségre, amely feltehetőleg az

ómagyar kor ’maradványa’.

2.1.1. Pozitív polaritás és specifikusság A vala-előtagú határozatlan leírásokat a mai magyar nyelvben a következő

tulajdonságok jellemzik:

Tagadás hatóköre: Nem fordulnak elő azonos tagmondati tagadás hatókörében.

Előfordulhatnak viszont a fölérendelt mondatbeli tagadás hatókörében:

(24) a. János dühös, mert nem találkozott valakivel

‘Van (egy bizonyos) valaki, akivel János nem találkozott, és ezért

dühös’

Hiányzó olvasat: ‘János nem találkozott senkivel, ezért dühös’

b. Nem hiszem, hogy János találkozott (volna) valakivel

Mindkét olvasat megvan.

4 A polaritás kifejezéséről a magyarban l. többek között Hunyadi (1981), Abrusán (2007), Halm

(2013), Szabolcsi (2004).

BENDE-FARKAS ÁGNES


Utóspecifikusság:

(25) Valakii elvitte a vonalzómat. Legyeni szíves, minél hamarabb hozzai vissza

Hatóköri specifikusság: A vala-előtagú DP-k hatóköre tágabb lehet, mint az őket

tartalmazó operátoré vagy szintaktikai szigeté:

(26) a. Mindenki hallotta a pletykát, hogy valakit bekísértek az egyetemről

Releváns olvasat: ‘Van valaki, akiről mindenki hallotta a pletykát, hogy

bekísérték az egyetemről’

b. Ha látsz valakit, értesíts!

Releváns olvasat: ‘Van egy bizonyos valaki, és, ha látod, értesíts’

(Szamaras olvasat: ‘Minden x-re igaz, hogy ha látod x-et, értesíts’)

c. Amikor János elutazik valahova, mindig elégedetten jön vissza

Releváns olvasat: ‘Van egy bizonyos hely, például Naumburg, ahova, ha

János elutazik, mindig elégedetten jön vissza’

A vala-kifejezések lehetnek p-specifikusak vagy e-specifikusak. (A (27)-es

mondatban a nem-megszorító, mellesleg-et is tartalmazó vonatkozó

mellékmondat jelenléte diagnosztizálja az e-specifikus olvasatot.)

(27) Jánost tegnap magához hívatta valaki (aki, mellesleg, tizenöt éve a főnöke).

(28) a. Tegnap a könyvtárban mindenki Shakespeare-t olvasott.

b. Valaki a Troilus és Cressidát lapozgatta.

Szamaras hatások: A vala-kifejezéseknek lehet univerzális értelmezése a

kondicionálisok antecedensében vagy az univerzális kvantorok restriktorában:

(29) a. Ha valaki nem ért valamit, szóljon nyugodtan.

Minden x-re, minden y-ra igaz, hogy ha x nem érti y-t, szóljon nyugodtan

b. Mindenki, aki észrevett valamit, feljegyezte a kis kockás noteszébe.

(Mindenki minden észrevételét feljegyezte)

A fenti jellemzésből kitűnhetett, hogy a vala-DP-k pozitív polaritású elemek.

Lehetnek specifikusak (episztemikus, partitív, hatóköri specifikusság,

utóspecifikusság) és a szamaras ekvivalenciák is érvényesek rájuk.

2.1.2. Episztemikus jelentésmozzanatok, negatív polaritás Ebben a részben bemutatjuk azokat a vala-kifejezéseket, amelyek másként

viselkednek, mint az előző pontban bemutatottak, vagy azért, mivel negatív

polaritású elemek, vagy azért, mivel episztemikus (’korlátlan választék’-szerű)

jellemzőket mutatnak.



Az is partikulát tartalmazó vala-DP-k negatív polaritású elemek:

(30) a. Kétlem, hogy János tegnap valakivel is találkozott volna, hiszen egész

nap a tóparton figyelte a madarakat.

b.???János tegnap valakivel is találkozott.

(31) Ha valaha (is) eljutsz Grönlandra (amit kétlek), fényképezd le a sarki fényt.

A determináns szerepű valami(-féle), valamilyen, valamely episztemikusként

viselkedik, amennyiben jelölete nem releváns, és nem pontosan meghatározott.

Szemben viszont a francia quelque-vel (a (12)-es példában), jelölete utólag

pontosan megadható:

(32) János találkozott valami diplomatával, fogalmam sincs, kivel.

(33) János találkozott valami diplomatával, mégpedig a francia kultúrattaséval.

A modális operátorokkal való kölcsönhatás más a valami-determinánsnál, mint

az akár-DP-k esetében:

(34) a. A nagykövetnek köszönhetően János akármelyik diplomatával

találkozhatott.

b. Ne udvariaskodj, akármelyik süteményt elveheted!

(Deontikus modalitás, kvázi-univerzális értelmezés)

(35) a. János találkozhatott valami diplomatával, attól lett ilyen arrogáns

(episztemikus modalitás, nem univerzális értelmezés)

b. János találkozhatott valamelyik diplomatával, de nem ő döntötte el,

melyikkel (deontikus, nem univerzális)

A determinánsi valami előfordulhat epizodikus mondatokban, szemben az akár-

(vagy bár-)DP-kkel:

(36) a. Tegnap János találkozott valami hírességgel.

b. ??Tegnap János találkozott akármelyik/bármelyik hírességgel.

A fenti adatok alapján azt mondhatjuk, hogy a determinánsi valami, jóllehet

episztemikus (Jayez–Tovena 2006, 2011 értelmében), mégsem tartozik a

‘korlátlan választékot’ jelölő kifejezésekhez.

A vala-család néhány tagja jól meghatározható (nem ‘szamaras’)

szintaktikai környezetben határozott, illetve univerzális olvasatú is lehet.

Ezeknél feltehetőleg az ómagyarból alkalomszerűen fennmaradt értelmezési

lehetőségről lehet szó.

BENDE-FARKAS ÁGNES


(37) a. János valahányszor járt már Fokvárosban. (Egzisztenciális)

b. János valahányszor Fokvárosban jár, utólag mindig megbánja.

(Univerzális/KV)

(38) a. Az Alföldön találtak valamennyi kőolajat. (Egzisztenciális)

b. A professzor a kéz valamennyi csontjáról kikérdezte a vizsgázókat.

(Univerzális)

3. Vala-kifejezések az ómagyarban Ebben az alfejezetben ismertetjük az ómagyar kori vala-kifejezések szemantikai

tulajdonságait, és amellett érvelünk, hogy az ómagyar vala-kifejezések különféle

előfordulásait és használati módjait egységesen kell kezelni, mégpedig úgy,

hogy gyenge, megszorítások nélküli igazságfeltételekhez konvencionális vagy

társalgási implikatúrák járulnak.

3.1. Elöljáróban: határozatlan leírások az ómagyarban Az ómagyar kori határozatlan leírások formai osztályozása a következő lehetne:

DP-k, amelyek határozatlan névelőt (egy, egynéhány) vagy számnevet

tartalmaztak;

valami(-nemű, -mely, melyik) mint determináns;

né+névmás: néki (‘egy bizonyos személy’), néha (‘egy bizonyos

időben’), némely ‘(egy bizonyos) valaki’; megismételve: partitív,

‘néhány, de nem mindegyik’ olvasatúak, mint a (40)-es példában;

vala+névmás mint DP;

akár+névmás alakú DP-k: általában jól meghatározott szintaktikai

környezetben fordultak elő, alárendelő mellékmondatok élén,

kontrasztív vagy megengedő értelmezéssel;

(39) akar meel ÿol eellÿen ember ew eeleteeben. azon valÿk meg. ha veegre

vonzÿa. (ÉrdyK 603b)

Mm: ‘akármilyen jól éljen valaki az ő életében, azon múlik (üdvössége),

hogy végig megmarad-e (jónak)’

(40) Nekÿk eeggÿ keppen nekÿk mas keppen ÿarnak az istennek wtan ... De az

zent ÿrasnak bÿzonsaga zerent akar kÿ mÿ keppen ÿarÿon gazollÿon

senkÿnek semÿre nem aggÿaak (ÉrdyK 602b)

Mm: ‘Némelyek így, némelyek úgy járnak az isten útján … De, a szentírás

bizonysága szerint, akárki, akárhogyan járjon, gázoljon, senkinek ingyen

nem adják (az üdvösséget)’.



az s-kifejezések megvoltak, de máshogyan működtek (l. É.Kiss megj.a.

a); a senki … nem helyett gyakran állhatott a vele logikailag ekvivalens

minden ... nem vagy nem ... valaki szerkezet.

(41) menden test ne gÿczewlkewgÿek ew lelkeben (JókK 128)

Mm: ‘Senki ne dicsőítse lelkében önmagát’

Szemantikai-pragmatikai tulajdonságaik szerint az ómagyar kori határozatlan

leírások az alábbi osztályokba sorolhatók:

E-specifikusság: számneves vagy né-előtagú DP-k. Jellemző módon,

főmondatban fordultak elő és új, hosszú életű, diskurzus-topik szerepű

diskurzusreferenst vezettek be. Ez többnyire együtt járt az episztemikus-

specifikus státusszal.

(42) a. Thamadanak azerth nekik az sÿnagogabol: kÿk neweztethnek vala

zabadosoknak ... Es kÿk mÿnd Ciliciabol es Asÿabol valanak. (ÉrdyK

172a)

b. (az üres széket a mennyben) nemÿnemew Anglÿaÿ nagÿ papnak (St

Thomas à Becket) tartanaak. (ÉrdyK 183a)

(43) Azkeppen bodog ferencz vala nemÿ tarsy tÿzenket apostoloknak zamara

gyewlekeztek boczata kettewt kettewt ez vylagotmya predicalnÿ (JókK

128–129)

Mm: ‘Boldog Ferencnek volt egy néhány társa; ugyanannyian gyűltek

össze, mint a tizenkét apostol; elküldte őket kettesével/kettenként,

prédikálni világszerte’

(44) Wgÿ mond nÿhol zent Agoston doctor kÿ mÿnd ezeeben vegÿee:

(ÉrdyK 46a)

Figyelemreméltó az ómagyar és a mai magyar néha összevetése. A mai

magyarban a néha határozatlan jelöletű (‘a múltban valamikor, nem tudni,

mikor’), vagy ismétlődést is jelölhet (’János néha teát, néha kávét reggelizik’).

Az ómagyar korban a néha egy bizonyos (múltbeli) időpontot jelölt. A (45)-ös

példában a niha referense Mária megtisztulásának ünnepe, amikor Simeon

találkozott a gyermek Jézussal a templomban. Simeon felismerte Jézusban az

istenséget, és megjósolta, hogy Mária szívét átjárja majd a fájdalom tőre.

(45) en erzem ez bu-thuruth kyt niha egyre (ÓMS)

‘érzem a szomorúság tőrét, amelyet valamikor ígért/megjósolt’

BENDE-FARKAS ÁGNES


Partitív-specifikus olvasat: tipikusan a megismételt né-kifejezések

rendelkeztek ezzel az olvasattal, de a vala-kifejezések is lehettek

partitív-specifikusak, mint a (49)-es példa esetében.

Az angol some-hoz hasonló a determinánsi valami (-nemű, -mely), némi

(-nemű), amennyiben tulajdonságok fölött operálhatott (hasonlóan a mai

magyar valamifélé-hez).

‘Furcsán’ specifikus lehetett a valaki, valami. A ‘furcsa’ alatt az értendő,

hogy episztemikus specifikus olvasatú volt, de szintaktikailag és

modálisan/intenzionálisan alárendelten fordult elő, vö. Aloni–Port

(2006) javaslatával az episztemikus kifejezések specifikus használatáról.

Csereszabatos, majdnem minden környezetben előforduló kifejezések

voltak a vala-család tagjai (az utóspecifikus, diskurzustopik értelmezés

nem volt rájuk jellemző). Használatukra (többnyire) jellemzőek Jayez és

Tovena kritériumai a KV-értelmezést illetően: a tudatlanság, ‘ignorance’

(a kognitív ágenst jellemző információhiány) és a ‘mindegy, melyik’

(‘indifference’) jelentésmozzanat.

Dependens1 kifejezések voltak a reduplikált számnevek.

Negatív polaritású, illetve ‘korlátlan választék’ kifejezések voltak az

akár-DP-k. A vala-DP-knek is lehetett ilyen használatuk. A következő

alfejezetben kerül sor annak a tárgyalására, hogy a vala-DP-knek ez

inherens tulajdonsága volt-e, vagy alkalomszerűen állhatott-e elő ez az

olvasatuk.

Az ómagyar kori határozatlan leírásokat áttekintve szembetűnik egyfajta

morfológiai determináltság: A névmást tartalmazó leírásoknál úgy tűnik,

előtagjuk meghatározta értelmezésüket is. A né-sorozat jelölte a specifikusságot,

az s-sorozat a negatív környezetet, az akár-sorozat pedig a korlátlan választék

olvasat sajátos esetét. Ebből a megfigyelésből két következtetés is levonható.

Először, a vala-előtagú kifejezéseket illetően arra lehet következtetni, hogy a

vala morféma az episztemikus, antispecifikus olvasat jelölője. (Voltaképpen

’erősebb’ következtetésre is juthatunk, miszerint a vala előtag egyszer és

mindenkorra meghatározta ezeknek a kifejezéseknek az antispecifikus,

episztemikus értelmezését.) A második következtetés az, hogy általában a kötött

morféma + névmás alakú határozatlan leírások interpretációjában szétválasztható

a névmás és a morféma hozzájárulása. Eszerint a névmás szerepe egy szabad

változó bevezetése, az őt megelőző morféma pedig a specifikus, a negatív, vagy

a korlátlan választék-negatív polaritású értelmezésért felelős operátorként

elemezhető. Ez a módszer minden további nélkül alkalmazható a minden +

névmás összetételű univerzális értelmezésű kifejezésekre, hiszen ezeknél a

minden meghatározza az igazságfeltételeket. A határozatlan leírások esetében

azonban nem világos, hogy az operátornak tekintendő kifejezések hozzájárulása

voltaképpen melyik grammatikai modulba sorolandó.



3.2. A vala-család Ez a rész foglalkozik a dolgozat központi kérdésével, az ómagyar kori vala-

kifejezések szemantikájával. Kiinduló feltételezésünk az, hogy az ősmagyarra és

a korai ómagyarra jellemző az aluldeterminált névmások (’indeterminate

pronouns’, Kratzer-Shimoyama 2002) megléte. Azaz, a ki és társai mondattani-

jelentéstani szerepe aluldeterminált volt; különálló, a névmástól esetleg jókora

távolságban levő operátor dönthette el, hogy kérdő, vonatkozó, vagy kvantor

által lekötött névmásról volt-e szó. Sejtésünk szerint a korai ómagyar kor

folyamán történhetett, hogy ezek a névmások egy morfológiai egységet alkottak

egy-egy újdonsült operátorral (né-, vala-, akár-, az-, hogy- …).5

A vala- a TESz (Benkő 1976) szerint a való igenév allomorfja, azaz,

nem finit igealak. A vala + névmás alakú kifejezésekben első közelítésben

egzisztenciális operátornak lehetne tekinteni; számos elméleti és empirikus

meggondolás szól azonban amellett, hogy jóllehet a vala-kifejezések

egzisztenciális értelmezésűek, mégsem tekintendők egzisztenciális kvantornak.

Egy lehetséges modellelméleti rekonstrukció szerint az ómagyar kori vala

episztemikus operátornak tekinthető: Dayal (1997) javaslatát az ómagyarra

alkalmazva azt mondhatjuk, hogy a vala szerepe, hogy az értelmezést minden

szóba jöhető episztemikus alternatívára kiterjessze, úgy, hogy a vala-kifejezés

jelöletének kötelező módon váltakoznia kell, amenyiben lennie kell legalább két

alternatív világnak, amelyben mást és mást jelöl. (l. Bende-Farkas megj. alatt).

A vala+névmás alakú kifejezés (vonatkozó) mellékmondatokban szabad

változót bevezető, KV olvasatú (illetve, a KV olvasatot legalábbis megengedő)

DP, amely információhiányt és ‘mindegy-melyik’ státuszt is jelölhetett.

Tartománya szűkebb lehetett az akár -kifejezéseknél, de mindenképpen tágabb,

volt, mint a né-kifejezéseké.

Szintaktikai kategóriák szerint a vala-család tagjai a következőképpen

csoportosíthatók:

5 A nyelvemlékekben a Jókai- és az Érdy-kódexben találkozni aluldeterminált névmással a tagadás

vagy a kondicionális hatókörében:

(i) a. Ha kedeeg my kewessee annal nagyobot zolt volna. hyzóm hogy mind ez vylaag sem

foghatta volna meg (ÉrdyK 54a)

Mm:‘Ha (Szent János) valamennyire/bármennyire nagyobbat/hangosabban szólt volna,

hiszem, hogy az egész világ sem érthette volna meg’

b. Az yo lelkew embernek kedeeg nagyob erdemót zerez vele chak ky neky ne engheggyen

(ÉrdyK 82b)

Mm:‘(Az ördög csábítása) a jólelkű embernek megsokasítja az érdemeit, csak (az kell, hogy)

senki ne engedjen neki’

BENDE-FARKAS ÁGNES


Determinánsok: valami, valaminemű, valamennyi, valahány.

Determinánsok: valamely, valami, valamelyik.

DP: valaki, valami, valamelyik.

XP-k (határozószók/DP-k): valahol, valamikor, valaha.

Gyakoriság-határozók: valahányszor, valamennyiszer.

A vala-kifejezések a kódexekben többnyire szintaktikailag vagy logikailag

alárendelt helyzetben (mellékmondatban, illetve valamely operátor hatókörében)

fordultak elő. Nem használták őket utóspecifikus módon, új diskurzustopik

bevezetésére. Mindamellett előfordulhattak episztemikus specifikus használattal,

akár szűk hatókörrel is, intenzionális kontextusban. A (46)-os példában

származtatott specifikus olvasatról beszélhetünk: a mondatban szereplő

nővéreknek közvetlen bizonyítékuk volt egy bizonyos valaki jelenlétéről, akkor

is, ha ezt a személyt nem tudták pontosan azonosítani.

(46) az sororok hallottak jmadsagnak jdeyen mynt ha valakyvel zolt volna. Az

zoot hallyak vala de nem erthetyk vala (MargL, 15–16/ 8 r–v)

Mm: ‘A nővérek hallották az ima idején, mintha valakivel beszélt volna. A

szavakat/a szózatot hallották, de nem értették.’

A (47)-es példában ismét származtatott vagy közvetett specifikus értelmezésről

lehet szó, hiszen ha valaki azt mondja, hogy szeretne kérni valamit, akkor

számára a kérés (jelölete) pontosan megatározott. (A példában persze az olvasó

is megtudja, mi volt a kérés.)

(47) Tahat vepec ọ hozia zebedeus fiainac ańńoc ọ fiaiual ọzuọ imaduan &

keruē valamit ọ tọllọ … è ket fiamnac eggic vl'l'ọn te iog fèlọllèd (a

mennyben) (MünchK 26ra)

Mm: ’Tehát hozzá lépett a Zebedeus fiainak anyja, fiaival együtt, áhítattal

köszöntvén, és kérvén valamit tőle: … e két fiamnak egyike üljön a te

jobbodon (a mennyben)’

A következő példa, a (48)-as, gyaníthatóan szintén specifikus olvasatú,

legalábbis közvetve; az okoskodás hasonlít a (47)-beli példáéhoz. Ha az eredeti

kognitív ágens jól meghatározható dologról szeretett volna egyezségre jutni,

akkor ezt az olvasó is elfogadhatja, akkor is, ha ő maga nem tudja közelebbről

behatárolni.

(48) En akernec[sic!] valamÿt te veled zerzenem en lelkemnek ÿduessegerewl

(JókK 38)

Mm: ‘Szeretnék veled valami egyezséget kötni/egyezségre jutni a

lelkiüdvömről’



Partitív-specifikus vala-kifejezést tartalmaz a (49)-es példa, ahol a birtokos -ik

szuffixum expliciten kódolja a partitivitást.

(49) hogyha baratoknak valamelyk eluezend Akarok ewerte tartoznom vrnak

ocott adnÿa (JókK 119)

Mm: ‘Hogyha a barátok közül valamelyik elvész, azt akarom, hogy

számadással tartozzam érte az Úrnak’ (valamely tartománya: a

ferencesek halmaza)

A vala-kifejezések előfordulhattak a tagadás közvetlen hatókörében:

(50) a. akara megmosdani a gimọlč kèrtbē mert heu vala. & nē vala ot valaki a

kèt èl rèitezet vèntọl megvaluā (a két elrejtőzött öreget kivéve) (BécsiK

168-169)

Mm: ‘(Zsuzsánna) meg akart mosdani a gyümölcsösben, mivel hőség volt,

és nem volt ott senki a két elrejtőzött vénembert kivéve’

b. akarom hogy fogagyad ennekem hogy sonha valamely lelkest meg ne

sercz..| auagy embert | sem valamy kart mendennemew allatban tenny ne

merý (JókK 149)

Mm: ‘akarom, hogy megfogadd nekem, hogy soha senki lelkest vagy

embert meg nem sebesítesz, és semmiben ne merj semmi kárt tenni.’

A tagadást illetően két alesetet kell megkülönböztetni:

A vala-kifejezések állító mondatokban fordultak elő a tagadás

hatókörében. Ez a jelek szerint elsősorban hatóköri kérdés, pusztán arra

utal, hogy az ómagyar kori vala-DP-k nem voltak pozitív polaritású

elemek.

Tiltásokban, deontikus modalitást kifejező mondatokban NPE olvasatot

nyertek, ami az episztemikus DP-k jellemzője (Haspelmath 1997,

Aloni–Port 2006). A valami determináns a mai magyarban is

hasonlóképpen viselkedik a nehogy-gyal kezdődő mondatokban, jóllehet

a mai vala-DP-k pozitív polaritású elemek:

(51) a. Tartok tőle, nehogy Mari megtudjon valamit a karácsonyi tervekről.

b. Nehogy már megint valami kifogással állj elő!

A vala-kifejezéseknek gyakran tulajdonítható episztemikus vagy korlátlan

választék olvasat:

(52) Es el fordola tarsihoz nagÿ czudalatossagual monda melyet valaha lattam

volna olynagÿ allatÿw ez (JókK 22)

Mm: ‘És társaihoz fordulva nagy csodálkozással/csodálattal mondta: “Ez a

legnagyobb(?), amit valaha (is) láttam” ’

BENDE-FARKAS ÁGNES


(53) De zent fferencz ewnek [sic!] yewueset yogondolattyat es kysalasat annak

elewtte meg tuda ewlelkeben mÿ elewtt valamÿt nekÿ mondott uolna:

(JókK 77)

Mm: ‘De Szent Ferenc lélekben megtudta az ő jövetelét, jó gondolatait és

küzdelmét, mielőtt bármit is mondott volna neki’

Valami, mindegy ki/mi/hány/mennyi:

(54) Es hogÿ valamennÿet yartuolna esmeg hÿua ewtett smonda ... (JókK 28)

Mm: ‘Miután valamennyit haladt előre, ismét (magához) hívta, és azt

mondta…’

Az ómagyar és a középmagyar korban a vala-kifejezések lehettek vonatkozó

névmások, illetve vonatkozó DP-k. Ebben a funkcióban általában ’fejetlen’,

szabad vonatkozó mellékmondatokban fordultak elő, amelyek többnyire

általánosítást fejeztek ki. (Alig néhány eset ismert, amikor epizodikus

mondatban a vonatkozó mellékmondat pontosan behatárolható individuumnak

felel meg.)

Az (55)-ös példában a latin fordítás jelenléte is megerősíti, hogy a valaki

vonatkozó névmásként értendő. A példák azt is megmutatják, hogy a vonatkozó

mellékmondat lehetett kötelező bővítmény vagy adjunktum. Az (58) alatti

példák jól szemléltetik a vala előtagú vonatkozó névmás korlátlan választék

olvasatát: a beszélő (Ruth) nem tudhatja, hogy akihez szól (Noémi), hova fog

menni, hol fog lakni, de ez számára nem is releváns.

(55) valaki iste(n)nec zolgal orzagl vgy mint orozlan

Qui seruit deo regnat vt leo (GuaryK 11)

Mm: ‘Aki istennek szolgál, oroszlánként uralkodik’

(56) Es hogÿ valakÿ mend ew yonhaual zeretne ez zerzetett legymelÿ ygen

bewneslegÿen Demaga yrgalmaz neky ysten (JókK 104)

Mm: ‘Aki teljes szívéből szereti ezt a szerzetet, az isten megirgalmaz neki,

akármilyen bűnös legyen is’



(57) a. Mert valaky hatra nez nem melto mennyeknek orzagara:

(Könyvecse 2v)

Mm: ‘Mert aki hátra néz, nem méltó a menyországra’

b. valamit parāčolandaz tėzem (BécsiK 6)

Mm: ‘Amit (csak) parancsolsz, megteszem/azt teszem’

‘Bármit parancsolsz, megteszem/azt teszem’

c. walakinek azert elleten feie es homloka waģon: ez elleten

termezetzerent elọs elmeiọ: (TihK 53r)

Mm: ‘Akinek tehát ilyen a feje és a homloka, az természet szerint éles

elméjű’

(58) a. Valahoua menèndėz mėgėc (BécsiK 2)

Mm: ‘Ahova mész, én is megyek’

‘Bárhova mennél, én is megyek (veled)’

b. valahol lakozādal èn es lakozom. (BécsiK 2)

Mm: ‘Ahol lakozol/lakni fogsz, én is ott lakom (majd)’

‘Bárhol laknál, én is ott fogok lakni’

(59) vala hol vaģon az the keenczed. ott vagÿon az the zÿwed ees. (ÉrdyK 136a)

A (60) alatti példa azon kevés epizodikus mondat egyike, ahol a vonatkozó

mellékmondat jelölete kontextuálisan igen pontosan meghatározott. Előzménye:

Júdást megkérdik a poroszlók, hogyan, honnan ismerhetik fel Jézust.

(60) Valakit megapolandoc ọ az fogiatoc ọtèt (MünchK 33rb)

Mm: ‘Akit megcsókolok, ő (lesz) az. Fogjátok meg.’

A teljesség kedvéért álljon itt még egy példa, ahol a vonatkozó mellékmondatok

meglehetősen pontosan meghatározzák, kiről van szó:

(61) valakÿ elezer az veternÿeere mennee. kÿnek mÿklos ees vona newe azth

teenneek pÿspekkee (ÉrdyK 157a)

Mm: ‘Aki elsőnek megy az esti istentiszteletre, és akit Miklósnak is

hívnak, azt tegyék meg püspöknek.’

A vala-mellékmondatok előfordulhattak kvantorok restriktorában, ami ismét a

mellett szól, hogy a vala-kifejezések nem voltak egzisztenciális kvantorok. (Ha

kvantorok lettek volna, akkor a minden nem tudta volna lekötni az általuk

bevezetett változót.)

(62) Mindọn valaki atťafiat ģů˙lọli ez eľeten embọr ģilcos (GuaryK 6)

Mm: ‘Mindenki, aki testvérét, felebarátját gyűlöli, az ilyen ember gyilkos’

BENDE-FARKAS ÁGNES


(63) Es mÿnden valakÿ ew hazaat el hagÿangÿa: ... az en newmeeerth: zaaz

anneet veezen erette. (ÉrdyK 207b)

Mm: ‘És mindenki, aki a házát elhagyja, ... az én nevemért, száz annyit

kap érte’

Ebben a részben láthattuk, hogy az ómagyar kori vala-kifejezések értelmezési

lehetőségei meglehetősen széles skálát fogtak át: Jóllehet nem voltak

utóspecifikusak, rendelkezhettek partitív-specifikus vagy közvetetten specifikus

értelmezéssel. Emellett előfordulhattak az azonos tagmondati tagadás

hatókörében, akár ’egyszerű’ tagadó mondatban, akár tiltásokban. Ez utóbbi

egyike az episztemikus (’nem ismeretes, nem releváns, pontosan kiről van szó’)

értelmezés jellemzőinek. A vala-DP-k vonatkozó névmási szerepet is

betölthettek, többnyire szabad vonatkozó mellékmondatokban, amelyek

általánosítást fejeztek ki; a vala-kifejezésnek, illetve a mellékmondat egészének

ilyenkor sem volt pontosan behatárolható jelölete.

A vala-kifejezésekről nem mondható el, hogy az antispecifikus vagy a

korlátlan választék olvasat elidegeníthetetlenül hozzátartozott értelmezésükhöz.

A vala morfémáról sem állítható tehát, hogy egyetlen jelentésmozzanat

’kódolása’ lett volna a feladata. Ebből az ómagyar kori vala-kifejezések

értelmezésére nézve az következik, hogy egységes kezelést igényelnek, olyan

(gyenge) igazságfeltételekkel, amelyek összeférnek változatos használati

módjukkal. Ómagyar kori használatuk két problematikus esetéről, a vala-DP-k

és determinánsok antispecifikus, KV haszálatáról, valamint a vonatkozó névmási

szerepről más módon kell számot adni. A vonatkozó névmásra jellemző

maximalitási olvasat a logikai szerkezetből fog következni, az antispecifikus-KV

használat pedig az igazságfeltételekhez járuló implikatúrákból.

3.3. Széles spektrumú határozatlan leírások A vala-kifejezések változatos értelmezési lehetőségei (a specifikusság bizonyos

válfajaitól az episztemikusságig) arra engednek következtetni, hogy gyenge

igazságfeltételekkel rendelkeztek, és ezekhez többféle pragmatikai többlet

járulhatott. A vala-kifejezésekről tehát nem mondható el, hogy specializálódtak

volna, például az episztemikus vagy a ’korlátlan választék’ olvasat kifejezésére,

szemben a spanyol algún-nal, a német irgendein-nel, vagy a mai akár-DPkkel.

Közvetett, empirikus érvként követkkezzék egy sorozat példa az Érsekújvári

kódex három egymás után következő oldaláról, Sienai Szent Katalin

legendájából:

Specifikus értelmezés (utólagos specifikáció):



(64) az naptwl fogwa ew zwweben kezde gerÿedeznÿ valamelÿ zerzetnek

rwhaÿanak kewāsaga Es ÿeleswl attÿank zent damokosnak zerzetÿt

(197vb)

Mm: ‘attól a naptól kezdve kezdte kívánni valamely(ik) szerzetnek a

ruháját, jelesül, Szent Domonkos atyánk szerzeté(é)t’

Partitív használat. Szent Katalin látomásában megjelenik egy sereg szent,

mindegyik egy-egy szerzetesrend alapítója.

(65) Es mÿkoron mÿnd az zentek katerÿnath ÿnteneÿek hogi walameliet az zent

zerzetek kezzwl walaztana ew maganak ... keezde iarwlnÿ atÿank zent

domokos eleÿben (198ra)

Mm: ‘És amikor a szentek mind intették Katalint, hogy a szent szerzetek

közül válassza ki valamelyiket magának, ... atyánk szent Domonkos elé

járult’

Negatív polaritású elem, deontikus modalitás hatókörében. Szent Domonkos

szól Katalinhoz:

(66) Es ne zegienlÿ walamÿ banthalmat ez zerzetben wallanod (198rb)

Mm: ‘És ne szégyellj semmiféle bántódást (sem) szenvedni ebben a

szerzetben’

‘És ne szégyelld, ha valamilyen/akármilyen bántódást is szenvedsz

ebben a szerzetben’

Szintén modális kontextusban előforduló negatív polaritású kifejezés található a

(67)-es példában. Szent Katalin apja beleegyezését adja, hogy lánya szerzetbe

menjen, és a következő ígéretet teszi:

(67) Es ÿnnen towa mÿ tegedet walamÿben te mÿwelkedetÿttwl megh nem

wonzwnk awagÿ bantwnk (198rb)

Mm: ‘És ettől fogva semmiben nem akadályozzuk a te cselekedeteidet’

3.4. A vonatkozó névmási használat és problémái A szemantika számára az ómagyar vonatkozó névmási vala-kifejezések

meglehetősen problematikusak. A vala-kifejezések határozatlan leírásként par

excellence egzisztenciális értelmezésűek,6 és új diskurzusreferens bevezetését

szolgálják. A szabad vonatkozó mellékmondatokat bevezető operátorok ezzel

szemben unicitási és maximalitási operátorok (Jacobson 1995). Ezek a

mellékmondatok a(z adott kontextusban) maximális individuumot jelölik,

amelyre teljesülnek a mondat „többi része” által támasztott feltételek. A

6 Természetesen nem a szamaras szerkezetekben.

BENDE-FARKAS ÁGNES


vonatkozó névmás olyan operátornak tekinthető, amely egy predikátumnak (a

(68)-as példa esetében ez a Péter ... -t olvas) megfelelteti a vonatkozó halmaz

(kontextuálisan behatárolt) egyetlen legnagyobb elemét.

(68) Amit Péter olvas, az a Csíkos könyvek féltve őrzött példánya.

Előfeltevés: létezik egy és csakis egy individuum, amelyre igaz, hogy

Péter olvassa.

Állítás: ez az individuum azonos a Csíkos könyvek féltve őrzött

példányával

Tekintve, hogy az ómagyar vala-kifejezéseket egységesen szeretnénk kezelni, a

feladat az, hogy a vonatkozó mellékmondatok hozzájárulását úgy vezessük le,

hogy a vala-kifejezést nem tekintjük maximalitási operátornak. A (62) és (63)

példák alapján a vala-kifejezéseket egzisztenciális kvantornak sem tekintjük.

Ehelyett a vala-kifejezéseket szabad változót tartalmazó nyitott propozíciónak

tekintjük. A vonatkozó mellékmondatok maximalitási olvasatát tehát más

tényezőkből kell levezetni. Korábbi munkánk során a vonatkozó névmási vala-

kifejezések reprezentációjában lehetséges világok fölötti univerzális kvantort

feltételeztünk (Bende-Farkas, megj.a., Dayal 1997-et követve), amely felelőssé

tehető az individuumváltozó tartományának kiszélesítéséért és a vonatkozó

mellékmondat jelöletének váltakozásáért, a lehetséges világ-paraméter

függvényében. A továbbiakban viszont egy ennél lényegesen egyszerűbb

megoldást mutatunk be.

A szabad vonatkozó mellékmondatok korrelatív szerkezetek Az ómagyar kori szabad vonatkozó szerkezetek voltaképpen korrelatív

szerkezetek. Ezt a besorolást első látásra formai szempontok indokolják, de,

amint látható lesz, azzal az előnnyel jár, hogy a korrelatív szerkezetek

szemantikájának a segítségével levezethető a maximalitási olvasat, anélkül, hogy

a vala-kifejezést maximalitási operátornak kellene tekinteni.

A korrelatív mellékmondatok jellemzői (Lipták 2009a nyomán) a

következőképpen foglalhatók össze:

1. Az esetek elsöprő többségében a bal periférián találhatóak.

2. Több, egymás után következő vonatkozó kifejezést tartalmazhatnak:

(69) (frater Rufen) Valamÿkoron valakytewl hÿwatattÿkuala ezenne

nehezseguel es zerelmuel es zauanak kesedelmeuel ewtet hÿuonak

feleluala (JókK59–60)

Mm1: ‘Amikor valaki szólította, annyira nehezen, igyekezettel és

késlekedve válaszolt neki’

Mm2: ‘Bármikor, bárki szólította, annyira nehezen, igyekezettel és

késlekedve válaszolt neki’



(70) Es azert valamÿkoron mÿtt zoluala zent fferenczrewl mondÿauala ffrat[er]

lleo En dragalatosim mend nagÿok: de zent fferencz es nagy (JókK 44)

Mm: ‘Bármikor, bármit mondott frater Leo Szent Ferencről, hozzátette:

„Kedveseim, mind nagyok, de Szent Ferenc is nagy!”’

3. A főmondat a mellékmondatra (az általa jelölt individuumra) visszautaló

korrelátumot tartalmaz (vö. az (57c) vagy az (59)-es példával); a korrelátum

határozott leírás, mutató névmási(i kifejezés).

A szabad vonatkozó mellékmondatok és a korrelatív szerkezetek egyaránt

maximalitást fejeznek ki (Jacobson 1995, Grosu-Landman 1998). A korrelatív

szerkezetek visszavezethetők a feltételes szerkezetekre (hivatkozásokért l.

Lipták 2009a, 2009b).

Közvetett bizonyítékot szolgáltat a két szerkezet közti párhuzamra a

(71)-es példa az ómagyar korból. Ezek a mondatok a látszat ellenére feltételes

szerkezetek, amelyekből hiányzik az alárendelő kötőszó. ((71a) és (71b) nem

szabad vonatkozó szerkezet, hiszen a mellékmondat nem logikai alany.)

(71) a. walakÿ az kÿczÿnded weethkezettel nem gondol lassan lassā Igen

nagÿra newekedÿk (ÉrsK 130ra)

Mm: ‘Ha valaki nem törődik az apró bűnökkel, azok lassacskán igen

nagyra nőnek’

b. Mert valakÿ vakmeróseeggel es tudwan veetkózÿk zent leelek ellen

valo bÿn (ÉrdyK 46a)

Mm: ‘Mert ha valaki vakmerően és szándékosan vétkezik, az a

Szentlélek ellen való bűn’

A korrelatív és a feltételes szerkezetek közti párhuzam magyarázhatja, hogy a

(72) alatti két mondatot egymás szinonimájaként értékeli a szemantikai

kompetencia ((72a) az ómagyar kori (57a) parafrázisa).

(72) a. Valaki hátranéz, (az) nem méltó a menyországra

b. Ha valaki hátranéz, nem méltó a menyországra

Ha a korrelatív szerkezetek visszavezethetők a feltételes szerkezetekre, akkor

érvényes lesz rájuk a kondicionálisokra vonatkozó szamaras ekvivalencia:

(73) (∃x.[P(x)]) → φ ≡ ∀x.[P(x) → φ]

(A dinamikus logika szerint x-nek lehet szabad előfordulása φ-ben).

A szamaras ekvivalencia érvényessége azt jelenti, hogy a korrelatív szerkezetek

értelmezésekor nincs szükség külön maximalitási operátorra, hiszen a

maximalitási olvasat a kondicionális interpretációjából (automatikusan)

következik. Azaz, az alábbi példa mondatai ekvivalensek lesznek:

BENDE-FARKAS ÁGNES


(74) a. Valaki hátranéz, (az) nem méltó a menyországra.

b. Ha valaki hátranéz (az) nem méltó a menyországra.

c. Mindenkire igaz, hogy ha hátranéz, nem méltó a menyországra.

3.4.1. A ‘korlátlan választék’ olvasat ábrázolásáról Ebben a részben a ’korlátlan választék’ jelentésösszetevőt tárgyaljuk, tekintettel

arra, hogy az ómagyar vala-kifejezéseknek nemcsak vonatkozó

mellékmondatokban, hanem más szintaktikai környezetekben is meglehetett ez

az olvasata. Pontosabban, Dayal (1997) és az ő gondolatmenetét továbbvivő von

Fintel (2000) javaslatait fogjuk ismertetni. Mindkét elemzés a whatever

vonatkozó névmásra összpontosít, de valószínűleg a mondat belsejében található

DP-kre is alkalmazható.

Dayal és von Fintel elemzésének ismertetését azért is fontosnak

tartottuk, mivel a KV jelentést mindkét szerző beépítette az igazságfeltételek

közé, miközben az ómagyar adatok (és talán a mai magyar adatok egy osztálya

is) ezt a megoldási módot nem támasztják alá (l. még Alonso-Ovalle–Menéndez-

Benito 2010 ide vonatkozó megjegyzéseit, vagy Jayez és Tovena munkáságát).

Mielőtt a Dayal–von Fintel elemzést ismertetnénk, le kell szögeznünk,

hogy az ómagyar vonatkozó mellékmondatok ’korlátlan választék’ olvasatával

nem szükséges külön foglalkozni. Ha a vala-kifejezés a szamaras ekvivalencia

hatálya alá esik, akkor eleve univerzálisként értelmeződik. Ekkor azonban az is

automatikusan következik, hogy a beszélő nem tudja azonosítani a jelölt

individuumo(ka)t, és kilétük a diskurzusban is irreleváns lesz. Továbbra is

problematikus marad azonban a mondat belsejében előforduló vala-DP-k

antispecifikus, korlátlan választék olvasata.

A Dayal és von Fintel nevével fémjelzett elemzéshez visszatérve, ennek

az elemzésnek az első lépése az, hogy Dayal különválasztja a vonatkozó névmás

what hozzájárulását az ever-étől. A what vonatkozó névmási operátornak felel

meg, amely unicitási/maximalitási előfeltevést vezet be. Az -ever a maga

rendjén egy episztemikus összetevőt vezet be, amely a lehetséges referensek

váltakozásáért felelős (a beszélő episztemikus állapotainak megfelelően). Az

-ever operátor szolgáltatja a magyarázatot a whatever univerzális (disztibutív)

olvasatára.

Dayal és von Fintel fő példája a (75) alatti mondat:

(75) There is a lot of garlic in whatever (it is that) Arlo is cooking.

‘Bármit/Akármit főz(ne) is Arlo, sok benne a fokhagyma’

A beszélő nem tudja, mit is főz Arlo, de abban biztos, hogy sok benne a

fokhagyma.



Dayal és von Fintel olvasata szerint:

Bizonyos: egy valaminek a megléte a való világban és (ez már elemzés

dolga) a beszélő ismereteivel összeférhető lehetséges világokban.

Az -ever operátor a beszélő számára elérhető lehetséges világokon fut

végig; Dayal eredeti javaslata szerint lennie kell (legalább) két

lehetséges világnak, amelyben Arlo mást és mást főz.

Von Fintel (2000) többek között az alábbi alternatív javaslatok következményeit

tárgyalja:

A D változat (Dayal eredeti javaslata) szerint whatever a beszélő számára

elérhető doxasztikus alternatívákon fut végig, olyan lehetséges világokon,

amelyekben Arlo mást főz, mint a való világban. A (75)-ös mondat fő állítása,

hogy minden alternatív világban igaz, hogy amit (abban a világban) Arlo főz,

abban sok a fokhagyma, attól függetlenül, hogy Arlo tulajdonképpen mit is főz.

(Sőt, a mondat csak akkor értelmezhető, ha Arlo világonként mást és mást főz.)

A D' változat (Dayal eredeti javaslatának von Fintel általi módosítása)

szerint előfeltevés státusza van annak, hogy a whatever-rel bevezetett

mellékmondat jelöletének váltakoznia kell. (Léteznie kell legalább egy olyan

lehetséges világnak, ahol a mondat jelölete más, mint a való világban.) Azaz, a

(75)-ös mondathoz visszatérve, ha Arlo történetesen minden lehetséges világban

ugyanazt főz, akkor az előfeltevés hamis, a mondat egésze pedig nem

értelmezhető.

D'-vel és a von Fintel által javasolt többi, előfeltevést tartalmazó

értelmezéssel az a gond (és ezt von Fintel elsőként ismerte fel), hogy a

beágyazott mondatban kifejezett episztmikus tartalmat (a kognitív ágens miben

bizonyos és miben nem) nem örökli meg a nagyobb, beágyazó szerkezet. Azaz, a

von Fintel által javasolt előfeltevések nem viselkednek előfeltevés módjára,

mivel nem örökítődnek át a mondat egészére olyan szintaktikai környezetben,

amelyet éppen az előfeltevések átörökítése jellemez. (Az előfeltevések

projekciójáról l. Karttunen 1974, Heim 1983.)

Az ómagyar kori vala-kifejezések értelmezését ez annyiban érinti, hogy

a vala előtag nem tekinthető modális operátornak, Bende-Farkas (megj.a.) Dayal

(1997)-re (és implicite von Fintel 2000-re) támaszkodó javaslata szerint. Az

antispecifikus, korlátlan választék olvasatot jellemző tartománybővítésnek és a

’mindegy, melyik’ olvasatnak nem lehet előfeltevés státusza.

Ezt a részt egy megjegyzés zárja, amely von Fintel, illetve Szabolcsi

Anna von Fintel által közvetített sejtésére reflektál.

BENDE-FARKAS ÁGNES


‘I was told at the SALT conference that there are languages that

make even more obvious distinctions between universal

whatever and ignorance/indifference whatever, such as

Hungarian which simply lacks the latter (Anna Szabolcsi, p.c.)’

(Von Fintel 2000: 38)

„Azt mondták nekem a SALT konferencián, hogy vannak

nyelvek, amelyek még ennél is világosabban különbséget

tesznek az univerzális és a tudatlansági, ’mindegy, melyik’

whatever között; ilyen nyelv a magyar is, amelyből az utóbbi

egyszerűen hiányzik (Szabolcsi Anna, személyes közlés).” (Von

Fintel 2000: 38.)

A korábban ismertetett adatok szerint az ómagyar vala-kifejezések

(episztemikus olvasatban) pontosan a ’nem tudom’, ’mindegy, melyik’ whatever

megfelelői, és ez ellentmondani látszik a Szabolcsi és von Fintel által

mondottaknak. A mai magyarban a valahányszor jelentheti azt, hogy ’mindegy,

hányszor’ (a (76b)-hez hasonló szerkezetekben):

(76) a. János valahányszor járt már Fokvárosban

b. Valahányszor János Fokvárosban jár, (mindig) megbánja

c. (Régies?) Valahányszor János Fokvárosban járt, ugyanannyiszor járt

Pekingben is.

3.4.2. Jayez és Tovena: implikatúrák Ebben a részben röviden táragyaljuk Jayez–Tovena (2011) javaslatát, amely a

mai és az ófrancia kori (un) quelque elemzésén alapul. Az általuk vizsgált anyag

érdekessége, hogy az ófrancia quelque ugyanúgy lehetett vonatkozó névmás,

mint az ómagyar valaki és társai.

Jayez és Tovena szerint az episztemikus határozatlan leírások

megkülönböztető jegyei konvencionális implikatúrákból következnek.7 A francia

quelque-re javasolt tesztjeik a magyar vala-kifejezésekre is alkalmazhatók,

illetve, a kódexekből kikereshetőek a teszteket példázó mondatok. A quelque és

a vala-kifejezések összevetéséből kitűnik majd, hogy a vala-kifejezések nem

rendelkeznek az episztemikus determinánsok minden tulajdonságával. Az ő

esetükben még kevésbé indokolt tehát, hogy az episztemikus, korlátlan választék

jelentésösszetevő az igazságfeltételek része legyen.

Jayez és Tovena szerint az episztemikus határozatlan leírásokra a

következő társalgási implikatúrák jellemzők:

7 Konvencionális implikatúrával rendelkeznek például a számnevek – a három implikatúrája a

pontosan három –, vagy a some, a néhány és megfelelőik – az implikatúra néhány, de nem

mindegyik –.



Közvetett információforrás: [quelque x][R][S] csak akkor elfogadható

egy adott kontextusban, hogyha az episztemikus ágens pusztán

következtet arra, hogy létezik olyan individuum, amely a

[quelque x][R][S] mondatot igazzá teszi. (Azaz, az ágens nem

rendelkezik közvetlen tapasztalás útján szerzett információval.)

(77) Le verrou ne coulisse pas; quelque idiot a fermé la porte avec un cadenas.

’A reteszt nem lehet eltolni; valami őrült lelakatolta az ajtót.’

Jayez és Tovena ezzel a feltétellel magyarázza az episztemikus kifejezéseknek

azt a tulajdonságát, hogy epizodikus mondatokban nem elfogadhatóak:

(78) a. ??Hier, j’ai rencontré quelque amie

’Tegnap találkoztam valami barátnőmmel’

b. Hier, Yolande a dû rencontrer quelque amie

’Tegnap Jolánnak találkoznia kellett valami barátnőjével.’ (episztemikus

modalitás)

Az ómagyar episztemikus használatú vala-kifejezések nem rendelkeznek ezzel

az implikatúrával, legalábbis nem társul hozzájuk konvencionális módon: A

szabad vonatkozó mellékmondatok vala-kifejezései (mivel mondatuk tipikusan

általánosítást fejez ki) nem kötődnek ahhoz, hogy a kognitív ágens mi módon

szerzett tudomást milyen individuumok létezéséről (vagy sem). Látható volt az

is a korábbi ómagyar példákból, hogy a vala-kifejezések elfogadhatóak

epizodikus kontextusokban is. A (47)-es és a (48)-as példákból pedig az látható,

hogy a kognitív ágens (a kérelmező) pontosan tudhatja, miről van szó (mi lesz a

kérés tartalma).

Információhiány, ‘megfelelési feltétel’. (Az ágens nem tudja, mely

individuum(ok)ra érvényes az állítás.)

(79) ?À l’époque je voyais toujours Yolande avec quelque amie, Marie

’Akkoriban Jolánt mindig valami barátnőjével, (jelesül,) Marival együtt

láttam.’

‘Mindegy, melyik’ (nincsenek kitüntetett individuumok): ez a

megszorítás voltaképpen következménye az információhiány

feltételének: [quelque x][R][S] csak akkor elfogadható egy adott

kontextusban, hogyha

– R-nek mindegyik eleme lehet S-nek is eleme, és

– R-nek mindegyik eleme lehet ￢S-nek is eleme. (Nem szükségszerű,

hogy R-nek mindegyik eleme egyben S-nek is eleme legyen.)

BENDE-FARKAS ÁGNES


(80) a. ??Tu peux prendre un carte quelconque, mais pas n’importe laquelle

‘Elvehetsz vagy egy kártyát, de nem akármelyiket’

b. ??Yolande a probablement rencontré une amie quelconque, qui n’était

pas Marie

’Jolán feltehetőleg találkozott vagy egy barátnőjével, aki nem azonos

Marival’

Korábban a (64)-es példából látható volt, hogy az ómagyar vala-kifejezések

jelöletét lehetett utólag pontosítani:

(81) (= (64)) az naptwl fogwa ew zwweben kezde gerÿedeznÿ valamelÿ

zerzetnek rwhaÿanak kewāsaga Es ÿeleswl attÿank zent damokosnak

zerzetÿt (ÉrsK 197vb)

Mm: ‘attól a naptól kezdve kezdte kívánni valamely(ik) szerzetnek a

ruháját, jelesül, Szent Domonkos atyánk szerzeté(é)t’

Jayez és Tovena szempontrendszerét alkalmazva úgy tűnik, az ómagyar vala-

kifejezések esetében az episztemikus, antispecifikus hatás nem olyan robusztus,

mint a francia quelque, quelconque esetében.8 Az ómagyarban a vala-kifejezés

pontos jelölete vagy utólag specifikálható, vagy eleve ismert is lehet (legalábbis

egy kognitív ágens számára).

A vala-kifejezéseknek a legerőteljesebben antispecifikusságra utaló

tulajdonsága a vonatkozó névmási használat, és a tagadás, tiltás hatókörében

való előfordulás. Szerencsésebb lenne a vala-kifejezések esetében inkább nem-

specifikusságról, kvázi-episztemikus használatról, mint következetes

antispecifikusságról beszélni.

A kvázi-episztemikus használat nem következett (legalábbis a kódexek

korában már nem következett) a vala-kifejezések inherens tulajdonságaiból. Az

sem állítható teljes bizonyossággal, hogy az episztemikus jelentésmozzanat a

quelque vagy a néhány implikatúráival összevethető, konvencionális implikatúra

lett volna.

3.5. A vala morféma és jelentése Javaslatunk szerint a vala-kifejezés szemantikai hozzájárulása a vonatkozó

mellékmondatokban is csupán egy szabad változó bevezetése, semmi más. A

maximalitási olvasat lehet egy konstrukciós szabállyal beillesztett rejtett

operátor hozzájárulása (Σ a (82b)-ben).9 Ha elfogadjuk, hogy az ómagyar szabad

vonatkozó mellékmondatok korrelatív szerkezetek, akkor ábrázolásuk

8 A német irgendein-nal összevetve hasonló következtetésre juthatunk. 9 (82-b) csupán a teljesség kedvéért szerepel a lehetséges elemzések között, azon nyelvészek

álláspontját képviselendő, akik netán nem fogadják el a korrelatív szerkezeteknek a feltételes

szerkezetekre történő redukcióját.



ekvivalens a feltételes szerkezetek ábrázolásával ((82c)). A 3.4. részben

kifejtettek alapján (82c) a preferált elemzés.

(82) a. valaki : személy(x)

b. [ < [X|X = Σx.P (x)] , [y|y = X;Q(X)] > ]10

c. [ ε x.[P(x)] → εy.[y = x;Q(x)]]11

A (82a), (82c) alatti elemzések együttese számot tud adni a minden alá történő

beágyazásról, (l. a (62), (63) alatti példát), a ’megengedő’ (akárki-típusú)

olvasatok ritkaságáról, valamint az alkalomszerű episzemikus specifikus

olvasatokról is. (Az episztemikus, illetve a korlátlan választék olvasat legfeljebb

implikatúra státuszú, tehát más dimenzióba tartozik, mint az igazságfeltételek.)

4. Összefoglalás, nyitott kérdések A vala-kifejezések az ómagyar korban nem voltak pozitív polaritású elemek,

nem vezettek be diskurzustopikként szolgáló referenst. Gyakran használták őket

kvázi-episztemikus módon, ’mindegy, melyik’ olvasattal, ami az episztemikus,

illetve a korlátlan választékot kifejező elemekkel rokonítja őket. Ennek ellenére

nem mondható el róluk, hogy ez az értelmezés elidegeníthetetlen tulajdonságuk

volt; azaz, nem sorolhatók az inherensen episztemikus vagy korlátlan

választékot kifejező DP-k közé, amilyen például a német irgendein, a spanyol

algún, a francia quelque, quelconque, vagy a mai magyar akárki, bárki. A

következtetés az, hogy a ’megengedő’, az értelmezési tartományt kibővítő

viselkedés jelentkezhet a többi korlátlan választék tulajdonságtól (’nem tudom,

melyik’, ’mindegy, melyik’) függetlenül.

A vala-kifejezések viselkedése arra is rávilágít, hogy a ’nem tudom,

melyik’, és a ’mindegy, melyik’ jelentésmozzanat viszonylag könnyen vissza-

vonható, tehát implikatúra státuszú.

A vala-kifejezések vonatkozó névmási használatakor jelentkező

maximalitási olvasat levezethető a korrelatív és a feltételes szerkezetek

rokonságából. Ezekben a szerkezetekben a vala-kifejezés maximalitási olvasata

a kondicionális interpretációjának a következménye.

Mindezek a meggondolások lehetővé tették a vala-kifejezések egységes

kezelését. A javasolt elemzés szerint a vala-kifejezések a dinamikus szemantika

határozatlan leírásai, szabad változót tartalmazó, nyitott propozicionális

kifejezései, amelyek ekképpen mindenféle környezetben előfordulhatnak. A

mondat belsejében található vala-kifejezések episztemikus vagy korlátlan

választék olvasata a hozzájuk társuló implikatúrákból következik; az

implikatúrákat azonban nem tekintjük az igazságfeltételek részének.

10 (Σ: a konstrukcióban bevezetett maximalitási operátor, a ; az aszimmetrikus konjunkció) 11 ε új diskurzusreferenst bevezető operátor, nem kvantor, vö. van den Berg 1996.

BENDE-FARKAS ÁGNES


Ez a dolgozat nem tért ki a vala-kifejezések változásainak elemzésére.

Ebben az összefoglalásban két megjegyzés fűzhető a magyar határozatlan

leírásokat ért változásokhoz. Az első egy megfigyeléssel kapcsolatos: a

vizsgálatnak ebben a szakaszában úgy tűnik, az ómagyar és a mai magyar vala-

kifejezések kevésbé különböznek egymástól, mint ahogyan az a vizsgálódás

elején várható volt, legalábbis atekintetben, hogy az episztemikus, antispecifikus

értelmezés az ómagyar korban sem volt elidegeníthetetlen tartozéka ezeknek a

kifejezéseknek. A második mozzanat a vala-kifejezések jelentéstartományának

’elmozdulásával’ kapcsolatos, egy negatív → pozitív skála mentén (vö. Jäger

2008-cal a határozatlan leírások lehetséges jelentésváltozásairól): A mai

magyarban a vala-kifejezések vonatkozó névmási használata elhanyagolható

(talán a valahány(szor), valamennyi kivételével); emellett pozitív polaritású

elemek, és előfordulhatnak utóspecifikus vagy akár e-specifikus értelmezéssel.

Episztemikus, nem-specifikus használat jóformán csak a valami(féle)

determinánst (és talán a valamennyi-t és a valaha időhatározót) jellemzi.

Nyitott empirikus kérdés marad a határozatlan leírások paradigmájának,

illetve a paradigmán belüli szemantikai munkamegosztásnak a szerepe abban,

hogy a vala-kifejezések az ómagyar korban nem voltak utóspecifikusak, és

gyakori volt episztemikus, illetve korlátlan választékot kifejező használatuk,

miközben interpretációjuk nem indokolná ezt a specializációt. Gyanítható, hogy

a né- előtagú kifejezések specializációja játszhatott közre abban, hogy a vala-

kifejezésekre inkább a kváziepisztemikus használati mód volt a jellemző.

Ugyancsak a paradigma más osztályainak hatását kereshetjük abban,

hogy a vala-kifejezések használati módja megváltozott (pozitív polaritású

elemek lettek, korlátlan választék értelmezésük szinte kizárólag az is

partikulával való kombinációban van jelen, és erősebben episztemikus

értelmezéssel egyedül a determinánsi valami rendelkezik). Feltehetőleg az akár-

kifejezéseket és a negatív egyeztetést, az s-kifejezéseket érintő változások

következménye lehet, hogy a vala-kifejezések értelmezési lehetőségei is

megváltoztak. Ezekről a kölcsönhatásokról azonban csupán a modellelméleti

szemantika eszközeire hagyakozva nem lehet számot adni.

A projektumról Az itt bemutatott munka a K 108951 (A kvantorok grammatikája és a nyelvi

relativizmus) OTKA-projektum támogatásával készült.

Az ómagyar példák forrásai BécsiK: Bécsi kódex. Mészöly Gedeon (szerk.). 1916. MTA. Budapest.

ÉrdyK: Érdy kódex. A Sermones projektumtól. (http://sermones.elte.hu/erdy/)

ÉrsK: Érsekújvári kódex. Haader Lea (szerk.). 2013. Tinta Könyvkiadó, MTA

Nyelvtudományi Intézet.

GuaryK: Guary kódex. Szabó Dénes (szerk.). 1944. Budapest.

JókK: Jókai kódex. P. Balázs János (szerk.). 1981. Akadémiai Kiadó. Budapest.

http://sermones.elte.hu/erdy/



Könyvecse: Könyvecse az szent apostoloknak méltóságokról. Pusztai István

(szerk.). 1985. Magyar Nyelvtudományi Társaság. Budapest.

MargL: Margit-legenda. P. Balázs János – Dömötör Adrienne – Pólya Katalin

(szerk.). 1990. Magyar Nyelvtudományi Társaság. Budapest.

MünchK: Müncheni kódex. Nyíri Antal (szerk.). 1971. Akadémiai Kiadó.

Budapest.

ÓMS: Ómagyar Mária-siralom. Benkő Loránd 1980: Az Árpád-kor magyar

nyelvű szövegemlékei. Akadémiai Kiadó. Budapest. 52-53.

TihK: Tihanyi kódex. Kovács Zsuzsa (szerk.). 2007. Magyar Nyelvtudományi

Társaság. Budapest.

Hivatkozások Abrusán Márta 2007. Even and Free Choice Any in Hungarian. McNally,

Louise – Puig-Waldmüller, Estella (szerk.) Proceedings of Sinn und

Bedutung 11. Universitat Pompeu Fabra. Barcelona. 1-15.

Aloni, Maria – Port, Angelika 2006. Epistemic Indefinites Cross-Linguistically.

In Elfner, E. – Walkow, M. (szerk.): Proceedings of NELS 36. 1–14. GLSA.

Amherst: Mass.

Alonso-Ovalle, Luis – Menéndez-Benito, Paula 2010. Modal Indefinites.

Natural Language Semantics. 18: 1–31.

Bach, Emmon – Jelinek, Eloise – Kratzer, Angelika – Partee, Barbara Hall

(szerk.) 1995. Quantification in Natural Languages. Studies in Linguistics

and Philosophy. Kluwer. Dordrecht.

Bende-Farkas Ágnes megj. alatt. Az univerzális és az egzisztenciális kvantorok

története. In: É.Kiss megj. alatt b.

Benkő Loránd (szerk.) 1976. A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára.

Akadémiai Kiadó. Budapest.

Berg, Martin v.d. 1996. The Internal Structure of Discourse. Doktori értekezés,

Universiteit van Amsterdam.

Dayal, Veneeta 1997. Free Relatives and Ever: Identity and Free Choice

Readings. In: Lawson, Aaron (szerk.) Proceedings of SALT VII. Cornell

University. Ithaca. 99–116.

É.Kiss Katalin megj. alatt a. A tagadó és a kérdő mondatok változásai. In: É.Kiss

megj. alatt b.

É.Kiss Katalin (szerk.) megj. alatt b. Magyar történeti mondattan. Akadémiai

Kiadó. Budapest.

Enç, Mürvet 1991. The Semantics of Specificity. Linguistic Inquiry. 22: 1–25.

Farkas Donka 1997. Dependent Indefinites. In Corblin, Francis – Godard,

Danièle – Marandin, Jean-Marie (szerk.) Empirical Issues in Syntax and

Semantics. Peter Lang. Bern. 243–267.

Farkas Donka 2002a. Extreme Non-Specificity in Romanian. Beyssade, Claire

(szerk.) Romance Languages and Linguistic Theory. John Benjamins.

Amsterdam. 127–151.

Farkas Donka 2002b. Specificity Distinctions. Journal of Semantics. 19: 1–31.

BENDE-FARKAS ÁGNES


Fintel, Kai von 2000. Whatever. In Jackson, B. – Matthews, T. (szerk.)

Proceedings of SALT X. Cornell University. Ithaca. 27–39.

Geach, Peter 1962. Reference and Generality. Cornell University Press. Ithaca.

Grosu Alexandru – Landman, Fred 1998. Strange Relatives of the Third Kind.

Natural Language Semantics. 6: 125–170.

Halm Tamás 2013. Free Choice Items in Hungarian. In Surányi Balázs (szerk.):

Proceedings of CECILS 2. Pázmány Péter Catholic University. Budapest.

Haspelmath, Martin 1997. Indefinite Pronouns. Clarendon Press. Oxford.

Heim, Irene 1982. The Semantics of Definite and Indefinite Noun Phrases.

Doktori értekezés, University of Massachusetts at Amherst.

Heim, Irene 1983. On the Projection Problem for Presuppositions. In Barlow,

M. – Flickinger, D.P. (szerk.) Proceedings of the West Coast Conference on

Formal Linguistics. Stanford University. Palo Alto. 114-123.

Hunyadi László 1981. A nyelvi polaritás kifejezése a magyarban. Kandidátusi

disszertáció. KLTE. Debrecen.

Jacobson, Pauline 1995. On the Quantificational Force of English Free

Relatives. In Bach et al 1995, 451–487.

Jäger, Agnes 2008. History of German Negation. John Benjamins Amsterdam.

Linguistik Aktuell, 118.

Jayez, Jacques – Tovena, Lucia M. 2006. Epistemic Determiners. Journal of

Semantics 23: 217–250.

Jayez, Jacques – Tovena, Lucia M. 2011. The Meaning and (a Bit of) the History

of Quelque. In Jayez, J. – Tovena, L.M. (szerk.) French Determiners in and

across Time. London College Publications. London. 111–139.

Kadmon, Nirit – Landman, Fred 1993. Any. Linguistics and Philosophy. 16:

353–422.

Kamp, Hans 1981. A Theory of Truth and Semantic Representation. In

Groenendijk, Jeroen. (szerk.) Formal Methods in the Study of Language.

Mathematisch Centrum. Amsterdam. (Újrakiadás: Partee, Barbara H. –

Portner, Paul (szerk.). 2002: Formal Semantics. The Essential Readings.

Blackwell Publishing. Oxford.)

Karttunen, Lauri 1974. Presuppositions and Linguistic Context. Theoretical

Linguistics 1: 181–194.

Kratzer, Angelika – Shimoyama, Junko 2002. Indeterminate Pronouns: The

View from Japanese. In: Yukio Otsu, (szerk.) Proceedings of the Third

Tokyo Psycholinguistics Conference. Hituzi Syobo. Tokió. (Online változat:

http://www.semanticsarchive.net)

Ladusaw, William A. 1980. Polarity Sensitivity as Inherent Scope Relations.

IULC. Bloomington.

Ladusaw, William A. 1983. Logical Form and Conditions on Grammaticality.

Linguistics and Philosophy. 6: 373–392.

Ladusaw, William A. 1992. Expressing Negation. In Barker, Chris – Dowty,

David (szerk.): Proceedings of SALT II. Cornell University. Ithaca. (Online

változat: http://www.semanticsarchive.net)

http://www.semanticsarchive.net/

http://www.semanticsarchive.net/



Lipták Anikó 2009a. The Landscape of Correlatives. An Empirical and

Analytical Survey. In Lipták 2009b, 1–46.

Lipták Anikó (szerk.) 2009b. Correlatives Crosslinguistically. John Benjamins

Amsterdam.

Szabolcsi Anna 1992. A birtokos szerkezet és az egzisztenciális mondat.

Akadémiai Kiadó. Budapest.

Szabolcsi Anna 2004. Positive Polarity – Negative Polarity. Natural Language

and Linguistic Theory. 22: 409–452.

Szabolcsi Anna 2010. Quantification. Cambridge University Press. Cambridge.

Winter, Yoad 1997. Choice Functions and the Scopal Semantics of Indefinites.

Linguistics and Philosophy. 20: 399–476.

Winter, Yoad 2000. DP Structure and Flexible Semantics. In Hirotani, A. et al.

(szerk.): Proceedings of NELS 30. GLSA. Amherst.

Bende-Farkas Ágnes MTA Nyelvtudományi Intézet [email protected]

A hogyki és társai: egy sajátos kötőszófajta az

ómagyar korból Dömötör Adrienne

1. Bevezetés Dolgozatommal – amely egy korábban sokszor érintett, de részletekbe menően

meg nem vizsgált kötőszófajta kialakulását és használatát kísérli meg leírni – a

konferencia-felhívás alapvetéséhez is szeretnék hozzászólni. „Ma már széles

körben elfogadott az a nézet, hogy egy-egy nyelv változása során nem a

felnőttek grammatikája módosul, hanem az anyanyelvüket tanuló gyerekek

sajátítanak el a korábbi generációk grammatikájától némileg eltérő nyelvtant” –

szól a felhívás első mondata (https://btk.ppke.hu/karunkrol/intezetek-

tanszekek/angol-amerikai-intezet/elmeleti-nyelveszet-tanszek/nyelvelmelet-es-

diakronia-2013). A jelenség, amelyről az alábbiakban szó lesz, nem támasztja

alá az idézett megállapítást, amelynek széles körű elterjedtsége egyébként is

sokkal inkább az elméleti megközelítésekre vonatkoztatható, semmint a

szociolingvisztikai elemzések tanúságára, különös tekintettel a történeti

vizsgálódások lehetőségeire, illetve eredményeire. Egy frissen megjelent

történeti szociolingvisztikai kézikönyv tanulmányírója a szakirodalmi

vélekedéseket is összegezve így fogalmaz: „a változásokat a nyelvi újítók

szítják, de »nincs rá bizonyíték, hogy az innovátorok a gyerekek lennének«”,

majd hozzáfűzi: a nyelvelsajátítás eredményeképpen kialakuló új „mintákat

ráadásul nehéz a történeti korpuszok anyagára támaszkodva kikutatni.”

(Kielkiewicz-Janowiak 2012.1 in: Hernández-Campoy–Conde-Silvestre 2012; az

első idézetbe foglalt idézet: Raumolin-Brunberg 2005: 47.)

1.1. A dolgozat témája, anyaga és felépítése A hogyki, hogymi, hogymely kötőszócsoport tagjai zömmel a XV. századból és a

XVI. század első háromnegyedéből adatolhatók2. A kötőszó-összetétel

keletkezése többféleképpen is elképzelhető, levezethető. Bár a lentebbiekben


Nyelvészeti Tanszék – Magyar Nyelvészeti Tanszék. Piliscsaba. 42–62. 1 A kötet letöltésre engedélyezett online változata nem tartalmaz lapszámokat. 2 A hogy + határozószói vonatkozó névmások összetételeit – hogymikor, hogyhová stb. – az adatok

csekély száma miatt nem vizsgálom.

https://btk.ppke.hu/karunkrol/intezetek-tanszekek/angol-amerikai-intezet/elmeleti-nyelveszet-tanszek/nyelvelmelet-es-diakronia-2013



A HOGYKI ÉS TÁRSAI: EGY SAJÁTOS KÖTŐSZÓFAJTA AZ ÓMAGYAR KORBÓL


megkísérelek állást foglalni az egyes magyarázatok valószínűségével

kapcsolatban – a korábbiakkal és az általam felvetettekkel egyaránt –, az adatok

nem túl nagy száma azonban óvatosságra kell hogy intsen a megállapítások

teljes bizonyosságát illetően.

A dolgozat közel 170 adat vizsgálatára épül (a jelenség gyakoriságához

mérten ez kifejezetten jelentős számnak tekintehtő – erről l. lentebb is). Az

anyaggyűjtés kilenc teljes művet ölelt fel – olyanokat, amelyek az előzetes

vizsgálatok szerint az adatolás szempontjából ígéretesnek mutatkoztak –, s

további adatok származnak műrészletek feldolgozásából, tallózó adatgyűjtésből

és a korábbi szakirodalomból. (A feldolgozott – végigolvasott – teljes művek:

JókK., FestK., VirgK., MargL., PéldK., CornK., DomK., HorvK., Bornemisza

Péter: Ördögi kísértetek.)

A vizsgálandó kötőszók létrejöhettek természetes módon lezajló nyelvi

változások részeként, de nem lehetetlen, hogy emellett tudatos nyelvi

beavatkozás is besegített a terjedésükbe, a kódexek kori fordításirodalom

nyelvújító szándékának egyik megnyilvánulásaként. Használatuk szórványos, és

nyelvtörténeti léptékkel mérve korlátozott idejű. Generációs különbségek nem

látszanak megragadhatónak, fordítói iskolák szerintiek viszont esetleg igen. A

kötőszófajta élőnyelvi jelenlétéről nincsen mód következtetéseket levonni, annak

ellenére, hogy a fordításirodalom alkotásain túl magyarul született szépirodalmi

művekben, sőt anyanyelven írt levelekben, valamint egészen kivételesen egy

XVII. század legeleji per szövegében is felbukkan. Iskolázottságuk,

olvasmányaik, napi gyakorlatuk révén ugyanis az ilyen szövegek alkotói egy

meghatározott írásos műveltségi környezet részesei voltak (latin-magyar

kétnyelvűséggel is színezve); írásbeli nyelvhasználatuk így nem feleltethető meg

magától értetődően a mindennapok élőnyelvével.

A tanulmány felépítése a következő. Először összefoglalom, milyen

érvek szólhatnak a hogy és a relatívum fúziója mellett, illetve ellen (2. pont).

Magam – ahogyan ezt már a cím és a bevezető rész is elárulta – feltételezem a

fúziót, bár tisztában vagyok vele, hogy ezen álláspont sem problémátlan. (A

dolgozat további részeinek tanulságait azonban az ettől eltérő állásfoglalás sem

érvényteleníti, hiszen két önálló elem kombinációjának szokásossá válása fúzió

feltételezése nélkül is hasonló kérdéseket vet fel.) A következőkben röviden

áttekintem az ómagyar kori összetett kötőszók kialakulásának a TNyt.-ben (és

azt azt megalapozó nyelvtörténeti szakirodalomban) számon tartott jelenségét

(2.1. pont). Ezután összefoglalom a hogy + ki típusú kapcsolat nem túl

terjedelmes szakirodalmát, már itt felvetve, milyen kialakulási folyamatok

jöhetnek szóba (3. pont). A továbbiakban sorra veszem és több helyen

pontosítom a kialakulással kapcsolatos feltételezéseket. Először azokat a

mondatkapcsolatokat vizsgálom, amelyekben a hogy kitételének lehetőségét

kétféle szerkezeti variáns megléte nyújthatja: a következményes, a cél-(vagy

ok)határozással, valamint a lényegi tartalomadással érintkező mondat-

szerkezeteket (4.1. és első három alpontja), majd bemutatom azt a véleményt,

amely az előbbi típusokból kiinduló analogikus továbbterjedést állítja (4.1.4.).

DÖMÖTÖR ADRIENNE


Ezután szemügyre veszem ez utóbbi valószínűségét, és amellett próbálok

érvelni, hogy analógia helyett egy másik, az előbbinél általánosabb – a

szakirodalomban éppen csak felvetett, majd elejtett – folyamattal kell számolni:

a hogy kötőszó szerkezetfüggetlen terjedésével. Ennek kapcsán tárgyalom a ki

típusú névmások mondatbevezetőként való morfológiai egyértelműsítésének

esetét, és kitérek egyes latin szerkezetekre is, amelyek bizonyos fordítási

javaslata – egy másik szálon – rásegíthetett a kialakulóban lévő mintára (4.2. és

alpontjai). A hogy önálló terjedésének feltételezése nem érvényteleníti a 4.1. első

három alpontjában tárgyalt magyarázatokat; a különböző keletkezési

módozatokról egymás mellett is lehet szó, és véleményem szerint az adatok

típusai éppen erről vallanak. (Sem kizárólagosság, sem teljes bizonyosság –

ahogyan a nyelvtörténeti kutatások során megannyiszor – nem állítható.) A

teljesség kedvéért ezután kitérek a mondathatárok újraelemzésével kapcsolatos

magyarázattípusra is, amelyet azonban „mellékszálnak” tekintek az előbbiekben

vizsgált és valószínűsített folyamatok tükrében (4.3. pont). Ezek után az időbeli

és gyakorisági kérdéseket tárgyalom (5. pont), végül pedig azt tekintem át,

megragadhatók-e grammatikai tendenciák, illetve szociolingvisztikai vagy a

műfajokat illető tanulságok a hogyki ~ ki típusú váltakozással kapcsolatban (6.

és alpontjai).

2. Hogyki vagy hogy ki? Mennyiben tartható a hogy + ki ~ mi ~ mely együttese összetett kötőszónak? A

magyar nyelvtörténeti szakirodalom korábban mutatott némi ingadozást

atekintetben, hogy megtörténtnek tekinti-e a két elem fúzióját, avagy sem, majd

a TNyt.-ben az a vélemény kerekedett felül, hogy összetett kötószóval van

dolgunk. Magam is ehhez a felfogáshoz szeretnék csatlakozni.

Ha megvizsgáljuk az adatokat az egybeírás / különírás kérdésében, azt

tapasztaljuk, hogy – bár tudvalévő, hogy a helyesírás konzervatív jellegű, azaz

hajlamos jó ideig tovább őrizni a nyelvi változás előtti állapot írásképét –

rendszeresen találkozni egybeírt formákkal is. A MargL. relatíve bőséges

adatállományában (részletesebben l. lentebb) például az adatoknak csaknem a

felében, 44%-ában egybeírva szerepel a kötőszó. Ez igen figyelemre méltó tény,

még akkor is, ha tudjuk: a helyesírást grammatikai kérdésekben általában sem

tanácsos megfellebbezhetetlen döntőbíróul segítségül hívni, normát nélkülöző

korszakokban pedig különösen nem.

A hogyki megfelel ugyanakkor a szóösszetételi kritériumok közül (vö.

Kenesei 2000: 81–87) a megszakíthatatlanság feltételének: az adatok tanúsága

szerint a hogy és a vonatkozó névmás együttese tipikusan nem tűr meg közbülső

elemet.3 (Ellenkező viselkedést mutat például a ha + ki típusú együttállás,

3 A megállapítást egyetlen (hapaxgyanús) adat gyengíthetné a következő – nem minden

nyelvhasználati zavar nélküli – mondatban, amelyben egy honnén + kiből és egy hogy + azkiből

áll párhuzamban: 1582: Az el pŭſtŭlaſ felol az Banis nem Igaſat montanak mert ö felſege adot ŭot

eg· paraſt embernek ot· eg· haz vleſt öda mentenek az ſaz harmaul az vagi menien honen kibol ki



amelyben két önálló szó vesz részt: a ha kötőszó és a határozatlan névmás: Mt.

5,42: ha kedÿglen kÿ mÿt keer thwled, agÿad nekÿ (JordK. 368); ha te es mit

tudsz, írd meg – NádL. 1556: 15.) A szóösszetétel kritériumai közül a másik

kettő: a tagonkénti módosíthatatlanság és az együtt mozgatás próbája esetünkben

nem alkalmas a tesztelésre.

Az univerzális modell felől közelítő kutatók azt látják indokoltnak, hogy

a hogy mondatbevezetőt és a vonatkozó névmást két önálló elemnek tartsák.

Általában úgy vélekednek, hogy az utóbbinak nem tulajdonítható mondat-

bevezetői szerep. A pusztán vonatkozó névmással kezdődő szerkezetek úgy

tekintendők – ami a két elem önálló mivoltát támasztja alá –, hogy élükön, a

vonatkozó névmás előtt, egy kitöltetlen hely képviseli a mondatbevezető

pozícióját. A mai magyarban erre a helyre odakerülhet a mint, a régiségben

pedig ugyanígy realizálódhatott például a hogy is, amint ezt a korábbi hogy + ki

típusú együttállások is mutatják (Kenesei 1992: 588).4 A vonatkozó névmás,

előtte a kitöltetlen vagy kitöltött hellyel: operátor. A relatív ciklus működése – a

terminus a névmási elem → vonatkozó operátor → funkcionális fej grammatika-

lizációt írja le – megmutatja: az operátor és a mondatbevezető különbségét az

adja, hogy az előbbi, a mondatbevezetőkkel ellentétben, nem tette meg a ciklus

utolsó lépését. Megmaradt korábbi szintaktikai szerepe, azaz nem vált puszta

szintaktikai szóvá (funkcionális fejjé). (Bácskai-Atkári 2013: 301–302.) Ezek a

vélemények azonban, amelyek szerint a vonatkozó névmások nem lennének

kötőszónak tarthatók, az univerzális modell keretében vizsgálódó kutatóknál sem

kizárólagosak (l. pl. É. Kiss 1998: 143 és kk.: „A vonatkozó névmásos kifejezés

(…) [+ kötőszó] jeggyel rendelkezik” stb.).

De bárhogy határozzuk is meg a vonatkozó névmás státusát, a hogy-nak

és a ki-nek tulajdonítható kétféleség nem elégséges érv a fúzióval szemben,

hiszen összetett kötőszók nemcsak két mondatbevezető kapcsolatából jöhetnek

létre, az operátorok is forrást kínálnak a folyamathoz (l. pl. a csak, az is, a nem

részvételét az összetett kötőszók keletkezésében).

2.1. Összetett kötőszók az ómagyar korban A kötőszók keletkezésének egyik közismert módja az a számos nyelvből adatolt

és elemzett grammatikalizációs folyamat, amelynek eredményeképpen az új

elem két egymás mellett álló szó együtteséből áll elő. A kialakulás három,

hotanak. mirol tug· a Aſt kegmed· hog· czak eg· eſtendon is Beczben egi nehani Caput peczetelnek

be hog az kibol ki hotanak (JobbL. MNy. 54: 558). Vö. továbbá az irodalomban többször

hivatkozott (pl. Batta 1908. 48) XX. századi nyelvjárási szerkezeteket (amelyek létrejötte azonban

minden valószínűség szerint későbbi mondatvegyüléssel magyarázható): annak vóna egy âma-

fája, hogy akijen három esztendeje âma nincsen. 4 Bár téves a szerzőnek az a megállapítása, hogy a hogy + vonatkozó névmás együttálása gyakori

jelenség lett volna, tény, hogy a szerkezeti lehetőség meglétét – legalábbis a vizsgált korra

vonatkozóan – a kis számú előfordulás is igazolja.

DÖMÖTÖR ADRIENNE


egyszerre meglévő alapfeltétele a jelentésbeli (funkció szerinti) alkalmasság,5 a

gyakori együttes előfordulás és a megfelelő pozíció. Mondatbevezetők esetében

ez mindenképpen az érintett tagmondat első helyét, illetve a két szomszédos

tagmondat határán lévő szomszédos helyzetet jelenti (de más típusú, kevésbé

kötött szórendi helyű kapcsolóelemek létrejöttében is kiemelt szerepe van a

tagmondatéli pozíciónak).

Az ómagyar kor tekintélyes számú példát szolgáltat a jelenségre (vö. pl.

Juhász 1992: 786–94). A forrásszófajok sorában többnyire (bizonyos típusú)

névmások, határozószók, névutók, partikulák és már meglévő kötőszók

regisztrálhatók – így keletkezett többek között az azután, a mindazonáltal, az

ugyanis, a mégsem, illetve a későbbiekben kihalt demaga, viszonellen. (Ritkább,

amikor igéből és bővítményéből válik kötőszó, mint a tudniillik, a jóllehet és a

hamar kiveszett tudnimélt.)

A fúzió gyakran nem pusztán a két (vagy több) érintett elem, hanem a

mondathatárok újraelemzésével is jár. Ilyen változás például, amikor a főmondat

végén utalószóként álló névmás és a mellékmondat élén álló kötőszó forrad új

egységgé, például: aki, ami, úgyhogy, úgymint és a kihalt olymely. Fúzióval két

alárendelő kötőszó együtteséből is keletkezhet új elem. A forrásszerkezet két

összetevője ilyenkor többnyire a kötőszóval induló mellékmondat és az ennek

kötőszava után beékelődő, szintén kötőszóval kezdődő további alárendelt

mondat (az efféle szerkezetek táplálhatták például a hogyha és a mintha

forrásait; bár ezekben a tagmondathatár-eltolódás és a kötőszók fúziója

tagmondatellipszissel is megvalósulhat, l. pl. Juhász 1992: 792).

A példák között eddig nem szerepeltek a hogyki-féle kötőszók. Ezek

kialakulásáról a lentebbiekben lesz szó.

3. A hogyki-féle kötőszókról A legelterjedtebb általános alárendelő kötőszó és a relatívum társulásából

létrejött összetételt nem regisztálja Heine–Kuteva grammatikalizációs lexikona

(2002). Európán kívüli példát nem is várhatunk, mivel a vonatkozó névmás

szokatlan a nem európai nyelvekben (Diesel 1999: 120). Korábbi

szakirodalomra hivatkozva a Harris–Campbell szerzőpáros (1995: 289) viszont

megemlít egy közismert, a magyaréhoz hasonló kötőszó-együttállást az

angolból: egy nyelvtörténeti folyamat egyik állomásaként a XIII. században a

that korabeli formája, amely mutató névmásból ’hogy’ szerepű kötőszóvá

grammatikalizálódott, az ún. független (más terminológia szerint ál-) vonatkozó

mellékmondatokban együtt szerepelhetett a wh-névmásokkal. Az, hogy a that az

alaptaggal rendelkező vonatkozó mondatok bizonyos fajtáiban egyidejűleg

önálló relatívumként is állhatott – és állhat ma is –, lazábbnak mutatja az angol

és a magyar kötőszókettősök párhuzamát. A különbség a kiegészülés sorrendjén

5 Leggyakrabban a funkciószók különböző csoportjai, ritkábban bizonyos típusú igék vesznek

részt a folyamatban.



alapul: a magyarban a relatívum mellé került a szerkezetbe a hogy, míg az

angolban a ’hogy’ mellé a relatívum.

Amióta a hogyki-t 1891-ben felvette címszavai közé a Nyelvtörténeti

Szótár (2. 293), a mondattörténettel foglalkozó grammatikákba is bekerült.6

Simonyi Zsigmond mondattanát követően (1882: 2. 86) kisebb vagy nagyobb

súllyal szerepel Galambos Dezsőnek a vonatkozó mellékmondatokkal

foglalkozó tanulmányában (1907: 15–8), Klemm Antal mondattanában (1942:

490), Rácz Endrének a következményes mondatszerkezetekről szóló könyvében

(1963: 44–5, 85–7). A TNyt. ómagyar kori köteteinek több fejezete is kitér rá:

Juhász Dezső a kötőszóknál (1992: 792–3), G. Varga Györgyi a névmásoknál

(1992: 536–8) tárgyalja. Az alárendelő mondatszerkezetek közül elsősorban

Dömötör Adrienne-nek a minőségjelzői (és értelmező jelzői) alárendeléssel

foglalkozó fejezetében esik szó róla (1995: 674; 691–2), de Haader Leánál más

alárendelő mondattípusokkal kapcsolatban is megjelenik (pl. 1995: 660). A

középmagyar korszakra vonatkozóan a hogyki-t Dömötör Adrienne-nek a TNyt.

középmagyar kori kötetébe készült fejezetei említik a minőségjelzői, illetve az

áljelzői mellékmondatokkal kapcsolatban (2006: 43; 2008: 45).

A kötőszótípus létrejöttének magyarázata a szakirodalomban többnyire

azzal a kérdéssel fonódik össze: mi indokolja, hogy a vonatkozó

mellékmondatok élére „többletként” odakerül a hogy? A feltételezések általában

arról szólnak, hogy a kétféle kötőszó külön-külön került egymás mellé bizonyos

típusú tagmondatok élén, és az így létrejött kötőszókombináció terjedt át –

összetett kötőszóként grammatikalizálódva – másféle szerkezetekre is (4). Az

összetett kötőszó forrásai között elsősorban a következményes jelentésárnyalatú

(1), a célhatározói (2) (és ritkán egyéb alárendelő), valamint a lényegi

tartalomadó hogy kötőszós (3) mondatszerkezeteknek a vonatkozó

kötőszósakkal való átfedő jelenlétét szokás számon tartani.

(1) mÿuely valamyt olyat hogky tegedet epehen (HorvK. 260)

(2) keet fratert ada melleÿe hoig kÿk thet kÿssirnik (SzékK. 338)

(3) ha cryſtws oly allat wolna hogy kiben wolna egy termezet (ÉrsK. 491)

(4) Ez soror kat’ina vala az hogkÿ latta vala (MargL. 218)

A kialakulási magyarázatok között – mellékszálként – rendszeresen helyet kap a

kötőszó-összetételek keletkezésének más esetekből is ismert módja, a

tagmondathatár-újraelemzés is. Amikor a két kötőszó szomszédos pozícióba

került – a hogy-gyal indított mellékmondatba egy vonatkozó kötőszóval kezdődő

további alárendelt mondat ékelődött be –, használati szabályuk átértelme-

ződhetett:

6 A dolgozat további részének megállapításaiban az egyszerűség kedvéért a leggyakoribb ide tartozó kötőszó, a hogyki reprezentálja a típus mindhárom kötőszavát (hogyki, hogymi, hogymely),

hasonlóképpen a ki említésével utalok a vonatkozó névmás mindhárom variánsára (ki, mi, mely).

DÖMÖTÖR ADRIENNE


(5) Azt paranczolom nektek. hog kÿk x usnak hazasagara vattok meg

gÿwrwzuen. […] hÿgÿetek nekem vennek mÿndenewnnen bÿzonsaguewtnek

(VirgK. 135)

Háttérben maradt a szakirodalomban ugyanakkor az a korábbi felvetés, amely

szerint a hogy az alárendelt tagmondatok általános jelölőjeként indult volna

terjeszkedésnek. Magam az erre a lehetőségre építő magyarázat érvényessége

mellett szeretnék majd érvelni (l. lentebb).

4. A hogyki (hogymi, hogymely) keletkezése A fentebbiekben felsorolt keletkezési lehetőségekről a jelen tanulmányhoz

gyűjtött adatállomány elemzésével a következő részletesebb és helyenként

módosított kép rajzolódik ki.

4.1. Szerkezeti kombináció. Analógiás továbbterjedés? Bizonyosfajta tagmondat-együttesekben a külön-külön kitett két kötőszó

összetorlódására két szerkezeti variáns teremt lehetőséget. Egyik megoldásként

adott a vonatkozó kötőszós mellékmondat, amelyben a vonatkozó névmás a

főmondat egyik névszójára utal vissza (s a mellékmondatban viselt mondatrészi

szerepének megfelelő alaki kitevőkkel rendelkezik):

(6a) Semmi oly jót nem tehettek, kivel az elveszett szüzesség megtérjen.

(7a) Bocsássad emberedet, kinek adnám bizonyságomat.

Másik megoldásként adott a hogy kötőszós mellékmondat, amelyben ugyanez az

anafora egy – kitett vagy odaérthető – mutató névmás által áll elő (illetve

[+ személy] jelentésjegyű alaptag esetén választhatóan vagy kötelezően

személyes névmás által). Ez a mutató vagy személyes névmás ugyanazzal a

mondatrészi szereppel és az annak megfelelő formával rendelkezik, mint a

másikfajta szerkezetben a vonatkozó névmás:

(6b) Semmi oly jót nem tehettek, hogy (azzal) az elveszett szüzesség meg-

térjen.

(7b) Bocsássad emberedet, hogy neki adnám bizonyságomat.

A két megoldás kombinációjában mind a két kötőszó ott áll a mellékmondat

elején (és így nem lehet kitenni a relatívumnak megfelelő mutató, illetve

személyes névmást, hiszen a visszautalás szerepköre be van töltve):

(6c) ſemmy oly yot nem tehettek hog kyuel az el vezet zvzeſſeg meg teryen

(CornK. 141r);

(7c) 1512: boczasad emberedeth hogy kynek adnam byzonsagomath

(KárOkl. 3:86)



Szerkezeti kombinációval a következő három alpont alatti eseteket lehet

magyarázni. A negyedik alpont alá sorolható adatokra ez a magyarázat nem

vonatkoztatható; ezekben a hogyki megjelenését a kötőszó analogikus

továbbterjedésével szokás indokolni. A továbbiakban majd ellenvetést szeretnék

tenni ez utóbbi magyarázattal kapcsolatban.

4.1.1. Következményesség Rácz Endre a hogyki típusú kötőszó keletkezési terepének a következményes

jelentésárnyalatú jelzői mellékmondatos szerkezeteket tartja.7 (A lehetőséget

elsőként Simonyi említi, Klemm csak a felsorolás szintjén számol vele,

Galambosnak pedig pusztán a példái utalnak rá.) A következményes tartalmat

hordozó mellékmondat mint a kötőszótípus fontos forrásvidéke a továbbiakban

is jelen van a szakirodalomban (Juhász). A vonatkozó kötőszós mellékmondat

impliciten fejezhet ki következményességet, a hogy kötőszó a jelentéstartalmat

explicitté teszi. A hogyki kötőszó tartalmazza tehát a következményességet

implicitté tévő hogy-ot, miközben a vonatkozó szerep jelöléséről sem mond le

(ilyen adat szerepelt az (1), (6c) példákban is):

(8) Se lelesseek ez zvzben oly dolog hogky az ev felsegenek zemeyt meg

bantanaya (HorvK. 117)

(9) olly nagy kisirtet i ne reaiokis, hogy ki miat mindennap […] b nben

esnenec (Örd. 828a)

4.1.2. Cél- és okhatározás Többször említik a szakirodalomban a vonatkozó névmási kötőszós jelzői

mellékmondatoknak a célhatározói (ritkábban okhatározói vagy másfajta)

alárendeléssel való érintkezését is (Simonyi, Rácz, Juhász, Haader, Dömötör

1995; 2008). A jelzői típusú mellékmondat, miközben vonatkozó kötőszavával

formailag az utalószó nélküli névszói alaptaghoz kapcsolódik, a főmondatbeli

cselekvés célját is megadja, s ez utóbbi kapcsolódást teszi pregnánsabbá a hogy-

gyal. A hogyki ebben a szerkesztésmódban a latin qui kétféle fordítási

lehetőségének küzdelmét is mutathatja (Rácz im. 86): a vonatkozó névmás a szó

szerinti, a hogy a célhatározói mellékmondatokra a magyarban jellemző

megoldás. A céladással való érintkezés – a mellékmondatok egyaránt utóidejű

mivolta miatt – az áljelzői szerkezetekre jellemző (ilyen adat szerepelt az (2),

(7c) példákban is):

(10) meltoltassal nÿernÿ ennek m malaztot hogÿ kÿwel er ssen en ellene

alhassak ez vilagnak […] kesertetinek (KrizaK. 78)

7 A külön nem jelzett szakirodalmi helyek a 3. pont alatt felsorolt kiadásokra és lapszámokra

hivatkoznak.

DÖMÖTÖR ADRIENNE


(11) 1588: vthi keolchegẇnknekis gongiat viſelhetne’k. hogi kiŭel eo Felſegett

Megh talalhatnank (JobbL. MNy. 46: 272)

Ritkán az okhatározói szerkezetek érintkezése is regisztrálható:

(12) dycheveytueen dorotheanak iſteneet hogyky februar hauaban roſakat es

almakat kevldhet (CornK. 129r)

Nem példátlanok másfajta alárendelő érintkezések sem, de igen szórványosak.

4.1.3. Lényegi tartalomadás Néhányan számontartják – a különböző korok eltérő terminológiájával élve – a

vonatkozó, azaz részleges tartalomadó szerkezetek és a hogy-gyal kapcsolódó,

azaz lényegi tartalomadó szerkezetek érintkezését (Klemm, Rácz, Dömötör

1995; 2006.). Ritkábban előforduló jelenségről van szó, amely leginkább a

mutató névmások tartalomadásakor állhat elő (1), (13), illetve esetleg számba

vehetők azok az esetek, amikor a tartalomkifejtés kettős: az egyik főnév

esetében lényegi, míg a másik esetében részleges (14):

(13) nín en elend emb r ol’ ho kí tet latvan touabba elhessen

(NagyszK. 11)

(14) Ezenkeppen byzoneytatyk meg az fegyuer viſelevnek hyvſege. hogky illyen

vezedelemre vete magat ev vraert (CornK. 88r)

4.1.4. Analógia? A korábbi pontok alatt sorra vett szerkezeti típusok a hogyki-vel álló

szerkezeteknek csak egy részét adják. Sok mondatban az összetett kötőszó

jelenléte nem magyarázható szerkezeti kombinációval, vagyis azzal, hogy a ki

mellé társuló hogy önálló funkciót hoz be az együttesbe. A (4), (15), (16)

ómagyar, a (17–20) középmagyar kori példákat tartalmaz (az utóbbiak sorában

először két prózai, majd két verses adattal):

(15) nagÿ heu idwn hagnaÿak az hegiet. hogi kÿ igen nagi vala (VirgK. 46)

(16) halalos b n, Az ol’ kéwansaagh, Awa r ségh, ho mel’, lezen

valam teremtett Allathoz, az stennek felette (SzékK. 170)

(17) a a ah Chriſtus ho ki a iſtennek minden mi ho ank ualo

irgalmaſsagat […] tellieſsegel meg ielenti (Ozor. C3b)

(18) 1555: Eg, eg Jspanÿor leanth wÿztök, hog kÿknek Rwhazatthÿokra tÿzer

tebbet kel k lthen t k (BSvKL. 74)

(19) vala egy βent attya hogy kit az vr Iſten, az nagy Abrahamnac fel neueβtet

vala (Hoffgr. L2a)

(20) Leua ala indulattya hamar l n Balaſſi Menyhartnac hogy ki nagy buara

l n (TKr. c3a)



Ezt a fajta használatot – Klemmtől kezdve – többnyire a hogyki analógiás

továbbterjedésével szokták indokolni.

Magyarázatként kínálkozik még a hogy-nak mint az alárendelés

általános, szerkezetfüggetlen jelölőjének a terjedése is – ezt korábban Simonyi

vetette fel mind az itt érintett szerkezetekkel, mind a függő kérdésekkel

kapcsolatban (im. 85). Erről, valamint arról, miért ez utóbbi magyarázat

mutatkozik megfelelőbbnek, a lentebbiekben lesz szó.

4.2. A hogy szerkezetfüggetlen terjedése Az analógiás magyarázathoz szükség van arra, hogy számontartsunk kiinduló

szerkezeteket, amelyekben bizonyos okokból létrejött a jelenség, amely azután a

későbbiekben továbbterjedt más szerkezetekre, olyanokra, amelyekben a

megjelenése már nem indokolható közvetlen grammatikai okokkal. A hogy

önálló terjedését fogadva el magyarázatként, nem szükséges feltételezni

korábban keletkezett – és a későbbiekhez mintául szolgáló – szerkezeteket.

Ugyanakkor nem kell kizárnunk annak lehetőségét, hogy a hogy önálló terjedése

mellett másféle, a hogy-nak kedvező folyamatok is teret nyerhettek, olyanok,

amelyek – ettől az általános jelenségtől eltérően – csak bizonyos mondattípusok

kötőszóhasználatára jellemzőek (következményesség, cél- és okhatározás,

lényegi tartalomadás: l. a 4.1.1.–4.1.3. pontok alatt, ill. az (1)–(3), (6c), (7c),

(8)–(14) adatokban).

Az analógiás továbbterjeszkedésre építő magyarázatot az adatok arányai

megkérdőjelezik. A kötőszó kialakulására legesélyesebb szerkezet, a

következményes mellékjelentést hordozó mondatkapcsolat is periferikus

jelenségnek mutatkozik ahhoz, hogy analógiát kínáljon az összes többi szerkezet

számára – de elenyésző kisebbségben van jelen az adatok között a fentebb

tárgyalt típusok bármelyike is. A XVI. század második évtizede tájékán

keletkezett és itt tüzetesen átvizsgált kilenc kódex adatainak például mindössze

kb. 10%-a sorolható a szerkezeti kombinációval létrejöhető – a kétféle kötőszó

önálló funkciójával indokolható – típusokhoz. Az analógiás elterjedés esetében

így az is benne foglaltatik a feltételezésben – még ha kimondatlanul is –, hogy

ezek a meglehetősen ritka szerkezetek lettek volna hatással a „maradék” kb.

90%-nyi hogyki-t tartalmazó mondatra.

Az arányokat is tekintetbe véve tehát sokkal inkább a másik

feltételezéssel kell számolni, amely egy szélesebb hatósugarú folyamatban, a

hogy szerkezetfüggetlen terjedésében gondolkodik: a kötőszó mint az

alárendelés általános jelölője elkezdett megjelenni a relatívummal bevezetett

tagmondatok élén is. Ez a feltevés – a fentebb már elmondottak értelmében –

tehát nem zárja ki, hogy lehettek olyan szerkezetek is, amelyekben a hogy

jelenlétét valamely jellemző szerepe támogatta, ugyanakkor megengedi, hogy a

hogy ezektől függetlenül is megjelenhessen bármely vonatkozó szerkezetben.

A kötőszó általános terjedését feltételezve ugyanakkor váratlan jelenség,

hogy a folyamat megszakad. (Amíg például a függő kérdések mondat-

bevezetőjeként a szerkezetbe bekéretszkedő hogy jelensége a mai napig stabil.)

DÖMÖTÖR ADRIENNE


Érdemes viszont felfigyelni arra, hogy a hogy + ki összetétel a formáját tekintve

emlékeztet a ki elé klitizálódó a(z) esetére. (Innen nézve érthetővé válik – ha

első közelítésre meglepőnek hathat is –, miért sorolta a hogyki-t a TNyt. névmási

fejezetének írója az előtagos vonatkozó névmások közé; l. G. Varga ih.) Az a(z)

+ ki és a hogy + ki összetételekben mindkét előtag alkalmas volt arra, hogy a ki

típusú névmás mondatbevezető voltát morfológialilag egyértelműsítse: az a(z) az

ismert újraelemzés révén, a hogy pedig legfőképpen az alárendelés általános

jelölőjeként való terjedése nyomán. (Ez a gondolat összetalálkozik SIMONYI

felvetésével, amely szerint a hogy esetleg a határozatlan névmástól még teljesen

el nem különült vonatkozó névmás szerepének megerősítésére szolgálhatott; im.

85). A két jelenség eleinte egymás mellett indult terjedésnek. Míg azonban az

a(z) előtagos relatívum a későbbiekben egyre gyorsuló tempóban terjeszkedett,8

a hogyki összetétel a XVI. század vége körül eltűnik a nyelvhasználatból. Vagyis

az előbbi lett a konkurenciaharc győztese – illeszkedve a mutató névmás

klitizálódásának a korban igen erőteljes modelljéhez (l. pl. Haader 2008. 80–82)

–, az utóbbi pedig vesztesként szorult vissza.

4.2.1. Rásegítés egy latin minta alapján A nem túl intenzíven nekilendülő majd megszűnő terjeszkedést egy másik

szálon a fordítási eljárások bizonyosfajta megoldása és ennek továbbhagyo-

mányozódása is segíthetett megalapozni. A hogy ezekben a mondatokban – noha

csak adott szerkezetekre jellemzően – ugyanúgy nem hordoz saját, eredeti

funkciót, ugyanúgy puszta morfológiai változatként kerül oda, mint a fentebbi

esetben.

A latinban a ’hogy’ jelentésű quod kötőszó alakilag egybeesik a qui,

quae, quod vonatkozó névmás semleges nemű alakjával. A semleges nemű quod

áll – többek között – független vonatkozó mellékmondatokban, illetve bizonyos

névmási alaptagok mellett is. A hogyki az ugyanilyen típusú magyar

tagmondatkapcsolatokban is – rendelkezzenek latin eredetivel vagy sem –

rendszeresen előbukkan: (21), (22): független vonatkozó mellékmondatokban,

(23), (24), (25): névmási alaptagok mellett (ez a típus a hogyki használatának

tekintetében részben átfedést mutat a következményes és a lényegi tartalomadó

szerkezetekkel):

(21) criſtuſnak zerelmeert meg vtala menden fewldyeket es teſtyeket. Hogky

nagy tevkelleteſſegnek dolga (CornK. 125v) ~ quia amore Christi

contempsit omnia terrena et carnalia: quod est magnae perfectionis

(22) 1553: ez Krwsyth mya az zegenssegnek sokbol wagyon bantassa, hogy ky

mya ez haznak sokbol wagyon fogyathkozassa mosthanys (LevT. I. 107)

8 A minőségjelzői szerkezetekben például a XVI. század második-harmadik harmadában még csak

8,3%-kal, a XVII. században már 30,6%-ban volt jelen (a TNyt. középmagyar kori törzsanyaga

alapján; Dömötör 2008. 47).



(23) Mert ſemmi ninczen el fedezue / ho mell’ i uend re meg ne ńilatkozzik /

ęs ſemmi el titkolt dolog ninczen / ho mell meg nem tudattatik

i uend re (SÚT. I. 103a) ~ Nihil autem opertum est, quod non reveletur,

neque absconditum, quod non sciatur

(24) Ez soror katerina vala az hogkÿ latta vala (MargL. 218)

(25) Ha pedig ualamit oliat mondnak hoǵ kit irasbol nem bi onithatnak

(Ozor. C1a)

A magyarban – a latin kötőszóhasználattól immár eltávolodva, de valószí-

nűsíthetően az onnan származó séma nyomán – az értelmezői helyzetben ki nem

tett névmás (utalószó) mellett sem kivételes a hogyki:

(26) bÿzonsagot tevttek az sororok jelessevl Soror jolent hogkÿ vala

secrestÿeres soror (MargL. 14)

(27) Kezdetyk dychevſeges zent Ilona azzonrol ygen zeep tanuſag hogy ky vala

romay nagyſagos chazarne azzony (CornK. 141v)

Bár a latin kötőszóknak megvannak a szokásos magyar megfelelői a

fordításirodalomban (a ’hogy’ hátterében álló quod-ra vö. pl. Haader 1995: 522,

531, 551), lehetséges, hogy ilyen esetekben némely fordítók (iskolák?) az alaki

érintkezést a két kötőszó együttesével javasolták visszaadni.9 Ez össze-

találkozhatott a hogy terjedésének fentebb valószínűsített folyamatával.

4.2.2. Kétféle származás, kétféle váltakozás A kötőszóhasználati változatok – a hogyki kétféle típusú keletkezésének megfe-

lelően – a következők voltak (a hogyki minden esetben messze kisebbségben

maradó mellékvariáns):

a) A ki és a hogyki típus a jelentés- és értelmezésbeli többletet nem viselő

vonatkozó mellékmondatokban váltakozik (azaz ott, ahová a hogy a kötószó

önálló terjedésének folyamataiban került):

(28a) nagÿ kÿaltassal te zent lelk deth kÿ boczatad. hogÿ kÿ kÿaltas vram Iesus

te zent ÿstensegÿ hatalmadnak wala ÿegÿe (CzechK. 34)

(28b) nag kaÿaltassal the zenth lelked kÿ bochatad: kÿ kaÿaltas wram Jesus: the

zent Istensegÿ hatalmadnak wala ÿegÿe (GyöngyK. 21)

(29a) Lk. 12,2: Mert ſemmi ninczen el fedezue / ho mell’ i uend re meg ne

ńilatkozzik / ęs ſemmi el titkolt dolog ninczen / ho mell meg nem

tudattatik i uend re. (SÚT. I. 103a)

9 A kódexek korának nyelvújító fordítói más esetekben is vezettek be új (használatú) kötőszókat a

latin megfelelők visszaadására (vö.: monnal ’mint’, mert ’hogy’).

DÖMÖTÖR ADRIENNE


(29b) Semmi ke ol’ fėd ki nem gièlentètic / mi ol’ reitec ki nē megtudatic (MünchK. 69vb)

A hogyki visszaszorulásával ebben a típusban a puszta vonatkozó névmás

maradt pozícióban.

b) A ki, a hogy és a hogyki típus azokban a mondatszerkezetekben kínál

választási lehetőséget, amelyekbe a hogy szerkezetkombinációval, az egyes

szerekezetfajtákra jellemző használata révén kerülhetett (következményesség,

cél- és okhatározás, lényegi tartalomadás; azaz az (1)–(3), (6c), (7c), (8)–(14)

adatok példázta esetekben). Olykor törekvés látszik arra, hogy a kötőszó-

összetétel fővariáns legyen a következményesség jelölésében, mint például

Bornemisza Péter egyik művében:

(30) hirtelen oly segitseguel lesz : hogy kin mind egez eletekben amelkodnac

(Örd. 715a)

(31) olly nagy kisirtet i ne reaiokis, hogy ki miat mindennap valami sz rny

b nben esnenec (Örd. 828a)

A hogyki visszaszorulásával ebben a típusban a jelölt – azaz az egyszerű

vonatkoztatáson túlmutató értelmezést kifejezetté tévő – esetekben a hogy

maradt pozícióban, míg a jelöletlen esetekben a vonatkozó névmás.

4.3. Tagmondathatár-újraelemzés? A hogyki típus létrejöttének egyik lehetséges módjaként többen – mintegy

mellékszálként – egy szerkezeti átrendeződést is számon tartanak: a

tagmondathatár újraelemzésének lehetőségét (Rácz, Juhász, Dömötör 1995).

Ebben az esetben a szomszédos pozíció és az újraértelmezéshez lehetőséget adó

szerkezeti feltételek eredményezik az összetett kötőszó kialakulását.

Az idevonatkozó szokásos adatértelmezés szerint az újraelemzés a

következőképpen játszódhatott le. A kiinduló szerkezet egy (legalább) három

tagú és szintű tagmondategyüttes, amelyben az elöl álló abszolút főmondat hogy-

os mellékmondatába a kötőszó után egy vonatkozó mellékmondat ékelődik be. A

tagmondatok és velük a kötőszók kapcsolatának átértelmeződése a szokásos

magyarázat szerint úgy történne, hogy a vonatkozó mellékmondat, élén a hogyki

együttesével, „közvetlen kapcsolatba lép” az abszolút főmondattal, majd a

korábbi hogy-os mondatnak a beékelést követő része valamiképpen leszakad (?)

a szerkezetről. Ez a magyarázat azonban – amelyet korábban magam is elfogad-

hatónak tartottam – valójában nem tűnik elég meggyőzőnek. A fordítások olykor

hosszasan kanyargó összeékelt tagmondatai és tagmondattömbjei sem látszanak

elégségesnek ahhoz, hogy az újraelemzéshez alapot, a nyelvhasználat számára

pedig letisztult mintát teremtsenek. Emellett az újraelemződő kapcsolódás

alapfeltétele sem magától értetődően adott, hiszen az abszolút főmondatban nem



feltétlenül van alaptagul kínálkozó névszó (mint a lentebb következő példák is

mutatják).

A beékeléses mondatkapcsolatok valóban jelenthetnek forrásszerkezetet

a hogyki számára, de az előzőekben vázoltakkal ellentétben másféle folyamatnak

kellett lejátszódnia.

A kötőszók efféle fúziójának forrásszerkezetéül azok a tagmondat-

együttesek alkalmasak, amelyekben a főmondat és a neki közvetlenül alárendelt

mellékmondat kapcsolata a hogy-nak a kitételét és a hiányát is megengedi:

(32a) Parancsolta, hogy büntessék meg. ~ Parancsolta, büntessék meg.

Ezek a szerkezetek, ha a kötőszó után beékelődik egy vonatkozó mellékmondat,

a következő újraelemzési lehetőséget tartalmazzák:

(32b) Parancsolta, [[hogy [ki ellenszegül,] büntessék meg.]] →

Parancsolta, [[hogyki ellenszegül,] [büntessék meg.]]

Azaz: főmondat [[+ hogy [+ ki + mellékmondat2] + mellékmondat1]] →

főmondat [[hogyki + mellékmondat2] + [mellékmondat1]]. Ez – ahogy a séma,

valamint az (5) adat is mutatja – például tárgyi alárendelések esetében lehetséges

(33), (34), de előfordul célhatározós szerkezetekben is.

(33) adyad the al zatosydnak | hogý kýk ewtheth ýgazaan ystenzýle nek

hýzýewk ew the n lad walo esedezeesywel megh segeýthessewnk (FestK.

200–1)

(34) iſtennek ygaſſaga azt agya hogy ky yt ez velagban nem akart penitenciat

tartany mykoron tehette volna az ew halalanak ydeyen nem tarthat

(PéldK. 84–5)

(35) the zolgaýdnak býneyth meg bochassad | hogý kýk theneked mý

mýwelkedethynkbevl nem kelhethewnk | […] mý wronk yesus

christusnak esedezeese mýath ýdwezewlýewnk (FestK. 136–7)

(36) zolganak zemelÿet veue fel […] hogkÿ bÿnekkel meg holtal jgassaggal

elÿ [ti. te]” (HorvK. 43)

A gyakori beékelődés nyomán keletkező újraelemzés lehetséges forrás, és a

folyamat bele is illik az összetett kötőszók kialakulásának egyik ismert (és a 2.1.

pontban bemutatott) grammatikalizációs típusába. Tényleges lefutását azonban

nem lehet igazolni – a fentebbi példák is csak a forrásvidéket szemléltethetik. Az

újraelemzés eredménye valójában akkor simul be a korszak hogyki kötőszós

szerkezeteinek sorába, amikor a tagmondatok sorrendje megfordul, hiszen a

hogyki-vel kapcsolt mellékmondatok tipikusan a főmondatuk után állnak. Akkor

viszont már a – másféleképpen is létrejöhetett – eredményt látjuk; a feltételezett

újraelemzés tehát folyamatában nem ragadható meg. Ezért az e pontban

DÖMÖTÖR ADRIENNE


bemutatottak inkább csak eshetőségként, semmint érvényes magyarázatként

regisztrálhatók.

5. Időbeli és gyakorisági megfigyelések A hogyki típusú összetételek második tagja a vonatkozó névmási kötőszók

történetének korai jellemzőit mutatja. Két meghatározó jegye is arra vall, hogy

az összetétel kialakulását a korai időszakban kell keresni. Az egyik: a [–] élő

jelentésjegyű alaptagok mellett is elsöprő többségben van a hogyki (a hogymi és

a hogymely ellenében). A másik: a vonatkozó névmás előtag nélkül állandósult a

kötőszóban.

Mivel használata a kései ómagyar legelején, a JókK-ben már

megfigyelhető, feltehető, hogy létrejötte a korai ómagyar korra nyúlik vissza:

(37) Aʒert ʒent attyanak mend ew tarſÿ kewʒewl nem volt oly hogÿ kÿ inkab

tudoſbuoltuolna ew tÿtkyrol (JókK. 61)

(38) cʒÿnalna egÿ ekes helyet frater Egÿednek yſtenÿ neʒeſre / hogÿ ky

lattauala holot mennÿeÿ edeſſegeket neʒhettne (JókK. 25)

A (38) latin megfelelő nélküli, eltévedt tagmondat (a szövegkiadó megjegyzése

szerint: fordítási zavarral terhelt környezetben álló, értelmetlen betoldás; P.

Balázs 1981. 70). Vagyis a hogyki már a korai szövegalkotó önálló eszköz-

készletében is szerepel, és nemcsak a latin közvetlen befolyása alatt jön a tollára.

Bár a hogyki keletkezése tehát korábbra tehető, alig-alig bukkan fel a

XVI. század előttről fennmaradt kódexszövegekben. A JókK.-ben ritka; a

FestK.-ben a mondathatár újraelemzésének szerkezeti forrása jelenik meg (pl.

50–51; 200–201); a MünchK. és a JordK. két olyan helyén (Lk. 12,2; 12,33),

amelyek párhuzamában Sylvester Jánosnál az összetett kötőszó áll, egyszerű ki

szerepel (ez azonban inkább Sylvester János megoldását emeli ki, hiszen más

fordítások párhuzamos helyein is az egyszerű vonatkozó kötőszó található.) A

korai adathiány ugyanakkor nem jelenti feltétlenül azt, hogy a XVI. század előtt

kevesebbszer volt használatos a kötőszó (elég a fennmaradt források korlátozott

számára gondolni). Emellett érdemes már itt utalni a későbbi források vizsgálata

során szerzett tapasztalatra: a hogyki megléte vagy hiánya művenként igen

változó, tehát nagyon is lehetséges, hogy a fennmaradt korai szövegek alkotói

nem koraiságuk, hanem egyéni választásuk alapján mellőzték a kötőszót.

A XVI. századi szövegekben lényegesen nagyobb mennyiségben

találhatók adatok. Ez a relatíve nagyobb mennyiség azonban – mint erről már a

bevezetésben is esett szó – valójában meglehetősen kis adatszámot jelent. A

kései ómagyar korra vonatkozóan 100%-nak véve az összes vonatkozó névmási

kötőszót – álljon önmagában vagy a hogy-gyal összetételt képezve –, a hogyki

típust mindössze 2,3% képviseli a kötőszó előfordulása szempontjából

leggyakoribb mondattípusban, a minőségjelzői (és értelmező jelzői) mellék-



mondatokban.10

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kötőszó – életrajzának teljes

adatolható szakaszában – kifejezetten ritkán jelenik meg a leírt szövegekben.

Elterjedtsége ugyanakkor nagy szórást mutat a szerzők és szövegek

között. Vannak kódexek (és még sokkal nagyobb arányban nyomtatott művek),

amelyekben egyetlen hogyki sem található, másokban éppen csak fel-felbukkan

a kötőszó. Míg vonatkozó névmási kötőszós szerkezet általában minden lapon

több is előfordul, a hogyki esetében már az is figyelemfelkeltő, ha az adott

műben átlagosan minden 25-48. lapon találunk rá egy-egy adatot (VirgK.,

HorvK., DomK., CornK.);11

ahol pedig relatíve gyakorinak mondható, ott 7-12

laponként jelenik meg (PéldK., MargL.). A MargL. egészen kimagasló, 34-es

összelemszámot ad, ami azonban a műben megjelenő vonatkozó kötőszós

szerkezetek számához képest még mindig igen jelentős kisebbséget mutat (a

vonatkozó kötőszók fölénye több mint hétszeres).

6. A nyelvhasználó választása Azzal kapcsolatban, hogy a nyelvhasználó a hogyki típusú kötőszót választja-e,

vagy marad az összehasonlíthatatlanul gyakoribb ki mellett, további kérdések és

állítások adódnak.

6.1. Grammatikai tendencia? A változatokkal kapcsolatban mindig az egyik legfontosabb kérdés:

megragadhatók-e olyan sajátos szerkezeti jegyek, amelyek jelenlétében inkább

az egyik variáns szerepel a másik ellenében? Vagyis kimutatható-e általános

grammatikai tendencia, amely a nyelvhasználót arra készteti, hogy a ki ellenében

a hogyki-t válassza?

A hogyki kialakulásának és átmeneti életben maradásának eddigiekben

áttekintett lehetőségeit végigkövetve a fentebbiekben már kirajzolódott a válasz:

a hogyki-t tartalmazó mondatokban nincsen az (utalószó +) alaptag +

mellékmondat szerkezeteknek olyan sajátos közös jellemzője, amely előhívja

(vagy legalábbis segíti), hogy a nyelvhasználó ezt a kötőszót válassza. Általános

tendenciát tehát nem lehet megállapítani. Mint az előzőekben láttuk, különféle

szerkezettípusokról beszélhetünk, amelyek felől azok az impulzusok

érkezhettek, amelyek a hogy-ot és a ki-t összekapcsolódásra késztették. (Mivel a

két leggyakoribb alárendelő kötőszó összetételéről és különbő típusú

mondatszerkezetekről van szó, talán nem alaptalan többféle feltételezést is

fenntartani.) Erőteljessé azonban egyik folyamat sem vált, mint fentebb már

szintén volt róla szó, mindegyik érintett szerkezettípusban a hogyki messze

kisebbségben lévő mellékvariáns maradt. A szabad váltakozás akár a közvetlen

10 A TNyt. 2/2. törzsanyaga alapján (Dömötör 1995. 674, 692). 11 Az itt felsorolt előfordulási adatok közepes méretű (illetve ilyenre visszavetített) lapontként

értendők. Közepes méretűnek egy hozzávetőleg 750–800 betűhelynyi szöveget tartlamazó

kódexlap tartható.

DÖMÖTÖR ADRIENNE


mondatkörnyezetben (39), (40), illetve szövegpárhuzamokban is (28a–b), (29a–

b), (41a–b) tetten érhető:

(39) Elſewt az halalt ky myndennel retteneteſb maſodykat az yewuendew

yteletewt hogy ky ygen felelmes (PéldK. 73)

(40) míer tt nk (ti. hívatsz irgalmasnak) / kík vetk zt nk es b nt t tt nk / Aua

nemde ak az ígazaknac va ee att ok ho kíknec artatlansagoc […]

oluastatíc (NagyszK. 79–80)

(41a) Lk. 12,33: Oll’ erβińeket βerezzetek magatoknak / ho mell’ek meg nem

oulnak (SÚT. I. 103b)

(41b) ʒereʒ etek t magatoknak ſakokat k k megh nem awlnak (JordK. 124vb)

6.2. Regiszterbeli, dialektális, műfaj szerinti meghatározottság? A változatokra vonatkozó másik legfontosabb kérdés: megjelenésük

kapcsolódik-e szociolingvisztikai vagy esetleg az irodalmi műfajok meghatá-

rozta tényezőkhöz, azaz regiszterhez, dialektushoz, műfajhoz?

Bár a hogyki ritka, a nyelvhasználati rétegeket illetően mégis igen széles

a használati köre. Éppúgy előfordul a kéziratos irodalom korában született

különböző műfajú egyházi szövegekben – imádságban, prédikációban, legendá-

ban, traktátusban, passióban –, mint a nyomtatott művek korszakában keletkezett

művekben is (prédikációban, szépprózában, énekekben stb.). Versben és

prózában, latinból fordított (42) és magyar nyelven fogalmazott (43)

mondatokban is megjelenik:

(42) vagÿon magerorzagban vÿ zent zent margÿt azzon bela kÿralnak leanÿa hog kÿ tezen nagÿsok chodakat (MargL. 186) ~ vos habetis novam

sanctam in ungaria, sanctam Margaretham, filiam Belae regis, quae

facit multa miracula

(43) Ez vala ez soror evrsebet hog ki zent margyt azzonnak tarsa vala

(MargL. 209; latin forrásmondat nélkül)

A hogyki szabad kezeléséről tanúskodik továbbá, hogy a fordító latin

szószerkezetek magyar mellékmondattá alakításakor is a vonatkozó kötőszó

alternatívájaként számol vele:

(44) Vala egÿ soror ez clastromban hog kÿ vala ieles nemes nemzetbevl

tamaduan (MargL. 117) ~ Quaedam etiam altera virgo sanctimonialis

eiusdem per omnia conditionis

(45) Egÿ nemevnemev mukas ember hogÿ kÿ pinter es alc (MargL. 139) ~

laborator quidam artis carpentariae

A magyar nyelven fogalmazott szövegek sorában – a magánéleti regiszter

részeként – misszilisekben is feltűnik, nemesekében éppúgy, mint alacsonyabb



származásúak által írtakban vagy íratottakban. Használata generációktól sem

feltétlenül függ; a (46) Nádasdy Tamástól származó adat (írnoka leírásában), a

(47) fiától, Nádasdy Ferenctől (saját kezű leírásában):

(46) 1559: Jól lehet itt az királyné asszony udvarába mondnak egy embert,

hogy ki igin esmér az szemfájdalomról (NádLev. 42)

(47) 1569: ű utánok jűnek szekerek, hogy kik annyi érő török marhát hoznak

(NádLev. 209)

Perek tanúvallomásainak szövegét – mint a magánéleti regiszter másik

meghatározó forrását – nemigen foghatjuk vallatóra, hiszen magyar nyelvű

perkiadások csak a XVI. század végétől kezdve hozzáférhetők. Annál

meglepőbb viszont, hogy a legkésőbbi adat éppen egy per szövegéből való (ez

egyben az egyetlen, perszövegből származó példa):

(48) 1606: A dicunt. Hogÿ ők directe vgÿan chÿak az I-n keresik karokatt, mert

az mjnemő zegenÿ emberre mutat az ·I·, hogÿ kj az előt valo nap

tw zelleth volna ott kőzel az pinczeknel, annak chÿak zaÿaba való falattÿa

sinchÿen, nem hogÿ valamjt keresnenek ra ta. (Úsz. 125 sz.)

A kötőszó tehát nem mutatkozik regiszterfüggőnek, és használatát nem

határozza meg sem a szöveg műfaja, sem keletkezésének módja (fordítás-e vagy

fogalmazvány). Megjelenése a szerző egyéni választásán múlik. Megfelelő

mennyiségű adat hiányában nem lehet állást foglalni abban a kérdésben,

mennyiben meghatározó a szerző dialektusa. A színes paletta ismerhető része

földrajzilag is meglehetősen széles körű elterjedtséget sejtet (Pest–Buda,

Dunántúl, Tiszántúl, Felvidék stb.).

Egy elem széles körű, mégis szórványos jelenléte kétféle feltételezést is

meg szokott engedni használatának eredetével kapcsolatban. Vagy a szóbeliség a

forrás, vagy pedig bizonyos írásos hagyomány szüremkedik be szórványosan a

fennmaradt szövegekbe. A hogyki esetében ez utóbbi látszik elfogadhatóbb

feltételezésnek; mind a történeti nyelvérzék sugallta intuíció, mind a

feltételezhető latin fordítási hatás, mind pedig a XVI. század vége körül

megszűnő használat ellene szól annak, hogy a hogyki-ben a szóbeliség elterjedt,

virulens elemét gyanítsuk.12

A misszilisekből származó adatok nem alkalmasak

arra, hogy – a szövegek magánéletiségére hivatkozva – érvként szolgáljanak a

mellett, hogy a hogyki-nek mégis a szóbeliség lehetett a forrása. Egyrészt az

elem levelekbeli előfordulása szintén igen szórványos, másrészt – ahogy a

bevezetőben már szó esett róla – a korszak írástudóinak nyelvhasználata nem

feltétlenül független a tanult latin mintáktól. Egyszerűen fogalmazva: nem

12 Bár korábban elképzelhetőnek tartottam a szóbeliséget is mint forrást (Dömötör 2011. 103),

előadásomhoz való hozzászólásában Korompay Klára (a történeti intúicióra utalva) és Haader Lea

(a latin fordítási hatás lehetőségére hivatkozva) meggyőztek ennek kevéssé valószerű voltáról.

DÖMÖTÖR ADRIENNE


magától értetődő, hogy a misszilisekben feltűnő összes jelenségnek a magánéleti

(és magyar nyelvű) regiszter a forrása. (A perek szövegeinek esetében pedig

még bonyolultabb volna ez a kérdés.)

Az elemet a legtöbb szövegalkotó mellőzte (esetleg csak véletlenszerűen

írta le), másoknak gyakrabban jött a tollára. Emellett bizonyos iskolák is

teremthettek mintát a terjesztéséhez; ahogyan például rendszeresen jelen van

Nyulak szigeti domonkos és az óbudai klarissza kódexben, Bornemiszánál és

bizonyos személyek missziliseiben.

7. Összegzés Az írásbeliségben a XV. századtól a XVI–XVII. század fordulójának tájékáig

adatolható hogyki kötőszó keletkezése elsősorban a hogy terjeszkedésével

függhet össze. A hogy elkezdett ráterjedni azokra a szerkezetekre is, amelyek

élén eredendően vonatkozó kötőszó állt (a folyamatnak különböző okai

lehettek). A két kötőszó együtteséből adódó ki ~ hogyki kötőszóváltozatok

mellett bizonyos szerkezettípusokban a ki ~ hogy ~ hogyki hármas váltakozás

jöhetett lére.

A hogyki ritka elem maradt. Használatában nem tapinthatók ki sem

általános grammatikai, sem szociolingvisztikai tendenciák. Felbukkanása a

szövegalkotó egyéni választásán múlik, amelyben esetleg mintakövetés nyomai

is megfigyelhetők. (Ez utóbbiak miatt a kötőszó jelenlétének / jelen nem létének

vizsgálata a kódexek szöveghagyományozódásának általános kérdéseihez is

szolgáltathat adalékokat.13

)

A források datálása és rövidítésük feloldása: BSvKL. = Battyhány Ferencné Svetkovics Katalin levelei (Szerk.: Terbe Erika,

MNyT., Bp., 2010.)

CornK. = Cornides-kódex, 1514–1519.

CzechK. = Czech-kódex, 1513.

DomK. = Domonkos-kódex, 1517.

ÉrsK. = Érsekújvári kódex, 1529–1531.

FestK. = Festetics-kódex, 1494 előtt

GyöngyK. = Gyöngyösi kódex, XVI. sz. eleje

Hoffgr. = Hoffgreff-énekeskönyv, Kolozsvár, 1554–1555.

HorvK. = Horváth-kódex, 1522.

JobbL. = Jobbágylevelek (MNy., több évfolyam; közli: Eckhardt Sándor)

JordK. = Jordánszky-kódex, 1516–1519.

KrizaK. = Kriza-kódex, XVI. sz. eleje

LevT. = Magyar Levelestár I. (Szerk.: Szalay Ágoston, Pest, 1859.)

MargL. = Margit-legenda, 1510.

MünchK. = Müncheni kódex, 1416 / 1466.

13 Ezekről részletesen írtam a jelen tanulmány előzményében (Dömötör 2011: 103–107).



NádL. = Nádasdy Tamás nádor családi levelezése (Szerk.: Kákonyi Árpád –

Szalay József, MTA, Bp., 1882.)

NagyszK. = Nagyszombati kódex, 1512–1513.

Ozor. = Ozorai Imre vitairata, Krakkó, 1535.

Örd. = Bornemisza Péter: Ördögi kísértetek, Sempte, 1578.

PéldK. = Példák könyve, 1510.

SÚT. = Sylvester János: Új Testamentum, Újsziget, 1541.

Száz. = Századok. (A Magyar Történelmi Társulat közlönye.)

SzékK. = Székelyudvarhelyi kódex, 1526–1528.

TKr. = Tinódi Lantos Sebestyén: Krónika, Kolozsvár, 1554.

Úsz. = Úriszék. XVI–XVII. századi perszövegek. (Szerk.: Varga Endre.

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958.)

VirgK. = Virginia-kódex, XVI. sz. eleje

Változó évszámú szövegek (levelek) esetében az évszámokat az adatok

társaságában közlöm.

Hivatkozások

Bácskai-Atkári Júlia 2013. A véges alárendelő összetett mondatok története.

Kézirat, 2013. 265–312.

Batta Béla 1908. A melléknévi mondatok népies használata. (NyF. 51.)

Athenaeum, Bp.

Diesel, Holger 1999. Demonstratives: form, function, and grammaticalization.

John Benjamins Publishing Co., Amsterdam.

Dömötör Adrienne 1995. A minőségjelzői mellékmondatok; Az értelmező jelzői

mellékmondatok. In: Benkő Loránd [főszerk.] – Rácz Endre [szerk.]: A

magyar nyelv történeti nyelvtana 2/2. Akadémai Kiadó, Bp. 666–79; 686–

92.

Dömötör Adrienne 2001. Gyöngyösi kódex. MTA Nyelvtudományi Intézet, Bp.

Dömötör Adrienne 2006. Az áljelzői mellékmondatok a középmagyar korban.

In: Büky László – Forgács Tamás [szerk.]: A nyelvtörténeti kutatások újabb

eredményei IV. Magyar Nyelvészeti Tanszék, Szeged. 37–45.

Dömötör Adrienne 2008. A középmagyar kori minőségjelzői mellékmondatok –

állomány- és változásvizsgálat. In: Haader Lea – Horváth László [szerk.]:

Tanulmányok a középmagyar kor mondattana köréből. Tinta Könyvkiadó,

Bp. 38–63.

Dömötör Adrienne 2011. Egy kötőszó, hogyki nem gyökeresedett meg. In:

Csiszár Gábor – Darvas Anikó [szerk.]: Klárisok. Tanulmánykötet

Korompay Klára tiszteletére. Magyar nyelvtörténeti, szociolingvisztikai,

dialektológiai tanszék, Bp. 101–108.

É. Kiss Katalin 1998. Az alárendelő összetett mondat. In: É. Kiss Katalin –

Kiefer Ferenc – Siptár Péter: Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Bp. 127–

155.

DÖMÖTÖR ADRIENNE


Galambos Dezső 1907. Tanulmányok a magyar relatívum mondattanából. (NyF.

43.) Athenaeum, Bp.

G. Varga Györgyi 1992. A vonatkozó névmások. In: Benkő Loránd [főszerk.] –

E. Abaffy Erzsébet [szerk.]: A magyar nyelv történeti nyelvtana 2/1.

Akadémai Kiadó, Bp. 524–43.

Haader Lea 1995. Az alárendelő mondatok: az alanyi, állítmányi, tárgyi és

határozói mellékmondatok. In: Benkő Loránd [főszerk.] – Rácz Endre

[szerk.]: A magyar nyelv történeti nyelvtana 2/2. Akadémai Kiadó, Bp. 506–

665.

Haader Lea 2008. Az alárendelő mondatok változási irányairól. In: Haader Lea –

Horváth László [szerk.]: Tanulmányok a középmagyar kor mondattana

köréből. Tinta Könyvkiadó, Bp. 77–87.

Harris, Alice C. – Campbell, Lyle 1995. Historical syntax in cross-linguistic

perspective. Cambridge University Press.

Heine, Bernd – Kuteva, Tania 2002. World Lexicon of Grammaticalization.

Cambridge University Press.

Hernández-Campoy, Juan – Conde-Silvestre, Juan Camilo [ed] 2012. The

Handbook of Historical Sociolinguistics, Wiley-Blackwell, Oxford.

Juhász Dezső 1992. Az összetett kötőszók és állandósult szókapcsolatok. In:

Benkő Loránd [főszerk.] – E. Abaffy Erzsébet [szerk.]: A magyar nyelv

történeti nyelvtana 2/1. Akadémai Kiadó, Bp. 786–94.

Kenesei István 1992. Az alárendelő mondatok szerkezete. In: Kiefer Ferenc

[szerk.]: Stukrurális magyar nyelvtan 1. Akadémiai Kiadó, Bp. 529–591.

Kielkiewicz-Janowiak, Agnieszka 2012. Class, Age, and Gender-based Patterns.

In: Hernández-Campoy, Juan – Conde-Silvestre, Juan Camilo [ed] 2012.

Klemm Antal 1942. Magyar történeti mondattan 3. MTA, Bp.

P. Balázs János 1981. Jókai-kódex. Akadémiai Kiadó, Bp.

Rácz Endre 1963. A magyar nyelv következményes mondatai. (NytudÉrt. 39.)

Akadémiai Kiadó, Bp. 44–5, 85–7.

Raumolin-Brunberg, Helena 2005. Language change in adulthood: historical

letters as evidence. European Journal of English Studies (9) (1): 37–51.

Simonyi Zsigmond 1882. A magyar kötőszók 2. Az MTA Könyvkiadó hivatala,

Bp. 85–9, 177.

Dömötör Adrienne MTA Nyelvtudományi Intézet [email protected]

Határozottsági ciklus a

magyarban Egedi Barbara

1. Bevezetés: az újraelemzés és a nyelvi ciklus Bár a nyelvi változások menete, üteme megjósolhatatlan, a már végbement

változások összehasonlító vizsgálatakor mégis megfigyelhető, hogy különböző

nyelvek szerkezeti, szintaktikai átrendeződése során sok esetben hasonló

folyamatok mennek végbe, egymástól nyilvánvalóan függetlenül. A nyelvtani

változásokban tehát tetten érhető valamiféle szisztematikusság, ami a változások

mögött húzódó univerzálisan működő elvekkel magyarázható.

A mondattani változások két legfontosabb mechanizmusa az újraelemzés

és a grammatikalizáció. Újraelemzésnek hívjuk azt a jelenséget, amikor a

beszélő egy nyelvtani szerkezetet eltérő nyelvtani szabállyal értelmez (és hoz

létre a későbbiekben), mint az a beszélő, aki az eredeti szerkezeti mintát

produkálta. Ilyen újraelemzés, avagy újraelemzések sorozata eredményezi az

egyes nyelvek története során kimutatható grammatikalizációs folyamatok

többségét. A grammatikalizáció folyamatának lényege, hogy egy adott lexikális

elem nyelvtani funkció jelölőjévé válik, vagy egy eleve nyelvtani funkcióval

bíró elem funkciója tovább specifikálódik. Ilyenkor a kérdéses elem szemantikai

jegyeket veszt, használati kontextusa kiszélesedik, formája pedig gyakran, bár

nem szükségszerűen, egyszerűsödik. Ezekről a mechanizmusról állítjuk tehát,

hogy feltűnő hasonlóságot mutatnak különböző nyelvekben, vagyis egy

köznyelvi fordulattal élve, ha már történik valami, úgy tűnik, nem történhet

akárhogyan.1

Univerzálisan megfigyelt jelenség a nyelvi változás ciklikussága is. A

grammatikalizáció ugyanis mindig magával vonja az elvesztett szemantikai

jegyek és grammatikai funkciók szükségszerű megújulását (szóalkotás,

kölcsönzés, új szerkezet útján). Egy-egy nyelvi, nyelvtani elem megváltozása

egész rendszereket bonthat meg és rendezhet át. A részrendszerek átalakulása

ennek megfelelően várható, de pontos menete nem megjósolható: a változások


Nyelvészeti Tanszék – Magyar Nyelvészeti Tanszék. Piliscsaba. 63–83. 1 A grammatikalizáció és az újraelemezés összefüggéseiről, illetve a grammatikalizáció kutatás-

történetéről átfogó képet nyújt például Hopper–Traugott (2003). A generatív nyelvelmélet Elvek és

paraméterek modellje szerint a nyelvek közötti különbségek az általános elveken alapuló

tulajdonságok, jegyek parametrikus beállításaiból származnak. A nyelvi változást tehát ezen

paraméterek átállítása eredményezi (inter alia Roberts–Roussou 2003).

EGEDI BARBARA


terjedése ugyanis esetleges, számos külső tényező befolyásolhatja, minde-

nekelőtt szociolingvisztikai tényezők, például az adott változat társadalmi

megítélése, vagy a nyelvek közötti érintkezés, a kontaktushatás. Bizonyos folya-

matok megindulhatnak, majd leállhatnak, továbbá a nyelvtani részrendszerek

átalakulása párhuzamos stratégiákat eredményezhet és az adott nyelv belső

tulajdonágai alapján nem feltétlenül jósolható meg, hogy a versengő verziók

melyike lesz a győztes.

Jelen tanulmány témája a határozottsági ciklus. Egyrészről áttekinti a

határozottság nyelvi kódolásában bekövetkezett változások történetét a magyar

nyelvben. Másrészről megvizsgálja, hogy ezek a változások megfelelnek-e az

univerzálisan megfigyelt ún. DP-ciklus predikcióinak, illetve, hogy milyen

módon változtathatják meg az ilyen folyamatok a főnévi frázis egyéb

konfigurációs tulajdonságait.

Joseph Greenberg (1978) sokat idézett általánosítása szerint, a

grammatikalizáció során a mutató névmási elemek névelővé alakulnak, majd

egy későbbi nyelvállapotban a névelők a nyelvtani nem jelölőjévé válhatnak,

vagy egyszerűen a névszói kategória jelölőjévé. Bár a névelő forrása

természetesen nem csak a mutató névmás lehet, számtalan nyelv esetében

tapasztalhatjuk ezt a forgatókönyvet, és a magyar nyelv történetében is ez a

folyamat játszódott le. Ebben a tanulmányban azonban a határozottsági ciklus

egy másik fontos lépcsőfokával kívánunk foglalkozni, a névelő

grammatikalizációjának egyik lényeges következményével, vagyis a névelővé

vált mutató névmási módosító megújulásával. Azt vizsgáljuk, hogy a magyar

nyelv egyes korszakaiban mi tölti be az elveszett grammatikai és szemantikai

funkciókat, illetve, hogy az ó- és középmagyar folyamatok kiszámítható, avagy

tipikus mintákat követnek-e.

Elly van Gelderen (2011) áttekintő monográfiájában kimutatta, hogy

számos nyelvben a mutató névmási módosító (továbbiakban MNM) rendszer

megújítása két stratégia mentén történik: (i) a régi forma morfológiai vagy

(tipikusan adverbiális elemmel történő) lexikális megerősítésével (reinforcing

strategy), (ii) a konstrukció kibővítésével még egy MNM hozzáadásával, azaz

egy appozitív névmással (incorporation). Strukturális szempontból nézve,

pontosabban egy generatív szintaxismodellben, az a különbség a két stratégia

között, hogy az egyik folyamat alulról történik (összeolvadás és mozgatás), míg

a másik felülről (inkorporáció). Elly van Gelderen arra is talált evidenciát (2007:

295 és 2011: 207–208), hogy a két stratégia akár egyszerre is érvényesülhet, ezt

példáznák az óészaki nyelvben kimutatható párhuzamos szerkezeti megoldások.

Jelen tanulmány a mellett érvel, hogy az óészaki példája nem kivételes, a

magyarban is legalább két stratégia kialakulását, ill. párhuzamos meglétét lehet

kimutatni: az ezen/azon és imez(emez)/amaz alakú módosítók megjelenése és

elterjedése az első, míg az ún. determinánsduplázó (az az ajtó típusú)

szerkezetek a második stratégia sajátosságait hordozzák. Mi több, a közelre

mutató névmás esetében – ha bizonyos stilisztikai megszorításokkal is – a

HATÁROZOTTSÁGI CIKLUS A MAGYARBAN


legrégebbi, eredeti szerkezet is fennmaradt, és jelen van a mai magyar nyelv

rendszerében is.

A tanulmány hátralevő része a következőképpen épül fel: a második

alfejezetben áttekintjük a névelő kialakulásának körülményeit a magyar

nyelvben, illetve a névelő korai használatának jellegzetességeit. A harmadik

részben a mutató névmási rendszer megújulásának két stratégiáját ismertetjük, a

megerősített névmásokat és a determinánsduplázást. Végül a negyedik részben a

versengő stratégiák eloszlását elemzzük középmagyar adatok és a mai magyar

nyelvváltozatok alapján. A tanulmány eredményei sokban támaszkodnak a 2009

és 2013 között futó, OTKA 78074 sz. Magyar Generatív Történeti Szintaxis

című projekt keretei között végzett kutatómunkára és a projekt során létrehozott

elektronikus Ómagyar korpuszra. Mindazonáltal hangsúlyozandó, hogy a mutató

névmási módosítás rendszerének megújulásával kapcsolatban megfogalmazott

állításaink egyelőre inkább javaslatok és további igazolásra várnak. Jelen

tanulmány a téma első összefoglalását nyújtja, és egyben kijelöli a folytatás

irányait. Az ómagyar adatok feldolgozása egyértelművé tette, hogy a magyar

határozottsági ciklus jobb megértéséhez a középmagyar adatok sokkal szélesebb

körű vizsgálata elengedhetetlen.2

2. A névelő kialakulása és korai használata 2.1. A határozott névelő kialakulása és a névelő nélküli állapot A határozott névelő kialakulási körülményeivel kapcsolatban a szakirodalom

egységesnek mutatkozik a következő két pontban: a névelő belső fejlődés

eredményeképpen alakult ki, és a folyamat feltehetően a korai ómagyar korra,

illetve a kései ómagyar kor első felére tehető (Simonyi 1914: 68–69; Klemm

1928: 317; D. Mátai 2003b: 419–420; I. Gallasy 1991, 1992). A grammatika-

lizáció során a MNM funkcionális kettéhasadása figyelhető meg: a névmási

módosító ugyan megőrzi korábbi használati körét és formai tulajdonságait is,

olyan új környezetekben is megjelenik, amelyekben az eredeti kategória nem

fordulhatott volna elő. Ebben az új szerepkörben a mutató névmásban kódolt

szemantikai jegyek egy része (a deiktikus jegy) elveszik és az elem használati

kontextusa kiszélesedik.

Azonnal felmerülhet a kérdés, hogy a szemantikai és pragmatikai

értelemben véve univerzálisnak tekinthető határozottság nyelvi kódolása hogyan

valósult meg a magyar nyelv egy névelő nélküli állapotában. Az első

fennmaradt, összefüggő ómagyar szöveg a 12. század végére keltezhető, így a

magyar nyelv ezt megelőző szerkezeti sajátosságaira tett bármely javaslat csak egy rokon nyelvek adatain alapuló, összehasonlító nyelvészeti módszerekkel

felállított rekonstrukció lehet.

2 Ezúton szeretném megköszönni két lektoromnak hasznos észrevételeiket, amelyek elősegítették,

hogy egy jobb kézirat szülessen, illetve számos ponton a kérdések továbbgondolására késztettek.

EGEDI BARBARA


Az uráli nyelvek túlnyomó többségében ma sem találunk határozott

névelőt vagy annak funkcionálisan megfelelő, szisztematikusan használt

determináló elemet. Kivételt csak a mordvin képez, amelyben kialakult egy

jellegzetes határozott és határozatlan főnévragozás (Zaicz 1998: 191–193),

továbbá a finn beszéltnyelvi változatában, viszonylag új jelenségként,

kimutatható a névelő használata (Laury 1997). Mivel a magyar névelő a korai

ómagyar korban már nagy valószínűséggel, a kései ómagyar korban pedig teljes

bizonyossággal adatolható (csak használati köre különbözik a mai névelőtől, l.

alább), grammatikalizációjának időpontja valószínűleg az ősmagyar korra

tehető, de ennél pontosabban nem azonosítható.

A névelő kialakulása előtti állapotra csak összehasonlító módszerekkel

következtethetünk. Számos uráli nyelvben kimutatható a birtokos szuffixum (Px)

speciális, determináló szerepe. Minthogy ez a jelenség a legközelebbi rokon,

obi-ugor nyelvekben is adatolható, és Décsy Gyula szerint (1990: 81) a Px

kiterjesztett használata proto-uráli jelenség, feltételezhető, hogy a Px-

determinálás lehetősége a magyarban is megvolt. A birtokos szuffixum azonban

ezt a tulajdonságát idővel elvesztette a magyarban, nyilván nem teljesen

függetlenül más, mondatszintű strukturális változásoktól (amelyek a mai magyar

jellegzetes, diskurzus-konfigurációs szórendjéhez vezettek, vö. É. Kiss (2013) és

É. Kiss (s.a.)), és természetesen a névelő kialakulásától. Tény, hogy legkorábbi

írott forrásainkban már nem mutatható ki Px determinálás. Csupán néhány

különleges morfológiai alakzat sejteti a birtokos szuffixum valamikori

kiterjesztett használatát, például a személyes névmás első és második személyű

tárgyesetű engem, téged, minket, titeket alakjai, amelyek magukba foglalnak egy

redundáns Px elemet, így őrizve meg egy korábbi nyelvállapot toldalékolási

sajátosságainak maradványát.

Régi megfigyelés, hogy az uráli nyelvekben a birtokos szuffixum

(elsősorban az egyes szám 3. személyű alakja) gyakran és rendszeresen tölt be

olyan funkciót, ami nagyjából megfelel az indoeurópai nyelvek határozott

névelői funkciójának (vö. inter alia Collinder (1960: 203–204, §616); és l. még

Künnap (2004) általános áttekintését, illetve Nikolaeva (2003) példáit). Irina

Nikolaeva (2003) összetett elemzésében rámutat, hogy a 3. személyű

szuffixumok nem-birtokosi használata valóban kifejezhet referenciális

azonosítást, bár a szuffixum megjelenése nem kötelező. Az egyes szám 1. és 2.

személyű alakokról viszont kimutatta, hogy nem-birtokosi előfordulásaikban

elsődleges funkciójuk, hogy a főnévi kifejezés referensét az aktuális beszédaktus

résztvevőihez kapcsolják. Kari Fraurud (2001) hasonló következtetésre jut,

amikor több nyelvre kiterjedő átfogó tanulmányában a Px nem-birtokosi

használatainak közös jegyeként nem annyira a referencialitást, mint inkább az

asszociatív funkciót azonosítja. Ezzel magyarázza azt is, hogy ezek az

affixumok időben nagyfokú formai és funkcionális stabilitást mutatnak, és nem

feltétlenül alakulnak át determinánssá, miközben ugyanezekben a nyelvekben a

mutató névmási elemekből kialakulhat a határozott névelő is, a Px-

determinálástól függetlenül. Ez utóbbi megfigyelés alátámasztja feltétele-



zésünket, hogy a magyar határozott névelő névmási forrása ellenére nem kell

kizárnunk annak a lehetőségét, hogy a birtokos szuffixum kiterjesztett használata

jelen volt az ősmagyarban is.

2.2. A határozott névelő használata a korai és kései ómagyar korban Az ómagyar szövegekben nem mindig tudjuk megállapítani, hogy az egyes

esetekben még mutató névmással vagy már névelővel van-e dolgunk, mivel a

névelős szerkezet és a mutató névmási módosítóval ellátott főnévi kifejezés a

felszínen még egybeesik (pl. az kapu ’a kapu’ és ’az a kapu’ jelentésben is). A

két elem funkciójában is átfedés lehet, amikor a diskurzusszereplő ismertségét,

azonosíthatóságát jelzik (anafora). Az intonáció illetve a névelő hangsúlytalan

ejtése mint formai kritérium a szerkezetek elkülönítésére nyilvánvaló okokból

nem ellenőrizhető, így nem is igazolható vagy cáfolható. Pusztán formai és

disztribúciós alapon tehát nem lehet egyértelműen azonosítani a határozott

névelőt, de szerencsére léteznek olyan szemantikai kritériumok, amelyekre

mégiscsak támaszkodhatunk a korai névelők és a mutató névmási módosítók

elkülönítésekor. Univerzálisan megfigyelt jelenség ugyanis, hogy a határozott

névelő előfordul olyan környezetekben is, amelyekben a mutató névmás nem

jelenhet meg (Himmelmann 2001: 833–834). Ilyen környezet például az ún.

tágabb szituációs használat, amelyben bizonyos entitások az első említésükkor is

határozottak, mivel általánosan elfogadott vagy ismert a referenciájuk. Kizárólag

a névelőre jellemző az ún. asszociatív-anaforikus használat is.

A névelőtlen határozott leírások szisztematikus vizsgálata (Egedi: 2011,

2013 és 2014) kimutatta, hogy grammatikai értelemben egy teljesen kialakult

névelőről és névelős szerkezetről beszélhetünk az ómagyar korszakban,

amelynek előfordulása (mint ahogy hiánya is) szabályokkal következetesen

leírható és csupán sokkal szűkebb használati köre különbözteti meg mai

utódjától és a mai magyar szerkezetektől: a névelő nem jelenik meg, ha a főnévi

kifejezés referenciális azonosítása más eszközzel már megtörtént: mutató

névmási módosító (1), vagy birtokos kifejezés (2–3) jelenlétében, továbbá

generikus olvasat (4) és inherensen egyedi nevek mellett (5).3

(1) ez kener-ek-re (JókK 76)

(2) èn keńèr-i-m-èt (BécsiK 182)

(3) az ėlèt-nᶜ keńèr-è (MünchK 91ra)

3 A (4) alatti példa határozott leírásainak először egyedi, majd generikus olvasata a

szövegkörnyezet alapján világosan érthető (Egedi 2014: 106). Az inherensen egyedi nevek (pl.

nap, föld, isten, stb.) a beszédhelyzettől / szövegkörnyezettől függetlenül is egyedi referenciával

rendelkeznek, ezért a tulajdonnevekhez hasonlóan egyértelműen azonosíthatók. A határozott

névelő használata mellettük e korai rendszerben még redundáns.

EGEDI BARBARA


(4) Tahat fėlkèluē parančola a• zèlècnᶜ & a• tèngernᶜ & lo tuala nag čėndèsseg

Bizoń az èmberec čudalkodnacuala m duan Minèmo èz mẻt Ø zèlèc & Ø

tènger èngèdnèk nèki (MünchK 14va)

(5) Azert vėuė Ø kiral a gv rot o kèzėbo l (BécsiK 56)

A korai ómagyar korban, azaz az Árpád-kori kis szövegemlékekben, összesen

hat olyan eset azonosítható, amelyekben a determináns akár névelőként is

értelmezhető. Ezek közül is a Halotti beszéd három oz előfordulása

figyelemreméltó, de ennek a problémának a részletes elemzése nem tartozik a

jelen tanulmány központi kérdéskörébe.4 Általánosságban azonban

elmondhatjuk, hogy a megvizsgálható szöveganyag sajnos túlságosan kevés, és a

kontextusok sem kedveznek egy olyan összetett mondattani és szemantikai

vizsgálathoz, amit a névelőazonosítás módszertanilag megkövetelne.

Megjegyzendő még, hogy a névelő elmaradása számos kontextusban jól

magyarázható azokkal az elvekkel, amiket a kései ómagyar kódexek

névelőhasználatára korábban felállítottunk.

A mutató névmási módosító újraelemzése határozott névelőként a

következőképpen ábrázolható:5

(6) a. DP b. DP ru ru DetP D’ Spec D’ ru ru oz (>az) D … D …

DetP oz (>az)

A (6) alatti frázisszerkezeti modellben bemutatott újraelemzési folyamat

tökéletesen megfelel a minimalista szintaxiselmélet egyik univerzális

gazdaságossági elvének, az ún. fejpreferencia elvnek (‘Head Preference

Principle’ l. van Gelderen 2008: 246 és 2011: 13), amellyel számos történeti

jelenség magyarázható: eszerint a beszélők olyan szerkezetek építését

preferálják, ahol egy adott elemet közvetlenül illeszthetnek egy fejpozícióba,

ahelyett, hogy mozgatással vinnék a kívánt konfigurációs helyzetbe. Ha

elfogadjuk, hogy a mutató névmási determinánsok a DP-réteg alatt, egy alsóbb

pozícióban születnek (vö. Giusti (1994), Bernstein (1997) és mindenek előtt

Szabolcsi (1994), aki a mai magyarban is egy D és egy alsó DET pozíciót

4 A korai ómagyar névelőhasználat lehetséges eseteinek áttekintéséhez vö. Benkő (1980: 258-260). 5 Az újraelemzést szemléltető ágrajzot Giusti (2001: 167) javaslata ihlette a latin ille újraértelme-

zéséről a leánynyelvekben.



különít el), akkor úgy modellezhetjük a folyamatot, hogy azok a mutató elemek,

amelyek [határozott] vagy [referenciális] jeggyel rendelkeztek, a DP

specifikálójába mozogtak.6 Ha ez a művelet gyakran és rendszeresen végbement,

az újraelemzés könnyen megtörténhetett. Mindazonáltal, a (6a) és (6b) alatti

szerkezetek, a névmási módosítóval ellátott és az újraelemzett névelős szerkezet,

sokáig párhuzamosan élhetett egymás mellett.

3. A mutató névmási rendszer megújulása 3.1. A megerősített névmások Az újraelemzett konstrukció használata és ezzel a határozott névelő

szisztematikus megjelenése, illetve a régi, (6a) alatti konstrukció továbbélése,

ahogy fentebb említettük, természetesen nem zárja ki egymást. A szerkezeti

egyértelműség igénye, vagyis a homofónia elkerülése miatt azonban egy ilyen

állapot általában nem marad stabil. Az újlatin nyelvekben például egy új mutató

névmási sor alakult ki egy nyomatékosító elem (eccum) és a korábbi névmások

(iste/ipse/ille) összekapcsolódásából, és ezek az elemek idővel fonológiai, majd

szintaktikai értelemben is összeolvadtak (vö. pl. Giusti 2001: 170).7 Bár a mai

magyarban a mutató névmási módosítás kifejezésére, jelöletlen esetben, az ez/az

a kapu típusú szerkezetek használatosak, a MNM rendszer megújulásához nem

egyenes út vezetett. Több stratégia is kialakult, és valójában csak ezeknek a

stratégiáknak az aránybeli eltolódása az, ami a jelenlegi rendszert eredményezte.

Az ómagyarban két olyan mutató névmási pár is kimutatható, az

ezen/azon és az imez/amaz, amelyek az egyszerű ez/az mutató elemek

származékai, vagyis megerősített névmási alakzatoknak tekinthetők:

(7) Azert mert èzen èmber harom nèuèckèl nèuèztètic (BécsiK 234)

(8) Azon ido ben az kÿralnak uduaraba uala e uitez (KazK 45r)

(9) veesseto k óketh imez palotaaban (SándK 12v)

(10) tawol legen te telled hogy amaz embert zeressed

ky t míndenbe ellensegesth vallaz (LobkK 297)

6 A mai magyarban könnyen igazolható egy alsó DET pozíció a (22a) alatti konstrukciók alapján,

ahol mindkét szerkezeti hely ki van töltve. Ugyanez az állítás az ómagyarra csak hipotetikus lehet,

minthogy a névmási birtokos és a határozott névelő még sokáig kölcsönösen kizárják egymást.

Bőven találunk azonban példát a névmási birtokos és egy determináns kvantor kombinációjára, ahol a kvantor áll a második helyen. Feltéve, hogy a determináns kvantorok ugyanabban a

pozícióban kerülnek a szerkezetbe, mint a mutató névmási módosítók, ez közvetett bizonyítékként

értelmezhető az ómagyar alsó DET pozíció meglétére. (i) es te menden èllènsegid èluèznèc (BécsiK 2) 7 Megjegyzendő, hogy a folyamat minden újlatin nyelvben kimutatható, de nem mindenhol érinti a

teljes paradigmát.

EGEDI BARBARA


Kétségtelen, hogy ezek a névmások formai értelemben megerősített

névmásoknak tekinthetők. Kérdés, hogy szemantikai értelemben azt a funkciót

töltik-e be, amelyet az eredeti mutató névmási módosítóval bővített szerkezet

(6a) betöltött, vagy esetleg később léptek csak annak helyébe.

Az ezen/azon alakú megerősített névmások az ez/az névmások és a

nyomatékosító szerepű -n névmásképző kombinációjaként keletkeztek (TESz I.

819, EWUng 62 és 345). Az ómagyar adatok tanúsága szerint azonban

használatuk nem jár minden esetben nyomatékosítással, szerepük gyakran

megegyezik az egyszerű névmási módosítóéval. Eredeti jelentésük a későbbi

ugyanez/ugyanaz alakú azonosító névmásnak felelt meg, így számos

előfordulásuk még ezt a funkciót tükrözi (vö. Sipos 1991: 386). Az azonosító

anaforikus jelentéstartalom, ti. annak jelölése, hogy a referens szigorúan véve

azonos egy korábban említettel, már az ómagyar korszak alatt halványulni

kezdett, mert – ha alacsony számban is – de már kimutathatók az ugyan- előtagú

összetételek is.8

Az imez/amaz alakú megerősített névmások etimológiája szerint (TESz

I. 146; II. 203) ezek az elemek mondattani tapadással keletkezett összetételek.

Az eredetileg önálló im az ím-, íme, míg az eredetileg önálló am valószínűleg az

ám alakváltozata, és ezen előtagok funkciója a figyelemfelhívás, nyomatékosítás

volt.9 Az általam összegyűjtött előfordulások azonban azt mutatják, hogy az

ómagyar korszakban e névmások módosítói használata jól meghatározható

kontextusokra korlátozódott. A közelre mutató imez alak még viszonylag

transzparens módon az „íme, ez az X”, a „következő X” jelentéssel bír, és

használatát többnyire felsorolás követi. A távolra mutató amaz alak pedig

egyértelműen akkor jelenik meg egy főnév módosítójaként, ha a beszélő egy új

diskurzusszereplőt vezet be, ugyanakkor feltételezi, hogy a hallgató/olvasó

felismeri, és azonosítani tudja annak referenciáját korábbi közös tudásuk alapján

(ún. recognitional use, Diessel 1999: 105). Az „amaz X” főnévi kifejezést szinte

kivétel nélkül egy megszorító (korlátozó) értelmű vonatkozó mondat követi.10

Ami a két névmási pár egymáshoz való viszonyát illeti, a nyelvtörténeti

szakirodalomban azt a megállapítást találjuk, hogy az ezen/azon nyomatékos

alakok már ősmagyar koriak (Sipos 1991: 385; D. Mátai 2003. 217), míg az

imez/amaz páros a kései ómagyar korban jött létre (G. Varga 1992: 489).

8 A korai kódexeken végzett vizsgálataim azonban azt mutatták, hogy például a Jókai-kódex 15

azon előfordulásából 13 egyértelműen azonosító anafora, rendszerint a latin idem fordításaként

jelenik meg. A Bécsi kódex 30 azon előfordulásából is legalább 20 még igen nagy valószínűséggel

azonosító anafora. A későbbi kódexekben végzett korpuszkeresések alapján egyre kevesebb ilyen

eset azonosítható, továbbá egy-egy kéziratban az ugyan- előtag is felbukkan (pl. Könyvecse: 1

ugyanazon, Festetics-kódex: 5 ugyanazon). 9 Az em- előtagú elemek analógiásan keletkeztek, és csak 1628-tól adatolhatók (TESz I. 758-759). 10 Az imez/amaz speciális funkciójának lehetőségére egyik lektorom hívta fel a figyelmet,

vizsgálataim viszont azt mutatják, hogy ez a szerep egyik névmás esetében sem az általa felvetett

„szembeállítás” volt.



Természetesen az írásos forrásokat nélkülöző ősmagyarra tett minden ilyen

jellegű megállapítás pusztán hipotetikus lehet. Ami biztonsággal állítható, hogy

míg az ezen/azon módosítói használatára van két korai ómagyar adatunk a

Königsbergi szalagokon,11

addig a másik megerősített névmáspáros se a korai

ómagyar korban, se a kései ómagyar kor első felében nem adatolható.

Pontosabban a Müncheni kódex 144-ik lapján előfordul egy tárgyragos amaz

névmás, de önálló, nem pedig módosítói szerepben.

Nincs azonban konkrét számadat (vagy akár becslés) a megerősített

névmások ómagyar kori használati arányáról. Ezt a hiányt kívántam pótolni egy

az elektronikus Ómagyar korpuszon lefutatott gépi kereséssel és az eredmények

kielemzésével. A keresést tíz normalizált kódexen végeztem (175540 token), és

a gépi keresést az adatok kézi ellenőrzése követte. E kutatás alapján, az

imez/amaz alakok előfordulási aránya rendkívül alacsony, már-már kivételesnek

mondható, főként ha arányukat összevetjük az eredeti névmások és az ezen/azon

előfordulásaival.

1. táblázat: MNM determinánsok tíz normalizált ómagyar kódexben

kézirat dátum tokenszám e/ez a/az ezen azon ime(z) ama(z)

JókK 1370u/1448k 22733 272 573 5 15 - -

BécsiK 1416u/1450k 54423 407 2233 6 30 - -

BirkK 1474 2142 22 130 1 6 - -

FestK 1492-1494 23700 77 234 - 13 1 -

GuaryK 1495 előtt 21714 450 1390 13 2 - 3

Könyvecse 1521 8745 85 623 - 2 - 1

KazK 1526-1541 20027 259 1437 3 4 4 3

CzechK 1513 10998 88 239 - - - -

BodK 16.sz. első

fele 10084 119 554 - 4 - 2

MiskTör 1525 974 3 38 - - - -

Összesen 175540 1782 7451 28 76 5 9

A táblázatban feltüntetett adatokhoz azonban egy fontos kiegészítést kell

fűznünk. Míg az ezen/azon és imez/amaz névmások kézi ellenőrzése során az

önálló (nem-módosítói) használatok kizárása nem ütközött különösebb

nehézségbe, ugyanez nem mondható el az ez/az alakú régi névmások esetében.

11 Köszönettel tartozom Dömötör Adrienne-nek az egyik adatért, mivel a szalagok hátlapján

található előfordulás korábban elkerülte a figyelmemet.

EGEDI BARBARA


9233 előfordulás egyenkénti ellenőrzése ugyanis meghaladta e sorok írójának

kapacitásait. Ennek értelmében a táblázat szükségszerű számadat-torzulásokat

tartalmaz, tekintve hogy az ez/az önálló (nem-módosítói) névmási használatait is

magában foglalja. Szerencsére a névmás többes számú és esetjelölt alakjai

fennakadnak a szűrőn, így valójában csak az alanyesetű névmásokkal kell

számolnunk az adattorzulásnál. Az Ómagyar korpusz néhány kódexe

morfoszintaktikailag elemzett annotációval is rendelkezik, így ezekben a

kéziratokban egy kiegészítő segédtesztelést futtattam le. Ennek

eredményeképpen azt találtam, hogy a Guary-kódex összes e/ez/a/az

előfordulásából az alanyesetű önálló használatú névmások aránya 6,21%, a többi

előfordulás determinánsi vagy módosító szerepű. A Jókai-kódexben ugyanez az

arány mindössze 4,85%. Ha ezt a számarányt (5-6%) nagyvonalúan, de

egyáltalán nem alaptalanul, általánosítjuk a tíz normalizált kódex találataira,

akkor megállapíthatjuk, hogy e torzulás figyelembevétele sem különösképpen

érinti a régi és a megerősített MNM előfordulási aránya közötti igen szignifikáns

különbséget. Végül megjegyzendő, hogy az a/az oszlop kiemelkedő számait

természetesen az okozza, hogy a távolra mutató névmási módosítók egy jó része

már határozott névelőként funkcionál, így ahogy a bevezetőben is említettük,

használati köre kiszélesedik: olyan szintaktikai környezetekben is előfordul, ahol

az eredeti MNM használata nem volna grammatikus. Pontosan ez az eltolódás

váltja ki a rendszer egészének átalakulását és így a megerősített névmások

elterjedését is.

Összefoglalva tehát, a fenti táblázat alapján annyit állapíthatunk meg,

hogy a megerősített névmások egyértelműen kimutathatók az ómagyar korban,

de használatuk egyelőre távolról sem olyan széleskörű, mint a (6a) alatt

illusztrált eredeti mutató névmási módosítót tartalmazó szerkezeté. Fontos

továbbá rámutatni, hogy míg az ezen/azon pár azonosító anafora funkciója

idővel "kikopik" a névmások szemantikai jegyei közül, ezáltal az ezen/azon

névmásokkal módosított szerkezetek valóban alkalmassá válnak a régi minta

funkcionális pótlására, az imez/amaz névmások egyelőre a mutató névmási

módosítás egy speciális alesetére korlátozódtak, és használatuk későbbi

alakulására csak a középmagyar adatok részletes vizsgálatával derülhet fény.

3.2. A determinánsduplázás A mai mutató névmási módosítós szerkezetekkel látszólag teljesen azonos,

determinánsduplázó minták a 16. század során jelennek meg. Ezekben a MNM

és a névelő, amelyek korábban kölcsönösen kizárták egymást, egyszerre

jelennek meg. Frázisszerkezeti modellünkben tehát a D-fejet a határozott névelő

töltené ki, míg a DP frázis specifikálóját az odamozgatott mutató névmási

determináns (11a).



(11) a. DP b. DP ei ei Spec D’ DP DP ei D NP

az az ajtó az az ajtó

Egy funkcionális frázis (esetünkben a DP projekció) mindkét szerkezeti

helyének egyidejű fonológiai kitöltése azonban nem gazdaságos, és általában

tiltott, vagy legalábbis nem preferált ebben a keretben. Ennek a gazdaságossági

elvnek a megszegése tehát meglepő fordulat. Ráadásul a szerkezet élén

megjelenő módosító szerepű mutató névmás, ellentétben a főnévi kifejezésen

belüli egyéb módosítókkal, az esetvégződéseket és a többes szám jelét is

felveszi, morfológiailag egyezve az általa módosított főnévi fejjel (12).

(12) a. ezek a könyvek b. azt a könyvet c. azokat a könyveket

A (12) alatti mai szerkezetekben semmi sem ékelődhet a MNM és a névelő közé,

beszédben egyértelműen prozódiai egységet alkotnak, mi több, a névelő

elhagyásával a szerkezet egyenesen agrammatikus. Ebből az következik, hogy a

két determináns tényleg egyazon frázisban található, és (11a) helyesen adja

vissza a konstrukció felépítését (vö. Bartos 2000, 2001, É. Kiss 2000, Kenesei

1994: 295). A középmagyar determinánsduplázó szerkezetben azonban a mutató

névmási módosító még sokkal lazábban kapcsolódott a főnévi kifejezés

egészéhez, mint a mai magyarban. A 16. és 17. században a mutató névmási

módosítót számos elem választhatta el a névelőtől (kötőszók, igekötők, az -e

partikula, sőt akár egy ige is, vö. Simonyi (1914: 122–123)), vagyis a

determinánsok nem voltak feltétlenül szomszédosak. (Az alább idézett

középmagyar példák mind Simonyi Zsigmond (1914) gyűjtései és a 17. század

első feléből származnak.)

(13) azok is az esküvések (Pázm. Öt lev 131)

(14) Mit választasz inkább? ezt-e a pénzt? (Káldi Préd. 209)

(15) Ezt kell azért az álorczát levonni (Pázm. Kal. 450)

Hasonlóképpen, -nak/-nek ragos birtokossal való kombináció esetén, a MNM

kijjebb, azaz balrább helyezkedik el, mint a birtokos kifejezés, eltérően a mai

magyar szórendtől.

(16) arrul is az bibliának részérűl (Pázm. Kal. 473)

EGEDI BARBARA


A középmagyar mutató névmás módosítóval bővített frázis tehát belső

struktúráját tekintve mégiscsak eltér a maitól. Figyelembe véve a szerkezet itt

bemutatott tulajdonágait, felépítését adjunkcióként, azaz fráziscsatolásként

ábrázolhatjuk (11b).

A determinánsduplázó minta elterjedése idővel ismét egy

újraelemzéshez vezetett, noha merőben más természetűhez, mint ami a névelő

kialakulásakor zajlott le. Az újraelemzés eredményeképpen a névmási módosító

a DP tartományba integrálódott és a középmagyar szerkezet (11b) átalakult a

mai magyar szerkezetté (11a). A MNM újra a határozottságért felelős projekció

specifikálójába került, maga is egyfajta lokális ciklust teljesítve be.12

4. Versengő stratégiák A határozott névelő megjelenését követően, a mutató névmási módosítás

kifejezésére szolgáló nyelvtani részrendszer megújítására legalább kétféle

stratégiát figyelhettünk meg. Kétféle megerősített névmás is kimutatható

(egyikük már a korai ómagyar kortól adatolható), mindeközben a középmagyar

korban megjelenik az új, determinánsduplázó szerkezeti minta is. Ezek az

egymással versengő struktúrák nem egyszerre jelennek meg, de egymást követő

megjelenésük után párhuzamosan élnek, és gyakorlatilag mindmáig kimutatható

mind az eredeti, mind a két új szerkezeti minta – természetesen eltérő használati

arányban és különböző jelöltségi megszorításokkal.

A következő feladat tehát a versengő stratégiák egymáshoz való

viszonyának megértése, melynek első lépéseként a szerkezeti minták terjedését,

előfordulási arányát kell megvizsgálni. Habár a megerősített névmások az

ómagyar korban jelennek meg, a 3.2 fejezetben láttuk, hogy előfordulási arányuk

ebben a korszakban még igen alacsony, a determináns-duplázó szerkezet pedig

még egyáltalán nem jellemző a korszakra, gyakorlatilag kimutathatatlan.

Kérdéseink megválaszolásához tehát a középmagyar korra kell koncentrálnunk.

A középmagyar szövegek digitalizálása megkezdődött, de még nem épült

belőlük kereshető adatbázis. Az adatokat egyelőre kézzel kell kigyűjteni és

rendszerezni, ami értelemszerűen egy hosszú távú kutatómunkát irányoz elő.

Pillanatnyilag tehát azokat a forrásokat tekintjük át, amelyeket szakirodalmi

segítségével a rendelkezésünkre állnak.

4.1. Középmagyar adatok Dömötör Adrienne egy tanulmányában (2008) részletesen foglalkozott a

középmagyar mutató névmási módosítókkal (saját terminológiájában a főnévi

névmási kijelölő jelzővel), és bár alapvetően eltérő szempontból dolgozta fel a

kérdéskört, az általa gyűjtött számadatok rendkívül értékesek a jelen tanulmány

szempontjából is, és felhasználhatók az itt megfogalmazott kérdések

12 Erről a folyamatról egy korábbi tanulmány (Egedi 2014) számolt be bővebben, ezért az elemzést

itt nem kívánjuk megismételni.



vizsgálatakor. A szerző úgy informált, hogy a gyűjtött törzsanyag századonként

kb. 200.000 karaktert tartalmaz, ami alapján a vizsgált, vegyes műfajú

középmagyar korpusz tokenszámát kb. 100.000-re becsülhetjük. Dömötör

(2008) feltünteti a két szerkezeti minta százalékos megoszlását, mind

századokra, mind a korszak egészére lebontva (l. 2. táblázat). Az egyeztetett és

nem egyeztetett kijelölő jelzős szerkezetek megfeleltethetők az itt tárgyalt MNM

stratégiáknak: Az egyeztetett kijelölő jelző + névelő + alaptag minta

tulajdonképpen a determinánsduplázó szerkezetek arányát (és százalékos

növekedését) mutatja, míg a nem egyeztetett kijelölő jelző + alaptag minta

magában foglalja az eredeti (ez/az könyv) és a megerősített névmásos

(ezen/azon/emez/amaz könyv) szerkezeteket, kiegészítve a sokkal szórvá-

nyosabban előforduló ugyan-, mind- kezdetű összetételekkel.

2. táblázat: Mutató névmási módosítós szerkezetek (Dömötör 2008: 24)

XVI. sz. XVII. sz. XVIII. sz. a kor egésze

egyeztetett kijelölő

jelző + névelő +

alaptag

5,9% 19,6% 34,9% 20,3%

nem egyeztetett

kijelölő jelző + alaptag 94,1% 80,4% 65,1% 79,7%

Mivel az alsó sor számadatai összefoglalóan utalnak az eredeti és a megerősített

névmási módosítókat tartalmazó szerkezetekre, sajnos ebből a táblázatból nem

derül ki egy nekünk meglehetősen fontos információ, ti. a megerősített

névmásos stratégia feltételezett növekedési aránya – sem abszolút értékben, sem

a régi, eredeti szerkezethez képest – így nem lehet felmérni, hogy az újabb

stratégia, a determinánsduplázás, ennek rovására terjedhetett, vagy épp fordítva,

a megerősített névmásos stratégia terjedése lassította a determinánsduplázás

térhódítását.

Az idézett tanulmány egy másik táblázata (l. alább 3. táblázat) azonban

némi támpontot jelenthet, ebben ugyanis a szerző felsorolja a korszak összes

kijelölő jelzőként is használatos mutató névmását, és feltünteti a típusok

egymáshoz való arányát is. Azonnal feltűnik az ezen/azon megerősített

névmások igencsak magas aránya, de ebben a táblázatban nincsen szétválasztva

az ez/az kétfelé, az eredeti és az új determinánsduplázó szerkezeti mintában való

előfordulási lehetősége.

EGEDI BARBARA


3. táblázat: Mutató névmások típusainak aránya a KM korban

(Dömötör 2008: 20 kisebb módosítással)

e(z) ~ a(z) 69,2%

ezen ~ azon 20,6%

imez ~ ama(z) 5,7%

ugyanezen, stb...

(ritkábban előforduló összetételek) 4,5%

Viszont ha a két táblázat adatait egyszerre vesszük figyelembe, így is fontos

következtetéseket vonhatunk le a segítségükkel. Amennyiben elfogadjuk, hogy

az ez/az névmások aránya a korszak egészében 69,2%, továbbá hogy feltehetően

csak ez a névmáspár vett részt az új determinánsduplázó stratégiában, akkor a

69,2%-os összelőfordulás 20,3%-át véve megkaphatjuk a determinánsduplázó

stratégia arányát a megerősített névmások arányához képest. Az így kapott 14%

pedig azt mutatja, hogy a megerősített névmásokat alkalmazó szerkezetek

aránya (20,6% + 5,7 % = 26,3%), jóval magasabb a középmagyar korban. Ez a

számítás természetesen csak durva becslés, hiszen eltekintettünk az utolsó

sorban található összetételektől (amelyek mindkét stratégia számarányát

növelhetik), és az sem volt teljesen világos, hogy az idézett 3. táblázat az önálló

névmási használatokat is listázza-e. Ez utóbbi ugyanis alaposan módosíthatja az

eredményt.

Érdekes továbbá megfigyelni a determinánsduplázó szerkezetek

terjedési aránykülönbségeit a közelre ill. a távolra mutató névmási módosító

esetén (4. táblázat). A közelre mutató névmás alakilag nem esett egybe a

névelővel és nyilván ezzel áll összefüggésben, hogy a közelre mutató névmási

módosítóval a duplázó szerkezetek jóval lassabban terjedtek el, mint a távolra

mutató névmással. Ez utóbbi viszont rohamos terjedést mutat a régi szerkezet

rovására. A közelre mutató névmást tartalmazó, ez az ajtó típusú szerkezetek

valójában analógiás alapon jöhettek létre, és az az az ajtó típusú duplázó

szerkezet növekvő gyakoriságával illetve annak hatására kezdtek el maguk is

beépülni a megújult rendszerbe.



4. táblázat: A determinánsduplázás terjedése (Dömötör 2008: 24–25)

XVI. sz. XVII. sz. XVIII. sz. a kor

egésze

egyeztetett az

‘azt az ajtót’ 54,5% 91,7% 92,6% 85,5%

nem egyeztetett a(z)

‘az ajtót’ 45,5% 8,3% 7,4% 14,5%

XVI. sz. XVII. sz. XVIII. sz. a kor

egésze

egyeztetett ez

‘ezt az ajtót’ 3,8% 21,5% 40,8% 20,4%

nem egyeztetett e(z)

‘ez ajtót’ 96,2% 78,5% 59,2% 79,6%

Dömötör (2008) tanulmányát felhasználva betekintést nyertünk a középmagyar

kor mutató névmási módosítót tartalmazó főnévi kifejezéseinek világába, és ha

részlegesen is, de választ kaptunk néhány korábban megfogalmazott kérdésre. A

MNM megújulásakor egyértelműen számolni kell mindkét stratégia meglétével

és felerősödésével. A már az ómagyarban felbukkanó megerősített névmások

használata határozott terjedést mutat, de egyelőre nem szorítja ki az eredeti

szerkezetei mintát, sőt, a duplázó stratégia is megjelenik mellette. Egy jövőbeni,

nagyobb méretű korpuszon végzett vizsgálat remélhetőleg majd közelebb visz

minket a versengő stratégiák eloszlása mögött működő mechanizmusok

megértéséhez. Különösen érdekes kérdés például, hogy a megerősített névmásos

stratégia, amely eleve hamarabb jelent meg a determinánsduplázásnál, több

morfológiai alakzatot is létrehozott, formailag jól elvált a névelőtől és

tökéletesen betöltötte a kívánt funkciót, végül is miért nem győzedelmeskedik és

miért a duplázó szerkezet válik dominánssá a magyarban. Vajon levezethető egy

ilyen folyamat a rendszer belső tulajdonságaiból, avagy szociolingvisztikai

tényezők döntötték el a versenyt – és ha ez utóbbiról van szó, vannak-e

eszközeink ennek feltérképezésére?

4.2. Mai magyar adatok és dialektális változatok Bár a MNM rendszer megújulásának fázisaival kapcsolatban még számos kérdés

maradt megválaszolatlanul, érdemes megfigyelni, hogy a mai magyarban

tulajdonképpen mind a kiinduló szerkezet, mind az új stratégiák jelen vannak,

csak természetesen eltérő arányban, mint a korábbi nyelvállapotokban. Egyedül

az eredetileg mutató névmást tartalmazó az ajtó ('az az ajtó') konstrukció

produktív használata veszett el a határozott névelős szerkezettel való felszíni

egybeesése miatt (bár bizonyos kifejezésekben még látjuk a nyomait, pl. aznap,

a tekintetben). Alább a ma használatos szerkezetek áttekintése következik:

EGEDI BARBARA


I. Jelöletlen szerkezet: determinánsduplázás (ez/az a vélemény)

A mai magyar nyelvben a determinánsduplázó mutató névmási

módosítás a leggyakoribb és egyúttal a jelöletlen stratégia. A MNM ebben a

szerkezetben morfológiai egyezést mutat a főnévi fej nyelvtani esetével és

számával (ezeket a véleményeket), illetve a jelöletlen vonzattal álló névutók is

megismétlődnek mellettük (ezek miatt a vélemények miatt). A MNM és a névelő

szigorúan szomszédosak, és a névelő megjelenése kötelező. A névmási módosító

feltételezett pozícióját (Spec, DP) az is alátámasztja, hogy ez a szerkezet nem

kombinálódhat jelöletlen birtokos kifejezéssel (17b), mivel a birtokos is

ugyanezt a pozíciót célozza (vö. É. Kiss 2000:134).13

(17) a. a miniszter véleménye + ez a vélemény

b. *a miniszter ez a véleménye

c. a miniszternek ez a véleménye

II. Stilisztikailag jelölt szerkezet: megerősített névmás (e/ezen/azon/eme/ama

vélemény)

A megerősített névmást tartalmazó főnévi kifejezések a mai magyarban

is grammatikusak, de stilisztikailag jelöltek (a hivatalos regiszterekre

jellemzőek, olykor modorosak), kissé archaikusan hatnak és a beszéltnyelvi

változatokra egyáltalán nem jellemzőek. A névmások és a névelő kölcsönösen

kizárják egymást (18), és a MNM nem egyezik a főnévi fejjel (19) – legalábbis a

standard köznyelvi változatban.14

Ez a szerkezet viszont szabadon kombinálható

mindkét birtokos kifejezéstípussal (20).

(18) a. *e/ezen/azon/eme/ama a vélemény

b. *az e/ezen/azon/eme/ama vélemény

(19) Nem ismerjük e/ezen/azon/eme/ama véleményeket.

(20) a. a miniszter e/ezen/azon/eme/ama véleménye

b. a miniszternek e/ezen/azon/eme/ama véleménye

Ezek a tulajdonságok arra engednek következtetni, hogy a megerősített

névmások (és a régi, közelre mutató névmás) alacsonyan kerülnek a szerkezetbe

és csak opcionálisan emelkednek a D pozícióba – megerősítve Szabolcsi (1994)

13 A -nak/-nek ragos birtokos a (17c) alatti szerkezetben egy belső topikalizáció eredményeképpen

a DP frázisra épülő Topik frázisban foglal helyett (É. Kiss 2000: 139). 14 Érdekes módon a nem standard változatokban megfigyelhető az emez/amaz megerősített névmás

használata determinánsduplázó szerkezetekben is, elsősorban kontrasztív vagy fókuszált

környezetekben. Ebben az esetben a mutató névmások – nyilván a standard duplázó minta

analógiájára – felvehetik az esetragokat, pl. emezt a könyvet. Megjegyzendő, hogy a tanulmány egyik lektora mind saját megítélésre, mind a Magyar Nemzeti Szövegtár adataira hivatkozva

amellett érvelt, hogy ez a jelenség a standard nyelvhasználatban is jól adatolt. Mivel a használat

pontos körülményeit ilyen szempontból még nem vizsgáltam, a lektor kritikai megjegyzését

természetesen elfogadva, a kérdést egyelőre nyitva hagyom.



javaslatát, aki a determinánsokat két osztályba sorolja, és a névelőn kívül mindet

egy alsó DET pozícióban generálja, ugyanabban a pozícióban, ahol a

determináns kvantorok is születnek (21a).

(21) a. a hercegnő minden/melyik/valamennyi/egyik kívánsága

b. a hercegnő e/eme/ezen kívánsága

Az alsó és felső determináns pozíció jól megfigyelhető névmási birtokosok

jelenlétében (22a). A birtokost kifejező személyes névmás elhagyható, mivel

kiejtése alapvetően kontrasztot vagy fókuszt fejez ki, viszont a névmás

elhagyásával az alábbi szerkezet már nem elfogadható a névelő és a MNM

együttes (szomszédos) megjelenésével (22b).

(22) a. a ti e/eme/ezen kívánságaitok

b. *a e/eme/ezen kívánságaitok

III. Dialektális különlegességek (azt/az az ajtókat típus)

Egyes mai magyar nyelvjárásokat feldolgozó leírásokban érdekes

adatokra bukkanhatunk. Bizonyos beszéltnyelvi változatokban a

determinánsduplázó szerkezetek MNM eleméről elmaradhat a többes egyeztetés.

Erre találunk példát az észak-keleti nyelvjárási régióban (23) (Kálmán 1966: 85),

és a palóc nyelvjárásban (24) (Király 1991: 538; Kiss 2006: 530):

(23) ezt a házakat

(24) Haggyuk ezt a gyerekeket táncolni!

Az észak-romániai Domokoson (ma: Dămăcușeni) azonosított nyelvjárás-

szigeten olyan adatokat is lejegyeztek, ahol ugyanebben a környezetben a

számbeli és az esetbeli egyeztetés is elmaradhat (Németh 1913:67):

(25) az az emberek nem jó hâré mennek

(26) add az a gyermeknek

(27) az a háztúl semmi se szerencsés

Mindezek a nyelvjárási adatok természetesen csak átvételek a vonatkozó

szakirodalomból, továbbá az is látható, hogy némelyikük egy évszázaddal

ezelőtti állapotot rögzít. Mégis tanulságosnak tűnt idézni ezeket a

megfigyeléseket, mert a magyar DP-ciklus egy lehetséges újabb lépését

azonosítják, amelyet a MNM még teljesebb integrációja jellemez. A domokosi

adatokban a két determináns gyakorlatilag teljesen összeolvadt, hiszen az

egyeztetési toldalékok elmaradásával semmi okunk nem marad arra, hogy a

mutató névmási elemet és a névelőt szételemezzük.

EGEDI BARBARA


5. Összegzés Ez a tanulmány a határozottsági ciklus egy szeletének magyar-specifikus

megvalósulását vizsgálta meg. Bemutatta és elemezte, hogy a határozottság

nyelvtani jelölésének átalakulása, a határozott névelő szisztematikus

megjelenése milyen strukturális változásokat okozott a főnévi kifejezések

bizonyos szerkezeti tulajdonságaiban, hogyan formálta át a mutató névmási

módosítás nyelvtanát is. Kétféle megújító stratégia is adatolható a nyelv írott

története során, és annak ellenére, hogy ezek egymást követően jelennek meg,

mind a megerősített névmások, mind a determinánsduplázás fennmarad a

funkció betöltésére. Középmagyar adatok bevonásával kimutattuk, hogy a

versengésben eleinte a megerősített névmásos stratégia nagyobb arányban

jelentkezett, de a duplázó szerkezet rohamos terjedése végül a mai állapot

jellegzetes eloszlásához vezetett, amelyben a korábban jelentkező (és az eredeti)

megoldások visszaszorultak és használatuk stilisztikailag jelölt környezetekre

korlátozódott. A kutatás következő lépése egyértelműen a megerősített

névmások középmagyar kori előfordulásainak vizsgálata, a szemantikai és

pragmatikai környezetek pontos megértése lesz, amely reményeink szerint

magyarázattal szolgálhat a versengés tartós fennállására, és a határozottsági

ciklus pontos történeti leírásához vezet.

Hivatkozások

Bartos Huba 2000. Az inflexiós jelenségek szintaktikai háttere. In: Kiefer Ferenc

(szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 3. Morfológia. Akadémiai Kiadó,

Budapest. 653–762.

Bartos Huba 2001. Mutató névmási módosítók a magyar főnévi szerkezetben:

egyezés vagy osztozás?. In: Bakró-Nagy Marianne – Bánréti Zoltán – É.

Kiss Katalin (szerk.): Újabb tanulmányok a strukturális magyar nyelvtan és

a nyelvtörténet köréből. Osiris Kiadó, Budapest. 19–41.

Benkő Loránd 1980. Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei. Akadémiai

Kiadó, Budapest.

Bernstein, Judy B. 1997. Demonstrative and reinforcers in Romance and

Germanic languages. Lingua 102: 87–113.

Collinder, Björn 1960. Comparative Grammar of the Uralic Languages.

Almqvist & Wiksell, Uppsala.

Décsy Gyula 1990. The Uralic protolanguage: a comprehensive reconstruction.

Eurolingua, Bloomington, Indiana.

D. Mátai Mária 2003. Szófajtörténet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.):

Magyar nyelvtörténet. Osiris Kiadó, Budapest. 204–233 és 393–429.

Diessel, Holger 1999. Demonstratives. Form, Function, and

Grammaticalization. Typological Studies in Language 42. John Benjamins,

Amsterdam.

Dömötör Adrienne 2008. A főnévi névmási kijelölő jelző a középmagyar

korban. In: Büky László – Forgács Tamás – Sinkovics Balázs (szerk.): A



nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei V. Szegedi Tudományegyetem

Magyar Nyelvészeti Tanszék, Szeged. 17–25.

Egedi Barbara 2011. Névelőtlenül de határozottan. Lépések egy magyar

grammatikalizációs ösvényen. In: Kádár Edit – Szilágyi N. Sándor (szerk.):

Szinkronikus nyelvleírás és diakrónia. Erdélyi Múzeum-Egyesület,

Kolozsvár. 110–127.

Egedi Barbara 2013. Grammatical encoding of referentiality in the history of

Hungarian. In: Giacalone Ramat, Anna – Caterina Mauri – Piera Molinelli

(szerk.): Synchrony and Diachrony: a Dynamic Interface. Studies in

Language Companion Series 138. John Benjamins, Amsterdam. 367–390.

Egedi Barbara 2014. Főnévi kifejezések: határozottság, névelőhasználat,

birtokos szerkezetek. In: É. Kiss Katalin (szerk.): Magyar generatív történeti

mondattan. Akadémiai Kiadó, Budapest. 95–126.

É. Kiss Katalin 2000. The Hungarian Noun Phrase is like the English Noun

Phrase. In: Alberti Gábor – Kenesei István (szerk.): Approaches to

Hungarian 7. JATE Press, Szeged. 121–149.

É. Kiss Katalin 2013. From Proto-Hungarian SOV to Old Hungarian Top Foc V

X*. Diachronica 30: 202–231.

É. Kiss Katalin s.a. The evolution of functional left peripheries in the Hungarian

sentence. In: É. Kiss, Katalin (szerk.): The Evolution of Functional Left

Peripheries in Hungarian Syntax. Oxford Studies in Diachronic and

Historical Linguistics. Oxford University Press, Oxford.

Fraurud, Kari 2001. Possessive with extensive use: A source of definite articles?

In: Baron, Irène – Michael Herslund – Finn Sørensen (szerk.): Dimensions

of Possession. John Benjamins, Amsterdam. 243–267.

Gelderen, Elly van 2008. Linguistic cycles and Economy Principles. The role of

Universal Gramar in language change. In: Eythórsson, Thórhalur (szerk.):

Grammatical Change and Linguistice Theory. The Rosendal Papers.

Linguistik Aktuell 113. John Benjamins, Amsterdam. 245–264.

Gelderen, Elly van 2011. The Linguistic Cycle. Language Change and the

Language Faculty. Oxford University Press, Oxford.

Giusti, Giuliana 1994. Enclitic articles and double definiteness: A comparative

analysis of nominal structure in Romance and Germanic. The Linguistic

Review 11: 241–255.

Giusti, Giuliana 2001. The birth of a functional category: from Latin ILLE to the

Romance article and personal pronoun. In: Cinque, Guglielmo – Giampaolo

Salvi (szerk.): Current studies in Italian Syntax. Essays offered to Lorenzo

Renzi. North Holland New Linguistic Series 59. Elsevier, York. 157–171.

Greenberg, Joseph H. 1978. How does a language acquire gender markers? In:

Greenberg, Joseph H. – Charles A. Ferguson – Edith Moravcsik (szerk.):

Universals of Human Language. Vol. 3. Stanford University Press, Stanford.

47–82.

EGEDI BARBARA


G. Varga Györgyi 1992. Névmások. In: Benkő Loránd (szerk.): A magyar nyelv

történeti nyelvtana II/1. A kései ómagyar kor. Morfematika. Akadémiai

Kiadó, Budapest. 455–569.

Himmelmann, Nikolaus P. 2001. Articles. In: Martin Haspelmath et al. (szerk.):

Language Typology and Language Universals. Handbücher der Sprach und

Kommunikationswissenschaft 20.1. Walter de Gruyter, Berlin – New York.

831–41.

Hopper, Paul – Elizabeth Traugott 2003. Grammaticalization. 2. kiadás.

Cambridge University Press, Cambridge.

Kenesei István 1994. Subordinate Clauses. In: Kiefer, Ferenc – Katalin É. Kiss

(szerk.): The syntactic structure of Hungarian. Syntax and semantics 27.

Academic Press, San Diego. 275–354.

Kálmán Béla 1966. Nyelvjárásaink. Tankönyvkiadó, Budapest.

Király Lajos 1991. A mai magyar nyelvjárások. In: A. Jászó Anna (szerk.): A

magyar nyelv könyve. Trezor, Budapest. 521–558.

Kiss Jenő 2006. Nyelvjárások, regionális nyelvváltozatok. In: Kiefer Ferenc

(szerk.): Magyar nyelv. Akadémiai, Budapest. 517–548.

Klemm Antal 1928. Magyar történeti mondattan. MTA, Budapest.

Künnap, Ago 2004. About the non-personal definite function of the Uralic 3rd

person possessive suffix. Linguistica Uralica 40: 1–4.

Laury, Ritva 1997. Demonstratives in Interaction. The emergence of a definite

article in Finnish. Studies in Discourse and Grammar 7. John Benjamins,

Amsterdam.

Németh Sándor 1913. A domokosi nyelvjárás. Magyar nyelvőr 42: 65–71.

Nikolaeva, Irina 2003. Possessive affixes as markers of information structuring:

Evidence from Uralic. In: Suihkonen, Pirkko & Comrie, Bernard (szerk.):

International Symposium on Deictic Systems and Quantification in

Languages Spoken in Europe and North and Central Asia. Udmurt State

University, Izhevsk; Max Planck Institute of Evolutionary Anthropology,

Leipzig. 130–145.

Roberts, Ian – Anna Roussou 2003. Syntactic change. A Minimalist Approach to

Grammaticalization. Cambridge University Press, Cambridge.

Simon Eszter – Sass Bálint 2012. Nyelvtechnológia és kulturális örökség, avagy

korpuszépítés ómagyar kódexekből. In: Általános Nyelvészeti Tanulmányok

24: 243-264.

Simonyi Zsigmond 1914. A jelzők mondattana. Nyelvtörténeti tanulmány. MTA,

Budapest.

Sipos Pál 1991. Névmások. In: Benkő, Loránd (szerk.): A magyar nyelv történeti

nyelvtana I. A korai ómagyar kor és előzményei. Akadémiai Kiadó,


Szabolcsi Anna 1994. The noun phrase. In: Kiefer Ferenc – É. Kiss Katalin

(szerk.): The syntactic structure of Hungarian. Syntax and semantics 27.

Academic Press, San Diego. 179–274.



Zaicz Gábor 1998. Mordva. In: Abondolo, Daniel (szerk.): The Uralic

languages. Routledge, London – New York. 184–218.

Ómagyar Korpusz: http://omagyarkorpusz.nytud.hu (Simon–Sass 2012)

TESz = Benkő Loránd (szerk.) 1964–1987. A magyar nyelv történeti-

etimológiai szótára. I-IV. Akadémiai Kiadó, Budapest.

EWUng = Benkő, Loránd (szerk.) 1993. Etymologischen Wörterbuch des

Ungarischen. I-II. Akadémiai Kiadó, Budapest. Akadémiai Kiadó

Egedi Barbara MTA Nyelvtudományi Intézet [email protected]

http://omagyarkorpusz.nytud.hu/

Milyen volt az ősmagyar

mondatszerkezet?

É. Kiss Katalin

1. Bevezetés Írásomban arra a kérdésre keresek választ, hogy milyen lehetett a magyar

mondat szerkezete az ősmagyar korban, azaz, a magyar nyelv önálló életének

honfoglalás előtti szakaszában.1

Vitatott kérdés, hogy egyáltalán rekonstruálható-e egy nyelv

dokumentálatlan korszakának mondattana. A mondattörténeti kutatások

legnagyobb hatású képviselője, David Lightfoot 2002-es tanulmányában

amellett érvelt, hogy a mondattani rekonstrukció lehetetlen; a mondattani

változások – a hangtani változásoktól eltérően – megjósolhatatlanok, mivel a

mondattani változásoknak nincs elmélete. Nem mindenki osztja e nézetet – lásd

pl. Campbell és Harris (2002) reakcióját, valamint Ferraresi és Goldbach (2008)

tanulmánykötetét. Magam is a mellett fogok érvelni, hogy a mondattani

szerkezetek rekonstruálásához vannak eszközeink és bizonyítékaink. Az valóban

megjósolhatatlan, hogy mi fog megváltozni egy nyelvben, azonban a már

megindult nyelvi változások lefutása hasonló mintát követ, úgynevezett ʃ-

görbével ábrázolható, s e görbe hiányzó szakaszai rekonstruálhatók. Másrészt a

nyelvek tartalmaznak korábbi nyelvállapotokat őrző nyelvi kövületeket, s

ezekből szintén értékes információk nyerhetők.

Az ősmagyar mondatszerkezet rekonstruálásához mindkét bizonyíték-

típust felhasználom. Először azt mutatom be, mire következtethetünk az

ómagyar korban kifutó nyelvi változások ʃ-görbéiből, majd egy nyelvi

kövületcsoportban rejlő információkat igyekszem kibontani. Az ismertetendő

bizonyítékok mind arra utalnak, hogy az ősmagyar mondat alaptagra végződő

szintagmákból épült fel, és alany–tárgy–ige alapszórendű volt.

2. Mondattani rekonstrukció az ʃ-görbék visszakövetésével 2.1. A nyelvi változások lefolyásának ʃ-görbéje A múlt század közepe óta ismert általánosítás, hogy a nyelvi változások

lefolyása ʃ-függvénnyel ábrázolható (l. Weinreich, Labov és Herzog 1964).


Nyelvészeti Tanszék – Magyar Nyelvészeti Tanszék. Piliscsaba. 84–102. 1 Az ősmagyar kor kezdete, azaz az ugor egység felbomlása hagyományos felfogás szerint Kr. e.

1000 körülre, Róna-Tas (2011) újabb kutatásai alapján Kr. e. 2000 körülre tehető.

MILYEN VOLT AZ ŐSMAGYAR MONDATSZERKEZET?


Azaz, egy új jelenség terjedése igen lassan indul és hosszú ideig alig gyorsul.

Majd az új jelenség lendületet kap és viszonylag rövid idő alatt uralkodóvá válik.

Végül a jelenség terjedése ismét lelassul, és az új változat csak évszázadok

múltán – vagy még akkor sem – tudja teljesen kiszorítani a régit:

100%

ÚJ

RÉGI

idő

Minthogy az új változat csak igen hosszú idő elteltével válik kizárólagossá, a

teret vesztő korábbi változat még hosszú időn át kimutatható a nyelvben. Ezért

ha valamely nyelvtörténeti korban kifutó, eltűnőben lévő nyelvi jelenséget

találunk, feltételezhető, hogy egy ʃ-görbével modellálható változás kései

szakaszával van dolgunk. Az ilyen ʃ-görbék dokumentálatlan korai szakaszainak

rekonstruálásával eljuthatunk a korábbi nyelvtörténeti korban uralkodó

szerkezeti változathoz.

Ugyanakkor a nyelvi változások ʃ-görbét követő lefolyása csak

tendencia; megakadt változásra, két változat állandósult együttélésére is van

példa. Ezért az ʃ-görbék dokumentálatlan korai szakaszának rekonstrukciója csak

akkor ad megbízható eredményt, ha a rekonstruált mondattani jelenség a rokon

nyelvekben is kimutatható.

Írásom első részében négy olyan szerkezetet mutatok be, melyek az

ómagyarban már kiveszőben vannak, azonban számos rokon nyelvben ma is

általánosak, így joggal feltételezhető, hogy az ősmagyarban ők képviselték a

domináns szerkezeti változatot. Az alábbi szerkezetekről lesz szó:

1. SOV (subjectum-objectum-verbum) szórend ragtalan tárggyal

2. Igeneves alárendelés

3. ‘Ige-segédige’ sorrend

4. Mondatvégi kérdő operátor

E jelenségeket először a rokon nyelvekből vett példákkal illusztrálom, majd azt

mutatom meg, hogy a rokon nyelvi példáknak megfelelő szerkezetek az

ómagyarban is megtalálhatók, bár egyre csökkenő arányban.

É. KISS KATALIN


2.2. Kifutó ʃ-görbék a korai ómagyarban 2.2.1. Eltűnő SOV szórend ragtalan tárggyal Az uráli nyelvek többsége – a nyelvcsaládnak legkorábban indo-európai közegbe

került nyugati tagjait kivéve – ’alany, tárgy, ige’, azaz SOV szórendű. Szigorú

SOV szórend jellemzi a magyar legközelebbi rokonait, az obi-ugor hantit

(osztjákot) és manysit (vogult) is. A szórend szigorúsága nem független attól a

ténytől, hogy a tárgy e nyelvekben általában ragtalan. Mint az alábbi

példapárban megfigyelhető, a hantiban a gyerek és gyereket egyformán hangzik;

azt, hogy a mondatokban a gyerek alany vagy tárgy, a szórend határozza meg:

(1) a. o:xsar ńa:wre:m mu:sməltəs (Nikolaeva 1999: 42)

róka gyerek megsebesített

‘A róka megsebesített egy gyereket.’

b. ńa:wre:m o:xsar mu:sməltəs

gyerek róka megsebesített

‘A gyerek megsebesített egy rókát.’

Mint a példák fordításából kitűnik, a mai magyarban az ige nem a mondat végén,

hanem a mondat belsejében, a topik – komment (’logikai alany – logikai

állítmány’) tagolódású mondat kommentjének élén áll, és már legkorábbi

nyelvemlékeinkre is ez a jellemző (É. Kiss 2014a, b). Ugyanakkor első

kódexeinkben, a Szent Ferenc legenda XIV. századi fordítását őrző Jókai-

kódexben és a Biblia 1416 körüli fordítását őrző Bécsi, München és Apor-

kódexekben az igeneves alárendelő mondatok tárgya olykor még ragtalan, és

ilyen esetben a tagmondat mindig SOV szórendű. Íme néhány ómagyar példa.

(2) ne fordo’l’lon mˉg [ǫ kǫntosǫ feluènni] (Müncheni kódex 30r)

(3) ky zent fferenczet lewlteuala [egyhaz seprette] (Jókai-kódex 97)

(4) [ǫ è gondoluan] yme vrnac angala ièlenec nèki (Müncheni kódex 8v)

(5) Es hiuattatuā az iɾastudokat & [kiral lèuèli irokat] (Bécsi kódex 65)

(6) Agyad meg ymmar [bewne zantnak] (Jókai-kódex 158)

Az igenevek egyes mai dialektusokban is megengednek ragtalan tárgyat

(Megyek szőlő kapálni), azonban e mai szerkezetek összetétel-szerűek; ragtalan

tárgyuk önállóan nem referáló puszta főnév. Az ómagyar kori ragtalan tárgyak

viszont teljes értékű főnévi szintagmák (például birtokos szerkezeteket, mutató

névmást is találunk közöttük).



A mondattani változások általában a főmondatban indulnak;2 az

alárendelő mondatok konzervatívabbak. Így az a tény, hogy ragtalan tárgy már

az ómagyarban is csak alárendelő mondatban fordul elő (sőt annak is csak az

ugor korból örökölt, régiesebb igeneves változatában – lásd a 2.2.2. alfejezetet),

arra utal, hogy kifutó jelenségről, egy ʃ-görbe végső stádiumáról van szó. Ez a

feltételezés számokkal is alátámasztható. Vessük össze a ragtalan tárgyak

arányát korai kódexeinkben! Az alábbi táblázatban a kódexek neve és a

szövegük keletkezési éve utáni első számoszlop a kódexek szószámát, a második

számoszlop a ragtalan tárgyak számát mutatja, a harmadik számoszlop pedig azt

adja meg, hogy hány szóra esik egy ragtalan tárgy.3

(7)

Kódexek: szószám ragtalan tárgy szó/ragtalan tárgy

Jókai (1370 k.): 22 733 42 540

Müncheni (1416 k.): 69 589

78 892

Apor (1416 k.): 22 118

18 1 382

Bécsi (1416 k.): 54 423

24 2 268

Jordánszky (1516 k.): 200 185 16 12 511

A táblázat adataiból kifutó ʃ-görbe rajzolódik ki: a XIV. századi Jókai-kódexben

540 szóra, a XV. század eleji Biblia-fordítást őrző kódexekben már csak

körübelül 1000-2000 szóra esik egy ragtalan tárgy. Száz évvel később, a

Jordánszky-kódexben a ragtalan tárgyak aránya elenyésző.

Nem meglepő módon a tárgyrag megjelenése együtt jár az SOV szórend

felbomlásával. Vessük össze például egy Máté Evangéliuma-beli tagmondat

1416 körül keletkezett fordítását száz évvel későbbi fordításával! Míg a korai,

Müncheni kódex-beli változat ragtalan tárgyú és OV szórendű, a későbbi

változatban ragos tárgyat és VO szórendet találunk:

(8) Máté 4,20:

a. Müncheni kódex 10 rv (1416):

Azoc [legottan haloioc meghaguā] kǫuetec ǫtet

’Azok [legottan hálójuk meghagyván] követék őtet’

2 Ennek magyarázatáról lásd Lightfoot (1991) degree-0 learnability elméletét. 3 E kódexek ragtalan tárgyait Károly (1956) számolta meg. A kódexek szószáma (pontosabban

tokenszáma) az MTA Nyelvtudományi Intézetének ómagyar adatbázisából vett adat

(http://corpus.nytud.hu/rmk).

http://corpus.nytud.hu/rmk

É. KISS KATALIN


b. Jordánszky-kódex 364 (1516–19):

Azok kedyg [legottan el hagywan haloyokat es hayoyokat]

kóweteek hewtet

Néhány megkövült ragtalan tárgyú OV szerkezet a mai napig fennmaradt a

nyelvben, például:

(9) a. Mi tévő legyek?

b. hite hagyott, szárnya szegett

c. szava tartó

d. kalap levéve

Abból a tényből, hogy a magyar nyelv obi-ugor testvérnyelveit jellemző ragtalan

tárgyú SOV szerkezet egyre csökkenő arányban az ómagyarban is kimutatható,

arra következtethetünk, hogy az ősmagyar is a hantiban és a manysiban

fennmaradt ugor mintát örökölte és őrizte az ősmagyar kor jó részén keresztül,

talán az ómagyar kor első, csupán szórványemlékekben dokumentált szakaszáig.

Azaz, az ősmagyar igei szintagmának az alábbi összetevős szerkezetet

tulajdoníthatjuk:

(10) VP

Subj V’

azok

Obj V

hálójok meghagyták/meghagyván

2.2.2. Visszaszoruló igeneves alárendelés A WALS – The World Atlas of Language Structures – (Haspelmath et al. 2005)

térképlapjainak tanúsága szerint a nem-véges alárendelés, azaz, az igeneves

beágyazott mondatok túlsúlya SOV sajátság. Míg az SVO szórendű nyelvek a

(11) alatt bemutatott, kötőszóval bevezetett, időjeles igéjű véges alárendelést

részesítik előnyben, az SOV nyelvek a (12) alatt illusztrált nem-véges

alárendelést preferálják.

(11) Sajnálom, hogy elmentél.

(12) Sajnálom elmentedet.

Annak, hogy SOV nyelvekben az igeneves alárendelés, SVO nyelvekben pedig a

véges alárendelés az elterjedtebb, perceptuális oka van; mint Hawkins (2001)

kimutatta, SOV szórend esetén az igeneves alárendelés, SVO szórend esetén

pedig a kötőszóval bevezetett véges alárendelés dolgozható fel hatékonyabban.

(Téves tehát az a sok helyütt olvasható feltételezés, hogy a véges alárendelés

fejlettebb nyelvállapotra utalna, mint az igeneves alárendelés. Az emberi



nyelvek szerkezete nem kulturálisan, hanem biológiailag meghatározott

adottság, így nem fejlődik a kultúra fejlődésével együtt. Valamennyi ismert – ma

is beszélt vagy nyelvemlékekben fennmaradt – emberi nyelv szerkezete hasonló

fejlettségű.)

Az uráli nyelvcsalád konzervatívabb keleti ágai szinte kizárólag nem-

véges alárendelő mellékmondatokat használnak.4 A mai obi-ugor nyelvekben

található sokféle igeneves mellékmondattípus az ómagyarban is kimutatható.

Közülük itt két típust idézek (a többiről lásd Dékány (2014)-et).

Az obi-ugor nyelvek jelzői mellékmondatként a jelzett főnevet

megelőző, vonatkozó névmás nélküli igeneves kifejezést használnak, amint ezt

az alábbi hanti példák mutatják:

(13) a. [(mä) tini-m-äm] loγ

én elad-ott-am ló

‘a ló, melyet eladtam’ (Nikolaeva 1999: 79)

b. [Naŋ mo:sməlt-əm] o:xa:r-e:n jel an man-l

te megsebesít-ett róká-d messze nem ment

’A róka, melyet megsebesítettél, nem ment messze.’ (Nikolaeva 1999: 78)

Az ómagyar is bővelkedik az ilyen vonatkozó névmás nélküli igeneves jelzői

mellékmondatokban, például:

(14) a. ot vala eg [keze meg aźott] èmber (Müncheni kódex 38r)

‘ott vala egy ember, akinek a keze megaszott

b. Es ue ed az [neko zo rzo ttem] Coronat (Kazinczy-kódex 17v)

‘És vegyed a koronát, melyet neked szereztem’

Ugyanakkor az igeneves jelzői mellékmondatok aránya az ómagyarban

folyamatosan csökken; helyüket vonatkozó névmással bevezetett véges jelzői

mellékmondatok veszik át. Az igeneves jelzői mellékmondatok térvesztését a

vonatkozó névmási kötőszók növekvő száma mutatja. A ki, mi és mely(ik)

előfordulásainak növekvő gyakorisága Máté Evangéliumának egymást követő

fordításaiban ellaposodó ʃ-görbét rajzol ki:

(15) A ki, mi és mely(ik) száma Máté Evangéliumának fordításaiban:

Müncheni k. (1416): 225

Jordánszky-k. (1516): 314

Károli Biblia (1590): 330

4 Ez a helyzet gyorsan változik – annak következtében, hogy az oroszországi uráli nyelvek beszé-

lőinek új generációi már orosz-domináns kétnyelvűek.

É. KISS KATALIN


Az igeneves jelzői mellékmondatok nem tűntek el nyomtalanul a nyelvből. A

(14a) alatti típus efféle nyelvi kövületekben maradt fenn:

(16) [magva szakadt] család

[esze ment] ember

A (14b) alatti szerkezet még részben produktív, de névmási alanyt már nem

enged meg, és az igenév már nem egyezik alanyával; ugyanazt a toldalékot

viseli, akár egyes, akár többes számú az alany:

(17) a. az [anyám sütötte] kenyér

b. a [pékek sütötte] kenyér

A keleti uráli nyelvek, köztük a hanti és a manysi határozói mellékmondatokként

is igeneves kifejezéseket használnak. Ime egy hanti példa:

(18) [Kase:m manti jupina] liti pitləm (Nikolaeva 1999: 47)

fájdalmam elmúlta után enni kezdek

Az igeneves határozói mellékmondatok a korai ómagyar kódexekben is nagyon

gyakoriak, de hamarosan a vonatkozó határozószóval bevezetett véges

alárendelés váltja fel őket. Vessük össze ugyanazon bibliai mondat 1416 körüli

és 1536-ból való fordítását:

(19) Máté 13: 6

a. [Nap ke ig felkèluē] meg hèuo l nc (Müncheni kódex 1416)

’Nap pedig felkelvén meghevülének.’

b. Mykoron az nap fel tamadot wolna, meg swte ewket

(Pesti Gábor Új Testamentum 1536)

A véges határozói alárendelés térnyerését a -ván/vén képzős határozói igenevek

csökkenő arányával érzékeltethetjük. A -ván/vén képzős igenevek csökkenő

száma Máté Evangéliumának egymást követő fordításaiban ellaposodó ʃ-görbét

rajzol ki:

(20) -ván/vén igeneves mondatok Máté Evangéliumában:

Müncheni kódex (1416): 486

Jordánszky-kódex (1516): 322

Károli Biblia (1590): 286

Az áttekintett tények arra utalnak, hogy az ősmagyart az igeneves alárendelő

szerkezeteknek ugyanaz a bősége és változatossága jellemezte, mint amit a hanti

és a manysi megőrzött. Az igeneves alárendelés uralkodó volta az SOV nyelvek



sajátossága, így az ősmagyarra rekonstruált igeneves szerkezetek áttételesen az

ősmagyar mondat SOV jellegét is alátámasztják.

2.2.3. Eltűnő ‘ige-segédige’ sorrend A szigorúan SOV szórendű nyelvekben a temporális segédige követi a főigét. Az

uráli nyelvek közül csak azok használnak temporális segédigét, melyek

történetük során intenzív ótörök hatásnak voltak kitéve: így az udmurt, a komi, a

mari és a mordvin (l. Bereczki 1983). E nyelvek összetett igeidőiben az

aspektusjelet és személyragot viselő főigét mindig közvetlenül követi a létigei

eredetű, időjelet viselő segédige. Például:

(21) Udmurt

a. mịniśkem ’mentem’

b. mịniśkem val ’mentem vala’

(22) Komi

a. muna vȩli ’megyek vala’

b. munȩma vȩli ’mentem vala’

(23) Mari

a. tolӛnam ’jöttem’

b. tolӛnam ӛl’e ’jöttem vala’

Az ősmagyart is erős ótörök hatás érte a VII–VIII. században (l. Róna-Tas–Berta

2011), és az ómagyarban is megtaláljuk legelső nyelvemlékünktől kezdve azokat

az összetett igeidőket, melyeket az udmurtban, komiban, mariban

megfigyelhetünk:

(24) a. es odutta vola neki paradisumut hazoa

b. turchucat mige zocoztia vola

(Halotti beszéd és könyörgés 1195)

Az udmurthoz, komihoz, marihoz hasonlóan az ómagyar összetett igeidőkben is

a főige viseli az aspektusjelet (a -t befejezettségjelet vagy a Ø

folyamatosságjelet) meg a személyragot, és a létigei eredetű vala segédige viseli

az időjelet (É. Kiss 2005). Ami a jelen kontextusban számunkra leglényegesebb:

a segédige kötelezően követi a főigét. A ’főige, vala’ sorrend az ótörök népekkel

való együttélés korában, az ősmagyar kor kései szakaszában szilárdulhatott meg

(É. Kiss 2013, 2014a,b).

Az SOV nyelvekre jellemző kötelező ige–segédige sorrend a

középmagyar korban az összetett igeidők kihalásával tűnt el a nyelvből. A

befejezett múltat (látott vala) és a folyamatos múltat (lát vala), akárcsak az

elbeszélő múltat (láta) kiszorította az ómagyarban még befejezett jelenként

funkcionáló -t jeles múlt (látott), vö.:

É. KISS KATALIN


(25) Máté 2:9

a. Jordánszky-kódex (1516):

Es yme az czyllag, kyt lattanak vala napkelettre, eló l megy vala

b. Neovulgata (1997):

És íme, a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük haladt

Az ősmagyar kor után kialakuló segédigék már jelöletlen esetben megelőzik a

főigét, ahogy ez az SVO nyelvekben szokásos. Ezt tapasztaljuk például az

ómagyar korban segédigévé grammatikalizálódott fog esetében is:

(26) hogy ehsegtewl sok emberek fognak meg halny (Jókai-kódex 62–63)

Ugyanakkor a múlt idejű feltételes módú igealakok, például a látott volna, nyelvi

kövületként tovább őrzik az ősmagyar korból fennmaradt összetett igeidők kötött

’főige, segédige’ sorrendjét.

Az ősmagyarból örökölt, a középmagyar korig tovább élő összetett

igeidők kötelező ’főige, segédige’ sorrendje arra enged következtetni, hogy az

ősmagyar mondatban nemcsak az igei szintagma végződött alaptagra, hanem a

mondat temporális rétege (a temporális frázis, TP) is. Azaz, az ősmagyar

mondatnak az alábbi teljesebb szerkezetet tulajdoníthatjuk:

(27) TP

VP T

vala

Subj V’

azok

Obj V

hálójok meghagyták

2.2.4. Eltűnő mondatvégi kérdő operátor A szigorúan fejvégű szintagmákból építkező nyelvek mondatainak valamennyi

rétege alaptagra végződik: az igei frázis és a temporális frázis mellett a

tagmondat modalitását meghatározó réteg, az úgynevezett ForceP is. Ez a réteg

ad helyt a mondatban kifejezett állítást kérdéssé alakító kérdő operátornak. A

fejvégű nyelvekben e kérdő operátor a tagmondat végén található.

A hantiban is a tagmondat végén áll a magyar -e kérdő partikulával

anyagában és funkciójában is rokon kérdőszócska:

(28) nèηem tǒttε ù.tot-á

feleségem itt volt-e



Érdekes módon az -e partikula az ómagyar eldöntendő kérdésekben is olykor

még a tagmondat végén található, mint a Müncheni kódexből vett alábbi

példákban:

(29) a. n de tu incab nagobbac vattoc azocnal

b. nemde o ańńa mondatic marianac (Müncheni kódex 12v))

Azonban a mondatvégi kérdő -e már legkorábbi kódexeinkben is ritka; már

azokban is a (31) alatti, igéhez csatolt -e partikulát tartalmazó szerkezet a

gyakoribb; a későbbi kódexekben pedig már csak ez utóbbi típust találjuk.

(30) Il’l’es vag tè? (Müncheni kódex 85r)

Az ómagyarban még szórványosan előforduló mondatvégi kérdő -e arra enged

következtetni, hogy a rokon nyelvekhez hasonlóan az ősmagyar mondatban is

fejvégű volt a mondat kérdő modalitását meghatározó legfelső réteg is, azaz:

(31) ForceP

TP Force

-e

VP T

vala

Subj V’

azok

Obj V

hálójok meghagyták

Az ómagyar korra a fejvégű szerkesztésmódnak a mondat legfelső szintjén (a

ForceP rétegben) maradt a legkevesebb nyoma; ez arra utalhat, hogy a változás

ezen a szinten indulhatott meg a leghamarabb.

Összefoglalva az elmondottakat: az ómagyar kori mondattani változások

ellaposodó ʃ-görbéinek visszakövetésével az ősmagyar korra fejvégű

szintagmákból épülő mondatszerkezetet rekonstruálhatunk. Hipotézisünket

megerősíti, hogy a magyar nyelv obi-ugor testvérnyelveiben ma is az

ősmagyarra rekonstruált SOV szórendű, ragtalan tárgyat tartalmazó igei

szintagma, az igeneves alárendelés és a mondat legvégén álló kérdő partikula az

uralkodó, és azokban a rokon nyelvekben, melyek használnak temporális

segédigét, ma is az ősmagyarra feltételezett ’ige, segédige’ sorrend a kötelező.

3. Mondattani rekonstrukció nyelvi kövületekből A nyelvi kövületek olyan szerkezetek, jelenségek, melyek a szinkron nyelvi

rendszerben nem magyarázhatók, kivételeknek számítanak, azonban

levezethetők egy másfajta nyelvi rendszerből; feltehetőleg egy korábbi

É. KISS KATALIN


nyelvállapot megkövült maradványai. Annak megállapítása, hogy miféle

nyelvállapotból őrződtek meg, milyen eltűnt rendszerbe illeszthetők be, épp oly

izgalmas nyomozó munkával jár, mint egy megkövült csontmaradvány

azonosítása.

Azt, hogy a nyelvi kövületekből kibontható információk hogyan

járulhatnak hozzá a mondattani rekonstrukcióhoz, az alábbi példával

illusztrálom.

3.1. Rendhagyó jelenségek az 1. és 2. személyű tárggyal kapcsolatban A mai magyarban a határozott tárgy tárgyas ragozást vált ki az igén, például:

(32) Ő ismeri Jánost/őket.

Meglepő módon ha a tárgy 1. vagy 2. személyű, az ige alanyi ragozást kíván –

jóllehet az 1. és 2. személyű tárgy semmivel sem kevésbé határozott, mint a 3.

személyű:

(33) Ő ismer engem/téged/minket/titeket.

Az egyes szám 1. és 2. személyű tárgyak más szempontból is rendhagyóak:

hiányzik róluk a -t tárgyrag. Az engem, téged birtokos személyragot visel –

azonban ennek semmi köze a névmások tárgyi funkciójához. (E birtokos

személyragok is kövületek: az uráli nyelvek jó részében névelő helyett birtokos

személyraggal fejezik ki a főnévi kifejezések határozottságát.)

A tárgyrag akkor is elmaradhat, ha nem maga a tárgy egyes szám 1.

vagy 2. személyű, hanem a tárgy birtokosa:

(34) Ő ismeri az (én) írásom/a (te) írásod.

Mivel a mondattan meglehetősen zárt rendszert alkot, az efféle kivételek

váratlanok – hacsak nem valamely korábbi nyelvállapot megkövült marad-

ványai. Az a kérdés tehát, hogy találunk-e olyan mondattani rendszert, melyből

levezethető az 1. és 2. személyű tárggyal való egyeztetés hiánya és az 1. és 2.

személyű tárgy tárgyraggal való megjelölésének hiánya.

A válaszhoz több részismeret összeillesztésével juthatunk el.

3.2. Az inverz egyeztetés tilalma Az első számunkra fontos általánosítás Comrie (1980) kelet-szibériai nyelvekkel

foglalkozó tanulmányában olvasható. A csukcs, korják és kamcsatkai nyelvben –

a magyarhoz hasonlóan – az ige egyezik mind az alanyával, mind a tárgyával.

Azonban, érdekes módon, ha a mondat tárgya aktívabb szereplője a

diskurzusnak, mint az alany, az ige nem egyezhet vele. A társalgás résztvevői a



(35) alatti aktivitási (animacy) hierarchiába rendeződnek. (E hierarchia Comrie

tanulmányától függetlenül megállapított grammatikai tényező, mely számos (pl.

amerikai indián) nyelv számos grammatikai jelenségében meghatározó szerepet

játszik.)

(35) Aktivitási hierarchia:

beszélő > többi résztvevő > nem résztvevők

Azaz: én > mi, te, ti > ő, ők

Az említett kelet-szibériai nyelvekre Comrie (1980) az alábbi (itt leegyszerűsítve

idézett) megszorítást fogalmazza meg:

(36) Az inverz egyeztetés tilalma

Az igével egyeztetett tárgynak alacsonyabban kell állnia az aktivitási

hierarchiában, mint az ugyanazon igével egyeztetett alanynak (kivéve, ha

mindkettő az aktivitási hierarchia legalsó fokán áll).

Az inverz egyeztetés tilalmának megsértését a kelet-szibériai nyelvek

kétféleképpen kerülik el: (i) egy inverz morfémát illesztenek az ige elé, mely

mintegy felfüggeszti az inverz egyeztetés tilalmát; vagy (ii) nem egyeztetik az

igét az olyan tárggyal, mely „aktivabb”, mint az alany.

Az utóbbi módszer alkalmazása pontosan azokban az esetekben

akadályozza meg az tárgy–ige egyeztetést, amikor a magyar is alanyi ragozást

kíván a várt tárgyas ragozás helyett, azaz:

(37) a. ha az alany 3. személyű, a tárgy pedig 1. vagy 2. személyű, pl.:

Ő lát engem/téged/minket/titeket.

b. ha az alany 2. személyű, a tárgy pedig 1. személyű, pl.:

Te látsz engem/minket.

Ti láttok engem/minket.

c. ha az alany többes szám 1. személyű, a tárgy pedig 2. személyű, pl.:

Mi látunk téged/titeket.

Az egyes szám 1. személyű alany aktívabb, mint a 2. személyű tárgy, ezért ilyen

esetben az ige egyezik a tárggyal – csak épp a 2. személyű tárgy más egyeztető

toldalékot vált ki, mint a 3. személyű:

(38) Én lát-lak téged/titeket.

Az inverz egyeztetés tilalma tehát helyesen jósolja meg, hogy a magyarban az

ige mikor nem egyezhet határozott tárgyával, de azt nem mondja meg, hogy

miért. A kirakós rejtvény hiányzó darabjaira Givón (1975), Marcantonio (1985)

É. KISS KATALIN


és Nikolaeva (2001) tanulmányaiban, valamint Nikolaeva–Dalrymple (2011)

könyvében bukkanhatunk rá.

3.3. A differenciált tárgy–ige egyeztetés Az a jelenség, hogy csak bizonyos fajta tárgyak váltanak ki egyeztetést az igén

(azaz, nem minden tárgy vált ki tárgyas ragozást), a világ számos nyelvéből

ismert. Givón (1975) afrikai nyelvekből, soknyelvű közösségekben kialakuló

kreol nyelvekből, továbbá a gyereknyelvből vett adatok alapján azt állapította

meg, hogy a differenciált ige-tárgy egyeztetés a tárgy információszerkezeti

szerepének függvénye: az ige akkor egyezik a tárgyával, ha az logikai alanyként,

más szóval topikként funkcionál, azaz, ha nem új, hanem már ismert információt

közöl.

Marcantonio (1985) obi-ugor adatok alapján jutott hasonló követ-

keztetésre. Nikolaeva (2001) uráli nyelvekből vett példák százainak elemzésével

pontosította Givón és Marcantonio elméletét.

Nikolaeva (1999; 2001) hanti anyagon mutatta meg legbehatóbban, hogy

a differenciált ige-tárgy egyeztetés a tárgy információszerkezeti szerepének,

topik vagy fókusz voltának kódolására szolgál. A hanti mondatban a nyelvtani

alanynak egyszersmind topikként kell funkcionálnia. Ha az alany új információt

közölne, a mondatot passzivizálni kell, hogy az ismert információt közlő tárgy

vagy határozó válhassék alannyá. A tárgy a hanti mondatban vagy új információt

hordozó fókusz, a komment része, vagy szintén topik. A tárgy topik szerepét az

igén megjelenő tárgyi egyeztető toldalék jelzi. Alanyi ragozás esetén a tárgyat

fókuszként kell értelmezni. Azaz:

(39) a. [topik alany] [fókusz tárgy] ige – alanyi ragozás

b. [topik alany] [topik tárgy] ige – tárgyas ragozás

Ugyanakkor a tárgy csak másodlagos topik lehet az alany mögött. (Ha

elsődleges topiknak szánják, passzivizálják a mondatot.)

Figyeljük meg az alábbi hanti mondatpárt! Az (a) mondat arra a kérdésre

felel, hogy Mit tettél? – tehát a tárgy új információt közöl benne, azaz fókusz;

ezért nem egyezhet vele az ige. A (b) mondat arra a kérdésre felel, hogy Mit

tettél ezzel a rénszarvassal? Minthogy itt a tárgy része a megelőző kérdésnek is,

a válaszban már ismert információt hordoz, tehát másodlagos topik szerepű.

Ebben az esetben az igének egyeznie kell vele.

(40) a. Ma tam kalaη we:l-sə-m

én ez rénszarvas megöl-MÚLT-SG1

‘Én megöltem ezt a rénszarvast./Én ezt a rénszarvast öltem meg.’

b. Ma tam kalaη we:l-s-e:-m

én ez rénszarvas megöl-MÚLT-OBJ-SG1

‘Én ezt a rénszarvast megöltem.’ (Nikolaeva 2001: (45))



A tárgy akkor is ismertnek számít és egyeztetést vált ki, ha csupán a birtokos

jelzője ismert a megelőző szövegkörnyezetből, mint az alábbi példa második

mondatában:

(41) la:pes o:ś-es. śi la:pes u:w-el pelek kat-s-elli

pajta talál-MÚLT.SG3 ez pajta ajtó-SG3 félig betör-MÚLT-OBJ.SG3

‘Talált egy pajtát. Ennek a pajtának az ajtaját félig betörte.’

(Nikolaeva 2001: (44b))

3.4. Az inverz egyeztetés tilalmának magyarázata A Nikolaeva és mások által feltárt tények megvilágítják a Comrie (1980) által

megfogalmazott inverz egyeztetési tilalom okát. Az az ún. aktivitási hierarachia,

melyre az inverz egyeztetési tilalom épül, lényegében azonos a Givón (1975:

152), Moravcsik (1974) és mások által megállapított topikalitási, topik szerepre

való elérhetőségi hierarchiával. Azaz, ha a beszélőre utaló én névmás van a

mondatban, az lesz a topik szerep első számú várományosa; sok nyelvben csak

az topikalizálható. Ha a beszélőre utaló én nem szerepel a mondatban, de a

hallgatóra utaló te igen, akkor a te lesz a topik.

Ha az aktivitási hierarchiát topikalitási hierarchiaként fogjuk fel, a

tárgy–ige egyeztetést pedig a tárgy topik szerepének jelölőjeként értelmezzük,

akkor az inverz egyeztetés tilalma nem más, mint egy logikus

információszerkezeti megszorítás. Azt mondja ki, hogy a mondat másodlagos

topikja (azaz tárgya) nem lehet topikszerűbb, mint az elsődleges topikja (azaz

alanya). Ha a tárgy aktívabb szereplője a társalgásnak, mint az alany, akor csak

fókuszként fogalmazható meg.

E megszorítás következménye, hogy számos differenciált tárgyi

egyeztetést mutató nyelvben 3. személyű alany esetén 1. vagy 2. személyű

tárggyal nem egyezhet az ige. Ez a megszorítás a hantiban már nem él, de több

rokon nyelvben, például a tundra nyenyecben vagy a szelkupban igen. Figyeljük

meg az alábbi példákat! Az alany mindkét esetben 3. személyű. A (42)-es

példában a tárgy is 3. személyű, így az ige egyezhet vele (attól függően, hogy

ismert vagy új információt közöl; topik vagy fókusz szerepű). A (43) alatti

példában viszont a tárgy 1., illetve 2. személyű, és itt az egyeztetett igealak

lehetetlen (lásd 43a); csak az alanyi ragozás lehetséges (lásd 43b).

(42) Wanya syita ladə◦-da-Ø

Ványa őt megver-OBJ-SG3

’Ványa őt megveri.’

(43) a. *Wanya syiqm◦/syit◦ ladə◦-da-Ø

Ványa engem/téged megver- OBJ-SG3

‘Ványa engem/téged megver.’

É. KISS KATALIN


b. Wanya syiqm◦/syit◦ ladə◦-Ø

Ványa engem/téged megver-SG3

’Ványa engem/téged ver meg.’ (Dalrymple–Nikolaeva 2011: 172)

A magyarra is jellemző egyfajta differenciált tárgyi egyeztetés – de a magyarban

az ige nem a topik szerepű tárggyal, hanem a határozott tárggyal egyezik. Ez is

visszavezethető a hantiban leírt jelenségre: minthogy általában a határozott tárgy

utal ismert referensre, azaz, a határozott tárgy funkcionál topikként, a topikkal

való egyeztetés gyakran átértelmeződik határozott tárggyal való egyeztetéssé (l.

Givón 1975). Határozott tárggyal való egyeztetés esetén a tárgy relatív

topikalitása már nem játszik szerepet, tehát a magyarban fennmaradt inverz

topikalitási tilalom egy korábbi nyelvállapot, a hantiban és a tundra nyenyecben

megőrzött rendszer megkövült maradványa.

Egyéb nyoma is van annak a mai magyarban, hogy a tárgyas ragozás

eredetileg a tárgy topik szerepének jelölésére szolgált. Ha a határozatlan tárgy

topikként a mondat élén áll, Peredy (2009) vizsgálatai szerint a mai beszélők is

gyakran inkább tárgyas ragozást használnak. A (44a) alatti mondat alanyi

ragozású igéje helyett a (44b) alatti szórendi változatban a megkérdezett

beszélők túlnyomó része a tárgyas ragozást választotta:

(44) a. A sötét ruhák egyes nőket öregítenek.

b. Egyes nőket a sötét ruhák öregítik.

3.5. A differenciált tárgyragozás Számos nyelvben differenciált tárgy–ige egyeztetés helyett vagy mellett

differenciált tárgyragozás mutatja a tárgy információszerkezeti szerepét. E

nyelvekben a tárgy csak akkor kap tárgyragot, ha másodlagos topik szerepű; a

fókusz szerepű tárgy ragtalan. Ebbe a nyelvtípusba tartoznak egyes manysi

dialektusok is – l. Marcantonio (1985), Virtanen (2013), Sipőcz (2013)

tanulmányait. Íme egy manysi példapár. Az (a) mondat ragtalan tárgya fókusz

szerepű. A (b) mondat tárgya tárgyragot visel és egyeztetést vált ki az igén, ezért

ismert információt közlő topikként (határozott főnévként) értelmezik.

(45) a. toonøtäätøl såjrøng påly-låpsyøx sågrøp-øs

aztán fehér fa-darab hasít-MÚLT.SG3

’Aztán fehér fadarabot hasított.’

b. õõw-mø öät kont-iiløm

ajtó-ACC nem talál-OBJ.1SG

’Az ajtót nem találom.’ (Virtanen 2013: (8), (11))

Az olyan differenciált tárgyragozást mutató nyelvekben, melyekben az alany

mindig elsődleges topik, a ragozott tárgy pedig vagy másodlagos topik, vagy

fókusz, várható, hogy érvényesül az inverz topikalitás tilalma, azaz, az alanynál



topikszerűbb, aktívabb tárgy nem lehet másodlagos topik, csak ragtalan fókusz.

E nyelvtípusban az inverz topikalitás tilalma azzal a következménnyel jár, hogy

3. személyű alany esetén az 1. vagy 2. személyű tárgy nem kaphat tárgyragot.

Az inverz topikalitás tilalmának megnyilvánulása lehet, hogy a keleti és déli

manysi dialektusokban az 1. és 2. személyű tárgy mindig tárgyrag nélkül jelenik

meg:

(46) a. öän-øm jål-ääl-ääl-øn

én-SG1 le-öl-IMP-OBJ.SG2

‘Ölj meg engem!’

b. näg nän pøl öän-øm tow keet-øs-løn?

te miért PRT én-SG1 oda küld-MÚLT-OBJ.SG2

‘Te miért küldtél engem oda?’ (Virtanen 2013: (15), (16))

Ha azt feltételezzük, hogy a korai ősmagyart nemcsak differenciált tárgy–ige

egyeztetés, hanem differenciált tárgyragozás is jellemezte, akkor az egyes szám

1. és 2. személyű tárgy tárgyragnélkülisége (47a) nem esetlegesség, magyaráz-

hatatlan kivétel, hanem az ősmagyar kori inverz topikalitási tilalom megkövült

következménye. Az inverz topikalitás tilalmából az 1. és 2. személyű birtokossal

bíró tárgyak ragtalansága is levezethető (47b) – hiszen, mint a (41) alatti példa

illusztrálta, a tárgy topikalitását birtokos jelzőjének tulajdonságai is

meghatározhatják.

(47) a. Ők ismernek engem/téged.

b. Ők ismerik a bátyám/bátyád.

A nyelvek törekednek a szinkrón szempontból kivételnek számító kövületek

kiküszöbölésére, ezért a nyelvjárásokban már megjelent az engemet, tégedet; az

1. és 2 személyű birtokossal bíró tárgyon a köznyelv is megengedi a tárgyragot;

a többes szám 1. és 2. személyű tárgyrag pedig már semmilyen nyelvváltozatban

sem viselkedik kivételesen. Ezek a tények nem érvénytelenítik fenti

következtetéseinket. A nyelvi kövületek korábbi nyelvállapotokból évezredeken

át megőrzött töredékek. A belőlük levonható tanulságok mindig hipotetikusak,

de bizonyos mondattani jelenségek rekonstruálásához e töredékek jelentik az

egyedüli fogódzót.

4. Összefoglalás Írásomban amellett érveltem, hogy a szakirodalomban megfogalmazódott

kétségek ellenére vannak eszközeink dokumentálatlan nyelvi korszakok

mondattanának rekonstruálásához. Egyrészt a nyelvi változások lefolyása

általában ismert pályát, úgynevezett ʃ-görbét ír le, s e görbék hosszan elnyúló

utolsó szakaszából évszázadokra visszamenően rekonstruálhatjuk a lezajlott

nyelvi változásokat. Másrészt a nyelvek is őriznek kövületeket, azaz, olyan

É. KISS KATALIN


szerkezeteket, melyek egy korábbi, eltűnt nyelvi rendszer következményei,

bizonyítékai. Az ősmagyar mondatszerkezet rekonstruálásához mindkétfajta

eszközt felhasználtam. Mind a korai ómagyar kódexek kifutó ʃ-görbéinek

visszakövetése, mind egy nyelvi kövület-csoportban (az 1. és 2. személyű

tárgyak rendhagyó viselkedésében) rejlő információk kibontása hasonló

eredményre vezetett: az ősmagyar fejvégű szintagmákból építkező, SOV

szórendű nyelv volt, melyben a nyelvtani alany egyszersmind logikai

alanyként/topikként funkcionált. A tárgy akár topik, akár fókusz szerepet

betölthetett, s topik szerepét tárgy–ige egyeztetés és/vagy esetrag jelölte.

A példák forrásai: Apor-kódex. 1416/15–16. század fordulója. Közzéteszi Volf György.

Nyelvemléktár VIII. Budapest. 1879.

Bécsi kódex. 1416/1456. Közzéteszi Mészöly Gedeon. Új Nyelvemléktár 1.

MTA, Budapest. 1926.

Halotti beszéd és könyörgés. 1195. Közli E. Abaffy Erzsébet: Korai kis

szövegemlékeink újabb olvasata. Magyar Nyelv. 86 (1990), 124-127.

Jókai-kódex. 1370/1448. Közzéteszi P. Balázs János. Codices Hungarici 8.

Akadémiai Kiadó, Budapest. 1981.

Jordánszky-kódex. 1516–19. Közzéteszi Toldy Ferenc. Régi magyar

nyelvemlékek 5. 1888.

Kazinczy-kódex, 1526–1541. Közzéteszi Kovács Zsuzsa. Régi magyar kódexek

28. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest. 2003.

Müncheni kódex. 1414/1466. Közzéteszi Nyíri Antal. Codices Hungarici 7.

Akadémiai Kiadó, Budapest. 1971.

Neovulgata. A Káldi-Neovulgata Biblia kiadása. Szent Jeromos Katolikus

Bibliatársulat, Budapest. 1997.

Pesti Gábor: Új Testamentum magyar nyelven. 1536. Hasonmás kiadás. MTA,

Budapest. 2002.

Szent Biblia. 1590. Fordította Károli Gáspár. Hasonmás kiadás. Helikon,

Budapest. 1990.

Hivatkozások

Bereczki Gábor 1983a. A Volga–Káma-vidék nyelveinek areális kapcsolatai. In:

Balázs János (szerk.): Areális nyelvészeti tanulmányok. Tankönyvkiadó.


Campbell, Lyle – Alice C. Harris 2002. Syntactic reconstruction and

demythologizing “Myths and the prehistory of grammars”. Journal of


Comrie, Bernard 1980): Inverse verb forms in Siberia: Evidence from Chukchee,

Koryak and Kamchadal. Folia Linguistica 1: 61–74.

Dalrymple, Mary – Irina Nikolaeva 2011. Objects and Information Structure.

Cambridge University Press. Cambridge.



Dékány Éva 2014. A nem véges alárendelés (az igenevek története). In: É. Kiss

Katalin (szerk.): Magyar történeti mondattan. Akadémiai Kiadó. Budapest.

178–239.

Ferraresi, Gisella – Maria Goldbach (szerk.) 2008. Principles of Syntactic

Reconstruction. John Benjamins. Amsterdam.

Givón, Talmy 1975. Topic, pronoun, and grammatical agreement. In: Charles Li

(szerk.): Subject and Topic. Academic Press. New York. 151–188.

É. Kiss Katalin 2005. Az ómagyar igeidőrendszer morfoszintaxisáról. Magyar

Nyelv 101: 420-435.

É. Kiss Katalin 2013a. Az ótörök-ősmagyar kontaktus nyomai az ómagyar

igeidőrendszerben és a birtokos szerkezetben. In: Agyagási Klára – É. Kiss

Katalin – Hegedűs Attila (szerk.): Nyelvelmélet és kontaktológia 2. PPKE.

Piliscsaba. 190–205.

É. Kiss Katalin 2013b. The Inverse Agreement Constraint in Uralic Languages.

Finno-Ugric Languages and Linguistics 2: 2–21.

É. Kiss Katalin (szerk.) 2014a. Hungarian Diachronic Syntax. Oxford

University Press. Oxford.

É. Kiss Katalin (szerk.) 2014b. Magyar történeti mondattan. Akadémiai Kiadó.

Budapest.

Haspelmath, Martin – Matthew S. Dryer – Bernard Comrie – David Gil (szerk.)

(2005): WALS (The World Atlas of Language Structures). Oxford University

Press. Oxford.

Hawkins, John A. 2001. Some issues in a performance theory of word order. In:

Anna Siewierska (szerk.): Constituent Order in the Languages of Europe.

Mouton de Gruyter. Berlin. 729-782.

Károly Sándor 1956. Igenévrendszerünk a kódexirodalom első szakaszában.

Nyelvtudományi Értekezések 10. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Lightfoot, David 1991. How to Set Parameters: Arguments from Language

Change. MIT Press/Bradford Books. Cambridge, Massachusetts.

Lightfoot, David 2002. Myths and the prehistory of grammars. Journal of


Marcantonio, Angela 1985. On the definite vs. indefinite conjugation in

Hungarian: A typological and diachronic analysis. Acta Linguistica

Hungarica 35: 267–298.

Moravcsik Edith 1974. Object–verb agreement. Working Papers in Language

Universals 15: 25–140. Stanford University.

Nikolaeva, Irina 1999. Ostyak. Languages of the World. Materials 305.

LINCOM Europa. München.

Nikolaeva, Irina 2001. Secondary topic as a relation in information structure.


Peredy Márta 2009. A stochastic account for the variation in Hungarian object

agreement. Kézirat. MTA Nyelvtudományi Intézet. Budapest.

Róna-Tas András 2011. Az Uráltól a Kárpát-medencéig. História 2011. 8: 2–7.

É. KISS KATALIN


Sipőcz Katalin 2011. Az obi-ugor ditranzitív szerkezetek történeti háttere. In:

Bakró-Nagy Marianne – Forgács Tamás (szerk.): A nyelvtörténeti kutatások

újabb eredményei VI. Szegedi Tudományegyetem Magyar Nyelvészeti

Tanszék. Szeged. 221-229.

Virtanen, Susanna 2013. Pragmatic direct object marking in Eastern Mansi.

Linguistics (megj. alatt).

Weinreich, Uriel – William Labov – Marvin I. Herzog 1968. Empirical

Foundations for a Theory of Language Change. In: Winifred P. Lehman

(szerk.): Directions for Historical Linguistics. University of Texas Press.

Austin.

É. Kiss Katalin Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Elméleti Nyelvészeti Tanszék MTA Nyelvtudományi Intézet [email protected]

A birtokviszonyjel – Egy terminológiai probléma leíró

és történeti megközelítésben

Hegedűs Attila

A Kis magyar nyelvtörténet című egyetemi tankönyv (Gerstner szerk. 2013)

morfématörténeti fejezete kapcsán ütköztem bele a strukturális nyelvtan

harmadik kötete (Kiefer szerk. 2000) által az elemzésben használt sajátos jelre,

mely nem szerepel a hagyományos nyelvtani leírásokban és a történeti nyelvtani

hagyományban sem. Állást kellett foglalnom abban a tekintetben, hogy egy

történeti leírás használja-e az adott terminust, vagy a jelenséget másként

magyarázza-e. Az adott helyen (i. m. 56) lakonikus rövidséggel a tővéghangzó

szerepváltozásaként jellemzem a kérdést. E helyütt megrostálom a pro és kontra

érveket, és megpróbálok érvelni amellett, hogy a történeti leírásban nincs helye

egy további jel felvételének, és hogy a szinkrón leírást sem könnyíti meg a

feltételezése.

Minden morfológiai problémákat fejtegető gondolkodás lényegi

részének kell lennie, hogy e problémakör alapkategóriáit és terminusait

egyértelműen rögzítse. Amikor a magyar birtokviszonynak a birtokon megjelenő

morfológiai kitevőiről gondolkodunk, mi is ezt az utat követjük. Mindenekelőtt

számba vesszük azokat a korábbi nézeteket, amelyek a gondolkodás valamely

irányát megszabják. Ennek keretében két problémakört kell bemutatnunk, mivel

az itt ütköző eltérő nézetek meghatározzák a rájuk építendő következtetéseket.

Az első problémakör annak a magánhangzónak a státusát érinti, amely

az egyetlen mássalhangzóból álló toldalékok tőhöz való kapcsolódása esetén

általában megjelenik (por/poros, kéz/kezet, de: fűrész/fűrészt). A tárgyalás-

módnak az eltérő elméleti háttérből adódó logikája ezt a magánhangzót

tővéghangzónak, kötőhangzónak vagy előhangzónak tekintheti. A tővéghangzós

látásmódot a történetiség támogatja: a hal eredeti alakja (csak a magánhangzókat

tekintve): hala volt, ez az egykor minden örökölt alapnyelvi szóban meglevő, a

szó struktúráját (CVCV) egységesen meghatározó magánhangzó (mely a szó

végéről abszolút szóvégi helyzetben eltűnt) jelenik meg a szó kötött tőalakjában

(halat, halak stb.). E nézet szerint tehát ez a bizonyos magánhangzó a tőhöz

tartozik. Gyengéje ennek a szemléletnek, hogy nem ad magyarázatot a nem



HEGEDŰS ATTILA


alapnyelvi eredetű (jövevény)szavak végén megjelenő magánhangzóra

(„analogikus tővégi vokális” – E. Abaffy 2003: 126), ellenkezik továbbá azzal a

természetes nyelvhasználói szemlélettel, mely a szót mint egységet e

toldalékelem mellőzésével azonosítja (s amelyet a szótári leírás is elfogad).

Az előhangzós felfogás ezt a bizonyos magánhangzót a toldalék

részének tekinti. Érve, hogy a tővéghangzó az idők folyamán a toldalékhoz

vonódott, s vagy annak részévé vált (-ász/-ész, -ék nomenképző stb.), vagy a

toldalék funkcióját befolyásoló elem lett belőle (vö. -on/-en/-ön és az -an/en

elkülönülése, az állj a sarkadra és az állj a sarkodra jelentéselkülönülése az ún.

előhangzó következtében áll elő). Az ún. „funkciós alternáció” (H. Varga 2012.

271) (üdítők/üdítőek, gyorson/gyorsan) mellett az is támogatja e nézetet, hogy

ezek a magánhangzók nemcsak két mássalhangzó között, hanem magánhangzó

után is előfordulhatnak (vidékiek, kitűnőek). Szintén érve e felfogásnak, hogy

esetenként a toldalék határozza meg az előhangzó jellegét (pl. a T/1. birtokos

személyjele [-nk: kefénk, bátyánk] csak felső nyelvállású magánhangzóval

kapcsolódhat a tőhöz, akkor is, ha a tő egyébként nyitótőként alsó nyelvállású

magánhangzót igényelne: asztal-ok, ház-ak, de: asztal-unk, ház-unk).

A kötőhangzós felfogás szerint ez a bizonyos magánhangzó független a

tőtől is, a toldaléktól is abban az esetben, ha zérussal váltakozik (pénz-Ø-t, hal-

a-t) (vö. Kiefer 2000: 156–7). A kötőhangzó minőségét továbbá a tő ismeretében

előre jelezhetjük a magánhangzó-illeszkedés szabályai alapján, „a kötőhangzós

elemzést a fonológia motiválja, és ha elfogadjuk a fonológia és morfológia

kapcsolatrendszerére vonatkozó szokásos feltételezéseket, ezt az elemzést kell

előnyben részesítenünk” (Kiefer 2000: 572). Ez a szemlélet nem beszél

előhangzóról, hanem helyette a „toldalékkezdő magánhangzó” terminust

használja és állítja szembe a kötőhangzóval. A kötőhangzó tehát „egyszer van,

egyszer nincs” jellegű („zérussal alternál”), a toldalékkezdő magánhangzó

viszont „mindig van” jellegű. Mármost toldalékkezdő magánhangzó-e a T/1.

birtokos személyjel -unk/-ünk toldalékja? Zérussal alternál (kefénk) ezért

kötőhang-jellegű, viszont magánhangzója a toldalékra jellemző, s nem pedig a

tőre, ezért toldalékkezdő magánhangzó jellegű. E kettős viselkedést a

kötőhangzós felfogás nem tudja kezelni, egy kevéssé merev elemzés, mely

megengedi az előhangzós toldalékváltozat zérussal való alternációját is, ellenben

megoldást ad erre a problémára.

A második problémakör az alternáció kérdéskörét érinti. A magyarban a

többes szám jele a (V)k. Kérdés, hogy az egyéb többesszám-jeleket (-ék, -i) a -k

alternánsainak (allomorfjainak) fogjuk-e fel, vagy önálló többesszám-jelnek? Itt

megint az a kérdés, hogy az alternációt szigorúbban értelmezve csak

alakváltozatként (azonos jelentéssel) definiáljuk-e, vagy pedig az alakváltozat

mellett a részleges jelentéseltérést is megengedjük? Kiefer Ferenc szerint a -k, az

-ék és az -i egymás allomorfjai (587), vagyis „ugyanazon morféma különböző

felszíni alakjai” (571). Kiefer a jelentésbeli eltérést nem tartja lényegesnek,

csupán a kapcsolódási lehetőség szerint különíti el őket (587–9). Az -i tehát e

felfogás szerint nem több, mint többesszám-jel. Laczkó Krisztina viszont

A BIRTOKVISZONYJEL – EGY TERMINOLÓGIAI PROBLÉMA


hangsúlyozza azt a kívánalmat, hogy az egy morfémához tartozó allomorfok

azonos jelentésűek és funkciójúak legyenek (2000: 43). Ha e gondolatot

továbbvisszük, arra a következtetésre juthatunk, hogy a -k és az -i mégsem

csupán egymás alternánsai, hiszen az -i-t a -k-tól nemcsak a kapcsolódási

különbség jellemzi, hanem minden esetben (előhangzóval vagy anélkül) benne

van a birtokviszony is a jelentésében (a hajó-i szerkezetet minden magyarul tudó

beszélő egy birtokviszony tagjaként azonosítja); ezt jelzi hagyományos

megnevezése (birtoktöbbesítő jel) is.

A magyar birtokos személyjelezésnek több sajátos vonása van. Vegyünk egy

egyszerű paradigmasort: házam, házad, háza, házunk, házatok, házuk. Az egyik

sajátság, hogy amíg az első és második személyű alak csak az én-re és a te-re

vonatkozhat, a harmadik személyű alak birtokosa bármi lehet, nemcsak az ő (pl.

a barát háza, a kultúra háza, a barátok háza) (Melcsuk 1965: 265). Szintén

jellemző sajátság, hogy a birtoktöbbesítő jel előtt (a tőtől függetlenül!) alsó

nyelvállású magánhangzót találunk (húsaim, köreim). Ez az -a, -e, illetőleg j-vel

bővült változataik (-ja, -je) Melcsuk szerint azonosak az E/3. alakkal, és (mivel

kötőhangzók nem lehetnek, ti. azok minőségét a tő szabja meg) egy sajátos

„birtokviszonyjel” megtestesítői. E sajátos, csak a birtokviszonyt jelölő szerepre

utal az, hogy nem kíván feltétlenül számbeli egyeztetést.

A probléma főként a birtoktöbbesítő-jeles toldalékok felbontása kapcsán

élesedik ki. Melcsukra és a korábbi megoldási javaslatokra reagálva, azok

gyengéit kimutatva Rácz Endre a birtoktöbbesítő jel alternánsaival (-i, -ai, -ei,

-jai, -jei) operáló felfogást terjeszt elő (Rácz 1974: 145–8). Ez az alternáció-

felfogás megengedi a toldalék kezdő magánhangzójának zérussal való

alternációját is. A fogalmazásbeli különbség (Kiefer: kötőhangzó/toldalékkezdő

magánhangzó, Rácz: előhangzó) tehát tartalmi különbséget takar. Az a kieferi

felfogás, amely nem engedi meg a toldalék magánhangzójának zérussal való

váltakozását, a ház-aim és a hajó-im példáit összevetve az a-t nem veheti a

toldalék részének, de nem veheti kötőhangnak sem, mivel mindig alsó

nyelvállású, tehát nem a tő szabja meg. Két utat találhat: vagy felbontatlanul

hagyja (-aim: toldaléktömbös tagolás [vö. MMNyR. I. 544]), vagy pedig

szükségképpen tolódik a birtokviszonyjelet feltételező felfogás felé.

A kötőhangzós felfogás kétségkívül leegyszerűsíti a toldalékok számát

egyes számban (pl. E/1. -m), szemben az előhangzós nézettel (E/1. -m, -am, -em,

-om, -öm). Bevezet azonban egy többletmorfémát: a birtokviszonyjelet (-a, -e,

-ja, -je). Megvizsgálandó, hogy e többletmorféma feltételezése 1. jelentéstani

szempontból szükséges-e, 2. megvalósulása az előfordulásokban azonos-e, 3.

feltételezése és bevonása a toldaléktömb felbontásába (a-i-m) könnyebbé,

egyszerűbbé teszi-e az alaktani elemzést.

Jelentéstani szempontból a birtokviszonyjel bevezetése felesleges.

Részben azért felesleges a birtokviszonyjel feltételezése, mert minden ún. jel

sajátos jelentéstöbbletet képvisel, éppen ezért jelen kell lennie a morfematikai

szerkezetben. Ha hiányzik a fokjel, akkor a szó nincs fokozva, ha hiányzik a

HEGEDŰS ATTILA


múlt idő jele, akkor a szó nincs múlt időben. Milyen jel az, amelyik egyszer van

(ház-a-i), egyszer pedig nincs (hajó-i)? Másrészt azért is szükségtelen a jelentés

szempontjából a birtokviszonyjel feltételezése, mert a birtoktöbbesítő jel nem

egyszerűen többesjel csupán. Funkciója mindig az, hogy a birtok többességét

jelölje. Önmagában, akkor is, ha semmiféle „birtokviszonyjel” nincs előtte: a

hajó-i példájában az -i nemcsak a többességet, hanem a valakihez/valamihez

való tartozást is jelenti (ugyanezt találjuk az archaikus baráti, társi stb.

példáiban).

Melcsuk (és az ő nyomán a Kiefer szerkesztésében megjelent 2000-es

Morfológia kötet szerzői) a birtokviszonyjel előfordulásaként tartják számon az

E/3. -a, -e, -ja, -je elemét, illetőleg a birtoktöbbesítő jel előtti ugyanilyen alakú

elemeket. Azonos morfémának tekinthetjük-e ezeket a szegmentumokat?

Példaként vegyük az uraimnak határát szerkezetet (Lőrinczi 1993). Ugyanaz a

„birtokviszonyjel” az első szóban toldalék előtt rövid magánhangzós marad, a

másodikban azonban hosszú magánhangzóként jelenik meg. A birtoktöbbesítő

jel előtti magánhangzó mindig rövid, míg az E/3.-ban megjelenő elem szóvégi

helyzetben rövid, toldalék előtt (kivéve a nyelvtörténetileg „új” toldalékokat)

viszont megnyúlik. Miért viselkedik kétféleképpen a két -a? Esetleg azért, mert a

kettő valójában nem is azonos? Lehetséges-e, hogy a kettő között esetleg

morfológiai különbség is van?

Ez a feltételezett morfológiai különbség történetileg egyértelmű: az E/3.

hala alakjának utolsó magánhangzója nem más, mint a birtokos személyjel,

mely lappangó tőként tartalmazza a tővéghangzót is és a hozzá kapcsolódott

személyes névmást is (-a + i > ai > á > a). Az eredetibb á azért jelenik meg

toldalékok előtt, mert ez csak a 13. században rövidült meg. Ez a rövidülés nem

morfológiai elveket követ, hanem általános fonetikai történés, mely relatív és

abszolút töveket egyaránt érintett (halá > hala; kecské > kecske). A birtok-

többesítő jeles E/1. halaim alakban levő a azonban csak tővéghangzó, melynek

megjelenése a szerkezetben csak másodlagos: a korai szerkezet minden

bizonnyal a *halim volt (Korompay 1991: 263). Ez a tővéghangzót az -i előtt

nem tartalmazó alak lehetett gyakori az általános nyelvhasználatban. A

birtoktöbbesítő jel (mely már tartalmazza a tővéghangzót is: *hala + i > halai >

halí > hali) elé másodlagosan beszüremkedő tővéghangzó (melyet már inkább

nevezhetünk előhangzónak) (hal-a-im), illetőleg ennek j-vel bővült változatának

(pad-ja-im) megjelenése több okra vezethető vissza (Korompay 1991: 264–6,

273–7). Mivel a nyelvtörténeti levezetés számára egyértelmű a tővéghangzó

szerepe, ebben a keretben szükségtelen a birtokviszonyjel feltételezése.

A kérdés árnyaltabb megítéléséhez érdemes megvizsgálni a standardtól

eltérő nyelvváltozatokat is. Főként a (dél)nyugat-dunántúli nyelvjárásokban a

birtok többességét nem a birtoktöbbesítő jellel fejezik ki, hanem a birtokos

személyjel után illesztett -k többesjellel: tehenyëmek ’teheneim’, ökrötökek

’ökreitek’ (Imre 1971: 313–4). Értelemszerűen ilyenkor a „birtokviszonyjel” is

hiányzik, s ez is arra utal, hogy nem külön jel, hanem csupán a birtoktöbbesítő

jel (esetleges) része az érintett magánhangzó. De nem csak egyes

A BIRTOKVISZONYJEL – EGY TERMINOLÓGIAI PROBLÉMA


nyelvjárásokból hiányzik a birtoktöbbesítő jel (s vele a „birtokviszonyjel” is).

Még a köznyelvet beszélő széles közönségnek szánt írásművekből is hiányozhat.

Karafiáth Orsolya a következőket írja: „…a társaság egy asztal körül verseket

olvasott fel – nevezetesen az enyémeket –, majd ezekről értekeztek hosszan.”

(Karafiáth 2013: 6). A rendszernek megfelelő (standard) változat az

„enyémeket” helyett az „enyéimet” lenne (vö. enyém/enyéim, tiéd/tiéid, övé/övéi

stb.). Az író azonban úgy érzi, hogy saját változata köznyelvi, s ebben a

társadalmi gyakorlat is megerősíti (ezért írja le egy publicisztikában). Ebben a

változatban azonban ugyanúgy nincs birtoktöbbesítő jel (értelemszerűen:

„birtokviszonyjel” sem), mint a nyugat-magyarországi nyelvjárási változa-

tokban.

A „Occam borotvája”-ként elhíresült felfogás (a szükségtelen többlet

elvének alkalmazása, illetőleg ennek elvetése) megjelenhet a nyelvészeti

gondolkodásban is. A nyelvi valóságnak ugyanis többféle megközelítése

lehetséges (a számítógépes nyelvész számára pl. a kötőhangzó körüli egész

gondolatmenet közömbös, „semleges”; vö. Prószéky 2000: 1045), s abban, hogy

melyik leírást választjuk, fontos szempont lehet a leírás egyszerűsége. A

birtokviszonyjellel operáló elemzést e szempontból érdemes megvizsgálnunk.

Amint Melcsuk írja, javaslata alapján „eléggé egyszerű és intuitíve

természetesnek (nem erőszakoltnak) tetsző szabályrendszert tudunk létrehozni”

(i.m. 268). Ez igaz, ám a fent említett kifogások eléggé meggyengítik a

birtokviszonyjel bevezetésének szükségességéről szóló érvelést. Már csak azért

is, mivel az egyszerűség nem lehet ellentétben azzal, amit – jobb híján –

általános érvényűségnek nevezhetünk. És lehet-e általános érvényűnek mondani

egy „jelet”, amely nem jelenik meg, ha a tő -ó,-ő, -ű, -u, -a, -e hangra végződik

(vö. hajó-ja / hajó-Ø-im; ernyő-je / ernyő-Ø-im; fésű-je / fésű-Ø-im; kapu-ja /

kapu-Ø-im; fá-ja / fá-Ø-im; kefé-je / kefé-Ø-im)? Ha azonban a zérussal való

váltakozást is megengedjük az előhangzók esetében, nincs szükség egy további

„jel” felvételére az elemzésben. Erről szól a gazdaságosság elve: mivel a

birtokviszonyt a birtoktöbbesítő jel mindig kifejezi, felesleges még egy „jellel”

bővíteni a rendszert. [Bár a nyelvi rendszer morfológiai leírásához, mint láttuk,

nincs szükség a „birtokviszonyjelre”, a nyelvhasználatban mégis csak tetten

érhető olyan törekvés, mely redundáns alakok használatával ér el optimális

megértést (a leírás gazdaságossága tehát nem azonos a kommunikáció

gazdaságosságával). Ilyen redundáns alak a bármely pályaudvaron hallható „a

vonat ajtajai önműködően záródnak” kifejezés. Az ajtói helyett használt ajtajai

„felesleges”, egy másik tőváltozaton alapuló birtokjelölése mintha mégis csak a

„birtokviszonyjelet” akarná valahogyan becsempészni.]

Hivatkozások

E. Abaffy Erzsébet 2003. Hangtörténet (Ősmagyar kor). In: Kiss Jenő – Pusztai

Ferenc szerk. Magyar nyelvtörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 106–128.

Gerstner Károly szerk. 2013. Kis magyar nyelvtörténet. PPKE, Piliscsaba.

HEGEDŰS ATTILA


H. Varga Márta 2011. A különleges szerepű előhangzókról: Magyar Nyelv 107:

50–60.

H. Varga Márta 2012. A nyitótövekről. Magyar Nyelv 108: 269–281.

Imre Samu 1971. A mai magyar nyelvjárások rendszere. Akadémiai Kiadó,

Budapest.

Karafiáth Orsolya 2013. Verset minden napra: metropol, 2013. április 11. 6.

Kiefer Ferenc 2000. A ragozás. In: Kiefer Ferenc szerk. Strukturális magyar

nyelvtan. 3. kötet, Morfológia, Akadémiai Kiadó, Budapest, 569–618.

Kiefer Ferenc – Ladányi Mária 2000. A szóképzés. In: Kiefer Ferenc szerk.

Strukturális magyar nyelvtan. 3. kötet, Morfológia, Akadémiai Kiadó,

Budapest, 137–164.

Korompay Klára 1991. A névszójelezés. In: Benkő Loránd főszerk. A magyar

nyelv történeti nyelvtana. I. kötet, A korai ómagyar kor és előzményei.

Akadémiai Kiadó, Budapest, 259–283.

Laczkó Krisztina 2000. Az alaktan tárgya és alapkategóriái. In: Keszler Borbála

szerk. Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 37–50.

Lőrinczi Réka 1993. „vraim hatarat”, avagy még valami a régi és a mai magyar

birtokos szerkezetekről. Névtani Értesítő 15: 224–6.

Melcsuk Igor 1965. A magyar főnév birtokos személyragjainak morfológiai

felépítéséről. Magyar Nyelv 61: 264–275.

Prószéky Gábor 2000. A magyar morfológia számítógépes kezelése. In: Kiefer

Ferenc szerk. Strukturális magyar nyelvtan. 3. kötet, Morfológia, Akadémiai

Kiadó, Budapest, 1021–1063.

Rácz Endre 1974. A birtokos személyragozásnak a birtok többségét kifejező

alakrendszere In: Rácz Endre és Szathmári István szerk. Tanulmányok a mai

magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Tankönyvkiadó, Budapest,

135–49.

Hegedűs Attila Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Magyar Nyelvészeti Tanszék [email protected]

mailto:[email protected]

„Lökött” korlátok nyomában. Rejtélyes mássalhangzó–magánhangzó interakciók a

magyar elölségi harmóniában

Kálmán László – Forró Orsolya

0. Bevezetés1 Az elölségi harmónia (a továbbiakban: EH) az 1970-es évektől kezdve igen

fontos szerepet töltött be nyelvelméleti problémák felvetésében és

megválaszolásában. A magyar EH is leírások és viták középpontjába került. A

legérdekesebb kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy milyen a toldalékolásuk

azoknak a vegyes hangrendű töveknek, amelyekben egy hátulképzett (angol

back, a továbbiakban: B) magánhangzós szótagot csak e, é, i, í, vagyis

ajakkerekítés nélküli elölképzett magánhangzók követnek a szótőn belül (ezek

az ún. semleges, angolul neutral, a továbbiakban: N magánhangzók). Ebben

jelentős változatosság és ingadozás figyelhető meg: ez a magyar EH „szürke

zónája”. A különböző elméleti megközelítések szabályok és korlátozások

segítségével magyarázzák az egyszerűbb eseteket, de a szürke zónáról általában

nem tudnak érdemlegeset mondani.

Tanulmányunkban arra a kérdésre összpontosítunk, hogy mi az elméleti

státusuk a magyar EH-ban tapasztalható ingadozásokra vonatkozó megfigye-

léseknek. Ilyen például Hayes, Zuraw, Siptár és Londe (2009) eredménye, amely

szerint a mássalhangzó-környezet hatást gyakorol a toldalékolásra, illetve az

abban mutatkozó ingadozásra. Vajon hogyan illeszthető be az ilyen hatás a

nyelvi szabályszerűségek leírásába, a nyelvtanba?

Hayesék empirikus eredményei elsősorban a nyelvelméletre vonatkozó

következményeik miatt problematikusak. Vajon létezhetnek-e olyan

korlátozások egy adott nyelv rendszerében, amelyek nem természetesek, azaz

semmilyen univerzális tendenciának nem felelnek meg? És ha léteznek, mi az

elméleti státuszuk?


Nyelvészeti Tanszék – Magyar Nyelvészeti Tanszék. Piliscsaba. 109–129. 1 Ezúton szeretnénk köszönetet mondani két lektorunknak a szöveg első változatához fűzött

értékes megjegyzéseikért.

KÁLMÁN LÁSZLÓ – FORRÓ ORSOLYA


Az EH rövid áttekintése (1. pont) után, a 2. pontban összevetjük a

szabály- és korlátalapú elméletek (köztük az optimalitáselmélet, a továbbiakban

OT) alapvető feltevéseit. Ezeket összehasonlítjuk a „példányalapú”, „memória-

alapú” megközelítések alapelveivel (mi összefoglalóan analógiásnak nevezzük

ezeket). Mivel Hayes és mtsai. (2009) a magyar EH sajátosságainak alapján

éppen az analógiás elméletek ellen érvelnek, bemutatjuk, hogy ezek a jelenségek

éppen az analógiás megközelítés mellett, nem pedig ellene szólnak. Végül (3.

pont) ismertetjük saját vizsgálataink eredményeit, amelyek eltérnek a Hayes és

mtsai. (2009) által publikáltaktól: az általuk feltárt tendenciák nem jelentkeznek

egyértelműen saját anyagunkban, viszont újabbak is feltárhatók, és ezt úgy

értékeljük, hogy szintén az analógiás modell érvényességére utal.

1. A magyar elölségi harmónia 1.1. A kérdés története A klasszikus, vagyis szabályokon és korlátokon alapuló elemzések elsősorban az

EH-nak szabályokkal viszonylag jól leírható „magjára” összpontosítottak. Az

utóbbi években azonban megnőtt az érdeklődés a szabályokból „kilógó”

részletek iránt, mint amilyen az ingadozások problémája. Ezeket korábban a

nyelvleírás, illetve az elmélet szempontjából lényegtelen performancia részének

tekintették. Viszont empirikus eredmények már a ’80-as évek végén is utaltak

arra, hogy az EH-ban megfigyelhető ingadozások rendszerszerű vonásokat is

mutatnak, és ebben az értelemben nem a performanciához köthetők (pl. Kontra

és Ringen 1986, Ringen és Kontra 1989). De még ha közvetlenül a perfor-

manciát tennénk is felelőssé a toldalékolásnak ezekért a felszíni tényeiért, akkor

is meg kellene tudnunk magyarázni, hogy a mögöttes rendszer mely

sajátosságaiból következnek a performancia-tények. Ezzel azonban a

rendelkezésünkre álló szabály- és korlátalapú megközelítések nem szolgálnak.

Azóta az empirikus vizsgálatok, az adatgyűjtés és -elemzés kitágult

lehetőségei még inkább rávilágítottak arra, hogy szisztematikus össze-

függésekről van szó, amelyek magyarázatot kívánnak. Így például Hayes és

munkatársai (Hayes és Londe 2006, Hayes és mtsai. 2009) különböző

adatgyűjtési eljárások kombinálásával, igen nagy anyagon vizsgálták meg

azoknak a töveknek a viselkedését, amelyeknek a toldalékolása (a toldalék elöl-

vagy hátulképzettsége) az elfogadott szabályrendszerek alapján nem

megjósolható. Hayes és mtsai. (2009) arra az eredményre jutottak, hogy a

szerkezet alapján nem megjósolható toldalékolás nem teljességgel önkényes

viselkedést jelent, hanem erős tendenciákat, amelyek nem kerülhetők meg az EH

modelljének megalkotása során. Azt is bemutatják, hogy a fonológiaelméletben

igen népszerű optimalitáselmélet egyik változata, a sztochasztikus OT (Boersma

1997, Boersma és Hayes 2001) megfelelő keretet nyújt az általuk feltárt

tendenciák elemzéséhez is.

Nyilvánvaló azonban, hogy ezek a vizsgálatok nem beteljesítik és

lezárják az EH sok évtizedes kutatását, hanem inkább egy újabb fejezet kezdetét

jelzik. Az EH-ra irányuló újabb leíró, az eddigi kutatásokat összegző munkákban

„LÖKÖTT” KORLÁTOK NYOMÁBAN


(pl. Törkenczy 2011, Rebrus és mtsai. 2012) hangsúlyosan jelenik meg az igény

újabb kérdések felvetésére, az EH és más jelenségek összefüggéseinek

feltérképezésére, a korábbiaknál nagyobb magyarázó erejű modell

megalkotására.

1.2. A magyar elölségi harmónia A magyar EH értelmében a toldalékolást egy általános és egy speciális alapelv

határozza meg: a speciális elv az általános alóli kivételt fogalmaz meg. Az

általános elv szerint a toldalék magánhangzójának (vagy magánhangzóinak)

elölség szempontjából meg kell egyezniük a tő utolsó magánhangzójával (ha

egyáltalán a toldaléknak elölség szempontjából többféle alakja van). Ez a

tulajdonképpeni harmónia. A speciális alapelv az, hogy a semleges (N) magán-

hangzók (a nem ajakkerekítéses elölképzett magánhangzók, vagyis e, é, i, í) az

EH szempontjából „transzparensek”, nem befolyásolják a toldalékolást, pl. a

blazírt vagy a marék toldalékai nem az utolsó N, hanem az azt megelőző B

magánhangzóhoz illeszkednek (blazírtak, marékkal).

Az N magánhangzók semlegességének más következményei is vannak,

például az, hogy az EH-ban nem résztvevő (egyalakú) toldalékok nagy része

csak N magánhangzót tartalmaz (pl. -ig, -ért), és az, hogy a kizárólag N

magánhangzót tartalmazó tövek toldalékolása EH szempontjából megjósol-

hatatlan, lexikailag rögzített. Például a szív ige B toldalékolású, de az ugyanilyen

hangalakú főnév elölképzett toldalékokat kap. Az elölképzett (a továbbiakban:

F) magánhangzókba a semleges (N, elölképzett illabiális) magánhangzókat is

beleértjük, mivel ezek hangtanilag elülsők. Nagyon sok esetben a

toldalékolásban is elölképzettként viselkednek, pl. kert ~ kertben. Amikor

azonban „elölképzett toldalékolásról” beszélünk, csak azokra a toldalékokra

gondolunk, amelyek nem egyalakúak, hanem van hátulképzett párjuk (pl. a -ből

párja a -ból; az N magánhangzót tartalmazó F toldalékok egy részének is van B

párja, például a -nél-nek a -nál).

Másrészt a semleges magánhangzók viselkedése egyáltalán nem olyan

rendszeres, mint ahogy az EH speciális alapelvéből következne. Azoknak a

töveknek az esetében, amelyekben hátulképzett (B) magánhangzós szótagot a

tőn belül csak semleges (N) magánhangzós szótagok követnek, az eseteknek

csak egy részében figyelhető meg egyöntetű B toldalékolás. Például csak B

toldalékokat kaphat a papír szó (pl. papírral, de *papírrel), viszont csak F

toldalékolású a november szó (pl. novemberben, de *novemberban), és mindkét

toldalék előfordul az Ábel tő után (pl. Ábellel és Ábellal).

A szakirodalom a legutóbbi esetekkel boldogul a legnehezebben, vagyis

azokkal a tövekkel, amelyek mindkét típusú toldalékkal előfordulnak. Ezeknek

az eseteknek egy részénél ingadozás (hezitáció) figyelhető meg, ami azt jelenti,

hogy néha egyetlen beszélő is mindkét formát használja vagy legalábbis

elfogadja, egyiket sem találja furcsának. Más részüknél inkább variációról

beszélhetünk, ami azt jelenti, hogy egyes beszélők az egyik, mások a másik



alakot használják. A két esetet a továbbiakban nem különböztetjük meg, mert

olyan részletes vizsgálatot, amely ezt lehetővé tenné, még senki sem végzett.2

Ha mármost azokat a töveket vizsgáljuk, amelyekben ingadozás

egyáltalán megfigyelhető, két ismert hatást kell megemlítenünk (Hayes és Londe

2006). Az első az ún. nyíltsági hatás: minél nyíltabb az N magánhangzó, annál

kevésbé viselkedik semlegesen az EH szempontjából. Így a már említett papír

tőben az N magánhangzó, az í felső nyelvállású, vagyis zárt: ilyen esetekben a

magánhangzó teljesen semleges az EH szempontjából. Több ingadozás

figyelhető meg akkor, ha a magánhangzó kevésbé zárt (középső nyelvállású,

vagyis é: arzénnal vagy arzénnel), a legtöbb pedig akkor, ha alsó nyelvállású

(vagyis e, mint az idézett Ábel tőben). A második az ún. távolsági hatás: minél

több N magánhangzós szótag követi a tőben a B magánhangzós szótagot, annál

kevésbé viselkedhetnek ezek semlegesen az EH szempontjából, vagyis annál

inkább F a toldalékolás. Például hamisan, de *hamisen (csak egy N szótag

követi a B szótagot), viszont agilisan ~ agilisen (két N szótag követi a B

szótagot). Még a két és a három semleges magánhangzós tövek között is

érezhető a különbség: infantilisek (87%) ~ infantilisak (13%), illetve alibivel

(85%) ~ alibival (15%) – két N magánhangzó követi a B magánhangzót –, de

kompatibilisek (99,9%), és aligha kompatibilisak (0,1%), mert itt már három N

magánhangzó követi a tőben a B magánhangzót.3

1.3. „Normális” és „lökött” korlátok Bár az ingadozást mutató tövek viselkedésének empirikus vizsgálatát már

évtizedekkel korábban megkezdték (Szépe 1958, Kontra és Ringen 1986, Ringen

és Kontra 1989), csak Hayes és Londe (2006) kutatásai révén vált elfogadottá az

az álláspont, amely szerint az empirikus vizsgálatok eredményei az

elméletalkotás számára is megkerülhetetlenek. Az ingadozást (és variációt)

mutató tövek általuk zone of variationnek nevezett halmazában (amelyre ezentúl

ingadozó zónaként fogunk utalni) kimutatható tendenciák alapvetően kétfélék

lehetnek: természetesek (natural) vagy nem-természetesek (unnatural). Az ún.

természetes tendenciák hangtanilag motiváltak, és ezért az emberi nyelvekben

nagy általánosságban érvényesülnek. A nem-természetes tendenciák viszont

motiválatlanok, érthetetlenek, és ezért nem szoktak a nyelvekben visszatérő

módon érvényesülni. Hayes és Londe (2006), valamint Hayes és mtsai. (2009)

az ingadozó zónában mindkét típusra találnak példát.

Tudnivaló, hogy az optimalitáselméletben (az OT-ben), a ma

legelterjedtebb elméletcsaládban, amelyet Hayes és mtsai. (2009) is használnak,

minden alak létezését, illetve nemlétezését arra vezetik vissza, hogy az adott

nyelvben milyen általános tendenciák mennyire érvényesülnek. Az OT

2 Egy bizonyos értelemben a típusok szintjén „variációnak” számít az is, hogy egymástól eltérő

tövek, amelyeknek megegyezik a magánhangzó-szerkezetük, eltérő toldalékolásúak, például a szív

főnév (F toldalékolású) és a szív ige (B toldalékolású). 3 Az adatok a Szószablya Webkorpuszból (Halácsy és mtsai. 2003) származnak.



mechanizmusa azt teszi lehetővé, hogy valójában ne is tendenciákról beszéljünk,

hanem ún. korlátokról (angolul: constraint), amelyek önmagukban szigorúak.

Éppen azért keltik azt a látszatot, hogy csak tendenciaszerűen érvényesülnek,

mert előfordulhat, hogy nekik ellentmondó korlátok náluk még inkább

érvényesülnek. Például az OT-nek magát az EH-t is egy korlát formájában kell

kifejeznie („egy szóalakon belül a magánhangzók vagy mind B-k, vagy mind F-

ek”). Annak, hogy vannak (a magyar nyelven belül is) ennek ellentmondó

szóalakok, az OT szerint csak az lehet az oka, hogy más korlátok a magyar

nyelvben fontosabbak. Például az a tény, hogy létezik az Ábelnak szó, csak úgy

magyarázható az OT-n belül, hogy létezik egy olyan korlát, amelyik a

magyarban erősebben érvényesül, mint az EH-nak megfelelő.

De hogyan lehet a természetes és a nem-természetes tendenciák között

az OT-n belül különbséget tenni? Kézenfekvő, hogy a természetes tendenciákat

természetes korlátokkal lehet megragadni, amelyek nagyon sok nyelvben

érvényesülnek, míg a nem-természeteseket nem-természetes korlátokkal,4

amelyek a legtöbb nyelvben nem érvényesülnek. Ezzel elérkeztünk dolgozatunk

központi kérdéséhez: vajon miben különbözik a kétféle korlát, és miért vannak

egyáltalán nem-természetes korlátok? Vajon mitől van az, milyen mechanizmus

biztosítja, hogy a természetes korlátok gyakrabban érvényesülnek a nyelvekben?

És ez a kérdés diakrón módon is értelmezhető: mitől van az, hogy a természetes

korlátok időről időre újra és újra felbukkannak a világ nyelveiben a változások

során, míg a nem-természetesek értelemszerűen nem?

A magyar EH-ban mind a két fent említett tendencia (a nyíltsági és a

távolsági hatás) természetesnek tekinthető, tehát az OT-ben természetes korláttal

írható le.

A nyíltsági hatás abból érthető meg, hogy a magánhangzók

semlegessége az ajakkerekítés hiányával függ össze: a magyarban nincsenek

ajakkerekítés nélküli hátulképzett zárt és középső nyelvállású magánhangzók (és

az alsó nyelvállású a is kerekített valamennyire), vagyis az i, í és é hangoknak

hangtanilag nincs mély megfelelőjük.5 Ebből a szempontból azonban nem

4 A nem-természetes korlátokra utal dolgozatunk címében a lökött szó, vö. crazy rules (Bach és

Harms 1972), ill. crazy constraints (Baroni 2001). Bach és Harms (1972) „lökött szabályai”

fonetikailag motiválatlan szabályokra utalnak, amelyek történetileg úgy alakulnak ki, hogy egy

motivált szabály eredeti motivációja különböző független változások miatt eltűnik. Például ilyen

„lökött szabály” a szárd Genoni változatában szóhatáron megfigyelhető intervokális [l] ~ [ʁ]

váltakozás (ld. Scheer 2009). Ez a következő motivált változások láncolatából alakult ki: [l] > *[ł]

> [w] > [gw] > [ʁ]. Scheer (2009) azonban arra is rámutat, hogy az OT nem alkalmas a

motiválatlanság ilyen történeti magyarázatának szimulálására, hanem kénytelen „lökött” korlátokat

feltételezni. Az sem világos továbbá, hogy a magyar EH-ban állítólag szerepet játszó „lökött”

szabályszerűségekhez milyen változások vezethettek volna. Ezzel szemben analógiás hatásokra

hivatkozva jól magyarázható az EH jelenlegi állapota (l. Forró 2013). 5 A világ nyelveiben a különböző harmónia-jelenségek esetében a semlegesség mindig azzal függ

össze, hogy egyes hangoknak a harmónia tárgyát képező tulajdonság szempontjából hangtanilag

nincsen párjuk. Így például a török nyelvben, amelyben az i hangnak is van hátulképzett párja, az

EH szempontjából nem is viselkedik az i semleges módon.



egységesek: az i, í a legsemlegesebbek, mert teljesen hiányzik a hátulképzett

megfelelőjük. Az é azért kevésbé semleges, mert bár hangtanilag neki sincs

hátulképzett megfelelője (az ó ugyanis ajakkerekítéses), némelyik alaktani

váltakozásban (több alakú toldalékban) van hátulképzett megfelelője, az á: pl.

-nál/-nél. Az é kevésbé semleges voltába az is belejátszhat, hogy az e hang,

amely a nyelvi rendszerben az é rövid párja (pl. tél ~ telünk), szintén nem

teljesen semleges. Az e ambivalens voltát tanúsítja, hogy hangtanilag van egy

majdnem pontos hátulképzett megfelelője (az a), és hogy az alaktani

váltakozásokban (több alakú toldalékokban) nemcsak a-val váltakozhat (pl.

-ban/-ben), hanem o-val is (-hoz/-hez/-höz).

A semlegesség (vagyis az ajakkerekítés hiánya) tisztán fonetikai

szempontból is összefügg a nyelvállással, a magánhangzó nyíltságával. Minél

nyíltabb egy magánhangzó, annál kevésbé prominens az ajakkerekítés hiánya.

Ha úgy tetszik, anatómiailag a nagyobbra nyitott száj kevésbé fér össze az ajkak

széthúzásával (ez az oka annak, hogy az a és még inkább az á hangnál már

nagyon kicsi a különbség a kerekített és a nem kerekített változat között). Ennek

természetesen akusztikai megfelelője is van: minél nyíltabb a magánhangzó,

annál nagyobb az F1-nek nevezett formánsának a frekvenciája, és minél

elölképzettebb, annál nagyobb az F2-nek nevezett formáns frekvenciája.

Ugyanakkor az ajakkerekítéses magánhangzók F2 formánsa rendszeresen

alacsonyabb, mint az ajakkerekítés nélkülieké. Ezért a nyíltabb magánhangzók

esetében az ajakkerekítés kevésbé tud érvényesülni, hiszen az F1 magasabb

pozíciója miatt az F2 kevésbé mélyülhet.

A távolsági korlát természetessége nem szorul különösebb

magyarázatra. Mint a neve is mutatja, itt arról van szó, hogy időben milyen

távolságra van egymástól az utolsó tőbeli B magánhangzó és a toldalék

magánhangzója.

A nyíltsági és a távolsági hatások tehát természetes tendenciák, az OT-

ben természetes korlátokkal ragadhatók meg. Így a magyar EH szempontjából a

problémát a Hayes és mtsai. (2009) által felfedezett (és az esetleg még ezeken

kívül felfedezhető) nem-természetes hatások jelentik.

1.4. Hayes és mtsai. (2009) „lökött” korlátai A magyar EH-ban megfigyelhető természetes tendenciák már korábban is

ismertek voltak (l. pl. Nádasdy és Siptár 1994). Hayes és mtsai. (2009) voltak az

elsők, akik nem-természetes korlátok létére utaló konkrét vizsgálati

eredményeket publikáltak.6 Internet-alapú korpuszvizsgálat, valamint álszavakon

végzett tesztek eredményére alapozva azt állítják, hogy az utolsó

tőmagánhangzót követő (vagyis tővégi) mássalhangzó(k) minősége és

6 Tanulmányunkban a mássalhangzó-környezetre vonatkozó négy „lökött” korlátra koncentrálunk.

Hayes és mtsai (2009) egyébként nem-természetes korlátként elemzik az egy szótagú, i/í-t

tartalmazó ún. antiharmonikus tövek B toldalékolását is.



mennyisége befolyásolja a toldalékválasztást. A következő mássalhangzó-

környezetek esetében találtak F toldalékolást erősítő hatást:

– bilabiálisok: -b, -p, -m;

– koronális szonoránsok: -n, -ny, -l, -r;

– szibilánsok: -sz, -z, -c, -s, -zs, -cs, -dzs;

– tővégi mássalhangzó-kapcsolatok.7

Hayes és mtsai. (2009) kimutatják, hogy ezek a hatások léteznek, abban az

értelemben, hogy ha egy sztochasztikus OT-keretben a nekik megfelelő

korlátokat feltételezzük, akkor ezzel az apparátussal az ő internetes korpuszuk

adatait jó pontossággal szimulálni lehet, jobban, mintha ezeket a hatásokat nem

vesszük figyelembe, vagyis ha nem feleltetünk meg nekik korlátokat. Mivel

azonban igen kis elemszámú alcsoportokról van szó (ha azokat a töveket

tekintjük, amelyek az ingadozó zónába tartoznak), ezért nyilvánvalóan

megkérdőjelezhető az elméleti státusza ezeknek a feltételezett korlátoknak.

Hayes és mtsai. (2009) ezért végeztek kísérleteket álszavakkal is, és

ezért tulajdonítanak különösen nagy jelentőséget annak, hogy a korpuszon

végzett vizsgálatok és az álszavas kísérletek eredményei alapvetően hasonlóak,

mindkettő kimutatta az említett nem-természetes hatásokat. Mivel az elsajátítást

a generatív paradigma képviselői szerint a természetes szabályokat/korlátokat

tartalmazó univerzális grammatika (UG) teszi lehetővé, a nem-természetes

korlátok produktivitása szükségessé teszi, hogy átértékeljék az UG szerepét a

nyelvelsajátításban. Hayes és mtsai. (2009) a magyar adatok alapján amellett

érvelnek, hogy az UG nem akadályozza meg, csupán megnehezíti a nem-

természetes tendenciák elsajátítását. Szerintük tehát az OT keretén belül igenis

megengedett nem-természetes, „lökött korlátokat” feltételezni. Ez adja a

mássalhangzókörnyezet-hatás nyelvelméleti jelentőségét.

Mindezzel kapcsolatban a fő kérdés a következőképpen fogalmazható

meg. Vajon kizárhatja-e valami azt a lehetőséget, hogy a nem-természetes

hatásokat nem-természetes korlátok feltételezése helyett másképpen

magyarázzuk? Nem tételezhetjük-e fel, hogy a nyelv (ez esetben a magyar

nyelv) beszélőiben korábbi tapasztalataik alapján olyan emlékezeti mintázatok

alakultak ki, amelyek tükrözik a toldalékolási minták korpuszbeli megoszlását?

Nem lehetséges-e, hogy pusztán ennek köszönhetőek mind a korpuszban, mind

az álszavas kísérletben megnyilvánuló performancia-tények? Ezt az alternatívát,

amelyet közkeletű elnevezéssel analógiás felfogásnak hívunk, Hayes és mtsai.

(2009) rövid úton elvetik. Végeztek ugyanis kísérleteket a TiMBL (Tilburg

Memory-Based Learning) nevű szoftver segítségével is, amely a legismertebb

analógiás gépi tanulási algoritmusokat tartalmazza, és állításuk szerint az így

7 A mássalhangzó-kapcsolatokra végződő tövek erős elülső toldalékolása már jóval korábban is

ismert volt, l. Szépe (1958: 127).



kapott eredmények kevésbé pontosan reprodukálták a korpuszban található

adatokat, mint a saját, korlátokon alapuló számításaik.

Hayes és mtsai. (2009) tehát nem vetik össze következetesen a generatív

és az analógiás megközelítés elméleti és gyakorlati következményeit. Pedig

annál is inkább szükség lett volna egy ilyen összevetésre, mivel Hayes és Londe

(2006: 70) is feltételezi: álszavak toldalékolásakor a beszélőket befolyásolja az

álszavak létező szavakkal való hasonlósága. Ez azonban nyilvánvalóan

problémát jelent elméleti keretük számára, amelynek nincsenek eszközei ilyen

hatások kezelésére; így zavaró, kiküszöbölendő tényezőként említik az analógiás

mechanizmusokat, és törekszenek arra, hogy kísérletük eredményét ezek minél

kevésbé befolyásolják. Úgy gondoljuk, ez is mutatja, hogy elsietett az analógiás

elméletek elvetése pusztán annak alapján, hogy egy bizonyos kísérleti

helyzetben egyes algoritmusok a várttól (egyébként csak kis mértékben) eltérő

eredményt hoznak. A következő részben tehát megkíséreljük azt az összevetést,

amelyet Hayesék elmulasztottak.

2. Korlátok vagy analógiák? 2.1. A generatív és az analógiás nyelvleírás összevetése Azok az elméletek, amelyek a felszíni nyelvi tényeket, szabályszerűségeket

szabályok vagy korlátok segítségével próbálják megragadni (ezeket, legalábbis

modern változataikat összefoglalóan generatív elméleteknek nevezzük),

elsősorban a leírás tömörségét tartják szem előtt. A tömörséget egyrészt azzal

próbálják elérni, hogy viszonylag kevés szabályszerűséget viszonylag egyszerű

szabályok, korlátok formájában ragadnak meg. Másrészt pedig ugyanazokat az

eszközöket (vagy nagyon hasonló eszközöket) használnak a különböző emberi

nyelvek leírásában, vagyis az univerzális grammatika, az UG létezésének

feltételezése is növeli a tömörséget.

Való igaz, a tudományelméletben általánosan elfogadott alapelv az,

hogy két elmélet közül azt kell választani, annak nagyobb a „magyarázó ereje”,

amelyik tömörebben ad számot ugyanarról a tényanyagról. Ennek az alapelvnek

természetes következménye a tömörségre törekvés. A generatív megközelítést

bírálók sem vonják kétségbe a tömörséget megfogalmazó tudományelméleti

értékelést. Ugyanakkor a tömörség a leírt tényanyag terjedelmének a rovására

mehet. Ha a generativisták nem korlátoznák az általuk leírt jelenségeket

különböző önkényes módokon (például úgy, hogy az általuk performancia-

jelenségeknek nevezett hatásokat kizárják, vagy hogy figyelmen kívül hagyják

azt, hogy a beszélők egyáltalán nem uniform módon produkálják a

kifejezéseket), akkor drámaian csökkenne a leírásaik tömörsége.

Így például a variáció és az ingadozások leírásához, magyarázatához a

generatív elméleteknek plusz mechanizmusokra van szükségük. Például a Hayes

és Londe (2006), valamint Hayes és mtsai. (2009) által a magyar EH-ra

alkalmazott sztochasztikus OT (l. Boersma 1997, Boersma és Hayes 2001) a

korlátok rendezésén felül a köztük levő eltérő távolságok segítségével nemcsak

az ingadozó alakok létét, de azok eltérő gyakoriságát is kezelni képes.



Nyilvánvaló, hogy az ilyen bonyolultabb leírási módszerek csökkentik a

nyelvleírás tömörségét, bár hogy pontosan mennyire, azt nem lehet kiszámítani.

Ennek az az oka, hogy a nyelvészetben nincsen általánosan elfogadott

egyszerűségi mérték, amely pontosan meghatározná a tömörség kritériumait.

Jelenleg a generatív nyelvészettel szembenálló elméletek közül a

legjelentősebb irányzat az a népes elméletcsalád, amelyet itt analógiásnak

nevezünk (l. pl. Skousen 1989, Eddington 2006, Blevins és Blevins 2009).

Ennek az alternatív megközelítésnek az a lényege, hogy a nyelvi viselkedést

annak az emberi képességnek tulajdonítja, hogy a rengeteg nyelvi tapasztalatot

képesek vagyunk az emlékezetünkben tárolni (ha nem is az egyes élményeinket,

de az általuk valamilyen formában hagyott emléknyomokat), majd ezt

felhasználva képesek vagyunk a korábban tapasztaltakhoz alkalmazkodni, a

hozzájuk lehető leghasonlóbb viselkedést tanúsítani. (Innen az analógia

kifejezés használata, ami többek között ‘hasonlóságot’ jelent.)

Az analógiás megközelítés első pillantásra ellentmond a tömörség

kritériumának, hiszen fő jellegzetessége az ún. gazdag memória feltételezése.

Az analógiás megközelítés hívei azt állítják, hogy az emberek igen nagy

memóriakapacitással rendelkeznek, és igen jó az a képességük, hogy új

élményeket nagy hatékonysággal vessenek össze korábbi tapasztalataikkal, hogy

igen gyorsan felidézzék, hogy ezek közül melyekre hasonlítanak leginkább az új

érzetek, és végül hogy a viselkedésüket ennek megfelelően modulálják, vagyis a

megfelelő korábbi mintákhoz alkalmazkodjanak. Tehát ezekben az elméletekben

a tömörség egyrészt abból fakad, hogy a rengeteg emlékezetben tárolt sémán,

mintázaton vagy akár konkrét tapasztalaton kívül nincs szükség más objektumok

(például szabályok) feltételezésére. Másrészt az növeli ennek a megközelítésnek

a tömörségét, hogy – képviselői szerint – ezeknek a mechanizmusoknak a nagy

része az általános kognitív képességekből adódik, vagyis nagyon kevés többlet-

mechanizmust igényel (például ilyen többlet lehet, ha beigazolódik, hogy a

nyelvi természetű emlékeket speciális agyi mechanizmusok kezelik).

2.2. A magyar EH és az analógiás megközelítés A magyar EH egyes problémáit már korábban is vizsgálták analógiás

szempontból. Az analógiás elméletek az EH-t természetüknél fogva úgy írják le,

hogy azt a létező mintákhoz való alkalmazkodás határozza meg. Minél

gyakoribb egy létező minta, és minél inkább hasonlít rá egy új alak, annál

nagyobb a hatása a mintának az alakra. Például a lexikailag meghatározott

toldalékolás esetében ez a következőképpen működik. A híd szó viszonylag

gyakori, feltételezhető, hogy minden magyar anyanyelvű beszélő sokszor

hallotta a különböző toldalékolt alakjait is. Ezért ha az a kérdés, hogy milyen

toldalékot illesszünk hozzá, akkor maximálisan (akár 100%-osan) hasonló

emlékeket tudunk felidézni, és habozás nélkül B toldalékot választunk. Ha

azonban a konkrét tővel kapcsolatos korábbi tapasztalatot nem feltételezhetünk,

akkor a tő mintázatához kell minél hasonlóbb korábbi tapasztalatokat

illesztenünk, a lehető leggyakoribbakat. Attól függően fogunk F vagy B



toldalékot választani, hogy ezekben a korábbi tapasztalatokban melyik

toldalékolás van túlsúlyban; a választásunk ingadozó lesz akkor, ha a korábbi

tapasztalataink egyik irányba sem mutatnak egyértelműen.

Kálmán, Rebrus és Törkenczy (2011a, 2011b) kimutatták, hogy ez a

mechanizmus az esetek igen nagy részében megfelelően képes leírni, jellemezni

a magyar EH adatait, az ingadozásokat is beleértve. Ők abból a feltételezésből

indultak ki, hogy az EH alapvetően fonotaktikai jellegű jelenség, és azt találták,

hogy a toldalékolt alakok valóban a magyar tövek és szóalakok mintázataihoz

igazodnak. Ez még az ingadozó esetekre is igaz, tehát például az a tény, hogy

mind az Ábelnak, mind pedig az Ábelnek alak létezik (és az, hogy melyikük

mennyire gyakori) azzal függhet össze, hogy az á-e-a és á-e-e magánhangzó-

mintázatú szóalakok a korpuszban mennyire gyakoriak.8

Ugyanakkor van a töveknek néhány fontos csoportja, amelyek kilógnak

ebből a képből. Nem abban az értelemben, hogy másképpen viselkednének, mint

ahogy az analógiás elméletek jósolják, hanem abban, hogy sajátos al-

mintázatokat alkotnak. Így Kálmán, Rebrus és Törkenczy (2011b) kimutatta,

hogy például a beszélők számára jól láthatóan latin-görög eredetű tövek önálló

csoportot alkotnak (vagyis az ő toldalékolásuknál a beszélők jellemzően az ő

mintázataikat veszik alapul). Ez megfelel annak az általános megfigyelésnek,

hogy sok nyelvben (fonotaktikai és egyéb szempontokból is) rétegződés

mutatható ki a szókincsben (l. pl. Ito és Mester 1995). A másik fontos alcsoport

az összetett szavak alcsoportja: az EH szerinti toldalékolás működésében

ugyanis az összetett szavaknak csak az utótagja vesz részt. Forró (2013)

kimutatta, hogy az összetett szavak mintázatai az egyszerű tövekre is

kihathatnak, abban az értelemben, hogy bizonyos nem-összetett töveket,

amelyeknek a hangalakja amúgy is eltér a leggyakoribb magyar fonotaktikai

mintázatoktól, a beszélők időnként ezeknek a mintáknak az alapján

toldalékolnak. Az etimológiájuktól teljesen függetlenül a beszélők hajlamosak az

összetett szavak mintájára toldalékolni például a szingaléz, polinéz, melanéz stb.

szavakat.

Az analógiás megközelítések keretén belül nem vizsgálták még azt a

kérdést, hogy a Hayes és mtsai. (2009) által vizsgált tendenciák, vagyis a tővégi

mássalhangzó hatása mennyire jelentős a már tanulmányozott hatásokon kívül,

azokat tovább finomítva. Mielőtt azonban erre rátérnénk (l. 3. pont), egy-két

elméleti kérdést még tisztáznunk kell.

8 Itt „magánhangzó-mintázaton” természetesen nem konkrét magánhangzó-sorozatokat kell érteni,

hanem ilyen sorozatok általánosításait. Például, mint egyik lektorunk megállapítja, az a-ü-ö

magánhangzó-minta igen ritka, mégsem figyelhető meg hezitáció például a kanül tő többes számát

(kanülök) illetően. Ez azért van, mert sok példa van arra, hogy a szóalakok vége ü-ö mintázatú (pl.

tülök, összesen 946217 előfordulás), viszont gyakorlatilag nincs példa a szótő végén ü-o

mintázatra (kivételek: zsüror, Aiszkhülosz, Dionüszosz, gründol, összesen 867 előfordulás). Az

adatok forrása itt is a Szószablya Webkorpusz (Halácsy és mtsai. 2003).



2.3. Az analógiás megközelítés és a „lökött” korlátok Magától értetődik, hogy a természetes tendenciák létezése minden további

nélkül összefér az analógiás elméletekkel is. Ezeknek a tendenciáknak az agy és

általában az emberi szervezet működéséből, valamint az emberi kommunikáció

általános sajátosságaiból kell következniük. Ennek köszönhető, hogy vagy

mindig minden emberi nyelvben legalább tendenciaszerűen érvényesülnek

(például az artikuláció, a hallás és a percepció sajátosságaiból következő

hatások), vagy pedig a legkülönbözőbb nyelvek történetében időről időre fontos

szerephez jutnak (például a rövidség és a megkülönböztethetőség egymásnak

ellentmondó szempontjai vagy a közelség és a funkcionális összetartozás

összefüggése).

Az analógiás elméletek ezektől a természetes tendenciáktól élesen

megkülönböztetik azokat a hatásokat, amelyek egy adott nyelv sajátosságaiból

fakadnak, a mintázatoknak olyan tulajdonságaiból, amelyeket rengeteg

egymással nem összefüggő tényező alakított ki, amelyek némelyike egyenesen

véletlennek is tekinthető. A nem-természetes, „lökött” hatások csak ilyenek

lehetnek. Ezek a természetes tendenciákkal éppen ellenkező módon viselkednek,

például nem jelennek meg újra és újra tényezőként a Föld különböző nyelveinek

történetében.

Ezt a különbségtételt mi az analógiás megközelítések jelentős elméleti

előnyének tekintjük. Míg ugyanis a természetes tendenciákra (legalábbis elvileg)

lehetséges magyarázatot találni (mint említettük, biológiai és kommunikációs

magyarázatuk lehet), addig a nem-természeteseknek nincs általánosan

megfogalmazható eredetük, tehát a feltételezésük sokkal „költségesebb”,

hosszabb távon sem „megspórolható”. Feltehető, hogy a generatív elméletekben

a természetes tendenciáknak megfelelő szabályokat, korlátokat nemcsak azért

tekintik előnyösnek, nagyon „olcsónak”, mert sok nyelv leírásában fel lehet őket

használni, hanem azért is, mert független jelenségekből következnek. Akkor

viszont az UG természetes tendenciáin kívül nem-természetes szabályoknak és

korlátoknak a feltételezése hihetetlenül költségesnek tűnik, és akár az egész

generatív felfogás elutasításához is vezethet.

Különösen költségesnek látszanak az ilyen nem-természetes eszközök

akkor, ha a jelentőségüket is számításba vesszük. Hayes és mtsai. (2009) is csak

minimális előnyt mutattak ki a „lökött” korlátokat használó sztochasztikus OT-

elemzésük javára a TiMBL rendszerrel végzett kísérleteikkel szemben. Ráadásul

a TiMBL esetében rendkívül fontos tényező az, hogy a nyelvi adatoknak milyen

ábrázolását használják az algoritmus bemeneteként. Könnyen lehet, hogy az

ábrázolás megválasztásának nagyobb hatása van, mint amennyi finom eltérésnek

a szimulálását Hayesék elvárták volna a rendszertől.

3. Saját vizsgálataink Úgy gondoljuk, hogy Hayes és mtsai. (2009) eredményei nemcsak elméleti

szempontból, hanem az általa vizsgált tényanyag tekintetében sem

vitathatatlanok. Ezt a sejtésünket az anyag empirikus vizsgálatával is alá



szeretnénk támasztani, ezért saját vizsgálatokat is végeztünk. A megbízhatóság

növelése céljából a Hayes és mtsai. (2009) által használtnál nagyobb, kézi

munkával szűrt adathalmazzal dolgoztunk. Célunk annak kimutatása volt, hogy a

természetes hatásokkal szemben a „lökött” korlátok a töveknek legfeljebb

egészen speciális rész-csoportjaiban érvényesülnek, és valójában mással

magyarázhatók, mint azokkal a fonológiai tulajdonságokkal, amelyeknek Hayes

és mtsai. (2009) tulajdonítják őket.

3.1. Adatok és módszer Vizsgálatainkat a jelenlegi két legnagyobb magyar nyelvű korpusz

felhasználásával végeztük: az írott szövegeket tartalmazó, 187,6 millió

szövegszót tartalmazó Magyar Nemzeti Szövegtárból (Váradi 2002), illetve a

670 millió szövegszavas, interneten hozzáférhető szövegekből készült

Szószablya Webkorpuszból (Halácsy és mtsai. 2003) származó adatokkal

dolgoztunk. Bár nyilvánvalóan a spontánbeszéd-korpuszok vizsgálata lenne a

tökéletes megoldás a legtöbb nyelvi jelenség, így az EH ingadozó zónájának

elemzésére is, a jelenleg rendelkezésre álló beszédalapú korpuszok nem

tartalmaznak megfelelő mennyiségű releváns adatot. Az írott szövegeken alapuló

reprezentatív korpuszok tehát az elérhető eszközök közül a legjobb megoldást

jelentik, hiszen – a kérdőíves adatgyűjtéssel ellentétben – igen nagy mennyiségű

adat felhasználását teszik lehetővé. A Hayes és mtsai. (2009) által gyűjtött

internetes (Google-) adatbázisban található tövek és szavak sokszorosát tudtuk

így vizsgálni, ráadásul kézi szűréssel és korrekcióval is dolgoztunk, és a tövek

teljes toldalékolási paradigmáját számításba vettük (míg ők csak a -nak/-nek

toldalékos alakokkal dolgoztak). A kisebbik MNSZ-korpuszt csak ellenőrzésre

használtuk, a nagyobbik Webkorpusz esetleges hiányainak kiegészítésére, és

azért, hogy meggyőződjünk róla, hogy eredményeink nem az adott korpusz

esetleges különlegességeinek köszönhetőek. A következő alpontban ismertetett

eredmények a Webkorpuszból származnak. Az 1. táblázatban ismertetjük az

adatok fő jellemzőit (összehasonlítva Hayes és mtsai. 2009 számaival). Az

„ingadozás” oszlopban az egyes tövek F/B toldalékolásának entrópiáinak az

alakok gyakoriságával súlyozott átlagát tüntettük fel, úgy véljük, hogy ez a szám

fejezi ki a legjobban, hogy az illető alosztályra mennyire jellemző az ingadozás.



1. táblázat: A Szószablya Webkorpuszból származó adatok

(zárójelben Hayes és mtsai. (2009) számai)

Magán-

hangzó-

mintázat

Tövek

száma

Összes

előfordulás

Előfordulás

B vagy F

toldalékkal

B

toldalékos

előfordulás

aránya

(%)

Ingadozás

Bi 1380

(182) 23063416

7751007

(56410)

99,88

(99,52)

0,00

(0,01)

Bii 56

(15) 390057

47551

(3798)

83,14

(83,47)

0,08

(0,14)

Béi 7

(2) 25499

7375

(178)

1,68

(26,40)

0,07

(0,77)

Bei 58

(17) 315277

36221

(12066)

29,76

(4,19)

0,40

(0,13)

Bé 271

(75) 3247570

1411973

(52330)

99,07

(97,90)

0,01

(0,03)

Bié 19

(4) 149894

27530

(448)

86,13

(41,29)

0,02

(0,09)

Béé 2

(1) 285

52

(142)

3,85

(0,00)

0,23

(0,00)

Beé 4

(4) 13355

3026

(369)

2,58

(0,54)

0,10

(0,04)

Be 353

(114) 3610665

702003

(45392)

5,14

(6,45)

0,08

(0,10)

Bie 44

(12) 189859

47308

(4782)

0,03

0,04

0,00

(0,00)

Bée 16

(2) 36636

7573

(766)

0,00

(0,00)

0,00

(0,00)

Bee 28

(6) 340285

43833

(1183)

0,08

(0,08)

0,00

(0,01)

Összesen 2238

(434) 31382798

100854521

(177864)

91,73

(64,21)

0,01

(0,05)



A mássalhangzó-hatások vizsgálatánál feltételeztük, hogy az ingadozó zónába

minden olyan tő beletartozik, amelyben van hátulképzett magánhangzó, és a tő

utolsó hátulképzett magánhangzója után a tövön belül csak illabiális elölképzett

magánhangzók (i, í, é, e) állnak. Az így meghatározott magánhangzó-mintázat

szerinti tőtípusokat szimbolikusan jelöljük: Be (pl. sólet, bagatell), Bée (pl.

katéter, diabétesz), és így tovább.9 (A valóságban ezeken belül vannak olyan

alosztályok, amelyekben a nyíltsági és a távolsági hatástól függően egyáltalán

nem figyelhető meg ingadozás, de ez a vizsgálat eredményeit nem befolyásolja.)

A töveket több szempontból osztályoztuk: elsősorban a tő utolsó B magán-

hangzóját követő magánhangzó-mintázat szerint, másodsorban pedig a szerint,

hogy található-e a tő végén mássalhangzó, ha igen, akkor pedig egy vagy több

mássalhangzóra végződik-e a tő, és az utolsó mássalhangzó olyan típusú-e,

amilyenről Hayes és mtsai. (2009) nem-természetes korlátai szólnak.

A mássalhangzós hatások vizsgálatában különböző eljárásokkal is

kísérleteztünk, hogy felderítsük a harmónia-tulajdonságok és a mássalhangzós

tulajdonságok közötti esetleges összefüggést (pl. lineáris regresszió, feltételes

entrópia), és ezeket aszerint is variáltuk, hogy milyen módon fejezzük ki a

toldaléktípusok megoszlásának tendenciáit (pl. a Hayes és mtsai. 2009 által

használt B-indexszel, ami a hátulképzett toldalékok megjelenésének aránya az

összes toldalékolt alakok között, és az ingadozás mértékének megfelelő átlagos

entrópiával). Rendszeres szignifikáns összefüggést ezekkel az eszközökkel nem

találtunk. Megfigyeléseink szerint az, hogy egyes mássalhangzós hatások

legalább nyomokban felfedezhetők-e, erősen függ az alkalmazott eszközöktől és

mérési módszerektől, ami abba az irányba mutatott, hogy a hatások nem

lehetnek túlságosan erősek. Csak néhány szignifikáns eredményt kaptunk, és

ezeket is csak abban az esetben, ha az egyes magánhangzó-mintázatokon belül a

különböző mássalhangzókra végződő tövek B-indexeit összegeztük, és ezeket

hasonlítottuk össze. (Ha az osztályokban összesen előforduló B és F toldalékos

előfordulásaiból összesített B-indexet számoltunk, azoknak az alapján

semmilyen szignifikáns értéket nem kaptunk.) Ez a néhány szignifikáns

eredmény azonban többnyire az adatoknak igen szűk körére és igen kis

elemszámú tőcsoportokra vonatkozik.

3.2. Eredmények A mássalhangzó-környezet feltételezett hatására irányuló saját vizsgálatunk azt

mutatja, hogy nem lehet egyértelmű mássalhangzó-hatásokról beszélni, mivel az

eredmények meglehetősen érzékenyek a vizsgálat általunk variált paramétereire,

és mivel a megfigyelhető hatások csak nagyon speciális környezetekben

látszanak érvényesülni.

9 Mivel a toldalékolás szempontjából irreleváns, a rövid i-t nem különböztettük meg a hosszú í-től,

és nem jelöltük a tő utolsó B magánhangzója előtti magánhangzók számát, illetve típusát sem.



Például a tővégi mássalhangzó-csoport jelenléte Hayes és mtsai. (2009)

szerint az elölképzett toldalékolásnak kedvez. A mi eredményeink szerint

viszont egyedül a Be típusú töveknél (tehát ahol egyetlen szótag követi a tő

utolsó B magánhangzóját, és az e hangot tartalmaz, pl. azbeszt) van szignifikáns

különbség az egyszerű mássalhangzóra és a mássalhangzó-csoportra végződő

tövek között (G-próba: p < 0.001; t-próba: p < 0.0001).10

Ezen kívül a t-próba

használatával szignifikánsnak tűnik a különbség még a Bi (pl. batiszt) típusú

töveknél (p < 0.001), és a Bei (pl. ametiszt) típusú töveknél is (p < 0.001).

Azonban a Bi típusban (pl. abszint) ez az eltérés az ellenkező irányba, a B

toldalékolás felé mutat (a mássalhangzó-csoportra végződő tövek F vagy B

toldalékos alakjainak 99%-a B, szemben az egyszerű mássalhangzóra végződő

tövek 98%-ával), a Bei típusba pedig összesen 3 tő tartozik (marketing, ametiszt,

obeliszk). Ha egyáltalán három tőre bármiféle feltételezést lehet alapozni, ez a

három tő három szótagú idegen (eredetű és hangzású) szó, tehát ezekben

feltételezhetően érvényesül a Forró-féle (2013) összetettszó-hatás.

Egyáltalán nem találtunk szignifikáns különbséget a G-próba

használatával a bilabiális mássalhangzóra végződő és a más mássalhangzóra

végződő tövek toldalékolása között. A t-próba használata esetén a Be típusú

töveknél találtunk jelentősebb hatást (p < 0.0001). 10 tő tartozik ebbe a

csoportba (köztük az összetettszó-gyanús szocdem és rosseb).

Hasonló a helyzet a szibilánsra végződő töveknél is: a G-próba

segítségével semmilyen szignifikáns különbséget nem találtunk a más

mássalhangzóra végződő tövekhez képest, míg a t-próba igen enyhén

szignifikáns különbséget mutatott ki a Bié és a Be típusú töveknél (p < 0.05).

Előbbi csoportban kizárólag a polinéz és a szanitéc tövek végződnek szibilánsra

(és a polinéz nyilvánvalóan összetettszó-szerű). Az utóbbi csoportba pedig igen

sok kötelezően F toldalékolású (-eszk és főleg -ens végű szó, pl. konzulens,

impotens) tartozik; ezek figyelmen kívül hagyásával vizsgálva még ez az enyhe

összefüggés sem figyelhető meg.

Végül a koronális szonoránsra végződő tövek esetében egyedül a Bé

típusú töveknél találtunk szignifikáns eltérést a másmilyen mássalhangzóra

végződő tövekhez képest (G-próba: p < 0.05, t-próba: p < 0.0001). Ebben a

csoportban több olyan idegen eredetű összetételszerű tőcsoport van, mint a -gén,

-frén, -cén végződésűek, amelyeknek viszonylag gyakoriak az F toldalékos

alakjai, tehát ennek az eredménynek döntően az -én végződésű tövek állnak a

hátterében. Ha ezeket elhagyjuk, a statisztikailag értékelhető eredmény eltűnik: a

többi koronális szonoránsra végző, hasonló szerkezetű tő (pl. acél, páncél,

gallér, pucér) többsége ugyanis szinte kizárólag B toldalékolású. A t-próba ezen

kívül még enyhén (p < 0.05) szignifikáns eltérést mutat a Bii és a Bié típusú

tövek esetén, és erősen (p < 0.0001) szignifikáns eltérést a Be típusúaknál.

10 Érdekes, de itt nem tárgyalandó kérdés, hogy a G-próba (Rayson 2003) segítségével miért

kaptunk rendszeresen kevesebb szignifikáns összefüggést, mint a t-próba segítségével.



3.3. Diszkusszió Ismertetett eredményeink alapján megállapíthatjuk, hogy a tővégi

mássalhangzók hatása csak egy-egy magánhangzó-mintázat esetén figyelhető

meg, többnyire igen kis elemszámú csoportokban, és sokszor valószínűsíthető,

hogy más hatások (leginkább az összetettszó-hatás) is magyarázhatják a

különbségeket. Egyedül a tővégi mássalhangzó-csoport jelenlétének hatása nem

tulajdonítható az alacsony típusgyakoriságnak, és ez is egyedül a Be csoportban.

Egyrészt azonban erre a „lökött” hatásra is igaz, hogy nem a teljes ingadozó

zónában, hanem annak csak egy szűkebb szegmensében, egyetlen

tőmagánhangzó-szerkezethez kötve érvényesül, másrészt pedig kimutattuk, hogy

a szibiláns mássalhangzóra végződő tövek szignifikánsan túl vannak

reprezentálva a mássalhangzó-csoportra végződő tövek között (G-próba: p <

0.0001), így a hatás nagyrészt vagy teljesen az -ens végződés számlájára írható.

A kimutatott hatások többségéhez hasonlóan gyenge és csak néhány

magánhangzó-környezetben érvényesülő újabb hatásokat teljesen véletlen-

szerűen választott tulajdonságokkal is könnyűszerrel kimutathatunk. Például

megvizsgáltuk, hogy milyen hatással van, ha a tő tartalmaz h hangot, és a Bé

típusú töveknél (pl. hóhér, bohém) a t-próba használatával enyhén szignifikáns

eltérést (p < 0.05) kaptunk. Azt is megvizsgáltuk, milyen hatása van annak, ha a

tő legalább három szótagú (ez nem is annyira önkényes tulajdonság, mert minél

hosszabb egy szó, annál inkább érvényesülhet az összetettszó-hatás).

Eredményeink szerint a legalább három és a legfeljebb két szótagú tövek

toldalékolása között a G-próba enyhén szignifikáns (p < 0.05) különbséget

mutatott ki a Bé típusú töveknél, a t-próba pedig a Bi, a Bé, és erősen

szignifikánsat (p < 0.01) a Be típusú töveknél.

És még egy ad hoc „lökött” korlát, amelyet Hayes és mtsai. (2009) is

említenek: megvizsgáltuk az egy szótagú, hátulképzett magánhangzót egyáltalán

nem, csak egyetlen i vagy í magánhangzót tartalmazó tövek toldalékolását is,

amelyek jobban hajlanak a B toldalékolásra, mint egyéb csak N magánhangzós

szótagot tartalmazó tövek. A szófaj hatását vizsgálva ezeknek a töveknek az

esetében azt találtuk, hogy az igei tövek között szignifikánsan több B

toldalékolású van, mint a főnévi tövek között (G-próba: p < 0.0001).

Összefoglalva: a tővégi mássalhangzóknak azok a hatásai, amelyek

Hayes és mtsai. (2009) szerint az elölképzett toldalékolást facilitálják, nem

mutathatók ki meggyőzően, általános tendenciákként akkor, ha a többi hatást az

adatok sok szempontú szűrésével kiküszöböljük. Fontos hangsúlyozni, hogy a

Hayes és mtsai. (2009), illetve saját eredményeink közötti különbség nem

tudható be az általunk felhasznált adatbázisok eltéréseinek, bár kétségkívül

vannak ilyen eltérések. Mint említettük, az általunk használt adatbázisok

nagyobbak, több tőre és alakra terjednek ki, mint a Hayeséké, és kézi szűrést is

végeztünk rajtuk. A nyíltsági és távolsági hatás a Szövegtár-adatbázisban és a

Webkorpuszban is egyértelműen kimutatható.

Ha azt a néhány statisztikailag értékelhető (szignifikáns) eredményt,

amelyet fent ismertettünk, korlátok segítségével próbálnánk magyarázni, akkor



nem tennénk mást, mint (akár tőről tőre) megismételnénk az adatokat. Vagyis ha

(nem természetes) korlátokat tételeznénk fel a tővégi mássalhangzók hatásának

magyarázatára, akkor értetlenül állnánk az előtt, hogy miért nem érvényesülnek

ezek a hatások egy sor altípusban, olyanokban sem, amelyekben amúgy a

természetes, tehát a nyíltsági és a távolsági hatások bőséges teret engednének az

ingadozásnak, tehát más hatások érvényesülésének.

Vizsgálatunkban szándékosan nem végeztünk álszavas kísérleteket.

Egyrészt úgy gondoljuk, hogy az álszavak toldalékolása egyáltalán nem minősül

természetes nyelvi viselkedésnek, vagyis nagyon kétséges, hogy amit ilyenkor

zavarukban produkálnak a beszélők, az mennyire tekinthető a nyelvtudásuk

természetére vonatkozó bizonyítéknak. Másrészt, ami még fontosabb, az a

véleményünk, hogy az álszavas kísérletek nem alkalmasak arra, hogy közelebb

vigyenek a korlátokon alapuló és az analógiás magyarázat közötti döntéshez.

Ugyanis nem tudjuk elképzelni, hogy a kétféle megközelítés egymástól eltérő

jóslatokat tegyen arra vonatkozóan, hogy a beszélők milyen arányban hogyan

toldalékolnak álszavakat kísérleti helyzetben. Akár korlátok, akár felszíni

mintázatokról őrzött emléknyomok alapján döntenek ugyanis, mindenképpen

ugyanazokat a hatásokat figyelhetjük meg. Az egyetlen különbség az lehetne,

hogy míg a korlátokat általános érvényűnek (mindenféle tőtípusra kiterjedőnek)

gondolnánk, addig az analógiás döntéseket az befolyásolja, hogy a létező tövek

egy adott szűkebb alcsoportjában (az álszóhoz leghasonlóbb tövek csoportjában)

milyen a B és F toldalékok megoszlása. Ebből a szempontból azonban már a

korpusz is elegendő bizonyítékot szolgáltat az utóbbi, az analógiás megközelítés

mellett, a korlátokon alapuló leírás ellen.

4. Összegzés Tanulmányunkban azt a kérdést vizsgáltuk meg, hogy elképzelhető-e a magyar

EH teljes, a „lökött” sajátosságokra is kiterjedő adekvát leírása a generatív

nyelvelméleten belül. A klasszikus szabály-, illetve korlátalapú és az analógiás

elméletek összevetésével az volt a célunk, hogy világossá tegyük: azok a nyelvi

tények, amelyeknek létezése próbára teszi a generatív elméletek „magyarázó

erejét”, az analógiás megközelítés számára teljességgel természetesek, az

elmélet alapfeltevéseiből következnek. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy

az analógiás leírás nemcsak azoknak a jelenségeknek a hatékonyabb

magyarázatára képes, amelyeket korábban periférikusnak tartottak (ilyenek

például az ingadozások), hanem a szabályos jelenségekére is. Tehát nem

kiegészíti a szabály-, illetve korlátalapú elméleteket, hanem nagyobb magyarázó

erejű alternatíváját nyújtja azoknak. Ezen az sem változtat, hogy (egyelőre) nem

áll a rendelkezésünkre olyan analógiás modell, amely általános számítási eljárást

nyújtana, amely minden lehetséges befolyásoló tényező figyelembe vételével

minden esetben magyarázatot tudna adni arra, hogy a nyelvhasználók milyen

esetben milyen alakot preferálnak.

Igyekeztünk rámutatni, hogy a nyelvekben működő nem-természetes

hatások feltételezésével, valamint a korlátok sztochasztikus rangsorolásának



eszközével a generatív fonológiaelméletek éppen azt veszítik el, ami legnagyobb

vonzerejüket jelenti, a tömörségüket. A magyar EH természetes és nem-

természetes sajátosságai ugyan látszólag gördülékenyen magyarázhatók az

optimalitáselmélet fogalmi apparátusának kitágításával, ezek az eszközök

azonban az elméleti alapok fellazítását, az elmélet koherenciájának jelentős

mértékű csökkenését eredményezik. A generatív nyelvi modell egyik központi

fogalma, a nyelvelsajátítást lehetővé tévő UG számára pedig a nem-természetes

korlátok jelenthetnek komoly kihívást; nem csoda, hogy megosztja a kutatókat

az a kérdés, hogy elsajátíthatók-e a UG által nem támogatott tendenciák.

Amennyiben Hayesék feltételezése igaz, a nem-természetes korlátokat valóban

képesek megtanulni a beszélők, akkor valójában ők maguk járulnak hozzá a

generatív nyelvelmélet alapjainak gyengítéséhez. Ha ugyanis az univerzális

nyelvi képesség nem egyedüli meghatározója a nyelvelsajátításnak, kérdésessé

válik, mire szolgál valójában, illetve létezik-e egyáltalán.

A Hayes és mtsai. (2009) által feltételezett nem-természetes

mássalhangzó-hatások újabb empirikus vizsgálatával ráadásul kimutattuk, hogy

a magyar EH-ra alkalmazott sztochasztikus OT-modell nem adhat számot

megfelelően az adatokról, mivel nem reprodukálható eredményekre épül. Ha az

általuk nem-természetesnek, azonban szabályosnak talált mássalhangzó-

hatásokat nagyobb anyagon, a magánhangzó-szerkezet figyelembe vételével

vizsgáljuk, akkor egészen más képet kapunk róluk: egyetlen meggyőző, erős,

szabályos hatást sem tudtunk kimutatni. Az általunk tapasztalt mássalhangzó-

hatások a Hayes és mtsai. (2009) által feltételezettnél sokkal „lököttebbek”, csak

igen specifikus magánhangzó-környezetekben érvényesülnek, ennek

következtében a toldalékolás tendenciái nem írhatók le kimerítően az általuk

alkalmazott sztochasztikusan rangsorolt korlátokkal. Nem tartottuk

feladatunknak, hogy újabb szűk hatókörű mássalhangzó-hatások után kutassunk,

azonban biztosak vagyunk abban, hogy a tárgyaltakon kívül más hasonló, nem-

természetes hatások is működhetnek az ingadozó zónában. Minél több ilyen szűk

hatókörű hatás létezik (minél több nyelvben), annál kevésbé lehetséges ezeket

korlátokként értelmezni, míg az analógiás magyarázat lehetősége nem függ sem

a természetes, sem a nem-természetes hatásokétól.

Szintén az analógiás magyarázat mellett szól az, hogy a harmonikus

toldalékolás meghatározásában nem kizárólag fonológiai tényezők, hanem

mások, így például az érintett szavak összetett szavakkal való hasonlatossága is

érintettek. Bár egyelőre nem tudjuk biztosan, az elemek bizonyos

tulajdonságainak bizonyos mértékű hasonlósága milyen mértékben befolyásolják

a beszélők nyelvi viselkedését, a generatív nyelvelméleten belül a fonológiai

következményekkel járó nem-fonológiai jellegű hasonlóság igencsak nehezen

értelmezhető.

Végül pedig az analógiás nyelvleírás előnyei diakrón szempontból is

nyilvánvalóak. Míg az OT a „lökött” jelenségeket kénytelen a nekik megfelelő

korlátok ad hoc feltételezésével „magyarázni”, addig az analógiás elméletnek a

magyarázathoz nincs szüksége speciális mechanizmusok feltételezésére (l. Forró



2013).11

Mivel a nyelvi működés analógiás modelljének középpontjában nem a

szabályok, hanem az emlékezet által megőrzött tapasztalatok viselkedést

befolyásoló hatása áll, ezen az elméleten belül semmi sem mond ellent a

„lököttségek” kialakulásának (miközben persze a természetes tendenciák hatását

sem tagadja). Mindössze annyi szükséges ehhez, hogy létezzen a tövek egy

olyan csoportja, amelyek bizonyos, a beszélők által fontosnak tartott

szempontokból hasonlóak egymáshoz; ezek aztán képesek sajátosságaik más

tövekre való „átterjesztésére”, így olyan szabálytalan, bizonyos szempontból

mégis homogén tőcsoportok kialakítására, amelyek viselkedése teljesen érthető

módon nem vezethető le univerzális tendenciákból. Az analógiás modellben

tehát az is magától értetődő, hogy az egyes nyelvekben eltérő „lököttségek”

találhatók, hiszen ezek alapvetően véletlenszerű sajátosságok analógiás

továbbterjedése révén alakulnak ki.

Hivatkozások

Bach, Emmon – Harms, Robert T. 1972. How do languages get crazy rules? In:

Stockwell, Robert P. – Macaulay, Ronald K. S. (szerk.): Linguistic change

and generatíve theory. Bloomington: Indiana University Press. 1–21.

Baroni, Marco 2001. How do languages get crazy constraints? Phonetically-

based phonology and the evolution of the Galeata Romangolo vowel system.

Albright, Adam – Taehong Cho (szerk.): UCLA Working Papers in

Linguistics 7: 152–78. Universitiy of California, Los Angeles.

Blevins, James. P. – Blevins, Juliette (szerk.) 2009. Analogy in Grammar: Form

and Acquisition. Oxford University Press.

Boersma, Paul 1997. How we learn variation, optionality, and probability.

Proceedings of the Institute of Phonetic Science of the University of

Amsterdam. 21: 43–58.

Boersma, Paul – Hayes, Bruce 2001. Empirical tests of the Gradual Learning

Algorithm. Linguistic Inquiry 32: 45–86.

Eddington, David 2006. Paradigm Uniformity and Analogy: The Capitalistic

versus Militaristic Debate”. International Journal of English Studies 6: 1–

18.

11 Ezzel kapcsolatban egyik lektorunk a következő ellenvetést tette: „Miért, mi lehet zavarba ejtő

az analógiás elmélet számára? Hiszen éppen ez az: bármi történik, az analógiás elmélet híve nem

jön zavarba: mindenre van kész magyarázata, szinte függetlenül arról, hogy éppen milyen

jelenségről van szó.” Ez azonban nem állja meg a helyét. Például az analógiás elméletek

képtelenek lennének számot adni olyan kivételes szóalakokról, amelyek ritkák és elszigeteltek

(vagyis a hozzájuk hasonló kivételes szóalakok is ritkák). Így ha egy ritka magyar szótő utolsó

szótagjában ö vagy ü lenne a magánhangzó, és mégis hátulképzett toldalékok járulnának hozzá,

akár opcionálisan, az nem férne össze semmilyen analógiás leírással. Hasonlóképpen kizárja az

analógiás megközelítés az olyan ingadozást, amelyik nem két egymásnak ellentmondó gyakori

mintázat létezésének, hatásának köszönhető. Generatív szellemű leírásokkal azonban sajnálatos

módon mind a ritka kivételes alakok, mind a motiválatlan ingadozások összeegyeztethetőek

lennének.



Forró Orsolya 2013. Ingadozás a magyar elölségi harmóniában. Szempontok a

variabilitás szinkróniájának és diakróniájának feltárásához és

értelmezéséhez. PhD értekezés. PPKE-BTK. [https://btk.ppke.hu/uploads/

articles/7431/file/PhD%20Forr%C3%B3%20Orsolya.pdf]

Halácsy Péter – Kornai András – Németh László – Rung András – Szakadát

István – Trón Viktor 2003. A Szószablya projekt. In: Alexin Zoltán –

Csendes Dóra (szerk.) Magyar Számítógépes Nyelvészeti Konferencia

(MNYSZNY 2003). 299.

Hayes, Bruce – Londe, Zsuzsa 2006. Stochastic phonological knowledge: the

case of Hungarian vowel harmony. Phonology 23: 59–104.

Hayes, Bruce – Zuraw, Kie – Siptár, Péter – Londe, Zsuzsa 2009. Natural and

unnatural constraints in Hungarian vowel harmony. Language 85: 822–63.

Ito, Junko – Mester, Armin R. 1995. Japanese phonology. In: Goldsmith, John

A. (szerk.): The handbook of phonological theory. Cambridge MA – Oxford:

Blackwell. 817–38.

Kálmán László – Rebrus Péter – Törkenczy Miklós 2011a. Ingadozás és

diakrónia. In: É Kiss Katalin – Hegedűs Attila (szerk.): Nyelvelmélet és

diakrónia. Piliscsaba: PPKE-BTK. 191–203.

Kálmán László – Rebrus Péter – Törkenczy Miklós 2011b. Lehet-e az analógiás

nyelvelmélet szinkrón? (A semleges magánhangzók viselkedése tövekben és

toldalékokban). In: Kádár Edit – Szilágyi N. Sándor (szerk.): Szinkronikus

nyelvleírás és diakrónia. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület. 31–45.

Kontra, Miklós – Ringen, Catherine 1986. Hungarian Vowel Harmony: The

Evidence from Loanwords. Ural-Altaische Jahrbücher 58: 1–14.

Nádasdy Ádám – Siptár Péter 1994. A magánhangzók. In: Kiefer Ferenc

(szerk.): Strukturális magyar nyelvtan. II. Fonológia. Budapest: Akadémiai

Kiadó. 42–181.

Rayson, P. (2003). Matrix: A statistical method and software tool for linguistic

analysis through corpus comparison. Ph.D. thesis. Lancaster University.

Rebrus Péter – Szigetvári Péter – Törkenczy Miklós 2012. Dark secrets of

Hungarian vowel harmony. In: Eugeniusz Cyran – Henryk Kardela –

Bogdan Szymanek (szerk.): Sound, Structure, and Sense. Studies in Memory

of Edmund Gussmann. Lublin: Wydawnictwo KUL. 491–508.

Ringen, Catherine O. – Kontra, Miklós 1989. Hungarian neutral vowels. Lingua

78: 181–91.

Skousen, Royal 1989. Analogical modeling of language. Dordrecht: Kluwer

Academic Press.

Scheer, Tobias 2009. Who is afraid of crazy rules? Előadás a Going Romance 23

konferencián, Nice, 2009. december 3. Letölthető összefoglaló:

http://lolita.unice.fr/~scheer/papers/abstract Scheer Who is afraid of crazy

rules.pdf

Szépe György 1958. Vegyes magánhangzójú szavaink illeszkedésének

kérdéséhez. In: Benkő Loránd (szerk.): Magyar hangtani dolgozatok.

Tanulmánygyűjtemény. Nyelvtudományi Értekezések 17: 105–29.

https://btk.ppke.hu/uploads/%20articles/7431/file/PhD%20Forr%C3%B3%20Orsolya.pdf

https://btk.ppke.hu/uploads/%20articles/7431/file/PhD%20Forr%C3%B3%20Orsolya.pdf

http://lolita.unice.fr/~scheer/papers/abstract%20Scheer%20Who%20is%20afraid%20of%20crazy%20rules.pdf

http://lolita.unice.fr/~scheer/papers/abstract%20Scheer%20Who%20is%20afraid%20of%20crazy%20rules.pdf



Törkenczy Miklós 2011. Hungarian vowel harmony. In: van Oostendorp, Marc –

Ewen, Colin – Hume, Elizabeth – Rice, Keren (szerk.): The Blackwell

Companion to Phonology. Oxford: Wiley-Blackwell. 2963–89.

Váradi Tamás 2002. The Hungarian National Corpus. In: Proceedings of the 3rd

LREC Conference. Las Palmas, Spanyolország. 385–9.

Kálmán László MTA/ELTE Elméleti Nyelvészet Kihelyezett Tanszék, MTA Nyelvtudományi Intézet [email protected] Forró Orsolya Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Magyar Nyelvészeti Tanszék [email protected]

Nyelvi szintek kölcsönhatása a latin esetrendszer leépülése

során

Kiss Sándor

1. Az esetek a latin nyelv rendszerében A latin nyelvben az eset a névszó kategóriájának tekinthető abban az értelemben,

hogy egy adott névszónak mint a lexikon elemének különböző funkciójelölő

alakjai állnak a nyelvhasználó rendelkezésére, és ezek között a választás

kötelező.1 Ellentétben a szám és a nem kategóriájával

2, amelyek tovább élnek az

újlatin nyelvekben, az eset kategóriája – néhány kivételes ponttól eltekintve –

eltűnt.3 Kivételt egyes névmási részrendszerek képeznek, a főneveket és

mellékneveket illetően pedig az újlatin nyelvek mai állapotát tekintve ilyen

kivétel a román főnévi csoport néhány jellegzetes szerkesztési szabálya (a

„birtoklás / részeltetés” funkció morfológiai kifejezésére vonatkozóan); ha a

vizsgálatot a teljes történeti dokumentációra kiterjesztjük, számon kell még

tartanunk a francia és a provanszál nyelv középkori állapotában az alanyi

funkció morfológiai jelölésének lassan eltűnő szabályát. Itt a továbbiakban csak

a főnév és a melléknév helyzetével foglalkozunk, mindjárt megjegyezve, hogy

az esetrendszer szinte teljes felszámolódása az egyik olyan grammatikai változás

volt, amely a latin és az újlatin nyelvek közötti tipológiai különbséghez vezetett.

Kétségtelen, hogy ha nem rendelkeznénk latin dokumentációval, az


Nyelvészeti Tanszék – Magyar Nyelvészeti Tanszék. Piliscsaba. 130–138. 1 A megfogalmazásból kitűnik, hogy dolgozatunk a mondattani funkciók „felszíni”, morfológiai

jelöléséből indul ki; a felszíni eset sorsának tisztázása után természetesen felvethető a

„mélyszerkezeti esetek” jelölésének általánosabb kérdése. 2 A szám és a nem kategóriája nem jelöl közvetlenül mondattani funkciókat: a szám és részlegesen

a nem referenciális jelentésű; az egyeztetési szabályok révén mindkettőnek van mondatkohéziós

szerepe, amennyiben morfémák közötti választásokat írnak elő adott szintaktikai térben. 3 Az itt következő megjegyzésekhez nincs szükség a latin főnév paradigmatikus rendszerének – az

ókori grammatikából örökölt nevén declinationak – részletes felidézésére. Az öt esetet magyar

vagy a nyelvészeti szakirodalomba is behatolt latin nevükön említjük (mai felsorolási rendjük

általában: nominatiuus, accusatiuus, genitiuus, datiuus, ablatiuus). Az ‘eset’ jelentés és a ‘szám’

jelentés morfológiailag összeolvad (pl. mur-um ‘falat’ ~ mur-os ‘falakat’), ezért a szóvégi ragok

száma tíz. Öt ragozási típust szoktak megkülönböztetni, amelyek olykor további altípusokra

oszlanak.

NYELVI SZINTEK KÖLCSÖNHATÁSA A LATIN ESETRENDSZER LEÉPÜLÉSE SORÁN


esetrendszert az újlatin nyelvek alapján csak igen töredékesen lehetne

rekonstruálni.

Egy ilyen alapvetőnek tűnő nyelvtani részrendszer viszonylag gyors,

néhány évszázad alatt végbemenő pusztulása természetesen arra indította a

kutatókat – és ez már az újgrammatikus iskolára nézve is igaz –, hogy a szóban

forgó jelenséget tágabb összefüggésrendszerbe helyezzék, s ezáltal közelebb

kerüljenek feltételeinek s talán okainak mélyebb megértéséhez. A latin

esetrendszer leépülésének hátterében valóban számos egyéb – fonológiai és

morfoszintaktikai – átalakulást figyelhetünk meg, ami arra csábíthat, hogy a

változás valamelyik tényezőjéből kiindulva egyirányú oksági láncolatokat

állítsunk fel. Ám éppen ez a gazdag nyelvi kapcsolatrendszer arra is ösztönözhet,

hogy a jelenség értelmezése során egyetlen kiindulópont helyett a különböző

nyelvi szintek kölcsönhatását próbáljuk megragadni. Hiszen a nyelvi szintek

mindegyikét jellemzik adott korszakban bizonyos változási tendenciák, amelyek

egymással interferálva határozzák meg egy-egy részrendszer történeti alakulását.

A továbbiakban – a latin főnév- és melléknévragozás bizonyos vonásainak

felvázolása és néhány nyelvtörténeti előzmény említése után – rátérünk azokra a

változási irányokra, amelyek a vizsgált korszakban megfigyelhetők a névszó

használatában, a szórendben és a fonológiai rendszerben (különös tekintettel az

esetvégződéseket érintő változásokra). Figyelembe véve a dokumentáció

hézagaiból adódó szokásos kronológiai bizonytalanságot, azt mondhatjuk, hogy

a bemutatandó jelenségek, ill. nyelvi átalakulások zöme a IV. és a VIII. század

között helyezhető el. (A Jeromos által a IV–V. század fordulóján közreadott,

„Vulgata” néven ismert bibliafordítás, amelynek célközönsége a nyelvhasználók

kevésbé művelt rétegeit is magában foglalta, még az esetrendszer teljes skáláját

használja; a IX. század közepétől megtalálható újlatin szövegek – a fent említett,

korlátozott érvényű megkülönböztetésektől eltekintve – már nem ismerik az

esetek szerinti ragozást, és így a főnevek és melléknevek alaktani rendszere a

szám és a nem kifejezésére korlátozódik, amihez még hozzáadódik a morfológiai

melléknévfokozás néhány maradványa.) Így vizsgálódásunk terepe elsősorban

az ún. kései vagy posztklasszikus latin, amely mind markánsabb eltéréseket

mutat az ún. klasszikus korszak (nagyjából i. e. 50 – i. sz. 50) nyelvéhez képest

(utóbbinak standardizált változata az irodalmi nyelvhasználatot még néhány

évszázadig meghatározta).

2. A latin esetrendszer néhány sajátossága Mielőtt rátérnénk magukra a nyelvtörténeti folyamatokra, érdemes rámutatni a

latin esetrendszer és esethasználat két, bizonyos értelemben aszimmetrikus

vonására, amelyeknek minden bizonnyal szerepük volt ezeknek a folyamatoknak

az alakulásában.

Egyrészt nem nehéz megállapítani, hogy a mondat centrumától annak

perifériája felé haladva az esetek fontossága csökken. Az ige argumentumait a

KISS SÁNDOR


főnév ragozott alakjai legtöbbször önmagukban, elöljáró nélkül fejezik ki (alany:

puella uenit ‘jön egy lány’4; tárgy: puellam uideo ‘látok egy lányt’; részeltetés:

puellae nocet ‘árt egy lánynak’), míg a határozók – bár néhány tipikus viszonyt

puszta esetraggal is jelölhetnek – túlnyomórészt pontosító elöljárót kívánnak (pl.

helyviszony vagy társítás kifejezésére: apud puellam ‘lánynál’, cum puellā

‘lánnyal’). Az elöljárós szintagmákban kötelező valamelyik, az alanyesettől

eltérő eset (általában a tárgyeset vagy az ablatívusznak is nevezett határozó eset,

itt puellam, ill. puellā) használata; ez általában nem választható meg, tehát

redundáns módon utal a szintagma nem alanyi, függő helyzetére.

Egy másik aszimmetria az alany helyzetéből adódik. A kanonikus (nem

hiányos, nem személytelen) mondatokban az alany az az argumentum, amely

mindig kifejezhető, mivel kötelezően utal rá az igei személyrag. Így az alanyeset

mint alapvető, „nem-jelölt” forma áll szemben a függő esetekkel. Ugyanakkor

azonban nagy gyakoriságú főnevek alanyesete rendhagyó lehet a paradigma

többi alakjához képest (vagyis ezekből kiszámíthatatlan), mint homo ‘ember’

(tárgyesete hominem, birtokos esete hominis stb.), nox ‘éjszaka’ (tárgyesete

noctem, birtokos esete noctis), hasonlóképpen mons ’hegy’ (montem, montis).

Morfológiai szempontból tehát az alany a függő esetekhez képest „jelölt”

formaként mutatkozhat.

E ponton kell emlékeztetnünk a latin esetrendszernek arra a vonására,

amely, úgy tűnik, a természetes nyelvekben mindig jellemzi a kiterjedt

morfológiai rendszereket: a szó algebrai értelmében a latin esetrendszer

egyáltalában nem volt „jólformált”. Tartalmazott számos, egymáshoz képest

szemantikailag vagy fonológiailag nem motivált ragozási típust, valamint

rendhagyó paradigmákat még ezen túlmenően is; tartalmazott továbbá végződés-

homonímiákat adott típuson belül vagy különböző típusok között (pl. az ún. I.

ragozásban a puella szó egyes számú genitívusza és datívusza egyaránt puellae,

viszont a II. ragozásban caballus ‘ló’ egyes számú datívusza és ablatívusza

caballo; a rövid -ă végződés az I. ragozásban egyes számú alanyt jelöl, de

bármely típusban ez a semleges nemű főnevek többes számú alany- és

tárgyesetének a jele is; stb.). Szinte szükségtelen hozzátennünk, hogy

dokumentációnk tanúsága szerint a rendszer működését ezek a sajátosságok igen

hosszú ideig nem akadályozták, és kétségtelen, hogy önmagukban nem okozták,

de elősegítették a későbbi átalakulásokat.

Az itt szóvá tett aszimmetrikus vonások a nyelvi változás szempontjából

lehetőségeket előlegeznek: arra utalnak, hogy bizonyos nyelven kívüli feltételek

teljesülése esetén a ragozási rendszerben rések támadhatnak, és a mondatbeli

funkciók jelölése a morfológiai eszközöktől más eszközök felé tolódhat el. Ilyen

mozgások lehetőségére utalnak egyes korábbi – preklasszikus – nyelvtörténeti

események is. Egyrészt ismert az örökölt indoeurópai esetrendszer kopása a latin

történetén belül – itt feltűnő az instrumentális eset eltűnése és helyettesítése

4 Névelő nem lévén a nyelvben, helyesebb volna ‘jön egy / a lány’; ugyanígy a többi példában.



részben ablatívusszal, részben elöljárós fordulatokkal. Másrészt az elöljárók

osztálya bővülést mutat: aduersus ‘szemben, ellen’ vagy secundum ‘szerint’ a

latin nyelv önálló életében keletkeztek, mindkettő igenévből.

A névszóragozás működésének pontosabb jellemzéséhez figyelembe

kell vennünk még egy szempontot, amelyet az esetmegkülönböztetések

kommunikatív értékének nevezhetnénk. Ha egy nem latin anyanyelvű, latinul

tanuló személy álláspontjára helyezkedünk (ilyenek pedig sokan voltak a

terjeszkedő római birodalomban), megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy egy

latin mondat szóanyaga és felépítése gyakran elegendő támpontot ad a

megértéshez az esetek alaktanának ismerete nélkül is5. A következő, találomra

választott példával élhetünk. Caesar írja a polgárháborúról szóló beszámolójában

(De bello ciuili 3,43,1): Quibus rebus cognitis Caesar consilium capit ex loci

natura ‘Amely dolgok tudomására jutván [megtudatván] Caesar tervet készít a

hely természete szerint’. A mondatban a quibus rebus cognitis kifejezés

mellékmondatértékű, főnévi csoportból és igenévből álló szintagma, amelynek

elemei külön-külön nem függnek a capit állítmánytól; az egész szerkezet függő

helyzetét jelzi, hogy mind a három szó ablatívuszba kerül, de ez az esethasználat

kommunikatív szempontból megtakarítható volna, mint azt a magyar fordítás is

mutatja, valamint az újlatin nyelvek, amelyek használnak hasonló szerkezetet,

bár nincs bennük semmiféle határozó eset. A Caesar consilium capit

mondatmagban az ‘ágens’ és az ‘objektum’ megkülönböztetése a felhasznált

szóanyag alapján világos; egyébként bár Caesar egyértelműen alanyeset, a

consilium alak homonímiában egyesíti az alany- és a tárgyesetet (lévén a főnév

semleges nemű), tehát grammatikai értelmezése a latinon belül is a kontextustól

függ. Szempontunkból az ex loci natura határozói kifejezés helyzete

természetesen bonyolultabb, mivel genitívusszal kifejezett birtokos jelzőt

tartalmaz (loci), és csak az ex elöljárótól kötelezően megkívánt natura6

ablatívuszt tarthatjuk benne redundánsnak. Látjuk, hogy bár a feltett kérdésre

árnyalt választ kell adnunk, nem abszurd azt állítani, hogy a latin

esetmegkülönböztetések kommunikatív értéke korlátozott. Hozzá kell tennünk

azonban, hogy a latin névszó gazdag morfológiája az egyeztetések játéka révén

az irodalmi, elsősorban a költői nyelvben lehetővé teszi a főnév és a hozzá

tartozó jelző közötti szintagmatikus folytonosság megtörését és közéjük a főnévi

csoporthoz nem tartozó szóanyag elhelyezését – a szórend ilyen „felforga-

tásából” adódó stilisztikai lehetőség a későbbiekben természetesen elvész.

5 Vö. ehhez Pinkster 1988: 98–99. 6 Kiejtése nātūrā, szemben a nātūră alanyeseti formával (a szokásos latin átírás nem jelöli a

magánhangzók – egyébként fonológiai értékű – időtartamát).

KISS SÁNDOR


3. Az esetrendszert érintő nyelvtörténeti események 3.1. Eset és elöljáró A klasszikus latin rendszerre és ennek előzményeire vonatkozó megjegyzéseink

után nem tűnhet meglepőnek, hogy ahol egy mondattani funkció jelölésére

esetvégződés és elöljárós megoldás egyaránt rendelkezésre állt, ott a beszélők –

egyfajta explicitációs tendenciát követve – az utóbbit részesítették előnyben. A

részeltetés és irány jelölésére használt datívusszal versengett a (redundáns

tárgyesettel álló) ad elöljáró (eredeti jelentése ‘-nál/nél’, ‘-hoz/hez/höz’): amico

scribo ~ ad amicum scribo ‘barát(om)nak írok’; a hovatartozást és ezen belül

kiváltképp a birtoklást jelölő genitívusz vetélytársa a „de + ablatívusz” fordulat

volt (az elöljáró eredeti jelentése az ‘eltávolodás’: ‘-ból/ből’, ‘-tól/től’,

‘-ról/ről’): legatus prouinciae ~ legatus de prouincia ‘a tartomány követe (követ

a tartományból)’. Az ‘eszköz’ kifejezésére használható volt a puszta ablatívusz,

de ennek sokértelműsége mindinkább megkívánta a pontosítást, pl. per

elöljáróval (vonzata redundáns tárgyeset): lacrimas osculis siccat – de már a

klasszikus nyelvben lehetséges lacrimas per oscula siccat ‘a könnyeket

csókokkal szárítja fel’. Az eltolódás eredménye természetesen az eset

kategóriájának visszaszorulása, majd eltűnése és a helyére lépő elöljárók

viszonyjelölő szerepének általánosulása; más kérdés, hogy a latin esetekhez

hasonlóan az újlatin nyelvek elöljárói is sajátos disztribúció szerint egyaránt

jelölnek igei argumentumokat és határozókat (pl. az itt említett elöljárók francia

folytatásai: à, de, par).7

Az újlatin nyelvek főnév- és melléknévkészlete azt mutatja, hogy a

szóalakok többnyire – mind az egyes, mind a többes számban – a latin

tárgyesetet folytatják. A kutatás természetesen igyekszik „mögé látni” e meglepő

ténynek és megtalálni a latin történetén belül az alanyeset visszaszorulásának

jeleit. Úgy tűnik, a tárgyeset régtől fogva gyakori volt az ige nélküli

említésekben, felkiáltásokban, felsorolásokban, így nugas! ‘butaság!’ már a

preklasszikus latinban előfordul az alanyesetű nugae! mellett, és Pompeiiből

származó feliratokon is olvasható tu nugas es kb. ‘hitvány alak vagy’, tehát

feltehetően tárgyeset a létigéhez kapcsolva.8 Talán szerepet játszhatott a habere

‘birtokolni’ ige kései latinban kialakuló személytelen használata ‘van’

értelemben, amely szintén tárgyesetet kívánt: (ibi) habet caballum ‘(ott) birtokol

egy lovat / van egy lova’ → ‘van egy ló’ (vö. a francia il y a, spanyol hay

személytelen kifejezésekkel) – így tovább növekedett a tárgyesetes, alanyeset

nélküli mondatok száma. Az egyes számú alanyeset gyakran rendhagyó

morfológiája, amelyet fentebb említettünk, hozzájárulhatott ennek az alaknak a

kiküszöböléséhez; visszatérve az említett példákhoz, a többes számú montes és

noctes alakok (amelyek ebben a ragozási típusban egyaránt alany- és

7 Összefoglalóan ld. Herman 2003: 52–53; az elöljárók jelentést pontosító szerepéről igen világos

képet ad már Menéndez Pidal 1940: 205–206. 8 Mindezekről ld. Väänänen 1981: 115–116.



tárgyesetek) az egyes számban a montem és noctem tárgyeseteket támogatták, a

mons és nox alanyesetek helyett. A többes számú tárgyeset végződése egyébként

minden ragozási típusban egyaránt -s volt (eltekintve a semleges nemű

főnevektől, amelyeknek egyöntetű -a végződése csak nyomokban maradt fenn) –

így az egyes és többes szám között egyszerű alaktani viszony jöhetett létre,

amelyet csak később zavartak meg bizonyos hangváltozások. Ha tehát arra a

kérdésre akarunk válaszolni, hogy a névszóhasználat szokásainak változása

hogyan járult hozzá az esetrendszer eltűnéséhez, akkor azt mondhatjuk, hogy a

beszélők a mondatbeli viszonyokat explicitebb eszközökkel – elöljárók

segítségével – igyekeztek kifejezni, és ahol lehetett, tanulhatóbbá tették a

morfológiai szabályokat.9 Ezekhez az általános törekvésekhez képest mellékes –

bár „morfoszemantikai” szempontból tanulságos –, hogy vannak élőlényt jelentő

(tehát ágens szerepű alanyként vagy megszólításként gyakran előforduló

főnevek), amelyek az egyes számban az alanyesetet őrizték meg, mint deus

‘isten’ > spanyol dios, portugál deus. A tárgyeset dominanciája ellenére a

hominem > francia homme, spanyol hombre, portugál homem mellett az

alanyesetű homo folytatódik az olaszban (uomo) és a románban (om), sőt a

franciában is van képviselete általános értelmű személyes névmásként (on ‘az

ember’).

3.2. Eset és szórend A névszóragozás sorsa minden bizonnyal összefügg a mondat szórendjének

alakulásával. A latinban a szintaktikai szerepek kifejezése elvileg nem függött a

szintagmák sorrendjétől, ez utóbbi segítségével tehát szabadon lehetett alakítani

a mondat kommunikatív perspektíváját, a közlemény ismert és új elemeinek

eloszlását.10

Mindamellett a mondatrészek elhelyezésében is megfigyelhetők

bizonyos tendenciák, amelyek közül a legfeltűnőbb az igei állítmány

mondatvégre helyezése. A kései latin szövegekből arra következtethetünk, hogy

ezek a tendenciák megváltozóban voltak: az ige helye a mondat eleje felé

tolódott el, és így az igei állítmány gyakran került az alany szomszédságába – az

alany egyik jellegzetes pozíciója ugyanis a mondat eleji pozíció volt, ahol

jellegzetes téma-szerepet játszott. Így az eléggé megszokott SXV (alany +

bővítmény + igei állítmány) szórend lassanként az SVX és XVS elrendezések

felé mozdult el. Az I. évezred elején, az újlatin nyelvek középkori periódusában

ez a két elrendezés vált szabályszerűvé, terjedésükre azonban már a kései latin

9 Az alakrendszer egyfajta „racionalizálása” megnyilvánult a gyakoribb típusoknak kedvező

analógiás változásokban és a jelentés szempontjából zavaró anomáliák kiküszöbölésében is. Az

„Appendix Probi”-nak nevezett kései latin hibajavító gyűjtemény (kiadását ld. Väänänen 1981)

kifogásolja a tristis ‘szomorú’ melléknév átcsúszását egy gyakoribb osztályba (56 „tristis non

tristus”, de ez utóbbiból származik pl. a román trist / tristǎ melléknév); javítja továbbá a nura

‘meny’ alakot (169 „nurus non nura”), amelynek nőnemű főnévre utaló -a végződése a többnyire

hímnemet felidéző -us helyére került (vö. olasz nuora, spanyol nuera). 10 A latin szórend problematikájának különböző megközelítéseiről ld. Spevak 2010: 1–12.

KISS SÁNDOR


krónikairodalom szolgáltat példákat. Idézzünk itt a „Liber Historiae Francorum”

című, a VIII. század elejéről származó krónikából: (17. fejezet) Dominus autem

adiuuabat eum in cunctis quae agebat11

‘az Úr pedig segítette őt mindenben,

amit cselekedett’ – példa az SVX szórendre (Dominus + adiuuabat + eum stb.);

(12. fejezet) Anno insequuto misit Chlodoueus Aurilianum legatarium suum ad

Gundobadum ‘A következő évben elküldte Chlodoueus követét, Aurelianust

Gundobadushoz’ – példa az XVS szórendre (anno insequuto + misit +

Chlodoueus)12. E tapasztalatok alapján azt mondhatjuk, hogy a kései latin

korszakban a mondattani funkciók – elsősorban az alany – felismerése

szempontjából statisztikailag felértékelődik a mondatalkotók sorrendje,

miközben a mondat alapszerkezete a dekódoló számára explicitté válik sokszor

annak első szakaszában.13

Következésképpen a szórendet érintő változások

révén csökken az esetvégződések által viselt funkcionális teher; elsősorban az

alany lesz könnyebben felismerhető, mondatbeli helye alapján. A főnévi alany és

tárgy megkülönböztetésének fő eszközeként a kanonikus mondatokban a mai

újlatin nyelvek is az SVO szórendet használják.

3.3. Eset és hangváltozások A fonológiai rendszer kései latin módosulása – amelynek előzményei sokszor

már régebbi korokban kitapinthatók – látványosan érintette az esetvégződéseket,

bár óvakodnunk kell attól, hogy a névszói morfológia összeomlását kizárólag

hangváltozásokra vezessük vissza. Úgy tűnik, a fonológiai átalakulások egy

része – hasonlóan ahhoz, ami pl. a szórend terén történt – a szótagot és a szót

valamilyen egyöntetűség felé irányította. Ennek a tendenciának egyik

megnyilvánulása a nyílt szótagok számának megnövekedése volt, pl. éppen

egyes szóvégi mássalhangzók sorvadása révén. Mivel a szóvégi -m az egyes

számú tárgyesetnek csaknem univerzális jele volt, eltűnésének következményei

nyilvánvalóak a névszóragozás szempontjából. Az I. ragozásban a hajdani

puellam tárgyeset nem volt többé megkülönböztethető a puella alanyesettől; a

III. ragozás noctem, hominem tárgyesetei egybeestek a nocte, homine

ablatívuszokkal. Az egyöntetűség keresésének másik, bonyolultabb aspektusa a

szó prozódiai alkatának átrendeződése: a kései latinban a magánhangzók

időtartama nem volt már független a hangsúlytól, mint a klasszikus korszakban,

hanem a hangsúly alá rendelődött, vagyis a hangsúlytalan magánhangzók

megrövidültek, miközben bizonyos hangszíneltolódások is történtek. Ennek

következtében pl. a II. ragozásban a caballum tárgyeset nemcsak a szóvégi -m-et

veszítette el, hanem egyes nyelvterületeken rövid u hangja is azonos lett a

datívusz és ablatívusz hajdani (hangsúlytalan) ō végződésével. Ily módon a

hangváltozások szűkítették a morfológiai megkülönböztetések lehetőségeit egy

11 Monumenta Germaniae Historica, Sciptores rerum Merouingicarum II, Hannover, 1888 (szerk.

Bruno Krusch), 270,1. 12 Uo. 256,3. 13 Vö. még Hydatius V. századi krónikájáról Kiss 2006: 9–15.



olyan rendszerben, amelyet már amúgy is terheltek – részben szeszélyes

eloszlású – homonímiák. Amint láttuk, a névszóragozás visszaszorulásának

orvoslására létezett „alternatív” megoldás, mindamellett említsük meg az

alakrendszer „ellenállásának” egy feltűnő megnyilvánulását. A szóvégi

mássalhangzók kopásának tendenciája az -s végződést is fenyegette, és ez a

fenyegetettség az egész latin nyelvtörténet során jól dokumentálható. Végül

azonban az újlatin nyelvterület jelentős – nyugati – része megőrizte ezt a

mássalhangzót a szó végén: a latin tres ‘három’ számnév a spanyolban tres, az

olaszban tre formában folytatódik.14

Az -s ellenállása minden bizonnyal

összefügg nagy morfológiai terheltségével (a főnévi caballus ‘ló’, caballos

‘lovakat’ példákhoz hozzátehetjük az -s-re végződő igealakokat, pl. a kijelentő

mód jelen idejében cantas ‘énekelsz’, cantamus ‘énekelünk’, cantatis

‘énekeltek’, és hasonlóan minden ragozási típusban). Így az ún. nyugati újlatin

nyelvek a (tárgyesetből származó) -s végű többes számot akár máig is

megtarthatták (spanyol caballo ‘ló’ ~ caballos ‘lovak’).

4. Következtetések Az itt felvázolt nyelvtörténeti folyamatok és a belőlük megsejthető szinkrón

rendszerek tanulsága az itt vizsgált kérdés szempontjából az, hogy valóban

elképzelhető a különböző nyelvi szintek saját mozgásának olyan összjátéka,

amely elvezetett a latin névszóragozás leépüléséhez. Más szóval azt mondhatjuk,

hogy a változások mintegy karöltve, egymást elősegítve folytak. Ez azt jelenti,

hogy minél gyakoribb volt a puszta esetraggal is kifejezhető mondatbeli

funkciók elöljárós kifejtése, és minél több támpontot nyújtott a szórend e

funkciók felismeréséhez, annál kevésbé álltak ellen a – már nem létfontosságú –

ragozott formák a nyelvi rendszer egészét érintő fonológiai átalakulásoknak; s

persze fordítva: minél több pusztítást okoztak a hangváltozások a

morfológiában, annál inkább kényszerültek a beszélők arra, hogy a névszó

szintaktikai szerepének jelölésére az elöljárókhoz és a szórendhez

folyamodjanak.15

Talán három záró megjegyzés kívánkozik ide. Először is nyilvánvaló,

hogy a szintaktikai viszonyok és a szófajokat jellemző kategóriák merőben

morfológiai, abszolút önkényes jelekkel történő jelölését a kései latin nyelv

használói nem csupán a névszóragozás területén törekszenek explicitebb

megoldásokkal helyettesíteni, hanem pl. az igerendszer több pontján is (főként a

diatézis és az aspektus szférájában) – azonban az általános tendenciák minden

részrendszerben másként jelennek meg, és így a névszóragozás külön vizsgálata

is indokolt. Másrészt világossá kívántuk tenni, hogy az esetrendszer lebomlása

viszonylag gyorsan, néhány évszázad alatt történt meg, de a feltételek ehhez

14 A szóvégi -s keleten sem tűnt el mindig nyomtalanul, mivel j-vé változhatott (tres > olasz tre, de

román trei; nos ‘mi, minket’, uos ‘ti, titeket’ > olasz és román noi, voi). 15 Egy érdekes fejtegetésben Jungemann (1955: 313) már beszélt az analitikus szerkezetek

létrejötte után keletkező „fölösleges hanganyag” eltávolításáról.

KISS SÁNDOR


hosszan formálódtak. Itt lehetséges egy másféle általánosítás: a preklasszikus és

klasszikus kori latin nyelv rendszerében számos aszimmetrikus vonás és ezekből

adódó feszültség halmozódott fel, ami alapvetően nem zavarta ugyan a

kommunikáció működését, de a posztklasszikus időkben lejátszódott

szociolingvisztikai változások (gazdasági és politikai instabilitás, a nyelvi

normarendszer meglazulása, idegenek beáramlása) a feszültségek oldódását

megkönnyítették, és ebben a keretben képzelhetjük el a sok szabálytalanságot

rejtő névszóragozás felváltását egy explicitebb és egyöntetűbb működéssel,

amely szintagmatikus tekintetben „költségesebb” volt, a paradigmatikus

emlékezet szempontjából azonban gazdaságosabb.16

Végül természetesen kell

valamilyen hipotézist alkotnunk arról, hogy hogyan volt lehetséges a

kommunikáció folyamatosságának fenntartása akkor, amikor a nyelv működése

nagy sebességgel változott meg egy alapvető szintaktikai-szemantikai területen.

Az ide vonatkozó kutatásban jelentős finomításokra lesz szükség a kronológia és

a történeti pragmatika17

terén, azonban addig is hangsúlyoznunk kell, hogy a

kommunikációban a régi és új megoldások tartósan együtt vannak jelen,

közöttük másodlagos szemantikai, mintegy prezentációs különbség áll fenn, s

eközben egymáshoz viszonyított nyelvhasználati súlyuk folyamatosan változik.

A prezentációs választások történeti alakulásának vizsgálata nem érdektelen

különböző nyelvek mai állapotának és változási lehetőségeinek felmérésére

nézve.

Hivatkozások

Herman József 2003. A vulgáris latin. Tinta Könyvkiadó. Budapest.

Jungemann, Fredrick H. 1955. La teoría del sustrato y los dialectos hispano-

romances y gascones. Gredos. Madrid.

Kiss, Sándor 2006. Les documents latins du Haut Moyen Âge et la naissance du

français I: La chronique d’Hydatius. Studia Romanica de Debrecen, Series

Linguistica, fasc. X. Debreceni Egyetem. Debrecen.

Menéndez Pidal, Ramón 61940. Manual de gramática histórica española.

Espasa-Calpe. Madrid.

Pinkster, Harm 1988. Lateinische Syntax und Semantik. Francke. Tübingen.

Spevak, Olga 2010. Constituent Order in Classical Latin Prose. Benjamins.

Amsterdam – Philadelphia.

Väänänen, Veikko 31981. Introduction au latin vulgaire. Klincksieck. Paris.

Kiss Sándor Debreceni Egyetem Francia Tanszék [email protected]

16 Vö. még Herman 2003: 93–94. 17 E tekintetben rendkívül érdekes a korabeli – érthető okokból cseppet sem zavartalan – írásbeli-

ségnek és zavarelhárító mechanizmusainak tanulmányozása.

Az assurément határozószó fejlődése a francia

nyelvtörténetben

Koós Eszter

1. Bevezetés Tanulmányomban a francia assurément ’biztosan, bizonyosan, persze’

határozószó történeti változásainak szakaszait mutatom be az ófranciától kezdve

a modern franciáig. A korábbi kutatások alapján állíthatjuk, hogy a modális

mondathatározószók (hagyományosan: módosítószók) módhatározószókból

alakultak ki, és célom bemutatni, hogy ez igaz az assurément határozószóra is.

Azt vizsgálom meg, hogy az ófranciában még módhatározószói funkciót betöltő

assurément a középfranciára modális határozószóvá alakult-e, vagy a

kezdetektől fogva poliszémikus volt-e a jelentése. Mivel a mai franciában csak

modális határozószó az assurément, azt feltételezem, hogy végigkövethetjük a

módhatározószó gyengülésének – és későbbi eltűnésének – a lépéseit, illetve a

mondatértékű határozószó jelentéseinek a kialakulását.

Amíg a francia modális határozószók szinkrón leírása igen széleskörű

(Molinier & Levrier, Hansén, Guimier, Gezundhajt), addig a történeti kutatások

száma igen csekély. Rodríguez Somolinos (1995, 2006, 2010, 2011) a certes,

voir/voire, apparemment, voirement és vraiment határozószók fejlődését

vizsgálta, Combettes (1997) néhány észrevételt tett a heureusement és az

évidemment határozószókkal kapcsolatban. Féron (2002) a certainement XIV.

századi használatát vizsgálta, én pedig megnéztem a fejlődését az ófranciától a

modern franciáig (Koós 2012). Ismereteim szerint nem foglalkozik egyetlen

tanulmány sem az assurément történeti fejlődésével.

A mai francia leírások az assurément határozószót a mondatértékű

határozószók közé, ezen belül is a modális határozószók közé sorolják, a mondat

igazságértékének, biztos voltának a fokát jelöli (Molinier & Levrier 2000,

Guimier 1996, Gezundhajt 2000, Hansén 1982). Ezek a határozószók az

episztemikus modalitás kifejezőeszközei, a bizonyosság különböző fokait jelölik

egy szükségszerűen pozitív skálán (Molinier & Levrier 2000: 92). Ilyen

episztemikus határozószó még a francia nyelvben az apparemment, a

certainement, a probablement, a certes, a voire és a sûrement is. Ezek a



KOÓS ESZTER


határozószók nem alkotnak homogén csoportot, különböznek morfológiailag,

szintaktikailag, szemantikailag. A következő kritériumok alapján tartoznak

mégis egy kategória alá: állító mondatokban vesznek részt, eldöntendő kérdésre

adott válaszként önállóan is előfordulhatnak, ebben a használatukban

megjelenhet mellettük az igen mondatszó, ezenkívül főnévi csoport mellett a

c’est … que kiemelő szerkezetben is előfordulhatnak. Egy-egy határozószó

jelentése változhat a szövegkörnyezettől vagy a mondatban elfoglalt helyétől

függően. Megegyeznek abban a nyelvészek, hogy az assurément módhatározó-

szóként nem él a mai nyelvben.

Kutatásom alapjául a következő korpuszok anyagát használtam:

Modéliser le changement: les voies du français (MCVF), La Base des Textes de

Français Ancien (TFA), a Dictionnaire du Moyen Français (DMF) és a Frantext

korpuszokat.

Mielőtt az assurément határozószó fejlődésének különböző szakaszait

bemutatom, néhány szót ejtek a grammatikalizációról, és összefoglalom a

korábbi, modális határozószókkal foglalkozó (certes ’bizonyára, ugyan’, voire

’sőt, ugyan’, apparemment ’nyilvánvalóan, bizonyára’, voirement ’valóban’ és

vraiment ’igazán’), történeti kutatások eredményeit.

2. Nyelvi változás: a grammatikalizáció A kutatók már régóta megfigyelték, hogy a modális kifejezések nem-modális

elemekből alakultak ki (Traugott 2006). Az ilyen jellegű kutatások általában a

grammatikalizáció keretein belül zajlanak. Amit a modális határozószókkal

foglalkozó kutatások kiemelnek, az az, hogy „A grammatikalizációt olyan

folyamatként határozzuk meg, amelyben lexikális egységek és konstrukciók

bizonyos nyelvi környezetben grammatikai funkciót kezdenek szolgálni, és ha

egyszer grammatikalizálódtak, új grammatikai funkciókat fejlesztenek ki.”

(Hopper–Traugott 1993: xv. in.: Dér 2008: 12) Traugott bevezette az ösztönzött

következtetés fogalmát, mellyel azt hangsúlyozza, hogy a változás a beszélő és a

hallgató interakciójából ered: a beszélő stratégiai okokból társalgási

implikatúrákat használ, ezzel arra ösztönözve a hallgatót, hogy ne csak az

elhangzott nyelvi kifejezések alapján, hanem a beszélői szándékot is figyelembe

véve vonjon le következtetéseket. Egyes szerzők úgy tartják, hogy a modális

határozószók fejlődése nem grammatikalizációs folyamat, mert például nem

jellemző rájuk a szemantikai gyengülés. Ezzel szemben Traugott azzal érvel,

hogy ha az eredeti jelentése gyengül vagy el is tűnik, a nyelvi elem új

pragmatikai és grammatikai jelentésekkel bővül, így nem szemantikai

gyengülés, hanem inkább pragmatikai erősödés következik be. Vagyis a modális

határozószók változását a grammatikalizációs folyamatokhoz sorolhatjuk,

mégpedig a szubjektifikáció folyamatához. A szubjektifikáció azt jelenti, hogy

egy nyelvi elem jelentése egyre inkább szubjektív jelentéssé válik: a beszélői

nézőpontot, attitűdöt fejezi ki (Traugott 2004, 2006).

Ami a francia mondatértékű határozószók fejlődését illeti, Combettes

(1995, 1997, 2006) kutatásai a grammatikalizáción alapulnak, de leginkább a

AZ ASSURÉMENT HATÁROZÓSZÓ FEJLŐDÉSE A FRANCIA NYELVTÖRTÉNETBEN


beszédtevékenységre vonatkozó prepozíciós szerkezetekkel foglalkoznak.

Halliday (1985) alapján a nyelv három alapvető összetevőjét veszi alapul, és

megállapítja, hogy a nyelvi változás mindig a fogalmi szint felől a textuális,

majd az interperszonális felé halad (Combettes 1995: 38). (Ugyanezt veszi

Traugott (1989) is alapul, csak a szintek elnevezése más: a változás a

propozíciós szint felől a textuális, végül az expresszív felé halad.) Ez alapján a

három összetevő alapján elemzi Combettes a határozószókat. Kezdetben a

határozószó az igéhez tartozik, mögötte helyezkedik el (X agit sincèrement ’X

őszintén cselekszik’), majd specializálódik, és beszédtevékenységre vonatkozó

igék mellett jelenik meg (X dit sincèrement que ’X azt mondja őszintén, hogy’),

aztán megjelenik mondatkezdő pozícióban (sincèrement, je dis que… ’őszintén,

azt mondom, hogy’), hogy végül ellipszissel a sincèrement, P ’őszintén, P’

szerkezet létrejöjjön (Combettes 2006: 49-50). Mint majd látni fogjuk, modális

határozószók esetén ez a minta, elemzés már nem működik ilyen jól. Ezek a

fejlődési szakaszok nem kötelezőek, előfordul, hogy a változás csak két lépést

érint a háromból. Azt mindenképpen fontos kiemelni, hogy ezek a jelentések

nem egymás helyébe lépnek, nem egyszerűen csak váltják egymást.

A nyelvi változásra jellemző, hogy eredetileg a modális határozószók

igéhez tartozó módhatározószók voltak, majd fokozatosan változtak a beszélői

attitűdöt kifejező modális eszközzé. Ha nincs is szó morfológiai változásról, a

szintaktikai és pragmatikai változások miatt az assurément határozószó

fejlődését mégis a grammatikalizációhoz sorolhatjuk. Ennek a változásnak

különböző lépései vannak (Féron 2002): az eredetileg módhatározószóként

létező assurément határozószónak kibővül a jelentésköre és modális funkciót is

betölt a módhatározói mellett (állítás nyomatékosítása, beszédpartner szavainak

a megerősítése, a kétség, a valószínűség kifejezése). Ezek a különböző

jelentések nem váltják egymást, hanem egy időben élnek a nyelvben, majd az

assurément határozószó egyre ritkábban tölt be módhatározószói funkciót, végül

ez teljesen eltűnik, és csak modális határozószóként él tovább.

3. A francia modális határozószók fejlődése – a korábbi kutatások eredményei Traugott (1989, 2005) rávilágított arra, hogy az angol modális határozószók

(probably, evidently, apparently) eredetileg módhatározószók voltak, majd

szemantikai változások következtében jelentésük egyre szubjektívabbá vált. Az

angol és a francia modális határozószók fejlődése számos ponton megegyezik.

Rodríguez Somolinos 1995-ös cikkében a certes és a voir/voire ófrancia

és modern francia használatát hasonlítja össze. Ezzel a vizsgálattal alátámasztja

Anscombre azon elméletét, miszerint a certes határozószónak az elsődleges

funkciója egy állítás megerősítése, a megengedést kifejező funkciója csak

később alakul ki. A modern franciában a certes az állítás megerősítése mellett

kifejezhet megengedést is, általában egy certes p mais q szerkezetben. Állhat

önállóan és megjelenhet párbeszédben és monológban is. Ezzel szemben az

ófranciában a certes nem jelenik meg függő beszédben, csak egyenesben, illetve

KOÓS ESZTER


nem állhat önállóan, bár gyakran található mondatkezdő pozícióban. Ilyenkor

egy állítás, illetve az igen mondatszó és a nem tagadószó előtt helyezkedik el. Az

ófrancia certes fakultatív: nyomatékosítja a mondatot, amelyre vonatkozik, de

nem szükséges a beszélő érvelése szempontjából, mivel a beszélő tárgyila-

gosságát, semlegességét jelöli, azt hangsúlyozza, hogy az elhangzott mondat a

valóságnak megfelel. Az ófrancia certes nem lehet polifonikus, mert nem utal

vissza, nem helyezkedik szembe a korábban elhangzottakkal, teljesen független

attól, ezért sem állhat önállóan. Így az ófrancia certes megengedést sem fejezhet

ki, hiszen az előzményektől függetlenül nyomatékosít egy p állítást.

Rodríguez Somolinos három cikkében (1995, 2005, 2006) is foglalkozik

a voire határozószó fejlődésével. Az ófranciában két különböző használatát

különíthetjük el a voire határozószónak. (Az ófranciában létezett egy voir

határozószó is. Bár morfológiailag hasonlít a két alak, a mondatban betöltött

szerepük különböző. A voir, a certes határozószóhoz hasonlóan, egy p mondatot

nyomatékosít, illetve az igen, nemmel együtt is megjelenhet. A különbség a kettő

között az, hogy a voir nem tölthet be mondatkezdő pozíciót. Feladata ugyanúgy

a mondat igazságértékének az alátámasztása, de a certes objektívabb, a voir

határozószó használatával a beszélő személyes elkötelezettségét is kifejezi.)

A voire alapvetően egyetértést és megerősítést fejez ki dialógusban, de a

mondatszerkezeten belül is megjelenhet. Az első esetben, amikor egyetértést és

megerősítést fejez ki, a voire használatával a beszélő nyomatékosítja a

beszédpartner kijelentését, és megerősíti annak igazságértékét. Állhat önállóan,

mondatkezdő pozícióban, egyfajta indulatszó. A középfranciára változatosabbá

válnak a kontextusok, melyekben a voire megjelenhet, és használati köre is

kiszélesedik, leginkább kérdésekre adott válaszban. Beleegyezést és

megerősítést kifejező funkciója megmarad, de néhány esetben egyet nem értést,

illetve kétséget is kifejezhet. A XVII. század folyamán eltűnik ez a jelentése,

ettől fogva bizonytalanságot, kétkedést, sőt ellentmondást is kifejezhet. Az

ófranciában a voire monológban, mondaton belül is elhelyezkedhet, ilyenkor a

mondat két elemét köti össze, és a beszélő a saját szavait nyomatékosítja. A

beszélő félbeszakítja a mondanivalóját, visszautal és megerősíti a korábban

elhangzottakat a voire használatával, ugyanakkor a beszéd folytonosságának a

fenntartásában is részt vesz. Ebből a használatából alakul ki a voire mai

jelentése. Az ófranciától kezdve néha helyesbítő jelentéssel is bír a p voire p'

szerkezetben, ahol a p' egy erősebb érvet fejez ki a p-hez képest. A beszélő

elkötelezettségének a mértéke igen nagy, de ez nem jellemző a modern franciára.

Jelentése sokkal közelebb áll a modern même (angol even) jelentéséhez, mint a

modern voire határozószóéhoz. A kettő jelentésének a közelségét bizonyítja,

hogy a voire même szókapcsolat nagyon gyakori a XVII. század első felében.

Majd a voire együtt állhat a peut-être ’talán’ határozószóval is. Ez a jelentése a

XVII. században eltűnik a nyelvből, hogy helyet adjon a voire modern

jelentésének. A bizonyosságot kifejező beszélői attitűd, a beszélői

elkötelezettség mértéke csökken a voire használatával. A példák és a szótárak

stílusminősítései alapján Rodríguez Somolinos megállapítja, hogy erre az



időszakra a voire használati köre megváltozik: egyre inkább bizalmas és ironikus

kontextusokban használják, ezért a XVIII. századra elavulttá válik, és

gyakorlatilag nincs jelen a szövegekben. A XIX. században újra megjelenik, de

amíg a XVII. században a beszélt nyelv részét képezte, most már az írott nyelv

része lett (leginkább szépirodalmi és a publicisztikai stílusra lett jellemző), de

már a mai jelentésében.

Az apparemment határozószó fejlődését négy szakaszra lehet bontani

(Rodríguez Somolinos 2010). Az ófranciától kezdve az apparemment igéhez

tartozó módhatározószó, jelentése ’láthatóan, nyilvánvalóan’ és vizuális vagy

intellektuális érzékelést jelöl. A XVII. század első feléig a határozószó nem

gyakori, a beszélők a határozószó jelentéséhez közel álló szerkezeteket

használnak (il est apparent que, bien fu aparent chose que, al aparent, par

aparence). Ezeknek a szerkezeteknek a változása hatással volt az apparemment

jelentésének a változására. A XVI. század végétől az apparemment ’minden

látszat, jel szerint’ már modális jelentéssel is bír, a beszélő bizonyosságát fejezi

ki, a beszélői elkötelezettség mértéke igen nagy ebben az esetben. Ekkor már

feltevést is kifejezhet. A XVIII. század elején már csak elvétve találkozunk ezzel

a jelentésével. A XVII. században újabb jelentése jelenik meg a határozószónak

’csak a látszat szerint (de nem a valóságban)’, ez lesz az alapja a későbbi

apparemment + melléknév szerkezetnek. A XVIII. század folyamán alakul ki az

apparemment modern jelentése, a beszélői elkötelezettség mértéke csökken, a

beszélő nem azonosul az elhangzottakkal. Igazán elterjedtté akkor válik, amikor

a határozószó második jelentése (amikor a beszélő nagymértékű

elkötelezettséget fejez ki a mondanivaló felé) eltűnik a nyelvből.

A vraiment és a voirement határozószók is igéhez tartozó módhatározó-

szók voltak az ófranciában, a vraiment a mai franciában is betöltheti ezt a

funkciót, mint ahogy a voirement is betöltötte a XVII. századig, amikor is eltűnt

a nyelvből (Rodríguez Somolinos 2011). Mindkét határozószó a mondat

igazságértékének a fokát jelöli, a bizonyosságot kifejező beszélői attitűd

mértékét. A voirement határozószó egy p mondat igazságértékét támasztja alá, és

ez a p mondat már a korábban elhangzottakra vonatkozik. Mivel visszautaló

funkcióval is bír, így már igen korán megjelenik a határozószó polifonikus

értéke. A voirement határozószóval bevezetett mondat úgy jelenik meg, mint a

beszélő elmélkedésének eredménye, jelentése ’jól átgondolva’. Már az

ófranciában találkozunk mindkét jelentésével. A vraiment és a voirement

határozószók etimológiai rokonsága ellenére, a vraiment határozószó nem fejez

ki megerősítést, mivel független az őt megelőző szövegtől, így polifonikus

használata sem alakulhatott ki. A beszélő a személyes meggyőződése alapján

hangsúlyozza a p mondat igazságértékét.

A korábbi kutatások eredményei alapján feltételezhetjük, hogy az

assurément határozószó is a többi, elemzett határozószóhoz hasonló utat járt be.

Célom bemutatni, hogyan vált az assurément módhatározószó modális

határozószóvá, hogyan alakult ki először a megerősítést, majd a valószínűséget

kifejező jelentése.

KOÓS ESZTER


4. Az assurément határozószó fejlődése 4.1. Az assurément határozószó módhatározószói jelentésben Ha egy nyelvi elem grammatikalizációja folyamatban van és a használati köre

bővül, akkor általában egyre gyakoribbá válik előfordulása. (Marchello-Nizia

2006: 42) Először csak lassan, lépésről lépésre alakulnak ki az újabb jelentések,

majd ez a folyamat felgyorsul, általánosabb körben terjed el, hogy aztán újra

lelassuljon. A legtöbb példa a XVIII. századból való, természetesen ez egyrészt

magyarázható a szövegek számának növekedésével, másrészt viszont a Frantext

statisztikája alapján nemcsak az abszolút, hanem a relatív gyakorisága is ebben

az időben a legnagyobb, vagyis feltételezhetjük, hogy ennek az időszaknak az

elejére tehető az assurément jelentésének, használati körének a bővülése. (A

XIX-XX. századi szövegekben található assurément relatív gyakorisága is

kevesebb a XVIII. századénál).

Az assurément alak a XVI. századtól datálható, előtte az asseurement

(asseeurement, asseureement, asseuremant, asseurement, asseuremment,

asseureyement, asseüréement, asserement), illetve asseurément (1546-1704))

alakot használták a beszélők, de jelentésbeli különbségek nincsenek az egyes

alakváltozatok között.

asseurement asseurément assurément összesen szövegek

száma

XII.

század 5 5

XIII.

század 1 1

XIV.

század 2 2 94

XV.

század 29 29 134

XVI.

század 26 12 2 40 159

XVII.

század 116 294 648 1058 572

XVIII.

század 1 2 1652 1655 556

Első előfordulása a XII. század második felére tehető:

(1) Car s'il parlassent fierement Et tot aseureement (Eneas 5115, 1160) (GDF)

’Mivel ők büszkén és egészen határozottan beszéltek’



Az első példánk jól bizonyítja az asseurement igéhez tartozó módhatározószó:

egyrészt a fierement-nal együtt jelenik meg, ami szintén módhatározószó és

szintén az igéhez tartozik, másrészt pedig jelentését módosíthatja a tout, ami a

pragmatikai jelentéssel bíró határozószók esetében nem lehetséges.

A következő három példánk bibliafordításból származik, érdekességük,

hogy sem a Vulgátában, sem a görög Septuaginta szövegében nincs nyoma az

asseurement-nak: a fordító érezte úgy, hogy bizonyos igei állítmányokat

hangsúlyozzon, nyomatékosítson. Mindhárom példában mozgást kifejező ige

mellett található:

(2) David s' en turnad aseürement é les Philistiens en Báál-Pharasim descunfist

é ocist (Anonymous, Quatre Livres des Rois, 1175, p. 69) (TFA)

’Dávid biztosan/biztos léptekkel elment Baál Fáraszimba, és ott

elpusztította a filiszteusokat.’

(3) El trentisme an puis que il out regned, Báása, li reis de Israel, vint á óst en

Judá é clost de mur Ramá si que nuls ne póut del regne Asa aseürement

ne entrer ne eissir. (Anonymous, Quatre Livres des Rois, 1175, p. 162)

(TFA)

’Uralkodásának 30. évében Bása, Izrael királya, fel is vonult Júda ellen, és

fallal körülvette Rámát úgy, hogy senki se tudott biztonsággal kijönni

vagy bemenni.’

(4) Lores assemblad li reis Acháb de ses prophetes quatre cenz é enquist se il á

prosperitéd irréit Ramoth Galááth asegíer. Respundírent li prophete: '

Asurement í vá, kar tu la cited prendrás. (Anonymous, Quatre Livres des

Rois, 1175, p. 168) (TFA)

’Egybegyűjtötte erre Achab király a prófétákat, mintegy négyszáz embert, s

azt mondta nekik: „Elmenjek-e hadakozni Rámót-Gileád ellen?” Azok

azt felelték: „Feltétlenül menj el, és a tiéd lesz a város.”’

Az utolsó példánkban az asseurement felszólító mondatban található, ez pedig

csak akkor lehetséges, ha az asseurement igéhez tartozó, módhatározószó.

A XIII. századból csak egyetlen példánk van, egy XII. századi

szövegnek az 1295-ös kézirata (5). Itt viszont már az egész mondatra érvényes,

pragmatikai jelentéssel bíró, modális határozószóként van jelen az asseurement.

’Biztos vagyok benne, hogy el fogom vinni őket neki…’ Az ófrancia nyelvre

jellemző, hogy az igének a második helyen kell állnia a mondatban, előtte szinte

bármilyen elem állhat, melyet a beszélő az információközlés szempontjából

fontosnak tart (Marchello-Nizia 1999: 47). Ebben a mondatban a je ’én’ és a les

’őket’ (a példában az összevont jes alakot láthatjuk) is megelőzi az igét, vagyis

ha az igéhez tartozó határozószó lenne, akkor fordított szórendet kellett volna

alkalmazni. Vagyis az asseürement a mondaton kívül, előretolt helyzetben

KOÓS ESZTER


helyezkedik el. Ez valójában abból a szempontból érdekes, hogy a következő két

századból nem datálható az assurément modális határozószóként. Nem áll

rendelkezésünkre elég példa ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy földrajzi

variánsról van szó, esetleg stiláris vagy egyéb oka van az asseurement modális

használatának.

(5) Che me dirés dant Guïon l’Alemant

Que por bataille mar en ira avant

.I. chevalier qui son seignor deffent

Par vos li manc les trieves fermement

Ostages voel et asseürement

Jes liverrai vers lui tot ensiement (Le Couronnement de Louis 2404, XII.

század, 1295)1

’Biztos vagyok benne, hogy el fogom vinni őket neki…’

Két példát találtam módhatározószóként az asseurement határozószóra a XIV.

századból, és huszonkilencet a XV. századból. Leginkább vélekedést, hitet

kifejező ige mellett áll (croire ’hisz’) (6), de gyakran előfordul beszédet,

beszédtevékenységet kifejező ige mellett (dire ’mond’, répondre ’válaszol’,

parler ’beszél’) (7), illetve mozgást kifejező igékkel (9):

(6) LE JUIF.

En la foy de sainct Nicolas

Je l' ay fait, et non aultrement,

Et si croy tout asseurement

Que sainct Nicolas m' aidera.

MATHATIEL.

Je ne sçay, moy, quant ce sera,

Mais il n' est pas prest. (ANONYME, MIRACLE DE SAINT NICOLAS

ET D'UN JUIF, 1480, p. 106)

’Teljes bizonyossággal hiszem, hogy Szent Miklós megsegít.’

(7) S. JEHAN.

Or dictes asseürement,

Vouldrïés vous pas croyre a luy?

SAMUEL.

Certes, nostre maistre, oy,

Et selon sa loy voulons vivre. (anonyme, La Passion d'Auvergne, 1477,

p.87)

’vagy mondd meg biztosan, biztos módon…’

1 Boulogne-sur-Mer, Bibliothèque municipale 192 (f. 21a-38a). Daté du 16 avril 1295 (f. 334c).

Deux colonnes par page, 40 vers par colonne. Picard. http://www.uottawa.ca/academic/arts/lfa/

activites/textes/Couronnement/col2670.htm/

http://www.uottawa.ca/academic/arts/lfa/%20activites/textes/Couronnement/col2670.htm/

http://www.uottawa.ca/academic/arts/lfa/%20activites/textes/Couronnement/col2670.htm/



(8) Si marcherent l'un contre l'aultre les champions moult asseurement, et

s'entre rencontrerent devant le juge, et de prime face se gardoient l'ung

de l'aultre. (de LA MARCHE (Olivier) Mémoires t. 2, c.1470, 153)

’És a bajnokok nagyon/igen magabiztosan/határozottan mentek egymás

mellett…’

A mondatértékű határozószók vizsgálata szempontjából a XVI. századi szövegek

vizsgálatát különösen fontosnak tartják a nyelvészek, hiszen ebben az

időszakban ugyanaz a határozószó nemcsak referenciális elem lehet, hanem

pragmatikai funkciót is betölthet (Combettes 1997: 52). Ez egyrészt igaz az

assurément-ra is, hiszen ettől az időszaktól kezdve nemcsak módhatározószó

lehet, hanem pragmatikai funkciót betöltő modális határozószó is. Másrészt

viszont a XVI. századra az is jellemző, hogy megnő a példák száma, ahogy ezt

Combettes kutatásai is vagy a certainement határozószó vizsgálata is jól mutatja

(Koós 2012), a mi esetünkben viszont viszonylag kevés példa áll rendel-

kezésünkre. A certainement határozószónak sok olyan jelentése, használati köre

létezett a XVI. században, melyekkel mi az assurément esetében csak a XVII.

század végén, a XVIII. század elején találkozunk.

A XVI. századra jellemző, hogy bővül az igék köre, melyek mellett az

assurément módhatározószóként megjelenhet (9), de ezek a példák már egyre

gyakrabban kétértelműek. A 10-es példát kétféleképpen is értelmezhetjük: a

határozószó jelölheti a hazudás módját, és ekkor fordíthatjuk úgy, hogy

’határozottan hazudik’, illetve az assurément utalhat a beszélő vélekedésére is

’biztosan hiszem azt, hogy hazudik’.

(9) (...) c'est que nous recognoissions Jesus Christ estre tellement incorporé en

nous, et nous aussi en luy, que tout ce qui est sien, nous le pouvons

appeller nostre, et tout ce qui est nostre, nous le pouvons nommer sien.

Parquoy, nous nous osons promettre asseurément que la vie éternelle est

nostre, et que le royaume des cieux ne nous peut faillir, non plus qu'à

Jesus Christ mesme. (CALVIN Jean, Institution de la religion

chrestienne: livre quatrième, 1560, p. 376)

’…felismertük, hogy Jézus Krisztus egy velünk, és mi is vele, és minden,

ami az övé, azt mi is magunkénak mondhatjuk, és minden, ami a miénk,

azt az övének vallhatjuk. Ezért merjük biztosan megígérni, hogy miénk

az örökélet, és hogy nem hagy minket cserben a mennyek országa, és

maga Jézus Krisztus sem.’

KOÓS ESZTER


(10) LOUYSE. – Girard est-il à la maison ?

GENTILLY. – Nenny, il n'y a que son fils.

LOUYSE. – Voyez comme ce petit coquin est desja

fait au badinage, et comme il ment asseurement. Mais

dis-moy, où pourray-je trouver Girard? (TURNÈBE Odet de, Les

Contens, 1584, p. 84)

’– Girard itthon van? – Nem, csak a fia. – Nézze, hogy ez a kis huncut

máris, hogy tréfálkozik, és határozottan hazudik / biztosan hiszem azt,

hogy hazudik’

A XVI. századtól kezdve nemcsak módhatározószó lehet az assurément, hanem

modális jelentéssel bíró, mondatértékű határozószó is, és erre az időszakra az is

jellemző, hogy egyre gyakrabban áll mondatkezdő pozícióban. Jelölheti egy

esemény biztos bekövetkeztét (11). A határozószó jelentése az egész mondatra

kiterjed, annak igazolására szolgál, igazságértékének a bizonyítására. A beszélő

alátámasztja, megerősíti az állítását az assurément használatával, azt fejezi ki,

hogy hisz az állítás igazában, felvállalja azt (12). (Féron 2002)

(11) Desquelz en la presence Ledit Montjoye avec toute silence,

Asseurement Asseure(e)ment, comme au cas bien instruit,

Leur proposa le narre [l. narré] qui s'ensuit. (MAROT Jean, Le Voyage de

Venise, 1526, p. 54)

’A már említett Montjoye, halkan, a tanult módon, bizonyosan/bizonyára a

következő történet előadását javasolta.’

(12) Asseurement, il erre et grandement se fourvoye, qui croid celluy empire

estre plus long et permanent, lequel est faict et erigé par force, que

celluy qui est acquis et exaulsé par amytié. (DU SAIX Antoine, La

Touche naifve pour esprouver l'amy et le flateur inventée par Plutarque,

taillée par Erasme et mise à l'usage francoys...: Dédicace, 1537, p. 21)

’Biztosan/bizonyosan hiszem, tévelyeg és nagyon is téved az, aki azt hiszi,

hogy az olyan birodalom, mely erőn alapszik, tovább fennáll és

állandóbb/tartósabb, mint az, melyik barátságon alapul.’

4.2. Az assurément határozószó modális határozószói jelentésben A XVII. századtól kezdve nő a használati köre az assurément határozószónak,

mint modális határozószó. A korszak elején az assurément még nem fejez ki

valószínűséget, csak megerősíti, nyomatékossá teszi az állítást. Mme de Sévigné

biztos abban, hogy a receptje megkönnyebbülést hoz a barátnőjének.



(13) Vous ne ferez pas cette recette deux fois qu' assurément vous serez

soulagée et peut-être guérie. (SÉVIGNÉ Mme de, Correspondance: t. 2:

1675-1680, 1680, p. 705, 1679)

’Még kétszer sem kell elkészítenie ezt a receptet, és biztos vagyok abban,

hogy megkönnyebbülést fog hozni, talán még meg is gyógyul.’

A megerősítés egyik formája, hogy megismétli a beszélgetőtárs szavait, és

alátámasztja azt az assurément használatával, illetve nemcsak megismétli,

hanem fokozza is azt. A következő példában (14) a beszélő elfogadja a

partnerének a szavait, nem hoz fel ellene érveket, hanem ugyanabba az irányba

folytatja a társalgást, csak a saját történetével:

(14) – elle a monstré, respondit le jeune homme, une lettre que vous escriviez à

un certain druide nommé Climante qui est mort. – comment? S' escria

Polemas, Climante est mort? – il est mort assurément, respondit-il, et

moy-mesme je l' ay veu pendu par les pieds pres de la porte par où l' on

sort pour venir icy. (URFÉ Honoré d', L'Astrée: t. 4: 4ème partie: livres

1 à 12, 1627, p. 720)

’– Mutatott nekem egy levelet, válaszolt a fiatalember, amit Ön írt egy

bizonyos druidának, akit Climante-nak hívnak, és aki halott. – Hogyan?

– kiáltott fel Polémas, Climate halott? – biztos vagyok benne, hogy

halott, én magam láttam fellógatva a lábainál fogva arra a kapura,

melyen át ide lehet jönni.’

Monológ esetében ezt kiemelés használatával is megerősítik: hogy még inkább

nyomatékosítsák az állítást, a határozószó a kiemelésen belül is megjelenhet.

(15) Nous nous écrivons fort souvent, et c' est assurément la seule femme que

je croye dans le monde sincere et franche. (CHASLES Robert, Les

Illustres Françoises: histoires véritables, 1713, p. 502)

’Nagyon gyakran írunk egymásnak, és biztos vagyok benne, hogy ő az

egyedüli nő, akit én őszintének és becsületesnek tartok ezen a földön.’

A megerősítés másik fajtája esetében, a beszélő nem ismétli meg beszéd-

partnerének a szavait, hanem egy újabb érvvel támasztja alá a mondanivalóját.

Az újabb érv, szempont általában magyarázatul szolgál a korábban elhang-

zottakra. Vagyis a (16)-os példában a beszélő a car ’mert, mivel’ kötőszót

követő résszel magyarázza meg, hogy miért gondolta azt, hogy róla beszéltek a

szobában.

KOÓS ESZTER


(16) Ils parlérent assurément de moi ; car lorsqu' ils sortirent de sa chambre, ils

m' embrassérent fort tendrement l' un et l' autre, et m' assurérent de leur

amitié d' un air qui me fit croire qu' ils étoient instruits de ma naissance.

(CHASLES Robert, Les Illustres Françoises: histoires véritables, 1713,

p. 329)

’Biztos vagyok benne, hogy rólam beszéltek, mert amikor kijöttek a

szobából, egészen gyengéden megöleltek, és biztosítottak a

barátságukról oly módon, hogy sejtettem, hogy tudomást szereztek a

születésem módjáról.’

Az assurément eldöntendő kérdésre adott válaszként önállóan, illetve az igen és

nemmel együtt is megjelenhet, egy időből datálhatók az első példák erre a két

használatára (1630, 1627). Mint ahogy láttuk, a voire, certes (Rodríguez

Somolinos 1995, 2005, 2006), certainement (Koós 2012) esetében, a határozó-

szó mindig jóval előbb megjelent az igen, nem mellett, mint önállóan. Ha az

igen, illetve nemmel áll együtt az assurément, akkor két eset lehetséges: hol

információkérésről, hol megerősítés kéréséről van szó. Ebben az esetben az oui

’igen’ jelöli a megerősítést, az assurément csak alátámasztja, hangsúlyozza azt

(17-18). A beszélő egy fokozott megerősítéssel él egy egyszerű igennel

szemben, amit a megerősítés egy gyengébb formájának érez, hangsúlyozza

egyetértését, anélkül, hogy elkötelezné magát a mondanivaló mellett (Rodríguez

Somolinos 2006: 64).

(17) (…) mon compere, il y a des dames fort peu sages qui m' ont desrobé mon

chapeau sans suject: ne seray je pas bien fondé à les faire apeller pour

me le rendre ? Ouy asseurement, mon bon amy, respondit le sergent,

dites moy leur nom et leur domicile, je leur iray porter un exploict.

(SOREL Charles, Le Berger extravagant, 1627, p. 223)

’barátom, néhány kevésbé bölcs hölgy minden ok nélkül ellopta a

kalapomat, segítene nekem és visszakérné tőlük? Igen bizonyosan,

barátom, válaszolta a végrehajtó, mondja meg a nevüket és a címüket, és

kiviszek nekik egy idézést.’

(18) GÉRONTE.

Mais elle n'avoit point de fils quand je suis parti.

MERLIN.

Elle n'en avoit point ?

GÉRONTE.

Non assurément.

MERLIN.

Il faut donc que ce soit sa fille. (REGNARD Jean-François, Le Retour

imprévu, 1700, p. 157)

’– De egyáltalán nem volt fia, amikor eljöttem. – Egyáltalán nem volt?

– Nem bizonyosan. – Akkor a lánya lehet.’



Az assurément önálló használata esetén a határozószó jelentése erősebb egy

egyszerű igennél, a beszélő meggyőződését fejezi ki, hogy egyetért a

beszédpartner szavaival:

(19) ARGAN.

(…)Ils disent que c'est un grand jeune garçon bien fait.

ANGÉLIQUE.

Oui, mon père.

ARGAN.

De belle taille.

ANGÉLIQUE.

Sans doute.

ARGAN.

Agréable de sa personne.

ANGÉLIQUE.

Assurément. (MOLIÈRE, Le Malade imaginaire, 1673, p. 296)

’– Azt mondják, hogy egy jó kiállású fiatalember. – Igen, apám. – Jó

vágású. – Kétség kívül. – Kellemes a természete. – Minden bizonnyal.’

Az assurément felsőfokú szerkezetek módosítójaként pozitív vagy negatív

ítéletet hordoz, és időnként bizonyos meglepettséget is kifejez a beszélő részéről

(Gezundhajt 2000: 229):

(20) Lisbonne est située près de l' embouchure du Tage, en un lieu

extrémement divertissant: c' est assurément une des plus belles villes de

l' Europe. (TYSSOT DE PATOT Simon, Voyages et avantures de

Jacques Massé, 1710, p. 27)

’Lisszabon a Tajo torkollatához közel helyezkedik el, egy szerfelett

mulatságos helyen, és minden bizonnyal Európa egyik legszebb városa.’

A XVII. század második felétől kezdve, bizonyos kontextusban, az assurément

határozószó megerősítést kifejező jelentése gyengül. Mint ahogy Anscombre

arra rávilágított, ha egy állításnak megerősítésre van szüksége, akkor ezzel azt is

kifejezi a beszélő, hogy szüksége van erre az állításra, vagyis más részéről, a

beszédpartner részéről támadhatónak érzi. Ebben a helyzetben alakulhatnak át a

megerősítést kifejező nyelvi jelek megengedést kifejező jelekké (Anscombre

1981: 118). A kezdetben megerősítést, illetve a beszélő bizonyosságát kifejező

elemek új jelentést kezdenek hordozni: feltevést, kétkedést, valószínűséget is

kifejezhetnek. Ez az alapja az assurément megengedést kifejező értékének a

kialakulásának.

Ducrot klasszikus példája ezt a megengedést szemlélteti, és egy olyan ’p

mais q’ (’p de q’) szerkezetű mondaton alapul, melyben az első tag (p) egy (r)

következtetés érveként szolgál, a második tag (q) pedig az (r) következtetés

KOÓS ESZTER


ellentétjének az érveként (Ducrot 1984: 229-231). Certes, il fait beau, mais j’ai

mal au pied. ’Az igaz, hogy/Persze, szép idő van, de fáj a lábam.’ Ducrot

elemzése szerint ez a mondat két beszélőt takar:

E1 jó idő van → síelni kell menni

E2 fáj a lábam → nem akarok síelni menni

A beszélő egyetért az E1-es érveléssel, elismeri, hogy szép idő van, sőt ezt meg

is említi beszédében, de magára nézve nem tartja azt érvényesnek, nem tartja

igaznak. A példában a certes ’bizonyára, persze’ segítségével jön létre a

megengedés aktusa. A beszélő elfogadja a beszélgetőtársának a szavait, idézi is

azokat (vagy ha nem dialógusról van szó, akkor a saját szavait egy

elbeszélésben). Az assurément a mais ’de’ kötőszótól kapja a megengedő

értékét.

Rodríguez Somolinos arra is rávilágít a certes határozószó vizsgálata

során, hogy a megerősítést kifejező certes, a mi esetünkben assurément és a

megengedést kifejező assurément használata igen közeli: a kettő közötti

különbség a beszélői elkötelezettség mértékéből fakad, abból, hogy hogyan

viszonyul a beszélő a p gondolathoz egy assurément p szerkezetben (Rodríguez

Somolinos 1995: 54). A megerősítést, nyomatékosítást kifejező assurément

esetében erősebb a beszélő elkötelezettsége a mondanivaló felé. Ami a

megengedést kifejező assurément-t illeti, a beszélő csak részben, csak

ideiglenesen fogadja el azt, hogy aztán a mais segítségével még erősebben

érvelhessen (21, 22).

(21) Nous sommes enfin arrivez au palais de son excellence, au milieu d' une

foule incroiable de peuple: on ne voioit que des têtes. La ville est

asseurément fort peuplée ; mais ce n' est pas encore Paris. (CHOISY

ABBé François-Timoléon de, Journal du voyage de Siam fait en 1685 et

1686, 1687, p. 341)

’Végre megérkeztünk őexcellenciája palotájába, hihetetlen tömeg vett

minket körbe, mindenütt csak fejeket láttunk. Minden bizonnyal a város

igen népes, de még nem olyan, mint Párizs.’

(22) Cette dame asseurément estoit dans toute l' innocence possible ; mais

neantmoins elle estoit coupable en apparence. (PURE ABBé Michel de,

La Prétieuse ou le Mystère des ruelles: parties 1-2, 1656, p. 111)

’Ez a hölgy minden bizonnyal maga volt az ártatlanság, de mégis látszatra

bűnös volt.’

Az assurément feltételes mondatokban is megjelenhet, jelentése a mondaton

belül elfoglalt pozíciójától függ. A (23)-as példában mondatkezdő pozícióban

található a si ’ha’ feltételes kötőszó előtt, a (24)-es példában pedig a főmondat



elején. Ebben a két példában nem a leírt helyzetre vonatkozik a határozószó,

hanem inkább arra, hogy a feltétel és a következmény biztosan bekövetkezik.

(Guimier 1996: 119)

(23) Assurément si Lavardin et D' Harouys faisaient l' article de la gazette, vous

y auriez vu mon arrivée et mon départ. (SÉVIGNÉ Mme de,

Correspondance: t. 2: 1675-1680, 1680, p. 120, 1675)

’Biztos vagyok abban, ha Lavardin és D’Harouys megírták volna a cikket,

olvashatott volna az érkezésemről és az indulásomról.

(24) (…) je croy que si nostre armée les fust allé promptement investir,

assurément ils eussent ouvert leurs portes. (URFÉ Honoré d', L'Astrée: t.

4: 4ème partie: livres 1 à 12, 1627, p. 601)

’Hiszem, ha a seregünk gyorsan bekerítette volna őket, bizonyosan

kinyitották volna a kapukat.’

De vannak kétértelmű példáink is: ha az assurément határozószó az ige mögötti

pozíciót foglalja el a főmondatban, a szituáció valószínűségét, lehetséges voltát

jelentheti (25).

(25) (…) et il seroit assurément tombé en apoplexie lorsqu' il y tomba, si on lui

avoit dit la plus agréable nouvelle du monde. Je serois assez fâché qu' il

mourût. (BUSSY-RABUTIN Roger de, Les Lettres de messire Roger de

Rabutin, comte de Bussy: t. 3: 1666-1672, 1672, p. 537, 1672)

’(…) valószínűleg megütötte volna a guta, ha elmondtuk volna neki a

világ legjobb hírét. Elég mérges lennék, ha meghalt volna.’

Az első két esetre, amikor az assurément bizonyosságot fejez ki, már az 1600-as

évek elejéről vannak példáink, az utóbbi esetre viszont, amikor már kétkedést is

kifejezhet, csak a század második feléről (1667). Itt valójában számunkra nem az

fontos, hogy feltételes mondatban szerepel a határozószó, hiszen a jelentését

nem ettől kapja, ezzel a példával csak azt szemléltetem, hogy történetileg is

később jelenik meg a határozószó az utóbbi pozícióban, az ige mögött, amikor

már valószínűséget is kifejezhet.

Feltételezhetjük, hogy létezik olyan szintaktikai helyzet, melyben az

assurément valószínűséget is kifejezhet. Ezekben az esetekben a határozószó

vagy az ige mögött (26) vagy a főige és a befejezett melléknévi igenév (participe

passé) között (27) helyezkedik el összetett igeidő esetén. Vagyis az assurément a

XVII. század második felére nemcsak bizonyosságot, hanem valószínűséget,

kétséget is kifejezhet, ami a mi esetünkben egy meggyengült bizonyosságot

jelent: sok esetben úgy írhatnánk körül a jelentését, hogy ’nagyon valószínű, de

nem biztos’. A (26)-os példában Mme de Sévigné és a barátnőjének egymás

iránti szeretetéről van szó, és arról, hogy ha a barátság, amit iránta érez,

semmivé válna, az feltehetően nagyon meglepő változás lenne. A beszélő nem

KOÓS ESZTER


fogadja el, magára vonatkozóan nem érzi érvényesnek a mondat igazságértékét,

amelyre a határozószó vonatkozik.

(26) Vous me demandez, ma bonne, comment je vous aime, et que ce serait une

étrange chose que, m' aimant comme vous faites, l' amitié que j' ai pour

vous fût devenue de tout à rien ; ce serait assurément un changement

tout à fait surprenant. (SÉVIGNÉ Mme de, Correspondance: t. 2: 1675-

1680, 1680, p. 850, 1680)

(27) (…) à propos de cela, madame, je ne pense pas qu' il y ait au monde une

personne plus generalement estimée que vous ; vous estes les délices du

genre humain, l' antiquité vous auroit dressé des autels, et vous auriez

asseurement esté deesse de quelque chose. (BUSSY-RABUTIN Roger

de, Les Mémoires de messire Roger de Rabutin, comte de Bussy: t. 2,

1696, p. 336)

’Asszonyom, nem gondolom, hogy lenne még a földön bárki, aki ilyen

széles körben nagyra becsült, ön az emberi nem minden gyönyörűsége,

az ókorban oltárokat emeltek volna önnek, és nagy valószínűséggel

valaminek az istennője lett volna.’

Az assurément határozószónak, mint igéhez tartozó módhatározószónak, a

száma lecsökken a XVII. század végére, a XVIII. század elejére: leginkább

tagadó mondatokban találkozhatunk ezzel a jelentésével (28). Ez alátámasztja

Traugott (1989: 52) azon elméletét, hogy grammatikalizáció esetén a régebbi

jelentés hajlamos negatív környezetben tovább fennmaradni: „In the interest of

saving space I have not considered the development of the epistemics in the

environment of negatives, but this is a rich context for further study, especially

as the older meanings tend to be maintained longer in negative environments; cf.

the maintenance of the volitional sense of will in We won’t go, and the relative

paucity of epistemic (as opposed to deontic) must not and especially mustn’t in

British English.”

(28) Il doit être parti présentement, et vous devez avoir retrouvé, ma bonne,

votre repos et votre santé, car de me faire croire que vous vous portez

bien dans ces agitations, c' est ce que je ne croirai pas assurément ; il

faut donc penser à se remettre. (SÉVIGNÉ Mme de, Correspondance: t.

3: 1680-1696, 1696, p. 35, 1680)

’Mostanra már el kellett utaznia, és ön, kedvesem, meglelhette a

nyugalmat és az egészségét, mert elhitetni velem, hogy ilyen izgalmak

közepette is jól van, ezt biztosan nem fogom elhinni, gondoljon tehát a

pihenésre.’

De az assurément modális határozószóként is megjelenik tagadó mondatban,

azaz negatív környezetben, de ilyenkor az egész mondatra vonatkozik, és a



helyzet valószínűségét erősíti (29). Míg az előbbi esetben szintaktikailag a ne…

pas tagadó szerkezeten kívül helyezkedik el, addig ez utóbbi esetben azon belül.

(29) -si ces femmes que vous admirez, reprit le boiteux, ont les attraits des

nymphes de Diane, elles n'ont assurément pas la chasteté. (LESAGE

Alain-René, Le Diable boiteux, 1726, p. 462)

’Ha a hölgyek, akiket csodálsz, mondta a sánta, Diana nimfáinak a

vonzerejével is bírnak, valószínű, hogy a tisztaságukkal nem.’

5. Összegzés Tanulmányomban az assurément határozószó történeti változásának különböző

szakaszait mutattam be, és az adott időszakokra leginkább jellemző használatát.

Megállapíthatjuk, hogy az assurément fejlődése párhuzamos a többi modális

határozószó fejlődésével: igéhez tartozó módhatározószóból alakult ki a későbbi

modális jelentése. A kevés korai példa is azt mutatja, hogy az assurément

eredetileg módhatározószó volt, viszont a Frantext első szövegeitől kezdve

modális határozószóként is jelen van. Ami ezt a használatát illeti, láttuk, hogy

először csak az állítás nyomatékosítását és a beszédpartner szavainak a

megerősítését fejezte ki, a kétség, valószínűség kifejezése csak később alakult ki.

Közbeeső állomásként megfigyelhettük, hogyan viselkedik feltételes

mondatokban, illetve, hogy megengedést is kifejezhet.

Hivatkozások

Anscombre, Jean-Claude 1981. Marqueurs et hypermarqueurs de dérivation

illocutoire: notions et problèmes, Cahiers de linguistique française 3, 75–

124.

Combettes, Bernard 1995. Approche diachronique des adverbiaux contextuels,

LINX 32, 33–50.

Combettes, Bernard 1997. Quelques caractéristiques de l’évolution «des

adverbiaux contextuels» au XVIe siècle, L’Information grammaticale 74,

52–56.

Combettes, Bernard 2006. Du niveau textuel au niveau énonciatif dans la

grammaticalisation: le rôle du contexte, Langue française 149, 48–60.

Dér Csilla Ilona 2005. Grammatikalizációs folyamatok a magyar nyelvben –

elméleti kérdések és esettanulmányok, Doktori (PhD-) disszertáció,

http://doktori.btk.elte.hu/lingv/der/diss.pdf

Ducrot, Oswald 1984. Le dire et le dit, Paris, Minuit.

Féron, Corinne 2002. Le renforcement de l’assertion dans Le voir dit de

Guillaume de Machaut, L’Information grammaticale 92, 23–30.

Gezundhajt, Henriette 2000. Adverbes en -ment et opérations énonciatives:

analyse linguistique et discursive. (Sciences pour la communication. 59.)

Berne, Peter Lang.

Guimier, Claude 1996. Les adverbes du français: le cas des adverbes en -ment,

Gap-Paris, Ophrys.

http://doktori.btk.elte.hu/lingv/der/diss.pdf

KOÓS ESZTER


Hansén, Iah 1982. Les adverbes prédicatifs français en -ment, Usage et emploi

au XXe siècle, Romanica Gothoburgensia XIX, Acta Universitatis

Gothoburgensis, Göteborg, Rundqvists Boktryckeri.

Koós Eszter 2012. L’évolution de l’adverbe certainement en diachronie. Bárdosi

Vilmos szerk., Tanulmányok 1. Budapest, 183–198.

Marchello-Nizia, Christiane 1999. Le français en diachronie: douze siècles

d’évolution, Paris, Ophrys.

Marchello-Nizia, Christiane 2006. Grammaticalisation et changement

linguistique, Bruxelles, DeBœck.

Molinier, Christiane & Levrier, Françoise 2000. Grammaires des adverbes.

Description des formes en -ment, Genève-Paris, Droz.

Rodríguez Somolinos, Amalia 1995. Certes, voire: l’évolution sémantique de

deux marqueurs assertifs de l’ancien français, LINX, 32, 51–75.

Rodríguez Somolinos, Amalia 2005. From Certainty to Doubt: the Evolution of

the Discourse Marker Voire in French. Skaffari J., Peikola M., Carroll R.,

Hiltunen R. & Wårvik szerk., Opening windows on texts and discourses of

the past. Amsterdam, John Benjamins, 301–317.

Rodríguez Somolinos, Amalia 2006. Voire, modalisation de vérité et

renforcement de l’assertion (XIVe-XVIe siècles), Langue française 149, 61–

76.

Rodríguez Somolinos, Amalia 2010. L’évolution de apparemment en français: la

formation d’un marqueur d’attitude énonciative, In: Combettes B. & Guillot

C. & Oppermann-Marsaux E. & Prévost S. & Rodríguez Somolinos A.

(éds.) (2010), Le changement en français, Études de linguistique

diachronique (série Sciences pour la communication), Berne, Peter Lang,

345–361.

Rodríguez Somolinos, Amalia 2011. Assertion de la vérité et engagement du

locuteur: l’évolution de voirement et de vraiment en français (XII-XVIIe

siècle), Langages 184, 91–110.

Traugott, Elizabeth Closs 1989. On the Rise of Epistemic Meanings in English:

An Example of Subjectification in Semantic Change, Language 65, 31–55.

Traugott, Elizabeth Closs 2004. Le rôle de l’évolution des Marqueurs Discursifs

dans une théorie de la grammaticalisation, In: Fernandez-Vest, M.M.J. &

Carter-Thomas, S. (szerk.) (2004), Structure Informationnelle et Particules

Énonciatives. Essai de typologie, Paris, L’Harmattan, 295–333.

Traugott, Elizabeth Closs 2006. Historical aspects of modality, In: Frawley W.

(szerk.) (2006), The expression of Modality, Berlin–New York, Mouton de

Gruyter, 107–139.

Koós Eszter Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Nyelvtudományi Doktori Iskola [email protected]

Birtokos szerkezetek a kizzuwatnai luviban: kontaktushatás vagy belső

változás?

Simon Zsolt

1. A probléma1 Az i.e. II. évezredben Kis-Ázsia déli, nagyjából a későbbi Kilikia Pediasnak

megfelelő, de ekkor még Kizzuwatnának hívott vidékén az indoeurópai

nyelvcsalád anatóliai ágához tartozó luvi nyelvnek a modern kutatók által

kizzuwatnainak nevezett nyelvjárását beszélték (a luvi dialektológiához és az itt

követett nevezéktanhoz ld. Yakubovich 2009: 15–73).2 Ezen luvi nyelvjárást a

többitől elkülönítő egyik sajátossága az volt, hogy kiesett belőle a megörökölt

birtokosrag és helyette a birtokkal esetben és nemben egyeztetett ún. birtokos

melléknevet használtak, melynek szuffixuma -ašša/ī- volt. Többes számú

birtokos esetén ezt a szuffixumot egy -nz- elem is követte:3


Nyelvészeti Tanszék – Magyar Nyelvészeti Tanszék. Piliscsaba. 157–167. 1 Jelen dolgozat a Barcelonai Egyetem „Los ’dialectos lúvicos’ del grupo anatolico indoeuropeo:

aproximaciones genéticas y areales” kutatási programja keretében jött létre. Köszönetem fejezem

ki Diether Schürrnek, aki rendelkezésemre bocsájtotta kéziratát. 2 Egyik névtelen lektorom szerint jeleznem kellett volna, hogy „általános nemzetközi megnevezés

szerint” az ékírásos luviról van szó. Valójában a kutatás mai állapotában az „ékírásos luvi” egy,

pusztán az alkalmazott írásrendszerre utaló megjelölés, a „kizzuwatnai luvi” viszont dialektológiai

megjelölés, és a kettő közel sem azonos: így például az „ékírásos luvi”-ba tartozik az ištanuwai

luvi nyelvjárás is. 3 A példamondatok a következőképp épülnek fel: az első sor a szövegkiadás, a második sor a

normalizált átírás, a harmadik sor a morfológiai elemzés (a lipcsei szabályok szerint), a negyedik a

fordítás (saját, eredeti nyelvből). Kivételt képeznek a hurri példamondatok, ahol a jelszintű átírást

a mélyszerkezeti forma követi, s a morfológiai elemzés már erre hivatkozik.

SIMON ZSOLT


(1) KUB 35.45 ii 9 (CTH 760.II.2.A) és KUB 35.19, 15’ (CTH 762.4) (Starke

1985: 152, 162)

DINGIRMEŠ

-ašša-nz-ati waššarahit-ati

isten-ašša-nz-ABL kegy-ABL

’az istenek kegyelméből’4

A kutatás újabban mind a birtokos melléknevet, mint olyat, mind az -nz- elem

eredetét a szintén ókori keleti hurri nyelv hatásának tudja be (előbbihez ld. már

Stefanini 1969: 298–302; Luraghi 2008; utóbbihoz Yakubovich 2009: 50–53), s

ezt a feltevést már történeti rekonstrukciók alapjául is megtették (például

Yakubovich 2009: 53 szerint így a hurri lakosság megelőzte a luvit, s a hurrik

fokozatosan átvették a beérkező luvik nyelvét). Jelen dolgozat azt a kérdést járja

körül, hogy valóban hurri hatással kell-e számolnunk vagy elegendőek-e belső

okok e változás magyarázatára. A §2 a kérdés történeti problémáit mutatja be

röviden, ezt követi a részletes nyelvészeti elemzés (§3), a §4 pedig a

kontaktushatás-elmélet másik változatát (a tyrrhén nyelvvel operálót) elemzi

kritikailag. A dolgozatot a következtetések (§5) zárják le.

2. A történeti kétségek A feltevés kiindulópontja, hogy Kizzuwatnát általában kevert, luvi–hurri

lakosságú területnek írják (vö. pl. Goetze 1940: 4–8; Wilhelm 1999; Popko

2008: 148; Bryce 2009: 392; Yakubovich 2009: 51, de a vélemények eltérnek,

mely nyelv volt is itt előbb és mikortól). Ez a kérdés egy önálló vizsgálatot

igényel, de az erre hagyományosan felhozott nyelvi bizonyítékok (elszórt hurri

személynevek a régióból, hurri jövevényszavak a kizzuwatnai luvi

nyelvjárásban, hurri befolyás a kizzuwatnai luvi rítusszövegekben) aligha

elégségesek ennek bizonyítására: az elszórt személynevekből, valamint a

jövevényszavakból még nem következik a vegyes lakosság, a rítusszövegek

hurri hatása pedig betudható lenne egy kései fejleménynek, amikor is

Kizzuwatna a hurri Mitanni állam érdekszférájába került.

De még ha vegyes lakosságú is volt Kizzuwatna, ilyen mértékű hatás

csak széleskörű kétnyelvűség esetén jöhetett létre. Ám mivel a kizzuwatnai luvi

már a hagyományozódás kezdetén (kb. i.e. XVI/XV. sz.) e szerkezetet mutatja

fel, a kétnyelvűség csak ez elé lenne datálható (Luraghi 2008: 148). Sajnálatos

módon azonban nem állnak rendelkezésre történeti forrásaink e régió (nagyjából

Kilikia Pedias és attól északra) etnikai összetételéről ebben az időszakban, ezért

a kétnyelvűség közvetlen módon sem nem bizonyítható, sem nem cáfolható. Azt

azonban tudjuk, hogy ekkortájt a hurrik elterjedésének legnyugatibb határa még

jóval keletebbre (Haššum), ill. délkeletebbre húzódott (Orontész völgye, Mukiš;

vö. Wilhelm 1989: 12–13, 2008: 186–193; Richter 2004: 285–290; legújabban

4 Mivel az abl. ragja a luviban nem különbözik singularisban és pluralisban, megjegyzendő, hogy

az -nz- szuffixumon kívül az íráskép (DINGIRMEŠ) teszi világossá, hogy többes számról van szó.

BIRTOKOS SZERKEZETEK A KIZZUWATNAI LUVIBAN


öf. Ahmed 2012: 167–217, kül. 203).5 Így pedig sem hurri lakossággal, sem

hurri–luvi kétnyelvűséggel nem számolhatunk Kizzuwatnában.

3. A nyelvi kétségek 3.1. Az -ašša/ī- A hurri hatás Stefanini 1969: 299 és Luraghi 2008: 145 szerint abban lenne

megfogható, hogy a birtokos is felveszi az esetragokat, mint a hurriban, vö.

(vastagon szedve; a morfológiai elemzés zárójelei a fonológiai folyamatok révén

kieső elemeket jelölik):

(2) KUB 29.8 iii 39 (CTH 777.2.A, Haas 1984: 97, az analízishez vö.

Yakubovich 2009: 52)

i-ni-pa-a-i ha-a-ša-ra-a-i

eni-v(e)-āe hāžar(i)-āe

isten-GEN-INS olaj-INS

’az isten olajával’

Ezt azonban nem lehet hurri hatásnak betudni, mégpedig a következő okok miatt

(Yakubovich 2008: 196–202 sem fogadja el, de különösebb érvek nélkül):

A szóban forgó képző indoeurópai eredetű melléknévképző, amely jól

adatolt más anatóliai nyelvekben is, e nyelvekben produktív melléknévképző,

jelentése ’-i; -os, -es, -ös; valamihez tartozó’ (pl. a hettitához ld. Hoffner–

Melchert 2008: 56).6 A kizzuwatnai luvi nyelvjárás közelebbi rokonságában, az

anatóliai nyelvek ún. luvikus csoportjában, azaz a vaskori luvi nyelvjárásban, a

lyk nyelvjárásokban, a kárban és a sidéiben is rendelkezik azzal a funkcióval,

hogy helyettesítheti a birtokos ragot, csakhogy ezekben a nyelvjárásokban, ill.

nyelvekben ez nem váltotta fel a birtokos ragot, csak alternatívaként van jelen

(ld. rendre Melchert 2003: 187–188; Melchert 2008: 52; Adiego 2007: 313–314;

Simon 2013). Következésképp e kettős funkciónak már mindezen nyelvek közös

ősében, az ún. ősluvikusban jelen kellett lennie, amelyet nem lehet i.e. 2000-nél

későbbre datálni7 és jelen tudásunk szerint földrajzilag legalább Kis-Ázsia teljes

5 A hurrikat Közép-Anatóliában az óasszír szövegek alapján csak néhány elszigetelt személynév

képviseli, melyekből nem következik a nyelvi jelenlét (Wilhelm 2008: 182–186, kül. 185–186; vö.

még Richter 2004: 290–291). Nem tárgyalom a hurrik újból és újból feltételezett ciprusi jelenlétét,

melyet eddig még senkinek sem sikerült bizonyítania (ld. kül. Egetmeyer 2009: 86–88 kritikáját,

irodalommal). 6 Joggal merülhet fel a kérdés, hogyan bizonyítjuk egy képző produktivitását egy adott holt

nyelvben. Jelen esetben ezt az bizonyítja, hogy e képző egykorú személy- és földrajzi nevekhez is

járul. 7 Ez természetesen csak egy kerekített és becsült dátum, amely azon alapszik, hogy e nyelvek

legkésőbb az ún. kárum-korszakra (kb. i.e. XX–XVIII. sz.) már elkülönültek, mivel ekkor már

ismerünk luvi jövevényszavakat az Anatóliában tevékenykedő asszír kereskedők szöveg-

hagyományából.

SIMON ZSOLT


déli részét magába foglalja.8 Más szavakkal, a hurri hatásnak ekkor és ekkora

területen kellett volna érvényesülnie, ami történetileg teljes biztonsággal

kizárható (ld. mint fent).

Luraghi (2008: 148–149) azonban úgy érvel, hogy amikor a

Kizzuwatnába érkező luvik hurri hatásra kétnyelvűek lettek s elvesztették a

birtokos ragot, a helyébe kialakult birtokos melléknév hullámszerűen terjedt el a

rokon nyelvek között. Ez nem csak a §2 már tárgyalt történeti okai miatt

valószínűtlen, hanem azért is, mert a lyk A nyelvben e képző alakja -ahe/i-, a

kárban csak -ś- (melynek hangértéke nem világos, de sem nem [s], sem nem [š],

vö. Adiego 2007: 250–251), a sidéiben pedig -aś- (valamilyen palatalizált

szibilánssal, Simon 2013), vagyis nem evidens, hogy egy [assa/ī] hangalakú

szuffixum funkciójának kiterjesztése mennyiben befolyásolhatta volna a lyk

vagy a kár vagy a sidéi képző funkcióját. Természetesen lehetne úgy érvelni,

hogy a hatás idején ezen képzők formailag még közelebb álltak az ősluvikus

alakhoz (*-asso/ī-), vagyis nem lett volna hangalaki akadálya a hatásnak, de ezt

se bizonyítani, se cáfolni nem lehet, mivel semmit nem tudunk a vonatkozó

hangváltozások abszolút kronológiájáról.

Bármi is volt azonban a hangalak, a funkció átvételéhez elenged-

hetetlenül szükséges kétnyelvű beszélők feltételezése luvi–lyk, luvi–kár és luvi–

sidéi viszonylatban. Az utóbbi két esetet lehetne azzal magyarázni, hogy egy

hettita–luvi kétnyelvű elit által irányított birodalomban éltek a késő bronzkorban

(akár Arzawában akár Karkišában beszélték a kár elődjét)9 – például úgy tűnik, a

birodalmi elit által beszélt luvi valóban hatott is nyelvileg a sidéire (a

rhotacizmus, valamint a plur. nom. és acc. összeolvadásának formájában,

részletesen ld. Simon 2013). Ám a lykök elődei sosem voltak ilyen történeti

helyzetben. Más szavakkal, luvi–lyk kétnyelvűség jelenleg nem bizonyítható,

így nem világos, miként hathatott volna a luvi nyelvhasználat a lykre.10

8 A Hettita Birodalom idején a luvit Kizzuwatnában és attól északra az ún. Alsó Országban

(továbbá északabbra a Sakarya-folyó mentén és a hettita törzsterületeken is) beszélték, tőlük

nyugatra a sidéit (ill. annak előfutárát), tőlük nyugatra a későbbi Lykiánál nagyobb területen a lyk

dialektusok ősét (az ún. Lukka-népek) és tőlük nyugatra a kárt (ill. annak elődjét), vagy

Arzawában vagy Karkišában. Egyelőre nem lehetséges megmondani, hogy mely régió volt a

luvikus nyelvek ennél szűkebb értelemben vett őshazája. 9 Újabban ezt Hawkins 2013: 3 „somewhat extreme conclusions”-nak titulálta, ám érvek nélkül. 10 Körmönfontan fel lehetne tenni természetesen azt is, hogy a jelenség a luvi által befolyásolt

kárból és/vagy sidéiből került a lykbe (mintegy a kétoldali szomszédságból), amelyhez fel lehetne

hozni alátámasztásul, hogy Lykaonia révén a Lukka-népek a sidéivel északról is határosak voltak.

Mindez azonban nyilvánvalóan spekuláció, hiszen gyakorlatilag semmit sem tudunk az esetleges

kár-lyk, ill. lyk-sidéi nyelvi érintkezésekről. Schürr 2013 szintén a kizzuwatnai luviból kiinduló

areális hatásnak tekinti (sok más egyéb jelenséggel együtt, melyet ő együttesen Südküsten-

Wanderungnak hív, elismerve azonban, hogy nehézkes az öröklött és az areális jelenségek

szétválasztása) és a (pamphyliai görög nyelvjárás megérkezte előtti) partmenti közlekedést és

kereskedelmet tekinti a terjedés motorjának. Míg ez kifejezetten kedvez a szavak diffúziójának,

aligha alkalmas inflexiós morfológiai, ill. morfoszintaktikai jelenségek terjedésére, mivel az

kétnyelvűséget kíván meg. A Südküsten-Wanderung, mint olyan nyelvészeti kérdésének (vagyis



3.2. Az -nz- A hagyományos magyarázat szerint az -nz- a kizzuwatnai luvi plur. commune

ragokban (a számokat illetően indifferens abl. kivételével) megtalálható – de

történetileg különböző eredetű – °nz° fonémasor önálló morfémaként való

újraértelmezéseként jött létre, amely a singularisban viszont nem fordul elő

(Melchert 2000: 178-179), vö. (a vocativus nélkül, a zárójelezett részek csak az

írásképben jelennek meg):11

singularis pluralis

nom. c. -š -nzi

acc. c. -n -nz(a)

nom.-acc. n. -n, -Ø -a, -Ø

erg. -antiš -antinzi

dat.-loc. -i, -a -anz(a)

abl.-instr. -ati

Yakubovich (2009: 50–53) szerint azonban az így létrejött TŐ+ESET+SZÁM

morfémasor (TŐ-ašša-nz-) tipológiailag nagyon ritka (Greenberg 39. számú

univerzáléját követve, vö. Greenberg 1963: 95: a TŐ+SZÁM+ESET sorrend

„almost always” érvényesül) és ezért különleges magyarázatot igényel. Ő a

forrást a hurri nyelvben leli meg, ahol a birtokos ragot követi egy, a birtokkal

egyeztetett esetrag (ez az ún. Suffixaufnahme), többes számú birtokos esetén

pedig a többes szám jelét követi a birtokos esetrag, ezt pedig az egyeztető rag (a

morfológiai elemzés zárójelei a fonológiai folyamatok révén kieső elemeket

jelölik):

(3) KUB 29.8 iii 7-9, CTH 777.2.A, Haas 1984: 94 (kiegészítés a KUB 29.8

iii 16–18 alapján, az analízishez vö. Yakubovich 2009: 52)12

da-a-du-ga-ra-a-i DINGIR.MEŠ-na-ša-a-[(e tar-šu-wa-na-ša-a-e)]

tadugar(i)-āe en(i)-n(a)-až-(ve)-āe taržuwan(i)-n(a)-až-(ve)-āe

kölcsönös szeretet-INS isten-na.PL-PL-GEN-INS ember-na.PL-PL-GEN-INS

’az istenek és emberek kölcsönös szeretetével’

De amint a fenti példa is mutatja, a fonológiai folyamatok miatt a felszíni

szerkezetben sok esetben már nem látszik a birtokos rag, ezért látszólag az

mi öröklött és mi areális ezekben a nyelvjárásokban) természetesen további kutatások tárgyát kell

képeznie, melyre másutt kívánok visszatérni. 11 Egyik névtelen lektorom szerint a „pl. commune” „terminus-kapcsolat” „legalábbis pongyola”.

Valójában ez majd’ egy évszázada az anatóliai leíró nyelvészet egy terminus technicusa. 12 A vitatott funkciójú és elnevezésű („(határozott) névelő”, „relátor”, stb.) -ne- (sg.) / -na- (plur.)

rag megnevezésétől, mint a dolgozat szempontjából lényegtelen kérdéstől, eltekintettem.

SIMON ZSOLT


egyeztető rag a többes szám jelét követi, s Yakubovich szerint a luvi szerkezet

épp ennek a kalkja lenne: hurri -až-āe = luvi -(a)nz-adi.

Ezzel a magyarázattal azonban több probléma is van. Először is,

módszertani. A tipológia csak tendenciákat jelent, és ha valami nem felel meg a

tipológiai tendenciáknak, abból cáfoló erejű bizonyíték még nem következik.13

Másodszor is, problémás a hurri oldal. A hurriban sok esetben látszik a

felszíni szerkezetben a birtokos rag, tehát nem világos, hogy kiválthatott volna-e

ilyen változást egy másik nyelvben (a ragokhoz vö. pl. Giorgieri 2000: 217;

Wegner 2000: 57; Hazenbos 2005: 145; Wilhelm 2008a: 94): A többes szám jele

(-až-) után kiesik a /v/ kezdetű ragok (-ve gen., -va dat.) mássalhangzója

(Giorgieri 2000: 188; Wilhelm 2008a: 86), de a magánhangzó megmarad: -až-e

(plur. gen.) és -až-a (plur. dat.). Ha a plur. gen.-hoz a Suffixaufnahmeban

magánhangzó kezdetű rag járul, akkor az /e/ szabályosan kiesik (Giorgieri 2000:

188; Wilhelm 2008a: 86), vagyis a genitivus rag valóban nem jelenik meg a

felszínen (ez a genitivus?/directivus? - , essivus/locativus -a, instrumentalis -ae,

aequativus (I) -ož ragokat jelenti). Ha viszont mássalhangzó kezdetű rag jelenik

meg a Suffixaufnahmeban, akkor a genitivus -e-je még látható marad (ergativus

-ž, genitivus -ve, dativus -va, directivus -da, comitativus -ra, ablativus-instru-

mentalis -n(i/e), ablativus -dan(i), associativus -nni, associativus-essivus/

aeqativus II -nn(i)=a). Ez azt jelenti, hogy az esetek többségében a Yakubovich

vázolta helyzet nem fordul elő, így eléggé valószínűtlenné válik, hogy

kiválthatta volna a Yakubovich által feltételezett hatást.

Harmadszor, az -ašša/ī- nem az esetet jelölte, hanem egy produktív és

transzparens (birtokos) melléknévképző, amelyet követtek az esetvégződések.

Más szavakkal, többes számban a tipológiailag is kifogástalan SZÁM+ESET a

toldalékok sorrendje (-nz- + esetrag).

Negyedszer, s ez a fő probléma, Yakubovich nem a saját maga által

felvetett problémára kínál megoldást, hiszen a kérdés voltaképp az -ašša- és nem

a -nz- státusa, hurri hipotézise viszont az -nz- és a ragok sorrendjére ad

magyarázatot – amely azonban ilyesmit nem igényel, hiszen a tipológiailag

szabályos SZÁM+ESET sorrendet mutatják.

4. Ha nem hurri, akkor tyrrhén? Mint a bevezetőben említettem, létezik a hurri hatásnak egy másik kontaktus-

alapú alternatívája, a tyrrhén elmélet. A tyrrhén nyelvcsaládot három nyelv

alkotja, a rhaetus és az egymáshoz igen közel álló etruszk és lémnosi. E

nyelvcsalád őshazája (hogy ti. Itália vagy Anatólia) az ókor óta hevesen vitatott

13 Itt következne a példa a TŐ+ESET+SZÁM morfémasorra, ilyet azonban nem sikerült találnom.

A klasszikus, Yakubovich által is idézett ellenpélda sajnos rekonstruált (indoeurópai alapnyelvi pl.

acc. *-ms, a sg. acc. *-m-jéből és a pl. *-s-éből), így nem teljes értékű (Yakubovich 2009: 50, 42. j.

ellenérve, hogy az *-s itt nem feltétlenül a pluralis jele, hanem egy klitizálódott elem is lehet, nem

bizonyítható). Mint azonban lentebb látni fogjuk, a dolgozat végkövetkeztetése szempontjából

akkor sincs probléma, ha ez valódi, kivétel nélküli univerzálé.



és lezáratlan kérdés, Bachvarova 2007 mindenesetre igen merészen

megoldottnak nyilvánította a problémát (Anatólia javára). Így ő minden további

nélkül feltehet egy tyrrhén populációt az ókori Kis-Ázsiában és az ő hatásukat

látja a kizzuwatnai luvi birtokos szerkezet sajátosságaiban (esetleg egy harmadik

nyelvét, amely mindkettőt befolyásolta). Elméletével azonban komoly

problémák vannak:

Először is, bár tyrrhének valóban éltek Kis-Ázsiában, nem annak déli

területein, hanem csak északnyugaton (Beekes 2002). Nem ismeretes azonban e

régió pontos nyelvi képe. Bár az nagyon valószínű, hogy egy anatóliai nyelvet is

beszéltek itt, de források hiányában még a legvalószínűbb javaslatot (egy

közelebbről ismeretlen luvikus nyelvet) sem lehet bizonyítani. De még ha fel is

tesszük egy luvikus nyelv jelenlétét és a tyrrhén nyelv hatását, a fentebbi okok

miatt ennek vagy i.e. 2000 körül kellett volna történnie (és a tyrrhének jelenléte

ekkor még nem bizonyítható, ld. következő pont) vagy hullámszerűen, nyelvről

nyelvre kellett volna elterjednie, ám a szomszédos nyelvekben (lyd, palái) ilyen

jelenség nincs és az itteni imaginárius luvikus nyelv történeti okoknál fogva nem

is volt olyan helyzetben, hogy egy sajátossága más nyelvekben elterjedjen.14

Másodszor, igen problémás a kronológia is. Bár a fentiek alapján a

tyrrhéneknek legkésőbb már a III. évezred végén ott kellett volna lenniük, jelen

tudásunk szerint ott csak a vaskor elejétől (a Hettita Birodalom szétesése utántól)

adatoltak, vagyis évszázadokkal a tárgyalt nyelvi jelenség felbukkanása után.

Sőt, az újabb kutatás egyre inkább amellett érvel nyelvészeti alapon, hogy a

tyrrhének csak a Hettita Birodalom felbomlása után érkeztek oda (Oettinger

2010; Eichner 2012: 28; Simon s.a.), amely végképp kizárná e jelenség tyrrhén

eredetét.

Harmadszor, bármi is volt a történeti helyzet, a tyrrhén nyelvekkel való

összevetés fel sem merül, mert a tyrrhén nyelvekben nem volt a kizzuwatnainak

megfeleltethető jelenség (a legalaposabb etruszk nyelvtan Wallace 2008).

Bachvarova ugyanis összekever három különböző jelenséget, amit ő mind

Suffixaufnahménak hív:

(a) lebegő (elliptikus) genitivus, ahol a birtok kimarad (ilyen van a

tyrrhénben), ill. ennek a lebegő genitivusnak nominativusként való

kezelése és ragozása (ilyen viszont már nincs);

(b) a tényleges Suffixaufnahme: a birtokoson is megjelennek a birtok

esetragjai – ilyen viszont nincs a tyrrhén nyelvekben, egyik felhozott

példája sem mutat ilyesmit (Bachvarova 10., 11., 16. számú példái):

14 A teljesség kedvéért megemlítendő, hogy ha a Sakarya-folyó menti luvit a folyó alsó folyása

mentén is beszélték, akkor elméletileg elképzelhető lenne egy általuk végbemenő közvetítés, de

valószínűtlen, hogy ez az alig ismert és elszigetelt nyelvjárás befolyásolta volna a többi luvikus

nyelvet vagy akárcsak egyetlen szomszédját. De még ha utóbbi lehetséges is lett volna, akkor ott

tartunk, mint a fentebb már kielemzett (és elvetett) lehetőségeknél.

SIMON ZSOLT


(4) Ta 1.107, Bachvarova 2007: 176, Nr.10 (az ő elemzése amúgy téves, vö.

Wallace 2008: 144)

(…) hanipalu-s=cle

Hannibál-GEN=DEM.LOC

’Hannibálnak a (seregé)ben’15

(5) Vt 1.77 (Bachvarova 2007: 176, Nr. 11)

mi capra calisna-ś larθ-al=śepu-ś arnθ-al=i la cursni-al=χ

én koporsó C-GEN L-GEN=Ś-GEN A-GEN=DET.GEN C-GEN=és

’Én Calisna Larθ Śepunak, Arnθnak és Cursninak a (fiá)nak a koporsója

vagyok’

(6) Pe 5.2 (Bachvarova 2007: 183-184, Nr. 16; vö. Wallace 2008: 107)

(…) precu-θura- i larθi-al=iśvle ce tn-al clen-ara- i

P-PL.ANIM-PERT L-GEN=DET.PL.PERT C-GEN fiú-PL-PERT

’a Precu-család által, Larθi és Cestne fiai által’

(c) birtokos melléknév – ilyen viszont nincs a tyrrhén nyelvekben.

Bachvarova szerint ez a genitivus ragozása, amely formálisan sem igaz,

hiszen a genitivus morfémái eltérőek, másrészt a tyrrhén nyelvekben sem

ragozzák a genitivust, hanem egyes esetek, az ún. pertinentivus és az

ablativus szerinte a genitivusra épülnek. Azonban nem mind: sem a

nominativus-accusativus, sem a locativus, pedig az -ašša/ī- a luviban

minden esetben megjelenhet, amely igen fontos különbség, nem beszélve

arról, hogy Bachvarova állítása szinkrón szinten semmiképpen sem igaz

(és történetileg is problémás, vö. Wallace 2008: 46-48):

óetruszk genitivus pertinentivus ablativus

I. típus -s -si -is

II. típus -a(l) -ale / -(a)la -(a)las

A tyrrhén hatás nyelvészetileg tehát fel sem merül, történetileg pedig igen

valószínűtlen.16

15 A -cle az eca ’ez’ mutató névmás újetruszk locativusa, amely történetileg (de csak történetileg)

egy genitivus locativusa (*-cla-i). 16 Egyik névtelen lektorom felvetette, lehet-e az anatóliai birtokos melléknév a görög aiol

nyelvjárások (közöttük a Kis-Ázsia előterében beszélt lesbosi) valamint a mykénéi görög azon

jelenségének kalkja, amikor a tulajdonneveknél az apa nevének genitivusa helyett egy, az apa

nevéből -io-szuffixummal képzett melléknév használatos. Bár nyelvileg elképzelhető lenne, hogy a

patronymikonok szerkezete a teljes birtokos szerkezetre átterjed, kronológiailag nem lehetséges a

javaslat: a mykénéiek a legkedvezőbb kronológia szerint is legfeljebb a legkorábbi kizzuwatnai

luvi nyelvemlékekkel egyidőben jelennek meg Anatólia nyugati partjainál, ami lehetetlenné teszi a

hipotézis által megkívánt többszörös átvételt, amíg ez a nyelvi jelenség eljutott volna

Kizzuwatnába. Közvetlen mykénéi – kizzuwatnai luvi érintkezésekről nincsen tudomásunk, hiszen



5. Összefoglalás Sem a hurri magyarázat, sem a tyrrhén magyarázat nem tartható sem történeti,

sem nyelvészeti okok miatt. De voltaképpen se elméletben nincs szükség külső

magyarázatra, se gyakorlatilag, hiszen a klasszikus magyarázat (a többes számú

esetvégződések újraértelmeződése) kifogástalanul számot ad a rag eredetéről.

Más szavakkal, a kizzuvatnai luvi nyelvjárás birtokos szerkezeteit illetően nem

számolhatunk kontaktusnyelvi hatással.17

Hivatkozások

Adiego, I. J. 2007. The Carian Language. HdO 86. Leiden – Boston.

Ahmed, K. M. 2012. The beginnings of ancient Kurdistan (c. 2500-1500 BC): a

historical and cultural synthesis. Doktori disszertáció. Leiden.

Bachvarova, M. R. 2007. Suffixaufnahme and Genitival Adjectives as an

Anatolian Areal Feature in Hurrian, Tyrrhenian, and Anatolian Languages.

In: K. Jones-Bley et al. (szerk.): Proceedings of the 18th Annual UCLA

Indo-European Conference. Washington. 169-189.

Beekes, R. S. P. 2002. The Prehistory of the Lydians, the Origin of the

Etruscans, Troy and Aeneas. Bibliotheca Orientalis 59: cols. 205-241 &

441-442 = 2003: The Origin of the Etruscans. Amsterdam.

Bryce, T. 2009. The Routledge Handbook of the Peoples and Places of Ancient

Western Asia. The Near East from the Early Bronze Age to the Fall of the

Persian Empire. Oxford – New York.

Egetmeyer, M. 2009. The Recent Debate on Eteocypriote People and Language.

Pasiphae 3: 69-90.

Eichner, H. 2012. Neues zur Sprache der Stele von Lemnos (Erster Teil).

Journal of Language Relationship 7: 9-32.

Giorgieri, M. 2000. Schizzo grammaticale della lingua hurrica. La Parola del

Passato 55: 171-277. (= La civiltà dei Hurriti)

mykénéiek legfeljebb kereskedőként jártak Kizzuwatna tengerpartján (ami aligha elégséges egy

ilyen nyelvi jelenség elterjedéséhez), ha egyáltalán eljutottak oda (amely történeti okokból erősen

kétséges). Watkins 2001: 58 egyébként szintén kapcsolatot feltételezett a két jelenség között, csak

a hatást épp a fordított irányban képzelte el, melynek kritikájához ld. Yakubovich 2009: 148–149. 17 Egyik névtelen lektorom értetlenségét fejezte ki, miért kell ennek a témának ilyen nagy teret

szentelni, amikor ezen elméletek legfeljebb egy lábjegyzetet érdemelnek. Ennek egyik oka többek

között, hogy mint közismert, és mint fentebb utaltam rá, Kizzuwatnát hagyományosan hurri – luvi

vegyes lakosságú területnek tekintik, jóllehet bizonyítékok nélkül – de ha például Yakubovich

elmélete helytálló lenne, máris egy komoly bizonyíték születne erre a feltevésre (vö. a fentebb már

idézett történeti rekonstrukciókkal). Az alapos választ tehát a potenciálisan súlyos történeti

következmények indokolják – nem is beszélve arról, hogy Yakubovich munkájának recenzensei e

problémát meg sem említették (se Oettinger 2011, se Teffeteller 2011, se az aprólékos Hawkins

2013). Egy másik oka például Anatólia, mint nyelvi térség mindeddig tisztázatlan problémája,

melyhez ezek az elméletek igencsak szervesen kapcsolódnak.

SIMON ZSOLT


Goetze, A. 1940. Kizzuwatna and the Problem of Hittite Geography. New

Haven.

Greenberg, J. H. 1963. Some Universals of Grammar with Particular Reference

to the Order of Meaningful Elements. In: uő. (szerk.): Universals of

Language. Cambridge/MA – London, 73-113.

Haas, V. 1984. Die Serien itkahi und itkalzi des AZU-Priesters. Rituale für

Tašmišarri und Tatuhepa sowie weitere Texte mit Bezug auf Tašmišarri.

ChS I.1. Roma

Hawkins, J. D. 2013. A New Look at the Luwian Language. Kadmos 52: 1-18.

Hazenbos, J. 2005. Hurritisch und Urartäisch. In: M. P. Streck (Hg.): Sprachen

des Alten Orients. Darmstadt. 135-158.

Hoffner, H. A. – Melchert, H. C. 2008): A Grammar of the Hittite Language 1.

Reference Grammar. Winona Lake

Luraghi, S. 2008. Possessive Constructions in Anatolian, Hurrian and Urartian

as Evidence for Language Contact. In: B. J. Collins – M. R. Bachvarova – I.

C. Rutherford (szerk.): Anatolian Interfaces. Hittites, Greeks and their

Neighbours. London. 143-151.

Melchert, H. C. 2000. Aspects of the Cuneiform Luvian Nominal Inflection. In:

Y. L. Arbeitman (szerk.): The Asia Minor Connexion: Studies on the Pre-

Greek Languages in Memory of Charles Carter. Leuven – Paris. 173-183.

Melchert, H. C. 2003. Language. In: uő. (szerk.): The Luwians. HdO 68.

Leiden – Boston. 170-210.

Melchert, H. C. 2008. Lycian. In: R. D. Woodard (szerk.): The Ancient

Languages of Asia Minor. Cambridge. 46-55.

Oettinger, N. 2010. Seevölker und Etrusker. In: Y. Cohen – A. Gilan – J. L.

Miller (szerk.): Pax Hethitica. Studies on the Hittites and their neighbours in

honour of Itamar Singer. StBoT 45. Wiesbaden. 233-246.

Oettinger, N. 2011. [Yakubovich 2009]. Kratylos 56: 187-193.

Popko, M. 2008. Völker und Sprachen Altanatoliens. Wiesbaden

Richter, Th. 2004. Die Ausbreitung der Hurriter bis zur altbabylonischen Zeit:

eine kurze Zwischenbilanz. In: Jan-Waalke Meyer – Walter Sommerfeld

(szerk.): 2000 v. Chr. Politische, wirtschaftliche und kulturelle Entwicklung

im Zeichen einer Jahrtausendwende. 3. Internationales Colloquium der

Deutschen Orient-Gesellschaft, 4.-7. April 2000 in Frankfurt/Main und

Marburg/Lahn. CDOG 3. Berlin. 263-311.

Schürr, Diether 2013. Zur Vor- und Frühgeschichte des Karischen. Karia

Arkhaia. La Carie des origins à la période pré-hékatomnide. İstanbul, 2013.

november 16. Megjelenik a konferencia aktáiban.

Simon Zs. 2013. The Position of Sidetic. ’Luwic’ Dialects: Inheritance and

Diffusion. Barcelona, 2013. október 23. (közöletlen konferenciaelőadás).

Simon Zs. (s. a.). Zur vorgriechischen Geschichte von Imbros aus philologischer

Sicht. Ancient West & East.

Starke, F. 1985. Die keilschrift-luwischen Texte in Umschrift. StBoT 30.

Wiesbaden.



Stefanini, R. 1969. Il genitivo aggettivale nelle lingue anatoliche. Athenaeum 47:

290-302.

Teffeteller, A. 2011. [Yakubovich 2009]. JAOS 101: 456-459.

Yakubovich, I. 2008. The Origin of Luwian Possessive Adjectives. In: Karlene

Jones-Bley et al. (szerk.): Proceedings of the 19th Annual UCLA Indo-

European Conference. Los Angeles, November 2-3, 2006. JIES Monographs

54. Washington. 193-217.

Yakubovich, I. 2009. Sociolinguistics of the Luvian Language. Leiden – Boston.

Wallace, R. E. 2008. Zikh Rasna. A Manual of the Etruscan Language and

Inscriptions. Ann Arbor – New York.

Watkins, C. 2001. An Indo-European Linguistic Area and its Characteristics:

Ancient Anatolia. Areal Diffusion as a Challenge to the Comparative

Method? In: A. Y. Aikhenvald – R. M. W. Dixon (szerk.): Areal Diffusion

and Genetic Inheritance. Problems in Comparative Linguistics. Oxford. 44-

63.

Wegner, I. 2000. Einführung in die hurritische Sprache. Wiesbaden.

Wilhelm, G. 1989. The Hurrians. Warminster.

Wilhelm, G. 1999. Kizzuwatna. Der Neue Pauly 6: col. 492-493.

Wilhelm, G. 2008a. Hurrian. In: R. D. Woodard (szerk.): The Ancient

Languages of Asia Minor. Cambridge. 81-104.

Wilhelm, G. 2008b. Hurrians in the Kültepe texts. In: J. G. Dercksen (szerk.):

Anatolia and the Jazira during the Old Assyrian Period. OAAS 3. PIHANS

CXI. Leiden. 181-194.

Simon Zsolt MTA Nyelvtudományi Intézet [email protected]

A szövegkoherencia tényezőiről boszorkányperekben: a referensfolytonosság

kérdésköre

Varga Mónika

1. Bevezetés1 A dolgozatban a koherencia grammatikai megvalósulási módjait vizsgálom

boszorkányperek szövegeiben: az elsődleges célom tendenciák feltárása

hosszabb tanúvallomás-részletek, illetőleg szerkezetileg szinonim kifejezések

alapján. További problémafelvető kérdés, hogy milyen szervezőelveket

állapíthatunk meg a vizsgált egymás mellett élő szerkezeti variánsokból, s hogy

ezek az elvek, motivációk meghatározók-e a szövegtípusra nézve. A választott

nyelvi anyag a „Magyarországi boszorkányperek 1586–1768” (Schram 1983, a

továbbiakban Bosz.) és „A magyarországi boszorkányság forrásai” (Bessenyei

2000 a továbbiakban MBF.) című kiadásokból származik.

1.1. A vizsgálati szempontokról A dolgozatban a koherencia a szöveg egységeit összetartó erőként, valamint

szerkezeti és műveleti tényezőként értelmeződik (vö. Tolcsvai Nagy 2006: 157).

A szövegértelem grammatikai összetevői különbözőképpen érvényesülhetnek az

egyes szövegtípusokban. A koherenciát grammatikailag biztosító kapcsoló-

elemek – ilyenek a mellérendelő kötőszók, a névmási és lexikai koreferencia

elemei, a zéró koreferencia, a névelők, az egyeztetés – gyakoriságának

(egyenletes eloszlás, távolba hatás) műfaji kötöttségét a kései ómagyar korra

vonatkozóan statisztikai módszerekkel igazolták (Károly 1995, Papp 1999). E

megállapítások szerint az elbeszélő műfajokban a legjelöltebbek az esemény-

összetevők és a kapcsolóelemek, ugyanakkor például az elmélkedések

szövegeiben is erős a koherencia igénye, ezzel magyarázható bizonyos implicit

kapcsolódási módok ritkább előfordulása (Papp 1999: 149). A középmagyar


Nyelvészeti Tanszék – Magyar Nyelvészeti Tanszék. Piliscsaba. 168–189. 1 A dolgozat a 81189. számú OTKA-munkálat anyagait felhasználva készült. Ezúton köszönöm

lektoraimnak a dolgozat első változatához fűzött megjegyzéseiket, tanácsaikat.

A SZÖVEGKOHERENCIA TÉNYEZŐIRŐL BOSZORKÁNYPEREKBEN


kortól kezdve pedig közvetlenebb rálátásunk lehet az alkotók társadalmi-

kulturális háttérére, szándékaira, a megcélzott befogadói rétegre, így

megpróbálhatunk következtetni bizonyos jelenségek gyakoriságának, előtérbe

kerülésének okaira (egyes funkcionális variánsok pragmatikai hátteréről l.

Haader 2004: 466).

A jelen dolgozatban tárgyalt kérdésekhez először tehát röviden

áttekintem a boszorkányperek néhány meghatározó műfaji jellemzőjét. A

tanúvallomások a peres eljárás invesztigációs időszakának dokumentumai. A

kihallgatás során a tanúk olyan eseményeket idéztek fel, melyekkel

megerősíthették vagy éppen cáfolhatták a vádakat, így az elmondottaknak

közvetlenül szerepe lehetett az ítélet szempontjából. A tárgyalás (Levata)

folyamán ugyanis hivatkoztak a tanúvallomásokból nyert információkra (vö.

Bosz. 1: 8–9). Lássunk erre példát2: 1653: „Ezen feliöl megh irt

Boszorkanissaggall uadoltatott Szemelyek felől ualo bizonisagok vallasi jobb

reszint uilagossok léuén, az mi penigh Narday Csordast illety, maga sem

tagadgia goszoszsaghatt (!)” (Bosz. 2: 718). A tanúkihallgatást végző

szolgabírók és esküdtek nagy hangsúlyt helyeztek a hitelességre, ennek

szövegszerű nyomai a „vallja meg igazan/igazán” vagy a „vallya meg a Fatens,

és Lölkén el ne vigye” típusú felszólítások. A tanúk az események mellett

diskurzusrészleteket is felidéztek, ezzel pontosítva, hitelesítve vallomásaikat. Az

elhangzottakat úgy kellett tehát rögzíteni, hogy időbeli és oksági szempontból is

koherensek, értelmezhetők legyenek a későbbiekben – hozzátehetjük: akár a

mindenkori befogadó számára is.

A tanúvallomások szövegét sűrűn átszövik a koherenciát biztosító

grammatikai elemek, például az esemény-összetevőkre vonatkozó előre- és

visszautalások, amelyek különféle mintázatokban valósulnak meg. Az

elhangzottak rögzítése során elsősorban az az általános szervezőelv

érvényesülhetett, amely szerint egy komplex tényállás két többé-kevésbé

egyformán fontos egységként, a közös tartalom alapján rendeződik el, s világos

kapcsolódással jelölődnek a közös tartalmi összetevők (szemben a tömörítés

elvével, amikor két szorosan összekapcsolódó tényállás közül az egyik háttérbe

kerül, tipikusan jelzői vagy határozói viszonyban integrálódik a tagmondatba,

vö. Lehmann 1988: 218–9). Ezt mutatják meg az eseményfűzés és a

kapcsolódási módok sokféleségét jelző rövid elemzések (2. pont).

A szövegek feldolgozása során az egyes információkra irányuló

figyelem erőssége idővel csökken, ezért szükséges bizonyos esemény-

összetevőket időnként valamilyen formában újraemlíteni (Tolcsvai Nagy 2001:

180–3, 194–7; Tolcsvai Nagy 2010: 32). A koreferencia azonos vonatkozást

jelent, azaz a szövegen belül két vagy több nyelvi elem – inflexió, névmás,

fogalmi szójelentésen alapuló kifejezés – viszonyát azzal összefüggésben, hogy

2 A példákat a kötetek alapján betűhíven közlöm, a hivatkozás az évszám, a kötet- és az oldalszám

alapján történik. Az éppen lényeges adatok dőlttel kiemelve szerepelnek; a [ ] szövegelőzményt,

folytatást, illetőleg az értelmezést elősegítő kiegészítést jelöl.

VARGA MÓNIKA


rendszeresen ugyanazt a résztvevőt/entitást képezik le egy szövegben. A

tematikus koherencia összetevői a referensfolytonosság, vagyis a résztvevők

újraemlítésének módjai; az időbeli folytonosság, azaz az időviszonyok kifejezése

határozóval, mellékmondattal; a térbeli folytonosság; valamint a cselekmény-

mozzanatok egymáshoz kapcsolásának módjai, s hogy egyáltalán mi számít

önálló cselekvésnek a szövegben (Givón 1990: 827). Ebben a dolgozatban

főként a referensfolytonosság jellegzetes megvalósulásait tárgyalom. A

tanúvallomások esetében – narratív szövegekről lévén szó – elsődleges az

időbeli és oksági viszonyok követhetősége (a narratív megértésről l. Tátrai 2011:

173–4). Az eseménykapcsolódás és a tagmondatok viszonya között ikonikus

viszony feltételezhető, azaz minél szorosabb két esemény/állapot között a

szemantikai vagy pragmatikai kapcsolat, annál jobban integrálódnak azok a

tagmondatok, amelyek kódolják (feldolgozzák, reprezentálják) ezeket (Givón

1990: 826).

Hipotézisem a fentiek értelmében – s a szövegek valamelyes előzetes

ismeretéből3 adódóan – a következő: a tanúvallomásokban a referens-

folytonosság az idő- és cselekményfolytonossághoz képest háttérbe kerül, sőt

nem egy esetben értelemzavaróan implicitté válik. Ebből a szempontból – úgy

tűnik – a szövegszerveződés szembemegy a szövegtípus egyik meghatározó

jellemzőjével, a pontosságra, egyértelműségre törekvéssel. A szereplők

újraemlítési mintázatait a 3. és 4. pont elemzéseiben tárgyalom.

Az információk részletező vagy éppen tömörítő prezentálása és a

tematikus koherencia kifejezésmódjai szövegtípusonként és a szerző szándékától

függően különbségeket mutathatnak. A kései ómagyarban egy legenda

szövegváltozatainak mondattani, szöveggrammatikai sajátosságaiból következ-

tetni lehetett a szerzői szándék eltéréseire: ilyen a történet epizódokra tagolása; a

lényegesebb szereplők kiemelése és ezáltal a figyelem fenntartása; a szereplők

interakciójára vonatkozó részekben a megszólítások, gesztusok az élőbeszéd

hatását kelthették (Bakonyi 2008: 284–5, 288). Hozzá kell tennünk, hogy az

ómagyar korból fennmaradt szövegekben – főként a kódexirodalomról szólva –

erős volt a koherenciára való törekvés. Ezt mutatja (szövegenként eltérő módon

és mértékben) a sok ismétlés, a pontos megnevezések, az ismertség és nem

ismertség elkülönítése, az aktuálisan legfontosabb szereplő kiemelése (a főtéma

kapcsán l. Gallasy 1992: 91–7). Az egyelőre nincs tisztázva, hogy a 17–18.

századból fennmaradt boszorkányperes anyagban ez a törekvés hogyan

érvényesül, milyen módon fejeződik ki. Felmerül még a korábbi forrásokkal

összefüggésben a latin hatás erőssége és mértéke. Míg az ómagyar kor

fordításokból álló irodalmában ez értelemszerűen közvetlenebb, kihat a

3 Az MTA Nyelvtudományi Intézetében jelenleg is zajló 81189. számú OTKA-munkálat részt-

vevőjeként lehetőségem adódott boszorkányperek feldolgozására – ez elsősorban a morfológiát és

a szövegtagolást érinti, ugyanakkor ezek a gyakorlati feladatok ráirányítják a figyelmet tágabb

szöveggrammatikai kérdéskörökre is (Morfológiailag elemzett adatbázis az 1772 előtti magánéleti

nyelvhasználat köréből; http://www.nytud.hu/oszt/nyelvtort/projektbemutato.pdf).

http://www.nytud.hu/oszt/nyelvtort/projektbemutato.pdf



szövegalkotásra, addig a jelenleg vizsgált szövegtípusban közvetettebb lehetett a

latin minta, amely inkább a formulákat, a szókincset érinthette, ugyanis a

tanúvallomásokat a vizsgált időszakban már általában anyanyelven jegyezték le.

A perszövegnek ezen fajtája a regiszter szempontjából is figyelmet

érdemel. A tanúvallomások legalább részben felidézik a korabeli nyelvhasználat

jellegzetességeit, merítenek a korszak beszélt nyelvéből, noha a lejegyzők/

fogalmazók, sőt talán a másolók is mindig alakítottak valamennyit a szövegeken

a rögzítés folyamatában (éppen ezért a szerzői szándék kérdésköre sem

problémamentes). A későbbi befogadó számára ezek a beavatkozások nem

mindig egyértelműen azonosíthatók, s nem is feltételezhetünk ebből a

szempontból egységes gyakorlatot a fogalmazók között. Egy sajátságosan kevert

regiszter jellemzi tehát a tanúvallomásokat, amely – Pusztai Ferenc kifejezésével

élve – írott-beszélt nyelvváltozatként értelmezhető (vö. Pusztai 1999: 381).

1.2. A vizsgált nyelvi anyag és az elméleti kiindulópontok A referensfolytonosságot és az eseménykapcsolódás módjait perszövegekben,

tanúvallomásokban vizsgáltam (a dolgozatban a perszöveg és a tanúvallomás

kifejezéseket szinonimaként használom). Ez a szövegtípus azért is alkalmas a

szövegtani vizsgálódásokra, mert jól leírható sémája van. Első megközelítésben

(l. Tolcsvai Nagy 2001: 61) a következőket mondhatjuk. A tanúvallomások az

„előzetes tudományvétel” dokumentumai (Kállay 1985: 121), ennek

megfelelően másféle megformálás jellemzi őket, mint például a per során

elhangzó védő- és vádbeszédeket. A tanúkihallgatás szövegeit szinte mindig

keretbe foglalják a kérdőpontok, más néven a punktumok. Ezek a kérdések

különböző részletességűek lehetnek, a peranyagok egy részében 2-3 általános

pont vonatkozik a boszorkánysággal vádolt személy addigi (gyanús)

viselkedésére, ez szabadabban kitölthető vallomásokat eredményezett. Más

szövegekben viszont részletesebb kérdőpontokat találunk, ezek egy része

konkrét eseményekre is vonatkozhatott, s előzetes ismeretek nyomán

fogalmazódott meg (például feljelentések alapján, vö. Bosz. 1: 9). A kérdések-

ből, elbeszélendő eseményekből keret alakul ki, amelyben azonosíthatók a

szereplők, és amelyben értelmeződnek a felidézett történések (ez az

eseményekkel kapcsolatos dinamikus séma, forgatókönyv, vö. Tátrai 2011: 53–

5). Ez a keret nem zárt; egyrészt nem megjósolható, hogy melyik esemény

hányszor és milyen részletességgel hangzik el, másrészt a tanúk új

információkkal is kiegészíthetik beszámolóikat. Erre utalnak a következő

punktumok: „Ezeken kivül tudgyaé a Tanu, hogy mégh másoknak is az emlétett

Tott Ilona ártot volna?” (Bosz. 2: 101); vagy: „Más gonosz életét s feslett

erkölczét tudgyae Pénteknének” (Bosz. 2: 467); „Más egyébb feslett, és gonosz

életirülis mit tud, hallott, vagy tapasztalt aztis számlállya elől?” (Bosz. 2: 534).

Kötelezően szerepel viszont a vallomások különféle pontjain, hogy mennyire

közvetlenek a tanú tapasztalatai a szóban forgó történésről: átélte, látta, másoktól

hallotta. Ezek a kérdések mindig szerepelnek a punktumokban, ez megegyezik a

korszakra jellemző általános bíráskodási, kikérdezési gyakorlattal (vö. Eckhardt

VARGA MÓNIKA


1954: 45–7; Kállay 1985: 127). Ezeket a tagmondatokat azonban fontos mód-

szertanilag elkülöníteni a lényegi történetmondástól. A kérdőpontok azért is

lényegesek számunkra, mert egyrészt a szöveg tagolása által a későbbi befogadó

számára is segítik a megértést, másrészt kialakítható belőlük az adott kihallgatás

szituációs kontextusa. A kontextus ugyanis tágabban értelmeződik a puszta

szövegkörnyezetnél: a szituációra és a megnyilatkozások témájára vonatkozó

ismeretekből kialakuló, s – amint látni fogjuk – folyamatosan újraalakuló

viszonyrendszernek tekintjük (vö. Tátrai 2011: 51, 63–4).

A perszövegek felépítésüket tekintve nem egységesek, három csoportjuk

különíthető el módszertanilag, nem minden esetben éles határokkal. Az első

csoportba tartoznak a tanúvallomások kivonatai: ezek rövid összefoglalók, a vád

szempontjából közvetlenül releváns eseményekre koncentrálnak, nem lényeges,

hány tanútól származnak az információk. A második típus megnevezett tanúk

részletes vallomásaiból áll, ezek kérdőpontok alapján szerveződnek. Érdemes

harmadik csoportként feltüntetni a vádlott kihallgatásának lejegyzett változatát,

amely különbözőképpen valósulhat meg a rövid kérdés–rövid válasz típusú

fordulókból álló vallomásoktól a hosszabb történetmondásig. A források egy

részéből következtethetünk a lejegyzések fajtáira. Az MBF. gyűjteményben

megkülönböztetik a tisztázatot, a fogalmazványt, valamint az egykorú és későbbi

másolatokat is.

A vizsgált anyagra rátérve: mintegy negyvenezer betűhelynyi szöveget

dolgoztam fel; a legkorábbi 1677-ből, a legkésőbbi 1755-ből származik (Bosz.),

emellett szerepel egy-egy szöveg 1670-ből és 1743-ból (MBF.). A választás oka

a következő. A jelen dolgozatban felhasznált kiadások (Bosz. 1–3.; MBF 1–4.)

nem tartalmaznak részletesebb tanúvallomást is tartalmazó magyar nyelvű

szövegeket a 16. századból (inkább csak az ítéletre vonatkozó egymondatos

utalásokat). A kötetek alapján boszorkányság vádjához köthető tanúvallomás

abból az időszakból latin vagy német nyelven maradt fenn. A 17. századból

jobbára a kihallgatások kivonatai szerepelnek az anyaggyűjtésre kiválasztott

forrásanyagban, a század végéről ugyanakkor már tartalmaznak néhány

hosszabb, tanúvallomásokat is magukban foglaló szöveget. Egyelőre tehát a 17.

század végi, illetőleg a 18. századi szövegek a legalkalmasabbak a vizsgálatra.

A dolgozatban nem egyetlen rövidebb időszakból vagy egy területről

származó anyagot vizsgáltam. A téma első megközelítésében érzékletes,

jellegzetes példákon keresztül mutatom be a felvetődő kérdéseket, problémákat,

eseteket. Dolgozatom célja ezúttal főként az, hogy az elemzések során olyan

tendenciákra irányítsam a figyelmet, amelyek a későbbiekben vizsgálati

szempontokká válhatnak. Az itt tárgyalt összefüggések, tapasztalatok a

szövegtípuson belül maradva nagyobb terjedelmű, más szempontok szerint

összeállított korpuszon is megvizsgálhatók és megvizsgálandók.

A – szintézisre törekvő – nyelvtörténeti kutatás első lépése a változás

tényének megállapítása, a változási folyamatot bizonyító tényanyag összeállítása

és kritikai felülvizsgálata. Ennek a fázisnak egyenértékű megfelelője a szinkrón

vizsgálatban nincs (Herman 2001: 392). Bizonyos változások, folyamatok puszta



létének bizonyítását is adatgyűjtési és adatigazolási feladatok előzik meg,

melyek elméleti szempontból sem semleges döntésekből állnak (kezdve az írott

alakváltozatok azonosításától és értelmezésétől a több szempontú össze-

hasonlításokig, vö. Herman 2001: 392–4). Hozzátehetjük, hogy az esetjellegű

munkákhoz is elengedhetetlen egy-egy korszak (vagy kisebb időszak) nyelvi

tényeinek rendszerező feltárása – sőt ahhoz is, hogy egyáltalán problémákat

vethessünk fel történeti anyagból kiindulva. A változási folyamatok

megállapítása előtt elsőként a kiválasztott időszakra jellemző rendszerszerű

összefüggéseket kell kitapintani a szövegekből, hiszen a mai kompetenciából

ezek nem hozzáférhetők. Fontos továbbá a különböző műfajú szövegek szerinti

vizsgálat, a választási lehetőségeket ugyanis a grammatikai rendszer nyitja meg,

egy-egy variáns előtérbe kerülése azonban szövegtípusokban, a – történeti

szövegek esetében szükségszerűen tágan értelmezett – beszédhelyzet

függvényében értelmezhető (Haader 2004: 465).

A tematikus koherencia összetevőinek működése, kifejtett és kifejtetlen

volta a részletesen elbeszélt eseményeket tartalmazó tanúvallomások anyagában

figyelhető meg. Emellett a szövegtani vizsgálatok számára ideális a perszövegek

azon jellemzője, hogy ugyanaz az esemény megjelenhet több tanú vallomásában,

tanú és a boszorkánysággal vádolt személy kihallgatásában, vagy éppen

tanúvallomásban és összefoglaló szövegben is. Az ilyen megnyilatkozás-

részletek összevetése a grammatikai szinonímia szempontjából lehet tanulságos.

A mondattani értelemben szinonim szerkezetek lényegében azonos tartalmat

fejeznek ki, jelentésükben és a megformálás módjában azonban különböznek

egymástól. Előfordul, hogy az egyik változat csupán nyomatékosabban jeleníti

meg a mondanivalót (vagy annak egy részét). Nagyobb az eltérés akkor, ha

például egy szerkezet komplex jelentéséből az egyik összetevő egy másik

szerkezetben kiemeltté, egyértelművé válik, vagy ha az egyik kifejezésmód

implicit tartalmát egy szinonim konstrukció explicitté teszi (Dömötör 2003:

448–9). A nyelvhasználónak tehát több variáns áll a rendelkezésére, ezekkel

eltérő módokon írható le (konstruálható meg) egy jelenet: a különböző nyelvi

egységek, kifejezések ugyanis más-más módon szelektálnak a megjeleníteni

kívánt fogalmi tartalomból (Tolcsvai Nagy 2010: 30–2). A grammatikai/

funkcionális variánsok közötti választást több tényező alakítja: ilyen egy nyelvi

elem specifikus vagy sematikus volta, azaz hogy lexikai kifejezés vagy toldalék

fejezi-e ki az aktuális dolgot, tulajdonságot, viszonyt. Befolyásolja az egyes

változatok előnyben részesítését az is, hogy éppen mire irányul a figyelem, mi

kerül aktuálisan előtérbe, mi marad a háttérben, hogyan kerül be egy új elem a

történetmondásba/diskurzusba (Langacker 2008: 55–60, Tolcsvai Nagy 2010:

30–5). Szerepe lehet a nézőpontnak, elsősorban annak, hogy honnan, milyen

kiindulópontból, kinek a tudatán keresztül láttatjuk az eseményeket, ki felelős az

információkért (a tudatosság szubjektumáról bővebben l. Tolcsvai Nagy 2001:

126; Tátrai 2011: 34–5, 71). A figyelem irányításához és annak követéséhez

folyamatosan és szükségszerűen módosulnak a befogadó kontextusra vonatkozó

ismeretei (beleértve a vélekedéseket is), azaz a szituációról és a témáról való

VARGA MÓNIKA


tudás nem előre adott és nem objektív, hanem folyamatosan jön létre a

feldolgozás során (ez a folyamat a kontextualizáció, vö. Tátrai 2011: 63–7).

A továbbiakban a fenti szempontok figyelembevételével mutatok be

néhány tanúvallomás-részletet arra nézve, hogy milyen megformálás jellemzi a

szövegtípust az események elrendezése, valamint az idő- és a cselekmény-

folytonosság szempontjából.

2. A tematikus koherencia két tényezőjéről A referensfolytonosság elemzése előtt áttekintem az időviszonyokra és a

cselekvések láncolatára vonatkozó eddigi megfigyeléseket, összefüggéseket,

hiszen a szereplők újraemlítésének módjai és azok részletező vagy kifejtetlen

volta ezekhez képest értelmezhető. Ezúttal néhány rövidebb szövegrészlet

elemzésével érzékeltetem az időviszonyok kifejezésének jellemző megvaló-

sulásait.

2.1. Az időfolytonosság tendenciáiról A feldolgozott anyag alapján azt állapíthatjuk meg, hogy az időbeli folytonosság

aspektusai világosan, változatos megformálással fejeződnek ki a perszöve-

gekben. Jellemző tulajdonsága a tanúvallomásoknak (akár a természetes

történetmondásból merítve), hogy a megnyilatkozók által fontosnak tartott

eseményt egy háttércselekvéshez/történéshez képest értelmezik. Az egyidejűség

kifejezése általában alárendelő viszonnyal történik; gyakran irányul a figyelem a

mellékmondatra azáltal, hogy a főmondatba ékelődik, így az abban jelölt

tartalmat előbb ismerjük meg. Lássunk példát érintkező egyidejűségre: 1742: „es

midőn az szoba ajtot föll nitotta, tehat akkor egy nagy hoszu farku szürke

macska [ti. Hegedüs Andrásné] ment ki az könyhábul(!)” (Bosz. 2: 165); 1739:

„s Gémesné fölis ugrott ugyan az Fatensnek ottan az Lovára, de mihelyst az

fatens feküvésebül föl kelt s hozaja csapott volna Gemesnéhez az Kardal,

azonnal el tüntek” (Bosz. 1: 254). A kapcsolóelemek és az elrendezés alapján ez

egy integrált szerkesztésmódnak tekinthető, arra következtethetünk belőle, hogy

szemantikailag egyformán fontos eseményeket dolgoz fel. Tágabban értelmezett

egyidejűségként fogható fel az a kapcsolódási mód, amikor általában egy rövid,

pillanatnyi esemény egy tartósabb folyamattal kerül viszonyba, annak egy

szakaszával érintkezve, s a történések sorából kiemelve azt: 1743: „és

fenyegetése után csak hirtelen betegségben esék, es midön fekütt volna

egynihány nap e fatenset hozá hivata” (Bosz. 1: 550). Az előre kerülő

mellékmondat felfüggeszti a lineáris feldolgozást, ugyanakkor visszautal a

diskurzus korábbi szakaszára, összekötve azt az éppen lényeges eseményekkel.

Az időbeli folytonosság másik aspektusa komplexebb, ugyanis a

szövegtípusban gyakran fordul elő bizonyos visszatérő egymásra következés,

például a boszorkány fenyegetését többé-kevésbé közvetlenül követő

megbetegedés/kárvallás vagy a tanú fenyegetése utáni gyógyulás. A két esemény

között a tanúk oksági kapcsolatot feltételeznek, időnként implicit módon,

máskor kimondva ezt a vélekedésüket: 1716: „az fatens azon kéresére adott



hordó repát edgj főzetnit neki; ezen dolog estve felé lévén immár következendő

éczakára nagj erőben kezdett fájni az fatens lába, azért hogj almát nem adott

néki” (Bosz. 1: 171). Az utóbbi példában feltűnően jelöltek az egymásutániságot

kifejező elemek (igeneves tagmondat, partikula, határozó); ez a fajta nyomaték

szintén magában foglalja az oksági összefüggést.

A tanúvallomások változatosságot mutatnak az időbeli egymásra

következés kifejezésében. Az egyik lehetőség a felsorolás, ekkor az elrendezés, a

tagmondatok sorrendje jelzi a viszonyokat: 1734: „asztalt teritettek fényes tálban

nem cserép tálban tálaltanak, kerék rendben ültenek, s ettenek, s ittanak, egy

akós hordóval hordták a bort”(Bosz. 1: 247). Van időviszonyt jelölő funkciója az

áljelzői alárendelésnek is; ez komplex jelölésnek számít, ugyanis ilyenkor

helyváltoztatás vagy az egyik szereplő is lehet aktuálisan a figyelem előterében:

1709: „a fatens maga is Deme Janos Urammal egjüt lattak valamely füstöt az

Erdőben az holotis Szikszai Kovacs szenet egetven mennek hozzája kiis

hasonlokeppen referalta mondvan” (Bosz. 1: 146). Két esemény egymásutáni-

ságát egy tagmondaton belül kifejezheti határozói igenév, az igealakhoz

viszonyítva előidejű határozóként: 1722: „hogy Balogh Ilona midőn gyugÿtotta

volna, adot neki egy darab málét, [...] és megh evén vérel hánta ki” (Bosz. 1: 93).

Meghatározóbb azonban a két vagy több tagmondatot összefűző kapcsolatos

mellérendelés szerepe: 1739: „kiis az Fatenst üstökénél fogvást feküvésebül föl

rantotta, annakutanna Kantart huzván fejeben, azonnal csigás szerszámmal föl

nyergelt sárga szörü Paripával [’paripává’] valtoztatta” (Bosz. 1: 253).

Az időbeli egymásra következés megkonstruálásakor az állítmány

nemcsak igei lehet, hanem – a szövegszerveződés bizonyos jellegzetességeiből

adódóan, mint például a mellérendelő kapcsolódás vagy a koreferencia –

határozói igenévi is (a határozói igenévi állítmányról bővebben Velcsovné 1981,

Horváth 1991; boszorkányperes anyagon Varga 2013, 2014). Lássunk egy példát

a konstruálás különböző, funkcionálisan szinonim eseteire. A határozói

igenévben jelölt cselekvés a következő tagmondatban teljes újraemlítéssel

szerepel (ekkor már statikusan, dologszerűen reprezentálva), és időviszonyítás

kapcsolódik hozzá: 1715: „fönt megh irt Balogh Ilona azon Leánkának az válát

megh tapogatván, tapogatáso után nagyot dagat az válla” (Bosz. 1: 91). Egy

másik tanú vallomásában ugyanez a két esemény mellérendelő kötőszóval

kapcsolódik össze: 1715: „az leánkának az vállát megh tapogatta és mingyárt

azon éjel az vállo nagyot dagad” (Bosz. 1: 92). Mindkét részletben kifejtettek az

időviszonyok, hangsúlyozódik a közvetlen tapasztalat, s hogy oksági

összefüggést vélnek felfedezni a tanúk.

A résztvevői kiindulópontok sajátságos keveredésének hatása lehet az

időfolytonosságra. Bizonyos esetekben ugyanis egyszerre van jelen a rögzített

szövegben kétféle időbeli tapasztalat, a fogalmazóé, illetőleg a közösség tagjaié:

1677: „Hallotta aztis megh holt Feleséghe szaiábul” (Bosz. 1: 378); 1732: „az

után néhay Vajda Miklost házára küldötte e Fatens Hajdu Jankonak hogy

bocsásson megh neki melynek felelt Hajdu Janko ugy tanul az” (Bosz. 2: 577–8);

1732: „Azonban füleivel hallotta a midőn szegény megh holt Vajda Miklos

VARGA MÓNIKA


fenyegette az öcséjért Vajda Jankot hogy megh égeteti” (Bosz. 2: 578). Ez egy

összetett és tömör (általában jelzős szerkezettel kifejezett) megformálás, amely a

kihallgatás jelenéből indul ki. Ilyenkor a már fennálló helyzetet, állapotot

mintegy visszavetítik az éppen elbeszélt történések idejére, noha akkor még ez a

helyzet/tényállás nem volt érvényes. Ez a kevert szerkesztésmód a tárgyalást

majdan lefolytató személyek számára segíthette a megértést, az ő ismereteikhez

alakítva a történet bizonyos tényezőit. Más műfajú írásokban ezt a kettősséget

például bizonyos igeidők használata (főként régmúlt a -t, -tt jeles múlthoz

képest)4 oldhatta fel, vagy éppen határozók jelölhették a két esemény közti

időbeli távolságot.

2.2. A cselekményfolytonosságról A tematikus koherencia másik összetevője arra vonatkozik, hogy mi számít a

történetmondásban önálló cselekvésnek. A felidézett beszéd és az érzékelést,

mentális folyamatokat kifejező igék előfordulása azt mutatja meg, hogy

tényszerűen, prezentatív szerkesztéssel kerülnek-e új információk a

történetmondásba, vagy a szereplőkön keresztül, perceptív tudomásulvétellel

ismeri meg azokat a befogadó (Bakonyi 2008: 285–7). A tanúvallomásokban

gyakori az idézet, a közlések pedig többnyire önálló eseményként

konstruálódnak meg. Ezek az idézett megnyilatkozások gyakran anaforikus

elemekkel emelődnek ki, reflektálva az elhangzottakra, s beszélőváltást vagy

egyéb reakciót jelezve: 1709: „kerdven a fatens tüle ki vagj arra felel, én vagjok

kérdi tüle a fatens mit keressz itt arra mond Toth Janosne a borjumat keresem,

mond a fatens neki hogj gondolod meg hogi ily telnek idejen maga szenajara

rekesztene valaki a te borjudat” (Bosz. 1: 147); 1754: „melyre a Tanú felesége:

Jaj Lelkem Jutka Aszony hiszem maga tudgya kend, hogy bizony nem vehetem

még én le a követ, hadgya kend itt a Csuprott, majd ha az Leánka haza jön

(értvén a szolgálóját) le veszi a követ, mingyárt küldök kennek; Ezen szókra

Zainé meg haragudván kapta a Csuporját, dúlva fúlva el ment onnan” (Bosz. 1:

423). Az idézetekre vonatkozó anaforák biztosítják a tagolást, elkülönítve a

narratív részeket az idézett beszédtől az írott szövegben, hiszen ezek a

központozást tekintve gyakran nem különülnek el (legalábbis a korpusz egy

részében: az MBF. kiadásokban ugyanis a helyesírás mellett a központozást is

átalakították a mai szabályszerűségekhez közelítve). A párbeszéd egyes

fordulatait elkülönítő anaforák az élőbeszédben is jellemzők lehetnek (vö. az

idézet utáni „Mire ő” típusú folytatás; vagy épp a hallgató továbbvivő kérdése:

„Erre te?”), így ez a fajta részletezés több kommunikációs forrásból is motivált

lehet.

4 Például Károlyi Sándor önéletírásában: 1688: „Kire nézve (Károlyban praesidium lévén, kit az

szegény atyám Várad megvétele után szerzett vala belé) Ocsva-Apátiban mentem”. A részlet

forrása: Gróf Károlyi Sándor Önéletírása és naplójegyzetei. Kiadta: Szalay László. Heckenast

Gusztáv, Pest, 1865: 25.



Az érzékelés és a megértés legtöbbször szintén folyamatként jelenik

meg: a tapasztalat mint az információ forrása lényeges a hitelesség

szempontjából. Ez a kérdőpontokban hangsúlyos, s a lejegyzések kitérhetnek rá:

1711: „Testi Szemeivel látta volna Kovács Ferencznét a magha háza elütt Annya

szült mezételen állanyi azután föl vette maghát s ell repült” (Bosz. 1. 495). 1713:

„és hogy nem álmotta hanem naturaliter testi szemeivel látta” (Bosz. 1: 454).

Ezek a megjegyzések az egyes tanúkat mintegy megbízható forrásként tüntetik

fel. A boszorkány kijelentéseire vonatkozóan is találunk reflexiókat, felidézve a

tanú szubjektív érzéseit, indulatait: 1714: „Felelt arra: Ugyis tudom, nem

megyek én soha Menyországba, régen Pokolba vagyok én! ezen el hült a fatens”

(Bosz. 1: 503); 1754: „erre Másasne igy szolla reája s hozzaja: No várj reá ezen

szavaira a Fatens mindgyárt el ijedett” (Bosz. 1: 305). Előfordul, hogy képet

kapunk a megismerés mozzanatairól; ez élményszerűbb hatást kelt, mint a

tényszerű, tömör prezentálás: 1740: „a Fatens sötét hajnalban az Aranyági

szőlőjében menvén, a Kis Tóparton látta, hogy egy kis sár álláson valami

fehérlik, a Fatens arra közelgetvén látta hogy ottan Ludverőné fehérlett” (Bosz.

1: 261).

A történetmondás tehát ebből a szempontból is viszonyít: általában nem

pusztán tényszerű felsorolást látunk, hanem megtörtént és a tanúk által

szubjektíven feldolgozott események sorát jelenítik meg a szövegek. Mind az

idő-, mind pedig a cselekményfolytonosság explicit; előfordulnak tömörítések

(igeneves szerkezet, kettős vonatkozás), de jellemzőbbek a több tagmondatot

közös tartalom alapján elrendező megoldások. A részletező szerkesztésmód a

tanú mint a tudatosság szubjektumának erős jelenlétére utalhat. Az időviszonyok

hangsúlyos jelöltsége pedig gyakran az oksági kapcsolatok feltételezését is

magában foglalja. Jelen dolgozatban csupán jelzésszerűen mutattam rá az egyes

viszonyok megformálási lehetőségeire, s a kapcsolódás világos voltára. Az idő-

és cselekményfolytonosság vizsgálata természetesen további kutatásokat

igényel, hosszabb szövegrészeken is részletesen bemutatva az eseményfűzés

módjait.

3. A referensfolytonosság és az azonosítás kérdésköre Dolgozatom hipotézise arra irányult, hogy a tanúvallomásokban a történetek

szereplőinek újraemlítése és azonosíthatósága háttérbe kerülhet az időviszonyok

és a cselekmény folytonosságához képest. Ez annak tükrében kaphat

jelentőséget, hogy olykor nagyon is fontossá válhat, hogy egy-egy bizonyos

cselekvés, megnyilatkozás kihez köthető. Ezt mutatja a következő két példa,

ahol ugyanaz a párbeszédes jelenet idéződik fel két különböző forrásból: 1739:

„hallotta ezen panaszolkodó szokot: tudniaillik Sirmik Pistanétúl; én azt az én

Uramot bizony nem igen szerethetem, bár csak el veszne az nyakamrúl, mellyre

feleli Szőkéne az Menyecskének hiszem bizony ha te akarod én mingyarast el

vesztem mellyre az Menyecske csak vállat vonitott” (Bosz. 1: 250). Az előző

tanúvallomásban menyecskeként említett résztvevő a második részletben

tanúként, fatensként szerepel: 1739: „mondotta ezen szokkal az Fatensnek: Ugy

VARGA MÓNIKA


hallom nem szereted az Uradot, azért ha reá allasz, én bizony mingyarst el

vesztem, mellyre feleli az Fatens; nem akarom biz én, mert én szeretem, kire

Szőkéné csak vállat vonitot” (Bosz. 1: 251). Mindkét részletben explicit módon

jelennek meg a résztvevők, világosan azonosítható, hogy ki mit mond és tesz

ebben a jelenetben. Azonban a két szövegrészlet eseményei nem teljesen

feleltethetők meg egymásnak. A vállvonás más-más személyhez kötődik a két

elbeszélésben, más-más jelentéssel. A boszorkánysággal vádolt személy ajánlata

egyezik, az azt követő válasz azonban nagyon is eltérő: az egyik felfogható

elfogadásként, a másik viszont csak elutasításként értelmezhető. Az első tanú

szerint ráadásul a menyecskétől származik a férjére vonatkozó megjegyzés (ezt

tekinti kérésnek a boszorkány), ezzel szemben a másik tanú szerint ezt Szőkéné

veti fel (pletykák alapján). A kihallgatáskor elmondott történések alapján tehát a

boszorkánysággal vádolt személyen kívül mások is gyanúba kerülhettek – olykor

erre kérdőpont is vonatkozik. Alapvetően célszerű volt az elhangzottak rögzítése

során, hogy könnyen azonosíthatók legyenek az egyes cselekvések alanyai. Ez a

tényező azonban önmagában nem cáfolja a hipotézist.

A résztvevők említésének és újraemlítésének esetei előtt áttekintem,

hogy milyen módon nevezik meg a különféle szereplőket a tanúvallomásokban.

A boszorkánysággal vádolt személy többféleképpen is szerepelhet a

szövegekben, részben attól függően, hogy a fogalmazó vagy a tanú nézőpontja

érvényesül (azaz ki képviseli a tudatosság szubjektumát, vö. Tátrai 2011: 34–5).

Előfordul, hogy következetesen teljes névvel említik, például Kiskori Kató,

Ecsery Anna; többféle néven is lehet ismeretes az adott személy, beleértve a

ragadványneveket: Sánta aliter Vadász Dori. Nem ritka a körülírásos említés: a

fekete szoknyás asszony; gyevi Fekete Asszony (a kérdésekben Szöllősy Sára);

Vamosi asszonyok. Mivel a közösségben használt nevekről van szó, az utóbbi két

típusban a tanú kiindulópontja érvényesül. A perszövegek típusa szerint is

különbözhet az említés. Egy kivonatban végig körülírásos megoldást találunk:

1743: „mindhogy gyanusága ezen boszorkány aszszonyra volt,” és „Kinek

izenetére felelt ezen boszorkány aszszony” (MBF. 2: 488). A tanúnál ugyanez a

vádlott névvel szerepel, nyilván a közösségi tapasztalatnak megfelelően (társítva

a lejegyzői reflexióval): 1743: „mivel teljes gyanusága megírt Verbánné ellen

volt” és „Melyre emlétett Verbánné feleletül adta” (MBF. 2: 491). A tanúvallo-

másokban is megjelenhet hivatalosabb megnevezés is, ilyen a deutrumban/

kérdésben specifikált vagy deutrális személy. Keveredhet továbbá a név és a

körülírás. Ahogy arról az időfolytonosság kapcsán már volt szó, a jogi

személyek és a tanú kiindulópontja – illetőleg a kihallgatás és a történetmondás

időviszonya – összemosódhat, amikor az elbeszélt eseményekben is rab személy,

vagy például vason levő Bán Györgyné szerepel (noha a történet idején nem

voltak még rabok és vason állók). A gyanúsításból adódó megnevezés az

egyenes idézetek alapján az élőbeszédben sem ismeretlen: 1709: „kerdi

Komaromi Györgyöt, hova lőnek [’lettek’] azok a boszorkanyok” (Bosz. 1: 146).

A tanúkihallgatás aktuális megnyilatkozójának megnevezései a tanú, fatens és

ennek különböző határozottsági változatai (kaphat palatális és veláris névelőt, de



előfordul névelő nélkül is, illetőleg mint fatens uram vagy fatens asszony). Ez

egyértelműen fogalmazói megoldás, ugyanis vannak egyes szám első személyű

lejegyzések, s az sem példátlan, hogy a harmadik személyű vallomás átvált első

személyűbe.

Előfordul, hogy bizonyos szereplők név helyett referenciapont-

szerkezettel azaz következetesen a tanún keresztül (vagy más fontos

résztvevőhöz kapcsolva) azonosíthatók a szövegekben (a referenciapont-

szerkezet működéséről l. Tolcsvai Nagy 2010: 73–7). Például: 1741: „Többi

között Fatens férje halászo vizrül haza igyekezvén s Madocsay kender

Földekhez érvén, Fejér Ilonais fatens férjét követvén, kender földek

sövénnyeinél mind az által fatens férjétül el maradván” (Bosz. 2: 499).

Megjelennek továbbá az értvén kezdetű magyarázó szerkezetek: 1748: „mondá:

majd le hordom a szajha boszorkányt, értvén Horváth Istvánnét”; 1757: „bizony

féltem ezeket a Gyermekeket (értvén gyermekeit)”; 1754: „majd ha az Leánka

haza jön (értvén a szolgálóját)”. Az utóbbi két megoldás elősegíti a későbbi

befogadók számára egyes szereplők azonosítását, az azonban nem egyértelmű,

hogy a tanú vagy a fogalmazó kifejtési szándéka érvényesül ezekben a

tendenciákban, hiszen a természetes történetmondásban is motivált lehet az

ilyesfajta részletezés.

A továbbiakban amellett érvelek – a hipotézist immár valamelyest

árnyalva –, hogy a referensfolytonosság skaláris természetű összetevője a

koherenciának. Egyrészt összevethető tanúvallomás-részletek, másrészt

hosszabb történetmondásból származó példák alapján tárgyalom a szereplők

azonosításának különböző eseteit: milyen szövegszerveződési jellemzők mellett

okoz a kifejtetlenség nehézséget a megértésben; mikor áttekinthetők a szereplői

viszonyok; milyen körülmények között bizonyulhat az újraemlítés túlságosan

részletezőnek.

3.1. Implicit alanyváltások, összevethető szövegrészek A tanúvallomásokban nem ritka jelenség, hogy több szereplő egyidejűleg egyes

szám harmadik személyben szerepel. A következő rövid epizódban az első

megnevezések után zéró + inflexiós (fogalmi értelemben: sematikus) utalások

vonatkoznak a jelenet két szereplőjére: 1709: „Ennek elötte mint egj harom vagj

negj esztendővel szolgaja leven a fatens Toth Janosnenak, mint egj egj hetig az

idők alat harom ettzakan mint a lovat meg nyergelte, kantart vetven a fejiben oda

jart rajta nyargalodzot rajta” (Bosz. 1: 150). Ebből a szövegrészletből arra

következtethetünk, hogy minden cselekvés a tanúhoz köthető. Ha azonban

vannak ismereteink a szituációra nézve, például tudjuk, hogy éppen ki a vádlott,

az egyértelművé teszi az azonosítást. Az alanyváltás ebben a megnyilatkozásban

implicit módon történik, a tanú pedig – az első értelmezéshez képest épp

ellenkezőleg – elszenvedője a cselekvéseknek. A teljesebb szöveg ismerete

megerősíti ezt a vélekedésünket: ez az esemény az ítélet előtt is megtalálható a

vádpontok között utalásszerűen, ezúttal világos megnevezésekkel: 1709: „Ivan

Tamast kantarozvan meg nyergelven Toth Janosne gjakran rajta nyargalodzot”

VARGA MÓNIKA


(Bosz. 1: 153). A tanúvallomás-részlet kétértelműsége egy olyan megformálási

sajátosságból adódik, amely a fogalmazóhoz köthető: ha a tanú egyes szám első

személyben szerepelne, akkor az egyeztetés által egyértelműek lennének a

viszonyok.

Egyes szám első személyben lejegyzett tanúvallomásban sem példátlan

az ilyen típusú kifejtetlenség; ekkor viszont nem feltétlenül a fogalmazóra kell

gyanakodnunk. A következő részletben két ponton problémás az azonosítás:

1670: „Engem osztán megfenyegete, hogy meg vertem hogy bizony megbánom,

a mellettem szolgáló másik szász leány meghallván, hogy engemet

megfenyegete, egy marok sót vete a nyakába mondá nekem: – ne bánd, mert

bizony nem árthat immáron. Akkor elmene onnét” (MBF. 2: 48). Az első

kétértelműség, vagyis az, hogy kinek a nyakába veti a szász lány a sót – hiszen a

magáéba is vethetné valamiféle babonához köthetően –, a következő vallomás

olvasásakor tisztázódik: 1670: „én meg egy marok sót vetek utánna.” (MBF. 2:

49). Ebből a részletből azt is megtudhatjuk, hogy a boszorkány „mene el akkor

onnét”, tehát ismét jelöletlen alanyváltásról beszélhetünk. Noha egyik

tanúvallomás-részletben sem a kérdéses mozzanatok vannak a figyelem

előterében, mindenesetre az implicit jelleg fennakadásokat okoz az eseménysor

egyes pontjainak megértésében. Ez a fajta kifejtetlenség azonban a természetes

történetmondás velejárója is lehet.

A következő részletben szintén egy olyan megformálással találkozunk,

amely nem feltétlenül a fogalmazói gyakorlathoz köthető. Ezúttal viszont

lényeges lenne az azonosítás. Az első tagmondat az információ forrására

vonatkozik, a tényleges történetmondás a második tagmondattal kezdődik: 1732:

„hallotta [ti. a tanú] a holt felől beszéllenyi Király Ferencznétül hogy bizonyos

szántó földen öszve veszvén Vajda Jankóval Királly Ádám, s megh fenyegette, s

megh is mondotta hogy többet nem fogh abban szántanyi, a minthogy mell

nyavala töresben esven azontul a nagy egésséges Ember három hét alatt megh is

holt” (Bosz. 2: 575). A második tagmondat alanya – határozói igenévi

állítmányról lévén szó – a koreferencia által azonosítható. A tagmondatok

mellérendelő kapcsolódása alapján úgy tűnik, hogy a következő két tagmondat

cselekvő alanya ugyanaz a Király Ádám, a megbetegedés elszenvedője pedig

Vajda Jankó. Ezt a benyomást folytatásban szereplő körülírásos újraemlítés („a

nagy egésséges Ember”) sem cáfolja. Ha azonban a szituációs kontextust

ismerjük, s tudjuk, hogy Vajda Jankó a per vádlottja, akkor arra kell

következtetnünk, hogy újra kell értelmeznünk a fent idézett megnyilatkozást.

Ismét egy implicit alanyváltást kell felismernünk. A megfenyegetés és a mondás

ezek szerint Vajda Jankó cselekvései közé tartozik, s Király Ádám az, aki

nyavalyatörésbe esik. Ez az esemény szintén elhangzik más tanú

beszámolójában is, ahol egyértelműek a szereplői viszonyok: 1732: „e Fatensnek

testvér öcsével Királly Ádámmall öszvö szollalkozván megh fenyegette,

mondván várj csak megh bánkoszol ezért, csak hamar mindgyárt panaszolkodott

emlétett Kirally Adam hogy ő néki mind inai el szakadtak és el erőtlenedtek”

(Bosz. 2: 577). Az összevethető szövegrész ezúttal is alátámasztja az újraértel-



mezés szükségességét. A fenti szövegrészek azért is érdekesek számunkra, mert

ilyenkor a fogalmazó a pontosságra törekvés ellenére háttérben marad, nincs

nyoma annak, hogy a rögzítés során feloldaná ezeket a megértésbeli nehézséget.

3.2. A világos referensfolytonosság esetei A követhető referensfolytonosság többféleképpen megvalósulhat, olykor a

fogalmi értelemben vett sematikus koreferencia éppúgy informatív, részletező

lehet, mint a fogalmi szójelentésen alapuló újraemlítés (ezek fajtáiról l. Tolcsvai

Nagy 2001: 194–242). Egy tanúkihallgatás során többször is előfordulhat egy

szituáció leírása, ez azonban különbözőképpen valósulhat meg. A következő

esemény négy tanú beszámolójában szerepel, ebből három helyen (5., 6., 7. tanú)

csak az epizód elején szerepel névvel a boszorkány, majd névmási anaforák

vonatkoznak rá. Lássuk az egyik ilyen részletet: 1717: „A fatensnel volt Szücs

Anna mikor a kutyáját ki kergettek es fontis a fatensnek mint egy hat szalatt,

onnét el menvin nem tudgya a fatens hova” (Bosz. 1: 88). A választott részletben

a menvén esetében nincs inflexió, de anélkül is azonosítható a cselekvés alanya,

végig követhető tehát folytonosság. A negyedik említéskor a boszorkánysággal

vádolt személy először referenciapontként működik, majd a folytatásban még

kétszer teljes névvel szerepel: 1717: „Mikor a Szücs Anna kutyállyát kergettik

volna, látta afatens Szücs Annat a maga haza es ajtaja előtt állni, de nem

vigyazván rea afatens onnan hova es merre ment volna Szücs Anna nem tudgya”

(Bosz. 1: 89). A részletező újraemlítés a nagyon világos azonosítás érdekében

történhet. A tanú is kifejtetten neveződik meg, ugyanakkor ez a megoldás indo-

koltabb: az inflexió megkülönböztető szerepét pótolhatták lexikai elemmel,

hiszen az elhangzott egyes szám első személyű igealakokat harmadik személyre

alakítva rögzítették. A boszorkánysággal vádolt személy esetében továbbra is

kérdéses, hogy mennyire releváns ez a fajta egyértelműségre törekvés vagy

nyomatékos újraemlítés. Az epizódban nincs sok szereplő, így az utolsó példá-

ban nem okozna fennakadást a névmási koreferenciával fenntartott folytonosság

– ahogy a másik három esetben nem is okozott. Éppen ezért nem is egyértelmű,

hogy az eltérő megoldások a tanúk vagy a fogalmazó szövegalkotási sajátos-

ságait – vagy például a hivatalos személy objektív szemléletét – mutatják-e.

A történetmondás során egyes szereplők fontossá válhatnak, a figyelem

előterébe kerülhetnek oly módon, hogy egy meghatározott jelölést kapnak. Az

értelmező/magyarázó áljelzői viszony egyik funkciója lehet az ilyen típusú

kiemelés. A következő példában a szóban forgó helyzet szokatlansága

indokolhatja ezt a kapcsolódást: 1755: „Nem tagadom való, hogy valamint az

ember szokott nyögni, ugy nyögött a Turó mellyetis Berczeli Judka a Kamarából

ki hozván, [...]” (Bosz. 1: 316). Az időfolytonosság kapcsán már idéztem a

következő példát, utalva arra, hogy az áljelzői alárendelés közvetetten jelöli az

időbeli egymásra következést is olyankor, ha éppen egy már említett szereplő

válik fontossá, ezúttal a tőle idézett információk miatt kerül a figyelem

előterébe: 1709: „Szikszai Kovacs szenet egetven mennek hozzája kiis

hasonlokeppen referalta mondvan” (Bosz. 1: 146). Ebben a részletben más

VARGA MÓNIKA


résztvevők hasonlóan jelennek meg egy felidézett párbeszéd előtt: 1709: „a mit

ket Vamossi Aszszony cselekedte most a mezőben [...], kikis ide jöven hozzám

kerdeztem micsoda Aszszonyok, azt mondottak a Vamosi Pinczekhez megjünk”

(Bosz. 1: 146).

A referensfolytonosság kifejtett voltára látunk példát egy hosszabb

szövegrészletben, ahol a boszorkánysággal vádolt személy a 13 említésből

kilencszer teljes névvel azonosítva szerepel: 1716: „kérvén egykor az fatenstül

tersényi puskához való golyóbis öntő egy format Jóczik Mihály mely is rézbül

vagjon öntve, és tizenegy golyóbis (!) szokott önteni benne; tehát oda adta az

fatens; és Jóczik Mihály el vivén maga házához, egykor csak hozza viszsza az

fatenshez Jóczik Mihály” (Bosz. 1: 212). Ebben a példában az öntőforma

jellemzése ideiglenesen felfüggeszti a történetmondást, ugyanakkor feltűnő,

hogy ebben a rövid részletben is három teljes neves újraemlítés vonatkozik a

vádlottra. Ekkor az értelmezés túlbiztosításának nyomait láthatjuk. Ebben az

egyébként nagyon hosszú tanúkihallgatásban (legalább 100 tanú vall

hosszabban-rövidebben) több személyt vádoltak boszorkánysággal, s más

részletező újraemlítésekkel találkozunk olyankor is, amikor nincs alanyváltás:

1716: „hogj a midőn bé ment vólna Jótzikné az Farkas Panna szőlejének az

béjáró résén, ellenezvén Farkas Panna az Jótzikné ottan való bé járását, a midőn

mondotta vólna Farkas Panna Jótziknénak; nem engedem hogj ottan járj bé a

szőlő résén Jótzikné; kire is felelt Jótzikné Farkas Pannanak: [idézet]” (Bosz. 1:

170); 1716: „történt egj alkalmatossággal, hogj Jótzik Mihaljné, Királj Kata

annak idejen vitt vólna ételt az aratóinak az mezőre; othon hagjván Jótzik

Miháljné az Bodnár Imre fiait” (Bosz. 1: 171); 1716: „Miskólcz Várossanak

felső végiben maga szomszédtságában lakván Mondokné, edgjkor Német

Dorkóval öszve háborodván Mondokné, az Utzán akkor rútul boszorkányozták

egymást” (Bosz. 1: 200); 1716: „Egykor a többi között a fatens fiához menvén

Mondokné unokája, a midőn jadzottak vólna, mondotta Mondokné unokája

tudniaillik az én nagj Anyám úgjmond Mondokné tudniaillik az én számban csak

fát tészen keresztül, és az tyúkát csak úgy nyomattya meg velem, s mingjárt meg

tojik, ezt szájábúl hallotta a fatens Mondokné unokájának” (Bosz. 1: 210).

Túlbiztosító kifejtettség esetén következtethetünk arra, hogy a lejegyzőre

jellemző szövegalkotási sajátosságról van szó, akár ily módon kiemelve a

gyanús személyeket.

4. Felépítésbeli különbségek és említési tendenciák a boszorkányperekben Ahogy a szövegtípus általános jellemzőiről szólva említettem, a

boszorkányperek azon dokumentumai, amelyek az „előzetes tudományvétel”

(Kállay 1985: 121) kategóriájába tartoznak, felépítésüket tekintve három

csoportba oszthatók. Az alábbiakban ezzel a szemponttal kiegészítve tárgyalom

a szereplők újraemlítésének eseteit.

A tanúkihallgatás tapasztalatait összegzően leíró szövegek egyik

fajtájára jellemző, hogy a vádlott első, teljes névvel való említését a latin



szövegben találjuk a kivonat elején (például: Catherina, Ursula Vak), a magyar

nyelvű részben pedig mint I. azaz incattus, incatta szerepel. Ebben a típusban is

vannak természetesen eseti változatok. Az egyik lehetőség a gyakoribb

újraemlítés: 1690: „Item ezen I. böchületes Szakály Gáspár, három heti

gyermekét este felé a böcsübül ki ragadván, mellyen Szakálly Gáspár igen megh

indult, azért visza tette az I a gyermeket, és mindgyárt betegségben esset három

éjel nappal sirván a nyavala föl ütöttö, és abban az I által tett beteghséghben

meghis holt a gyermek” (Bosz. 2: 528). Máshol, a közös tudást kihasználva,

csupa zéró + inflexió vonatkozik a boszorkányra: 1679: „Item a minémő

betegeket megh gyógyét, azoknak egy izét az ördögnek ajánlya. In anno 1678

fenegetödzvén Háringh Györgyné ellen, mondván: Minthogy oly roszul füzetsz,

megh hid hogi iobban megh rontlak az utan, a mint hogy ezis maga nyelve

vallása. Item Ekmár Kristophot megh rontvan testében, ugy hogj hét egész hétig

sem kezivel, sem lábával nem birt. Ugyan ezen Ekmár kertében sok számtalan

köböl bolhákat csinált. Item Mácsik János fiacskáját elanyira el rontotta, hogy

megh köllött bele halny” (Bosz. 2: 527). A kivonatos jelleg miatt egyik

megoldás sem okoz megértésbeli nehézséget; a szöveg célja nem a részletes

történetmondás, hanem minél több vádpontként felhasználható történés

összefoglalása.

A kérdőpontos tanúvallomásokat tekintve nagyobb változatosságot

tapasztalhatunk. A hosszabb szövegeket tekintve láttunk már példát a

részletezésre az előző pontban. Az ideiglenes azonosításbeli közvetettségek sem

példátlanok: 1742: „[...] Nyededszeris el jött azon ejel zörgetni, de mivel a fátens

feleségivel edjut, igen megh rettent, tudván hogy nem jo macska ligyen, nem

mentek ki tőbbül az szobábul, de a zörgetis sokaigh tartott a konyhában. kárt

ugyannem okozot, hanem a melly teknyő a csap elejbe volt buritva, azt mint egy

három lipisnire ferre vetette, azzon kivül nimelly fábul, és cserebbül való

edényeketis helekrül más hova tett” (Bosz. 2: 165). Ebben a részletben a tágabb

szövegkörnyezet által egyértelművé válik a cselekvések alanya: Hegedüs

Andrásné macska képében. A történet követéséhez szükséges újraemlítés

azonban a továbbiakban egy magyarázó közbevetésben történik meg (nem jó

macska), a hozzá köthető tevékenységek pedig egyszer dologszerűen,

főnevesítve (a zörgetés), azt követően viszont ismét a cselekvőre összpontosítva,

közvetlenül jelennek meg (okozott, félre vetette).

A referensfolytonosság vizsgálatának egyik aspektusában, a kisebb

epizódokat érintő azonosításban nagy szerepe van a közvetlenül összevethető

történetmondásoknak. Ha ugyanaz a mozzanat több szövegrészben is megjelenik

– legyen az tanúvallomás, a vádpontok összefoglalója, vagy éppen a boszorkány

beszámolója –, azok mintegy értelmezhetik egymást. Ez az értelmezés a

kivonatok megértésekor is szükséges lehet, főként akkor, ha több vádlott is

érintett az ügyben: 1709: „az mezőbem egj sereg csajkos ludhoz az elött senkitül

nem lattatvan meg jelenven csak hamar ismet mind ludastul el tünt” (Bosz. 1:

153). Ez a szituáció megtalálható egy tanúvallomásban világos azonosítással:

1709: „senkit egj lelket sem latvan, egjczer csak eleikben jelenek Toth Janosne”

VARGA MÓNIKA


(Bosz. 1: 151). A két részlet mutatja, hogy a részletes tanúvallomás támpontként

szolgálhatott az eljárás későbbi szakaszai számára.

A tanúvallomásokat tekintve a korábbi említések és a kérdőpontok

elősegítik, hogy bizonyos információk aktiváltak maradjanak a feldolgozás

során: 1716: „Tudgya nyilvan fatens hogy Pap Mihály Leanyara ment volt és

erüszakot akart tenni Leanyan de hogy semmit nem vehetett rajta, az után

Eördögh képpében rea járt, és kinzota eőtet” (Bosz. 1: 80). Ez a részlet ismét a

fogalmazóhoz köthető megformálás miatt válik kétértelművé (hiszen a tanú is

harmadik személyben van). A többi tanú vallomásában a boszorkánynak tartott

személyt sokszor megneveződik, a példaként hozott részlet így szokatlannak

számít ebben a szövegben. Azt mondhatjuk tehát, hogy egy szövegen belül sem

feltétlenül érvényesülnek rendszerszerűen ugyanazok a megoldások.

A vádlott vallomásában is keveredhet a kifejtettség és a kifejtetlenség a

szereplők azonosítása szempontjából. A megbetegített vagy más módon

megkárosított személyek nem feltétlenül részletesen újraemlítve szerepelnek,

hiszen a tanúvallomásokban, illetőleg a boszorkánynak szóló kérdésekben

azonosítva vannak. A következő példában több tagmondat után neveződik meg a

kérdésben azonosított személy: 1757: „A dolog igy vólt: a Pestis elött cir. 2

Esztendövel el hoztak házamhoz Konyára betegen és dagattan kétszeris, de én fel

nem vállaltam, hanem törtent a dolog, hogy abban az idöben egy Debretzeni

Piarista Frater betegségben lévén engemet bé vittek annak orvoslására, és szinten

akkor bé hozták ujra hozzám Debretzenben Csanádit hogj orvosollyam” (Bosz.

1: 321–2). Bizonyos kérdések kapcsán viszont a kihallgatást végzők részletes

említést várnak el. Ezek közé tartozik, hogy a boszorkánytársak közül ki volt

jelen egy-egy vendégeskedés vagy rontás alkalmával, és hogy melyik cselekvés

kihez köthető: 1758: „Azon Vendégségben jelen vóltak alább meg irt személyek,

Laszáne, de meg hólt; Kopasz Cseriné, ez es itt a Városban lakik, Vastag Ersok,

de az meg hólt. Az én Menyem Topa Todornak Felesége, Fendrikné, Varróné

vólt Trombitas [...]” (Bosz. 1: 341). Ugyanebből a szövegből: „Mucsi Mihálynak

Feleségét Tarsaimmal edjütt, ugy mint Katonánéval és Fendriknével, rontottuk

meg” és „Kádár János Gyermeketis én rontottam meg Katonánéval, Selymes

Sárával együtt Nyári Napon” (Bosz. 1: 342–3). Az ilyen típusú részletező

megnevezés a kihallgatás hitelességét igyekszik alátámasztani, emellett további

vizsgálódásokhoz, perbe fogásokhoz teremthetett alapot.

5. Következtetések és záró gondolatok A fenti rövid elemzésekben azt láthatjuk, hogy a referensfolytonosság többféle

megformálással valósul meg a perszövegekben. Azt mutatták ugyanakkor a fenti

részelemzések, hogy bizonyos tendenciák ebből az esetjellegű vizsgálatból is

megállapíthatók, s a szereplők azonosíthatóságának kifejtett és kifejtetlen volta

közötti fokozatiság is körvonalazható: implicit alanyváltások; részletező,

követhető folytonosság; túlbiztosítás (l. 3. és 4. pont). A hipotézis tehát részben

teljesül: a szereplői viszonyokat érintő értelemzavaró kifejtetlenség megjelenik

egyes tanúvallomásokban, noha az ellenkezője sem példátlan. Annyi bizonyos,



hogy a szereplők újraemlítésének módjait tekintve változatosság tapasztalható a

szövegekben: éppen ez a változatosság az, ami a szövegtípus jellemzője. Ezt

támogatja egyrészt azoknak a külső körülményeknek a sokfélesége, amelyben

tanúvallomások rögzülnek, másrészt az a tapasztalat, hogy a lejegyzésnek nincs

egy teljesen egységesítő szabályzata. Ezzel összefüggésben, a többféleség

érzékeltetésére választottam különböző időszakokból és megyékből származó

dokumentumokat.

A referensfolytonosság skaláris jellege két általános szervezőelv

folytonos keveredésére, összjátékára enged következtetni. Az első motiváció a

szövegek gyakorlati jellegéből adódik. Ez a hitelességre (vagy a vádlott

bűnösségének nyomatékosítására) és a későbbi befogadó szempontjából

koherens szöveg megalkotására való törekvés. Ez a szervezőelv lehet felelős a

részletező referensfolytonosságért. A kifejtő, követhető folytonosság

grammatikai eszköze ilyenkor a fogalmi szójelentésen alapuló koreferencia

(többszörösen névvel történő újraemlítés), illetőleg lehet ilyen funkciója a ki is

típusú áljelzői mellékmondatnak is. Ugyanakkor az ilyen szövegek

feldolgozásakor nem hagyható figyelmen kívül a tanú, a fogalmazó és a leendő

befogadó kontextuális tudása. Ez részben a szituáció ismeretéből alakul ki,

részben pedig a szövegszerű tapasztalatokból a kérdőpontok és/vagy a többi

tanúvallomás figyelembevételével. A fogalmazók pedig építenek erre a közös

tudásra, ezáltal éppen ellentétesen befolyásolva a szöveg szerveződését. Ez lehet

felelős az implicit alanyváltásokért – ahogy azt láthattuk – akár a történetmondás

azon pontjain is, ahol jelentősége van a cselekvő személyének. Ez a fajta

kifejtetlenség azonban nem mindig a fogalmazóhoz köthető és nem feltétlenül a

rögzítés következménye; lehet a természetes elbeszélés velejárója is (melyet

azonban a lejegyző nem pontosít). Ez a tendencia nemcsak történeti

szövegekben, hanem napjaink spontán társalgásaiban is tetten érhető. Az ilyen

szövegek megértése során közvetlenül tapasztalható, hogy a kontextus nem előre

adott és változatlan, hanem bizonyos összetevőit időnként szükséges

újraértelmezni. Így ideiglenes is lehet a megértést nehezítő, olykor

értelemzavaró jelöletlenség. Az implicit alanyváltás eddig tárgyalt példáiban

egyaránt érvényesült a szituáció ismerete és a tágabb szövegkörnyezet szerepe.

Érdemes azonban utalni arra is, hogy nem mindig értelmezhetők újra a szereplői

viszonyok a (szövegszerű és szituációs) kontextus támogatásával, sőt az sem

példátlan, hogy több tanúvallomás figyelembevétele nehezíti az azonosítást egy-

egy nagyon összetett szituáció esetén (jelen dolgozatban a kérdéses

szövegrészeket hosszúságuk miatt nem tárgyalom: Bosz. 1: 326–8, 330).

A világos, akár nyomatékos vagy objektíven pontos fogalmazásra való

törekvés és a közös ismeretek kihasználása mint szervezőelvek természetesen

más szövegtípusokban is jelentkezhetnek egyszerre, nemcsak történeti

szövegekben. Felidéződhetnek például Paul Grice társalgási maximákban

megfogalmazott szociokulturális elvárásai és együttműködési alapelve,

elsősorban a kellő mértékben informatív, a témához kapcsolódó és igaznak vélt

hozzájárulás (funkcionális megközelítésben vö. Tátrai 2011: 110–2; idézve a

VARGA MÓNIKA


jelentés objektivista felfogása és a társalgási implikatúrák kapcsán Levinson,

Laurence Horn, valamint Németh T. Enikő munkáit). Ezek az elvek alkalmaz-

hatók olyan keretben is, ahol a jelentés nem mentális objektum, hanem a közös

és kölcsönös figyelemirányítás, valamint az ehhez kapcsolódó következtetési

folyamatok eredményeként jön létre; ekkor már adaptív tevékenységről,

egyezkedési műveletekről beszélhetünk (vö. Tátrai 2011: 112).

Történeti szövegek esetében közvetetten fogalmazhatók meg

kommunikációs igények, elvárások. A perszövegekben a kérdőpontok alapján a

sokféle tapasztalat elhangzik és rögzül, s ez a részletező megformálást

támogatná. Hozzá kell tenni, hogy tulajdonképpen kétféle közös tudás jellemzi a

tanúvallomásokat: a kihallgatást végző és az elhangzottakat majdan értékelő jogi

személyek ismeretei inkább szituációs jellegűek; tanúk beszámolóinak

feldolgozásával alakulnak ki. A tanúk tudása viszont a közösségben többé-

kevésbé hosszú ideje fennálló állapotokra, vélekedésekre vonatkoznak, így

tematikusabb jellegűek. A mai kompetenciából kiindulva tehát közel sem

egyértelmű, hogy mely információk számítottak egy-egy tanú elbeszélésében

szükségesnek vagy elégségesnek, hiszen gyakran a kérdőpontok is teljesen

általánosan fogalmazódnak meg. Ezzel összefüggésben és a szövegek

ismeretében kétfajta egyezkedés eredményéről beszélhetünk. Az egyik a rögzítés

során történhet; ennek során a lejegyező tovább részletezheti, pontosíthatja az

elhangzottakat. A nézőpontok (elsősorban az események láttatásának) összjátéka

kapcsán pedig az a kérdés, hogy a lejegyző a tanú kiindulópontját helyezi-e

előtérbe, vagy a saját – esetleg objektívebb – nézőpontját érvényesíti. Egyelőre

nincsenek arra vonatkozó megállapítások, hogy a fogalmazók milyen mértékig

alakíthattak az elhangzottakon a rögzítés során; a szövegekből pedig nem

következtethetünk egységes gyakorlatra e téren. A fent vizsgált szövegekből

tehát egyelőre nem állapítható meg, hogy valójában ki törekszik

egyértelműségre, illetőleg mikor ki hagyatkozhat a közös ismeretekre. A

szélsőségesebb megoldásokból óvatos következtetéseket vonhatunk le: az

implicit alanyváltások esetében mintha háttérbe kerülne a lejegyző törekvése,

legalábbis ilyenkor a közös ismeretek segítik a megértést; az alanyváltás nélküli

teljes újraemlítés inkább a (túlzó) pontosság érdekében történhet. Ez a kérdéskör

további kutatásokat igényel.

Noha a lejegyzők/fogalmazók személye és nyelvi háttere gyakran nem

ismeretes, érdemes lenne az esetleg elkülöníthető lejegyzői gyakorlatok

megoldásait összevetni, főként azzal kapcsolatban, hogy mennyire hagyatkozik

egy-egy fogalmazó a szituáció ismeretére. Nem lenne továbbá haszontalan egy

adott peres eljárás szövegét összevetni az azt megelőző tanúkihallgatások

dokumentumaival (amennyiben mindkét típusú szöveg fennmaradt). A fent

bemutatott változatosságban, sokféleségben valószínűleg több rendszer-

szerűséget lehet majd feltárni olyan szövegcsoportokban, amelyek például egy-

egy vármegye gyakorlatát mutatják, vagy ahol azonosítható a fogalmazó

személye, illetőleg az azonos időszakokban (néhány évet érintő időinter-

vallumban) keletkezett dokumentumok vizsgálatával. Ugyanilyen összeállítású



korpuszon lesz érdemes vizsgálni az idő- és cselekményfolytonosság összjátékát

is – a szinonim megoldásokat és a hosszabb történetmondásokat egyaránt

figyelembe véve. Ezek a vizsgálatok természetesen külön esettanulmányok

témái lehetnének.

Mivel a boszorkányperek témájukat, céljukat és felépítésüket tekintve

kötött szövegeknek számítanak, az itt tapasztaltak csak közvetetten érvényesít-

hetők a 17–18. század egyéb műfajú szövegeire vonatkoztatva: elég csak arra

utalni, hogy a kiindulópontok ilyen fajta összjátéka más szövegtípusokra kevéssé

lehet jellemző. Általános kérdés, hogy a kései ómagyar nyelvemlékekre jellemző

koherenciára való törekvés erre az időszakra mennyire érvényes, esetleg

mennyire függ a szövegtípustól vagy a megcélzott befogadói rétegtől. Az sem

egyértelmű, hogy jellemző-e más műfajokban az időnként a boszorkányperekben

időnként megfigyelhető értelemzavaró kifejtetlenség a szereplők megnevezését

tekintve. Az újraemlítések kifejtett vagy kifejtetlen volta, valamint a tömörítő

vagy részletező szövegalkotás nagyban függ attól, hogy a szerző mennyire épít a

befogadóval közös ismeretekre, például egy házastársi levelezésben. Az író célja

és ezzel összefüggésben a szöveg témája szintén kihat a megformálásra, például

egy letűnt viselkedési- és szokásrendszer megörökítése esetében. Az is fontos

szempont lehet, hogy mennyire meghatározott formailag az adott szövegtípus, s

hogy ezt a szerző mennyire tudja kezelni. Egy magasabb társadalmi státuszú

személynek szánt levélben például a történetmondást különféle mentegetőző és

egyéb udvariassági formulák szőhetik át, ezáltal jóval nehezebben követhetővé

téve azt. A tematikus koherencia vizsgálata (beleértve az idő- és cselekmény-

folytonosság jelenségeit hosszabb összefüggő történetmondás esetén) tehát

kiterjeszthető és kiterjesztendő a középmagyar kor más szövegeire, vagy akár a

későbbi időszakok szövegtípusaira – szembesítve azokat a jelen esettanulmány

megállapításaival.

Források Bosz. 1–2. = Magyarországi boszorkányperek 1529–1768. Közreadja: Schram

Ferenc. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.

MBF. 2. = A magyarországi boszorkányság forrásai II. Szerk.: Bessenyei

József. Balassi Kiadó, Budapest, 2000.

Hivatkozások

Bakonyi Dóra 2008. A tagmondatok kapcsolódási formái egy ómagyar kori

szövegtípusban: a legendában. In: Tolcsvai Nagy Gábor – Tátrai Szilárd

szerk. Szöveg, szövegtípus, nyelvtan. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 279–90.

Dömötör Adrienne 2003. Szinonim mondatszerkezetek és formai változatok.

Vonatkozó mellékmondatos alárendelések és párhuzamaik hat korai

bibliafordítás tükrében. Magyar Nyelv 99: 448–66.

Eckhardt Ferenc 1954. A földesúri büntetőbíráskodás a XVI–XVII. században.

Akadémiai Kiadó, Budapest.

VARGA MÓNIKA


Gallasy Magdolna 1992. A főtéma jelzése. In: Kozocsa Sándor Géza – Laczkó

Krisztina szerk. Emlékkönyv Rácz Endre hetvenedik születésnapjára. ELTE

BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék, Budapest, 91–6.

Givón, Talmy 1990. Syntax. A functional-typological introduction. Volume II.

John Benjamins Publishing Company, Amsterdam – Philadelphia.

Haader Lea 2004: Változások a történeti szintaxisban – pragmatikai háttérrel.

Magyar Nyelvőr 128: 464–9.

Herman József 2001. A történeti nyelvészettől a nyelvi változások elmélete felé:

problémavázlatok. In: Bakró-Nagy Marianne – Bánréti Zoltán – É. Kiss

Katalin szerk. Újabb tanulmányok a strukturális magyar nyelvtan és a

nyelvtörténet köréből. Osiris Kiadó, Budapest, 389–407.

Horváth László 1991. Három vázlatos szinkrón metszet határozói igeneveink

történetéből. Akadémiai Kiadó, Budapest, Nyelvtudományi Értekezések

133. sz.

Kállay István 1985. Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században. Akadémiai

Kiadó, Budapest.

Károly Sándor 1995. Szöveggrammatika. In: Benkő Loránd főszerk., Rácz

Endre szerk.: A magyar nyelv történeti nyelvtana II/2. A kései ómagyar kor.

Mondattan, szöveggrammatika. Akadémiai Kiadó, Budapest, 759–834.

Langacker, Ronald W. 2008. Cognitive Grammar. A Basic Introduction. Oxford

University Press, New York.

Lehmann, Christian 1988. Towards a typology of clause linkage. In: Haiman,

John – Thompson, Sandra A. (szerk.): Clause Combining in Grammar and

Discourse. John Benjamins Publishing Company, Amsterdam –

Philadelphia, 181–225.

Papp Zsuzsanna 1999. Vizsgálati szempontok és eredmények ómagyar kori

emlékeink szöveggrammatikájában. In: Büky László – Forgács Tamás

szerk.: A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei. I. JATE, Szeged, 143–

51.

Pusztai Ferenc 1999. Beszélt nyelv a középmagyarban. Névtani Értesítő 380–6.

Tátrai Szilárd 2011. Bevezetés a pragmatikába. Funkcionális kognitív

megközelítés. Tinta Könyvkiadó, Budapest.

Tolcsvai Nagy Gábor 2001. A magyar nyelv szövegtana. Akadémiai Kiadó,

Budapest.

Tolcsvai Nagy Gábor 2006. Szövegtan. In: Kiefer Ferenc főszerk., Magyar

Nyelv. Akadémiai Kiadó, Budapest, 149–72.

Tolcsvai Nagy Gábor 2010. Kognitív szemantika. Konstantin Filozófus Egyetem,

Nyitra.

Varga Mónika 2013. A határozói igenevek állítmányi szerepéről

boszorkányperek szövegeiben. In: Drávucz Fanni – Haindrich Helga Anna –

Horváth Krisztina – Karácsony Fanni szerk. 2013. Félúton 8. a nyolcadik

Félúton konferencia (2012) kiadványa. ELTE BTK Nyelvtudományi

Doktori Iskola, Budapest, 31–46. http://linguistics.elte.hu/studies/fuk/fuk12/

feluton8_2012_03_p31-46_Varga.pdf

http://linguistics.elte.hu/studies/fuk/fuk12/%20feluton8_2012_03_p31-46_Varga.pdf

http://linguistics.elte.hu/studies/fuk/fuk12/%20feluton8_2012_03_p31-46_Varga.pdf



Varga Mónika 2014. A határozói igenév és az igei állítmány viszonyáról

boszorkányperekben. Magyar Nyelv (Megjelenőben.)

Velcsov Mártonné 1981. A határozói igeneveknek egy sajátos szerepe

nyelvemlékeinkben. Magyar Nyelv 77: 308–15.

Varga Mónika ELTE BTK Nyelvtudományi Doktori Iskola [email protected]

-4.2.2/b-10/1-2010-0014, „tehetsÉgtÁmogatÁs …...vonatkoztathatók egy bizonyos individuumra...

Documents